Rudolf Steiner

Embersorsok és népsorsok GA157

14 előadás, 1914. szept. 1. – 1915. júl. 6., Berlin
Tartalom
Bevezetés ............................................................................................ 3
Embersorsok és népsorsok .................................................................. 5
Nemzeti jellegek és sajátosságok a szellemtudomány fényében ...... 17
Az európai népszellemek................................................................... 45
A Krisztus-impulzus és az őt szolgáló michaeli szellem I. ................... 68
A Krisztus-impulzus és az őt szolgáló michaeli szellem II. .................. 90
A szellemi megismerés néhány sajátossága .................................... 114
A személyes-érzékfeletti ................................................................. 141
Az imaginatív megismerési út három döntése ................................ 168
Az alvás és ébrenlét ritmusa a világlény nagy fejlődési folyamatában
........................................................................................................ 194
A szellemi utak nehézségei. A különböző európai népek nemzeti
jellegének kifejeződése népszellemükön keresztül. ........................ 218
Az éteri ember a fizikai emberben .................................................. 238
A dornachi épület szoborcsoportja ................................................. 254
Az álmok és az álmodó, vagy Hold-ember prófétikus természete. A
Nap- és Szaturnusz-ember. ............................................................. 274
Érzéki észlelésünk, gondolkodásunk, érzésünk és akaratunk kozmikus
jelentősége ...................................................................................... 301
Bevezetés
A háborús évek alatt Rudolf Steiner az Antropozófiai
Társaságon belül tartott minden előadása előtt a háború által
érintett országokban a következő emlékező szavakat mondta
el:
Emlékezzünk, kedves barátaim, azoknak a védő szellemeire,
akik a jelen eseményei folytán kinn állnak a harcmezőkön:

Lelketek szellemei, tevékeny őrizők,

A ti szárnyaitok hozzanak
Lelkünknek kérő szeretetet
A ti védelmetekben bízó földi embereknek,
Hogy erőitekkel egyesülve,
Kérésünk segítőn sugározzon
A lelkekre, kiket szeretőn kutatunk.

S azoknak védő szellemei felé fordulva, akik e szenvedésekkel

teli események következtében már átmentek a halál kapuján:

Lelketek szellemei, tevékeny őrizők,

A ti szárnyaitok hozzanak
Lelkünknek kérő szeretetet
A ti védelmetekben bízó égi embereknek,
Hogy erőitekkel egyesülve,
Kérésünk segítőn sugározzon
A lelkekre, kiket szeretőn kutatunk.

S a szellem, akihez szellemtudományunk révén évek óta

közeledni próbálunk, a szellem, aki a Földre üdvöt és az
emberiségnek szabadságot és előrehaladást hozva jött a

3
Golgotai Misztérium által, Ő legyen veletek és a ti súlyos
kötelességeitekkel!

4
Embersorsok és népsorsok
Berlin, 1914. szeptember 1.

Kedves barátaim, önök tudják, hogy eredeti szándékunk az

volt, hogy azt az épületet, amelyet az újabb kor szellemi
életének őrhelyéül akarunk emelni[1], ahogy az lelkünk előtt
lebeg, ez év augusztusában befejezzük. A karma ezt másként
akarta. S nekünk – természetesen higgadtan –
engedelmeskednünk kellett ennek a karmának. Egy ideig úgy
gondoltuk, hogy éppen ebben az időben lehetséges lesz, hogy
ebben az épületben beszéljünk a szellemi élet győzelmének
reményéről, amelyről szellemtudományunk révén egyre
jobban meggyőződhettünk. Nos, erre az időre dornachi
épületünk még nem lesz készen. De burkolata már áll. A
szellemi, égi világokat reprezentáló kupolákat hordozó
oszlopok már a helyükön vannak, és összekötik ezeket a
szimbólumokat az ég mennyezetével. A befejezés még várat
magára. Júliusban épületünk egy meghatározott állapotában
sejtéseim szerint be fog következni az, amiért fáradoztam:
hogy ez az épület annak is bizonyítéka kell, hogy legyen, hogy
a forma és a szerkezet révén valóban jó hallási viszonyokat, jó
akusztikus teret lehet létrehozni. Ahogy mondtam, ezt remélni
lehet. Mert azokról a helyekről, ahol szavakkal meg tudtam
vizsgálni, hogy amit eddig beburkoltunk, hogyan bánik a
hanggal, ott úgy hangzott ez, hogy remélhetjük, elérjük azt a
célt, hogy a megfelelő helyeken is jól fog hangzani. Abban
reménykedünk, hogy az elmélkedéseinknek szentelt szavak
tehát elhangozhatnak ebben a térben.

5
Az első hangok, amelyeket a Dornachban dolgozó barátaink
hallottak, annak a tűznek a visszhangjai voltak, ami közvetlen
közelünkben történt, s ez tűnt ki abból is, ahogy először
vállalták azokat a komoly eseményeket, amelyek közepette ma
élünk. Mert épületünk Felső-Elzásznak arra a területére lát rá,
amely a Svájccal határos mezőségeken áll. S ez nemcsak
korunk súlyos eseményeinek első jeleit tette hallhatóvá,
hanem épületünk különböző pontjairól látható volt a felső-
elzászi ágyúk tüze is. Ami ott történt, az elsősorban a mi
környékünkön szólalt meg visszhangként. Amikor munka
közben megbeszéléseinken találkoztunk, élt bennünk az a
gondolat, hogy a súlyos eseményekből, amelyek közepette
élünk, létrejöhet a béke alapja az emberiség számára, amiből
az emberiségfejlődés üdve és áldása virágozhat ki.

Mennyire ránk szakadt – hogy némelykor a részletekbe

menően szimbolikus módon beszéljek – egy ilyen esemény,
amiben most élünk! Talán némelyikük kezében van, kedves
barátaim, „A filozófia rejtélye” c. könyvem első kötete,
amelyben a nagy világrejtélyek kutatása érdekében ábrázolni
próbáltam az emberiség fejlődésének menetét, a gondolkodás
menetét az emberek és népek szívében. A második kötet,
amint tudják, még nem jelent meg, de a nyomdában már a 13.
ívig készen van. Ez a 13 ív az utolsó, még ki nem nyomtatott
oldalakig Boutroux és Bergson filozófiájával foglalkozik, majd
rátér Preuss-ra, utolsóként arra, ami még ki volt kinyomtatva,
mielőtt a nagy esemény elkezdődött. Ennek – érzésem szerint
– azzal kell foglalkoznia, amit a filozófus Bergson akar,
végtelenül mélyen megértve a német filozófiai-
természettudományos fejlődést képviselő, remete Preuss-t.
Ennél a gondolkodó személyiségnél, Preuss-nál hatalmas
erővel találja meg az ember azt, amit egy

6
természettudományos gondolkodó mondhat a szellemi
életről. Így egyesül ebben a tizenhárom ívben az, amivel a
gondolkodásnak foglalkoznia kell, ami Nyugat-Európában és
Európa szívében sarjadt. A mondat közepén zárul le ez a
nyomat, mintegy szimbolikusan széthasítva azoknak az
embereknek a szellemi életét, akik között most, a fizikai síkon
lángra lobbant az a súlyos harc, amely annyira felkavar
bennünket. S augusztus első napjaiban gyakran kellett a
nyomtatás nélkül maradt ívek fehér oldalaira tekintenem, s ez
is úgy hatott rám, mint egy jelentőségteljes szimbólum.

Kedves barátaim, nem olyan korban élünk, amelyben az

emberi élet alárendelt eseményei dőlnek el. Gyorsan is törtek
ránk ezek az események: mélyre nyúlóak és egyfajta
szükségszerűségből keletkeztek, amely hasonló ahhoz, amivel
Európa sorsa egykor a népvándorlás korában kemény, súlyos
harcokból alakult ki. Ebben az időben a szellemtudomány
hitvallójának bizakodnia kell a szellemi élet győzelmében és
diadalában, és abban a szilárd hitben, hogy a világot irányító
szellemek úgy döntik majd el a dolgokat, ahogy ez az
emberiség boldogulásához szükséges.

Azoknak, akiknek ma vigasztalásra van szüksége azért, hogy a

szellemtudománnyal szoros barátságot kötött emberek tűzben
állnak egymással szemben, annak megpróbálok vigaszt
nyújtani a Bhagavad Gítá-ból kicsendülő szavakkal. Ezek az
emberiségfejlődés régi korába vezetnek bennünket, ahol az
emberiség ősi, primitív életéből egy későbbi élet lépett elő,
amelyben az általunk ismert szellemi törvények szerint
egyesültek olyanok, akik korábban, mint fivér a fivérrel, nővér
a nővérrel éltek együtt. Az átmenet megtörtént az emberiség
egy másik életébe, az emberiség kibővült, s így az emberiség

7
minden újjárendeződésében harcolva álltak szemben azok,
akik testvérként ismerték egymást. De az emberiség fejlődésén
áthaladó szellem megtalálja a megfelelő szavakat, hogy
bizalmat, hitet és biztonságot öntsön az egymással
szembenálló lelkekbe.

Ma ismét olyan időket élünk, amikor a Föld különféle vidékein

élő emberek találkoznak össze, annak a szellemi áramlatnak a
révén, amelyet magunkénak mondunk, s érzéseik által, abból,
ami lelkük mélyén összeköti őket, fivérnek, nővérnek nevezik
egymást. S újra egymással szemben kell állniuk. Az emberiség
karmája akarja ezt így. De, kedves barátaim, bizonyosságot
kell, hogy nyerjünk abból, amit szellemi áramlatunkból
felvettünk szívünkbe és lelkünkbe, hogy a szellem, amely
áthullámzik az emberiség fejlődésén, ezekben a viharos
időkben erővel és bizakodással töltsön el bennünket. Így
hordozhatjuk magunkban azt a hitet, hogy a világkarma joggal
történik, hogy muszáj harcolni, hogy vérnek kell folynia vérre,
hogy elérjük, amit a világok sorsának irányítója akar a földi
emberiséggel. Ez is áldozati vér lesz, szent áldozati vér! S azok
a szeretteink, akik ontani fogják ezt az áldozati vért, ők a
szellemi birodalmakban erős segítői lesznek az emberiségnek
a legszebb, legmagasztosabb célokért. Mert sokféle módon
beszélnek a világszellemek hozzánk, emberekhez. Beszélnek
olyan módon, ahogy megszoktuk köreinkben olyan szavakkal,
amelyeket szellemi kutatásainkból és szellemi
elmélkedéseinkből merítettünk. De beszélnek hozzánk a
háború mennydörgésének súlyos jeleivel is. S így sok léleknek
szeretném tanácsolni – sajnálattal tekintve arra, hogy erről is
beszélni kell az emberiség kozmikus irányításának megfelelően
-, hogy a szellemet értő lelkek meg kell, hogy gondolják, hogy
az ilyen beszéd szükséges a világ karmájában. Olyan beszéd ez,

8
amelynek helyes értelmét egyes esetekben csak a következő
időkben fogjuk megérteni, amikor rá tudunk pillantani arra, mi
történik azáltal, hogy elődeink testüket áldozatul adták, hogy
a harcmezőknek ebből az áldozatából a megboldogult lelkek
felszárnyalhassanak a szellemi szférákba. S a szellemi
meghatottságnak ezzel a szikrájával a szívünkben
megerősödve tekinthetünk mindazokra a bajokra, mély
aggodalmakra és bánatokra – de mindenfajta reménnyel és
bizakodással is -, amelyekben a jelenkori súlyos események
lejátszódnak és megnyilatkoznak szemünk előtt.

Kedves barátaim, július 26-án Dornachban az ott összegyűlt

barátainknak egy előadáshoz kapcsolódva, amely
építkezésünk ügyeit érintette, olyan szavakat mondhattam[2],
amelyek az előttünk álló komoly, nehéz időkre vonatkoznak. A
hallgatók között ezen a július 26-án ott voltak barátaink közül
néhányan azok is, akik most már kint állnak a súlyos,
legsúlyosabb események mezején. Akkor dornachi épületünk
mellett, amelynek szellemi őrhelynek kell lennie, ezeket a
szavakat véshettem barátaink szívébe: bárcsak az, amit
szellemi áramlatunk és szellemi érzületünk révén
elsajátítottunk, úgy hatna mindegyikükben, hogy a most
eljövendőkben lehetőséget találjon arra, hogy erőteljesen,
bizakodóan álljon a világnak azon a helyén, ahová a sors
állította.
Bizonyítékok voltak ezek arra, hogy szellemi mozgalmunk
képes erőt adni, valóságos erőt ilyen időkben is, és olyan
események közepette, amelyekben most élünk és vagyunk. S
talán az is hozzájárul ennek az erőnek a növeléséhez, hogy
azok, akik körül kint a golyók fütyülnek, akiknek a háború
viharainak és villámainak zúgásában kell élniük, tudhatják,

9
hogy hűséges szeretettel, őket segíteni akaró gondolatokkal
emlékezünk rájuk, összetartozónak érezzük magunkat velük.
Hogyan állna mozgalmunk, ha nem lenne alkalmas arra, hogy
lelkierőket tartson meg ott, ahol ezeket a lelkierőket a világ
erős próbatételeinek vetik alá! Bárcsak ez az erő, amit mi
magunk megszereztünk, szorosan összetartana bennünket a
kint lévő barátainkkal, és lenne olyan erős, hogy a szellemi
világban olyanná váljék, hogy az általunk felvett szellem a
világműködésben hasson. S bárcsak a szeretet, ami összeköt
bennünket szellemi törekvéseinkben, ott váljék különösen
erőssé, ahol barátainknak kint a fizikai világban szent áldozatot
kell hozniuk!
Kedves barátaim, sok minden kerül még szemünk elé annak
következében, ami most elkezdődött. De már gyakran
mondtuk ezt ki az erőteljes higgadtság hangján. Bárcsak
eltöltené ez most lelkünket. Ne legyen ez a nyugodt higgadtság
hangja, amely egykedvűen nézi a dolgokat, hanem a tetterős
higgadtságé, amely keresi az eszközt és az utat, és hűséges
szellemi kutatásában meg is találja – hogy a megfelelő helyen
helyesen cselekedjék. Idén augusztusban gyakran kellett
megkérdeznem magamtól, helyes-e, hogy barátainkat
dornachi építkezésünkön visszatartom, hogy vajon egyesek
ebben az időben máshol nem tudnának-e jelentőségteljesebb
dolgokat véghezvinni. Mégis úgy tűnt, hogy jó az, összefügg
bizonyos erőkkel, amelyekre a szellemnek korunkban szüksége
van, hogy ez az építkezés ne álljon le. Így ezekben a nehéz
időkben is hűségesen tovább fogunk dolgozni rajta. Így
elevenen őrizzük meg abban a gondolatban, hogy
szimbólummá kell válnia a nagy tettek helyes megértéséhez,
amelyek korunkban történnek, szimbólummá, hogy
megértsük, annak is a szellem erejének kell lennie, ami

10
korunkban történik. S reménykedünk abban, hogy minden
barátunk, aki Dornachban nem tágít kötelessége mellől, mert
úgy tűnik, ez a karmája, mindabból, ami a körülöttünk
hatalmasan zajló eseményekből a legfontosabbnak tűnik, be
tudja tölteni a helyét ott, ahová a karma állította. Próbáljuk
meg, kedves barátaim, hogy azt, ami számunkra naponta
lelkünk elé kerül, amit esetleges kötelességünknek érezhetünk
ebben az időben, próbáljuk meg mindazt megtenni. Próbáljuk
meg az önzetlen emberszeretet kötelességét teljesíteni az
áldozatkészség kötelességeként abban a korban, amely oly sok
áldozatot követel az emberektől. Osztozzunk az
emberiségfejlődés áldozati szolgálatából oly módon, ahogy a
karma kimérte erőinket, segítsünk mindenütt, ahol segíteni
tudunk. Kutassuk fel a lehetőségeket, ahol szabad segítenünk,
és ne felejtsük el, hogy meggyőződtünk arról, hogy a
szellemnek hatékony eszköze van az ember megsegítésére, az
embert szolgáló szeretethez.

Amikor barátaink Dornachban meg is akartak érteni valamit a

külső segítségnyújtás teljesítményeiből, az elsősegélyekből,
akkor nemcsak néhány órányi útmutatást próbáltunk tartani
épületünkben[3] ezzel kapcsolatban arra az esetre, hogy ha
egyszer valakit közülünk karmája arra szólít majd fel, hogy az
ilyen ismeretet alkalmazza. Szívügyem volt az, hogy
barátainknak elmondjam azokat a szavakat is, amelyek
szellemi szemléletből eredően eltöltik a segítőkész, szerető
lelkeket, hogy a tevékeny szellemi szeretetet a kötözést végző
kézből, a segítő szeretetből átvihessék – szellemi módon
azokra, akiknek segíteniük kell. Ahogy magában az emberi
szervezetben gyógyító erők rejlenek, ahogy a sebből folyó
vérben ugyanakkor él az, ami gyógyítóan hat a sebre, először
is erre hívtam fel a figyelmet. Majd elmondtam, hogy jó az, ha

11
a segítségre szoruló emberrel szemben gyógyításkor szívünket
ezekkel a szavakkal töltjük el:
Buzogj, vér,
Forrásban hass,
Tevékeny izom
Mozdítsd a csírákat,
Szerető ápolás legyen
Szívet melengető,
Gyógyító fuvalom.

Úgy vélem, tudom, hogy az a lélek, amelyet ilyen érzés tölt el,
az a kéz, amely segíteni akar, segítő erőt tud adni. Mindaz, ami
éveken keresztül átáramlott lelkünkön, meg kellett hogy
győzzön bennünket arról, hogy a Krisztus-szellemmel eltöltve
ebben az időben megkapjuk azt a képességet, hogy helyes
módon avatkozzunk be ott, ahol ezt a sors követeli, ahová a
sors állított bennünket. Milyen gyakran adódott lehetőségünk
arra, hogy a legközelebbi idők eseményeiben próbára tegyük,
vajon megfelelő módon vagyunk-e áthatva Krisztussal, aki saját
szívünkön túl áthatja más emberek szívét, és a szenvedő,
fájdalmat hordozó embereket egységbe fonja velünk. Milyen
gyakran beszéltünk arról, hogy az emberi lelkek fejlődéséhez,
amely a szellemi világokba vezeti őket, hozzátartozik az, hogy
saját érzéseinket össze tudjuk kötni a másokban élő
fájdalommal. S éppen azokon a helyeken, ahol korunk
eseményei fájdalmasan hatnak, ott lesz sokszor helye
egyikünknek-másikunknak, ott próbálhatjuk ki, hogy elég
erősek vagyunk-e, hogy a megfelelő érzéssel kapcsolódjunk
mások fájdalmához, hogy kívül, a másik lélekben élő fájdalom
a mi fájdalmunk lehet, amelyet mi érzünk át.

12
Így válik lehetségessé, hogy az emberiség fokozatosan rájöjjön
arra, hogy a másikban élő fájdalom bennünket sem kerül el,
hanem bennünk is tovább rezeg. Ezért folyt ki Krisztus vére a
Golgotán. Ezért próbáljuk éppen ezekben az időkben erősíteni
lelkünkben azt az érzést is, amelyre itt utalunk. Ez olyan
szavakkal történhet, mint ezek a szavak, amiket úgy mond ki az
ember, mintha önmagának mondaná, ahányszor csak lehet,
olyan gondolatokban, amelyek összekötnek ezekkel a súlyos
időkkel, mialatt az ember az első sorokban embertársaihoz
fordul. Ezek a szavak a következők:

Míg téged eltölt a fájdalom,

Mely engem elkerül,
Krisztus ismeretlenül
Hat a világlétben.
Mert csak akkor gyenge a szellem,
Ha a szenvedés csupán
Saját testében uralkodik.

Igen, kedves barátaim, most olyan időket élünk, amikor

minden lélek, aki megtanulta, hogy feltekintsen a szellemi
világba, minden lélek, akinek kérő gondolatokkal kell fordulnia
a szellemekhez, akikről úgy véli, megvédik őt, hogy bárcsak
ezek a szellemek segítenének abban, hogy helyes módon
vezessenek bennünket ebbe a korba. S érezni fogjuk
szívünkben az igazat, az igaz erőt lelkünkben, ha ahhoz a
szellemhez fordulunk, akinek vezetnie kell bennünket földi
inkarnációinkon át saját igazságunkhoz. S honnan tudjuk, hogy
kérésünkkel a megfelelő szellemhez fordulunk-e? Érezhetjük,
ha az igazi Krisztus-impulzus értelmében fordulunk ehhez a
szellemhez.

13
Mert az a szellem, aki az igazsághoz vezet bennünket – ebben
biztosak lehetnek, kedves barátaim -, Krisztussal áll
összeköttetésben. Párbeszédet folytat Krisztussal. Azért
folytatja ezt a párbeszédet Krisztussal a szellemi világban, hogy
abból, amiért most harcolnak, amiért vért ontanak, az igazság
az emberiség üdvére történjék. Krisztus szellemében fordulunk
a szellemhez, akitől azt kívánjuk, védjen meg bennünket. Akkor
ez a megfelelő szellem lesz.

Ami a szellem lénye, azt a szellemtudomány nyelvén a szellem

korának nevezzük. Hogy miért ezt a szót használják, arról kell
most beszélnem önöknek. A kor ebben az esetben olyasmit
jelent, mint a szellem lénye, lényege. Mert hiszen megtanultuk
megkülönböztetni a szellemeket aszerint, milyen idősek.
Luciferi és ahrimáni szellemekről beszélünk éppen abban az
értelemben, hogy tudjuk: ők egy hozzájuk nem illő korban
hozzák létre azt, ami a megfelelő korszakban alkalmas lenne a
világfejlődés számára. Azért beszélünk egy szellem koráról,
mert a lényéről beszélünk. Így szól ez a formula, amelyet most
közölnöm kell:
Te, szellemem a földi térben,[4]
Fedd fel korszakod fényét
A Krisztustól áthatott léleknek,
Hogy törekedve megtalálhasson
A béke szféráinak kórusában
Téged, fényétől és hatalmától zengve
A Krisztushoz hű emberi értelemnek.

Igen, próbáljuk meg gyümölcsözővé tenni azt, ami gyökeret

verhet lelkünkben szellemi törekvéseink folyamán, próbáljuk
meg ezt olyan gyümölcsözővé tenni, hogy remélhetjük,

14
felnövünk megpróbáltatásainkhoz. Próbáljuk meg hinni azt,
hogy a szeretet a lelke szellemi törekvéseinknek, hogy
bebizonyítsuk ezt egy olyan korban, amelyben a szeretet, a
szeretet, a szeretet szükségszerű!

Kedves barátaim, ez volt az, ami a szívemen feküdt, hogy az

önök lelkének éppen a mai estén elmondjam. Bárcsak a
szeretet, amire oly gyakran hivatkozunk, erőteljes gyökeret
verne bennünk. Bárcsak megtalálnánk a lehetőséget arra, hogy
a súlyos időkben mi magunk összetartsunk, és megőrizzük az
emberiség minden szent értékét. Kedves barátaim, azt ígértem
önöknek, hogy ezt a saját érzéseimmel kapcsolom össze, és
gondolataimat újra és újra egyesítem az önök gondolataival. S
bárcsak belátnánk ezt azoknak a szimbólumoknak az átélése
után, amelyekről a mai este bevezető szavaiban beszéltem,
miután dornachi épületünkben visszhangzott a háború hangja,
a háború fénye. Bárcsak belátnánk, hogy hosszabb-rövidebb
időn belül beszélhetek majd ebben az épületben, a szellem
győzelmében való bizakodás hangján, annak tudatában
beszélhetek, hogy ez az épület a maga emelkedett helyéről
olyan emberiségre tekint le, amely ezeknek az időknek súlyos
megpróbáltatásain és harcain keresztül az emberiség
fejlődésében igazat, jót, szépet és helyeset vívott ki. Bár úgy
telnének el a harc napjai, hogy a béke eljövendő napjaiban
megnyugvással tekinthessünk az áldozatokra, akiket ezek az
idők követeltek tőlünk.
Szeretném remélni, hogy ezek a szavak, amelyeket ma este
próbáltam elmondani, az önök lelkének olyan mélységeit
érintik, amelyek valóban belőlük fakadnak. Bár egyek
lehetnének ezek a szavak önökkel ezekben az időkben, amikor
néhányunknak oly sokat kell elviselnünk. De bárcsak lehetne

15
ez önöknek is az, amit mindazok a szívek, amelyek most nemes
lelkesedéssel és vidám harci kedvvel vannak eltelve, úgy
legyenek eltelve mindezzel, hogy a szellemek, amelyek tudják,
mi a helyes, megelégedéssel tekintsenek ezekre a szívekre.
Töltsük fel magunkat ezekkel az érzésekkel, és lehetőséget
találunk arra, hogy a megfelelő helyen helyesen cselekedjünk.
Ehhez kell, hogy erőt adjon számunkra, és bár adna erőt
szellemi munkánk, amelyet már évek óta próbálunk végezni.

Viszontlátásra, kedves barátaim, ebben a szívbéli érzésben és

felfogásban!

[1] Lásd Rudolf Steiner: Der Baugedanke des Goetheanum (A

Goetheanum épületének gondolata) 1921, a dornachi
Goetheanum épületének 1o4 ábrájával, 2. kiad. Stuttgart,
1958.
[2] Wege zu einem neuem Baustil (Út egy új építészeti
stílushoz) 1914, az első Goetheanum épületének 16 ábrájával,
2. kiad. Stuttgart, 195l.
[3] 1914. aug. l3-tól 16-ig Rudolf Steiner Dornachban önkéntes
betegápoló-tanfolyamot tartott.

[4] Rudolf Steiner később e sorokat: „Téged, dicséretétől és

hatalmától zengve” „Téged, fényétől és hatalmától zengve”
(Dich, tönend von Lob und Macht-ról Dich, tönend vom Licht
und Macht)-ra módosította. Lásd: Wahrspruchworte -
Richtspruchworte, 3. kiad. Dornach, 195l.

16
Nemzeti jellegek és
sajátosságok a
szellemtudomány fényében
Berlin, 1914. október 31.
Ezekben a napokban, hetekben, jobban, mint máskor, a súlyos
események komolyságának kell átszőnie szellemi
törekvéseinket, lelkünket, annak a komolyságnak, amelyből
érezhetjük, hogy minden emberivel összefügg az, amire
szellemi áramlatunkkal törekszünk. Arra törekszünk, ami nem
csupán az ember múlékony létéhez beszél, ami elmúlik az
ember fizikai testével, elvekről beszélünk, lelki és szellemi
erőkről, amelyek közvetlenül az embernek ahhoz a magasabb
lényéhez fordulnak, ami több annál, ami elhervadhat a testtel
és annak létezésével. Gyakran használtuk a mája szót a külső
jelenségekre, és hangsúlyoztuk, hogy a fizikai élet
összefüggései azáltal válnak májává, hogy az ember ezeket
éppen megismerésével, megismerési képességeivel nem
megfelelően hatja át, tekinti át, és ezáltal nem érzi, nem fogja
fel, milyen jelentőségteljes, valószerű az, ami a külső
jelenségekből beszél hozzánk, hanem az ember megismerő
képességeivel maga von fátylat, az illúzió szövedékét a külső
események elé. Ezáltal válnak májává.

Egy elvet állíthatunk ezekben a napokban mindenekelőtt

lelkünk elé, mert hiszen mindennek a szeretetét, szerető
megértését keressük, ami körülöttünk történik. Egy olyan elv
jelenhet meg különösen lelkünk előtt, egy olyan megismerés,

17
amely alapjában véve a középpontban áll mindazon dolgok
között, amelyek megismerésére törekszünk. De ennek éppen
ezekben a napokban azzal a mély komolysággal és erkölcsi
méltósággal kell lelkünk elé lépnie, amely benne rejlik. Ez az a
megismerés – hiszen ez számunkra már a szellemi élet
legegyszerűbb, elemi megismerésévé vált – a földi élet
visszatéréséről szól, arról az igazságról, hogy lelkünk az idők
folyamán testből-testbe lép át. Azzal szemben, ami örök az
emberben, és testből-testbe siet az ember földi inkarnációinak
egymásra következésében, ott áll az, ami ebből fizikai testi
létének alakulását, megjelenését, jellegét adja. S mindezekhez,
amit ez a külső jelleg ad, amit mintegy az ember karaktere
feltételez, amíg fizikai testben, a fizikai síkon él, különösen
hozzátartozik az – s ezt különösen ebben az időben egy
pillanatra sem szabad elfelejtenünk -, amit a nemzeti jelleg
kifejezéssel kell összefoglalnunk. Ha lelki pillantásunkat arra
irányítjuk, amit az ember magasabb énjének nevezünk, ott a
nemzetiség kifejezés elveszti jelentőségét. Akkor, amikor
átmegyünk a halál kapuján, mindahhoz, amit ott leteszünk,
teljes egészében hozzátartozik az, amit a nemzetiség kifejezése
foglal össze. S ha komolyan akarjuk venni azt, amit szellemileg
törekvő emberekként tudni akarunk, akkor arra kell
gondolnunk, hogy az ember, mialatt egymásra következő
inkarnációin megy át, nem egy, hanem különböző
nemzetiségekhez tartozik, s hogy az, ami őt a nemzetiséggel
összeköti, éppen ahhoz tartozik, amit letesz, abban a
pillanatban le kell tennie, amikor átmegy a halál kapuján.

Az örökkévalóság területéhez tartozó igazságoknak nincs

szükségük arra, hogy könnyen fogják fel őket. Olyanok
lehetnek, amelyekkel bizonyos ideig ellenkezhetnek érzéseink,
amelyekkel különösen nehéz időkben nehezen küzdhet meg az

18
ember, és ezekben a nehéz időkben nehezen is tudja megőrizni
őket teljes erejükben és tisztaságukban. De az igazi
antropozófusnak el kell jutnia, és el is fog jutni éppen ezáltal
ahhoz, hogy helyesen értse meg azt, ami a külső fizikai világban
körülveszi. Hiszen ehhez a megértéshez az építőkövek már
kifejeződtek antropozófiai törekvéseinkben. A
népszellemekről szóló előadásciklusban[1] bizonyos mértékig
mindent megtalálnak, amit a megértés nyújthat az emberek
nemzetiségükkel való összefüggéséről, amennyiben ezek az
emberi lények az öröklétben vannak. Ezeket az előadásokat
egyébként a békében tartottam, amikor a lelkek
alkalmasabbak és jobban készek arra, hogy az objektív,
kendőzetlen valóságot teljes mértékben felvegyék magukba.
Talán nehéz az, hogy manapság ezeket az igazságokat
ugyanolyan objektív módon őrizzük meg, ahogy akkoriban
elfogadták őket. De éppen ezáltal fogjuk a legjobban
előkészíteni lelkünket ahhoz az erőhöz, amire szüksége van, ha
ma is objektív módon akarjuk elfogadni ezeket az igazságokat.

Állítsuk lelki szemünk elé annak a harcosnak a képét, aki a

harcmezőn átmegy a halál kapuján. Értsük meg, hogy ez egy
egészen sajátos esete a halál kapuján történő átmenetnek.
Értsük meg, hogy olyan világba lép be, amelyet a
szellemtudomány által szívvel-lélekkel kutatunk, hogy
világosságot hozzon számunkra a fizikai életben is. Gondoljuk
meg, hogy a halálon keresztül lép be ebbe a szellemi világba,
amelybe közvetlenül nem vihet be más élet-impulzusokat –
mivel egyébként nem lennének termékenyek -, mint
olyanokat, amelyek szellemi törekvésünket élesztik, s végül is
arra irányulnak, hogy testvéri köteléket fonjanak a
földkerekség minden embere köré. Magasabb fényben jelenik
meg számunkra ekkor egy népi mondás, amely egyszerű, ha

19
antropozófiai bölcsességgel világítjuk meg: a halál mindenkit
egyenlővé tesz. Mindenkit egyenlővé tesz: franciákat és
angolokat, németeket és oroszokat. Mégis igaz ez. S állítsuk
ezzel szembe azt, ami ma a fizikai síkon körülvesz bennünket,
s akkor valóban indítékot érzünk majd arra, hogy ezen a téren
átjussunk a máján, és az eseményekben a lényegüket keressük.
Állítsuk szembe ezzel mindazt, amit az európai föld különféle
területein éreznek az egyes népek egymás iránt, és kifejezésre
juttatnak abban, amit beszélnek és írnak.

Állítsuk egyszer lelki szemeink elé mindazt, amit antipátiaként

korunkban lelkileg átélnek. Hogyan kell valójában szemlélnünk
ezeket a dolgokat? Hol rejlik ezen a téren az, ami átvezet a
máján, a nagy illúzión túl? Nem ismerjük meg a Földön
egymást, ha úgy tekintünk egymásra, hogy az általános
emberiben valami absztrakciót látunk. Csak úgy ismerjük meg
egymást, ha abba a helyzetbe jutunk, hogy a Földön élő
emberek tulajdonságait valóban megértjük, konkrétságukban
megértjük, hogy milyenek is részleteikben, ahogy egy ember az
életben nem azáltal ismer meg valakit, hogy egyszerűen azt
mondja: ez is olyan ember, mint én, hanem eltekint magától,
és a másik tulajdonságait fogadja el.

Nos, a népszellemekről szóló előadásciklus megmutatja, hogy

a lelki részeink – az érzőlélek, az értelmi, vagy kedélylélek, a
tudati lélek, az én és a szellemén – hogyan oszlanak meg az
európai nemzetek között: alapjában véve minden nemzeti
jelleg egyfajta egyoldalúságot képvisel. Továbbá kifejeződik az
is, hogy úgy, ahogy a lélek egyes tagjainak bennünk,
magunkban valóban együtt kell működniük, úgy valójában az
egyes nemzeti jellegeknek is együtt kell működniük az
egyetemes európai lélek érdekében. Ha az olasz vagy a spanyol

20
félszigetre tekintünk, úgy találjuk, hogy ott a nemzeti jelleg az
érzőlélekben éli ki magát. Franciaországban ez értelmi, vagy
kedélylélekként él. – Ha a brit szigetre megyünk, látjuk, hogyan
él ott a nemzeti jelleg tudati lélekként. Közép-Európában a
nemzeti jelleg az énben él. S ha keletre pillantunk, ez az a
terület, ahol – bár a kifejezés nem teljesen helyes, mint ahogy
később látni fogjuk – szellemként éli ki magát. Ami ott él, az
benne van a nemzeti jellegben. De ami örök az emberben, azt
túlmutat a nemzeti jellegen, ezt keresi az ember, ha szellemileg
elmélyül. Ezzel szemben a nemzeti jelleg csak egy ruha,
egyfajta burok, s az ember annál magasabbra emelkedik, minél
inkább el tud jutni ehhez a belátáshoz. Ameddig azonban az
ember a fizikai világban él, éppenséggel ebben a nemzeti
burokban él, abban, ami a külső testisége alakzatát adja, ami
alapjában véve lelkének bizonyos sajátosságait, jellemének
tulajdonságait is meghatározza.

S most ellenszenvben, egymással szembeni gyűlöletben látjuk

a különböző nemzeti jelleghez tartozókat. Nem arról beszélek
most, ami a fegyveres harcokban történik. Arról beszélek, ami
az érzésekben, az emberi lelkek szenvedéseiben zajlik le. Mivel
van egy lelkünk: ennek arra kell előkészülnie, hogy befogadja a
szellemi világ, amelyen a halál és a következő születés között
át kell haladnia, és amely egy olyan inkarnációhoz vezeti majd,
ami egészen más nemzetiséghez fog tartozni, mint az, amelyet
elhagyott. Éppen ebből a tényből látjuk a legjobban, a
legvilágosabban, a legerősebben, hogyan ellenkezik az ember
azzal, ami saját magasabb énje önmagában. Pillantsunk ma
valamely ”nacionalistára”, nacionalista érzésű emberre, aki
különösen egy másik nemzetiségű ellen fordul, sőt talán
országában ez ellen a másik nemzetiségű ellen bőszül fel: mit
jelent ez a felbőszülés, ez az antipátia? Azt az előérzetet jelenti:

21
ebben a nemzetiségben lesz a legközelebbi megtestesülésem!
Már a tudatalattiban össze van kötve a magasabb én a másik
nemzetiséggel. Ez ellen a magasabb én ellen ellenkezik az, ami
a fizikai síkon be van hálózva a fizikai sík nemzeti
hovatartozásába. Ez az emberek dühe magasabb énjük ellen. S
ahol ez a düh a legerősebb, ahol a legjobban gyűlölnek és
hazudoznak más nemzetiségekről, ott ez azért az emberért
van, aki a dolgokat nem májának, hanem valóságnak nézi.
Ennek igazi oka az, hogy minden olyan nemzetiséghez tartozó,
aki egy másik ellen a legjobban dühöng, a legbőszebben
viselkedik és a legjobban hazudik, annál arról van szó, hogy az
idetartozók legnagyobb részének következő inkarnációjában
ebbe a másik nemzetiségbe kell átmennie.
Ez tanításunk komolysága, ez az erkölcsi méltóság rejlik
mögötte. Az emberben sok minden berzenkedik magasabb
lényének, énjének elismerése ellen, az ellen, ami örök benne,
sok, végtelenül sok minden. Ezért jelenleg rendkívül nehéz
erről objektíven beszélni. Mindazonáltal sajátos jelenség, igen
sajátos jelenség az, hogy mielőtt a háború elkezdődött,
végtelenül elismerő hangok hangzottak el Angliából a német
jellem, a német rátermettség, nevezetesen a német szellemi
élettel kapcsolatban. Egy mintát próbáltam adni erről a
legutóbbi nyilvános előadásomon[2]. Ezeket a példákat a
végtelenségig lehetne szaporítani, és kell is még
szaporítanunk. Mi volt ez a példa?
Ha okkult módon nézzük, ez annak az érzése volt, hogy
valójában abban, amit a legutóbbi nyilvános előadáson
mondtam a fausti lélek karakteréről, amelyre Közép-
Európában törekszenek, van valami önmagát megfiatalító,
valami spiritualitásra törekvő, azt előkészítő, valami, ami felé

22
egész Európa fordulni fog, valóban afelé fog fordulni. Ezt a
mostani idők előtt ösztönösen érezték. Az ember meg akart
érteni valamit abból, ami Közép-Európában történik. De az
ember, mivel nemzetiségben él, csak a halál és az újabb
születés közötti életben lehet teljesen megértő eziránt. Ott az
ember megértő összeköttetésben lehet ezzel: ott meg fogja
találni az utat a közép-európai tanítókhoz. Sőt ez kellemetlen,
mivel a Közép-Európához tartozóktól hencegésnek hangzik, de
az embernek már ki kell mondania az objektív igazságot. Amit
viszont így ösztönösen érzünk, amit keresünk majd a halál és
az újabb születés közötti életben: az olyan lelkekkel való
egyesülést, akik ilyen módon törekedtek az általános emberire,
egyesülést a Goethe-lélekkel, a Schiller-lélekkel, a Fichte-
lélekkel. – Ez volt érezhető abból a tényből, ha az ember
átmegy a halál kapuján, felkeresi majd őt mindenekelőtt
Goethe, Fichte, Schiller lelke, és más lelkek, akiknek legutolsó
inkarnációjuk Közép-Európában volt – ezzel a ténnyel
szemben, amely így ösztönösen megnyilvánult, még egy utolsó
alkalommal berzenkedik a végtelen nemzeti szenvedélyesség.
Ha érezzük ezt a berzenkedést szavakba öltöztetve, ami most
nyugatról és északnyugatról gyakran hangzik felénk, akkor a
mája, az illúzió helyére az értő valóságot állítottuk. Akkor
megértjük, hogy a földi ember, aki önmagában hordozza az
örök embert, nem akarja azt, amit az örök ember akar benne:
hogy számára a szeretet, amit az örökkévalóságban éreznie
kell, az időbeliségben gyűlöletté változik át.

Akkor jutunk leginkább a megértő szeretethez, a szerető

megértéshez, ha abban az értelemben, ahogy azt
szellemtudományunk megadhatja számunkra, tájékozódunk
az európai emberiség karakteréről. Mi megtehetjük ezt, hiszen
mi már az ember magasabb lényéről beszélünk. S aki velünk

23
akar gondolkodni és érezni, az elismeri ezt a magasabb ént, és
ezért meg tudja hallani mindazt, amit a külső burokról el kell
mondanunk, mivel tudja, hogy ez a beszéd a külső burokról
szól.

Hiszen bizonyos értelemben minden népnek egy

meghatározott küldetése van. Egyszer majd, ha belépünk a
dornachi épületbe, az oszlopok egymásutániságában, az
oszlopfőkben és a fölöttük lévő architrávokban, a formákban
megtaláljuk annak kifejeződését, ami az európai
impulzusokban jut kifejeződésre. Erről mégsem fogok most
beszélni, mivel az a jó, ha arról beszélünk, ami az épületből
árad az emberhez. Ezt tettem ott néhány nappal ezelőtt[3]. Ha
azonban szem előtt tartjuk azt, ami e nélkül benyomást
gyakorolhat lelkünkre, akkor mindenekelőtt a déli félszigetek –
Olaszország és Spanyolország lakóiban – olyan népeket
ismerhetünk meg, akiknek bizonyos mértékig modern
küldetésükben minden olyasmi visszatér, ami a régi időkben az
Atlantisz utáni harmadik kultúrperiódusban játszódott le, az
egyiptomi-káld kultúrában. Hogy ezt megértsük, pillantsunk
csak megfelelő módon az olasz vagy a spanyol nemzeti lélekbe.
Ez egészen részletekig követhető. Így elmondhatjuk: ami
számunkra szellemileg megjelenik, azt megtaláljuk a
valóságban. S akkor mi volt a jellemző – ezt már oly gyakran
megbeszéltük – az egyiptomi-káld kultúrára? Az, hogy érezték
a nagy, kozmikus asztrológiát! Hogy a csillagokat és
csillagképeket nem olyan módon látta az ember, mint ahogyan
ma nézünk rá ezekre, hanem szellemi lényeket látott, amelyek
ezekben a csillagképekben külsőleg megtestesültek: hogy az
ember azt látta, mindenütt szellemiség terjed szét. Ha ennek
az egyes nemzetek feladataként ismétlődnie kell a golgotai
misztérium utáni időben, akkor úgy kell ismétlődnie, hogy

24
lelkileg elmélyüljön, hogy az ember számára az egyiptomiak és
a káldok nagy, kozmikus tablója mintegy a lelkéből újjászületve
lépjen elő. Hol volna ez világosabb, mint ott, ahol az itáliai
félsziget kultúrája elérte csúcspontját, Dante ’Isteni
színjátéká”-ban? De a részletekig így van ez, hogy abból, ami a
lélekből megszületetik, újra feltámad, napfényre kerül az, ami
az egyiptomi-káld kultúrában létezett.

Ami a görög kultúrában lényeges volt, a francia népben válik

nyilvánvalóvá, sőt egészen a vezető személyiségek jelleméig
menően. Voltaire-t például csak úgy érthetjük meg, ha egy
igazi göröggel hasonlítjuk össze. S ha Corneille, Racine
műveinek formáit nézzük, akkor látni fogjuk, hogyan küzdöttek
a görög formával. Hiszen ennek nagy kultúrtörténeti
jelentősége van. A küzdelem a külső formával, azzal, amit
Arisztotelész kikutatott a formáról, az él tovább Racine-nál és
Corneille-nél. S ha azt, ami az Atlantisz utáni negyedik
kultúrperiódusban az értelmi, vagy kedélylélek kultúrájában
hangadó volt, újra megkeressük a francia kultúrában, akkor azt
kell, hogy találjuk ott, ami a legnagyobbként fejeződik ki,
mialatt az értelmi-, vagy kedélylélek azért esik neki a világnak,
hogy éppenséggel ezzel foglalkozzék. A legnagyobb költőnek
tehát, akihez hasonlót ilyen formában nem találhatunk,
olyannak kell lennie, aki az értelmi, vagy a kedélylélekből
formálódik. Ott éri el egy nép a maga nagyságát, ahol
hasonlíthatatlan nagyjai a felszínre hozzák ezt. Ki a francia
költészetben az, akit nem lehet felülmúlni? Ez Moli?re! Ott éri
el a francia lélek sajátos, jellegzetes csúcsát: ott nem lehet
felülmúlni. Egyfajta visszfénye még Voltaire-ben is hat.

A brit lélek viszont nem a régi újjászületése, hanem

beletartozik az Atlantisz utáni ötödik kultúrkorba, mintegy

25
ennek újjáteremtése. Ez az Atlantisz utáni ötödik korszak
elsősorban a tudati lélek kibontakoztatására törekszik ezt
állítja elő. A tudati lélek különösen kifejeződik a brit nép
sajátosságában. A brit lélek sajátossága az, hogy szemben áll
az eseményekkel. Már l4-l5 évvel ezelőtt, amikor „A filozófia
rejtélye” (Rätsel der Philosophie) első kiadását írtam, azért
küszködtem, hogy megfelelő kifejezést találjak a brit
filozófusokra: s akkor eszembe jutott: ők az élet szemlélői: úgy
igyekeznek feltűnni, ahogy a tudati lélek nézőként állítja
szembe magát az élettel. S ki a brit lélek legnagyobb alkotója,
aki feltűnik, és a brit jellem sajátosságait a legmélyebb lélekig
kifejezésre juttatja? Ez Shakespeare!
Menjünk most át Közép-Európába, akkor megtaláljuk azt, „ami
mindig lesz, és soha sincs”, ahogy ezt már nyilvános előadáson
jellemeztem. A tulajdonképpeni én, az ember legbenső
mivolta, hogyan viszonyul a lélek tagjaihoz? Kiépíti saját
kapcsolatát az érző-, az értelmi, vagy kedélylélekkel és a tudati
lélekkel: mindegyikhez odahúzza a szálakat. Nézzük csak meg
Goethét! Látjuk, hogyan vágyódik Itália után. S ahogy ezt nála
látjuk, úgy vágyódtak mindig Közép-Európa legjobbjai Itália
után, hogy megtalálják azt, ami megtermékenyíti az ént, az
értelmi, vagy kedélylélekkel kölcsönösen kicseréli az erőit.
Vizsgáljuk meg az évszázad folyamán, hogy lássuk, ténylegesen
milyen vékony sáv van az értelmi, vagy a kedélylélek között is.
Figyeljük meg ahogy még Nagy Frigyes, a legnémetebb
fejedelem, valójában csak franciául beszél és ír, ahogy a francia
kultúrát különösen becsüli, ahogy ez Voltaire-hez való
viszonyában is megmutatkozik. Éppen így látjuk azt, hogy a
német filozófus, Leibniz francia nyelven írja műveit. Éppen így
tesz az én az értelmi, vagy kedélylélekkel is. S amikor az én a
lélek mélyéből azt keresi, amire törekszik, akkor feltolul valami

26
az én mélységeiből, kifürkészhetetlen mélyéből: arra törekszik,
hogy a tudati lelket értse meg. Látjuk ezt Goethe-nél. Gyakran
kifejtettem, hogy azt akarja megragadni, ahogy az
organizmusok létrejönnek egymásból: az organizmusok nagy,
átfogó tanát állítja fel. Ez az én mélyéből tör elő. Mégsem lehet
azonnal megérteni: az emberiségnek egy könnyebb
megértésre van szüksége: úgy kellenek neki a dolgok, ahogy
azok a tudati lélekből adódnak. Nem azt veszi fel, amit Goethe
adott, hanem áttételesen fogadja be azt tudati lelkébe, vagyis
Darwint fogadja be. Ma már nem vagyunk olyan messze attól,
hogy Goethe „Színtan”-át[4] (Farbenlehre) elismerjük, de
ugyanennek az áttétele a tudati lélekbe – amely Newtonnál
található meg – ma az általánosan érvényes fizika-tudomány.
Ezek a dolgok vezetnek be bennünket annak rendje-módjába,
ahogy az egyes, most azonban nemzeti karakterek szemben
állnak egymással. S mi felemelkedünk a külső májából,
amelyben az emberiség bele van gabalyodva, felemelkedünk a
valósághoz, ha megtanuljuk szellemtudományosan szemlélni a
dolgokat, ahhoz a valósághoz, amely megmutathatja, hogy
úgy, ahogy az emberben egyes lelkierők háborúznak, ugyanúgy
egyes, a népszellemekben inkorporálódott lelkierők is háborút
folytatnak egymással. S nem véletlen, hogy korunkban – ahol
az éppen mondottak tanként jelennek meg -, fellép a nagy
tanító, a háború, amely olyan véres, szörnyű módon beszél az
emberhez, elmondja azt, amit mi szellemileg mondunk el. Nem
véletlen, hogy mialatt ezt itt megbeszélhetjük, kint talán az
egyik legvéresebb küzdelem zajlik, és ez alapjában véve
ugyannak a valóságnak felel meg, amit az embernek csak a
májában kell érvényre juttatnia, hogy valójában megértse.

27
Hogy ezekről a dolgokról beszéljünk, le kell tisztítanunk a
szavakról az antipátia és a szimpátia minden érzésbeli
árnyalatát, és ezeket csak jellemző vonásokként kell
használnunk, akkor fogjuk helyes módon megérteni a
dolgokat. Mivel olyan dolgokról van szó, amelyeket az ember
lénye önmagában hordoz, ameddig a nemzeti jellegbe van
burkolva. Ezt egészen a részletekig követhetjük. Hogy
előkészítsem azt, amit meg kell értenünk, először valamit el
akarok mondani.

Nézzük a Közép-Európához tartozókat, akik az én-kultúrában

élnek. A nyilvános előadáson azt mondtam: Közép-Európa
lakosa úgy törekszik Istenéhez, hogy össze van kötve Istennel:
együtt akar lenni Istennel. Ha a gondolkodásra tekintünk,
általában ezt a mondatot mondhatjuk ki: az ember
gondolkodik. De ezzel az általános mondattal: „az ember
gondolkodik”, valójában rendkívül keveset mondtunk, valóban
keveset. Az embernek éppen a szellemtudományon keresztül
kell megtanulnia, hogy pontosabban lásson. Fokozatosan meg
kell tanulnia, hogy annak a helyébe, amit gondolat nélkül csak
úgy odamond, a megfelelőt helyezze. Azoknak, akik a reális
viszonyokkal nem különösebben bajlódnak, megfelelő, ha
valamit így odamondanak. De a helyes az, ha azt mondjuk:
Közép-Európa vagy Skandinávia lakója gondolkodik – és ezt
tevékenységként szemléli, mivel a gondolkodás
kibontakozásáról van szó. Közép-Európában egészen az északi
országokig arról van szó, hogy a lelki lény gondolkodik. Az
ember úgy van összekötve a gondolattal, hogy ez a gondolat a
lélek legősibb sajátos tevékenysége, hogy a lélek tevékenysége
nem más, minthogy a lélek leköti magát a gondolatokban.

28
Nem helyes ugyanilyen módon beszélni a franciákról. Itt azt
kell mondanunk, hogy a franciának gondolatai vannak. Mert
„gondolkodni”, és az, hogy „gondolatai vannak”, finomabban
megkülönböztetve nem ugyanaz. A dolog megértéséhez
segíthet az, amit „A filozófia rejtélyé”-ben mondtam ki.
Nyugat-Európában az embernek gondolatai vannak, a
gondolatok jönnek, az emberek kapják őket, mint ahogy az
érzéki észlelések is adottak. Így van ez a gondolatokkal is:
belépnek a lélekbe, kiélik magukat benne, meg is részegedünk
tőlük, és boldoggá tesznek bennünket. Sőt a németnek
szemére vetjük, hogy gondolataiban van valami hidegség. Ez
talán azért is lehet, mert először meg kell formálnia őket
individuális lelkében: először ott kell felmelegítenie őket, és
csak addig maradnak melegek, amíg ebben a követlen
tevékenységben találhatók.

Ennyit előkészítésként. Mivel valójában az egyes nemzeti

megnyilvánulásokban mindenütt azt vehetjük észre, hogy az
éli ki magát bennük, ami a szellemtudományban található,
amelyeket önök a népszellemekről szóló előadásokon
hallanak. Nézzük a nemzeti jellegek néhány megnyilvánulását.

Az olasz, spanyol karaktert az érzőlélek határozza meg.

Egészen a részletekig követhetjük ezt az életben. Mindenütt
megtaláljuk az érzőlelket – ez természetesen nem vonatkozik
a magasabb énben zajló életre. Amikor ezekben az
országokban az ember kiéli magát a nemzeti jellegben, akkor
az érzőlélekben éli ki magát. Ez különösen ragaszkodik
mindenhez, ami a hazával függ össze, és az idegeneket ezzel
ellentétesnek érzi. Nos, próbálják megérteni, hogy mi minden
él például az olasz nemzeti jellegben, akkor úgy találják, hogy
az olasz a másikat, aki nem olasz, idegennek érzi, és azt is, ami

29
az idegenben él. S minden harcot, amelyet a l9. században
Itáliában folytattak, kimondottan a hazáért vívták. Ez az
egyiptomi-káld kultúra ismétlődése.
Tekintsünk most Nyugat-Európa lakójára, a francia területre.
Mint mondtam, le kell vetnünk minden szimpátiát és
antipátiát! A francia a görög kultúrát ismétli. Ezért a külföldit
úgy is érzi, mint ahogy a görög érezte: barbárnak nevezi őt. – A
görögség ismétlődése! – Ez érthető, bár a legbőszebb
antipátia-érzésbe torkollik. S mindig van benne valami abból az
árnyalatból, ahogy a régi Görögországban beszéltek a nem
görög emberiségről.
Az angol népre különösen a tudati lélek művelését bízták rá,
amely a materializmusban éli ki magát. Ott különösen le kell
vetnünk minden antipátiát. A materializmus művelése
előtérbe helyezi azt, ami az embereket egyszerűen egymás
mellé állítja a térben. Ebben megmutatkozik valami, ami a
korábbi időkben egyáltalán nem volt érezhető: az ember érzi a
versenytársat. A tudati lélek a másikat versenytársnak érzi a
fizikai létben.
Hogyan áll ez Közép-Európa lakosainál, egészen a
skandinávokig? Rendkívül csábító lenne, ha ezt részleteiben
más korokra nézve is végigvezetnénk. Mit érez a német,
amikor szemben áll a másikkal ott, ahol az olasz az idegent, a
francia a barbárt, az angol a konkurenst érzi? Mindenekelőtt
tömör szavakat kell találnunk ehhez: a németnek ellensége
van, akivel szemben áll, például még párbajban is, ahol nincs
szükség rá, hogy valamiféle antipátiához kapcsolódjon, hanem
ahol az ember az egzisztenciáért küzd, vagy olyasmiért, ami az
egzisztenciával függ össze. Az ellenséget a legkisebb

30
mértékben sem kell lekicsinyelni. Ez ismét a részletekig
követhető. Éppen ez a háború mutatja, hogy a német úgy áll
szemben az ellenséggel, mint a párbajban.
Pillantsunk most kelet felé. Beszéltünk arról, hogy a két déli
félszigeten az érzőlélek éli ki magát, a franciáknál az értelmi,
vagy kedélylélek: Közép-Európában Skandináviáig felfelé a
nemzeti jelleg él az énben, ez az egyes területeken
differenciálódik, de egészében véve érezhető abból, amit én-
léleknek nevezünk. Azt mondtam, ez szellem-énként éli ki
magát keleten. Mi a szellem-én karaktere? Közeledik az
emberhez, aláereszkedik rá. Az énben törekszik az ember: a
lélek három tagjában is törekszik: a szellem-én aláereszkedik.
Egyszer majd igazi szellem-énként ereszkedik alá keletre.
Igazak azok a dolgok, amelyeket gyakran hangsúlyoztunk. De
ehhez előkészület szükséges, olyan fajta előkészület, hogy a
lélek átvesz, elfogad, beletanul az elfogadásba. Az orosz nép
alapjában véve mi mást tett, mint elfogadott? Mozgalmunkon
belül lefordíttattuk a legnagyobb orosz filozófus,
Szolovjev[5] műveit. Mikor elmélyedünk benne – ez mind
nyugat-európai szellemi élet, nyugat-európai kultúra. Azáltal
valami más, hogy az orosz néplélekből született. De a nyugat-
európai kultúrával ellentétben, mi lebeg felénk az orosz
népben? Olaszország, Spanyolország az Atlantisz utáni
harmadik kultúrperiódus ismétlődése, a francia nép a régi
görög kultúrát ismétli meg. A brit ember az újonnan jöttet
mutatja fel, de ezt egészen bizonyosan a fizikai síkon szerzi
meg az ember. Közép-Európában az énnek önmagából kell
kiküzdenie magát. Oroszországban az átvevővel, az
elfogadóval van dolgunk. Először is elfogadták a bizánci
kereszténységet, amely mint egy felhő ereszkedett alá, majd
szétterült: és már I. Péter alatt elfogadták a nyugat-európai

31
kultúrát. Először az anyagot kell elfogadni – mondhatnánk. Ott
van a nyugat-európaiság tükröződése, és a lélek munkája az,
hogy előkészüljön az elfogadására. Csak akkor lesz az oroszság
igazi elemében – ez a jövőre is vonatkozik -, hogy felismerje: el
kell fogadni azt, ami Nyugat-Európában van, mint ahogy a
germánok Goethében felvették magukba a görögséget. Ez még
el fog tartani egy ideig. S mivel az ember fizikaisága
berzenkedik az ellen, amit el kell fogadnia keleten, ugyanúgy
berzenkedik még a keleti ember az ellen, aminek el kell jönnie
hozzá. A szellem-énnek le kell ereszkednie. Nos, ami ott
nyugatról átjön, egyáltalán nem a szellem-én. De a lélek úgy
viszonylik ehhez, hogy mintegy már előkészíti magát, hogy
befogadja. Minek nézi ezért az orosz a másikat? Annak, aki
„szemben áll” vele, annak, aki lebegve alászáll a tudatára. Ezért
a másik, aki az olasznál az idegen, a franciánál a barbár, a
britnél a vetélytárs, a németnél az ellenség, az őnála az
eretnek. Ezért viseltek alapjában véve mostanáig az oroszok
csak vallásháborúkat! Minden háború idáig csak vallásháború
volt. Minden népet meg kellett szabadítani, vagy
kereszténységre téríteni, a balkáni népeket és így tovább. S
most az orosz paraszt a másikat „gonosznak” is érzi.
Eretneknek érzi a másikat, úgy véli, mindig vallásháborút kell
vívnia. Most is! Ezek a dolgok egészen a részletekbe mennek,
és az ember akkor tanulja meg megérteni őket, ha megvan a
jóakarata hozzá, hogy valóban beletekintsen a dolgokba. S így
azt is kérdezhetjük: hogyan jelenik meg számunkra az, ami
keletről közeledik felénk?

Az ember így bizonyos mértékig, ahogy a fizikai életben él,

méltánytalan saját magasabb énjével szemben. Aki az értelmi,
vagy a kedélylélekben él, akinél különösen fejlett a fantázia,
annak gondolatai „vannak”, aki azt állítja maga elé magasabb

32
énként, aminek ő magának látszania kell, amennyiben nemzeti
beállítottságú. Ezt dicsőségének érzi, mintegy harmadik
énjének, amely önmaga, mint magasabb én, és a nemzeti
ember közé áll. Ebből kiindulva harcol. S a halál után először
ezt kell legyőznie, ha már előzőleg, a szellemtudomány által
nem győzte le. Át kell jutnia azon, ami elsősorban úgy áll lelke
előtt, mint annak inspirációja, amit ő maga elképzel.

S az, aki nemzeti beállítottságú emberként a tudati lélekben él?

Ő mindenekelőtt ahhoz vonzódik, amit a tudati lélek a fizikai
világban elsajátít, magáévá tesz. Ez olyan, mint valami
fájdalmat okozó emlékezés abban a világban, amely a halál és
az újabb születés közötti életben bontakozik ki.

Közép-Európa lakója keres. Ez főleg akkor derül ki, amikor az

ellenségről rosszallóan beszél, amikor azt mondja, legyen csak
azért itt, hogy „felszántsa a földet, és kutasson a fellegekben”.
Mehetett bármilyen messzire ebben: itt már a szellemi ént
kutatja. Ezért bizonyos értelemben már földi pályafutása alatt
arra törekszik, hogy átdolgozza azt, amit át kell dolgoznia, ha
belép a halál kapuján át a szellemi világba.
Aki legutóbbi inkarnációját egy orosz testében élte végig,
amikor átlép a halál kapuján, először egy angyal tudatát kell
felvennie – ha a szellemtudományon keresztül nem másként
készült erre elő -, abba kell beleélnie magát, ami a magasabb
hierarchiák legközelebbi fokáról száll alá.

Mindezek alapján azt mondhatjuk: tekintsünk nyugatra, akkor

természetesnek találjuk, hogy az emberek lényéből –
amennyiben nemzeti beállítottságúak – küzdelem jön létre,
mert a nemzeti jelleg ott éppenséggel össze van kötve a külső
burokkal. Egészen természetes, hogy harc jön létre. A szellemi

33
világban előfordul, hogy ami ott jogos, az akadálytalanul
elterjed. Ami az embernek magának a fantáziájában
megjelenik, annak külső eszközökkel kell érvényesülnie. Hogy
előlépjen, ahhoz az kell, hogy elterjedhessen. Amit a
konkurencia kutat, az természetesen el akar terjedni. Nem
találjuk érthetetlennek, hogy a tudati lélek képviselőitől harc
jön át hozzánk. Ha Közép-Európában valóban az ént keressük,
akkor látni akarjuk, hogy az én sajátosságai alkalmazhatók-e.
Én már például hangsúlyoztam azt, hogy az ént minden reggel
újból fel kell támasztani. Ha az alvás időszakába megyünk bele
az énnel, akkor ez ebben nem éled fel, minden reggel, a
felébredéskor újból fel kell éleszteni. Ha Ausztriáról
beszélhetek: már fiatal koromban beszéltek arról, hogy
Ausztria egyszer, ilyen vagy olyan alkalommal szétesik. Mi
valami mást tudtunk: lehet benne még oly sok centrifugális
erő, kívülről tartják össze, nem tudott szétesni. Nézzük
Németországot. Van-e én-jellege külsőségeiben, formájában?
Mégis széles körben tárgyalt tény, hogy az évszázad nagy
részében a németek az egységre törekedtek. Belül nem
teremtették meg ezt. Egy külső lökésre, sőt nemcsak
Németországban, hanem a külső területeken, Franciaország
közepén jött létre a mai Németország, ami az én-jelleget illeti.
Az ember csak akkor érti meg a világot, ha
szellemtudományosan érti meg. Az énnek alapjában véve nincs
olyan tendenciája, hogy maga körül vagdalkozzék: ekkor a
fizikai sík fölösleges erői átmennek a szellemibe. Hiszen ezt a
német történelmen, Ausztria területén, a skandináv népek
történetén mindig újra és újra igazolni lehetne. Ezért helyes,
ha tudjuk azt, hogy a németet vagy Közép-Európa lakosát
először úgyszólván elő kellett rángatni a háborúhoz: alapjában
véve önmagától nem tudta elkezdeni. Ha tetterejéből elkezd

34
egy háborút, akkor ezt úgy teszi, ahogy a
kezdeményezőképessége teszi az énben, és bizony ezeket a
háborúkat eléggé a bensőben folytatják… Így kell éreznünk,
milyen Közép-Európa viszonya a háborúhoz.

De mi alakul ki annak számára, aki majd ott keleten érezni

tudja a népi jelleget? Egyáltalán a lehető
legtermészetellenesebb az, ha az orosz háborúzik. S ha ezt ő
maga felismerné, akkor azt is a legtermészetellenesebbnek
találná, hogy háborút folytasson. Mi itt nyugaton, még ha
minden oroszt olyan jól is értenénk, nem tudnánk
tolsztojánusok lenni. De az orosznak természetellenes, hogy
háborúzzon. Őrá csak rá kell erőszakolni a háborút, mivel ez a
nép legmélyebb jellegének valami természetellenes. Az orosz
úgy áll szemben a háborúval, mint egy vallásháborúval, ami
mintegy kívülről jön. Az ember nem teheti elfogadhatóvá
számára a háborút, mivel inkább ki szeretné könyörögni azt,
aminek történnie kell. Ezért egészen érthető, hogy egyáltalán
nem az orosz legbenső népi karakterben keresi az ember a
háború indítékát, hanem abban, amit kívülről erőszakolnak rá.
S jobban, mint bárhol másutt, ebben az esetben azt kell
mondani: ott nem a nép hozza létre a háborút – a nép csak
külsőleg és jóhiszeműsége következtében -, hanem ez olyasmi,
amivel a leginkább szembe kell fordulnia a népnek.
Oroszországban a háború a legszörnyűbb értelemben mindig
mája, illúzió. Ennek okán tudja az ember olyan világosan és
pontosan megmondani, amit nyilvános előadáson kérdésként
vetettem fel: ki tudta volna megakadályozni a háborút? Ha
egyáltalán arról akar beszélni valaki, hogy ezt meg lehetett
volna akadályozni. A franciák számára 187l óta (a francia-
porosz háború óta, amelyben Franciaország vesztett – a ford.)
a háború természetes volt, és arról beszélni, hogy ők ezt

35
megakadályozhatták volna, nem lenne természetes. Akire
rákényszerítenek egy konkurencia-harcot, annak
természetesen nincs joga, hogy felháborodjék azon, ha valahol
megsértik a semlegességet, és ebben az esetben a
felháborodást áthangolja a nemzeti elem, de az, hogy háborút
folytat, magától értetődő. Ezt nem lehet rossz néven venni
tőle. Mivel éppen olyan kevéssé kell elutasítania a háborút,
mint amikor az ember az élőlények természetét magyarázza,
és akkor a tudati lélek eleméből egy más szót kell találnia, mint
ami az én álláspontjából jön, és ezért a létért való közdelemről
beszél. Ez a mondás nem Goethétől származik, mivel ez az én
álláspontjából nem használható. De ahol arról van szó, hogy a
háború valótlanság, sőt először vallásháborúvá kell
átértelmezni, ott azt kell mondanunk, hogy mivel a háború
kívülről lépett fel, kívülről lehetett volna megakadályozni. Ha
minden mélységbe bepillantunk, ahová az ember bepillanthat
– nos, akkor azt kell mondanunk: igaz az, hogy Oroszország
szemlélő maradhatott volna, és a háborút meg lehetett volna
akadályozni. Ha szemlélő maradt volna, úgy meg lehetett volna
akadályozni a háborút. Mivel itt a háborút ráerőltették egy nép
karakterére, ahol ez alapjában véve teljesen természetellenes.
Ha az ember ilyen dolgokról beszél, akkor ezeket a szellemi
világból mondja, onnan jönnek elő ezek a dolgok, de mindig
igazolhatók, bizonyíthatók a külső világból, s amit az ember a
szellemiből kiindulva talál, igazolódik a külső világban.
Azt mondanánk: természetes gesztusa lenne az orosz nemzeti
karakternek, ha imádkozva várna arra, aminek el kell jönnie
hozzá. Igen sajátságos: az orosz intellektuelek – már erre is
utaltam – szintén várják és érzik, hogy valami jövőbelinek kell
közelednie hozzájuk. Nos, ez még ugyan igen messze van a

36
jövőben, aminek el kell jutnia hozzájuk, és láttuk, hogyan
utasították el, amit most be kell fogadni. Talán több mint egy
külső szimbólum az, hogy mialatt most harcok folynak a
Fekete-tengeren, az orosz még mindig oda tekint le, amit
szellemileg várnia kell, hogy annak mintegy a megtestesülését
szemlélje, amikor rámutat a Hagia Sophiára.
Mereskovszkij mesélt nekünk két utazásáról[6], amelyeket a
Hagia Sophiához tett. Ő a Hagia Sophiában mintegy külső
szimbólumát érezte meg annak, amit érzéseiben nem ismer,
de vár, és ezt az oroszokhoz eljövendő, közeledő
kereszténységnek nevezte. Helyesen ismerné fel azonban ezt,
ha tudná, hogy a fausti jelleggel áthatott kereszténységnek kell
magával ragadnia az oroszokat. Ezt viszont nem tudja. Úgy
gondolja, ez a Hagia Sophiában áll előtte. Hogyan áll ő szemben
a kereszténységgel? Ha rátekintünk arra, amiről Szolovjev
beszél, ez olyasmi, amiről én elmondhatom, hogy van valami
érzéke hozzá. Mert amikor Pétervárról és a szent szinódustól
megint egyszer nehézségeket támasztottak a számára, úgy
vélte: igen, ez már csak így megy annak, aki nagyon át van
hatva azzal, amit mondani akar. Egyesek panaszkodnak rám,
mint liberális nyugat-európai ateistára, mások mint ortodoxra,
és ismét mások úgy néznek rám, mint egy jezsuitára. – S úgy
fejezte be, hogy azt mondta: igen, mi minden lehet még az
ember, ha a pétervári gazfickók ítélik meg! – Ezek nem az én
szavaim, hanem egy jó oroszé, egy olyan oroszé, akin láthatja
az ember, mennyire nem könnyű minden további nélkül a
szimpátia és antipátia érzéseitől megszabadulni. De tegyük fel,
hogy az orosz intellektuel rábízza magát önmagára. Azt
mondtuk: a világ várakozó hangulatban van, természetesen
azért, aminek jönnie kell, és ezt nem karddal és ágyúval kell
kiharcolni. Ezért olyan hazug a pánszlávizmus. Ha rábízza

37
magát önmagára, akkor rábízza Mereskovszkijt arra, amit érez,
amit érez, amikor szemben áll a Hagia Sophiával. Csak ezt
összetévesztette a nyugat-európai kereszténységgel, amely
átment a fausti törekvéseken. De hogyan beszél ő erről?

Megpróbáltam tömör formába hozni azt, amit az egyes

népeknél a háborúval szemben érezhet az ember, és azt
mondtam: az orosz úgy gondolja, hogy a vallásért háborúzik,
az angol a konkurenciáért, a versenyért, a francia a
dicsőségért, az olasz és a spanyol a hazáért, a német a létért,
az egzisztenciáért folytat háborút. Nos, azt mondhatjuk:
Olaszország meg akarja védeni a hazát, Franciaország a
nemzeti ideálról szóló saját képzeteként fogadja el azt, amit
önmagáról képzel, az angol kereskedik, a német törekszik, az
orosz imádkozik – és ez természetes. Nem a külső imádságot
értem, hanem a szívbéli hangulatot. Mit mond akkor
Mereskovszkij könyvének befejezésében, amit tegnapelőtt
idéztem? „A Hagia Sophia – világos, szomorú és a végső titok
borostyán-tiszta fényével áthatva – felemelte elesett, rémült
szívemet. Felpillantottam a boltozatra, amely az ég
kupolájához hasonlított, és azt gondoltam: itt áll ez,
emberkéztől teremtve – az emberek közeledése az isteni
szentháromsághoz. Ez a közeledés létezett, és egykor még
inkább eljön. Akik a Fiúban hisznek, hogyne jutnának el az
Atyához, aki a világot jelenti? Hogyne jutnának el a Fiúhoz
azok, akik a világot szeretik, amit az Atya is úgy szeretett, hogy
Fiát adta érte? Mert ők lelküket adták érte és barátaiért: ők
birtokolják a Fiút, mivel övék a szeretet, csak a hevét nem
ismerik”. Az egész összefüggés nincs a birtokukban! S végül így
zárja: „S űzött engem valami, hogy mindnyájukért
imádkozzam, ebben az időben pogány, de a jövő egyetlen
templomában imádkozzam, hogy népem megkapja azt az igazi,

38
győzelmes erőt, hogy tudatosan higgyen Isten
szentháromságában”. Nos, most itt van önök előtt az imádság!
Itt van az egész természetellenessége annak a harcnak, ami
keletről nyugatra irányul!

Ha ilyen módon megpróbáljuk, hogy annak belső

megértéséből eljussunk ahhoz, ami szembe jön velünk, ha
megpróbálunk kikecmeregni a májából és belekerülni a
valóságba, akkor azt is elmondhatjuk magunknak, hogy nem
egyfajta absztrakt antropozófiát művelünk, amely fél a
megismeréstől. Mert a megismeréstől való félelemnek hívják
azt, ha az ember a mi első alapelvünk miatt visszarettenne
attól, hogy a népek jellemzőit igazi alapjaikban megismerje.
Éppen akkor kövessük ezt, amikor közeledünk az emberhez, és
valóban lelkébe akarunk tekinteni. S ekkor beszélünk
leginkább az emberben lévő maradandósághoz, és azt is
megtaláljuk, ami túllép a nemzeti jellegen, ami az örökkévaló
felé mutat, és megtaláljuk azokat az érzéseket és érzelmeket,
amelyek az emberben lévő örökkévalóságra irányulhatnak. S
akkor megtaláljuk a lehetőséget ahhoz, hogy előidézzük azt,
amit mégis elő kell idézni. Azt gondolják, hogy az emberiség
üdve és előrehaladása nem sínyli meg, ha az európai népeket
most átható hangulatok megmaradnak? Olyan hangulatok,
amelyek különben csak a májából születtek meg! Annak a
szükségességnek a szempontjából, amely abban áll, hogy az
embereknek ismét meg kell tanulniuk megérteni, hogy annak
a folytatása van itt, ami bizonyos értelemben Közép-Európából
már előkészült, kívánatos, hogy azt a légkört, amelyben élünk
– ezt a szellemi légkört, amely olyan szörnyen nyugtalan
manapság -, más hatás is érje, mint ami nyugtalanítja.
Hogyisne éreznénk azt, milyen nyugtalanító ma a szellemi
légkör! Minél mélyebben él ebben az ember, annál inkább kell

39
éreznie ezt. Valóban megrendítő dolog tárulhat fel a szellemi
életből. Az okkultista sokat tudott tapasztalni erről. De még
olyan sok, olyan megrendítő és sürgető dolgot nem kellett
megtapasztalni, mint az utóbbi három hónapban.

Milyen sokszor hangsúlyoztam azt az okkult igazságot, hogy a

dolgok, amelyek a fizikai világban ilyenek, a szellemiben az
ellenkező jelleget mutatják. Néhány barátunk arra is
emlékszik, milyen gyakran beszéltem arról, hogy a háború már
a szellemi levegőben „lóg”, és valójában csak olyasvalamivel
lehet visszatartani, ami a fizikai életben is szellemi impulzust
jelent: a félelemmel. A félelem-erők tartották vissza a háborút,
ameddig asztrális volt. A félelem tartotta vissza, hogy nem tört
ki korábban. Nos, valójában a háború kívülről, a szarajevói
merényletből indult ki. Ennek is megvan a maga jelentősége.
Ez a megrendítő a dologban. S mivel itt együtt vagyunk,
egymás között, annak is lehetségesnek kell lennie, hogy ilyen
dolgokat kibeszéljünk. Az az individualitás, akit akkor
legyilkoltak[7], és átment a halál kapuján, ezután olyan látványt
mutatott, ahogy én magam előzőleg sem nem láttam, se
mások leírásában nem hallottam. Különbözőképpen
ábrázoltam, hogyan néznek ki a lelkek, amikor átmennek a
halál kapuján. Ez a lélek azonban valami figyelemreméltót
mutatott. Olyan volt, mint egy kristályosodási központ, ami
körül a háború kitöréséig minden félelem-elem köréje
kristályosodott. Később valami egészen másnak mutatkozott.
Ha előzőleg egy nagy, kozmikus erő volt, amely minden
félelmet odavonzott, akkor most valami ezzel ellentétes. A
félelem, ami itt a fizikai síkon működött, mindezt
visszatartotta. Miután azonban ez a lélek feljutott a szellemi
síkra, ellentétes módon tevékenykedett, és elhozta a háborút.

40
Megrázza a lelket, ha ezeket a dolgokat átéljük. S így sok olyan
dolog van, amelyek most benne vannak abban az asztrális
impulzusban, amely az emberek lelki beállítottságából felfelé
húzódik a szellemi világba. S elmondhatom önöknek: az utóbbi
hónapokhoz hasonlót korábban nem éltem át, olyasmit, ami a
lelkekben ilyen szörnyű hullámzást idézett elő. Ebből azonban
ki is kell vonni azt, ami ott, a szellemi atmoszférában történik.
S a szellemi atmoszférából annak, aminek onnan kell jönnie,
csak azoknak a lelkeknek a gondolataiba kell beleáramolnia,
akik megértették a szellemi világot. Így csak intenzíven és
bensőségesen kérheti az ember, hogy az önök lelke
imádkozzék azért, hogy olyan gondolatokat hozzanak létre,
amelyeket a maihoz hasonló szemlélődésekkel próbálunk
ösztönözni, vagy legutóbb folytattunk, amelyek tehát ilyen
módon a szellemi megismerésből indulnak ki, s a
szellemtudományon átment lelkek felküldhetnek a szellemi
világba. Mivel már a háború alatt és még csak utána van igazán
szükségük a lelkeknek ilyen gondolatokra. Mert a gondolatok
realitások! Az ember szeretné legforróbb imáját küldeni a
szellemi világba, hogy az, ami ebből a háborúból és utána
keletkezik, semmiféle más oltalom alatt ne jöjjön létre, mint
olyan gondolatok által, amelyek nem az emberi májából,
hanem az igazságból és a spirituális valóságból származnak.
Minél inkább küldenek ilyen gondolatokat a szellemi világba,
annál többet tesznek azért, aminek ebből a világméretű
harcból létre kell jönnie, és annál többet tesznek azért, ami
szükséges az emberiség egész fejlődéséért.

Szeretném, ha ebből az imából kicsendülne az, amit ezzel a

szemlélődéssel akartam közel hozni lelkükhöz. S ha az, amit
szemléltünk, valóban átmegy a lelkünkbe, ha lelkünk, amely
most a szellemtudományban élt, engedi, hogy az emberek

41
megbékélése áramoljék fel a szellemi világba, akkor
szellemtudományunk ezekben a végzetes időkben megőrizte
magát! Akkor úgy őrizte meg magát, hogy harcosaink ott a
háborúban nem hiába élték ki bátorságukat, és az
ütközetekben nem hiába folyt ki a vér! Akkor nem hiába van a
világon a szenvedést hordozók fájdalma, nem hiába voltak a
meghozott áldozatos tettek. Akkor szellemi gyümölcs nő
vészterhes napjainkban, annál is inkább nő, ha az emberek
képesek lesznek ilyen gondolatokat, amelyekre utaltam,
felküzdeni a szellemi világba.

Kifejezetten jelzem azt, hogy azok a szavak, amelyeket most

fogok mondani, hét tagúak, és egyfajta mantramot formálnak,
amelynél figyelnünk kell arra, hogy az utolsóelőtti sorban
németül „Lenken Seelen” (a lelkek vezetik, terelik) így
olvasandó: ha a lelkek vezetik.
Arról akartam beszélni, hogy ezek az események, amelyek ily
módon a valóságról szólnak, azáltal helyeznek bennünket a
megfelelő megvilágításba, hogy a májából felemelkedünk az
igazi valóságba. Ó, a lelkek majd megtalálják azt, amit
jelenünkben meg kell érteni, hogy felismerjük. A lelkek
megtalálják egymást, ha találkoznak annak a tanításnak az
értelmében, amelyet Krishna ad a harcoló lelkekről. S ha
valóban lehetséges, hogy beigazolódjék a mi nehéz, vészterhes
időnkben, hogy azok a lelkek, amelyek abban a helyzetben
vannak, hogy a szellemtől megtermékenyített gondolatokat
küldhetnek fel a szellemi világba, akkor igazi gyümölcs
származik abból, ami nehéz harcokban és súlyos áldozatokkal
történik. Ezért szeretném, ha kicsendülne abból, amit ma
lelkükbe akartam vésni, amit oly szívesen látnék olyan lelkek

42
tudataként, legbensőbb tudataként, akiken átáramlott a
szellemtudomány:
A küzdők bátorságából,
A harcmezők véréből,
Az elhagyottak szenvedéseiből,
A nép áldozatos tetteiből
Nő ki a szellem gyümölcse,
Hogy a lelkeket, önmagát ismerve,
Irányítsa a szellemi térbe.

[1] Az egyes népszellemek missziója a germán-északi

mitológiával összefüggésben.(Die Mission der einzelner
Volkseelen in Zusammenhange mit der germanisch-nordi
schen Mythologie (191o), 2. kiad., Dornach, 1951

[2] 1914. okt.29-én: Goethe szellemi alkata a mai sorsverte

napokban és a német kultúra (Goethes Geistesart in unsern
schicksalsschweren Tagen und die deutsche Kultur),
kinyomtatva: Aus schicksaltragender Zeit (1914/15), Dornach,
1959
[3] Der Dornacher Bau als Wahrzeichen gesichtlichen Werdens
und künstlerischer Umwandlungsimpulse (A dornachi épület,
a szellemi létesülés és a művészi átalakulás impulzusainak
őrhelye), 1914, Dornach,1937
[4] Goethe természettudományos írásai, R.Steiner kiadásában,
saját bevezetőjével és kommentárjaival, III. kötet, Színtan
(Farbenlehre), 2.kiad., Bern, 1947.

43
[5] W. Solovjeff: Ausgewahlte Werke, ford. Harry Köhler,
R.Steiner bevezetőjével, Stuttgart, 192l, továbbá W. S.
költeményei, ford.: Marie Steiner, 2.kiad.,Dornach, 1949.
[6] Der Anmarsch des Pöbbels (A csőcselék előrenyomulása),
München, 1907.
[7] Franz Ferdinand, Ausztria főhercege, 1914. jún.28-án.

44
Az európai népszellemek
Berlin, 1914. november 28.

Nem tudom, hány barátunk fogja úgy érezni, hogy jelenleg

ezekben a napokban nyilvános előadásokon, amelyeket
tegnap és tegnapelőtt kellett tartanom[1] – és különösen olyan
nyilvános előadásokon, mint amilyet tegnap kellett tartanom -
, nehezebb beszélni, mint különben, mert amit mondanom
kell, igen könnyen válhat félreértés tárgyává. Ha éppenséggel
szívvel-lélekkel benne vagyunk mozgalmunkban, akkor azt a
mondást, amelyre az utóbbi alkalommal is céloztam, amikor itt
beszélhettem, egyre elmélyültebben lelkünkbe véssük, vagyis,
hogy alapjában véve a fizikai sík élete, ahogy szokásos módon
az ember elé lép – nem önmagában – mája, egyfajta
fantazmagória, és hogy a valóság, az igazság csak mögötte áll.
Világosnak kell lennie számunkra, hogy az igazságot a májáról
nemcsak elméleteinkkel vagy egyáltalán értelmünkkel lehet
felfogni, hanem minden lelkierőnkkel, egész lelkiéletünkkel,
mindenekelőtt érzésbeli impulzusainkkal kell felfognunk.
Mivel éppen úgy, mint értelmünk, amely az érzékelhetőre
irányul érthetetlennek találja, hogy ez a bennünket körülvevő
világ nem az igazi, a valóságos, éppen úgy érzéseink, akarati
impulzusaink még inkább felfoghatatlannak találják ezt az
igazságot. Az embernek nemcsak azon keresztül kell
megtanulnia másként gondolkodni, hogy megszokja a
szellemtudományt, meg kell tanulnia másként is érezni, és
másként leereszkednie akaratának forrásaihoz is.

Milyen könnyű lenne – ahogy tegnap említettem – mivel a

szellemi világ viszonyaira vonatkozóan nincs nyelvünk, ezért

45
nehéz ezeket a dolgokat megfelelően kifejezni -, milyen
könnyű lenne például a tegnap elmondottakat úgy
összefoglalni, hogy némelyik népszellem jellemzése többé-
kevésbé szimpatikusnak vagy antipatikusnak tűnjék,
korunkban, amikor a szimpátiát és antipátiát a kor magától
értetődően megköveteli, és az beleszól az emberi
gondolkodásba és érzésbe. És mégis, ha a szellemtudomány a
maga helyes fejtegetéseiből kiindulva beszél, azt kell hinnünk,
hogy ezeket a dolgokat, ha élesen is akarjuk jellemezni, mint
például a népszellemek jellegzetességeit, nem szabad a
szokásos értelemben szimpátiával vagy antipátiával tennünk.
Ha ezekről szimpátiával és antipátiával beszélünk, akkor
ugyanis nem lehetnek igazak, akkor valótlannak, hazugnak kell
lenniük. Miért van ez?

Könnyen úgy vélhetjük, hogy aki lelkének megfelelő fejlődése

révén törekszik felemelkedni a szellemi világok szemléléséig, e
világok objektív szemléletéig, az bensőleg érzelmeiben és
akaratában kiszáradt ember lehet. Ez valójában nem így van.
Az az ember, aki érzelmi és akarati életében csak kiszáradna,
azokban az impulzusokban, amelyek különben napvilágra
kerülnek az ember érzelmi, érzékelő és szenvedés-világában,
az olyan ember, aki csak kiszáradna attól a belső tűztől, egész
biztosan nem tudna felemelkedni a szellemi világok
szemléletéig. Éppen ellenkezőleg: az érzelmi és akarati életben
mindennek összeszedettnek kell lennie, olyan izzónak,
amennyire csak lehetséges. De ennek át kell alakulnia a
lélekben: nem maradhat úgy, ahogy a mindennapi életben van.
Először úgy kell átalakulnia, hogy az ember ezen az érzelmi- és
akarati impulzus-életen keresztül érzés- és akarati világát újból
felépíti. Éppen ez által kell kifejlődnie annak, amit belső
szemnek, belső fülnek nevezhetünk. Egy belsőleg kiaszott

46
ember nem lehet az, aki a szellemi világot keresi. De akkor, ha
szemléli, ha az ember minden belső harc, minden belső
önmegtagadás révén eljut a szellemi világhoz, akkor ez úgy
mutatkozik meg, hogy sem szimpátiát, sem antipátiát nem
idézhet elő bennünk, hogy jellegzetességéből oly kevés él az
éppen létrejövő szimpátiából és antipátiából, mint ahogy a
rózsában él, amikor szemléljük. Találhatjuk szimpatikusnak,
vagy antipatikusnak, de ő maga objektivitásában áll ott, s ha
lényét meg akarjuk érteni, csak jellemezhetjük. Annál, aki
bizonyos mértékig arra kényszerül, hogy a szellemi világot
jellemezze, annál minden esetben alapjában véve
lehetetlenség, hogy szimpátiából vagy antipátiából beszéljen.
Tegnap megpróbáltuk, hogy jellemezzük az itáliai, a francia, a
brit, a német népszellemet. Bizonyára voltak a hallgatók között
olyanok, akik azt gondolták, hogy itt nem objektív jellemzésről
van szó, hanem szimpátiák és antipátiák beszélnek. Ha
azonban szimpátia és antipátia beszélne, akkor magának a
jellemzésnek hazugnak kellene lennie, akkor sohasem lehetne
megbízható. Ezt ebből az egyedi esetből jobban megérthetik,
ha elmondom a következőt. Mindnyájan tudják, hogy az ember
nemcsak az a lény, aki előttünk áll, ha mindennapi
tekintetünkkel szemléljük. Itt eredeti lénye szerint fizikai
testében él, mintegy fizikai testén keresztül pillant ránk. Az a
lény azonban, amelyről bizonyos okokból – amelyeket
ismernek – a szokásos földi életben nem tudunk, ez a lény,
amely valójában az énen és az asztráltesten belül él, egészen
elkülönülten él a fizikai és étertesttől az elalvástól a
felébredésig. A szellemi kutatónál úgy van ez, hogy azáltal jut
kutatásának eredményeihez, hogy megvilágosodik számára az,
ami különben az elalvás és a felébredés között öntudatlan
marad. Így átéli azt – belső élmények útján – ami különben a

47
világ külső benyomásai, a világ ábrándképei mögött rejtve
marad.
Nos, tegnap a nyilvános előadáson azt mondtam, hogy a
népszellem, a néplélek az ember testében él. Ma azt
mondhatom: a néplélek elsősorban az ember étertestében él,
amelyben a felébredéstől az elalvásig terjedő időben vagyunk.
Felébredéskor, amikor alámerülünk a testbe, ugyanakkor a
népszellembe is belemerülünk. Alváskor nem vagyunk a
népszellemben, hanem csak a felébredéstől az elalvásig.

Nos, felvetődik a kérdés: ha a szellemi kutató éppen azt éli át

bensőleg és világítja át, ami nem a fizikai testben él, hogy van
ez akkor a testtől elkülönült élettel a néplélekben? Ott a
néplélek elkülönülten működik, ha belemerülünk a testbe.
Hiszen ott a szellemi kutató nem tud a néplélekben élni, ha
tudatosan átéli azt, amit az ember az alvásban átél. A sajátos
az, hogy minden korban, minden jelenben van egy bizonyos
számú – mondhatnám – uralkodó néplélek, és az a mód, ahogy
ezek a néplelkek egymással viselkednek, alkotja az emberiség
egész földi életét, amelyben ez fizikailag történik. Ha az ember
a fizikai testbe alámerül, ezzel a néplélekbe is alámerül. Ha az
ember kikerül fizikai testéből, és kívüle tudatosan
tapasztalathoz jut, akkor most éppen így – minden más élmény
mellett, amelyeket végigél – nem a saját, hanem a többi
néplélekbe merül alá, a sajátja kivételével, amelyben napi
élete folyamán fizikai testében él. Vegyék teljesen komolyan,
amit most mondtam. Hogy az elalváskor tehát nem egyetlen
néplélekbe merülünk alá, hanem az együtthatásába, mintegy a
többi néplélek körtáncába, csakhogy ebbe a körtáncba nem
játszik bele az a néplélek, amelybe akkor merülünk bele,
amikor fizikai testbe kerülünk. A szellemi kutató a többi

48
néplélekkel végzett kutatásaiban ténylegesen azt éli át – csak
egybehangzásukban -, amit a fizikai síkon azzal a néplélekkel
szemben él át, amely ahhoz a néphez tartozik, amiben benne
él.

Nos, megkérdezem önöket: ha a szellemi kutató ténylegesen

ismeri azt, hogyan él az ember nemcsak a saját népének
lelkében, hanem a többi népekében is, ha ezt át kell élnie,
akkor van-e különös oka, hogy a saját népének lelkét másféle
objektivitással ábrázolja, mint a többi nép lelkét? Nincs ok erre.
S itt rejlik annak a lehetősége, hogy a szimpátiák és antipátiák
előítéletein felülemelkedjünk, és objektíven ábrázoljunk.
Magától értetődő, hogy a szellemi kutató nemcsak egyszerűen
tudatos módon végigcsinálja mindazt, amit minden ember
végigcsinál, hanem az is, hogy minden egyes emberi lélek az
elalvástól a felébredésig benne él minden néplélekben, azok
összjátékában, annak kivételével, amelyben a lélek nappali
ébrenléte alatt él. Ezt adja nekünk a szellemtudomány, s ezzel
érzéseink és érzületeink valóban kitágulnak. Hiszen gyakran
beszélünk arról, hogy a szellemtudomány alkalmas arra, hogy
az általa adott megismerés módja miatt néptől, fajtól, rangtól,
stb. való különbség nélkül valóban szeretetet nyújtson. Ez a
mondat olyan mélyen megalapozott, hogy az, aki belátja, hogy
ha emberként részben átveszi azt, ami ebben szellemi, nem
zárhatja ugyan el magát az emberiségben lévő gyűlölettől és
antipátiától, de azt kell mondania magának: tulajdonképpen
értelmetlenség nem szeretni! Hogy ezt mondhassa, éppen a
szellemtudományt kell úgy felfognunk, mint az életet, nem
pedig mint egy tudományt. Ezért ezt a szellemtudományt nem
úgy gyakoroljuk, mint puszta tudományt, hanem úgy, hogy
Zweig-jeinkben az évekig tartó vele való együttélésben

49
szellemi táplálékként vegyük fel magunkba, és feldolgozzuk,
amíg valóban eggyé válik velünk.
Azt mondtam: a szokásos az, hogy az ember elalvástól a
felébredésig a néplelkek összjátékában él, másokéban, mint
éppen a saját néplelke. Ez a szokásos. De van egy eszköz is arra,
hogy bizonyos mértékig egyoldalúan az egyik, vagy másik
népszellemben éljünk. Van egy eszköz, hogy az ember
rákényszerüljön, hogy az elalvás és felébredés közötti
állapotban ne a többi néplélek mintegy teljes körtáncával éljen
együtt, hanem többé-kevésbé gátat vessen annak, hogy egy
vagy több más néplélekkel éljen együtt, amelyek kiemelkednek
minden néplélek egész együttlétéből. Van egy ilyen eszköz, s
ez abban áll, hogy egy vagy több néplelket – népet – különösen
gyűlölünk. Ez a gyűlölet ugyanis, ha felhozzuk magunkba,
sajátos erőt ad ahhoz, hogy alvásállapotunkban azokkal a
néplelkekkel éljünk együtt, amelyeket a legjobban gyűlölünk,
vagy egyáltalán gyűlölünk. Az ember tehát nem tud jobban
előkészülni erre, hogy az elalvás és a felébredés közötti
öntudatlan állapotban teljesen felolvadjon egy néplélekbe, és
úgy kelljen együtt élnie vele, mint azzal, amellyel a fizikai
testben él, mintegy azáltal, hogy gyűlöli, de őszintén gyűlöli,
érzéssel, nem csupán bebeszéli magának a gyűlöletet.
Ha ilyen dolgokat kimondunk, észrevesszük, hogy milyen
mélyen és komolyan kell venni a májáról szóló igazságot. Mert
nemcsak értelmünk nem akarja belátni a maga keretei között,
hogy a dolgok mélységükben mások, mint külső
fantazmagóriájukban, hanem érzésünk, akaratunk ellenszegül
annak, ami a szellemi világban igaz. Ha olyan igazságokat
nézünk, amelyek a többi néplélek életéből valók, és különösen
azokéban, amelyeket gyűlölünk, akkor azt kell mondanunk

50
magunknak, hogy az emberek nagy többsége a szellemi
igazságot nemcsak azért nem ismeri, mert értelme nem tudja
belátni, hanem azért, mert egyáltalán nem akarja, mert
megzavarja érzésében is, aminek az átlagos földi ember átadja
magát. Ahogy mélyebben és komolyabban belemegyünk a
szellemi világ igazságaiba, ezek egyáltalán nem kényelmesek,
egyáltalán nem olyanok, hogy az ember, aki egyedül a fizikai
síkon él, valójában kedvelné őket. Ezek kényelmetlen
igazságok. Felráznak és felkavarnak bennünket, és minél
mélyebbek, annál inkább azt követelik tőlünk, lényegében
minden pillanatban, hogy másnak kell lennünk, mint
amilyenek a fizikai síkon általában vagyunk. S ez, hogy az
eleven benső igazságok valami mást követelnek tőlünk, mint
amikor a fizikai síkon vagyunk, ez okozza leginkább azt, amiért
az emberek visszautasítják a szellemi igazságot. Nem tehetünk
mást, minthogy nem csupán a világ, vagy az emberiség egy
részével legyünk összeköttetésben, hanem össze kell
kapcsolódnunk az egész világgal és az egész emberiséggel.
Fizikai létünk alapjában véve csak az egyik ingakilengést jelenti,
a másik ingakilengés sok vonatkozásban szemben áll vele: csak
a mindennapi életben nem ismeri ezt az ember. Azt
mondhatjuk, komollyá válik, mihelyt belemegyünk a szellemi
élet mélyebb igazságaiba. S végtelenül irányadóak lehetnek
ezek a szellemi életből vett mélyebb igazságok az emberiség
fejlődése, előrehaladása érdekében, amit éppen korunk
követel tőlünk. Engedjék meg, hogy a szellemi kutatásból egy
példát emeljek ki, amely különösen fontos lehet a jelen
számára.

Könnyen beláthatjuk, ha a dolgok úgy állnak, ahogy éppen

most mondtam önöknek, ha tehát a fizikai és étertestbe
merüléskor együtt élünk azzal, amit szokásos értelemben

51
népszellemnek, népléleknek nevezünk, így az egyes
népszellem sorsával való együttélés a halál utáni élmények
közé tartozik, amelyeket fokozatosan levetünk. Gyakran
beszélünk olyan dolgokról, amelyeket az ember a halál után
levet, de ezek közé a dolgok közé tartozik az is, hogy össze
vagyunk kötve a népszellemmel. A népszellem a földfejlődés
előrehaladásában működik, abban, ahogy az emberiség
nemzedékről-nemzedékre tovább fejlődik a Földön. A halál
után, a halál és az újabb születés között – ahogy másból
fejlesztjük ki magunkat – ugyanúgy a népszellemtől is el kell
oldódnunk. Ugyanakkor ez alapozza meg a hősök halálának
jelentőségét, például a csatatéren, amit átérzünk. Aki helyesen
érzi ezt – s bizonyosan helyesen érzik azok, akik megfelelő
érzülettel mentek át ezen a halálon -, az tudja, hogy ez a halál
a szereteté, hogy ezt nem a személyesért, nem azért szenvedik
el, amit az ember meg tud őrizni magának a halál és az új
születés közötti egész idő alatt, hanem ezt a néplélekért
szenvedik el, amelynek önzetlenül átadja magát ez a fizikai és
étertest. Az ember nem tudja a harcmezőn anélkül elképzelni
a halált, hogy ne hassa át az a legmélyebb, igazi szeretetből
fakadó tudat, hogy az ember a hordozójává válik annak, ami a
jövőben hozzájárul az emberiség üdvéhez. Ez a nagy, a
jelentős, az óriási ezekben a harcmezőn történt halálokban, ha
a megfelelő érzülettel éljük át őket. Akkor elképzelhetetlen,
hogy ne kapcsolódjunk össze a szeretettel.

De az egyes népszellemmel való együttlétet a halál és az új

születés között le kell vetnünk. Ennek le kell hullnia rólunk.
Olyan régióba kell bejutnunk, ahol nem élnek az egyes
népszellemek. Ez nem úgy van, hogy akkor közvetlenül át
tudunk pártolni más népszellemekhez. Ez az elalvás és a
felébredés között történik. Egyáltalán szabaddá kell válnunk

52
attól, ami pusztán földi, s olyan életbe kell belemerülnünk, ami
eloldódik az emberiség fejlődésétől a Földön. Tehát el kell
oldódnunk mindattól, ami összeköt bennünket a
népszellemekkel. S ez ismét olyasmi, ha megismerésként
elsajátítjuk, ami érzésbeli horizontunkat megnöveli, kibővíti,
mialatt rátekintünk a többire, amit keresünk, és nincs
körülöttünk, ha a fizikai lét horizontján élünk.

Nos – ezt már az egyes népszellemek tegnapi jellemzéséből is

kivehetik -, az egyes népszellemek tudatában van az, hogy
némelyikük jobban hajlik az ember individualitása felé, ahhoz,
ami az ember individualitása, némely népszellem pedig
kevésbé. Azzal hasonlíthatom ezt össze, hogy az egyik ember
inkább a bensőjébe tekint, a másik inkább a külvilágban él. A
népszellemeknél ez úgy van, hogy az egyik jobban, a másik
kevésbé foglalkozik az egyes individuumokkal. Ez ismét attól
függ, hogy amikor az egyik vagy másik népszellemhez
tartozunk, hogyan kapcsolódunk hozzá. Ezt a népszellem
különösen étertestünkben idézi elő, ott készíti elő. Ezért van
bizonyos különbség abban, amit a népszellem tesz velünk a
halál után, ahogy levetjük azt, ahogy fokozatosan kibújunk
belőle.

Itt van például a francia népszellem. Ez olyan népszellem,

amelynek inspirációi egy magasan fejlett kultúrával függenek
össze, olyannal, amely csak úgy gondolható el, hogy ez a
népszellem visszatekint a régi görögségre, ahogy ezt már
egyszer kifejtettem. Ez a népszellem most úgy dolgozik az
embereken, akik az érintett néphez tartoznak – ez éppen
azoknak a népszellemeknek a természete, amelyek magasan
fejlett kultúráknak felelnek meg -, hogy mély benyomások
jönnek létre az emberi étertestben, hogy a népszellem jele

53
élesen belenyomódik az étertestbe. Ez azzal függ össze, amire
már tegnap felhívtam a figyelmet, hogy a francia azon a képen
csüng, amit önmagáról alkot. Mivel ilyen, a népszellem
hatásait előidéző benyomások történnek az étertestben, és
ennak ismét az a következménye, hogy amikor a halálban a
lélek elhagyja a testet, ez erőteljes nyomot hagy az ember éter-
és asztráltestén is. Éppen amikor az ember olyan néphez
tartozik, mint a francia, a lélek erőteljesen megformált
asztráltesttel hagyja el a fizikai létet. Ennek az a
következménye, hogy az embernek sok dolga van, amíg leveti
azt, ami a népszellemből marad a halál után.

Vessük most össze azt, ahogy a francia nép leveti a népszellem

természetét azzal, ahogy például ez az orosz népnél történik,
így az utóbbinál valójában az ellenkezőjét találjuk. Az orosz
népszellem szinte fiatal, s még kevesebbet foglalkozik az
emberi individuumokkal, akik rá vannak bízva. Ezért azoknak
az emberi individuumoknak az éter- és asztráltestét, ha
átmennek a halál kapuján az orosz néplélek kevéssé formálja
meg. Ha tehát az egész helyzetet megvizsgáljuk a szellemi
világban, akkor, ha rátekintünk azokra a lelkekre, amelyek
átmentek a halál kapuján, úgy találjuk, hogy a francia nép lelkei
erőteljesen megformált éter- és asztráltesttel találkoznak,
ezzel szemben az orosz lelkeket a népszellem által kevésbé
megformált, kihangsúlyozott éter- és asztráltesttel találjuk.
Ennek az a következménye, hogy ezeket a különböző lelkeket
különböző módon használhatják fel azok a vezető szellemek,
amelyeknek az emberiség fejlődését kell előmozdítaniuk.

Nos, olyan korban élünk, amely valóban nem juthat előbbre,

ha az emberiség számára nem nyilatkozik meg a spirituális
igazságok bizonyos összessége. Hiszen ezt már gyakran

54
kifejtettük, egészen addig, hogy megmondtuk, századunk egy
bizonyos időszakában Krisztus megjelenése a szellemi világban
érzékelhető lesz az ember számára. De ezt úgy is vehetjük,
hogy azt mondjuk: a spiritualitásnak be kell hatolnia a világba.
Ez a spiritualitás, amely megjelenik az emberiség fejlődésében,
először az érzékfeletti szférában küzd a szellemekért, s ebben
az érzékfeletti szférában harcolnak a magasabb szellemek, a
magasabb hierarchiák szellemei azért, hogy a spirituális
áramlat benyomuljon az emberiség fejlődésébe. De harcuknál
igénybe veszik azoknak a segítő erőit is, akik az emberektől
jönnek, akik átmentek a halál kapuján. Hiszen a halál és az
újabb születés közötti életben az ember mindig azon dolgozik
és működik, ami a világban történik. S mivel különböző módon
van megalkotva, egészen eltérő módon működik együtt
aszerint, hogy például francia, vagy orosz testből jön-e. Ezért a
különböző magasabb hierarchiák szellemei különböző módon
vehetik igénybe ezeket a lelkeket.

Ami az emberiségfejlődés előtt áll, az mindenképpen azzal függ

össze, hogy jelenleg a szellemi világban óriási harc dúl. Csak ez
a harc a szellemi világban valami egészen mást jelent, mint a
fizikai világban. A harc a szellemi világban együttműködést
jelent valami gyümölcsöző kialakításáért. Ez a küzdelem
szükséges az emberiség fejlődéséhez, röviden: ez olyan harc,
amely elvezet valamihez. Ezt harcolják végig a magasabb
hierarchiák bizonyos szellemei. S úgy harcolják ezt végig, hogy
bizonyos fiatalabb, a keleti kultúrterületekről jövő lelkeket, és
bizonyos nyugati kultúrákból jövő lelkeket vesznek igénybe.
Olyan harc ez, amely még sokáig fog tartani: a halál kapuján
átment orosz lelkek és a halál kapuján átment francia lelkek
küzdelme, háború a szellemi Oroszország és a szellemi
Franciaország között. Ez szörnyű háború, ha a fizikai sík szavait

55
használjuk. Aki ma pillantását a szellemi világra irányítja,
megpillantja a szellemi Oroszország harcát a szellemi
Franciaország ellen, s ettől van tele a szellemi világ. Igen
megrázó harc ez!

S most pillantsunk arra, ha azt feltételezzük, ami a fizikai síkon

történik: ott szövetséget fognak kötni. Ez a szellemi világban
folyó harc tükörképe. Ezek a dolgok olyan nehézségek,
amelyeken a szellemi világnak végig kell mennie. Csak ne
higgyék azt, hogy mintegy általánosítani tudunk, amikor
egyszerűen azt mondjuk: könnyen elvezethet a szellemi
igazságokhoz, ha mindig az ellenkezőjét gondoljuk azokról a
dolgokról, amelyek a fizikai síkon történnek. Az ember a
leghamisabb és legbalgább következtetésekre jutna, ha ezt
szabályként akarná használni. Mivel talán száz eset közül
ötször fordul ez elő, 95-ben viszont nem. Minden szellemi
igazság individuális és individuálisan kell felismerni őket: nem
lehet puszta dialektikával megtalálni ezeket. De az az igazság,
amelyet kimondtam, ma különösen megrázó, mert ismét arra
hívja fel a figyelmet, mennyire másként van megalkotva a világ,
ha a mája fátyla mögé pillantunk, és a külső emberi tettekben
az ellentétei adódhatnak annak, ami valójában a realitás, a
szellemi.
Ha a dolgokat így szemléljük, akkor teljesen lehetetlen, hogy
érzéseink se változzanak meg a kívül történő dolgok
szemléletében. Akkor eljutunk ahhoz a fogalomhoz, hogy a
külső folyamatokat valójában csak meg kell különböztetnünk,
hogy az igazságot szemléljük. Mint ahogy valamely
felhőalakzat, ha távolról látjuk, bizonytalannak tűnik, közelről
viszont egészen más, ilyennek látszanak a népek történéseiben
is a dolgok a valóságban. S mondhatnám, a kellős közepében,

56
a keleti és nyugati harcoló felek között terül el szellemileg a
német terület, amely azért van ott, hogy mindkét oldalra
közvetítsen, valóban mindkét oldalra közvetítsen – amit meg is
tesz. S míg mindkét oldalra megtörténik a közvetítés a
szellemben, a fizikai síkon a nekirontást, a támadást látjuk
mindkét oldalról és mindkét oldalra.

Bizonyos értelemben az, amit most átélünk, összefügg korunk

emberiségfejlődésének legmélyebb impulzusával. Hiszen
gyakran mondtam: miért foglalkozunk mi valójában
antropozófiával? Azért foglalkozunk vele, mert világfeladat,
követelmény, amelyet a szellemi világ állít az emberiség elé.
Számos imaginációnak kell megnyilatkoznia az emberiség
számára: az embereknek a legközelebbi idők folyamán számos
szellemi igazságot kell felvenniük. Így ez, mondhatnám, elő van
írva az emberiség fejlődése folyamán. Ezzel szemben áll
természetesen az az ellentmondás, hogy az embereknek csak
fokozatosan kell megérniük, és ez lassan megy. De az
imaginációk be akarnak jutni az emberiség fejlődésébe. Be
akar jutni az emberiség fejlődésébe az, ami – mondhatnám –
egy réteggel a fizikai síknál magasabban van. Az emberek ezt
ma visszautasítják. Ebből jelenik meg az ellenkép. S az
imaginációk ellenképei az indulatok, az érzelmi kitörések,
amelyek az emberi természet mélyéből jönnek elő, és éppen
olyan mélyen a fizikai sík alatt rejlenek, mint ahogy az
imaginációk fölöttük. Ha manapság látjuk, hogy az emberek
gyűlölettel, valódi igazságtalansággal találkoznak, mi akkor ez
a gyűlölet és igazságtalanság? Ezek a kibuggyanni akaró
imaginációk tükörképei, amelyek ilyen formában jönnek elő,
mivel az emberek ellenállnak nekik. Ami egy bizonyos
távolságnyira a fizikai sík fölött van, az annak átváltozási
termékeként jelenik meg, ami éppen olyan messze a fizikai sík

57
alatt rejlik: ennek ki kell szabadulnia. Ezt is az általános emberi
karmából indokolhatjuk meg, ami ilyen módon, ilyen
kellemetlenül jön létre.
Miért kell akkor megtörténnie annak, hogy az emberek éppen
most, korunkban bizonyos spirituális igazságokat fogadjanak
be? Erre a következő módon adhatunk választ.
Két eset lehetséges. Az egyik az, hogy az embernek van
bizonyos érzéke a spirituális igazságok iránt, hogy ezek nem
süket fülekre találnak benne, hanem lelkébe és szívébe veszi
fel őket, hogy mintegy antropozófussá válik, ahogy korunkban
az ember antropozófussá lehet. Vagy lehetséges a másik eset,
hogy az ember visszautasítja a spirituális igazságokat, hogy azt
mondja, mindez dőre, ostoba dolog, csak egy pár ostoba
fantaszta fejéből ugrik elő, akik okosabban tennék, ha valami
máshoz fognának.

Nos, ha az ember átmegy a halál kapuján, így magától

értetődően belép a szellemi világba. S ha akkor mintegy valaki
azt mondaná: azáltal lép-e valaki a szellemi világba, hogy a
születés és a halál között tudomást szerez erről a világról? –
ekkor bizonyos értelemben azt mondhatná neki az ember:
természetesen az is eljut a szellemi világba, aki semmit sem tud
róla, egész magától értetődően az is belép a szellemi világba.
De mi a különbség e között a két embertípus között? A
különbség jelentős. Most mindig csak a mi korunkról beszélek,
mivel a szellemi igazságok individuálisak. S ha valaki az első
eset ellen, amit idéztem, azt mondaná: tehát az imaginációk,
amelyek nem tudnak előjönni, mindig egyfajta rágalmazó
hadjárattá változnak, ahogy ez ma történik? – akkor ez hamis
nézet lenne, mivel más korokban ezek az emberek egész

58
másként viselkednének. A szellemi igazságok mindig
individuálisak, s amit most mondani akarok, éppen csak
korunkra érvényes individuális igazság.
Az az ember, aki átmegy a halál kapuján anélkül, hogy törődött
volna annak lehetőségével, hogy korunk spiritualitását
felvegye, átadja lelkét a magasabb világoknak, ha átlép a halál
kapuján, csak nem úgy, mint amikor elfogadta azt, hogy a
születéssel belépett a fizikai létbe, és a magasabb világok
semmit sem birtokoltak belőle, csak amit megtestesüléskor
átadtak neki. Aki viszont nem csupán hittel, hanem azzal, hogy
beleéli magát a szellemi világokba, elsajátítja azt, amit a
szellemi világból kiindulva meg tud kapni, az halálakor lelkét
nem úgy adja át a szellemi világoknak, mint ahogy születésekor
kapta, hanem átadja a szellemi lényeknek azt is, amit itt
fogalmakként, képzetekként és érzésekként kidolgozott, és ez
nem csupán hozzá tartozik, hanem az érzékfeletti lényekhez is.
Aki ezt nem viszi magával, természetesen az is beleéli magát a
szellemi világba, de nem visz magával semmit az emberiség
előrehaladásához. Ha tehát az ember mindig így élt volna,
akkor semmiféle előrelépés nem jött volna létre, vagy egy
bizonyos időponttól kezdődően az emberiség mindig olyan
maradt volna, mint amilyen volt, Hogy előrehaladás, további
fejlődés történik, hogy a lelkek mindig valami újat találhatnak,
ha új inkarnációkban a Földre lépnek, ez attól függ, hogy
alkalmat találnak-e arra, hogy felvegyék magukba a kor sajátos
küldetését. Tehát ez végül is egyfajta döntés, hogy az ember
kapcsolatot létesít-e a szellemi világgal, vagy sem. Hiszen
például mondhatná valaki: mit törődöm én a földfejlődéssel?
Álljon csak meg a Föld! Túlélem én azt is. – Csak az tud így
beszélni, akiben semmiféle igazi szeretet, semmiféle
érdeklődés nincs a földfejlődés iránt. Aki azonban legelső

59
kötelességként hordozza magában az emberiség fejlődése
iránti vágyat, az nem választhatja ezt az utat. A szabadság is
ezen a területen található. Ezért természetesen csak szabadon
és az emberiség haladása iránti szeretetből fognak a lelkek az
antropozófiához jönni. Az ember tehát egyszer sem puszta
egoizmusból lehet antropozófus: ha az lesz, akkor hozzájárul
valamivel a haladáshoz, amitől különben elhúzódik. Az ember
tehát szeretetből cselekszik, nem csupán magáért, hanem
valami másért.

Ezt szeretném minden magyarázattal átvilágítani a

szellemtudományról, amelyet kutatunk: hogy ez a tudomány
eleven, tevékeny erő. Nem szemléletről beszélek, én erről a
tudományról beszélek: a szemlélet csak az eredményeket
hozza elő. Az eredmények megéléséről beszélek az emberben.
A szellemtudomány eleven, tevékeny, olyasmi, ami életre kel a
lelkekben, ami hat és teremt a lelkünkön. A szeretetről csupán
beszélni – és ez különösen a teozófiai mozgalomra érvényes –
olyan, mintha az ember odaállna egy kályha elé, és prédikálna
neki, hogy legyen meleg, mivel kályhaként ez a kötelessége. A
kályha a kötelességéről szóló legszebb prédikációra sem lesz
meleg. De meleg lesz, ha megrakják fával, és meggyújtják. Így
van ez alapjában véve minden, az emberszeretetről szóló
prédikációval, és ennek a prédikációnak az emberrel szemben
is alig van több sikere, mint a kályhával szemben, hogy
melegnek kell lennie. Végül is ezt a prédikációt minden kornak
elmondták, és a siker – hiszen ez megfigyelhető. De az, ami
nem csupán tudás a szellemi világról, nem csupán képzet, szó,
hanem ami a szóban eleven, hatóerő, az a fa, amit lelkünknek
adunk, és ez ég, ha lelkünk helyesen veszi fel. Éppen az ilyen
magyarázatokból, mint a mai, érthetjük meg ezt: itt fellobban
a megismerés, a megismerés szeretetté válik, mivel az ember

60
ezáltal átváltozik a maga mélyen, alapjaiban megismert
szellemi élete útján. Számára ez a mély átváltozás egyenesen
kényelmetlen: ismeri magát a spirituális igazságot, és inkább
szeretne megállni a májánál.

Alapjában véve ez is a legközelebbi indítóoka annak, amiért oly

gyakran mondták, hogy a szellemi igazságokat nem kell
túlságosan átadni a nyilvánosságnak. Végül is – ha kimondják
őket – ezek nem olyan igazságok, amelyek olyan semleges
módon hatnak, mint a fizika, vagy a kémia, hanem ezek olyan
igazságok, amelyekkel szemben az emberi lélek nem tud
egészen semleges maradni, ezeket vissza kell utasítania, vagy
el kell fogadnia. De az elfogadáshoz bizonyos módon át kell
alakulnia abból, ami a szokásos fizikai életben szokott lenni.
Ezért a világot már mintegy felizgatja, felingerli a mélyebb
szellemi igazságok közlése. De korunk arra van hivatva, hogy
ettől az izgalmi állapottól ne irtózzék, hanem valóban
végigküzdje. Mert csak ezáltal készíthetjük elő a talajt egy új
szellemi élethez, amivel életünket szembe kell helyeznünk, és
mégis a kiindulópontján állunk. S a kor jelei arra mutatnak,
mennyire szükséges, hogy bizonyos dolgokat megértsünk,
mivel az ember sok olyan dologgal értetlenül és értelmetlenül
áll szemben, ami éppen ma történik a külső világban. Próbálják
meg, hogy egyszer különböző dolgokat foglalnak össze. Hiszen
itt ma mintegy az a feladatom, hogy azt, amit a nyilvános
előadásokon mondtam, amelyek a kor eseményeivel függnek
össze, úgy formáljam meg, hogy hatékony igazsággá
válhassanak, úgy véssem be, hogy ez most, korunkban helyes
beszéddé váljék. Próbálják meg, hogy egyet-mást
összeszedjenek, akkor meglátják, hogy egy bizonyos igyekezet
vonul át mindegyiken: hogy a kor közvetlen eseményeiről egy
kissé helyesebb fogalmakat, helyesebb érzéseket és

61
érzületeket idézzen elő, mint amelyek különben oly könnyen
elterjedtek.
Próbálják meg például lerögzíteni, hogy az első nyilvános
előadáson azon fáradoztam, hogy bebizonyítsam, alapjában
véve a német népet valóban a béke iránti törekvés töltötte el,
a békés fejlődésé, és valóban az a helyzet, azt mondhatjuk: a
német nép nem akarta a háborút. De amikor megfigyeljük,
hogy mi az, amit itt vagy ott mondanak, mind azt mondják,
mind azt hangsúlyozzák: ők nem akarták a háborút! A franciák
nem akarták a háborút, az angolok nem akarták, nekik „morális
okokból” kellett vállalniuk. De a morális okok csak 18 órán
belül jöttek létre! Mindnyájan azt hangsúlyozzák, hogy ők nem
akarták a háborút. Tartsuk magunkat ahhoz – ebben ugyanis
sok, igen sok igazság van – és kövessék, hogyan jártam el,
amikor arra utaltam: a német nép nem akarta a háborút. De
ebből nem következtettem azt: tehát a többiek akarták.
Hanem az első nyilvános előadáson kifejezetten
megmondtam: legfeljebb felvethetnénk egy kérdést,
nevezetesen azt: ki tudta volna megakadályozni a háborút? S
ezzel az orosz keletre mutattam rá: mivel ez meg tudta volna
akadályozni a háborút.

De úgy van ez, amire már különösen felhívtam a figyelmet,

hogy a helyes válasz a helyes kérdésfeltevéstől függ. Ha valaki
hangsúlyozza, hogy ő nem akarta a háborút, ebből nem
következik az, hogy a többiek akarták. Egyikük sem akarhatta,
s mégis létrejött. Ha Oroszország sajátos viszonyaitól
eltekintünk, akkor alapjában véve azt mondhatjuk: valóban
nem akarták a háborút, ahogy az „akarni”-t a fizikai síkon
nevezik. Hanem ez a háború elementáris szükségszerűséggel,
egymással szembeállított erőkkel, elementárisan egymásnak

62
ellenszegülő erőkkel, felfoghatatlan módon jött létre.
Alapjában véve nem volt még egy ilyen világtörténeti
esemény, amely néhány nap alatt, mintegy szellemként a
palackból ugrott volna elő, és megmutatta, hogy az, ami a
külső eseményekben lejátszódik, olyasvalami, ami a szellemi
kapcsolatokból lép elő, és fizikailag nyilatkozik meg.

Ily módon szemlélve, a mai események mintegy példaként

állnak előttünk, hogy az emberek lelkében a következő
gondolatokat ébresszék: ha felvetődik a kérdés, hogy ez vagy
amaz idézte elő, akkor sohasem kapod meg a helyes választ.
Hanem csak azt kell feltételezned, hogy még valami más is
közreműködött, muszáj ráfanyalodnod, hogy mélyebben menj
bele a dologba. Csak akkor tanuljuk majd meg, hogy helyesen
beszéljünk az eseményekről.

Van egy másik oka is, hogy az embernek mélyebb belátásra kell
jutnia a dolgokról. Átéljük, hogy a mai világ milyen
ellentmondásosan mutatkozik meg. Az emberek nem tehetnek
mást, mint hogy úgy fogják fel a dolgokat, hogy teljesen a
másikat hibáztatják. Ha egyszer eljön az az idő, amelyben a
karmáról szóló mélyebb igazságok átjárják az emberi lelkeket,
akkor a másik hibáztatása azért, amit át kellett élni, már nem
fordul elő. Akkor meg fogja tudni az ember, hogy minden nép
azt éli át karmájában, amit az ő részéről át kellett élnie. A nép
a szükségszerűséget éli át, hogy erőit a harcban megeddze, a
másik bizonyos vonatkozásban csak a végrehajtó. Ezáltal a
szemlélet a néplélek karmájára tevődik át. S kijelentem: itt
állok én és ott áll a másik, aki bűnös, ő tette ezt, hogy nekem
ezen az eseményen, ezen a küzdelmen át kell mennem, amit ő
hozott létre – ez egy magasabb szemlélettel éppen úgy
szemben áll, mint amikor egy ötvenéves ember ránéz egy

63
gyerekre – a gyerek fiatal, ő pedig öreg. Amikor a gyermek még
nem volt ott, ő még nem volt öreg, s míg a gyermek felnőtt, ő
megöregedett – és mintha csak azt mondaná a gyermek az oka
annak, hogy én megöregedtem, mert ha a gyermek nem nőne
fel és nem lenne idősebb, én sem lennék öregebb! De csak a
gyermek hívhatja fel a figyelmét rá, hogy megöregedett.

Figyelembe kell venni, hogy minden népnek a karmájából

kiindulva kell átélnie azt, amit átél, még ha ezek a legsúlyosabb
események is. Ne mondják azt, hogy ha egy ilyen igazság átjárja
az emberi lelkeket, akkor ez valami vigasztalhatatlan dolog
lesz, ami így átjárja a lelkeket, hanem ez éppenséggel egyfajta
heroikus életfelfogáshoz, bátor életfelfogáshoz vezet, amely a
fejlődést foglalja magába. Ha az embert egy ilyen életfelfogás
keríti hatalmába, akkor elpazarolt erőknek tekinti, hogy mindig
másban lássa a hibát, és mindig a szokásos következtetés
szerint járjon el. Az ember olyan erőkre fog apellálni, amelyek
őt magát vihetik előbbre. Meg fogja tanulni, hogy minden
területen a sorsával azonosítsa magát. Hiszen láttuk a
nyilvános előadáson, hogy ezt a sorsot, amelyet olyan szívesen
tekintünk valami külső dolognak, csak akkor fogjuk fel
helyesen, ha belefolyunk ebbe a sorsba. Így van ez a nép
karmájával is. Ha a szeretet eljön a Földre, akkor jelenik majd
meg ez a felfogás az emberek között.
Önökhöz azonban, kedves barátaim, akik egy szellemi
mozgalomnak áldozták magukat, ma ismét apellálni szeretnék
– mint ahogy ez már korábban is történt -, hogy gondolják meg:
a jövőben az szükséges, hogy a szellemi horizont, amelyben
élünk, ne csupán olyan gondolatokkal teljék meg, amelyek már
korábban is ott voltak, hanem új gondolatokkal is megteljék.
Ezek azonban csak a spirituális világból származó gondolatok

64
lehetnek. Nem lesz mindegy, vajon a legközelebbi időben
számos ember van-e ott, vagy nincs, milyen gondolatokat
küldenek fel a szellemi világba, milyenek azok, amelyek ilyen
szemléletből erednek, s hogyan alkalmazzák manapság ezeket.
Ha elhatározzák, hogy meditálnak ezekről az igazságokról,
akkor hozzájárulnak ahhoz, hogy ami a jövőben adódik, helyes
módon és az emberiség üdvére jön létre. Nem tétlenkednek az
emberiség előrehaladása érdekében, ha olyan gondolatok
útján meditálnak, amelyeket a jelenkor megkövetel, hogy az
emberiség valóban előbbre jusson. Bár sokunknak sikerülne,
hogy a vérrel és halállal folyó munka mellé a szellemi munkát
is odaállítsuk, ami abból áll, hogy a világot helyes
gondolatokkal töltjük meg, olyan gondolatokkal, amelyek
korunk küldetésének értelmét adják. S akkor érezni fogjuk,
hogy ezek a szeretet igaz gondolatai. Éppen valaki, aki
manapság idézeteket keres, és eközben sok kedves
könyvmolyt szólít meg, hogy valami igazat mondjanak, a
napokban az öreg Hérakleitosz mondását idézte, amelyben az
a háborút „minden dolgok atyjának” nevezte. Hérakleitosz
jogosan mondta ezt, és akik utána mondják, szintén jogosan
állítják. De egyedül az apától nem jön létre semmiféle
gyermek. A gyermekhez hozzátartozik az anya. Ahogy a háború
az atya, éppen úgy az, ami békés munkában történik, az
anyának nevezető. Hogy az apa ne maradjon terméketlen, ott
kell lennie az anyának is. S neki azoknak a lelkületéből kell
létrejönnie, akik szellemi módon fogják fel korunk feladatait,
és a megismerésből ki tudják vívni maguknak a szeretetet.

Ezt szeretném mostani együttlétünk alatt lelkük elé idézni,

hogy jelenünk követelményei szerint szellemtudományunk ne
kíváncsiságunk vagy tudásszomjunk kielégítése legyen, hanem
megadja az igazi, eleven erőket, amelyeket ha kialakítunk, igazi

65
vigaszt nyújtanak a szenvedésre, amit korunk hoz magával.
Mert az igazi vigasz nem a gyengét húzza maga után, hanem az
erőssel jár együtt, aki rátalál – vagy szellemileg vagy testileg –
mindenesetre a tettre. Mindig újra és újra arra kell
gondolnunk, hogy mennyire szükségszerű korunkban, hogy az
emberek sokasága szabadon törekedjen a spirituális
elmélyülésre. Mert ez azt jelenti, hogy nem az egyes ember,
hanem az egész emberiség előbbre lép. S ez alatt az
elmélkedés alatt emlékezzünk végül még egyszer azokra a
gondolatokra, amelyeket a jelzett értelemben azokhoz
küldünk, akik kinn, a harcmezőkön állnak:

Lelketek szellemei, tevékeny őrizők!

A ti szárnyaitok hozzanak
Lelkünknek kérő szeretetet,
A ti védelmetekben bízó földi embereknek,
Hogy erőitekkel egyesülve,
Kérésünk segítőn sugározzon
A lelkekhez, kiket szeretve kutat!

S azokra tekintve, akik már átmentek a halál kapuján:

Lelketek szellemei, tevékeny őrizők!
A ti szárnyaitok hozzanak
Lelkünknek kérő szeretetet,
A ti védelmetekben bízó szellemembereknek,
Hogy erőitekkel egyesülve,
Kérésünk segítőn sugározzon
A lelkekhez, kiket szeretve kutat.

[1] 1914. nov. 26-i előadás: Die Menschenseele in Leben und

Tod (Az emberlélek az életben és a halálban), az 19l4.nov.27-i

66
előadás: Die Seelen der Völker (A népek lelkei). Mindkettő
nyomtatásban az Aus schicksaltragender Zeit (A sorshordozó
időben, 1914/l5), Dornach, 1959

67
A Krisztus-impulzus és az őt
szolgáló michaeli szellem I.
Berlin, 1915. január 17.
Amit itt különösen legutóbbi szemlélődésünk alkalmával
azokból a szavakból kívántam levezetni, amelyeket akkoriban
mondtam, az a szellemtudományosan felismerendő igazság
volt, hogy az ember éppen az élet nagy, komoly eseményeinek
látásakor abban a helyzetben van, hogy a külső jelenségeket
olyan fényben kell szemlélnie, amelyet a szellemtudomány
nyújt számunkra. Csak ekkor nem tűnnek többé májának, nagy
illúziónak, hanem ekkor mutatkoznak meg mélyebb
valóságukban. Nem mintha maguk ezek a külső jelenségek
máják vagy illúziók lennének, amit egyfajta keleti
világszemlélet könnyen félreértésként könyvelhetne el, hanem
ez úgy van, hogy érzékeink és megértésünk a külső események
értelmezésében, felfogásában tévednek, ha ezeket a külső
eseményeket nem az a fény világítja meg, amely a szellemi
világ megismeréséből jön.

Bizonyos tényekhez szeretnék ma kapcsolódni, amelyeket

antropozófiai törekvésünk éveiben már érintettünk, és ezeket
ma mintegy korunknak megfelelő perspektívába szeretném
állítani.

Hiszen áthat bennünket az, hogy mióta a Golgotai Misztérium

beavatkozott a földi eseményekbe, azok az impulzusok, azok
az erők és lények, amelyek belőle indulnak ki, eleven erőkként
nyúltak bele az emberiség fejlődésének minden földi
eseményébe. Más szavakkal, konkrétabban kifejezve, azt

68
szeretném mondani, hogy minden mértékadó eseményben,
amely mint fontos és jelentős dolog történt meg, abban a
Krisztus-impulzus tevékenykedik azok által, akik az ő szolgái, az
ő szellemi segítői. Hiszen jelenleg a Krisztus-impulzust gyakran
csak olyasvalaminek nevezik, ami csak az emberből kiindulva
érthető meg. De én sokszor hangsúlyoztam: ami a
kereszténységgel jött a világra, az oly nagy, oly óriási, hogy az
emberi értelem, az emberi elme jelen korunkig semmi esetre
sem volt abban a helyzetben, hogy valóban megértse csak a
legalapvetőbb dolgokat is a Krisztus-impulzus erőiből. Ha
Krisztusnak csak azáltal kellett volna hatnia, amit az emberek
meg tudtak érteni belőle, akkor kevéssé tudott volna hatni. De
nem arról van szó, ami az emberi értelem fogalmain keresztül
beleáramlik az emberiségbe, amit az emberek el tudnak
képzelni maguknak Krisztusról, hanem arról, hogy ő a Golgotai
Misztérium óta itt van, közvetlenül hat az emberek között, és
cselekvési módjukban tevékeny. Nem arról van szó, mennyire
értették meg őt az emberek, hanem arról, hogy eleven
lényként ott volt, és eleven lényként áramlott bele mindabba,
ami mértékadó tényként történt a fejlődésben. Bizonyára csak
szellemtudományunkon keresztül vagyunk ma is képesek arra,
hogy megértsünk egy keveset a Krisztus-impulzus
mélységéből; az eljövendő korok egyre többet és többet
értenek és látnak meg majd belőle. Nem adhat okot
fennhéjázásra az, amit ma a Krisztus-impulzusból meg tudunk
érteni. A szellemtudomány egyes dolgokat jobban meg akar
érteni, mint ahogy az ember az elmúlt korokban meg tudott
érteni Krisztusból. Az elmúlt korokban csak olyan módokon
lehetett gondolkodni Krisztusról, amelyeket a külső megértés,
az értelem, a külső kutatás nyújt. Most megkapjuk ehhez még
a szellemtudományt, általa betekintünk az érzékfeletti

69
világokba, és az érzékfeletti világokból bizonyos válaszokat
adhatunk a golgotai misztérium jelentőségéről. A
legkevesebben vannak abban a helyzetben, hogy egyenesen
megértsék, kicsoda Krisztus, és melyek azok a szellemi
hatalmak, amelyek népszellemekként és hasonlókként
szolgálatában állnak, olyan emberek, akiknek körébe
Krisztusnak úgyszólván először kellett beköltöznie. A Krisztus-
impulzusnak mégiscsak be kellett áramlania – például a római
világba. S éppen egy olyan példán, amit más összefüggésben
már említettünk, láthatjuk a legjobban, hogyan hat Krisztus
eleven hatalomként és vezeti szellemi szolgáit, ha arról van
szó, hogy azokat a tényeket vigye végbe, amelyeknek hatniuk
kell a fejlődésre az emberiség megfelelő haladása érdekében.
Még egyszer utalni szeretnék arra a tényre, amelyre gondolok.
Időszámításunk 312. évében történt, hogy az, aki által a
kereszténység a római birodalomban államvallássá vált,
Konstantin, Konstantius Chlorus fia, seregeivel szemben állt
Róma akkori urával, Maxentiussal. Bizonyára, ahogy a két
sereg szemben állt egymással, azt kellett mondanunk:
Konstantin számára a feltételek olyan kedvezőtlenek voltak,
ahogy csak lehetett, mivel serege ötször kisebb volt, mint
Maxentiusé. Elképzelhetjük azonban, hogy az akkori
harcművészet állása szerint mindkét seregben igen jelentős
hadvezérek voltak. De akkoriban éppen nem emberi
művészetről volt szó, hanem arról, hogy a folytatódó Krisztus-
impulzusnak lehetősége adódott arra, hogy az akkori idők által
megkövetelt módon is beleavatkozzék az emberiségbe. Amit
az ember akkoriban megérthetett a Krisztus-impulzusból, amit
az emberek szíve az akkori kor tudatából kiindulva felvett a
Krisztus-impulzusból, arról meggyőződhetünk, ha szemügyre
vesszük, mi történt Róma körül és Rómából kiindulva: ha

70
látjuk, hogy Julianus Apostata, abból a nemes
meggyőződésből, amit akkoriban az emberi tudásból
nyerhetett, a kereszténység ellen küzdött. S ha valaki
belemélyed abba, hogyan harcoltak Julianus és az övéi a
kereszténység ellen, az elmondhatja: bizonyára, az emberi
tudásból nézve Julianus és hívei koruk magaslatán álltak; ebből
az álláspontból tekintve sokkal felvilágosodottabbak voltak,
mint koruk keresztényei, bár ismét áttértek a pogányságra.
Elmondhatjuk róluk, hogy azt képviselték, amit az ember
akkoriban az emberi tudásból képviselhetett. De ami az emberi
tudást illeti, az 312-ben nem lehetett döntő, hanem adódnia
kellett annak a lehetőségnek, hogy Krisztus és szolgálói
belenyúlhassanak az emberiség fejlődésébe. De ha Maxentius
és az övéi még nem támaszkodhattak volna annyira
hadvezetési tudományukra, mint ahogy arra is, amit emberi
tudással és bölcsességgel akkoriban el lehetett érni, és a
továbbiakban semmi sem történt volna, akkor kétségtelenül
nem került volna napvilágra az, aminek akkor ki kellett
derülnie. Mi történt tehát?

A következő történt: a folytatódó Krisztus-impulzus

beáramlott a lelkek olyan tevékenységébe, amely nem volt az
emberek tudatában, s az emberek semmit sem tudtak róla. S
ténylegesen úgy irányította az embereket, hogy létrejött az,
aminek létre kellett jönnie. Akkor a Konstantin és Maxentius
közötti csatát, amely 312. október 28-án, Saxa Rubrán történt,
nem emberi művészet döntötte el – bár a mai magyarázat ezt
nem akarja elismerni -, hanem álmok, vagyis amit az ember
„álmoknak” nevez, de számunkra nem azok. Akkor minden
olyasmi álmokon keresztül áramlott mindkét hadvezér lelkébe,
ami az emberi értelmen keresztül nem tudott beleáramlani.
Maxentius előzőleg azt álmodta, hogy el kellett veszítenie

71
városát. Még a sybillai jóshelyhez is fordult; ez azt mondta
neki, hogy el fogja érni azt, aminek történnie kell, ha nem a
városon belül, hanem azon kívül kockáztatja meg a harcot. Ez
volt a legostobább dolog, amit tehetett, különösen azért, mert
serege sokkal erősebb volt, mint Konstantiné. Tudhatta volna,
hogy azt, amit a magasabb világokból kapott, először meg
kellett volna fejtenie, és hogy a jóslat félre fogja vezetni őt.
Konstantinnak ismét volt egy álma, amely azt mondta neki,
hogy győzni fog, ha Krisztus jele alatt vezeti seregét, és ő ennek
megfelelően irányította tetteit. Ami az álom kerülőútján
beáramlott a lélekbe, cselekvésbe ment át, s ez vezetett ahhoz,
amit a világ akkoriban úgy módosított, hogy csak egy kicsit kell
utánagondolni, hogy azt mondhassuk: mi lett volna a nyugati
világból, ha az érzékfeletti hatalmak éppen nem ilyen
szemléletes módon avatkoztak volna be az eseményekbe?

De nézzük meg közelebbről az eseményeket. Akkoriban

Nyugat- és Kelet-Európában olyan lelkek inkarnálódtak,
akiknek közeledniük kellett a kereszténységhez, a
kereszténység hordozóivá kellett válniuk. Eszükkel,
értelmükkel éppen a legvilágosabban látó lelkek nem tudtak
eljutni oda, hogy a Krisztus-impulzus hordozói legyenek, mert
a kor még nem volt előkészítve erre. Azáltal kellett a
kereszténységhez jutniuk, ami kívülről jött létre körülöttük. Azt
mondhatjuk ezekről az emberekről: úgy húzták magukra a
kereszténységet, mint egy ruhát, és mélyebb valójukat
egyáltalán nem ragadta meg. Inkább szolgáló tagjai voltak,
minthogy közvetlenül, legmélyebb lényükben érintette volna
meg őket a Krisztus-impulzus. Alapjában véve még hosszú ideig
így volt ez a legjobb lelkekkel Európa nyugati felén, egészen a
nyolcadik, kilencedik századig és még tovább. Szükséges volt
számukra, hogy a kereszténységet úgy vegyék fel, mint egy

72
ruhát, a kereszténység e ruháját úgy viseljék, hogy ezt
étertestükben hordták, nem pedig asztráltestükben. Mérjék
fel, mit jelent ez, ha azt mondom, hogy a kereszténységet az
étertestükben viselték. Ez azt jelenti, hogy úgy vették fel a
kereszténységet, hogy éber állapotukban keresztények voltak,
de a kereszténységet nem tudták magukkal vinni, ha fizikai és
étertestükön kívül voltak. S így mentek át a halál kapuján is,
hogy azt mondhatjuk róluk: abból a birodalomból, amelyen
keresztül kell mennie az embernek a halál és az újabb születés
között, alá tudtak tekinteni arra, amit az elmúlt földi életben
képviseltek. De nem volt akkoriban közvetlenül lehetséges
számukra, hogy további életükbe átvigyék a keresztény
impulzusokat, amelyek egykori életükből származtak
Éppenséggel inkább úgy viselték a kereszténységet, mint egy
ruhát.

Idézzünk fel egy fejtegetést, amelyet később ebben az

összefüggésben akarok megközelíteni: hogyan közelednek a
lelkek a kereszténységhez a külső életben, és mennyire nem
tartozik ez a kereszténység ahhoz, amit a lelkek, ha az ember
átmegy a halál kapuján, át tudtak vinni a szellemi világon, hogy
egy új földi létet készítsenek elő maguknak. Jegyezzük meg,
hogy ezek a lelkek csak úgy tudtak új földi léthez jutni, hogy
elfelejtették a kereszténységet. Mert az ember egy későbbi
földi életében tudatosan nem emlékszik arra, amit korábbi
életében ruhaként viselt. Ha ez úgy állna, akkor gimnáziumi
tanulóinknak nem kellene újra görögül tanulniuk, mivel sokan
közülük Görögországban testesültek meg; ők azonban nem
emlékeznek görög inkarnációjukra, s ezért újra kell tanulniuk a
görög nyelvet. De azon az életen keresztül, amelyet az egyes,
Nyugat-Európában inkarnálódott lelkek a halál és az újabb
születés között éltek át, nem tudták tovább hordozni a

73
kereszténységet, mert ezek az impulzusok bensőleg nem
szövődtek össze az énnel és az asztráltesttel. Ez volt az a
sajátosság, ahogy ezek a lelkek mintegy „átélték magukat” egy
későbbi inkarnációba. Jegyezzük meg ezt, és figyeljünk meg
egy másik tényt, amelyre már utaltam is.

Tudjuk, hogy az a kor, amelyben most élünk, az Atlantisz utáni

ötödik kultúrkorszak, főleg a tizenötödik, tizenhatodik század
körül kezdődött, akkor, amikor az európai világ számára elő
kellett készülnie annak, aminek elsősorban korunkban a tudati
lélek fejlődéséhez kellett vezetnie. Hiszen erről van szó a mi
ötödik kultúrkorszakunkban. Aminek ott hatnia kellett, annak
úgy kellett hatnia, hogy figyelembe vegye azt, hogy külsőleg is,
a földi létben azok a földi viszonyok jelentek meg, amelyek
éppen a tudati lélek fejlődésére voltak kedvezőek, arra a
lélekre, amely akkor tud fejlődni, ha az anyagi, földi létre
irányul, a fizikai lét külső tényeire. Ennek kellett elkezdődnie, s
el is kezdődött. Csak arra kell emlékeznünk, hogy Európa
látóköre a földkerekségen át a nagy felfedezések révén és ezek
következtében kitágult, s így a tudati léleknek elsősorban
materiális hatások között kellett fejlődnie. Csak egy dologra
kell itt gondolnunk, amire már utaltunk: a tudati lélek
kibontakozására és fejlődésére különösen hivatott,
egyoldalúan hivatott az, ami a brit népszellem területéhez
tartozik. S ha minden részletet megvizsgálunk, alig tudjuk
elgondolni, hogy bármi is olyan tervszerűen történhetett,
ahogy a brit néplélek odafordult az életnek e materiális
feladataihoz. Az emberiség fejlődésének területén ez
mindenképpen elő volt írva.

Képzeljük csak egyszer el, hogy Angliát a tizenötödik században

eltérítették volna attól, hogy a Földnek afelé a területei felé

74
forduljon, amelyek felé a nagy, Európán kívüli területek
felfedezése által fordult, és hogy a brit néplélek a tizenötödik
században oda jutott volna, hogy az európai kontinensen
jelentős területi növekedést él át. Képzeljük el, hogy Európa
térképe ilyen módon megváltozott volna. Lehetetlen lett volna
először azt elérni, amit éppen az anyagi kultúra terén kellett
elérni, másodszor elérni azt, amit Európában el kellett érni az
életnek azzal a bensőségessé válásával, amely bizonyos
akadályok között éppen ettől kezdve történt a német
misztikától nagyban befolyásolt protestantizmus
közreműködésével. A Krisztus-impulzus azonban
beleavatkozott a fejlődésbe, így gondoskodnia kellett arról,
hogy a brit érdekeket távol tartsa attól a területtől, ahol a
lelkeknek még elő kellett készülnie arra, hogy a Krisztus-
impulzus külső, külsődleges hordozói legyenek.

A Krisztus-impulzusnak bele kellett áramlania az európai

kontinens tetteibe. Úgy kellett hatnia, hogy sokkal többet
vigyen végbe, mint ami az emberiség által, annak emberi
képességei révén történhetett. S mi történt?
Az a csoda történt, hogy mindaz, amit nem tudtak megtenni
azok, akik koruk csúcspontján álltak, megtette a szegény
Orleans-i pásztorlány, Jeanne d’Arc. Akkor valóban a Jeanne
d’Arc-ban működő Krisztus-impulzus michaeli szolgálója
akadályozta meg azt, hogy Franciaország mintegy
összeolvadjon Angliával, és véghezvitte azt, hogy Anglia
visszahúzódott szigetére. S ezáltal kétszer annyit értek el:
egyszer, hogy Franciaország szabad kezet kapott Európában,
amit tanulmányozhatunk, ha követjük a következő
évszázadokat Franciaország történelmében. S az, ami még
benne rejlik a francia népszellemben, egészen akadálytalanul

75
tudott hatni az európai kultúrára; s a másik, amit elértek, hogy
Anglia saját területére lett utalva az európai kontinensen kívül.
Ez a tett, amit ilyen módon Jeanne d’Arc állított elénk, nem
csupán a franciáknak volt jótétemény, hanem maguknak az
angoloknak is, miközben saját területükre korlátozódtak.

Ha azonban ezt azzal összefüggésben szemléljük, ami mégis a

Krisztus-impulzus előrehaladásában rejlik a Földön, akkor
Jeanne d’Arc tettével valami olyasmi ment végbe, amiről azt
mondhatjuk: amit ő igazi emberi értelemmel megértett ebből,
az csaknem nulla azzal szemben, amit Európa térképe a mai
alakjában nyújtott. Így éppen azoknak az eseményeknek
kellett megtörténniük, amelyekkel a Krisztus-impulzus
megfelelő módon tudott elterjedni. Itt látjuk, hogy az emberi
természet földalatti indítékaiból a történelmi eseményekbe
betörve milyen az eleven Krisztus; nem az, akit az emberek
értenek. Így kétféle módon szemlélhetjük a Krisztus-impulzust.
Először feltehetjük magunknak a kérdést: mit értettek meg
akkoriban az emberek a Krisztus-impulzusból? Ha felütjük a
történelmet és követjük az emberiség történetét, akkor az
elmúlt évszázadokban vitatkozó teológusokat találunk, akik
minden lehetséges teóriát védelmeznek, vagy harcolnak
ellenük, és próbálják feltárni, hogyan kell felfognunk az emberi
szabadságot, a Szentháromságot és így tovább. Számtalan
teológust látunk így vitatkozni, mialatt kölcsönösen igazhitű
teológusoknak ismerik el magukat, vagy más esetekben rossz
hírét keltik a másiknak. Ezért látjuk azt, hogy a keresztény
tanítás az akkori idők lehetőségei szerint terjedt el. Ez az egyik
dolog. De nem erről van szó, éppoly kevéssé, ahogy most arról
van szó, amit az emberek a szokásos megértéssel tehetnek.
Hanem arról van szó, hogy Krisztus láthatatlanul él az emberek
között, eleven lényként, és láthatatlan okokból be tud áramlani

76
a emberek tetteibe. S ezt egy olyan helyen tette, ahol éppen
egyáltalán nem kellett az emberi megértésen, az emberi
értelmen keresztül beáramolnia, hanem ott, ahol egy
„oktalan” lelkén át tudott beáramlani, az Orleans-i Szűz lelkén
keresztül. S amikor beáramlott, hogyan viselkedtek azok, akik
a kereszténységet hivatalos tanként érthették meg? Nos, úgy
találták, hogy a Krisztus-impulzus hordozóját meg kell
égetniük! Bizonyos időre volt szükség, amíg ez a hivatalos tan
más véleményre jutott. Lehet, hogy a hivatalos tant illetőleg
ennek megvolt a maga értéke, de az akkori események mellett
az Orleans-i Szűz szentté avatása nem éppen az igazi
tekintélytisztelet.
Ez éppen egy olyan példa, amelyen láthatjuk, hogy Krisztus
szolgálói által – azt mondtam, hogy az Orleans-i Szűzön
keresztül michaeli szelleme révén működött – eleven lényként
hatott az emberiség fejlődésére, nem csupán az által, amit az
emberek megértenek belőle. De éppen ezen a példán valami
mást is láthatunk. Hiszen a kereszténység ott volt.
Kereszténynek nevezték magukat azok az emberek, akik
úgyszólván az Orleans-i Szűz körül voltak. Értettek is valamit
kereszténységük alatt. De amit értettek, arról azt kellene
mondanunk: az, akit ti kerestek, nincs itt, s aki itt van, azt nem
keresitek, mert nem ismeritek őt. Ennek ellenére világossá kell
válnia számunkra, hogy fontos, jelentős dolog volt az, hogy a
Krisztus-fejlődés ebben a külsődleges köntösben is, amelyben
ott fellépett, áthatotta Európa fejlődését. Olyan lelkekhez
tartozott, akik éppen ebben a külső köntösben tudták felvenni
a kereszténységet, és mintegy külsőleg tudták hordozni. Még
mindig azoknak a lelkeknek a késői hajtásai voltak, akik ott
korábban megtestesültek, olyan lelkek tehát, akik Krisztust
még mindig nem énjükbe vették fel, hanem még mindig csak

77
az étertestükbe. S a nagy különbség az volt az Orleans-i Szűz és
a többiek között, hogy ő asztráltestének legmélyebb alapjaiba
vette fel a Krisztus-impulzust, és asztráltestének legmélyebb
erőiből működött a Krisztus-impulzusért. Éppen itt van egy
olyan pont, ahol világossá válhat számunkra, világossá kell
válnia számunkra: mi a különbség a népek folyamatos
fejlődése és egyes emberi individualitások folyamatos
fejlődése között.

Ha például a mai franciákat nézzük, akkor természetesen a

francia népen belül számos emberi individualitás él. Ezek az
individualitások esetleg nem azok, akik például korábbi
inkarnációjukban azon a népen belül éltek, amely ott Nyugat-
Európában a kereszténység külső köntösét felvette. Mivel
éppen azáltal, hogy Nyugat-Európában számos embernek a
kereszténységet úgy kellett felvennie, mint egy külső ruhát,
ezek az emberek úgy mentek át a halál kapuján, hogy rá voltak
utalva arra, hogy következő életükben más feltételek között,
asztráltestükben és énjükben egyesüljenek a
kereszténységgel. Éppen azáltal, hogy Nyugat-Európában
testesültek meg, adott volt számukra a lehetőség, hogy
legközelebbi inkarnációjuk ne Nyugat-Európában történjék.
Egyáltalán igen ritka eset az – azt mondom, ritka, de nem
szükséges, hogy mindig így legyen -, hogy egy lélek több,
egymásra következő inkarnációjában mintegy ugyanahhoz a
földi közösséghez tartozik. A lelkek az egyik földi közösségből a
másikba mennek át.
De van egy példánk – ezt anélkül mondom, hogy szimpátiát
vagy antipátiát akarnék kelteni, sem nem azért, hogy valakinek
hízelegni kívánjak –, van egy példánk, ahol a lelkek többször
mennek át egy és ugyanazon népességen. Ez az eset egy közép-

78
európai népnél áll fenn. Ennek a közép-európai népnek sok
olyan lelke van, akik ma benne élnek, és korábban is a német
népen belül testesültek meg. Utána járhatunk az ilyen
tényeknek. Az okkult kutatás eszközeivel, ahogy mostanáig
rendelkezünk velük, gyakran egyáltalán nem tudjuk
megvilágítani ezeket; de itt vannak. Egy ilyen tényre, ahogy az
például a múlt csütörtökön tartott, „A germán lélek és a német
szellem” (Die germanische Seele und der deutsche Geist) c.
nyilvános előadás megmutatta, fény derül, ha tudjuk, hogy
[1]

lelkek ismételten ebben a közép-európai népközösségben

tűnnek fel. Tény az, hogy éppen e népközösség által felvázolt
kultúrperiódusban élünk. Csak el kell képzelnie az embernek,
mit jelent az, hogy a német kultúra hajnalán volt egy olyan
korszak, mint amilyen a Nibelung-ének költőinél, Walther von
der Vogelweide-nél és másoknál volt; és el kell képzelnünk,
hogy később egy olyan kor kezdődött, amelyben a germán
kultúra új virágkora indult meg, és ahol az első virágokat
egészen elfelejtették. Akkorra, amikor Goethe fiatal volt, az
emberek úgyszólván már semmit sem tudtak a germán
kultúréletnek ezekről az első virágairól. Éppen azért, mivel a
lelkek visszatérnek ebbe a népközösségbe, el kellett felejteni,
ami már egyszer ott volt, hogy a lelkek valami újat találjanak,
ha visszatértek, és ne közvetlenül ahhoz tudjanak kapcsolódni,
ami a korábbi időkből maradt. Egyetlen más népnél sincs ez
úgy, hogy mintegy ilyen metamorfózisokat vittek volna végbe,
mint a közép-európai népnél: attól a magasságtól, amely a
tizedik, tizenegyedik, tizenkettedik századig állt fenn, addig a
másik magasságig, amely ismét ott volt a tizennyolcadik század
vége körül és a tizenkilencedik század kezdetén, és ezeknek
utóhatásában még reménykedhetünk. Az elsőtől a második
időpontig nincs semmiféle folyamatos áramlat, ami csak akkor

79
érthető, ha tudjuk, hogy a szellemi kultúrának éppen ezen a
területén visszatérnek a lelkek. Talán azzal is összefügg ez, amit
már egyszer megrázó ténynek neveztem: hogy a jelenkor
közép-európai harcosainál valóban észre kell venni azt, hogy
azok, ha átmennek a halál kapuján, továbbra is együtt
harcolnak; alighogy átmennek a halál kapuján, látható, ahogy
együtt harcolnak. Ezért ebből a tényből a legszebb
reménységet meríthetjük a jövő szempontjából, ha látjuk,
hogy nemcsak az élők, a fizikai értelemben élők, hanem a
holtak, az elhunytak is segítséget nyújtanak ahhoz, ami
történik.

Vessük fel ezt a kérdést: hogyan áll ez azokkal a lelkekkel,

amelyek azokban a korokban, amikor a kereszténységet úgy
vették fel, mint valami külső ruhát, a hatodik, hetedik,
nyolcadik, kilencedik században Nyugat-Európában testesültek
meg, és ott, vagy a rómaiak alatt felvették a kereszténységet,
de ez nem tudott egyesülni asztráltestükkel és énükkel? Hogy
áll ez a dolog ezekkel a lelkekkel?

Igen, amennyire groteszkek a jelen materiálisan gondolkodó

emberei számára, annyira jelentőségteljessé válnak a
szellemtudomány tanításai az életre vonatkozóan, ha az ember
belemegy a konkrét tényekbe. Az emberek még valami bolond
álmodozó agyrémének tartják, ha az ismételt földi életekről
beszélünk. Az ember nem veszi át ezt az ideát; de
megbocsáthatónak tartja, miután a nagy Lessing is életének
egy gyenge órájában elfogadta az ismételt földi életek ideáját,
ha ma is újra beszélnek erről. De ha valóban belemélyedünk az
okkult kutatás eredményeibe, akkor az ember már nem egy
megbocsátást igénylő bolond többé a nagy felvilágosodás
emberei számára. De mégis bele kell mélyednünk néhány

80
dologba, amit az okkult kutatás nyújt számunkra; mivel csak így
derül fény arra, ami különben csak nagy illúzió maradna.
Itt az a figyelemreméltó, hogy azokból a lelkekből, akik a
befejeződő római kor folyamán, amikor a kereszténység
fokozatosan befolyásra tett szert, és azután államvallássá vált,
az egykor nyugaton élő lelkekből most nagy számban jönnek
elénk keletről, olyan lelkek tehát, akik keleten nőttek fel, és
Oroszország harcosai között találjuk őket. Azt mondtam:
figyeljük meg a tényeket, amelyeket az előbb említettem. Azok
között az emberek között, akiket keleten ölnek meg, ott
harcolnak, vagy foglyul ejtenek, olyanokat találunk, akik a
legutóbbi római korokban Nyugat-Európában éltek. Most
keletről jönnek elénk azok, akik egykor a kereszténységet
étertestükbe áramoltatták, és most egy viszonylag
alacsonyabb kultúrában élő testekben, kelet sajátos életén
keresztül, a kereszténységet növekedésének állapotában
mintegy felveszik lelkükbe, hogy érzésben, ösztönösen
összekössék magukat vele. Tehát egyenesen asztráltestükben
kötik össze magukat a Krisztus-impulzussal, s így pótolják azt,
amit előző inkarnációikban nem tudtak elérni. Ez igen
figyelemreméltó tény, amit napjainkban az okkult kutatás
megmutathat számunkra. A sok megrázó tény között, amelyek
korunk eseményei által ösztönözve, megjelenhetnek az okkult
területen, ez is ott van. Mit tudunk megvilágítani ezekből a
tényekből?
A következő dolgot kell világossá tennünk. Emlékeznünk kell
arra, ami a közép-európai szellemi élet egyenes fejlődésében
rejlik, hogy a germán lelkiéletet teljesen tudatosan összekösse
a kereszténységgel, és felvezesse egy valóban keresztény
kultúrába. Hiszen ehhez az áramlatok, az utak csodálatos

81
módon már évszázadok óta elő voltak rajzolva. Látjuk, hogy jön
ez létre. Amikor korunkat minden hibájával és tévedésével
tekintetbe vesszük, látjuk, hogy csíraszerű adottságai vannak
ennek a közép-európai kultúrában, hogy minden erővel
történnek előkészületek a német népszellemben, a germán
néplélekben a Krisztus-impulzus tudatos átélésére.

Ez még a tizenötödik századi tényeknél is végtelenül

magasabb jelentőségű tény, amikor az Orléans-i Szűznek meg
kellett mentenie Franciaországot, mivel Franciaországnak
egykor jelentős küldetése volt. Itt állunk tehát az előtt a
jelentős tény előtt, hogy a jövőben a német szellem arra lesz
hivatva, hogy a német szellemi életbe beleáramló tények teljes
tudatában egyre tudatosabban vegye fel a Krisztus-impulzust.
E Krisztus-impulzusnak az évszázadok folyamán úgy kellett
hatnia, ahogy már bemutattuk, mialatt a lelkekben, a
tudatalatti folyamatokban jelentkezett. S a jövőben úgy kell
összekötnie magát a lelkekkel, hogy vannak emberek –
ilyeneknek kell lenniük Közép-Európában –, akik éber
állapotban, tudatos szellemi erejük megfeszítésével, nemcsak
fizikai és étertestben vannak, hanem énjüket és asztráltestüket
is összekötik a Krisztus-impulzussal. Látjuk, hogy a legjobbak
törekedtek erre. Vegyük a lehető legjobbat: Goethe-t. De amit
Goethe-nél sajátos példaként említhetünk, az minden lélekben
benne rejlik, még ha homályosan is törekszik erre.
Látjuk, hogyan állítja elénk Goethe az emberiség
reprezentánsát, Faustot[2], akinek megengedi, hogy a
legmagasabbra törekedjék. A költemény második részében a
görög kultúrába vezeti őt, bevezeti mindabba, amit a népek
átélnek, oly módon, hogy Faust sajátos módon a jövőt éli meg
előre ott, ahol a földet a tengertől el akarja hódítani és

82
megalapítani valamit, ami számára a távoli jövőt jelenti. S végül
hová engedi Goethe eljutni őt? Goethe egy Eckermann-nal
folytatott beszélgetésben maga mondta egyszer: a
kereszténység szemléletes képzeteit kellett segítségül hívnia,
hogy megmutassa, hogyan lebeg felfelé Faust a szellemi
világba. S ha azt a csodálatosan szép képet vesszük, ahogy a
Mater Gloriosa (a dicsőséges Anya – a ford.) fogadja Faust
lelkét, akkor megkapjuk annak ellenképét, amire Raffaello
ösztönzött legismertebbb képén, a Sixtusi Madonnán: ott a
Szűzanya lehozza a lelket. A „Faust” végén látjuk, ahogy a
Szűzanya felviszi a lelket: ez a lélek halál-születése. Így teljes
tudatossággal látjuk az emberiség szelleméből kiinduló
legintimebb törekvést, azt, amit a kereszténységből kell kivívni,
és mindig úgy kell elérni, hogy az ember a halál kapuján
keresztül juthasson az életbe, amit a halál és az újabb születés
közötti előkészület után egy új földi életben él át. Amit
magánál Goethénél láthatunk, az a német nép jellemvonása. S
ebből felmérhetjük, mi itt az emberek feladata. Az a feladat, és
s ezt egész világosan lelkünk elé állíthatjuk, hogy csak az lehet
valóságos áldás az emberiség előrehaladása szempontjából, ha
egy meghatározott körben harmonikus viszonyt teremtünk
Közép- és Kelet-Európa között.
Azt gondolhatjuk, hogy Kelet-Európa brutális erővel
terjeszkedhetne ki nyugat felé, Közép-Európán keresztül.
Gondolhatjuk, hogy odáig juthat ez a dolog. Ez azonban
pontosan azt jelentené, mintha a tizenötödik században
Jeanne d’Arc tette nem történt volna meg, és Anglia akkor
elfoglalta volna Franciaországot. Kifejezetten azt mondtam, ha
ez odáig jutott volna, akkor ezzel valami olyasmi történt volna,
ami nemcsak Franciaország, hanem Anglia szerencsétlensége
is lett volna. S most a német szellemi kultúrát keletről érné

83
hátrány, s így ez nemcsak a német szellemi kultúrát károsítaná,
hanem vele együtt a Keletet is. A legrosszabb, amit a Kelet
elérhet, az lenne, hogy ez idő szerint terjeszkedhetne, és a
német szellemi kultúrát károsíthatná. Ezért azt mondtam: a
korábban Nyugat-Európában vagy az itáliai félszigeten
megtestesült lelkek, akik most keleten nőnek fel, asztráltestük
tudatalatti alapjaiban mintegy ösztönösen egyesülnek a
Krisztus-impulzussal. Azonban amivé a Krisztus-impulzusnak
válnia kell bennük, az sohasem lehet annak továbbfejlődése,
amely ott ösztönösen az ortodox katolicizmus formájában él a
lelkekben – hiszen ez lényegében bizáncias -, és egy elnevezés,
nem egyfajta impulzus. Éppen úgy lehetetlen számára, hogy
azzá váljék, aminek lennie kell, mint ahogy lehetetlen, hogy egy
nőnek férfi nélkül gyermeke legyen. S ha magából a Keletből
kiindulva, ahogy most van, valaminek létre kell jönnie, ez
hasonlít ahhoz a balga törekvéshez, mint amikor egy nő férfi
nélkül akar gyermeket. Ami Keleten előkészül, csak azáltal válik
valamivé, hogy Közép-Európában erőteljesen, tudatosan –
vagyis teljes éberséggel – abból, amire a lelkek az én-
természetből kiindulva törekszenek, az emberi én-erő és az
emberi megismerő erők összekapcsolódnak a Krisztus-
impulzussal. Csak azáltal, hogy a német népszellem olyan
lelkeket talál, akik ilyen módon asztráltestükbe és énjükbe
beleplántálják a Krisztus-impulzust, ahogy az csak teljes
éberséggel tud beleplántálódni oda, s csak azáltal válhat a jövő
kultúrájává, azzá, amivé válnia kell. S ennek bizonyos
harmonizálással kell létrejönnie, összekötve azzal, amit Közép-
Európában tudatosan, mindig tudatosabban és tudatosabban
kell elérni.

Ehhez nem egy-két évszázad, hanem még hosszú idő

szükséges. Olyan hosszú időkről van itt szó, hogy körülbelül ki

84
lehet számítani, megmondom, az ezernégyszázas évtől
mintegy kétezer-egyszáz év. Számítsunk még az
ezernégyszázas évhez kétezer-egyszázat, akkor megkapjuk azt
az időpontot, amikor a földfejlődésben megközelítőleg
megjelenik az, amire csíraszerű adottsága van a német szellemi
életnek, amennyiben létezik ilyen szellemi élet. Ebből azonban
látható, hogy nemcsak évszázadokból, hanem több mint egy
évezredből álló jövőre kell rátekintenünk, amelyben a közép-
európai, a német népszellemnek megvan a maga feladata. Ez
az a feladat, amely már itt van és abból áll, hogy a szellemi
életet egyre inkább oly módon kell gyakorolni, amelyen
keresztül tudatosan értjük meg – egészen az asztráltestig és az
énig menően – azt, ami a korábbi időkben öntudatlanul,
elevenen, Krisztus-impulzusként eljutott az európai népekhez.
Ha azonban e folyamatot fejlődésében nézzük, akkor azáltal,
hogy fokozatosan feljutunk ahhoz, amit tehát Közép-Európa el
fog érni, az emberek keleten elérik azokat a fokokat, amelyeket
az ott lehetséges képességekkel el lehet érni. Ez a
világbölcsesség akarata. A világbölcsességnek ezt az akaratát
csak akkor tolmácsoljuk helyes értelemben, ha azt mondjuk:
Európa keleti része számára is a legnagyobb szerencsétlenség
lenne, ha ártana annak a szellemi hatalomnak, amelyhez
éppen fel kell jutnia, s amely iránt egyenesen tiszteletet, baráti
tiszteletet kellene tanúsítania és éreznie. El kell jutnia ide.
Jelenleg még sok, nagyon sok hiányzik nála ehhez; éppen a
legjobbaknak hiányzik még sok ehhez. Rövidlátásukban még
mindig nem bocsátkoznak bele abba, amit éppen a közép-
európai szellemi élet adhat a keletnek.

Ezt már az első nyilvános előadáson itt Berlinben[3] kifejtettem.

A mai estén láthatják, milyen mély okkult alapok rejlenek
amögött, amit a nyilvános előadáson csak külsődlegesen,

85
exoterikusan mondhattam. De hiszen ez mindig úgy van, hogy
figyelemmel kell lenni arra, hogy egy nyilvános előadáson
olyan formákban beszéljünk, amelyek a hallgatók
megértéséhez közel állnak, és hogy a valódi impulzus, amiért
ezt mondom, kifejezésre jusson, hogy miért keresem ezt vagy
azt az összefüggést, amely az okkult tényekben rejlik. De
mindenképpen a ma kifejtettekből látható, hogy ha így
külsődlegesen tekintjük át a dolgokat, akkor megmutatkozik
számunkra a nagy illúzió, a maja. Nem mintha a külvilág
önmagában illúzió lenne, mert nem az; de csak akkor lesz
érthető számunkra, ha megvilágítjuk a szellemi világból jövő
tényekkel. És esetünkben a szellemi világból áramló tények
megmutatják, hogy szükségszerű, hogy ma Közép-Európát
Kelet-Európa éppen úgy ne győzhesse le, mint ahogy
Franciaországot nem győzhette le Anglia 1429-143o-ban.
Természetesen ez azt mutatja, amit említettem, hogy Európa
keleti részén egyáltalán nem tudják megérteni, miről van szó,
hogy alapjában véve ez csak Közép-Európában érthető, és
hogy ezt fel kell fognunk. Így minden bátorsággal, minden
elbizakodottság nélkül kell szemügyre vennünk ezt a
feladatunkat, és meg kell értenünk, ha valaki félreért
bennünket. Egészen természetesnek kell ezt találnunk. Mert
ami keleten előkészül, azt éppen keleten csak a jövőben lehet
helyesen megérteni.

Ez az egyik, ami elmélkedésünkből következik. A másik az, hogy

az emberiség fejlődésében a nagy átmenetet éppen az ilyen
dolgokon keresztül vesszük szemügyre – már korábban a
legkülönbözőbb oldalakról szemügyre vettük ezt –, hogy
láthassuk, hogy azt, ami a golgotai misztériumon keresztül
áramlik az emberiség fejlődésébe, korunkban azoknak, akik
jelen inkarnációjuk után képesek erre, tudatosabban és egyre

86
tudatosabban kell felfogniuk. Konstantin vagy Jeanne d’Arc
korában például lehetetlen lett volna, hogy a Krisztus-impulzus
tudatosan úgy hasson, ahogy öntudatlanul hatnia kellett. De
egyszer el kell jönnie az időnek, amelyben tudatosan hatni
képes. Ezért kapjuk meg a szellemtudományon keresztül azt,
amit mindig tudatosabban és tudatosabban fel tudunk venni
lelkünkbe. Szabadjon itt – valóban szimpátia vagy antipátia
nélkül, amelyek mintegy létrejönnek, hogy izgalmat keltsenek,
és anélkül, hogy valamely módon hízelegni akarnék valakinek
– egy tényre utalnom. S mindig jobb az, ha az ember a
véleményét a tények szerint alakítja ki, mint aszerint, ahogy
ma sokszor kialakítják. Mert ha manapság egy kicsit
kitekintünk a világba, azt látjuk, hogy a véleményeket nem
mindig a tények, hanem szenvedélyek, nemzeti indulatok
szerint formálják meg. De az emberi gondolkodássá váló
véleményünket a tények szerint is képesek vagyunk kialakítani.

Míg Anatole France-nál egy olyan emberről van szó, aki a jelen
felvilágosodott materialista szemszögéből tekint Jeanne d’Arc-
ra[4], a német szellemi élet számára Schiller óta természetesen
nagyobb tett az, hogy az Orleans-i Szüzet az érzékfeletti
miliőből kiindulva értse meg. Magában Németországban
vannak még emberek, akik ezt Schiller nagy hibájának tartják;
de ezek az emberek az irodalomtörténészek, és ezeknél ez
érthető. Hiszen az ő feladatuk az, hogy „megértsék” az
irodalmat és a művészetet – és ezért nem képesek erre. De ami
a lényeges: itt van ez a mű, amely arra vállalkozik, hogy a
szellemi élet alapjaiból mintegy glóriában feltámassza azt az
alakot, akiről Schiller azt mondja: „A világ szereti befeketíteni
a ragyogót és a porba rántani a fenségest”.

87
Ilyen módon éppen egy olyan emberi személyiségben találjuk
meg annak elismerését, hogy össze kell kapcsolódni a Krisztus-
impulzussal, ahol ez nem magát a mi népünket érinti, s ez olyan
tény, amely bizalmat kelthet bennünk aziránt, amit a nyilvános
előadáson kifejtettem. Ez az, hogy a német szellemi életben
látható, hogy amilyen módon fejlődött, a spiritualitás, a
szellemtudomány felé törekszik, és sajátos, nem kizárólagos
feladata, hogy azt, amit a német szellemi életben évszázadok
alatt vívtak ki és amire törekedtek, felemeljék a szellemi
megismeréshez. S ezt a követelményt, amely a német nép lelki
küldetése, a többi feladatnak kellene szolgálnia, amelyek
mintegy a testi megformálásai ennek a lelki küldetésnek, és
segítséget kellene nyújtaniuk számára. Aminek a
világbölcsesség által történnie kell, az fog történni. De
szükségszerű, amit már egyszer említettem, hogy ha ma
egyfajta virradatban élünk, akkor a jövőben egy valóságos
napkorszak alakuljon ki. Ehhez azonban az szükséges, hogy a
jövőben legyenek olyan emberek, akik összhangban lesznek a
szellemi világokkal, hogy azt a talajt, amit oly sokak vérével és
szenvedésével készítenek elő, ne hiába készítsék. Akkor
azáltal, hogy ott vannak azok a lelkek, akik hordozni tudják
magukban az összhangot a szellemi világokkal, indokolttá válik
mindaz, ami történik – s legyen bár ez a legborzasztóbb, a
legszörnyűbb, a legrémületesebb -, a közép-európai küldetést
elérjük a szellemi életben. Ez azonban attól függ majd, hogy az
egyes lelkek, akik karmájukon keresztül eljuthatnak e szellemi
élethez, áthassák magukat ezzel, s akkor, ha majd újra a béke
napja világít Közép-Európa tájai fölött, szellemi megismerést,
szellemi érzületet hordozzanak magukban. Akkor néhány lélek
hajlamán keresztül, akiknek jelenlegi inkarnációjuk lehetővé
teszi ezt, megtörténhet az, amit e szavakban szeretnék

88
összefoglalni, amit mondani akartam önöknek, hogy írjuk fel
lelkünkbe azt a jelszót, amely alatt valóban szembeszállhatnak
a lelkek azzal, ami súlyos időnkben megjelenhet:
A küzdők bátorságából,
A harcmezők véréből,
Az elhagyottak szenvedéséből,
A nép áldozatos tetteiből
Nő ki a szellem gyümölcse –
Hogy a lelkeket, önmagát ismerve,
Irányítsa a szellemi térbe.

[1] „Die germanische Seele und der deutsche Geist” („A

germán lélek és a német szellem”), nyomtatásban megjelent:
Aus schicksaltragender Zeit, Dornach, 1959.

[2] lásd ehhez Rudolf Steiner: Geisteswissenschaftliche

Erläuterungen zu Goethes Faust (Szellemtudományos
magyarázatok Goethe Faust-jához). I. kötet: Faust, der
strebende Mensch (Faust, a törekvő ember), (16 előadás 19lo,
19l5/l6-ból), II. kötet: Das Faust-Problem. Die romantische und
die klassische Walpurgis-nacht (A Faust-probléma. A
romantikus és a klasszikus Walpurgis-éj), (12 elő-adás és egy
beszéd 1916-19-ből).

[3] vö. a 2.előadás idevonatkozó utalásával

[4] Anatole France: Vie de Jeanne d’Arc (Jeanne d’Arc élete), 2
kötet, 49.kiad., Paris,1927.

89
A Krisztus-impulzus és az őt
szolgáló michaeli szellem II.
Berlin, 1915. január 19.
Úgy tűnik, hogy az éppen elmondott spruchhal kapcsolatban
nem minden világos, ahogy ezt közölték velem. Nyomatékosan
megjegyzem, hogy a helyes olvasat ez: „A ti lelketek szellemei”.
A spruch úgy van megszerkesztve, hogy akár úgy is
használható, ha sokan egyért, akár úgy, hogy ha egy sok
emberért, vagy sokan sokakért – ahogy ezt most éppen tettük
– alkalmazhatják a spruchot. Ha egyvalakire vonatkozik, akkor
csak annyit kell változtatni rajta, hogy azt mondjuk: ”Lelked
szelleme, tevékeny őriző..”- s így tovább. Úgy tűnik, hogy az
első alkalommal, amikor hetekkel ezelőtt itt használtam a
spruchot, nyelvbotlást követtem el, s így olyan jelentés
jöhetett létre, mintha ezek a szavak „a ti lelketek szellemei”
nem egészen helyesek lennének. Ezek azonban mégis
helyesek. Az első sor mintegy megszólítása a védő lelkek
szellemeinek; és a „ti” szóval azokat értjük, akikre itt a
gondolatokat irányítjuk, míg a második sorban a „ti” az
„őrzőkre” irányul. Megjegyzem, az ilyen spruchok mindig olyan
jellegűek, hogy néha a tisztán nyelvtani felépítés
nehézségekbe ütközik, de ezek éppen a szellemi világból
kiindulva olyan célt szolgálnak, amelyet szolgálniuk kell, s arról
van szó, hogy az ilyen spruchoknál a szófűzés némelykor
bizonyos nehézségekkel jár.

Kedves barátaim, jól megfontolt és különben korunk

feladatainak spirituális értelemben megfelelő dolog volt, hogy

90
tegnapelőtt az emberiség fejlődésén belül olyan jelenségekre
pillantottunk, amelyek megmutatják, hogy a spirituális,
szellemi impulzusok – nevezetesen azok, amelyek a Golgotai
Misztériumhoz, a Krisztus-impulzushoz kapcsolódnak – ezek az
impulzusok elevenen élnek az emberiség fejlődésében, ahogy
ott éltek is, anélkül, hogy az emberek megértésükkel,
értelmükkel a Krisztus-impulzus lényegét felfoghatták volna. S
a dologhoz tartozott az, hogy utaltunk más jelenségek mellett
az Orleans-i Szűz fellépésére is, amelynek útján a Krisztus-
impulzus az ő szolgáló michaeli szellemen keresztül a
tizenötödik században nagy feladatot oldott meg az emberiség
üdvére és előrehaladására. Azon az alapon volt különösen
szükséges ezekre a tényekre utalni, mivel magától értetődően
korunkra is érvényes az, hogy minden, amit a nagy
összefüggéseknek szabályozniuk kell, a szellemi világból
kiindulva rendeződnek el, és tudatában kell lennünk annak,
hogy számunkra az erők, az impulzusok ahhoz, aminek
történnie kell, a szellemi világból jönnek. Tehát ebben a
vonatkozásban érvényes az, ami – ha szabad így mondanom –
az Orleans-i Szűz korához szólt. De a korok különbözőek. S az,
ami az Orleans-i Szűz korában bizonyos módon
megtörténhetett, annak a mi korunkban és a következő
korokban más módon kell végbemennie, másként kell
megtörténnie. Mert a mi korunk azóta egészen más lett. A
tizenötödik, tizenhatodik század óta, mielőtt az Orleans-i
Szűzzel kapcsolatos esemény megtörtént, az emberiséget
egészen más módon vezetik. Erre a különbségre és ezáltal
különösen korunk alapvető jellegére kívánunk ma rámutatni.

Ha lelkünkkel az elalvás és a felébredés közötti állapotban

vagyunk, akkor valódi lényünkkel fizikai testünkön és
étertestünkön kívül tartózkodunk. Akkor asztráltestünkben és

91
énünkben alvó állapotban élünk. Egészen világosan kell
elképzelnünk, hogy akkor testünkön kívül vagyunk azzal, amik
valójában vagyunk. Először is, hiszen a születés és a halál
között rendkívüli módon hozzá vagyunk kötve testünkhöz,
térbelileg nem túl messzire távolodunk el testünktől; bizonyos
mértékig lelkünkkel tágulunk ki környezetünkbe, de mindabba,
ami éppen környezetünk sajátossága.

Nos, tegyük egyszer világossá számunkra – legalábbis annak az

igen nagyszámú embernek a számára, akik a jelen sors
szempontjából számításba jöhetnek -, hogyan alakult át
környezetünk az utóbbi évszázadok, a tizenötödik,
tizenhatodik század óta. Csak el kell képzelnünk, hogy mi volt
a jelen gépezetei, mechanizmusa előtt, amikor az Orleans-i
Szűz működött. Éppenséggel azt mondhatjuk, hogy azóta
mechanikai vonatkozásban a Föld teljesen megváltozott, mert
minden, amit a gépeken átélünk, csak egyre közelebb került
hozzánk. Azok, akik önök közül éjszaka éberen utaztak egy
hálókocsiban, figyelemreméltó tapasztalatra tehettek szert,
hogy felébredéskor – s ilyen alkalmakkor gyakran felébred az
ember – valami utórezgést hall körös-körül a vonat
gépezetéből, s hogy álomittas felébredéskor bizonyos fokig
valami felfogható a vonat vagy a gőzhajó zörejeiből és
súrlódásaiból, amin utazik az ember. Ez azáltal jön létre, hogy
lelkünk valójában nincs a testünkben, hanem testünk
környezetében van, és belehelyezkedik ezekbe a
mechanizmusokba.
Nos, nemcsak ilyen rendkívüli alkalmakkor helyezkedünk bele
korunk egész forgatagába, hanem mondhatjuk, hogy a gépi
világ korunkban kiterjed a vidékre is, és alapjában véve mindig
a kor e gépi világában élünk. Lelkünk alvó állapotában felolvad

92
mindabban, ami mechanizmus. Az ilyen mechanizmusokat
azonban mi építettük fel. Egy mechanizmus, amit
felépítettünk, egészen más, mint a külső természet, amit az
elemi szellemek építettek fel. Ha például kint vagyunk az
erdőben, ahol mindent a természet szellemei építettek fel,
akkor egészen más környezetben vagyunk, mintha a
mechanizmusok környezetében lennénk, amelyet mi
építettünk fel. Mit teszünk akkor, amikor életünk folyamán azt,
amit elvonunk a természettől, mechanikusan hozzáillesztjük a
gépekhez és eszközökhöz? Így nemcsak az anyagok részeit
illesztjük össze, hanem azáltal, hogy az anyagok részeit
összeillesztjük, minden esetben alkalmat adunk arra, hogy egy
ahrimáni-démoni szolga egyesítse magát a gépekkel. Minden
gépnél, minden mecahnizmusnál, mindennél, ami ebben a
vonatkozásban a mai kultúrélethez tartozik, végrehajtjuk azt,
hogy démoni elemi szellemeknek, az ahrimáni természethez
tartozó szolgáknak kiindulópontot adunk. S míg ebben a gépi
környezetben élünk, együtt élünk ezekkel a démonikus-
ahrmáni elemi szellemekkel. Áthatjuk magunkat velük;
nemcsak a mechanizmusok kattogásával, nyikorgásával,
hanem azzal is, ami elsődleges értelemben szellemünkre,
lelkünkre nézve valami pusztító hatású.
Jól jegyezzék meg – hasonló alkalmakkor gyakran tettem
hasonló megjegyzést -, hogy amit mondok, annak nem kell
ahrimáni korunk kritikájának lennie. Minthogy ennek így kell
lennie, hagyjuk, hogy mindenünnen démonok áramoljanak be,
és körülvegyenek bennünket. Ez rejlik az emberiség
fejlődésében. S mivel ezt egyszerűen szükségesnek kell
elismernünk, ezért – ha megértjük a szellemtudomány valódi
impulzusát – nem fogunk mintegy dicséretet zengeni azokról,
akik azt mondják: tehát az embernek lehetőleg védekeznie kell

93
a démonok ellen, és menekülni a kultúrától, lehetőleg egy
kolónia magányában kell épülnie, hogy így semmi dolga ne
legyen ezekkel a démoni-ahrimáni elemi szellemekkel. Ez
sohasem volt az a magatartás, amit fejtegetéseimben
hirdettem, hanem mindig is azt mondtam, hogy amit a fejlődés
szükségessége hoz számunkra, azt teljes mértékben el kell
fogadni, hogy az ember ne engedje félrevezetni magát azzal,
hogy menekül a világtól. De szemügyre véve ezt, meg kell
értenünk, hogy korunk meg van babonázva azzal, hogy
környezetünket egyre inkább démoni jelleggel hassa át, hogy
mindig azzal legyen dolgunk, ami kultúránkat mechanizálja..
Egy ilyen kor egészen mást követel, mint amit az a kor élt át,
amelyből az Orleans-i Szüzet hívták el működéséhez. Az
Orleans-i Szűz kora azt követelte – mondhatnám – hogy az
emberi lélek legszelídebb, legszubtilisebb erőiből szülessen
meg az az impulzus, amiből az Orleans-i Szűznek
tevékenykednie kellett, a lélek legszelídebb erőiből. Gondoljuk
meg: egy pásztorlány volt, tehát a legegyszerűbb,
legidillikusabb természet vette körül. Ez korán az arcára volt
írva, s így a számára adtatott imaginációkon keresztül
közvetlen összhangban állt a szellemi világgal. Saját bensőjéből
kellett előhoznia, engednie, hogy kisarjadjon minden, ami
működésének alapja volt. Igen, nemcsak ennek, hanem az
egészen sajátos körülményeknek kellett okozniuk azt, hogy
lelkébe, legintimebb bensőjébe az emberi lélek legszelídebb
erői vésték be küldetését.

Tudjuk, hogy a világon minden ciklikusan megy végbe, hogy a

dolgok úgy játszódnak le, hogy meghatározott ciklusok után
fontos események adódnak. Ha az Orleans-i Szűz születési évét
– 1412-t – vesszük, akkor itt feltehetünk egy bizonyos kérdést
magunknak. Azt mondhatjuk: az Orleans-i Szűz születési éve a

94
Napot természetesen egy meghatározott helyen –
asztronómiai helyen – látta, amelyet az állatöv egyik
csillagképe kísért. Egy jelentős időszakasz telt el, mialatt a Nap
az egyik ilyen csillagképtől a másikig lépett tovább. Mialatt
teljesen körülmegy az állatövön, tizenkét csillagképen megy
keresztül; de egy körülbelül 2160 évnyi jelentős időszakasz
telik el, ha a Nap az állatöv egyik csillagképétől a másikig megy,
tehát egy csillagképnyit nyomul előre. Ha az Orleans-i Szűz
születésétől körülbelül 2160 évet megyünk vissza, Róma
alapításához jutunk. Ha az ember Róma alapításának idején az
éppen most megalapított Róma fontos dolgairól akart
tájékozódni, akkor Egeria nimfához ment; ott tudott
tájékozódni, egy látnoknőtől felvilágosításhoz jutni. Ez
azonban, mint mondtam, egy Nap-ciklussal előbb volt. Így
újulnak meg a korok, és így nyugszik minden a ciklikus
folyamatokon. Tehát ha elképzeljük, hogy a Nap a Kos
csillagképének egy bizonyos pontján állt Róma alapításának
idején, majd továbblépett a Halakig, úgy, hogy ezzel az állatöv
1/12-ed részével lépett előre, így átjutunk azon a cikluson,
amelynek az emberiség fejlődésében meg kell történnie,
Egeria nimfától az orelans-i szűz inspirált tettéig. De a régi
Rómában pogány inspirációval, pogány tettekkel van dolgunk.
Ha elképzeljük, hogy ugyanaz a látnoki képességű nőnek, aki
Róma alapításakor tevékenykedett, egy keresztény korban is
tevékenykednie kellett, mégpedig belülről, a legszelídebb
emberi erőkkel, akkor minek kellett történnie? Elképzelhetik,
hogy valaminek történnie kellett, ami ismét valamiképp a
kereszténység legbensőségesebb, legfinomabb erőivel függ
össze.

Nos, önök közül a legtöbben emlékezni fognak arra, hogy én

gyakran kifejtettem azt, hogy az év a maga folyásában

95
különbözik azoktól az erőktől, amelyek által az ember
összefügg a szellemi világgal. Nyáron, János-napkor, amikor a
napsugaraknak a legnagyobb külső erejük van, akkor az ember
talán külső extázissal, ahogy ez a régi kelta misztériumok
esetében történt, valamilyen hasonló extatikus
felemelkedéssel tud a szellemi világba jutni. Akkor azonban,
amikor a legrövidebbek a napok, amikor a napsugaraknak a
legkevesebb külső erejük van és a téli éjszakák a
legsötétebbek, tehát karácsony körül, akkor az a lehetőség is
adódik, hogy bensőséges lelki életben hatoljunk be a szellemi
világokba. Ezért mindazok, akik az évnek erről a ciklusáról
tudtak valamit, joggal tételezik fel, hogy az ember, ha arra van
hangolódva, december 2l.-23-ától kb. január 6.-áig – ezekben
a napokban és különösen ezeken az éjszakákon – a
legbensőségesebb összefüggésben élhet a szellemi világokkal.
Vannak legendák – itt egyszer felolvasták a norvégiai Olaf
?steson legendáját[1] -, amelyek megmutatják, hogyan kapták
meg az emberek ezekben a napokban legmélyebb
inspirációjukat. Ez azzal függ össze, hogy ekkor ünnepelték a
karácsonyt, annak a szellemnek a születését, aki átment a
Golgotai Misztériumon, aki az emberi lelki fejlődés
legbensőségesebb erőivel függ össze. Tehát a régi pogány
Róma inspirációját kellett újra feltámasztani, egy Nap-
ciklussal, 2160 évvel később, így kellett az inspirációnak utat
találnia az ember legszentségesebb gyermeke által. Ez azt
jelenti, hogy az Orleans-i Szűz lelkét ott kellett megragadni,
ahol a lelkeket a legmélyebben ragadják meg, ahol ezek a
földivel szemben a leggyengébbek, ahol a Krisztus-impulzust
még nem akadályozzák földi benyomások, mivel a lelkeket még
nem kerítette hatalmába a földi, s így a Krisztus-impulzus
egyedül a lelkiségbe tud hatolni. Az volt tehát a legkedvezőbb

96
időpont, ha az Orleans-i Szűz közvetlenül születése előtt,
mielőtt először lélegzetet vett, még a tizenhárom éjszaka
idejét anyja testében töltse el. Ezt tette ő! Mert ő január 6-án
született.

Láthatjuk ebből, hogyan működnek azok a mélyebb erők,

amelyek a szellemi világokból fizikai világunkba hatolnak,
hogyan keresik az utakat, a legtitkosabb utakat. Azoknak, akik
belelátnak az ilyen összefüggésekbe, nem lehet csodálatosabb
és a szellemtudományból érthetőbb dolog, mint az, hogy az
Orleans-i Szűz első fizikai lélegzetvételét karácsony körül tette,
január 6-án, a karácsonyi időszak után, amit még akkor élt
végig, mielőtt a fizikai síkra lépett volna. Így látjuk, hogy azt, aki
tizenkilenc évesen ment át a halálon, megragadták az ember
legfinomabb, legbensőségesebb erői, s ezáltal olyan korszakba
pillanthatunk, amelyben szükségszerű volt, hogy az isteni-
szellemi erők az emberi lélek legintimebb belsején keresztül
kerestek utat maguknak. Ez volt azonban a legutolsó korszak,
amelyben valami ilyesmi történhetett. Az a kor volt ez,
amelyben Európa elrendeződött a Krisztus-impulzus révén,
ahogy azt a múlt alkalommal hangsúlyoztam, s amelyben ez
olyan csodálatos módon történt, ahogy éppen az Orleans-i
Szűz segítségével történhetett. De ez a kor azóta megváltozott.
A mai kor már nem arra szolgál, hogy az isteni-szellemi erők
ilyen bensőséges módon lépjenek be az emberi lélekbe.
Mi volt valójában az Orlenas-i Szűz feladata, ha egy
kísérőjelenséget veszünk szemügyre, egész életének egy
kísérőjelenségét? Belülről ragadták meg az isteni-szellemi világ
erői. Ezek az erők a lélekben a luciferi erőkkel találkoztak. Ezek
a luciferi erők abban a korban hatalmasak és erősek voltak.
Amit az Orelans-i Szűz magában hordozott, legyőzte a luciferi

97
erőket. A luciferi erők legyőzője volt annak számára, aki
egészen nyilvánvalóan látni akar. Egy pillantást vetettünk
csodálatos születésére, és láttuk, hogy bizonyos mértékig
öntudatlan beavatáson ment át Vízkereszt (Epiphania) napjáig,
az ún. krisztusi megnyilatkozás napjáig. De utalhatunk halálára
is, ami úgy történt, hogy ellenségeinek összes luciferi erői
összegyűltek, és ők okozták halálát. Balsorsát egy ütközetben
azok féltékenysége okozta, akiknek hivatalosan vezetniük
kellett ezt az ütközetet. De ekkor megmutatkozott mindaz, ami
féltékeny volt a szellemi erők és hatalmak e
megnyilatkozásaira, ahogy rajta keresztül megjelentek. Pert
indítottak ellene. A per aktái rendelkezésre állnak, és ezek
tanulmányozásával – ha valaki nem éppen olyan
begyepesedett, mint Anatole France[2] – láthatja, hogy ez az
Orelans-i Szűz, ahogy csodálatos módon a tizenhárom éjszakán
keresztül érkezett a fizikai világba, úgy is távozott el belőle.
Mert a per aktáiban áll, ezt tehát történelmileg bizonyítani
lehet, hogy azt mondta, hogy ő ugyan meg fog halni, de az
angolok az ő halála után sokkal nagyobb vereséget szenvednek
majd, s ez a következő hét évben fog történni. – Ha ilyesmit
helyes spirituális értelemben értünk, akkor ez nem jelent mást,
minthogy az Orelans-i Szűz lelke, amikor átment a halál
kapuján, kifejezte, hogy kész arra, hogy együttműködjék a
halála utáni események alakításában, létének ebben a
formájában együttműködjék ennek érdekében. Ezt tette ő!
Amit a szellemi erők végrehajtottak, az történik, úgy, ahogy a
külső viszonyok is alakulnak. Fizikai halálát előidézni, tehát
úgyszólván a legerősebb támadást végrehajtani ellene, ezt
Jeanne d’Arc ellenségei meg tudták tenni; küldetését nem
tudták megakadályozni.

98
Azon a finom módon, ahogy Jeanne d’Arc erői működtek, csak
az ő korában működhettek. Mindenben, amit tett, ellene
voltak a luciferi erők. A mi korunkban nekünk is van dolgunk
ellenerőkkel, de elsősorban ahrimáni erőkkel, azokkal,
amelyek a materialista korszak révén jöttek felszínre, és már
korszakunk külső felépítésében megmutatkoznak, ha a
mechanizmusokat, korunk mechanikáját szemügyre vesszük,
ha meggondoljuk, hogy alapjában véve mialatt mechanikánkat
előállítjuk, démonoknak jelölünk ki lakóhelyeket, és egy egész
ahrimáni-démoni világgal vesszük körül magunkat. De más
dolgokon is látjuk, hogy korunkban az ahrimáni erők
mindenütt működésben vannak. Látjuk, ha például néhány
évre visszatekintünk, és földi létünk okkult alapjait szemügyre
vesszük, hogy fizikai földi létünkre mindenütt ahrimáni erők
hatnak; nemcsak azok, amelyek jellegüknél fogva olyanok,
mint azok a démonok, amelyeket gépeinkben állítunk elő,
hanem más ahrimáni erők is hatnak földi létünkre. S az
okkultistának ki kell mondania, amit már gyakran kimondtam
ebben a körben vagy barátaink más körében, hogy alapjában
véve azok a fájdalmasan szomorú események, amelyek most
Európában és a világ nagy részén történnek, már régóta
előkészültek, hogy az asztrális világban a háború úgyszólván
már régóta ott volt, de visszatartotta valami asztralitás,
mégpedig a minden emberben meglévő félelem. A félelem
asztrális elem; ez tudta visszatartani a háborút, meg tudta
akadályozni; ez okozta, hogy olyan sokáig elmaradt.

Mert a félelem mindenütt ott volt! A félelem egyáltalán

olyasmi, ami korunkban a lelkek mélyén a legszörnyűbb
módon dühöng. Jött azonban egy olyan kor, amely külsőleg
időszerűen hangsúlyozott valamit, amiről gyakran beszél az
ember, ha e háború kiindulópontjairól beszél. De ez a külsőség

99
nem a legfontosabb, ez csak egy szimbólum. Jött – ezt már
gyakran kifejtettem – annak az osztrák főhercegnek a
meggyilkolása, és ez idézte elő ezt a már említett, szörnyen
megrázó eseményt. Sohasem tapasztaltam ezt korábban, sem
közvetlen úton, sem más okkultisták révén. Hiszen tudjuk, mit
visz végbe a lélek, ha átment a halálon. Annál a léleknél, amely
akkor átment a halálon, sajátos módon megmutatkozott, hogy
körülötte, mint egy középpont körül a félelem minden eleme
csoportosulni kezd, s ez benne mintegy kozmikus hatalomként
áll előttünk. Nos, tudjuk, hogy annak, aminek a fizikai síkon
egészen meghatározott karaktere van, a szellemi világban
fordított karakterű. Így volt ez ebben az esetben is: ami először
rombolóan hatott a háborúban, az most ellentéteként,
úgyszólván ösztönzőleg, bátorítólag hat. Így látjuk, hogy
bizonyos mértékig a félelem elemeinek az ahrimáni elemekkel
együtt egyfajta metamorfózisa keveredett bele mindenbe, ami
most végül korunk fájdalmasan szomorú eseményeihez
vezetett. Az ahrimáni elem éppenséggel mindenütt áthatja
korunkat. Nem lázadhatunk fel ez ellen, nem kritizálhatjuk,
védekeznünk sem kell ellene, hanem korunk egy
szükségszerűségének kell tekintenünk, mint olyasmit, aminek
korunkban lennie kell. Kérdéses, hogyan találjuk meg a helyes
álláspontot ezzel szemben? Hogyan találjuk meg azt, ami
rávezet bennünket, hogyan viselkedjünk éppen a mi
korszakunkban, ha cselekedeteinkbe lehetőség szerint be
akarjuk engedni az isteni-szellemi erőket és hatalmakat?

Itt utalnom kell a szellemi világ egy eseményére, amely néhány

évtizeddel előttünk történt. Gyakran említettem ezt a
legkülönfélébb összefüggésekben: azt az eseményt, amely
létezésünk kulisszái mögött ment végbe, a szellemi világban,
kb. 1879 novemberében. Hiszen tudjuk, hogy korszakról-

100
korszakra bizonyos mértékig mindig a földi létnek valamelyik
kormányzója van itt; az egyik kormányzó felváltja a másikat.
1879-ig a szellemi világokból kiindulva az a szellem hatott, akit
Gabriel szellemének nevezünk, hogy nevet adjunk neki. 1879
óta ez az a szellem, akit Michaelnek nevezünk. Ő az, aki
irányítja korunk eseményeit; és aki tudatosan képes
bepillantani a szellemi világokba, az Michael szellemét valóban
korunk irányító, vezető szellemének tapasztalja. Michael
bizonyos módon a korok egymást folyamatosan felváltó,
vezető szellemei közül a legerősebb. A többiek elsősorban
szellemileg voltak hatékonyak a szellemben. Michaelnek
megvan az ereje ahhoz, hogy a szellemet mintegy átpréselje
egészen a fizikai világig. Ő volt az a szellem, aki mielőtt a
Golgotai Misztérium közeledett, mintegy Krisztus elé lépve
leszállt a Földre, és akkor – mintegy négy-öt évszázadon
keresztül – vezette a Földet. Korunkban ismét a Föld vezető
szelleme. Összehasonlításképp elmondhatjuk: ami az arany a
fémek között, az Michael azok között a szellemek között, akik
az arkangyalok hierarchiájához tartoznak. Mint ahogy minden
más fém elsősorban az étertestre hat, az arany viszont
gyógyszerként hat fizikai testünkre, úgy hat minden vezető
szellem a lélekre. Michael ezzel szemben egyúttal a fizikai
értelemre, a fizikai értésre is tud hatni. Ha eljön az ő korszaka,
akkor ő a szellemből a fizikai értésre, a fizikai értelemre fog
hatni. Mivel a 15. században nem ő volt a tényleges vezető
szellem, az Orleans-i Szűznél az emberi értelem, az emberi
felfogás, az emberi képzetalkotó képesség nélkül kellett utat
keresnie, bizonyos mértékig egy teljesen belső utat a
legbensőbb emberi lelkierőkön keresztül. Hiszen Krisztus az ő
michaeli szellemén keresztül hatott az Orelans-i Szűzre; de

101
minden máson át inkább tudott hatni, mint az értés és értelem
erőin át.
Luciferi szellemek ma is vannak itt, akik az embert elsősorban
belülről ragadják meg. Ezek minden lehetséges szenvedést
létre akarnak hozni, de az értés, az értelem tévedését nem,
amellyel mai korunkban oly sokat kell harcolnunk. Azt kell
tehát mondanunk: amit a szellemiben el akarunk érni, azt
azokhoz az erőkhöz mérten kell elérnünk, amelyeket Michael,
a kor vezető szelleme birtokol. S Michaellel benső
szövetségben áll az, amit próbálunk megérteni, amikor
jelenségét próbáljuk felfogni, ahogy ezt az utóbbi napokban
tettük; ha ugyanis azt szeretnénk megérteni, amit a német
népszellemnek nevezünk – két erőt kell megértenünk:
Michaelt és a német népszellemet, amelyek állandóan
összhangban vannak, és rájuk van bízva, hogy a Krisztus-
impulzust éppen korunkban kifejezésre juttassák, ahogy ez
korunk jellegének megfelelő. Mert korunk semmiképpen sem
hiheti azt, hogy ugyanaz az intim jellegű hatás, amely a 15.
században helyes volt, az Atlantisz utáni ötödik korban is
helyes lehet. Korunkban arról van szó, hogy mindenekelőtt
megértsük, hogy szükségszerű az Ahrimánhoz való
leláncoltságunk, az ahrimánihoz, amit mi magunk idézünk elő
mechanizmusainkban, és szükségszerű az, hogy ezeket az
összefüggéseket helyesen ismerjük fel; mert különben
félelemben élünk sok mindentől félünk, ami korunkban létezik.
Innen adódik a kérdés: mivel álljunk ellen ennek az ahrimáni
erőnek korunkban, és hogyan álltak ellen a luciferinek az
Orelans-i Szűz korában? Azáltal állunk ellen az ahrimáninak,
hogy éppen azon az úton megyünk, amelyet újra és újra
hangsúlyozunk szellemtudományos áramlatunkon belül: az

102
emberi kultúra, az emberi fogalom- és képzetalkotás
spiritualizálódásának útján. Ezért hangsúlyoztuk mindig újra és
újra, hogy van egy lehetőség, hogy mindent, amit a
szellemtudomány hoz számunkra – ha ez elsősorban és
leginkább is a szellemi világból kiindulva adott – ma valóban az
emberiség számára a 16. század óta kialakult értelemmel,
ésszel maradéktalanul megértsük. S ha azt mondjuk, hogy nem
értjük meg, akkor ez csak annak alapján történik, hogy azokra
az előítéletekre figyelünk, amelyeket a kor szokásos
materializmusa nyújt számunkra. Aki nem mindig újra és újra
arra figyel, ami részben hangosan, részben azonban a
legfinomabb, halk suttogással hallatszik ki korunk
materializmusából, hanem aki erősen szemügyre próbálja
venni azt, amit értelmi erőkként birtokolunk, annak egy napon
úgy tűnik az, amit a szellemtudomány hoz létre, mint ami
teljeséggel érthető, olyasmi, ami éppen úgy felfogható, mint a
külvilág valamely eseménye. De csak azáltal hozzuk létre
magunkban a szükséges erőt, hogy ellenálljunk az ahrimáni
erőknek, hogy most nem csupán a legbensőbb kinyilatkoztatás
és hit erőivel közeledünk a szellemhez, mint az Orleans-i Szűz,
hanem megpróbáljuk értelmi erőinket a legintenzívebben arra
koncentrálni, ami a szellemtudományból jön. Ha ezt tesszük,
akkor eljön az az óra, az a pillanat, amikor azt kell mondanunk:
ami a szellemtudományból lép elénk, az az egyetlen
ésszerűség, és ugyanakkor olyan, ami körülöttünk a világot
érthetővé és világossá teszi. S ha ez elragad bennünket, akkor
az ragad el, amit korunk szelleme nyújt számunkra, az, hogy
valóban elég erősek vagyunk az ahrimáni erőkkel szemben.

Egy olyan természet, mint az Orleans-i Szűz, mai korunkba

helyezve semmire sem lenne képes. Egyfajta érdekes
személyiség lenne, prófétikusan és más módon némely csodát

103
nyilváníthatna ki. De ahogy egy ilyen bensőségesen
megnyilatkozó természet hatékonyan tud szembeszállni a
luciferi erőkkel, úgy kell ma az embernek ellenállást
tanúsítania az ahrimáni erőkkel szemben, erőssé kell tennie
magát velük szemben, olyan erőssé, ahogy ez Michael
korszakában kijár. Michael korszakához éppen a napszerűség
illik, az, amit azoknak az erőknek a spiritualizálásával veszünk
fel magunkba, amelyeket a felébredéstől az elalvásig
birtokolunk: értelmünk, felfogásunk, megértésünk erőit. Akkor
a felfogásnak és a megértésnek ezek az erői átváltoznak
lelkünkben, ha elég türelmünk van hozzá. Úgy változnak át,
hogy abból, ami kibontakozik a szellemtudományban, előtör a
bizonyosság: amit itt megértünk, közvetlenül a szellemi világ
gondolatainak kifejeződése. Tehát nem arról van ma szó, hogy
visszahúzódjunk az ahrimánival áthatott külső világtól, hanem
arról, hogy szükséges benne állnunk ebben a világban, de
ugyanakkor meg kell erősítenünk magunkat ezekkel az
ahrimáni erőkkel szemben.

Arról van itt szó, hogy megtaláljuk az utat, hogy ugyanazon az

értésen keresztül, amelyen keresztül megértjük a külvilágot, a
szellemi világot is megértsük. De ezt az utat éppen ezekben a
napokban úgy vázoltuk fel, mint ami bensőleg össze van kötve
a német nép egész küldetésével, különösen azzal, amely a 18.
század végének és a 19. század elejének küldetése. Ez a misszió
azonban az előző századokban készült elő. Sajátos az, hogy
amire a német szellem törekedett költőivel, művészeivel és
filozófusaival, bensőséges összeköttetésben áll a spirituális
élettel. Valóban arról van szó, hogy szimpátia és antipátia
nélkül, bátran úgy szemléljük a tényeket, ahogy azok
előkészültek, fokozatosan előálltak. Hiszen mi magunk már
átélhettük, hogy egy szép napon egyszerűen azt kellett

104
hangsúlyoznunk, milyen szükségszerű az, hogy a szellemi élet
folyamatosan haladjon előre. Végül is miért?
Próbáljunk meg egyszer rápillantani arra a teozófiai
mozgalomra, amellyel külsőleg egy ideje összeköttetésben
vagyunk, az angol teozófiai mozgalomra. Próbáljanak meg
egyszer hidat építeni aközött, ami különben az angol szellemi
élet, benne egészen a filozófiáig, és aközött, ami az angol
teozófia: külsőleg egymás mellett állnak, két, külsőleg egymás
mellett futó áramlatot képeznek, és közöttük egy híd olyasmi,
amit csak egészen külsőséges módon lehet emelni. Próbálják
meg ezzel szemben szemügyre venni a német szellemi életet,
ahogy ez a német misztikusok, által előkészült, majd Jacob
Böhme és Angelus Silesius révén tovább bontakozott, ahogy
Lessing megismertette az ismételt földi életek ideáját, és
ahogy Goethe Faust-jában egyenesen megdicsőíti a
felemelkedést a szellemi világokba, akkor ott megkaphatják az
egyenes utat a külső világból a szellemi világba. S ha még
hozzáveszik azt, amit Goethe a „Mese a zöld kígyóról és a szép
liliomról” c. meséjében[3] mutatott fel egészen a beavatás
alapvető erőinek drámai megjelenítéséig, és mindkét
áramlatot összevetik, akkor ebben megtalálják a belső
összhangot. Belső összhang van aközött, ami végül
szellemtudományként jelenik meg, és aközött, amire teljesen
exoterikusan, a fizikai világban, szellemi életként törekednek.
Mert természetesen erre a szellemi életre, amely a
szellemtudományon kívül bontakozik ki, az agy erőivel
törekszenek, de ez a szellemi élet arra kényszerül, ami a testen
kívül található. Azt mondhatjuk: az a német nép küldetése,
hogy nem képes másra, minthogy törekvésével a spirituális
életbe torkoljon. Ez azonban nem jelent mást spirituálisan
szólva, mint azt, hogy a német nép arra hivatott, hogy bensőleg

105
összekösse magát azzal, ami Michael vezetésével jön a világba.
Ezt az összekötődést nem lehet úgy elérni, hogy az ember
passzívan, mintegy fatalista módon átengedi magát a sors
hatalmainak, hanem úgy, hogy felismeri, mi a kor feladata.

Nemcsak bensőleg, a német misztika útján keresztül, hanem

külsőleg is, a német élet egész folyamatán át,
összeköttetésben az európai élettel, megmutatkozott az, amit
itt mondani akarok. A két utóbbi nyilvános előadás közül az
elsőben, „A germán lélek és a német szellem”-ben (Die
germanische Seele und der deutsche Geist) kifejtettem, hogy
a germán csupa lélek, csupa szív beállítottság mintegy a
germán népek előőrseiben – a gótokon, a longobárdokon, a
vandálokon át – áramlott be a nyugati, a déli népekbe. Ezek a
népek ott odaáldozták az emberiség oltárán azt, amit a germán
csupa lélek, csupa szív beállítottság jelent. De ez később
ismétlődött, csak kevésbé feltűnően. Pillantsunk
mindenekelőtt Ausztria (az akkori Osztrák-Magyar Monarchia
– a ford.) legkeletibb részére, az ún. erdélyi szászokra. A
Rajnától vándoroltak ki oda, ahol a hét hegy van
(Siebengebirge – hét hegy), ez külsőleg is igazolható.
Fokozatosan elvesztették sajátosságukat. Lelki
szubsztanciájukat feladták, hogy beáramoljon abba a másik
népi elembe, és egykor majd alig valami más maradjon belőlük,
mint egy kevés a nyelvükből; de népi szubsztanciájukban
belefolytak a befogadó népbe. Majd menjünk le a Bánátba:
oda a svábok vándoroltak be; rájuk fonódtak a magyarok.
Éppen így van ez a magyar hegyvidék, a Kárpátok tájain.
Mindezek a bevándorlások ma külsőleg csaknem eltűntek, de
mindenütt a ma ott lévő néprétegek ebben élve és ott néha
csermelyként megmutatva magukat léteznek, mint például a
gottschee-k csodálatos nyelvi szigetén a Krajnában. De

106
egyébként is. Látjuk – ezt még tovább is tudnánk követni -,
hogyan küldik ki ezt a germán csupaszív-jelleget a világba,
hogyan hat ez. Ez egyfajta belső szükségszerűségből történik.
A korábbi korszakokban történt ez így, nevezetesen Gabriel
korszakán keresztül. S Gabriel korszakán át ez oly módon
történt, hogy inkább – mondhatnám – a vér, a vér és a
vérkeveredés működött, és minden, ami az élet külső
viszonyaival függ össze, de mégsem ragadható meg külsőleg,
hanem mindig bensőségesebben megy végbe.

Nos, eljött Michael korszaka, az a kor, amelyben meg kell

értenünk, hogy a szellemi élet egész folyamatán keresztül
hogyan jelenhet meg a német szellem Michael Nap-erejében.
Ezt meg kell értenünk. Ezt azonban csak úgy tudjuk belátni,
hogy a spirituális tudomány elismerésével látjuk be, hogy az
ember fokozatosan a spirituális tudomány, a szellemtudomány
szemlélődései révén sejtést és tudást nyer a szellemi erők
hatékonyságáról, a szellemi erők realitásáról. Így az ember
fokozatosan megérti, milyen ostoba az, ha az emberek azt
mondják: nincsenek semmiféle szellemi erők, nem tudom
elismerni ezeket; s ha itt egy patkóalakú vasrúd van, akkor az
csak éppen egy darab vas, s én nem látok mást, mint vasat. –
De lehet viszont mágnesesség benne! Így az egész külső
világban van még valami egészen más is, mint a mágnesesség.
Ennek elismerését elsajátítja az ember, miközben elfogadja,
ami a dolgok tényleges alakján túl van. Ezáltal sajátítja el az
ember a Michael-korszakban azokat a szellemi erőket, amelyek
ahhoz szükségesek, hogy ellenálljon az ahrimáni erőknek, ahol
éppen az a feladatunk, hogy ellenálljunk ezeknek az erőknek.
Mert alapjában véve minden, amit mi a szellemtudomány
tanulmányozásában teszünk, csak előkészület. Egy napon a
szellemtudomány tanulmányozásából feltámad a felébredt

107
lélek, ami által a lélek tudja: benned él a szellemi világ, a
Krisztus-impulzustól lefelé, Michaelen át a népszellemig,
amely azt éri el, amit el kell érnie.
Azt mondtam, hogy az Orelans-i Szűz kora arra volt alkalmas,
hogy az ember leggyengébb, fizikailag leggyengébb erőit
előtérbe helyezze. A mi korunknak az ember leghatalmasabb
erőit kell előhoznia, az akaratot ott kell megragadnia, ahol ez a
legkevésbé alkalmas arra, hogy erőit valóban kibontakoztassa.
Hiszen mindig újra és újra látjuk: az, hogy az akaratot ott
bontakoztassa ki, ahol arról van szó, hogy azokat az erőket,
amelyek földi erőink, képzelőerőink, bensőleg elevenné tegye,
ez a legnehezebb az ember számára. Az akaratot külsőleg
felhasználni, ez még viszonylag könnyű az embernek. De egy
másfajta akaratra van szükség, ha a gondolatokat arra kell
fordítanunk, hogy átfogják a szellemi világot. Erre az erős
akaratra kell hivatkoznia a szellemtudománynak, s ennek az
akaratnak ott kell lennie, ha a szellemtudománynak valóban
oda kell vezetnie michaeli korunkban, ahová vezetnie kell.
Mert nem arra vagyunk hivatottak, hogy beszéljünk korunk
mechanizmusáról; sem arra, hogy utaljunk rá, hogy korunknak
ez a mechanizmusa megragadta az embereket; hanem valami
másra vagyunk hivatottak. Hiszen az ember különben, ha egy
kissé kényszerítik a körülmények, még egy bizonyos fokig nagy
filozófus is lehet, fenntartás nélkül elismerve, rátekinthet
korunk mechanizmusára, és majd éppen ebben a
mechanizmusban, amelyet sajátos módon külső ellenségeinek
tulajdonít, a lehető legrosszabbat kezdi látni. S akkor hajlama
van arra – még ha nagy filozófusnak is számít -, hogy úgy
gyalázkodjon, mint egy piaci kofa, akkor megteheti ezt az
ember, mint a filozófus Bergson, aki a közelmúltban ismét
létrehozta ezt, egyoldalúan rámutatva – és egyoldalúan

108
előadva, bár sok mindenben gyakran egészen helyesen – az
erők mechanikus hatásának összefüggéseire a német
néplélekkel. De nemcsak arra utalhatunk, hogy a német
értelem már bizonyos területeken a mechanikus erők
felhasználásában az ész segítségével jutott valamire;
utalhatunk valami másra is. De nem szükséges egy piaci kofa
hangján gyalázkodni, ha az ember ilyen összefüggésekről akar
beszélni, hanem azt mondhatja: talán éppen ott, ahol az
értelem a legerősebb volt, hogy kialakítsa a mechanikus-
démoni jelleget, egyúttal az a hely is, ahol ezeket a
mechanikus-démoni erőket legyőzzük sajátos spirituális
küldetésünk révén. Mert könnyen félreértheti a német ember,
ha szellemi életének folyamatával összefüggésben megérti,
hogy nem az a feladata, hogy megálljon a puszta
mechanizmusnál, ami számára a mai korban a háborús
feladatoknál oly nagy szolgálatot tesz, ne csupán megálljon
ezeknél a mechanizmusoknál, mivel különben csak démonokat
teremtene, hanem hogy azokat az erőket fejlessze ki
bensőjében, amelyek ezekkel a démonokkal bátran
szembeszállhatnak. Ehhez azonban nem vakon, hanem
meggyőződéstől vezetve kell benne állnia a szellemi világban.
Belátjuk, hogy hiszen mindenfajta jövőben egy démoni világ,
egy igazi pokol vesz majd körül bennünket, mialatt gépet gépre
konstruálunk, akkor megértjük ugyan, hogy az emberek korunk
materialista szelleméből mindig újra és újra azt mondják: ez a
természettudományos-materialista kor a legnagyobb
magasságra hozott fel bennünket, amelyen az ember
mostanáig csak állt. Ezt ugyan megértjük, mivel ez a mai
materiálisan gondolkodó emberekhez tartozik, de tudnunk
kell, hogy gépeink által démonokat viszünk az emberiségbe,
ezen kívül tudnunk kell azt is, hogyan állhatunk ellen helyes

109
módon ezeknek a démonoknak. Csak úgy lehetünk helyes
viszonyban a szellemi világgal, hogy felismerjük ezeket az
ahrimáni-démoni erőket, hogy tudunk arról, hogy itt vannak.
Mert csak azáltal károsak a káros hatalmak, hogy öntudatlanok
vagyunk velük szemben, hogy semmit sem tudunk róluk. Egy
összehasonlítással szeretném ezt szemléletessé tenni.

Önök tudják, hogy bizonyos idő múlva, ha egyes dolgok

sikerülnek, amelyek mostanáig még nem sikerültek, a Basel
melletti Dornachban egy épületünk lesz, ahol szellemi
áramlatunkat megfelelő környezetben gondozhatjuk. Nos,
ennek az épületnek az építésekor nem arról van szó, hogy a
jelen szükségszerűségei elől valamiképp meneküljünk, hanem
arról, hogy teljesen a jelen szükségszerűségéből kiindulva
építsük fel. Itt például a világítást a jelen legahrimánibb erőiből
kellett megteremtenünk, s ezek: elektromos világítás,
elektromos fűtés, és így tovább. Nos, arról van szó, hogy
magán az építészeti formán keresztül ártalmatlanná tegyük
azt, ami itt számít. Ha később egyszer bemenne az ember az
épületbe, akkor körülötte lenne mindaz, amit a jelen ahrimáni
kultúrája hoz magával. De nem arról van szó, hogy ez ott van,
hanem arról, hogy az ember ezt nem veszi észre. De
éppenséggel észre kell vennünk. Hogy ezt elérjük, találtunk
néhány barátot, akik ezt egy külön épületben helyezik el, hogy
ennek olyan sajátos formát adjanak, melyben az ahrimáni-
démoni erőket odaláncolják. Annak, aki majd az épülethez
megy, és azoknak is, akik bemennek, ezáltal tudni fogják, hogy
ott az ahrimáni erők tevékenykednek. Mihelyt azonban tudja
ezt az ember, ők már nem kártékonyak többé. Mert arról van
szó, hogy az emberre ártalmas erők elvesztik
kártékonyságukat, ha figyelmesen tekintünk azokra a helyekre,
ahol hatnak, ha nem gondolatok nélkül tekintünk egy gépre, és

110
azt mondjuk: egy gép bizony egy gép, hanem azt, hogy egy gép
egy ahrimáni-démoni lény helye.
Ha így jelenünk meg a világban, hogy a tudás lelkünkben van,
akkor helyes módon vagyunk jelen a michaeli korszakban. Ez
azonban azt jelenti, hogy olyan kapcsolatba hozzuk magunkat
a szellemi világgal, hogy Michael is hatékonnyá válhat
bennünk, azzal, ami jelenlegi küldetése, mint ahogy azt
jellemeztük. Egyáltalán arról van szó, hogy abba, amit az
emberek öntudatlanul, mechanizmusokként felépítenek,
manapság vagy gondolatok nélkül tudunk belehelyezkedni,
vagy ki tudjuk ismerni. Ha kiismerjük, ha észre fogjuk venni,
miféle démoni-elementáris erők tevékenykednek
mechanizmusainkban, akkor meg fogjuk találni az utat is a
szellemileg igaz, valódi inspirátorokhoz. S ezek összefüggésben
állnak éppen azzal a szellemmel, aki úgy viszonylik az
emberiség vezetésének többi szellemeihez, mint az arany a
fémekhez: Michaellel.

Ma megpróbáltam világossá tenni, hogy korunknak más

feladata van, amikor az isteni-szellemi erőket keresi,
amelyeknek a földi emberiség üdvére kell tevékenykedniük,
mint azoknak az emberi lelkeknek volt, akik az Orelans-i Szűz
korában éltek. Akkoriban sokkal inkább arról volt szó, hogy
minden értelemszerűt, minden ésszerűt visszaszorítsanak. Ma
ezzel szemben arról van szó, hogy minden értelem- és
ésszerűséget egészen a tisztánlátásig nagy mértékben
kiműveljenek, mivel ez egészen a tisztánlátásig kiművelhető.
Ha lesznek olyan emberek, akik tehát az emberi lelket fogják
művelni, akkor fog kifejlődni az alkonyat idejéből, amelyet
most élünk át, az, aminek ki kell fejlődnie. Ami külsőleg a fizikai
síkon kialakul, az mégis csak a ruhája lehet annak, aminek a

111
jelen korban szellemileg a földi emberiség számára létre kell
jönnie. S igaz az, hogy azok, akik fiatal éveikben most odaadják
erőiket, ezek le akarják küldeni ezeket az erőket földi létünkbe.
Akkor ezek az erők nem vesznek el, nem rombolhatók szét;
csak szellemi módon kell tovább hatniuk, ahogy fizikai módon
hatottak volna, ha az érintettek nem a harcmezőn mentek
volna át a halál kapuján. De ők majd ismét aláküldik erőiket a
Földre a mi korunkba, hogy mi kezdhessünk valamit ezekkel az
erőkkel. Le kell áramolniuk ezeknek az erőknek egy olyan
emberiségbe, amely a béke idején, amely követi majd a
háborút, úgy fogja felhasználni ezeket az erőket, hogy a Földön
a spirituális élet egyre jobban elterjedjen. Ahogy minden
éjszakára a nappal fénye jön, úgy kell a számunkra gyakran
éjszakának tűnő jelenünkből egy fényes jövőnek kialakulnia; de
ezt a fényes jövőt át kell hatnia annak, amit az 1879 óta eljött
michaeli korszaknak hoznia kell az emberiség számára. Ha
lesznek olyan lelkek, akik képesek lesznek olyan bensőséges
szövetséget kötni a szellemi világgal, ahogy ezt ma
érzékeltettem, akkor remélhetjük, hogy visszatekintve a mai
kor eseményeire, beteljesedik az, ami ebben a hétsoros
spruchban fejeződik ki. Remélhetjük, hogy mindez
beteljesedik, ha az első öt sora a két utolsó sorával valóban
összhangban van:

A harcosok bátorságából,
A harcmezők véréből,
Az elhagyottak szenvedéséből,
A népek áldozati tetteiből
Nő ki a szellem gyümölcse –
Hogy a lelkeket, önmagát ismerve
Irányítsa a szellemi térbe.

112
[1] Vö.Rudolf Steiner: Weltenneujahr – Das Traumlied vom
Olaf Asteson,Világújév – Olaf Asteson áloméneke), Dornach,
1958.

[2] Anatole France: Jeanne d’Arc élete (Vie de Jeanne d’Arc),

2.kötet, 49.kiad., Paris, 1927

[3] Rudolf Steiner Goethes Geistesart in ihrer Offenbarung

durch seinen Faust und durch das Märchen „Von der Schlange
und der Lilie” Goethe szellemének megnyilatkozása Faust-ján
és „A kígyóról és a liliomról” szóló meséjében (1918),
6.kiad.Dornach, 1956 és Steiner: Vier Mysteriendramen (Négy
misztériumdráma), (19lo-13), 2.kiad.Dornach, 1956.

113
A szellemi megismerés
néhány sajátossága
Berlin, 1915. január 26.
Mivel bizonyos körülmények megengedik, hogy csak holnap
utazzam el, így még ma együtt lehetünk itt. A mai rendkívüli
estét bizonyos mértékig néhány össze nem függő
megjegyzésre akarom felhasználni, amelyek egy és más
irányban hasznosak lehetnek. Először is arra szeretnék utalni,
hogy korunk materializmusa ellenére, vagy talán éppen korunk
materializmusa miatt éppenséggel a kutató, bizonyos
területen kutató emberek lelkei – mondhatnánk – annak
ellenére, hogy valójában nem akarják, átadják magukat
egyfajta szellemi világ létezésének. Valami meghatározott
dologhoz szeretnék kapcsolódni. Természetesen mindahhoz,
amit éppen hangsúlyoztam, sok, igen sok minden kapcsolódik;
de én szeretnék egy brossurához visszanyúlni, amely csak
röviddel ezelőtt jelent meg, egy olyan brossurához, amely a
háborúhoz kapcsolódva most jelent meg, ahhoz a 12. füzethez,
amelyet az ismert pszichiáter-professzor, Dr.O.Binswanger írt,
és ezt a címet viseli: „A háború lelki hatásai”. De nem a
fejtegetésekhez kívánok kapcsolódni, amelyeket Binswanger
közvetlenül a háború lelki hatásairól írt, hanem néhány
megjegyzéshez, amelyeket szintén ebben a brossurában tett.
Egy olyan kutató, mint Binswanger, ma bizonyos fokig
kényszerítve érzi magát, hogy már csak halkan utaljon egy
szellemi világ létére, mialatt ugyanakkor kényszerítve érzi
magát, hogy bocsánatot kérjen, és arra utaljon, hogy korunk
egyáltalán nem alkalmas arra, hogy a felvilágosodott emberek

114
részéről olyasmit feltételezzen, mint egy szellemi vagy
lélekvilág. Binswanger brosúrájában[1] beszél arról az unalomig
ismert tényről, hogy korunkban az ideges megbetegedések
jelentősen megszaporodtak. Beszél különféle okokról, amelyek
hozzájárultak ehhez, és a 10. oldalon igen jellemzően azt
mondja: „Önök közül egyeseknek meglepőnek fog tűnni, hogy
ezeknél az ideges betegség-állapotoknál a lelki tényezőt ilyen
erősen előtérbe állítom.” Tehát ő egy teljesen materialista
jellegű pszichiáter, mégis a hozzá közelálló betegségek okai
között a lelki tényezőt kell megemlítenie. „Mi a dolga a lelki
tényezőnek egy ideges gyomorfájással, ideges szívvel, ideges
hát-, kar- és lábfájással? Egybehangzó orvosi vélemények
alapján csak azt mondhatom önöknek, hogy végső soron a
különféle testi szerveken és területeken a beteges, ideges
reakciók nagyrészt lelki folyamatokon alapulnak”.

Látják tehát, hogy annak az egyénnek a kijelentései aki

kutatásával rá van kényszerülve, hogy a lelki tényekkel
foglalkozzék, kierőszakolják annak beismerését, hogy annak
okai, amit az ember oly sokszor csak materialisztikusan
szemlél: az ideges gyomorfájdalmak, ideges szívpanaszok,
ideges fájdalmak a háton, sőt magukban a végtagokban is, a
lelki élet zavaraiban rejlenek.
De különben a mai kutató szokás szerint megáll egy ilyen
beismerésnél; nem megy tovább, egyáltalán nem megy
tovább. Mert elsősorban jogában áll, hogy ne azzal jöjjön elő,
hogy az ilyen folyamatok okait, amelyeket említettem, csak a
testiségben lássa, hanem jogában áll egyfajta bátorság és erő
is, hogy valóban belemélyedjen valami szellemtudományos
dologba, s ezzel az emberek még nem rendelkeznek. Abban a
pillanatban ugyanis, amikor valami pozitívumot hallanak a

115
szellemtudomány területéről, úgyszólván úgy érzik, mintha
már semmiféle biztos talaj nem lenne a lábuk alatt, mintha
minden inogna, amit az ember a szellemi kutatás módszerei
szerint elő tud hozni. A pszichiáter számára, mondhatnám, ez
egy kétszeresen fatális tény. Mert ha bizonyos testi állapotok
okai a lelki élet folyamataiban rejlenek, akkor az ilyen állapotok
legyőzésének legjobb eszköze is a lelki kezelés. Hogyan kell
azonban kezelni a lelket, ha az embernek fogalma sincs róla,
hogyan függ össze a lélek a testtel? Hiszen a lelki zavarok
eltávolításának receptjét csak a szellemi világból vehetjük
kölcsön. De a szellemi világ és a külső materiális világ közötti
összefüggést csak akkor tudja felismerni az ember, ha tud
valamit a szellemi világról. Ezért van az a különös, határozatlan,
illogikus, furcsa dolog, amivel találkozunk, ha ilyen emberek
valóban pozitívan akarnak beszélni a testiség és a lelkiség
összefüggéséről. S ezt állapíthatjuk meg ugyanennél a
kutatónál is. Néhány oldallal később – a 23. oldalon – ugyanez
a kutató valami rendkívül figyelemreméltót mond; ott, ahol
arról akar beszélni, hogy nézetei szerint ő maga mennyire
bizakodik az ember lelkialkatában a német hadjárat szerencsés
kimenetelét illetően, ott azt mondja: „Meggyőződésem szerint
az a hadsereg fog győzni, amelynek katonái jobb idegzetűek,
vagy más megfogalmazásban: nagyobb a morális ellenállásuk”.

Vegyük egészen komolyan a dolgot: az a kutató, aki tehát

elismeri, hogy maguknak a testi, úgynevezett. ideges
zavaroknak az okai a lélek állapotaiban rejlenek, azt mondja,
hogy azok a katonák biztosan győzni fognak, akiknek „jobb
idegeik vannak” – állítja – vagy más megfogalmazásban:
„nagyobb a morális ellenállásuk”. Alig gondolhatjuk, hogy
valaki bizonyos fokig nagyobb badarságot tud létrehozni – bár
természetesen mindkét mondat abszolút igaz -, minthogy azt

116
mondja: az egyik a másiknak egy más megfogalmazása. Mert
képzeljük csak el egyszer, hogy valaki teljesen világos képzetet
alkotna magának az idegrendszerről, ezt a legkisebb
elágazásáig követni tudná, s akkor az ember erősebb idegeit
más megfogalmazásban így nevezné: a nagyobb morális
ellenállás. Tehát ez azt jelenti: a tisztán fizikai-materiális
szálaknak más megfogalmazásban morális ellenállásnak kell
lenniük! Az ilyen dolgok felett természetesen átsiklik a
jelenkori olvasó. Az ember figyelemreméltó felfedezéseket
tesz arról, mi mindenen siklik át, amit gyakran szellemben igen
gazdagnak talál; de az ilyen dolgok nem kevesebbet jelentenek
egy valódi, tényleges badarságnál, míg nem vezetjük vissza
ezeket oda, amit a szellemtudomány mond róluk. Nos, hogyan
kell ezeket a dolgokat szellemtudományosan szemlélnünk?

Ha szemügyre vesszük egy ember morális erejét, ami őt

morálisan áthatja és lelkesíti, akkor ez elsősorban valami
tisztán szellemi, olyan, aminek semmi dolga az anyagisággal. S
amit a lélek morális erejének nevezünk, az a lélek szellemi
ereje, amennyiben ez a lélek a szellemi világhoz tartozik. Ha
most ez a lélek, ahogy ez a felébredéskor mindig történik,
visszatér a testébe, akkor a testet a felébredéstől az elalvásig
eszközként veszi igénybe a fizikai világ számára. Az elalvástól a
felébredésig a lélek a tisztán szellemi világban él, távol a test
eszközétől, és ott is gyűjti össze morális erejét. De a fizikai
világban a morális erők csak a fizikai test eszközén keresztül
tudnak tevékenykedni. Itt is csak szellemi erőkként
tevékenykednek. Az ember énjében és asztráltestében az
tevékenykedik, amit morális erőnek nevezünk; az ott belül
valami tisztán szellemi. De mi dolga van az idegrendszerrel
annak, amit az ember asztráltestében és énjében tisztán
szelleminek, morális erőnek nevezünk? Nos, egy

117
összehasonlítást szeretnék tenni. Az ember morális erejének
pontosan annyi köze van az idegrendszeréhez, mint nekem a
padlóval, amin most a lábam áll. Ha a padló nem volna itt, és
az alatt egy további padló, amin az első nyugszik, akkor én
fizikai emberként nem tudnék itt állni. A padlónak itt kell
lennie, de ahhoz, ami bennem, magamban van, fizikailag
semmi köze. Hogy felállhassak, a padlónak itt kell lennie.
Éppen így ott kell lennie az idegeknek a fizikai testben puszta
ellenállásként, hogy az asztráltest és az én morális erőinek a
fizikai világban ellenállásuk legyen, meg tudjanak jelenni, itt
lehessenek. Még egy összehasonlítást teszek, ami azonban
már teljesen a dolog lényegéig megy, bár ez pontosabb
átgondolást igényel, hogy teljesen átlássuk, mi rejlik mögötte.
Olyan összehasonlítást teszek, amely teljesen a fizikai világból
indul ki.

Nézzük az emésztés folyamatát. Az emésztésnél az történik,

hogy a megőrzött táplálékanyag egy része átmegy
szervezetünkön, a másik része ezzel szemben kiválasztódik. Ha
a táplálékanyag egy része nem tudna kiválasztódni,
emésztésünk lehetetlen volna. Ennek a kiválasztódásnak egész
rendszeresen kell történnie. De senkinek sem jutna eszébe,
hogy azt mondja, abból táplálkozik, amit kiválaszt. Az idegi
folyamatok, amelyek szervezetünkben végbemennek, ha
morális erőt fejlesztünk ki magunkban, úgy viszonyulnak
ahhoz, ami gyümölcsöző számunkra, ami valóságos emberi
lény bennünk, mint a kiválasztás, ténylegesen a kiválasztás
folyamatai. Ha egy meghatározott morális impulzust
érvényesítünk a lélekben, akkor ez egyfajta kiválasztási
folyamattal van összekötve. Ez a kiválasztási folyamat, az, ami
kiesik, amit úgyszólván hulladékként kell létrehoznunk
magunkban, ez az idegi folyamat. S ez az idegi folyamat úgy

118
viszonylik ahhoz, amit valójában teszünk, pontosan úgy, mint
ahogy az emésztésnél a kiválasztás folyamata viszonyul a
táplálék felvételének folyamatához. Tehát azok, akik a morális
impulzusok kialakulásának folyamatát idegi folyamatnak
nevezik, alapjában véve semmi más sem tesznek, minthogy –
csak más téren – azt mondják, hogy az emberi táplálkozás
kiválasztásból áll, és ekkor a kiválasztás termékeit vizsgálják,
hogy megtalálhassák, mi egészséges az ember számára. Így
viselkedik valójában kátyúba jutva a materiális tudomány,
mialatt azt, amit a szellemnek ki kell választania, hogy
kibontakozhasson, valóságos dolognak tekinti. Amit a szellem
nem tud felhasználni, pontosan azt vizsgálja a modern
tudomány, hogy a szellem mögé hatoljon. Körülbelül úgy
cselekszik ezáltal, ahogy valaki kátyúba jutna, aki a
béltartalmat vizsgálná, hogy megtudja, milyen anyagot vesz fel
az ember az izmaiba. Az embernek néha keményen kell
kifejeznie magát, ha a modern materializmus egész
abszurditását szemügyre akarja venni, mert az a csalóka kép,
amit a modern materializmus hoz létre, olyan lenyűgöző
meggyőző erővel hat a jelen fonák szemléletére, hogy már erős
szavakkal kell rámutatnunk arra, miben is áll ez a szörnyű
fonákság.
Nos, valami egész másból fogok kiindulni, hogy ezután ismét
ahhoz kapcsolódjam, amit előrebocsátottam. Egyszer csak fel
fogjuk tenni magunknak a kérdést: mi a helyzet az emberiség
fejlődésének folyamán a fokozatosan megjelenő különféle
vallási rendszerekkel? Az emberiség fejlődése folyamán
különféle vallási tanítók léptek fel, és a szellemi világ
viszonyairól ezt vagy amazt közölték az emberiséggel. Valóban
nem különösebben sok kell ahhoz, hogy a vallási rendszerek
tekintetében igen bölcs ítélethez jussunk, mivel az okosság –

119
ezt már korunkban a legkülönbözőbb ítéletekből látjuk – nem
különösebben nehéz a mi időnkben. Önök értik, hogyan fogom
fel ezt, s hogy ezzel nem kritizálni akarom korunkat. Egy
úgynevezett okos ember könnyen utalhat arra, hogy a
különböző vallási tanítók a legkülönbözőbb dolgokat tanulták,
s ezért erre a nézetre juthat: mindez tehát nem lehet az
igazság; mert ha ez az igazságnak megfelelő lenne, akkor nekik
ugyanazt kellett volna tanítaniuk. S ebből ismét arra a
következtetésre lehet jutni, hogy valójában minden beszéd a
magasabb világokról – a sok ellentmondás révén, amelyek itt
kiderültek – nem más, mint olyasmi, ami az igazságból az
emberi adottságokra vezethető vissza.
Nos, az ember a jelzett kérdést azonban csak akkor
válaszolhatja meg helyesen, ha képzetet alkot arról, amit az
ember magával visz a halál kapuján át abból, amit itt a Földön
átélt. Könnyen képzetet alkothatnak erről, hogy mit visz
magával az ember, ha arra gondolnak: ahogy becsukják a
szemüket és befogják a fülüket, akkor nem hallanak és látnak
semmit az érzéki környezetből. S csak kérdezzék meg magukat
egyszer: abból, amit a lélek reggeltől estig benyomásokként
magába rejt, és képzetekként magában hord, alapjában véve
mennyit köszön a lélek a szemnek és a fülnek? Ha tehát az
embernek nem lenne szeme és füle, akkor az emberi lélek
tartalmának messze legnagyobb része mindenképpen kiesne.
De a halál után az embernek bizonyosan nincs sem szeme, sem
füle. Amit tehát a szemével és a fülével felvesz, azt csak az
emlékezés útján tudja átvinni a halál kapuján. Ennek nem is kell
egyáltalán utánagondolni, hogy azt, amit a szemmel és a füllel,
egyáltalán az érzékekkel észlelünk, csak az emlékezet révén
vihetjük át a halál kapuján. Éppen így van ez mindennel, amit
képzetként alakítunk ki, amire az érzéki benyomások

120
ösztönöznek bennünket. S most gondoljanak csak utána, hogy
mindezt a szellemi világba való belépéskor hátra kell hagyni:
mindent hátra kell hagyni, ami a külső benyomásokon
keresztül jön az emberhez.

Milyen sajátossága van tehát egy képzetnek, amit az embernek

a halál kapuján át kell vinnie? Bizonyára nem rendelkezhet
semmiféle külső benyomással, hanem olyan tulajdonsággal
kell rendelkeznie, hogy a materialista érzelműek azt
mondhassák: amit te ott elképzelsz, az egyáltalán nincs is;
hiszen nem láthatod a szemeddel, nem hallhatod a füleddel.

Tehát egy ilyen képzetnek azzal a tulajdonsággal kell

rendelkeznie, hogy a tárgyát nem képes kívülről érzékelni az
ember, mert amit kívülről érzékelni tud, az képzetként nem
mehet át a halál kapuján. Szeretném megjegyezni, hogy a
materializmus itt olyan kifogásokhoz vezet, hogy folytonosan
létről vagy nemlétről beszél, és nem tudja valójában, hogy mi
is ez a lét vagy nemlét. Most elég nekünk, ha a német nyelvnél
maradunk. A „lét” (Sein) a „látás”-ból (sehen) ered,
mindenképp a „látásból” (sehen) származik. Tehát arról, amit
a lét fogalma jelent, egyáltalán nem lehet mást mondani, mint
azt, hogy egyszer már láttam ezt. S minden további beszéd a
létről semmi egyéb, mint megegyezés abban, amit láttunk.
Ebből azt a következtetést kellene levonni, hogy azokról a
dolgokról, amelyeket az ember átvisz a halál kapuján, nem
mint létről kell beszélnünk, mert ez azt jelentené: az embernek
ezeket a dolgokat fizikai szemmel látnia kellett.

Mit akartak valójában a vallásalapítók képzeteikkel nyújtani az

emberiségnek?

121
Olyan képzeteket akartak adni az embereknek, amelyek a
szellemet bensőleg erősítik, bensőleg világító erővel látják el, s
így az ember, ha a halál kapuján átlép a szellemi világba, úgy
lép be oda, hogy önmaga megvilágosítója lesz, hogy ott a
dolgokat önmagából képes megvilágítani. Igen könnyű azt
mondani: ha mesélnek nekem az érzékfeletti világról, honnan
tudjam, hogy mindezek a képzetek valóban igazak-e? Tegyük
fel egyszer, hogy valaki beszél az érzékfeletti világról, s a róla
kialakított képzeteket számos ember átvenné – s ezek hamisak
lennének, vagy egyoldalúak, vagy nem felelnének meg
ugyanolyan értelemben az igazságnak, mint ahogy a külső
fizikai világról beszélünk. Tegyük fel tehát, hogy ezek a
képzetek hamisak lennének, és számos ember elfogadta volna
ezeket. Ebben az esetben még mindig jobb volna az, ha az
emberek ezeket a hamis képzeteket elfogadták volna, mintha
semmiféle képzetet sem fogadtak volna el az érzékfeletti
világról. De miért? Ez azért jobb, mivel lelkünknek meg kell
erőltetnie magát, ha egyáltalán képzeteket vesz fel az
érzékfeletti világról. Ha helyes vagy hamis képzeteket vesz fel,
meg kell erőltetnie magát, s ez a megerőltetés számít a
szellemi világban, ha átmegyünk a halál kapuján. Ez a
megerőltetés a halál után javunkra szolgál, mindenképpen
javunkra szolgál, ha belépünk a szellemi világba. Tegyük fel
ekkor, hogy egy teljesen fordított szemlélet hatott volna át
bennünket a szellemi világról, s így azzal, hogy felvettük
magunkba, mint ahogy egy tornász edzi az izmait, úgy edzük mi
is lelki erőinket. S amit kiképeztünk, azzal most rendelkezünk,
azt visszük be a szellemi világba. Azáltal, hogy ezt bevisszük a
szellemi világba, valami hasonlóval rendelkezünk majd ott,
mint ami itt a szemünk. Már nem leszünk többé vakok a
szellemi világban. Még ha az az eset is állna fenn, hogy minden

122
hamis lenne, amit így elfogadtunk, ezáltal mégis kialakítottuk
lelki szemeinket, s megvan a lehetőségünk, hogy lássuk, mi van
a szellemi világban.
Nos, a dolgok úgy állnak, hogy a különböző vallási tanítók által
közöltek nem teljesen hamisak, hanem különféle
álláspontokból ábrázolják az igazságot az érzékfeletti világról,
és látszólag ellentmondanak egymásnak. Az egyiket a másikkal
ki kell egészíteni. De a leglényegesebb, amiben mindezek a
vallási rendszerek közösek, az, hogy képzeteket nyújtanak az
emberi léleknek, s ezek által a lélek megerősíti magát, hogy
belépjen a szellemi világba, hogy a lelket felébreszti szellemi
hátterében. Amit akkor az egyes vallási tanítók nyújtanak a
léleknek, azt a lelkek képességei szerint adják, mondhatnám,
az egyes emberi fajok körülményei szerint, az éghajlati
viszonyok vagy az ország és a kor egyéb körülményei szerint,
amelyekben fellépnek. De mindenben közös az, hogy
megerősítik, és hatékonnyá teszik az emberek lelkét, azt is
mondhatjuk, hogy benső világossággal töltik el, s ezáltal a
lelkek nemcsak a fizikai világban valóságosak, hanem azok
lehetnek a szellemi világban is. A lélek erősítése univerzális
igazságként a különböző lehetőségek szerint minden vallási
rendszerben adott volt.
A mi korunk most arra kényszerül, hogy a szellemi világot
fokozatosan, egyre inkább másként fogja fel, mint ahogy a
hajdani, elmúlt idők képesek voltak erre. Bizonyos
képzeteknek, amelyek az újabb természettudományok
felvirágzása óta alakultak ki, korunkat bensőleg meg kell
erősíteniük, hatékonnyá kell tenniük, hogy a lélek éppen e
képzetek révén a szellemi világban ne halott, hanem eleven
lehessen. Ezáltal magától létrejön valami mélyebb, valami, a

123
lelket különben jobban megerőltető, de mélyebb dolog, mint
amit a különféle vallási rendszerek hoztak létre. Az év
folyamán különbözőképpen okoltam meg azt, miért hivatott
korunk a szellemtudomány művelésére. Azoknak, akik közel
állnak a szellemi élethez, éppen ma lépten-nyomon
megmutatkozik, s ez mindenekelőtt korunk
megrázkódtatásaira is érvényes, hogy azokhoz a hatásokhoz,
fermentumokhoz, amelyekből korunk életének részesülnie
kell, hozzátartozik a szellemtudomány.

Az utóbbi hónapokban sok, sok lélek ment át a halál kapuján,

fiatal erejében ment át a halál kapuján. Már utaltam arra, hogy
a dolgok szokásos lefolyása szerint azok a lelkek, akik így
mentek át a halál kapuján, mindnyájan várományosai voltak
annak, hogy még hosszabb ideig éljenek a Földön. Ha egy
ember átmegy a halál kapuján, akkor tudjuk, hogy először a
fizikai testét veti le, majd viszonylag rövid idő után étertestét.
Ez az étertest akkor a külső étervilághoz, az asztráltest és az én
pedig továbbra is az emberhez tartozik. Erről az étertestről
szokás szerint azt mondjuk, hogy feloldódik a szellemi világban.
De az idő, ami alatt feloldódik, igen különböző. Ha egy ember
igen megöregedett fizikai életében, tehát úgyszólván elérte a
normális öregkort, akkor elhasználta éterteste erőit, s ez
hamarosan feloldódik. Ha viszont egy ember fiatal erejében
ment át a halál kapuján, akkor éterteste még évtizedekig
szolgálhatta volna őt. Ez az étertest egy összefüggő, illeszkedő
szervezet. Más esetben nem oldódik fel azonnal. Elválik az
asztráltesttől és az éntől. Ezek eltávoznak a szellemi világba a
maguk útján; az étertest viszont elválik ugyan, de nem oldódik
fel azonnal. Természetesnek tűnik majd önöknek, hogy az
ember egy bizonyos összhangot tart fenn az étertesttel, amely
először is elvált tőle, de a szellemi étervilágban is megmarad.

124
Ezért azt mondhatjuk: ebben a szellemi étervilágban –
ténylegesen a Föld aurájának közelében – rendkívül sok fel
nem használt étertest van, friss erőkkel rendelkező étertest. A
szellemi világ, ha jelenleg megfigyeljük, igen sajátos
benyomást kelt, hogy ilyen nagyszámú felhasználatlan
étertesttel állunk szemben. De mindenütt, ahol olyan
érzésekhez közeledhetünk, amelyekkel a halottak
viszonyulnak étertestükhöz, ismét egyetértést figyelhetünk
meg. Természetesen ezek a dolgok olyanok, hogy önök vagy
elhiszik őket, vagy nem; mivel a szavahihetőséget csak sok év
fejtegetései révén igényelhetem, amelyeket önöknek
elmondtam, s amelyekben benne volt az igazság ereje. Az
ember az elhaltak étertestével kapcsolatos érzéseivel szemben
megfigyelte, hogy mindazokon az embereken keresztül, akik
most meghozták a halál áldozatát, szellemileg mintegy
sugalmazzák: eljött az idő! S az emberiség csak akkor fogja
helyesen felhasználni az étertesteinkben lévő felhasználatlan
erőket, ha tudatában lesz annak, hogyan függ össze a szellemi
világgal! – Mert ezekből a felhasználatlan étertestekből sok,
sok erő sugárzik ki. Ezek beleáradnak világunkba, s ezeket az
erőket csak akkor tudja helyesen felhasználni az emberiség, ha
gondolatokat küld fel a szellemi világba. Akkor ezek a
feláldozott étertesti erők az emberiséget elősegítő erők
lesznek. A halottak mintegy arra szólítanak fel ma bennünket:
ne használjátok fel hiába étertesteinket; ne hagyjátok elmúlni
azt az időt, amelyben fel nem használt étertestünk az
emberiség szellemi haladását szolgálhatja!

S azt a különös dolgot szeretném még elmondani: egyszer vagy

talán gyakrabban kifejtettem, hogyan segíthet az ember az
elhunytaknak. Hiszen sajátos körülmények lehetővé teszik azt,
hogy az elhunytak részesüljenek valamiből, ha mi azt, amit

125
szellemtudományként megszereztünk, felolvasva
hozzáférhetővé tesszük számukra. Utaltam arra, hogy annak,
aki átment a halál kapuján, sokat jelent, ha lelkünkben
szellemtudományos dolgot olvasunk, ha őt számunkra
elevenen, élettelien szellemileg elképzeljük, és természetesen
nem hangosan, hanem mintegy gondolatban – ez több is lehet,
sok is – a szellemtudomány egy fejezetét felolvassuk számára.
Ez abszurdnak tűnhet azoknak, akik azt hiszik, hogy ha az
ember átlép a halál kapuján, az egész szellemi világ körülötte
van, tehát nincs szüksége arra, hogy felolvasva kapjon tőlünk
valamit. Nem olyan abszurd ez. Természetesen az elhunyt
körül ott van a szellemi világ, ő benne van. De éppen olyan ritka
az, hogy érti ezt a világot, mint ahogy itt az érzéki világot sem
érti az – annak ellenére, hogy benne van -, ha nincs róla tudása,
éppen úgy az elhunytnak sincs tudomása a szellemi világról a
halál kapujának átlépésével, még ha benne is van. Ezt a tudást
sokkal inkább itt kell megszerezni. Mintha táplálékot kapna,
olyan ez a halottnak, ha felolvasunk neki; ez beléáramlik. S igen
sok erőt kaphat az emberiség spirituális vonatkozásban a
legközelebbi időkben azáltal, hogy éppen azt a mantramot,
amelyet most mindig fejtegetéseink kezdetén használok:
„Lelketek szellemei, tevékeny őrizők” és így tovább, a „szférák
emberei” módosítással alkalmazza az elesettekre
vonatkozóan. Amíg ez különben lehetséges az olyan
halottaknál, akiket mi magunk ismertünk, megtehetjük azt is,
hogy ezt a mantramot számunkra személyesen ismeretlen
elhunytra irányítjuk; megtehetjük, hogy miután ezt a
mantramot igazán áhítattal alkalmaztuk, hogy – mondhatnám
– az ismeretlen személyből kiindulva felolvassuk; s a halottak,
akik most éppen miáltalunk felkészítve mennek át a halálon,
fogadni tudják ezt. Ekkor abból, amit összefüggésben velünk

126
teremteni tudnak, kerülő úton visszahatnak étertestükön
keresztül a földi kultúrára, és együttműködnek majd a Földön
élő emberekkel, hogy elősegítsék a spirituális életet.
Az ilyen dolgokkal azonban még valami mást is elérünk. Hiszen
teljesen igaz az, hogy bizonyos fokig a legszomorúbb
materializmus korában éltünk, s hogy ezek a háborús
események olyasmit okoztak, ami valóban csak látszata a
spirituális életnek. A szellem vonatkozásában nagy különbség
volt az, ha az ember például a múlt év júliusában, vagy még
korábban Németországon keresztül utazott, és szellemileg
megfigyelte az embereket, és ha az ember augusztusban,
szeptemberben, és elsősorban most tette vagy teszi ezt.
Különbségként mutatkozott meg az, hogy korábban bizonyos
fokig mindenkinek megvolt a saját, egoisztikus aurája, amely
szorosan lezárult, amely mintegy rárakódott az emberekre.
Most egy közös aura létezik, amelybe a gondolatok
egyöntetűen áramlanak. Az, hogy a gondolatokban minden
egy irányba halad, szellemi vonatkozásban is óriási
jelentőségű. Ezáltal a háborús események idejére egyfajta
spiritualitás teremtődött meg, ami korábban nem volt itt. Ez
tagadhatatlan. De képzeljék csak el, mi lesz, ha majd ismét
béke lesz. Annál inkább elsivatagosodnának a lelkek, ha
bensőjükből kiindulva nem tudnának szellemi javakra lelni,
mert minden korban szükséges az embernek, hogy gondolatait
valami olyasmire irányítsa, aminek semmi köze a külső
realitáshoz. Ez valamilyen formában megerősíti őt a szellemi
világ számára. Ha ezek az érzékfeletti világról való képzetek,
akkor erősítik őt az érzékfeletti világ jó erőire vonatkozóan; ha
viszont nem érzékfeletti képzetek, vagy olyasmik, amelyek az
érzékfelettire vonatkozóan nem jogosultak, akkor is az
érzékfeletti világ számára erősítik meg az embert, bár akkor a

127
luciferi vagy ahrimáni világ számára. Elmondhatjuk: az
embernek kell, hogy legyen valamije, ami a külső világ számára
nem igaz; és ha sokáig nem megy bele abba, hogy lelkébe
felvegyen valamit, ami a külső világ szempontjából nem igaz,
akkor jön egy reakció, oly módon, hogy hinnie kell valamiben,
ami a külvilág számára nem igaz. Ekkor figyelemreméltó
módon ragadhatják meg az emberi lelket az ilyenfajta hitbéli
képzetek. Bizonyos, a materializmus által legyőzött lelkek még
külsőleg vallásosak is lehetnek. Az ilyen lelkek ezt a reakciót
sajátos módon élhetik át. Ezek például – mondhatnánk –
unisono, egyhangúlag ezt a képzetet alakíthatják ki maguknak:
valamely nép, amelynek van saját kultúrája, ez egy nép a
barbárok közül, s ezt hitbéli cikkellyé tehetik. Bizonyos más
szempontoktól eltekintve, ez nem más, mint a lélek sóvárgása
egyfajta hit után, olyasmi után, aminek a fizikai világban
semmiféle realitása sincs. Mivel az emberek már nincsenek
hozzászokva ahhoz, hogy az igazi érzékfeletti felé fordítsák
pillantásukat, ezért töltik el lelküket azzal a hiedelemmel, hogy
egy bizonyos nép a barbárok népe. Ez egyfajta hitté, dogmává
vált, amihez az ember éppen olyan fanatikusan ragaszkodik,
mint ahogy egykor valamilyen vallási dogmához ragaszkodott.
Ez a régóta nélkülözött hit pótléka. De képzeljük csak el, hogy
ez nem tart sokáig. Ha ismét béke köszönt be, akkor az
embereknek nem lehet szükségük erre a valóságos pótlékra,
amely ebben a hitben fejeződik ki: valamely nép barbár nép.
Majd jön a szörnyű pusztaság, az igazán szörnyű sivárság. S ez
olyasmi, ami reményt nyújthat azokon a területeken, ahol ma
néha valóban ocsmányul hazug módon egy hiedelem, egy
dogma teremtődik. Ezeken a területeken szörnyű lelki sivárság
alakul ki. S ez ellen csak úgy tudunk harcolni, ha az itt vázolt
módon a feláldozott halálos áldozatok elhasználatlan

128
étertestét a megfelelő módon használjuk fel, helyes módon
alkalmazzuk. Ezért mondjuk mindnyájan, mintegy
figyelmeztetve magunkat étertestük helyes felhasználására,
mintegy spontán, a halál után tett felfedezést kifejezve: itt az
ideje! Az emberiségnek szellemi fejlődésen kell átmennie, s
ezeknek a mostani eseményeknek a virradatot kell jelenteniük,
amelyből a világosság új állapota következik.

Amit végig kell küzdeniük azoknak, akik súlyos veszteségeket

szenvednek, hogy oly nagymértékben, amennyire szükséges
korunk spirituálissá válása, az csak azáltal lehetséges, hogy
segítséget kap a szellemi világtól. De ehhez a segítséghez
szükséges eszközt olyan fájdalmas események révén kell
elnyernünk, mint amilyeneket éppen most, jelenünkben élünk
át. A szellemi kutató számára ezáltal önmagától világos az,
hogy ezeket az eseményeket nem szabad tisztán materialista
módon szemlélni. De ezeknek az eseményeknek csaknem
teljesen materialista szemléletével találkozunk. Átélhetjük –
hiszen át is éltük -, hogy egy földterület számos embere, akik
úgy érzik, ellenségesek velük szemben, kiadnak valamely
felhívást, hogy ez egy másik, ellenséges területre jusson el;
erről az ellenséges területről feltesszük a kérdést: ki akarta ezt
a háborút? Vagy vádoljuk a másikat, hogy ő akarta a háborút.
Itt újra és újra elfelejti azt az ember, aminek a viszonyok
mélyebb szemlélésekor világossá kell válniuk, s a dolgok e
mélyebb szemléletéből bizonyos gyógyító erő származhat a
jövőre nézve: hogy a szellemi világból kiindulva mindezeket az
eseményeket valóban akarták, mivel a szellemi világnak
szüksége van azokra az erőkre, amelyek az el nem használt
étertestek vetésének gyümölcséből származhatnak. S ha
vádolni akarunk, akkor magát a szellemi világot kellene
vádolnunk. De ott a vád vétek. Mert ott észrevesszük azt az

129
örök szükségszerűséget, amely fennáll, azt az örök
szükségszerűséget, amelynek valóban a szellemi világok
szempontjából kell letekintenie földi világunkra, mint ahogy
nekünk kell rátekintenünk valamire, ha szükséges ennyit meg
ennyit elhasználnunk, megölnünk valamiből, hogy kiragadjuk
egyfajta összefüggésből, hogy felépítsünk valami mást. Nem
tudunk semmilyen házat felépíteni anélkül, hogy sok sziklás
területet ne pusztítanánk el; itt nem beszélhetünk valamiféle
bűnről, itt szükségszerűségről kell beszélnünk. Tehát szükséges
a szellemi világ számára, hogy követelje azokat az áldozatokat,
akiket most követel, mivel a vetés szükséges. Ez a vetés
azonban éppen az elhasználatlan étertestekből áll, amelyek
minden emberi fejlődést elevenen járnak át, s ott kell lenniük,
ha a fejlődésnek tovább kell haladnia, mert különben
hiányzana az erő az emberiségben a továbbjutáshoz. Mindazok
mellett, amit a mai események külsőleg jelentenek, ezt jól
szemügyre kell vennünk, hogy az eseményeket bensőleg
hatékonyan érthessük meg.

Ha így szemléljük a dolgokat, akkor az mondhatjuk: ha eleve

nem is tudom így áttekinteni, hogy minden úgy helyes-e, ahogy
mondják, amit felveszek a szellemi világból, azzal
mindenképpen az a helyzet, hogy mivel a szellemi világnak
ezeket a kinyilatkoztatásait egyesítem saját lelkemmel,
erősítem ezt a lelket, ezáltal erőket viszek bele, lelkem
fénylővé válik a szellemi világ számára, felnyílik a szemem a
szellemi világ számára. Csak a szellemi világ feltételei mások,
mint a fizikai világéi. A fizikai világban elégedettek lehetünk, ha
egy gondolatot egyszer megragadtunk és belátjuk az igazságát.
A fizikai világ gyakorlati életében az is elegendő, ha egyszer
beláttuk egy gondolat igazságát. Ha egy bírói kollégium rá akar
jönni, vajon egy ember bűnös-e egy dologban, akkor az ügy el

130
van intézve, ha egyszer azt feltételezik, hogy ez az ember
bűnös egy bizonyos tett elkövetésében. Akkor megtettek
mindent, ami szükséges. Ezzel szemben a szellemi világban
egyáltalán semmi sincs elintézve, hanem, ha egyszer ott
felfogtunk egy gondolatot, szükséges, hogy mindig
visszatérjünk rá. Ezért a szellemi viszonyok az ismétléstől
függnek. Nem csupán azon múlik ez, hogy tudjunk valamit a
dolgokról, hanem mindig újra és újra jelenlévővé tegyük a
lélekben. Ezáltal az, ami ily módon mindig jelenlévő, erejében
valóban úgy hat, mint amikor egy csepp szakadatlanul ráhullik
egy kőre, és végül kivájja. Ha a csepp egyszer ráhullik a kőre,
semmiféle hatást sem kelt; ha tízszer vagy százszor hullik rá,
akkor sem; végül azonban mégis kivájja a követ. Ha így veszünk
fel valamit lelkünkbe, akkor úgy tűnhet, mintha egyszer
felfogva, egyáltalán semmit sem jelentene a léleknek, tízszer
felfogva szintén nem; de ha türelmünk van, akkor odáig
vihetjük, hogy észrevesszük az ember örök lényének magját.
Mivel ez az itt kifejlesztett erőtől függ; s ez az erő sokszorosan
elszáll az emberektől, ők nem akarják ezt birtokolni. Miért nem
akarják ezt?

Hogy miért nem akarják ezt az erőt az emberek, miért félnek

ma még a szellemtudománytól, ezt akkor válaszolhatjuk meg,
ha ismét egy kissé a szellemtudomány szempontjából kiindulva
megvizsgáljuk a halál utáni életről alkotott szellemtudományos
képzetek jelentőségét. Azok a képzetek a legfontosabbak a
halál után, amelyek semmit sem képeznek le, ami a külső
világban van, amelyek nem egy külső létre vonatkoznak, és
amelyekről a durván materialista ember azt mondhatja: hiszen
ezek semmit sem jelentenek az életben. De ezek a képzetek a
legfontosabbak a halál után, mivel ezeknek a képzeteknek a
kialakítása az elmélyült elmélkedés, gondolkodás és érzés

131
erejét követelik meg, amely erősíti a lelket, oly módon, hogy
tapasztalja, bizonyosan érzi magát a szellemi világban. A
léleknek tehát ilyen képzetekre van szüksége, ha átmegy a
halál kapuján.

Miképpen tehet szert az ember ilyen képzetekre? Ezt már

tudjuk: csak azáltal, hogy nagyobb mértékben erősíti meg a
lelket, mint ahogy az általában megerősíti magát. Hogy olyan
képzeteket fogadjunk be, amelyeket a mai természettudósok
befogadnak, ahhoz az embernek csak néznie kell, esetleg
mikroszkópon vagy teleszkópon keresztül. Ott az ember igazán
passzívan viselkedhet, benyomásokat kap a világról, és
regisztrálhatja őket. Gyakran van ez így: az ember nem szereti
bensőleg erősíteni magát. Mert amit az ember nem lát, azzal
kapcsolatban még jobban kell erősítenie magát, mint amit lát;
s a gondolkodásnak ettől az erősebb megfeszítésétől
visszariad, menekül. Így valójában – bocsássanak meg a
kemény kifejezésért – az ember bensőleg lusta, kényelmes. S a
jelenlegi tudományos törekvések legmélyebb jellemzője ez a
benső lustaság, kényelmesség, ez az erőket a lélekből nem
előhívó akarat. Ha azonban nem teszi ezt az ember, ha előhívja
ezeket az erőket a lélekből, hogyan hat ez a halál után? Igen,
az ember bizonyos mértékig a halál utáni élethez nem szívesen
birtokol valamit ezekből az előhozott erőkből, mivel
legtöbbször bizonyos illúzióban él. De éppen annak okára
akarok utalni, amiért nem szívesen birtokolja ezeket az erőket.
Ha ugyanis az ember a halál után vagy a beavatás által belép a
szellemi világba, akkor arról van szó, hogy a halálon túl valamit
át kell élnie, ami bizonyos fokig egy második halál. Egyfajta
második halál ez. Önök tudják, hogy az embernek később ismét
el kell válnia asztráltestétől, s ezt vagy tudatosan viheti végbe,
vagy átalhatja. De az emberi lélekben él egy titkos vágy, hogy

132
átaludja ezt, ne tudatosan vigye végbe. Él az emberben
bizonyos félelem attól, amit nem lehet megfelelően
tolmácsolni, hogy a halál után annyira felébredjen, hogy az őt
körülvevő dolgokat mind észlelje. Ez a félelem valóban egészen
hasonló ahhoz, ami itt kényelmessé tenné az embert, hogy ezt
a fizikai életet ne élje át annyira, ne legyen mindig éber, hanem
mintegy elkábulva élje át az életet. Az élet akkor kellemesebb.
S ha az ember mindig az ágyban fekhetne, s így félálomban
tölthetné el az életet, ez lenne a legkényelmesebb. De ezt nem
lehet mindig megtenni. Az embernek fel kell ébrednie. S ha
addig az időpontig, amit említettem, kábult lehetett a halál
utáni dolgokkal kapcsolatban, akkor most, a továbbiakban már
nem szabad elkábulnia a halál után. Az embernek fel kell
ébrednie. De még fél ettől. Ezért ellenáll annak, ami a
közelében van, hogy birtokolnia kelljen a szellemtudományt,
mint az a kutató, aki azt mondja, hogy a háton, a karokban, és
a lábakban lévő ideges zavarok lelki eredetűek. Ellenáll annak,
hogy megértse a szellemtudományt, mert szörnyen fél tőle.
Hasonló ahhoz, aki azt mondja: elveszett valamim, ellopták; a
szél nem hordta el, sem más természeti erő nem vitte el, tehát
egy ember vihette el! De ennél meg is marad. Nem megy
tovább, mert attól fél, hogy akkor eldöngetnék. Így viselkednek
bizonyos kutatók, például Binswanger. Ők azt mondják:
bizonyos ideges zavarokat a karokban, a lábakban, és így
tovább lelki tényezők okoznak. De ennél maradnak; nem
mennek tovább, mert akkor attól kellene félniük, hogy
elpáholják őket – már bocsánat -, mivel szívesen átaludják azt,
ami a szellemi világban történik.

Olyan érzés ez, amit magunkévá kell tennünk, hogy éppen a

mai kutatók orra beleütközik a szellemi világ valóságába, de
nem akarnak közeledni hozzá. Ha azonban ezek a kutatók

133
egyszer közeledni akarnának a szellemi világhoz, akkor
világossá kellene válnia számukra, hogy az embernek nem
szabad így általánosságban beszélnie a szellemi világ
viszonyairól, hanem pozitív módon kell belemélyednie a
szellemtudományba, s ez a belemélyedés már magában
egyfajta gyógyulási folyamat lesz. Így függenek össze a dolgok.
Nem a tényleges elmebetegségek szaporodtak meg; tévedés
lenne ezt hinni. De az utóbbi időben ténylegesen igen elterjedt
az, amit ideges zavaroknak lehet nevezni. S ha a dolgok így
mennek tovább, ahogy most, akkor úgy találjuk, ahogy az
emberiség fejlődése mutatja, hogy ha régi viszonyok
fennmaradnak, az ideges zavarok mindig erősebbek lesznek.
Itt egy egészen érdekes tényre lehetne utalni. Vegyünk egyszer
egy igen egyszerű tényt. Van egy osztrák költő: Robert
Hammerling – kiváló költő, akitől már a mi körünkben is
előadtak egyet s mást. Ez az ember élete második felének nagy
részét ágyban töltötte. Súlyos beteg volt; és ez egyre jobban
elhatalmasodott rajta. De nem lett ideges. Költeményeiben
semmi sem mutat ideges karakterre. Még azokban az időkben
sem, amikor csak testének egyik oldalán tudott feküdni, és
szörnyű fájdalmak között kellett írnia, valójában nem írt
idegesen. Miért? Éppen ahhoz a közép-európai kultúrához
tartozott, amely nem ugyanolyan mértékben tért át az
idegességre, mint ahogy az más európai népek szellemi
életében történt. Ezt a szellemi életet ezáltal nem kicsinyli le
az ember, de mégis világosan kell látnia a tényeket. Átéltem
azt, ahogy a múlt század hetvenes, nyolcvanas évei után még
megértették azokat a dolgokat, amelyeket például Robert
Hammerling ábrázol, azután hirtelen a nyolcvanas években
óriási lelkesedés tört ki Dosztojevszkij iránt. Természetesen
nem akarom ezzel lekicsinyelni Dosztojevszkijt, de amit

134
mindenekelőtt nyújt nekünk, az teljesen ideges, izgő-mozgó
művészet, minden nagysága ellenére. Egy ilyen ideges
művészet jönne, ha a materializmus – és a dosztojevszkiji
művészet materialista, ha „pszichológia” is – mindig tovább és
tovább terjed.

Ennek nem kell bekövetkeznie, így azoknak az erőknek kell

jönniük, amelyeket az emberi léleknek fel kell használnia, ha
valóban magáévá fogja tenni az olyan gondolatmeneteket,
mint az, hogy a Szaturnusz, a Nap és a Hold elő állapotai a Föld-
fejlődésnek. A jelenkor emberének tehát ilyen képzeteket kell
előadnunk, mint a Szaturnusz-fejlődés, Nap-fejlődés és így
tovább, és el kell várnunk tőle, hogy megtegye azt a gondolati
erőfeszítést, hogy az ilyen dolgokat szükségszerűen
természetesnek találja. Az ember képes arra, hogy ilyen
képzeteket szükségszerűen természetesnek találjon; de ehhez
a léleknek nagyobb erőfeszítéseket kell tennie, és ez
következésképpen elűzi: az idegességet! Ehhez ugyanis
türelemre van szüksége, de az idegességet el fogja űzni. És
ekkor, ami mint általános idegesség elárasztaná az emberiség
egész kultúráját, meg fog szűnni, ha az emberek felfogják azt,
ami a szellemtudományból, a szellemi áramlat elterjedésével
indul ki. Míg különben az emberiség izgő-mozgóvá válna, de
jön a másik oldalról a szellemtudomány, és egyúttal gyógyulást
hoz. S míg a pszichiáter, mielőtt belemélyedne a
szellemtudományba, meg kell vallania magának, hogy az
ideges jelenségek növekednek, tehát el kell ismernie, hogy az
ideges jelenségek elleni legjobb gyógyszer az, ha azt mondja a
betegnek: vegyél egyszer egy könyvet a szellemtudományról,
olvasd minden nap háromnegyed órát, és próbáld meg egyszer
feldolgozni; akkor erősebbek lesznek az idegeid. – Úgy is lesz.
De az ember csak akkor fog hinni a dologban, ha világossá válik

135
számára, hogy az előadás elején említett összehasonlításban a
lelkiéletnek semmi más köze sincs az idegi élethez, minthogy
ez elkülönülési folyamatot idéz elő. A lelkiéletet nem tudja
gyógyítani az ember, míg az elkülönülési folyamatnak nagy
fontosságot tulajdonít, hanem amíg az, aminek semmi köze az
elkülönülési folyamatokhoz, belülről meg nem erősödik, át
nem hatja, hogy spirituális erők áramlanak bele a lélekből. El
fog jönni az az idő, amikor a szellemtudomány szerint
recepteket fogunk írni, amelyek abban állnak majd, hogy ezt
vagy azt, amit csak a szellemtudományból lehet nyerni,
különösen az újabb idők betegségeinél használják fel. Jelenleg
természetesen még nem mehetünk ilyen messzire; mivel
jelenleg még sokáig meg kell elégednünk azzal, hogy valamely
terápia ostobaság, ha a misztikus módszerek címkéjével
láthatják el, s itt az ember annál bőkezűbben bánik a „misztika”
elnevezéssel, minél kevésbé tudja, mi is valójában a misztika.
Mivel a „misztika” kifejezésre nekünk van a legkevésbé
szükségünk; csak akkor szükséges ez, ha valamit technikailag
akarunk megnevezni; de leginkább azoknak van szükségük rá,
akiknek sejtelmük sincs, mi a misztika.

Éppen amikor ezeket a dolgokat áttekintjük, nem titkolhatjuk

el, hogy igen jelentős válság idején élünk. Gyakran mondtam:
nem szokásom, hogy azt állítsam, átmeneti korban élünk; mert
minden időszaknak van valami múltja és valami, ami követi. De
éppen arról van szó, hogy ott, ahol egy kor „átmeneti kor”,
felismerjük az átmenet konkrétumát. Korunkban ez a
konkrétum abban áll, hogy minden, ami most történik, arra
utasít bennünket, hogy az embereknek meg kell találniuk az
átmenetet a szellemi világok megértéséhez. Akkor megtalálják
a szellemi világokban a nyugalmat, a belső tartást, a belső

136
biztonságot. Ez az, amire az embereknek feltétlenül szükségük
van.
Ha önök így valóban fel akarják éleszteni lelkükben, hogyan kell
a szellemtudománynak újszerű módon lelki nyugalmat
kivívnia, akkor jó, ha a következő anyagot meditáció tárgyává
teszik. Valóban jelentőségteljes, hogy három, négyszáz év óta
az embereknek fokozatosan ahhoz a képzethez kellett
alkalmazkodniuk, hogy ők a világűrön átszáguldanak, valóban
átszáguldanak a világűrön. Biztos, hogy mindenki mondhatja,
hogy ő tudja ezt; de az emberek általában nem gondolnak
utána, már az iskolában tanulják, hogy óriási sebességgel
átszáguldanak a világűrön. Erre vonatkozólag majdnem arra
emlékeztet az ember, aki egykor a sírban feküdt, különben
egészen nyugodtan feküdt, mégis szörnyen elégedetlen volt; s
amikor megkérdezték, miért olyan elégedetlen, mikor ott
semmi dolga sincs, azt válaszolta: igen, neki mégis a Földnek a
Nap körüli forgásában részt kell vennie, és kényelmesebbnek
találná, hogy hátra maradjon. Ez tehát egy olyan ember volt,
aki a körforgás gondolatát komolyan vette. Erre általában nem
gondolnak az emberek, de hiszen az is él bennük, amire
általában nem gondolnak. Tehát, hogy folytassuk a gondolatot:
az emberek az utóbbi három, négy évszázadban hozzászoktak,
hogy képzeteikkel együtt haladjanak a világűrön átszáguldó
Földdel. Ehhez a világűrből ellenállásnak kell fennállnia.
Valóban igaz az, hogy volt valami megnyugtató a régi hitben,
hogy a Föld nyugodtan áll, és a Nap mozog. Nos, még soká lesz
az, hogy az ember be fogja látni a kopernikuszi világszemlélet
helytelenségét; mert a dolog nem úgy van, ahogy manapság
tanítják. De az ember oda juthat, hogy a szellemtudomány
képzeteinek felélesztésével bizonyos mértékig olyan helyzetbe
kerül, amiben egy olyan ember van, aki vasúti kocsiban ül, vagy

137
hajón utazik, és a zörejekkel szemben belsőleg meg tudja
erősíteni magát, hogy semmit sem hall ezekből, hanem
teljesen „magánál” van. Erre ma csak a szellemtudományos
képzetekkel képes az ember. De figyelembe kell vennünk, hogy
ehhez mindig visszatérő ismétlésre van szükség, mivel arról az
erőről van szó, ami ebből keletkezik. Akkor az ember mintegy
önmagában van, magánál van, nyugodt és biztos. S ezt egy jó
meditációs képzetnek szeretném nevezni: belénk
áramolhatnak a szellemi világ hatalmai, ha valóban eléjük
hozzuk ezt a nyugalmat. Csak azáltal válhatnak tudatossá
számunkra, ha elébük megyünk az ilyen képzeti élettel,
amelyet jellemeztem.
Ez jellemzi azt az átmeneti időt, amelyben élünk; valóban
benne vagyunk ebben az átmenetben. A szellemi világok utáni
vágy mindenképpen létezik, ha a legtöbben még nem is tudják
ezt manapság. De abból, ami most egészen sajátos
eseményként hatalmába kerítette a Föld oly nagy részét, a
szellemi világ iránti tudatos vágy fog kifejlődni. Ezt szellemi
kutatóként ma már tudhatja az ember, hogy minden
odaáldozott, elhasználatlan étertest a legmélyebb sóvárgást
válthatja ki a szellemi világ iránt. Ez a legmélyebb sóvárgás el
fog jönni, sóvárgás egy olyan igazság iránt, amelyet nem külső
megfigyeléssel, hanem bensőleg, lelki erőfeszítéssel kell
kivívni. A német szellem ténylegesen erre van előkészítve.
Olyan igazságra van előkészítve, amely magából tűnik igaznak,
és nem azáltal, hogy külsőleg igazolják. Erre van előkészítve a
német szellem. S erre mindenütt megtaláljuk a bizonyítékot.
Azoknak, akik így joggal a német szellemiség szerint
cselekedtek, mindig is olyan gondolkodásmódjuk volt, hogy az
igazságról úgy beszéltek, mint az emberi lélek belső
adományáról. Akkor hogyan is van ez tehát, mit mondana egy

138
ilyen ember némely olyan dologgal kapcsolatban, amiket
napjainkban élünk át? Augusztus első napjaiban a külföldi
újságokban azt olvashattuk: Hamburg egy roncskikötő; az
oroszok bevonultak Stettinbe, sőt Kölnbe. Még egész más
dolgokat is terjesztettek. Ferenc József császár tudvalévően
szeptember 8-án halt meg. Mi lenne az, amit egy ilyen, fent
jellemzett személy mondana ezzel szemben?

„Sárgarezet arany helyett, hamisított kockákat valódiak helyett

eladhatnak egyesek, vesztett csatát megnyertként
elhitethetnek sokakkal, és egyéb hazugságokat érzékelhető
dolgokról és egyes eseményekről hosszú ideig hihetővé
tehetnek, de a lényegről való tudásban, amelyben a tudat
önmagának közvetlen bizonyosságával rendelkezik, megszűnik
az a gondolat, hogy tévedtünk.”

Ezt mélyen abból kiindulva írták, amit az embernek manapság

tapasztalnia kellett. Hegel írta ezt, s ő 1831-ben halt meg. Ez a
sajátságos: ha valakit mélyen megragad az igazság belső
természete, akkor olyan dolgokat mond, amelyek minden
korban igazak; akkor az ember azt, amit tehát az igazság
tudatából mondtak ki, minden korban idézheti. Ezt kell
mondanunk a közép-európai szellem sajátosságáról, igen
sajátos viszonyáról az igazsághoz, s ami tagadhatatlan annak
számára, aki veszi a fáradságot, hogy megismerje a dolgokat.
Ma az az érzése van az embernek, hogy gyakran azt kell
mondania: miért tanultak az emberek történelmet? Talán nem
is tanulták. Mégis úgy van, mintha a lelkek csak 1914.
augusztus l-je után születtek volna, és ami korábban történt,
azt egyáltalán nem hívják segítségül, hogy ítéletet alkossanak.
De mindez végül is csak azért van, hogy a visszahatást annál
erősebbé és intenzívebbé tegyék, annál erősebben és

139
intenzívebben hozzák létre a lelkekben a bensőleg igaz valóság
iránti igényt. Ez az átmenet természete korunkban, amelyben
oly sokszor hiányzik, és így hiányosan mutatkozik meg a belső
összetartozás az igazsággal. Visszahatásként majd létrejön
egyfajta mély sóvárgás az igazság iránt. Akkor a lelkek, akik ma
itt testeket öltenek, hallani fogják, amit azok a lelkek
mondanak nekik, akik felkészültek a mostani kor áldozati
halálára, hogy többet tudjanak meg az igazságról, mint amit
ma általában ismerünk.

Ez az, amit ebben ma mondani akartam, hogy újból

megerősítsem, amit gyakran éppen ebben az időben mondtam
ki arról, hogy a kor eseményei eleven módon beszélnek
számunkra. Mert korunknak ezek az eseményei valóban így
beszélnek. Azokhoz beszélnek, akik bátran odaáldozzák
magukat, akik áldozatkészen szentelik magukat ezeknek az
eseményeknek, akik ma már gyászolva tekintenek e korra, ezek
bátorítják és vígasztalják, hogy új erőt kapjanak:

A küzdők bátorságából,
A harcmezők véréből,
Az elhagyottak szenvedéséből,
A nép áldozati tetteiből
Nő ki a szellem gyümölcse –
Hogy a lelkeket, önmagát ismerve
Irányítsa a szellemi térbe.

[1] Wirkungen des Krieges.( A háború lelki hatásai). Politische

Flugschriften, Stuttgart-Berlin, 1914

140
A személyes-érzékfeletti
Berlin, 1915. február 22.

Ma este szeretnék néhány dolgot elmondani fizikai

világunknak a szellemi világgal való összefüggéséről, miközben
hozzákapcsolok néhány bensőbb tapasztalást a mi saját
mozgalmunkon belül. Ebben az intim, zárt körben ez
lehetséges. S mindenekelőtt tudom, hogy a közlésekért
felelősséget vállalhatok azok előtt, akik tagjainkká váltak, akik
további életük folyamán azok maradnak, s akikre néhány olyan
tény vonatkozik, amelyekről ma beszélni kívánok.

Éppen az utóbbi hetekben történt, hogy mivel éppen azon a

helyen időzhettem, ahol kedves barátaink elhamvasztása
történt, s ahol a karma úgy rendelte, hogy beszélhettem ennél
az elhamvasztásnál. S mindez teljesen összefügg egy másik
ténnyel: nagyon közel áll hozzám, hogy e személyiségekhez
kapcsolódva, bizonyos említésre méltó benyomásokat
kaphassak létükről a szellemi világban, miután röviddel ezelőtt
átmentek a halál kapuján.

Hiszen már gyakran említettem, hogy ha az ember a szellemi

világ egyik-másik tényéről benyomásokat kap, az különféle
körülményektől függ. Mindenekelőtt attól, mennyire
lehetséges, hogy valóban belső összefüggést, erős belső
összefüggést alakítson ki az érintett lélekkel. Ez úgy jöhet létre,
hogy az ember néha abban a hitben él, hogy némely lélekkel
egészen sajátos kapcsolatának kell lennie – és mégis ez
ritkábban fordul elő. Egyes lelkeket az ember először azáltal
ismer meg, amit később megtud, hogy éppen egy ilyen
kapcsolat könnyebben jöjjön létre.

141
Nos, ez történt éppen abban a három esetben, amelyekről
először szeretnék beszélni, kedves barátaim. Közvetlenül a
halál után létrejött az az intenzív szükséglet, hogy olyan
benyomásokat szerezzek, amelyek e lelkek egész lényével
összefüggésben állnak. Azt mondhatom: ez éppen ezekben az
esetekben magától adódott. Hiszen az ember tudja, nemde,
hogy ha egy temetési ünnepségen beszélnie kell,
természetesen a sokasághoz beszél, de ebben a három
esetben mintegy belső szükségletként jelent meg számomra,
hogy valóban intenzíven kapcsolódjam az érintett lények
lelkéhez, az elhamvasztási ünnepségen az érintett lelkek lényét
mintegy szavakba öltöztessem. Ez azonban nem úgy volt,
mintha elhatároztam volna, hogy éppen ezeken a halotti
ünnepélyeken ezeknek az érintett lelkeknek a lényét
jellemezzem, hanem úgy adódott, mint egy megvilágító
szükségszerűség, hogy ezt kell tennem. Ezzel egyáltalán nem
azt akarom mondani, hogy más esetekben is így kell lennie. Ez
a megvilágító szükségesség tehát az egyik léleknél adódott,
mivel – ezt nem törvényként, hanem tapasztalatként,
élményként mondom -, éppen a halál után a szellemi világból
olyan impulzusok jöttek, hogy ezt a lelket jellemezzem. Nem
kellett kigondolnom a szavakat, a szavak adódtak, jöttek. S
néhány utalásból, amelyeket már megtehetek az érintett lélek
további életéről a halál után, meglátjuk, miért volt ez éppen
így.

Elsősorban – hogy az egészet megértsük – néhány megjegyzést

kell tennem az ilyen élmények sajátos jellegéről. Ha itt a fizikai
világban az ember benyomásokat akar kapni, akkor
megszemléli a dolgokat. Az ember gondolatokat hoz létre,
aszerint, ahogy a dolgokat látja, hallja vagy tapasztalja, tudja,
hogy ő maga az, aki „csinálja” ezeket a gondolatokat. – Ha az

142
embernek olyan lélekkel van dolga, aki átment a halál kapuján,
azonnal észreveszi, hogy minden, amit maga tesz a
gondolatokkal, szavakkal, tulajdonképpen eltávolítja az
érintett lélektől, hogy szükséges az, hogy teljesen átadja magát
annak, amit egyvégtében tesz. S ha az ember a benyomásokat
szavakba akarja önteni, akkor éppen ebben a tényben
magában meg kell találnia a lehetőséget arra, hogy ezeket a
szavakat egyfolytában alakítsa, hogy az ember semmit se
tudjon hozzátenni ahhoz, ahogy ezek a szavak kialakulnak. Az
embernek belülről kell képesnek lennie, hogy odahallgasson
ezekre a szavakra. S ha az ember belülről odahallgat,
ugyanakkor bizonyos benne, hogy ezeket a szavakat nem maga
mondja ki, hanem az a lény, aki átment a halál kapuján.
Így volt ez, amikor az utóbbi hetekben egy idős tagunk
eltávozott a fizikai síkról. Egy olyan idősebb tagunk, aki hosszú
évek óta valóban mélyen, szívből beleélte magát
mozgalmunkba – átélte érzései, hangulati élményei számára
mindazt, amit ideákban, elgondolásokban
szellemtudományunk adhat. Óriási odaadással azonosította
magát mindazzal, ami keresztülhullámzik és örvénylik a
szellemtudományon. Nos, az a kérdés, hogy bizonyos mértékig
átengedje-e magát az ember ezeknek a benyomásoknak,
amelyekből ez a lélek kiindult. S figyelemreméltó módon az
történt (ezt meg lehetett állapítani), hogy már néhány órával a
fizikai halál beállta után bizonyos szó-benyomások, már
szavakba formálódott benyomások – tehát nem csupán
hallható, valóságos szavakban megformálódó benyomások
adódtak, mint az érintett lélek jellemzői. Ezekhez a szavakhoz
semmi mást nem lehetett hozzátenni, minthogy lehetőség
szerint arra törekedni, hogy tisztán felfogjam azt, amit az
érintett lélek saját benső világán keresztül mondott, mivel az

143
embernek ezt teljesen ilyenfajta beszédnek kell neveznie. S
ezek éppen azok a szavak voltak, amelyek – mint mondtam –
nem az én szavaim, hanem azok, amelyek – s kérem, pontosan
mérlegeljék ezeket a szavakat, amiket most használok – az
érintett, a halálon átment lélektől jöttek.

L. Grossheintz emlékére (1915. január 5.)

A világtávlatokban hordozom
Érző szívemet, melyet felhevít
A tűz szent ereje,
A világ-gondolatban szövöm
Saját gondolatom, mely világossá lesz
Az örök létesülés fényében,
A lélek mélységeiben merítem meg
Odaadó törekvésemet, mely erőssé válik
Az emberi működés igaz céljaihoz,
Isten nyugalmában így halok meg,
Életküzdelmekkel és gondokkal
Énemet a magasabb Énhez emelve,
Dolgos békére törekedve,
A világ-létet saját létemben megsejtve,
Kívánom az emberi kötelességet teljesíteni,
Így várakozón nézek majd
Sorscsillagom elébe,
Mely a szellemi téren helyet ad nékem.

144
S akkor, amikor e szavakat még egyszer elmondtam a halotti
beszéd végén anélkül, hogy előre tudtam volna, a végén meg
kellett változtatnom, és ezt kellett mondanom:
Így várakozón nézek majd
Sorscsillagom elébe,
Mely a szellemi téren helyet ad nékem.
Most világossá vált, hogy mi volt ez. Ez az érintett személyiség
törekvése volt, hogy amit a szellemtudományos
gondolatokból, ideákból, érzésekből és tapasztalatokból
éveken keresztül felvett a saját lényébe, amely most átment a
kapun, úgy vésse ezeket bele, hogy az ideák, tapasztalatok
erőkké váljanak, amelyek ennek a személyiségnek a lényét a
halál után alakítják és belevésődnek. – Tehát ez a személyiség
felhasználta a szellemtudomány ideáit, képzeteit, hogy
belerajzolja, belevésse saját lényébe, ahogy ez a lény valóban
lelkileg továbbmegy a szellemi világban.

Röviddel ezután elvesztettünk a fizikai síkon egy másik

barátnőt mozgalmunkból, egy másik tagunkat. S nála ismét
intenzív szükségszerűség mutatkozott arra, hogy lényét
jellemezzem. De ez nem tudott úgy megtörténni, mint az
említett esetben. Az említett esetben valóban a szavakban,
ahogy bevésődtek, egészen úgy volt, hogy az ember azt
mondhatta: egy lélek, aki átment a halál kapuján, maga szólalt
meg így, ahogy érezte magát, és amivé válni akart, önmagából
beszélt. Ebben a másik esetben úgy volt, hogy az ember saját
lelkével mintegy szembe kellett állítsa magát, és az érintett
lény lelkét szellemileg meg kellett figyelnie. Akkor ez a lélek
szintén magából beszélt, de olyan szavakkal szólalt meg,
amelyek mégis épen az őt szemlélő lélekből vették az anyagot

145
önmaga jellemzéséhez. Így az, amit a lélek tett, aki átment a
halál kapuján, csak ösztönzés volt arra, amit az embernek
éreznie kellett, hogy kimondja lényével szemben, miután az
átment a halál kapuján. S így keletkeztek akkor a következő
szavak, amelyeket az elhamvasztási ünnepségen utána kellett
küldeni:

S. Colazza emlékére (1915. január 2.)

Odaléptél közénk.
Lényed mozgatta szelídség
Beszélt szemed csöndes erejéből –
A lélekkel eltölt nyugalom
Áramlott tekinteted
Hullámain, melyekkel
A dolgokra és az emberekre
Benső működésedet vetítetted.
S lényedet lélekkel telítette
Hangod, mely inkább
A szavakon keresztül beszélt,
Mint magukkal a szavakkal
Mutatta ki, ami
Lelkedben rejtve munkálkodott,
Mégis az odaadó emberek
Résztvevő szeretete által
Szavak nélkül is teljesen feltárult:

Ez a lény, mely nemes, csöndes szépségével

A világlélek-teremtés
Befogadó érzését hirdette.

Amikor ezeket a szavakat az emlékbeszéd kezdetén és végén

elmondták, kezdődött az elhamvasztás. S megfigyelhettük,

146
kedves barátaim, hogy ebben a pillanatban – tehát jól
jegyezzék meg, nem abban a pillanatban, mialatt elmondták,
hanem abban, amikor a kemence hője belekapott a testbe -, ez
volt az a momentum, amikor – később erről majd pontosabban
beszélek – az első tudatos pillanat lépett fel a halál után. Azt
mondom: „tudatos pillanat”, és így értem: hiszen éppen a halál
után az elhunyt visszatekint arra, ami az étertestben
élettablóként tűnik fel. Ez azonban néhány nap múlva
megszűnik. Nos, éppen akkor az a szükségszerűség adódott,
hogy elég hosszú idő telt el a halál és az elhamvasztás között.
Szerda este hat órakor állt be a halál, következő hétfőn, 11
órakor történt az elhamvasztás. Tehát már bekövetkezett a
képeknek, az élettablónak az eltűnése. Tehát az élettabló utáni
némi tudatosság első pillanata akkor lépett fel, amikor az
elhamvasztó kemence hője belekapott a testbe. S ott akkor
tisztán megmutatkozott, hogy a rátekintés módja, az egész
világszemlélet módja egy ilyen szellemmé vált lény számára
más, mint az emberi lélek számára, ameddig a fizikai testben
időzik. A fizikai testben mi úgy látjuk a tér dolgait, hogy azok
állva maradnak, ha mi eltávolodunk tőlük. Ha itt áll egy szék,
és én nézem, majd egy kissé távolabb megyek, a szék még ott
van, ott marad. Amíg fizikai testben élünk, azok a
tapasztalatok, amelyek időben játszódnak le, nem így
történnek. Azok a tapasztalatok, amelyek időben vonulnak át
rajtunk, nem maradnak ott, ahol vannak. Egy tapasztalás, ami
átvonult rajtunk, elmúlt, és ha visszapillantunk, csak az
emlékezéssel tehetjük. Csak a múltunk köt össze minket az
eseménnyel. Ez a szellemlény számára nincs így. Ő látja az
eseményt, amint ott van, ahogy mi a dolgokat a térben egy
helyben állva látjuk. S így az első benyomás, ami a lelket érte,
akiről beszélek, a halotti ünnepség volt, mindazzal, amit ott

147
beszéltek és tettek. Ez az ünnepély már öt vagy tíz perce
elmúlt, de a halott számára még ott volt, ott állt, mint a fizikai
ember számára a térben ott állnak a dolgok. S az első
benyomása a visszapillantás volt mindarra, amiket ott
elmondtak – tehát mindenekelőtt azokra a szavakra, amelyek
ott elhangzottak, s amelyeket éppen felolvastam. Ez valóban
így van, mint ahogy Wagner mély intuícióból mondta: „az idő
térré válik”: Az, ami elmúlt, nem múlt el a szellemi megélés
számára, hanem ott áll, mint a fizikai embernek a tér dolgai. Ez
volt az első benyomás a halál után, ez a halotti ünnepély, és
amit ott elmondtak. Ebben az esetben volt ez csak úgy, hogy
ezt a visszapillantást és mintegy szemlélését annak, ami a
halotti ünnepélyen történt, nem lehet a tudat végleges
felvillanásának nevezni, mert ezután ismét jött a bizonytalan,
halvány sejtés állapota, amiről még beszélni fogok, s csak
bizonyos idő múlva lépett fel ismét a tudat felvillanása. Lassan
és fokozatosan lép fel ismét a tudati megvilágosodás,
hónapokig tart, amíg teljesen ott van az, amiről elmondhatjuk,
hogy a halott teljes mértékben maga körül tudja a szellemi
világot. – De később – éppen a tudat egy későbbi felvillanása
folyamán – éppen ennél a személyiségnél intenzív szükséglet
mutatkozott arra, hogy mindig újra visszatekintsen erre a
pillanatra, és világosan szemügyre vegye. Ez teljes
összhangban áll azzal, amit éppen egymás mellé akarok
állítani, amit az embernek a halál utáni magatartásáról
tudhatunk.

Egy harmadik eset, amely különösen kedves berlini tagjainkat

is intenzíven érinteni fogja: ez a mi nemrégen elhunyt barátunk
és tagunk, Fritz Mitscher esete. Ő röviddel harmincadik éve
előtt ment át a halál kapuján, harmincadik évének betöltése
előtt. Február 26-án lenne 3o éves.

148
Fritz Mitschernél, halála után mindenekelőtt saját lelke
ösztönzésére történt, hogy a gondolatok lényére irányultak,
szemlélődő lelkére, ami abból indult ki, hogy szellemi
mozgalmunknak igen intenzíven adta oda magát. E
vonatkozásban egyenesen példaszerű személyiség volt,
mégpedig oly módon, hogy tudományos képzésre hajlamos
természet lévén, valóban belső, mély szükségességből, annak
belső igényéből, hogy hajlamait egyre jobban kibontakoztassa,
egész tudását a szellemtudományos mozgalom szolgálatába
szerette volna állítani. Ezáltal éppen egyike volt azon
személyiségeknek, akik oly szükségesek szellemtudományos
világszemléletünk folyamatában. Ezt igényelte a jelen, hogy a
külső tudományt, a külső tudományos törekvéseket a lelken
keresztül úgy használják fel, hogy ez a külső tudományos
törekvés mintegy beleáramoljon a szellemi világból nyert
ismeretekbe, amelyeket magunkévá akarunk tenni. S ez
hevítette Fritz Mitscher fiatalos lelkét. Mint ahogy az az érzés
is nyilvánvaló volt, már mialatt itt az életben szemlélte őt az
ember, hogy ő igen helyes úton jár mozgalmunkat illetően.

Most emlékeztetem barátainkat arra, amit évekkel ezelőtt egy

másik haláleset alkalmával mondtam: éppen olyan
személyiségeknél, akik bizonyos mértékig azt, amit a jelenben
a fizikai világ tudománya adni tud, felvették magukba, előállt
az – ha korán átmentek a halál kapuján -, hogy a haláluk előtt
jelentős munkatársai lettek szellemi mozgalmunknak, hiszen
az nem csupán azokra a lelkekre van utalva, akik itt testben
tartózkodnak. Ha nem lenne meg nekünk azoknak a lelkeknek
az ereje, akik földi tudással átmentek a halál kapuján és ott
összeköttetésben maradnak azzal az akarattal, amelynek
keresztül kell áramolnia mozgalmunkon, akkor bizonyára

149
jelenlegi materialista korunkban nem táplálhatnánk azt a
reményt, amennyire az éppenséggel jogos, hogy előrejutunk.
Így távozott el Fritz Mitscher lelkéből valami, amit szavakba
foglalva, nem másként, csak éppen így tudtam kifejezni, ahogy
most felolvasom Önöknek, s ahogy az elhamvasztáskor
elmondták:
Fritz Mitscher emlékére (1915. január 2o.)

Reményként, mely boldogít minket:

Így léptél Te a Földre,
Hol annak szellem-virágzása
A lelki lét ereje által
A kutatónak megnyilatkozik.
Egy tisztább, igazságszerető lény
Volt vágyódásod ősi rokona,
A szellemfényből teremteni,
Élted legkomolyabb célja,
Melyre szüntelen törekedtél.

Ápoltad szép adottságaid,

Hogy a szellem-megismerés tiszta útján
Meg nem tévesztve attól, hogy a világ elutasít,
Az igazság hű szolgájaként
Biztos léptekkel vándorolni tudjál.
Gyakoroltad szellem-szerveid,
Hogy bátran és állhatatosan
Utad mindkét partjáról
Kiszorították a tévedést,
S az igazsághoz helyet teremtettek.

150
Hogy Éned megnyilatkozásához
Tiszta fény formálódjék,
Hogy a lélek nap-ereje
Bensődben hatalmasan sugározzék,
Ez volt élted minden gondja s öröme.

Más gondok, más örömök

Alig zavarták meg lelkedet,
Hisz a megismerés fénye,
Mely a létnek értelmet ad,
Volt léted igazi értelme.

Reményként, mely boldogít minket:

Így léptél Te a Földre,
Hol annak szellem-virágzása
A lelki lét ereje által
A kutatónak megnyilatkozik.

Veszteségként, mely mélyen fájó nékünk,

Így tűnsz el a Földről,
Ahol a szellem földi magjai
A lélek-lét ölén
Néked a szférák értelmét érlelték.

Érezd, amint szeretőn tekintünk

A magasságokra, kik Téged most
Más működésre szólítanak.
Nyújts elhagyott barátaidnak
Erőket a szellemi létből.
Halld meg lelkünk vágyát,
Mit bizalommal küldünk Hozzád:
Itt a földi működéshez

151
Több erő kell nékünk a szellemvilágból,
Mit halott barátainknak köszönünk.
A reménység éltet minket,
Kísér a veszteség, mit mélyen fájlalunk:
Hadd reméljük, hogy Te közel vagy távolban
El nem halványulón világítasz nékünk,
Mint lélekcsillag a szellemvilágban.
Az első szakaszt illetően az ilyen szavak is olyannyira
megformáltak, hogy úgy kell tekintenünk őket, mint amelyek a
halálon átment lélekkel azonosulva keletkeztek. Úgy adódnak,
mint egy szükségszerűség, ha nem is maga a lélek mondja ki
őket, ha magából a lélekből csak a javaslat indul ki -, úgy
adódnak, mint szükségesség azon erőkön keresztül, amelyek a
lélekből indulnak ki, hogy éppen így, részletekbe menően
éppen így hangozzanak el, ahogy kimondták őket. Nekem
ezeknél a szavaknál valóban semmi más törekvésem nem volt,
mint ezek a szavak, ahogy éppen felolvastam Önöknek. Ezért
igen megrázó volt számomra, mikor a temetést követő éjjel
Fritz Mitscher barátunk lelke, még nem a tudatából, de
bizonyára a lényéből kiindulva bizonyos mértékig válaszolt
arra, ami a temetésen elhangzott. Válaszolt, mialatt tőle, tehát
a halálon átment lélekből a következő szavak jöttek:

Hogy Énem megnyilatkozásához

Tiszta fény formálódjék,
Hogy a lélek nap-ereje
Bensőmben hatalmasan sugározzon,
Ez volt éltem minden gondja s öröme.

Más gondok, más örömök

Alig zavarták meg lelkemet,

152
Hisz a megismerés fénye,
Mely a létnek értelmet ad,
Volt létem igazi értelme.
Arra, hogy az ember e két versszakot úgy is mondhatja, hogy
minden „neked”-et „nekem”-re, és a „tiéd”-et „enyém”-re
lehessen változtatni, a legkevésbé sem gondoltam, mikor
ezeket a szavakat leírtam. Mindez csak élő volt számomra:
Hogy Éned megnyilatkozásához
Tiszta fény formálódjék,
Hogy a lélek nap-ereje
Bensődben hatalmasan sugározzék,
Ez volt élted minden gondja s öröme.

Más gondok, más örömök

Alig zavarták meg lelkedet,
Hisz a megismerés fénye,
Mely a létnek értelmet ad,
Volt léted igazi értelme.

S most e szavak éppen így változtak át, s úgy tudtak átváltozni,

hogy nyelvtani változtatás nélkül, csak „Éned” helyett „Énem”,
és „bensődben hatalmasan sugározzon” helyett „bensőmben
hatalmasan sugározzon”-ra tudtak változni, és így tovább.

Van itt egy figyelemreméltó összefüggés aközött, amit itt

mondtam, a lélekkel, amely átment a halál kapuján: egy olyan
összefüggés, amely abból adódik, hogy éppen az, amit itt
elmondtam, a lélekből nem csupán visszhangként tért vissza,
hanem értelmesen átalakítva. Csak azt szeretném
megjegyezni, hogy mikor ezek a szavak megjelentek, valóban
lelkemen egy bizonyos érzés vonult át, ami az alapvető

153
árnyalatot adta ehhez. Az az érzés volt ez, mintha szükséges
volna számomra, hogy éppen ennek a léleknek az
áthaladásához a halál kapuján egy bizonyos biztatást adjak.
Hiszen tudjuk, hogy a mai materialista időkben mi minden
szegül ellene szellemi mozgalmunknak, milyen kevéssé
alkalmas már a világ erre a szellemi mozgalomra. S ha
áttekintjük azt, amit a földi életben teljesíteni lehet, akkor
valóban azt mondhatjuk: ezt szükséges támogatni! S ez az
érzés volt az, amelyen keresztül kifejeződtek e szavak:

Halld meg lelkünk vágyát, Mit bizalommal küldünk Hozzád:

Itt a földi működéshez
Több erő kell nékünk a szellemvilágból,
Mit halott barátainknak köszönünk.

Mintegy felszólítani ezt a lelket arra, hogy a magokat,

amelyekre alkalmas volt, hogy szellemtudományos
mozgalmunk támogatására továbbra is felhasználja, éppen
ennél a léleknél szükségszerű érzésnek tűnt számomra.

Nos, majd meglátják, hogy ebben a három, számomra oly

közelálló esetben minden különbözőség ellenére valami
hasonló áll fenn. Ez az, hogy a szemlélődő lélek előtt, akit a
karma folytán különösen ösztönöztek erre, mivel a halotti
ünnepélyen beszélnie kellett, gondolatok jelentek meg e
lényről, és az, hogy hasonlóképpen megmutatkozott az a
szükségesség, hogy a lény megnyilatkozzék.

Az első személyiségnél, akiről beszéltem, valóban úgy volt –

hiszen tudják, miért mondok ilyen dolgokat: csak a megismerés
szolgálatában, nem egyfajta szájhősködés kedvéért -, hogy
éppen csak megismerkedtem vele a fizikai síkon, miután
belépett a Társaságba. Az ember ugyanis megél a többiekkel

154
egynémely dolgot, ami itt társaságunkban a személyiségek
között lejátszódik, de barátaink tudják, hogy az nem az én
stílusom, hogy valamiképp életkörülményekről, vagy
hasonlókról tudakozódjam, vagy kérdezősködjem erről-arról,
amit az érintett személyiség a fizikai életben megélt, és így
tovább. Nem személyes, hanem a megismerést kielégítő dolog
volt számomra, mikor az egyik személyiséget egy kis halotti
megemlékezésben is úgy jellemeztem, ahogy lelke szerint az
életet végigélte itt a földön. Semmi más nem volt előttem,
mint a lélek a halál után. Nemcsak hogy kimondta ezeket a
szavakat, amelyeket először felolvastam, hanem a lélek
olyannak mutatkozott, amilyen éppen a halál után volt,
amilyen sajátosságai voltak a halál után. Ehhez semmi más
nem volt előttem. Valójában alig tudtam valamit arról, mi
történt vele, mielőtt belépett a társaságunkba, és arról az
életről sem sokat, amely nem a gyűléseken folyt, vagy azokon
az alkalmakon, amikor néha tagjainkkal találkozom. Semmi
továbbit nem tudtam. Mégis ebben az esetben, mintegy belső
szükségletnek engedelmeskedve, a temetéskor ösztönzést
éreztem arra, hogy bizonyos életkörülményekről beszéljek,
olyanokról, amelyek az egész életre vonatkoznak: az elhalt
személy viszonyáról – aki magas kort ért meg – gyermekeihez
és munkájához. S mint mondottam, nem személyes, hanem a
megismerést kielégítő dolog volt számomra, amikor a rokonok
azt mondták: olyan jól felismertük az érintett személyt abból,
amit mondott, mert minden szó egész intenzíven jellemezte.
Ez tehát az egyéni élet képe is volt, mialatt a fizikai élet
folyamatát érintette, amelyhez csak a lehetőség volt adva –
miután ez az élet összesűrűsödött a lélekben -, hogy így a
lélekben összesűrűsödött eredményeket lássuk. Ami viszont
bennünket a megismerés szempontjából különösen intenzíven

155
érdekel, az éppen ennél a léleknél az, hogy észleljük azt az erős
szükségletet, hogy szellemi pillantását ráirányítsa saját életére.
Ezért valóban nem az én érdemem volt, hogy az érintett
személy egyéni életét jellemezni tudtam, hanem a folyamat az
volt, hogy bár a személyiség azelőtt nem volt tudatában annak,
mégis lelki lénye odairányította – előkészülve ezáltal egy
későbbi, tudatos, halál utáni életre – odairányította azokat az
erőket, amelyeknek később tudatossá kellett válniuk -, saját
életére, saját átélésére. S az, amit mondanom kellett, látható
volt ezeken a gondolati képeken, amelyek abból álltak, hogy a
saját lélek saját élményei felé fordult. Tehát azt ábrázoltam,
amit a személyiség öntudatlanul gondolt magáról a halál után.
Ami ennél fontos számunkra, ami kiemelkedő, hogy a
személyiség a halál után intenzív szükségletét érezte annak,
hogy pillantását öntudatlanul ráirányítsa saját lelkére.

A másik személyiségnél, aki mintegy „felébredt”, amikor a hő

megragadta a testét, mivel ez később megmutatkozott egy
ilyenfajta szórványosan fellépő újra-felébredéskor -, hogy
milyen módon viselkedett azzal kapcsolatban, ami éppen
lényére volt jellemző, hogy az a szükséglete támadt, hogy
ehhez a lényhez – mint már mondtam – ezekhez a szavakhoz,
amelyek a lényét jellemezték, mintegy visszanyúljon,
megragadja őket. S éppen a beszédben – ha beszédnek
nevezhetjük azt, ami a lelkek kapcsolatában fejeződik ki,
legyenek akár testben, vagy akár nem testben és már szellemi
lények, már halottak – abban, ahogy az ember abból az
érintkezésből beszélni tud, a következőt kell mondanunk.
Mikor egy későbbi „felébredést” érzékelni tudtam ennél a
személyiségnél, bizonyos mértékig lelkesítő érzést kellett
tapasztalnom azért, hogy ezek a szavak adódtak nekem,
amelyeket ott ki tudtam mondani. Ez megmutatta, hogy

156
valóban jó együttműködésben voltam a halottakkal. Az ember
ki tudta venni, hogy e halottak lelke – önök tudják, hogy ezt
összehasonlításként mondom – mintegy így fejezte ki magát:
„Ez jó, hogy ez ott van. Jó, hogy ez itt van ezen a helyen.”
Ilyenfajta érzés mutatkozott ennél a második felébredésnél,
mintha a halott jelezte volna, hogy valami mintegy
erősítésként jött a szellemi világon át, hogy ez itt a fizikai
Földön emberi szavakkal is kimondatott, s hogy ez számára
valami olyan, amire szüksége van, és aminél jó, hogy fizikai,
földi szavakkal rögzül, mintha ő maga tudta volna rögzíteni.
Fellépett tehát nála az igény, hogy ezeket rögzítse. S számára
megkönnyebbülés, hogy ilyen módon megerősítést nyert a
rögzítés révén.
Kedves barátunk, Fritz Mitscher esetében világosan láthatják,
hogy az elhamvasztást követő éjjel közvetlenül kapcsolódott
ahhoz és felhasználta, amit itt elmondtak, hogy önmaga előtt
megvilágítsa saját lényét, hogy tisztába jöjjön saját lényével.

Mindhárom esetben tehát a saját lényre való rátekintéssel van

dolgunk. Természetesen ezek a dolgok elsősorban olyanok,
amelyek lelkünkbe, szívünkbe vésődnek tiszta emberi értékük,
emberi kapcsolatuk révén. De szellemi megismerést
mindenekelőtt csak a közvetlen világból nyer az ember, ha a
kegyelem által oda akarja adni magát neki. Azt nem lehet
erőltetni, meg kell várni. S éppen ezeknél a dolgoknál láthatjuk,
milyen figyelemreméltóan működnek a karmikus
összefüggések.

Amikor egy nappal a két említett személyiség halála után

Zürichben voltam én is, elmentünk egy könyvkereskedés
mellett, s ott láttam egy könyvet, amit már évekkel ezelőtt

157
olvastam. Az életmódomból kifolyólag, mivel sok helyen
laktam, pillanatnyi „könyvtáramban” nem tudnám ezt a
könyvet megtalálni, mert a könyvtár igen sajátságos
állapotban van. Évekkel ezelőtt tehát olvastam egy könyvet dr.
Ernst Mach bécsi filozófustól, s ez éppen ott a
könyvkereskedésben antikvárként kapható is volt. Ismét el
akartam olvasni, legalábbis átnézni. S mikor a harmadik
oldalhoz értem, a szemembe tűnt valami, nevezetesen Ernst
Mach egy igen érdekes megjegyzése az ember
önmegismeréséről. Csaknem szó szerint idézem, amit a
harmadik oldalon az „Érzések elemzésé”-ben Ernst Mach
professzor megjegyzett[1]:
„Fiatalemberként egyszer, amikor az utcán mentem,
találkoztam egy emberrel, és az az érzésem volt vele szemben:
micsoda kellemetlen, visszataszító arca van ennek az alaknak,
akivel találkoztam. S nem kevéssé rémültem meg, amikor
felfedeztem, hogy a saját arcom volt az, amivel találkoztam, s
egy tükörből láttam szemközt”. – Ment tehát az utcán, s egy
szemben lévő tükörből saját tükörképe vetődött felé. S azt
mondta, amikor magát látta: micsoda kellemetlen,
visszataszító alakkal találkozom. – S ehhez hasonlóan egy
másik megjegyzést is tett a hiányzó önismeretről. Azt mondja:
„Egy nap fáradtan jöttem haza egy utazásból, s felszálltam egy
omnibuszra. Szemben egy másik embert láttam felszállni, s azt
gondoltam: micsoda egy alávaló iskolamester száll itt fel! S
láttam, hogy ez én magam vagyok. Az omnibuszban lévő tükör
saját képemet mutatta”. – S Mach professzor még hozzáfűzi:
„A hivatásbeli habitusomat tehát jobban ismertem, mint a
sajátomat”.

158
Ez olyasmi, mint egy útmutatás arra, milyen nehéz már az
emberi önismeret a tisztán külső megjelenéssel kapcsolatban.
Az ember általában tudja, hogy fizikailag hogy néz ki, még
akkor is, ha egyetemi professzor. Látják ezt ebből az igen
őszinte példából.

Érdekes, hogy éppen ezt a példát lehet felhozni ezekkel az

esetekkel kapcsolatban, mivel – nemde – itt a fizikai testben
maga a példa mutatja önöknek, hogy az ember számára az
önmegismerés nem éppen abban rejlik, hogy amit itt a Földön
elért, annak mindenképpen akadálynak kell lennie. Az ember
lehet híres professzor, és olyan kevés önismerettel
rendelkezhet, ahogy ezt ez az ember kifejezte. De én azon az
alapon említem ezt a példát, mivel figyelemreméltó, hogy ez a
fizikai életből lép elém, mikor a lélek arra irányult, hogy újra
felidézze, ahogy a halottak érzik annak szükségességét, hogy
saját lényüket megértsék, ránézhessenek. Itt a fizikai világban
ugyanis valóban – azt kell mondanom – ki lehet jönnie
önismeret nélkül minden olyasminek, ami életünk tiszta
anyagiságában oldódik fel. A szellemi világok ismeretét
azonban nem tudja az ember önismeret nélkül elérni – erről
mához egy hétre még beszélni fogunk. De a tisztán materiális
viszonyokra vonatkozóan önismeret nélkül is lehet boldogulni.
Mihelyt azonban a lélek átment a halál kapuján, az önismeret
a legelső, amire szüksége van, s ezt mutatják különösen azok a
példák, amelyeket említettem. Az önismeret az, amiből ki kell
indulnunk.
Láthatják, a materialista gondolkodó szokás szerint megragad
ennél a kérdésnél: megmarad a tudat a halálon túl is? – Nos,
ez a szellemkutatás tapasztalata, hogy a lélek, ha átment a
halál kapuján, valóban nem szenved a tudat hiányától, hanem

159
éppenséggel túl sok tudattal rendelkezik. Az, hogy később
egyfajta felébredés lép fel, nem abból származik, hogy az
embernek a halál után egy új tudatra kell ébrednie, hanem
abból, hogy a tudata megmarad, túl sok tudattal bír, s ennek
csak fokozatosan kell letompulnia. Túl sok tudata, lenyűgöző
tudata van az embernek a halál után, és először tájékozódnia
kell a lenyűgöző tudat e világában. S mialatt egyre távolabbra
kerül, bizonyos fokig tudatosabb lesz, mint azelőtt. Először le
kell tompítania a tudatot, mint ahogy a túl erős napsütést is le
kell tompítani. Erről közelebbit bécsi ciklusomban találhatnak,
ami szintén megjelent nyomtatásban. (Az ember belső lénye
és élet a halál és az újabb születés között. – Inneres Wesen des
Menschen und Leben zwischen Tod und neuer Geburt, 1914.)
Tehát a tudat fokozatos letompítása az, amit tennie kell. Nem
beszélhetünk tehát „felébredésről”, mint a fizikai világban,
hanem a tudat túltengésének kipihenéséről olyan fokig, amit
az ember el tud viselni – annak megfelelően, amit itt a fizikai
világban átélt. Ehhez szükséges valami: ahhoz, hogy ebben a
túláradó fény-tudatban a halál után tájékozódni tudjon,
kiindulópontként hozzátartozik saját lényének ismerete: ehhez
tartozik, hogy vissza tudjunk pillantani saját lényünkre,
mintegy megtaláljuk az irányvonalakat, hogy a szellemi
világban tájékozódhassunk. Az önismeret hiánya éppenséggel
akadálya a halál utáni tudatnak. Meg kell találnunk magunkat
a túláradó fényben. S most már láthatják, miért jön az a
szükségesség, hogy a halottakat jellemezzük, hogy segítsük
őket önmaguk megtalálásában.

Ez olyasvalami, ami egyfajta általános ismeretként adódik

ilyenfajta intim és közelálló tapasztalatokból. A halál után
fellép egy bizonyos fejlődés, ami abból áll, hogy saját
életünkkel, amit a szellemvilágból egyre eltompultabban

160
érzékelünk, hogy saját életünkkel itt a Földön
megismerkedünk. Ekkor ez az egyetlen törekvésünk a halál
után, miután a tablóélmény eltűnik. Az, ami a szellemi világban
van, körülöttünk van. Amivel azonban kiváltképp meg kell
ismerkednünk, az saját lényünk. S ehhez járulnak számunkra,
jelentős mértékben a mi javunkra azok a képzetek, amelyeket
csak a szellemtudományból ismerünk, mivel ezek tájékozódási
eszközként szolgálnak a szellemi megismeréshez. Ezért
láthatják ezt az első esetben: ami önkritikaként jelenik meg,
csak a szellemtudományban felvettekkel volt lehetséges: így a
visszatekintés saját lényére, hogy ilyen szavakat tudott
kimondani: „A világgondolatban szövöm majd saját
gondolataimat, hogy megtisztuljanak az örök létesülés
fényében”. Ez abból a sok mindenből sűrűsödik össze, ami a
szellemtudományban terjedt el és itt felhasználják a saját lény
jellemezésére. Vagy: „A lélekmezőkbe akarom meríteni
odaadó értelmemet, hogy megerősítsem az emberi működés
igaz céljaihoz”.

Az ember valójában a következőt akarja ezekkel a dolgokkal:

szellemtudományos mozgalmunkat kiemelni a pusztán
elméletiből, és a lélekből fokozatosan, élőn megragadhatóvá
tenni, egy áramlathoz hasonlóan, amelyben valóban benne
élnünk, működünk és vagyunk, úgy, hogy ismerjük, ami a
szellemi világban körülöttünk történik, ahogy a fizikai világban
tudjuk, hogy körülöttünk levegő van, amit belélegzünk. Ezt
szintén le lehet tagadni és le is tagadják. – Ez az ember jövőbeni
rendeltetése, hogy megtudjon valamit arról, ami éppen úgy,
mint a levegő a testtel, hasonlóképp együttműködik, s a lélek
építi, a lélek tevékenykedik benne, a lélek járja át.

161
Most az is lehetséges számunkra, hogy egyénenként bizonyos
mértékig oda forduljunk a lélek sorsához a halál után. S éppen
ezen az alapon magyarázhatók ezek a dolgok, éppen a mi
időnkben, ezt bizalmasabban szeretném kifejezni, mivel nagy
és fájdalmas mai tapasztalataink bizonyos mértékig a halál
leheletét terjesztik szét a világban, és korunk számtalan halálos
áldozatot követel. Sajátos felhívás ez arra, hogy korunk
haláleseményeivel foglalkozzunk.

Nos, tudják, kedves barátaim, hogy az ember, amikor átmegy

a halál kapuján, átmegy rajta, hogy fizikai testét átadta a
földnek, a Föld elemeinek. Akkor lép ki a fizikai testből az
asztráltest és az én. Hiszen láthattuk a második esetből, hogy
az elégetéskor az asztráltestet már letette, már napok múlva
eltávozott az asztráltest. De éppen a mi korunkban végtelenül
közeli számunkra, hogy felvessünk egy kérdést. Oly sok ember
megy át a legvirágzóbb korban éppen napjainkban a halál
kapuján – mialatt egy tisztán fizikai képzetet viszünk a
szellemibe, ahol az még érvényesebb, mint a fizikai életben -,
felvethetjük a kérdést: igen, a halál kapuján átment étertest
napok múlva feloszlik, mi is van ezzel? Az érintett ember, aki
2o, 3o, 35 évesen, vagy még korábban átmegy a halál kapuján,
leveti étertestét, de olyan étertestet, amely még évtizedekig
tudta volna szolgálni fizikai testét, még dolgozhatott volna itt
a fizikai életben, még évtizedekig lett volna ereje. A karma
szerint nem tudta erőit felhasználni, de az erők mégis benne
vannak: itt a fizikai életben még évtizedekig működhettek
volna. A fizikus joggal gondolhatja, hogy semmiféle erő nem
vész el, csak átalakul. A szellemiben ez még inkább érvényes.
Egy harcmezőn elesett fiatal erői, amelyeknek még évtizedekig
kellett volna gondoskodniuk a fizikai életéről, nem tűnnek a
semmibe, hanem ott vannak. S már most mondhatjuk, éppen

162
korunk eseményei ösztönöznek erre: ezek az erők az érintett
nép népszellemének lényébe mennek át. Ez felveszi ezeket az
erőket, s a teljes népszellemben hatnak az étertestnek ezek az
erői. Valóságos szellemi erők ezek, amelyek még ott vannak az
emberen kívül, azon kívül, amit énjével és asztráltestével,
individualitásával az időben hordoz a halál és az újabb születés
között. Csak arról van szó, hogy lehetőleg a jövőben
megértsük, hogy a népszellemben ezek az erők is benne
vannak általános hatásukban, hogy ezek a népszellemek
erőként, nem lényekként tevékenykednek. Ezek lesznek a
leggyümölcsözőbb, mondhatnám, a legnapsugarasabb erők.

Szeretnék ehhez ismét egy hozzánk közelálló példát felhozni,

amelynek természetesen egyelőre semmi köze sincs korunk
élményeihez, de ahogy megtörtént és ami vált belőle, mintegy
rápillantást adhat számunkra minden olyan esetnél, ahol
levetették a fel nem használt étertestet a halál után, amely egy
fiatal életet zárt le. Ősszel éltük át egy tagunk gyermekének a
halálát, aki hét éves volt. Ennek a gyermeknek a halála sajátos
módon következett be. Kedves gyermek volt, és amennyire egy
hét éves gyermeknél lehetséges, szellemileg is rendkívül élénk.
Nos, úgy halt meg, hogy éppen abban a pillanatban volt azon a
helyen, ahol egy bútorszállító kocsi felborult, amely estében
összenyomta a gyereket, úgy, hogy az megfulladt. Egy olyan
helyen történt ez, ahol azelőtt egyáltalán nem hajtott be kocsi,
utána sokáig ismét nem, csak éppen ebben a pillanatban.
Különben az ember külsődlegesen megállapíthatja, hogy ez a
gyermek olyan körülmények között, amelyeket a külső
materialista világszemlélet szerint balesetnek neveznek,
éppen abban az időben, amikor a kocsi felborult, a helyszínen
volt. Valami élelmiszert vitt az anyjának, és éppen azon az
estén egy kissé később ment el, mert feltartották. Ha öt perccel

163
korábban ment volna el, akkor már régen túl lett volna azon a
helyen, ahol a kocsi felborult. Különben egy másik ajtón ment
ki, mint szokott, csak egy alkalommal egy másik ajtón! A másik
ajtón a kocsitól jobbra kellett volna kimennie. A kocsi a másik
oldalra esett. Ha az ember az egész esetet valóban
szellemtudományosan, karmikusan követi, ez egy olyan eset,
ahol az ember joggal igazolva látja, hogy a külső logika,
amelyet a külső fizikai életben joggal használunk, átlátszó, nem
használható. Ehhez már gyakran említettem egy példát. Annak
az embernek a példáját, aki elment egy folyó mellett, és
beleesett a vízbe éppen azon a helyen, ahol egy kő volt. A külső
szemlélet természetesen azt feltételezi, hogy az ember
megbotlott a kőben, beleesett a vízbe, és így halt meg, de az a
véleménye is lehet, hogy részeg volt. De ha felboncolták volna,
akkor kiderült volna az, hogy az ütés úgy érte, hogy ezáltal
holtan esett a vízbe. Tehát beleesett a vízbe, mivel meghalt, és
nem azért halt meg, mert a vízbe esett. Az ok és a
következmény felcserélődik. Ilyenfajta ítéleteket lépten-
nyomon találnak a tudományban, ahol az okot és a
következményt felcserélik. Ami teljes joggal logikusnak tűnik a
külső életben, teljesen hamis lehet. Nos, természetesen a
külső szemlélet szerint a kis Theodor Faiss esetét úgy is
leírhatjuk, hogy azt mondjuk: igen, ez egy szerencsétlen
baleset! A valóságban azonban a gyermek karmája olyan volt,
hogy az én kifejezetten megrendelte a kocsit, hogy a kocsi
azért borult fel, hogy betöltse a gyermek karmáját. Itt egy
egészen sajátos fiatal étertesttel van dolgunk. A gyermekből
felnőtt is válhatott volna, lehetett volna 7o éves is. Az
étertestben voltak az erők, amelyek 7o évre is elegendők lettek
volna, s hét év után átmentek a halál kapuján. Hiszen az egész
Dornachban játszódott le. Az apa, aki akkoriban bevonult a

164
német hadseregbe, egyáltalán nem volt jelen, mikor ez
történt, röviddel azután meg is halt, miután megsebesült a
háborúban. Az egész eset közvetlenül az épület közelében
játszódott le, s azóta ennek a gyermeknek az étertesti erői a
dornachi épület aurájában vannak. Így tehát, eltekintve attól,
ami énként és asztráltestként átment a szellemi világba, hogy
a halál és az új születés közötti életben működjék, a
hátramaradt étertest most egyesült a dornachi épület egész
szellemi aurájával. Ezek a dolgok olyan felismerések, amelyek
mintegy összeköttetésben vannak mély, jelentőségteljes
érzésekkel. Ezért ezek nem olyan felismerések, amelyeket az
ember szárazon fogadhat, mint számos más ismeretet, hanem
bensőséges, hálás lélekkel fogadja őket. Ezért természetesen
erre a felismerésre emlékezve, sohasem fogom egy pillanatra
sem figyelmen kívül hagyni tudatomban – ha én magam csak
valamit is tettem a dornachi épületért -, hogy ezek az erők az
épület érdekében velem együttműködő, engem segítő erők.
Így egyesül éppen az elméleti felismerés a közvetlen élettel.
Erre a felismerésre emlékezve, kedves barátaim, meggyőző az,
hogy most, amikor itt a Földön számtalan, még be nem fejezett
étertest megy át a halál kapuján, megsejthetjük, mi fog
történni, ha a béke napja megint itt lesz a jelenlegi háború
alkonya után. Ott lesznek valóban azok az erők is, azoknak az
étererői, és egyesülni kívánnak a Föld gyógyulása és
előrehaladása érdekében itt a Földön működő erőkkel –
azoknak az étererői, akik átlépték a halál, a szenvedés kapuját.
De ehhez az szükséges, hogy a Földön legyenek olyan emberek,
akik megértik ezeket a dolgokat, akik tudatában lehetnek a
ténynek, hogy ott fenn a szellemi világban vannak a
visszamaradt étertestekben azok, akik időben meghozták az
áldozatot. Ezek itt hatni akarnak a földi működésre. Csak akkor

165
hathatnak gyümölcsözően, ha vannak itt olyan fogékony
lelkek, akik gondolatban össze akarják kötni magukat azzal,
ami számukra a szellemi világból jön. Arra utasít ez tehát
bennünket, hogy e súlyos eseményekben, amelyek a
szenvedés és a halál, s egyben a nagyság jegyében is állnak,
fogadjuk el azt az intést, hogy el kell jönnie számunkra egy
olyan időnek, amely hajlamosabb a szellemre, mint az elmúlt
idők voltak. Hogy ne következzék be az, hogy az önmagukat
feláldozóknak le kell pillantaniuk a földi világra, amelyért
önmagukat adták, hogy előrehaladásáért és gyógyulásáért
működhessenek, s ahol nem találnak lehetőséget arra, hogy
beavatkozzanak, mivel nincsenek ott azok a lelkek, akik
számukra befogadó gondolatokat küldenek. Így a
szellemtudományt is már valami eleven dolognak kell
felfognunk, valami elevennek, ami szükséges ahhoz a korhoz,
amelynek jönnie kell, tekintettel éppen napjaink eseményeire.
Ezt összegeztem mindig újra és újra szemlélődéseink
szellemében a következő szavakkal:

A harcosok bátorságából,
A csatamezők véréből,
Az elhagyottak fájdalmából,
A népek áldozati tetteiből
Nő ki a szellem gyümölcse –
Hogy a lelkeket, önmagát ismerve
Irányítsa a szellemi térbe.

[1] E..Mach, Analyse der Empfindungen und das Verhältnis des

Physichen zum Psychisen, (Az érzések elemzése és a fizikai
kapcsolata a lelkivel) Jena, 1900, 3.old.

166
167
Az imaginatív megismerési út
három döntése
Berlin, 1915. március 2.
Nyolc nappal ezelőtt itt részletesen megnéztünk hozzánk közel
álló lelkeket, akiket ha most fel kellene keresnünk, a szellemi
világban kell felkutatnunk őket. S úgy tekintettünk ezekre a
hozzánk közelálló lelkekre, hogy engedtük, hogy egyenesen ők
mondjanak nekünk ezt vagy azt, ami fényt vethet a lényeknek
a szellemi világban való tartózkodására. Ma szeretném inkább
arra az útra terelni ezt a szemlélődést, amit akkor tehet meg az
emberi lélek, ha itt testben időzik, és a szellemi világba
törekszik, hogy éppen azokat a szellemi mezőket találja meg,
amelyekről a múlt alkalommal úgy beszéltünk, mint az
úgynevezett elhalt lelkek tartózkodási helyéről. Hiszen mindig
újra és újra hangsúlyoznunk kell, hogy az a szellemi világokba
vezető út, amely az emberiség egész fejlődése után megfelel a
jelenkor emberének, olyan út, amely sokszoros
előkészületeken megy át, részben éppenséggel nehéz, de le
kell küzdeni. S ma egy olyan szempontból szeretnék néhány
dologra rámutatni a megismerési úton, amelyet az imaginatív
megismerés szempontjának lehet nevezni.

Kedves barátaim, hiszen az önök számára egészen közismert,

hogy az emberi lélek a szellemi világban valóban
tapasztalatokat, megfigyeléseket tehet, még ha nem is veszi
igénybe a test eszközét. Mindaz, amit a test eszközén keresztül
nyerhetünk, csak olyan tapasztalatokat, olyan élményeket
nyújthat nekünk, amelyek a fizikai világban vannak. Ha a

168
szellemi világ élményeire vágyunk, akkor lehetőséget kell
találnunk arra, hogy ezt lelkünkkel, fizikai testünkön kívül
tegyük. Nos, valóban a jelenkor embere számára nyitva van a
lehetőség, még ha nehéz is, hogy testén kívül megfigyeléseket
tegyen a szellemi világról. Különben mindig lehetséges az, hogy
a szellemi világ ilyen megfigyeléseit, ha már megtették, ha
egyszer már itt vannak, mások, akik ezt nem tudják megtenni,
valóban egészséges értelemmel megítélhessék, nemcsak olyan
értelemmel, amelyet egészségesnek neveznek, hanem a
valóban egészséges értelemmel. De ma csak magáról az útról
fogunk beszélni, oly módon, ahogy az emberi lélek –
mondhatnánk az egyik oldalon – kilép a fizikai testből, és a
másik oldalon bejut a szellemi világba. S ott, ahogy mondtuk –
ma nyolc napja ezt már más szempontból megszemléltük -, ezt
az utat ma imaginatív megismerési álláspontból is
megvizsgáljuk, hogy így némely dolgot képszerűen tárgyaljunk
meg, amelyeket az önök meditációjára bízunk, hogy a
továbbiakban figyelemmel kísérjék. Ha ezt teszik, akkor látni
fogják, hogy ez a megismerési út egészen sajátos jelentőségű.

Az ember úgyszólván három kapun léphet be a szellemi

világba. Az elsőt a halál kapujának, a másodikat az elemek
kapujának, és a harmadikat a Nap kapujának nevezhetjük.
Annak, aki a teljes megismerési úton akar haladni, át kell
mennie a megismerési út mindhárom kapuján.
A halál kapuja ősrégi idők óta mindig újra ott van, ahol
misztérium-igazságokról beszélnek, ahol valóban megbeszélik
ezeket. Ezt a halál kapuját nem érhetjük el, ha nem próbáljuk
elérni azzal, ami eléggé ismert számunkra meditáció néven,
vagyis, ha nem adjuk át magunkat kimondottan a mi
individualitásunknak megfelelő gondolatoknak vagy

169
érzéseknek, amelyeket tudatunk középpontjába állítunk, hogy
teljesen azonosuljunk velük. Természetesen éppen ezen az
úton igen könnyen kimerül az emberi erőfeszítés, mivel
valóban kényelmetlenséget, és a belső akadályok legyőzését
jelenti, és ennek létre is kell jönnie, ha az embernek mindig újra
meg kell tennie azt a csendes belső erőfeszítést, hogy az adott
gondolati anyagnak, az adott érzéseknek úgy adja át magát,
hogy elfelejtkezik az egész világról, és csak ezekben a
gondolatokban, érzésekben él. De éppen akkor, amikor ezt
mindig újra létrehozza, olyan helyzetbe kerül, hogy
gondolataiban, amelyeket a tudat középpontjába helyez,
fokozatosan észlel valamit, mint e gondolatok egyfajta önálló
életét. Az ember azt kezdi érezni: korábban csak mindig
elgondoltad ezt a gondolatot; most a tudatod középpontjába
állítottad; most azonban ez kezd egyfajta saját életet, saját
belső mozgékonyságot kialakítani. Olyan ez, mintha az ember
abba a helyzetbe kerülne, hogy valóban egy lényt hozzon létre
magában. A gondolat kezd belső képpé válni. Ez a fontos
pillanat, amikor az ember észreveszi, hogy ennek a
gondolatnak, érzésnek saját élete van, s így az ember mintegy
e gondolat, érzés burkának érzi magát. Ily módon azt
mondhatja az ember: erőfeszítéseid elvittek oda, hogy
színteret adj annak, amelyen valami kifejlődik, ami most
általad saját életre kel.

A meditatív gondolatnak ez a saját ébredése, feléledése

jelentőségteljes pillanat a meditáló életében. Ekkor észreveszi,
hogy megragadja őt a szellemiség objektivitása, hogy bizonyos
mértékig a szellemi világ törődik vele, hogy odalépett hozzá.
Természetesen ez nem olyan egyszerű, amíg ehhez az
átéléshez jutunk, mert az embernek, mielőtt ezt átélné,
sokféle érzésen kell keresztülmennie, amelyeket bizonyos

170
természetes érzületből kiindulva nem szívesen visz végbe.
Például az elszigeteltség, az egyedüllét, az elhagyatottság
bizonyos érzésén kell keresztülmennie. Az ember nem érheti
el a szellemi világot anélkül, hogy előzőleg bizonyos fokig ne
érezné úgy, hogy elhagyja a fizikai világot, hogy ne érezné azt,
hogy ez a fizikai világ szétzúz, összetör bennünket. De az
elszigeteltség érzésén át oda kell jutnunk, hogy először el
tudjuk viselni azt a belső elevenséget, amelyben a gondolat
felébred, mondhatnám, megszületik. Sok, sok minden szegül
ellen az embernek; magában az emberben sok minden
ellenkezik vele, ami helyes érzéshez vezethet a gondolatnak
ebből a belső feléledéséből. Elsősorban ez egy érzés, amelyhez
eljutunk, egy belső élmény, amelyet valójában nem akarunk.
De nem valljuk be, hogy ezt nem akarjuk, hanem azt mondjuk:
ó, te ezt mégsem tudod elérni! Ennél elalszol. Ennél elhagy a
gondolkodásod, a belső rugalmasság nem akar együtt haladni
vele. Röviden: az ember önkéntelenül mindenféle kifogást
keres, mivel amit át kell élnie, hogy a gondolat, mialatt így
beleéli magát, tulajdonképp valóban lényszerűvé válik.
Lényszerű lesz, egyfajta lényből jön létre. S az ember akkor úgy
látja, nem csupán érzi, hogy a gondolat elsősorban olyan, mint
– mondhatnám – egy kis mag, kerek, majd egy határozottan
megformált lénnyé növekszik, amely kívülről a fejünkben
folytatódik, s így a gondolat ezt a feladatot állítja elénk: vele
azonosítottad magad, most benne vagy a gondolatban, és a
gondolattal együtt belenövekszel saját fejedbe; de lényegében
még kívül vagy. A gondolat olyan formát ölt, mint egy szárnyas
emberi fej, amely kifut a bizonytalanságba, majd belenyúlik
saját testébe a fejen keresztül. A gondolat tehát egy szárnyas
angyalfejjé növi ki magát. Ténylegesen ezt kell elérnünk. Nehéz
eljutni ehhez az élményhez, mivel az ember ténylegesen azt

171
akarja hinni, hogy abban a pillanatban, amikor a gondolat így
kiterjed, a gondolkodás minden lehetőségét elveszti. Az ember
úgy érzi, hogy ebben a pillanatban önmagát veszti el. Ezt
viszont úgy érzi, mintha egy elhagyott automata lenne, amit
korábban saját testének ismert, s amelybe a gondolat
belenyúlik. Különben az objektív szellemi világban mindenféle
akadály van, hogy ezt láthatóvá tegye számunkra. Ez a szárnyas
angyalfej valóban bensőleg látható, de van ott mindenféle
akadály, hogy ezt láthatóvá tegye nekünk. S mindenekelőtt ott
az a pont, amelyet elért az ember, a szellemi világ valóságos
küszöbe. S ha sikerült valakinek, hogy megismerkedjen ezzel,
ahogy leírtam, akkor az ember a szellemi világ küszöbén van,
valóban a szellemi világ küszöbén. De ott áll, eleinte teljesen
láthatatlanul az ember számára, az a hatalom, akit mindig
Ahrimánnak neveztünk. Az ember nem látja őt. S hogy nem
látja azt, amit most a kicsírázott gondolati lényről kifejtettem,
azt akadályozza Ahrimán. Ő nem akarja, hogy az ember lássa
ezt. Meg akarja ezt akadályozni. S mivel kiváltképpen ez a
meditáció útja, amelyen az ember eddig a pontig jut, így
mindig könnyű lesz Ahrimánnak, hogy ahová az embernek el
kell jutnia, bizonyos fokig megszüntesse, ha az ember a fizikai
világ előítéleteitől függ. S valóban, el kell mondanunk: az
ember egyáltalán nem hiszi, hogy valójában mennyire függ a
fizikai világ előítéletétől; mennyire nem tudja elképzelni, hogy
létezik egy világ, amelynek más törvényei vannak, mint a fizikai
világnak. Nem tudok ma megtárgyalni minden előítéletet,
amelyet az ember magával visz a szellemi világ küszöbéhez, de
az egyik legfontosabbat mégis meg akarom beszélni, egy
valamiféle intim előítéletet.

Látják, az emberek, ha a fizikai világról beszélnek, monisztikus

világszemléletről beszélnek, egységről, és igen gyakran

172
mondják: én csak akkor tudom felfogni a világot, ha számomra
az egész világ egységnek tűnik. Nekünk éppen az ilyen dolgokra
vonatkozóan olykor egészen sajátos tapasztalatokon kellett
keresztülmennünk. Amikor itt Berlinben elkezdtük
szellemtudományos mozgalmunkat kevés taggal, mostantól
számítva elég sok évvel ezelőtt, akkor eljött néhány olyan
ember, akik egész lényükkel mégsem tudták idetartozónak
érezni magukat. Így például volt egy hölgy, aki néhány hónap
után jött hozzánk, és azt mondta: ez az egész számára
valójában nem alkalmas, amit a szellemtudomány felhozhat,
mivel ott túl sokat kell gondolkodnia az embernek, és a
gondolkodás kiolt benne mindent, ami számára éppenséggel
értékes; mindig egyfajta elalvás jön rá a gondolkodásnál. És
különben úgy véli, hogy csak egy értékes dolog létezik – ez az
egység! Nos, ez azt bizonyította, hogy a világ egysége, amelyet
a monista is sokféle területen kutat -, nála egyfajta fixa ideává
vált: egység, egység, egység! Mindenképpen az egységet
akarta keresni.

Nos, van nekünk egy német filozófusunk, Leibniz, a német

szellemi fejlődésben, egy döntő jelentőségű monadista
filozófus, aki nem az egységet kereste, hanem a sok monádot,
amelyek számára lelki lények voltak -, aki tehát világosan
tudta, hogy mihelyt az ember a szellemi világba jut, ott nem
lehet egységről szó, hanem csak sokféleségről. Ily módon
vannak monisták és pluralisták. Ezeket világnézeteknek
tekintjük. A monisták harcolnak a pluralistákkal, akik
sokféleségről beszélnek; ők viszont csak egységről. Igen, látják,
hogy a dolog viszont úgy áll, hogy az egység és a sokféleség
mindenekelőtt fogalmak, amelyek csak a fizikai világra
érvényesek. S az ember úgy gondolja, hogy ezek a fogalmak a
szellemi világban is érvényesek. Ott azonban nem érvényesek.

173
Ott az embernek arra kell számítania, hogy egyfajta egységre
pillant rá, de ezt az egységet a következő pillanatban le kell
győzni, és ez sokféleségként mutatkozik meg. Ez egyúttal
egység és sokféleség is. Az ember nem is tudja a szellemi
világba belevinni a szokásos számolást, a fizikai matematikát.
Ez a legerősebb, de a legintimebb ahrimáni előítéletekhez
tartozik, hogy azokat a fogalmakat, amelyeket alkalmasnak
tart a fizikai világban, úgy, ahogy vannak, át akarja vinni a
szellemi világba. De az embernek valóban minden nélkül kell
megérkeznie a szellemi világ küszöbéhez, anélkül, hogy meg
lenne terhelve azzal, amit a fizikai világban tanult, ezt hátra kell
hagynia a küszöbnél. Minden fogalmat, éppen azokat a
fogalmakat is, amelyekkel a legtöbbet fáradozott, hátra kell
hagynia, és arra számítania, hogy ott, a szellemi világban új
fogalmak is adódnak az ember számára, ott egészen új dolgok
lesznek. Ez a ragaszkodás ahhoz, amit a fizikai világ nyújt,
rettentő erős az embernél. Azt, amit a fizikai világban
meghódított, be akarja vinni a szellemi világba. De lehetősége
van arra, hogy egy teljes „tabula rasa” előtt álljon, teljes
üresség előtt, és csak a megelevenedni kezdő gondolatoktól
engedje vezetni magát. A szellemi világnak ezt a bejáratát a
halál kapujának nevezte az ember annak alapján, mivel ez
valóban erősebb halál még a fizikai halálnál is. A fizikai halálban
az emberek meg vannak győződve arról, hogy levetik fizikai
testüket; de a szellemi világba való belépéskor el kell
határoznunk magunkat, hogy valóban fogalmainkat,
képzeteinket és ideáinkat is levetjük, és engedjük, hogy
lényünk újonnan épüljön fel.

Nos, lépjünk oda ez elé a szárnyas gondolatlény elé, amelyről

beszéltem. Már odalépünk akkor, ha valóban mindent
megteszünk, hogy éljünk egy gondolatban. S éppen akkor kell

174
tudnunk ezt, ha a pillanat, amely bekövetkezik, más
követelményeket állít elénk, mint amiket elképzeltünk, hogy
valóban ellenálljunk nekik, hogy úgyszólván ne vonuljunk
vissza. Ez a visszavonulás többnyire öntudatlanul történik. Az
ember megbénul, de ez a megbénulás csak éppen annak
kifejeződése, hogy az ember nem akarja mindenét levetni,
mivel bizonyos fokig az egész léleknek el kell halnia azzal, amit
megfelelőnek talált magának a fizikai síkon, hogy beléphessen
a szellemi világba. Ezért kell egész szakszerűen a halál
kapujának nevezni ezt a kaput. S majd éppen ezen a szárnyas
gondolatlényen keresztül szemlélődik az ember, mint egy új,
szellemi szemen át, amelyet megfelelőnek talált; vagy egy
szellemi fülön keresztül is, mivel az ember hall is, érez is,
mindazon keresztül észlel, ami a szellemi világban létezik.

Lehetséges, kedves barátaim, hogy beszéljünk azokról a

sajátos tapasztalatokról, amelyekre szert tehetünk, ahogy
belépünk a szellemi világba. Hogy szert tehessük ezekre a
tapasztalatokra, ahhoz valóban semmi más nem szükséges,
mint kitartani az előírt meditálásban. Mégpedig azért
szükséges ezt megvilágítani, hogy bizonyos érzéseket,
amelyeket az ember odavisz a szellemi világ küszöbéhez,
valójában már előbb le kell vetni. Olyan érzéseket, amelyek
valóban abból adódnak, hogy az ember ezt a szellemi világot
általában másnak szeretné látni, mint ami eléje lép.
Ez tehát az első kapu, a halál kapuja.

Nos, a második kapu az elemek kapuja. Ez az elemek kapuja az,

amely valóban sokszor adódik a meditációban, amin
másodikként kell végigmenni. De az ember bizonyos fokig
szervezete védelme alatt lehet, és főleg a második kapuhoz

175
léphet anélkül, hogy az elsőn átment volna. Ez nem jó a
valóságos megismeréshez, de lehetséges, hogy odajut anélkül,
hogy az elsőn átment volna. A valóban tárgyszerű megismerés
csak akkor jön létre, ha az ember átment az első kapun, és
ezután tudatosan lép a másodikhoz. Ez a második kapu a
következő módon adódik. Látják, ha az ember átment a halál
kapuján, akkor elsősorban bizonyos állapotokban érzi magát,
amelyekről láthatja: ezek valóban látszólagosak, ahogy hatnak
az emberre, oly módon, ahogy az ember átéli őket, hasonlóan
az álomhoz, bensőleg azonban egészen különbözőek. Külsőleg
az ember olyan, mintha aludna az ilyen állapotok alatt. Éppen
akkor, amikor a gondolat elkezdett élni, elkezd mozogni,
megnagyobbodni, akkor az ember külsőleg valóban olyan,
mint az alvásban. Nem szükséges feküdnie, ülhet, de olyan,
mintha aludna. S ahogy ezt az állapotot külsőleg kevéssé lehet
megkülönböztetni az alvástól, bensőleg nagyon is meg lehet
különböztetni. Mert ha az ember ebből az állapotból átjut a
szokásos élet állapotába, akkor veszi észre először: te nem
aludtál, hanem a gondolati életben voltál, éppen úgy, ahogy
most is benne vagy, ahol szokásos módon felébredtél a fizikai
világban, és szemeden át kitekintesz arra, ami fénylik. De az
ember azt is tudja: most, ahol vagy, azt gondolod, te hozod
létre a gondolatokat, te rakod össze őket; de röviddel ezelőtt,
amikor abban az állapotban voltál, a gondolatok maguktól
jöttek létre. Az egyik jött a másikra; egymást világították meg;
az egyik eltér a másiktól, és az, amit az ember különben a
gondolkodásban tesz, az itt magától jött léte. De tudja: míg az
ember egy én, aki az egyik gondolatot a másikhoz illeszti, úgy
úszik mintegy ebben az állapotban az egyik gondolatban, aztán
odaúszik a másikhoz, egyesül ezzel; majd tovább időzik egy

176
harmadikban és ismét ideúszik; az az érzése: a tér valójában
már nem létezik.
A fizikai térben nemde ez úgy lenne, ha az ember odamenne
egy ponthoz és visszatekintene, majd eltávolodna ettől, s ha
újból közeledni akarna hozzá, akkor először ismét meg kellene
tennie az utat; oda-vissza meg kellene tennie az utat. A másik
állapotban ez nem így van. Ott a tér nem ilyen; ott mintegy
átugorja az ember a teret. Az egyik pillanatban egy ponton van,
a másikban ismét elmegy. Nem megy át a téren. A tér
törvényei megszűnnek. Az ember maga a gondolatokban él és
működik. Tudja, hogy az én nem hal el, benne működik a
gondolatfűzésben, de ha a gondolatokban él, nem tud mintegy
ura lenni a gondolatoknak; ezek önmagukat hozzák létre.
Húzzák az embert. Nem maga úszik a gondolatfolyamatban,
hanem a gondolatok mintegy a hátukra veszik és hordozzák.
Ennek az állapotnak meg kell szűnnie. S meg is szűnik, ha az
ember átmegy az elemek kapuján. Akkor a saját akaratába jut,
szándékosan egy határozott gondolati utat tud tenni. Ekkor
akaratlagosan él benne az egész gondolati életben. Ez ismét
egy óriási jelentőségű pillanat. S ezért főleg exoterikusan,
nyilvános előadásokon utaltam arra: a második kaput úgy éri
el az ember, hogy sorsával azonosítja magát. Ezáltal éri el azt
az erőt, hogy a gondolatszövedékben akaratlagosan jelen
legyen.
Először, amikor az ember átment a halál kapuján, azt éri el,
hogy a szellemi világban ezt vagy azt tesznek vele. Hogy maga
tanuljon meg tenni a szellemi világban, azt éppen azzal éri el,
hogy a sorsával azonosítja magát. Az ember ezt csak
fokozatosan éri el. Ekkor a gondolatok lényekké válnak,
amelyek saját lényünkkel azonosak. Lényünk tettei

177
belekerülnek a szellemi világba. De ahhoz, hogy ezt helyes
módon tegyük, át kell mennünk a második kapun. Azáltal, hogy
az ember azzal az erővel, amely a sorsával való azonosulásból
adódik, úgy akar működni a gondolatban, hogy nem csupán
együtt halad a gondolattal, mint egy álomképpel, hanem
minden körülmények között ezt vagy azt a gondolatot ki tudja
oltani, és egy másikat fel tud hozni, tehát szándékosan bánni
tud ezekkel. Amikor ez elkezdődik, az embernek valóban át kell
élnie ezt a tapasztalatot, amit annak nevezhetünk, hogy
átmegy a második kapun. S itt megmutatkozik az, hogy amire
akaraterőként szüksége van az embernek, valójában egy
rettenetes szörnyetegnek látszik. A misztikában ezt évezredek
óta mindig az „oroszlánnal” való találkozásnak nevezték. Ezt a
találkozást az oroszlánnal véghez kell vinni. Ez abból áll, hogy
arra az érzésre vonatkozóan, hogy az ember a gondolati
világban való tevékenységtől, attól, hogy élénk
összeköttetésben van a gondolati világgal, valójában – így kell
neveznünk – iszonyú félelmet érez, amit éppen úgy le kell
győznie, mint a magányt a halál kapujánál. Ez a félelem az
ember számára sokféle módon ilyen vagy amolyan érzésnek
tetszhet, ami egyáltalán nem félelem. De ez mégis lényegében
félelem attól, ahová bejut az ember. S arról van szó, hogy az
ember valóban megtalálja a lehetőséget, hogy ezt az állatot,
ezt az oroszlánt, amellyel találkozik, megfékezze. Mert az
imaginációban ez valóban úgy tűnik, mintha feltátaná óriási
állkapcsát és felfalná az embert. Az akaraterő, amelyet fel akar
használni a szellemi világban, azzal fenyegeti, hogy valójában
felemészti. Folytonosan olyan érzés uralja az embert: akarnod
kell, kell valamit tenned, meg kell ragadnod valamit. De az
akaratnak mindezen eleméből, amelyekbe belemegy az
ember, olyan érzése támad: ha megragadod, akkor ez felfal

178
téged, kitöröl a világból. Ezt jelenti, hogy felfalja az oroszlán.
Tehát valóban – képszerűen ezt így lehet nevezni – ahelyett,
hogy átadná magát a félelemnek, hogy a szellemi világban az
embert megragadnák az akarati elemek és felemésztenék és
megfojtanák, az oroszlán hátára kell lendülnie és hatalmába
kerítenie ezeket az akarati elemeket, magából kiindulva
cselekvésre kell használnia őket. Erről van szó.

Nos, hiszen látják, mi a lényeges itt. Ha az ember először

átment a halál kapuján, akkor kívül van a testén, s akkor csak
kívül tudja használni az akaraterőket. Az embernek bele kell
illeszkednie a világharmóniába. Az olyan erőket azonban,
amelyeket kívül kell használnia, önmagában is birtokolja az
ember, csak ezek öntudatlanul tevékenykednek. A vérünket
mozgató, a szívverésünket előidéző erők szellemi lényektől
származnak, amelyekbe alámerül az ember, ha belemerül az
akarati elembe. Ezek az erők bennünk vannak. Ha tehát valakit
anélkül, hogy az elrendelt ezoterikus utat végigjárná,
megragad az akarati elem – anélkül, hogy átment volna a halál
kapuján -, akkor azok az erők ragadják meg, amelyek különben
a vérében keringenek, a szívében vernek. Akkor nem a testén
kívüli, hanem a benne lévő erőket használja fel. Ez lenne a
szürke mágia. Ez arra ösztönözné az embert, hogy magából
kiindulva avatkozzon be a szellemi világba azokkal az erőkkel,
amelyekkel nem szabad beavatkoznunk a szellemi világba. S
hogy az ember látja az oroszlánt, hogy ez a szörnyeteg valóban
előtte van, hogy az ember tudja – úgy tűnik – így akarják
megragadni őt az akarati erők, és rajtuk kívül, a testen kívül kell
uralkodnia magán – erről van szó. Ha az ember nem lép a
második kapuhoz, ha nem is látja az oroszlánt, úgy is mindig
veszélyben van, hogy az emberi egoizmusból eredően uralni
akarja a világot. Ezért a helyes megismerési út ez: először a

179
fizikai testből és a fizikai emberlétből kiindulva, majd csak
ezután kívülről közeledni ahhoz a kapcsolathoz, amelybe a
kívülálló lényekkel került az ember.
Nos, ezzel szemben a legtöbb ember inkább arra hajlik, hogy a
megfelelő meditációnál könnyebb úton jusson a szellemi
világba. Így például el lehet kerülni a halál kapuját, és ha a
belső adottságok kedvezőek, a második kapuhoz lehet lépni.
Ezt azáltal éri el az ember, hogy sajátos képzeteknek,
különösen bensőséges képzeteknek adja át magát,
amelyeknek így az egész kozmoszba történő egyetemes
feljutást kell szemléltetniük. Olyan képzeteknek, amelyeket ez
vagy az a tudálékos misztikus jóhiszeműen tanácsol. Ezáltal
elkábítja magát az ember a gondolati törekvéssel szemben, és
közvetlenül az érzés irányítja. Hajszolja az érzést, lelkesíti az
érzést. Így különben egyelőre eljut a második kapuhoz, és az
akarati erőknek is ki lesz szolgáltatva, de az oroszlánt nem
uralja, hanem az felfalja őt, azt tesz vele, amit akar. Ez azt
jelenti, hogy alapjában véve okkult, de lényegében egoista
dolgok történnek. Ezért valóban mindig fontos, de –
mondhatnánk – némiképp kockázatos is, ha a jelenkori valódi
ezotéria szempontjából nem utalunk mindarra, ami csak az
érzések által felkorbácsolt misztika. Amit az ember bensőleg
felkorbácsol, amit fizikai testéből hajszol elő, de ami mégis
összhangban van a vér és a szív erőivel, a fizikai vér- és
szíverőkkel, a szellemi világ bizonyos fajta észlelését idézi elő,
amit nem lehet letagadni, és sok jót tartalmazhat, de az embert
a szellemi világban bizonytalanul tapogatódzó lénnyé teszi, és
így nem képes arra, hogy az egoizmust és az altruizmust
megkülönböztesse egymástól.

180
Ha ezt hangsúlyoznunk kell, akkor egy nehezebb pontnál, tehát
a tényleges meditációnál és mindannál, ami erre vonatkozik, a
jelen kor kedélyvilága még sokszorosan alszik. Szeretik, ha a
gondolkodást mégsem feszítik meg annyira, amennyire
szükséges, hogy a gondolkodással azonosuljanak. Nagyon
szeretik, ha azt mondják nekik: mélyedj el abban, hogy
végtelen szeretettel átadod magad a világszellemnek, vagy
hasonlónak, s ez által a gondolkodás megkerülésével a
kedélyállapot felhevül. Akkor az emberek valóban szellemi
észlelésekhez jutnak, de nincsenek teljes tudatukkal bennük,
és nem tudják megkülönböztetni, hogy a dolgok, amelyekben
élnek, amelyeket átélnek, egoizmusból erednek-e, vagy nem.
Biztos, hogy az ego nélküli meditációval párhuzamosan kell
történnie minden érzés átlelkesítésének, de ugyanúgy a
gondolkodással párhuzamosan is. A gondolkodást nem kell
kikapcsolni. De egyes misztikusok éppen mintegy azt keresik,
hogy a gondolkodást teljesen elnyomják, és a felkorbácsolt,
felhevült érzésnek adják át magukat.

Az ember ezért itt egy nehéz ponthoz érkezik, mert hiszen ez

hasznos, hiszen azok sokkal gyorsabban jutnak előre, akik így
felkorbácsolják érzéseiket. Bejutnak a szellemi világba, ott
mindenfélét átélnek, és tualjdonképpen ezt akarja a legtöbb
ember. A legtöbb embernél nem arról van szó, hogy a helyes
módon jusson a szellemi világba, hanem az, hogy egyáltalán
odajusson. A bizonytalanság, ami itt létrejön, abban áll, hogy
mi nem először a halál kapuján megyünk át, hanem mintegy
közvetlenül az elemek kapuján, ahol Lucifer még meg tudja
akadályozni, hogy valóban észleljük az oroszlánt; hogy mielőtt
észlelnénk, felfaljon bennünket. Az a nehézség, hogy már nem
tudjuk megkülönböztetni, mi vonatkozik ránk, és mi van kívül
a világon. Megismerkedünk szellemi lényekkel, elemi

181
szellemekkel. Egy egészen kiterjedt szellemi világot ismerhet
fel az ember anélkül, hogy átmenne a halál kapuján, de ezek
főleg olyan szellemi lények, amelyeknek az a feladatuk, hogy
az ember vérkeringését, szívműködését fenntartsák. Az ilyen
lények mindig körülöttünk vannak a szellemi, elementáris
világban. Olyan szellemek ezek, amelyek életelemüket a
levegőből, a körülöttünk áramló melegből és a fényből is
kapják, és a fizikailag már nem észlelhető szférák hangjaiból is;
olyan lények, amelyek minden élőt átszőnek és behálóznak.
Természetesen ekkor ebbe a világba jutunk. S a dolog
megtévesztő, mert hiszen a legcsodálatosabb szellemi
felfedezéseket lehet tenni ebben a világban. Ha most azt, aki
nem ment át a halál kapuján, hanem közvetlenül az
„oroszlánkapuhoz” furakodott és nem látta az oroszlánt – azt
észleli egy elemi szellem, amelynek az a feladata, hogy
fenntartsa a szívműködést, és akkor ez az elemi szellem, amely
ugyanakkor más emberek szívműködését is fenntartja, esetleg
hírt hozhat másokról, sőt múltbeli emberektől, vagy prófétikus
híradásokat hozhat a jövőből. Tehát a dolog igen sikeres lehet,
de ez mégsem a helyes út, mert mozgásunkban nem tesz
szabaddá bennünket a szellemi világban.
A harmadik kapu, amelyen át kell haladni, a Nap kapuja. Ha
ehhez a kapuhoz érünk, ismét egy tapasztalathoz jutunk. Míg
a halál kapujánál egy szárnyas angyalfejet, az elemek kapujánál
egy oroszlánt észleltünk, a Nap kapujánál egy sárkányt, egy vad
sárkányt kell érzékelnünk. S ezt a vad sárkányt jól meg kell
szemlélnünk. De Lucifer és Ahrimán együttesen azon
fáradoznak, hogy láthatatlanná tegyék, hogy ne hozzák
szellemi szemünk elé. Ha észleljük, vegyük észre, hogy ennek a
vad sárkánynak van alapjában véve a legtöbb köze hozzánk,
mivel olyan vágyainkból és érzéseinkből van összeszőve,

182
amelyeket a mindennapi életben jogosan a legalacsonyabb
természetünknek nevezünk.
Ha a sárkányt nem szemléljük meg a Nap kapujánál – ezt a Nap
kapujának nevezik, mivel éppen a Nap-erőkben élnek azok az
erők, amelyekből a sárkány össze van szőve; ezek okozzák,
hogy emésztünk és más organikus teendőinket végrehajtjuk,
ez valóban a Nappal való együttéléssel jön létre -, ha tehát a
sárkányt nem látjuk meg a Nap kapujánál, akkor felfal minket,
akkor a szellemi világban eggyé válunk vele. Akkor már nem
különbözünk a sárkánytól, akkor már valójában már mi
vagyunk a sárkány, aki a szellemi világban tapasztal. S jelentős
dolgokat élhet át, bizonyos fokig nagyszabású tapasztalatokat
tehet. Olyan tapasztalatokat, amelyek – mondhatnám –
jobban megolvasztják az embert, mint azok, amelyeket a halál
kapujánál vagy a halál kapuja mögött tesz. Azok a
tapasztalatok, amelyeket a halál kapujánál nyerünk, főleg
színtelenek, árnyszerűek, intimek, oly könnyűek és
bensőségesek, hogy könnyen eltűnnek, hogy alig vagyunk
alkalmasak arra, hogy figyelmet keltsenek bennünk, hogy
megőrizzük őket. S mindig újra meg kell feszítenünk erőinket,
hogy azt, ami könnyen megelevenedik a gondolkodásban,
növekedni engedjük. Ez végül egy világgá növekszik. De amíg
ez színnel, hanggal, élettel áthatott valóságként lép fel, ez
hosszú, energikus munkát és törekvést követel. Majd az
embernek ezeket a szín- és hangnélküli alakokat bizonyos fokig
hagynia kell, hogy megelevenedjenek mindenütt a
végtelenségből. Ha az ember például a legegyszerűbb levegő-
vagy vízszellemet akarja felfedezni a fej-tisztánlátással –
nevezzük most így, amin azt a tisztánlátást értjük, amely a
gondolatok megelevenítésével keletkezik -, akkor elsősorban
ez a levegő- vagy vízszellem suhan oda a szellemi világ

183
horizontjára, oly könnyedén és árnyszerűen, hogy ez
egyáltalán nem kelti fel az ember érdeklődését. S ha ennek a
szellemnek színesnek vagy hangzónak kell lennie, akkor a
színességnek a kozmosz egész környezetéből kell közelednie
hozzá. Ez azonban először hosszú belső munkában történik. Ez
először várakozással jár, amíg kegyelemben nem részesül az
ember. Akkor gondolják el, ha önöknek tehát – képszerűen
mondva – egy ilyen kis levegő-szellemük van, ha ennek most
színekben kell közelednie, ha színesen kell megjelennie, akkor
a színnek a kozmosz egy óriási részéből bele kell sugároznia. Az
ember ereje kell hozzá, hogy belesugároztassa a színt. Ezt az
erőt azonban csak odaadással érheti el, csak így szerezheti meg
az ember. A sugárzó erőknek kívülről az odaadás segítségével
kell jönniük. Ha az ember a sárkányával azonos, ha egy vele, ha
egy levegő-, vagy vízszellemet lát, akkor alkalmas arra, hogy
kisugározza azokat az erőket, amelyek benne vannak, és éppen
a mindennapi életben alacsonyabb rendűnek nevezett
szervekben találhatók Ez sokkal könnyebb. Bőrünk önmagában
egy tökéletes szerv, de az asztráltestben és a fej étertestében
nincs sok színesség, mivel a színek felhasználása például az agy
körül történik, mégpedig a koponyaboltozat kialakítására. Így
ha önök a fejből kiindulva, a fej tisztánlátásával az asztráltestet
és az étertestet a fizikai testből felemelik a szellemi világ
küszöbéig, akkor ebben nem sok szín található. A színeket a
tökéletes szerv, az agy kialakítására használják. Ha azonban
önök – nevezhetjük így – a has tisztánlátásában a gyomor, a
máj, az epe, stb. szerveiből emelik fel az asztrál- és étertestet,
ott még a színek nincsenek annyira felhasználva, hogy
tökéletes szervet alkossanak. Ezek a szervek csak úton vannak
a tökéletesedés felé. A has asztrál- és éterteste csodálatosan
színes, minden lehetséges nap-színben csillog és fénylik. S

184
emeljék ki belőle az éter- és asztráltestet, így olyan alakzatokat
kölcsönöznek nekik, amelyeket a legcsodálatosabb színekben
és tónusokban látnak.
Így előfordulhat az, hogy valaki csodálatos dolgot lát, és
egészen nagyszabású, színes festményt vázol fel. Bizonyára
érdekes ez, mivel az anatómusok számára is érdekes, hogy a
lépet, a májat és a beleket vizsgálják, s ez a tudomány
szempontjából is szükséges. De ha ezt egy szakértő vizsgálja,
akkor az, ami oly szép színes képekben tűnik fel, ugyanaz, ami
evés után két órával az emésztési folyamat alapjául szolgál.
Bizonyára nincs semmi kifogás az ellen, hogy ezt vizsgálja az
ember. S ahogy az anatómusnak vizsgálnia kell a dolgokat, úgy
a tudomány is egyszer sokat nyer majd abból, hogy ezeket a
dolgokat vizsgálja, hogy megtudja, mit tesz az étertest, amikor
a gyomor emészt. De azzal teljesen tisztában kell lennünk: ha
nem tudatosan lépünk a Nap kapujához, nem úgy, hogy ezt a
sárkányunkkal egyesítjük, akkor mindazt, ami hasunk éter- és
asztráltestében van, ebbe a sárkányba helyezzük. Kiválasztjuk
ezt, majd kisugározzuk a tisztánlátó alakzatokba, s akkor egy
csodálatos világba jutunk. A legszebb és a legkönnyebben
elérendő elsősorban nem a magasabb erőktől, a fej
tisztánlátásából, hanem a has-tisztánlátásból ered. S ezt igen
fontos tudnunk. Mivel a kozmosz számára nincs abszolút
értelemben alacsonyabb rendű, csak relatív alacsonyabb
rendű dolog. A kozmosznak óriási jelentőségű erőkkel kell
dolgoznia, hogy létrehozza azt, ami az emberi
emésztőszervhez szükséges. De arról van szó, hogy ne adjuk
oda magunkat semmiféle tévedésnek, illúziónak, hanem
tudjuk, hogy a dolgok milyenek. Ha tudjuk, hogy valami, ami
olyan csodálatos megjelenésű, nem más, mint az emésztési
folyamat, az rendkívül fontos. Ha azonban azt hisszük, hogy

185
egy ilyen kép által talán egy sajátos angyali világ nyilatkozik
meg, akkor éppenséggel tévedünk. Tehát nem az ellen
fordulhat az értelmes ember, hogy ebből a tudásból egyfajta
tudományt művelnek, hanem az ellen, hogy az ilyen dolgokat
mintegy hamis fényben tüntetik fel. Ez az, erről van szó. Így
például előfordulhat, hogy valaki éppen az emésztési folyamat
lefolyása révén az emésztés egy bizonyos fázisában mindig az
étertest egy bizonyos részét emeli ki; akkor ő egyfajta
természetes tisztánlátó lehet. Az embernek csak tudnia kell,
miről van szó.

Az embernek tehát nehéz odajutnia, hogy a fej-tisztánlátás

által, ahol ehhez az éter- és asztráltest minden színességét
felhasználják, hogy az agy csodálatos felépítését létrehozzák, a
szín- és tónusnélküliséget teljesen színessé, tónusossá tegye.
De viszonylag könnyű odajutni, hogy a has-tisztánlátással a
világ legcsodálatosabb dolgait lássuk. Természetesen ebben a
has-tisztánlátásban olyan erők is rejlenek, amelyeknek a
felhasználását meg kell tanulnia az embernek. Azok az erők,
amelyeket emésztési folyamatunknál használunk, csak
átalakult erők, és ezeket akkor éljük át helyesen, ha egyre
jobban és jobban megtanuljuk, hogy kialakítsuk
azonosulásunkat sorsunkkal. Ezen a téren az is tanít
bennünket, ami szárnyas angyalfejként jelent meg, a másik
részét követnünk kell. Itt arról van szó, hogy nemcsak azokat
az erőket követjük, amelyek az emésztést szolgálják, hanem a
magasabb rendűeket is, ezek azok az erők, amelyek
sorsunkban, karmánkban rejlenek. Ha ezzel azonosulunk,
akkor sikerül kiűznünk azokat a szellemi lényeket, amelyeket
magunk körül látunk, és az a törekvésük, hogy a színek és
hangok beáramoljanak a világmindenségből. Akkor
természetesen a szellemi világ teljes tartalmúvá, konkrétté

186
válik, valóban éppen olyan konkrétté, hogy úgy vagyunk
benne, mint ahogy a fizikai világban.
A halál kapujánál az egyik sajátos nehézség az, hogy valóban az
az érzésünk – és ezt le kell győznünk -, hogy ott lényegében
elveszted magad! De ha az ember ténylegesen megerősíti
magát, és azonosul a gondolatisággal, azonnal az a tudata
lehet: elveszted, de újra megtalálod magad. Ez egyfajta
tapasztalat, amire szert tesz az ember. Az ember
elbizonytalanodik, ha belép a szellemi világba, de tudja, hogy
újra megtalálja magát. Meg kell tennie az átmenetet: a
szakadékhoz érni, a szakadékban elveszni, de bízva abban,
hogy kívül újra megtalálja önmagát. Ez olyan tapasztalat, amit
végig kell vinnie az embernek. Mindaz, amit itt vázoltam,
éppen ilyen belső élmény, amin végig kell menni. S fontos az,
hogy az ember megtudja, mi történik a lélekben. Éppen olyan
ez, mint amikor valamit látnia kell az embernek; ha egy barátja
hívja fel rá a figyelmet, ez jobb, mintha ő maga gondolná ki. De
mindezt, amit felvázoltam, csak úgy tudja elérni az ember, ha
valóban odaadással, mindig újra a belső munkának és belső
önmegtagadásnak szenteli magát a meditáció révén, ahogy ezt
„A magasabb világok megismerésének útja” és a „A
szellemtudomány körvonalai” c. könyvem második részében
leírtam.
Igen nagy jelentőségű az, hogy az ember megtanulja, hogyan
tegyen szert ezekre a másfajta tapasztalatokra a szellemi világ
küszöbén túl. Ha az embernek, ahogy ez természetes, csak a
vágya van meg, hogy a szellemi világban a fizikai világ egyfajta
folytatását, megkettőződését találja, ha úgy véli, hogy a
szellemi világnak éppen olyannak kell lennie, mint itt a fizikai
világnak, akkor nem tud bejutni oda. Az embernek valóban azt

187
kell véghezvinnie, amit úgy érez, hogy mindannak a
megfordítása, amit itt a fizikai világban tapasztalt. Itt a fizikai
világban például ahhoz van szokva az ember, hogy felnyitja a
szemét, és fényt lát, hogy a fény benyomást tesz rá. Ha a
szellemi világban azt várja, hogy szellemi szemeit éppen úgy fel
tudja nyitni, hogy a fény bizonyos hatással legyen rá, akkor
nem juthat ide, valami hamis dolgot vár. Ez olyan, mint a köd,
ami a szellemi értelem elé húzódik, ami elfedi a szellemi
világot, mint ahogy a ködtenger elfedi a hegyet. A szellemi
világban például nem láthat az ember fénnyel megvilágított
tárgyakat, hanem tisztában kell lennie azzal, hogy a fénnyel ő
maga világít a szellemi világban. Ha a fizikai világban a
fénysugár ráesik egy tárgyra, akkor látjuk; a szellemi világban
azonban az ember maga van benne a fénysugárban, és ez által
érinti meg a tárgyat. Így az ember maga a fénysugárral úszva
ismer meg a szellemi világban; tudja, hogy benne van a sugárzó
fényben. Ez olyasmi, ami útbaigazítást adhat, ahogy
fogalmakat elsajátíthat, amelyek alkalmasak arra, hogy
előrevigyék a szellemi világban. Rendkívül fontos például, hogy
egyszer elképzeljük: hogy lenne az, ha most a Napban lennél?
Azáltal, hogy nem vagy a Napban, látod a tárgyakat a visszavert
sugarak által, ha a napsugarak megvilágítják. El kell
képzelnünk, hogy benne vagyunk a napsugarakban, és ezekkel
érintjük meg a tárgyakat. Ez az érintés egyfajta élmény a
szellemi világban; éppen abban áll itt az átélés, hogy az ember
elevennek érzi magát benne. Az ember elevennek érzi magát a
gondolatok szövedékében. Éppen amikor ez az állapot
elkezdődik, hogy az ember tudatosnak érzi magát a gondolatok
szövedékében, akkor ez közvetlenül áttér arra, hogy tud
önmagáról a sugárzó fényben. Akkor a gondolat van a fényből.
De ezt az ember csak akkor tapasztalja meg, ha mintegy

188
alámerül a fénybe, ha benne van ebben a
gondolatszövedékben. Az emberiség most olyan fokon van,
ahol el kell sajátítania az ilyen képzeteket, ezekkel nem megy
át a halál kapuján, hiszen ott bent van a szellemi világban, s ott
egészen szokatlan világba kerül. A tőke, amit az emberek a Föld
őskezdetén az istenektől kaptak, fokozatosan felemésztődött.
Az emberek most már nem viszik át a halál kapuján azt, ami a
régi örökség maradványa volt. Most itt a fizikai világban
fokozatosan olyan fogalmakat kell elsajátítaniuk, amelyek
akkor is, ha átlépnek a halál kapuján, arra szolgálnak, hogy az
átlépés után számukra kísértő és félrevezető, veszélyesen
fellépő lényeket láthatóvá tegyék. Ezekkel a nagy kozmikus
összefüggésekkel össze van kötve az, hogy éppen most kell a
szellemtudományt közölni az emberiséggel, hogy a
szellemtudománynak fel kell lépnie az emberek között. S
megfigyelhetjük, hogy éppen napjainkban, a mi sorsfordító
napjainkban valóban jönnek létre átkelések a halál kapuján.
Fiatal éveikben mennek át most emberek a halál kapuján, amit
a kor sorseseményei követelnek, olyanok, akik bizonyos fokig
teljes tudatossággal, fiatalon engedték közel magukhoz a
halált. Most nem arra a pillanatra gondolok, mielőtt a halál
például a harcmezőn lép fel. Hiszen ott sok minden lehet
lelkesedésben és hasonlókban, ami a halál élményét senki
számára sem teszik olyan kiemelkedővé, olyan figyelemmel
áthatottá, mint ahogy különben gondolnánk. De amikor a halál
bekövetkezik, akkor ez egy olyan halál, amely még el nem
használt étertestet, korunkban el nem használt étertestet hagy
hátra, amelyre a halott rá tud tekinteni; s így a halott ezt a
jelenséget, a halálnak ezt a tényét sokkal nagyobb
világossággal látja, mintha akkor látná, ha a halál betegség,
vagy aggkori gyengeség miatt következne be.

189
Ez a halál a harcmezőn intenzívebb, erősebben ható esemény
napjainkban, mint az olyan halál, amely más módon áll be.
Ezáltal hat a halál kapuján átment lelkekre, mégpedig
tanulságosan. A halál szörnyű, vagy legalábbis szörnyű lehet az
embernek, ameddig testben él. Ha azonban az ember átment
a halál kapuján, és visszatekint a halálra, így a halál a legszebb
élmény, ami egyáltalán lehetséges az emberi kozmoszban.
Akkor ez a visszapillantás arra, hogy a halál által bejutott a
szellemi világba, a halál és az újabb születés között a
legcsodálatosabb, legszebb, legnagyszerűbb, legragyogóbb
esemény, amire a halott egyáltalán vissza tud tekinteni. Mivel
éppen születésünkről valóban oly keveset élünk át fizikai
átélésünkkel – hiszen egyetlen ember sem emlékezik a
szokásos, nem kifejlesztett képességekkel fizikai születésére –
éppen olyan biztos mindig a halál azoknak a lelkeknek számára
tudatuk megjelenésétől kezdődően, akik átmentek a halál
kapuján. Ez mindig ott van, de mint a legszebb dolog, mint ami
ráébreszt a szellemi világra. S ez a legcsodálatosabb tanító,
olyan tanító, aki a befogadó lélek számára valóban bizonyítani
tudja, hogy van egy szellemi világ, mivel a fizikait saját lénye
által megsemmisíti, és ebből a megsemmisítésből előhívja azt,
ami szellemi. S a szelleminek ez a feltámadása a fizikai teljes
levetésével olyan esemény, amely mindig ott van a halál és az
újabb születés között. Ez megtartó, csodálatosan nagy
esemény, és megértésébe fokozatosan növekszik bele a lélek;
belenövekszik egészen egyedülálló módon akkor, ha ez az
esemény bizonyos mértékben – mondhatnánk – önmaga által
választott esemény. Ha az ember ezt a halált természetesen
nem kereste, de például azáltal, hogy bizonyos mértékig
önkéntesen besorozta magát, mégis önként találta meg.
Ezáltal ez a pillanat újra megvilágosodott. S egy olyan ember,

190
aki különben nem sokat gondolkodott a halálról, keveset vagy
csak részben törődött a szellemi világgal, az éppen korunkban,
a halál révén, saját halála után egy csodálatos tanítót kaphat.
S ez a fizikai és a szellemi világ közötti összefüggés
tekintetében olyasmi, ami éppen ebben a háborúban óriási
jelentőségű. Már néhány előadásban hangsúlyoztam ebben a
nehéz időben: nem elegendő az, amit a puszta tanítással, a
szóval tehetünk; de óriási tanítás lesz a jövő emberei számára
az, hogy oly sok halál következik be. Ez hat a halottakra, és a
halottak ismét belenyúlnak az emberiség jövőbeni
kultúrájának folyamatába.

Így éppen egy ilyen halottól szeretnék szavakat közölni, aki

fiatalon, napjainkban ment át a halál kapuján, olyan szavakat,
amelyek – mondhatnám – átvergődtek ezen a kapun; és éppen
emiatt bizonyos mértékig meglepőek. Ezek azt bizonyítják,
ahogy a halott, aki sajátos világossággal érezte a halált, ahogy
a harcmezőn éli át, most ebben a másfajta élményben találja
magát a halál után; hogyan dolgozza ki magát a földi
képzetekből és dolgozza bele magát a szellemi képzetekbe.
Ezeket a szavakat is szeretném itt közölni önökkel. Ezek, ha
szabad így jellemeznem őket, azt tartalmazzák, amikor egy
harcmezőn elhunyt mintegy oda akarja nyújtani őket azoknak,
akiket a halott hátrahagyott.
A fénylőben
Ott érzem én
Az életerőt.
A halál engem
Az alvásból felébreszt,
A szellemi alvásból.
Azzá válok,

191
És azt cselekszem magamból
Amit a fény-erő
Bennem sugároz.
Ez bizonyos mértékig abból ered, amit a halott az elszenvedett
halál után erre rápillantva elsajátít, az elsajátításban átél, így
mintha ez a lény eltöltené magát azzal, amit a halál után, arra
rátekintve tanulnia kell, s erről ismeretet is kapna, amely meg
akar nyilatkozni.

A fénylőben, ott érzem én az életerőt.

Tehát érzi, hogy magasabb fokon eleven a szellemi világ
felfogásában, mint itt volt a halál előtt. Úgy érzi, hogy a halál
egyfajta ébresztő és tanító:
Azzá válok, és azt cselekszem magamból…

De érzi, hogy ezt a cselekvést a fény-erő cselekszi benne, úgy

érzi, hogy önmagában éli át a fényt:

Azzá válok,
És azt cselekszem magamból,
Amit a fény-erő
Bennem sugároz.

Mindenütt láthatjuk, valóban láthatjuk, hogy az, amit

megtapasztalhatunk a szellemi világban, újra és újra a
legtisztább bizonyítékát adja annak, amit másfelől az
úgynevezett imaginatív megismerés segítségével meg lehet
ismertetni ebből a szellemi világból. S az ember azt szeretné,
hogy ez megelevenedjék, valóban megelevenedjék
szellemtudományos mozgalmunk által, hogy ne csupán egy
ismerettel legyen dolgunk a szellemi világról, hanem ez az

192
ismeret valóban olyan elevenné váljon bennünk, hogy
elsajátítsuk azt, hogy másként érezzük a világot, miközben a
szellemtudomány fogalmai megelevenednek bennünk. A
szellemtudomány gondolatainak ez a belső átélése az, amit
már gyakran mondtam, ismételten elmondtam. Alapjában
véve ezt követelik tőlünk, úgy, hogy ezzel kell hozzájárulnunk a
világ további fejlődéséhez, hogy ezáltal összefolyjanak a
szellemtudományból született spirituális gondolatok, amelyek
fénylő erőkként emelkednek fel a szellemi világba, és
visszatérnek a ragyogó világmindenségbe, hogy ez egyesüljön
azzal, amit a halál kapuján átmentek sorsfordító napjainkban
az emberiség szellemi, kulturális mozgalmába belevittek.
Akkor jön létre az, amit ezek a szavak tartalmaznak,
amelyekkel ma zárni szeretnénk fejtegetésünket:

A harcolók bátorságából,
A harcmezők véréből,
Az elhagyottak szenvedéséből,
A nép áldozatos tetteiből
Nő ki a szellem gyümölcse –
Hogy a lelkeket, önmagát ismerve
Irányítsa a szellemi térbe.

193
Az alvás és ébrenlét ritmusa a
világlény nagy fejlődési
folyamatában
Berlin, 1915. március 9.
Nyolc nappal ezelőtt az imaginatív meditációt vettük
szemügyre, és láttuk, hogy ez a fejtegetés is megmutatta
nekünk, hogy minden megismerést, amelynek az érzékfeletti
világok valódi megismerésének kell lennie, a testtől független
világszemlélet révén nyerhetünk el. Ez azáltal történik, hogy a
szokásos, mindennapi megismerés megszabadítja magát
azoktól a feltételektől, amelyek a test, az érzékek, az
idegrendszer és egyebek által adottak. Hiszen a szokásos
mindennapi megismerés úgy jön létre, hogy az ember lelki-
szellemi része a testi eszközt szolgálja. Nos, ez a szellemi
megismerés bizonyos finomabb folyamatokból áll, amelyek az
emberben lejátszódnak, s elsősorban ezekre a folyamatokra
akarunk utalni mai fejtegetésünk első részében. Finomabb
folyamatokat mondtam. Azért finomabbak ezek a folyamatok,
finomabbak, mint a megismerés szokásos, mindennapi
folyamatai, a megfigyelésé, az észlelésé, mivel az ember csak
abból indulhat ki, amihez a mindennapokban hozzászokott, és
csak fokozatosan emelkedhet fel a finomabb, intimebb
folyamatokhoz. Nos, mi mindnyájan csak úgy juthatnánk el a
szellemi világ legkielégítőbb, legmagasabb rendű
megismeréséhez, ha képesek lennénk, hogy minden további
nélkül teljesen tudatosan éljük át egy részét, csak egy kis
részét, akár csak egy pillanatát életünk azon állapotának,

194
amelyet az elalvás és a felébredés között töltünk el; nem
csupán álomtudatban, hanem teljesen tudatosan. Mert hiszen
minden beavatás abban áll, hogy azt, ami bennünk testünkön
kívül, öntudatlanul időzik éjjel az alvásban, tudatossá tegyük.

Egy valóban magasabb megismerési folyamat sohasem áll

másból, minthogy tudatossá tegyük azt, ami különben az
elalvástól a felébredésig öntudatlanul, alvó állapotban megy
végbe. Önök talán csodálkozni fognak, de van a testi embernek
egy része, amely alapjában véve mindig alvó állapotban van,
mindig alszik. Hiszen ezekbe a dolgokba nem szükséges
egyenesen az antropozófiai élet kezdetén belemenni; a
szellemtudományos kutatás finomságai bizonyos fokig csak
lassan és fokozatosan juthatnak tudomásunkra.
Természetesen úgy gondoljuk, ahogy ábrázolják, hogy az
ember nappal ébren van, és éjjel alszik, hogy nappal énje és
asztrálteste fizikai testével és étertestével teljes egységet
alkot, éjjel pedig az én és az asztráltest a fizikai testen és az
étertesten kívül tartózkodik. Mindenesetre egészen helyesen
gondoljuk így, mivel csak fokozatosan tudunk a
szellemtudományos tények durvább értelmezésétől a speciális
igazságok felé haladni. Nagy vonásokban igaz az, hogy az
ember alváskor énjével és asztráltestével kívül van fizikai és
étertestén. De a test egy részére mégis érvényes az, hogy
lényegében a felébredéstől az elalvásig a testnek ez a része
alszik, legalábbis lényegét tekintve alszik. S ez figyelemreméltó
módon az emberi testnek az a része, amelyet a fejnek, a főnek
nevezünk. Ez éppenséggel akkor alszik, amikor mi ébren
vagyunk. Bár könnyen azt hinnénk, hogy a fej a legéberebb, a
valóságban ez az, amely a legkevésbé éber. Mivel az emberi
gondolkodás, mindenekelőtt a fej berendezésének éber
tevékenysége azon alapul, hogy az ébrenlétben is az én és az

195
asztráltest a fej szerveivel szemben olyan kapcsolatban vannak
– tehát a fej énje és asztrális részei -, hogy a fej fizikai és éteri
részeivel nem tudnak összekapcsolódni, hanem mindig
bizonyos fokig saját életet élnek a fej fizikai és éteri részén
kívül. Csak akkor van még belső összeköttetés az asztrális és a
fizikai fej-test között, ha fejfájása van az embernek. S ha az
embernek igazán erős fejfájása van, akkor a leggyakrabban
összeköttetés áll fenn a fej asztrális és fizikai része között.
Akkor tud az ember a legrosszabbul gondolkodni, ha fáj a feje.
Ez onnan ered, hogy ekkor erős kapcsolat lép fel a fej asztrális,
fizikai és éteri része között. Nos, éber gondolkodásunk és a
további éber lelkiéletünk azon alapul, hogy bizonyos
vonatkozásban az én és a fej asztrálteste kívül van a fizikai és
étertesten, és ezáltal a fej fizikai és étertestében tükröződik,
mint ahogy csak akkor nézhetjük meg magunkat a tükörben,
ha rajta kívül vagyunk. Ez a tükröződés adja mindennapi
tudatunk képeit. Ezek tükörképek, amelyeket a mindennapi
életben átélünk, megismerve észlelünk. S e fejen kívüli élet
révén, a fej alvása és a koponya keménysége révén elért én- és
asztráltest-tevékenység visszaverődése okozza azt, hogy az én
és az asztráltest benső világát úgy érezzük, mint a sajátunkét.
Ha az az eset állna fenn, mint a szervezet más részeinél, az én
és az asztráltest tevékenysége még inkább beleolvadna a fizikai
és étertest tevékenységébe, akkor emésztőszervi
tevékenységet, talán ritmikus tevékenységet is észlelnénk a
fejben, mint a szívben, vagy talán nem is észlelnénk – de
gondolkodási tevékenységről nem lehetne beszélni, mivel ez
azon alapul, hogy ezt nem észleljük, hanem visszatükröződik.
A szív, a többi szervek felemésztik, felveszik az én és az
asztráltest tevékenységét. A fej szervei nem veszik ezt fel,

196
sokkal inkább visszatükrözik; ezért lehet átélni ezt a
tevékenységet lelkünkben.
Nos, éjjel, az elalvástól a felébredésig, bizonyos mértékig az
egész én és az egész asztráltest – még ha ez nem is egészen
helyes, de nagyjából így van -, tehát az én és az asztráltest
nagyobb része a fizikai és étertesten kívül található. Az ember
itt olyan helyzetben van, hogy az elalvástól a felébredésig az
én és az asztráltest egy sokkal nagyobb részére vonatkozóan
úgy viselkedik, ahogy ébrenlétkor a fejével szemben viselkedik.
De a szervezet többi része még nem tart olyan messze, mint a
fej; az még nem fejlődött odáig, hogy vissza tudja tükrözni azt,
amit a fej. Ezért az alvásban semmiféle tudatosság sem
jelenhet meg. Ha megszemléljük kezeinket mozgás közben, azt
kell mondanunk: ameddig mozgatni tudjuk, ha éberek
vagyunk, ezekben a kezekben természetesen benne vannak az
érintett végtagok, az én, az asztráltest, étertest és a fizikai test.
Mindez rendelkezésre áll, mindez mozgásban van, ha
kezeinket mozgatjuk. Nos, gondolják csak el, hogy az ember
olyan helyzetben lenne, hogy kezei oda lennének kötve
szervezetéhez, méghozzá úgy, hogy sohasem tudná mozgatni
őket, hanem rögzítve lennének, szorosan hozzá lennének
kötve a szervezetéhez. S tegyük fel, hogy mintegy az a
kegyelem adódna az embernek, hogy mialatt most lekötött
fizikai kezét nem tudja mozgatni, kezének éter-, vagy
legalábbis asztráltestét mozgatni tudná. Ennek valami igen
jelentős következménye lenne. Mintegy kinyújtaná asztrális,
illetve éterikus kezét fizikai kezein túl, amelyeket nem tudna
mozgatni, mert le volnának kötve. Nem bajlódunk azzal, hogy
ezt a folyamatot mindenképpen kifejtsük; ha valamit a kezek
asztralitásából és éteriségéből mozgatunk, akkor ezzel együtt
mozgatjuk a fizikai kezet is. Az ember ezt a Földön nem tudja

197
minden további nélkül jól véghezvinni, ami természetes, de az
evolúció folyamán ez meg fog valósulni, csak másként, nem
olyan durva módon, ahogy itt most elmondtam. Így meg fog
történni az, hogy mialatt az ember a Föld-fejlődés folyamán
továbbfejlődik, és átnő a Jupiterbe, ténylegesen bekövetkezik
az, hogy kezei, fizikai kezei mozdulatlanok lesznek. A Jupiteren
már úgy fog megjelenni az ember, hogy fizikai kezei már nem
mozgatható szervek, hanem rögzítettek lesznek, ezért azonban
éppen az asztrális és éteri kezei részben maguktól mozogni
tudnak. Tehát a Jupiteren a fizikai kezekből még csak
mozdulatlan utasítások jönnek, ezzel szemben az asztrális,
illetve az éteri kezek szabadon mozognak, mint a szárnyak. Ez
azon alapul majd, hogy ez a Jupiter-ember nem csupán agy-
gondolkodó lesz, hanem rögzített kezei azt a lehetőséget
nyújtják számára, hogy visszasugározzanak abba, ami most a
fizikai kezekkel van összekötve, s ezáltal sokkal elevenebb,
sokkal átfogóbb gondolkodása lesz. Azáltal, hogy egy fizikai
szerv nyugalomba jut, a megfelelő szellemi-lelki végtag, amely
hozzátartozik a fizikai szervhez, felszabadul, és szellemi-lelki
tevékenységet tud kibontakoztatni. Ez ugyanis valóban így van
az agyunkkal: amikor még Hold-emberek voltunk, akkor voltak
olyan szerveink, amelyek ott úgy mozogtak, mint a kezek, és
ezek a szervek rögzítetté váltak. A Holdon még nem volt
szilárd, csontos koponyánk; ott azok a szervek, amelyek most
az agyban mintegy össze vannak hajtogatva, úgy mozogtak,
mint a kezek. Ezért az ember a Holdon még nem tudott úgy
gondolkodni, mint a Földön. De annak, aki tisztánlátó módon
vizsgálja a gondolkodást, világos, hogy ott az alvó agyban
található szervek az éber embernél szárnyszerűen mozognak,
ahogy leírtam önöknek, ahogy az asztrál- és éterkezek
mozognának, ha a fizikai kezek rögzítettek lennének. Ez tehát

198
valóban megtörténik a Hold-állapotból a Föld-állapotba
történő átmenetnél, hogy ott a kezek mintegy le voltak kötve,
és még rögzítettek voltak a szilárd, csontos koponya révén, s
így az éteri és az asztrális rész szabaddá vált. De a szerveknek
tovább kell fejlődniük. Ezek a kezek nem maradhatnak
olyanok, mint most, ha a Jupiterig fejlődünk, hanem lényegi
vonatkozásban egyfajta változáson mennek keresztül, mint
ahogy az agyunk is, azáltal, hogy visszatükröző szervvé vált. Ezt
a folyamatot természetes evolúciónak nevezhetnénk.

Egy másik folyamat a beavatás folyamata. Ez abban áll, hogy

tudatunk középpontjába gondolatilag valamely mantrikus
meditációt helyezünk, és ebben teljesen feloldódunk. Ha ezt
tesszük, akkor valóban sok múlik azon, hogy nem a
testiségünket használjuk e gondolat kialakításához, hogy
megragadjuk a gondolatot, hanem ezzel a gondolattal
visszahúzódunk a testiségből, a fizikai-érzékiből, és ezen kívül
maradunk, hogy a meditációnál semmiféle segítségünk ne
legyen a fizikai világból. A szokásos mindennapi
gondolkodásnál segít bennünket a fizikai test, a fizikai világ.
Gondolkodunk, ha az érzékeken keresztül benyomások érnek
bennünket. Ezáltal válik kényelmessé számunkra a
gondolkodás. Ekkor a világ egyúttal éteri és fizikai benyomást
is tesz ránk. Ez támasza gondolkodásunknak. Ha meditálunk,
éppenséggel távol kell tartanunk magunkat minden
fizikaiságtól, és minden képzettől is. Teljesen szabad
akaratunkból kell egy gondolatot tudatunk középpontjába
állítani. Ezáltal valami igen sajátságos történik, ami az
érzékelési folyamattal szemben egy finomabb folyamat. Ha
odáig jutunk, hogy mintegy elfelejtkezve az egész külső világról
– mintha a külső világ nem lenne ott, valójában semmi más
sem lenne időben és térben, mint ez az egyetlen gondolat -, ha

199
odáig visszük ezt, hogy számunkra az egész világ közömbös, és
csak a meditációs gondolatokban élünk, akkor jelenik meg az,
amit természetesen semmiféle fizikai tudomány sem tud
megállapítani. A meditálás e finom eljárása révén bizonyos
fokig egyfajta finomabb hő-felhasználást ér el; hőt használ fel,
hőt távolít el. Ez olyan folyamat, amelyet természetesen
fizikailag nem tudunk megállapítani, de a felhasználás
megtörténik, s egy alkalommal majd beszélünk erről. Ekkor
látni fogjuk, hogy olyan folyamatokkal, amelyeket mindenki
meg tud figyelni, bebizonyíthatjuk a fizikai tudománynak, hogy
a meditációs folyamat bizonyos finom hő- és fény-
processzusokkal kapcsolódik össze.
A fényből, amit felvettünk, bensőleg felhasználunk valamit;
fényt használunk fel. Még valami mást is felhasználunk, de
most maradjunk annál, hogy hőt és fényt használunk fel. Éppen
amit felhasználunk, az hozza létre, hogy megjelenik valami,
amiről nyolc nappal ezelőtt mondtam azt, hogy a meditálás
folyamatából valami finom elevenség alakul ki. Ha a szokásos
mindennapi eljárással gondolkodunk, akkor is él bennünk
valami, ami benyomást gyakorol szervezetünkre, és olyan
folyamatot eredményez, aminek a hőhöz is van köze; ott ez
vésődik be, és ami ott lejátszódik, az hozza létre, hogy van
emlékezetünk. Ehhez azonban a meditálásnál nem szabad
eljutni. Ha a tiszta gondolat- vagy érzéstartalomban élünk,
akkor testünkbe nem nyomódik be az, amit ott felhasználunk,
hanem az egyetemes étervilágba nyomódik be. Ez különben
egy folyamatot idéz elő. Igen, kedves barátaim, ha valóban
komolyan, igazán meditálnak, akkor az egyetemes étervilágba
belenyomják gondolati formájukat; ez ott van benne. S ha
visszatekintenek egy meditációs folyamatra, ez nem a szokásos
emlékezés, hanem visszatekintés arra, ami benyomódott a

200
világéterbe. Fontos, hogy ezt figyelembe vegyük. Ez egy finom
folyamat, amit úgy valósítunk meg, hogy ez egy kapcsolatot
hoz létre közöttünk és a környező éteri és asztrális világ között.
Az embernek, aki a szokásos, mindennapi érzékelést és
gondolkodást kifejlesztette, most önmagával kell kezdenie
valamit; ez olyan folyamat, ami csak bennünk játszódik le. Az
viszont, aki a valóságos, igazi meditációba bocsátkozik, olyan
folyamatban él, amely egyben világfolyamat, kozmikus
folyamat. Ott történik valami, még ha rendkívül finom dolog is.
A következő történik: a meditálásnál némi hő használódik fel.
Ha ez felhasználódik, hideg jön létre; ez meditáláskor lehűti az
egyetemes világétert. S fény is felhasználódik ott, ez eltompul;
sötétség keletkezik, letompított fény. Így, ha egy ember a világ
egy helyén meditál, majd elmegy, akkor ezen a helyen egy
gyenge lehűlést és ugyanakkor fénytompulást hagy hátra. Az
általános fényviszonyok letompulnak, sötétebb lesz.
Tisztánlátó módon mindig követni lehet, ha valaki egy helyen
meditált, ha valóban megvalósította a meditációs folyamatot.
Ha ismét elhagyja ezt a helyet, egy árnykép marad ott róla, ami
hűvösebb is, mint a környezet. Tehát egy hűvös, sötét kísértet
kerül erre a helyre; ezt véstük be ide. S finoman, igen finoman
valóban történik valami ezen a helyen, amit nagyjából
összevethetnek azzal, ami a fényképező lemezen keletkezik.
Valóban egyfajta kísértet alakul ki ott. Ez tehát egy folyamat,
amely nem csupán az emberben, hanem valóban kozmikusan
játszódik le, s ezáltal az ember bekapcsolódik a kozmoszba.

Nos, különben van egy gondolat, amelyet meditál az ember,

még ha egyáltalán nem is meditáló, ha semmit sem tud
valamiféle szellemtudományról. Egy gondolatot már meditál
az ember. S ez az egy gondolat, amely látszólag valóban kisebb,
de az élethez végtelenül fontosabb, ez az én gondolata. Az én

201
gondolatát ugyanis mindig úgy fogjuk fel, hogy az a testtől
független. S amíg énünkkel összefüggünk a világgal, bizonyos,
énünkkel összefüggő dolgokat – még ha az ember nem is veszi
észre az életben – úgy gondolunk, hogy ezek, mondhatnám,
olyanok, mint a fa ágai. Így bizonyos gondolatok, érzések,
akarati impulzusok olyanok lesznek, mint az ágak vagy csápok,
mozgó csápok; ezek az én köré csoportosulnak. S ilyen módon
az ember mindig, egész életén keresztül hagyja, hogy mögötte
kullogjon az, amit énnek gondol, ami ilyen mozgékony
polipkarokat terjeszt ki minden irányba. Egy kísértetszerű
medúzát enged maga mögé egész életén keresztül. De ez igen
reális dolog, mivel ugyanakkor tartalmazza azt, amit az ember
átélt – amíg ezt énjében elgondolja, átérzi. Ez kétségtelen. S
amikor az ember átment a halál kapuján, fokozatosan
megtanulja, hogy visszapillantson erre a visszatartott dologra,
s ez ad lehetőséget arra, hogy összhang álljon fenn aközött,
amit a halál után átél, és aközött, amit hátrahagyott.

A meditálásban nekünk, földi embereknek elsősorban azt kell

elérnünk, hogy szerveink akaratunk hatalmában legyenek;
hiszen ezen alapul a helyes meditáció lehetősége, azon, hogy
gondolkodásunkat, érzéseinket szabaddá tegyük a
meditációban, oly módon, hogy a test nem vesz részt benne, s
ezáltal bensőleg oly erősen tudunk koncentrálni, hogy csak az
vésődik be, amit akarunk, nem az, amit nem akarunk. Így ez
mintegy lefényképeződik a világéterbe. Mindig
hangsúlyoznunk kell, hogy a valódi, helyes meditálás reális
folyamat, valóban reális folyamat. Ha meggondoljuk, hogy az
ember ezt elhagyja és alapjában véve az egész élményben
benne vannak, amiket elhagy, és hogy csak az élmény marad
meg, akkor azt is beláthatjuk, hogy ha az ember áthalad a halál
és az újabb születés közötti időn, és ismét lejön a Földre –

202
akkor még a világéterben megtalálja azt, amit ott
hátrahagyott. Ott van reálisan, ahogy a karma működik. Hiszen
ez az, amit az ember kísérteteként létrehozott, ami most rá
hat, és a későbbi élettel összhangban éppen azt alakítja ki, ami
a karmában lejátszódik.

Az ember csak lassan és fokozatosan juthat ezeknek a

dolgoknak a megismeréséhez. Mivel ez így van, mivel egy
valódi folyamat játszódik le, amely túlmutat rajtunk, belenyúlik
a kozmoszba, ezért a meditálónak az az érzése van, hogy a
meditálás valami más, mint a szokásos gondolkodás. Az
utóbbinál olyan érzésünk van, hogy mi fűzzük össze a
gondolatokat, az egyiket hozzuk a másik után; mi vagyunk itt,
aki ítélkezik. A meditálásnál az embernek fokozatosan az az
érzése: nem csupán te vagy az, aki itt gondolkodik, aki meditál,
hanem történik valami, amiben te ugyan benne vagy, de ez
rajtad kívül is, valami maradandóként játszódik le. Ennek az
érzésnek át kell hatnia az embert. Éppen úgy, mint amikor az
embernek az az érzése, hogy ha egy törékeny tárgyat a falhoz
vág, nemcsak az történik, ami a tárgy repülése előtt történt,
hanem azután még valami, ami összefüggésben áll ezzel: a
tárgy összetörik, ha elszabadult tőlünk. Így a meditálásban is
úgy érzi az ember: ez nem te vagy, aki gondolkodik, te ugyan
éleszted a gondolataidat, majd ezek tovább peregnek,
örvénylenek és léteznek. Akkor már nem vagy egyedül úr
felettük, hanem kezdenek önálló, saját életet élni. S mint
amikor az ember gondolatainak szövedék- és lényszerű
atmoszférájában benne érzi magát, mint ahogy a gondolatok
hullámként áramlanak át agyunkon, úgy kezdi ezt is érezni, ezt
a szilárd, biztos érzést: te benne vagy saját szellemi világodban,
te magad csak egy tagja vagy ennek az egyetemes
szövedéknek. Fontos, hogy valóban ehhez a csendhez, ehhez a

203
lelki nyugalomhoz jussunk a meditálásban, hogy eljussunk
ehhez a jelentős érzéshez: nem vagy egyedül, aki teszi ezt, ez
megtörténik. Te elkezdted mozgatni ezeket a hullámokat, de
ezek kiszélesednek körülötted. Saját életük van, amelynek csak
a középpontja vagy.

Látják ebből, kedves barátaim, hogy a szellemi világ

megismerése valójában egy élmény. S ezt az élményt teljes
nyugalomban kell kivárnunk. Ez rendkívül jelentős, de türelem,
kitartás, lemondás kell hozzá, hogy teljes nyugalomban
kivárjuk. Mivel ez az élmény elegendő ahhoz, hogy teljesen
meggyőződjünk a szellemi világ objektív létezéséről.
Amint kivehették az itt megtartott magyarázatokból, az
ébrenlét és az alvás váltakozó állapota valóban általánosan
szükséges. Itt oly módon alszunk és ébredünk, ahogy az éppen
ismert számunkra. Azért alszunk és ébredünk fel, hogy egész
nap tevékeny agyunk is alámerülhessen abba a részbe,
amelyről nappal a szervek gondoskodnak, éjjel pedig kívül van
és öntudatlan marad. Az alvás és az ébrenlét e ritmusának meg
kell történnie; de láttuk, hogy ez a világlény nagy fejlődési
folyamatában is megtörténik. Ha most agyunk valójában alszik,
hogy gondolkodni tudjunk, és kezeink éberek, ez azt jelenti,
hogy kezünkkel szabad, éber kapcsolatban vagyunk. Mialatt az
alvásban nem mozgattuk a kezünket, addig a Holdon agyunkat
illetően egyenesen éberek voltunk, és megtanultuk az alvást;
éppen ezáltal tudtuk kifejleszteni a földi gondolkodást, hogy
megtanultuk agyunkat elaltatni. Míg ez a Holdon még éber
volt, itt már elérte az alvás lehetőségét; s ezáltal tud
gondolkodni az ember. A test középtája a Jupiteren tanul majd
meg aludni, s így a gondolkodás további élmény lesz. Így
mennek keresztül a fejlődésen az alvás és az ébrenlét állapotai.

204
De ezek az állapotok egészen általánosak, minden lehetséges
területen megmutatkoznak. Azt mondhatjuk: ahová
pillantunk, látjuk, hogy az alvó és éber, váltakozó állapotok
valóban szükségesek. Egy szokatlan példát fogok bemutatni
erre, sajátságos példát, amely talán mégis közelebb hozhat
bennünket korunkhoz.

Ha tájékozódni akarnak, megtudhatják, hogy mi játszódott le

az irodalmi szellemi életben a 19. század kezdetén a
kultúrában, ha egy irodalomtörténeti műben utánanéznek,
hogy melyik költő volt jelentős, melyik jelentéktelen. Ez a kép
véget is ér egy bizonyos ponton, ugyanis azokat a költőket, akik
akkor egészen jelentősek voltak, már nem is említik. S az
ember, ha jelenleg egyáltalán tud valamit, tudja, melyik költő
volt jelentős vagy jelentéktelen a 19. század első felében vagy
a közepén. Ezt tudja az ember; viszont némelyekről – hiszen ez
tagadhatatlan – akik írtak a 19. században, sokan, nem akarom
azt mondani, hogy mindenki – már semmit sem tudnak.
Vannak már olyan emberek, akikről már egyáltalán nem
tudnak. Nos, bizonyára jön majd egy olyan idő, amikor más
képe lesz az embernek, egészen más képe arról, amit például
a 19. század irodalmi, szellemi életének nevezünk; ahol
bizonyára olyan költőknek, akiknek ma sok oldalt szentelünk,
csak egy fél oldalt szánnak, és olyanoknak, akiket ma
egyáltalán nem említünk, tíz-húsz oldalt. Ezek a dolgok változni
fognak. S főleg fennáll annak szükségessége, hogy ezek a
dolgok alapjában változzanak. Különösen, ha tekintettel
vagyunk arra, hogy a szellemtudománynak olyannak kell
lennie, ami bevonul az emberiség kultúrájának folyamatába,
megragadja és áthatja az emberi tudást, ha ezt figyelembe
vesszük, akkor tudni fogjuk, hogy az embereknek újra kell

205
tanulniuk, meg kell tanulniuk gondolkodni. Egy dolgot azonban
meg akarok említeni.
A mai megismerés helyére, amit valójában azáltal nyertünk,
hogy egyetlen valóságos megismerésként engedtük
érvényesülni azt, amit a testi organizáció révén kapunk, egy
másiknak kell kifejlődnie, egy másiknak, amely azt is engedi
érvényesülni, amit a szellemi beavatási úton lehet kivívni. Ma
a dolog úgy áll, hogy az igazi tudós egyedül azt engedi
érvényesülni, azt tartja biztosnak, amit olyan megismerés
révén nyerünk, amely a test eszközén keresztül jött létre.
Minden más fantáziakép. Esetleg még hipotézisként hagyja
érvényre jutni. De ez nem mehet túl messzire, különben a
hipotézist is már a legnagyobb fantasztikumnak nevezi. Tehát
ez érvényes ma. Kell olyan időnek jönnie, amelyben nemcsak
érvényesülni engedik azt, amit a szellemi megismerés útján
vívnak ki, hanem amikor azt is, ami a fizikai világban ismert, át
fogja világítani és jó értelemben a mélyére fog hatolni a
szellemi megismerés. Ennek el kell jönnie.

Nos, nemcsak összehasonlításképpen, hanem minden

valószínűség szerint azt mondhatjuk: most olyan korban élünk,
amelyben az ember a megismerést illetően alszik, legalábbis –
hogy kissé udvarias legyek – az emberek általában alszanak.
Ebből az a szellemtudomány iránt érdeklődő ki van zárva, aki a
szellemi megismerés tekintetében éber. De az emberiség többi
része alszik, álomszuszék a szellemi megismerés terén. S éppen
a legtiszteltebb tudomány úgy jön létre, hogy valójában alszik.
Olyan korban élünk, amikor az emberiség ezt az igazi valóságot
a legintenzívebb értelemben átalussza. Ez már régóta
előkészült, és – mondhatnánk – ahogy az alvás előtt mindig
elalvás történik, így azt is megfigyelhetjük, hogy éppen a 19.

206
században egyfajta álomállapot és az alvással való küzdelem
lépett fel. Hiszen most olyan korban élünk, amikor a szellemi
megismerés tekintetében az emberiség többnyire alszik. Most
édesen szendereg. De nem könnyen vált lehetségessé, hogy
teljes mértékben kivívják ezt az alvást, és látjuk például, hogy
a 19. század első felében egyes nagy jelenségeknél küzdelem
lépett fel az alvással, mialatt bizonyos embereknél még a
szellemi igazságok, szellemi viszonyok egyfajta sejtése, belső
átélése támadt fel. A 19. század további folyamán nem
tehetett mást, hogy ehhez az édes, szendergő állapothoz
jusson, minthogy elfelejtse az olyan költőket, akik még tudtak
valami sajátosat a szellemi világról. Ezek nem illettek bele ebbe
a szellemi szendergésbe.
Egyszer már azonban felhívtam a figyelmet egy költőre, Julius
Mosen-re[1], aki „Wahn lovag” (Ritter Wahn), sőt „Ahasver” c.
költeményeivel valóban olyan műveket írt, amelyekből
láthatjuk, hogy Julius Mosen eleven összhangban élt a szellemi
világgal. Wahn lovagot Julius Mosen egy régi monda után
formálta meg, de áthatotta bizonyos ideákkal, amelyekből
láthatjuk, hogy még kapcsolatban állt a szellemi világgal. Wahn
lovag keresi a Földön azt, aki fel tudja világosítani őt a halál
legyőzéséről. Lényegében az a témája Julius Mosen „Wahn
lovag” c. költeményének, hogy Wahn lovag, tehát az, aki a
szokásos megismeréssel rendelkezik – amely téveszmés
megismerés – felkeres valakit, aki fel tudja világosítani őt:
hogyan kerülhet ki az ember a fizikai élet téveszmés
megismeréséből. S igen nagy véleménnyel van arról, aki
felvilágosítja őt erről. Julius Mosen ezután leírásokat közöl,
amelyek arra vonatkoznak, hogyan fogja megtalálni Wahn
lovag azt, aki megvilágítja számára a testen kívüli megismerést:

207
Harcolni akarok minden országon át
Kelet felé, meddig derék lovam hordoz,
Várról-várra, országról-országra kóborolván
Rendületlenül, míg valaki el nem mondja nékem:
Én testedet megmenthetem a haláltól,
Megtehetem, hogy hatalmát megtörjem.
Én azt öröklétről-öröklétre
Szolgálni akarom harcedzett kézzel,
Dolgozni néki, hatalmasan küzdve.
Ez a Wahn lovag tehát felvilágosítást keres arról, hogyan juthat
az ember olyan megismeréshez, amelyet nem a testből
hódítanak meg, hanem ami magát a testet győzi le, amely az
öröklétben folytatódik. Tehát ez a vágy már létezik. S most
Wahn lovag – ahogy Julius Mosen mondja – először egy „Ird”
nevű aggastyánnal harcol. Nos, ezt az Ird-et nem értették az
emberek. De utánanézhettek volna a névnek az eredetiben,
akkor az Ird-et nem fordították volna „halál”-nak (Tod), mint
ahogy a lipcsei irodalomprofesszor, Rudolf von Gottschall
tette. Fordíthatták volna „Föld”-nek (Erde), vagy „világ”-nak
(Welt). Nos, ezzel az Ird nevű aggastyánnal harcol először
Wahn lovag. Legyőzi őt. Az utóbbi alkalommal beszéltünk
arról, hogyan győzte le a szellemi a földit, a szellemi
győzelméről a Föld, az idő és a tér fölött. Majd legyőzi a „Tér”
(Raum) nevű aggastyánt, és eljut a menny kapujához, vagyis a
szellemi világhoz. Akkor vágyakozni kezd arra, hogy
visszatérjen a Földre, mivel még nem élte ki teljesen az életet.
Ez a szép költemény, a „Wahn lovag” azt állítja elénk, hogy már
volt itt valaki, aki küzdött a beavatás problémájával, aki tudott
valamit arról, hogy létezik egy ilyen beavatási probléma.

208
„Ahasver” c. költeményében Julius Mosen ismét ilyesmit
ábrázol.
Nos, van még egy másik német költő, Wilhelm Jordan, akit
gyakran említenek, művét azonban, amelyen át legszellemibb
lényét adta, a legkevésbé. Ez a költemény a „Demiurgosz”. Ez
a „Demiurgosz” – a mű az ötvenes években jelent meg – igazán
jelentős munka, mivel valóban azt juttatja kifejezésre, ahogy a
szellemi lények, jók és gonoszak, közelednek az emberekhez,
áthatják az emberi lelket, és az emberek segítségével itt a
Földön megnyilvánulnak. Így ha egy ember áll előttünk, arra
kell gondolnunk: ez az ember bizonyára mindabból áll, amit
ismerünk, de benne az működik, ami a magasabb szellemi
világból jön. S a „Demiurgosz” nagyrészt azon alapul, hogy ezt
az összhangot ábrázolja az ember és a szellemi világ között.
Három szép kötetben mutatja be Jordan, hogyan játszanak
bele szellemi lények az emberi lélekbe. Itt teljes mértékben
bekövetkezik a küzdelem az alvással. Vannak olyan emberek,
akiknek álmaiba még belekerült az, amit az emberiségnek ki
kell vívnia a szellemtudomány által, az édes szendergésből
felébredni, a tisztán külső, pozitivista megismerés irányába.
Ezt valóban egy ilyen folyamatnak kell tekintenünk, hogy az
emberek spirituális álmokon keresztül a lustaságba,
lustálkodásba juttatják magukat.
Ha megkérdezzük, min alapszik ez valójában, hogy mégis csak
van egy ember, Julius Mosen, aki képes spirituális folyamatok
ábrázolására, s mintegy beavatási folyamatot mutat be „Wahn
lovag”-jában, honnan jön ez? Ez igen figyelemreméltó: Julius
Mosen beteg volt és életének nagy részét csaknem teljesen
megbénulva töltötte. Mit jelentett azonban ez a bénulás? Hogy
a fizikai test mintegy kiszáradva eloldódott az éter- és

209
asztráltesttől. Ezzel a bénulással az asztrál- és az étertest
szabadabbá vált. Amit nekünk fáradságosan kell kiküzdenünk
a beavatási folyamat révén, azt ő e betegségfolyamat
segítségével elérte. Természetesen ezt a betegségfolyamatot
nem szabad valódi megismerési folyamatnak felfogni, vagy
kívánatosnak tekinteni; de egy olyan korban, amely mintegy a
lustaságba torkollik, a világrend egy olyan embert helyezett a
világba, akinek ilyen volt a kapcsolata fizikai és lelki-szellemi
tagjai között. Így feküdt, megbénulva, egyetlen tagját sem
tudta mozgatni, de eleven lélekkel, eleven szellemmel,
amelyek ezáltal egyenesen szabaddá váltak, és behatoltak a
szellemi világba. Amit a beavatás egészséges módon keresett,
arra itt egy betegség szólította fel. Itt feküdt egy ember élete
nagy részében megbénulva az ágyban, de teste bénulásán
győzedelmeskedve eloldódott belőle a szellemi-lelki. Ezért
tudott ez az ember valóban előhozni valamit, ami számunkra
annyira spirituálisnak tűnik. Hiszen még egészségesebb módon
is el lehetett volna ezt érni, mint ahogy Julius Mosen tette, de
talán éppen ezért kevésbé mély tartalommal.

Egészségesebb módon is elérték ezt. Még a 19. század első

felében lehetővé vált egy költő számára, hogy valóban úgy
ábrázolja az emberiség kultúrtörténetének folyamatát, hogy
alakjaiba mindenütt bevilágított az összefüggés a szellemi
világok és aközött, ami az emberekkel történik a Földön. Ez egy
szép költemény a 19. század harmincas éveiből, Auffenberg
„Alhambrá”-ja[2]. Ez az Auffenberg spirituális költő, és az
„Alhambra” jelentős mű. Így három művel, az „Ahasver”-rel
együtt pedig néggyel: a „Wahn lovag”-gal, az „Ahasver”-rel, a
„Demiurgosz”-szal és az „Alhambrá”-val rendelkezünk – de
még sok ilyet lehetett volna mondani, amelyek ma már
egyáltalán nem könnyen kaphatók. Négy ilyen mű van tehát,

210
amelyek megmutatják számunkra, hogy ebben a korban
mintegy álomszerűen elhalványodik az ember kapcsolata a
szellemi világgal az általános materialista szendergő állapottal
szemben. Korábban már nyitott volt az emberiség a szellemi
világra; csak természetesen azok, akik most ezután leírják,
hogy szellemi világ, azok kihagyják ebből azokat az embereket,
akik teljesen tudatában voltak a szellemi világnak. Ha az ember
ma filozófiatörténetet ír, azt is kihagyja, ha valakinek tudomása
van a szellemi világról, vagy nem említi a legkimagaslóbb
egyéneknél ezt az együttműködést a szellemi világgal.

Nos, igen érdekes az összehasonlítás a „Wahn lovag”,

amelyben valóban spirituális élet pulzál, és Jordan
„Demiurgosz”-a között, amelyben szintén a spirituális élet
szólal meg. Jordan teljesen egészséges volt; nála nem tudott
szétválni a szellemi-lelki a testtől, mint Mosennél, akinek
megbénult a teste. Ennek következménye az volt, hogy Jordan
csak mozgékonyabb ifjúkorában, amikor még belső energiából,
rugalmasságból és logikából felfogta a szellemi-lelkit, akkor
jutott a „Demiurgosz” gondolatára. Később belekerült a
kultúrtörténet egy durván materialisztikus gondolatába, amely
vonulatként húzódott át „Nibelungen” (A Nibelungok) c.
művén, és így tovább. Követnie kellett azt a folyamatot, amely
a materializmus altatódalához vezetett. Az a legjelentősebb
azonban, hogy belássuk, hogy korunknak az a feladata, hogy a
megismerést belevigye a szellemi folyamatba, az emberiség
fejlődési folyamatába, amely valódi szellemi megismerésből
ered, azt a megismerést, amit a világszellem bizonyos fokig
Julius Mosen tragikus sorsán keresztül hangsúlyozott.
Akaratlanul ugyanis már nem tud az ember minden további
nélkül bejutni a szellemi világba; korábban voltak olyan idők,
amikor tudta ezt, ahol az ember pusztán természetes

211
körülményei folytán a szellemi-lelki, az asztrál- és az étertest is
szabadabbak és függetlenebbek voltak a fizikai testtől; de ez az
idő már elmúlt. A mai materialista korban az embernél
természetes állapotában – s ennek a földi lét további részében
így kell maradnia, és mindig intenzívebbé kell hogy váljon –
szilárd összhangban kell lennie a szellemi-lelkinek és a fizikai
testiségnek. Nem fog azonban alábbhagyni az, hogy
természetes körülményei folytán egyedül az embernek
valamilyen tudomása lesz a spirituális világról. Ennek viszont
éppen azon az alapon kell megjelennie, amivel az akaratnak
lehet dolga; hogy a szellemtudománnyal áthatva az ember
belső akarati impulzusaiból, szabadságból, a meditációban, a
koncentrációban kioldja a szellemi-lelkit a fizikai-testiből.
Akkor az ember ugyanúgy, mint korábban, spirituális
megismeréshez jutna, így lehetne beteg, béna, tölthetné élete
második felét megbénult végtagokkal. A mostani
organizációnál ez szükséges volt. Korábban azonban nem volt
szükséges. Az embernek akkor nem kellett megbénulnia,
hanem az asztráltest, az étertest és a fizikai test közötti
kapcsolat olyan volt, hogy jelen volt a tisztánlátó megismerés.
Ma ez csak megbetegedés révén vált lehetségessé. Bizonyos
fokig egyfajta előjel volt az, ami Julius Mosennél nyilvánvalóvá
vált.

Így a világjelenségek mély szellemi összhangját egyenesen a

szellemtudományon keresztül kell lelkünk elé hívni, de
tisztáznunk kell azt is, hogy milyen mély szellemtörténeti
impulzusokkal függ össze bensőleg az, ami szükségessé teszi,
hogy az emberek fokozatosan a szellemtudományra térjenek
át. Ezt nem egyesek valamiféle önkénye követeli meg, hanem
az a nagy folyamat, amelynek éppen a világ szellemi fejlődése
által kell felfognia az egész földi létet. Az ember küldetése és

212
feladata, hogy a jövőben viszont mindig jobban és jobban,
valóban áttérjen a spirituális átélésre, hogy az emberiség az
egész földi kultúrával együtt ne száradjon el, hogy a szellem
valóban tovább tudjon élni a Földön.

Több dolog között, amelyek egy ilyenfajta megismerést

közelebb hozhatnak az emberhez, ott van az is, amit már
ismételten kimondtam: hogy most számos ember viszi fel lelki
lényét viszonylag rövid időtartamon belül, oly módon, hogy
elhasználatlan étertestük van, amely még erőket tartalmaz. Ez
még évtizedekig gondoskodhatott volna a fizikai testről, és
ezek az emberek azáltal, hogy a szörnyű történelmi események
miatt átmennek a halál kapuján, étertestüket elhasználatlanul
viszik fel a szellemi világba. Ezek azonban az emberi kultúra
spiritualizálódásának nagy segítői lesznek. S minden egyéb
mellett ennek a nagy kor-eseménynek éppen az az óriási
jelentősége az emberiség fejlődésében, hogy az elhasználatlan
étertestek felvitelével erők áramolhatnak földi fejlődésünkbe,
amelyek helyzetüknél fogva igazolhatják a szellemiséget. De
sokat ez sem segítene, kedves barátaim, még ha sok Nap lenne
is a világon, ha az emberek szemükkel nem fognák fel a
napfényt, mint ahogy igazak azok a szavak, amelyeket Goethe
mondott ki: „Ha a szem nem lenne napszerű, sohasem tudná
megpillantani a Napot”. Éppen úgy, ahogy a Nap is
hiábavalónak tűnne, ha nem lennének itt a szemek, hogy
felfogják a fényét – úgy kell a földi emberi lelkekből kiindulva
feltámadnia azoknak a szerveknek, hogy valóban felfogják azt,
ami szellemi életként áramlik le a kozmoszból és abból a
világból is, ahol az emberek a halál és az újabb születés közötti
életüket töltik, és ahol az elhasználatlan étertestek is vannak.
Így össze kell kapcsolódnia annak, amit a nagy háborús
áldozattal áldoznak a szellemi, kozmikus létnek, és ezt fel kell

213
fogniuk azoknak az emberi lelkeknek, akik fogékonyak a
szellemiségre. S szörnyű lenne, ha tovább élne az a tudomány,
amely manapság egyetlennek tűnik, s nem tesz mást, mint a
külsőleg érzékelhető tényeket regisztrálja, és arra használja
őket, hogy ésszerű ítéleteket alkosson róluk. Ha a tudomány
csak ismétlése annak, ami a tudomány nélkül ott van, akkor ez
nem tudja összekötni magát az isteni-szellemivel. Csak ami az
emberi lélekben valóban az érzékileg észlelhetőn túl fel tud
ébredni, csak az kötheti össze magát a valóságos isteni-
szellemivel, s így maga a Föld fejlődési folyamata szellemi,
szellemileg eleven marad. Az emberiség minden előrelépése
azon alapul, hogy a spiritualitás behatol-e az ember lelki
fejlődésének folyamatába, és egyedül a szellemből dönthető
el, hogy valami igaz vagy hamis. Az ember ma azt hiszi, hogy a
szellem nélkül el tud dönteni, igazolni tud ezt vagy azt;
azonban végső fokon érzéki igazságokról is dönteni szellemi
átélést jelent.

Amikor a 19. század első felében a régi szellemi átélés

lehanyatlott, akkor ismét mondhatnám, jelképként állították
oda azt, ahogy a szellem működhetett bizonyos emberekben,
hogy megmutassa a csupán külső-érzékire irányuló bizonyítási
eljárás lényegtelenségét. Egy ember, aki dr. Mises néven ír,
éppen ebben az időben sokat teljesített, hogy megmutassa,
hogy mindent, de mindent be lehet bizonyítani, ennek az
ellenkezőjét is, és hogy végső fokon mégis csak összhang van a
szellemi élettel. Például ez az ember sokféle dolgot átélt a
természettudomány, az orvostudomány oldaláról – ő maga
orvos volt -, átélte, hogy minden pillanatban egy új gyógyszer
jön létre ehhez vagy ahhoz a betegséghez. S így éppen átélte
azt az időt, amikor elkezdték a strúma ellen a jódot használni.
Ez az az idő volt, amikor ez a gyógyszer egész sajátságos diadalt

214
ült, amelyben be akarták bizonyítani – ez a 19. század húszas
éveiben történt – hogy a jód valójában milyen költséges
gyógyszer. Akkor egyszer dr. Mises kiállt ezért, és megmutatta,
milyen jól igazolható, minden természettudományos alapelv
szerint, hogy a jód valami kiváló dolog, mivel az ember valóban
bizonyíthatja, hogy a Hold jódból áll. S szállította a
megcáfolhatatlan bizonyítékot, hogy ez így van. Ezzel azt
akarta megmutatni, hogy az ember mindent be tud
bizonyítani, amit akar. S ezt is be tudja bizonyítani. Az értelem,
ami az aggyal van összeköttetésben, minden dologra
vonatkozóan valóban igazolhatja az igent és a nemet. Csaknem
mindig úgy van, hogy valamely tudományos nézet felbukkan,
és más időben ott van az ellenkezője; hogy az ember az igent
éppen olyan jól tudja igazolni az egyik oldalon, mint a nemet a
másikon. Ami azonban nem az igen-nem hullámának ilyen
ahrimáni fel- és leszállása, hanem az emberiségfejlődés isteni
jellegének valódi előrelépése, az a spirituálison alapul. S
világossá kell válnia számunkra, hogy a jelen a maga sajátos,
jellemző kulturális tényeivel azáltal jött létre, hogy ez a
szellemtudomány alvásideje, és mindazon, ami sokszorosan
tudománynak látszik, éppen a szellemi szendergés különösen
elterjedt. Szükséges ez a szellemi szendergés. Nem kritika ez,
amit mondok, hanem csak egy tény megállapítása.
Éppenséggel szeretettel kell elmondanunk, hangsúlyoznunk
kell, hogy már szükséges volt, hogy egy időre az egész
tudomány elaludjon a szellemi világra vonatkozóan. De most
már újra itt az idő, hogy eljöjjön a szellemi élet eleven
ébredése, azé a szellemi életé, amelynek vágyát valóban
mindenütt érezzük. S ezen alapulhat az az érzés, kedves
barátaim, amelyet most, ezekben a fájdalmas időkben át kell
élnünk. Ameddig sejtésünk lehet arról, hogy az ember

215
megtalálhatja az utat a szellemi világba, keresnünk kell ezt az
utat; keresnünk kell, hogy spirituális gondolataink
találkozzanak azzal, ami az elhasználatlan étertestekből lefelé
áramlik. A jövőben ez valóban megadhatja, hogy egy bizonyos
szellemi magasságból visszapillantsunk fájdalmas és
sorsfordító napjainkra. Ez a szellemi magasság el fog jönni, ha
mindig több és több ember valóságos életének tudati
tartalmából megtalálja a szellemtudományos impulzusokat. S
akkor az is megtörténik majd, amit lelkem legmélyéből mindig
zárógondolatként idézek önöknek itt ezeken az
összejöveteleken az utóbbi időben. Ezt reményként kívánjuk
felfogni, olyan reményként, amely azé lehet, de kell is lennie,
aki a szellemtudománnyal összeköttetésben éli át sorsszerű
napjainkat:

A küzdők bátorságából
A harcmezők véréből
Az elhagyottak szenvedéseiből,
A nép áldozatos tetteiből
Nő ki a szellem gyümölcse –
Mely a lelkeket, önmagát ismerve
Irányítja a szellemi térbe.

[1] Julius Mosen: Wahn lovag – megjelent 1831-ben: új kiadása

Rudolf Steiner előadásainak ösztönözésére a Der Kommende
Tag AG kiadónál 1921-ben Stuttgartban; „Ahasver”: megjelent
1838-ban.
[2] Joseph von Auffenberg eposza dramatikus formában.
Megjelent három részben 1828-30-ban.

216
217
A szellemi utak nehézségei. A
különböző európai népek
nemzeti jellegének
kifejeződése népszellemükön
keresztül.
Berlin, 1915. március 16.
Ma ismét tehetünk néhány aforisztikus megállapítást, amelyek
egyik vagy másik oldalról a legutóbb megbeszéltek kibővítései
lehetnek. Elsőként annak módjára szeretném felhívni a
figyelmet, ahogy a szellemi világokhoz történő
felemelkedésünkkor, miután megtettük az első lépéseket a
szellemi világokba, megtaláljuk a szellemi világok tényeit,
valószerűségét. Abból szeretnék kiindulni, miben rejlenek a
nehézségei annak, hogy feljussunk a szellemi világokba. Ezek a
nehézségek ténylegesen szemléletbeliek, s így az is biztos,
hogy az útnak, amelyet meditációinkkal, lelkünk egész belső
munkájával választunk, a szellemi világba kell vezetnie, így
biztos, és könnyű is bizonyos mértékig félreismerni a lelki
tapasztalatok sajátosságait, amelyek a szellemi világba
vezetnek. Először abban rejlik a nehézség, hogy megszoktuk,
hogy mindazt, amit lelkünkkel megtapasztalunk, azoknak az
élményeknek az alapján ítéljük meg, amelyeket a külső érzéki
világból elsajátítottunk. Bizonyos mértékig semmi mást nem
ismerünk, mint azt, amit a külső érzéki világból szereztünk
meg. Nos, ott minden más, így a nehézség mindenekelőtt

218
abban áll, mit akarunk ott látni, egyáltalán figyelmünk
területébe vonni. Úgyszólván az egész szellemi világ
kitárulhatna előttünk, de mi nem látnánk semmit. Alapjában
véve ez az eset áll fenn, mivel mi – amíg ébren, földi testben
időzünk – nem vagyunk abban a helyzetben, hogy szellemi
szerveinket elvonjuk ettől a földi testtől, kivonjuk őket a földi
testtel való kapcsolatunkból.

Tegyünk egy összehasonlítást, amelyet már gyakran

választottam, hogy szemügyre vegyük a lelkiségnek a
testiségtől történő elválasztását. Gyakran mondtam, hogy az
ember mindennapi életben itt lévő halhatatlan lényét éppen
olyan kevéssé ismerhetjük meg, mint a vízből azt, hogy a
hidrogénnek és azt oxigénnek milyen tulajdonságai vannak. A
hidrogén, amely a vízben összeköttetésben van az oxigénnel,
mint ahogy valóban halhatatlan lényünk benne van a
testiségünkben, semmit sem mutat meg számunkra
tulajdonságaiból, ha nincs elválasztva tőle, hanem magába
rejti mindezeket a tulajdonságokat. Így rejti el a lélek a maga
tulajdonságait, míg egységben van a testtel.
A születés és a halál közötti mindennapi élet azonban úgy
neveli az érzéki világgal szembeni magatartásunkat, hogy
szellemi szerveink éber állapotban mindig úgy vannak
összeköttetésben a testiséggel, mint ahogy a hidrogén
összekapcsolódik az oxigénnel a vízben.

Ezért lelkünk életünk folyamán, a születés és a halál között

nem hagyhatja el másként a testet, csak akkor, amikor az
elalvástól a felébredésig kivonul a szellemi világokba. Ebben az
időben az elalvástól a felébredésig a lélek valóban benyomul a
szellemi világokba, ott van. Ott új erőket vesz fel a napi

219
körforgáshoz a szellemi világokból, de megmarad az a
tulajdonsága, hogy csak a testi szervekkel érzékeljen, és abban
a pillanatban, amikor a lélek úgy megerősödne, hogy a
szellemiben érzékelni tudna, felébred. Mert a lélek erőin
keresztül összefügg a testtel, a lélek pedig vágyképességein
keresztül a testtől függ. Abban a pillanatban, amikor a lélek
erői ismét annyira megújultak, hogy tevékenykedni képesek,
vágynak arra, hogy visszatérjenek a testbe, ha az még
életképes. Ezért kell megtanulnunk, hogy a halál után először
fokozatosan tájékozódjunk.

Hasonlítsuk most össze azt, amit a legutolsó lelki

tevékenységként már egy nyilvános előadáson hangsúlyoztam,
az emlékezés képességét azzal, ami akkor lép fel, amikor az
ember megtanulja, hogy bepillantson a szellemi világba. Ez
olyasmi, ami bizonyos értelemben szabaddá tesz bennünket a
testiségtől. Éppen a természettudomány mutatja meg, amikor
mindig tovább fejlődik, hogy az emlékezés során egyfajta tiszta
szellemi folyamattal rendelkezünk, hogy egy korábbi élményre
való visszapillantás ténylegesen szellemi folyamat. De ennek a
szellemi folyamatnak van egy óriási segítsége, mégpedig
testünk segítsége, amelyet a test nyújt. Ez így történik: ha
lelkünkkel a testben időzünk, akkor ez ténylegesen olyasmi,
amit emlékezőképességünkre bízunk, elsősorban valójában
képszerű, teljesen hasonló ahhoz, amit imaginatív
megismerésnek nevezünk. Így azt, amit a mindennapi életben
éppen cselekszünk, belevéssük a testiségbe, hogy
emlékezésként tartsuk meg. Ha van egy élményünk, akkor
ezzel az élménnyel elsősorban szemben állunk az érzékekkel,
van egy képünk, amit magunknak készítettünk. Ez a kép
mindenekelőtt testiségünkbe vésődik be: testünkben egy
lenyomat képződik, mégpedig olyan, amelyet egy

220
pecsétnyomathoz hasonlíthatnánk. Fontos, hogy világosan
lássuk, hogy egy ilyen lenyomat marad vissza. De gyerekes az
a képzet, amellyel erről a külső természettudomány gyakran
rendelkezik. Egyeseknél arról olvashatunk, hogy az agy egy
bizonyos részén felrajzolódik az egyik képzet, a másik pedig egy
másik részén, és hasonlók. Nem így történik ez, hanem úgy,
hogy a lenyomat, amely testiségünkben képződik, valójában
egyáltalán nem hasonlít ahhoz, amire később emlékezünk.
Mivel tisztánlátó módon szemlélve ez alapjában véve egy olyan
lenyomat, amely felveszi az emberi fej formáját, és még
mintegy folytatódik befelé az ember további részébe. Teljesen
közömbös, mit élünk át, erről egy lenyomatot hozunk létre
magunkban, mégpedig befelé az étertestbe. Ha ezt a
lenyomatot el tudnánk távolítani, akkor fejünk és ennek
folytatása csak saját maga vézna, árnyszerű kísértete lenne. S
ha újabb emlékünk volna, akkor ismét egy fej és folytatásának
árnyképét látnánk. Ezek azonban semmiképpen sem
hasonlítanak ahhoz, amit akkor élünk át, ha emlékezünk. Ha
sok emlékünk van, akkor sok ilyen árnyszerű kísértet rejlik
bennünk. Ezek mind egymásba folynak és áthatják egymást. S
ami marad, kívülről nézve olyan lenne, mint egy árnykép, s csak
úgy lehetne leírni, hogy az egyik ilyen, a másik amolyan.
Hogy az emlékezés valóban létrejöjjön, az emberi léleknek
először ezzel a testben megmaradt lenyomattal szemben kell
fellépnie, és úgy kell megfejtenie, mint ahogy azokat a sajátos
jeleket fejtjük meg, amelyek a papíron vannak, és egyáltalán
nem hasonlítanak ahhoz, amit utána lelkünkben átélünk,
amikor valamit olvasunk. Egy ilyen tudatalatti olvasási
folyamatot kell megvalósítania a léleknek, hogy ezeket a
pecsétlenyomatokat átültesse azzá, amit majd a valódi
emlékezésben átélünk. Tegyük fel, hogy önök nyolcéves

221
korukban átéltek valamit, és ma visszaemlékeznek erre. Az
igazi folyamat az, hogy az önök lelke, valamitől ösztönözve, rá
van utalva ezekre az árnyszerű fejecskékre és folytatásaikra,
amelyek egykor belénk nyomódtak, ezeket fejti meg ma a
lelkünk. S abból, ami az élmény, olyan kevés marad a testben,
mint a könyvben abból, amit akkor élnek át, ha egy könyvet
olvasnak. Ha a könyvet ismét elolvassák, akkor lelkileg az egész
dolgot újra meg kell alkotniuk. Mindez anélkül történik, hogy
észrevennénk. De az, aki nem tanult meg olvasni, nem tudja
kitalálni a jelekből, mit kellene kifejezniük ezeknek az
írásjeleknek. S valóban így van ez emlékezési folyamatunkkal:
ez egyfajta belső olvasás. Sok minden történik az emberi
lélekben, ami a tudat küszöbe alatt játszódik le, és az ember
egyáltalán nem veszi észre. Mialatt átadjuk magunkat
emlékezésünknek, egy végtelenül bonyolult folyamat történik
az emberben. A különben sötétbe borult élet félhomályából
folytonosan felbukkannak az éterikus „pecsétlenyomatok”, és
ebben a felbukkanásban és megfejtésben rejlik az, amit az
ember belső emlékezési folyamatként él át.

Nem kigondolt dolgot mondok önöknek, hanem olyasmit, ami

valóban az okkult megfigyelésből adódik. Ha most lelkünk
belső erőit meditációs és koncentrációs folyamatokkal eddzük
meg, akkor megjelenik az, amit hangsúlyoztam, vagyis nem az
alakul ki, amit emlékezésnek kell neveznünk, hanem belső
erőket fejlesztünk ki. Ami azonban lenyomatként kialakul,
kívül, a kozmoszt átszövő éterbe nyomódik bele, objektíven
belenyomódik a kozmoszba. Amíg meditálunk, koncentrálunk,
belenyomódunk az objektív kozmikus folyamatba. Alapjában
véve éppen így van az is, ha tanulmányszerűen átadjuk
magunkat annak, amit a szellemtudomány nyújtani tud, mivel
ez érzékfeletti dolgokról szól. Ha a szellemtudomány nyújtotta

222
gondolatokat valóban felfogjuk, akkor már oly messzire
oldódunk el magunktól, hogy gondolati munkánkban
együttműködünk a világéterrel, míg ha a szokásos módon
gondolkodunk, akkor ezek a gondolatok csak önmagunkba
nyomódnak be.

Nos, beláthatják, arról van szó, hogy aki valóban lelkileg

előbbre akar jutni, az végtelenül sokat ad arra, amit ugyanazon
gondolati folyamat ismétlődésének kell neveznünk. Ha egyszer
valamely gondolatra koncentrálunk, akkor ez futólagos
benyomást tesz a világéterre. Ha viszont napról-napra
ugyanazt a gondolatot midig újra lelkünk elé idézzük, akkor ez
a benyomás mindig újra bekövetkezik. S most fel kell tennünk
a kérdést: ha mindig újra benyomást gyakorlunk a világéterre,
hogy a meditációt megismételjük, mi történik akkor valójában,
mire gyakorlunk benyomást? E kérdés megválaszolásához
valami másba kell, hogy belemélyedjek.
Ha valaki igazán keresi az utat a szellemi világba, akkor ha
valóban tisztánlátóvá kezd válni, ezek a tisztánlátó élmények
egészen figyelemreméltóan lépnek fel, ugyanis az ember
világosan észleli, hogy igen, átélem azt, ami itt van, de
alapjában véve ezekből az élményekből hiányzik valami.
Előrebocsátom, hogy ekkor az embernek már valóban
tisztánlátó élménye van. Utólag, ha ismét túl van ezeken a
tisztánlátó élményeken, és emlékszik rájuk, azt mondja
magának: lehet, hogy mindehhez semmi közöm sincs. Olyan
benyomásunk van, mintha az általunk tisztánlátó módon
átéltek belőlünk kioldódott dolgok lennének. Mindenekelőtt
egyáltalán nem tudja megfejteni az ember, hogy mennyire van
köze ezekhez az élményekhez. Ez a legjelentősebb. Ezért olyan
könnyű ezeket az élményeket puszta álmodozásnak tekinteni.

223
Az ember először észreveszi, hogy van valami köze ahhoz, ha
azt látja, hogy a vele szembejövő a saját lényének egy másik
alakja, ha megjegyzi: igen, amit itt átélsz, az valójában hasonlít
saját élményeidhez, és amit itt átéltél, nem történhetne meg,
ha te nem lennél itt. Hogy világosabbá tegyem, a következő
módon szeretném kifejezni magam. Tegyék fel, hogy van egy
álmuk, amely a legkorábbi ifjúságukból hoz vissza egy élményt.
Ha felébrednek ebből, csak azt fogják felismerni, hogy ez az
önök álomélménye, mivel a képek tömegében fellép az, amit
korábban átéltek, s ekkor tudják, hogy az álomnak valami köze
van önökhöz. Így van ez az első tisztánlátó élményekkel.
Fokozatosan rájövünk: valójában egészen más az, aki itt
álmodik, és mégis te magad vagy. Megtanuljuk felismerni
magunkat a tisztánlátó élmények tömegében.

Az is bizonyos jelentős esemény, ha ezt a tapasztalatot tesszük:

benne voltunk egy bizonyos mennyiségű élményben, de mi
magunk voltunk benne. Az embernek először fel kell fedeznie
magát a tisztánlátó élményben. S akkor rájön: te nem csupán
a testedben vagy, hanem kívül a kozmoszban is. S ez végtelenül
jelentős élmény, amely megmutatja nekünk: te olyasmivel
rendelkezel, amit a magasabb hierarchiák tartanak és
hordoznak, gondoznak és ápolnak. Itt vagyok, mondja az
ember magának, a testemben, testi burkomban lakom, s
ugyanakkor a szellemi világban vagyok, a magasabb
hierarchiák szellemei tartanak és hordoznak engem. Ott nem
zavarja az embert az a törvény, hogy egy lény egyszerre két
helyen is lehet, mert ez a törvény a szellemi világban már nem
érvényes. Én benne vagyok önmagamban, és egyúttal ugyanaz
vagyok, aki a szellemi világban engedi lejátszódni az
élményeket önmagában. Az ember felfedezi, hogy
biztonságban van a magasabb hierarchiákon belül. Az ember

224
tudja, hogy ő egy ilyenfajta kettős lény, és fokozatosan rájön,
hogy ami az emberben szellemileg létező, alapjában véve
egyáltalán nem az érzéki világban van, hanem a szellemi
világban, s ami az érzéki világban van, az a szellemi világból
idevetett árny. Az ember belebújik egyfajta szellemi
testiségbe, ezáltal önmagán kívül van, és kívülről szemléli
önmagát. Aki nem akarja rábízni magát ilyen látszólagos
ellentmondásokra, az nem tud olyan fogalmakhoz jutni,
amelyek megmagyarázhatják számára a szellemi világot.
Fontos, hogy az ember felfedezze magát önmagán kívül,
amennyiben érzékszervi lény.

S most már vagyunk annyira, hogy meg tudjuk mondani, hová

íródnak be meditációink. Szokásos emlékezéseink
önmagunkba nyomódnak bele, mindig létrejön egy
„pecsétlenyomat”, amely a fejjel és néhány „függelékkel”
hasonló az emberhez. Ha meditálunk, vagy a szellemtudomány
képzeteit magunk elé idézzük, akkor is lenyomatokat
készítünk, de ezek a másikból jönnek létre, ahogy éppen
leírtam, s ez mi magunk vagyunk. A másikból jönnek létre ezek
a képzetek. Ha Berlinben vagy Nürnbergben tapasztalunk
valamit, s mindez ugyanazon a testen lenyomatot okoz, akkor
a szellemileg benső átélésnél mindez abból jön létre, aki mi
magunk vagyunk. Mindez benyomódik. Így amennyiben
valóban a szellemtudományos módon elgondolt, érzett, vagy
átélt dolgok értelmében viselkedünk, akkor éppen úgy saját
érzékfeletti lényünkön dolgozunk, mint ahogy fizikai
lényünkön akkor, ha a szokásos átéléssel állunk szemben. Nos,
meg fogják érteni, hogy határozott, belső erők szükségesek
ahhoz, hogy az érzékfeletti emberen dolgozzunk. Ha olyan
dolgokra emlékezünk, amelyek színnel, hanggal hatottak ránk,
és így tovább, akkor ez érthetően könnyebb, mivel a test

225
támogat bennünket. Azáltal, hogy valamely szín bizonyos
hatást gyakorol ránk, egy testi folyamat indul el bennünk. Ha
egy tisztán szellemi képzetnek akarjuk átadni magunkat, akkor
le kell mondanunk minden ilyenfajta testi támogatásról,
lelkünket bensőleg meg kell erősítenünk, mindig nagyobb
erőket kell kapnia, hogy önmagában úgy megedződjék, hogy
valóban benyomást készíthessen a külső, kozmikus éterről.

Akkor jutunk ide, ha ilyen módon kapcsolatot keresünk a mi

valódi emberünkkel, aki mindig itt van, kapcsolatban van
emberi individualitásunkkal, a mi valóságos emberi
lényünkkel. Nos, az, ami itt a valóságban mi, emberek vagyunk,
az él a magasabb hierarchiák lényeiben úgy, ahogy a mi testünk
az érzéki-természeti folyamatokban. Ahogy mi földi létünk egy
darabja vagyunk, ugyanúgy szellemi létünk egy darabja is
vagyunk abban, ami a magasabb hierarchiák világában zajló
folyamatokban történik.
Ezt kiegészítve szeretnék valami másra utalni. Mialatt
kapcsolatban vagyunk a szellemi világgal, a magasabb
hierarchiák sokféle szellemeivel is kapcsolatban állunk.
Idetartoznak azok a szellemek, amelyekhez csak emberi
individualitásokként van kapcsolatunk, s akik nem valamely
kozmikus funkcióra kijelölt lények. De olyan lényekhez is
tartozunk, amelyeknek valamely kozmikus funkciójuk van:
mindegyikük például egy népszellemhez tartozik. Ahogy
teljesen érzéki folyamatainkban összefüggünk az érzékelhető
természettel, ugyanúgy függünk össze felfelé mindazokkal a
szellemekkel, amelyek érzékfeletti módon leérnek a fizikai-
érzéki világba. S ahogy mi itt a külső dolgokhoz állunk és
gondolatokat, képzeteket alkotunk, úgy alkotják a magasabb
hierarchiák lényei gondolataikat és képzeteiket azáltal, hogy

226
számukra mi vagyunk a tárgyak. Mi vagyunk a tárgyak a
magasabb hierarchiák lényei számára, mi vagyunk az ő
birodalmuk, amelyről gondolkodnak. . Ezek a gondolatok
inkább az akarathoz tapadnak.

Ahogy ezek a magasabb hierarchiák viszonyulnak hozzánk, úgy

különböztethetőek meg ezek a lények, s világossá válik egy
lényeges különbség számunkra, ha megfigyeljük, hogyan
történik a magasabb hierarchiák ilyenfajta lényeinek fejlődése,
például a népszellemeké. Itt a születés és a halál között is
végigmegyünk egy ilyen fejlődésen, mialatt énünk mindig
érettebb és érettebb lesz, mindig többet tud meg a világról. A
még fiatal ember nem tudhat meg annyit, mint az öregebb. Így
van ez a magasabb hierarchiák lényeinél is, csak az ő fejlődési
folyamatuk valami más, mint a miénk.

A magasabb hierarchiák egyik lényét jelölhetjük meg, ha az

itáliai népszellemről beszélünk. Ez az olasz népszellem
fejlődésen megy keresztül, és valóban pontosan megadhatjuk
azt az időpontot, amelyben ez a népszellem egy fontos
fokozaton lépett túl. Hiszen tudjuk, hogy az olasz népszellem
és az olasz ember között olyan összhang van, hogy az olasz
népszellem az olasz ember érzőlelkén keresztül működik. Nos,
ez a hatás azonban az érzőlelken keresztül először olyan, hogy
a népszellem mintegy csak a lélekre hat, és majd csak később,
további fejlődésében avatkozik bele akaratával abba, ahogy a
lélek a testi-fizikaiságon keresztül is kiéli magát. Ha követik az
olasz történelmet, akkor találnak egy fontos esztendőt, 153o
körül. Ez az az év, amikor az olasz népszellem olyan hatalmassá
válik, hogy már a testiségre is kezd hatni, és ettől kezdve
fejleszti ki egész részletesen a nemzeti karaktert. Okkult
módon ez úgy mutatkozik meg, hogy a népszellem

227
hatalmasabb akaratot kap: a testiségbe is kezd belevésődni, és
egészen a testiségig kialakítja a népi jelleget. Míg énünk mindig
függetlenebb lesz a testtől, a népszellem ezzel szembenálló
fejlődésen megy keresztül. Mikor már egy ideje a lelkiségre
hatott, egészen a testiségbe menően kezd hatni.

A francia népszellemnél ugyanazt találjuk, ha mintegy 16oo-ra

megyünk vissza, és az angol népszellemnél körülbelül 165o-re.
Míg korábban a népszellem inkább a lelkiséget ragadta meg,
ettől kezdve átterjed a testiségre is. Akarata hatalmassá válik,
és a lélek kevesebb ellenállást tud kifejteni a nemzeti jelleg
kialakulásával szemben. Ezért kezdődik ezekben az időkben a
nemzeti jelleg erőteljes kidomborodása. Ez onnan származik,
hogy a népszellem alászáll. Magasabban nyugszik, ha inkább a
lelkiségre hat, alászáll, ha inkább a testiségre hat. Így a
népszellem alászállásáról beszélünk az itáliai félszigeten 153o
körül, Franciaországban a 17. század kezdetén és Angliában a
17. század közepén. Shakespeare akkor működött, mielőtt a
népszellem keresztülment ezen a fokozaton. Ez jelentős dolog.
Ezért van ez a sajátos törés, amely az angolok Shakespeare-rel
szembeni felfogásában teret nyert, és az a következménye,
hogy éppen Németországban inkább tisztelik Shakespeare-t,
mint magában Angliában. Egyre inkább erről van szó egyes
emberek esetében a népszellem alászállásakor.
Ha most a német népszellem fejlődését nézzük, akkor valami
hasonlót észlelünk körülbelül 175o és 185o körül. De
érdekességképpen el kell mondanunk: ez a népszellem ott
alászáll, de ismét felemelkedik. S ez igen fontos. Egy olyan
folyamatot, amely a nyugati népeknél játszódott le, csak úgy
követhetünk, hogy látjuk a népszellem alászállását, és ahogy
hatalmába keríti a népeket. A német népnél azt látjuk, hogy a

228
népszellem le is száll a 18. század közepe táján, de a 19. század
közepén ismét felemelkedik, s így itt egészen más viszony
alakul ki. Csak nagy lendületet vesz, hogy a német karaktert
kiemelkedő népi jelleggé formálja, de ezt csak egy ideig teszi.
Miután itt megtett egyet-mást, ismét felemelkedik, hogy újra
csupán a lelkiségre hasson.

A német szellemi élet virágzása arra az időre esik, amikor a

népszellem a legmélyebben ereszkedett alá. Természetesen a
népszellem saját népénél marad. De most ismét a szellemi
magasságokban tartózkodik. Ez a német népszellem
sajátossága. Korábban is már alászállt, de ismét felhagyott a
túlzott nemzeti jelleg kialakításával. A nemzeti jelleg olyan
kikristályosodása, amely a nyugati népeknél figyelhető meg, a
német népnél a német népszellem sajátossága miatt
egyáltalán nem léphet fel. Ezért a német gondolkodásmód
mindig univerzálisabb marad, mint a többi népeké. Ezek a
dolgok ténylegesen a szellemi világok mély igazságaival
függnek össze. Ha Goethe korában keresnénk a német
népszellemet, akkor mintegy olyan szinten találnánk meg, mint
az angol vagy a francia, vagy az olasz népszellemet. Jönnek
ismét olyan idők, amikor alászáll, és olyanok, amikor
felemelkedik. Ez az ide-odaszárnyalás a német népszellem
sajátossága.
Az orosz népszellemnél ez úgy van, hogy egyáltalán nem szállt
alá, hogy átkristályosítsa a népet, hanem mindig visszamarad
valami a nép fölött lebegő felhőként, s így ezt a népszellemet
mindig fenn kell keresnünk. Ezért ez a nép csak akkor fejlődhet
szellemileg, ha hajlandó lesz arra, hogy lényével egyesítse azt,
amit nyugaton megszereztek, hogy a nyugattal összhangban

229
kultúrát alapozzon meg, mivel ez a nép önmagából sohasem
tudna kultúrát kibontakoztatni.
Mindezt ilyen módon kell megértenünk. A német nép egész
mozgékonysága abból ered, hogy a német nincs úgy összenőve
népszellemével, mint ahogy ez Európa nyugati részében
előfordul. Ezért is jelent óriási nehézséget, hogy valóban
megértsük a németek lényét. Csak akkor érthetjük meg, ha
elismerten abban a helyzetben vagyunk, hogy egy olyan nép
lényéhez tartozunk, amelynek népszelleme valójában mindig
csak szórványosan nyúl bele a nép fejlődésébe. Amit itt
kifejtek, a történelmi lét megértésének legnehezebb
fejezeteihez tartozik, ezért nem szabad vigasztalannak
lennünk, ha ellentmondásosnak tűnik számunkra. De olyan
korban élünk, amelyben törekednünk kell, hogy megértsük,
min alapul az ellenségesség, amely oly világosan mutatkozik
meg Európának ezekben a végzetes napjaiban. Mert
mindenhez, amit átélünk, alapjában véve csatlakozik valami,
amit az ember egészen érthetetlennek tarthatna, ami csak
akkor áll elő, ha pontosabban megnézzük. Bizonyos, hogy a
németek csak most veszik észre, hogy alapjában véve
rettenetesen gyűlölik őket. De ha alaposabban megvizsgáljuk,
észre fogjuk venni, hogy abban, amit az emberek a legjobban
gyűlölnek, éppen a német természet legjobb tulajdonságai
rejlenek. A legrosszabb tulajdonságokat nem különösebben
gyűlölik az emberek.
Ha be akarunk pillantani a titkokba, egy kissé
összefüggésükben kell szemlélnünk a dolgokat. Azt
mondhatnánk: ha valaki Németországban egy ilyen dolgot
mond, akkor ez arra is utal, hogy létezik német sovinizmus.
Miért ne kellene a német embernek elismerően és dicsérően

230
beszélnie a németek természetéről? Ha ez így lenne, akkor ezt
az előadást nem tartanám meg, és nem beszélnék így a német
jellemről. De hogy nem éppen a német sovinizmus kell ahhoz,
hogy a német gondolkodásmódot így jellemezzük, ebből azt
látjuk, hogy az egyéb európai gondolkodásmódoktól nem a
hátrányára különbözteti meg magát. Ez jellemezhetné a német
gondolkodásmódot, amit itt közölni szeretnék önökkel. Ernst
Renan írja David Friedrich Strauss-nak[1]: „1843 körül
St.Sulpice-ban voltam szemináriumban, amikor Goethe és
Herder írásain keresztül elkezdtem megismerni
Németországot. Úgy gondoltam, hogy egy templomba lépek,
és abban a pillanatban mindaz, amit addig egy istenségre
méltó gazdagságnak tartottam, csak fonnyadt és elsárgult
papírvirágnak tűnt… Németországnak van a legjobb nemzeti
jogalapja, nevezetesen a legnagyobb jelentőségű történelmi
szerepe, lelke, mondhatnám irodalma, zsenijei, az isteni és
emberi dolgok sajátos felfogása. Németország hajtotta végre
az újabb idők legjelentősebb forradalmát, a reformációt,
ezenkívül egy évszázad óta Németországban történt a
legnagyobb szellemi fejlődés, amit a történelem ismer. Olyan
fejlődés, amely – ha szabad ezt a kifejezést használnom – az
emberi szellemet olyan mélységűvé és kiterjedésűvé tette,
hogy az, aki ettől az újszerű fejlődéstől érintetlen maradt, úgy
viszonylik ahhoz, aki átélte, mint aki csak a számtant ismeri,
ahhoz, aki jártas a differenciálszámításban is”.

Így ír tehát Ernst Renan David Friedrich Srauss-nak 187o-ben.

Nem akarok tovább belemélyedni ebbe a levélváltásba, amely
rendkívül érdekes. Még meg akarom említeni, hogy Renan
akkoriban azt írta, hogy az embernek csak két lehetősége
lenne: először, Franciaország földjét elvenni. Ez azt jelentené:
bosszú a halálig minden germán számára, testvéri egyesülés

231
minden lehetséges szövetségessel. A másik lehetőség: hagyjuk
Franciaországot, ahogy van, akkor a békepartnerek
kerekednének felül, és azt mondanák, hogy nagy esztelenséget
követtünk el, ki akarjuk javítani hibáinkat, s ekkor majd
megmentjük az emberiség üdvösségét.

Ezt a mellékes megjegyzést annak alapján tettem, hogy

megmutassam, Renan azt, amit éppen felolvastam a leveléből,
olyan hangulatban írta, amelyben nem különösebben hajlott
arra, hogy mindent elismerjen arról, amivé a német
gondolkodásmód az emberiség fejlődése folyamán vált. De
hajlott arra, hogy odaállítsa mások elé azt, amit a német
gondolkodásmódban az emberiség meghódított, úgy, mint a
magasabb matematikát az elemi számtannal szemben. Az
embernek nem kell sovinisztának lennie, csak ismernie kell azt,
amit Renan 187o-ben írt.
Ha tehát arról beszélünk, milyen az ember kapcsolata a
magasabb világokhoz, tudnunk kell, hogy konkréten, a
valóságban úgy vannak ezek a kapcsolatok, hogy az ember
magában hordja azt a másikat, aki él, s aki a magasabb szellemi
világokkal ugyanolyan kapcsolatban áll, mint mi az érzéki
világgal, a testiséggel. Azzal, ami bennünk érzékfeletti,
éppenséggel mindennel, ami érzékfeletti, meghatározott
viszonyban vagyunk. Így nem csupán teoretikus, hanem igazán
és valóban eleven fejlődésen megyünk keresztül, ha a
meditációs folyamatként leírtakat átéljük lelkünkben. Lelkünk
ezáltal valóban beleír valamit a szellemi világokba. S abba írja
bele ezt, ami alapjában véve mi magunk vagyunk. Ha ezt a
megfelelő módon meggondoljuk, akkor ez a fogalom, hogy
„benne vagyunk a szellemtudomány eleven áramában”
összekapcsolódik az „emberi felelősség” fogalmával, s ennek a

232
fogalomnak valóban meg kell jelennie a szellemtudománnyal
foglalkozó ember lelkében. Tudjuk, hogy az emberiség szellemi
fejlődését tekintve éppenséggel változáson megy keresztül. A
régi tisztánlátás napjainkig már eltűnt, és tudjuk, hogy ismét ki
kell küzdeni azt, ami korábban összefüggött a szellemi világgal,
s ehhez a szellemtudomány az út. A régi időkben az ember
tisztán természetes módon úgy kötődött testiségéhez, hogy
ugyanakkor lényének egy részével a szellemi világokban volt.
Mivel manapság bensőségesebben kötődik a testéhez, arra
kell törekednie, hogy testén kívül a szellemi világot is
megértse. Bizonyos mértékig olyan öröksége volt ez az
embernek, amely egyre gyengébbé vált, mígnem korunkig
teljesen elenyészett. Ezért kell korunkban elkezdeni azt a
munkát, amely felfelé vezeti a lelket a szellemi világba.

Gondolják el, a német népszellem lénye olyan, hogy ez a

népszellem folytonosan lefelé, a néphez, és ismét felfelé a
szellemi világba éli át útját. Miért teszi ezt éppen egy bizonyos
népességnél? Annak alapján, mivel éppen ennek a népnek a
lényében kell előhívnia azokat az erőket, amelyek a
legelsődlegesebb értelemben a szellemtudományhoz
vezetnek. Ha a népszellem alászáll, akkor a fizikai világban egy
elszántabb népi jelleg működik általa. Ha ismét visszamegy, és
a népszellem engedi ingadozni a népi jelleget, akkor a nép a
népszellem minden előretörésekor és visszahúzódásakor saját
testében részt vesz ebben, és megtanulja felismerni, hogy az
érzéki és az érzékfeletti világ közötti létben él.
Emlékezzenek arra, amit nyolc nappal ezelőtt mondtam, hogy
az utóbbi évtized egész irodalomtörténetét át kell írni, mivel
bizonyos szellemi személyiségeket manapság elfelejtenek,
akiknek sokkal nagyobb a jelentőségük, mint azoknak, akikről

233
valamit tudunk. Abban az időben történik ez, amelyben a
népszellem ismét felemelkedett. Elsődleges értelemben
szövetségre kell lépnünk a szellemtudománnyal, hogy itt a
népszellem újbóli felemelkedését láthassuk, más szóval, a
német embernek meg kell ismernie saját lényét, nem csupán a
fizikai világban, hanem az érzékfeletti világban is, mivel
mindkettőben benne él. Ez ismét egyik alapja annak, amit
nyilvános előadásokon is mondtam, hogy egy bizonyos belső
rokonság áll fenn a német szellemi kultúra és a
szellemtudományra való törekvés között. Fichte csak olyan
korban jelenhetett meg, amelyben a népszellem alászállt.
Ezért alig lehet Fichte filozófiáját érteni, vagy félreérthető.
Egész élete és működése bizonyos fogalmak és ideák között,
csak olyan korban volt lehetséges, amelyben ezekbe az
ideákba az én-lény oly módon jutott be, mint ahogy a Fichte-i
filozófiában, amelyben a népszellem alacsonyabb szintre
ereszkedett le. Nos, magasabban kell keresnünk a
népszellemet, és csak a szellemtudomány segítségével
találhatjuk meg. Ez felel meg a népszellem kapcsolatának a
német néppel. A német fejlődés egész természetében benne
van az, amit mély rokonságnak neveztem a német szellemi élet
és a szellemtudományhoz vezető út között. Igen kívánatos
lenne, ha ezeket a dolgokat fokozatosan, egyre inkább meg
tudnák érteni.

Valóban, ha ránézünk arra, ami a jelenben történik, az óriási

áldozatokra, amelyeket meg kell hozni, mindazokra az
aggodalmakra, amiket át kell élniük az embereknek az
események miatt, akkor arra kellene jutnunk, hogy ebben
valami nagyon más dolog tombolja ki magát, mint amit az
ember külsődleges értelemmel meg tud érteni. S más
formában idézhetnénk Pál mondását: ha Krisztus nem támadt

234
volna fel, akkor a mi tanításunk és hitünk is halott lenne! Pál
számára ez megerősítette azt, amit neki kellett elhoznia a
világnak, hogy rá tudott tekinteni Krisztus igazi feltámadására.
Ezt sokszorosan félreértették. Ezzel szemben, ami most
történik, arra azt kell mondanunk: hogyan fejeződik ki mégis a
hitből az a szilárd meggyőződés, hogy az ember valami mással
is összefügg, nemcsak azzal, ami pusztán az érzéki világban
van. Nemcsak igazi vallási elmélyülésről van szó, hanem
láthatjuk, hogy a lelkek, még ha nincsenek is teljesen
tudatában, éppen korunkban erőteljesen tiltakoznak minden
materializmus ellen oly módon, ahogy a halálba indulnak. Azt
kell mondanunk: mindazon kívül, amit ezek az események
jelentenek, egyben a materialista gondolkodásmód és élet
legyőzésére fordított munkát is jelentik, s ez fokozatosan
alakult ki. S a kor fejlődése iránti mély érzésből azt kell
mondaniuk az emberi lelkeknek: majd akkor, ha ismét a béke
napja ragyog fel, és materialista érzület, materialista
gondolkodásmód költözik a Földre, akkor nem kellene-e azt
mondanunk, hogy mindez a sok halál valójában hiába történt,
ha nem tudnánk a harcmezőre, az elhunytakra úgy tekinteni,
hogy spirituális, szellemi érzést alakítsunk ki? Így Pál mondását
átalakíthatnánk, és azt mondhatnánk: hiábavaló lenne a
végtelen sok szenvedés, hiábavaló az átmenet a halálon
fizikailag fiatal korban oly sok ember számára, ha a békés
tájakon materialista szemlélet és élet terjedne el. S ezeknek a
napoknak úgy kell hatniuk, mint figyelmeztető fáklyáknak azok
számára, akiknek itt kell élniük, és mélyen belevilágítaniuk az
emberi lelkekbe és szívekbe, hogy az emberiségben valóban
létrejöhessen egyfajta valóságos akarat arra, hogy a
szellemiben éljen. Nem tudjuk eléggé mélyen átélni azt, ami
napjainkban történik. S éppen ezért szeretnénk, hogy akik

235
kiállnak a szellemtudomány mellett, azoknak a pillantása
kitáguljon a szűkebb horizontról, amelyben ma sokszorosan le
van láncolva, egy tágabb horizont felé. Valóban csak akkor
érezhetjük meg feladatunkat, ha átlátjuk, hogyan függ össze
az, ami a fizikai Földön történik, azzal, ami a szellemi világban
játszódik le, azt a feladatot, ami elé a jelenlegi nehéz idők
állítottak bennünket.

Vannak olyan emberek, akik könnyedén kijelentik, hogy ami

most lejátszódik, annak semmi köze sincs az egyes népek
szellemi fejlődéséhez. Azoknak viszont, akik képesek a
dolgokat saját folyamatukban áttekinteni, mindaz, ami a külső
világban játszódik le, a szellemiség kifejeződése. Ezért akarunk
egyre jobban és jobban ragaszkodni hozzá és megpróbálni azt,
hogy saját lényünket eloldjuk egy szűkebb körtől – éppen olyan
érzések révén, amelyek a szellemtudománytól jöhetnek
hozzánk -, és ezt a szellemtudomány által eloldódó lényünket
a most történő nagy eseményekkel egyesíteni, s elfelejtkezni
arról, ami csak személyiségként történik velünk, és összenőni
az emberiséget manapság megrázó eseményekkel.
Ezt akartam önökben előidézni ezeknek az előadásoknak a
fejtegetésein keresztül is, s szeretném, ha a továbbiakban
átgondolnák, amíg talán áprilisban ismét viszontlátjuk itt
egymást. Mert csak akkor lehet elérni azt, amire ezek az
események felszólítanak bennünket, ha az, aki most e nagy
események által megpróbálva, felmegy a szellemi világba, és
lefelé hatva megértéssel találkozik, ahogy ez a szellemi
megismerésből elérhető. Igaz ez:

A harcosok bátorságából,
A harcmezők véréből,

236
Az elhagyottak szenvedéseiből,
A nép áldozatos tetteiből
Nő ki a szellem gyümölcse –
Hogy a lelkeket, önmagát ismerve
Irányítsa a szellemi térbe.

[1] 1870. szept.13-i levél. David Strauss, Gesammelte

Schriften, (Összegyűjtött írások), Bonn, 1876-78.I.köt. 311.old.

237
Az éteri ember a fizikai
emberben
Berlin, 1915. április 20.
Ma elsősorban emlékeztetni szeretném Önöket valamire, amit
a legtöbbjüknek már a korábbi fejtegetések alkalmából
bizonyára említettem. Ha az ember lelke abban az értelemben
fejlődik, ahogy már a nyilvános előadásokon is megfelelően
hangsúlyoztam, akkor mi egy másfajta világképhez jutunk.
Lényeges az, hogy az utat lelkünkkel mintegy az érzéki világból
a szellemibe tesszük meg.

Mialatt lelkünkkel tovább fejlődünk, szemléletünk számára a

fizikai világ fokozatosan átalakul a szellemi világgá. Azt
mondhatnánk, hogy az érzéki-fizikai világ sajátosságai
lassanként eltűnnek, és tudati horizontunkon megjelennek a
szellemi világ képei, lényei és tényszerűségei. Azt, ami így
tudatunkban felbukkan, a következő módon nevezhetnénk
meg: mi magunk leszünk mások – természetesen belátásunk
számára -, mi magunk leszünk mások, és a világ, amely az
érzéki szemlélet számára körülöttünk van, szintén más lesz.
Maradjunk most annál, ami a legközelebb esik számunkra,
maradjunk a földi világnál. Alapjában véve az ember a Földön
kívüli világról a földi élet folyamán valóban igen keveset tud,
ha annak rendje és módja szerint megmaradunk annál, ahogy
földi életünkkel összenőttünk. A szellemi világba történő
előrehaladásnál előáll az – hiszen testünkön kívül vagyunk -, ha
vissza akarunk pillantani egész fizikai életünkre vagy egyáltalán
egész mivoltunkra, hogy ez alapjában véve mindig gazdagabb

238
és gazdagabb lesz; ez az ember mindig tartalmasabbá válik,
kitágul egy másik világba. Maga az ember egyenesen egy
bizonyos világból nő ki, mialatt így visszapillantunk rá. Ez az
igazsága annak, amit gyakran hangsúlyoztunk: hogy az ember,
míg szellemileg fejlődik, azonossá válik a világgal. Egy új világot
lát, egy világot, amelyben különben benne van, úgy, ahogy az
ő magából jön elő. Kitágul ebbe a világba. A Földről ezzel
szemben eltűnik az öröm vagy az, amit a szokásos fizikai
szemlélet számára hegyeknek, folyóknak tűnnek és így tovább.
Ez eltűnik, és fokozatosan megtanuljuk, hogy a Földön belül
érezzük magunkat, azt mondom, kifejezetten a Földön belül,
mint egy nagy organizmus belsejében. Saját világunkból kívül
kerültünk, s ez a belső világ, ez a belső valóság válik egy
szélesebb világgá, s ami földi világként körülvesz bennünket,
lényszerűvé válik, lénnyé válik, s azt kell gondolnunk, benne
vagyunk, bele tudjuk képzelni magunkat. Mialatt kinövünk
önmagunkból, emberi világunk mintegy kitágul egy szélesebb
világgá; majd ugyanígy növünk bele a Föld organizmusába, és
benne érezzük magunkat úgy, mintha – mondjuk – ujjunk
tudathoz jutna, és érezné magát szervezetünkben.

Ezt a tapasztalást teszi az ember, és ezt a tapasztalást a

mélyebben érző emberek, a költői hajlamúak gyakran ki is
fejezik. Így hasonlítja össze gyakran az ember reggeli
felébredését a külső természet felébredésével, nappali életét
magát a napfelkeltével, az esti alkonyatot az alvás
szükségletével, amely a fáradtsággal együtt lép fel. Az ilyen
összehasonlítások abból az érzésből jönnek, hogy az ember
benne él a földi természetben. De az ilyen
összehasonlításoknak nincs sok értéke, mivel a lényegeset nem
érintik. Ezért már gyakran elmondtam azt, hogy ha egy
hasonlatot akarunk választani, amely valóban kifejezi a

239
tényállást, mást kell választanunk, nem azt, amellyel az elalvás
és a felébredés folyamatát a külső természet folyásával
hasonlítjuk össze. Életünket 24 órán belül inkább a Föld éves
körforgásával kell összevetnünk. Csak ha az egész évi
körforgást vesszük, akkor jogos az összehasonlítás azzal, ami
bennünk történik egyszeri felébredés és elalvás által 24 óra
folyamán. Hamis az, ha az ember éber állapotát a felébredéstől
az elalvásig a nyárral hasonlítjuk össze; mert ezt az éber
állapotot egyenesen a külső földi természettel, a téllel kell
összevetni, a nyarat pedig az ember alvó állapotával. Így
elmondhatnánk, ha összehasonlítást akarunk tenni: az ember
elalszik, ez azt jelenti, hogy a Föld nyáron belemegy személyes
létébe, s télen, azáltal, hogy felébred, kifejleszti személyes
létét. Az éber állapot körülbelül megfelel a múlt ősznek, a
télnek és a tavasz első felének. Miért felel ez meg a tényeknek?
Azért, mivel ha az említett módon valóban az egész földi
organizmus egy tagjává fejlődünk, akkor ténylegesen arra kell
figyelnünk, hogy nyáron az, amit a Föld szellemének nevezünk,
alszik; ez a Föld valóságos alvási ideje, akkor a Föld szellemének
hatalmas tudata visszahúzódik. Tavasszal kezd elaludni a Föld
szelleme, és ősszel felébred, amikor az első fagyok vannak;
akkor gondolkodik, akkor az éber gondolkodás állapotában
van. Ez a Földszellem napjainak folyása az év folyamán.

Ha visszatekintünk az alvó emberre, akkor ténylegesen látjuk,

hogy mit jelent az embernek ez az elalvása, mialatt az énnel és
az asztráltesttel eltávozik: egyfajta növényi tevékenységet a
szervezetben, amelyből az asztráltest és az én eltávoztak. Ez az
ember bensőjében bizonyos tevékenységet hív elő. Az alvás
első állapotait valóban úgy érezzük, mint egy vegetatív
folyamat kezdetét, és az alvás úgy folyik le, hogy a tisztánlátó
pillantás számára a testet mintegy növényi növekedés hatja át,

240
s ezt akkor az imaginatív megismerés révén valóban látjuk.
Csak ez a vegetáció másként nő, mint a Föld vegetációja.
Ezeket a dolgokat el lehet mesélni, sokat lehet meditálni
rajtuk, s akkor mindig messzebbre juthatunk.

A Földön a növények a talajból nőnek felfelé. Másként van ez,

ha ezt a „növényi növekedést” az embernél figyeljük meg. Ott
a növények úgy növekszenek, hogy a gyökereik kívül vannak,
és belenövekszenek az emberbe; tehát a virágokat is az
emberen belül kell keresnünk. Ez az ember valóban igen szép,
úgy vélem, ahogy a tisztánlátóvá vált tekintet látja, ahogy
alszik. Hasonló egy egész földhöz, amely sarjad és kihajtott,
amelybe befelé növekszik a vegetáció. A tekintetet
akadályozza, hogy ugyanakkor az a benyomásunk, hogy az
asztráltest megrágja a gyökereket. Így mutatkozik meg az alvás
menete. Míg az állatvilág a nyár folyamán növekszik, felülről
lefelé elhasznál, felemészt mindent, úgy találjuk, hogy
asztráltestünk is ténylegesen úgy működik, mint az állatvilág,
csak az a gyökereket rágja meg. Ha ez nem így lenne, akkor
nem tudnánk kifejleszteni azt a magot, amit átviszünk a halál
kapuján. Amit így az asztráltest magáévá tesz, létrehozza azt,
amit mi az élet hozadékaként valójában átviszünk a halál
kapuján. Úgy írom le a dolgokat, ahogy azok a tisztánlátó tudat
előtt megmutatkoznak. S éppen úgy, ahogy a Föld
gyümölcseire jön a tél, és ezek a gyümölcsök elfagynak, azt
mondhatnám, így van az, ha az asztráltest és az én alámerülnek
az éter- és a fizikai testbe, ezzel elfagy az, ami éjjel
vegetációként, szellemi növény-növekedésként lép fel
szervezetünkben.

Amit Földszellemnek neveztem, ez valóban egy olyan

személyes lény, mint mi magunk, csak egy másfajta

241
létformában van – mivel számára egy év egy nap. Ebben a
Földszellemben mindnyájunk számára szemléletes az, amit a
golgotai impulzusról magyaráztam, mivel ott ebben találja meg
az ember azt az életre keltő erőt, amely a golgotai misztérium
előtt nem volt a Földön; ebben biztonságban érezzük
magunkat, befogadva attól a szellemtől, amely a golgotai
misztérium által jött. S ezáltal bizonyosságot szerez arról az
ember, hogy ez a szellem valóban kiáradt a Földre a Golgotai
Misztérium révén. Ez tudatossá válik számunkra, ha valóban
belemélyedünk abba az állapotba, amelyben számunkra a Föld
egyfajta lény, amelyhez mi magunk is hozzátartozunk, mint
ahogy egy ujj hozzátartozik szervezetünkhöz. Így ez nem is
lehet másként, minthogy korunk emberei számára az okkult
elmélyedés a világba a vallási elmélyedés egy folyamatát veszi
fel, abba, ami istenségként áramlik át a világon, és
átszellemiesíti azt. Ezért van az, hogy a szellemi világ valódi
megismerése sohasem veszi el a vallásos érzést, hanem
ellenkezőleg, csak elmélyítheti.

Csak célozni szeretnék arra, hogyan néz ki az valójában, ha

belekerülünk a szellemi realitás képi világába; mivel az, ami
számunkra a mindennapi, fizikai tudatban megjelenik, csak egy
csalóka kép, egy belső mag. De ugyanakkor már meg kell
mondanom, hogy ez hamis, hiszen a szavak nem könnyen
formálják meg ezeket a jelentős tényeket, s az, ami számunkra
megjelenik, mindig ránk vonatkozik, ha lelkünkkel testünkön
kívül vagyunk. Ezért nem helyes, ha így beszélünk: ez egy mag,
mivel a gyümölcsön a héj kívül van, s az, ami értékes, belül van.
De ahogy a szelleminél gyakran fordítva van, így az embernél
az értékes kívül van, és ami a héj, az belül: a belső a héjszerű,
és a szellemi az, amit a térben héjszerűnek nevezhetünk.
Megtanuljuk, ha befelé megyünk a szellemi világba, hogy az

242
ember nem egyszerű, hanem bonyolult lény. Már megfelelően
elsajátítottuk, hogy az ember azzal, amit magában hordoz,
minden világban részt vesz, amely számára megközelíthető.
Fizikai testünkkel a fizikai világhoz tartozunk; lelkünkkel a
lélekvilághoz, szellemünkkel a szellemi világhoz. Belenyúlunk
mindhárom világba. Tudjuk, ha az ember megteszi a szellemi
világba vezető utat, ténylegesen mintegy sokszorozódást él át.
Ez a legfélelmetesebb, hogy a kényelmes egység felosztódik,
hogy az embernek valósággal az az érzése, hogy több világhoz
tartozik. Nos, az ember a legkülönbözőbb szempontokat
érvényesítheti. Én ma egy sajátos szempontot akarok érvényre
juttatni, s ezzel még utalok arra, ami ismételten utóbbi
előadásaim alapjául szolgált.
Ha az emberi életet belülről kifelé szemléljük, akkor ezt
tagozódva kell elgondolnunk, s ha kilépünk a testből, akkor az
ember valóban négy tagjában elkülönülve mutatkozik meg.
Elsősorban itt van az erő, amely emlékezetünk alapjául szolgál.
Az emlékezetben azt engedjük feltámadni tudatunkban, amit
korábbi időkben már átéltünk. Ez az emlékezés egyfajta
összhangot hoz életünkbe, így ez az élet a születés és a halál
között egységet képez. A második az, amit
gondolkodásunknak, képzetünknek nevezünk. Itt nem tudom
ezeket a fogalmakat tovább magyarázni, most nem erről van
szó; de a képzeti tevékenység olyan, ami a jelenben történik. S
ha még tovább haladunk előre, akkor megkapjuk az érzést,
még tovább az akaratot. Nos, feltehetjük a kérdést: mi a
jelentős különbség a lélek e négy funkciója között? A szokásos
pszichológia felsorolja a lélek e négy funkcióját, és tovább már
nem különbözteti meg őket. De az igazságra csak akkor jön rá
az ember, ha bele tud mélyedni ennek a négy lelki funkciónak
a lényegébe, és ott rájön, hogy az akarat viszonylag csecsemő

243
lelki tevékenységeink között; az érzés már öregebb, és az a
tevékenység, amit az emlékezésben gyakorlunk, az aggastyán,
a legöregebb lelki tevékenységeink között. Még világosabban
láthatják ezt, ha a következő szempontot érvényesítem
önöknek.

Ismételten beszéltünk arról, hogy az ember nem csupán a

Földön fejlődött, hanem ezt megelőzte a régi Hold, a régi Nap,
a régi Szaturnusz fejlődése. Az ember nemcsak a Földön jött
létre, hanem ahhoz, hogy azzá váljon, ami most, fejlődött a
Szaturnuszon, a Napon és a Holdon is. Nos, látják, amit
akaratunkként kifejlesztünk, ahogy most ezt az akaratot
ismerjük, ez földi termék az ember számára, ez valójában
fejlődésében még nincs lezárva, ez teljes mértékben a Föld
terméke. A Hold-fejlődés folyamán az ember még nem volt
önállóan akaró lény; angyalok akartak helyette. Az akarat
mintegy először a Föld-fejlődés óta áramlott beléje. Ezzel
szemben az érzést már elsajátította a Hold-fejlődés alatt, a
gondolkodást a Nap-fejlődés és az emlékezést a régi
Szaturnusz fejlődése alatt. S ha most önök azt, amit mondok,
összevetik azzal, ami az „Akasha-króniká”-ban és „A
szellemtudomány körvonalai”-ban (Geheimwissenschaft)
olvasható, akkor egy fontosabb összefüggés mutatkozik meg
az önök számára. A Szaturnusz fejlődése alatt az ember első
felépítettsége az ember fizikai testévé vált, a Nap-fejlődés alatt
az ember étertestévé, a Hold-fejlődés folyamán az ember
asztráltestévé, és a Föld-fejlődés alatt alakul ki az emberi én.
Nos, nézzük meg most csak úgy önmagában azt, amit
emlékezeti tevékenységnek nevezünk. Mi az emlékezés? A
lélekben éppen úgy megmarad valami egy esemény képeiből,
amit átéltünk, mint egy könyvben, amit olvasunk, megmarad

244
valami abból, amit az gondolt, aki a könyvet írta. Ha egy könyv
van előttük, akkor olvashatják, gondolhatják mindazt – néha
nem is azt, de ezt itt most nem számítom -, amit az gondolt, aki
a könyvet írta. Az emlékezés tudatalatti olvasási tevékenység;
ami megmarad, azok jelek, amelyeket az étertest belevésett a
fizikai testbe. Ha évekkel ezelőtt volt egy élményük, akkor azt,
amit az élményben tapasztaltak, átélték. Megmaradnak a
benyomások, amelyeket az étertest tesz a fizikai testre; s ha
most emlékeznek, akkor az emlékezés egyfajta tudatalatti
olvasás.

Azok a titkos folyamatok, amelyek a szervezetben történnek,

hogy az étertest be tudja vésni a jeleket, amelyek az emlékezet
alapjául szolgálnak, ezek a régi Szaturnusz fejlődése alatt
épültek be. Ténylegesen úgy van, hogy szervezetünkben éppen
ezt a titkos Szaturnusz-organizmust hordozzuk; ez úgy éli ki
magát, hogy egyfajta lényszerűséget láthatunk benne,
amelybe az étertest jelek formájában bele tudja vinni azt, amit
kívül, élményekben átél, hogy ismét előhozza az
emlékezetben. Hogy az ember ezt a tudatalatti írást
gyakorolja, lényegében abból jön létre, hogy az első hét
évében a test, s a fizikai testben éppen az, aminek ezeket a
bevéséseket be kell fogadnia, még alakítható. Ezért nem
szabad az embernek – ahogy például „A gyermek nevelése”
(Die Erziehung des Kindes) c. írásomban[1] felhívtam rá a
figyelmet – azzal gyötörni a gyermeket, hogy emlékezetét
kifejlesztjük. Az első hét évben arról van szó, hogy az alakítható
szervezet átengedi saját, elementáris erőit, hogy ne éljünk
vissza velük. Ezért lehetőleg sokat kell mesélnünk a
gyermeknek, de egyáltalán nem kell nagy jelentőséget
tulajdonítani annak, hogy a gyermek már most mesterségesen
alakítsa ki emlékezetét, hanem az emlékezet formálását rá kell

245
bíznunk. Ilyen módon a szellemtudomány óriási jelentőségű
lesz a pedagógiai élet számára.
Éppen úgy, ahogy az emlékezet képessége az emberi
természet legrégebbi részeihez tartozik, az a tevékenység,
amely a gondolkodás alapjául szolgál, ahhoz tartozik, amit úgy
nevezhetnénk, hogy a Nap alakította ki. Ez is viszonylag régi. A
Nap-erők tartalmazzák azt, ami az emberben úgy szervezi az
étertestet, hogy az a gondolkodás sajátos tevékenységét
gyakorolni tudja. Látják ebből, hogy messzire, igen messzire
kell visszanyúlnunk a kozmoszba, ha meg akarjuk válaszolni ezt
a kérdést: miért tud az ember emlékezni, miért tud
gondolkodni? Vissza kell nyúlnunk a Szaturnusz- és Nap-
fejlődésbe.

Ha az ember érzésbeli tevékenységét vesszük szemügyre,

vissza kell nyúlnunk a Hold-fejlődésig, és az akarati
tevékenységnél pedig a Föld-fejlődésig. Ezáltal némely dolgot
meg fognak érteni. Az olyan emberek, akiknél korábbi
inkarnációjukból egészen sajátos módon bevésődtek a dolgok,
nem alakíthatóak, hanem sok minden élesen bevésődött,
belenyomódott szervezetükbe. Vannak olyan emberek,
akiknek csaknem automatikus emlékezetük van, de
gondolkodásukból nem sok produktív dolgot tudnak
kialakítani. Míg önöknek tehát elsősorban a fizikai testtel kell
összehozniuk az ember emlékezeti tevékenységét, az
étertesttel a gondolati, az asztráltesttel az érzésbeli
tevékenységét, az énnel pedig kiváltképpen az ember akarati
tevékenységét. Az ember csak azáltal mondja magát énnek,
hogy akarati lény. Ha csak gondolkodna, akkor az élete csak
mintegy álomszerűen folyna le. Ilyen módon, mondhatnám, a
belső lelki működések organikus összhangja vagyunk, amelyek

246
a fejlődés folyamán belevésődtek lelki lényünkbe. Ezt
akaratunkkal kapcsolatban mondtam, ez csak a Föld-fejlődés
folyamán alakult ki, a Holdon még a magasabb szellemi
hierarchiák, az angyalok akartak az ember számára. Ezért az
ember egész akarata a Hold-fejlődés alatt olyan volt, hogy ha
a tisztánlátó tudatba ismét visszaidézi, akkor magasabb fokra
tekint rá ugyan, de mégis ez egyfajta önkénytelen akarat az
embernél, mint ahogy így van ez az állati fejlődésben is a
Földön. Az állat szükségszerűen követi azt, ami fő és buzog
benne, ez fajtája lényének közös akaratában van.

Ahogy a Hold-fejlődés folyamán a magasabb szellemi lények,

tehát az angyalok akartak számunkra, úgy működnek most a
magasabb rendű szellemi lények, mialatt meghatározzák
karmánkat az egyik inkarnációról a másikra. Az angyalok nem
akaratunkban működnek, de nagyon is működnek karmánk
folytatódó áramlatában. Éppen úgy, ahogy a Hold-fejlődés
embere nem magáénak érezte az akaratot, hanem az
angyalokénak, úgy élünk mi, földi emberek abban a
meggyőződésben, hogy nem mi hozzuk létre karmánkat; ezt a
magasabb hierarchiák szellemei szabályozzák. Csak ha az
akarat egyszer bizonyos mértékig el tud hallgatni, akkor
fordulhat elő, hogy valami átsejlik a nem tisztánlátóvá vált
tudat számára is abból, ami különben a karma folyásában el
van rejtve.
Jegyezzék meg jól, amit említettem, hogy az emberben
képződik egy mag, amely a halál kapuján átmegy a szellemi
birodalomba: ez a mag karmánk hordozója. Amit valaki
közülünk holnap tesz, az ma már karmikusan meg van
határozva benne. Ha a Földön nem lenne az a feladatunk, hogy
kifejlesszük az akaratot, karmánkat át tudnánk tekinteni.

247
Annyira tudnánk áttekinteni, hogy a körülmények között a
legközelebbi időre előre láthatnánk életünket. De míg a
karmikus áramlatba belevág az akarat, ez elhomályosítja a
kitekintést arra, ami – mondjuk – a következő napon történik
velünk. Csak ha az akarat teljesen hallgat, akkor lehetséges,
hogy valamit áttekint abból, ami nem általunk, hanem velünk
történik. Egy példát szeretnék erre felhozni, amelyet Erasmus
Francisci mesél el, és a valóságon alapul. Erasmus Francisci
fiatalemberként nagynénjénél lakott; és ott egyszer azt
álmodta, hogy egy ember, akinek a nevét is odakiáltották neki
álmában, rá fog lőni, de nem lőtte le, hanem a nagynénje
megmentette az életét. Ezt álmodta. A következő nap, mielőtt
bármi történt, elmesélte az álmát a nagynénjének. Ez nagyon
nyugtalankodott az álom miatt, azt mondta neki, hogy
rövidesen a szomszédságból valóban le fognak lőni valakit, és
sürgősen azt tanácsolta az unokaöccsének, hogy inkább
maradjon otthon, hogy ne essék baja. Még odaadta neki az
almatároló kamra kulcsát is, hogy bármikor fel tudjon menni,
és almát hozni magának. Nos, ő felment a szobájába, leült az
asztalához, hogy olvasson valamit. Amit ott olvasott, az ebben
a pillanatban kevésbé érdekelte, mint a kamra kulcsa a
zsebében, amit a nagynénje adott. Elhatározta, hogy felmegy
a kamrába. Alig állt fel azonban, amikor egy lövés dördült,
amelyet egyenesen úgy irányítottak, hogy a golyó azt a helyet
találja el, ahol a feje volt, mialatt olvasott. Ha nem állt volna
fel, akkor a golyó éppen a feje közepén ment volna keresztül.
A szomszéd házbeli szolga, akinek ténylegesen az volt a neve,
amit Erasmus Franciscinek álmában odakiáltottak, ismeretlen
volt számára. Ez a szolga nem tudta, hogy a két fegyver,
amelyeket neki kellett kezelnie, töltött volt, foglalatoskodni
kezdett velük, a fegyver elsült, s ha Francisci nem áll fel abban

248
a pillanatban, hogy a kamrába menjen a kulccsal, amit a
nagynénje adott neki, biztosan lövést kapott volna. Az álom
teljesen visszaadta azt, ami a következő nap lejátszódott.
Látják, itt egy olyan esemény történt, amelyről elmondhatjuk,
hogy ehhez az akaratnak semmi köze sincs, mivel az akarattal
Francisci semmit sem tudott kezdeni; ő maga nem tudott
védekezni, mert valami betört ide, ami a karmájába úgy
csapódott be, hogy neki tovább kellett élnie. Ott ez úgy volt,
hogy a karmában működő szellemnek már a megmentéssel
kapcsolatos gondolatai voltak. Az álom a karmát irányító
szellem előrelátása, s a szellem rátekint arra, ami a következő
napon történik, s mivel ennek a fiatalembernek olyan lelki
adottsága volt, hogy mintegy természetes meditáció révén a
lélek már bizonyos mértékben elmélyült, olyasmi lépett fel,
amit azzal vethetnénk össze, ami a külső életben történt.
Hiszen az ember csak korlátozottan próféta a külső földi élet
tekintetében. Önök mindnyájan tudják, hogy holnap egy
bizonyos időben kivilágosodik, és így tovább, vagy valaki, aki
ma a mezőre megy, előre meg tudja mondani, milyen lesz
holnap ez a mező; de amit nem láthat előre, hogy nem tudja,
vajon például reggel esni fog-e ezen a mezőn, és így tovább. Így
van ez a bensővel kapcsolatban is. Az ember akarata szerint él,
és ebben az akaratban a karma rejtőzik. Ahogy az ember
érzékeny megismerést sajátíthat el a legközelebbi dolgokra
vonatkozóan, úgy bizonyos embereknél, akik átélik a lélek
belső elmélyedését, a benső számára ilyen világító pont jöhet
létre éppen azoknál az eseményeknél, ahol az akaratnak
hallgatnia kell. A szellemtudomány tanulmányozásához fontos
az, hogy néha ilyen dolgokra vessünk pillantást, mivel ez
megmutatja, hogy az emberi bensőben mindenképpen él
valami, ami a jövőbe utal, és ezt az ember a szokásos tudattal

249
nem tudja áttekinteni. A hallgató akaraton keresztül érteti meg
magát a karma.
Mindazok a dolgok, amelyek ilyen módon a
szellemtudományos kutatás révén a lélek elé léphetnek,
alkalmasak arra, hogy megmutassák, hogy az, amit nagy
illúziónak nevezünk, elsősorban abban áll, hogy az ember
szokásos tudatával nem tudja áttekinteni azt, ami ő maga. Az
ember az egész világhoz tartozik, míg a szokásos tudattal
számára valójában csak a héj, mintegy bezárva mutatkozik meg
a bőrön belül, és így tovább. De ami ezen a bezártságon belül
mutatkozik meg számára, csak egy részlete annak, ami
valójában az ember, és ez olyan nagy, mint a világ. S
lényegében magunkra már a mindennapi életben kívülről
tekintünk vissza. Ha ezeket a dolgokat világosan a tudatunkba
hozzuk, fokozatosan egy érzést sajátíthatunk el arról, hogyan
létezik az emberben az, amit étertestnek nevezünk. S valóban,
már a mindennapi életben tehetők megfigyelések, amelyek
megmutatják, hogy ez a második ember, az éteri ember
legalábbis hogyan rejtőzik a fizikai emberben, csak finomabban
kell megfigyelnünk az életet, mint ahogy általában
megfigyeljük. Gondolják el egyszer, hogy reggel egész lustán
fekszenek az ágyban, még egyáltalán nem hajlandóak felkelni,
hanem szívesebben maradnának fekve, és nehezükre esik az
elhatározás, hogy felkeljenek. Ha csak azt veszik segítségül,
ami önökben van, akkor nehezükre esik felkelni. Gondolják el
azonban, hogy eszükbe jutott, hogy a másik szobában van
valami, amit már néhány napja várnak. Megjelenik egy
gondolat valamin, ami kívül van: meg fogják látni, hogy ez a
gondolat egy kisebbfajta csodát tehet. Látni fogják, hogy ha
átadják magukat ennek a gondolatnak, még ki is ugranak az
ágyból! Mi történik itt? Mialatt éber állapotban alámerülnek a

250
fizikai testbe, érzik azt, amit a fizikai test nyújt önöknek – ez
nem alkalmas arra, hogy a felkelés gondolatát létrehozza. Az
étertestnek önálló képessége van, mivel önök azt valami külső
dologgal kötötték le: ténylegesen láthatják, hogy fizikai
testükkel szembeállították étertestüket, és hogy az étertest
megragadja önöket, és kiemeli az ágyból. Egy egész határozott
érzéshez juthatunk önmagunkkal szemben, mégpedig ahhoz
az érzéshez, hogy megszemléljünk és megkülönböztessünk
kétfajta ténykedést, amit az ember végez. Ezek olyan
tevékenységek, amelyeket az ember az élet szokásos
összevisszaságában végez, és olyan tevékenységek,
amelyeknél érzi, hogy belső akaratát érvényesíti. Ezek
finomabb megfigyelések, amelyeket természetesen – ha
akarjuk – le tudunk tagadni. Megfigyeléseinket az élethez kell
igazítanunk, és az életet valóban oly módon áttekintenünk,
ahogy az megjelenik: akkor az ember egész érzése helyes
irányba jut. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a szellemi
világba vezető út nem egyszerre történhet, hanem
fokozatosan kivezet bennünket a világból, és így emelkedünk
fel hozzá – ahogy éppen említettem -, ahol mindaz, ami
korábban a világot jelentette számunkra, elveszti halott
jellegét, és lénnyé válik.
Ilyen módon nő össze megismerő módon az ember a szellemi
világgal. Összenő azzal, amiről elmondhatjuk, hogy az ő része,
ha levetette magáról azt, amivel a fizikai test eszköze által
rendelkezett, és ami lényegében az élete a születés és a halál
között. Mialatt belépünk a halál kapuján, belenövünk abba a
világba, amely igen hasonló ahhoz, amiről éppen most
beszéltünk, mint ahhoz, amely a magasabb megismerés
számára adódik. S akkor figyeljünk meg egy végtelenül fontos
dolgot: ebben a világban, ahová belépünk, ha átlépünk a halál

251
kapuján, ha helyesen akarunk beleszokni ebbe a világba, akkor
szükségünk van egyfajta fényre, mint egy sötét szobában, hogy
megvilágítsuk, ugyanúgy szükségünk van ott valamire, amit
lelkünk legmélyebb alapjában, itt a Földön fejleszthetünk ki. A
földi élet nem olyasmi, amit csupán börtönnek, fogháznak kell
tekintenünk. Bizonyos, hogy a fejlődés természetes
menetéhez tartozik, hogy az ember átlép a halál kapuján. Élni
természetesen tud az ember a halál és az újabb születés
között; de a teljes élet azért van, hogy minden részünk valami
szükségeset, valami újat adjon hozzá. Mialatt végigmegyünk
ezen a mostani cikluson, az életnek olyasmit kell adnia
számunkra, ami lángra lobban, mint egy fáklya, s így nemcsak
a szellemi életben élünk, hanem ezáltal megismerünk, és ezt
az életet átvilágítva élünk. A bennünket megvilágító fényt úgy
hódítjuk meg, mint ami megmarad a születés és a halál között,
a halál és az újabb születés közötti élet számára.

Ez az, amiről mindig el kell mondanunk, hogy éppen korunkban

lehetőleg sok embernek fel kell fognia: legyen a szellemi élet
számára megvilágító fáklya az, amit az ember itt a fizikai
világban, fizikai testben megért a szellemi világról. Bizonyos
vonatkozásban éppen minden nehézség, amit a jelenben az
emberiség legfejlettebb részének kell véghezvinnie, legyen egy
intés a lelki élet elmélyítésére. El kell jönnie annak, hogy az
emberi lélek mélyéről felhozzuk a vágyat azok iránt a világok
iránt, amelyekhez az ember, mint lélek tartozik. Bárcsak
előkészülne az a kor, amelyben élünk, erre a vágyra, amikor
minden egyes lélek azt mondja önmagának: az ember
mégiscsak valami más, mint ahogy számunkra megjelenik
azáltal, hogy testbe van burkolva. Bárcsak intésként állna ott
mindaz, amit átélünk, a lélek elmélyítésére a szellemi érzéshez,
a szellemi látáshoz. S a szellemtudományos elmélyedés

252
szükségességének tudatából korunkban, és abból a tudatból,
hogy a jelenkor nehézségeinek intésnek kell lenniük, ma is
azzal kell befejeznünk, amivel mindig befejezzük, mielőtt
elválunk. Remélhetőleg nem túl hosszú idő múlva ismét
folytathatjuk ezeket a fejtegetéseket, ma pedig zárjuk be e
szavakkal:

A küzdők bátorságából,
A harcmezők véréből,
Az elhagyottak szenvedéséből,
A nép áldozatos tetteiből
Nő ki a szellem gyümölcse –
Hogy a lelkeket, önmagát ismerve
Irányítsa a szellemi térbe.

[1] „A gyermek nevelése a szellemtudomány szempontjából”

(Die Erziehung des Kindes vom Gesischspunkte der
Geiseteswissenschaft, 1907). Az összkiadáson belül: in:
Alapvető tanulmányok az antropozófiához 1903-1908-ból
(Grundlegende Aufsätze zur Anthoposophie aus den Jahren
1903-1908), Dornach, 1959

253
A dornachi épület
szoborcsoportja
Berlin, 1915. június 10.
Ha az idő karmája, mozgalmunk karmája egyszer majd
megengedi, hogy elkészüljön az az épület Dornachban,
amelyet mozgalmunk céljaira kell létesítenünk, akkor egy
jelentős helyen, azon a helyen, amely kelet felé irányul, egy
szoborcsoport[1] fog állni.
Hiszen az a törekvésünk, hogy művészi, mégpedig
szellemtudományos értelemben művészi kifejezésmódot
állítsunk épületünkön belül valóságosan is szemünk elé, fizikai
szemünk elé, olyat, aminek szellemi mozgalmunk tartalmának
és lényegének kell lennie, és mindenekelőtt azt, aminek
különösen szellemi és kulturális téren az emberiség
előrehaladását kell hangsúlyoznia. Azt szeretném mondani:
minden részletet úgy kell beállítani, hogy nemcsak egy
szellemtudományos egység részeként jelenjék meg, hanem
művészi formák, sőt művészeti berendezések részeként is.
Hiszen így próbáljuk ennek az épületnek az akusztikáját is
megoldani. Az ilyen problémák megoldása bizonyára a kezdet
kezdetén még nem sikerülhet, de ezek legalábbis irányt
szabnak azáltal, hogy megmutatják, hogy mértani
számításokkal, vagy a szokásos építészeti külső, műszaki
előírásokkal az akusztika problémája nem oldható mrg, hanem
csak szellemtudományos gondolkodás útján.

A kupolaszerű ráépítés kettős lesz, a hegedűrezonancia-aljzat

elve szerint fog működni, és ezáltal a tér akusztikai

254
gondolatának egy részét kifejezésre juttatja. Sok részletet
vennénk tekintetbe, ha tisztázni akarnánk a berendezéseket,
tekintettel arra, hogy a szó vagy a hang is másként érvényesül,
mint ahogy korunkban gyakran érvényesülni tud, hiszen
elsősorban nem körépületeket hoznak létre, amelyeket
akusztikai szempontból gondolnak el, hanem olyan épületeket,
ahol mindenekelőtt az egyes hang, elő- és utóhangja mellett
egyáltalán nem érvényesülhet, mivel itt a terek bizonyos
pontjain az egyik hang beleúszhat a másikba. Vizsgálni fogjuk,
hogy egy tisztán elkülönített hang érvényesülhet-e a tér
minden pontjáról, és ugyanígy a tisztán kiejtett szó is. De erre
csak utalni akarok. Főleg arról a szoborcsoportról szeretnék
beszélni, amely kelet felé, az épület egy fontos helyén fog állni.
Ennek elsősorban egy három lényből álló csoportot kell
ábrázolnia. Ami még ehhez járul, azt talán egy későbbi
alkalommal egyszer megemlíthetjük, mivel ezek a dolgok nem
eleve megalkotott absztrakt gondolatok szerint működnek,
hanem a szellemi világ intuíciója szerint, ahogy ez a munka
folyamán adódik.

Elsősorban három lényt veszünk tekintetbe. Az egyik

egyenesen áll. Ez azt fejezi ki, ha szabad így mondanom – de
nem jelképes, szimbolikus módon, ahogy ezt gyakran próbálják
értelmezni köreinkben – hanem valóban művészi módon fejezi
ki azt, milyen is maga az ember.
Bizonyára látni lehet majd ebben az alakban, hogy a földi-
emberi a legkoncentráltabban abban az alakban jut
kifejezésre, amelyben Krisztus három éven keresztül élt –
bizonyára ezen az alakon azt is látni fogja, hogy ez Krisztus
kifejeződése. De az embernek nem szabad erőltetnie az egész
dolgot, nem léphet azzal az elgondolással a csoport elé: most

255
megnézem Krisztust. Ha valaki rájön erre az ideára, saját
érzéséből és művészi intuícióból, akkor ez jó, de nem helyes
egyenesen azzal az elgondolással odalépni a csoporthoz, hogy
ez Krisztus. Nem arról van szó, hogy egyenesen azzal a jelképes
értelemmel közeledjünk a dologhoz, hogy ez Krisztus.

Ott áll ez a figura egy szikla kis ereszkedőjén, mögötte

magasodik a szikla. Lába a szikla egy kiálló részén áll. Ennek a
kiálló résznek van egy mélyen beugró ürege. Ebben az üregben
ül egy másik lény, mondhatnám, odakuporodik, egy olyan lény,
akinek olyasmit kell kifejeznie, ami a fölötte álló lénnyel függ
össze. Ez a lény, akit így látunk, mintegy erőket enged kiáradni,
kisugározni a kezéből. Még azt is látjuk, hogy a sziklaüregbe is
belesugároznak ezek az erők. A sziklaüregben lévő kézből erők
sugároznak ki, és egy kéz formája rajzolódik ki a sziklában. Ez a
kéz látható, de nem valóságos kéz, hanem az ott lévő erőket
jelzi, amelyek egy kéz formáját rajzolják ki.
Olyan lény ez, akinek valójában egy emberre emlékeztető,
emberhez hasonló alakja van. Különben nagy, hatalmas,
denevérszerű szárnyai és sárkány-, vagy rovarformájú teste
van. Látunk valamit, ami az alak körül tekeredik, és e mögött
kígyózik maga az alak. S látjuk, hogy ami az alak körül
tekergődzik, összefügg az egyenesen álló alakkal, hogy az alak
kinyújtott kezével összeköttetésben áll. A belesugárzó erőkből
jön ez az összeköttetés, és ezek hoznak valamit, hogy
körülfonják. Az embernek az az érzése támad, ha engedi ezt a
benyomást saját lelkére hatni, hogy arany az, ami ott belefolyik
a Föld hasadékaiba, és az alak ott benn az arannyal van a Föld
repedéseibe láncolva. A másik keze felfelé mutat.

256
S ott fenn a sziklán megint van egy, feje szerint emberi alak,
nem denevérszárnyakkal, hanem a földre csüngő szárnyakkal,
és teste oly módon van kialakítva, hogy az embernek csak
sejtése lehet: mi is ez a test? A test olyan, mintha az egész
ember arccá vált volna, mintha egy arcot hosszában
meghúztak volna, rugalmasan kihúzták volna, és ezáltal testi
formák keletkeznének. Ez az alak fenn van a szikla
legmagasabb csúcsán, és alázuhan. A lefelé zuhanásban
eltörnek a szárnyai. S látjuk, hogy a főalak felfelé nyújtott keze
kirajzolódik a szárnyakon.

Így három alakunk van: ott áll az ember a maga lényével, alatta,
jól sejtik, Ahrimán, aki a Föld hasadékaiban van megláncolva
azzal a hatással, amit a főalak kinyújtott keze gyakorol a Föld
mélységeiben található aranyra, amelyhez Ahrimán maga
láncolja oda magát. A másik keze felfelé nyúlik, és eltöri Lucifer
szárnyait, aki így a mélységbe zuhan.
Nos, arról van szó – ahogy egy kissé már próbálkoztak is vele,
amikor egy előadáson erről az elgondolásról volt szó -, hogy
senki a jelenkorban már nem a szobrászat szabályai szerint jár
el egy ilyen dolognál. Puszta szimbolizálásról nincs szó, hanem
arról, hogy minden egyes vonás a három lényen a
legaprólékosabb részletekig a szellemtudományos
szemléletből teremtődött meg. Ahrimán és Lucifer emberre
emlékeztető két arcának kialakításában látnunk kell, hogyan
gondoljuk el ezt az ellentétet. Lucifernél a fej felső
kiképzésének sajátos módjával van dolgunk, ami csak
emlékeztet az emberire. Ott minden a szellem mozgása,
semmi sem kényszerít bennünket, hogy a homlok egyes részeit
rögzített határok között tartsuk, ahogy ez az embernél van,
hanem ott, a fej felső részén minden részlet annyira mozog,

257
mint ahogy a karon és az ujjak és a kéz mozognak.
Természetesen ezt csak úgy ábrázolhatjuk, ha a mozdulatok
igazi mozdulatok, mint ahogy Lucifernél találhatók. S akkor
mindenekelőtt meg kell jegyezni, hogy ezen az alakon ott van
az, ami a Lucifer-lényen a Hold-létből maradt vissza. Az borul
rá itt a tulajdonképpeni arcra, ami mélyen visszanyúlik oda.

Ebből a leírásból már gondolhatják, hogy egészen mással van

dolgunk, mint a szokásos emberi arc. Olyan ez, mintha a
koponya önmagáért lenne, és mögötte elrejtve az, ami az
embernél az arca. S még valami hozzájárul: hogy éppen
Lucifernél egy bizonyos kapcsolat áll fenn a fül és a gégefő
között. Hiszen a fül és a gégefő az embernél csak földi léte óta
van elvágva egymástól, a Hold-létben egyetlen szervet
alkottak. A gégefő kis szárnyai hatalmas kiszélesedések voltak,
amelyek akkor az alsó fülizmot alakították ki. Hatalmas
fülizmok alakultak mintegy ott, míg a felső fül, amely most
kifelé irányul, a homlokból jött létre. S ami ma el van választva,
ha beszélünk és énekelünk, ez kifelé irányulHHaHH h, és csak a
füllel hallunk, ez a Hold-korszak alatt befelé fordult, és onnan
a szférák zenéjébe ment át. Az egész ember fül volt. Ez onnan
jön, hogy a fül alkotta a szárnyakat, s így az, hogy önöknek
fülük, gégefőjük és szárnyképződményeik vannak, amelyek a
világéter rezgéseire harmonikus-melodikus módon mozognak,
ezek hozták elő akkor Lucifer megjelenését, ezek hozták
közelebb azt, ami makrokozmikus, mivel Lucifer csak
lokalizálta, ami valójában csak kozmikus.
Látni fogják, hogy engedményeket kell tennünk, hogy az
emberek ne rémüljenek meg, ha olyan arcot látnak, amely
nekünk nem emberi alakot mutat fel. Látni fogják, hogy Lucifer
arcának hosszában elnyújtottnak kell lennie. Lucifernek úgy

258
kell kinéznie, mint egy hosszában meghúzott arcnak, hiszen ő
tiszta fül, szárnyai egészen fülek, egy hosszában elnyújtott
fülizom. Ahrimán ezzel szemben pontosan az ellenkezője, és
természetes, hogy a megmintázásban mindenütt, ahol
Lucifernél valami óriási módon meg van nyújtva, ami Lucifernél
teljesen meg van formázva, az Ahrimánnál csak utalás. Míg
Lucifernél a homlokszárny óriásira van formálva, addig
Ahrimánnál az alsó állkapocs van így. A világ egész
materializmusa kifejeződik rágó- és fogrendszerében.

Természetesen mindezt nem tudja az ember leírás után

megcsinálni, hanem utána kell megadnia a leírást. Különösen
fontos azonban, kedves barátaim, hogy egyszer elszakadjunk
attól, ami olyan természetesnek tűnik mindenkinek, hogy egy
emberi arcot szimmetrikussá tegyünk. Általában egy arc
szimmetrikusnak tűnik. Kisebb aszimmetriák viszont
mindenütt előfordulnak, csak ez nem annyira látható, hogy
észrevennénk. De ennél a főalaknál számításba kell venni azt,
hogy egész baloldala felfelé irányul Luciferhez, és bal
homlokának kialakítása más, mint a jobboldali, amely Ahrimán
felé irányul. Az arc jobb felét követi a felfelé mozgó kéz, és a
bal felét a lefelé mutató kéz. S az fejeződik ki, hogy a főalakba
nagyobb mozgékonyságot kellett helyezni, mint amilyen az
emberi mozgékonyság lehet.
Ezen a szobrászi alakon túl az egész motívum festőien van
ábrázolva, így mindkettőt egymás mellett láthatjuk, és
belátható, hogy a művészetek különbözősége révén a
festészet nem ugyanolyan módon tudja ezt nyújtani, hanem a
megformálásnál mindennek másként kell lennie. A következőt
szeretném előrebocsátani.

259
Nagyon lényeges az, hogy a főalak kézmozdulatát szobrászi
eredményül kapjuk, a bal kéz felfelé irányuló mozdulatát, és a
másik kéz lefelé mutató mozdulatát. Mivel az, amit mindenki
első pillantásra magától értetődőnek érezhetne, hogy a főalak
baljával Lucifer felé nyúlik fel, és kisugárzásával eltöri Lucifer
szárnyát, jobbjával pedig az arany ereit Ahrimán felé csavarja,
ezt el kell kerülni, mégpedig azért, mivel mi, különösen
korunkban, a szellemtudomány révén elsősorban azon
vagyunk, hogy valóban megértsük Krisztust. Krisztus se nem
gyűlöl, se jogtalanul nem szeret. Nem azért nyújtja ki kezét,
hogy eltörje Lucifer szárnyát, hanem azért, mivel benső
lényéből kell ezt tennie. Nem töri össze Lucifer szárnyát, de
Lucifer ott fenn nem viseli el azt, ami ebből a kézből kisugárzik,
és saját maga töri el a szárnyát. Ezért Lucifer alakjában ki kell
fejeződnie annak, hogy nem Krisztus töri el a szárnyát, hanem
ő maga. Az életben gyakori jelenség, hogy olyan emberek, akik
jó emberek környezetében élnek, ezt nem tudják elviselni,
mivel kellemetlenül érinti őket az, ami ezekből a jó emberekből
indul ki. Lucifer bensőjében érez valamit, ami arra készteti,
hogy maga törje el szárnyát. Lucifernél ez önmegismerés,
önmaga átélése. Éppen így van ez Ahrimánnál is. Krisztus
egyiküknek sem tesz semmit, így sem a bal, sem a jobb keze
nem úgy van kinyújtva, mintha Ahrimánnak, vagy Lucifernek
tenne valamit. Ő nem tesz velük semmit, hanem ők maguk
teszik azt, ami történik velük.

S ezzel azon a talajon állunk, amelyen a szellemtudomány

beavatkozik korunkba, hogy elsőként adjon igazán megformált
Krisztus-felfogást. S ha az ember ilyen módon megért valamit,
akkor a következőt kell mondania. Szerényen mondjuk ki
ezeket a dolgokat, mivel ez az épület csak kezdete, legelső
kezdete gyenge, hibákkal teli kezdete annak, aminek meg kell

260
mutatnia, hová vezet az az út, amely semmilyen tekintetben
sem akar hibátlan lenni. Ezért azt, amit mondunk, nem
valamiféle fennhéjázásnak, hanem tisztán tényszerűnek kell
felfogni.

A világtörténelem sok Krisztus-ábrázolást látott, többek között

az egyik legnagyobb az, amely a sixtusi kápolnában található:
Michelangelo Utolsó ítélete. Ha ezen az Utolsó ítéleten
tanulmányozzák Krisztust, ahogy ott fenn napóleoni
nagyságában, de ugyanakkor óriási erővel lebeg a szabad
térben, és az egyik oldalra irányítja a jókat, a másikra a
gonoszokat, akkor ott olyan Krisztust látnak, aki a jövőben nem
lehet már Krisztus, mivel az egyik oldalon dicséri a jókat, és a
másikon elítéli a gonoszokat. Viszont a jövőben a keresztények
számára olyannak kell lennie Krisztusnak, hogy azt, ami rajta
keresztül itt van, mindenki önmaga találja érdemesnek, vagy
önmaga ítélje el. Michelangelo olyan korban élt, amikor az
ember Krisztusra vonatkozóan valami legmélyebbet még
egyáltalán nem tudott kifejezni. Az az alak, amelyet
Michelangelo rajzol, egyrészt inkább luciferi, másrészt valami
ahrimáni. Ezt manapság mintegy fájdalmas megállapításként
mondjuk ki. De ezáltal lép előre az emberiség fejlődése a maga
kultúrájában, amikor megmutatjuk, hogy az elmúlt korok
ideálja már nem lehet a jövő ideálja. A jövő ideálja az lesz, hogy
az ember aszerint fogja fel Krisztus lényét, amilyen az
valójában, nemcsak aszerint hogy mit tesz, vagy mit fog tenni,
ha eljön a földfejlődés vége: egy olyan lénynek, aki létén
keresztül éri el azt, aminek magukban a lelkekben kell
történnie. Ennyiben a szoborcsoport, amelyet épületünk
legjelentősebb helyére állítunk, annak kifejeződése, hogy az
eddigi Krisztus-felfogás nem lehet jövőbe mutató, mivel az
ember egyáltalán nem értette meg a helyes kapcsolatot

261
Krisztus, Lucifer és Ahrimán között. Nem érthetjük meg
Krisztust, ha nincs megfelelő kapcsolatunk azokhoz a
hatalmakhoz, amelyeket egyrészt luciferi, másrészt ahrimáni
erőkként veszünk szemügyre, és valóságos kozmikus hatalmak.

Ezeket a dolgokat egy összehasonlítással világíthatjuk meg,

miközben mindig újra az ingára gondolunk. Az inga jobbra és
balra leng. Míg az egyik oldalra leng ki, nincs egyensúlyi
helyzetben, s mialatt a másikra leng ki, akkor sem. De akkor
csak semmittevésben, tehetetlenségben, lustálkodásban
lenne, ha mindig egyensúlyi helyzetben akarna lenni, és nem
akarna kilengeni. Megfelelő helyzetben van, ha középen áll, de
nem tud csupán középen állni, muszáj jobbra és balra
kilengenie.

Így van az emberi élettel is. Nem úgy van az, hogy azt
mondhatjuk: menekülök Lucifertől, menekülök Ahrimántól. Ha
az ember azt akarná mondani, hogy menekülök Lucifertől,
menekülök Ahrimántól, ez nem volna élet. Olyan volna ez, mint
egy inga, amely nem leng ki. Az emberi átélés valóban kibillen:
az egyik oldalon Lucifer, a másik oldalon Ahrimán irányába. S
hogy az ember nem fél ettől, ez a fontos. Ha az ember Lucifer
elől menekülne, nem volna semmiféle művészet, ha Ahrimán
elől futna, nem lenne semmi külső tudomány. Mivel minden
művészet, amelyet nem hat át a szellemtudomány, luciferikus,
és minden külső tudomány, amennyiben nem
szellemtudomány, ahrimáni. Így leng ki az ember, ide-oda. S
hogy belátja azt, hogy nem egyensúlyban és nyugalomban akar
lenni, ez a fontos. Volt egy olyan kor, amikor azt mondta az
ember: menekülnünk kell Lucifertől és aszkétikusan meg kell
szabadítani magunkat tőle. A luciferi elől nem menekülni,
hanem valóban szemben állni a luciferi arccal, ez az, erről van

262
szó, valóban az egyik oldalra Lucifer, a másik oldalra Ahrimán
felé kilengeni. Valóban egymással szembeállított erők ezek,
mint más természeti erők, például a kétfajta elektromosság,
vagy a mágnesesség két pólusa, és így tovább. Tehát az a
kérdés, hogy az ember ezt a hármasságot, a luciferit, az
ahrimánit, és azt, ami a Krisztus-lény, felismeri-e, és hogy
felismeri-e bensőleg az önmagában felépített Krisztus valódi
nagyságát, amivel a michelangelói Krisztus még rendelkezett.
Ez, kedves barátaim, a szellemtudományos munka feladata. De
ezzel csak egy olyan megismerés kezdetén állunk, amelynek
valóban először a szokásos megismerésnek kell lennie.

Látják, hiszen az utóbbi hetekben is említettem ezen a helyen,

hogy az ember bizonyos szempontból nem beszélhet
semmiféle nagyobb költeményről, mint Goethe Faust-
költeményéről. Hiszen Goethe Faustja valóban kifejezi a
legnagyobbat, amit az emberiség valaha is létrehozott, mivel
az emberit ilyen mélységből hozza elő. Nos, Goethe
megpróbálta, hogy a Faustban az emberiség valódi
reprezentánsát ábrázolja.
Hiszen már gyakran kifejtettem, hogy Mefisztó alapjában véve
nem más, mint Lucifer és Ahrimán összekeveredve. De hogy
van a dolog Goethénél? Goethénél úgy áll a dolog, hogy ő még
semmit sem tudott Lucifer és Ahrimán e kettősségéről, és
Mefisztóban összevegyítette Ahrimánt és Lucifert. Mindkettő
benne van Mefisztójában, és ezáltal ez az egész goethei Faust
mégsem azzá vált, ami lehetett volna, ha Goethe abban a
helyzetben lett volna, hogy Faust mellett az egyik oldalra
Lucifert, a másikra Ahrimánt állítsa oda, s így az ember az egész
emberiségen átvonuló hármasságot láthatta volna. Ebben
rejlik az egész nehézsége annak, amivel Goethe Faustjával

263
kapcsolatban megküzdött. Látják, amikor Goethe elkezdte
Faustját, akkor csak addig tudta vinni ezt, ameddig ő maga volt,
a 18. század hetvenes éveiben. Úgy érezte, ezekkel a külső
tudományokkal, amelyek a négyességben: a filozófiában, a
jogtudományban, az orvostudományban, és ahogy mondta,
sajnos a teológiában fejeződnek ki, ez nem megy, nem
lehetséges. Ez az ahrimáni tudás nem szabadítja meg Faustot,
ezáltal csak egyfajta ahrimáni, értésszerű kapcsolatba kerül a
világok összefüggésével. Ő viszont a világoknak ezt az
összefüggését valóban birtokolni akarja, az élet forrásain át
átélni az elevenséget, ami nem kigondolt dolog. Az elevenség:
jön a Föld szelleme. Egyedül Faust nem tudja őt elviselni. S
később bejön az ajtón – a legelső vázlatban így van -, bejön
Wagner. Igen, amikor manapság sokan sokszor olvasnak
Faustról, Wagnerről is olvasnak, s akkor az embernek az az
érzése, hogy Wagner olvas Wagnerről, mivel a színpadi Faustot
jelen korunkban főleg „wagneri” módon olvassák. Mi akkor
valójában ez a Wagner? Igen, mi lép be a Föld szellemében?

Hiszen tudjuk, hogy minden világismeret önismeret. Ez

magának Faustnak egy darabja, ami a Föld szellemében bejön,
természetesen a kitágult lélek egy darabja, amely a kozmosszal
azonosul. De Faust ezt a lelket még nem tudja felfogni. Nem ér
fel ahhoz, ami saját lényének is része. Nos, megmutatjuk,
meddig jutott el. S ha Faustot egyszer valóban ábrázolni
akarnánk, valóságosabban, mint ahogy talán maga Goethe
tette, akkor ma Wagner mintegy Faust karikírozott
arcképeként, annak maszkjával és kosztümében kellene hogy
belépjen, mivel Faust egy másik tagja, egy másik része
Wagnerben mutatkozik meg. Minthogy Faust maga így beszél:
„egy félénk csúszómászó féreg”. Most érti meg önmagát. „Kit

264
felfogsz, véled az rokon, nem én”- kiáltotta oda neki a Föld
szelleme.
Most jön a szellem, akit felfog, jön Wagner. S mondhatnám, így
megy ez tovább. S miután a Föld szellemét nem értették meg,
a Föld szellemének valójában csak egy másik alakja jön:
Mefisztó, aki most akár Luciferként lép fel – amikor átvezeti
Faustot mindazon, amit az ember átélhet, mialatt csupán saját
szenvedélyeit követi, alacsonyabb rendű szenvedélyeit
Auerbach pincéjében, nemesebb szenvedélyeit pedig –
amelyek azonban a boszorkány-lényekig és a fekete mágiához
vezetnek – addig, ameddig a második részben Lucifer helyére
Ahrimánnak kellene lépnie. Hiszen mindezt láthatja az ember,
ha valóban értő módon olvassa a Faustot. De ez is elég külső
bizonyíték ehhez. Már mondtam azt, hogy azok között a dolgok
között, amelyeket Goethe később kiiktatott, volt egy rész, ahol
Mefisztót egyszer Lucifernek nevezi.
Goethének mindig kellemetlen érzése volt, ha szerepeltette
ezt az alakot, aki valójában kettőből áll. Különösen ott látja az
ember a luciferit, ahol Faust vallásos érzései is megjelennek,
amelyek a Wagnerrel folytatott párbeszédekben igen furcsán
modorossá válnak. Amikor Faust, Margittal a hitről
beszélgetve, azt mondja Istenről:

„Nekem az érzés minden,

A név: szó, s füstgomoly,
Mely az égi tűzre ül!”

akkor az érzést az istenség legmagasabb megnyilvánulásának

tekinti, a vallásos ember legmagasabb rendű
megnyilvánulásaként ünnepli. Az embernek nem kell
utánagondolnia: „az érzés minden”, ezzel azt mondja, hogy az

265
egyetlen, amit az ember vallásként birtokolni akar, az, amit egy
Margit fel tud fogni, csak mindig elfelejtjük, hogy Faust ezt az
oktatást a l7 éves Margitnak adja, és csak annyit ad benne,
amennyit Margit fel tud fogni. Nem filozófusoknak szól az, amit
Faust mond „a füstgomoly”-ról, „mely az égi tűzre ül”, s csak
rosszul értjük, ha a Margitnak szánt tudományt mindig újra
professzori köntösben látjuk.

Mindez azt mutatja, hogy Goethe eleinte a luciferi lényt kettős

álarcában fejezte ki. A második részben ez inkább ahrimáni,
ahol Mefisztó a Homonculus nemzéséhez jut el, Heléna
felidézéséhez, és mindahhoz, ami Faustnak valóban elhozza a
világ megismerését, amely egészen más, mint a tudományok,
amelyeket Faust „mohón buzogva tanult át”.

Nos, azt kell mondanunk: korunkban különféle dolgokat már

részleteikben is mindig újra és újra rosszul értenek. Így, ha
kifejezetten rámutatunk, hogy a Homunculus az ember
bensőjében akar valamit, ezt az egész emberiségig menően
kell kifejteni: „s hogy ember légy, még van időd”, hiszen ez ott
először az alacsonyrendűn megy keresztül, mert azt mondja:
„Csak ne törekedj magas rendjelekre” (németül: „Nur strebe
nicht nach höheren Orden”). Amit már itt kijelent, az nagyon
furcsa. A valóságban természetesen így mondják – mivel
Goethe ez egyszer ismét frankfurtiasan beszélt – „nur strebe
nicht nach höheren Orten” (a kiejtésből adódó szójáték, az
Orten és Orden felcserélése. Magyarul: „csak ne törekedj
magasabb helyekre”- a ford.) Ez nem arra utal, hogy az olyan
lényeket, mint a Homunculus, emberi rendjelekkel aggatnának
tele.

266
Egy másik rész, ahol a Homunculust állítják elő, ahol Wagner
leírja, ahogy valami mozog a retortában:
„Meglesz! A mozgó vegy mi tiszta!
Mind biztosabb bízásra biztat!”

„Es wird! Die Masse regt sich klarer,

Die Überzeugung wahrer, wahrer!”

(A Faust-idézetek Kozma Andor fordításai)

A „meggyőződés”, „bízás” (Überzeugung) a meggyőzésből, ill.

németül a Zeugung-ból (nemzés) van képezve, mint a
felsőbbrendű ember (Übermensch) az emberből (Mensch).
Nietsche óta beszéltek először Übermensch-ről, arról, hogy
van egy felsőbbrendű ember, de Goethe már régen ezelőtt
beszélt felsőbbrendű emberről. S így itt azt olvassák az
emberek, hogy Überzeugung, de ez a Zeugung ellentéte, mint
ahogy azt mondjuk: ember és felsőbbrendű ember.
Olyan dolgok ezek, amelyeket először részleteiben kell
megérteni, hogy belássuk, mit akart Goethe mondani. De az
embernek szabad álláspontra kell helyezkednie, valóban be
kell látnia korunk küldetését a szellemtudományt illetően,
hogy egy ilyen szellem, mint Goethe, azt kutatta, hogyan
készítse elő korát erre a küldetésre.

Amikor Schiller 1797-ben felhívta a figyelmét arra, hogy a

Faustot be kellene fejeznie, Goethe azt mondta, hogy újra
elővette az öreg Tragelaphen-t – ez egy lény, félig állat, félig
ember. Goehte Tragelaphen-nek nevezte művét, és a l8.
század végén barbár kompozíciónak tartotta. Ezt nagyon
komolyan kell vennünk, mert Goethe már megértette, milyen
jó és milyen rossz az ő Faustja. Mindez odatartozik, amit a

267
szellemtudománynak fel kell használnia, hogy ezekkel a
dolgokkal szemben egy szabadabb álláspontra helyezkedjünk.
Goethe a spiritiuális én munkáját akarta ábrázolni, a
halhatatlant az emberben a magasabb világokhoz vezető úton,
s ezt azáltal mutatta meg, hogy a l8-l9. század fordulóján egy
vázlatot készített ahhoz, amivé a Faustnak válnia kell. Ebben
elsősorban azt mondta: „A személyiség életélvezete, kívülről
szemlélve”, majd ezt írta fel: Az alkotás belülről jövő élvezete”,
és végül, miután Faust végigjárta egész útját, ezt írta fel:
„Epilógus a káoszban, a pokolba vezető úton”.

Mindaz, amit beszélgetésekben hallanom kellett, valóban

valami olyasmi, ami a legmélyebb csodálkozást válthatja ki az
emberből; mivel az emberek elgondolkoztak ezen: igen, nem
gondolta-e úgy Goethe a 18.-19. század fordulóján, hogy
Faustjának a pokolba kell mennie? A megoldás egyszerűen az,
hogy nem Faust az, aki beszél, hanem az eltávozó Mefisztó
tartja az epilógust, miután Faust már megtette a saját
halhatatlan énjéhez vezető utat.

Így Goethe Faustjában olyasmit látunk, ami úton van, de csak

az ahhoz vezető úton, amit épületünk fő szoborcsoportjának
kell kifejeznie: az emberi alak valóban konkrét felfogását,
miközben az egyik és a másik oldalon is megjelenik az, ami felé
mindig ki kell lendülnie a léleknek. Amíg az ember mindent
összevet, összehasonlít, vagy csak egyfajta kettősséget keres,
addig nem juthat valódi megismeréshez. Ez a lényeges, amit le
kell rögzítenünk. Le kell rögzítenünk, hogy ez valóban a német
kultúrából jön létre, hogy ez az idea testesüljön meg. Két
ellenpólusa van a Földön a kultúrának, amelyeknek
jogosultsága van, és nem jogosulatlanságukban ábrázolják
őket, hanem jogosultságukban, ha utalunk rájuk. Az egyik

268
oldalon ott van a tisztán keleti kultúra. Miben áll ez a keleti
kultúra? A kultúrában a keleti jelleg abban áll, hogy keresik a
pusztán belső elmélyedést, a megfosztást mindattól, ami a lét
külső folyamata. S látjuk, hogy ennek a keleti kultúrának a
legnagyobb virágzásában, az indiai kultúrában minden
útmutatás, minden tudás arra irányul, hogy a lelket úgy
alakítsák, hogy megszabaduljon attól, amit a fizikai test jelent.
Ez tisztán luciferi kultúra, pusztán luciferi kultúra. Minél
messzebb megyünk kelet felé, annál inkább eljutunk a
luciferihez.

S ha nyugat felé megyünk, hová jutunk ott? Vegyük éppen a

legszélsőbb nyugatot. Számunkra természetes, ha elsősorban
felvettünk valamit a szellemtudományból – s ezt egy példán
szeretném bemutatni önöknek -, számunkra világos, ha látjuk,
hogy egy ember inkább materialista világszemléletéből
sprirituálisabb világszemléletre jut, akkor feltesszük a kérdést
magunknak: mi történik egy ilyen ember lelkében? Éppen
akkor, amikor egy ilyen embernél lelkének effajta átfordulását
észleljük, be kell jutnunk ennek az embernek a bensőjébe,
hogy átéljük vele együtt azt, amit véghezvitt lelkében. Semmi
sem tűnik jelentősebbnek számunkra, mint ilyesmit átélni egy
emberrel.
Látják, Amerikában azt is tapasztaltuk, hogy az emberek
olyasmit csinálnak végig, amit ott megtérésnek neveznek,
vagyis a materialista szemléletből a spirituálisba való
átfordulást. Mit tesz az ember itt? Az ember leül – ha mintegy
radikális módon is mesélem el a dolgot, mégis így van -, az
ember leül és ír egy levelet azoknak az embereknek, akik
mintegy végigcsinálták ezt, hogy megválaszolja azt a kérdést,

269
hogy milyen okból tették meg ezt az átfordulást. S akkor, nos,
akkor felállít egy sémát, majd kategóriákat állít fel, például így:
1. kategória: félelem a haláltól és a pokoltól (és odateszi
ezeket a leveleket egy rakás többihez).
2. kategória: altruisztikus, emberbaráti indítékok,
önzetlenség
3. kategória: egocentrikus motívumok
4. kategória: erkölcsi ideálra való törekvés
5. kategória: lelkiismeret-furdalás és bűntudat. 1, 2, 3 levél
6. kategória: tanítások követése l, 2, 3 levél
7. kategória: az, hogy az emberek eljutottak ebbe vagy
abba az életkorba: l, 2, 3 levél
8. kategória: utánzás. 1, 2, 3 levél. Ismét az emberek egy
olyan kategóriája, akik látták, hogy vannak emberek, akik
egy Istenben hisznek, és ezt utánozták. Majd:
9. kategória: csapások.
Összegzés:

14% félelem a pokoltól

6% más motívumok
7% törekvés az ideálisra
8% bűntudat
13% utánzás és példa
19% csapások.

Most megtér az ember.

Az ellentéte is megvan ennek. Az indiai nem veszi figyelembe
azt, ami kívül történik. Egy hindunak ez fordítva történne; a
„bolond” szót használná arra, aki nyíltan, százalékokban
akarná megadni azoknak a számát, akik megtértek; ilyen vagy

270
olyan motívumokból megtértek. Nyugaton nem bajlódik az
ember a bensővel, mivel nyugaton minden ki van törölve ebből
a bensőből. A legkülsőségesebb külsőség van itt
összeválogatva, tisztán ahrimáni módon. Menjünk kelet felé: a
legbensőségesebb benső, tisztán luciferi. Mondhatnám, így
mutatja fel nekünk maga a földgolyó az ahrimáni és luciferi
ellentétét. S az ahrimáni és luciferi között az ember nem
nyugalomban, hanem egyensúlyban van. Nem arról van szó,
hogy az ember az egyiket vagy másikat pusztán elutasítja,
hanem tudatában van annak, hogy a valóban jövőbe mutató
kultúra abban áll, hogy mindkettőről tudja, hogy helyes
mértékben hozza azt, amivel az egyiknek a másikkal szemben
rendelkeznie kell.
S itt, mondhatnám, a Föld egész sorsát látják kifejeződve a
szoborcsoportunkban. Egyszer majd Európa feladata lesz, hogy
kiegyenlítődést hozzon létre kelet és nyugat között. Keleten az
egyik oldalra leng ki az inga, nyugaton a másikra. Nekünk
Európában nem csupán az jutott, hogy mintegy kelet és nyugat
majmai legyünk, hanem az, hogy teljesen önállóan, saját
talajunkon álljunk, és egyaránt elismerjük az egyik és a másik
jogosultságát is. Ezt fejezi ki szoborcsoportunk. S így függ össze
földrajzi módon is a mi feladatunkkal az, amit épületünk
különleges helyén állítottunk fel. Kelet felé van felállítva ez a
szoborcsoport, de háttal kelet felé, és nyugat felé tekint, de
egyensúlyban áll ott, magában hordozza azt, amit hosszú
vándorlás alatt ismert meg keleten, és nem elégszik meg azzal,
amit a nyugat tisztán ahrimáni kultúrában hozhat az
emberiségnek.

Ha korunk, kedves barátaim, egyszer majd belátja ezeket a

dolgokat, de gondolkodva, érezve, érzéssel áthatva – nem kell

271
önhittnek lenni ehhez -, akkor e kor számára világossá válik,
hogy még a jelen legfájdalmasabb, legnyomasztóbb eseményei
is azért vannak, hogy az emberiséggel megértessék annak a
feladatnak az érzését, amelyet a legközelebbi jövőben be kell
töltenie. Csak remélhetjük, hogy azok a nagy és fájdalmas
dolgok, amelyeket az emberiség átél, a lelkek valódi és igazi
elmélyülését is elhozhatják. Már igaz az, hogy sajnos abban,
ami kifejezésre jut, nevezetesen a beszédben és irodalmi szintű
írásokban semmiféle módon nem ismerik el azt a nagy
komolyságot, amelyet korunk követel tőlünk. Sok, sok
mindennek kell még bekerülnie az emberi lélekbe, hogy ez a
nagy komolyság, mondhatnám, vigasztaló komolyság valóban
úgy töltse el a lelkeket, hogy az embert hordozzák azok a
feladatok, amelyek előtte állnak. Egyrészt komoly az, amit
feladatul tűztek elénk, másrészt ez vigasztaló, reményteljes,
bizakodással eltöltött komolyság. Csak be kell látnunk, hogy
olyan korban élünk, amely nagyot követel tőlünk, de ezt a
nagyot mi teljesíthetjük. S ebben a korban sem juthatunk
pesszimista világszemléletre.

Hogy mindezeket a dolgokat intimebb, behatóbb módon

magyarázzam, s hogy mi az emberiség következő, jövőbeni
feladata, és hogyan segít majd a szellemtudomány e feladat
megoldásában, ezért június 22-én, kedden folytatni fogom a
ma megbeszélteket.

[1] vö. Rudolf Steiner: Der Baugedanke des Goetheanum (A

Goetheanum épületének gondolata), az első Goetheanum 104
ábrájával, Stuttgart, 1958.

272
273
Az álmok és az álmodó, vagy
Hold-ember prófétikus
természete. A Nap- és
Szaturnusz-ember.
Berlin, 1915. június 22.

Ma az a feladatom, hogy némely dolgot összefoglaljak abból,

amit részben már tudunk, de amit mindig össze lehet fogni úgy,
hogy ismét bizonyos irányvonalakat adjon szellemtudományos
törekvéseinkhez. Mindenekelőtt gyakran kell
megbarátkoznunk azzal a gondolattal, hogy földi életünk,
ahogy a születés és a halál között folyik, alapjában véve egy
köztes élet számos földi élet és számos olyan élet között, amely
a halál és az új születés között folyt le, és ismét aközött, amely
a jövőben számos földi élet, illetve a halál és az új születés
közötti életek között rejlik. Egy közbülső élet, mondom, ez a mi
életünk. Ezután azt várhatjuk, hogy életünkben
megmutatkozik valami, amit bizonyos mértékig az előzőek
hatásának tekinthetünk, hogy életünkben is van valami, amit
úgy tekinthetünk, mint ami a jövőre utal. Különösen az
utóbbira vonatkozóan beszélünk meg ma egyet és mást.

Az ember ugyanis könnyen azt hiheti, ha így szemléli az életét,

hogy valójában ebben az életben semmi sem utal számára
arra, hogy bennünk már egy következő élet csírái, mintegy a
magjai rejlenek. Nos, mégis ez az eset áll fenn. Valóban az a
helyzet, hogy bennünk előkészül az, aminek a jövőben

274
történnie kell velünk. Életünket csak a helyes módon kell
értelmeznünk, akkor eljuthatunk oda, ami mintegy a jövő
számára rejlik bennünk, ahogy a jelenlegi növényben benne
van a mag a jövőbeni növény számára, amelynek még létre kell
jönnie. Hiszen a jelen életben sokszor képez valami
érthetetlent a számunkra közismert álomélet. Ennek az
áloméletnek bizonyára van olyan része, amiről valóban
elmondhatjuk, hogy bizonyos fokig érthető számunkra.
Álmodunk olyan dolgokról, amelyek erre vagy arra
emlékeztetnek bennünket, amit véghezvittünk az életben.
Bizonyára gyakran előfordul, hogy akkor azok a dolgok,
amelyeket tegnap vagy korábban tettünk, és amelyekről
álmodunk, ekkor megváltoznak, más alakot öltenek az
álomban, valamely módon átváltoznak. De ilyen esetben mégis
gyakran elég könnyen beláthatjuk, hogy abban, amit álmodunk
– még ha meg is változott – életünk részei rejlenek, ahogy ez
az élet mögöttünk áll. De azt hiszem, hogy másrészt egyetlen
ember sem mentesülhet attól, hogy vannak olyan álmok,
amelyek olyan figyelemreméltó dolgot hoznak elénk, hogy
valóban nem tudjuk megmondani, hogy visszavezethető-e ez
arra, amit az életben itt vagy amott tettünk. Valóban úgy van,
hogy az embernek csak kevéssé kell emlékeznie álmaira, és
már világosan észlelheti, hogy számára – ha szabad így
mondanom – olyan dolgok jelennek meg álmában, amelyeket
mindazok után, amikre valóban képes emlékezni, sohasem
gondolhatott volna el, amire sohasem jöhetett volna rá.

Meg fogjuk érteni ezt az egész összefüggést, ha egyszer

pontosan elképzeljük annak a természetét, ami ténylegesen
történik az álomban. Alvó állapotban – ahogy ismert
számunkra – asztráltestünkkel és énünkkel fizikai és
étertestünkön kívül vagyunk. A fizikai és étertest a fekvőhelyen

275
van; asztráltestünkkel és énünkkel kívül vagyunk. Nos, az
ember számára, ahogy jelenleg a Földön él – hacsak nem
sajátított el valamely különleges képességet -, nem lehetséges,
hogy tudatosan átélje azt, amit az asztráltest és az én tesz,
amikor az ember alszik. Ez öntudatlanul történik. De a
tisztánlátó tudat megmutatja nekünk, hogy az, amit ott
átélünk, éppen olyan sokrétű, éppen úgy bevésődik, ami a
fizikai testen kívül van, mint az, amit a fizikai test él át. Ez éppen
olyan sokrétű, sokoldalú, mint az, amit a fizikai síkon élünk át;
csak a tudat nem képes magába fogadni, de megtörténik,
átéljük. Az álom tehát úgy jön létre, hogy az asztráltest és az
én, amelyek egyébként oly messze kívül vannak a fizikai és az
étertesten, hogy a fizikai és étertest semmit sem érzékel
azokból a folyamatokból, amelyek az asztráltesttel és az énnel
történnek. Ezek most olyan közelségbe kerülnek a fizikai és
étertesthez, hogy az étertest képes lesz benyomásokat
felvenni az asztráltestben és az énben történő folyamatokból.
Ha önök felébrednek és tudják: álmodtam, akkor ez pontosan
kifejezi azt, hogy álmuk tartalma azáltal jutott tudatukba, hogy
az asztráltest és az én alámerülnek; s mielőtt a fizikai test
tudatára ébred annak, hogy ismét benne van az asztráltest és
az én, az étertest képes lesz erre; s mialatt az étertest gyorsan
felveszi, amit az asztráltest és az én átélt, létrejön az álom. Ez
tehát egyfajta kölcsönhatás az asztráltest és az étertest között,
s ezáltal keletkezik az álom.

Így azonban az álom egészen meghatározott színezetet kap,

mondhatnám, egyfajta bevonatot. Hiszen tudják, hogy ha a
halálban az ember kivonul asztráltestével, énjével és
étertestével, akkor az étertestben lévő ember közvetlenül
visszapillant földi életére. Ez a visszapillantás valójában az
étertesthez tapad; ha az étertest feloldódik, megszűnik a

276
visszapillantás. Az étertestben rejlik tehát annak a lehetősége,
hogy életünk minden eseményét magába vésse. Az étertestbe
tehát valóban bele van vésve, amit az életben véghezvittünk.
Ez az étertest igen bonyolult képződmény. Ha az étertestet ki
tudnánk preparálni úgy, hogy meghagynánk az alakját, akkor
ez jelen életünk tükre lenne, életünk egy képe addig a
pillanatig, ameddig emlékezni tudunk. Azáltal, hogy
asztráltestünkkel és énünkkel alámerülünk étertestünkbe, és
az étertest szembekerül az alámerült asztráltesttel, olyan
dolgokat, dolgok emlékeit hozza magával, amelyeket átélt,
azzal szemben, ami az asztráltestbe kerül be, saját képeibe
burkolja azt, ami valójában az asztráltestben van.

Pontosabban akarom kifejezni magam. Tegyük fel egyszer,

hogy valaki alvó állapotban, asztráltestén és énjén kívül átélt –
mondjuk – egy találkozást egy személlyel. Akkor az ember
semmit sem tud erről. Átél egy ilyen találkozást; átéli, hogy
ehhez a személyhez barátságos érzéssel közeledik, hogy közös
vállalkozása lesz vele. Tegyük fel, hogy ezt étertestén kívül éli
át. Ez lehetséges; de semmit sem tud róla. Most jön a
felébredés pillanata. Ekkor az asztráltest és az én visszamegy
az étertestbe, és ezt az átélést az étertest elébe hozza. Az
étertest, a benne lévő képi világát az asztráltesttel
szembehelyezi, és az ember álmodik. Álmodik egy olyan
eseményt, amire talán tíz, húsz évvel ezelőtt vállalkozott.
Akkor azt mondja magának: igen, arról álmodtam, amit tíz,
húsz évvel ezelőtt éltem át. De talán ez, ha valóban
meggondoljuk, egészen megváltozott. De ez mégis emlékezteti
valamire, amit korábban átélt. Mi történt itt valójában? Ha a
tisztánlátó tudat segítségével pontosan követjük a folyamatot,
látjuk, hogy az én és az asztráltest olyasvalamit élt át, ami

277
valójában csak a következő inkarnációban fog lejátszódni: a
találkozást egy személyiséggel, valami dolgát ezzel a
személlyel. De az ember ezt még nem tudja étertestében
felfogni, amely csak azt tartalmazza, ami csak a jelen élet
képeiben fogható fel. Ha most az asztráltest alámerül, akkor az
étertest átöltözteti azt, ami valójában a jövőbeni élethez
tartozik, a jelenlegi élet képeibe. Ez a sajátságos, bonyolult
folyamat történik folytonosan az emberrel, amikor álmodik.

Ha mindezt összevetik azzal, amit mostanáig már hallottak a

szellemtudományban, akkor ez nem tűnik különösnek önök
számára. Tudatában kell lennünk annak, hogy ami eltávozik
fizikai és étertestünkből, asztráltestünkből és énünkből, azt
tartalmazza, ami a következő inkarnációban azt akarja, ami
erre a következő inkarnációra készül elő bennünk. S ha az
ember fokozatosan megtanulja elkülöníteni az álmokat a
jelenlegi élet képeitől, akkor megismeri az álmok prófétikus
természetét. Az álmok prófétikus jellege valóban
lelepleződhet, az embernek csak meg kell tanulnia, hogy az
álmokat megfossza a jelen képeitől, amelyekbe be vannak
öltöztetve. Az álmokat inkább olyan módon kell látnunk, ahogy
átéljük azokat, mint úgy, amit átélünk, és például azt kell
mondanunk magunknak, hogy egy személyről álmodom, ez
étertestem jellegéből következik, abból, ahogy az étertest
szembekerül az asztráltest élményeinek jelen képeivel. Amit az
ember átél, hogy megismerje azt, ami már előkészül a
következő életre, inkább ily módon kell szemügyre vennie,
hogy elválassza az étertestében lévő képektől. Az álmokban
ténylegesen jövőbeni élményeink bennünk rejlő prófétáját kell
látnunk. Rendkívül fontos, hogy ezt megfelelően szemügyre
vegyük. Az emberi élet különösképpen egyre jobban
lelepleződik, minél inkább úgy szemléljük, mint egyfajta

278
bonyolult dolgot. Az ember szeretné, ha egyszerűbb lenne, ez
kényelmesebb volna, de ez már csak így van, hogy igen
bonyolult.
Látják, az ember, aki a külső fizikai világban áll, nincs tudatában
annak, hogy mindenféle rejtőzik benne. Most
megismerkedtünk azzal, ami a jövőbeni élet prófétájaként
bennünk rejlik. De sokféle más is rejlik még bennünk, és az
önmegismerés azon alapul, hogy mindig többet és többet
ismerünk meg abból, ami bennünk lappang, bennünk működik,
boldoggá vagy boldogtalanná tesz minket, mivel minden
dolog, ami bennünk van, boldoggá és boldogtalanná tesz
bennünket. Így az emberek számára általában nem válik
világossá, hogy hiszen e földi élet előtt átélték – nem saját
magukat, hanem azt, ami földi emberré teszi őket – a Hold-
létet. Tudunk egyet-mást a Hold-létről, az azt megelőző Nap-
létről és a régi Szaturnusz-létről. Tekintsünk először a Hold-
létre! Jelenleg természetesen a földi létet folytatjuk, de a Hold-
lét szükséges volt, hogy a földi lét létrejöhessen. A Hold-létben
készültek elő az indítékok a földi életre, és bizonyos módon ez
a Hold-lét még bennünk rejlik. A Holdon az ember álomszerű
tisztánlátó volt. Álomképekben vette fel magába a valóságot.
Azt azonban, amilyenek a Holdon voltunk, még ma is
magunkban hordozzuk, ez bennünk rejlik. Bizonyos, hogy a
Hold-ember földi emberré változott. De ebben a hatásban az
okok még benne rejtőznek, a Hold-embert még magunkban
hordozzuk. Ha rátekintünk erre a Hold-emberre, azt
mondhatjuk: ez az bennünk, amit álmodónak nevezünk.
Ténylegesen mindnyájan hordozunk egy álmodozót
magunkban, aki valójában ugyan nem töri magát annyira,
ritkábban gondolkodik, érez és akar, de aki valójában bölcsebb,
mint mi, földi emberek. Egy álmodozót hordozunk magunkban.

279
Egy kifinomult, szubtilis embert hordunk mindnyájan
magunkban. Földi emberként járkálunk gondolatainkkal,
érzéseinkkel és akaratunkkal, s ez az, amit a Föld-fejlődés adott
számunkra. A Hold-fejlődésből megmaradt valami bennünk, s
ez egy álmodó ember. A bennünk lévő álmodóban azonban
több van, mint ami gondolatainkban, érzéseinkben és akarati
impulzusainkban lehet, s ez az álmodó nem teljesen tétlen. Ezt
az álmodót nem vesszük figyelembe, de sokat, igen sok
olyasmit teszünk, amit mi magunk csak félig ismerünk, amire a
bennünk lévő álmodozó irányít és vezet minket. Mi
elrendezünk valamit, de az álmodó is tesz valamit bennünk, ide
vagy amoda irányítja gondolatainkat; például elgondolunk egy
mondatot; az álmodó azt teszi, hogy a mondatot egy
meghatározott módon ejtsük ki, hogy élt adjunk neki, hogy
valamely érzés-árnyalatba öltöztessük. Ez az álmodó maradt
meg bennünk a Holdról. Szeretnék egy kiemelkedő
személyiségre utalni, és felhívni a figyelmet arra, hogyan
vehető észre benne ez az álmodó. Ha az emberek az életben
megismerik egymást, vagy ha kiemelkedő embereket ismernek
meg írásaikon keresztül, akkor főleg azzal törődnek, hogy a
másik földi emberként milyen, és nem azzal, hogy milyen
álmodóként, költőként. De ebben jobban kifejeződik az ember.
Van egy nagy író: Emerson[1]. Emersonnak valóban az volt a
sajátossága, hogy mindig úgy elmélyedt a tárgyban, amelyet
éppen feldolgozott, hogy számára valamely ellentmondást is
könnyen be lehet bizonyítani, mert mindig teljesen benne van
abban a tárgyban, amivel foglalkozik. Teljesen feloldódik a
tárgyban, és nem veszi figyelembe, hogy az, amit majd
jellemez, ellentmondásban van azzal, amit akkor jellemzett,
amikor egy másik tárgyban merült el. De éppen Emersonnál
mindig figyelemreméltó, hogy ha teljesen elmerül egy

280
emberben, vagy egy tárgyban, akkor halkan áthallatszik
Emerson Hold-emberének, az álmodónak az utóhangja. Nos,
Emerson két szép értekezést írt: egyet Shakespeare-ről, a költő
jellegzetes képviselőjéről; és egyet Goethe-ről, az író
reprezentánsáról. Amikor az emberek beleolvasnak Emerson
elmélkedésébe Shakespeare-ről, Goethe-ről, akkor
elégedettek, megelégszenek ezzel. De az ember tovább mehet,
és azt mondhatja magának: nem érzed-e, hogy itt halkan
együtt rezeg valami sajátságos Emersonnál? S akkor felfedez
az ember valami igen figyelemreméltót: Emerson nem akarja
Shakespeare-t csupán Shakespeare-ként jellemezni, hanem
példaként, a költő egy példájaként akarja elénk állítani, s igen
sajátságos, ami kiderül, mialatt Emerson éppen Shakespeare-
ben mélyed el, ha az ember észreveszi az utóhangok halk
megcsendülését.

Önök nem feltételezik rólam, hogy sovinizmusból, nemzeti

okokból akarok valami elítélőt mondani Shakespeare-ről.
Természetesen Shakespeare számomra nagy költő, magától
értetődően minden idők egyik legnagyobb költőjének tartom.
De egyszer meg akarom említeni a halk utóhangokat,
amelyeket Emerson juttat érvényre, mikor Shakespeare-t
jellemzi. Azt mondja: az eredetiség valójában nem olyasmi, ami
nagy emberré tesz valakit. Ha egy nagy embert akarunk
jellemezni, nem kellene azt kívánnunk, hogy ez a nagy
személyiség mindenképpen eredeti legyen.
S látjuk, hogy Emerson Shakespeare jellemzésére kiemeli, hogy
a költő mindenhová elmegy, hogy felszedje azt, ami tetszik
neki, és ezt költeményébe emelje. Emerson mintegy azon is
fáradozik, hogy mentegesse Shakespeare-t, hogy az nem
eredeti, hogy mindenhonnan, itáliai, spanyol, francia és német

281
forrásokból, és természetesen az angol történelemből hordott
össze mindent, amit költészetében feldolgozott. Igen
sajátságos, hogy Emerson, aki olyan szeretetreméltóan mélyed
el Shakespeare-ben, a következő szavakat használja vele
szemben, hogy jellemezze őt: „A nagy emberek inkább átfogó
szellemük és álláspontjuk emelkedettsége által mutatkoznak
meg, mint eredetiségük által. Kívánjunk olyan eredetiséget,
amely mint egy pók, saját bensőjéből fonja hálóját, amely
maga találja meg anyagát, köveket formál belőle, és felépíti a
házat, akkor a nagy emberek semmiképpen sem eredetiek. A
valóban értékes eredetiség lényege nem abban rejlik, hogy
eltérő másoktól.”
Tehát mentegeti Shakespeare-t, hogy olyan kevéssé eredeti,
hogy mindenhol mindent összekeresgélt. Igen, olyan messzire
megy, hogy azt mondja: hogy Shakespeare-t megértsük, rá kell
tekintenünk az akkori idők egész angol közönségére, és
Shakespeare törődött azzal, hogy annak ízlését kielégítse.
Figyelemreméltó szavakat mond Emerson Shakespeare-ről:
„Könnyű felismerni, hogy minden, amit valaha a világon a
legjobban megírtak és megtettek, úgy jött létre, hogy nem egy
ember munkája volt, hanem szerteágazó, közös munka. Ebben
ezrek egy emberként, mindnyájan egy impulzusból törekedtek,
láttak munkához.” S kérem, hallgassák meg a
legfigyelemreméltóbb dolgot, amit Emerson Shakespeare-ről
mond, amikor szeretetreméltóan jellemzi őt: „Az íróknál
egyfajta praktikus szabállyá vált, hogy aki egyszer képesnek
mutatkozott arra, hogy maga eredetit teremtsen, annak
ezentúl szabad volt mások műveiből is diszkrét módon lopnia”.

Tehát Emerson megpróbálja, hogy Shakespeare-t éppen

azáltal vezesse rá saját világszemléletére, hogy megmutatja, a

282
nagy emberek meglopnak másokat. Hogy sok munkájának
motívumait valójában összelopkodta. Ezt találhatjuk
elsősorban halk mellékhangként Emerson Shakespeare-
jellemzésében.

S most forduljunk Goethe szeretetreméltó vizsgálatához.

Emerson úgy jellemzi Goethét, mint az író reprezentánsát. De
Goethével szemben Emerson azt mondja: A természet
mindenekelőtt arra van utalva, hogy csodálatos művét
kifejezzék. Minden kő, minden növény, a természet minden
lénye arra vár, hogy az emberi lélek egyszer kifejezze. Az író
mindig közvetlen összefüggésben áll a természettel. Olyan ez,
mintha a teremtő maga készítette volna elő azt a gondolatot,
hogy az író egyszer megjelenik. Figyelemreméltó, mondja
Emerson Goethével kapcsolatban, hogy ez az ember
tehetségére vonatkozóan semmit sem tulajdonít népének,
országának, környezetének, hanem minden önmagából buzog
elő. Az igazságról és a tévedésről is egyedül dönt Goethe,
minden ő magából ered.

Amikor Emerson Goethét jellemzi, minden oldalról próbálja

összeszedni a fogalmakat; míg azonban Shakespeare-t
nagyszabású haramiának festi le, Goethét úgy ábrázolja, mint
a világ közepét, mint magát a természetet. Hallgassunk meg
néhány részt, ahol Emerson Goethéről beszél: „A zseni titka,
hogy nem tűri el, hogy egy hazugság létezzen számunkra.
Minden, aminek tudatában vagyunk, hogy igazsággá tegyük, a
modern élet kifinomultságában, a művészetben és a
tudományban, a könyvekben és az emberek hitében,
bizonyosságában és bizalmában felébresszük, és a kezdettől a
végig, az út közepén ugyanúgy, mint végtelen időkre úgy
tiszteljük ezt az igazságot, hogy nemcsak felismerjük, hanem

283
cselekedeteink zsinórmértékévé tesszük”. Vagy ezt mondja
Goethéről: „Az én szememben az író olyan ember, akinek
rangjával számoltak a világ felépítésében.”
Shakespeare-t úgy jellemzi, hogy ő olyan, mint amilyennek a
közönség akarja; Goethét úgy, mint olyan embert, aki
kezdettől fogva meggondolt volt; foglalkozásának, állásának,
„amelyet elnyert, nem köszön semmit, hanem születésétől
kezdve úgy lép a világba, mint egy szabad, őrködő szellem…”
vagy: „Csupa szem, és ösztönösen odafordul, ahol az igazság
rejlik. Mondj valamit, és azonnal tudni fogja, hogy ez igaz, vagy
hamis. Gyűlöletesek számára a vénasszonyos pletykák, még ha
ezer éven keresztül is jóhiszeműségre találtak az emberiségnél,
hogy utánuk szajkózza és hagyja magát bolonddá tenni
általuk.”

Ez a mondat áll Goethe jellemzésében. Shakespeare

jellemzésében az áll, hogy egyáltalán nem tudott eleget tenni
azért, hogy mindent összegyűjtsön, amit leírtak. Mondhatnám,
egészen csodálatos módon sikerült Emersonnak, hogy
Shakespeare és Goethe jellemzésében kidolgozza a
különbséget közöttük. De egy érzésből kiindulva megtalálható
az, amit az álmodó mindkettőben kialakított, vagyis hogy
Emerson odajutott, hogy Shakespeare-t úgy jellemezze, mint
egy nagy haramiát, és Goethét mint az igazság nagy
szövetségesét. Ez rendkívül érdekes, mivel ezt nem tudatosan
akarta; de ez a leheletszerű érzés mindkét tanulmányra
kiterjed.

Látják, van még egy olyan olvasás is, amely más, mint az, hogy
egyszerűen elővenni a könyvet és végigmenni rajta. A dolgok
fölötti lényegest egyáltalán nem akkor tudja meg az ember, ha

284
azokat csupán egyenként felveszi magába, hanem amikor
összehasonlítja őket, ha az egyiket hatni engedi a másik
mellett.
Azért mertem ezt a példát említeni, mivel Emersonnál valóban
gyakran az álmodó beszél. Így valóban kézzelfoghatónak
találjuk, ahogy két személyiség beszél benne, mivel az, amit a
mindennapi olvasó ellentmondásnak talál, végül is Emerson is
tudta. Végül mégis olyan durva ellentmondások vannak
Emersonnál, hogy ez mindenkinek fel kell, hogy tűnjék. Az
egyik oldalon az angolokat a világ első népének nevezi, a
másikon a németeket magasabbra helyezi. Egyszer a
magasabb tudatból, egyszer az álmodóból kiindulva beszél. S
különösen érdekes az, ha önök a Shakespeare-ről és a
Goethéről szóló tanulmányok mindkét befejezését egyszerűen
egymás után olvassák. Shakespeare-nél Emerson kijelenti:
mindazok, akik idáig működtek, még nem érték el azt, amit a
költő jelent a világban: „A világ még a költő-papra vár”. Ez
mintegy lemondásként, érzésként húzódik végig a
Shakespeare-tanulmány végén. A Goethe-tanulmány végén
éppen az ellenkezője áll, hogy általa arra fog törekedni az
ember, hogy minden igazságot úgy tiszteljen, hogy ne csak
felismerje, hanem cselekedeteinek zsinórmértékévé tegye.
Míg a Shakespeare-tanulmány végén egy lemondó mondat áll,
addig a Goethe-tanulmány végén egy bizakodó mondat.
Most olyan korban élünk, ahol érvényes az, hogy ezeket a
dolgokat egy kissé figyelembe vegyük, felismerjük. Akkor majd
azt találjuk, hogy minden emberben él ez az álmodó, kísért az
emberek cselekedeteiben, s míg tisztánlátó tudattal
szemléljük, felismerhetjük a mindennapi életben, ha

285
tanulmányozzuk az embereket. Ezt tehetjük Emersonnál.
Érdekes Emersont tanulmányozni.
Ez a bennünk lévő álmodó az, akire minden hat, aminek
anélkül, hogy tudnánk, hatnia kell ránk a szellemi világból.
Abban, amit földi emberként átélünk, gondolatokat, akarati
impulzusokat képezünk. Amit így tudunk, az, amit életünkből
veszünk. De álmainkba belejátszanak az angyalok, az
angyallények inspirációi, és ezeket ismét a magasabb
hierarchiák lényei inspirálják. Álmainkba belekerül az – az egyik
embernél inkább, a másiknál kevésbé -, ami okosabb, mint ami
mindennapi életünkben bennünk van, mint minden, amit
mindennapi életünkben gondolkodásban, érzésben és
akaratban áttekintünk. Ami által vezetve vagyunk, ami több
mint most és a múltban a földi ember, az kerül bele álmainkba.

Látják, ez az álmodó az is, aki sok mindent előhív bennünk, de

most öntudatlan dolgokat hív elő. Bizonyára mindaz, ami a
magasabb világból kerülő úton az angyalok hierarchiájához
tartozó lényeken keresztül hat ránk, az álmodóra hat. De
minden ahrimáni, minden luciferi is elsősorban az álmodóra
van hatással, valóban hat rá, s egy nagy része annak, amit az
emberek, mondhatnám nem egészen tudatosan, de
ösztönösen juttatnak érvényre, az a szellemi világból hat arra,
aki álmodik.

Erre is szeretnék egy példát mondani önöknek. Ezt a példát

mintegy a nagyobb kortörténetből szeretném előhozni.
Gyakran mondtam már, hogy az európai népeket azáltal
ismerjük meg, hogy megértjük, hogyan beszél a néplélek: az
olasznak az érzőlelken keresztül, a franciának az értelmi-, vagy
kedélylelken, az angolnak a tudati lelken, a németnek az énen,

286
az orosznak a szellem-énen keresztül. De ez a beszéd a szellem-
énen keresztül azt feltételezi, hogy az oroszoknál ma olyan
ösztönök vannak, amelyek csak a jövőben fognak kifejlődni.
Csak a távoli jövőben fog létrejönni az, ami az orosz néplélek
mondanivalója, ha egyszer majd az emberi lélek a szellem-énig
fejlődik. Ezért minden, ami keleten napvilágra kerül, még csak
valami magszerű dolog. De a kelet e népei ösztönösen érzik,
hogy egy másik kultúráramlathoz tartoznak. Érzik, hogy
várniuk kell. De egyetlen ember sem vár szívesen, ha jelenlegi
tudatával gondolkodik. Hiszen ez azt jelenti, hogy várnia kell,
és tudatosan kell felvennie magába az európai kultúrát. Ezzel
szemben él bennük az az ösztön, hogy irányítaniuk és
vezetniük kell, hogy nem tudják elég gyorsan holttá változtatni
Európát, míg az a természetes folyamat, hogy Közép-
Európában kifejlődik az, ami ki tud fejlődni a néplélek és az én
párbeszédéből. Az orosz népszellemnél úgy van, hogy tanulnia
kell Közép-Európától, s ha feldolgozta azt, amit Közép-Európa
előkészített, akkor egyszer majd hozzájárulhat ahhoz, amihez
hozzá kell járulnia az európai kultúrában. Ehelyett rendetlen,
kaotikus ösztönök formájában valami egészen sajátságos
dolog jön létre, amiből láthatjuk, hogy ezeket az ösztönöket
mindenféle ahrimáni és luciferi impulzusok kezdeményezik.
Ezek az ahrimáni és luciferi impulzusok az okai elsősorban
annak, hogy a kelet most ilyen látványos módon Németország
ellen fordult.

Látják, van itt egy szellem, akiből az álmodó beszél: Juszakov[2].

Szeretném az önök figyelmét felhívni e szellem ideáira, aki
1885 folyamán az orosz kultúrának az angol kultúrával való
összefüggéseiről beszélt. Szívesen vennénk most, hogy a jelen
kor sok emberének támadjanak olyan ideái, amelyek nem
régen egy orosz fejből pattantak ki, és ő írta le azokat. Ezeket

287
az ideákat nem tartalmuk szerint, hanem annak
szimptómájaként kell szemlélnünk, ami az egész orosz népben
él.
Juszakov azt mondja: itt van ez a rothadó nyugat, amely
megérett a pusztulásra. Minden, ami nyugaton van, túlélte
önmagát, fel kell bomlania. Oda kell belépnie Oroszországnak.
De Oroszországnak nem csupán a nyugatot kell „kiművelnie”,
barbáraitól megváltania, hanem mindenképpen az egész
világot, különösen Ázsiát kell megváltania. Ázsiának ezt a
megváltását a lélek számára Juszakov a következő módon
ábrázolja.
Tekintsünk Ázsiára. A tulajdonképpeni ázsiai kultúra Iránból
indult ki. Ez az iráni kultúra Ormuzdtól eredt, ezek az irániak
ismerték fel az Ormuzd és Ahrimán közötti harcot, és ott
mindig látható volt, hogy az irániak mindent megtettek, hogy
Ormuzd áldásait elterjesszék Iránban. De jöttek a turáni népek,
amelyek Ahrimántól függtek, és folytonosan elnyomták az
Ormuzd-kultúrát, harcoltak ellene, legyőzték. Ormuzd és
Ahrimán először Iránban harcoltak. De amikor látjuk, hogyan
viselkedtek Európa népei ezzel az Ormuzd-kultúrával szemben,
akkor láthatjuk, hogy a szép Ormuzd-kultúra elterjedt azokon
a területeken, amelyeket mindenekelőtt az angolok foglaltak
el. Az angolok ezzel az Ormuzd-kultúrával szemben a
legvadabb barbároknak mutatkoztak. Oroszországnak
Ázsiában sokat kell jóvátennie abból, amit ezek a kegyetlen
angolok Ázsiában elkövettek. Az angolok odamentek, Ázsia
különböző részeit hatalmukba kerítették, kihasználták és
kiszipolyozták az Ormuzd-kultúrát. Mit képzeltek az angolok?
Ily módon egy angol azt képzelte, hogy ez a kultúra őérte van
itt, egy ilyen angol azt mondja, hogy ez az egész Ázsia nem

288
másért van, minthogy angol szövetbe öltözzön, angol
fegyverekkel harcoljon egymás ellen, angol szerszámokkal
dolgozzon, angol edényekből egyék, és az angol csillogással
játsszon. Az ázsiai kultúra nincs semmi másért. Egész Ázsia
Anglia prédája lenne. Nagyon pontosan fejezi ki magát: „Anglia
a hinduk millióit zsákmányolja ki, egész léte azonban azoknak
a különböző népeknek az engedelmességétől függ, amelyek a
gazdag félszigetet lakják. Semmi hasonlót nem kívánok
szülőföldemnek – csak örülhetek, hogy ettől a ragyogó, de
ugyanakkor szomorú állapottól messzemenően eltávolodott”.
1885-ben írta ezt Juszakov orosz nyelven. Mit tettek az
oroszok? – kérdi Juszakov – az oroszok mostanáig nem tudtak
úgy tenni, mint a nyugat-európai népek, ahogy az angolok
tették, hogy jogellenesen rátámadtak és legyűrték azt, ami
Ázsiában az Ormuzd-kultúra volt. Ők csak odamentek, ahol az
Ahrimán-kultúra volt, és visszatartották azokat a népeket,
amelyekben Ahrimán hatott, hogy tovább már ne árthassanak
annak, amit Ormuzd Ázsiában létrehozott. Miután az oroszok
Ázsia népeit megszabadították a gonosz Ahrimántól, meg kell
szabadítaniuk őket attól, amit az angolok ezen a területen az
Ormuzd-kultúra ellen vétkeztek. Hogy elő tudják készíteni
további feladatukat Ázsiában, miután megszabadították
Ahrimántól, még jóvá kell tenniük azt, amit az európai népek,
nevezetesen az angolok tettek az Ormuzd-kultúrának. S ha
megkérdezzük, miért nem tudják ezek a népek folytatni az
Ormuzd-kultúrát, akkor erre úgy válaszolhatunk, hogy ezeknek
a népeknek az indusztrializmus és az individualizmus jutott
osztályrészül, hogy elsősorban mindig önmagukra gondolnak,
míg az oroszok csak utolsó sorban gondolnak magukra. Az ilyen
emberekre nem lenne szükségünk; s míg az indusztrializmust
összefonták az ő individualizmusukkal, Ázsia vérszívói voltak.

289
Oroszország más kötődéseket fog hozni; a ragyogóan katonás
kozákokat a természetbe beépült paraszttal. S ebből a
kötődésből jön létre Ázsiában az emberiség megmentője. Az
emberiségfejlődés megmentője Ázsiában jön létre. – Ez
Juszakov ideálja, hogy a kozákoknak és a földdel kapcsolatban
álló parasztnak a kötődéséből támad a világ megmentője.

Látják, kedves barátaim, felépült egy ideál, amit aligha

vonhatnak kétségbe, hogy Ahrimán szelleméből valami hatott
Juszakov saját szellemére, mégpedig az álmodó szellemére. De
ez a hatás az álmodóra, mint az egész nép hangulata előidézte
azt, ami éppen Európának ezen a keleti felén a néphangulat;
mivel itt egy olyan néphangulattal van dolgunk, ami Juszakov
szavaiban kifejezésre jut.

Látják, arra is akartam utalni, hogy a szellemtudománnyal

mindig közelebbről pillanthatunk bele abba, amit az emberek
mondanak és álmodnak; mivel ezt az álmodót mindnyájan
magunkban hordjuk, ez az álmodó mindnyájunkban benne
van. Ezt az álmodót befolyásolják a jó és a gonosz hatalmak.
Ahogy bennünk van ez az álmodó, akit a Hold-természet vitt
belénk, ugyanúgy hordozzuk magunkban a Nap-embert is a
Nap-fejlődés korából. Ez különben már nem tud álmodni.
Tudatában növényszerűen van felépítve. Egy alvó növény-
vagy Nap-embert hordozunk magunkban. S hordunk még
magunkban egy teljesen halott, a kőhöz hasonlóan halott
Szaturnusz-embert is. A Nap-emberhez hasonlóan, aki alszik,
hordozzuk magunkban azt, aki tudatában még mélyebben áll,
az alvó tudat alatt, a Szaturnusz-embert. Ami álmodó bennünk,
az a Hold-ember, ami állandó alvó tudatban él bennünk, az a
Nap-ember; és a Szaturnusz-ember, mondhatnám, a legrégibb

290
indíték, a legbensőbb mag bennünk. De ennek a Szaturnusz-
embernek mély jelentősége van egész életünkben. Minden
ismeret, amelyet ma megszerez az ember, legyen ez a külső
életben, a tudományban, azáltal jön létre, hogy a külvilág úgy
hat az emberre, mint a Szaturnusz-emberre. Ez a hatás nem
tudatosodik az emberben, de ott van. Amit gondolunk, érzünk,
akarunk, egészen a Szaturnusz-emberig megy belénk, s ez a
Szaturnusz-ember az, ami Földünknek végül marad belőlünk,
közömbösen aziránt, hogy elégünk-e fizikai testünkkel, vagy
elrothadunk-e.

Az álmodó nem marad meg; ami a Nap-ember, az sem. A

Szaturnusz-ember finom, igen finom porszemekben a Föld
elementáris világa fölé megy, ez megmarad, s a Föld mindig
hordozza a nyomait annak, ami bennünk volt. Manapság
megtalálhatják, ha az elementáris világot vizsgálják – ha finom
szemcsékben is -, ami Ábrahám, Platón, Szókratész,
Arisztotelész maradványai voltak, megtalálhatják az ő
Szaturnusz-emberüket. Az, ami a Szaturnusz-ember volt,
belekerül a Földbe, megmarad a Földnek, megmarad a mi
állandó jellegünkkel a Földön.

Ez a korábbi időkben még nem volt így. Éppen a jelen korban,

a 15. és a 16. század óta van így. Korábban az egész ember
feloldódott; csak olyan személyiségek, mint Ábrahám, Platón,
Szókratész, akik megelőzték korukat, adták át maradékukat a
Földnek. Most természetesen ez hovatovább minden
embernél így van. Ugyanis ez a sajátságos: mindaz, amit
jelenleg a külső tudomány útján elértek, belenyomódik ebbe a
Szaturnusz-emberbe, és vele együtt belekerül a Földbe.

291
Minden, ami különben az emberhez tartozik, elvész, feloldódik
a világűrben, ha a Föld egyszer céljához ér. Ami önök körül
ásványként, növényként, állatként létezik, elvész, csak az
marad fenn finom porrészecskékként, amiből önök
Szaturnusz-emberként voltak, átkerül a Földről a Jupiter-létbe,
és ott a Jupiter szilárd vázát alkotja. Ezek valóságos atomok a
Jupiter számára. Azok az emberek, akik ma a külső tudományt
tanulmányozzák, külsődlegesen gondolkodnak, úgy hatnak a
maguk Szaturnusz-emberére, hogy ebben a Jupiter számára
alakítják az atomokat. Ezáltal kapja meg a Jupiter az atomjait.
De ha csak ez történne, akkor az egész Jupiter úgy jönne létre,
hogy valójában csak egy ásványi vagy ásványihoz hasonló golyó
lenne, semmiféle növény nem nőne rajta. Amit Szaturnusz-
emberként át tudunk vinni a Jupiterre, csak azt eredményezi,
hogy a Jupiter egy ásványi golyó lenne. Növények nem
tudnának nőni rajta. Ha növényeknek kellene nőni a Jupiteren,
akkor a bennünk lévő Nap-embernek is kapnia kell valamit. Ez
a bennünk lévő Nap-ember azonban valójában csak mostantól
kezdve és a jövőben azáltal kap valamit, hogy az emberek
fogalmakat vesznek fel magukba a szellemtudományból. Azok
a fogalmak ugyanis, amelyeket a külső tudományból veszünk
fel, a Szaturnusz-emberbe kerülnek be. Amit
szellemtudományos gondolatokként veszünk át, azok a Nap-
emberbe jutnak. Ezért követel a szellemtudomány több
aktivitást. Hiszen azáltal különböztethetők meg az ő gondolatai
a külső tudomány gondolataitól, hogy ezek aktívak. Elevenen
kell megragadni őket, nem viselkedhetünk passzívan a
gondolkodással szemben, mint a külső világban. A
szellemtudományban mindent aktívan kell elgondolni,
bensőleg tevékenynek kell lenni. Ez hat a mi Nap-emberünkre.
S ha az emberben semmiféle Nap-lény sem lenne, akkor olyan

292
Jupiter keletkezne, ahol minden ásványi, de semmilyen
növényvilág sincs. Azok az emberek, akik szellemileg fejlődnek,
átvisznek valamit, ami a Jupiteren egyfajta növényvilághoz
vezet. A bennünk lévő Nap-lénnyel átvisszük azt, amiből
növényvilág keletkezik; s hogy a Jupitert csupasszá tegyük,
csak vissza kell utasítanunk a szellemtudományt. A
szellemtudományt most azzal tudjuk megokolni, hogy általa
van vegetáció a Jupiteren.

Mi, szellemtudománnyal foglalkozók azonban mégsem

vagyunk úgy, hogy másoknak arról beszélünk, hogy „milyen
sokra vittük”. Hallgassanak meg csak egy mostani orvost, aki
oly határozottan képviseli a jelenlegi álláspontot, vagy
hallgassanak meg egy mostani filozófust, akik azt mondják:
egyáltalán nem kell olyan messzire visszanyúlnunk, mert ott
olyan emberekkel találkozunk, akik valójában semmik sem
voltak; egy olyan ember, mint Paracelsus, lényegében egy
idióta volt, és egy mai gimnáziumi tanár okosabb, mint Platón.
Ez egy olyan filozófia, amit már Hebbel is kigúnyolt[3]. Drámai
ideaként naplójában találták meg azt az eltorzított ötletet,
hogy egy gimnáziumi tanár osztályába járt az újratestesült
Platón. Ezt Hebbel drámai alakként akarta ábrázolni, és
megmutatni, hogyan foglalkozik az iskolamester az
újratestesült Platónnal, aki abszolút semmit sem tud
megérteni abból, amit az iskolamester Platónról mond. Ezt
Hebbel egy drámában akarta ábrázolni. Valóban kár, hogy ezt
az ötletet nem ábrázolta drámában, mivel igazán szép
elgondolás.

Mi azonban nem azon az állásponton vagyunk, hogy „milyen

sokra vittük”. Mi más állásponton vagyunk. Amit ma
filozófiának hívnak, ezen a felemelő állásponton van: ami tíz

293
évvel ezelőtt volt, ma már legyőzendő álláspont. Mi tudjuk
ugyan, hogy ma a szellemtudományt úgy kell kifejeznünk,
ahogy kifejezzük; de azt is tudjuk, hogy jön majd egy kor,
amikor az, amit most szellemtudományként fejezünk ki,
ostobaság lesz a jövőben, amikor egészen másnak kell hatnia
az emberiségben. Annak, amit ma szellemtudományként kell
kifejeznünk, a jelen ad formát, az öröklétből keresi azt, ami a
jelen üdvére és hasznára válik. De jön majd egy kor, ami
szükségessé teszi, hogy éppen úgy, ahogy a Nap-embert
befolyásoljuk, próbáljunk az álmodóra is hatni, ahogy egész
külső tudományunk hat a Szaturnusz-emberre. Amit a külső
tudomány tesz a Szaturnusz-emberből kiindulva, az ásványi
tömegként alapozza meg a Jupitert; amit a szellemtudomány
tesz a Nap-emberből kiindulva, az megalapozza a vegetációját.
Az, ami az állati élet lesz a Jupiteren, mintegy úgy alakul ki,
hogy a mi szellemtudományunkat követi, a szellemtudomány
jövője lesz az alapja. Majd következik még valami, ami a
Jupiteren hat az emberre; ez még ki fog alakulni, és ez adja
majd a tényleges Jupiter-kultúra alapját.

Így az életben most abban az időszakban vagyunk, ahol a külső

tudomány által az ásványi magot készítjük elő a Jupiter
számára, ahol a szellemtudomány a Jupiter növényi létére hat,
és megalapozza rajta a vegetációt. Jönni fog valami, ami az
álmodóra lesz hatással, ami akkor a Jupiter állatvilágát
eredményezi. S majd csak azt, ami annak felel meg, amit az
ember most gondolkodással, érzéssel, akarattal hoz létre, egy
magasabb bölcsesség úgy irányítja majd, ha a Föld-fejlődés
befejeződik, hogy az ember önmagát is emberként viheti a
Jupiterre.

294
Így élünk benne a Föld fejlődésében, így tekintünk ki saját
emberségünkből, ahogy ideállítottak bennünket a nagyvilágba,
a makrokozmoszba. S így tudjuk, hogy semmi olyasmire nem
törekszünk, ami nem fontos. Tudjuk, hogy mialatt együtt
műveljük a szellemtudományt, elősegítjük a Jupiter
vegetációját, hogy azáltal, amit szavakkal bevésünk,
megteremtjük a Jupiter-létben a jövő világát.

Gondolják csak el, kedves barátaim, hiszen mondtam, hogy

mindaz, ami az ásványi világot jelenti, elpárolog a világban,
mindaz, ami a növényvilág, elpárolog, az állatvilág elpárolog.
Semmi sem megy át a Földről ásványi atomként az emberből,
az ember Szaturnusz-részeiből. Az ásványokból, növényekből
és állatokból semmi sem megy át a Jupiterre. Csak az megy át,
ami a Szaturnusz-ember bennünk; ez lesz az ásványi birodalom
a Jupiteren.
Nem tudom, vajon néhány barátunk emlékszik
kiindulópontunkra, ahogy sok évvel ezelőtt Berlinben – először
egy kis csoportban, néhányan még itt vannak, akik átélték –
ezekről a dolgokról elmélkedtünk. Képzeljük magunkat a
későbbi Jupiterre. Mik a Jupiter-atomok? Ezek a jelenlegi
emberek Szaturnusz-részei. S ostobaság úgy beszélni ezekről
az atomokról, mint a fizikusok. Amit az ember megszerez az
egész Földön, belekerül a Szaturnusz-emberbe, és Jupiter-
atommá válik. Arról beszélni, hogy ásványainkban,
állatainkban és növényeinkben az rejlik, amit a fizikusok
keresnek bennük, tiszta ostobaság. A mostani földi atomok a
Hold-létben készültek elő, ezek Nap-emberré készítenek elő
bennünket, ahogy mi most Szaturnusz-emberünket készítjük
elő. Már korábban egyszer beszéltem az atomról[4], ami az
egész kozmoszból kiindulva készül elő. Ezt újra megtalálhatják

295
azokban a régi előadásokban, amelyeket berlini
működésünknek egészen a kezdetén tartottam. Most ezt csak
röviden tehetem meg, feltételezve azt, amit a közbenső időben
véghezvittünk.

De a mi csillagaink, a külső, fizikai csillagok, a fizikai Nap, a

fizikai Hold, ahogy kívül, a világűrben megpillantjuk őket –
ahogy a fizikus látja ezeket, úgy nem léteznek. A fizikusok igen
csodálkoznának, ha egyszer fel tudnának jutni a Napra, és ott
egyáltalán nem azt találnák, amit elképzeltek. Igen
csodálkoznának azon, amit ott látniuk kell. Amit ott találna az
ember, ha egyszer fel tudna jutni oda – ez korszerű lenne a jövő
egyfajta léggömbjében, egy éterballonban -, különleges lenne,
amit ott találna. Amit a fizikusok konstruálnak, azt nem
találnánk ott; egyáltalán semmiféle fizikai testet sem
találnánk. Ez már csak így van. Ugyanis az, hogy a Nap, a Hold
és a csillagok körülvesznek bennünket, ahhoz az egészhez
tartozik, ami egykor a Hold-fejlődés után keletkezett. A Hold-
fejlődés után nemcsak a Hold pusztult el, hanem minden, ami
látható világűr, az éjszakába tűnt. S minden, ami ott van a
világűrben, valójában hozzátartozik a Földhöz, így ha egykor a
Föld elpusztul, nemcsak a növény- és állatvilág pusztul el a
Földdel együtt, hanem minden, ami kívül a kozmoszban van, el
fog pusztulni; a csillagok jelenlegi formája is alámerül az
éjszakába. S akkor felépül az, ami a Jupiter lesz. Atomjai az
ember Szaturnusz-részei lesznek. Környezete egészen más lesz
majd, mint földi környezetünk.
Vizsgálják meg mindezt, s így aki mindezt felfogja, a következőt
mondhatná: mi marad tehát a jelenlegi világból, ha a Föld-
fejlődés véget ér? Az ásvány-, növény-, állatvilág, mindez
feloszlik, eltűnik. Amit az ember ma emberként megszerez,

296
amit ma a külső ítélőképességből kialakít, az átkerül a Jupiter
ásványvilágába, amit a szellemtudományból nyer, Nap-
emberként kerül át és megalapozza a vegetációt; amit
mondunk – a szavak – átmennek; ami a moralitásban történik,
átmegy.

Nem tudta-e az, akinek az egész Föld-fejlődésnek értelmet és

irányt kellett adnia, ezt egy sajátos szóval kifejezni, nem tudta-
e ezt mondani: „Az ég és a Föld elmúlnak, de az én szavaim el
nem múlnak”? – Nem most kezdjük-e felfogni a krisztusi szavak
rendkívülien mély értelmét: „Az ég és a Föld elmúlnak, de az
én szavaim el nem múlnak”? Nem szó szerint igaz ez?
Azok a szavak, amelyek a külső tudományból áramlanak és a
Szaturnusz-emberre hatnak, átmennek, és a Jupiter atomjait
alkotják. Azok a szavak, amelyek a szellemtudományból
fakadnak és a Nap-emberre hatnak, átjutnak és a Jupiter
vegetációját alakítják ki; ami pedig az álmodóra hat, az is
átkerül és a Jupiter állatvilágát hozza létre. Amit pedig az
ember moralitásban és a szellemtudomány szavai által szerez
meg a jövőben, az a Jupiter emberévé válik. Szavak lesznek
ezek, gondolati bölcsesség lesz ez. Ez megmarad. Ami
körülöttünk van a kozmoszban, eltűnik. „Az ég és Föld
elmúlnak, de az én szavaim el nem múlnak”.

Így fokozatosan észrevesszük, hogy ebből a központi

műhelyből, amit Golgotai Misztériumnak nevezünk, mély
bölcsességek áramlanak. Ideáramlanak ezek. Egyszer azt
mondtam: az egész következő Föld-fejlődés azért lesz, hogy
fokozatosan megértsük, amit az mondott, aki átment a
Golgotai Misztériumon. Ma megpróbáltam, hogy az egész
szellemtudományból, amellyel mostanáig foglalkoztunk,

297
megvilágítsak egy kijelentést, ezt a krisztusi kijelentést: „Az ég
és a Föld elmúlnak, de az én szavaim el nem múlnak”. Újra és
újra jönnek majd emberek, akik más krisztusi szavakat
értelmeznek abból, amit a szellemtudomány meg tud
világítani. Sok embernek kell jönnie, hogy a krisztusi szavak
egész értelmét megértsék, mivel ezek irányadó szavak, olyan
szavak, amelyek a szellemből jönnek, de ezeket az idők
folyamán csak mindabból lehet megérteni, amit a
szellemtudományból szereztünk meg.

Ha ezt egy érzésbe helyezzük át, akkor először a Golgotai

Misztérium óriási páratlanságának érzése fog el bennünket,
amikor felpillantunk a végtelenre, annak a csodálatos
megismeréséből, ami értelemet ad a Földnek a világ kezdetétől
a végéig – a Golgotai Misztérium megismeréséből.

Kedves barátaim, ma az volt a feladatom – mivel ismét jön

néhány hét, amikor nem beszélhetünk egymással -, hogy
olyasmiről beszéljek, amit felvehetünk lelkünkbe, és a
következő hetekben sokat, sokat meditálhatunk rajta. Néhány
gondolatot akartam lelkükbe helyezni, amelyeket önök később
tovább építhetnek. Hiszen ez mindig a mi nyári
szellemtudományos feladatunk volt, hogy azt, ami helyet
kapott lelkünkben, tovább építsük, és általa lelkünk
elevenebbé és érettebbé váljék. Nem azáltal, hogy a
szellemtudományt elméletként vesszük fel, nem csak azáltal
jutunk messzebbre a szellemtudományban, hogy csupán
ideákat veszünk fel, hanem úgy, hogy ezeket a gondolatokat
átváltoztatjuk egész lelkiéletünkké, eleven érzésünkké. Igen,
amikor ezeket a gondolatokat arról, hogy az ember benne él a
makrokozmoszban ilyen módon hatni engedjük lelkünkre,
akkor emberként az egészben benne érezzük magunkat.

298
Minden kishitűségnek, csüggedésnek, reménytelenségnek el
kell tűnnie e gondolatok nagyságával szemben. Így emberként
csak szerénynek kell éreznünk magunkat. S mindazt, amit a
szellemtudományban felvehettünk magunkba, és elevenen
tud és kell hatnia bennünk – ami mostanáig mindig a mi elvünk
volt -, ezt jelenleg sajátos módon hangsúlyoznunk kell.
Vizsgálódásainknál mindig újra és újra arra kell
emlékeztetnünk, ami olyan figyelmeztető a kor nagy
eseményeiben, mindig újra gondolnunk kell azokra, akik
étertestüket fiatal éveikben hagyják hátra, akik nagy segítséget
jelentenek ahhoz, hogy átszellemiesítsék a jövőbeni kultúrát.
Ha ez bekövetkezik, akkor olyan lelkeknek kell ott lenniük, akik
megértenek valamit ezekből a szellemi összefüggésekből, akik
feltekintenek erre a világra és tudják, hogy ott fenn nemcsak
az van, amit absztrakt értelemben vonzásnak nevezünk,
hanem ott fenn vannak az eleven holtak, azok, akik saját
életükből a földi emberiségnek adták elhasználatlan
étertestüket. Együtt kell majd hatniuk azoknak lelkeknek, akik
megértenek valamit ezekből a dolgokból, akiknek gondolatai
feljutnak ahhoz, ami azoknak az elhasználatlan étertesteiből
áramlik le, akik idő előtt váltak meg tőlük.
Hogy lelkünket áthassuk azzal, ahogy a szellemi összeáramlik a
földivel, mindenekelőtt minden gondolatunkkal, azzal, ami
már szellemi bennünk, hogy feltekintsünk a szellemire,
végezetül mindig azokkal a szavakkal foglalom ezt össze,
amelyekkel ma is be kell fejeznünk szemlélődésünket:
A harcolók bátorságából,
A harcmezők véréből,
Az elhagyottak szenvedéséből,
A nép áldozatos tetteiből

299
Nő ki a szellem gyümölcse –
Hogy a lelkeket, önmagát ismerve
Irányítsa a szellemi térbe.

[1] Ralph Waldo Emerson (1803-1882) – Tipikus

emberek (Representänten des Menschengeschlechts) c.
művéből. Az idézet Hermann Grimm fordítása szerint,
Fünfzehn Essays, 3. sorozat, Berlin, 1882

[2] Sergius Juszakov (1849-1910), Az angol-orosz konfliktus

(Der englisch-russische Konflikt), Petersburg, 1885

[3] „A lélekvándorlás szerint lehetséges, hogy Platón most az

iskolapadban újra verést kap, mivel nem érti Platónt”. 1335. sz.
napló

[4] előadás 1904. december 23-án, kinyomtatva a „Was in der

Antroposophischen Gesellschaft vorgeht – Nachrichten für
deren Mitglieder” (Mi történik az Ant ropozófiai Társaságban –
Hírek a tagok számára) c. lapban, 24. évf. (1947), 45-47.sz.

300
Érzéki észlelésünk,
gondolkodásunk, érzésünk és
akaratunk kozmikus
jelentősége
Berlin, 1915. június 6.

Többféleképpen szeretnék ezen a mai rendkívüli elmélkedésen

emlékeztetni arra, ami különböző összejöveteleink tárgya volt,
és ezt ma egy meghatározott szempontból össze akarom
foglalni, mialatt az itt és amott már megvizsgált dolgokra fényt
vetünk. Hiszen előítéletként, előérzetként áll szemben
korunkban a szellemtudományos megismerés elfogadásával,
hogy oly kevéssé sejtik, milyen kis része az annak, amit az
ember alapjában véve minden órában, minden pillanatban
véghezvisz, amivel az ember szokásos tudatában, emberként
rendelkezik a fizikai világban. Csak meg kell gondolnunk,
milyen kevéssé volnánk képesek egyáltalán emberként élni, ha
mindazt tudatunkban akarnánk tartani, amire szükségünk van,
hogy emberként éljünk. Joggal lehet újra és újra hangsúlyozni,
milyen kevéssé tudja még ma az ember – vegyük elsősorban
életének tisztán fizikai szükségleteit -, hogyan működik az agy,
a máj, a szív és így tovább, hogy létrehozza azt, amit az
embernek létre kell hoznia, hogy fizikai lényként éljen a
Földön. Amit az embernek ilyen módon csupán külső fizikai
életének létrehozására véghez kell vinnie, mindazt meg kell
tennie. S gondolják meg, milyen kevéssé tudja az ember
tudatával követni ezt. Csak az élet legcsekélyebb eseményét

301
kell szemügyre vennünk, már láthatjuk, hogy az ember, mint
világlény, mint földi lény más, és akit tudatos embernek
nevezhetünk, ismét egészen más; ez azzal kapcsolatban, ami
az ember teljes kiterjedése, valami nagyon kicsi, valóban kicsi.
S így valójában senki sem csodálhatja, hogy az emberi
természetben megjelenik az a törekvés, hogy ezt a kicsi,
tudatos embert kiterjessze arra a területre, ami akkor nyílik
meg, ha az embert, mint világlényt szemügyre vesszük. Ma ezt
akarjuk tenni olyan szempontok szerint, amelyek már ismertek
számunkra, és amelyeket még egyszer más összefüggésben
meg akarunk szemlélni.

Emberként tudatos létünk bizonyos vonatkozásban érzékszervi

észlelésünkkel kezdődik azáltal, amit érzékeinkkel észlelünk a
külvilágban. Hogy érzékeink észlelnek, ez azt jelenti, hogy
érzékeinket benyomások érik, és ezek a benyomások bizonyos
folyamatok révén keletkeznek, s ez valami egészen más, mint
az, hogy tudomásunk van róluk. Gondolják el, hogy egyszer –
hiszen a nyulak így tesznek – nem csukott, hanem nyitott
szemmel alszanak, így a szem környezete, ha nem koromsötét
van, mindig benyomásokat gyakorol a szemre, és csak a tudat
hiányozna ezekből a benyomásokból. Így alapjában véve a fül
mindig nyitva van, és minden zaj, minden, ami nappal tudatos,
természetesen a fül folyamataiban éppen úgy lejátszódik akkor
is, ha az ember alszik. Minden érzékszervünket mindig be lehet
állítani a földi élet egész folyamatába; de ami jelentős
számunkra, attól függ, hogy az érzékszerveknek ezt a
folyamatát követjük-e tudatunkkal. Mivel csak az a miénk, földi
embereké, ami tudatossá válik számunkra.

Annak, amit érzékszervi észleléseknek nevezünk, szemünk,

fülünk, stb. érzékelő képességének, számunkra, mint földi

302
emberek számára van-e csupán jelentősége, vagy van-e ennek
még valamely más, kozmikus jelentősége is? Ezt a kérdést csak
úgy válaszolhatjuk meg, ha megpróbáljuk, hogy a tisztánlátó
tudat segítségével képet alkossunk arról, hogy valójában mi az,
amit a világűr csillagairól látunk. Nemde, aki materialista
fizikánk álláspontján áll, azt mondja: nos, ha a planétákat
látjuk, akkor ez a napfény, amely rájuk esik, és visszaverődik,
és ilyen módon látjuk a planétákat. – Így látja az ember Földünk
tárgyait. Hogy az ember a planétákat is így látja, azt csupán egy
analógiából döntötték el a fizikusok, mivel egyáltalán nincs
semmilyen, a legcsekélyebb mértékben is érvényesnek
tekinthető ok arra, hogy ami Földünkre nézve használható – az
a következtetés, hogy a fény besugározza a tárgyakat, és ha
visszaverődnek, a tárgyak láthatóvá válnak -, az égitestekre is
érvényes. Egyáltalán semmi alapja sincs annak, hogy ezt a
következtetést a világűrre is kiterjesszük. Az állócsillagokra azt
mondják ezek a fizikusok: nos igen, ezek éppenséggel
maguktól világítanak. Én még tudom, amikor elég fiatal fickó
voltam, megkérdeztem az egyik akkori, falusi iskolai
barátomat: hogy tanulnak nálatok a fényről? Akkoriban már
egyfajta gyermeki szkepszissel hallottam a fény úgynevezett
valódi okairól, mégpedig az összes kis táncoló
étergolyócskákról és fényhullámokról, de az ifjú, akit akkoriban
a szemináriumban képeztek ki, semmit sem hallott erről és azt
mondta: mi mindig azt hallottuk, ha felvetődött ez a kérdés: mi
a fény? A fény a testek világosságának oka. – Nos látják, ezzel
természetesen valami valóban „óriásit” mondtak a fényről,
amikor azt mondják: a fény a testek világosságának oka. De
alapjában véve ez nem sokkal több, mint amikor a mai
materialista fizikus azt mondja: az égitesteket éppen akkor
látjuk, ha fényt sugároznak ki. Ez lényegében teljesen ugyanaz.

303
Egy más alkalommal már említettem, hogy a materialista
fizikus számára egészen meglepő lenne, ha eljuthatna a Napra,
és ott körülnézhetne, milyen is valójában a Nap. Ezt mondtam,
mivel ténylegesen semmi sincs ott, ahol a Nap van. Amit ott
találnánk, az a tisztán szellemi lények és erők közötti összhang
lenne; semmi materiális egyáltalán nincs ott. Nos, ha az ember
ezzel a tisztánlátó tudattal vizsgálja a csillagokat, és
világosságuk okáról kérdezősködik, akkor úgy találja, hogy ami
valójában ott van és amit az ő világosságuknak nevezünk, az
lényegében az észlelési képességben – ahogy az többé-
kevésbé durván megtalálható a földi embernél – vagy a lények
finomabban megalkotott észlelési képességében áll. S ha
valamely lény a Vénuszról vagy a Marsról letekintene a Földre,
akkor ez a lény, ha látná, hogy a Föld világít, azt kellene
mondania: ez a Föld világít, nem mintha a napsugarak
visszaverődnének, hanem azért, mert a Földön emberek
vannak, akik szemükkel érzékelnek. A látásnak ez a folyamata
nemcsak tudatunk számára jelent valamit, hanem ez kisugárzik
az egész világűrbe, és amit az emberek tesznek, miközben
látnak, az az érintett égitestek fénye. Nemcsak azt látjuk,
amivel tudatunk felveszi a látottak eredményét, hanem azt is,
amit ezzel a látási folyamattal a Föld kisugároz a világűrbe. Így
ténylegesen minden érzékszervünknek az a feladata, hogy
nemcsak az legyen, aminek számunkra lennie kell, hanem ezen
kívül egyfajta kozmikus feladata is van. Az ember érzékszervi
észlelésén keresztül kozmikus lény. Nemcsak olyan lény, aki
tudata révén földi ember, hanem kozmikus lény is.

Ha tovább hatolunk lelkünk belső rétegébe, akkor eljutunk a

gondolkodásig. Ezt a gondolkodást nem csupán
tulajdonunknak fogjuk fel, mivel nemcsak hogy létezik az a
közmondás, hogy a gondolatok vámmentesek, amellyel azt kell

304
hangsúlyozni, hogy a gondolatoknak valóban csak egyedi
individuumunk számára van jelentőségük. Hanem ez a tudat
legszélesebb körére is érvényes, hogy az egyes ember
gondolkodásával csak egy belső folyamatot valósít meg, hogy
a gondolkodásnak többé-kevésbé csak saját magára nézve van
jelentősége. A valóság azonban egészen más. A gondolkodás
lényegében étertestünk folyamata. S arról, hogy valójában mi
történik a gondolkodásnál, a legkevesebbet tudja az ember.
Tudatával a legkevésbé kíséri azt, ami gondolkodásában
történik. Mialatt gondolkodik, tud egyet-mást arról, amit
gondol. De már a napi gondolkodásnál is sokkal több
bontakozik ki, mint kísérő gondolkodás. S ehhez járul még,
hogy éjjel, amikor alszunk, tovább gondolkodunk. Nem igaz az,
hogy az elalvással a gondolkodás megszűnik, és a
felébredéskor ismét elkezdődik. A gondolkodás tovább
folytatódik. A sokféle álomfolyamat, az álomélet folyamatai
között ott van az is, hogy az ember felébredéskor énjével és
asztráltestével belemerül éter- és fizikai testébe. Oda merül
alá, és belekerül egyfajta hullámzásba, egy tevékeny életbe,
amelyről, ha egy kissé rátekint, tudhatja: ezek működő
gondolatok, beléjük merülök, mint egy tengerbe, ami csak
összeszövődő gondolatokból áll. Egyesek már a felébredéskor
azt mondták maguknak: ha csak emlékezni tudnék arra, mit
gondoltam ott, ez valami igen bölcs dolog volt, rendkívül
segítene nekem, ha most emlékezni tudnék rá! Ez nem
tévedés. Ott alant valóban valami olyasmi van, mint egy
hullámzó tenger; ez a hullámzó, tevékeny, éteri világ, amely
nem csupán olyan, mint egy vékonyabb anyag, ahogy az angol
teozófia oly szívesen ábrázolja, hanem maga a tevékeny
gondolati világ, valóban szellemi. Az ember egy tevékeny
gondolati világba merül bele.

305
Az, ahogy öntudatlan emberek vagyunk, valóban sokkal
értelmesebb, mint az, ahogy tudatos emberek vagyunk. Itt
nem marad más hátra, mint beismerni ezt. Szomorú is lenne,
ha öntudatlanul nem lennénk okosabbak, mint tudatosan,
mert különben nem tehetnénk mást, minthogy minden
életben az okosság ugyanazon fokát ismételjük. De
ténylegesen már a jelen életben magunkkal hordozzuk azt,
amik a következő életben lehetünk; mivel ez lesz jelen életünk
gyümölcse. S valóban mindig képesek lennénk arra, hogy
elkapjuk azt, amibe ott belemerülünk, így sokat elcsípnénk
abból, amik a következő életben leszünk. Tehát itt lenn
hullámzás és működés van; itt van a következő
megtestesülésünk magja, és ezt vesszük fel magunkba. Ezért
prófétikus az álomélet. A gondolkodás valami rendkívülien
bonyolult dolog, s ami a gondolkodásban történik, annak csak
egy részét fogja fel tudatába az ember. Mivel a
gondolkodásban az történik, ami egyfajta időfolyamatot jelent.
Mialatt éber érzékszervekkel észlelünk, ugyanakkor kozmikus
emberek is vagyunk. Látási folyamatunk eredményezi a
világosságot, itt a kozmikus tér emberei vagyunk. Azáltal, ami
a gondolkodásban történik, a kozmikus idő emberei vagyunk,
itt minden együtt hat, ami már születésünk előtt történt, ami
halálunk után történik, és így tovább. Így gondolkodásunkkal
részt veszünk az idő egész kozmikus folyamatában, érzéki
észlelésünkkel pedig a tér teljes kozmikus folyamatában. Csak
az érzéki észlelés földi folyamata van önmagunk számára.

Most lépjünk előre az érzéshez. Az érzésről sokkal kevesebb

van tudatunkban, mint az érzéki észlelésről és a
gondolkodásról. Az érzés mélyebb, sokkal mélyebb folyamat.
Ha ugyanis meg akarjuk ismerni a gondolkodás valódi
jelentőségét, meg akarjuk ismerni a valódi igazságot arról,

306
hogy mi a gondolkodás kozmikus jelentősége, akkor fel kell
emelkednünk az imaginatív szemlélethez, ahogy ezt „A
magasabb világok megismerésének útja” c. művemben
leírtam. Ahogy az ember elhagyja a gondolkodásból azt az
elvontságot, amivel tudatunk rendelkezik, és alámerül a
szövődő gondolati világba, szükségessé válik számára, hogy
ebben ne csak olyan absztrakt gondolatai legyenek, mint a
földi embernek, hanem képei is. Mert a képekből teremtődött
minden, a képek a dolgok valódi indítékai, képek rejlenek
minden mögött, ami körülvesz bennünket, s ezekbe a képekbe
merülünk bele, ha a gondolkodás tengerébe merülünk. Ezeket
a képeket említette Platón, ezeket a képeket említette
mindenki, aki szellemi ős-okokról beszélt, ezekre a képekre
gondolt Goethe, amikor ősnövényéről beszélt. Ezeket a
képeket az imaginatív gondolkodásban találja meg az ember.
De ez az imaginatív gondolkodás valóság, s ebbe merülünk
bele, ha a szövődő, az idő-áramlásba folyó gondolkodásba
merülünk.

Az érzésbe csak akkor merülünk bele, ha úgynevezett

inspirációhoz jutunk, amely a megismerés magasabb fajtája az
imaginációval szemben. Minden, ami érzéseink alapját képezi,
valójában inspirációk hullámzása. S ahogy a kép, amelyet a
tükör visszaver, csak egy kép abból, ami kívül a világban
tárgyként létezik, úgy érzéseink is saját organizmusunk által
visszavert tükörképei azoknak az inspirációknak, amelyek a
világmindenségből jutnak hozzánk. De ahogy a tükör nem
képes mindent visszaadni – csak külső formákat adhat vissza, a
nem organikust tükrözi, nem az életet -, így érzéseink sem
tudják visszaadni azt, ami a kozmosz alkotóelemében
inspirációként rejlik, hanem ez tükörkép, ami csak úgy
viszonylik ahhoz, ami odaáramlik a világban, ahogy a halott

307
tükörkép viszonylik az eleven lényhez, amit tükröz. Mivel
minden képben a magasabb hierarchiák lényeinek
tulajdonságai tükröződnek, akik az inspiráción keresztül
nyilatkoznak meg a kozmoszban. S így, ahogy nem maradunk
meg az érzéseknél, hanem előrelépünk a tiszta hallású
megismerésig, akkor úgy észleljük a kozmoszt, ahogy az
együttműködik a magasabb hierarchiák hangzó lényeinek
óriási változatosságával. A kozmosz ez a lény, a hierarchiák
lényeinek ez az együttműködése. A kozmoszban történnek a
magasabb hierarchiák tettei. S mi be vagyunk szorítva, benne
vagyunk ebben a tükörben, és a magasabb hierarchiák tettei a
mi tükrünkön keresztül visszaverődnek. Ezt a visszaverődött
képet észleljük tudatunkkal. Így érző emberekként a
hierarchiák tulajdonságainak ölében élünk, s e tulajdonságokat
tudatunkkal érzékeljük. Még kisebb az ember, aki tudatával
kíséri érzéseit, azzal szemben, mint ami valójában érzésein
keresztül mutatkozik meg, mint más esetekben a tudatos
ember az ő érzéki észlelésével és gondolkodásával. Mert
azáltal, hogy érző emberek vagyunk, a hierarchiák lényei is
vagyunk, s hatásunk oda is kiterjed, ahol a hierarchiák
működnek. Benne működünk ebben a szövedékben,
végrehajtunk tetteket, amelyek nem csupán értünk vannak,
hanem együttműködünk a kozmikus világ egész felépítésében.
Érzéseink révén a világot építő magasabb hierarchiák szolgái
vagyunk. S míg, mondjuk, a sixtusi Madonnával szemben állunk
és egy érzés támad bennünk, ez egy tény, hogy itt egy ember
áll a sixtusi Madonna előtt, s mialatt érzéseit ráirányítja, egy
reális folyamat áll fenn – egy reális folyamat! Ha ez az érzés
nem lenne, ha ezek az érzés-elemek nem lennének, akkor
azoknak a lényeknek, amelyeknek egykor Vénusz égi testének
felépítésében kellett együttműködniük, nem lenne annyi

308
erejük, ami ehhez szükséges. Érzéseink szükségesek ahhoz a
házhoz, amelyet az istenek világként felépítenek, mint ahogy a
téglákat használják a ház építéséhez, s csak egy kis rész az, amit
érzéseinkről tudunk. Tudjuk, mi okoz örömet számunkra, ha a
sixtusi Madonna előtt állunk, de az, ami ott történik, egy rész a
világ egészében, és egészen közömbös, hogyan kísérjük
tudatunkkal.

S ha akaratunkra pillantunk, ez ismét egy tükör, de most a

hierarchiák egyes tagjainak lénye. Éppen úgy a hierarchiák egy
lénye vagyunk, csak egy más fokon. Realitásunk akaratunkban
van, mi adunk szubsztanciát a világnak, mialatt akaratunkat
valamiképp élni engedjük a valóságban. Ismét csak így van:
hogy akaratunkat tudatunkkal kísérjük, ennek csak számunkra,
mint emberek számára van jelentősége; e mellett akaratunk
realitás, ez az istenek anyaga, amiből a kozmikus világot építik.
Látják, hogy érzéki észlelésünknek, gondolkodásunknak,
érzésünknek és akaratunknak kozmikus jelentősége van, és
ezek hogyan illeszkednek bele a kozmikus élet egészébe. S
mégis úgy tűnik, mintha az embernek a jelen korban valóban
nem kevés megértésre lenne szüksége ahhoz, hogy ezt
jóakarattal felfogja. Néha előfordul, hogy az emberek
tudatában van az, hogy itt egy kis ember, aki tudatos, és egy
nagyobb ember, a kozmikus realitás. Friedrich Nietzsche
Zarathustrá-jában is beszél erről a tényről, sejtett valamit erről
a tényről. Sokaknál van ez így, csak nem veszik a fáradságot,
hogy azon az úton menjenek, amelyen az ember felismeri,
hogyan jut a kis embertől a nagyobbhoz. De valóban szükséges
az, hogy az emberek nagy számban belássák, hogy elmúltak
azok az idők, amikor az ember boldogulhat anélkül, hogy ezt
belássa. A régi korokban még megvolt az ősi tisztánlátás

309
maradványa, amivel az ember az ősi időkben bepillantott a
szellemi világba, ahol valóban látta, mit tesz az ember, amikor
énjével és asztráltestével kívül van fizikai és étertestén, kint
van a kozmoszban. Akkor az ember sohasem jutott volna el a
teljes szabadsághoz, az individualitáshoz; önállótlanság lépett
volna fel, ha a régi tisztánlátás megmaradt volna. Az embernek
el kellett veszítenie a régi tisztánlátást, mintegy birtokba
kellett vennie fizikai énjét. A gondolkodás, amelyet
kifejlesztene, ha tudatosan látná az egész hullámzást, ami ott
gondolkodásban, érzésben és akaratban megmutatkozik, ez
égi gondolkodás lenne, de nem önálló gondolkodás. Hogyan
jut az ember ehhez az önálló gondolkodáshoz?
Nos, gondolják el, hogy éjjel alszanak, fekszenek az ágyban. Ez
azt jelenti, hogy a fizikai és étertest fekszik az ágyban.
Felébredéskor beléjük kerül kívülről az én és az asztráltest. Az
étertestben tovább folyik a gondolkodás. Most az én és az
asztráltest alámerül, először az étertestet ragadják meg. De ez
nem tart soká, mivel ebben a pillanatban felvillanhat ez: mit is
gondoltam én, ami mégiscsak okos dolog volt? De az ember
vágyik arra, hogy a fizikai testet is azonnal megragadja, s ebben
a pillanatban mindez eltűnik; most az ember teljesen benne
van a földi élet szférájában. Tehát abból ered az, hogy az
ember rögtön hatalmába keríti a fizikai testet, hogy az éteri
gondolkodás finom szövedékét nem tudja tudatossá tenni. Az
embernek földi testét eszközként kell birtokba vennie, hogy
kialakíthassa az „én vagyok, aki itt gondolkodik” tudatát,
különben nem lenne az a tudata, hogy „én vagyok, aki itt
gondolkodik”, hanem az, hogy „az engem védő angyal
gondolkodik itt”. Az ”én gondolkodom” tudata csak a földi test
megragadásával lehetséges. Ezért szükséges az, hogy a földi
életben az ember képes legyen arra, hogy használja földi

310
testét. A következő korban egyre inkább azáltal kell
megragadnia ezt a földi testet, amit a Föld ad neki. Jogos
egoizmusa mindig nagyobb és nagyobb lesz. Az egyensúlyt
éppen azáltal kell megteremtenie, hogy a másik oldalon
megszerzi azokat a felismeréseket, amelyeket a
szellemtudomány nyújt. Ennek a kornak a kiindulópontján
vagyunk most. Nos, azt mondhatnák az emberek: már nem
akarunk többé azért aggódni, ami bánt minket, hogy mit
akarnak velünk az istenek. Mi nem csak az istenek akaratát
akarjuk kifürkészni! Amit az istenek a földi élet során adnak
nekünk, azt elvesszük; nekünk adják a fizikai testet, mint a
fizikai gondolkodás egyre erősebb eszközét; de azért aggódni,
hogy el kell kezdenünk valami más erőt is megszerezni, ez
nagyon kényelmetlen. S hiszen nem is kell ez az embernek; bár
találnának erre az istenek egy másik utat! Így is beszélnek az
emberek, csak ezt úgy mondják, ahogy a filozófusok és mások
kitalálják.

Tisztában kell lennünk azzal, hogy ez a világon valóban nem

azon múlik, hogy az ember azt, aminek történnie kell, saját
szubjektív kényelmessége szerint korlátozni akarja; egészen
lehetetlen, hogy azt, amiben az ember részesül, bizonyos
mértékig kisebbítsék. S ha az embernek egy bizonyos korában
meghatározott erőket kell kifejlesztenie, és csak egy részüket
fejleszti ki, akkor a többi mégis előjön. Nem igaz az, hogy nem
jön elő! Mint amikor egy gépet fűtenek, akkor az, ami fölötte
melegszik, nem tűnik el, hanem kisugárzik, éppoly kevéssé tud
az emberi életben eltűnni az, ami ott van. Ugyanis nem igaz,
hogy nincsenek misztikus erők, amelyeket az ember ma
annyira megvet. Az ember tagadhatja ezt. De abban, ami a
világhoz tartozik, ez jelen van. Ezt önök tagadhatják,
tudatukban lehetnek nagy materialisták, de egész emberként

311
nem lehetnek azok. Ez majd akkor alakul ki, anélkül, hogy
tudnák, hogy azt, amit különben a „szabályos” isteneknek
nyújtanának, Ahrimánnak és Lucifernek nyújtják. Mert
mindent, amit tudatukban elfojtanak, nem engednek
kibontakozni, azt Ahrimánnak és Lucifernek adják át.

Látják, kedves barátaim, bizonyára nincs egyetlen kortárs

kultúra sem a jelenben, amely a lelkiélet legbensőbb
fonadékáig olyan intenzíven materialista lett volna, mint az
itáliai kultúra. A jelen itáliai kultúrája, mint nemzeti kultúra
azáltal jött létre, hogy a néplélek az emberek érzőlelkén
keresztül működik. Ha az angol kultúra materializmust hoz
előtérbe, akkor az az ő küldetése; a materializmus ott felületi
lesz, de olyan, amilyennek lennie kell. Ott az jön létre, amire a
Földnek a materializmusban szüksége van. Ez a brit nép
küldetése, hogy a Föld-fejlődésnek a materializmust adja. Ott
ez nem tudja magát olyan mélyen belefészkelni a lélekbe, mint
az olasznál, aki mindent a legmélyebb érzésig vesz fel, ahol a
materializmus a legmélyebb alapokig él. Ezért a mostani olasz
kultúra a nacionalista materializmus kifejezett dührohamait
rendezi egész lelkével, mialatt a materializmus éppen nem
ragadható meg egész lélekkel. Az ember képviselheti ezt a
világgal szemben, de nem tud lelkesedni érte, kivéve, ha az
olasz néplélekhez tartozik. De igaz az, hogy korunk
mindenképpen a leginkább materialista, s éppen úgy igaz az,
hogy a déli népeknél éppen az érzőlélekből jönnek a
legmaterialistább érzések. Gondolják el, amit Fichte jelentett
ki: aki a szellemiség szabadságában hisz, az valójában hozzánk
tartozik! – Ő teljes egészében a szellemmel jellemzi azt, hogy a
nacionalizmusnak a maga értelmében minek kell lennie:
szellemi fogalomnak. Az itáliai nacionalizmusban semmi sincs
ebből, itt a vér matériájáról van szó, amelyben az a lényeg,

312
hogy teljesen naturalista nacionalizmus. Amikor az egyikük a
nemzetről beszél, ez egészen más, mint amikor más beszél
róla. Egyfajta egészen nacionalista materializmus él az olasz
népben. Természetesen mindez csak a mostani időkre
vonatkozik. Gondolják csak meg, ha valakiben ilyen döntő
módon törekszik a lélek egy bizonyos naturalista
materializmus felé az ország szándékában, akkor az nem
veszhet el annak misztikus értelme miatt, hanem megmarad.
Ez csak felbukkan a tudatból, majd ráfekszik valami másra, nem
az igazi, legbensőbb létből bukkan fel, csak azoknak a
hatalmaknak a szolgálatába áll, amelyeket szakszavakkal
ahrimáni és luciferi hatalmaknak nevezünk. Ezeket az erőket
ekkor nem az előrehaladó istenségek útjára vezetik, hanem az
ahrimáni és luciferi erők útjára. Feltételezhetjük, hogy valami
elő fog fordulni ezeknél a népeknél azáltal, hogy misztikus
természetű erők bukkannak fel a közéletben. Találunk-e valami
ilyesmit délen, valami valóban felbukkanó misztikus akarati
áramlatot?

1347 májusában, pünkösd vasárnapja volt, amikor Cola di

Rienzo egy nagy menet élén, régi római páncélban az akkori
idők ízlése szerint, négy ezredlobogóval felment a
Capitoliumra, arra a helyre, amelyről mindig beszélnek, ha a
rómaiaknak a régi Rómáról mesélnek. S Rienzo kihirdette ott
azt, amit ki kellett hirdetnie, ahogy ő maga mondta, amikor
mint Jézus Krisztus meghatalmazottja, és mint aki az egész
világ szabadságának nevében beszélt a rómaiakhoz. Akkoriban
valóban hihetetlenül sok frázissal beszéltek. Ezeknek az akkori
időben – 1347-ben – volt bizonyos jelentősége, de semmiféle
realitása sem volt. Az egész olyan volt, mintha tűzijátékot
puffogtattak volna. De nem erről akarok beszélni. Arra
szeretnék utalni, hogy ez 1347 pünkösd vasárnapján, május

313
2o.-án történt. Akkor volt ez, amikor ennek az egész
áramlatnak a képviselője Krisztus meghatalmazottjának
nevezte magát. S később, amikor egyre jobban kialakította
tanítását, a Szent Szellem inspiráltjának is nevezte magát. – S
az Ausztria elleni hadüzenet ismét pünkösd vasárnapján
következett be. Előzménye volt, hogy az, aki különben nem
nevezte magát Krisztus meghatalmazottjának, de aki oly
könnyen sejtetni engedte, hogy át van hatva a Szent
Szellemmel, egy nagy menet élén közvetlenül ezelőtt Rómában
beszélt. Olyasvalaki, akinek bizonyára nyoma sem volt a
lelkében annak a misztikának, aminek nevében Rienzo egykor
beszélt. De – s itt van az, amit kivetettek a misztikából – a
megfelelő napon beszélt, ugyanis ismét pünkösdvasárnap volt.
De ez a beszéd más hatalmak szolgálatában hangzott el. Ez a
tudatból kivetett Krisztus-impulzus volt. S hogy mennyire
ahrimáni volt ez, az végül is elvárható ebben a korban, és
néhány szó megmutatja, amelyeket akkor elmondtak.
Természetesen a 2o. században a szónok ez alkalommal nem
páncélban, négy ezredzászlóval, hanem autóval jött. Ez
természetesen olyasmi, amit a mi materiális irányultságú
korunknak áldozatként kell hoznia. De végül is – talán
öntudatlanul – egy kissé számításba kellene vennie azt, hogy
egy másik hatalomnak adták át azt, amit valójában, mint
misztikus emberi erőt kivetettek és most kívül áramlik a
világban – s ellentétébe fordul. Beszédében az ember – akit
saját névadása szerint d’Annunziónak hívtak[1], a valóságban
azonban másként – úgy szólalt meg, hogy azt lehetett hinni –
az olasz nyelvben ezt könnyű megtenni – , hogy Rienzo lángoló,
nagy szavai ismét felélednek. Erre minden mondatban
világosan emlékeztetni akart, de miután megtartotta
beszédét, amelyben a közép-európai tudat különben csak

314
frázisokat láthat, ezután egy kardot ragadott, megcsókolta
annak jeléül, hogy a beszéd erejét a kard erejének akarja
átadni. Ez a kard egy újság szerkesztőjéhez tartozott, az újságot
gyakran látja az ember, ha Itáliába jön. Ez volt az a kard,
amelyet egy újság szerkesztője átadott Róma
polgármesterének, mint szent hagyatékot. Ez a kard az „Asino”
c. vicclap szerkesztőjének tulajdona volt. A világ egyszer a
jövőben majd be fogja látni, ha más alapokon ítélkezik, mint
amelyeken ma oly gyakran ítélnek, hogy némely dolgot, amely
jelenünkben történik, éppen abból a szempontból kell
megítélni, mint azt, amely misztikus erőként van jelen az
emberiségben és kivetik belőle, átadják a kozmikus
folyamatnak, de nem vész el, hanem az ahrimáni és luciferi
erők prédájává válik. S a közvetlen szemlélet számára ritkán
mutatkozik meg a világtörténelem iróniája oly világosan, mint
ami itt történik, mint az említett esetben történt.

Éppen abból, amit az utóbbi években folytatott

törekvéseinkből fel tudtunk venni magunkba, meg akarjuk
próbálni, világossá tenni a magunk számára, hogy a szellemi
erők bizonyos mértéke az emberi természethez van szabva. S
mivel a tudatból egyrészt azáltal, hogy az emberiség szabaddá
váljék a testiség megragadása révén, ki kell vetnünk a misztikus
spiritualitást, másrészt ezt fel kell vennünk a tudatba,
különben ez a tudatból kivetett spiritualitást ahrimáni és a
luciferi hatalmak veszik birtokukba. Erre szeretnék újra és újra
emlékeztetni, kedves barátaim, hogy mi, mialatt éveken
keresztül törekedtünk arra, hogy ezt felvegyük tudatunkba,
bennünk is létrejött egy érzés, hogy ezekből a jelenlegi véres
eseményekből valaminek elő kell jönnie, ami az emberiséget a
spiritualitáshoz, a szellemiség elismeréséhez vezeti. Abban az
értelemben, ahogy gyakran beszéltem róla, hogy olyan

315
lelkeknek kell találkozniuk, akik a szellemtudomány révén
feltekintenek a szellemi világba, ahol mindazok étertestei
vannak, akik fiatalemberként eltávoztak – felmentek a szellemi
világba – és ott maradnak, mivel ezen a területen nem vesznek
el az erők. Nos, rájuk kell felpillantanunk; ők összekötik
magukat a szellemi világ erőivel, amelyek elénk világítanak. Ezt
kell mondaniuk a halottaknak, hogy a jövőben impulzushoz
jussanak, ha vannak itt olyan lelkek, akik megértik beszédüket.
Ebben az értelemben mondjuk el ismét ezeket az egyszerű
szavakat:

A harcolók bátorságából,
A harcmezők véréből,
Az elhagyottak szenvedéséből,
A nép áldozatos tetteiből
Nő ki a szellem gyümölcse –
Mely a lelkeket, önmagát ismerve
Irányítja a szellemi térbe.

[1] Az a feltételezés, hogy d’Annunzio maga vette fel nevét,

akkoriban (1915) igen elterjedt volt, később azonban hivatalos
dokumentumok alapján kétségbe vonták.

316