Rudolf Steiner

Rudolf Steiner
A szellemi erők működése az idős és a

fiatal nemzedékben GA217
Pedagógiai tanfolyam fiataloknak
13 előadás, 1922. okt. 3-15., Stuttgart

Tartalom
Stuttgart, 1922. október 3. .................................................................. 3
Stuttgart, 1922. október 4. ................................................................ 16
Stuttgart, 1922. október 10. ............................................................ 115
Jegyzetek ......................................................................................... 213
Stuttgart, 1922. október 3.
[Az idősebb és fiatalabb generáció közti szakadék. A lelki
nyelvek különbözősége. A középkor konzerválása Nyugat-
Európában és a nyugat-európai materializmus Közép-
Európában. Goethe és Darwin. A gondolatképzés finomsága
még a XIX. század elején, majd a frázis megjelenése a szellemi
életben. Következmény: a gondolat, a gondolkodásmód és az
akarat hiánya. A gondolatoknak nincs már erejük, hogy az
akaraton és a szíven átlüktessenek. A tudós különösen nehezen
illeszkedik bele a kor igazi követelményeibe, mivel a tudomány
tudatosan ,,szívtelen” gondolatokra törekszik. Az ember
mélységesen vágyakozik olyan szívbéli gondolatokra, amelyek
a valóságos emberi lény centrumából áramlanak. Giordano
Bruno és Julius Robert Mayer, mint korunk áldozatai. A XIX.
század vége az emberiség belső fejlődésének csomópontja.]
A mai estén először is néhány üdvözlő szóval szeretném
kifejezni, hogy milyen érzések ébredtek bennem az Önök itteni
együttléte nyomán. Szószólójuk az előbb rokonszenvesen
fejezte ki azokat az indítékokat, amelyeknek hatására itt
összejöttek. Úgy gondolom, hogy a következő napokban
elmondandó dolgok közül sok mindennek az Önök többé-
kevésbé intenzív belső lelki élményeit kell interpretálnia,
amelyeknek igazi lelki tisztázását kívánják, nem csupán
fogalmit.
Valóban helyes, hogy lelkük mélyén kell keresni azt, ami

Önöket összehozta. E mélységeket valóban olyan erők
ragadták meg, amelyeknek mai különleges működése egészen
új keletű. Ahogyan ezek az erők éppen Önökben hatnak, az –
3
mondhatjuk – alig idősebb ennél a századnál, de ezek az erők
ma már nagyon világosan megnyilvánulnak annak számára, aki
meglátja őket, és a közeljövőben egyre világosabban
jelenhetnek meg. A következő napokban ezeket az erőket igen
bensőséges módon próbáljuk meg majd jellemezni, valamint a
XIX. század utolsó harmadának előző, ellentétes elavult erőit
is. Ma elsősorban külsőleg szeretném ezeket az erőket
jellemezni.
Gondolom, valamennyien úgy érzik, hogy már nincsenek

harmóniában azzal, amit az idősebb generáció mond a
világnak. Már a hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes években
sokkal erősebben mutattak rá, mint bármikor, művészien vagy
elméletileg, arra a szakadékra, amely az akkori idősebb és
fiatalabb generáció között nyílt meg. Amit azonban a költők és
mások mondtak erről a szakadékról és mélységről akkoriban,
az elhalványult amellett, ami ma tekintetbe jön. Ma az a
helyzet, hogy a fiatalabb és idősebb generáció alapjában véve
teljesen eltérő lelki nyelvet beszél, még sokkal eltérőbbet, mint
ahogy annak tudatában van. Itt nincs szó az idősebb
generációnak a fiatalabban szemben elkövetett valamilyen
vétkéről. Ha ilyen módon vétekről beszélnénk, ez maga is az
idősebb generáció fogalmi formáihoz tartozna, méghozzá a
nyárspolgáriakhoz. Nem akarunk tehát vádaskodni, de
tudatában akarunk lenni annak, hogy a lelkek két-három
évtized óta éppen a nyugati fejlődésben alaposan
megváltoztak. Korunkban ugyanis sok minden jön össze.
Nemrég Angliában kellett előadás-sorozatot tartanom,
Oxfordban. Nyugati kulturális összefüggésben Oxford egészen
különleges a maga egyetemi képzésével. Ezt a sajátosságot úgy
érezzük, hogy Oxfordban, amely nagyon is hozzátartozik a
4
nyugati szellemi fejlődéshez, a középkornak egy cseppet sem
ellenszenves, sőt, rokonszenves és sok tekintetben csodálatra
méltó része nyúlik bele a jelenbe. Egy barátunk vezetett körül,
aki „graduate” az oxfordi egyetemen, és ilyen minőségében az
egyetemen szokás szerint csak talárban és barettben jelenik
meg. Miután körülsétáltunk, és az utcán újra megláttam,
másnap reggel le kellett írnom angol hallgatóságomnak azt a
benyomást, amit talárba és barettbe öltözött barátunk keltett
bennem, mert valóban szimptomatikusnak tűnt. Mindaz, amit
átéltem ezzel kapcsolatban, arra indított, hogy a dolgot
képszerűen idézzem fel, és megmondjam, hogy miért van
szükség szociális megújulásra, egészen korunk szellemi életére
kiterjedően. Azt mondtam, hogy amikor barátunkkal az utcán
találkoztam, arra gondoltam, hogy ha most rögtön, a találkozás
benyomása alatt levelet kellene írnom, nem tudnám, milyen
dátumot írjak rá. Kísértésbe esnék, hogy XII. vagy XIII. századot
írjak, hogy megmaradjak annál a stílusnál, ahol ilyesmi
lehetséges. Itt valóban olyasmit konzerváltak, ami nem a mi
korunk. Közép-Európában ilyesmi nem létezik. De a Közép-
Európában uralkodó hangadó szellemi élet mégiscsak az előbb
jellemzett dolgok fejlődésének eredménye.
Itt Közép-Európában a talárt nagyjából levetették, egészen
ünnepélyes alkalmaktól eltekintve, amikor igazgatóknak és
más hivatalos személyeknek is – bosszúságukra – viselniük kell.
Barátunk egyúttal ügyvéd is volt, és elmondta, hogy ha
Londonban kísérne, akkor ügyvédként kellene megjelennie, és
barett helyett parókát viselne.
Mint látják, itt olyasvalami nyúlik át hozzánk, ami

megöregedett, de a múlt században még élt. Tehát valóban
középkor a jelenkorban. Nálunk kinőttek abból, ami
5
elöregedett, de a régebbi generációban még elevenen élt.
Először a jelmezt vették le, aztán ugrásszerűen némileg más
gondolkodásmódot vettek fel, de ez teljesen beleevezett a
materializmusba. Itt valóban igen jellegzetes jelenségről van
szó, amit inkább tényekkel, mint elvont szavakkal jellemeznék.
Közép-Európában elfelejtettük Goethét. Darwint fogadtuk el,

holott Goethe mélységükben értette meg azokat az
ismereteket, amelyekre Darwin felületesen mutat rá. Sok
hasonló jelenséget említhetnék. Azt az ellenvetést lehetne
tenni, hogy Goethét nem felejtették el, hiszen például létezik
egy Goethe Társaság. Úgy gondolom, ezt nem fogják mondani,
ezért evvel nem is foglalkozom tovább. Goethét és az általa
fellendített közép-európai szellemi impulzust valójában már a
XIX. század második felében elfelejtették. De mindez csak
szimptóma. A lényeg az, hogy a Közép-Európa és szellemi élete
által járt úton a vezető szellemi intézmények a XIII-XIV-XV.
században függetlenedtek attól a szellemtől, amely nyugaton
még fennmaradt. Ettől az idődtől fogva Közép-Európában
elvesztették a lélek belsejében viharzó, lüktető szellemiséget,
ha nem is az emberből, de a tudatból. Ezért felejtették el
Goethét is.
Nyugaton megőrizték a hagyományban, a külső formákban,

Közép-Európában különösen a német nyelv- területen belül,
leszorították a lelki élet mélységeibe, és a tudatot nem
töltötték be vele. Ez már a XIX. század utolsó harmadában
erősen kidomborodott.
A XIX. század utolsó harmadában bensőséges történelmi

szemlélettel különös dolgot találhatnak. Ha megnézzük, hogy
mi jelenik meg az irodalomban, az írásokban, amelyeket a
6
szellemi élet alakításában résztvevők valamennyien olvasnak,
úgy azt találjuk, hogy a XIX. század utolsó harmadában,
egészen a nyolcvanas, kilencvenes évek közepéig teljesen más
stílus uralkodott a német nyelvterületen a folyóiratokban, sőt
az újságokban is, mint ma. Ekkor a stílus kimunkálta,
megformálta a gondolatokat, fontosnak tartotta, hogy
bizonyos gondolatmeneteket kövessen, és még azt is, hogy a
gondolatokban szépség legyen. A XIX. század utolsó
harmadához képest a mai stílus bizonyos területeken nyers és
durva lett. Csak kézbe kell venni bármit a hatvanas, hetvenes
évekből, nem is képzett, csak általánosan művelt emberektől,
és meglátjuk ezt a nagy különbséget. A gondolati formák
változtak meg. De ami ma nyers és durva, az éppen abból
származik, ami a XIX. század utolsó harmadában a képzett,
művelt emberek körében megszokott, finoman kimunkált
szellemesség volt. Éppen akkor látjuk valaminek a közeledését.
Akik ma a régebbi évjáratokhoz tartoznak, anélkül, hogy a mai
szellemi élet értelmében megöregedtek volna, azok át is élték
ezt: ami akkoriban olyan borzalmasan beleköltözött az egész
szellemi életbe, azt szimbolikusan frázisnak nevezném.
Ezen a frázison fejlődött ki az üres gondolkodás, a

meggyőződés hiánya, és az akaratgyengeség. Ezek ma
folyamatosan egyre nagyobbra nőnek. Ezek a dolgok
elsősorban a frázisból fakadtak. Külsőleg is követhetik, hogy a
frázis hogyan alakult ki, főként a XIX. század utolsó
harmadában. A valamilyen korszakban megjelenő dolgokkal
nem kell rokonszenveznünk. De ha nem is szimpatikusak, azért
megfigyelhetjük jelentőségüket az egész emberi összefüggés
számára.
7
Vegyék azokat a bensőséges, csodálatos hangokat, amelyek a
XIX. század első harmadában a német romantikában
megtalálhatók. Egy Jacob Grimm a szellemről néha úgy beszélt,
mintha üde, egészséges erdei levegő lengedezne. Azt fogják
mondani, hogy Közép-Európában ekkor még egyáltalán nem
uralkodott a frázis. Ez csak a XIX. század utolsó harmadában
költözik be Közép-Európába. Akinek érzéke van hozzá, az tudja,
hogy a frázis kora lassanként elérkezett. Ahol a frázis kezd
uralkodni, ott elhal a belsőleg, lelkileg átélt igazság. És a
frázissal karöltve jár még valami: nem lehet megtalálni az
embert a szociális életben.
A frázisnál a beszéd lélek nélkül szól, ekkor az ember ott megy

a másik ember mellett, és nem tudja megérteni. Ez a jelenség
is a XIX. század utolsó harmadában érte el tetőpontját, nem a
lélek mélyén, hanem a tudatban. Az emberek egyre
idegenebbek lettek egymás számára. Hogy akkor egyre
hangosabban követelték a szociális impulzusokat és
reformokat, az annak a szimptómája, hogy az emberek már
nem voltak szociálisak. Már nem érezték, hogy mi a szociális,
ez indította őket annak követelésére. Az éhes állat nem azért
üvölt táplálékért, mert a táplálék a gyomrában van, hanem
azért, mert nincs ott. A lélek nem azért követeli azt, ami
szociális, mert át van hatva tőle, hanem mert hiányzik belőle
ez az érzés. Így az ember lassanként olyan lénnyé vált, akikről
ma nincs tudatunk. A legszélesebb területen uralkodó tény az
emberek között, hogy már egyáltalán nincs is igényük arra,
hogy a másik emberhez lelkileg közeledjenek. Az emberek
valamennyien elmennek egymás mellett. Mindenki csak
önmaga iránt érdeklődik igazán.
8
Milyen szociális érzék vált különösen megszokottá az emberek
között a XIX. század utolsó harmadában, és jött át aztán a XX.
századba? Az emberek gyakran mondják: ez az én álláspontom.
Mindenkinek van álláspontja. Mintha bármi is múlna azon,
hogy milyen álláspontjuk van! Az álláspont a szellemi életben
ugyanis éppen olyan átmeneti, mint a fizikai életben. Tegnap
Dornachban álltam, ma meg itt állok. Ez a fizikai élet két
különböző álláspontja. Azon múlik a dolog, hogy egészséges
akaratunk és szívünk legyen, hogy a világot minden
álláspontból szemlélni tudjuk. De az emberek ma nem azt
akarják, amit a különböző álláspontokból nyerhetnek,
fontosabb számukra a saját álláspontjukhoz való önző
ragaszkodás. Ezzel azonban a legmerevebben elzárkóznak
embertársaiktól. Ha mond valaki valamit, nem mélyedünk el
abba, amit mond, hiszen megvan az álláspontunk. Ezáltal
azonban nem közeledünk egymáshoz. Csak akkor közeledünk
egymáshoz, ha különböző álláspontjainkat egy közös világba
tudjuk beilleszteni. De ez a közös világ ma teljesen hiányzik. Az
emberek közös világa csak a szellemben létezik. Ez hiányzik.
Ez a második dolog, a harmadik pedig az, hogy a XIX. század

során, mint közép-európai emberiség, alapjában véve
fokozatosan igen akaratgyengévé váltunk, olyan értelemben,
hogy a gondolatnak nincs már ereje ahhoz, hogy az akaratot
úgy megacélozza, hogy az ember, jóllehet gondolkodó lény, a
gondolatok alapján tudja megformálni a világot.
Ha azt mondjuk, hogy a gondolatok halványak, ebből nem
következtethetünk arra, hogy az emberi élethez nincs szükség
gondolatokra. A gondolatoknak azonban nem szabadna olyan
gyengéknek lenniük, hogy fent maradjanak a fejben. Olyan
erőseknek kell lenniük, hogy leáramoljanak a szíven és az egész
9
emberen át, le, egészen a lábáig. Mert valóban jobb, ha
vérünkben gondolatok is lüktetnek, nem pusztán vörös és
fehér vértestecskék. Feltétlenül értékes, ha az embernek szíve
is van és nem csak gondolatai. De a legértékesebb az, ha a
gondolatoknak van szívük. Ezt azonban teljesen elvesztettük.
Az utóbbi négy-öt évszázadtól kapott gondolatokat nem tudjuk
levetni, de ezeknek a gondolatoknak szívet kell adni.
Most el akarom mondani – csak egészen külsőlegesen – hogy

mi él a lelkükben. Felnőttek, megismerték az idősebb
generációt. Ez az idősebb generáció szavakban fejezte ki
magát. Csak frázisokat hallhattak. Ebben az idősebb
generációban egy nem-szociális elem nyilvánult meg. Az egyik
ember elment a másik mellett. És ebben az idősebb
generációban megnyilvánult az is, hogy a gondolat képtelen az
akaraton, a szíven átlüktetni.
Míg az első generációk öröksége megvolt, addig cl lehetett
lenni a frázissal, az antiszociális konvenciókkal, a puszta
életrutinnal szívbéli életközösség helyett. Ez az örökség
nagyjából a XIX. század végével megszűnt. Így az önök számára
nem volt semmi, ami saját lelkükhöz szólhatott volna. Érezték
azonban, hogy van valami a mélyben, éppen Közép-
Európában, aminek legteljesebb igénye, hogy ismét
visszataláljon ahhoz, ami egykor a frázison, konvención,
rutinon túl létezett. Annak az igénye, hogy ismét átéljük az
igazságot, az emberi közösséget, ismét érezzük az egész
szellemi élet bátorságát. Hol van ez? – kérdezi egy belső hang.
Ha nem is mondták ki világosan és érthetően, mégis gyakran

hallottuk a XX. század hajnalán egy fiatal és egy öreg ember
együttlétekor, hogy az öreg így szól: ez az én álláspontom. Hát
10
igen, a XIX. század végén lassanként mindenkinek megvolt az
álláspontja. Az egyik materialista volt, a másik idealista, a
harmadik realista, a negyedik szenzualista, és így tovább. De a
frázis, a konvenció, a rutin uralma alatt ezek az álláspontok
lassanként jégkéregre jutottak. Eljött a szellemi jégkorszak. A
jég vékony volt, de az emberek álláspontjai elvesztették a saját
súlyuk iránti érzéket, és így nem törték át a jégkérget. A szívük
is hideg volt. Nem melegítették át. A fiatalabbak ott álltak az
öregek mellett, szívük meleg volt, de még nem szólt. Ez törte
át a jégkérget. A fiatal nem érezte, hogy „ez az én
álláspontom”, hanem azt érezte, hogy elveszíti a lába alól a
talajt. A szíve melege azonban áttöri ezt a frázisból,
konvencióból, rutinból kérgesedett jeget. – Ha ezt az érzést
nem is mondták ki világosan – ma semmit sem mondanak ki
világosan – a jelenség mégis régóta megvolt, és a jelenben is
fennáll.
Ilyen vonatkozásban annak a helyzete a legnehezebb, aki ma

tudományos képzettsége alapján próbál korunkba
belehelyezkedni. Számára a tudatosan „szívtelenségre”
törekvő gondolatok kínálkoznak. Bizonyos dolgokkal
kapcsolatban lassanként odajutottunk, hogy tudatosan
törekszünk szívtelen gondolatokra. Ha a szellemből kiindulva
beszélünk, akkor néha másképpen kell szavainkat
megformálnunk, mint ma, amikor valamiről rendkívül
logikusan, filozofikusan, tudományosan beszélünk az emberek
előtt. Ez a szellemiségből szemlélve azonban olykor roppant
tisztességtelen. Például a következő dolog is olyan, ami a
szellemiség számára roppantul tisztességtelen.
Ma azt mondják: nem igazi tudós az, aki a megfigyelést és

kísérletet nem teljesen logikusan értelmezi, nem halad egyik
11
gondolatról a másikhoz, ahogyan csak a helyesen kialakított
módszerek szerint szabad haladni. Nem igazi gondolkodó, aki
nem így jár el. – Mi van azonban akkor, ha a valóság netalán
művészi, és kibújik a kialakított dialektikus és kísérleti
módszereinkből, ha a természet maga is művészi impulzusok
szerint dolgozik? Akkor a természet kedvéért az ember
tudományának kellene művészetté válnia, különben nem fér
hozzá a természethez! Ez azonban nem a mai tudósok
álláspontja. Az ő álláspontjuk: közömbös, hogy a természet
művészi vagy álmodozó, a tudomány művelésében mi
parancsolunk. Mi közünk hozzá, hogy művészi-e a természet.
Semmi közünk hozzá, ez nem a mi álláspontunk.
Először csak érzésszerűen írhatok le néhány dolgot, hogy
megmutassam, mi minden kavargott zűrzavarosan a XX. század
közeledtével. Ez a század állította Önöket kemény lelki
megpróbáltatások elé. A bekövetkezett külső események, a
szörnyű, iszonyatos világháborúval együtt, csak annak külső
kifejeződései, ami a mai civilizált világban a lelkek belsejében
uralkodik. Ez bizony így van. Ennek tudatára kell ébrednünk.
Annak is tudatára kell ébrednünk, hogy mindenekelőtt azt kell
keresnünk, ami után éppen Németország vágyakozik lelkének
legmélyén – ahogy szószólójuk helyesen mondta – de amit
éppen Németországban tagadtak meg egyre inkább a legújabb
idők közeledtével. A tudat révén. Nemcsak Goethét veszítettük
el, hanem a középkorból is sok mindent elvesztettünk. Amiből
Goethe kisarjadt, arra újra rá kell találnunk. És arra a kérdésre,
hogy ma miért jöttek el ide, azt kell felelnem: azért, hogy ezt
megtalálják. Mert voltaképpen olyasmit keresnek, ami
megvan. Goethe azt felelte arra a kérdésre, hogy melyik titok
a legfontosabb: „A nyilvánvaló!” Ez azonban csak akkor válhat
nyilvánvalóvá, ha a szemünket rányitjuk. – Itt elsősorban belső
12
gondokról, belső vágyakról van szó, ha önmagukat helyesen
értik meg. Hogy egyeseknek pedagógiailag vagy másképpen
kell megélniük a dolgot, azon el nem múlik. Azon múlik, hogy
mindazt, amit ma azok keresnek, akik újra teljes emberek
akarnak lenni, az igazi emberség közös centrumából keressék
és találják meg. Éppen ezért akarunk itt egymással találkozni.
Ugye, mégis más volt, amikor régebbi évszázadokban –

nézzünk valami radikális dolgot – elégették Giordano Brunot.
Akkoriban ugyanis ez volt az igazságok megcáfolásának
szokásos módja. Hogy most éppen tudományos területről
vegyünk példát, hasonlítsák ezt össze Julius Robert Mayer-nek,
a sváb orvosnak az esetével. Ő világutazása folyamán Dél-
Ázsiában a vér megfigyelésével jutott a ma hőekvivalensnek
nevezett szemléletéhez, az energia megmaradásához. 1844-
ben írta le a dolgot, és tanulmányát a kor leghíresebb
természettudományos folyóirata, a „Poggendorfi Annales”,
mint dilettáns, alkalmatlan művet utasította vissza. Julius
Robert Mayer annyira lelkesedett ezért az igazságért, hogy
mindenkinek erről kezdett beszélni, ha az utcán találkozott
vele, ezért a kollégák úgy vélték, hogy rögeszmében szenved.
Tudvalevően őrültnek nyilvánították és szanatóriumba került.
Ma Heilbronnba látogatva, Robert Mayer emlékművét látjuk
ott. Ma azt mondják, hogy ő találta meg az újabb kor
legnagyobb fizikai törvényét. Mondjuk, mindez
megtörténhetett. Az emberiség természetesen tévedhet. A
lényeg azonban az, hogy ma milyen frázisszerűen,
konvencionálisán, pusztán az életrutin alapján ítélnek meg
ilyesmit.
Nézzék meg a leírásokat, amelyek ennek az iszonyúan

kigúnyolt embernek a szörnyű, tragikus esetét beszélik el.
13
Olvassák el, hogy hogyan írtak róla a XIX. században és vessék
össze egy mai leírással. Ami itt történt, azt nem lehet elvont
elbeszélésekkel elintézni. Aki a mai leírásokat olvassa vagy
hallja, annak minden belső tartása elhal, ha van szíve, és
iszonyú indulat ébred a lelkében.
Az embereknek újra el kell jutniuk ahhoz, hogy intenzíven

tudják érezni: szép-csúnya, jó-rossz, igaz-hazug. El kell jutniuk
ahhoz, hogy ezt ne gyengén, hanem erősen érezzék, úgy, hogy
egész emberi mivoltukkal benne legyenek, hogy a szavakban
ismét ott legyen szívük vére. Akkor szétporlad a frázis, és ismét
magunkban érezzük a másik embert, nem csak önmagunkat.
Szétporlad a konvenció, és szívünk vére ismét átlüktethet
azon, amit fejünkben hordozunk. Elporlad a pusztán rutinos
élet, az élet újra emberivé válik.
Mindezt érzi a XX. század fiatalsága. Keresett, de káoszban

találta magát. Ezeket a dolgokat nem lehet a külső
történelemmel jellemezni. A XIX. század végén az emberiség
belső fejlődésének nagy csomópontja van. Azok a lelkek, akik
kevéssel a századvég előtt vagy azután születtek, belsőleg
egészen más alkatúak, mint akik még a XIX. század utolsó
harmadában jöttek a világra. Ha az ember nem engedett az
öregségnek, még ha életútján gyarapodtak is az évek, akkor
beszélhet erről, összehasonlításokat tehet bizonyos módon.
Így holnap látni fogjuk, hogy az új generáció nem csatlakozott

a régihez, hanem szakadék választja el tőle. Nem vádolni
akarunk, hanem csak megérteni. Még akkor sem akarok
vádaskodni, ha olyasmiről beszélek, mint Julius Robert Mayer
tragikus története. Sokan jártak így. Ez tehát ne vád legyen, de
értsük meg. Az a legfontosabb, hogy megértsük, amit bensőleg
14
mélységesen átélünk, mert nem sokáig mehet már tovább,
hogy csak a homályos keresés létezzen. Biztos ténynek kell
jönnie, amely be akarja ragyogni a homályos keresést, de
mégsem válik szárazzá, hideggé. A fényt szívünk vérének
megőrzésével kell megtalálnunk.
Egyetlen területen sem akarom Önöket valami misztikus

dologgal hitegetni, mindenütt az igazságot szeretném
megmutatni, a szellemi igazságot. Mint tudják, a XIX.
században érvényre jutó sok frázis közé tartozik az is, hogy a
XIX. század nagy úttörője avval fejezte be életét, hogy az
utókornak odakiáltotta: „Több fényt!” Ezt nem fogom
Önöknek mondani, mert ezt Goethe nem mondta. Goethe
fekvőszékben feküdt, nehezen lélegzett, és azt mondta:
„Nyissátok ki az ablaktáblákat!” Ez az igazság. A másik a hozzá
fűződött frázis. Talán használhatóbb Goethe igazi kijelentése a
„Több fényt!” frázisnál. Hiszen éppen a XIX. század végén
található dolgok révén jött létre az az érzés, hogy elődeink
becsukták az ablakot! Ekkor jött a fiatal generáció,
nyomasztóan érezte magát, és úgy gondolta, hogy ki kell nyitni
az ablaktáblákat, amelyeket a régi generáció olyan szorosra
zárt. Kedves barátaim, ha öreg vagyok is, megígérem, hogy a
továbbiakban arról beszélek majd, hogy az ablaktáblákat
hogyan próbálhatjuk meg kinyitni.
15
[A főiskolai ifjúság vezető tanárokat keres. Az egyetemek, mint
kutatóintézetek. Az ,,objektív tudomány” embertelensége,
amely elől a ,,filo-sofia ,,-nak el kell osonnia. A nevelés
feladata, hogy az embernek megadja a természetnek
megfelelő öregedés lehetőségét. Az embert a XV. századig lelki
örökségek hordozták, a XIX. század vége óta lelkileg a semmi
előtt áll, mert elvesztette a szellemi világgal való kapcsolatát.
A Waldorf-iskola pedagógiája nem pedagógiai rendszer,
hanem művészet, azt kívánja felébreszteni, ami rejtve van az
emberben. Az intellektusban álmodunk a világról. A golgotai
misztériumot az intellektussal nem tudjuk megérteni. A lélek
belsejében jelen van a golgotai misztérium megértésére való
törekvés. A szellemi világot új erőkkel kell átélnünk, mert
minden régi örökség elfogyott. Az ifjúság közösségi
törekvésének legmélyén is ez az impulzus rejlik. Az ifjúság azt
kívánja, hogy tudatában ébresszék fel. A kérdés tehát így
hangzik: hogyan találjuk meg a szellemet önmagunkban ?]
Ha ma ifjúsági mozgalomról beszélünk, akkor világosan
megkülönböztetjük a szélesebb ifjúsági mozgalmat és a
szűkebbet, amelyet a főiskolák ifjúsági mozgalmának
nevezhetünk. Ez a fiatalság az iskolák felé törekszik, vagy
tágabb értelemben a pedagógia felé általában. Ezt nem azért
mondom, mert egyiket vagy másikat különösebben
hangsúlyozni szeretném, hanem azért, mert a legkönnyebben
úgy jutunk el ahhoz, amihez el kell jutnunk, ha először is
megnézzük a belső élet legfőbb nehézségeit, amelyek főként
az egyetemek és főiskolák fiatalságának körében jelentkeztek.
16
E fejtegetéseknél néha az élet egyes részleteiből indulunk ki,
és aztán gyorsan nagyobb áttekintéshez kell felemelkednünk.
Engedjék meg ezért, hogy először azokról a tapasztalatokról
szóljak néhány szót, amelyeket éppen az egyetemi ifjúság élt
át lelkileg. Ez alapjában véve már sok évtizede előkészült, de
csak a legutóbbi évtizedben emelkedett tetőpontjára, így
világosan észrevehető lett.
Az egyetemi ifjúság keres valamit. Ez nem is csoda, hiszen a

főiskolára azért megyünk, mert keresünk valamit. Tanító
vezetőket keresünk, mondhatnánk, vezető tanítókat, és az
ifjúság nem talált ilyeneket. Ezt a szörnyűséget a
legkülönbözőbb szavakba foglalták, az egyik konzervatív
módon fejezte ki, a másik radikálisan, az egyik okosat mondott,
a másik nagy ostobaságot. Azt mondták: már nem is találunk
tanárokat.
Mit találtak tehát, amikor a főiskolára jöttek? Azokat találták,
akik ott voltak, de nem találták meg bennük azt, amit kerestek.
Ők arra voltak büszkék, hogy valójában már nem tanárok,
hanem kutatók. Az egyetemek és főiskolák kutató
intézeteknek rendezkedtek be. Már nem az emberekért voltak
ott. Csak a tudomány számára voltak ott, és a tudomány
objektívnek nevezett életet élt az emberek között. Az
emberekbe minden hangnemben beleverte, hogy mint
objektív tudományt kell tisztelni. Az ilyesmit olykor kissé
képszerűen kell kifejezni. Az objektív tudomány tehát ott
járkált az emberek között, de egészen biztosan nem volt
ember, hanem valami nem-emberi, és objektív tudománynak
nevezte magát.
17
Ezt egyes dolgokban egyre inkább átélhettük. Milyen sokszor
mondják: ezt már megtalálták, ez már a tudományhoz tartozik.
Újra meg újra találnak valamit a tudomány számára, és a
tudomány ún. kincseinek tárháza lassanként megszerezte
magának ezt a szörnyű objektív létet az emberiségben. Az
emberek azonban nem illenek ehhez az objektív, közöttük
feszítő lényhez, mert az igazi, valóságos embernek nincs igazán
kapcsolata ehhez az objektív hidegséghez, amely a
legkülönfélébb módon halmozódik fel. Lassanként megkaptuk
ugyan a könyvtárakat és tudományos kutató intézeteket. De
különösen a fiatalok nem könyvtárakat keresnek, nem is
tudományos kutató intézeteket, hanem a könyvtárakban –
félve lehet csak kimondani – embereket keresnek, de
könyvtárosokat találnak! A tudományos kutató intézetekben a
bölcsességért, az igazi megismerésért lelkesedő embereket
keresnek, és azokat találják, akiket a laboratóriumokban, a
tudományos kutató intézetekben, klinikákon és hasonló
helyeken meg lehet találni. Az öregek lassanként hozzászoktak
ahhoz a kényelemhez, hogy már voltaképpen nem is akarnak
létezni, csak intézeteik, könyvtáraik legyenek itt. Az ember
azonban nem képes erre. Ha ilyen módon nem akar létezni,
akkor nagyon is létezik, emberi mivolta helyett ólmos súlyával
hat.
Ezt még másképpen is lehetne mondani: az emberek a

természethez igyekeznek. De hogy mindjárt radikális
hasonlattal éljünk: a természet ott van az egészen kicsi
gyermek körül is. De a kisgyermek lelkileg-szellemileg semmit
sem kap a természettől, és csak azáltal kaphat tőle valamit,
hogy emberekkel kerül kapcsolatba, és a természetet velük
együtt élheti át. Ez bizonyos értelemben még a késői ifjúkorig
is érvényes. Emberekkel kell összejönnünk, akikkel együtt
18
átélhetjük a természetet. Ezt azért nem tehetjük az utóbbi
évtizedekben, mert nem volt olyan nyelv, amelyen a fiatalok és
öregek megérthették volna egymást a természet mibenlétéről.
Ha az öregek a természetről beszélnek, az olyan, mintha
elhomályosítanák a természetet, mintha a növényeknek adott
nevek már nem illenének a növényekre. Semmi sem vág össze.
Egyfelől előttünk volt a növény titka, aztán az öregektől
meghallottuk a nevét, de ez nem illett rá, mert éppen az
embert iktatták ki, mivel a tudomány objektív lénye járkál a
Földön. Ez lassan és fokozatosan érkezett cl. Az utóbbi évek
azonban bizonyos kulminációt hoztak.
Egyetlen jelenség egészen hangsúlyosan megmutatja azt, ami

a XIX. században bizonyos kulminációhoz ért. Ha volt egy kevés
fantáziánk, és ott forgolódtunk az utóbbi évtizedek magasabb
képzettséget adó intézetei körül, akkor minden másodpercben
ismeretséget köthettünk a tudomány objektív lényével. Ez a
legkülönfélébb alakban jelent meg, de mindig az egyetlen, igazi
objektív tudomány akart lenni. És amikor megkötöttük az
ismeretséget, amikor minduntalan bemutatták ezt az objektív
tudományt, akkor megláttuk, hogy egy másik lény
szégyenlősen félreosont, mert úgy érezte, hogy már nem tűrik
meg. Ha az embert mégis ösztökélte valami, hogy titokban,
hátul beszéljen vele, akkor megmondta, hogy nevét az objektív
tudomány előtt már nem szabad kiejteni: filozófiának hívnak,
szófiának, bölcsességnek. Gyalázatos előnevem a szeretet, és
már nevem is hozzáköt a bensőséges emberihez, a
szeretethez. Már nem jelenhetek meg, szégyenkezve kell
járkálnom. Az objektív tudomány avval büszkélkedik, hogy
semmi „filo” sincs benne. Most valóságos „szófiát”, az
emlékeztető jelet is elvesztette. Így járkálok most, mert még
hordozok magamban valami magasztos érzést és emberséget.
19
– Ez a kép gyakorta lelkünk elé tárulhatott. Ilyen képekben
jelenhetett meg az, ami az utóbbi évtizedek számtalan
fiataljának bizonytalan érzéseiben élt.
Mindig megpróbálták kifejezni azt, amit voltaképpen kerestek.
Úgy ahogy kifejezésre juttatták a gondolatot, az érzést. Azok
tobzódtak a legbizonytalanabb kifejezésekben, akik az utóbbi
évtizedekben talán a leglelkesebbek voltak, a legtöbb fiatal
melegséget érezték magukban, mert voltaképpen csak azt
tudták, hogy keresnek valamit. De ha ki akarták fejezni, hogy
mit, akkor voltaképpen nem volt semmi. A „semmi” a Faust
szavai szerint ugyan valóban „minden” volt, de semminek
mutatkozott. Szakadékon kellett átjutni. Ez volt az érzésük, és
alapjában véve még ma is ez. Ez az érzés csak történelmileg
érthető, de nem a régi értelemben, hanem új értelemben
történelmileg.
Most egészen másról szeretnék beszélni, de a dolgok
lassanként egymásba illeszkednek. Időszámításunk kezdete
körül az ember még egészen másként érezhette magát, mint
ma, mert érzésében még sok régi maradvány rejlett. A
lélekben örökség élt. Ezek az örökségek nemcsak
időszámításunk kezdetén, hanem még a középkorban is sokáig
megvoltak. Most azonban a lelkek örökség nélkül kerülnek a
világba. Ez a dolog egyik oldala. Másfelől: kérdezzék csak meg
azokat, akik időszámításunk kezdetén éltek, hogy vajon sokat
beszéltek-e arról, amit ma a nevelés szóban foglalunk össze.
Minél jobban visszamegyünk a múltba, annál kevesebbet
beszélnek a nevelésről. Természetesen különbözőképpen
beszélhetünk róla. Úgy is beszélhetünk róla, hogy azt mondjuk,
hogy a fiatalság a nevelés révén alakuljon fokozatosan
olyanná, amilyen öregkorában akar lenni. Mert végül is meg
20
kell öregednünk földi életünkben, bármilyen fiatalok vagyunk
is.
Régebbi korokban az emberek magától értetődőbben voltak
fiatalok és öregedtek meg, mint ma. Ma voltaképpen olyan
világban élnek, ahol nem is tudnak természetes módon fiatalok
és öregek lenni. Hiszen ma már nem tudják, mit jelent fiatalnak
és öregnek lenni. Semmit sem tudnak róla. Azért beszélnek
végtelenül sokat a nevelésről, mert szeretnék tudni, hogy a
fiatalságot hogyan tegyék úgy fiatallá, hogy valamikor
tisztességes módon öregedhessék meg. De nem tudják, hogy
hogyan fordítsák úgy a dolgokat, hogy az emberek valóban
fiatalok legyenek, és fiatal korukban tisztességesen felvegyék
magukba azt, ami később emberhez méltó öregkort tesz
lehetővé számukra.
Évszázadokkal ezelőtt mindez magától értetődően folyt le. Ma

sokat beszélnek a nevelésről. Gyakran nem is tudják, hogy
milyen képtelenség, amikor az emberek a nevelésről
beszélnek. Miért beszél majdnem mindenki a nevelésről?
Többnyire nem azért, mert belátja, hogy milyen rosszul
nevelték, hanem mert úgy találja, hogy helytelen nevelése
miatt nehézségei vannak az életben. Tehát azért beszélnek
nevelésről, mert úgy találják, hogy neveletlenek. Ezt nem
ismerik be, de ezen a területen sohasem éltek át valami
megfelelőt. Mégis ítéletet mernek alkotni róla. Nevelési
programokat követelnek, mert nem éreznek magukban
biztonságot. Mindig fel lehetne hívni a figyelmet arra, hogy az
erős akarat voltaképpen mindenütt megvan, de tartalom nincs
sehol. A fiatalság éppen azt érzi, hogy az akarásnak nincs
tartalma. Miért nincs? Mert az egész földfejlődésben
voltaképpen csak rövid ideje van valami igazán új.
21
Itt mindenesetre utalnom kell valamire, amit csak nagy
vonásokban jelezhetek. De egyre jobban lelkük elé tárul, ha
egyszer megnézik „A szellemtudomány körvonalai” c.
könyvemet. Itt azt fogják találni, hogy a Föld léte más világ
életének öröksége. A nevek közömbösek. Szaturnusz-, Nap- és
Hold-korszaknak neveztem, de a Föld első korszaka a régebbi
világok korszakainak ismétlése volt. Azt mondhatjuk, hogy a
Földnek három ismétlő periódusa volt, a Szaturnusz- Nap- és
Hold-kor. Azután jött a tulajdonképpeni Föld-periódus. De ez a
periódus, az atlantiszi kor, tulajdonképpen ismét csak a
régebbi létet ismételte meg magasabb fokon.
Azután következett az Atlantisz utáni kor. Még magasabb fokra

emelkedett. De ez újra azt ismételte, ami már létezett. Az
Atlantisz utáni kor az ismétlés ismétlése volt. Az emberiség a
Krisztus utáni XV. századig valóban csupa ismétlésből élt, csupa
örökségből. A XV. századig nem volt lelkileg tiszta lap. A
lelkekben mintegy önmagától merült fel mindenféle, és csak a
XV századtól lettek tiszta lapok. Csak azóta új a Föld. Azelőtt
csupa örökségből éltek az emberek a Földön. Rendszerint nem
veszik figyelembe, hogy a Föld csak a XV század óta új. Azelőtt
mindig a régiből éltek. A XV század óta az ember a semmivel áll
szemben. Lelkileg tiszta a lap. És hogyan élünk a XV század óta?
Először a hagyomány révén öröklődött apáról fiúra az, ami
régebben másképpen öröklődött át. Így a XV századtól a XIX.
századig még volt hagyomány. De a helyzet egyre rosszabb lett.
Ezt észre lehet venni egyes dolgokon.
Nézzük a jogot. Scotus Eriugenának például eszébe sem jutott
volna, hogy úgy beszéljen a jogról, mint a mai emberiség, mert
akkor még élt a lelkekben valami, ami útbaigazította, elvezette
az embert a másik emberhez való beszédhez. Ez már nem
22
létezik, mert a lélekben nincs már semmi, ami elvezet az
emberhez, még nem találták meg azt, ami kivezet a semmiből.
Akkoriban még legalább az apa megmondhatta a fiának. A
XVIII. század végén azonban odáig jutott a dolog, hogy az apa
már semmi megfelelőt sem tudott mondani a fiának. Ekkor az
emberek görcsösen keresni kezdték az ún. értelmi jogot. Az
értelemből kell kipréselni, hogyan jutunk a jogi képzetekhez és
érzésekhez. Mások aztán úgy találták – mint pl. Savigny – hogy
az értelemből már nem préselhető ki semmi. Így jutottak a
történelmi joghoz. Leültek és tanulmányozták a régi dolgokat,
teletömték magukat a régen elhaltak érzéseivel, mert nekik
már nem voltak érzéseik. Az értelmi jog az elveszett dolgokhoz
való görcsös ragaszkodás volt. A történelmi jog annak
beismerése, hogy a jelen kor emberéből egyáltalán nem
meríthető semmi, így léptek be a XX. századba, és egyre
súlyosabban érezték, hogy a semmivel állnak szemben, és az
emberből kiindulva kell valamit találni.
A régi görög korban senki sem értette volna, ha objektív

tudományról beszélnek. Az ember akkor másképpen fejezte ki
a világhoz fűződő viszonyát. Utalva szellemi látására
Melpomenéről, Urániáról, szabad művészetekről beszélt. Ezek
a szabad művészetek reális, igazi lények voltak, de nem a
Földön járkáló lények. A görög ember nagyon konkrét
kapcsolatot érzett a szellemi világgal, még abban az időben is,
amikor már volt filozófia. Tulajdonképpen a múzsákat
szerették, mint valóságos lényeket, akikhez, mint reális
lényekhez, kapcsolatuk volt. Hiába képzelik újabban, hogy
Homérosz puszta frázisból kezdi így az Iliászt: „Istennő, haragot
zengj, Péleidész Achilleuszét.” Homérosz mintegy kehelynek
érezte magát, a múzsa szólt belőle, magasabb emberi
mivoltával töltötte be.
23
Amikor Klopstock nem akart abból a frázisból szólni, amelybe
nagyrészt beleszületett, még legalább ezt mondta: „Énekeld
halhatatlan lélek a bűnös emberiség megváltását.” De az
emberek elől lassanként ez a halhatatlan lélek is eltűnt. Ez
lassan és fokozatosan történt. A keresztény fejlődés első
századaiban azt találjuk, hogy a konkrét múzsák lassanként
szörnyen kiszáradt hölgyek lettek. A grammatika, dialektika,
retorika, aritmetika, geometria, asztrológia és zene
elvesztették minden kézzelfoghatóságukat. Már Boethiusznál
is alig van konkrét fiziognómiájuk. Voltaképpen nem is lehet
már őket igazán szeretni. Az emberek között járkáló mai
objektív tudományhoz képest mégis vaskos alakok. Az ember
lassan és fokozatosan elveszítette a régi korokban meglévő
kapcsolatát a szellemi világgal. El is kellett veszítenie, mert a
teljes szabadsághoz kellett felfejlődnie, hogy minden emberi
dolgot önmagából alakítson ki. Ez a követelmény a XV század
óta fennáll, de csak a XIX. század végén érezték meg igazán, és
különösen a XX. században. Mert most már nemcsak az
örökség tűnt el, hanem a hagyományok is. Az apáknak
úgyszólván semmi mondanivalójuk nem volt a fiaik számára.
Most azt érezték, hogy a semmivel állnak szemben. Érezték,
hogy a Föld alapjában véve megújult.
Amit most kimondtam, azt másképpen is el lehet mondani.
Feltehetjük ugyanis azt a kérdést, hogy mi lett volna a Földből,
ha a Krisztus-esemény nem következik be. Tegyük fel, hogy a
Krisztus-esemény nem jött volna el. Akkor a Föld lassan
kiszikkadt volna az emberiség lelki-szellemi életében. A
Krisztus-esemény nem várhatott mostanáig, valamivel
hamarabb kellett bekövetkeznie annál az időpontnál, amikor
minden régi örökség elfogyott, azért, hogy a régi örökségekkel
még legalább a Krisztus-eseményt átérezhessék. Csak el kell
24
képzelni, hogy ha a XIX. század végén, vagy a XX. században jött
volna valami Krisztus-eseményhez hasonló, ahogyan
időszámításunk kezdetén eljött, milyen gúnykacajra fakadtak
volna korunk emberei arra a követelményre, hogy egy ilyen
eseménynek jelentősége lehet! El sem képzelhető, hogy az
emberek mit éreztek volna ilyen követelménnyel szemben. A
Krisztus-esemény idején egészen más érzések kellett, hogy
jelen legyenek. Még nem lehetett itt az az érzés, hogy a
semmivel állunk szemben. A Krisztus-esemény az Atlantisz
utáni negyedik kultúrkorszak első harmadában következett be.
És ugyanevvel a negyedik kultúrkorszakkal, amelynek első
harmada a Krisztus-eseményt hordozza, befejeződött a régi.
A XV. században valami új kezdődik az Atlantisz utáni ötödik
kultúrkorszakban, amelyben mi most élünk. Ebben nincsenek
hagyományok, lassanként elhamvadtak. Most a Krisztus-
eseménnyel a mélyebb, intimebb vallásos kérdésekkel
kapcsolatban egészen világosan a semmi előtt állunk. A
Krisztus-esemény megértése lassanként még a teológusok
számára is teljesen lehetetlenné vált. Próbáljanak ma a kortárs
teológia alapján valamilyen érthető képzetet kapni a Krisztus-
eseményről! Ma azok számítanak a legnagyobb
teológusoknak, akik elvitatják Krisztust Jézusból. Egészen
világosan kitűnik, hogy a semmi előtt állunk.
Mindaz, amit elmondok, csak szimptóma, mert a dolgok az
ember lelki életének mélyebb rétegeiben mennek végbe. Ezek
a mélyebb rétegek az utóbbi évtizedek fiatalságának lelkébe
olyasmit varázsolnak bele, amit úgy fejezhetünk ki, hogy az
ember mintegy elvágva érzi magát a világ történéseinek
áramlásától. Valami hatalmas lökéshez hasonlíthatjuk azt, ami
az ember lelki fejlődésében bekövetkezett.
25
Képzeljék el, hogy a kezem önállóan tudna érezni, és levágnák.
Mit érezne? Úgy érezné, hogy levágva elszárad, és már nem
eleven. Így érzi magát a XIX. század utolsó harmada óta a lélek
a világ történésének általános áramlásával szemben, mintegy
elvágva attól, és az ember előtt aggódó kérdés áll: hogyan lesz
a lelkem újra élő?
Ha azután olyan impulzusok alapján próbálunk beszélni,

amelyek újra életet adhatnak, akkor ezt nem értik meg az olyan
emberek, akik a régi szellemi élet értelmében akarnak tovább
kontárkodni. Milyen kevéssé értik meg voltaképpen, amikor az
életből beszélünk, például a Waldorf-iskola megalakításáról!
Ekkor az emberek többnyire valami egészen mást hallanak,
mint amit kellene. Csak azt hallják, hogy úgy beszélnek
hozzájuk, mint ahogy már évtizedek előtt is beszéltek. Hiszen a
Waldorf-iskoláról elmondott szavakat könyvekben is
megtalálják. A szavak a régi könyvekben is megtalálhatók. És
ha valaki más szavakat használna, vagy csak más
mondatfűzést, akkor azt mondanák, hogy helytelenül beszél.
Sejtelmük sincs arról, hogy most minek kell történnie, amikor
az emberiség, ha még van lelke a testében, ott áll a semmivel
szemben.
Amit a Waldorf-pedagógiáról mondanak, azt másképpen kell

hallgatni, mint egyébként a nevelésről, vagy akár a reform-
nevelésről elmondottakat. Mert a Waldorf-pedagógia
egyáltalán nem azokra a kérdésekre felel, amelyekre az
emberek most feleletet várnak, és amelyeket más nevelési
rendszerekben feltesznek és látszólag meg is válaszolnak. Mire
vonatkoznak ezek a kérdések? Általában igen sok észt jeleznek,
mert korunknak mérhetetlenül sok esze van. Korunkban az ész,
az intellektus és az okosság roppant elterjedt árucikk. Rettentő
26
okosan felelnek olyan kérdésekre, hogy mit kell kihozni a
gyermekből? Hogyan kell valamit a gyermekbe bevinni?
Mindez arra megy ki, hogy mi tetszik nekünk a gyermekben, és
hogyan lehet úgy eligazítani, hogy olyan legyen, amilyennek
szeretnénk? Az emberiség mélyebb fejlődési menete számára
azonban ennek nincs jelentősége! Ilyen kérdésekre a Waldorf-
pedagógia egyáltalán nem válaszol.
Ha először képszerűen akarjuk jellemezni azt, hogy miről szól a

Waldorf-pedagógia, akkor azt kell mondanunk, hogy egészen
másról szól, mint a többi nevelési rendszer. A Waldorf-
pedagógia egyáltalán nem pedagógiai rendszer, hanem annak
művészete, hogy az emberben felkeltsük azt, ami megvan
benne. Alapjában véve nem is nevelni akar, hanem
felébreszteni. Mert ma a felébresztésről van szó. Először a
tanítókat kell felébreszteni, aztán a tanítóknak kell a
gyerekeket és a fiatal embereket felébreszteniük. Valóban
felébresztésről van szó, miután az emberiséget elvágták,
elrekesztették a világ fejlődésének folyamatos áramlásától. Az
emberiség lelkileg-szellemileg úgy elaludt, ahogy az elszorított
kéz elzsibbad. Ellenvetésül talán azt lehet mondani, hogy az
emberek sokra vitték a XV század óta, roppant okosak lettek. A
világháborút ugyan nem élték át annyira, amennyire lehetett
volna, de legalább egy kicsit mégiscsak belátták, hogy talán
mégse lettek annyira okosak. Mert különben ki tudja, hányszor
kellene hallanunk: hiszen olyan csodálatosan sokra vittük!
Elviselhetetlen volna.
Hiszen igaz: intellektuálisan az emberek roppant sokra vitték a
XV század óta. Ebben az intellektusban van valami
hátborzongatóan csábító, mert mindenki ébernek tartja magát
benne. Az intellektus azonban semmit sem tanít a világról,
27
mert voltaképpen csak álmodás a világ felől. Az intellektusban
álmodunk a legintenzívebben, és leginkább éppen az objektív
tudomány dolgozik vele, amikor a megfigyelésre és
kísérletekre alkalmazza. Így alapjában véve álmodik a világról,
és megmarad ennél az álmodásnál. Az intellektus révén nincs
már objektív kapcsolatunk a világgal, mert automatikusan
lefolyó gondolkodás, miután már régen elzártuk magunkat a
világtól. Ezért keresi a jelenlegi emberiség ismét a világhoz való
csatlakozást. Ha lelkét átérzi magában, és lelkében átérzi
önmagát, akkor újra közeledni próbál a világhoz. A XV. századig
még voltak pozitív örökségeink, most viszont fordított, negatív
örökség előtt állunk, mert különös felfedezést teszünk.
A XV századig az emberi lelkek még mindig bizonyos örömmel
üdvözölték azt, amit a világ fejlődésétől örököltek. A világ még
nem pergett le teljesen, és az ember még nem szakadt le róla.
Örömmel üdvözölhették, amit kaptak. Ma, a lefűződés után is
visszagondolhatunk arra, amit közreműködésünk nélkül
kaptunk a világtól, de ekkor egészen különös felfedezésre
jutunk. Úgy járunk, mint aki örököl, de a pontos információról
elfeledkezik. Amikor kiszámítják, akkor derül ki, hogy a
passzívum több az aktívumnál. Elmulasztotta az örökség
visszautasítását! De evvel bizonyos összegű adósság terheli,
amelyet meg kell fizetnie. Ez negatív örökség. Létezik ilyen. Így
az emberiség lelkében is negatív örökség van, még az
emberiségben végbement legnagyobb eseménnyel szemben
is.
A golgotai misztériumig az embereknek nem kellett
megérteniük a golgotai misztériumot, mert nem történt meg.
Azután megtörtént, és az utána következő időkben a régi
örökség maradványai alapján még némileg megértették. Majd
28
eljött a XV. század, amikor már nem voltak ilyen örökség-
maradványok, de apáról fiúra öröklődött még a golgotai
misztérium kérdésének megértése. Ma mindez már nem segít.
Az emberek roppant okosak, de a VII-VIII. század emberei is
lettek volna olyan okosak, hogy ellentmondásokat lássanak
meg a négy evangéliumban. Hiszen az ellentmondásokat
roppant könnyű megtalálni. De ezeket csak a XIX. században
kezdték vizsgálni. Ez így van az élet minden területén. Az
intellektust túlbecsülték, és a golgotai történés tudatát,
érzését elveszítették. A vallásos érzés elveszett a tudatban. De
a lélek legmélyén nem veszett el ez az érzés, és a fiatalság tudni
akarja, hogy mi volt a helyzet a golgotai misztériummal. Az
öregek semmit sem tudtak róla mondani. Nem mondom, hogy
a fiatalság tudja, és hogy az egyetemeken tudják. Azt mondom,
hogy tudniuk kellene erről valamit.
Világosan megfogalmazva a lélek mélyén kaotikusán

lejátszódó dolgokat, a következőkről van szó. A lelkek
bensőjében az a törekvés él, hogy ismét megértsék a golgotai
misztériumot. Krisztus új átélését keresik. Szükségképpen a
Krisztus-esemény új átélése előtt állunk. Első formájában még
a régi lelki örökség maradványaival élték át, és mivel ezek a XV.
század óta elfogytak, hagyomány útján terjedt tovább. Az
elsötétedés csak a XIX. század utolsó harmadában vált teljessé.
Már nem volt a régi örökség. Az ember lelki elsötétedéséből
újra meg kell keresnünk a fényt. A szellemi világ új átélésére
van szükség.
Ez a jelentőségteljes élmény rejlik a mostani ifjúsági mozgalom
mélyebb természetű lelkeiben. Teljesen világos, nem felszínes,
de mélyebb értelemben, hogy az emberiség világtörténelmi
fejlődésében most először kell olyasmit átélni, ami teljességgel
29
magából az emberből fakad. Amíg ezt nem tudjuk,
pedagógiáról sem beszélhetünk. Tisztában kell lennünk azzal,
hogy a legmélyebb gyökérből kiindulva kell kérdeznünk:
hogyan jutunk az emberi lélek eredendő szellemi átéléséhez?
Az emberi lélek eredeti szellemi átélése az új évszázaddal az

ember és a világ teljesen átfogó, és ki nem mondott
rejtélyeként áll az ember felébredése előtt. Az a kérdés, hogy
az ember hogyan ébresztheti fel a magában hordozott
legmélyebb valóját, hogyan keltheti fel önmagát? Azt
mondhatnánk, hogy a felnövekvő emberiség leglelkesebb
szellemei – ismét képben kifejezve – olyanok, mint amikor
valaki reggel félig felébredt, tagjai nehezek, és a szó szoros
értelmében véve nem jut ki alvó állapotából. Az ember ma így
érzi magát: alvó állapotából nem tud teljesen kijutni.
Ez a tény az alapja annak a törekvésnek, amely az utóbbi

évtizedekben a legkülönbözőbb formákban jutott kifejezésre,
és most rokonszenves módon ragyog bele ezekbe a lelkekbe is.
Ez a fiatal emberiség közösségi törekvésében fejeződik ki.
Keresnek valamit. Azt mondtam tegnap, hogy az ember
elveszítette az embert, az ember újra keresi az embert. A XV
századig az emberek nem veszítették el egymást.
Természetesen nem tudjuk a világ fejlődését visszatekerni,
szörnyű is volna, ha ezt akarnánk tenni. Reakciósok egészen
biztosan nem leszünk.
De azt kell mondanunk, hogy az emberek a XV századig még

megtalálták az embert. Azóta a hagyományból és az apák
elbeszéléseiből kaphattak homályos gondolatképeket,
amelyek figyelmeztettek rá, hogy az a másik ember is ember.
Homályosan érezték, hogy hiszen a mellettük menő alak is
30
ember. A XX. századdal ez is eltűnt. Hagyomány nincs, amely
mondana valamit, és mégis keressük az embert. Valóban
keressük. Miért? Mert alapjában véve egész mást keresünk.
Ha a dolgok úgy folytatódnak, ahogyan a századforduló körül
alakultak, akkor senki sem ébred fel. Mert a többiek sem
képesek bárkit felébreszteni. Végül is az embereknek
kölcsönösen kell valamit jelenteniük egymás számára. A
közösségben is kölcsönösen kell valamit egymás számára
jelenteniük. Ez világított át kezdettől fogva mindazon, ami
benne élt a Waldorf-pedagógiában. Nem alapelvek
rendszerének kell lennie, hanem a felébresztés impulzusának.
Életnek és nem tudásnak kellene lennie, nem ügyességnek,
hanem művészetnek, életteljes tevékenységnek, ébresztő
tettnek. Ezen múlik a dolog, ha ébreszteni kell, hiszen az
emberek a világ fejlődése folytán olyan alvásba merültek,
amelyet intellektuális álmok töltenek be. Az ember már
szokásos álmában is gyakran esik nagyzási hóbortba. De ez a
szokásos álmodás kisfiú az intellektuális álmodáshoz képest.
Ha ébresztésről van szó, akkor valóban nem lehet az

intellektualizmust tovább művelni. Ez az itt járkáló objektív
tudomány levetette minden régi ruháját, mert attól tart, hogy
valamilyen régi ruhával még találni lehetne benne valami
emberit. Jó sűrű ködrétegbe burkolózott, az objektivitás
burkába, így voltaképpen nem is vesszük észre, hogy mi járkál
a tudomány objektivitásában. Valami emberi kellene újra, fel
kellene ébrednünk.
Ha fel kell ébrednünk, akkor újra át kell élnünk a golgotai

misztériumot. De a golgotai misztériumnál a földi Jézuson kívül
még egy szellemi lény is érkezett a Földre. Ezt régebben a régi
31
erőkkel még megértették. A XX. századtól kezdve az a
követelmény, hogy új erőkkel értsük meg. A mai fiatalság
kívánsága az – ha önmagát helyesen érti – hogy tudatában
ébresszék fel, ne a régi szunnyadó erőkben, mint annak idején.
Ez pedig csak a szellem által történhet, csakis akkor, ha a
keresett közösségekbe valóban beleszikrázik a szellem. A
szellemnek kell az ébresztőnek, a feltámasztónak lennie. Csak
akkor jutunk előbbre, ha tisztában vagyunk korunkban a világ
történésének e tragikus alakulásával: voltaképpen a semmivel
állunk szemben, a földfejlődés folyamán ezt szükségképpen
meg kellett közelítenünk, hogy megalapítsuk az emberi
szabadságot. A semmi ellenében pedig a szellemben való
felébresztésre van szükségünk.
A tegnap említett ablaktáblákat csakis a szellem nyithatja ki,
nélküle szorosan zárva maradnak. Nem gáncsolom az objektív
tudományt, nem ismerem félre nagy érdemeit, de az
ablaktáblákat mégis szorosan zárva fogja hagyni. Hiszen csak a
földi dolgokkal akar foglalkozni. A XV század óta azonban már
nem a földiben él az, ami az embert felébreszti. Abban kell
keresnünk, ami magában az emberben földöntúli. Alapjában
véve mégiscsak ez a legmélyebb keresés, bármilyen alakban
jelenik is meg ma. Akik valami újról beszélnek és bensőjükben
komolyak és igazak, azok kérdezzék meg önmagukat, hogyan
találják meg magukban a nem földit, az érzékfelettit, a
szellemit? Ezt nem kell újra intellektuális formába öltöztetni.
Ez valóban igen konkrét formákban kereshető, és ilyen
formákban is kell keresnünk. Egészen biztosan nem kereshető
intellektuális formákban. Ha azt kérdezik tőlem, hogy miért
jöttek ma el, akkor csak azt tudom felelni: mert az a kérdés él
Önökben, hogy hogyan találják meg a szellemet. Ha helyes
megvilágításba helyezik azt, ami Önöket idehozta, akkor csak
32
azt kérdezik: hogyan találjuk meg a szellemet, amely a jelenből
kiindulva működik bennünk? Hogyan találjuk meg ezt a
szellemit? – A következő napokban ezt a szellemet igyekszünk
megtalálni.
33
[A mai ember csak a felébredés és elalvás közti éber tudatot
veszi tekintetbe, míg a régebbi korokban az alvó tudatból még
átvitt valamit a nappali tudatba. Amikor sóról, foszforról,
higanyról stb. volt szó, akkor ezekről az anyagokról még volt
valamilyen éteri észlelésünk. A XV. század óta egyre inkább
megszűnik az alvó tudat beszűrődése az éber tudatba. A
kultúra fejlődése ,,nevelői” szempontból. A könyv régebben
produktív erőket mozgatott meg az emberben, ma mindent
formálisan, logikusan, akarat nélkül veszünk fel. A mai
gondolkodás az agyvelő terméke, ennyiben igaza van a
materializmusnak. Ez azonban halott gondolkodás, amelyet
élő gondolkodásnak kell felváltania. A halott gondolkodásnak
a külső megfigyelésből nyert eredményeit nem lehet az alvásba
átvinni. A mai embert alváskor szinte teljesen felszívja a
természet szellemisége, míg régebben az alvó ember is ,,volt
valami”. Nem a szavakon múlik: a teozófiát is lehet
materialista módon képviselni. A szellemről nem beszélni kell,
hanem a beszédben kell kibontakoztatni. A sematikus
antropozófia szellem nélküli. Mager atya az antropozófiáról. A
jelenkor kultúráját csak a szellemiséggel való belső áthatás
útján lehet újra élővé tenni.]
Ma egészen konkrét értelemben kell a szellemről beszélnem,
hogy megalapozzam azt, amit a következő napokban szeretnék
Önöknek elmondani. Először egy bizonyos oldalról utalnék rá,
hogy legalább megalapozott érzésük támadjon a felől, amit itt
szellemen értünk.
34
Mit vesz ma az ember voltaképpen figyelembe? Csak azt, amit
reggeli ébredésétől esti elalvásáig tudatosan tud átélni. Ma
csak azt vesszük figyelembe és számítjuk a világhoz, amit
tudatosan élünk át. Ha a közvetlen jelenkor hangjára
hallgatnak, és ennek a hangnak az értelmében éreznek, akkor
esetleg megkérdezhetik: ez nem volt mindig így? Régebben
nemcsak az éber állapot élményeit számították ahhoz, amit
valóságon értettek, hanem mást is?
Egyáltalán nem akarom azt mondani, hogy az emberiség régi

kultúrkorszakaihoz kellene visszatérnünk. Ez egészen távol áll
tőlem. Előrehaladásról van szó, nem visszalépésről. De
legalább tájékozódásul mégis visszafordulhatunk, kissé
visszanézhetünk a XV. század elé, amely megelőzte azt, amire
tegnap olyan energikusan rámutattam. Azt kell mondanunk,
hogy mindabban, amit az ember akkor a világról mondott, van
valami, amit ma fantasztikumnak tartanak, és nem számítanak
a dolgokhoz. Hiszen csak egészen felületesen kell
megismerkednünk azzal, ami ezekről a régebbi korokról az
irodalomban szerepel – de ez igen kevés – és látni fogják, hogy
amikor ma sónak, higanynak, foszfornak és a többinek
nevezett dolgokról van szó, akkor egész csomó olyasmit
értettek ezekkel együtt, amit az ember ma aggodalmasan
kirekeszt, amikor ezekről az elemekről beszél. Ma az a nézet,
hogy az emberek akkoriban a fantáziájukból is hozzáadtak
valamit, amikor sóról, higanyról és foszforról beszéltek.
Nem vitatkozunk arról, hogy ezt miért rekesztik ki olyan
gondosan, de tisztában kell lennünk azzal, hogy az emberek
régebben például a foszfor szemlélésénél még hozzáéreztek
valamit az érzékelhető foszforhoz, ahogy a mai emberek a
színét látják. Szellemi-éteriség ragyogta be, ahogy akkoriban az
35
emberek számára általában az egész természetet is, még ha ez
a Kr.u. IV-V század óta nagyon el is halványult. Mégiscsak jelen
volt azonban az emberek számára, nem a képzeletükből
származott, mint ahogy a piros szín sem a képzeletükből
származik, és ők látták.
Miért látták? Azért, mert számukra még kiáramlott valami

abból, amit az ember elalvás és felébredés között átélt. Éber
állapotban az akkori kor embere sem tudott a sóval, kénnel,
foszforral kapcsolatban többet átélni, mint a mai ember. De
amikor az emberek felébredtek, alvásuk nem volt lelkileg
eredménytelen. Az alvás hatott még nappal is, és az ember
bőségesebben érzékelt, intenzívebben élte át a körülötte lévő
dolgokat. Nem is értjük a régi korokat, ha nem ezt vesszük
alapul.
Amit a régiek például a foszfornál, kénnél átéltek, az később

elvont név lett. A szellem elvontan, hagyományként terjedt
tovább, míg a XIX. század végén már egyáltalán nem gondoltak
róla semmit, legalább is nem keltett semmiféle érzést. Külső
kultúránk – mint állítja – roppant sokra vitte, az ő számára
természetesen igen fontos, hogy az ember éber tudatával
hasson rá. A gépeket természetesen éber tudattal szerkeszti.
De önmagán nem sokat tehet vele. Ha folyton ébren kellene
lennünk, akkor igen hamar, legkésőbb a húszas éveink végén
aggastyánok lennénk, sokkal rémisztőbb aggastyánok, mint a
maiak. Nem lehetünk mindig ébren, mert szükségünk van a
szervezetünkön belsőleg dolgozó erőkre, és ezeket csak elalvás
és ébredés között éljük át. A helyzet az, hogy az ember éber
tudattal jól tud a külső kultúrán dolgozni, de önmagán csak
alvás-tudatban dolgozhat. És ebből az alvás-tudatból régebben
sok minden beleáramlott az éber állapotba.
36
A XV. század közepének nagy fordulata az, hogy az alvástudat
már nem szivárog bele az éber tudatba. Képszerűen kifejezve
azt mondhatnánk, hogy a X-XI. században a nyugati kultúra
embere ébredéskor még úgy érzi, hogy isteni-szellemi
hatalmak tevékenykedtek benne elalvása és felébredése közt.
Isteni-szellemi hatalmak hatását érezte, ahogyan éber
tudatában a jótékony napfényét. Elalvás előtt mindenkiben
valami elementáris, mondhatnám, természetes erejű
imádságos hangulat volt. Az emberek úgy aludtak el, hogy
lelküket mintegy átadták az isteni-szellemi hatalmaknak. Ha
megismerő emberek voltak, akkor legalábbis megpróbálták.
Akiket akkoriban szellemi életre szántak, azokat olyan módon

nevelték, hogy az előbb jellemzett hangulatot valóban ápolták.
A XIX. század végén ezt már régen valami más váltotta fel.
Ekkor a magukat legszellemibbnek tekintő emberek
másképpen készültek az alváshoz. Gyakran láttam és
hallottam, hogyan készültek erre: meg kell innom a magam
sörét, hogy ágyba zuhanjak. Ezt mondták. Ez furcsán hangzik.
De valóban történelmi tény, ha rámutatunk, hogy az elmúlt
kultúrkorszakok emberei teljesen tudatosan törekedtek arra,
hogy az alvó állapot révén betekintsenek a szellemi világba.
Ettől eltekintve a beavatandókat, vagyis az akkori
tanítványokat a régebbi korokban valóban szent módon
készítették elő arra a templomi alvásra, amelyben az ember és
a szellemi világ közösségét kellett a tudomásukra hozni.
Ma sohasem veszik szemügyre az egész embert, mindig csak
egy részét, és ezért a kultúra fejlődése során lejátszódott
dolgokat gyakran nem úgy szemlélik, hogy egyszerűen azt
kérdeznék: milyen nevelő hatása volt az emberiségre? Aki a
legszűkebb szellemi látókörön némileg túl tud tekinteni, arra
37
sajátságosan hat, amikor a mai emberek úgy vélik, hogy ma ott
tartunk, hogy ismerjük az igazságot bizonyos dolgok felől, míg
régebben az emberek voltaképpen igen gyermetegek voltak.
Olvassák csak el, hogy ma hogyan írják meg a fizika történetét!
Mintha még nem olyan régen is, gyermeteg képzetek
uralkodtak volna, és ma végre elérkeztünk a végleges
ismeretekhez. Bizonyos dolgokra vonatkozóan ezt teljesen így
képzelik el. Éles határt vonnak aközött, amit ma elértek, és a
gyermeteg korszak embereinek természeti elképzelései
között. Nem gondolnak rá, hogy megkérdezzék, hogyan hat az
emberre világtörténelmileg nevelően az, amit ma
tudományosan felvesz magába.
Ha most eltekintünk mindenféle neveléstől, és mai
szempontunk szerint nézünk egy régebbi
természettudományos könyvet, úgy gyermetegnek tűnik. De
tegyük félre ezt a szempontot, ezt az álláspontot, és tegyük fel
a kérdést: hogyan nevelte egy akkori könyv az embert, és
hogyan neveli a mostani? Lehet, hogy a mostani könyv igen
okos és az akkori nagyon képzelgő. De ha a nevelés értékét
kérdezzük egészében, akkor azt kell mondanunk, hogy ha az
akkori embereknek alkalmuk nyílt a könyv- olvasásra – ez nem
volt könnyű, a könyvolvasás ünnepélyes dolog volt – akkor a
könyv felhozott valamit lelkük mélyéről. A könyvolvasás
valóban a növekedéshez hasonlított: produktív erőket
szabadított fel az emberi organizmusban. Érezték ezeket a
produktív erőket. Érezték, hogy itt volt valami reális. Ma
minden logikus-formális. Mindent a fejünkkel veszünk fel, és
csakis a fizikai fej-organizációtól függ, ezért terméketlen marad
az ember igazi mivolta számára.
38
Ma a materializmus ellen küzdenek. Okosabb volna talán, ha
nem is küzdenének ellene. Mert mit állít a materializmus? Azt
állítja, hogy a gondolkodás az agyvelő terméke. A mai
gondolkodás az agyvelő terméke! Éppen az a titok, hogy a mai
gondolkodás valóban az agyvelő terméke. A mai
gondolkodásra vonatkozóan a materializmusnak teljesen igaza
van. A XV század közepét megelőző gondolkodásra nézve
viszont nincs igaza. Akkor nemcsak az agyvelővel
gondolkodtak, hanem avval is, ami az agyvelőben élt. Eleven
fogalmaik voltak. Annak a kornak a fogalmai voltaképpen egy
hangyaboly látványához hasonló benyomást keltettek, mert
éltek. A mai fogalmak halottak. A gondolkodás ma okos, de
roppant kényelmes. Hiszen nem érezzük a gondolkodást, és
annál jobban szeretjük, minél kevésbé érezzük. Azelőtt
bizsergett, amikor gondolkodtak, mert ez a lélek realitása volt.
Ma el akarják hitetni az emberiséggel, hogy a gondolkodás
mindig olyan volt, amilyen ma. De a mai gondolkodás az
agyvelő terméke, a régebbi nem volt az.
Hálásnak kellene lennünk a materializmusnak, hogy felhívta rá

a figyelmet, hogy a mai gondolkodás az agyvelő függvénye.
Mert ez így van, a dolog sokkal komolyabb, mint gondoljuk. A
materializmust helytelen világnézetnek tartják. Ez nem is igaz.
A világ fejlődésének terméke, de halott, olyan termék, amely
az életet holt állapotában jellemzi.
A XV. század óta, főként a nyugati kultúrákban kifejlődött
gondolkodásnak egészen határozott sajátságai vannak. A
keleti, bár dekadens kultúra, még megőrzött valamit a régi
gondolkodásból. Minél nyugatabbra megyünk, annál inkább
dominál az a gondolkodás, amelyet a keleti ember alacsonyabb
rendűnek tekint. Ez a gondolkodás egyáltalán nem imponál
39
neki, megveti. De nála sincs semmi új, csak a pusztuló régi. Az
európai, de különösen az amerikai ember azonban már nem
érzi jól magát, ha a Védák alapját képező gondolkodásba kell
beleilleszkednie. Akkor bizsereg az agya, de ő a halott
gondolkodást szereti, amikor nem is veszi észre, hogy
gondolkodik. Hiszen ma különösképpen szeretnek úgy
gondolkodni, hogy észre sem veszik. Ma az emberek nemcsak
az ostoba beszédre mondják, hogy malomkerék forog a
fejükben, hanem akkor is, ha valami élőről beszélnek. Nem az
elevent akarják, hanem mindig csak a holtat.
Csak kultúrtörténeti érdekességként idéznék fel egy példát,

nem vitaképpen. Leírtam egyszer, hogy ismét látni lehet, hogy
az ásványit, növényit és állatit egy színes aura veszi körül.
Ahogyan ezt a „Hogyan jutunk a magasabb világok
megismeréséhez?” című könyvemben közölnöm kellett, az élő
gondolkodást igényelt, nem holtat. Nemrég korunk egy igazi
egyetemi tanára jött el emiatt, aki állítólag a filozófiát
képviseli. Szóba sem jöhet, hogy beleilleszkedjék az eleven
gondolkodásba. Erre nem képes, és ezért ez számára nem
létezik. A kő, a növény és az állat körül most színes aurának
kellene lennie. Ő csak a Nap spektrumában látott színeket, és
úgy gondolja, hogy én is csak ott láthattam, és onnan vittem át
az ásvány-, növény- és állatvilágba. Ahogy én ezt leírom, abból
egy szót sem ért. Ezért szóáradatnak nevezi. Az ő számára
szóáradat! Semmit sem ért belőle. Számos egyetemi tanárnál
ez a helyzet: malomkerék forog a fejükben. Gyorsan elfordítani
a fejet! így persze nem jön ki semmi.
Az élő embernek azonban élő gondolkodásra van szüksége, és

az élő gondolkodás igénye ott bugyog a vérében. Ezzel
tisztában kell lennünk. Fejünket újra meg kell erősítenünk,
40
hogy ne csak a logikus, elvont gondolkodást viseljük el, hanem
az élőt is. Hogy ne zúgjon mindjárt az ember feje, ha elevenen
kell gondolkodnia. A halott gondolkodás a nyugati, tisztán
materialista nevelésnek való, azoknak, akikre a tisztán
intellektuális a jellemző. Ha ennek utána járunk, igen aggasztó
kilátás bontakozik ki.
A régebbi gondolkodást magunkkal vihettük az alvásba. Ekkor

alvás közben még voltunk valakik. Lény a többi lény között.
Voltunk valakik alvás közben, mert az alvásba magunkkal vittük
az élő gondolkodást. Ébredéskor elővettük, és elalváskor
megint magunkkal vittük. A mai gondolkodás az agyvelőhöz
kötődik. Ez nem segít rajtunk alvó állapotban. Így a jelenlegi
tudományos divat szerint ma a legokosabb és legképzettebb
emberek lehetünk, de csak nappal. Éjszaka már nem leszünk
ilyenek, ahhoz a világhoz képest, amelynek révén önmagunkon
dolgozhatunk. Ezért szoktak le az emberek arról, hogy
önmagukon dolgozzanak. Az ébredéstől elalvásig kifejtett
fogalmakkal csak ébredés és elalvás között érhetünk el
valamit. Magán az emberen azonban semmit sem érhetünk el.
Az embernek azoknak az erőknek az alapján kell dolgoznia,
amelyek révén kialakítja magát. Kisgyermek korában kell a
legtöbbet aludnia, amikor még a legtöbbet kell önmagán
építenie. Ha ugyanis módot találnánk rá, hogy a csecsemőt
ugyanúgy tanítsák, mint a 17-18 éveseket, akkor hamarosan
meglátnánk, hogy milyenné válik. Nagyon jó, hogy a
csecsemőről még az anyai szívben gondoskodnak, nem a
katedrán. Az embernek alvásából kell kihoznia azt, amivel
önmagán tevékenykedhet.
A tudományban, a külső megfigyelésben, a külső

kísérletezésben és a kísérlet puszta irányításával kialakított
41
fogalmakból azonban semmit sem tudunk átvinni az alvásba,
és az alvásban kibontakoztatott dolgokból sem tudunk semmit
az anyag fogalmaiba áthozni. A szellem és az intellektualitás
nem fér össze, ha nem a teljesen tudatos világban köt
házasságot. Régebben öntudatlanabb módon végezték el ezt.
Ma teljesen tudatosan kell történnie, de az emberek nem
akarnak erre rátérni.
Mi történt akkor, amikor a világ régebbi korszakaiban az ember

lelke alvásba merült? Ekkor még mindig volt valaki, mert
megvolt az a dolgokat körüllebegő eleme, amelyről a mai
emberek azt mondják, hogy képzelgés volt. Ezt belevitte az
alvásba. Az ember ekkor még helyt tudott állni, amikor alvás
közben fizikai testén kívül a szellemi világban tartózkodott.
Régebben ez még megvolt elalvása és felébredése között a
szellemi világban. Ma sokkal kevésbé létezik. Szinte felszívja a
természet szellemisége, amikor elalváskor elhagyja testét. A
világ helyes szemlélésekor ez azonnal lelkünk elé tárul. Az
embernek ezt csak látnia kellene, és meg is látná, ha valóban
megszerezné a dolgok látását. Az emberiségnek meg kell
szereznie ezt a látást, mert olyan korban élünk, amelyben már
nem lehet azt állítani, hogy a szellemről nem beszélhetünk úgy,
mint a kövekről és állatokról. Akkor képesek leszünk például
annak meglátására, hogy ha Caesar a fizikai életben nem is volt
nagyon testes, mégis jelentős nagysága volt, amikor lelke alvás
közben elhagyta testét – nem térbeli nagysága, hanem
érzésbeli. Daliás lelke volt. Ma a legkövérebb bankember lehet
valaki, ha lelke kisétál testéből az alvás folyamán, és a
természet szellemiségében tartózkodik, akkor látni lehetne,
hogy milyen borzasztó száraz váz lesz. Egészen vézna lesz. A
XIX. század utolsó harmada óta az emberiség valóban szellemi
alultápláltságban szenved. Az intellektus nem táplálja a
42
szellemet, csak felpuffasztja. Az ember ezért alvásába nem visz
magával szellemiséget, és szinte felszívódik, amikor elalvás és
ébredés között vékony lelki vázként nyúlik bele a szellemi
természetbe.
A materializmus kérdése ezért ma valóban nem elméleti.

Semmi sem lényegtelenebb, mint a materializmus,
spiritualizmus és idealizmus közt zajló elméleti vita. Ezek ma
teljesen lényegtelen dolgok, mert a materializmus cáfolatával
nem történik semmi. Ha még oly sokszor megcáfoljuk is a
materializmust, nincs semmi eredménye, mert a cáfolására
felhozott érvek végül is éppen olyan materialisták, mint
amelyeket az idealizmus ellen, vagy mellett felhoznak. Elméleti
cáfolatokkal ma egyik irányban sem történik semmi, hanem a
dolog azon múlik, hogy világ- szemléletünk egész módjában
újra szellem legyen. Fogalmaink ezáltal kapnak újra tápláló
erőt az ember számára. Ennek teljes megvilágítására még a
következőket szeretném elmondani.
Voltaképpen nem látok különösebb eltérést a magukat sokszor

materialistának nevező emberek és bizonyos kis szektariánus
körökben magukat, mondjuk, teozófusoknak nevező emberek
között. Mert ahogyan az egyik a materializmust, a másik meg a
teozófiát bizonyítja, az módjában nem is különbözik olyan
lényegesen. Mert ha a teozófiát olyan gondolkodással akarják
bizonyítani, amely teljesen az agyvelő függvénye, akkor a
teozófia materialista. Nem a kimondott szavakon múlik,
hanem a szellem kimondásán. Ha némely teozófus fecsegését
a haeckelizmussal hasonlítom össze, úgy a szellem Haeckelnél
van, míg a teozófusok úgy beszélnek a szellemről, mintha
felhígított anyag volna. Nem azon múlik, hogy a szellemről
beszéljünk, hanem hogy szellemmel beszéljünk. Az anyagi
43
dolgokról is beszélhetünk szellemi módon, vagyis mozgékony
fogalmakkal. Ez még sokkal spirituálisabb, mint ha szellem
nélkül beszélünk a szellemről.
Egyáltalán nem segít rajtunk, ha még oly sokan lépnek is fel
ma, és minden lehetséges logikai elvvel védik a spirituális
világnézetet. Éjszaka ugyanis éppoly szikkadtak leszünk, akár a
hidrogénről, klórról, brómról, jódról, oxigénről, nitrogénről,
szénről, szilíciumról, káliumról vagy nátriumról gondolkodunk
nappal, és ezekről alkotunk elméletet, vagy pedig azon
gondolkodunk, hogy az emberek fizikai, éter- és asztráltestből
állnak. Ez az elevenség számára teljesen közömbös. Ha valaki
élő módon beszél a káliumról és a kalciumról, vagyis eleven
kémiát művel, az sokkal értékesebb, mintha például halott,
intellektuális teozófiát művel. Mert azt is lehet halott,
intellektuális módon művelni. Nem azon múlik, hogy
intellektuálisan, materialistán beszélünk, hanem hogy
beszédünkben ott legyen a szellem. Elevenen át kell hatnia
bennünket. Ezt az emberek ma már egyáltalán nem értik, ezért
olyan kellemetlen számukra, ha ezt komolyan vesszük.
Egyik legutóbbi oxfordi előadásomban komolyra fordítottam a
szót, és egészen világosan megmondtam, hogy nekem teljesen
mindegy, hogy ma spiritualizmusról, realizmusról,
idealizmusról vagy materializmusról beszélnek-e. Ha egy külső
jelenség jellemzésére kell alkalmaznom a nyelvet, akkor
materialista nyelvet kell használnom. Ezt úgy is meg lehet
tenni, hogy ebben is a szellem éljen. Ha a szellem világából
beszélünk, akkor az spirituális lesz, még ha materialista
formában beszélünk is. Ebben különbözik az itt művelt
antropozófia attól, amit hasonló elnevezéssel odakint
művelnek. Ma már néhány hetenként jelennek meg az
44
antropozófia ellen írt könyvek. A kijelentéseimet támadó
írásokat jelentetnek meg. De olyasmit támadnak, ami egészen
új számomra, amit tulajdonképp nem is mondtam.
Mindenfélét összehordanak, és vaskos köteteket írnak róla.
Ami ellen küzdenek, annak általában semmi köze ahhoz, amit
mondok. Nem az a lényeges számomra, hogy a materializmust
legyőzzem, hanem az, hogy a fogalmakat a szellem világából
merítsem, és életteljes fogalmak legyenek. Amit itt, mint
antropozófiát képviselünk és befogadunk, az valóban egészen
más, mint amit a világ mond ma róla.
Az emberek ma az antropozófia ellen küzdenek, olykor érte is,

de igen materialista módon, vagyis szellem nélkül, holott arról
van szó, hogy a szellem átélését komolyan vegyük. Az emberek
azt mondják, hogy már nem is tudják, hol áll a fejük, amikor
valaki a szellemi lényekről úgy beszél, mint az érzéki világ
növényeiről és állatairól, ekkor őrültnek tartják. Ezt egész jól
megértem, mert van ma egy apróság, amit nem vesznek észre.
Ez abból áll, hogy ez az őrültség az igazi realitás, az igazán élő
ember számára. A másik realitás a gépnek való, nem az
embernek.
Azt szeretném tehát egyszer egészen világosan kimondani,

hogy amire itt gondolok és mindig is gondoltam, annál nem
arról van szó, hogy a szellemről beszéljünk, hanem hogy a
szellemből beszéljünk, azt beszédünkben bontakoztassuk ki.
Az ilyen szellem képes aztán valóban nevelő módon hatni
halott kulturális életünkre. Villámnak kell lennie, hogy halott
kulturális életünkbe belecsapva, azt újra életre keltse. Ne
higgyék tehát, hogy itt sematikus fogalmak védelméről van
szó, amelyeket szépen, sematikusan függesztenek ki a
teozófus együttléteken, a fizikai, éter- és asztráltest fogalmát,
45
amelyekre úgy mutatnak pálcával, mint a tanteremben a
kálium, vagy nátrium atomsúlyára. Mindegy, hogy valaki a
káliumot mutatja atomsúlyával egy mostani vázlaton, vagy az
étertestet. Ez teljesen egyre megy. Nem erről van szó. Ebben
az értelemben ez a fajta teozófia vagy antropozófia, ha így
akarjuk nevezni, nem valami új dolog, hanem a réginek egy
újabb produktuma.
Ilyen vonatkozásban a leghihetetlenebb dolgokat éltük át,

amikor az emberek egyszerre csak a szellemet akarják
képviselni. Nem azért említem ezeket, hogy kritizáljak, hanem
szimptómaként. Két történetet mondok el. Az egyik a
következő. Nyugat-Európában voltam egyszer egy
összejövetelen, ahol teozófiáról volt szó. Az előadások
befejeztével beszédbe elegyedtem valakivel az előadások
értéke felől. Ekkor az illető, aki az ottani teozófiai
szektásságnak hű követője volt, így foglalta szavakba a kapott
benyomásait: „Most csodálatos rezgések vannak a terem-
ben”. Jó érzését rezgésekben, vagyis materiálisán fejezte ki.
Más alkalommal egy szellemi területen tett felfedezéssel

gyötörtek az emberek. Az ismétlődő földi életek ugyanis csak
valóban szellemi szemlélettel tárulhatnak a lélek elé, de ők azt
állították, hogy ezeknek földi köntösben is meg kell jelenniük,
a materialista gondolkodás öltözetébe is be kell juttatni őket.
Egyszerre csak „permanens atom- ról” kezdtek beszélni, amely
valamennyi földi életen áthalad. Azt mondták: ha most földi
életemben vagyok, és évszázadok múlva visszatérek, akkor az
atomok mindenfelé szétszóródtak. Egyetlen egy atom átmegy
azonban a következő földi életbe. Ezt nevezték permanens
atomnak, így szerencsésen belevitték a legmateriálisabbat az
ismétlődő földi életbe, amelyet csak szellemmel ragadhatunk
46
meg. Mintha az egyes ember érne vele valamit, ha
agyvelejében egyetlen IV-V. századból származó atom
kóborolna! Ez éppen olyan mindegy lenne, mintha egy túlvilági
sebész elláthatná mostani földi életemet avval, hogy akkori
gyomromat konzerválja, és most ismét beülteti. Elvileg nincs
semmi különbség. Ezt nem azért mesélem el, hogy
csúfolódjam, csak mint annak érdekes szimptómájaként, hogy
olyan emberek, akik a szellemről akarnak beszélni, szellemi
rezgések formájában beszélnek jó érzésükről, és puszta
gondolat-utánzással vették fel magukba azt, amit mások az
ismétlődő földi életekről tudtak, és ezt aztán permanens
atomról beszélve öltöztették szavakba. A teozófusok még
könyveket is írtak erről a permanens atomról, amelyekben
még különös illusztrációk is voltak a hidrogén-, oxigén- és
klóratomok elrendezéséről és egyebekről. Ezek nem kevésbé
rémes látványt nyújtanak, mint a materialisták atomokról
rajzolt képei. Nem annak a megállapításán múlik, hogy valami
szellemi vagy materiális, hanem annak belátásán, hogy az élő
szellembe kell eljutnunk. Ezt megint csak nem polémikus
értelemben mondom, hanem a dolog tisztázására.
Ilyen értelemben rendkívül jellemző a következő jelenség. Van

most egy egészen szellemes Mager nevű Benedek-rendi atya,
a rend egyik legélesebb elméje – a Benedek rendben vannak
alapjában véve a legélesebb elmék. Ez a Mager igen érdekes
kis könyvet írt „Isten színe alatt élni” címmel. A könyvecske
kora mindenesetre az, amikor Benedek megalapította a
rendet, vagyis ha akkor írták volna, akkor teljesen korszerű lett
volna. Mégis bizonyos fokig megcsodálhatjuk, ha valaki az
embernek Isten színe előtti életéről ír egy könyvecskét, én is
megcsodálom. Most ugyanez a páter az antropozófiáról is
nyilatkozott. És ekkor vaskos materialista lesz. Állításait igazán
47
nehéz jellemezni, előbb bele kell helyezkedni egy ilyen merev
gondolkodásmódba. Leginkább azt rója fel, hogy az imaginatív
megismerés észlelése, amit elsőként említek, tartalmában
olyan, hogy az Mager atya számára csak kép. Tovább nem jut.
És azt mondja, hogy meg kell mondania – míg teljesen
tudományos lelkiismeretére hagyatkozik – hogy az
antropozófia voltaképpen materializálja a világot. Nagyon
elmarasztalja az antropozófiát azért, hogy materializálja a
világot, vagyis nem marad meg lényegtelen elvont
fogalmaknál, ahogy azt ő szereti. Mert őnáluk a legelvontabb
fogalmakat kedvelik. Olvassanak csak el egyszer egy katolikus
filozófiát. Megtalálják benne a létet, létesülést, létezést,
szépséget, és így tovább, vagyis a legvégletesebb
absztrakciókat. Csak nehogy megérintsék a világot! Most a
páter észreveszi, hogy az antropozófia eleven fogalmakat
ragad meg, amelyek valóban le tudnak jönni a reális dolgokhoz,
a reális világhoz. Ez borzalmas számára, iszonyúan borzalmas!
Meg kellene mondani a páternek: ahhoz, hogy a megismerés

reális legyen, voltaképpen meg kell ismételnie azt, ahogy Isten
áthaladt a világon. Ő a szellemiből kiindulva mindig
materializált! A világ először szellemi volt, aztán egyre
materiálisabb lett, így az igazi megismerésnek ezt a menetet
kell ismételnie. Ezt nem keressük az antropozófiában, de ehhez
jutunk el. A kép átlendül a valóságba – ezt rója fel az atya.
Hiszen éppen ebben kell hinnie, ha hitének értelmes tartalmat
akar adni. De náluk ezt a megismerés materializálásának
nevezik.
Persze nehéz az olyan emberek kedvére tenni, akik szilárdan

amellett maradnak, hogy csak élő fogalmak ne legyenek. Ezek
ugyanis átlendülnek a valóságba. Csakhogy akkor a
48
fogalmainkkal nagyon messze el kell maradnunk tőlük, és csak
éber tudatunk számára nyerünk fogalmakat, nem pedig
olyanokat, amelyek a szellemi világból tudnak az emberen
dolgozni. Pedig erre van szükségünk. Az emberiség eleven
fejlődésére és eleven nevelésére van szükség. Az ép ízlésű
ember jelenlegi kultúránkat száraznak és jéghidegnek érzi.
Ismét élethez és belső mozgékonysághoz kell jutnia. Olyanná
kell válnia, hogy az embert élettel töltse el. Csak így nem jutunk
el oda, hogy be kelljen ismernünk, ha nem az a jó szándék
áramlik belénk, hogy egy belső szellemi tevékenység hajlamát
fejlesszük ki, nem az elvont beszédét, nem homályos, ködös
misztikát, hanem saját emberi lényünk szellemiséggel való
bátor, energikus áthatását. Akkor szellemmel áthatottan
beszélhetünk az anyagról, és nem jövünk zavarba, ha fontos
anyagi felfedezésekről beszélünk, mert szellemi módon tudunk
róluk beszélni. Akkor a homályosan érzett előrehaladás vágyát
reális, az emberiséget nevelő erővé tudjuk magunkban
kialakítani. Erről fogunk holnap tovább beszélni.
49
[A filozófusok, mint korunk szellemi állapotának ,,hőmérői”.
Spencer ,,Az etika elvei” c. műve, amellyel bizonyítani akarja,
hogy az etikai megkülönböztetéseket nem lehet morális
intuíciókra, érzésekre stb. alapítani, hanem csak a társadalom
adott állapotával való gyakorlati megfelelésekről lehet szó. ,,A
szabadság filozófiája” ezzel szemben azt írja le, hogy az ember
számára már nem lehetnek más morális intuíciók mérvadók,
mint amelyeket közvetlenül az emberi lélekben kell feltárnunk,
mert az emberi lélek a szellemiségre vonatkozóan már néhány
évtizede a semmivel áll szemben. Nietzsche, mint
arisztokratikus szellem, aki korának ,,eszményeit”
visszautasította, mert felismerte, hogy frázisokká váltak.
Nietzsche és Paul Rée, aki korának természettudományos
ismeretét vitte át a moralitásra. Ebből adódott Nietzsche
számára a felsőbb rendű ember eszméje és az azonos
visszatérése. A mai ifjúság az élő szellemet keresi, de ezt az
intellektuálisban nem lehet megtalálni. Az ,,ifjúsági mozgalom
,, frázisjellege. Az igazságérzék fejlődése szükséges. A frázist,
konvenciót és rutint az emberek közti közvetlen kapcsolattal és
a mindennapi cselekvésben is megnyilvánuló szellemiséggel
kell legyőzni.]
Ma az etika megítélésével szeretném kezdem, ahogyan az a
XIX. század végéig kifejlődött. Nem azt akarom kimutatni, hogy
az etika filozófiai leírásai valahogy indítékot adhatnak az
emberek moralitásának, hanem szemléltetni kívánom, hogy az
erkölcs filozófiai leírásaiban szimptomatikusan kifejeződik az,
ami az emberek erkölcsét egészen más alapokból határozza
meg.
50
Általában fel kell hagynunk avval a nézettel, hogy az
intellektusból kiinduló filozófiák valahogy közvetlenül
irányadók lehetnek. A filozófiák kijelentéseiben azonban mégis
a kor egész impulzusa kifejeződik. Senki sem fogja például azt
állítani, hogy hőérzetünket a szobában a hőmérő állása
befolyásolja, de mindenki tudja, hogy a hőmérő állása a szoba
ún. hőviszonyaitól függ. Úgy is mondhatnám, hogy az
erkölcsről beszélő filozófusoknál ugyanígy meglátjuk az
általános erkölcs szintjét.
Látják, hogy az erkölcs filozófiai leírásait a szokásostól kissé

eltérően tárgyalom. Csak mint a hőmérő valamilyen állásának
a hőmérsékleti viszonyoknak megfelelően. De ahogy a hőmérő
állásának rövid közlésével tájékozódunk a szoba hőmérsékleti
viszonyairól, úgy mérhetetlenül sokat tudunk meg arról, ami
egy vidék, egy korszak általános emberi életének alapjaiban
rejlik, hogyha tudjuk, hogy a korszak filozófusai mit fejeznek ki
leírásaikban.
Csak ebből a szempontból nézzék tehát, ha felolvasok egy

rövid részt a „Német irodalmi újság” 1893-ban megjelent
cikkéből, amely Spencernek „Az etika alapelvei” című könyvét
tárgyalja. A kritikus ezt írja: „Azt hiszem, hogy teljes és kimerítő
anyaggal véghezvitt bizonyítását tartalmazza annak, hogy az
erkölcsnek egyáltalán nincs általános emberi tartalma, és
nincsenek változhatatlan parancsai sem, csak egyetlen irányelv
létezik, amely az emberi tulajdonságok és cselekedetek
minden értékelésének alapját képezi, hogy egy jellem vagy test
mennyiben felel meg gyakorlatilag a társadalom adott
állapotának, ahol megítéljük. Éppen ezért értékelték
különböző kulturális viszonyok között ugyanazokat a dolgokat
igen különböző módon. A beszámoló véleménye szerint ennek
51
a mesterműnek – tehát Spencer etikai alapelveinek – el kell
némítania, legalább is a tudományban, az utolsó kísérleteket is
arra, hogy etikai megkülönböztetéseket intuíciókra, velünk
született érzésekre, sőt evidens axiómákra stb. alapítsunk.”
Azért olvastam fel ezeket a szavakat, mert szinte az egész
civilizált világ etikai hangulatát jellemzi a XIX. század végén. Ez
az etikai hangulat odáig fejlődött, hogy szavakba lehetett
foglalni.
Tisztázzuk, hogy itt voltaképpen mit mondanak. Spencer

valóban rendkívül jelentős művében, „Az etika alapelvei”-ben
azt próbálja bizonyítani – kimerítő anyaggal, ahogy a kritikus
mondja – hogy az ember lelki életéből nem lehet ún. morális
intuíciókat, morális axiómákat vagy hasonlókat meríteni, és
végre fel kellene hagyni az ilyen morális intuíciókról való
beszéddel. Mert csakis azt lehet mondani, hogy az emberek
természetes hajlamaik szerint cselekszenek. Ezt a cselekvést
ítéli meg társadalmi környezetük. Az ember kénytelen
cselekedeteit a társadalmi környezet ítéletéhez igazítani. Ebből
adódnak a konvencionális erkölcsi ítéletek, amelyek aszerint
módosulnak, ahogy az emberi társadalom korszakról-
korszakra változik. És a múlt század kilencvenes éveinek elején
egy kritikus azt mondja, hogy végre el lehet némítani –
legalább is tudományos vonatkozásban – minden kísérletet,
hogy az etikáról és erkölcsi nézetekről úgy beszéljenek, mintha
léteznének közvetlenül a lélekből merített morális intuíciók.
Kiragadtam ezt az egyetlen jelenséget, mert valóban jellemzi,
hogy mivel álltunk szemben abban az időben, ha etikáról,
erkölcsi impulzusokról gondolkodtunk.
52
A kornak ebbe a hangulatába próbáltam belevinni „A
szabadság filozófiájáét, amely abban a nézetben éri el
tetőpontját, hogy most, vagyis a XIX. század végén, éppen az
az idő érkezett el, amely elsőrendűen szükségessé teszi, hogy
az emberek ráébredjenek arra, hogy az erkölcsi impulzusokat
egyre inkább azáltal találhatják meg, hogy az emberi lélek
lényegéhez térnek vissza. Még a mindennapi erkölcsi
impulzusokért is egyre inkább a morális impulzusokhoz kell
folyamodniuk, mert csak a közvetlenül az emberi lélekben
feltárandó morális intuíciók lehetnek meghatározók, egyéb
impulzusok egyre kevésbé. Ez a helyzet állt fenn számomra. Azt
kellett mondanom, hogy az emberi etika egész jövője attól
függ, hogy a morális intuíció ereje napról napra intenzívebb
legyen. Ezzel azt is kimondtam, hogy a morális pedagógiával is
csak akkor jutunk egyáltalán előbbre, ha az emberi lélekben
egyre jobban megerősítjük a morális intuíció erejét, ha az
egyes emberi individuumban egyre inkább tudatosítjuk, hogy
lelkében milyen morális intuíciók fakadhatnak.
Ezzel szembehelyezkedett a merőben általános ítélet – mert itt

csak valami egészen általános érvényűt mondtak ki – hogy
immár eljött az a kor, amikor kimerítő anyaggal bizonyították
be, hogy tudományosan minden morális intuíciót el kell
némítani. Olyan könyv megírásával kellett tehát
próbálkoznom, amely éppen azt az álláspontot képviseli
energikus módon, amelyet a tudomány akkoriban éppen olyan
energikusan elnémításra ítélt.
Azért mondtam el ezt Önöknek, mert itt egyetlen eset kapcsán
jelenik meg az, amiről tegnap és tegnapelőtt beszéltem, hogy
tudniillik, a Nyugat teljes szellemi fejlődésének roppant
jelentős fordulata következett be a XIX. század végén. Hiszen
53
minden eddigi fejtegetésem arra utalt, hogy a XIX. század vége
óta felnőtt emberiség az előző századokhoz képest egészen új
lelki szituáció előtt áll. Már használtam egyszer azt a kifejezést,
hogy a XIX. század végén az emberi lélek szellemi
vonatkozásban a semmivel áll szemben. Éppen az erkölccsel
kapcsolatban kellett erőteljesen kiemelni, hogy éppen a
múltból felmerült, fejlődését bevégzett semmit állítják szembe
a morális intuícióval, amelyet a jövő számára a szellem alapján
a legfontosabbnak kell neveznünk. Ez a fordulat valóban éppen
a német kultúrában jutott tragikus módon kifejezésre a XIX.
század végén. E tragikumra elegendő Nietzsche nevének
említésével rámutatni.
Aki tudatosan és éberen élte meg a XIX. századnak a XX.
századba való átmenetét, annak a számára Nietzsche valóban
egy tragédiában való részvétel volt. Azt mondhatjuk, hogy
maga Nietzsche olyan személyiség volt, aki életének egymásra
következő szakaszaiban intenzíven átélte saját lelkének a
semmivel való szembeállását, és ezt a semmit először
valaminek fogta fel.
Talán nem lesz felesleges, hogy Friedrich Nietzschét éppen
most érintjük néhány szó erejéig, annak érdekében, amit
ezekben a napokban kellene lelkükbe fogadniuk. Bizonyos
értelemben Nietzsche olyan ember, aki tragikus sorsával
markánsan rámutat arra, ami az emberiség szellemi
fejlődésében lehanyatlott a XIX. században, és a kezdődő új
évszázadban szükségessé tette a hajnal hasadását.
Hiszen Nietzsche egy érett tudományos álláspont terméke. Ezt

a tudományos álláspontot a XIX. század közepén a filológiában
ismerte meg. Nietzsche belsőleg valóban rendkívül mozgékony
54
szellemével felvette a XIX. század közepének filológiai
álláspontját, és a filológiával voltaképpen a görögség egész
szellemét. Amellett nem volt olyan személyiség, aki elzárta
magát az általános kultúrától. Egyáltalán nem volt szobatudós.
Így felvette a schopenhaueri filozófiát is, Schopenhauer
filozófiai pesszimizmusát, amely a XIX. század közepén
szükségképpen filozófiai álláspontként közeledett hozzá. Ez a
filozófiai pesszimizmus mély benyomást gyakorolt rá, ami csak
abból eredhetett, hogy Nietzsche Schopenhauernél jobban
megérezte annak a szellemi életnek a hanyatlását, amelyben
élt. Jövő felé mutató tényt Nietzschének csak Richard Wagner
zenéje jelentett. Hiszen Wagner világnézete schopenhaueri
volt abban az időben, amikor Nietzschével megismerkedett.
Így a XIX. század utolsó harmadának kezdetén az a szemlélet
alakult ki Nietzschében, amely valóban nem elmélet volt
számára, hanem életének tartalma, hogy már a görögöknél
eljött az a kor, amely a teljes emberi tartalmat az
intellektualizmussal nyomta agyon. Az intellektualizmus
fejlődésére és teljes kialakulására vonatkozóan Nietzsche
egészen biztosan tévedett. Ahogy tegnap és tegnapelőtt
megmutattam, voltaképpen csak a XV század óta jelent meg az
intellektualizmus olyan alakban, ahogy Nietzsche mindent
megölő szellemiségként átélte. De végül is, közvetlen
jelenében élte át, és visszahelyezte a késői görögségbe. Az a
szemlélet alakult ki benne, hogy voltaképpen már
Szókratésszel elkezdődött az, ami az élő szellemiségre olyan
pusztítóan hatott. Így lett Nietzsche Szókratész-ellenes. Már
Szókratésznek a görög szellemi életbe való belehelyezését is a
régi szellemiség, az intellektualizmus, az értelemszerűség
révén való elűzésének tekintette.
55
Bizonyára kevesen érezték olyan elementáris nagysággal a
görögség Aiszkhüloszban, Szophoklészben, a régebbi görög
képzőművészetben és Hérakleitosz, Anaxagorasz hatalmas
filozófiájában való megjelenését, e még szellemi
impulzusokkal telt görög lelkiélet ellentétét azzal szemben,
ami lassanként megöli a voltaképpeni szellemiséget. Ez
Nietzsche számára Szókratésszel kezdődött el, aki a világ
valamennyi kérdésével az értelem kérdéseit állította szembe,
aki mindennel a definíció művészetét helyezte szembe, és
Nietzsche kétségtelenül úgy érezte, hogy ahol ez elkezdődik,
ott az ember pápaszemet tesz fel a közvetlen élő szellemmel
szemben. Ezzel Nietzsche igen lényeges dolgot érzett meg, ha
a fogalmakat nem erőltetjük, és nem merülünk bele magunk is
az intellektualizmusba.
Láthatjuk, hogy a szellemiség igazi átélése mindenütt

individuális, ahol csak szellemivel találkozunk. A definiálás
mindenütt általános. Ha áthaladunk az életen, egyes
emberekkel találkozva, nyílt szív, nyílt értelem kell ezekhez az
egyes emberekhez. Úgyszólván minden egyes individuális
emberrel szemben egészen új embert látunk. Ezért mindenki
igényt támaszthat arra, hogy új emberi érzést bontakoztassunk
ki irányában. Mert ha általános fogalommal jövünk, és azt
mondjuk, hogy az embernek valamilyen szempontból ilyennek
kell lennie, akkor igazságtalanságot követünk el vele szemben.
Az ember minden definiálásával voltaképpen pápaszemet
teszünk fel, hogy ne lássuk az egyedi embert.
Nietzsche a szellemi élettel szemben általában így érez, és
ebből fakad a szokratizmussal szemben táplált ellenérzése. Így
a XIX. század hatvanas, só't hetvenes éveinek első felében is az
a szemlélet nehezedett a lelkére, hogy a valóságos, igaz, eleven
56
görögség valamilyen pesszimizmust hordoz a világ átérzésének
alapjában. Szerinte a görögök alapjában véve meg voltak
győződve arról, hogy az emberiség számára elementárisan
kínálkozó közvetlen élet nem elégítheti ki az embert, nem
adhatja meg neki emberi méltóságának teljes átérzését. Ezért
kerestek a művészetnél menedéket, ezt művelték a görögök
fejlődésük legfényesebb időszakában, ez volt a nagy vigasztaló,
amely a tisztán anyagi lét hiányosságain átsegít. Így Nietzsche
a görög művészetet csak a görögök életének tragikus
hangulatából tudta megérteni. És először úgy vélte, hogy a
művészet e küldetését Wagner művészete révén lehet újra
feltámasztani, mindazzal, ami művészetéből adódhat.
Aztán eljöttek a hetvenes évek, és Nietzsche úgy érezte, hogy
ez nem lehet így, mert hiányolta azt az impulzust, amely
valóban rátalálhatott volna arra, amit a görögök nagy
vigasztalónak állítottak a közvetlen anyagi élet mellé.
Nietzsche számára elérkezett az idő, amikor feltette a kérdést:
voltaképpen mit is kerestem a görög művészet megújításaként
Wagner művészetében? Hiszen ezek eszmények voltak! – És
most észrevette, hogy ezek a lelkére ható eszmények korának
eszményeire hasonlítottak.
A XIX. század hetvenes éveinek közepén életének iszonyúan

tragikus pillanata érkezett el. Ebben a pillanatban eszményeit
hasonlónak érezte saját korának eszményeihez, és azt kellett
mondania: evvel ahhoz hasonlítok, amit korunk a maga
eszményeinek nevez, így végül is ugyanabból az erőből
merítek, ahonnan ez a kor a eszményeit meríti. Ez Nietzsche
számára egészen különösen fájdalmas pillanat volt, hiszen
éppen a kor körülötte lévő idealista jelenségeit élte át. Átélte
például David Friedrich Strausst, akit a kor nagy emberként
57
tisztelt, ő pedig leleplezte filiszter voltát. Most meglátta, hogy
saját eszményei mennyire hasonlítottak korának
eszményeihez, ő ezeket csak a wagnerizmusba és a görög
művészetbe való belekóstolással korbácsolta fel magában. De
úgy tűnt neki, hogy a kor eszményei az igazi szellemiség
megragadásához erőtlenek. Azt mondta magának, hogy ha
igaz ember, akkor voltaképpen nem lehetnek korával közös
eszményei. Ha nem is mondta ki ilyen szavakkal, ez mégis
tragikus felfedezést jelentett számára. Aki valóban belemélyed
abba, amit Nietzsche a most említett években átélt, az tudja,
hogy ekkor eljött számára a nagy, tragikus pillanat, amikor a
maga módján azt gondolta: ha a jelenlegi ember eszményekről
beszél, és ez még egyezik valamelyest azzal, amit a többiek
annak neveznek, akkor a frázis területén mozog, és ez a frázis
már nem élő teste, hanem holtteste a szellemnek.
Ilyen hangulatban foglalta szavakba, hogy az eddig kialakított

eszményeit energikus erűvel jégre kell tennie. Minden
eszményének jégre tétele a hetvenes évek közepén kezdődik
cl nála, a most jellemzett értelemben. Ekkor keletkeznek
„Menschliches, Allzumenschliches” „Morgenröte” és
„Fröhliche Wissenschaft” című írásai, ezekben bizonyos
módon Voltaire-nek hódol, de az emberi morál bizonyos
szemléletéhez is kapcsolódnak.
A korábbi eszményeitől való eloldódásnak, valamint a második
életszakasz életszemléletének külső indítéka abból adódott
Nietzsche számára, hogy ebben az időben ismerte meg Paul
Rée-t, akit az emberi erkölcs, az emberi morál tisztán
természettudományos feldolgozójának neveznék. Paul Rée az
ember erkölcsi életének fejlődését teljesen az akkori
természettudomány értelmében tárgyalta. Rendkívül érdekes
58
könyvecskét írt a morális érzések eredetéről, azonkívül egy
könyvet a lelkiismeret keletkezéséről. A morális érzésekről
szóló könyvecske Nietzschére mély hatással volt. Ezt
voltaképpen mindenkinek el kellene olvasnia, aki tudni akarja,
hogy milyen jellegű volt a XIX. század utolsó harmadának
gondolkodás- módja.
Milyen szellem uralkodik ebben a könyvecskében? Megint csak

nem azért írom le, mivel úgy vélem, hogy a filozófia közvetlenül
hat az életre, hanem mert a kultúra olyan hőmérőjére akarok
rámutatni, amelyről leolvasható az erkölcsi impulzusok,
szemléletek és a felőlük alkotott gondolatok állása. Paul Rée
nézete szerint az ember eredetileg semmi egyébbel nem
rendelkezett, mint amivel szerinte a gyermek rendelkezik:
ösztönélettel, az öntudatlan cselekvés impulzusaival Az egyes
ember mozgásával mindenfelé összeütközik a többiekkel.
Kiderül, hogy az ember egyes kifelé irányuló mozdulatai
előnyösek a többiek számára, hasznukra válnak. Mások
károsnak bizonyulnak. Ebből alakulnak ki az ítéletek. Ha az
emberből kiáradó ösztönös mozdulatok hasznosak, akkor
lassanként „jónak” nevezik őket, ami a többiek számára
károsnak bizonyul, arra a „rossz” bélyege kerül. Az élet
természetesen egyre bonyolultabbá válik, az emberek
elfelejtik, hogy a dolgokra hogyan sütötték rá ezeket a
bélyegeket. „Jóról és „rosszról” beszélnek, és elfelejtették,
hogy kezdetben csak azt nevezték jónak, ami jólesett, és
rossznak, amit károsnak éreztek. Végül ösztönössé vált az, ami
így létrejött. Mondjuk, valaki vaktában löki előre a kezét: ha
simogat, jónak nevezik, ha arcul csap, rossznak. Ebből
összegződnek az ítéletek. Ami ilyen ítéletekből koncentrálódik,
az maga is ösztönné válik. Az emberek nem tudják, hogy miért
emelik fel a kezüket, éppen így azt sem tudják, hogy miért
59
jelentkezik lelkükben egy hang, amely morális ítéletet jelent ki
valamiről. Ezt nevezik aztán a lelkiismeret hangjának. Ez a hang
nem más, mint ami a hasznosról és károsról alkotott ösztönös
ítéletekből ülepedett le, és újra ösztönössé vált. Mivel eredetét
elfelejtették, ezért úgy hangzik bensőnkből, mint a lelkiismeret
hangja.
Nietzsche szellemi életének mozgékonysága folytán

tökéletesen fel tudta fogni, hogy bizonyára nem mindenki
állítja azt, amit Paul Rée. De tisztában volt avval is, hogy ha csak
úgy gondolkodunk a természettudományról, ahogy az ő
korában történt, akkor az etikáról nem lehet másként
vélekedni. Nietzsche becsületes volt, levonta a végső
konzekvenciákat, ahogy Paul Rée is megtette. Nietzsche nem
is haragudott, hogy olyan filozófus jelent meg, aki ilyesmit ír. E
közvetlen tény nem jelentett számára sokkal többet, mint Paul
Rée írószobájának eseményeit, ahogy a hőmérő sem ad meg
egyebet, mint a közvetlen környezet hőmérsékleti viszonyait.
De valamit általánosan mutat meg, és ezt Nietzsche érezte.
Saját korának morális üledékét érezte ebben a könyvben, és
ennyiben helyeselte. Nem is volt semmi fontosabb számára,
minthogy jégre tegye a régi frázist, és azt mondja, hogy amikor
az emberek ködös eszményekről beszélnek, akkor ez csak
ködösítés. Valójában minden ösztön. Nietzsche gyakran
mondta: ha valaki megjelenik, és valamilyen eszméért
lelkesedik, és másokat is fel akar lelkesíteni, akkor ez végső
soron azért van, mert alkata szerint az eszmények felől
gondolkodva tudja gyomorsavát a legjobban feldolgozni, mert
a táplálék így jut a legjobb emésztési áramlásba. – Kissé
radikálisan fejezem ki a dolgot, de teljesen annak értelmében,
ahogy Nietzsche érezte a hetvenes, nyolcvanas években.
Nietzsche azt mondta magában: az emberek mindenféle
60
szellemiségről beszélnek, és eszményeknek nevezik őket.
Valójában ez csak arra jó, hogy mindenkinek alkata szerint a
legjobb emésztése legyen, amikor éppen így érzi az ún.
eszményt. Amit „emberinek” nevezünk, arról le kell hántani a
frázist, mert valójában túlságosan is emberi.
Azt lehet mondani, hogy Nietzsche teljesen becsületesen járt

el, amikor hadat üzent minden idealizmusnak. Tudom, hogy
nem mindig hangsúlyozzák ezt az oldalát. De amit Nietzschéről
mondtak, az sokszor sznobizmus volt, nem komoly dolog. Így
első szellemi korszakának végen a semmivel találta szembe
magát, és a „Menschliches, Allzumenschliches”-el kezdődő és
a „Fröhliche Wissenschaft”-tal végződő második
életszakaszában bizonyos értelemben minden szellemiségre
vonatkozóan tudatosan találta szemben magát a semmivel.
Tulajdonképpen végül már csak egy hangulatot tudott
kibontakoztatni, mert alapjában véve nem lehet szellemi
tartalomhoz jutni, ha ilyen módon minden eszményt az ember
fizikai funkcióira vezetünk vissza. Elég egy példán szemléltetni,
hogy Nietzsche szemlélete lassanként milyenné vált.
Körülbelül ezt gondolta: vannak, akik aszkézisre törekszenek,
vagyis a fizikai élvezetektől való tartózkodásra. Miért teszik
ezt? Azért, mert igen rossz az emésztésük, így akkor érzik
magukat a legjobban, ha tartózkodnak a fizikai élvezetektől, és
ezért tartják az aszkézist a leginkább elérendő dolognak.
Tudattalanul azonban azt akarják, aminél a legjobban érzik
magukat. Az élvezet elvonásában akarják a legnagyobb
élvezetet átélni. Láthatjuk, hogy milyenek, hogy az élvezet
hiánya a legnagyobb élvezetük.
61
Nietzsche igen becsületes volt, ez a hangulat olyan
mozzanatokba sűrűsödött nála, amelyek ilyen szavakban
fejeződtek ki:
Saját házamban lakom,
Soha senkit sem utánoztam,
És minden mestert kinevettem,
Aki önmagán nevetni tudott.
Ebben nagyszerűen, mondhatnánk, költőien előlegezve
jellemezte azt a hangulatot, amely voltaképpen a XIX-XX.
század fordulóján kulminált, de már akkor annyira megvolt,
hogy a mélyebb lelki élet teljesen átélhette. Nietzsche a
második periódusában e semmivel való szembesülésből aztán
úgy szabadult ki, hogy két eszmény hangulati tartalmát alkotta
meg, és ezeket költői módon juttatta kifejezésre. Az
„Übermensch” eszméjét, amivel kénytelen volt olyasmire
hivatkozni, aminek az emberből kellett létrejönnie, de még
nem volt meg, és – miután olyan nagyszerűen átélte a
semmivel való szembesülést – az azonos örök visszatérésének
az eszméjét, amely a fejlődés fogalmából fakadt számára.
Éppen a természettudományos korszakában élte bele magát a
fejlődés eszméjébe. Miután belemerült abba, amit a fejlődés
gondolata nyújtott számára, semmit sem talált, ami ezt a
fejlődést előre vitte volna. Csak az azonos örök visszatérésének
eszméjét nyújtották számára. Ez volt azután az utolsó
periódusa, amelyet most nem kell tovább jellemeznünk.
Pszichológiailag nézve rendkívül sok minden derülne ki.
Nem Nietzschét akarom azonban jellemezni, csak arra kívánok

utalni, hogy amikor betegsége a nyolcvanas évek végén arra
kényszerítette, hogy írótollát letegye, előre érezte, hogy a XIX-
62
XX. század fordulóján milyen hangulat vesz erőt minden
mélyebb lelken. Nietzsche éppen a XIX. század utolsó
harmadában kísérelte meg szavakba foglalni azt a hangulatot,
amelyet eszmei kincseiből merített, a görög filozófiából és
művészetből, Wagner művészetéből, Schopenhauer
filozófiájából, és a többiből. Nietzsche mindig újra elhagyta az
általa nyújtott jellemzést.
Egyik utolsó írása a „Götzendammerung oder wie man mit dem

Hammer philosophiert”. A régi eszmék szétrombolójának
érezte magát. Ez igen különös volt, hiszen a kulturális fejlődés
szellemének régi eszméi már szét voltak rombolva. Nietzsche
ifjúkorában az eszmei kincseket már szétrombolták. A XIV-XV.
század óta az eszmék hagyományszerűen követték egymást. A
XIX. század utolsó harmadában azonban megszűntek ezek a
hagyományok. A régi szellemet szétrombolták, az eszmei
kincsek csak a frázisban éltek tovább.
Aki Nietzsche idejében a szellemiségnek megfelelően
gondolkodott volna, az nem érezte volna úgy, hogy az
eszményeket kalapáccsal kell szétzúznia, hanem azt, hogy ezek
egyszerűen az emberi nem szükséges és helyes fejlődése zúzta
szét. Az emberiség nem jutott volna el a szabadsághoz, ha ez
nem történik meg. De Nietzsche még mindenütt a frázisban
látta az eszmények kivirágzását, és az volt az illúziója, hogy azt
teszi meg, amit már régen elvégeztek. Mindenképpen
elveszett a régebbi kor szellemi életének belső fűtőanyaga,
amely lángra lobbantotta az emberi szellemet, hogy az ember
bevilágíthassa vele a természetet és saját emberi életét is. Az
erkölcs speciális területén ez úgy fejeződik ki, hogy azt
mondják: már nem létezhetnek morális intuíciók.
63
Már tegnap azt kellett mondanom, hogy a materialista
világnézet elméleti cáfolása a mi korunk számára voltaképpen
ostobaság, mert a mi korunkra vonatkozóan a
materializmusnak igaza van. A mi korunknak azokat a
gondolatokat kell helyesnek tartania, amelyek az agyvelő
termékei. Ezért korunkban puszta frázis a materializmus
cáfolata, és becsületes ember voltaképpen nem is tekintheti
nagyon értékes dolognak, mert elméleti cáfolaton nem is múlik
semmi. Az emberiség eljutott a fejlődésnek arra a pontjára,
ahol már nincs belső eleven szelleme, csak olyan szellemi
reflexe, amely maradéktalanul a fizikai agyvelő függvénye. E
szellemi reflexre a materializmus elméleti világszemlélete
teljesen helytálló. Nem arról van szó, hogy helytelen
világnézetünk van-e, és megcáfoljuk-e, hanem arról, hogy
lassanként az élet és lélek szellem nélküli belső
magatartásához jutottunk. Ezt Nietzsche tragikus módon előre
érezte, és filozófiáját jajkiáltásként hatja át.
Ilyen helyzetben találta a világ szellemi állapotát a

természetesen érző fiatal lélek a XX. században. Ha nem így
nézzük az egész szellemi élet szükségképpen bekövetkezett
fordulatát az emberiség fejlődésének mai periódusában, akkor
nem jutunk el a lelkünkben bizonytalanul, öntudatlanul
forrongó ún. mai ifjúsági átélés tisztázásához, kézzelfogható
átérzéséhez.
Ha ezt a bizonytalan érzést más alapokból akarjuk jellemezni,
akkor egy idő után mindig azt érezzük, hogy el kell búcsúzni az
ilyenfajta jellemzéstől. Nem az igazságra, hanem mindig csak
frázisra bukkanunk. Mert a kor zűrzavarából addig nincs
menekvés, amíg az ember becsületesen be nem ismeri, hogy
az élő, mozgó szellemhez kell ma eljutnia, ahhoz a szellemhez,
64
amelynek az intellektualizmus nem valósága, csak holtteste. Az
ember nem találhat rá önmagára, amíg valaki úgy véli, hogy az
intellektualizmusban megtalálhatja a szellemet, holott az
intellektualizmus már csak olyan formája a szellemnek, mint az
ember holtteste az emberi alaknak.
Az ember csak úgy találhat rá önmagára, ha becsületesen

beismeri, hogy az intellektualizmus úgy viszonylik a szellem
lényegéhez, mint az ember holtteste az elhalt emberhez. Az
intellektualizmus még hordozza a formát, de a szellem élete
elszállt belőle. Az egyiptomi múmiák megmutatják, hogy az
ember holttestét át lehet hatni olyan adalék anyagokkal,
amelyek megőrzik a formáját, így a szellem holtteste
konzerválható, ha a megfigyelés, a kísérlet eredményeivel
szereljük fel. De ezáltal nem kapunk eleven szellemet, semmi
olyat, ami természetes módon kötődhetne az emberi lélek
eleven impulzusaihoz. Csakis holtat kaphatunk, és ez
csodálatosan vissza tudja adni a világban lévő halotti mivoltot,
ahogy a múmiában is megcsodálhatjuk még az emberi alakot.
De az intellektualizmusban nem kapunk igazi szellemiséget,
ahogy a múmiából sem lehet igazi embert csinálni.
Amíg arról van szó, hogy éppen azt konzerváljuk, amit a

megfigyelés és az intellektus összeházasítása révén kell
konzerválni, addig csak azt mondhatjuk, hogy az újabb kor
teljesítményei nagyszerűek. Abban a pillanatban azonban,
amikor az embernek azt a feladatot kell maga elé tűznie, hogy
lelkének legmélyén csak ahhoz kapcsolódjék, amire szelleme
belsőleg figyelmeztette, akkor megszűnik az összefüggés az
intellektualizmus és az emberi lélek között. Akkor az ember
már csak azt mondja magának: szomjazom valamire, és ezt a
65
szomjat nem enyhíti semmi, ami az intellektuális alapokból jön
felém a világból.
Ez szavakba foglalva természetesen nem hangzik olyan jól, de
a mai fiatalság érzéseiben ez él. A mai fiatalság ezt vagy azt
többnyire úgy mondja, hogy ha utánamegyünk a dolgok
alapjának, akkor voltaképpen méregbe jövünk az elmondottak
miatt. De mindjárt meg is vigasztalódunk. A harag csak onnan
ered, hogy szörnyen dagályos kifejezéseket használnak,
amelyek mindenre illenek, csak az illető érzéseire nem. A frázis
túlzásba csap át, és aki a szellemben tud élni, annak az ifjúsági
mozgalom jellege olyannak tűnik, mint a folytonosan
szétpukkanó buborékok. Ez voltaképpen a túlzásba átcsapó
intellektualizmus. Ezekkel semmiképpen sem akarom Önöket
megbántani, ha némelyeket mégis megbántottam, nem
tehetek róla. Sajnálnám ugyan, de mégis rendkívül
igazságosnak érezném. Nemcsak tetszetős dolgokat kell
mondanom, hanem egyszer-egyszer olyat is, ami valakinek
nem tetszik. Hiszen azt kell mondanom, amit igaznak ismerek
fel. Ezért azt kell mondanom, hogy annak jellemzésére, ami
jogosan rejlik a fiatal emberek lelkében, egészen más
szükséges, mint a frázisba átcsapó régi fogalmak kisajtolása.
Intenzíven kifejlődött igazságérzékre van szükség.
Igazságra van szükségünk lelkünk mélyén, kedves barátaim. Az
igazság a legelső és a legvégső, amire ma szükségünk van, és
ha tegnap az elnökük itt azt mondta, hogy oda jutottak, hogy
voltaképpen már ki sem akarják ejteni a „szellem” szót, akkor
ez már lényegében az igazság beismerése. Tulajdonképpen
sokkal okosabb volna, ha korunk, amely elvesztette a
szellemet, már nem is beszélne a szellemről, mert akkor az
emberek becsületesen újra szomjaznák az igazi szellemet. E
66
helyett ma mindenfélét elneveznek „szellem”-nek és
„szellemi”-nek. Igazságra van szükségünk, és ha a mai fiatal
ember saját lelkiállapotáról be akarja ismerni az igazságot,
akkor csak annyit mondhat: a kor minden szellemtől
megfosztotta a lelkemet. Lelkem a szellemre szomjazik, valami
újra, a szellem új meghódítására.
Amíg ezt nem érzik át egészen becsületesen és őszintén. Addig

az ifjúsági mozgalom nem tér magához. Már jellemeztem, hogy
mit kell még keresnünk, mindehhez ma hozzáfűzöm még, hogy
lelkünk legmélyén, legbelsőbb lényünkben kell a fényt
keresnünk, mindenekelőtt arra kell törekednünk, hogy a
becsületesség és az igazság legmélyebb érzéséhez jussunk el.
A becsületességre és igazságra építve jutunk előbbre, és az
emberiségnek előbbre kell jutnia. Akkor eljutunk oda, hogy
ismét beszélhetünk a szellemről, és az emberi természethez
mégis csak ez áll a legközelebb. A szellemhez hasonlít a lélek
leginkább, ezért találhatja meg, ha akarja. Korunkban azonban
túl kell tennie magát a frázison, konvención és rutinon, túl kell
jutnia a frázison az igazság megragadásához, túl kell jutnia a
konvención az emberek közvetlen, elementáris szívélyes
kapcsolataihoz, és túl kell jutnia a rutinon, míg az élet minden
egyes cselekvésében újra ott lesz a szellem, hogy ne
automatikusan cselekedjünk, mint ma oly gyakran történik,
hanem hogy ismét szellem éljen a leghétköznapibb
cselekedetben is. El kell jutni a cselekvés szellemi mivoltához,
az emberek közvetlen kölcsönös átéléséhez és az igazság
becsületes átéléséhez.
67
[A morális intuíciókat régebben embercsoportok kapták, most
az egyes embernek kell megszereznie. Az ősi kinyilatkoztatás
kiapadt, a passzív erők már nem tudnak a szellemiséggel igazi
kapcsolatot létesíteni. A megfigyelés, a kísérletezés és a
gondolkodás nem igényel belső aktivitást. A gondolkodás csak
az aktív gondolkodásnál megy át az akaratba, belőle jön létre
a produktív morális fantázia. Az intellektuális gondolkodás úgy
viszonylik az eleven gondolkodáshoz, mint a holttest az élő
emberhez. Megismerésének voltaképpeni tárgya ezért halott.
Ilyen módon lehet ugyan tudományt művelni, de az ifjúságot
nem lehet nevelni. Az idősebb generáció által közvetített
intellektualitást az ifjúság testébe döfött tőrnek érzi. Az eleven
gondolkodás ,,A szabadság filozófiá”-jának ,,morális
intuícióival” kezdődik el, ez ismét fel tudja fogni a
szellemiséget. Meg kell tanulnunk, hogy elhalt
gondolkodásunkba belevigyük azt az öntevékeny, élő
bölcsességet, amely születésünk előtt és gyermekkorunkban
működött bennünk. Ilyen értelemben aktuális ma a biblia
mondása: ,,Ha nem lesztek olyanok, mint a kisgyermekek…” Az
ifjúsági mozgalom csak abban állhat, hogy a gyermekséget,
vagyis a szellemiséget belevigye az idősebb korba. Legvégső
következményként olyan szellemtudomány jön létre, amelyben
az antropológia antropózófiává lesz.]
Tegnap megpróbáltam jellemezni a XIX. század végének és a
XX. század elejének szellemi körülményeit, mégpedig saját
közvetlen átélésem nyomán. Ez az átélés vezetett aztán „A
szabadság filozófiájá”-nak megírásához.
68
„A szabadság filozófiája” arra az impulzusra épült, amely az
ember morális intuícióit jelöli meg, hogy a világ fejlődését
tovább vezessék a jövő erkölcsi életének megalapozásához. „A
szabadság filozófiája” révén azt akartam megmutatni, hogy az
emberiség fejlődésében elérkezett az az idő, amikor a
moralitás csak úgy folytatható, hogy az erkölcsi impulzusok
tekintetében azokra a morális impulzusokra hagyatkozunk,
amelyeket az ember lényének legmélyéből, teljesen
individuálisan tud felhozni. Utaltam rá, hogy „A szabadság
filozófiája” olyan korban jelent meg, amikor a legszélesebb
körök állították, hogy végre felismerték a morális intuíció
képtelenségét, és hogy minden erről való beszédet el kell
némítani. Ezért szükségesnek kellett tartanom, hogy
megindokoljam a morális intuíciót, amelynek az elnémításáról
éppen azokban a körökben beszéltek, ahol filozófiai
gondolkodásukkal – mint hitték – az újabb tudomány szilárd
talaján álltak. Lényeges különbség volt tehát aközött, amit a
kor számos igen elismert szelleme helyesnek tartott, és
aközött, amit az emberiség fejlődésének alapjaiból kiindulva
helyesnek kellett tartanom.
Voltaképpen mi is ennek a különbségnek az alapja? Hogy ezt

felfedezzük, menjünk bele most az ember lelki életének
mélységeibe, úgy, ahogyan korunkban nyugaton kialakult.
Hiszen régebben is beszéltek morális intuíciókról, mondván,
hogy az emberek, mint individuális lények, a külső élettől
függetlenül lényük mélyéről meríthetik cselekvésük indítékait.
De amit a morális intuíciókról így elmondtak, az tisztán emberi
szempontból már a XV század első harmadától egyre kevésbé
volt igaz, a további évszázadokban pedig még annyira sem.
Mert az emberek azt mondták ugyan, hogy a moralitást nem
lehet külső tények megfigyelésével megalapozni, de ha saját
69
belső világukba tekintettek, nem észleltek már igazi
világosságot. Bár azt állították, hogy léteznek morális intuíciók,
de valójában mit sem tudtak róluk. Mindezek a megállapítások
már századok óta olyanok voltak, hogy az emberiség XV. század
óta meglévő gondolkodását pergették automatikusan tovább,
és olyan tényeket állítottak, amelyek régebben jogosultak
voltak, most azonban már nem.
Az előző napokban említett hagyományok még évszázadokig

fennmaradtak, és hozzájárultak ahhoz, hogy ilyen
megállapításokat lehessen tenni. A XV század előtt az ember
nemcsak bizonytalanul beszélt ezekről a dolgokról – már a
határozatlan beszéd is valótlanság – hanem intuíciókról,
morális intuíciókról beszélve úgy beszélt arról, ami az ember
belső világában felmerült, mint valami reális, valóságos
dolognak a képzetéről, ahogyan a valóság felől alkotott
képzetet, amikor reggel kinyitotta a szemét alvás után és látta
a természetet. A természetet, a növényeket, a felhőket látta
odakint. Ha saját belső világába tekintett, a szellemiség szállt
fel belőle, amely magában foglalta a moralitást, úgy, ahogy
akkoriban ez adottság volt számára. Minél régebbre megyünk
vissza az emberiség fejlődésében, annál inkább azt találjuk,
hogy a belső élet reális felmerülése magától értetődő abban,
amit az ember átél. Ezek a tények a szellemtudományból
származnak, úgy, ahogy az előbb elmondtam, de bizonyos
külső szimptómákon történelmileg is tanulmányozhatók. Isten
létének bizonyítékai például abban a korban jelennek meg,
amikor a belső realitásról való beszéd egyre inkább
valótlanságokba keveredik.
Ha a keresztény szellemi fejlődés első századaiban beszéltek

volna Isten létének bizonyítékairól, ahogyan Canterbury
70
Anselm tette, akkor az emberek nem tudták volna, miről van
szó. A Krisztus előtti második-harmadik században olyan lett
volna Isten létének bizonyítása, mintha valaki felállna az első
sorban, és azt mondaná, hogy „N. úr itt áll!” és valaki azt kérné,
hogy ezt előbb bizonyítsuk be. Az ember az istenséget
közvetlen, lelke elé táruló lénynek érezte. Amit Istennek
nevezett, azt észlelni is tudta. Ez az Istenség többé-kevésbé
primitív, tökéletlen volt ebben a történelmi korban a mai
ember érzése számára. Az emberek e primitív korban nem
jutottak tovább annál a pontnál, amit ismertek. De
bizonyításokról hallani sem akartak volna, ez képtelenségnek
tűnt. Az Istenséget csak abban a korban kezdték bizonyítani,
amikor belsőleg elveszítették, amikor a belső szellemi észlelet
számára már nem volt meg. Ha elfogulatlanul vizsgáljuk a
valódi világot, úgy Isten létének bizonyításaiban azt a tünetet
kell látnunk, hogy Isten közvetlen szemlélete elveszett. De az
Istenséggel az akkori morális impulzusok is kapcsolatban
voltak. Az akkori morális impulzusokat ma már nem
tekinthetjük azoknak. De az akkori időknek ez felet meg.
Amikor tehát a XV század első harmadában elapadt az isteni-
szellemiség régi értelemben vett szemlélésének a képessége,
akkor a moralitás közvetlen szemlélése is elapadt, és a
moralitásból csak a hagyományos dogmatika maradt meg. Ezt
az emberek aztán úgy értelmezték, hogy „lelkiismeretnek”
nevezték. De ezen mindig valami nagyon bizonytalan dolgot
értettek.
Amikor a XIX. század végén azt mondták, hogy minden morális

intuícióról való beszédet el kell némítani, akkor ez csak a
történelmi fejlődés végső következménye volt. Addig még volt
az embereknek valami homályos sejtelmük arról, hogy voltak
ilyen intuíciók. Most azonban vizsgálni kezdték önmagukat.
71
Végül is az intelligencia legalább annyit nyújtott, hogy vizsgálni
tudták önmagukat, és most azt találták, hogy a gondolkodás
szokásos természettudományos módszerével egyáltalán nem
jutottak morális intuíciókhoz.
Most meg kell néznünk a régi morális intuíciókat. Ebben a

tekintetben nagyon megkopott a történelmünk. Létezik a külső
történelem. A XIX. században kultúrtörténelmet is igyekeztünk
létrehozni. Az újabb kor azonban nem tudott olyan
történelmet kialakítani, amely az emberek lelki életét is
figyelembe veszi, így nem tudjuk, hogy lelkileg hogyan
fejlődött a legrégibb koroktól a XV század első harmadáig. Ha
azonban visszamegyünk az időben és megnézzük, hogy akkor
mit neveztek morális intuíciónak, akkor azt találjuk, hogy ezért
az emberi lélek belsőleg nem dolgozott meg. Az
Ótestamentum például éppen ezért az ott szereplő morális
intuíciókat teljesen jogosan nem az emberi lélek munkájának
érezte, hanem isteni parancsoknak, amelyek kívülről
áramlottak bele. Minél régebbre megyünk vissza, annál inkább
azt találjuk, hogy az ember a rajta kívül élő istenség belső
ajándékának érezte azt, amit a moralitás szemlélésekor látott.
A morális intuíciókat akkor nem átvitt értelemben tekintették
isteni parancsnak, hanem teljesen a szó szoros értelmében
véve.
Sok igazság van tehát abban, ha ma bizonyos vallás-filozófiák
ősi kinyilatkoztatásra utalnak, amely megelőzte a Föld
történelmi korszakait. A külső tudomány itt nem jut sokkal
tovább egyfajta, mondhatnám, lelki paleontológiánál. Ahogy a
földben megkövesedett alakzatokat találnak, amelyek régebbi
életre utalnak, úgy a mintegy megkövült morális eszmékben is
megtalálhatjuk azokat a formákat, amelyek visszautalnak az
72
egykori, Istentől adományozott morális eszmékre. Így
rátalálhatunk az ősi kinyilatkoztatás fogalmára, és azt
mondhatjuk, hogy ez az ősi kinyilatkoztatás elapadt. Az
emberek elvesztették azt a képességet, hogy tudatában
legyenek ennek az ősi kinyilatkoztatásnak. Elvesztésének
tetőpontja a XV század első harmadába esik. Az emberek már
semmit sem észleltek, ha önmagukba tekintettek. Már csak
annak hagyományát őrizték, amit régebben láttak. Ezeket a
hagyományokat lassanként hatalmukba kerítették a külső
vallási közösségek, és a külsőségessé vált, pusztán
hagyományos tartalmat dogmákká alakították, amelyekben
csak hinni kellett, míg régebben eleven módon, bár az
emberen kívül élték át.
A XIX. század végének különlegessége az volt, hogy egyes
körökben tudatára ébredtek annak, hogy a régi, Istentől
adományozott intuíciók már nem léteznek, és ha saját
fejünkkel akarjuk bebizonyítani a régiek gondolatait, akkor
csak azt mondhatjuk, hogy morális intuíciók nincsenek! A
tudomány elnémította a morális intuíciókat, és ha az emberek
csak befogadó módon viselkednek, akkor már nem képesek a
morális intuíciók befogadására. Ha következetesek lettek
volna, úgy már akkor valamiféle Spenglernek kellett volna
lenniük, mondván: morális intuíciók nem léteznek, tehát az
emberiség voltaképpen nem tehet egyebet, mint azt, hogy a
jövőben lassan összeszárad. Legfeljebb a nagyapjuktól
kérdezhették volna, hallott-e arról, hogy valaha morális
intuíciók és hatások léteztek. Ő azt felelte volna, hogy át
kellene kutatni a szekrényeket és könyvtárakat, akkor másod-
és harmadkézből meg lehetne még szerezni a morális intuíciók
ismeretét, de átélésből már nem. Akkor azt kellett volna
mondaniuk maguknak: nincs más hátra, mint a morális
73
intuíciókra vonatkozóan összeszáradni, elöregedni, elveszíteni
az ifjúkort. Így következetesek lettek volna! Ezt azonban nem
merték megtenni, a következetesség nem volt éppen az induló
intellektuális kor legnagyobb erénye.
Általában sok mindent nem mertek megtenni. Ha valamilyen

véleményt nyilvánítottak, akkor csak félig tették, hogy Du Bois-
Reymond, a természet megismerésének határairól szóló
beszédében, ahol azt mondja, hogy a természettudománynak
nem lehet a szupernaturalizmust a szemére vetni, mert ez hit
és nem tudás, a szupernaturalizmusnál a tudomány
megszűnik. Tovább nem foglalkozott evvel a területtel. Ha
valaki mondanivalójával továbbment, akkor szitkozódni
kezdett, és azt állította, hogy ez már nem tudomány. A
következetesség már nem volt a végéhez közeledő század
sajátossága.
Így egyfelől ott volt a kiszáradás alternatívája. A szellem
lassanként lelkivé válik, a lelki pedig fizikaivá. Néhány évtized
múlva a lélek már csak antikváriumi impulzusokat tudna a
moralitásról felkutatni, és ez végül oda vezetne, hogy nem is
harminc-, de már húszévesen is kopaszon szaladgálnának, a
tizenöt évesek meg ősz hajjal. Ez kicsit képletes beszéd, de a
spenglerizmus az élet gyakorlati impulzusaként valóban ilyen
volna. Ez volt az egyik alternatíva.
A másik az volt, hogy közvetlenül tudatára ébredtek annak,

hogy a régi intuíciók elvesztésével a semmi előtt állnak. Mi
tévők legyenek tehát? Ebben a semmiben kell keresni a
mindent! A semmiből kiindulva olyasmit kell keresni, ami nem
adódik önként, amiért meg kell dolgozni. A meglévő passzív
erőkkel ez nem megy, csak a legerősebb megismerési erőkkel,
74
amelyek e korban az ember rendelkezésére álltak: a tiszta
gondolkodás megismerési erőivel. Mert a tiszta
gondolkodásnál a gondolkodás közvetlenül akarat lesz. Amikor
megfigyelünk és gondolkodunk, nem kell az akaratunkat
nagyon megerőltetnünk. A kísérletezés és gondolkodás nem
alakul akarattá, a tiszta gondolkodás, vagyis az elementáris,
eredeti aktivitás kifejtéséhez energia szükséges. Ekkor az
akarat villámának közvetlenül bele kell csapnia magába a
gondolkodásba. De akkor az akarat villámának a teljesen
egyedi emberi individualitásból kell fakadnia. Bátorság kell
ahhoz, hogy erre a tiszta gondolkodásra hagyatkozzunk, amely
tiszta akarattá válik. Ebből új képesség lesz: az a képesség,
hogy a közvetlen emberi individualitásból kapjunk morális
impulzusokat, amelyekért meg kell dolgozni. Nem adódnak
önként, mint a régiek. Intuíciókra kell hagyatkoznunk,
amelyekért az ember megdolgozik. A kor fantázia néven ismeri
azt, amit az ember a maga belső világában dolgoz ki. Ez a
korszak elnémította ezt a belső munkát, az eljövendő morális
impulzusoknak a morális fantáziából kellene tehát
létrejönniük, vagyis a pusztán költői, művészi fantáziától az
embereket a produktív, morális fantáziához kellene irányítani.
A régi intuíciókat mindig csak embercsoportok kapták.
Titokzatos összefüggés van az ősi kinyilatkoztatás és az
embercsoportok között. A régi intuíciókat mindig összefüggő
embercsoportok kapták. Az új intuíciókért most meg kell
dolgozni, mégpedig minden egyes individuális emberi lélek
színterén, vagyis minden egyes embernek a moralitás
forrásává kell tennie magát. Ezt a velünk szemben álló
semmiből az intuíciók révén kell létrehoznunk.
75
Nem volt más hátra, ha a tisztességes ember nem akart már
akkor valamilyen spenglerizmusra áttérni, hiszen ezek a
Spengler-művek nem éppen elevenek. Arról volt szó azonban,
hogy az emberrel szemben állni látszó semmiből újra
rátaláljunk egy életteljes valóságra, így természetesen először
csak a kezdetére hivatkozhattunk. Mert az emberben lévő
alkotóerőre kellett hivatkozni, mintegy a belső ember
megteremtésére a külső emberben. A külső ember régebben
kívülről kapta a morális impulzusokat. Most magának az
embernek kellene megteremtenie a belső embert. E belső
emberrel egyben megkapta az új morális intuíciót, vagyis
jobban mondva megkapja. Így kellett a korból olyasminek
létrejönnie, mint „A szabadság filozófiája”, amelynek azonban
ugyanakkor a legélesebben szembe kellett helyezkednie a
korral.
A modern emberi lelkiállapot ilyenfajta szemléletéhez fűzzük

hozzá még annak másik oldalát. Nézzük meg, hogy a nyugati
civilizáció intellektualizmusának előkészítésére hogyan
tüntették el már hosszabb ideje az ember földi lét előtti
lényének, az ember földi lét előtti létének tudatát. Ezt már a
nagyon régi időkben eltávolították a nyugati civilizációból, így
a nyugati emberekben nem vált tudatossá, hogy amikor
kiemelkedik a földi fejlődés embrionális állapotából, akkor
valami más is egyesül vele, amely szellemi-lelki magasságokból
száll le és hatja át ezt a földi lényt.
Ennél az áthatásnál egészen konkrétan a következő adódik.
Már utaltam egy képre, hogy mondanivalómat megvilágítsam.
Azt mondtam, hogy egy holttestet látva, tudjuk, hogy formáját
nem kaphatja a természet szokásos erői révén, hanem élő
ember maradványának kell lennie. Ostobaság volna, ha az
76
emberi test formáját önmagában véve élőnek fognánk fel.
Ahhoz kell visszatérnünk, ami az eleven ember volt.
Elfogulatlanul szemlélve azonban az intellektuális gondolkodás
is halott dologként áll előttünk. Az emberek természetesen azt
fogják mondani: bizonyítsd be! Ezt éppen a szemlélet
bizonyítja be, és a voltaképpen mellékes dolgok bizonyítékai
megtalálhatók. Ennek bemutatására azonban elő kellene
adnom a fiziológia néhány fejezetét, amely kívül esik jelenlegi
feladatunkon. Aki azonban elfogulatlanul nézi, annak számára
egész mai civilizációnk forrása, az intellektuális gondolkodás,
úgy viszonyuk az élő gondolkodáshoz, mint a holttest az élő
emberhez. Ahogy a holttest élő embertől származik, úgy mai
gondolkodásunk is egy régebbi korban meglévő élő
gondolkodástól származik. Egészségesen gondolkodva azt kell
mondanom, hogy ennek a halott gondolkodásnak élő
gondolkodástól kell származnia, amely születésünk előtt
létezett. A fizikai organizmus az élő gondolkodás sírja, a halott
gondolkodást tartalmazza.
A különös az, hogy az ember életének első két korszakában, 6-

8. évéig, a fogváltás befejezéséig, majd 13-15. évéig, tehát a
nemi érettségig, úgyszólván nincs még egészen halott
gondolkodása. Ekkor a gondolkodás haldoklik. Csak földi élete
előtti létében volt életteljes. Az élet első két korszakában
haldoklik. A XV század első harmada óta éppen a nemi
érettséggel válik teljesen holttá az ember számára. Akkor a
tulajdonképpeni élő gondolkodás holttestévé válik. Ez nem
volt mindig így az emberiség fejlődése folyamán. A XV. század
előtt azt találjuk, hogy a gondolkodásban még van némi
elevenség, még megvolt az a gondolkodás, amelyet a mai
emberek ki nem állhatnak, mert úgy érzik, mintha hangyaboly
nyüzsögne az agyukban. Nem állhatják, ha valami él bennük.
77
Fejüket szép csendesen és kényelmesen akarják tartani, a
gondolkodás is nyugodtan történjék benne, hogy csak a logika
törvényeivel kelljen valamit hozzátenni. A tiszta gondolkodás
azonban olyan, mintha hangyaboly volna a fejükben, és ez nem
egészséges – mondják. A XV század elején még elviselték az
eleven gondolkodást. Ezt nem azért mondom, hogy kritikát
gyakoroljak. Ez helytelen is lenne, éppoly helytelen, mintha
egy tehénnél azt kifogásolnám, hogy már nem borjú. Az
emberiség legnagyobb szerencsétlensége lett volna, ha ez nem
így történik. Szükség volt olyan emberekre, akik nem viselik el
ezt a hangyabolyt a fejükben. A halottat ugyanis más módon
kell újra életre kelteni.
A dolog úgy áll, hogy a XV század közepe óta az emberek
lényegében belsőleg, a nemi érés után halott gondolkodást
éltek át. A gondolkodás holtteste töltötte be őket. Ha ezt a
gondolatot komolyan veszik, akkor érthetővé válik, hogy igazi
nem organikus természettudomány csak azóta jöhetett létre,
mert az ember csak ekkor kezdte a tisztán nem organikus
törvényeket felfogni. Csak most tudták a holtat úgy megérteni,
ahogy erre Galilei és Kopernikusz óta törekedtek. Az élőnek
előbb belsőleg el kellett halnia. Amikor a gondolkodás belsőleg
még eleven volt, akkor a holtat nem tudták külsőleg
megérteni, mert az élő megismerési mód kölcsönhatásba
lépett a külsővel. A természettudomány egyre tisztább lett,
mindaddig, amíg a XIX. század végen szinte csakis matematika
volt. Arra az eszményre törekedett, hogy kinetika legyen, a
tiszta mechanika egyik ága.
Az újabb korban így egyre inkább a halott lett a megismerés

tulajdonképpeni tárgya. Erre irányult minden törekvés. Ez
természetesen eltartott néhány évszázadig, de a fejlődés ilyen
78
irányban megy végbe. A De Lamettrie-hez hasonló zseniális
emberek szinte látnokian mondták már, hogy az ember
voltaképpen gép. Az olyan ember, aki csak a holtat akarja
megérteni, az önmagában mindenesetre csak a gépi jellegűt, a
halottat veszi igénybe. Ez könnyűvé teszi az újabb ember
számára a természettudományos fejlődést. A nemi érettséggel
a gondolkodás elhal. Régebben megvoltak az intuíciók isteni
adományai, mert a gondolkodás jóval a nemi érettségen túl is
megtartotta növekedési erőit. Az ember ma elveszti nemi
érettsége után ezt az élő gondolkodást, így az emberek
idősebb korukban már semmit sem tanulnak, csak azt
szajkózzák, amit korai ifjúságukban sajátítottak el.
Ez voltaképpen teljesen megfelelt azoknak az öregeknek, akik
kezükben tartották a kultúrát: halott gondolkodással halott
világot átfogni. Evvel kiválóan lehet tudományt alapítani. Az
ifjúságot azonban sohasem lehet vele tanítani és nevelni. Mert
az ifjúság, ha öntudatlanul is, de megtartja a gondolkodás
elevenségét a nemi érettségig. Bármennyit töprengenek is az
újabb korban megfogalmazott nevelési alapelveken, egyre
inkább kiderül, hogy ha a halottat átfogó megmerevedett,
objektív tudomány neveim kezd, és az élőhöz, a fiatalhoz
közeledik, akkor az ifjúság ezt úgy érzi, mintha tőrt döfnének
bele. Tőrt döftek a szívébe, a halált, hogy kitépje belőle az
elevenséget. Nagyon sokan nem veszik észre, pedig valóban
mélyreható jelenség, hogy az emberi fejlődés belső világából
el kellett jutni oda, hogy az idősek és fiatalok között szakadék
tátong. Ez a szakadék egyszerűen oda vezethető vissza, hogy a
fiatalság nem hagyhatja, hogy eleven szívébe halott tőrt
döfjenek, amelyet a fej kovácsol a puszta intellektualizmusból.
A fiatalság az elevenséget igényli, amelyet csak az emberi
individualitás munkálhat ki a szellemből kiindulva.
79
Ezt kezdjük el a morális intuíciók kimunkálásával. A morális
intuíciók tisztán szellemiek, az emberi individualitásból
munkálták ki őket. Ha egyszer hozzákezdünk ehhez – ahogy „A
szabadság filozófiájá”-ban próbáltam e tiszta szellemiség
kapcsán leírni -, és ha ki merjük nyitni a szánkat, míg mások azt
mondták, hogy elnémították, akkor azok a hatalmak némulnak
el, akik azt mondták, hogy el kell némulnunk, ha morális
intuíciókról van szó. Így az élő, tiszta szellemiségre
hivatkoztam. A tudomány halott. Nem tudja a száját élővé
tenni, de egyébként sem építhetünk rá. Belső elevenségre kell
hagyatkoznunk, és így kell a keresést igazán elkezdenünk. Az
isteni éppen az eredeti morális szellemi intuíciókra való
hivatkozásban rejlik. Ha azonban megértettük a szellemit,
akkor olyan erőket bontakoztatunk ki, hogy ebből kiindulva a
világ létének további területein is meg tudjuk érteni a
szellemit. Éppen ez az egyenes út, amely a morális intuícióktól
a többi szellemi tartalomhoz vezet.
A „Hogyan jutunk a magasabb világok megismeréséhez?” c.

könyvemben megpróbáltam leírni, hogy az érzékfeletti világok
megismerése imaginatív, inspiratív és intuitív átéléséből épül
fel, fokozatosan épül fel. Ha a külső természetre nézünk, úgy
az imaginációhoz jutunk, később az inspirációhoz, és végül az
intuícióhoz. A morális világban ez másképpen van. Ha
egyáltalán eljutunk a képszerűséghez, az imaginációhoz, akkor
az imaginációkkal együtt kifejlesztettük azt a képességet is,
hogy morális intuícióink legyenek. Már az első fokon
megszerezzük azt, amit ott csak a harmadik fokon érünk el. A
morális világban a külső észlelést mindjárt az intuíció követi. A
természetnél azonban közben még két másik fok következik.
Ha tehát az intuíciókról nem frázisszerűen, hanem becsületes
igazsággal beszéltünk a moralitás területén, akkor nem
80
tehetünk egyebet, minthogy tisztán szellemileg ismerjük el
őket. Akkor azonban tovább kell dolgoznunk, hogy a többi
szellemiséget is megtaláljuk. Mert minőségileg a morális
intuícióban ugyanazt ragadtuk meg, amit azután a természetes
fejlődés számára tartalommal töltünk meg, mondjuk a
szellemtudománnyal.
Éppen ilyen folyamatra van szükségünk. Egyfelől teljesen be

kell ismernünk azt, hogy a külső tudomány szükségképpen csak
az anyagit tudja átfogni, ezért az anyagi szemlélet nemcsak a
materializmust, hanem a fenomenalizmust is átfogja. Azon kell
azonban dolgoznunk, hogy ami a természettudományt halott
gondolkodássá teszi, az ismét elevenné váljon. Így,
mondhatnánk, a Biblia egyik mondása elevenedik meg
valamivel magasabb fokon. Fejtegetéseimet nem akarom
szentimentális módon bibliai mondásokkal megtűzdelni, csak
némely dolog megvilágítására használom. Miért nincsenek ma
már igazi filozófiáink? Mert a gondolkodás voltaképpen elhalt,
ahogyan már jeleztem. Ha a filozófiák csupán halott
gondolkodásra támaszkodnak, akkor eleve halottak. Nem
élnek.
Ha pedig valaki egyszer valóban ellenséget keres a filozófiában,

mint Bergson, úgy ebből még nem lesz semmi, mert kapkod
ugyan az elevenség után, de nem tudja felfogni. Az elevenség
felfogása azt jelenti, hogy először a látásig kell eljutnunk. Hogy
eljuthassunk az elevenséghez, arra van szükségünk, amit
tizenöt éves korunk után hozzáfűzhetünk ahhoz, amit ennek
előtte működött bennünk Ezt intellektusunk nem zavarja.
Elhalt gondolkodásunkba bele kell vinnünk a bennünk működő
önállóan tevékenykedő eleven lényt. Ezt a gondolkodást
növekedési erőkkel és realitással kell áthatnunk. Ezért
81
szeretnék – nem szentimentalizmusból – ehhez a bibliai
mondáshoz kapcsolódni: „Ha olyanok nem lesztek, mint a
kisgyermekek, nem juttok be a mennyek országába”.
Végül is mindig Isten országát keressük. De ha nem leszünk
olyanok, mint a gyermek a nemi érettség előtt, akkor nem
jutunk be Isten országába. Halott gondolkodásunkba
gyermeki, ifjúi jelleget kell belevinnünk. Ezáltal lesz élő, ezáltal
jut ismét intuíciókhoz. Azt mondhatjuk, hogy megtanulunk a
gyermeki ősi bölcsességből beszélni. Az olyan nyelvtudomány,
amilyet például Fritz Mauthner írt, voltaképpen nemcsak a
morális intuíciókat némítja el, hanem valójában a világról való
minden beszédet. Mauthner kimutatja, hogy a világról való
minden beszéd csak szavakból áll, és a szavak nem tudnak
valóságot kifejezni, ezért abba kellene hagyni a világról való
beszédet.
Ez a fajta gondolkodás csak a XIX. század első harmada óta
érkezhetett el. Az emberek azonban nem gondolják át, hogy mi
volna, ha önmaguk is lennének valamik. Akkor ugyanis nem
lennének átlátszóak, hanem mint homályos lencsék takarnák
el szemünk előtt azt, amit érzékelünk, a világba való egész
kitekintést eltakarnák. Szép is lett volna, ha az ember fogalmai
és szavai önmagukban jelentenének valamit! Akkor
megrekednének bennünk. A fogalmaknak és szavaknak
átlátszóknak kell lenniük, hogy eljussunk általuk a dolgokhoz.
Ha már egyszer azt akarjuk, hogy a realitásokról való minden
beszéd elnémuljon, akkor új nyelvet kell tanulnunk.
Ilyenformán kell ismét visszatérnünk gyermekkorunkhoz,

amennyiben új nyelvet tanulunk. Az első gyermekéveinkben
tanult nyelv lassanként teljesen elhal, mert belehatolnak a
82
halott intellektuális fogalmak. Újra életre kell keltenünk.
Impulzust kell találnunk gondolkodásunkhoz, ahogy
öntudatlan lényünkből impulzust kaptunk, amikor beszélni
tanultunk. Eleven tudományt kell keresnünk. Természetesnek
kell találnunk, hogy az a gondolkodás, amely a XIX. század
utolsó harmadában érte el tetőpontját, elnémít bennünket a
morális intuíciók számára. Meg kell tanulnunk, hogy úgy
nyissuk ki a szánkat, hogy a szellem mozgassa ajkunkat. Akkor
újra gyermekek leszünk, vagyis belevisszük a gyermekkort
későbbi korunkba. Ezt kell tennünk, hogy valamilyen ifjúsági
mozgalomnak igazsága legyen, és ne legyen csupán frázis,
akkor szükségképpen arra vágyakozik, hogy az emberi
individualitásból fakadó szellem nyissa meg az ember száját, a
szellem éltesse az emberi nyelvet. Látjuk, hogy az individuális,
morális intuíciókat az emberi individualitásból kell meríteni, és
meg fogjuk látni, hogy ennek végső következménye az igazi
szellemtudomány, amely minden antropológiából
antropozófiát csinál.
83
[Korunk alapvető pedagógiai felfogása. A fiatalabb
generációval szemben új viselkedésmódra van szükség, amely
a földelőtti lelki lét tudatából fakad. A világ rejtélyének
megoldása az ,,Ember ismerd meg magad” mondásban. A világ
a kérdés és az ember a felelet. A régi morális impulzusokat át
kell alakítani: befelé morális szeretet, kifelé az emberek közti
bizalom. Kant kötelesség-fogalma és az etikai individualizmus.
A mások iránt érzett bizalom boldogsága és a bizalmatlanság
fájdalma a jövőben mérhetetlenül fokozódni fog. Az eljövendő
pedagógia alapelvének az emberismeretnek kell lennie. A
kimunkált, nem Istentől kapott morális intuíciók révén az egész
életet újra vallásos vonás fogja áthatni. Míg a többiek iránt
bizalommal vagyunk, addig a gyermekkel szemben isteni
bizalmat kell éreznünk. Így a moralitás ismét vallásossá válik.
Az ifjúsági mozgalomnak Janus-arcot kell öltenie, amely
egyfelől az ifjúságnak az idősebbekkel szemben támasztott
követelményeire tekint, másfelől pedig azokra a
követelményekre, amelyeket az eljövendő generációk fognak a
mostani fiatalsággal szemben támasztani. Az ifjúsági
mozgalom nem állhat csak ellenállásból. hanem alkotó módon
kell előre tekintenie.]
Sokan gondolnak Önök közül mindenekelőtt a pedagógiára
itteni tartózkodásuk és valamennyi itteni tevékenységük
folyamán. Nyilván nem annyira a szokásos értelemben vett
iskolai pedagógiára, hanem arra, amelyik annak
meggondolásából adódik, hogy korunkban néhány új
impulzusnak kell bejutnia az emberiség fejlődésébe, és az
idősebb generációnak egész magatartásával más jelleget kell
84
öltenie a fiatalabbal szemben, erről akarnak gondolkodni, és
érzelmeket kialakítani. Mintegy pedagógiailag fogják fel a kor
alapvető jellegét.
Evvel csak azt a benyomásomat akarom leírni, hogy úgy
hiszem, ez sokaknál észrevehető Önök közül. Ha egyáltalán
ilyen módon tekintünk korunkra, akkor nem csak azt a
különbséget vehetjük szemügyre, amely a századunkba
teljesen fiatalon belépő generáció és az idősebbek közt fennáll,
akik még áthoztak valamit a XIX. század utolsó harmadából,
ahogy a napokban jeleztem. Viszont elsősorban azt a kérdést
is fel kell még tennünk, hogy hogyan fogunk mi a következő
generációhoz viszonyulni, amely a XIX. század utolsó harmada
utánihoz hasonlóan már nem állhat úgy az itt adódó semmivel
szemben, ahogy a régebbi generációk még képesek voltak rá.
A következő generációban már az a lelkesedés sem lesz meg,
amit jelen korunk a régebbiek elleni bizonyos ellentétes
beállítottságból adott a legfiatalabb generációnak: ez legalább
lelkesedés, még ha többé-kevésbé valami határozatlan
dologért való lelkesedés is. Ami az emberiségben tovább
fejlődik, az még annál is határozatlanabb kívánság, illetve
vágyakozás jellegét ölti, mint azok esetében, akik a konvenciók
elleni bizonyos ellentétes beállítottságból meríthették
lelkesedésüket.
Mélyebben kell az emberi lélekbe tekintenünk, mint ahogyan
már megtettem. Már utaltam rá némileg, hogy az emberiség
újkori fejlődése során nyugaton elvesztették a lélek földre
szállás előtti létének tudatát. Ha azokat a vallásos képzeteket
nézzük, amelyek a legközelebb állnak az emberi szív
fejlődéséhez, és a nyugati fejlődés elmúlt századait vesszük
figyelembe, akkor azt kell mondanunk, hogy az emberiség
85
régen elveszítette azt a képességét, hogy rálásson a fizikai földi
testbe való leszállása előtti életre. Próbálják meg átérezni, ha
az a tudat hat át bennünket, hogy valami az isteni-szellemi
világokból leszállt a fizikai emberi testbe, és összekötötte
magát vele. Ha egyáltalán nincs ilyen tudatunk, akkor ez
egészen más érzést jelent, mindenekelőtt a felnövekvő
gyermekkel szemben.
Ha tudunk erről, akkor a felnövekvő gyermek életének első

lélegzetvételétől fogva, vagy még előbb is, olyasmit tár fel
előttünk, ami a szellemi világból nyilatkozik meg. Napról-
napra, hétről-hétre, évről-évre feltárul valami. Az így szemlélt
gyermek olyan rejtéllyé válik, amely előtt az ember egészen
másként nyilatkozik meg, mintha úgy véli, hogy csak olyan lény
fejlődésével áll szemben, amely a születéssel vagy
fogantatással kezdődött, és ahogy ma mondják, ebből a
kiindulási pontból, ebből a csírakezdetből fejlődött ki.
Talán még jobban megértjük egymást, ha felhívom a
figyelmüket arra, hogy mindezzel összefügg alapérzésünk a
világ rejtélyével szemben. Hiszen tudjuk, hogy egy régebbi
korban ezt a világ rejtélyével szembeni alapérzést
paradigmatikusan így foglalták szavakba: „Ember, ismerd meg
magad!” Ez a mondás jóformán az egyetlen, amely oly módon
mutat rá a világ voltaképpeni rejtélyére, hogy az annak
megoldásával kapcsolatos kifogásokkal szemben megállja a
helyét. Ilyen vonatkozásban kissé paradox módon fogom
kifejezni magam. Tegyük fel, hogy valaki olyasmit talált, amit a
világrejtély megoldásának nevezhet. Mit tegyen akkor
fejlődése során az emberiség, attól fogva, hogy a világ rejtélyét
megoldották? Elveszítené törekvésének minden lendületét,
megszűnne törekvésének minden elevensége!
86
Tulajdonképpen rendkívül vigasztalan volna, ha azt kellene
mondanunk, hogy megoldották a világ rejtélyét, csak egyik-
másik könyvben kell utánanézni, a megoldás bennük van.
Voltaképpen nem is mondhatjuk, hogy nincs sok ember, aki így
gondolt a világ rejtélyének megoldására. Úgy véli, hogy a világ
rejtélye olyan kérdés, vagy kérdés-rendszer, amelyre
magyarázatokkal, jellemzésekkel vagy hasonlókkal kell felelni.
Érezhető azonban, hogy az ilyen szemlélet megöli az életet!
Hiszen igazán dermesztő az a gondolat, hogy valahol ilyen
értelemben létezhetne a világ rejtélyének megoldása, és azt
tanulmányozhatnánk. Ez iszonyú, rettenetes gondolat, minden
élet megfagy mellette.
Egészen mást mond nekünk az, ami az „Ember, ismerd meg

magad!” felszólításban rejlik. Azt mondja, hogy tekintsünk a
világra. A világ csupa rejtély, csupa titok, és az ember minden
legcsekélyebb mozdulata a legtágabb értelemben kozmikus
titkokra utal. Teljes biztonsággal rámutathatunk arra, hogy hol
található az összes rejtély megoldása, és ennek mindenesetre
egészen rövid képlete van. Azt mondhatjuk ugyanis, hogy a
világ minden rejtélyének az emberben van a megoldása –
ismét a legtágabb értelemben véve. A világban elevenen
szaladgáló ember a megoldása a világ rejtélyének! Nézzünk a
Napba, és meg- érezzük a világ egyik titkát. Tekintsünk
magunkba, és ismerjük fel, hogy e kozmikus titok megoldása
önmagunkban rejlik. „Ember, ismerd meg magad, és
megismered a világot”.
Amikor ezt a képletet így mondjuk ki, akkor mindjárt

rámutatunk arra is, hogy ez a felelet sehol sincs lezárva. Bár a
világ rejtélyének az ember a megoldása, de az ember
87
megismeréséhez megint csak az egész élő végtelenség van
előttünk, ezt soha nem tudjuk kimeríteni. Tudjuk, hogy
magunkban hordozzuk a világ rejtélyének a megoldását. De azt
is tudjuk, hogy amit magunkban kereshetünk, annak sosem
jutunk a végére. Az ilyen megfogalmazásból nemcsak azt
tudjuk meg, hogy a világmindenség nem elvont kérdéseket
tesz fel, amelyekre ugyanilyen elvontan kell válaszolnunk,
hanem megtudjuk, azt is, hogy az egész világmindenség
kérdés, és az ember a felelet; hogy a világmindenség kérdései
az ősidőktől korunkig szóltak hozzánk; hogy az emberek
szívében megszólalt a felelet a világ kérdéseire, de a kérdések
végtelen távoli korokig szólni fognak, és az embereknek újra
meg kell tanulniuk, hogy a végtelen távoli jövőig élettel
válaszoljanak a kérdésekre. Nem irányítanak bennünket
pedáns terjen- gősséggel olyasmihez, ami könyvekben
szerepel, hanem magához az emberhez. Az „Ember, ismerd
meg magad” mondás olyan korból szól hozzánk, amelyben az
iskola, a templom és a műterem a misztériumokban egyesült,
és azt jelzi, hogy akkor nem megfogalmazásokból tanultak,
hanem a világról szóló könyvből, amelyet meg kell ugyan
fejteni, de csak végtelen tevékenységében fejthető meg. Ezt a
világról szóló könyvet hívják „ember”-nek!
Ha megértjük annak gazdagságát, amit tegnap igyekeztem
kifejteni, akkor azt taglaljuk, hogy a megismerési érzület ilyen
fordulata, a megismeréshez való viszonyunk, az élet szikráját
pattintja az ember egész megismerő lényébe. Már pedig erre
van szükség.
Ha az ember erkölcsi fejlődését addig az időpontig tárjuk

lelkünk elé, ahol már problematikussá vált, vagyis a XV. század
első harmadáig, akkor úgy találjuk, hogy az emberben a
88
legkülönfélébb indítékok kellettek ahhoz, hogy az Istentől
kapott parancsokat kövesse. Ha lelkünk elé tárjuk a különböző
népek különböző korszakaiban uralkodó indítékokat, akkor
belső impulzusok egész sorát látjuk, amelyek mind azáltal
fejeződnek ki, hogy az élet bizonyos feltételei alapján
ösztönszerűen működtek. Igen érdekes tanulmányokat lehet
folytatni arról, hogy a régi morális intuíciók követésének
impulzusai hogyan jönnek létre a családból, a törzsből, a nemi
hajlamból, a külső szövetkezésekben való együttélés
szükségességéből, a haszonlesés követeléséből és egyebekből.
De ahogy tegnap említettem, a régi erkölcsi intuíciók elavultak

a történelmi fejlődés során, és így ezeknek az impulzusoknak
már az egyes ember számára sem volt meg az az impulzív
erejük, mint egykor. Különösen akkor n r nem lesz már erejük,
ha a tegnap említett önmagunk által kimunkált morális
intuíciók valóban megjelennek az emberben, ha a világ
fejlődése során az egyes individualitások valóban felszólítást
kapnak, hogy a morális intuíciókra egyfelől saját lelki
munkájukkal találjanak rá, másfelől pedig keltsék fel a morális
intuíciók követéséhez szükséges belső erőt és impulzusokat.
Ekkor rájövünk arra, hogy a régi erkölcsi impulzusok bizonyos
irányban egyre jobban átalakulnak.
A civilizált emberiség legnagyobb része félreismeri és félreérti,
hogy ma két rendkívül fontos erkölcsi impulzus közeledik. A
lelkiség mélységeiben közelítenek hozzánk. Ha értelmezni
akarjuk őket, akkor általában a legvisszásabb eszmékre
bukkanunk. A gyakorlati alkalmazás során általában nem sokat
tudunk velük kezdeni, de azért közelednek. Az ember belső
lényére vonatkozóan ez a morális szeretet impulzusa, az
89
emberek közti érintkezés vonatkozásában pedig az emberek
közti bizalom morális impulzusa.
A múltban ez a morális szeretet sem intenzitásában, sem
természetében nem volt annyira szükséges, mint amennyire
már a legközelebbi jövőben szükség lesz rá az egész morális
élet számára. Igaz, hogy régebbi korokban is érvényes volt a
mondás: „Kedv és szeretet a nagy tettek szárnya”. De ha igazat
akarunk mondani és nem frázisokat, akkor azt kell mondanunk,
hogy az embereket tettekre lelkesítő kedv és szeretet csak
azoknak az impulzusoknak a metamorfózisa volt, amelyekre az
előbb utaltam. A jövőben az embert a nagy, tiszta szeretetnek
kell belülről az erkölcsi intuíciók megvalósítására lelkesítenie,
és akik nem lobbantják fel lelkük mélyéről a moralitás iránti
szeretet tüzét, azok gyengének és akaratnélkülinek fogják
érezni magukat a morális intuíciók előtt, amikor ezek szemük
elé tárják a megvalósításra váró tettet.
Látjuk, hogy a korok hogyan hasadnak széjjel. Ezt a legjobban
így látjuk, ha szembeállítjuk egymással azt, ami mondhatnám,
a régi kor atavizmusaként gyakorta belejátszik korunkba, és a
már bennünk élő első hajnalpírt. Hiszen sokszor lehet hallani
Kant szép mondását a kötelességről: „Kötelesség, fennkölt
nagy név, nem hordozol, nem tartalmazol semmi kedveket,
hízelgőt, hanem meghódolást követelsz!” – és így tovább. Ez
volt a kötelesség lehető legerősebb jellemzése, azoknak az
impulzusoknak a jellemzése, amelyek éppen abból
származnak, amit az előbb leírtam. Itt a kötelesség tartalma
kívülről megadott morális intuícióként van jelen, másfelől
pedig az ember úgy áll vele szemben, hogy meg kell előtte
hódolnia. Azt érzik erkölcsösnek, ha az ember úgy hódol be,
hogy a kötelesség teljesítésében semmilyen belső tetszés nem
90
vehető észre, hanem csak fagyosan: teljesítenem kell
kötelességemet.
Tudjuk, hogy már Schiller ellene vetette a kötelesség kanti
hangoztatásának: „Szívesen szolgálok barátaimnak, de sajnos
kedvvel teszem, így gyakran furdal a lelkiismeret, hogy nem
vagyok erényes”. Így felelt Schiller ironikusan a kategorikus
imperatívuszra.
Láthatjuk, hogy ez az ún. kategorikus imperatívusz a régi
korokból, a régi erkölcsi impulzusokból jött, és az a
követelmény áll szemben vele, hogy az emberiség egyre
inkább lelkének mélyéről bontakoztassa ki szeretetét a
végrehajtandó cselekedet iránt. Mert bármilyen sokszor
hangzik is a jövőben az emberiség felé: hódolj be a
kötelességnek, amely nem hordoz semmilyen behízelgő dolgot
– ez mit sem érne! Ahogy hatvanévesen nem lehet
csecsemőmódra viselkedni, úgy nem lehet az emberiség
fejlődésének későbbi időpontjában egy régebbi korszaknak
megfelelően élni. Lehet, hogy ez jobban tetszik, de nem ezen
múlik a dolog, hanem azon, hogy az emberiség fejlődésében
mi szükséges és mi lehetséges. Egyszerűen nem lehet azon
vitatkozni, hogy átvigyük-e a jövőbe azt, amit Kant ősi korok
epigonjaként mondott ki evvel a mondattal. Nem lehet átvinni,
mert az emberiség fejlődése túlhaladt rajta, és úgy fejlődik,
hogy a szeretetből való cselekvésnek kell impulzust adnia a
jövő emberiségének.
Így tehát egyfelől egy etikai individualizmus szemléletét

kapjuk, másfelől pedig szükségképpen felismerjük, hogy ezt az
etikai individualizmust az a szerepe hordozza, amely a
91
megvalósítandó tett szemléléséből adódik. Így van ez az ember
személyes mivoltának szempontjából.
A külső érintkezés a szociális élet felől nézve a
következőképpen jelenik meg: az emberekben ma már
csakugyan nem az emberiség folyamatos fejlődése révén
mozgolódik valami, hanem mindenféle kívülről felvett nézet
folytán – és ezek azt mondják, hogy ha az erkölcsöt az ember
individualitására akarják alapítani, akkor tönkreteszik a
szociális életet. Az ilyen megállapításnak azonban nincs semmi
értelme, épp olyan okos, mint ha valaki azt mondaná, hogy ha
Stuttgartban három hónap alatt az esős napok száma ennyi
meg ennyi, akkor a természet ezt vagy amazt elpusztítja a
földeken. Ennél tartalmatlanabbat már nem is lehet mondani,
ha a megismerés bizonyos felelősségének tudatában vagyunk.
Tekintetbe véve azt a tényt, hogy az emberiség az
individualizmus felé fejlődik, semmi értelme azt mondani,
hogy az etikai individualizmussal tönkretesszük a társadalmat.
Inkább arról van szó, hogy olyan erőket keresünk, amelyekkel
végbemehet az emberiség további fejlődése, mert az
emberiségnek az etikai individualizmus értelmében való
fejlődéséhez erre van szüksége, a társadalmat ezzel lehet
összefogni, és igazán élővé tenni.
Ilyen erő a bizalom, az emberek közötti bizalom. Ahogy saját
belső lényünkbe tekintve az etikus jövő érdekében a szeretetre
kell építenünk, úgy az emberek egymással való érintkezését a
bizalomra kell építeni. Úgy kell az emberrel találkoznunk, hogy
a világ rejtélyének érezzük, a világban működő rejtélynek.
Akkor megtanuljuk, hogy minden emberrel szemben olyan
érzéseket bontakoztassunk ki, amelyek a bizalmat lelkük
legmélyéről merítik. A teljesen konkrét értelemben,
92
individuálisan, egyedi alakban vett bizalom a legnehezebben
küzdi fel magát az emberi lélekből. De az emberiség
civilizációja csak olyan pedagógiával, kultúrpedagógiával jut
előbbre, amely a bizalomhoz igazodik. Az eljövendő
emberiségnek egyfelől éreznie kell annak szükségességét,
hogy a szociális életet a bizalomra építse, másfelől azonban
meg kell ismerkednie annak tragikumával, hogy az emberi
lélekben éppen a bizalom nem tud megfelelőképpen gyökeret
verni.
Amit az emberek valaha éreztek lelkük mélyén, amikor

csalódtak valakiben, akire szilárdan építettek, akkor a jövőben
mindezeknek az emberiség fejlődése során kibontakozott
érzéseknek a tragikumán túl fog tenni az, ha éppen a bizalom
érzésének végtelen elmélyítése után élnek át tragikus
csalódásokat. A jövőben az emberekben való csalódás lesz az
élet legnagyobb keserűsége. Nem azért lesz a legnagyobb
keserűség, mert az emberek már eddig is csalódtak
egymásban, hanem azért, mert a jövőben mérhetetlenül
elmélyül az emberek bizalom és csalódás iránti érzéke, és
végtelenül szilárdan építenek majd arra, amit a lélekben
egyfelől a bizalom boldogsága, másfelől szükségképpen a
bizalmatlanság fájdalma okoz. Az etikus impulzusok a lélek
olyan mélységeibe fognak hatolni, ahol közvetlenül az
emberek közti bizalomból sarjadnak ki.
Ahogy az ember kezét, karját a szeretet fogja buzdítani, hogy
legyen belső ereje a cselekvéshez, úgy kívülről a bizalom
légkörének kell belénk áramlania, hogy a tett utat találjon a
másik emberhez. A jövő erkölcsének az emberi lélek
legmélyéről felszabaduló morális szeretetből kell származnia,
és a jövő szociális cselekvésének a bizalomba kell
93
belemerülnie. Mert ahhoz, hogy az emberi individualitások a
moralitásban találkozhassanak, mindenekelőtt a bizalom
légköre szükséges.
Így a jövőben olyan etikát, olyan morális szemléletet fogunk
látni, amely keveset beszél a folyton jellemzett régi fajta etikai
intuíciókról, de azt fogja hangsúlyozni, ahogy az embernek
gyermekkorától fogva fejlődnie kell, hogy a morális szeretet
ereje felébredjen benne. A jövő pedagógiájában a tanítóknak
és nevelőknek sok mindent azáltal kell átadniuk a felnövekvő
generációknak, ami kimondatlanul is nevelő hatású. A
nevelésben és tanításban annak az emberismeretnek kell
intenzíven megnyilvánulnia, amely nem elvontan sorolja fel,
hogy az ember miből áll és milyen, hanem úgy vezet el a másik
emberhez, hogy igazi bizalmat kelt iránta.
A jövő pedagógiájának az emberismeret kell, hogy az alapelve

legyen, de nem olyan emberismeret, amely rideggé tesz
embertársaink iránt, hanem amely bizalommal tölt el
bennünket. Mert amit az emberiség fejlődése folyamán egykor
komolyan vettek, de az intellektualizmus korában már nem
vesznek komolyan, azt új módon kell komolyan vennünk.
Ha csak Görögországba megyünk is vissza, azt fogjuk találni,

hogy például az orvos az orvoslás művészetében
nagymértekben rokonságban érezte magát a papi hivatást
gyakorló emberrel, a papok pedig bizonyos rokonságot éreztek
az orvossal. Paracelsus személyén is átcsillan még valami ebből
a gondolkodásmódból, még ha némileg zavarosan is, de őt
nagyon kevéssé értették, és még ma sem nagyon értik. Ma a
vallás szférájába utalják az emberiségnek azt az elvont
tanítását, amely voltaképpen csak a reális életből kivezető
94
útbaigazításokat nyújt. Mert a vallási tanításban roppant
életidegen módon beszélnek az embernek arról, hogy test
nélküli állapotában milyen, és ehhez hasonlókról. Ezzel
szemben ott áll a civilizáció másik pólusa, amennyiben a
civilizáció minden más termékét a lehető legjobban eltávolítják
a vallástól.
Ki lát ma, például a gyógykezelésben, a gyógyításban olyan

vallásos cselekedetet, amelyben a szellemiséggel való
áthatottságnak szerepe van? Paracelsus még érezte ezt. Az ő
számára a vallásosság még folytatódott a gyógyítás
tudományában. A gyógyítás tudománya az ő számára a
vallásosság egyik ágát jelentette. A régi korokban ez így volt.
Akkor az ember még egységnek számított, mert vallásos
impulzusok hatották át azt, amit az emberiség szolgálatában
kellett tennie. Nekünk újra el kell jutnunk oda, hogy az egész
életet ez a vallásos vonás hassa át, de mindenesetre
másképpen: nem Istentől adományozott, hanem önállóan
kimunkált morális intuíciók révén. Ennek azonban legelőször a
nevelés és tanítás területén kell megnyilvánulnia. Az emberek
közti bizalomnak kell áthatnia a szociális életet, ez a jövő nagy
követelménye.
Ha azt kérdezzük, hogy mire van leginkább szükségünk, ha a

jövőben morális emberek akarunk lenni, akkor csak az lehet a
felelet: az emberek iránti bizalomra. Ha a gyermek belép a
világba, vagyis az ember megérkezik a földelőtti létből, és
egyesül fizikai testével, hogy születése és halála között
eszközül használja a Földön, amikor az ember gyermekként
közeledik felénk, lelkiségét világosan megnyilatkoztatva, mit
kell akkor emberi bizalomként nyújtani neki? Bizonyos, hogy a
gyermek egyfelől már első földi mozdulatánál is ember, de az
95
is biztos, hogy a neki nyújtott emberi bizalom mégis más, mint
amit velünk hasonló korú embereknek nyújtunk. Ha úgy
közeledünk hozzá, mint nevelő, vagy mint aki az idősebb
generációhoz tartozik, akkor az emberi bizalom bizonyos
módon megváltozik. A gyermek a lelki-szellemi, földelőtti
létből lép be a földi létbe. Amire rátekintünk, amikor megfelelő
módon napról-napra megnyilvánul a lelki-szellemi világból a
fizikait áthatva, azt mégiscsak isteni működésnek nevezhetjük,
ha a kifejezést helyes módon, modern értelemben használjuk.
Ismét szükségünk van arra az istenségre, aki az embert a

földelőtti létből bevezette a jelenlegibe, ahogy földi életében
földi testisége vezeti tovább. Az erkölcsi szférában emberi
bizalomról beszélünk, amikor pedig a nevelés és tanítás által
képviselt moralitásról beszélünk, akkor különbséget kell
tennünk, mondván: a gyermeket isteni-szellemi erők küldték
le, mi úgy állunk vele szemben, hogy megoldjuk rejtélyét, isteni
bizalommal állunk vele szemben. Igen, az emberi bizalom
isteni bizalommá alakul a gyermekkel szemben. Ami,
mondhatnám, semlegesebb módon hat egyik embertől a
másikig, annak az emberiség eljövendő fejlődésében magától
vallásos színezetet kell kapnia, amikor a gyermekre, vagy
általában a fiatalabb emberre vonatkozik, akit először még be
kell vezetni a világi fejlődésbe. Ekkor látjuk, hogy a moralitás a
földi létben milyen közvetlenül visszaváltozik a mindennapi
életben érvényesülő vallásossággá. Jogosan mondhatjuk, hogy
a régi korokban minden morális élet csak a vallásos élet
speciális esete, mivel a vallási parancsokkal voltaképpen
egyúttal a morális parancsolatokat is megadták.
Az emberiség ezekkel a dolgokkal átélte az absztrakció korát.

Most azonban újra be kell lépnie a konkrétumok korába. Most
96
bizonyos ponton újra éreznie kell a moralitás vallássá
alakulását. A jövőben a tanítás és nevelés morális tetteinek
modern értelemben vett vallásossággá kell alakulniuk. Mert a
pedagógia nem pusztán technikai művészet. A pedagógia
lényegében az ember morális cselekvésének speciális fejezete
is. A pedagógiát csak az találja meg helyesen, aki a
moralitásban, az etikában keresi. Amit itt a moralitás speciális
vallási árnyalataként írtam le, az alapjában véve azáltal kap
megfelelő színezetet, ha azt mondjuk, hogy az élet rejtélyes
módon tárul elénk. A rejtély megoldását akkor találjuk meg, ha
a feleletet az ember lényében keressük. Mert benne van. De a
nevelő számára szükségszerű, hogy e rejtély megoldásán
állandóan életteljes módon dolgozzék. Ha így meg tudjuk
érezni, hogy a nevelésben és tanításban állandóan a világ
rejtélyének megoldásán dolgozunk, akkor egészen másként
illeszkedünk bele a világba, mintha pusztán a fejünkben
keressük a világ rejtélyének mindenféle megoldását.
Önök talán a pedagógia átérzésével jöttek ide, és itt arról van

szó, hogy a pedagógia sajátos karakterét érzelemként vigyék
magukkal a világba. Ez az érzelem úgy illesztheti Önöket a
világba, hogy nemcsak az egyik oldalt látják, és azt kérdezik,
hogy a fiatalság számára milyen tragikumot jelentett, hogy az
öregekhez kellett csatlakozniuk, hanem a jövőbe tekintve azt
is megkérdezik: milyen erőket kell feltárnom magamban, hogy
helyesen tekintsek az utánam jövőkre? Mert ők viszont
visszatekintenek azokra, akik már itt voltak. Minden ifjúsági
mozgalomnak, bármilyen alakban lép is fel, Janus-arccal kell
rendelkeznie, ha teljes felelősséggel tekint az életbe. Nemcsak
az idősebbekkel szemben támasztott követelésekre kell
tekintenie, hanem azokra a még bizonytalan követelésekre is,
amelyek óriási erővel rohannak felénk. Ezeket az eljövendő
97
fiatalság támasztja velünk szemben. Az igazi ifjúsági mozgalom
helyes vezérfonala nemcsak az öregek elleni oppozíció, hanem
az alkotó előretekintés is. Az oppozíció mindenekelőtt a
lelkesedés indítéka lehet. Az emberiség mostani fejlődéses
során csak a teremtő akarat, a teremtő alkotás akarata fog
hatékony erőt adni.
98
[Az ,,ellentétes fáradtság” az ifjúságnál, amely már nem tud a
megszerzendő ismereteken megfelelő módon kifáradni. A mai
tudomány nem követel belső részvételt. Egy középkori
gondolkodó olvasása igen nagy lelki erőfeszítést kíván meg. A
mai ,,megismerők” ,, tudósra” és ,,emberre” szakadnak szét,
szigorúan elválasztva őket egymástól. A könyvből oktató
tanítóknak figyelembe kellene venniük: minden gyermekben
benne rejlik egy rejtett ember, aki elutasítja azt, amit a
tanítónak is előbb a könyvből kell kiolvasnia. Mire fordították
az emberek azokat a lelki erőket, amelyeket nem vesznek
igénybe? A fiatalok tomboltak, az öregek a teozófiában
kerestek altatószert, ahogy akkoriban gyakorta ezt tették. Az
új iránti igazi vágyakozást csak a szellemtudomány révén lehet
teljesíteni. A régi brahmin iskolák négy megismerési eszköze. A
mai megismerés eszköze: a bizalom, hogy egy másik ember
közlései saját lelki-szellemi átélésünk forrásává válhatnak.]
Tegnap megpróbáltam arra utalni, hogy a fiatalokat ma átható

vágyakozásnak bizonyos tekintetben valamilyen Janus-arcot
kell öltenie. Ezt a vágyakozást először olyan lelkesedés hatja át,
amely az ellenkezésből ered. De bármennyire korunk
atmoszféráját jelenti is ez az érzés a fiatalságnál a XX. század
elején, mégis azt mondhatjuk, hogy akinek érzéke van a
jellemzett vágyakozáshoz, az úgy találja, hogy ez az ellentét ma
már nincs meg teljes mértékben. Ezt sokan talán még nem
ismerik el kellő elfogultsággal, különösen a fiatalság részéről.
Mégis úgy gondolom, hogy evvel igen jelentős dologra
utaltunk.
99
Az emberiség fejlődésében valóban egészen újat jelentett az a
generáció, amely a XX. század elején úgy állt a világ fejlődése
előtt, hogy legmélyebb emberi érzése az itt jellemzett „semmi
előtt állás” volt. Ma viszont úgy áll a dolog, hogy ennek az
érzelemnek némi csalódással kell számolnia, és ez saját
alapjaiból jött létre.
Ma már nem figyelhetők meg a húsz évvel ezelőtti dagadó

vitorlák. Nemcsak az úgynevezett világháború iszonyú
eseményei lankasztották le őket. A fiatalságban is felmerültek
bizonyos élmények, amelyek lényegesen módosították eredeti
érzelmeiket. Egy dolog teljes súlyával kiviláglott a XX. század
elején azokból az érzésekből, amelyek az éveik szerint idősebb,
de lelkileg nem öreg emberek felé közeledtek: nem foglalták
világosan szavakba, de egyes dolgokban, mondhatnám, szó
szerint benne volt az utalás az ifjúság – így nevezném –
ellentétes fáradságára.
Olyan fogalmat állítok itt Önök elé, amely olyasmit szeretne
pontosan megjelölni, ami nehezen jelölhető meg pontosan.
Azért nehéz pontosan megjelölni, mert talán csak azok értik
meg teljesen, hogy voltaképpen mire is gondolok, akik
bizonyos éberséggel élték át az ifjúsági mozgalmat, míg az
emberiség nagy része nem éberen, hanem lényegében alvó
állapotban élte át. Sokan voltak ilyenek. Ha úgy beszélünk,
ahogy az előző napokban beszéltem, akkor ez sok ember
számára ma voltaképpen olyasmiről szól, ami teljesen távol
esik tőlük, mert alapjában véve átaludták, és még ma is
rendkívül álmosan viszonyulnak hozzá.
Azt mondtam, hogy ellentétes fáradtság. A mindennapi

életben az a helyzet, hogy az organikus léthez nemcsak a
100
mozgékonyság tartozik hozzá, hanem az elvégzett munka utáni
fáradtság is szükségképpen hozzátartozik az élethez. Nemcsak
ki kell fáradnunk, hanem időnként valóban képeseknek kell
lennünk a fáradtság hordozására. Egészen biztosan nem
egészséges, ha úgy töltöttük a napot, hogy este csak azért
alszunk el, mert az a szokás, hogy este aludni térünk. Ez
egészen biztosan kevésbé egészséges, mintha este megvan a
fáradtság megfelelő mértéke, és – mondhatnám – ez visz bele
normális módon az alvó állapotba. Így az életben fellépő
jelenségekkel szemben is meg kell lennie az elfáradás
képességének.
Sokszor hallottam, például amikor pedagógiáról beszéltek,

hogy olyan pedagógia kell, amely a gyermekek tanulását
játékká teszi, a gyermeknek az iskolában csak öröme legyen.
Akik így beszélnek, azok próbálják csak egyszer megvalósítani,
hogy a gyerekek az iskolában csak örömet éljenek át, mindig
csak nevessenek, a tanulás játék legyen, és mégis tanuljanak
valamit. Ez a pedagógiai útmutatás ugyanis a legjobb annak
elérésére, hogy semmit se tanuljanak.
A helyes az, ha a nevelő azt is kezelni tudja, ami a gyermeknek
nem okoz örömet, sőt, pillanatnyilag talán nagy fáradságot és
fájdalmat is jelent számára, mégpedig olyan módon, hogy a
gyermek magától értetődően aláveti magát annak is. De a
pusztán játszva tanulással az egész gyermekkort el lehet
rontani. Mert szükség van rá, hogy az ember bizonyos
dolgoktól lelkileg is kifáradjon, tehát hogy ezek fáradtságot
okozzanak. Így kell, hogy mondjuk, még ha tudálékosan
hangzik is. A fiatalok azokban a korokban is kifáradtak, amikor
bizonyos tudáshoz, bizonyos megismeréshez, mint valami élő
dologhoz kapaszkodtak fel. Ezekben az időkben a tanulni vágyó
101
fiatalok előtt még valamilyen megtestesült eszményként álltak
azok, akik tudtak valamit. De kifáradás akkor is létezett.
Nem tudom, hogy nincsenek-e most olyanok Önök között, akik
az előbb elhangzott mondatot némi kétkedéssel fogadják.
Jelen korunkban mindenesetre sokan vannak ilyenek. Mert ha
azt állítjuk, hogy a tanulni vágyók előtt egykor valamilyen
megtestesült eszményként álltak azok, akik tudtak valamit,
akkor némelyek ezt megvalósíthatatlannak találják. Hiszen
korunkban alig képzelhető el, hogy valakire úgy tekintsünk,
mint a megtestesült tudásra, a megtestesült megismerésre,
akit személyes eszményképként igyekszünk követni. Pedig ez
az érzés, eltekintve a régi koroktól, még a késői középkorban is
nagymértékben jelen volt. Mi nagyrészt elvesztettük a tisztelet
és a csodálat buzdító, és az életet igazi lelki megújító erőkkel
átható érzését, ami még a késői középkorban is megvolt. Mivel
az a törekvés, amely az embereket egykor a tudományra
buzdította, már nem volt meg, ezért a fiatalság már nem is
tudott tanulmányaitól igazán kifáradni. Konkrétabban
kifejezve, azt kellene mondanom, hogy a tudomány már nem
az emberek fejében élt, hanem a könyvtárakban őrizték. A
tudomány lassanként olyasmi lett, amit voltaképpen már nem
is akartak. Ezért nem is fáradtak el tőle. Mivel semmi ilyen
irányú törekvés nem hatotta át őket, nem fáradtak el tőle. A
megszerzendő megismeréstől nem lehetett kifáradni.
Ezáltal a fiatalságot átható hajlam egészen különös jelleget
öltött a XIX. és a XX. század fordulóján, olyan jelleget, mint a
fáradtság nélkül nyugovóra térő ember életereje, aki ide-oda
hánykolódik, de nem tudja miért. Nem akarok ezekkel a
szavakkal semmilyen rosszallást kifejezni, mert egyáltalán nem
vélekedem úgy, hogy aki este hánykolódik az ágyban, mert
102
nem fáradt el, abban egészségtelen erők működnek. Ezek
teljesen egészséges életerők, csak nem illenek a helyzethez.
Bizonyos értelemben így volt ez azokkal az erőkkel is, amelyek
a XIX.
és XX. század fordulóján uralkodtak a fiatalságon. Ezek igen

egészséges erők voltak, de nem volt semmi a világon, hogy
irányukat megadja. A fiatalságban nem volt már olyan
törekvés, hogy ezeket az erőket avval fárassza ki, amiről az
öregek beszéltek. De működés nélkül nem lehetnek erők a
világon, így az említett korban mérhetetlenül sok erőt
láthattunk, amely tevékenységre vágyott, de nem talált
irányvonalat. Ezek az erők aztán a tanulóifjúságnál is
megjelentek.
A XV század első harmada óta minden intellektusból fakadó

megismerési törekvés egészen határozott jelleget öltött: az
ember olyasminek adja át magát, amit tudománynak neveznek
ugyan, de ez valójában kevéssé érinti az embert, nem sok köze
van hozzá. Ma már nem tudjuk átérezni, hogy egy XII-XIII.
századi írásban milyen emberiesség működött. Ezzel
természetesen nem azt akarjuk mondani, hogy ahhoz a hithez
kell visszatérni, ami a XII-XIII. századi írásokban megjelenik.
Bizonyos egyházak ilyen irányú törekvéseit egészen biztosan
nem akarjuk teljesíteni.
De például Albertus Magnus annak idején megírt műveibe

egyáltalán nem lehet olyan fokú közönnyel elmerülni, ahogy az
emberek ma egy biológiai vagy más mű leírásaiba
beledolgozzák magukat. Ilyen módon egyáltalán nem lehet
megismeréshez jutni. Ehhez kézbe kell venni a könyvet, és
szembe kell ülni vele, mint egy másik emberrel, akinek a szavait
103
ugyancsak nem fogadjuk közömbösen – mint mondják:
„objektíven” – hanem foglalkoztatja bensőnket, lelkiségünket,
hullámokat ver benne, és megmozdítja, mozgatja. Akkor is
részt veszünk benne lelkileg, ha az akkori kor legszárazabb
fejezetét olvassuk, Albertus Magnusét például. Teljesen
eltekintve attól, hogy ott a látszólag legelvontabb dolgokat is
még a képszerű kifejezés erejével tárgyalják, és még a
legáltalánosabb eszmék olvasásánál is voltaképpen olyan
mozgékonyságot érzünk, mintha lelkileg lapáttal és ásóval
dolgoznánk. Teljesen eltekintve ettől a szép emberi
mozgékonyságtól, amibe bevisznek, még a képszerűség is
gondoskodik arról, hogy a megismerő embernek bizalma
legyen a tárgyalt ismerethez. Az ilyen emberek számára
valóban nem volt közömbös, hogy amikor kutatásuk folyamán
megtaláltak valamit, az nézetük szerint Istennek tetsző dolog,
vagy nem. Aki egyszer elképzeli a különbséget, hogy milyen
képet nyújt Albertus Magnus, a középkor nagy megismerője,
és a XX. századot előkészítő jelentékeny szellem, például
Herbart, annak Albertus Magnus tüzesen fénylő felhő
alakjában jelenik meg. Mást is említhettem volna, de
Herbartnak nagy befolyása volt a pedagógiára, még egészen a
XIX. század utolsó harmadában is. Amikor Albertus Magnus
átadja magát a megismerésnek, akkor ez olyan, mintha valami
felragyogna és kihunyna benne. Tüzesen fénylő felhőnek
érezzük, és ha megvan a képességünk hozzá, hogy egy ilyen
lélekbe belehelyezkedjünk, akkor lassanként magunk is
belejutunk ebbe a tűzbe. Ha a mai lélek számára elavult is,
érezzük, hogy Albertus Magnusnál nem mindegy, hogy
rokonszenvesek vagy ellenszenvesek leszünk-e egy isteni-
szellemi lénynek, amikor moralitásba mélyedünk el, felírjuk,
104
kimondjuk, vagy csak végiggondoljuk. Mindig belejátszik az az
érzés, hogy rokonszenvessé vagy ellenszenvessé válunk-e.
Ha ezzel szemben abba mélyedünk cl, ahogy Herbart tárgyalja
objektív-tudományos módon az öt morális ideát: belső
szabadság, tökéletesség, jóakarat, jog, megtorlás – akkor ez
nem meleggel vagy hideggel körülvevő felhő, hanem olyasmi,
ami fokozatosan megfagyaszt, a fagyosságig objektívvá válik.
Hiszen ez a hangulat osont be minden megismerésbe, és a XIX.
század végén érte el kulminációját.
Így lassanként minden megismerésnek olyan módon adták át

magukat az emberek, amely külsőleg is intenzíven jelent meg.
Úgyszólván csak a katedrán élték át a megismerő embert. Nem
tudom, hogy más hozzám hasonló korúak is átéltek-e ilyesmit.
A múlt század kilencvenes éveiben mindig rettenetes
bosszúságot okozott nekem. Ekkor kerültem be néhány tudós-
társaságba. Mindig örülni szerettem volna nekik, és szívesen
beszéltem volna egyik-másik kérdésről. Örömmel beszéltem
volna például megint az epigenezis és az evolúció
különbségéről. De ha ilyesmivel jött elő az ember, mindjárt azt
mondták: hagyjuk a tudálékoskodást. Nem volt szabad
olyasmiről beszélni, ami akkor a tudálékosság hírébe
keveredett. A megismerő embert csak a katedrán élték át, és
ha onnan lejött, már nem volt ugyanaz. Felvette azt a pózt,
hogy mindenféléről beszélt, csak a szakmájáról nem. Vagyis a
tudományos tevékenység olyan objektív lett, hogy a tudósok
saját szakmájukat is igen objektíven kezelték, ha nem kellett
vele foglalkozniuk, akkor emberi mivoltukat akarták magukra
ölteni. Ehhez még más érzelmeket is hozzá lehet fűzni. Csak
megvilágításul mondtam el ezt, de még másképpen is rá
akarok mutatni a dolog igazi magvára.
105
A tanító átadja valahogy a fiatalságnak, amit félig-meddig
megtanult. Azt is megértjük például, hogy amikor át akar adni
valamit a fiatalságnak, akkor notesszal, sőt más szerző
nyomtatott könyvével áll az osztály elé, és ebből a könyvből
tanít derekasan, csak úgy. Olykor talán a noteszban is van
valami, ami nem tőle származik, ezt azonban nem akarom
feltételezni. Itt valóban feltételezhető, hogy érzékfeletti világ
nem létezik.
De milyen alapon mondjuk azt, hogy ha valaki füzetet vagy

könyvet visz magával a tanításhoz, akkor feltételezi, hogy nincs
érzékfeletti világ? Nietzschének itt is volt egy igen érdekes
meglátása, ahogyan többször is volt. Felhívta a figyelmet arra,
hogy minden emberben benne rejlik egy másik is. Ezt költői
megfogalmazásnak tartják, pedig nem az. Minden emberben
benne rejlik egy másik ember! Ez gyakran sokkal okosabb, mint
az, aki megjelenik. A gyermek esetében például végtelenül
bölcsebb érzékfeletti valóság. Benne van az emberben. Amikor
ott ülünk az osztály előtt, és mondjuk, harminc tanulót
tanítunk egy könyv vagy füzet segítségével, akkor a harminc
tanulót talán betaníthatjuk arra, hogy ezt nyilvánvaló emberi
mivoltukkal természetesnek találják, de biztosak lehetünk
benne, hogy az ott ülő harminc rejtett ember másként ítéli
meg. A rejtett emberek azt mondják: ez olyasmire akar
tanítani, amit neki is ebben a pillanatban kell elolvasnia. Csak
tudnám, hogy minek kell azt tudnom, amit ő ebben a
pillanatban olvas el. Ő maga sem tudja, különben nem jönne
elő a könyvével. Én még fiatal vagyok, és tudnom kell azt, amit
ő maga sem tud, és fel kell olvasnia, pedig sokkal idősebb
nálam.
106
Így kell a dolgokat konkrétan felfogni. Az érzékfeletti világról
való beszéd nem a fantasztikus misztikában való ömlengést
jelenti, hanem éppen azt, hogy az élet valódi realitásairól
beszélünk. Már akkor is valódi realitásokról beszélünk, amikor
úgy beszélünk, ahogy a harminc láthatatlan szólt a harminc
látható tanítójához. Talán csak engedelmességből restellenek
róla hangosan beszélni. Ha bemegyünk a szobácskánkba és
végiggondoljuk a dolgot, akkor nem is tűnik olyan
ostobaságnak, és a harminc láthatatlan érzékfeletti
kijelentéseit egészen értelmesnek kell mondanunk.
Tisztában kell lennünk tehát avval, hogy a tanító vagy nevelő

előtt ülő fiatal individualitásban sok minden, a külső szemlélet
elől teljesen rejtett dolog megy végbe. Így jött létre az a
mélységes ellenszenv avval szemben, ami egyáltalán ilyen
módon közeledett. Hiszen sok bizalma természetesen nem
lehetett az olyan emberhez, aki a másik ember elé az
objektívvá vált tudományos üzemből lépett ki, ahogy ez a XIX.
század végén lassanként megszokottá vált. Így a tanulók
mélységes ellenszenvet éreztek lelkükben, meg sem
közelítették azt, aminek emberként kellett volna őket az
életben hordoznia, és így nem is fáradhattak ki tőle. Már nem
is akarták azt, amitől kifáradhattak volna. Így nem is tudtak mit
kezdeni azokkal az erőkkel, amelyek kifáradáshoz vezettek
volna.
Olyan emberekkel más területeken is találkozni lehetett, mint
amilyenek a XIX. és XX. század fordulóján az ifjúsági
mozgalmakban voltak. Csakhogy fizikailag néha nem is voltak
fiatalok, hanem gyakran igen öregek. A teozófiaihoz hasonló
mozgalmakban még találkozni
107
lehetett velük. Számos olyan ember volt ott, aki már nem volt
fiatal, és mégis az ifjúsághoz hasonlóan érzett azzal szemben,
amit a kortárs megismeréstől kaptak. A kortárs ismeretek nem
kellettek nekik, mert fárasztották őket. Míg a fiatalság a „ki
nem fárasztottság” miatt – elnézést a kifejezésért – tombolt,
addig sok teozófus altatót, valamilyen ópiumot keresett a
teozófiában. Mert a teozófiai könyvekben nagyrészt lelki
altatószer van. Valóban elszunnyadtak tőle. Foglalkoztatták a
szellemet, de nézzék csak meg, hogy sokszor hogyan
foglalkoztatták: a legvadabb allegóriákat találták ki! Egy érző
lélek a bőréből bújt ki, amikor a régi mítoszokra és mondákra
kitalált magyarázatokat hallgatta, az összes kimódolt allegóriát
és szimbólumot! Lelkileg, biológiailag nézve ez mind altatószer
volt. Voltaképpen egész jó volna egyszer párhuzamot vonni
egy nem fárasztóan töltött nap utáni hánykolódás és a szellem
valóságos mozgékonyságát bénító altatószer között.
Itt nem elméleteket írok le. Ezek a korszak hangulatai, és

valóban bele kell helyezkednünk ezekbe a hangulatokba,
amennyiben a legkülönbözőbb oldalaikról nézzük a dolgokat.
A XIX-XX. század fordulóján rendkívül jellemző ez a kifáradásra
való képtelenség. Ez azonban oda vezet, hogy voltaképpen
nem lehet semmilyen megfelelő dolgot találni, mert az emberi
fejlődés elérkezett arra a pontra, ahol ugyan rendkívül lelkesen
ismételgethették: semmi külsőt nem engedünk magunkhoz
közeledni, mindent a saját bensőnkből alakunk
kibontakoztatni, át akarunk vándorolni a világon, és
megvárjuk, amíg saját bensőnkből merül fel az, amit szüléink,
tanítóink és a régi hagyományok nem tudnak nyújtani,
megvárjuk az új közeledését. Meg lehet azonban kérdezni az
így beszélők közül sokakat, vajon eljött-e hozzájuk az új,
belerepült-e az emberiség nagy megváltásának mélységesen
108
áhított sült galambja a szájukba. Még azt is mondhatjuk, hogy
az akkori idők elragadtatott mámorát sok tekintetben most
legalább kis, egyeseknél talán már nagy csömör kezdi követni.
De csak jellemezni akarok, nem bírálni. Először a meglévőnek
erőteljes elutasítása jelent meg, mivel legbelső emberi lényünk
már nem tudta használni. E nagy elutasítás mögött rejtőzött
aztán a pozitívum: az igazi vágyakozás valami új után.
Az új utáni igazi vágyakozást csakis azáltal lehet beteljesíteni,

hogy emberi mivoltunkat azzal hatjuk át, ami nem erről a
Földről származik. Ha lelkünket és testünket egyszerűen úgy
hagyjuk működni, ahogyan akarnak, akkor egyáltalán nem
merül fel az, ami az embert igazán kielégítheti. Ha az ember
semmit sem akar felvenni magába, akkor olyan tüdőhöz
hasonlít, amely nem kap levegőt a légzéshez. Az ilyen tüdő
elhalása előtt, ha talán egy pillanatra is, átéli a légszomj
legnagyobb fokát. Ezt a légszomjat azonban önmagából nem
tudja csillapítani, levegőt kell vennie. A napokban beszéltem
arról a szomjúságról, amelyet becsülettel átérezve egy fiatal
ember valójában csak annak megtalálására vágyódhat, ami
nem csak őbelőle merül fel, mint a megöregedetett tudomány,
amely nem ad egészséges levegőt a léleknek.
Először ezt érezték. Azt azonban nem érezték eléggé, hogy új,
fiatal tudományra van szükség, új szellemi életre, amely újra
egyesülni tud a lélekkel. Látjuk, hogy a jelenlegi és az eljövendő
korszakhoz tartozó dolgoknak sok tekintetben hozzá kell
kötődniük az emberiség fejlődésének régebbi jelenségeihez.
Az a különbség, hogy az emberiség fejlődésének régi jelenségei
olyan lelki életből származtak, amely képekben élt és
álomszerű volt, a magunkban hordozott lelki életnek viszont
teljesen tudatosnak kell lennie. Erre törekszünk is még, de sok
109
tekintetben újra vissza kell térnünk a lélek régebbi
tartalmaihoz.
Lelki szemüket itt olyan szellemi állapotra szeretném
irányítani, amely a régi keleten a brahmanizmusban volt meg.
A brahminok iskoláiban négy módszerről beszéltek, amelyek
révén az ember életútján ismerethez juthat. Nehéz ezeket a
régi gondolatokat teljesen úgy megformálni, hogy
megfeleljenek a nemcsak évszázadok, de évezredek előtti
megismerési módnak. Mégis leírom ezt a négy megismerési
módot, hogy a dolog nagyjából találó legyen.
Az első valahol középen lebeg a hagyomány és az emlékezés

között, az a s-mr-ti szanszkrit tővel függ össze, és korunkban
csak eszmeként létezik. De jellemezni lehet, hiszen mindenki
tudja, mi az emlékezet, a személyes emlékezés. Mi szilárdan
összekapcsolunk bizonyos fogalmakat a személyes
emlékezéssel, akkoriban nem tették ezt a jelzett eszmével.
Náluk saját gyermekkoruk emléke inkább egységbe olvadt
avval, amit apjuk és nagyapjuk mondott. Nem tettek
különbséget az ember saját visszaemlékezése és a hagyomány
útján kapott tények között. Ha finomabb lélekismeretünk
lenne, akkor észrevennénk, hogy ezek a dolgok ma is
összemosódnak a gyermeki lélekben, mivel a gyermek sok
mindent felvesz, ami a hagyományon alapul. A mai ember csak
azt látja, hogy ezt gyermekkorában sajátította el. A régi hindu
inkább a tartalomra tekintett, és ez nem a saját
gyermekkorába vezette, hanem apjához, nagyapjához és
dédapjához. Így a hagyomány és a személyes emlékezés
szétválás nélkül áramlott egybe. Ez volt a megismerés első
eszköze.
110
A megismerés második eszközét ma „bemutatásinak
nevezhetnénk, de ez nem valakinek a bemutatását jelentette,
amikor a konvencionális érintkezésben megmondják a nevét,
hanem szó szerint „szem elé kerülést”, amit ma érzékelésnek
nevezünk.
A megismerés harmadik eszközét összefoglaló néven,

gondolkodásnak nevezhetnénk. Azt is mondhatnánk tehát,
hogy emlékezés a hagyománnyal, megfigyelés és összefoglaló
gondolkodás.
A régi brahmanizmus a megismerésnek még egy negyedik

eszközét is nagyon világosan megkülönböztette. Ezt a
következőképpen jellemezhetjük: más emberek közlései révén
kapunk valamit.
Figyeljük meg, hogy a régi brahminok a hagyományt nem

keverték össze a más emberek közlései révén kapott
ismeretekkel. Utóbbi volt a megismerés negyedik eszköze.
Talán világosabb lesz a dolog, ha éppen ahhoz kapcsolódunk,
ami hagyomány és ugyanakkor emlékezeti jellegű. Az
úgynevezett hagyománynál nem ébredtek annak tudatára,
hogy milyen módon érkezett hozzájuk, hanem csak a
tartalomra figyeltek. A megismerés negyedik eszközénél
azonban az átadás módja volt a fontos. Az emlékezetben őrzött
dolgoknál azt tartották szem előtt, hogy valaki más közölte
őket. Az emlékezésre magára hatott ébresztően az a tény, hogy
a dologhoz mások közlése útján jutottak hozzá.
Korunkban, a XIX. század igazi gyermekeinél azt hiszem,

sokaknál több-kevesebb fejcsóválást vált ki, ha a megismerés
eszközei között „más emberek közlését” is felsoroljuk. Ha az
összefoglaló gondolkodással kísérletező filozófus mások
111
közléseit is a megismerés eszközének tekintené, akkor
disszertációját el sem fogadnák, nemhogy magántanár
lehetne. Legfeljebb a teológiai fakultáson menne át, mert ott
ezt más formában ismerik el. Mi ennek az alapja? Az, hogy a
régi korokban még megértették azt az élményt, amikor a másik
ember a kölcsönös érintkezéskor lángra lobbant bennük
valamit. Amikor a többiek olyasmit közölnek velünk, amit még
nem tudunk, azt az élethez szükséges dolgok közé sorolták.
Annyira oda sorolták, hogy a szem vagy a fül érzékelésével
tekintették egyenrangúnak.
Ma természetesen egészen másképpen érzi az ember: nagyon

szép és jó, és együtt jár a világgal, hogy valaki közli a másikkal
azt, amit az nem tud. Ez azonban nem érinti a dolog lényegét.
A dolog lényegét az érinti, ha megfigyelik, kísérleteznek, és az
eredményeket világos szavakba foglalják. A másik embernek
semmi köze a megismerés lényegéhez. Korunkban ez a
természetes érzés, de emberileg nem helyes. Emberileg
egyszerűen hozzátartozik az élethez, hogy éppen szellemi-lelki
területen hathasson át bennünket belsőleg az, amit tegnap a
szociális élet hajtóerejének neveztem: a bizalom. Ezen a
speciális területen ez abból áll, hogy egy másik ember szavai
saját szellemi-lelki élményünk forrásává váljanak.
A tegnap jellemzett bizalmat elsősorban az ifjúságban kell
nevelnünk. A bizalom alapján kell rátalálnunk arra, hogy az
ifjúság mire szomjazik. Egész újkori fejlődésünk az ellenkező
irányba haladt. Még az elméleti pedagógiában sem értékeltek
azt, ha valakinek olyan mondanivalója van, amit a másik még
nem tud, és ezért közölni akarja vele. Még az elméleti
pedagógiát is úgy gondolták ki, hogy a fiatal embernek
lehetőleg csak olyasmit nyújtottak, ami önmagát igazolja. Ezek
112
azonban nem lehettek nagyon átfogó bizonyítékok. Ezért a
bizonyítási készség tekintetében igen gyermeteg fokon
maradtak. A pedagógia mintegy így gondolkodott: hogyan
adhatok át valamit a gyermekeknek, még olyan feltételezés
mellett is, hogy nem hisznek el nekem semmit? Hogyan
vezethetek be szemléltetően bizonyító módszert? – Nem
csoda, hogy ennek megfelelő visszhangja támadt, és most már
mindenre bizonyítékokat kértek a pedagógustól. Most
voltaképpen olyasmit mondok, amit talán elavultnak találnak.
De egyáltalán nem érzem annak, hanem nagyon is
korszerűnek, az ifjúsági mozgalom részének.
Ha ma nevelni akarunk, számos fiatal ember előtt állva, akkor

mielőtt még igazán megközelítettük volna őket, már az hangzik
felénk a gyermeki lélekből: bizonyítsd be! Nem kívánhatod,
hogy higgyünk neked. Nem kritikának szánom, de tragikusnak
érzem, hogy az ifjúság ebben szenved, hogy az öregek úgy
nevelték, hogy egyáltalán nem képes valamit elfogadni, holott
az élethez ez szükséges. Ezért ma óriási kérdés merül fel
számunkra, amivel a következő napokban foglalkozunk. Ezt a
kérdést kissé radikálisan szeretném jellemezni.
Képzeljük csak el, hogy az ifjúsági mozgalom tovább halad, és

egyre fiatalabb embereket ragad meg, végül a csecsemőket is.
Ez lesz a csecsemők ifjúsági mozgalma, és ahogy a későbbi
ifjúsági mozgalom visszautasítja a neki nyújtott megismerést,
úgy a csecsemők is, akiknek még az anya mellét kell kapniuk,
azt mondják: elutasítjuk, ellene szegülünk annak, hogy valamit
kívülről kapjunk. Mindent önmagunkból akarunk megkapni,
nem az anya melléből.
113
Itt az ifjúság égető kérdését foglaltam képbe. Mert az ifjúság
voltaképpen azt kérdezi: honnan merítsünk szellemi
táplálékot? – És eddig olyan módon kérdezett, ahogy a
csecsemő képében ábrázoltam. Így a következő napokban az
élet forrásainak a kérdését közelítjük meg, amelyekhez Faust is
igyekezett. A kérdést képszerűen állítottam Önök elé, ez
indítékot adhat egy olyan megoldás megközelítéséhez, amely
érzelmük, érzésük, sőt talán egész életük számára jelenthet
valamit.
114
[Az emberiség történelmi fejlődése a kinyilatkoztatott
gondolatoktól az önállóan feldolgozott gondolatokig. Csak
külsődleges történelmünk van, nincs érzelmi, gondolati és lelki
történelmünk. A 333. év. Nominalizmus és realizmus. A
középkor tragikuma: az emberi gondolatoknak a szellemi
világgal való kapcsolata tűnőben van. Az újabb korban a
gondolatoknak a külső érzéki világból való összeszedése lépett
a gondolatok belső koncepciójának a helyére. Kepler, két világ
képviselője. A gondolatok isteni-szellemi természetének
érzületéből a legutolsó utócsengések is elvesztek a XIX.
században (Henle, Burdach, Hyrtl). Megjelent a ,,lélek nélküli
lélektan ,,. Sok nagytehetségű embernek jelentett érzelmi
problémát a mikroszkóp fejlődése. Fortlage. Az antropozófus
irodalom aktív gondolkodást kíván, amelyben a szív is részt
vesz, nem csak a fej. Akarati problémáról van szó. A
gondolkodásba belevitt aktivitás révén kell a gondolkodás
isteni mivoltát újra megszereznünk.]
Eddig azt próbáltuk meg kívülről jellemezni, hogy mit élhetett
át a feltörekvő ember a XIX-XX. század fordulóján. Lelki
tekintetünkkel eközben azt követtük, hogy az ember szellemi
kultúrája milyen speciális vonásokat öltött. Ma belülről fogjuk
az ember lényét megszemlélni, hogy megtaláljuk az átmenetet
az igazi önismerethez.
Ahogyan a Nyugat szellemi fejlődésének külsőségesebb

szemlélése a XV. század első harmadához utasít bennünket,
úgy bensőségesebb szemlélete kedvéért a Kr. u. IV. századhoz
kell visszatérnünk. Ha azt az évet szeretnénk meghatározni,
115
amely mintegy éles határvonalat jelent, akkor ez a 333. év. Ez
természetesen csak megközelítő évszám, nem matematikailag
kell elgondolni, hanem úgy, hogy hozzávetőlegesen utal az
európai emberiség igen nagy részét érintő fontos tényekre.
Kíséreljünk meg betekinteni egy olyan emberi lélekbe, aki ez

előtt az időpont előtt élte bele magát az akkori Dél-Európában,
esetleg Észak-Afrika egyes vidékein található kultúrába. Hiszen
elsősorban ezek a vidékek jönnek tekintetbe, ha az akkori kor
valóban mérvadó szellemi életét akarjuk figyelembe venni. Az
említett emberi lelkek akkor még teljesen tudatában voltak
annak, hogy az ember gondolatait nem a fejében dolgozza ki,
ezek kinyilatkoztatások az egyes ember számára. Ha pedig
valaki nem alkalmas ilyen kinyilatkoztatásra, akkor közvetve,
mások közlésében megbízva kaphatott ilyen kinyilatkoztatást.
Akkor nem volt meg az a ma lelkileg mérvadó érzés a tanult és
nem tanult embereknél, hogy gondolataikat maguk dolgozzák
ki a fejükben. Voltaképpen az átmeneti időszakban voltak. Elő-
Ázsiában a kiváló szellemiségek avval a kérdéssel foglalkoztak,
hogy a gondolatok hogyan érkeznek a szellemi birodalomból
az emberhez. Dél-Európában, Észak-Afrikában éppen
kételkedni kezdtek abban, hogy az ember képes befogadni a
gondolatok kinyilatkoztatását. Le kell azonban szögeznünk,
hogy ezek a kétségek csak egészen halványan jelentkeztek, míg
az az érzés volt uralkodó, hogy ha valakinek gondolata támad,
azt valamely isten sugalmazta, még ha közvetetten emberi
átöröklés közvetítésével is, vagy hagyományosan, nem a
természetes átöröklés útján. A gondolat csak
kinyilatkoztatással juthat be a földi fejlődésbe.
Ilyen irányban először a Nyugat szellemi életének azok a

résztvevői mutattak intenzív készséget, akik az északi népekből
116
jöttek a déli kultúrákba. Germán-kelta vérségűek voltak, és
északról jutottak délre a népvándorlás különböző áramlataival.
Talán saját jellegük folytán is eljutottak volna ahhoz a
kijelentéshez, hogy a gondolatokat ők dolgozzák ki. Ezt az
érzést azonban az egész ott lévő görög-latin és keleti kultúra
tompította. Ezért a kultúrák egészen a IV századba nyúlóan
egészen rendkívüli módon keveredtek, és ebbe minden
lehetséges tényező belejátszott. A délre való vándorlásnál
azonban mindenesetre intenzíven érezték, hogy
belenevelődnek abba a szemléletbe, hogy az emberek csak
azáltal ragadhatják meg a gondolatokat, hogy azok az
érzékfeletti világból behúzódnak az érzékibe.
Hiszen csak külső történelmünk van. az érzelemnek, a
gondolkodásnak, a léleknek nincs történelme. Ezért nem hívják
fel a figyelmünket arra, hogy az emberiség lelki alkata teljesen
más lett az egymásra következő évszázadok során. Éppen a
Kr.u. IV. században volt rendkívül éles a belső emberi érzület
fordulata. Ekkor jelent meg valami először, ami az embert
elgondolkoztatta gondolati világának eredete felől. Azelőtt
magától értetődő volt, hogy a gondolatokat kinyilatkoztatták,
ennek belátásához most lassanként elméletre volt szükség. E
lelkek számára azonban még egyáltalán nem volt meggyőző
tény, hogy az ember gondolatvilágát önmagából munkálja ki.
Gondoljuk meg, hogy mekkora különbség van éppen ilyen
vonatkozásban a mai korban élő lelkek és az akkoriak között.
Mindig csak bizonyos számú lélekről beszélek. Amit leírok, az
természetesen a legkülönbözőbb árnyalatokban volt meg. Az
emberiség egy részénél úgy volt, ahogy leírtam, a másik résznél
még megvolt az a legyőzhetetlenül erős, intenzív hit, hogy
organizmusukban egy szellemi-lelki lény foglal helyet, és ez
117
közvetíti a gondolatokat. Az emberiség egyfajta vezető rétege
fogta fel úgy a gondolatokat, hogy felmerülhetett a kérdés:
honnan vannak gondolataink? A többiek számára a gondolatok
egészen magától értetődően sugallatok voltak.
Nézzük például a megközelítően 333 után született lelkeket.

Ezek a lelkek már nem tudtak a gondolat eredete felől
természetes érzés alapján magától értetődő felvilágosításra
szert tenni. A következő időben ezért az elméleti emberek,
filozófusok, teológusok avval küszködnek, hogy a
gondolatoknak tulajdonképpen mi is a jelentőségük a világban.
Eljött az a kor, amikor a nominalizmusról és realizmusról
vitatkoztak. A középkori nominalisták azt mondták, hogy a
gondolatok voltaképpen csak az emberi individualitásban
élnek, csak összefoglalják azt, ami kint a világban és az egyes
individuumokban létezik. A realisták, mondhatnám, még
intenzíven emlékeztek azokra a régi időkre, amikor az emberek
a gondolatokat szubsztanciálisan fogták fel, valami
szubsztanciálisan megnyilvánuló dolognak. Úgy fogták fel,
hogy magukban azt mondták: nem én gondolom a gondolatot,
nem én foglalok össze minden kutyát a „kutya” általános
gondolatában, hanem reálisan létezik egy olyan gondolat,
amely a szellemi világból nyilatkozik meg az ember számára,
mint ahogy a szín vagy a hang az érzékek számára. A gondolat
helyes megértéséért küzdöttek, hiszen az úgyszólván csak
önálló tulajdonként költözött az emberi lélekbe. Éppen ebből
a szempontból rendkívül érdekes, ha elmélyedünk a középkori
szellem történetében.
A XV. századhoz közeledve egyre jobban megmutatkozik az

emberek intenzív küzdelme, dűlőre akarnak jutni avval, ami a
gondolkodás révén nyilvánul meg az emberi természetben.
118
333 előtt az emberek úgy érezték, hogy a Föld körül az istenség
hullámzása áramlik, éppen úgy, ahogy fizikailag az atmoszféra
áramlik a Föld körül, és ez a körüláramlás, lények
megnyilatkozásaként hagyja ott az emberben a gondolatokat.
Az emberbe mintegy a Földet körülvevő isteni világ nyomai
vésődnek be gondolatokként. A 333 előtt így gondolkodó
lelkeknél még éppen a gondolatvilág révén volt meg a szellemi
világgal való összefüggés érzése, a középkor tragikus vonása
viszont az, hogy az emberek a gondolatot még valahogy hozzá
próbálták kötni az isteni szellemiséghez.
Miért törekedtek a gondolkodásról a gondolkodó lelkek, ha

szabad így mondanom, a XV. századig olyan intenzíven arra,
hogy a gondolatot hozzákapcsolják a világmindenség isteni-
szellemiségéhez? Azért, mert ezek a lelkek valamennyien belső
impulzust éreztek magukban, bár nem tudták világos
fogalmakkal kifejezni, de egészen határozott lelki élményként
volt bennük. Ez az impulzus onnan eredt, hogy az emberiség
IV. és XIV század között született vezető lelkei valamennyien
annak a kornak újratestesült lelkei voltak, amely több-
kevesebb idővel megelőzte a 333-as évet, és a fogalmak
realitása vagy puszta nominalitása felől azok vitáztak élénken,
akik a golgotai misztérium kortársai voltak.
A golgotai misztérium bizonyos magányosságban történt meg
odaát Elő-Ázsiában, de az elő-ázsiai történés csak egy esemény
felszíne, amely csakugyan szellemi eseményként játszódott le
a fizikai világban. Itt történt valami azokban a lelkekben, akik
elértek egy bizonyos érettséget. Ha azonban a gondolatok
realitásán vagy irrealitásán vitatkozókat figyelembe vesszük,
akkor valójában ezek az első három keresztény század
újratestesült lelkei. Az akkori civilizált emberiség azonban
119
lényegében olyan lelkekből állt, akik a golgotai misztérium
előtt testesültek meg. Akkor még teljes egészében megvolt a
kapcsolat az emberi lélek és az isteni-szellemi világ között, és
ez abban fejeződött ki, hogy a gondolatokat egészen magától
értetődően kinyilatkoztatásoknak fogadták el. A középkorban
élő lelkek ezt élték át sok évszázaddal régebben az előző földi
életükben, és ebből alakult ki az az impulzus, hogy a
gondolatvilág realitásáról vagy irrealitásáról vitatkozzanak.
Mit neveznek nagy skolasztikának éppen az újabb kor

küszöbén, a XIII-XIV-XV. században? Mi hatotta át belsőleg
ezeket a nagy skolasztikusokat? Az a tény, hogy meghatározó
dolog érkezett el az emberiség fejlődésében. Ezt nem mondták
ki a jellemzett korban ezek a kiváló lelkek, de érezték. Úgy tűnt
számukra, mintha az istenek elhagyták volna az emberi
gondolatvilág területét, mintha az embereknek már csak
kipréselt gondolataik volnának. És ha betekintünk azokba a
lelkekbe, akik a XV. századtól kezdődően születtek meg, akkor
azt látjuk, hogy ezek az előző földi életükben nem sokkal 333
után éltek, és a VIII-IX. keresztény évszázadig még – legalábbis
az emberiség tanítói – csakugyan úgy érezték, hogy az emberi
gondolat Isten adománya.
A XIX-XX. század fordulóján viszont azok az emberek születtek

újra – természetesen megint csak az emberiség egy részéről
van szó – akik már előző földi életükben úgy érezték, hogy a
gondolati világot Isten teljesen elhagyta. Ha tehát az emberi
léleknek nemcsak külső sorsára tekintünk, hanem belső
sorsára is, akkor el kell tekintenünk attól, ami
gyermekkorunktól kezdve akar a mélyből, az emberi lélek
mélységeiből a felszínre kerülni. Arra a korra kell tekintenünk,
amikor azok a lelkek testesültek meg, akik tanítóiktól már nem
120
hallhatták, hogy a gondolatokon Isten hullámzik át, Isten hatja
át őket. Ezáltal támadt az a belső érzés, hogy a gondolatoktól
menekülni kell, hogy azoknál valami sokkal melegebbre,
szubsztanciálisabb dologra van szükségünk. Ez az érzés azáltal
jött létre, hogy a gondolatok isteni jellege már az előző
inkarnációban kétségessé vált, vagy teljesen el is veszett.
A XIX-XX. század fordulóján élték át az emberek a

legintenzívebben annak tragikumát, ami az előző földi életből
sugárzik át a mostaniba. Az ember már a XV. század első
harmada óta elveszítette azt, hogy az isteni-szellemi világból
gondolatokat fogadjon be. Mivel az isteni-szellemi világból már
nem kaphatott gondolatokat, azért azokat a külső
megfigyelésből szerezte meg. A megfigyelés és a kísérletezés
művészete azért ért el olyan sokat, mert a belső koncepció
helyett a külső érzéki világból szedték össze a dolgokat. A
világtörténelmi létesülés- ben azonban nem jelenik meg
azonnal az, ami nem a külső körülményektől függ. Mert ha már
az emberek a XV. század óta el is vesztették azt a képességet,
hogy a gondolatokat belülről hozzák létre, hogy az isteni-
szellemi világ kinyilatkoztatásaiból kapják őket, még nem
voltak itt azok a lelkek, akik átérezték volna annak a teljes
tragikumát, hogy a gondolatok kinyilatkoztatása elhagyott
bennünket. Azoknál a lelkeknél, akik előző földi életüket a VI-
VII. keresztény évszázad előtt, és főleg a IV. keresztény
évszázad előtt élték le, még érzelmileg élt valami, amit így
lehetne kifejezni: el kell ismernünk, hogy gondolatainkat a
külvilágtól kapjuk, lelkünk mégis azt mondja, hogy még a
külvilágtól kapott gondolatok is Isten adományai. Már nem
tudjuk, hogy hogyan lehet őket átélni, de lelkünk azt mondja,
hogy Isten adományai.
121
Ilyen lelkialkata volt egy egészen ragyogó szellemnek,
Johannes Keplernek. Kepler a régebbi és az újabb kornak
egyaránt természetkutatója volt. Gondolatait a külső
megfigyelésből merítette, de belső átélésében még teljesen
megvolt az az érzése, hogy amikor az ember gondolatokat
fogad be a természetből, akkor isteni lények vannak jelen.
Hiszen Kepler alapjában véve félig beavatottnak érezte magát,
és a világ felépítésének elvont felfogását magától értetődően
érezte át művészi módon.
Tudományosan rendkívül értékes, ha belemerülünk az emberi

gondolatvilág fejlődésébe, ahogyan ez Kepler útján
végbement. Emberileg erősen megragad bennünket, ha Kepler
lelki életébe merülünk bele. A későbbi időben voltaképpen
egyetlen természetkutatónak sem volt ilyen intenzív és
bensőséges lelki élete, főként az emberiség nagy részének
mérvadó tanítói között. A XV és XIX. század közti időben
teljesen elveszett az az érzés, hogy a gondolat kapcsolatot hoz
létre az emberi lélekben az isteni-szellemiséggel.
Aki a korszakok egymásutánját nemcsak elnagyoltan, a

tartalmakat felvéve tanulmányozza, hanem érezni is képes,
annak számára egészen sajátságos dolog nyilvánul meg. Arról
nem is akarok beszélni, hogy az ezt követő kor tudománya
teljesen képtelenné vált arra, hogy a természetről olyan
speciális módon gondolkodjék, ahogy azt Goethe tette. A kor
külső tudományára gondolok, mert az egyáltalán nem tudta,
hogy min is alapul a különbség közte és Goethe tudománya
között. De erről nem is akarok beszélni. Elég, ha a XIX. század
első harmadának természettudományos könyveit veszik
kézbe, ezek bizonyos értelemben hangadóvá váltak a későbbi
szellemi irányzat megalapításánál, mint Henle vagy Burdach
122
fiziológiai művei – utóbbi még teljesen a XIX. század első
harmadához tartozik, még ha valamivel később írta is – és
akkor meglátják, hogy mindezekben még másféle stílus
uralkodik. Még van bennük némi közvetlenül a lélekből fakadó
szellem, amikor például embriókról, vagy az emberi agyvelő
felépítéséről beszélnek. Van még bennük valami, ami a
későbbiekből teljesen kiveszett.
Itt rendkívül fontos, hogy emlékeztessünk egy olyan

személyiségre, aki a XIX. század utolsó harmadában működött,
de már alárendelte magát annak, hogy a tudományból kiűzze
a szellemi életet, bár lelkében mégis megvolt ez a szellemi élet.
Hyrtl anatómusra gondolok, aki csak egészen kis részben
tartozik a XIX. század utolsó harmadához, főként a második
harmadához tartozik. Próbálják csak ki magukon Hyrtl
anatómia-könyveinek a hatását. Már a későbbi anatómusok
stílusában ír, de látható, hogy ez nehezére esik. Egyik fejezetet
a másik után írja, és mindenütt meg kell tagadnia magától,
hogy mondataiba még valami lelkiséget áramoltasson bele. Ez
azonban olyakor előbukkan a stílusából, sőt némileg néha a
mondatok tartalmából is. De mintha szigorú kényszer
uralkodnék, hogy megsemmisítse az ember belsejéből
felmerülő lelki-szellemiséget, amikor valamilyen természeti
folyamatról ír. Ma csak nehezen képzelhető el, hogy mit
élhetünk át, ha egy jelenlegi anatómia-könyvből Hyrtl-hez vagy
Burdach-hoz nyúlunk vissza. A XIX. század első és főként
második harmadának tudományos érzületében kibontakozott
csekély mélységhez képest úgy érezzük, mintha kissé
befűtöttek volna. Bizonyos, hogy a tudomány nem volt magas
színvonalú. Ez triviális igazság, nem is kell bővebben szólni róla.
De arról beszélek, amit az ember átél a tudományban. És erre
azt mondhatjuk: a tudósok lelkének belső útján meglátható az,
123
amit a szellemtudomány mutat, hogy tudniillik a XIX. század
végén egyre több olyan lélek érkezett, akiknél voltaképpen
nem volt már meg előző földi életükből az az impulzus, hogy a
gondolatot isteni-szelleminek érezzék, még utóhangja sem volt
ennek. Hiszen az egyes elmúlt földi életek érzése régen
elveszett, de utóhangja még sokáig megvolt.
Ez volt a helyzet azokkal a lelkekkel, akikben valóban volt

eleven melegség, akiket még nem szikkasztott ki az az előítélet,
hogy a tudománynak olyan értelemben kell objektívnek lennie,
ahogy azt a tudomány definiálni szokta. Amire a
szellemtudomány törekszik, az valóban igen objektív, de nem
abban az értelemben, ahogy ők gondolják. E lelkek azt
kérdezték: mi az bennünk, ami mégis az isteni-szellemiséghez
kötődik, amiről már előző földi inkarnációnkban leszakadtunk?
Ezt természetesen nem tudatosan kérdezték, hanem
tudattalanul. Ez már valóban annak az érzésnek a
tudatosodása, hogy az ember elveszítette kapcsolatát az
isteni-szellemi világgal. Másfelől azonban az a helyzet, hogy
nem szabad elveszítenie, mert a kapcsolat tudata nélkül – még
ha az homályos is – voltaképpen nem is tud lelkileg élni. Ezért
keletkezett olyan erős hajlandóság a szellem iránti bizonytalan
vágyakozásra, de egyúttal a szellem elérésére való képtelenség
is.
Éppen ez jellemzi a XIX-XX. század fordulóján felnövekvő
generációt, még a XX. század elején is, hogy mintegy azt a
kérdést tette fel az idősebb generációknak: van-e még
egyáltalán lehetőség arra, hogy földi létünkben megjelenő
környezetünkben felfedezzük a szellemet? És a fiatalság
voltaképpen öntudatlanul kérdezte vezetőitől: hogyan találjuk
meg a szellemiséget a természetben, az emberi életben? A
124
vezetők azonban tudománytalannak találták és elutasították,
hogy a szellemet belevigyék a természet és az emberi élet
szemlélésébe.
Hiszen a XIX. század második felében történt az a szörnyűség,
hogy megjelenhetett a jelszó: pszichológia, lélektan lélek
nélkül. Nem helyezek rá nagy súlyt, hogy egyes filozófusok azt
mondták, hogy lélek nélküli lélektanra van szükség. Amit a
filozófusok mondanak, az nem olyan nagyhatású, de a
legszélesebb körök érzéseinek tünete, amelyek alapján a
fiatalokat világszerte kezelik. Bizonyos, hogy csak kevés
filozófus mondta ki, hogy lélek nélküli pszichológiára van
szükségünk. De az egész korszak azt sugallta, hogy mi
idősebbek, olyan ásványtant, állattant, növénytant, biológiát,
antropológiát, sőt történelmet akarunk nektek tanítani, amely
úgy jelenik meg előttetek, mintha legfeljebb lelki élmények
léteznének, nem pedig emberi lélek. Így voltaképpen az egész
világot lélek nélkülinek kellett érezni, amennyiben
tudományosan szemlélték. Ezek a lelkek elsőként hozták
magukkal előző földi életükből a léleknélküliség érzésének
tragikumát, nekik kellett a legintenzívebben kérdezni: hol
találjuk meg újra azt, hogy a szellem betölti a lelket? De
felvilágosítást annál találtak legkevésbé, amit a korszak a
legnagyobbra értékelt, még ha bizonyos vonatkozásban
jogosan értékelte is a legnagyobbra.
Természetesen még a XIX. században is elenyészően csekély
számban írtak az emberek a század utolsó harmadában olyan
könyveket, amelyekből lelki életükről kiderül valami, és
biztosíthatom Önöket, hogy egészében véve nem azok írtak
könyveket, akik a legokosabbak voltak. Azok között, akik nem
írtak könyveket, lényegesen okosabbak vannak azoknál, akik
125
írhattak. Szellemtudományos módszerekkel azonban
betekinthetünk azokba a mélyenszántó lelkekbe, akik a XIX.
század utolsó harmadában éltek a szellemnélküli tudománnyal
elégedett, felületes gondolkodású emberek között, és akkor
láthatjuk a nehéz problémákkal való küszködésüket. De
akiknek ilyen belső életük volt, azokat úgyszólván meg sem
hallották. Nem jutottak hozzá, hogy lelki életükkel valamilyen
módon „irányítók” legyenek.
Sokan előre látták, hogy a mikroszkóp egyre inkább mihez fog

vezetni a XIX. század második felében. Ilyen lelkek éppen azok
között voltak, akik részt vettek a szellemi életben, de nem
hatoltak igazán mélyére, mert a szellemnélküli szellemi élettel
nem jutottak dűlőre. Ezért még gondolatban is elnémultak a
tudomány nézetei előtt. De mélyen átérezték a kérdést:
hogyan lehet a mikroszkopikus fejlődést a makroszkopikus
fejlődéssel összefüggésbe hozni? Egyre jobban átélték, hogy
evvel az érzelmi problémával állnak szemben.
Olyan emberek is voltak, akik nevelésük folytán a

szellemnélkülivé vált tudományos hagyománnyal tartottak, és
egyre több tudományos sikert reméltek a mikroszkóp
továbbfejlesztésétől. Voltak azonban elmélyültebb lelkek, akik
rossz érzéssel álltak szemben a mikroszkóp egyre nagyobb
fejlődésével, és különösen az ebből fakadó nézetekkel. Az
előbbiek reménysége abban kulminált, hogy a kis dimenziók
további vizsgálatával az életet is egyre jobban meg lehet majd
ismerni, az utóbbiak az egész tevékenységet úgy érezték,
mintha a világ voltaképpen kicsúszna alóluk. Ténylegesen
voltak olyan emberek, akik a mikroszkopizálást a lelkiség
kiszivattyúzásának érezték. Remélem, nem tételezik fel rólam,
hogy misztikus-fantasztikus módon gúnydalt akarok költeni a
126
mikroszkópról – ez eszembe sem jut. Természetesen jól
ismerem a mikroszkóp érdemeit, és nem gondolok arra, hogy
a tudományt valamilyen ponton vissza akarjam fordítani.
Amiket azonban elmondok, azok a lelki élet tényei.
Ezek a szórványos szellemek egyre ritkultak. Egyikük Fortlage

volt, aki jénai professzorként tanított a XIX. század vége felé.
Körülbelül ezeket mondta: egyre alaposabban nézünk a
mikroszkópba, és egyre kisebb dolgokat fedezhetünk fel, de
ezekben elvész a szubsztanciális igazság. Ha valóban látni
akarjátok azt, amit a mikroszkópba tekintve akartok
megtalálni, akkor pillantsatok ki a végtelen világűrbe. Amit a
kicsiben kerestek, az valójában a csillagokból szól hozzátok.
Még az élet titkáról is beszéltek, és a kicsiben a legkisebbet
keresitek. Itt azonban elvész az élet, ha nem is a realitás, de a
megismerés számára. Akkor találhattok rá újra, ha a
csillagokban tudjátok leolvasni.
Egyesek ugyan azt mondták, hogy az életet a kozmoszból
hozzák le, de anyagi közvetítőt kerestek, például a
meteortömegek révén, amelyek a világűrön átrepülve más
világokból hozták a csírákat egykor a Földre. Ha azonban a
Földről tekintünk a „végtelen” térbe, akkor a tér nem is
végtelen. A mechanikus-matematikus szemléletmóddal
Giordano Bruno elvette az égboltot, de a belső szemlélet
számára megint itt van, olyan értelemben, hogy a Földtől a
végtelenbe nem lehet egyszerűen egy kör sugarát meghúzni
egyre tovább. A kör sugarának valójában vége van, és addig,
ahol végződik, mindenütt életet találunk a világ belső
perifériáján, nem pedig halált. A világ perifériájáról
mindenhonnan besugárzik az élet.
127
Ezekkel csak arra akarok utalni, hogy a lélek milyen belső
érzelmi problémákkal találta szembe magát a XIX-XX. század
fordulóján Valóban a lélek legtompább érzületéből tették fel a
kérdést: hol találunk újra szellemiséget?
Ahhoz, hogy az úgynevezett ifjúsági mozgalom bármely

fázisának megfelelő tartalma legyen, ennek kell hangulattá
válnia, ennek az érzelmi kérdésnek: hol találom a
szellemiséget, hogyan éljük azt át? Itt valóban arról van szó,
hogy minden vágyakozó várakozás mellett az ifjúságnak
eszményei is legyenek, amelyek belső lelki munkára
irányulnak. A következőkkel azt szeretném bevezetni, amit
holnap erről el kell mondanom.
Amit antropozófus szellemtudománynak nevezek, abban már

„A szabadság filozófiá”-jának előszavában olyasmivel
találkoznak, amit nem érthetnek meg, ha csak annak a passzív
gondolkodásnak adják át magukat, amit ma különösen
kedvelnek. A legtöbb ember ennek az istentől elhagyott
gondolkodásnak adja át magát, amelyet már előző életében is
otthagyott az Isten. Ezt tehát csak akkor érthetik meg, ha
szabadon kifejlesztik azt a belső impulzust, hogy
gondolkodásukba aktivitást vigyenek bele. Nem haladhatnak
együtt avval, ami a szellemtudományban él, ha nem kerül bele
az a szikra, az a villám, amely a gondolkodást aktivizálja. Ezzel
az aktivitással kell a gondolkodás isteni mivoltát is újra
megszerezni.
Az antropozófus irodalom azt igényli, hogy aktívan

gondolkozzunk. A legtöbben csak passzívan tudnak
gondolkodni, és úgy vélik, hogy a gondolkodás nem lehet aktív.
Az aktív gondolkodásnál nem lehet aludni, sem pedig
128
intellektuálisan álmodni. Együtt kell vele haladni, meg kell
mozgatni, és ahogy ezt megtesszük, azonnal vele haladunk.
Akkor már nem lesz csodálatos dolog, amit modern szellemi
látásnak neveznek. Csak azért tűnik még mindég
csodálatosnak, mivel az emberek nem akarnak erőt kifejteni,
hogy gondolkodásukba aktivitást vigyenek. Ebben a
vonatkozásban ez sokszor kétségbeejtő. Ha az aktivitás
követelményét támasztjuk a gondolkodással szemben, olykor
úgy érezzük, hogy az illető mintha árokban heverne, tagjait
nem mozgatná, még a szemét sem nyitná ki, és ha egy arra járó
megkérdezi, hogy miért olyan szomorú, akkor azt feleli: mert
semmit sem akarok csinálni. A kérdező elcsodálkozik, hiszen az
ott heverő már látszólag hosszú ideje nem csinál semmit. De a
semmittevést még fokozni akarja. Ekkor a kérdező így szól:
hiszen valóban nem csinál semmit! A felelet pedig ez: együtt
kell haladnom a Föld forgásával, és még ezt sem szeretném.
Ilyennek tűnnek azok, akik gondolkodásukba nem szeretnének

aktivitást belevinni, azt az erőt, amely csakis az emberből
kiindulva teremthet újra összefüggést az emberi lélek és a
szellemi világ isteni-szellemi tartalma között. Önök közül sokan
megvetik a gondolkodást, mert csak passzív formájában
találkoztak vele. Ez azonban csak a fej gondolkodására
vonatkozik, amikor az ember szíve nem vesz részt benne. De
próbáljanak meg egyszer aktívan gondolkodni, akkor
meglátják, hogy a szív ilyenkor menynyire közreműködik.
Korunk embere akkor jut a legintenzívebben a szellemi világba,
ha sikerül az aktív gondolkodást kifejlesztenie. Mert az aktív
gondolkodással jutunk el oda, hogy gondolatainkban ismét a
szív erői legyenek.
129
Aki a szellemet nem olyan gondolati úton keresi, amelyen
szívvel kell járni – még ha ez nehéz is – és ezt a szellemi életet,
amely kezdettől fogva átáramlott az emberiségen, nem ezen
az úton keresi, akkor olyan, mint a csecsemő, aki azt hiszi, hogy
önmagától tud táplálkozni az anyai mell nélkül. Tartalmas
mozgalomhoz csak úgy lehet eljutni, ha megtaláljuk annak
titkát, hogy bensőnkben olyan aktivitást fejtsünk ki, hogy ismét
igazi szellemi táplálékot szívhassunk a kozmikus létből, igazi
szellemi italt. Ez azonban elsősorban akarati probléma. Ma
rendkívül sok függ a jóakarattól, az energikus akarattól, és amit
ma keresünk, azt semmilyen elmélet nem oldja meg, hanem
egyedül és kizárólag a bátor akarat, az erős akarat fog
megoldást hozni.
A következő napokban avval fogunk foglalkozni, hogy a
jóakaratra, az erős akaratra hogyan találhatunk rá.
130
[Az emberek között hiányzik az összekötő híd. Ma a fiatalok is
mindent meg akarnak ítélni. Ez csak az intellektusból
lehetséges. Az élet összefüggéseiről csak aktív gondolkodással
lehet ítéletet mondani, ez pedig nem szerezhető meg 18 éven
alul. A régebbi nevelés nem a diplomával igazolt tudáson múlt,
hanem a képességen. A tanító azáltal szerzett magának
tekintélyt, hogy bebizonyította, mire képes. Grammatika,
retorika és dialektika, művészi tanítás. Ma is a művészi
elemnek kell áthatnia az egész oktatást. Az igazságot csak a
szépség révén lehet megszerezni. Az ember intellektuálisan
nem érthető meg. A külső természethez igazodó fogalmak csak
a fizikai testnek felelnek meg. Már a legalárendeltebb
érzékfeletti részünk, az étertest is csak művészi lelki átélésből
érthető meg. Az igazi ifjúsági mozgalom nem ellenszegülés
lesz, hanem olyan mozgalom, amely úgy nyomul a tanítóhoz,
mint a csecsemő az anya melléhez. Ez akkor történhet meg, ha
a fiatalabb generáció elé az idősebbek a szépség alakjában
tárják ki az igazságot. Akkor nem a passzív intellektushoz
szólnak, hanem az aktív akarathoz.]
Tegnap utaltam az emberi léleknek a történelmi fejlődés során

létrejött változására, ebből megláthatták, hogy korunkban az
ember másképpen áll szemben a másik emberrel, mint a
tegnap említett 333-as év előtt.
Feltételezem, hogy ismerik az ember lényének tagozódását,

ahogy az antropozófiai ismeretek alapján megállapítható. Az
emberi lélekben meg kell különböztetnünk az úgynevezett
értelmi- vagy kedélylelket, amely a XV. századig különösen
131
mozgékony és tevékeny volt az emberi természetben, és a
tudati lelket, amely azóta tevékenykedik, elsősorban azokban
az emberekben, akik fejlődésük folyamán eljutnak az
emberiség kulturális eredményeihez.
Ha az emberi lélek bizonyos tevékenységét értelmi- vagy

kedélyléleknek nevezem, ez nem jelenti azt, hogy éppen a mai
értelemben vett értelmi képesség lenne különösen jellemző rá.
Meg kell látnunk, hogy az értelmi- vagy kedélylélek különösen
a görögöknél volt fejlett, és ez egyáltalán nem a mai
intellektuális értelem. Éppen a tegnapi fejtegetésekből derül
ki, hogy ezt hogyan kell érteni.
A görögök számára fogalmaik, eszméik a szellem adományai
voltak. Az értelem ezért nem volt olyan hideg, halott, száraz,
mint ma, amikor megdolgozunk érte. Az intellektualizmus csak
a tudati lélek speciális fejlődésével jött el. Az értelmi- vagy
kedélylélek fogalmát csak úgy sajátíthatjuk el helyesen, ha
teljesen belehelyezkedünk a görög ember lelkületébe. Akkor
rájövünk, hogy miben különbözik a világhoz fűződő viszonya
attól, ahogy mi ma viszonyulunk a világhoz. Néhány dolgot
azonban, amit még tekintetbe kell venni, éppen a mai
fejtegetéssel akarunk szemléletesebbé tenni.
Ezeket a bevezető szavakat csak azért akartam elmondani,

hogy megegyezzünk abban, hogy az újabb kort megelőző
századokban, vagyis a XV. századot megelőző időkben, az
emberek úgy érintkeztek egymással, hogy az egyik a kedély-
vagy értelmi lelkéből szólt a másikhoz, és amit a másik nyújtott
neki, azt annak kedély- vagy értelmi lelkéből fogadta be. Ma a
tudati lélekkel állunk szemben. Ezt azonban a fejlődő emberek
csak a XIX-XX. század fordulóján érezték igazán a már leírt
132
körülmények folytán. Az élet kérdései azonban ezáltal
voltaképpen teljesen új módon jelentek meg az emberiség
előtt. Az élet bizonyos kérdéseit ma új módon kell
szemlélnünk, különben nem találhatjuk meg az összekötő
hidat a tudati lelkek között, ez pedig a mai ember számára az
emberek közti kapcsolatot jelenti. Éppen ez a bajunk ebben a
korban, hogy nem tudjuk megtalálni az emberek közötti hidat.
Néhány kérdést valóban új módon kell feltennünk, még ha ez

a kérdésfeltevés először furcsának tűnik is. De nem értjük
olyan groteszk módon. Tegyük csak fel, hogy egy hároméves
gyermek elhatározná, hogy nem vár a fogváltással hét éves
koráig, hanem ezt mondja: unalmas még négy évet várni, amíg
megkapom az állandó fogakat, mindjárt meg akarom kapni
őket. – Mondhatnék más példát is, ami talán még furcsábbnak
tűnne, de elég ez is. Ez bizony nem lehetséges, mivel a
természetes fejlődés bizonyos feltételek között megy végbe.
Így az is a természetes fejlődés feltétele – bár ma nagyon kevés
embernek van sejtelme róla – hogy az életnek voltaképpen
csak bizonyos időpontjától kezdve tudhat igazán az élet olyan
összefüggéseiről, bizonyos dolgokról, amelyeket ismernie kell,
de azok nem merülnek ki a külső dolgok kézenfekvő tényeiben.
Azt természetesen már kilencéves korunkban is tudhatjuk,
hogy az embernek tíz ujja van, és ehhez hasonlókat. De amihez
voltaképpen aktív gondolkodással megszerzendő ítéletre van
szükség, azt életünknek mintegy a 18-19. éve közötti
időpontjáig egyáltalán nem lehet tudni. Ahogy hét éves korunk
előtt sem kaphatunk állandó fogakat, úgy 18 éves korunk előtt
sem tudhatunk igazán az élet olyan összefüggéseiről, amelyek
az orrunkon túl vannak, főként olyan dolgokról nem,
amelyekhez aktív ítéletre van szükség. Hallhatunk róluk
valamit már korábban is, elhihetjük valamely tekintélynek, de
133
tudni semmit sem tudhatunk róluk. 18 éves korunk előtt nem
tudjuk a lélek olyan tevékenységét kibontakoztatni, amely
ahhoz szükséges, hogy elmondhassuk: tudok erről vagy arról
valamit, ami nem tartozik a szemmel vagy füllel elérhető
területhez. Ilyen dolgokról ma nem sokat beszélnek, de ezek a
legnagyobb mértékben életfontosságúnk. Egy épkézláb
kultúrvilág létrejöttéhez éppen arra van szükség, hogy újra
beszéljünk ilyen dolgokról, hogy ilyen dolgokat újra
szakszerűen kezelhessünk.
Mi következik abból, hogy 18. életévünk előtt egyáltalán nem

tudhatunk ilyesmiről? Ebből az következik, hogy 18. életévünk
előtt emberként rá vagyunk utalva azokra az embertársainkra,
akik túl vannak 18. vagy 19. életévükön, éppen úgy, ahogy a
csecsemő rá van utalva anyja mellére, ez nincs is másként.
Ebből azonban valami rendkívül jelentős dolog következik a
nevelőknek és tanítóknak a fiatalokkal való érintkezése
szempontjából. Ha erre nem ügyelnek, akkor az érintkezés
egyszerűen helytelen. Ma nincsenek is ennek tudatában, ezért
cselekszenek éppen a pedagógia területén sokszor egészen
visszásán. Ez azonban nem volt mindig így. Ha a XV. század első
harmada előtti régi korokba megyünk vissza, ott a mai ifjúsági
mozgalomhoz hasonló nem létezhetett volna. Akkoriban nem
adták volna meg egy ifjúsági mozgalom mai formájának az
élethez való jogát, nem létezhetett volna. És ha felelni akarunk
arra a kérdésre, hogy miért nem létezhetett volna, akkor
azokra a különösen jellegzetes viszonyokra kell tekintenünk,
amelyek például olyan emberek között álltak fenn, akik a
kolostori iskolákban készültek az életre. Olyan fiatal emberek
viszonyait is megnézhetjük, akiket kézművességre készítettek
elő. Nem nagy különbséget találnánk, hanem pontosan
ugyanazt. Akkor, a legrégibb időkben egészen pontosan
134
tudták, hogy 18 éves kora előtt senkit sem lehet tudásra
nevelni. Egyszerűen képtelenségnek találták volna, ha valaki
azt állítja, hogy valakit 18 éves kora előtt tudásra lehet nevelni.
Az idős emberek egészen pontosan tudták akkor, különösen,
ha nevelők vagy tanítók voltak, hogy a fiatalságot nem lehet
tudásra nevelni. Arra a lehetőségre kell szert tenni, hogy a
fiatalságot annak hitére neveljük, amit mi tudásunk szerint
igaznak tartunk. A fiatalság hitre való nevelése szent dolog
volt.
Ma mindezek a dolgok teljesen összezavarodtak, mivel a

felnőtt embertől kívánják meg az érzékfelettiben való hitet,
amit a régebbi korokban csak az ifjúságtól kívántak meg. A hit
fogalma akkoriban alapjában véve csak a tulajdonképpeni
fiatalság számára létezett, de szent dolognak tartották. A
tanító vagy nevelő legszentebb emberi kötelességének
elmulasztásával vádolta volna magát, ha nem érte volna el,
hogy a fiatalság emberi természetének üdeségéből és
meggyőződésének erejéből higgyen benne, és így vegye át tőle
az igazságot. Minden nevelésben, tanításban benne volt ez az
érzelmi árnyalat. Különben ellenszenvesnek tűnhet ma annak
a kornak egész nevelése és tanítása, mert az a legkülönbözőbb
osztályokba és rendekbe való beskatulyázás szerint történt. De
ettől eltekintve úgy alakították ki a nevelést, hogy a fiatalság
hinni tudjon a nevelőkben.
Ehhez azonban valami más is kapcsolódott: a tanítók
tudatában voltak annak, hogy először eleget kellett tenniük
annak a kívánalomnak, hogy a fiatalság hinni tudjon bennük.
Ezt azon fogom elmagyarázni, hogy az ifjúság hogyan
illeszkedett a kolostori iskolákba, hiszen a XV. század előtti
időkben ezek voltak a képzés egyetlen intézményei. Ekkor
135
előbb eleget kellett tenni annak a kívánalomnak, hogy a
fiatalság komolyan vegye őket, mert ez volt a feltétele annak,
hogy higgyenek bennük. Nem képzelték azt, hogy a
fiatalságnak azért kell bennük hinni, mivel ők felnőttek, vagy
mert valamilyen hatóság diplomát állított ki nekik és
alkalmazta őket. Bizonyos, hogy a diplomáknak és hasonlóknak
akkor is volt bizonyos külsődleges szerepük. De annak a
kívánalomnak, hogy az ifjúság komolyan vegye őket, nem
azáltal tettek eleget, hogy tudást adtak át nekik. Ma nehezen
tudunk értelmet tulajdonítani ennek a mondatnak: „Az
ifjúságnak nem tudást akarunk közvetíteni”. Akkoriban
azonban szinte magától értetődő volt, hogy az ifjúsággal –
mielőtt tudást adtak át nekik – először beláttatták, éreztették,
hogy képes valamire. A fiatalsággal csak bizonyos kor után
közöltek, amit tudtak. Először megmutatták, hogy mire képes
az ember, így a tanulás tartalma először a grammatika,
dialektika, retorika hármassága volt. Ezek nem voltak
tudományok. A grammatika csak később vált olyan
áltudományos szörnyeteggé, amilyen az idők folyamán lett.
Azokban a régi időkben a grammatika nem az volt, ami ma,
hanem a gondolatok és szavak összekapcsolásának és
szétválasztásának a művészete. A grammatika tanítása
bizonyos értelemben művészi tanítás volt, és ez még inkább
érvényes a dialektikára és a retorikára. Minden arra irányult,
hogy az ifjúsághoz először úgy közeledjenek, hogy éreznie
kelljen: képesek vagyunk beszélni és gondolkodni, és a
beszédben uralkodóvá tenni a szépséget. A grammatika,
dialektika és retorika képesség-tanítás volt, mégpedig olyan
képességé, amely szorosan csatlakozott a tanító és nevelő
emberi mozgékonysághoz. Amikor ma szemléltető oktatásról
beszélünk, akkor ezt teljesen eloldjuk a tanító és nevelő
136
személyiségétől. Összehordunk minden lehetséges eszközt,
még a szörnyű számológépeket is, hogy a tanítást a lehető
legszemélytelenebbé tegyük. Igyekszünk eloldódni a
személyestől. Erre azonban nem vagyunk képesek, mert ez az
igyekezet csak oda vezet, hogy a nevelők legrosszabb oldalai
kezdenek működni, és lényük szép vonásait nem is tudják
kibontakoztatni, ha mindenféle „objektivitást” hordanak
össze.
Azt az igényt támasztották tehát a nevelővel és tanítóval

szemben, hogy az ifjúsággal előbb éreztesse, hogy ő mire
„képes”, mint ember – a legmagasabb értelemben véve -,
hogyan uralkodik a nyelven, a gondolatokon, hogyan nyilvánul
meg nyelvének szépsége. Egy ideig ilyen módon vétették észre
a fiatal emberekkel, hogy mire képesek, és csak ezáltal
szerezték meg azt az igényt, hogy lassanként belevonják őket
abba is, amit tudni lehet: az aritmetikába, geometriába,
asztronómiába és a zenébe. Ezeket akkor úgy fogták fel, hogy
az egész világrendet harmonikusan és dallamosan áthatják. A
grammatikából, dialektikából és retorikából indultak ki, és
ezen keresztül az aritmetikába, geometriába, asztronómiába
és zenébe még annyi művészit tudtak beleárasztani, amennyi
csak lehetséges volt.
Látják, mindez elpárolgott, elillant az intellektualizmus első
megjelenésénél. Hiszen az ilyen régi művésziből már csak
egészen gyér maradványaink vannak. Néhány egyetemen a
doktori diplomákat tudvalevőleg úgy állítják össze, hogy az
illetőt a „filozófia és a hét szabad művészet doktorává” nevezik
ki. De hiszen nagyjából tudjuk, hogy a hét szabad művészettel
mi a helyzet. Történelmileg emlékeztetni lehet rá, hogy a híres
Curtiusnak, aki Berlinben tanított és rendkívüli személyiség
137
volt, a szakmájától teljesen eltérő diplomája volt. Azt hiszik
talán, hogy a művészettörténetre kapott „venia legendit”?
(Egyetemen való tanítási jog – a ford.) Nem így volt. Az
elokvencia, az ékcsszólás tanításával bízták meg! De az ő
idejében már elavult lett volna ilyen szakot érvényesíteni. Az
ékesszólás professzora volt, és hogy egyáltalán tehessen
valamit, a művészettörténetet képviselte, mégpedig kitűnően.
Már Curtius tanársága idején is furcsán hatott volna, ha az
ékesszólás tanítása szerepel a tantárgyak között. Pedig az
ékesszólás, a retorika, a régebbi korokban alaptanszak volt a
fiatalabb ifjúság számára, és ezáltal a nevelés teljesen művészi
jelleget kapott. De a művészetnek a nevelésbe való bevitele
még teljesen az emberek régi társadalmi rendjének
szempontjából történt, amikor az értelmi- vagy kedélylelkek
álltak szemben egymással. Ma még teljesen képtelenek
vagyunk arra, hogy a kérdést új szempontból tegyük fel:
hogyan kell ennek lennie, amikor az emberek társadalmi
rendjében a tudati lelkek állnak egymással szemben? Amikor a
pedagógiát tágabb értelemben vesszük tekintetbe, magától
felmerül ez a kérdés. Már régen felmerült, évtizedekkel
ezelőtt, de az emberek még nem teremtették meg aktív
gondolkodásukat, hogy megfogalmazzák és világosan
megérezzék. Mi a felelet erre a kérdésre? Ennek a kérdésnek
abban rejlik a nyitja, hogy be tudjuk látni – mert itt az akarat
kifejtésén múlik a dolog, nem elméleti megoldáson – hogy
amikor a gyermek a föld előtti létből belép a földi életbe, akkor
először az utánzás erejét hozza magával, és a fogváltásig
utánoz. Még a beszédet is az utánzás erejével tanulja meg. Ez
akkor áramlott bele a gyermekbe, amikor a földi létbe
belépett, úgy, ahogy a vérkeringés. De a gyermeket nem tudjuk
egyszerűen úgy közelebb hozni az egyre tudatosabb
138
neveléshez, hogy a tudati lélekből közvetítjük számára a
megismerést az úgynevezett igazság alakjában. A nevelési
problémával kapcsolatban jellemeztem az előbb a régebbi
kort, amikor azt mondták: a fiatal ember semmit sem tudhat
18 éves kora előtt, tehát a képességtől kell a tudáshoz
elvezetni, és ezt először a hitben fogadja be. – A tudás erőit
belülről kell felébreszteni, és hogy ezt megtehessék, hogy a
fiatal embert mintegy várakozó álláspontra helyezzék 18 éves
koráig, úgy igyekeztek viselkedni vele, hogy először
megmutatták neki, hogy mire képes az ember. Ezután annak
átérzésére nevelték őket, hogy 18 éves korukig átéljék –
mondhatnánk ideiglenesen – hogy mit kell tudni. A „tudás
elsajátítása” 18-19 éves korig ideiglenes állapot volt, mert ez
előtt az életkor előtt voltaképpen egyáltalán nem lehet semmit
sem tudni. De egyetlen tanító sem tud valójában valamilyen
fiúnak vagy lánynak tudást átadni, ha ebben a fiatal emberben
nem érlelődött meg annak a meggyőződésnek az érzése, hogy
ő tud valamit. Az emberiséggel szemben egyszerűen felelőtlen
vállalkozás, ha egy pedagógus másképpen akar hatni, mint úgy,
hogy a fiatalságban először az a magától értetődő vélemény
alakuljon ki, hogy ő tud valamit.
Mielőtt a fiatal ember eljutott az aritmetikához, ahogyan akkor
felfogták – nem volt olyan száraz, elvont dolog, mint ma –
tisztában volt avval, hogy akik bevezetik az aritmetikába, azok
tudnak beszélni és gondolkodni. Avval is tisztában volt, hogy
ékesszólással rendelkeznek.
Ez indokolta, hogy a fiatal ember felnövekedjék az idősebbhez,
hiszen mindezt saját érzéséből tudta. Ha csak azt tudják, hogy
diplomája van, akkor olykor már tízévesen tönkremegy a
dolog, amit meg kell alapozni. Újra meg kell elevenednie annak
139
a kérdésnek, amely akkoriban elevenen élt az emberek között.
A kérdést most nem lehet ugyanúgy megoldani, mint
régebben, mert ma az emberek társadalmi rendjében a tudati
lelkek állnak egymással szemben, azelőtt pedig a kedélylelkek
álltak. Ma másképpen kell a dolgot megoldani.
Természetesen nem kezdjük újra a „trivium, quadrivium”

bevezetését, bár még mindég jobb volna, mint amit ma
nyújtanak a fiatalságnak. Számot kell vetnünk a mai
körülményekkel, nem a külsőkkel, hanem azokkal, amelyek az
emberi nem fejlődésében rejlenek. Itt az a helyzet, hogy meg
kell találnunk az átmenetet a természetes utánzás korától,
amelyet a gyermek a fogváltás előtt egyszerűen saját
természetéből gyakorol, ahhoz a korhoz, amikor az
emberekkel először hitükre támaszkodva, azután saját
ítéletükkel számolva fogadtatjuk el a tudást.
Van itt azonban egy közbeeső kor, és ez rendkívül válságos a
mai fiatalság számára. E kor számára kell a világ legfontosabb
problémáját megoldani, amelytől az emberiség eljövendő
fejlődésének előrehaladása, hanyatlása, sőt pusztulása függ:
mit kell tenniük az idősebbeknek a fiatalabbakkal az utánzás
éveitől azokig az évekig, amikor át lehet adni a tudást? Ez a
kérdés korunk egyik legfontosabb kulturális kérdése.
Mit akart az ifjúsági mozgalom, amennyiben komolyan lehet

venni? Ennek a kérdésnek a feleletére szomjazott. És az ifjúság
rájött, hogy az iskolákban nem találhatja meg a feleletet, és így
erdőn-mezőn kóborolt – elnézést a kifejezésért, nem
gondolom annyira rossz értelemben, mint ahogy hangzik.
Inkább madár akart lenni, „vándormadár*1 például, mint az
iskola embere.
140
Ha meg akarunk birkózni a világ nagy kulturális kérdéseivel,
akkor az életre kell tekintenünk, nem az elméletekre. Aki ma
beletekint az életbe, az a következőt találja: az emberiséget
úgy lehet az elsatnyulástól megóvni, hogy azt az időt, amely az
utánzás kora és ama kor közé esik, amikor az ember a
megismerést az igazság alakjában tudja felvenni, úgy tölti ki,
hogy az emberek művészi szépségben adják át azt, amire
fejének, szívének és akaratának szüksége van. A grammatika,
dialektika, retorika, aritmetika, geometria, asztronómia és
zene hetessége egy régi kultúra rendjéből sarjadt ki művészi
módon. Művészetre ma is szükségünk van, de a tudati lélek
követelményeinek megfelelően nem olyan módon kell
szakosodnia, hogy hét szabad művészet uralkodjék. A művészi
elemnek át kell hevítenie, át kell izzítania az egész tanítást az
elemi iskolai korban és még sokkal tovább is – amíg csak
egyáltalán szó lehet nevelésről és tanításról. Az elemi iskolai
korban és az ember későbbi korában a szépségnek kell
uralkodnia, a szépségnek, mint az igazság tolmácsának.
Akik nem tanulták meg, hogy az igazságot a szépség révén

hódítsák meg, azok sohasem vesznek fel magukba olyan teljes
emberséget, amely felvértezi őket az élet követelményeivel
szemben. A német klasszikusok megsejtették ezt, ha nem is
hangsúlyozták a maga egész horderejében. Nem találtak
azonban megértésre. Nézzék csak meg, hogy Goethe hogyan
keresi az igazságot a szépség révén. A következőket mondja: a
művészet titkos természeti erők megnyilvánulása – ez éppen
azt jelenti, hogy csak a világ művészi megragadása révén
jutunk az élő igazsághoz, míg egyébként csak halott igazsághoz
jutunk. És Schiller szép mondása így hangzik: csak a szépség
hajnali kapuján át léphetsz a tudás birodalmába! – Ennek az
útnak az értelme az, hogy az igazság területére a művészet, a
141
művészi révén kell belépni. Amíg ezt nem fogják fel a
legmélyebb értelemben, addig arról sem lehet szó, hogy az
emberiség a tudati lélek korának megfelelően sajátítsa el az
érzékfeletti világ igazi megértését.
Mert láthatjuk, hogy a ma létező és elismert tudomány

segítségével az emberből csak fizikai teste ismerhető meg.
Nincs lehetőség arra, hogy a mai tudománnyal az emberből a
fizikai testén kívül is megismerjünk valamit. Ezért az élettanról
és biológiáról csak akkor beszélnek találóan, sőt nagyszerűen,
amikor a fizikai testről van szó. Beszélnek még egy keveset a
lélektanról is. De csak kísérleti lélektannak ismerik, és olyan
lelki jelenségeket figyelnek meg, amelyek a fizikai testtel
függenek össze. Tisztán lelki jelenségekről az embereknek a
legcsekélyebb fogalmuk sincs. Ezért jöttek rá arra, hogy
kitalálják a pszichofizikai párhuzamosságot, ahogy ők nevezik.
A párhuzamosok azonban csak a végtelenben metszik
egymást, így azt is mondhatjuk, hogy a fizikai test és a lélek
összefüggéséről csak a végtelenben tudhatunk meg valamit.
Mindebben szimptomatikusan kifejeződik, hogy a kor képtelen

az ember megértésére. Mert ha az embert meg akarjuk érteni,
akkor először is rögtön megszűnik az intellektualizmus
hatalma. Intellektuálisan az ember nem érthető meg. Ha
szilárdan és mereven ragaszkodunk az intellektualizmushoz,
akkor le kell mondanunk az ember megismeréséről. De ehhez
előbb ki kellene tépni az érzésvilágunkat, ezt pedig nem tudjuk.
Ha meg nem tépjük ki, akkor elsatnyul. A fejünk még csak le
tud mondani az ember megértéséről, de az érzület elsatnyul.
Egész kultúránk az elsatnyult érzületből ered. Másrészről pedig
az ember megértése nem szerezhető meg azokkal a
fogalmakkal, amelyek a természetben oly nagyszerűen
142
vezetnek bennünket. Bármilyen sokat érhetünk is el velük
külsőleg, azt egészen biztosan nem teszik meg, hogy
elvezessenek az emberi test második részéhez, tudniillik az
emberi étertesthez, a képzőerő-testhez.
Képzeljék el, mi lenne, ha az ember a mai tudomány

módszereivel már olyan sokat tudhatna, mint mondjuk talán a
Föld-fejlődés végén, tehát borzasztóan sokat. Feltételezzünk
egy egészen tökéletes, nagyon okos tudást. Még csak azt sem
akarom mondani, hogy nincsenek olyan tudósok, akik
megközelítik ezt az állapotot, mert nem hiszem, hogy az
intellektualizmus a jövőben különösen előre fog még haladni.
Az emberek más utakon fognak járni.
A legnagyobb tiszteletben tartom tudásaink

intellektualizmusát. Nehogy azt higgyék, hogy
tiszteletlenségből beszélek, teljes komolysággal mondom. A
legkevésbé se kételkedjünk abban, hogy kétségtelenül
nagyszámú okos tudós létezik. De még ha feltételezném is,
hogy ez a tudományosság eljutott az elérhető legmagasabb
csúcsra, mégis csak az ember fizikai testét lehetne vele
megérteni, az étertestből azonban semmit. Nem mintha azt
akarnám állítani, hogy az étertest megismerése fantáziáláson
alapul. Nem ez a helyzet. Ez valódi megismerés. De csak a lélek
művészi átéléséből merülhet fel az az indíték, hogy az emberi
természet érzékfeletti részeinek, mondhatnám,
legalárendeltebbjéhez egyáltalán érzékünk legyen. Ehhez
egyszerűen művészi lelki vér szükséges.
Ezért elképzelhető, hogy minél nagyobb gonddal igyekszik az

ember az objektív tudományban minden művészit elkerülni,
annál jobban eltérít bennünket attól, hogy önmagunkat
143
megismerjük. Rendkívül sokat megtudtunk a mikroszkóp és
egyéb műszerek révén, de ezáltal sohasem jutunk közelebb az
étertesthez, hanem csak távolabb kerülünk tőle. Végül teljesen
elveszítjük azt az utat, hogy egyáltalán megközelíthessük azt,
ami az ember megértéséhez elsősorban fontos. A növényeknél
ezt még kiheverhetjük, mert nem érintenek bennünket olyan
közelről. A növény nem törődik vele, hogy ő nem az a
laboratóriumi termék, aminek a modern természettudomány
tartja. Ő azért mégiscsak a világmindenség étererejének
befolyására növekszik, és nem korlátozza magát azokra az
erőkre, amelyeket a fizika és kémia feltételez. De ha mint
emberek állunk szemben a természettel, akkor érzésünk,
bizalmunk, tiszteletünk, vagyis mindaz, ami érzületünkben
van, és a tudati lélek korában természetesen túlterjed azon,
ami pusztán ösztönös, attól függ, hogy olyan nevelést kapunk-
e, amely nem a pusztán fizikai emberi testet láttatja meg
velünk. A tudati lélekben minden túlterjed az ösztönösségen.
Ha nevelőink eltérítenek attól, hogy betekintést kapjunk az

ember mivoltába, akkor nem kívánhatjuk, hogy lelkületünkben
kisarjadjanak azok az erők, amelyek az embert megfelelő
módon állítják szembe önmagával. De minden attól függ, hogy
el tudunk-e szakadni attól, hogy a puszta megfigyeléshez, a
puszta kísérletezéshez ragaszkodjunk. Sőt, a megfigyelést, a
kísérletezést is csak akkor tudjuk helyes értelemben
méltányolni, ha elszakadunk tőle. És a legegyszerűbb
elszakadás a művészettel történhet.
Ha a tanító, az oktató újra úgy áll a gyermekkel szemben,
ahogyan a régi korszakhoz illően a grammatika, dialektika,
retorika állt az ifjúsággal szemben, vagyis a tanító, az oktató
ismét úgy áll az ifjúság elé, hogy a tanítás művelése újra
144
művészi lesz, és a tanításban mindenütt a művészet uralkodik,
akkor másmilyen ifjúsági mozgalom fog létrejönni. Lehet, hogy
ez ma ellenszenvesnek látszik, de olyan ifjúsági mozgalom jön
majd létre, amely a művészi tanítókhoz fog tolongani, mert ők
táplálják, és tőlük várja azt, amit az ifjúságnak az idősebbektől
el kell várnia. Mert az ifjúsági mozgalom valójában nem lehet
pusztán az idősebbekkel szembeni oppozíció, ellenszegülés,
hanem hasonlóan a csecsemőhöz: ha az anyatejet nem
kaphatnák meg az anyától, akkor semmi egyebet sem kapnak.
Amit meg kell tanulnunk, azt meg kell tanulni. De megtanuljuk,
ha az idősebbekhez olyan magától értetődő vonzódásunk lesz,
mint a csecsemőnek az anya melléhez, mint a gyermeknek,
amikor utánzással tanul beszélni. Ez akkor valósul meg, ha az
idősebb generációtól a művészetet kapjuk, ha az igazság
először a szépségben jelenik meg. Akkor a fiatal emberben
éppen a legjobb fog lángra lobbanni, nem az intellektus, amely
mindig passzív marad, hanem az akarat, amely aktívvá válik és
még a gondolkodást is aktivizálja. A művészi nevelés az akarat
nevelése lesz, és az akarat nevelésétől függ minden. Hogy ezt
hogyan kell felfognunk, arról majd holnap beszélünk.
145
[Az intellektus vonzásában az ember érettsége nem játszik
szerepet. Fogalmak útján mindenki vitatkozhat bárkivel. Az
emberiség és az egyes ember lelki fejlődésének története.
Ritmikus lefolyás. Példák Goethe életéből. Évezredekkel ezelőtt
ezeket a ritmusokat és fordulatokat az egész élet során éppen
olyan intenzíven érezték, mint most már csak a gyermekkorban
(fogváltás, nemi érés). Az idősebbek érezték a test hervadását
és a lélek felszabadulását (pátriárkák). Az ember egyre inkább
elveszítette ennek tudatát, és ezt újra meg kell szereznie. A
szellem régebben természetszerűen sarjadt ki öregkorban,
most az embernek saját belső erőfeszítéssel kell megszereznie.
Az intellektualizmus az elmélyülés tekintetében már nem halad
előre, csak a gyakorlat terén. A szellem- tudomány lelki
együttműködést kíván meg. ,,A szabadság filozófiája”
értelmében vett ,,tiszta gondolkodás” egyúttal ,,tiszta akarat”
is. A tiszta gondolkodás révén új belső ember születik, aki a
szellemből hozhatja az akarat kifejtését. Ez azonos a művészi
tevékenységgel. A mai pedagógusnak művészi alkatra van
szüksége, hogy új kapcsolatot alakítson ki a tanító és tanítvány
között. Ezáltal juthat el a tanítvány oda, hogy ismét
természetes módon tekintsen fel a tanítóra.]
Tegnap azt akartam érthetővé tenni, hogy a fiatal emberek
neveléséhez illetve vezetéséhez a nevelés művészi kialakítása
révén kell eljutnunk. Említettem, hogy a nevelő a régebbi
korszakokban bizonyos értelemben a művészetekből indult ki.
Ez az úgynevezett felső iskolai képzésnél történt, amennyiben
a grammatikát, dialektikát és retorikát művészetnek
tekintették, és így is kezelték – ezek ma már teljesen elvont
146
tudományos alakot öltöttek – így a fiatal ember először
megismert valamit a vezetőjében, amire azt mondta: ő
olyasmire képes, amire én nem. Csakis ezáltal jött létre
megfelelő kapcsolat a fiatalabb és idősebb generáció között,
mert ez a kapcsolat sohasem fejlődhetett ki az intellektus
útján. Ha értelmi- és kedélylelkünknek nincsenek belsőleg
megnyilvánuló eszméi, hanem tudati lelkünkkel az értelem
talaján állunk, akkor az emberek közti valamiféle
differenciálásra nincs lehetőség. Mert az emberi természet
olyan, hogy amikor a tudati lélekkel való fogalmi
megállapításról van szó, amikor az ember egyáltalán
fogalmakhoz jut, akkor mindenki úgy véli, hogy ezekről a
fogalmakról bárkivel vitatkozhat. Az intellektusnál ez így van,
itt az érettséget, az ember tapasztalatát csak a képességnél
veszik tekintetbe. Egy idősebb ember képességét a fiatalság
egészen magától értetődően elismeri.
Hogy ezeket a dolgokat alaposan megértsük, még egyszer,

kissé más szempontból, lelkünk elé kell tárnunk azt, hogy az
emberiség fejlődése hogyan zajlott le voltaképpen az emberek
egymás közti érintkezésében. A külső történelem a
dokumentumokhoz ragaszkodva csak a golgotai misztérium
előtti néhány évezredig tud visszamenni, és kutatásait nem is
tudja megfelelően értékelni, mert már a régi görög kor szellemi
termékei sem ragadhatok meg a mai fogalmakkal. Már a régi
görög kor számára is egészen más fogalmakat kell
alkalmaznunk.
Ezt többek között Nietzsche is érezte. Ezért olyan vonzó a
befejezetlenül maradt kis írása: „A filozófia a görögök tragikus
korszakában”, amelyben a görög filozófiát a görögök általános
kulturális fejlődésével való összefüggésében tárgyalja egészen
147
Szókratészig. Szókratészben találja meg a puszta intellektus
első felvillanását, míg szerinte a görög fejlődés úgynevezett
tragikus korszakában minden filozófia átfogó emberi alapokból
származott, amelyeknél – amennyiben fogalmilag fejezzük ki
magunkat – a fogalmiság éppen csak az élmények
kifejezésének a nyelve. Hiszen a filozófia egészen más a
legrégibb korokban, mint amivé később lett. De erre most csak
utalni akarok.
Voltaképpen csak arról szeretnék most beszélni, hogy a

szellemi imaginációval és különösen az inspirációval sokkal
messzebbre vissza lehet tekinteni, még az emberi fejlődés
részleteire is, mindenekelőtt pedig bele lehet tekinteni az
emberek lelkébe. Ekkor megmutatkozik – hogyha nagyon
messzire megyünk vissza, mintegy a golgotai misztérium előttii
VII-VIII. évezredbe – hogy itt a fiatalság még egészen magától
értetődően tisztelte a magas kort. Miért volt ez a tisztelet
magától értetődő? Mert e nagyon régi korokban még az
emberiség egész fejlődése számára megvolt az, ami ma csak a
fiatalság első éveiben van meg.
Ha az ember lényét nem olyan durván szemléljük, ahogyan ez
ma gyakran történik, akkor azt találjuk, hogy az ember egész
lelki fejlődése nagyjából a fogváltás idején, a 6-8 éves kor körül
megváltozik. Az ember lelke mássá válik, és a nemi éréssel
ismét más lesz. Ezt „A gyermek nevelése a szellemtudomány
szempontjából” című kis könyvemben részletesen kifejtettem.
Azt emberek azt még nagy nehezen észreveszik, hogy az ember
lelki fejlődése hétéves korában megváltozik, és aztán 14-15
éves korában is. Azt azonban egyáltalán nem veszik észre, hogy
a lélek fejlődésében további átmenetek következnek be a
148
húszas évek elején, azok végén, a harmincas évek közepén, és
így tovább.
Aki intimebb módon tudja szemlélni a lelki életet, az jól tudja,
hogy az embernél vannak ilyen átmenetek, és az emberi élet
általában ritmikusan játszódik le. Próbálják meg ezt, például
Goethénél megfigyelni. Goethe maga is jelzi, hogy bizonyos
gyermeki, vallásos képzetektől, az egész addigi képzet-
komplexumtól a lisszaboni földrengés révén vált meg, tehát
körülbelül a fogváltás körül, és már gyermekként mindenben
kételkedett. Leírja, hogy arról a kérdésről kezdett el
gondolkodni, hogy létezhet-e isteni jóság a világ
működésében, amikor a Föld iszonyú tüzes erői számtalan
embert elragadnak. Goethe, különösen életének ilyen
átmeneti pillanataiban, nagyon fogékony volt aziránt, hogy
lelkére külső eseményeket engedjen hatni, így tudatára ébredt
lelki átalakulásának. És körülbelül erről az időről jegyzi fel
magának, hogy valamilyen különös panteista lett belőle, és
már nem tudott azokban a képzetekben hinni, amelyeket
családjának idősebb tagjai és szülei adtak át neki. Leírja, hogy
elővette apja kottaállványát, ásványokat helyezett rá,
legfelülre pedig egy füstölő gyertyácskát, ezt gyújtotta meg a
reggeli nap első sugarainál egy gyújtólencsével. Ezt később úgy
fejezte ki, hogy a természet nagy istenének akart áldozatot
bemutatni az áldozati tűz meggyújtásával, és ezt magának a
természetnek a segítségével lobbantotta lángra.
Ha Goethe életének ezt az első periódusát vesszük szemügyre,
aztán a következőt, és így tovább, egész életét olyan
időszakokból összeállítva, amelyek hozzávetőleges hosszát
megadja ez a gyermeki korszak, akkor azt találjuk, hogy
Goethénél az ilyen időszakokban mindig történik valami, ami
149
lelkét alaposan megváltoztatja. Rendkívül érdekes látnunk,
hogy Goethénél még az az esemény is, hogy Schiller a „Faust”
folytatására ösztönözte, azért talált olyan termékeny talajra,
mert a XVIII. század végén életének egy bizonyos periódusánál
tartott. Érdekes, hogy Goethe egy új életszakasz kezdetén
költötte át a „Faust”-ot. Ifjúságában a „Faust” úgy kezdődött,
hogy Faust felüti Nostradamus könyvét, ahol az található, hogy
„A mennyei erők fel- és leszállnak, és arany edényeket
nyújtanak egymásnak”. Aztán lapoz, és ez következik:
„Földszellem, te közelebb vagy”. Goethe visszautasítja a nagy
makrokozmikus tablót, és csak a Föld szellemét engedi
Fausthoz közeledni. A „mennyei prológus”-t akkor alkotta
meg, amikor a XIX. század elején Schiller a „Faust” átköltésére
ösztönözte.
Aki saját életét ilyen intim módon tudja megfigyelni, az

önmagánál is észrevesz ilyen fordulatokat. Ma viszont csak
akkor vesszük észre ezeket, ha kifejezetten gyakoroljuk
magunkat abban, hogy intim módon tekintsünk saját
életünkre.
A golgotai misztérium előtti VI-VIII. évezredben az emberek
ezeket a fordulókat annyira élesen észlelték, hogy7 olyan lelki
érzésként élték át, mint ma a fogváltást, vagy a nemi érést.
Körülbelül életük közepéig, 35-36 éves korukig, e fordulatok
átélésénél még emelkedőnek tekintették az életet. Azután
viszont süllyedni kezdett. Mintegy az élet hervadását érezték.
De amikor érezték, hogy szervezetükben bizonyos súllyal
lerakódnak az anyagcsere termékei, és fizikai organizmusuk
egyre nehezebb és élettelenebb lesz, ugyanakkor idős
korukban azt is érezték, hogy lelki-szellemi részük megnyílik.
Erezték, hogy a test hervadásával a lélek felszabadul. Nem
150
beszéltek volna a régi korokban olyan áhítattal bizonyos
emberekről, mint pátriárkákról – a kifejezés később
keletkezett – ha az emberen nem vették volna észre külsőleg,
hogy fizikailag öregszik ugyan, de fizikai öregedésének
köszönheti szellemi megvilágosodását. Már nem függ testétől.
A test elhervad, a lélek felszabadul.
Az újabb korban rendkívül ritkán fordul elő olyasmi, mint a

berlini egyetemen. Itt két filozófus volt, az egyik Zeller – a híres
Görög-Zeller – a másik Michelet. Zeller 70 éves volt, és
nyugdíjba akart menni. Michelet 90 éves volt és roppant
elevenen adott elő. Eduard von Hartmann mesélte, hogy
Michelet állítólag azt mondta: „Nem értem, hogy ez a
fiatalember miért nem akar már előadni.”
Ma az emberek ritkán maradnak ilyen élénkek. De akkor ez így

volt, különösen azoknál, akik valóban a szellemi élettel
foglalkoztak. Mit mondott az ifjúság, amikor a pátriárkákat
látta? Azt mondta: mégis csak szép dolog megöregedni! Akkor
az ember saját fejlődése révén tud meg valamit, amit korábban
nem tudhat. Ezt egészen természetes módon gondolták.
Ahogy egy kisfiú, akinek játéklova van, nagy szeretne lenni,
hogy igazi lova legyen, úgy akartak akkoriban megöregedni,
mert úgy érezték, hogy akkor belülről nyilatkozik meg
számukra valami.
Aztán eljöttek a következő évezredek. Ekkor még érezték ezt

az idősebb korukig, de már nem olyan sokáig, mint az ó-indiai
korban – ahogy azt az időszakot „A szellemtudomány
körvonalai” című könyvemben neveztem. A görögség
virágkorában az ember még egészen elevenen érezte
harmincas éveinek közepén életének átfordulását. Ekkor még
151
meg tudták jelölni a testi és szellemi különbséget, mondván:
30 éves korban a fizikai gyengül, de a szellem akkor sarjad ki
igazán. Ezt közvetlen emberi jelenlétükkel érezték szellemileg-
lelkileg. A görögség ősi érzése ezen alapul, nem azon a
fantázián, amiről a mai tudomány beszél. Ha meg akarjuk
érteni, hogy a görögség életteljessége min alapul, akkor
tudnunk kell, hogy a görögök még tudatosan lettek 30-35
évesek, míg a régebbi emberiség még sokkal idősebb korában
vált tudatosan öreggé. Ez jelenti az emberiség fejlődését. Az
emberiségnek azután természetszerűleg egyre
öntudatlanabbá kellett az öregedést átélnie, most pedig az a
követelmény, hogy újra tudatosan éljük át, mert tudatosan kell
átélnünk.
Aki megfigyeli önmagát, felismerheti ezt a hétéves fordulatot.
A hossza nem szigorúan pontos, csak közelítően. Aki
visszatekint 49, 42 majd 35 éves korára, az egészen jól
tudhatja: akkor olyasmi történt veled, aminek révén
megtanultál valamit megtapasztalni vagy megérezni, amit
saját természetedből egyszerűen nem érhettél volna el,
éppúgy, ahogy az állandó fogaiddal se rághattál volna, amíg
nem voltak meg. Az emberiség fejlődése folyamán elveszett az
a képesség, hogy az emberi életet konkrétan éljük át. Ha ma
belsőleg nem gyakoroljuk ennek megfigyelését, akkor a 30.
Évtől kezdve ezek az időszakok teljesen elmosódnak. A húszas
évek elején vagy még a végén is, bár már kevésbé, észre lehet
venni valamelyest a belső változást. Az emberi organizáció
azonban ma olyanná vált, hogy az embert saját természetes
fejlődése voltaképpen csak 26-27 éves koráig vezeti, és ez a
határ egyre lejjebb fog tolódni. Az emberek a régebbi korokban
nem voltak szabadok organizációjukban, mivel arra voltak
rendeltetve, hogy ezt saját természetükből vigyék végbe. A
152
szabadság csak azáltal vált lehetségessé, hogy a természet
meghatározó jellege megszűnt. Amilyen mértékben
megszűnik, úgy válik lehetségessé a szabadság. Az embernek
saját belső erőfeszítéssel kell a szellemiség megtalálásához
eljutnia. Régebben ez évről-évre természetszerűleg sarjadt ki,
minél idősebb lett.
Így ma olyan helyzet előtt állunk, hogy az utóbbi napokban

kifejtett okokból az idősebb emberek már nem hangsúlyozzák
azt, amivé egyszerűen öregedésük révén váltak. Megálltak
annál az intellektusnál, amely mintegy 18-19. évük között már
odáig fejlődött, hogy ettől fogva képesek az intellektuális
tudásra. De az intellektusra vonatkozóan legfeljebb nagyobb
gyakorlatra lehet szert tenni, minőségi előrehaladásra nem. Ha
egyáltalán belekóstoltak egyszer abba a bűnbe, hogy mindent
intellektuálisan akarnak bizonyítani vagy cáfolni, akkor ebben
a bizonyításban már nem élnek át előrehaladást. Ezért van az,
hogy ha valaki évtizedes tapasztalatból merít valamit, és
intellektuálisan akarja bizonyítani, akkor egy 18 éves
megcáfolhatja. Mert amit 60 éves korunkban intellektuálisan
tudunk, azt már 19 évesen is tudjuk. Az intellektualizmus olyan
fok, amelyet a tudati lélek korában egyszer elérünk, de
elmélyülésben már nem halad tovább, csak a gyakorlás útján.
A fiatal ember mondhatja ugyan: még nem vagyok olyan okos,
mint te, még be tudsz csapni – de nem fogja azt hinni, hogy a
másik intellektuális téren többre képes nála.
Radikálisan ki kell mondani ezeket a dolgokat, hogy érthetőek
legyenek. Nem akarok kritizálni, csak leírom az emberiség
természet szerinti fejlődését. Tisztában kell lennünk a mai kor
jellegével: ha az ember nem törekszik ma fejlődésre belső
aktivitásból, és nem tartja ébren ezt a fejlődést, akkor puszta
153
intellektusával már a húszas éveitől kezdve berozsdásodik.
Akkor már csak mesterségesen tartja fenn magát a kívülről
jövő indítékok révén. Gondolják, hogy az emberek annyit
futkosnának a moziba, ha ez nem így volna? Az ember belsőleg
inaktívvá, tétlenné vált, nem is akar semmilyen belső aktivitást,
és ez az oka annak, hogy mozira vágyik, és általában
mindennek a külsőséges módon való szemlélésére. Az itteni
értelemben vett szellemtudományos előadásokat is csak úgy
lehet hallgatni, hogy a jelenlévők állandóan együttműködnek.
De ezt ma nem szeretik az emberek. Ma mindenekelőtt olyan
előadásokra vagy rendezvényekre igyekeznek, ahol ott áll,
hogy „vetített képekkel”, hogy ott lehessen ülni, és
gondolkodási tevékenységüket lehetőleg békében
hagyhassák. Az ember előtt minden csak lepereg. Teljesen
passzív maradhat.
De végső soron egész oktatásunk is erre van hangolva, és

mindenkit maradinak lehetne nevezni, aki pedagógiai okokból
háborog a mai szemléltető oktatás trivialitása ellen. Pedig ezt
kell tenni, mert az ember nem csak szemlélő eszköz, amely
csak nézni akar. Az ember csak belső aktivitásban élhet.
Szellemtudományról előadni annyit jelent, hogy az embereket
lelki együttműködésre hívjuk. Ezt az emberek nem akarják.
Minden szellemtudománynak ilyen belső aktivitásra kell
késztetnie, vagyis minden fejtegetést el kell vezetnie addig a
pontig, ahol már nem lehet a külső, érzéki szemléletre
támaszkodni, és az erők belső játékának szabadon kell
mozognia. Az imaginációhoz csak akkor lehet eljutni, ha a
gondolkodás szabadon tud mozogni az erők belső játékában,
előbb nem. Az egész antropozófiai szellemtudomány alapja
tehát a belső aktivitás, a belső aktivitásra való felhívás. Arra
támaszkodik az emberben, ami akkor is tevékeny tud maradni,
154
amikor minden érzékszerv hallgat, és csak a gondolkodás
tevékenysége van mozgásban.
Itt azonban valami rendkívül jelentős dolog áll fenn. Képzeljék
csak el, hogy képesek erre. Nem akarok hízelegni, és azt
mondani, hogy képesek rá. De tegyék fel hipotézisként, hogy
úgy tudnak gondolkodni, hogy gondolataik csak belső
gondolati áramlások. Ha „A szabadság filozófiájá”-ban tiszta
gondolkodásról beszélek, akkor ez a megjelölés a kultúra
akkori viszonyai számára már nem volt helyénvaló. Eduard von
Hartmann ugyanis azt mondta nekem egyszer: „Ilyen nem
létezik, csak a külső szemlélet segítségével lehet gondolkodnia
Erre csak azt felelhettem: „Meg kell próbálni, akkor majd
megtanuljuk, és valóban tudni fogjuk”. Tegyék fel tehát, hogy
gondolataikat tiszta gondolati áramlásban tudják tartani. Ekkor
kezdődik az a pillanat, amikor gondolkodásukat elvezették
addig a pontig, ahol azt már nem is kell gondolkodásnak
nevezni. Egy kézmozdulattal – mondjuk, gondolati mozdulattal
– más lett belőle. Ez a jogosan „tiszta gondolkodásnak”
nevezett gondolkodás ugyanis tiszta akarattá változott,
teljességgel akarat lett. Ha lelkileg eljutottak odáig, hogy
gondolkodásukat megszabadították a külső szemlélettől, akkor
ezzel egyben tiszta akarattá változott. Lelkiségükkel benne
lebegnek – ha lehet így mondani – a gondolkodás tiszta
folyamatában. A gondolkodás tiszta folyamata akarati
folyamat. Ezzel azonban a tiszta gondolkodás, sőt a
végrehajtására irányuló erőfeszítés is, nemcsak gondolati
gyakorlattá kezd válni, hanem akarati gyakorlattá, amely
éppenséggel az ember centrumáig hat. Mert különös
megfigyelést fogunk tenni: csak most beszélhetünk arról, hogy
a mindennapi élet gondolkodása a fej tevékenysége. Előbb
nincs is jogunk hozzá, hogy a gondolkodást a fej
155
tevékenységének nevezzük, mert ezt csak külsőleg tudjuk az
élettanból, anatómiából és a többiből. Most azonban belsőleg
érezzük, hogy már nem gondolkodunk olyan magasan fent,
hanem a mellben kezdünk gondolkodni. Gondolkodásunkat
valóban összeszőjük a légzési folyamattal. Ezzel azt indítjuk el,
amire a jóga-gyakorlatok mesterségesen törekedtek.
Észrevesszük, hogy gondolkodásunk egyre inkább akarati
tevékenységgé válik, hogy először az ember melléből szabadul
ki, majd az egész testéből. Olyan, mintha nagyujjunk utolsó
sejtrostjából húznánk elő ezt a gondolkodást. És ha belső
érdeklődéssel tanulmányozunk olyasmit, ami összes
hiányosságaival jelenik meg a világban – nem akarom védeni
„A szabadság filozófiájá”-t – ha ilyesmit engedünk magunkra
hatni és érezzük, hogy mi a tiszta gondolkodás, akkor azt is
érezzük, hogy új belső ember született bennünk, amely a
szellemből tud akarati erőt meríteni.
Honnan is tudja az ember egyébként, hogy van akarata? Hiszen

nem „birtokolja”! Mert az organikus fejlődéssel összefüggő
ösztönöknek adja át magát. Sokszor álmodja, hogy ezt vagy azt
lelki indítékból teszi, de azért teszi, mert a gyomra jó vagy rossz
állapotban van. Most azonban tudja, hogy fizikai organizmusát
avval hatotta át, ami tudattal is betölti. Ehhez nem kell szellemi
látónak lenni. Csakis belső érdeklődéssel kell hagyni, hogy „A
szabadság filozófiája” hasson ránk. Mert ezt a könyvet nem
lehet úgy olvasni, ahogy egyébként az emberek olvasnak. Úgy
kell olvasni, hogy organizmusnak érezzük: egyik része a
másikból fejlődik ki, és valami élőbe jutunk általa. Ha az
emberektől ilyesmit kívánunk, mindjárt libabőrösek lesznek: itt
belém bújik valami, amit nem akarok, mert akkor nem leszek
szabad!
156
Ez olyan, mintha azt akarnánk állítani, hogy valaki azért nem
szabad, mert két-három év alatt kénytelen magát bizonyos
nyelven kifejezni. Meg kellene óvni a nyelvtől, hogy ne kerüljön
ebbe a véletlen eszmetársításba, mert ezáltal elveszti
szabadságát! Tetszés szerint kellene hol kínaiul, hol franciául,
hol németül beszélnie. Ezt nem mondja senki, mert teljes
képtelenség, és az élet megcáfolná ezt az ostobaságot. Vannak
viszont emberek, akik látnak és hallanak egyszer egy kevés
euritmiát, és aztán azt mondják, hogy ez egyesek véletlen
eszmetársításán alapul. Feltételezhetnénk pedig a
filozófusoknál azt a képességet, hogy azt mondhassák: előbb
meg kell vizsgálnunk ennél az euritmiánál, hogy nem arról van-
e éppen szó, hogy csak e mozdulatok megvalósulása alapoz
meg egy magasabb szabadságot, és hogy ez csak a nyelv
magasabb szinten való kibontakozása.
Ma képtelenek elfogulatlanul szemlélni valamit, ami túlterjed

az intellektuálison, így hát nem is kell csodálkoznunk azon,
hogy az emberek libabőrösek lesznek, amikor azt mondják
nekik, hogy egy könyvet egészen másképpen kell olvasni, mint
más könyveket, úgy kell olvasni, hogy közben átéljenek
valamit. Mit kell átélni? Az akaratnak a szellemből való
felébredését! Ennek a könyvnek ilyen vonatkozásban nevelő
eszköznek kellene lennie. Nemcsak tartalmat akart átadni,
hanem egészen meghatározott módon akart beszélni, hogy
nevelő eszközként hathasson. Ezért találnak „A szabadság
filozófiájá”-ban a fogalmak művészetéről szóló fejtegetést,
vagyis annak leírását, hogy mi történik az ember lelki életében,
ha fogalmainkkal nemcsak a külső benyomásokra
támaszkodunk, hanem benne tudunk élni a gondolat szabad
áramlásában.
157
Ez azonban olyan tevékenység, amely sokkal mélyebb
értelemben törekszik ugyan a megismerésre, mint a természet
külső megismerése, de ugyanakkor művészi, és teljesen
azonos a művészi tevékenységgel. Az ember abban a
pillanatban van művészi állapotban, amikor a gondolkodást
akaratként éli át. A mai pedagógusnak is erre a művészi
állapotra van szüksége, hogy a fiatalságot vezesse a
fogváltástól a nemi érettségig, vagy még azon is túl. Ilyen
hangulatunk van, amikor a belső lelkiségből eljutottunk a
második emberhez, akit nem ismerhetünk meg úgy, mint a
fiziológiailag vagy anatómiailag tanulmányozható külső fizikai
testet, hanem át kell élnünk, ezért jogosan nevezhetjük
„élettestnek” vagy „étertestnek” – ha a kifejezéseket nem a
régi nyelvhasználat szerint értjük. Ezt az élettestet nem lehet
külsőleg szemlélni. Belsőleg kell átélnünk, megismeréséhez
egyfajta művészi tevékenységet kell kifejtenünk. Ezért van „A
szabadság filozófiájá”-ban olyan hangulat, amely mindenütt a
művészi elemmel határos, ezt a legtöbben észre sem veszik. A
legtöbb ember azért nem veszi észre, mert a művészit a
triviálisban, a természetben keresi, nem pedig a szabad
tevékenységben. A pedagógiát azonban csak ebből a szabad
tevékenységből lehet művészetként átélni, és a tanító azáltal
lehet a pedagógia művésze, hogy beilleszkedik ebbe a
hangulatba. Most a tudati lélek korában valóban arra kell
alapítani az egész oktatást, hogy művészi légkört teremtsenek
a vezetettek és a vezetők között. És e művészi hajlandóság a
vezetők iránt, mivel tudják, hogy tud valamit, amit művészien
meg tud mutatni, és úgy érzik, hogy ezt ők is szeretnék. Akkor
nem berzenkednek, mivel érzik, hogy ezzel megsemmisítenék
magukat.
158
Ahogy ma írni tanítanak, az sokszor úgy történik, hogy a
gyermek ezt érzi: minek gyötrődjek az írással, amikor semmi
közöm hozzá! – A gyermekben mindig rejtőzik valaki, aki
okosabb a tanítónál. Hasonlóképpen jártak az észak-amerikai
indiánok, amikor európai írást láttak: varázslatnak érezték a
fekete jeleket, és a gyermek is gyakran így érez. De ébresszük
csak rá, hogy mit jelent a feketét, pirosat, zöldet, sárgát,
fehéret nézni! Keltsük fel érzékét aziránt, ami akkor történik,
amikor egy kör körülfut egy pontot. Keltsük fel annak a
különbségnek az egészen intenzív átérzését, amikor két zöld
kört csinálunk, és mindegyikbe három pirosat, majd két piros
kört, és mindegyikbe három zöldet, aztán két sárga kört, és
mindegyikbe három kéket, végül két kék kört, és mindegyikbe
három sárgát. A gyermekkel a színeket éreztetjük, hogy azok
mit mondanak az embernek, mert a színekben egy egész világ
rejlik. De azt is éreztetjük velük, amit a színek egymásnak
mondanak. Éreztetjük velük, hogy mit mond a zöld a pirosnak,
a kék a sárgának, a kék a zöldnek, és a piros a kéknek – hiszen
ezek a színek legcsodálatosabb viszonyai. Nem szimbólumokat
vagy allegóriákat mutatunk a gyermeknek, hanem művészien
csináljuk. Akkor meg fogjuk látni, hogy a gyermek a művészi
érzésből visz lassanként formákat a felületre, ebből pedig úgy
fejlődnek ki a betűk, ahogyan egykor az írás kifejlődött a
képírásból. Milyen idegen ma a gyermek számára a B vagy G,
vagy bármilyen más jel, amely belső szükségszerűségből
fejlődött mai alakjára! Mi a hétéves gyermek számára ma a G
vagy a K vagy az U? Még a legcsekélyebb kapcsolata sincs vele.
Hiszen az ember évezredek során szerezte meg ezt a
kapcsolatot. A gyermeknek esztétikus módon kell ezt a
kapcsolatot megszereznie. Hiszen mindent kiirtanak a
159
gyermekből, mert az írásjelek nem emberiek. A gyermek
azonban ember akar maradni.
Amit ma el kell mondanunk, az összefügg a pedagógia
művészetének intimitásaival, ha meg akarjuk érteni az
öregséggel szembenálló ifjúságot. Az öregek és fiatalok közti
szakadékot nem frázisokkal kell áthidalni, hanem olyan
pedagógiai művészet alapján, amely nem riad vissza attól,
hogy az igazi szellemtudományos megismerésre
támaszkodjék. Ezért utaltam néhány nappal ezelőtt arra, hogy
mi is ennek a művészetnek a célja. A reális szellemiség átélése.
És mire törekszik az, amit korunk lassanként odáig fejlesztett,
hogy úgy véli, hogy ezt magától értetődően át kell adnia az
ifjúságnak? Nem a szellemre, hanem a szellemnélküliségre! Itt
bűnnek tartják, hogy a szellemet az úgynevezett tudáshoz és
tudományhoz közelítsék.
Ez a tudomány már a legkisebb gyermekkorában sem hagyja
békén az embert. Nem is igen lehet ez másképpen, mert ha a
botanikus rendszertanhoz idomítják, és vannak csakis a
botanikai rendszertanban élő könyvek, akkor a tanító úgy véli,
hogy bűnt követ el, ha a gyerekekhez másképpen beszél, mint
ahogy a tudományos botanika közli. De a tíz éven aluli gyermek
számára nem jöhet szóba az, amit a botanika közöl, evvel
legfeljebb 18-19 éves kora után kerülhet kapcsolatba.
Az elmondottakból ne alkossunk megint intellektuális nevelési

elméletet. Művészi atmoszférát kell teremteni az idősebbek és
a fiatalok között. Csak ha ez megtörténik, akkor következhet
be az, aminek be kell következnie, hogy a mai fiatal egészséges
módon növekedhessék bele a világba. Egészen konkrétan
leírhatjuk, hogy a mai emberek mibe nőnek bele. 9-10 éves
160
kora között mindenkinek a lelkében él egy bizonytalan érzés,
amennyiben nem pszichopata. Nem kell róla világos fogalmat
alkotnia, még homályosat sem, de ettől a kortól kezdve ez kezd
élni az emberben. Addig csakis az gondoskodott az ember lelki
életéről, amit asztráltestnek nevezünk. Ettől kezdve
megmozdul az emberben az én erejének természete. Az én-erő
megmozdulása nem fogalmakban él az emberben, de a
felnövekvő ember érzésében, lelkének mélységes
öntudatlanságában ott él egy kérdés. Az egyiknél így szól, a
másiknál másképpen. Fogalmakba öntve talán így hangzanék:
eddig asztráltestem hitt a többi emberben, most szükségem
van valamire, amit valaki elmond nekem, hogy hihessek benne,
vagy a körülöttem lévőkben. Akik gyermekkorukban a
leginkább ellenszegülnek az ilyesminek, azoknak van rá a
leginkább szükségük. A 9. és 10. év között kezdődik az, hogy a
leginkább rá vagyunk utalva arra, hogy énünket egy idősebb
emberben való hit révén megszilárdíthassuk. Ebben az
emberben hinnünk kell, anélkül, hogy ezt a hitet belénk kellene
verni, hinnünk kell benne a megteremtett művészi atmoszféra
révén. Nagy baj, hogy az idősebbek részéről nem történik
semmi, hogy helyesen válaszoljanak erre a kérdésre, amely a
gyermeknél 16-17, sőt egyeseknél még 18-19 éves korig is
megmaradhat, hogy az ifjú azt mondhassa magában: hálás
vagyok, hogy az öregtől megtudhattam azt, amit csak tőle
tanulhattam meg. Amit elmondhat nekem, azt csak ő
mondhatja cl, mert amikor idős koromban tapasztalom, akkor
már másképpen lesz.
Ezáltal ismét megteremthető valami pedagógiai módon, ami

helyesen alkalmazva nagyon jelentős lehet a tudati lélek
korában, ez már ott szövődött a fiatalok és öregek között a
pátriárkák legősibb korában. Akkor minden fiatal ember azt
161
mondta magában: a galambősz öregnek olyan tapasztalatai
vannak, amelyeket csak olyan öregen lehet megszerezni, mint
amilyen ő. Előbb nincsenek meg hozzá a szerveink. Ezért kell a
tapasztalatait közölnie velünk. Ezért kötődünk az ő
közléseihez, mert csak ő mondhatja el őket. Bizonyára és is
olyan öreg leszek, mint ő. De csak 35-40 év múlva fogom
ezeket tapasztalni. Ekkor már tovább haladt az idő, és valami
mást fogok tapasztalni.
A világ szellemi életének alapjaiban mintegy benne rejlik egy

lánc, amely átnyúlik a múltból a jövőbe, és a generációknak ezt
kell felvenniük, továbbvinniük, kovácsolniuk és tovább
alakítaniuk. Az intellektuális korban ez a lánc megszakadt. Ezt
a felnövekvő emberek a legszélesebb körben érezték a XIX-XX.
század fordulóján. Próbálják meg átérezni, hogy akkor ilyesmit
éreztek, még ha nem is tudták kifejezni! Próbálják meg
átérezni, hogy így a helyes módon érzik ezt! Ha ezt érzik, akkor
átélik, hogy igazából mit jelent a mai ifjúsági mozgalom. Ennek
Janusz-arca van, és így is kell lennie, mert a szellemiség
átélésére kell, hogy a figyelmet fordítsa, a szellemiség olyan
átélésére, amely addig követi a gondolatot, amíg az ember
legbelső impulzusává, akarattá nem válik.
Az akaratot most a legelvontabb részénél, a gondolatnál

kerestük fel. A következő napokban az ember mélyebb
tartományain fogjuk felkeresni.
162
[Az emberekben tudattalanul él az az igény, hogy a világot ne
csak fejjel, hanem egész emberi mivoltukkal tapasztalják. A
modern embernek ez a képessége már csak a fogváltásig van
meg. A csecsemő teljesen érzékszerv. Az embert nem lehet
elvont tudományos tartalmakkal nevelni, csak úgy, ha művészi
módon közelítjük meg. ,,A szabadság filozófiája” az emberi
individualitás megértésének az eszköze. Nem a nagy tudás tesz
bennünket nevelővé, hanem az, hogy a tanítványnak emberileg
tudunk valamit nyújtani. A tanító lelki konfigurációja a
lényeges a gyerek fogváltása és nemi érettsége között. Az ima
és az áldás oksági összefüggése. A gyermeknek növekedésre
képes képeket kell kapnia, nem elvont definíciókat, amelyek
mintegy rendszerbe szorítják. Olyan nevelési művészetet kell
kialakítanunk, amelynek révén az emberek újra megtanulnak
egymással élni.]
A tudati lélek fejlődésének korában egyfelől a legelvontabb

elem kap ugyan tudatosan életet az ember belső világában,
másfelől viszont mégis fennáll az a tény, hogy az ember
vágyaiban, az élettel szembeni kívánságaiban tudattalanul a
legkonkrétabb elem akarja létét megteremteni.
A tudati lélek korába belenövekvő ember ma egyfelől

megrekedt fejének elvont eszméiben, másfelől azonban a
fejen kívül – ha szabad így kifejeznek magam – ott él a vágy,
hogy többet éljen át, mint amennyit a fej átélhet. Hiszen a
természettel az embernek csak olyan viszonya van, amely a
feje és a természet között alakul ki: mindaz, amit az ember ma
tudományában felvesz a természetből, csak annyiban
163
érvényes számára, amennyiben a fej révén szerezte meg. Az
ember és a természet között ma voltaképpen mindig ott áll az
ember feje. Olyan ez, mintha mindaz, ami a világból jön az
ember felé, fejében halmozódna össze, mintha feje teljesen
bedugulna – bocsássák meg a kemény kifejezést – és így vastag
rétegein semmit sem ereszt át abból, ami a világhoz fűződő
viszonya lehetne. Minden a fejben reked meg, mindent csak a
fejjel gondolunk át. De hát nem lehet csak fejként élni, hiszen
a fejhez hozzánőtt egész organizmusunk. Ennek az
organizmusnak az élete tompa, öntudatlan marad, mert az
ember mindent a fej felé terel. Itt pedig minden megreked. Az
ember többi része semmit sem kap a világból, mert a fej nem
juttat neki semmit. A fej lassanként telhetetlenné vált.
Mindent ő akar a külvilágból, és az embernek szívével és
organizmusa többi részével úgy kell élnie, mintha nem is volna
köze a környező világhoz.
Az organizmus többi része azonban kifejti kívánságát, akaratát,

vágy-képességét, és ezek magányosan érzik magukat. A szem
például elfog minden színt és csak gyér maradványának engedi
meg, hogy a fej átélje őket, a színek ezért nem jutnak lejjebb,
nem kerülhetnek a vérbe és a fejen kívüli idegrendszerbe. Az
ember már csak a fejében tud a világról valamit. Vágyai
azonban intenzívebben képesek arra, hogy a világgal
szervezetének többi része révén is találkozzék valamilyen
módon. A felnövekvő emberben benne él a vágy, hogy ne csak
a fejével, de organizmusa többi részével is összetalálkozzék a
világgal valahogyan, és a gondolkodást, a világ tapasztalását
nem csak a fejével tanulja meg, hanem egész emberi
mivoltával.
164
Ma voltaképpen csak abban az életkorban van meg az a
képességünk, hogy a világot egész emberi mivoltunkkal
ismerjük meg, amelyet korán el kell hagynunk. Mert mindaz,
amiről most beszéltem, a felnőtt emberre vonatkozik. A
gyermeknek a fogváltás előtt megvan még az a képessége,
hogy a világot egész emberi mivoltával fogja fel. Nagy tévedés
volna például azt hinni, hogy a gyermek a felnőtthöz hasonló
elvontsággal éli át, amikor csecsemőként tejet kap. Amikor a
felnőtt ma tejet iszik, akkor a nyelvén érzi, esetleg még a nyelv
bizonyos környezetében, de amikor a tej áthalad a torkán, az
íz élménye elveszett. Az embernek meg kellene kérdeznie
önmagát, hogy a gyomra miért ízlel kevésbé, mint az ínye. Nem
ízlel kevésbé, éppen olyan jól tud ízlelni, de a telhetetlen fej
minden ízt igénybe vesz a felnőtt embernél. A gyermek
azonban egész organizmusával ízlel, a gyomrával is. A
csecsemő teljes lényével érzékszerv. Nincs benne semmi, ami
ne volna érzékszerv. A csecsemő teljességgel ízlelés. Csak az
ember később elfeledkezik erről. Az egész organizmussal való
ízlelés már a beszéd tanulásával csorbát szenved, mert ekkor
megmozdul a fej, amelynek részt kell vennie a
beszédtanulásban, és már kifejleszti telhetetlenségének első
stádiumát. Odaadja magát a beszéd tanulásának, és ennek
fejében megtartja magának az ízlelés jó érzését. A világhoz
fűződő teljes viszonyt tehát már a világ ízlelésére vonatkozóan
is igen korán elveszítjük. ,,A világ ízlelése” nem különösen
fontos, de más vonatkozásban a világhoz fűződő teljes emberi
kapcsolat igazán rendkívül lényeges.
Látják, így például egy jelentős filozófust, Johann Gottlieb

Fichtét különbözőképpen lehet megismerni. Mindegyik mód
helyes, a felsorolásra kerülők közül egyet sem akarok
különösen kiemelni. Bármennyire szép is azonban, ha
165
elmerülünk Fichte filozófiájában, és nagyon is hasznunkra válik
– ma nem sokan teszik ezt, mert nehéz nekik – az emberek még
többet értek volna el vele, ha Fichtét egyszer teljes emberi
érzéssel követik, és látták volna, hogy mindig teljes talppal,
főleg a sarkával lépett. Roppant nagy erő rejlik ebben a
járásban, sarkának ebben a sajátságos földre helyezésében.
Akik minden lépést át tudnak élni, azoknak Fichte lépésének a
jellege intenzívebb filozófiát jelentett volna, mint mindaz, amit
a katedráról mondhatott az embereknek. Különösen hangzik,
de talán érzik, hogy mit akarok evvel mondani.
Ezek a dolgok ma teljesen elsikkadnak az emberek számára. Ha

az ember nem húsz évvel ezelőtt volt gyerek, hanem ötven
éve, akkor még emlékezhet rá, hogy a vidéki embernél
teljességgel megvolt az ilyen filozófia. Akkor az emberek még
így ismerték egymást, és némely tájszó rendkívül plasztikusan
árulja el, hogy az egész emberben látták azt, amit az emberek
ma csak a fejben látnak. Így például azt mondták valamilyen
vidéki „hölgyről”, – hadd fejezzem ki így: „úgy jár, mint az
orrfúvás”. Igen, nálunk fej-embereknél az orrfúvás az orr
tisztítását jelenti, talán nem is egészen illedelmes módon.
Akkoriban nem ezt jelentette. Akkor az egész emberre
vonatkozott. Ahogyan járt, ahogy tartotta magát, rakta a lábát,
egész viselkedése „orrfúvás” volt. „Orrfúvás” az egész emberre
vonatkozóan, vagyis, amit hasonlónak találtak ahhoz, ahogy az
ember az orrát nem egészen illedelmes módon tisztítja.
Mint mondtam, ez elsikkadt. Az emberek a fejükre
korlátozódtak, és kiküzdötték maguknak azt a hitet, hogy az
ember legértékesebb része a feje. Csakhogy evvel nem lettek
nagyon boldogok, mert emberi természetük többi része
tudattalanul továbbra is igencsak érvényre juttatja az igényeit.
166
Az ember azonban ma gyermekkorával, a fogváltással teljesen
elveszíti azt, hogy ne csak a fejével éljen együtt a dolgokkal.
Akinek van érzéke hozzá, az megtalálja egy ember apjának
vagy anyjának a járását két-három évtized múlva a fiánál vagy
a lányánál. Éppen így éli bele magát a gyermek környezetének
felnőtt világába, és amit így átérez, az saját természetévé válik.
De ebből az átélésből már nem lesz nálunk kultúra. Csak az lesz
kultúra, amit a fej figyel meg, és amit a fej segítségével lehet
kidolgozni. Az emberek olykor még a fejet is felmentik:
mindent feljegyeznek, és elhelyezik a levéltárban. Akkor a
fejből kimegy a hajukba, itt pedig nem tudják megtartani, mert
az már 30 éves korukban kihullik.
Igazán nem tréfából mondom mindezt, nem is azért, hogy
kritizáljak, mert ez benne rejlik az emberiség szükséges
fejlődésében. Az embereknek azért kellett ilyenekké válniuk,
hogy belső erőfeszítéssel, belső aktivitással találják meg azt,
amit természetes módon már nem találhatnak meg, vagyis –
más szavakkal – hogy eljussanak a szabadság átélésének
lehetőségéhez.
Ezért ma másképpen kell a fogváltás után környezetünket
átélnünk, mint ahogy a gyermek még ma is „egész emberként”
átéli. A jövő elemi iskolai nevelésének azon kell alapulnia, hogy
a fiatal emberek a művészet kerülő útján – ahogy tegnap
jellemeztem – szerezzék meg azt a képességet, hogy a külső
emberben megérezzék a másik ember egész lelkiségét. Ha az
embert elvont tudományos tartalommal akarjuk nevelni, akkor
semmit sem él át a lelkünkből. Csak akkor él át valamit, ha
művészi módon jelenünk meg előtte, mert a művésziben
mindenkinek individuálisnak kell lennie, ebben mindenki más.
Hiszen a tudományos eszmény éppen az, hogy mindenki olyan
167
legyen, mint a másik. Szép história volna, mondják manapság,
ha mindenki más tudományt tanítana. Ez nem is lehetséges,
mert a tudomány arra korlátozódik, ami mindenki számára
azonos. A művészetben azonban mindenki individuális. Ezért
jöhet létre a művészet révén individuális kapcsolat a gyermek
és a mozgó, cselekvő ember között, márpedig erre van
szükség. Ezáltal ugyan nincs meg a másik ember teljes fizikai
átérzése, mint az első gyermekévekben, de teljesen átérzik
annak a lelkét, aki vezetőként áll velük szemben.
A nevelésnek lelke kell, hogy legyen, mint tudósnak azonban

nem lehet lelkünk. Lelkünk csak művészi mivoltunk révén
lehet. Ha a tudományt előadásmódunkban művészien alakítjuk
ki, akkor lehet lelkünk, de nem a tudomány tartalma révén,
ahogyan ma felfogják. A tudomány nem egyéni dolog. Ezért
nem alapozza meg a vezető és vezetett közti kapcsolatot az
elemi iskolás korban. Itt az egész tanítást át kell hatnia a
művészetnek, az emberi individualitásnak, és a tanító és
nevelő egyénisége többet jelent minden kigondolt
programnál. Ennek kell hatnia az iskolában.
Mi alakul ki voltaképpen a vezető és a vezetett között, ha a
fogváltás és a nemi érés közti időt vesszük szemügyre, mi köti
őket egymáshoz? Csakis az, amit az ember az érzékfeletti
szellemi világokból, a földelőtti létből hoz magával a földi
életbe. A fej sohasem ismeri el azt, amit emberekként a
földelőtti létből hozunk magunkkal. A fej arra van
berendezkedve, hogy csak azt fogja fel, ami a Földön van, a
Földön pedig a fizikai ember van. A fej semmit sem fog fel a
másik emberben abból, ami annak földelőtti létéből származik.
A művészi jelleg azonban speciális emberi árnyalatot ad az
emberi léleknek, és ebben az él és mozog, amit az ember a
168
földelőtti létből hozott le. A gyermek fogváltása és nemi érése
között egészen különösen hajlik arra, hogy megérezze
szívében, hogy tanítójában mi származik ebből a földelőtti
létből. Ahogy a kisgyermeknek megvan az a képessége, hogy a
földi életben kialakult külső emberi alakot átérezze, úgy a 7.
évétől a 14-15. évéig a gyermek olyasmit keres az emberekkel
való együttélés révén, ami a vezetőben nyilvánul meg, anélkül,
hogyha meg lehetne fogalmazni. Ez úgy nyilvánul meg, hogy ha
meg akarnánk fogalmazni, akkor fellázadna a körülhatárolt
fogalmak ellen. A fogalmaknak körvonalaik vannak, vagyis
külső határaik. Az előbb leírt emberi individualitásnak azonban
nincsenek külső határai, csak intenzitása, minősége van, és
minőségként, intenzitásként éljük át. Különösen az említett
életkorban éljük át, és kizárólag a művészi atmoszféra révén.
Viszont a tudati lélek korszakában élünk. Ebben a korszakban

a lelkünk számára először megszerzett kincs intellektuális
fogalmakból áll, tehát voltaképpen absztrakciókból. Hiszen ma
már a paraszt is absztrakt. Hogyan is lehetne másképp, amikor
a legelvontabb olvasmánynak adja át magát, a falusi újságnak,
és ehhez hasonlóknak. A mi kincsünk absztrakciókból áll. Ezért
a tegnap említett fejlődés révén kell kijutnunk ebből a
gondolkodásból, amennyiben teljesen megtisztítjuk a
gondolkodást, és akarattá alakítjuk, akarattá formáljuk. Meg
kell birkóznunk azzal, hogy individualitásunkat egyre erősebbé
tegyük, és ezt csak akkor érjük el, ha átküzdjük magunkat
ehhez a tiszta gondolkodáshoz. Ezt nem hiú ostobaságból
mondom, hanem mivel így látom a dolgot. Aki munkájával eléri
azt a tiszta gondolkodást, amelyre „A szabadság filozófiájá”-
ban utaltam, az azt fogja találni, hogy itt egyáltalán nem
néhány filozófiai rendszert alkotó fogalom megszerzéséhez jut,
169
hanem az emberi individualitásnak és földelőtti létének
megragadásáról van szó.
Hiszen nem kell mindjárt szellemi látóvá válni, csak akkor
volnánk azok, ha szemlélni tudnánk a földelőtti létet. De az
elmondottak helyességét megerősíthetjük, ha a gondolat
tiszta áramlásában szerzett akaraterőt megkapjuk. Ekkor
létrejön az individualitás. Már nem is érezzük jól magunkat az
olyan filozófiai rendszerben, amelyben az egyik fogalom a
másikba kapaszkodik, és mindennek szilárd körvonala van, azt
az indítékot érezzük, hogy elevenségben, mozgásban legyünk.
Speciális lelki életet sajátítunk el, ha helyesen éljük át azt, amit
„A szabadság filozófiájá”-n érteni kell.
Ezáltal valóban létre lehet hozni a földelőtti lét beköltözését az

emberi életbe, és így előkészíti a tanító, az oktató, a nevelő
hivatását. Tanulmány révén nem válhatunk nevelővé. Másokat
sem idomíthatunk nevelővé, már csak azért sem, mert
mindenki az. Mindenkiben benne rejlik egy nevelő, csak alszik,
fel kell ébreszteni, és az ébresztés eszköze a művészet. Ha ezt
kifejlesztjük, akkor a nevelőt emberként hozza közelebb
azokhoz, akiket vezetni akar. Akit nevelnek, annak emberileg
kell közel kerülnie a nevelőhöz, emberileg kell kapnia tőle
valamit. Iszonyú volna, ha valaki úgy vélné, hogy nevelő lehet
azáltal, hogy sokat tud, vagy a tudás értelmében ma már úgy is
mondhatjuk, hogy „sokra képes”. Ez teljes képtelenség.
Gondolják meg a következőket, és világosan meglátják.
Van egy iskolai osztályunk, esetleg harminc tanulóval. Ezek

közül, mondjuk, kettő zseniális, vagy csak egy, az is elég. Egy
iskola ellátásánál nem lehet mindig olyan zseniális tanítót
odahelyezni, hogy a jövő zsenije annyit tanulhasson a tanítótól,
170
amennyit tudnia kell. Erre azt mondják ugyan, hogy az elemi
iskolában nem tesz semmit, hiszen a zseni magasabb iskolába
kerül, és ott egészen biztosan rátalál azokra a zseniális
tanárokra, akikre szüksége van. Ez azonban nem tartható fenn,
mert a tapasztalat ellentmond neki. El kell tehát ismernünk,
hogy valóban bekövetkezhet az az eset, hogy a tanító olyan
gyerekekkel áll szemben, akik arra vannak rendeltetve, hogy
okosabbak legyenek, mint ő maga. A pedagógiai feladat most
az, hogy a gyermekeket ne csak saját okosságunk mértékéig
juttassuk el, hanem az ő képességüknek megfelelő fokra.
Így tehát nevelőként valóban kerülhetünk olyan helyzetbe,

hogy a bennünket felülmúlót kell felnevelnünk, és az iskolákat
sem lehet elegendő tanítóval ellátni, ha nem vagyunk azon az
állásponton, hogy nem baj, ha a tanító nem olyan okos, mint a
tanítványa lesz egykor. Mégis jó tanító lehet, mert nem a tudás
közvetítésén múlik a dolog, hanem az individualitáson, a
földelőtti lét megelevenítésén. Akkor a gyermek voltaképpen
önmagát neveli általunk, és így a helyes, mert valójában nem
mi nevelünk. Csak zavarjuk a nevelést, ha közvetlenül
túlságosan intenzíven avatkozunk bele. Avval nevelünk, hogy
viselkedésünk révén a gyermek önmagát tudja nevelni. A
gyermeket azért küldjük az elemi iskolába, hogy eltávolítsuk a
zavaró dolgokat. A tanítónak gondoskodnia kell arról, hogy a
gyermek elkerüljön azoktól a körülményektől, amelyek közt
nem tud fejlődni. Tisztában kell lennünk avval, hogy az oktatás
és nevelés révén semmit sem tudunk az emberbe beoltani. De
úgy viselkedhetünk, hogy a felnövekvő ember eljusson ahhoz,
hogy felszínre hozza a benne levő hajlamokat. Ezt azonban
nem tudásunk révén tehetjük meg, hanem csak a bennünk lévő
művészi jelleg mozgékonyságával. Még ha egyszer be is
következik az a ritka eset, hogy tanítóként vagy nevelőként
171
nem vagyunk különösen zseniálisak – ezt ugyan nem szabadna
mondani, de ifjúsági mozgalmuk ellenére már elég idősek
ahhoz, hogy kimondhassam – akkor az a tanító, akinek csak
valamilyen ösztönös művészi érzéke van, kevesebb akadályt
gördít a gyermek felnövekedése elé, mint az olyan tanító, aki
művészietlen, de roppant nagy tudós. Hiszen nagy tudósnak
lenni nem is nehéz. Teljesen világosan ki kell egyszer mondani
ezeket a dolgokat. Mert ha csak világosan mondjuk ki, akkor
korunk nem hallja meg. Korunk rendkívül érzéketlen az ilyen
dolgok iránt. Azoknál, akik biztosítanak arról, hogy mindezt
megértették, harminc év múlva kiderül, hogy semmit sem
értettek meg belőle. Arról van tehát szó. hogy az ember lelki
konfigurációja jelenti a pedagógiai működés, a tanítás, a
nevelés lényegét a gyermek számára a fogváltás és a nemi érés
közötti életkorban. Utána az ember olyan életkorba lép, ahol
éppen a tudati lélek korában az emberi természet még
mélyebb erőinek kell hatniuk, hogy az emberek adjanak
egymásnak valamit.
Látják, rendkívül bonyolult természete van annak az érzésnek,

amelyet az egyik ember táplál a másik iránt. Ha egy másik
ember iránt táplált szimpátiák és antipátiák körét és ezek
együttes hatását meg akarnánk határozni, akkor egyáltalán
nem jutnánk ennek végére. Ötven év alatt se volnánk képesek
definíciót alkotni arról, amit az életben az emberek közötti
viszonyoknál öt perc alatt átélhetünk. A nemi érettség előtt ez
kiváltképpen a földelőtti átélése. Ez átcsillan minden
kézmozdulaton, pillantáson, a szavak hangsúlyozásán.
Alapjában véve ez az árnyalat hat a gyermekre a nevelő
taglejtésében, szavaiban, gondolataiban, és a gyermek ezt
keresi.
172
Még bonyolultabb a dolog, ha felnőtt emberként találkozunk
másokkal a 15-16. éve elérése után. Ekkor a fogalmak elvont
világa számára valóban áthatolhatatlan sötétségbe burkolózik
az, ami az egyik emberben taszít vagy vonz másokat. Ha
azonban az antropozófus szellem- tudomány segítségével
kutatjuk, hogy voltaképpen mit élhetünk át öt perc alatt, ami
ötven év alatt sem írható le, akkor ez az előző földi életből vagy
életek sorából nyúlik bele a lélek jelenlegi életébe, és a lelkek
ezt cserélik ki. Valami bizonytalan, meghatározhatatlan fog el
bennünket, amikor felnőttként állunk szemben a másik
felnőttel, ez éppen az, ami az ő régebbi földi életeiből
beleragyog a mi régebbi földi életeinkbe, és viszont. Itt
nemcsak a földelőtti lét hat, hanem mindaz, amit az ember
valaha sorsszerűén végigélt az egymást követő földi életek
során.
Ma a tudati lélek korában, fejünkben halmozódik össze

mindaz, amit környezetünkből felveszünk, és nem jut el az
egész emberhez. Ha a kölcsönös hatásokat szemléljük, akkor
azt látjuk, hogy mai „fej-kultúránk” ellenszegül annak, ami csak
embertől emberig képes hatni. Az emberek elmennek egymás
mellett, mert csak fejükkel, vagy mondjuk, a szemükkel néznek
egymásra – nem akarom azt mondani, hogy mivel beverik
egymás fejét. Az emberek elmennek egymás mellett, mert az
egyik embertől a másikig csak az képes hatni, ami az ismétlődő
földi életekből kerül bele. Mai kultúránk azonban nem tesz
semmit azért, hogy kifejlessze az érzéket ehhez.
Nevelésünkbe, oktatásunkba fel kell vennünk azt, hogy felnőtt
emberként érzékünk van az ember mélyebb lényének
megérzéséhez, amely régebbi földi életekből kerül bele. Ezt
csak úgy érhetjük el, ha megtanuljuk, hogy a nevelésbe az
173
egész emberi életet belevonjuk, úgy ahogy az a Földön
lejátszódik.
Ma voltaképpen csak a közvetlen jelen iránt van érzékünk.
Ezért a nevelésnél is csak azt kérdezik, hogy a gyermeknek mi
a hasznos. Ez a kérdés azonban az életen nem sokat segít.
Először is csak egyoldalú feleletet kapunk, mivel a kérdést
egyoldalúan tettük fel. Másodszor pedig a gyermeket nemcsak
az iskolapad számára kell nevelni, vagy egy kevéssel az
iskoláskor utánra, hanem egész életére, hogy szégyent ne
hozzon ránk. Ehhez azonban meg kell értenünk az élet
bizonyos rendkívüli finomságait, az egész emberi élet
egységét, úgy ahogy a Földön lejátszódik.
Tudják, hogy vannak olyan emberek, akik bizonyos koruk

elérése után úgy hatnak jelenlétükkel, hogy környezetük ezt a
jelenlétet áldásnak érzi. Vannak ilyen emberek. Ha
felkutatnánk, hogy ezek az emberek hogyan jutottak el oda,
hogy környezetük számára nem tevékenységük, hanem lényük
révén jelentsenek áldást, akkor rájönnénk arra, hogy az ilyen
emberek átélték egykor azt a jótékony hatást, hogy
gyermekkorukban egy tisztelt tekintélyre magától értetődő
módon tekintsenek fel és tisztelhessék őket. Ezt a megfelelő
életkorban élték át. Mivel egykor tisztelni tudtak, ezért sok év
múlva áldást hoznak környezetüknek. Ezt paradigmatikusan
így is kifejezhetjük: vannak emberek, akik áldani tudnak.
Nincsenek sokan, de vannak, akik idősebb korukban
megszerzik az áldás erejét. Ez abból ered, hogy
gyermekkorukban megtanultak imádkozni. Ez a két mozdulat
okszerűen kapcsolódik egymáshoz: ima és áldás. Áldani senki
sem tanul meg, ha nem az imádságból tanulta. Ezt nem
szentimentálisan kell értenünk, hanem minden misztikus
174
mellékíz nélkül, ahogy egy természeti jelenséget szemlélünk,
csakhogy ez a jelenség emberileg közelebb áll hozzánk.
Hiszen a gyermeknek a természetének megfelelően kell
növekednie. Szörnyen rossz lenne, ha kitalálnánk egy olyan
szerkezetet, amely megtartaná egy bizonyos nagyságban,
megakadályozná a növekedését, és arra kényszerítené, hogy
egész életében olyan maradjon, amilyen most. Az embernek
növekednie kell. Az iskolában azonban olyan fogalmakra
tanítjuk a gyermeket, amelyeknél az az eszményünk, hogy
egész életében ilyenek maradjanak. A gyermek tartsa őket
emlékezetében, és ötven év múlva is legyenek olyanok, mint
ma. Tankönyveink úgy dolgoznak a gyermek lelkén, hogy kicsi
maradjon. A gyermek helyes nevelésénél minden fogalom
növekedni tud, fogalmai, akarati impulzusai elevenek
maradnak. Ez nem nagyon kényelmes, de a nevelés művészi
érzületével sikerül. A gyermek másképpen érzi, ha halott
fogalmak helyett eleveneket tanítunk neki, mert öntudatlanul
tudja: amit tanítanak nekem, az együtt növekszik velem, ahogy
a karom is velem nő.
Szívet tépő, amikor egy gyermeket úgy tanítanak, hogy meg
kell határoznia a fogalmakat, és aztán így megtartani. Ez
csakugyan olyan, mintha végtagjait egy gépbe akarnánk
beleszorítani. A gyermeknek növekedésre képes képeket kell
adnunk, amelyek 10-20 év múlva egészen mássá válnak. Csak
ilyen növekedésre képes képek átadásával indítjuk arra, hogy
érzelmileg beleélje magát abba, ami egy másik emberi
individualitás mélyén gyakran rejtőzik. Látják, ilyen
bonyolultak ezek az összefüggések: az emberekkel azáltal
tudunk mélyebb kapcsolatot találni, hogy ifjúkorunkban
lehetővé tették számunkra lelkünk növekedését.
175
Mit jelent a másik ember átélése? Halott fogalmakkal nem
lehet a másik embert átélni. A másik embert csak úgy érthetjük
meg, ha találkozásunk olyan élménnyé válik, amely belsőleg
ragad meg bennünket. Ehhez azonban belső mozgékonyságra
van szükségünk. Az emberek ma eljárnak reggelire, ebédre,
teára anélkül, hogy sokat tudnának egymásról. Önmagukról
tudják még aránylag a legtöbbet. De hogy rendezik el
tapasztalataikat ösztönszerűen? Hogyan ítélik meg azt a sok
embert, akit ott találnak a reggeliken vagy ebédeken?
Legfeljebb úgy ítélik meg őket, hogy olyanok-e, mint én, vagy
mások? Ha úgy vélik, hogy olyanok, mint ők, akkor rendes
fickók. Ha azonban mások, akkor nem rendes fickók, és nem is
foglalkoznak velük. Mivel pedig az emberek többnyire nem
olyanok, mint ők, ezért legfeljebb néha gondolhatják úgy, hogy
olyan embert találtak, mint ők maguk, mert végül is megunják,
hogy nem találnak egy rendes fickót sem. De ilyen módon
valójában nem találnak másik embert, csak mindig önmagukat.
Mindenkiben önmagukat látják. Ez sok ember számára egész
jó, mert ha találkoznának valakivel, aki ha nem is teljesen, de
bizonyos fokig rendes fickó, és megértenék őt, ez olyan
intenzív élmény lenne, hogy saját emberi mivoltukat teljesen
túlharsogná. A második még jobban túlharsogná énjüket, a
harmadiknál, negyediknél már ott se lennének, már el is
vesztették volna önmagukat. Túlságosan kevés belső erőt és
aktivitást fejtenek ki, túlságosan kevés magvat és
individualitást, így az emberek nem óhajtják átélni a másik
embert, mert önmaguk elvesztésétől félnek. Így aztán
elmennek egymás mellett.
Ezért az a legfontosabb, hogy olyan nevelést alakítsunk ki,

amelynek révén az emberek újra megtanulnak egymással élni.
Ez frázisokkal nem lehetséges. Ez csak az igazi emberismereten
176
alapuló nevelés művészetével lehetséges, tehát a nevelés ott
megbeszélt művészetével. De éppen az intellektuális kor
taszította bele egész életünket nagyjából és egészében az
intellektualitásba. Intézményeink tekintetében gyakran nem is
emberek közt élünk voltaképpen, hanem a megtestesült
intellektus hálóz be bennünket, nem mint pókot a saját hálója,
hanem mint a pókhálón fennakadt számtalan legyet.
Érezzük-e egyáltalán, amikor egy emberrel találkozunk, hogy

mit jelent számunkra? Emberileg ítélkezünk-e ma egyáltalán?
Többnyire nem, csak azt kérdezzük, hogy az ajtaján van-e
esetleg egy táblácska valamilyen fogalommal, például
„ügyvéd” vagy „gyakorló orvos”. Akkor tudjuk, hogy
meggyógyít! Vagy egy másiknál: angol nyelvtanár – tudjuk,
hogy mit várhatunk tőle. Ha a kémiáról kívánunk valamit tudni,
akkor nincs egyéb választásunk, mint egy okleveles vegyész
után érdeklődni. Amit elmond, az a kémia. És így tovább.
Valóban behálózott bennünket a fogalmak pókhálója. Nem
emberek közt élünk. Csak azzal törődünk, ami a papíron áll,
sokak számára ez az egyetlen támaszték. Honnan is tudnák,
hogy milyen ember vagyok, ha nem lenne rajta valamilyen
papíron!
Mindezt kissé radikálisan mondtam ki, de korunkra ez

jellemző. Az intellektus már nemcsak a fejünkben van, hanem
csakugyan mindenünket beszövi. Csak fogalmakhoz igazodunk,
nem pedig emberi impulzusokhoz.
Meglehetősen fiatal voltam még, amikor Bécs mellett

Badenben megismertem Hermann Rollett osztrák költőt, aki
már régen meghalt. Az volt a véleménye, hogy az intellektuális
fejlődés a helyes. Ugyanakkor iszonyúan félt is tőle, mert
177
érezte, hogy ez csak az ember fejét ragadja meg. Egyszer
meglátogattam Schrőerrel, ekkor költői módon kezdett
beszélni rendkívüli kulturális rettegéséről. Azt mondta, hogy
ha ma megnézzük az embereket: ujjaikat sem tudják rendesen
használni, sokan írni sem tudnak, írógörcsöt kapnak, ujjaik
elsatnyulnak. Ha sor kerül rá, még egy nadrággombot sem
tudnak felvarrni, ezt csak a szabó tudja. Nemcsak
ügyetlenebbek lesznek az ujjak és a végtagok, hanem kisebbek
is, elsatnyulnak, de a fej egyre nagyobb lesz. Így írta le költői
álmát, és úgy vélte, hogy eljön majd az az idő, amikor már csak
a fejek golyói gurulnak szerteszét a Földön.
Ez a kulturális rettegés jelent meg akkor is előttem ennél az

embernél. Korának gyermeke volt, vagyis materialista, és ezért
félt olyan nagyon, hogy a jövőben ilyen fejek gurulnak majd
szét a Földön. Ezt a fizikai fejek nem fogják ugyan megtenni, de
azért az éteri és asztrális fejek már ma is aggasztó módon
megteszik. Ettől kell az ifjúság egészséges nevelésének az
emberiséget megóvnia. Újra lábra kell állítania az embereket,
és úgy vezetni őket, hogy újra érezzék szívük dobogását,
amikor gondolkodnak, és nem csak tudásuk számára nyernek
valamit. Ezeket a dolgokat valóban tekintetbe kell vennünk,
amikor bele akarjuk élni magunkat abba, aminek impulzust kell
adnia a pedagógia, a nevelés művészete számára az egész
emberiségnek. Holnap megpróbálom kifejteni azt, amit még
kiegészítésül el kell mondanom.
178
[Az én csak a mi korunkban áll leplezetlenül a másik énnel
szemben. Az indiai kultúrkorszakban az érzékelés folyamán a
szellemit is észlelték. A misztériumok törekvése, hogy az
emberek számára a szellemi-lelkiség kerülő útján át tegyék
lelkileg felfoghatóvá azt, amit érzékelnek. A perzsa korszakban
az embert fény-alakban észlelték. Az egyiptomi-káld
korszakban a külsőt érzékileg kezdték látni, a belsőt pedig
szellemi-lelki módon. A görög korszakban a testiséget
világosan megkülönböztetik a szellemi-lelkiségtől. A görög
korszakig az ént még burkokon keresztül észlelték. A burok
nélküli én észlelése az újabb emberiség ijedtségét váltja ki (pl.
Verulami Bacon, Shakespeare. Jean Paul). Az antropozófus
pedagógia nem akar utasításokat adni, hanem az embereket
akarja jellemezni. A nevelésről voltaképpen nem kellene
beszélni. Nevelni csak azokkal a mozgékony emberi erőkkel
tudunk, amelyek gyermekkorunkban hatnak bennünk. Az igazi
pedagógus nem lehet sem filiszter, sem pedáns.]
Az utóbbi napok fejtegetéseiből kiderülhetett, hogy az ember
korunkban másképpen áll szemben a másik emberrel, mint a
régebbi korszakokban, és hogy az a mód, ahogyan ma az
emberek szemben állnak egymással, igen új keletű,
voltaképpen csak evvel a századdal jelent meg az emberiség
fejlődésében.
Régebbi korok mai korunknak már meg sem felelő nyelven

jövendölték meg, mintegy költőien azt, ami ebben a században
következett be az egész emberiség számára. Régebben arról
beszéltek, hogy a XIX. század végével letelt az úgynevezett
179
sötét korszak, és az emberi fejlődés számára egy új korszakban
egészen új feltételeknek kell bekövetkezniük. Ezeket nehezen
lehet majd kiküzdeni, mert az emberiség először még nem
szokott hozzájuk, és jóllehet világos korszakkal lesz dolgunk,
először olyan állapotokat fognak létrehozni, amelyek
kaotikusabbnak tűnnek az emberek számára, mint a hosszú,
homályos, sötét korszak állapotai.
Nem elegendő ma saját nyelvünkre lefordítani azt, amit egykor

inkább a régi szellemi látó megérzéséből merített kép
formájában állítottak az emberiség elé. Hiszen akkor egyre
csak a régit értenénk meg. Azokkal a szellemi eszközökkel kell
újra megismernünk, amelyek ma lehetségesek számunkra.
Annak a tudatnak kell ugyanis egészen intenzíven áthatnia
bennünket, hogy az emberi én voltaképpen csak ebben a
korban áll, mondhatnám, leplezetlenül a másik ember énjével
szemben.
Ha visszatérnénk a Föld nagy atlantiszi katasztrófája után
következő első korszakba, vagyis a Kr.e. VII-VIII. évezredbe,
akkor azt találnánk, hogy az emberek felnőttként is úgy álltak
szemben egymással, ahogyan ma csak a gyermek áll a felnőttel
szemben: a teljes ember felfogásával. ahogy tegnap
jellemeztem, amikor nem látnak benne testtől elkülönült lelket
vagy szellemet, hanem magát a fizikai testet észlelik, mint lelkit
és szellemit. Nem szabad azt hinnünk, hogy az ó-indiainak
nevezett korban, amely az emberiség kultúrájaként
közvetlenül az atlantiszi katasztrófa után következett, az
ember éppolyan elvontan beszélt a lélekről és szellemről,
ahogyan mi – némileg jogosan – szoktunk.
180
Ennek a legrégebbi kornak voltaképpen éppen azokat a
megnyilvánulásait értjük félre, amelyek ma igen spirituálisnak,
szelleminek tűnnek. Félreértjük őket, azt gondolva, hogy az
Atlantisz utáni első kultúrkorszak emberei a külvilágot
voltaképpen észre sem vették, és mindig csak az érzékelt
világon kívül eső dolgokra akartak utalni. Egyáltalán nem ez
volt a helyzet. Ezeknek az embereknek viszont teltebb
észlelésük volt egy emberi mozdulatról vagy arcjátékról, vagy
arról, ahogyan egy fiatal ember öt éven át növekszik, ahogy a
virágok kibontakoztatják leveleik és virágaik formáit, ahogy egy
állat teljes erejét patájába, vagy lábának más részébe
áramoltatja. Ezek az emberek kitekintettek a világba, amelyet
ma érzékletesnek nevezünk. Az érzékelt folyamatokban
azonban szellemit láttak Az ő számukra egyúttal szellemi is volt
az, amit az érzéki világ az érzékeiknek nyújtott. Ilyen
szemléletük mindenesetre csak azért lehetett, mert a maguk
módján szellemit is észleltek azon kívül, amit mi látunk ma az
érzéki világban. A réten például nemcsak az elterülő
virágszőnyeget látták, hanem a virágok felett a kozmikus erők
vibráló tevékeny létét is, amint kihúzzák a földből a növényi
erőket. Tényekről beszélek, bármily különösnek tűnik is a mai
ember számára, ha elmondják neki, hogy mintegy azt látták,
hogy az ember állandóan a fején hord valamilyen éteri,
asztrális sapkát. Ebben az éteri-asztrális sapkában érezték
azokat az erőket, amelyek a haj növekedésének alapját
képezik. Az emberek ma szeretnék úgy hinni, hogy a haj
mintegy csak belülről kihajtva nő ki a fejből, valójában pedig a
külső természet húzza ki.
A régi korokban az emberek ténynek látták azt, ami később

már csak mintegy művészi másolatban csillan át a kultúrán.
Nézzünk meg olyasmit, mint Pallasz Athénének egészen
181
világosan a fejéhez tartozó sisakját. Pallasz Athéné sisakját
nem érezzük helyesen, ha azt hisszük, hogy feltette a fejére.
Nem tette fel. Ez a feje körül működő és körülötte sűrűsödve
megtelepedő kozmikus sugárzó erők koncentrálódásának az
ajándéka, így a régebbi korokban a görögök képtelenségnek
találták volna, hogy Pallasz Athénét sisak nélkül ábrázolják. Ezt
úgy érezték volna, ahogyan ma egy lenyúzott fejet éreznénk.
Nem állítom, hogy ez még a görögség későbbi korszakaiban is
így volt.
Ha azonban a régi korokba megyünk vissza, akkor még azt

láthatjuk, hogy az emberek az érzéki világot szellemi-
lelkiségként élhették át, mivel itt bizonyos mértékben volt még
valami éteri, lelki-szellemi átélésük. De ezek az emberek nem
adtak túlságosan sokat a lelki-szellemiségre. Ma könnyen úgy
hiszik, hogy a legrégebbi misztériumokban főként azt
tanították a misztériumi tanítványoknak, hogy az érzéki világ
csak látszat, és az egyetlen valóság a szellemi világ. Ez azonban
nem így volt. Sőt, inkább az az igazság, hogy a misztériumok
egész törekvése arra irányult, hogy a szellemi-lelkiség
megértésének a kerülő útján éppen az érzékletest tegyék
lelkileg érthetővé az emberek számára.
A misztériumok már az Atlantisz utáni első kultúrkorszakban

arra törekedtek, hogy az embert lelkileg-szellemileg értsék
meg, úgy, ahogy a maga alakjában itt él a Földön, és főként
belsőleg átérezve és nem elméletileg értelmezzék, hogy a
fizikai ember valamilyen megnyilvánulása mit jelent szellemi
téren. Az emberek például teljes képtelenségnek találták
volna, hogy a járás puszta mechanizmusát megállapítsák, mivel
tudták, hogy az ember járás közben minden lépéssel átél
valamit. Ez az élmény ma mélyen a tudat küszöbe alatt
182
nyugszik. Miért járunk? Amikor lábszárunkat előre nyújtjuk, és
lábunkat lehelyezzük a földre, a Földhöz és az égi világhoz
fűződő viszonyunk megváltozik, és ennek a változásnak az
észlelésében – tehát, hogy a lábunkat például más meleg
fürdőbe mártjuk, mint amelyikbe a másik, a mögötte lévő
lábunk merül – a kozmosszal való kölcsönhatás észlelésében
nemcsak mechanika rejlik, hanem valami dinamikán túli.
Az ilyen régebbi kor számára ez észlelés volt. Ekkor vetődött az

ember pillantása a külső alakra, a külső mozdulatokra. Az
akkori kor emberének a legkevésbé se jutott volna eszébe,
hogy amit a természet arcjátékaként észleltek: a növények és
állatok növekedését, megformálását, és így tovább, azt olyan
módon értelmezzék, ahogy mi szoktuk tudományosan. Az
emberek kedélyvilágában egészen más élt, mint ma, amikor az
ó-indiai kultúrához tartozó, tegnap említett ember egészen a
természetnek megfelelően érezte, hogy a Föld bizonyos
évszakban az egek lényét lélegzi be, egy másik évszakban pedig
nem lélegzi be, hanem önmagában dolgozik, és bezárul az egek
lénye előtt. Ez a régi Indiában természetesen másképpen volt,
mert a klimatikus viszonyok mások voltak. Ha azonban ezeket
a régi érzéseket kiterjesztenénk a mi klimatikus viszonyainkra,
akkor azt kellene mondanunk, hogy nyáron a Föld alszik, átadja
magát az égi erőknek, úgy fogadja be a Nap erejét, hogy a Nap
ereje beleárad a Föld öntudatlanságába. A nyár a Föld elalvása,
a tél a Föld ébrenléte. Télen a Föld saját erejéből gondolja azt,
amit nyáron alvó és álmodó állapotban gondolt az égről. Télen
a Föld feldolgozza magában azt, amit nyáron a kozmikus erők
és hatalmak hatása nyújtott neki.
Ma ezekről a dolgokról gyakorlatilag nem igen tudnak többet,

mint hogy a paraszt vidéken a földbe teszi a burgonyát, és
183
hagyja benne áttelelni. Nem gondolkodnak a burgonya sorsán,
mert a természet közvetlen lényébe már nem tudnak
belehelyezkedni. A régi indiaiakhoz hasonlóan érző
embereknek eszükbe sem jutott volna, amikor a természetbe
kitekintettek és a legkülönbözőbb színekben ragyogó és
csillogó állatokat, növényeket és ásványokat látták, hogy
közben azt képzeljék: mindebben egyetlen realitás van, az
atomok tánca. Az atomok ilyen táncát a legnagyobb
irrealitásnak tartották volna. Erre némelyek bizonyára azt az
ellenvetést teszik, hogy az atomok tánca a természet
kiszámításához szükséges. A számolás abban az időben azt
jelentette, hogy magukban a számokban és mennyiségekben
tudtak élni, és ezeket a számokat és mennyiségeket nem
tapasztották rá arra, ami alapjában véve csak sűrített
anyagiság. Ezzel egyáltalán nem akarom cáfolni, hogy
korunkban ez a sűrített anyagiság egészen jó szolgálatokat
tesz. Mégis meg kell mondanunk, hogy e régebbi kor lelki
alkata mennyire más volt.
Azután más korszak következett. „A szellemtudomány

körvonalak”-ban ó-perzsának neveztem. Ekkor mindent a
tekintély elvére építettek. Az emberek egész életükben
megtartottak valamit abból, amit az ember ma visszaszorítva,
eltompulva 7. és 14. életéve között él át. Akkor ez intimebb
volt, de egyben intenzívebb is. Az emberek bizonyos
értelemben keresztülnéztek egy ember vagy egy virág külső
megjelenésén, külső kifejeződésén. Arra tekintettek, ami
kevésbé külső, tárgyi jellegű. Amit láttak, az lassanként inkább
csak a tulajdonképpeni valóság megnyilvánulása lett. Az
Atlantisz utáni első kultúrkorszak számára az egész külső világ
valóság volt, de szellemi valóság. Az ember szellem volt. Volt
feje, két karja és törzse, és ez emberi szellem volt. Az ó-indiait
184
semmi sem gátolta abban, hogy a két lábon járó embert
karjával és fejével együtt szellemnek nevezze. A következő
korszakban már valamivel jobban átláttak a dolgokon. Amit
néztek, az a felszín volt, mögötte valami éterikusabbat láttak,
olyan embert, aki inkább fényalak. Mivel még atavisztikus
szellemi látásuk volt, megvolt a képességük ahhoz, hogy ezt a
fényalakot észleljék.
Aztán eljött az Atlantisz utáni harmadik kultúrkorszak. Ekkor

igény támadt arra, hogy még jobban be lehessen tekinteni az
ember vagy a természet belső világába. Ekkor a külső már
nagymértékben érzékivé vált számukra, és az érzéki külsőn át
kezdtek egy szellemi-lelki belsőre tekinteni. Az Atlantisz utáni
harmadik kultúrkorszakhoz tartozó egyiptomiak mumifikálták
az embert. Az ó-indiai kultúrkorszakban értelmetlenség lett
volna a mumifikálás, a szellem megbilincselése. A
mumifikálásra akkor hajlottak, amikor már meg kellett
különböztetniük a testet és a szellemet. Amikor még nem
tettek különbséget a test és a szellem között, azt hitték volna,
hogy az emberi szellemet zárják be, amikor a múmiában
bebalzsamozták a testet.
A görögöknél már egészen világosan elkülönítették a testiséget

a szellemi-lelkiségtől. Ez megmaradt egészen a mi időnkig. Ma
nem is tehetünk egyebet, minthogy elkülönítjük a testiséget a
szellemi-lelkiségtől. Így az ént a régebbi korokban voltaképpen
burkokon át szemlélték.
Képzeljük el az ó-indiai embert. Nem tekintett az emberi énre.

A nyelve olyan volt, hogy voltaképpen csak kívülről látható
mozdulatokat és felületeket fejezett ki. A szanszkrit egész
jellege mozdulatszerű és felületszerű még, ez különösen
185
mozgékonyságban és behatároltságban fejeződik ki, ha
szellemében, és nem csak tartalmában tanulmányozzuk. Az ó-
indiainál tehát a fizikai test burkán át látták az ént, a következő
korban az éteriség burkán át, a harmadikban az asztráltest
burkán át, az emberi én tehát még mindig homályos maradt,
míg végül a mi korunkban leplezetlenül belép az emberi
érintkezésbe.
Kedves barátaim! Csak az jelöli meg az emberiség fejlődésének

korunkban átélt cezúráját, aki rámutat arra, hogy az én-ek közti
leplezetlen érintkezéssel teljesen új dolog lépett be az emberi
fejlődésbe, még ha lassan is. Igazán nem akarok korunkról a
szokásos módon, mint átmeneti korról beszélni, mert melyik
kor nem átmeneti kor? Minden kor átmenet az előzőtől az
utána következőhöz. Míg csak azt mondjuk, hogy korunk
átmeneti kor, addig ez csak frázis. Épkézláb dolog akkor lesz
belőle, ha jellemezzük, hogy mi megy át. A mi korunkban az
emberiség a másik ember burokszerű átélésétől áttér énjének
valóságos átélésére. Ez a nehézség az ember lelki életében,
hogy bele kell élnünk magunkat az emberek közötti egészen új
viszonyba. Ne higgyék, hogy arra akarok utalni, hogy az énről
szóló tanítást valamennyiünknek meg kell tanulni. Nem arról
van szó, hogy valamilyen elméletet tanuljunk. Akár vidéki
parasztember valaki, vagy valamilyen kézművességgel
foglalkozó ember, vagy tudós, mindannyiunkra érvényes, hogy
korunkban – amennyiben civilizált emberekkel van dolgunk –
az emberek énjei burok nélkül találkoznak egymással. Ez
azonban az egész kulturális fejlődésnek sajátos színezetet ad.
Próbáljanak csak beleérezni abba, hogy még a középkorban is

milyen elementáris módon érezte az egyik ember a másikat.
Képzeljük magunkat egy középkori városba. Valaki, mondjuk
186
egy lakatos, találkozik az utcán egy tanácsossal. Amit átélt, az
nem merült ki abban, hogy az illető tudta, hogy a másik
tanácsos volt. Még abban sem, hogy tudta: mi választottuk.
Hiszen voltak olyan egyesületek, amelyek címkét ragasztottak
az emberre. A szabócéhhez tartoztak, de ezt még ösztönösebb
módon élték át. Ha pedig a lakatos találkozott egy tanácsossal,
akkor tudta, hogy ő tanácsos, ha nem is látta a címjegyzékben.
Nem kellett iratokból vagy újságból tudnia, másképpen járt,
másképpen nézett, másképpen hordta a fejét. Még átélték a
másik embert, de burkain keresztül élték át.
Az emberiség újkori fejlődésének értelmében az következett

be, hogy az embert burok nélkül kell átélnünk. Ez lassanként
érkezett el. Az emberiség ettől bizonyos értelemben megijed.
Ha volna kultúrpszichológiánk, akkor a legutóbbi évszázadokra
vonatkozóan mindenekelőtt azt jegyezné fel, hogy az
emberiség megrémült attól, hogy az embert burok nélküli
énként kell maga mellett tartania. Ha ez képszerűen tárul
elénk, akkor úgy mondanám, hogy a korukat éppen a legutóbbi
évszázadokban átélt emberek jelennek meg előttünk rémült
szemmel. Ez a rémült szem különösen a XVI. század közepe óta
jelenik meg, a görögöknél, a rómaiaknál még nem találhatjuk
meg. Ezt a rémült szemet az irodalomban is követhetjük.
Egészen világos képzetet alkothatunk róla, ha például verulami
Bacon írásait olvassuk. Írásaiból leolvashatjuk, hogy milyen
szemeket meresztett a világra. De Shakespeare szemét még
inkább, egészen világosan a lelkünk elé tárhatjuk. Csak
egészítsük ki a szavakat azokkal a képekkel, amelyeket
Shakespeare külsejéről mondtak. Így az utóbbi évszázadoknak
éppen azokat az embereit kell kissé ijedt szemmel,
öntudatlanul ijedt tekintettel elképzelnünk, akik leginkább
együtt éltek korukkal. Életükben legalább egyszer ilyen rémült
187
volt a tekintetük. Goethének is, Lessingnek is, Herdernek is.
Jean Paul haláláig nem szabadult meg ettől. Ha a történelmi
fejlődést egyáltalán meg akarjuk érteni, akkor érzékelnünk kell
az ilyen finomságokat.
Az emberiségnek, amikor a XX. században akar élni, tisztában

kell lennie avval, hogy a XIX. század képviselői már nem
lehetnek mértékadók a XX. század számára. Goethéről
természetesen nem lesz megfelelő fogalmunk, ha a róla szóló
XIX. századi műveket olvassuk: a filiszter Lewest, vagy az
iskolás Richard M. Meyert. Hermann Grimm Goethéről szóló
műve az egyetlen olyan mű a XIX. század utolsó harmadának
irodalmában, amelyből még képzetet alkothatunk Goethéről.
Ez azonban borzalom azok számára, akik az újabb kor nagy
kulturális betegségében, a filiszterségben szenvednek. Mert e
Goethéről szóló könyvben az a mondat szerepel, hogy a Faust
a mennyekből lehullott mű. Most képzeljék el, hogy a mindent
szétszedő és szétboncoló kommentátorok miket mondtak a
Faust-ról, és most jön valaki, és azt mondja, hogy ne szedjétek
szét, ne boncoljátok szét. Ez talán lényegtelennek tűnik, és
mégis oda kell figyelnünk az ilyen dolgokra, ha a kultúra
jelenségeiről van szó. Olvassák el Grimm Rafaelről szóló
művének első fejezetét: az lesz az érzésük, hogy ez borzalom
minden igazhitű iskolamester számára, mégis van benne még
valami, amit át lehet vinni a XX. századba, éppen azért, mert az
igazhitű iskolamesternek voltaképpen semmi sem felel meg
belőle.
Az embert tehát burkaiban látták. Meg kellett tanulnunk, hogy
az embert burkok nélkül, én-lénynek lássuk. Ettől az emberek
megijedtek, mert már nem érezték azokat az említett
burkokat, amelyekben még meglátták egy tanácsos
188
közeledését. Közép-Európában legalábbis nem lehet már az
embereknek a burkok külső megjelenítését sem megadni,
mert a középkori tanácsosoknál a külső megjelenítésnek még
volt összefüggése a szellemi tartalommal. Be kell ismernem,
hogy most nehezemre esnék, hogy külső burkok alapján
felismerjem a különbséget egy kormánytanácsos és egy titkos
tanácsos között. A katonaság virágkorában még lehetett tudni,
de gondosan meg kellett tanulni, külön tanulmányt kellett
először folytatni róla. Már nem függött össze az elemi emberi
átéléssel.
Valamilyen ijedtség következett be tehát, és ez ellen

tompították el magukat avval az intellektuális szövedékkel,
amelyről tegnap beszéltem, ez terjeszkedik körülöttünk,
mindnyájan benne vagyunk. Az olyan kultúrcentrumban, ahol
még fennmaradt valamilyen keleti jelleg, bizonyos
összefüggésbe hozták még a belsőt a külsővel, az
elementárisát az intellektuálissal. A bécsiek bizonyára tudják,
hogy a múlt században ez még intenzíven érezhető volt. Mert
Bécsben például azt nevezték doktornak, aki szemüveget
hordott. Nem a diplomával törődtek, hanem a külsővel. Aki
fiákért engedett meg magának, az nemesember volt, báró. A
külsőn múlott. Volt még érzékük ahhoz, hogy olyasmiben
akarjanak élni, ami szavakkal jellemezhető.
Az újabb korhoz való nagy átmenet az, hogy az emberek belső
képességeinek megfelelően, a lélek követelményeinek
megfelelően, burkok nélkül állnak szemben egymással, de még
nem szerezték meg az ilyen burok nélküli szembenállás
képességét. Mindenekelőtt nem szereztük meg annak
lehetőségét, hogy az én-ek közti kapcsolatot létrehozzuk. Ezt
189
azonban a nevelés révén kell előkészíteni. Ezért olyan égetően
fontos kérdés a nevelés kérdése.
Most szeretném leplezetlenül megmondani, hogy csak mikor
következhet be nagy előrelépés a nevelési mód tekintetében
az újabb kor én-emberei számára. De kérem, hogy ne
használják ezt túlságosan olyan emberek elképesztésére,
akiknek ma még ellentétes a véleményük, mert akkor csak az
antropozófia éktelen szidalmazása sül ki belőle. A nevelésben
csak akkor fogunk helyesen működni, ha bizonyos
szégyenérzetet sajátítunk el, ha szégyelljük, hogy egyáltalán
beszélünk a nevelésről. Ez megdöbbentő dolog, de így van: az
eljövendő emberiség szemérmetlennek fogja tekinteni a
nevelésről való mai beszédet. Ma mindenki beszél a
nevelésről, és arról, amit itt helyesnek tart. De a nevelést nem
lehet így fogalmakba önteni, nem lehet elméletileg
megközelíteni. A nevelésbe bele kell nőni. amikor idősebbek
leszünk és fiatalabbakkal állunk szemben. A nevelés csak
azáltal válik magától értetődővé, amikor idősebbek lettünk, és
szemben állunk a fiatalabbakkal, hogy a fiatalokkal való
szembenállás révén közelítjük meg az én-t, mivel egykor
magunk is fiatalok voltunk.
A nevelésüggyel kapcsolatos sok utasítás ma teljesen úgy tűnik

számomra, mint az egykor híres „Knigge” tartalma – horribile
dictu amely szintén útbaigazításokat adott a felnőtt
emberekkel való bánásmód felől, úgy, mint a „jó modorról”
szóló könyvek. Amit én magam mondtam és írtam a nevelésről,
és mindarról, ami a Waldorf-iskolában zajló gyakorlati
próbálkozással kapcsolatos, azt ezért csak arra szántam, hogy
az ember jellemzéséről a lehető legtöbbet mondjam el:
megismerni az embert, de anélkül, hogy útbaigazítanák: ezt így
190
csináld, azt úgy csináld. Voltaképpen az emberismeretre
kellene törekednünk, és a többit – ha szabad vallásos kifejezést
használnom – Istenre bízni. Az embert az igazi emberismeret
már nevelővé teszi, mert voltaképpen azt kellene éreznünk,
hogy a nevelésről való beszédet szégyellnünk kellene.
Kultúránk befolyására meg kell azonban tennünk olyasmit,
amit szégyellnünk kellene. De elérkezik az az idő, amikor már
nem kell nevelésről beszélnünk.
Az embernek ma hiányoznak az ilyen gondolati formák.

Alapjában véve azonban csak alig több mint száz éve
hiányoznak. Ha egyszer Fichtével vagy Schillerrel foglalkoznak,
olyasmit találnak bennük, amit a mai ember egyenesen
borzalmasnak talál. Beszéltek például az államról és
mindenféle intézményről, arról, hogy az államnak milyennek
kellene lennie. Az állam céljairól azt mondták, hogy az erkölcs
legyen olyan, hogy az állam feleslegessé tegye önmagát, hogy
az emberek önmaguktól juthassanak el oda, hogy szabad
emberek legyenek, és erkölcsösségükkel feleslegessé tegyék az
államot. Fichte azt mondta, hogy az államnak olyan
intézménynek kellene lennie, amely önmagát emeli ki a
nyeregből, és lassanként feleslegessé teszi önmagát. A mai
emberre ez olyan benyomást tenne, mint ami egy
vándorszínész társulatnál történt, akik ötvenedszer játszottak
el egy darabot, és az igazgató azt mondta: most, hogy a
darabot ötvenedszer játszottuk, most már elhagyhatjuk a
súgószekrényt. A színészek teljesen megrémültek. Egyikük
végre megemberelte magát, és azt mondta: de igazgató úr,
akkor látni fogják a súgót! – Valahogy így hatna ez a mai
emberekre. Nem látják, hogy a súgó elmaradhat. Az állam
akkor érte el a legjobb alkotmányát, amikor feleslegessé vált.
191
De mit szólnának ehhez a kormánytanácsosok, az udvari
tanácsosok és a titkos tanácsosok?
A mindennapi közvetlen gyakorlatból bele kell helyezkednünk,
mondhatnám, abba a nagy fordulatba, amely korunkban a
lelkek mélyen megy végbe, amennyiben tisztában akarunk
lenni avval, hogy ismét el kell jutnunk egy olyan nézőponthoz,
amely a nevelésről való beszédet éppen olyan feleslegessé
teszi, mint amilyen a régebbi kultúrkorszakokban volt.
Régebben nem beszéltek nevelésről. A nevelés tudománya
csak akkor indult meg, amikor már nem tudtak az elementáris
emberi erőkből kiindulva nevelni. A dolog sokkal fontosabb,
mint gondolnánk. Nem szabad, hogy amikor a tanító az
osztályba lép, a fiúk vagy lányok úgy érezzék, hogy elméleti
alapelvek szerint nevel, mert a tudattalant nem ragadja meg.
Emberi kapcsolatot akarnak kialakítani a tanítóval. Ezt a
nevelés alapelvei megzavarják. Ezért végtelenül fontos és
feltétlenül szükséges, hogy újra eljussunk a fiataloknak az
öregekhez fűződő magától értetődő tekintélyen alapuló
viszonyához, hogy a nevelésről ne beszéljenek annyit, hogy ne
kelljen róla annyit beszélni és gondolkodni, mint ma. Hiszen az
egyes területeken még ma is egészen egészséges alapelvek
szerint nevelnek, bár már ezeket is megtépázzák.
Elméletileg mindez teljesen világos és már a jelenkori
tudományos gondolkodásmódnak megfelelően tudják kezelni
a dolgot. Gyakorlatilag azonban mégis egész jó, ha átéljük,
ahogy egy barátomnál történt meg velem, akinek a tányérja
mellett ott állt a mérleg, és lemérte az egyes élelmiszereket,
hogy szervezetébe a helyes mennyiséget vigye be. Ez
élettanilag teljesen helyes lehet. De képzeljék csak el a
gyermeknevelés területén, ahol sajnos meg is történik, bár
192
primitív módon. Akkor már mégis egészségesebb, ha ezt
bizonyos intuíciók alapján teszik, ha a szülők nem vesznek egy
speciális élettani művet, hogy abból keressék ki a gyermek
táplálásának módját, hanem ha abból az érzésből ítélik meg,
ahogyan saját gyermekkorukban éreztek. Így arról is szó van,
hogy leküzdjük azt a pedagógiát, amely utasítást ad, hogy
mennyi ételt szabad a gyomorba vinni, és elérjük, hogy az
ember természetébe és lényébe valóságos betekintést
nyerjünk a pedagógia területén. Az ember természetébe és
lényébe történő betekintésnek ugyanis az egész emberi élet
számára következményei vannak.
Aki az embert valóban megismeri, úgy, ahogy ezekben a

napokban jellemeztem, és emellett művészi felfogást visz a
megismerésbe, az ilyen megismerés révén megtartja emberi
természetének fiatalságát. Mert van abban valami, hogy ha
egyszer felnőttünk, akkor voltaképpen már elszegényedett
emberek vagyunk. Az ember legfontosabb tulajdonsága, hogy
növekedési erői vannak. Az ember számára az a legfontosabb,
ami gyermekkorában van meg benne. Az igazi emberismeret
belső átélése azonban ehhez vezet vissza bennünket. Valóban
gyermekiek leszünk, ha megszerezzük a helyes
emberismeretet, és ezáltal alkalmassá válunk arra, hogy a
fiatal emberrel és a gyermekkel is megfelelőképpen
találkozzunk.
Arra kell törekednünk, hogy ne csak azt mondjuk önző
értelemben, ahogy ma gyakorta szokták: „ha nem lesztek
olyanok, mint a kisgyermekek, nem mentek he az Isten
országába”, hanem a gyakorlati életben kell ezt
megkeresnünk. Ha nem kötődne hozzánk ma mozgékony
emberi erő, amely gyermekkorunkban működött bennünk,
193
akkor nem tudnánk nevelni. A pedagógia nem megfelelő, ha a
tanítót vagy nevelőt csak okossá teszi. Nem mondom, hogy
meg kell fosztania a gondolatoktól, de ilyen módon ez nem is
történik meg. Nem helyes az a pedagógia, amely csak okossá
teszi a tanítót, csak az helyes, ami belsőleg mozgékonnyá teszi,
élő vért áraszt bele lelkileg, és ez mozgékonyan áramlik be
fizikai életének vérkeringésébe. Leginkább abból láthatjuk
meg, hogy valaki megfelelő tanító vagy nevelő, hogy
pedagógus művészete révén nem vált pedánssá.
Kedves barátaim! Talán csak mítosz vagy legenda, hogy itt vagy
ott egy szőrszálhasogató működik. Ha a tanítók vagy nevelők
pedánsak volnának, ha ezek a legendák és mítoszok valahogy
a valóságon alapulnának, akkor biztosnak kellene lennünk
abban, hogy a pedagógia tévutakra jutott. Hogy senkit se
sértsek, hipotetikusan kell feltételeznem a legendák és
mítoszok valóságát, és azt kell mondanom: ha igaz volna, hogy
a tanítók között vannak pedánsak és filiszterek, akkor ez annak
a jele volna, hogy pedagógiánk hanyatlóban van. A pedagógia
csak akkor van emelkedőben, ha átélése és egész működése
alaposan kiűzi az emberből a pedantériát és filiszterséget. Az
igazi pedagógus nem lehet filiszter vagy pedáns.
Talán ehhez kapcsolódva csak azt kérem elgondolásom

ellenőrzésére, hogy gondolják el: egyáltalán melyik
élethivatásból ered a „pedáns” kifejezés. Akkor talán
hozzájárulhatnak valamivel a jelzett dolgok objektivitásának
felismeréséhez, amelyre nem kívánok kitérni, mert már így is
sok minden rossznéven vesznek tőlem. Csak ilyen feltétellel
volna ez helyes pedagógia, különben pedig csak annak
megfelelően kellene helyes pedagógiává válnia, amit ezekben
194
a napokban mondtam cl. Így holnap megpróbálkozhatom e
megbeszélések valamilyen lezárásával.
195
[Átmenet a kinyilatkoztatott fogalmaktól a külső természet
útján kimunkált fogalmakhoz. A belsőben elhaló fogalmak a
külső természeten élednek fel újra. A természet útján kialakuló
gondolkodás nem elegendő az ember megértéséhez. Az ember
ismerete a természettudomány kialakulásával indult
hanyatlásnak. A sárkány elnyeli az ember lelki életét. Azért tud
erős hatást kifejteni, mert az ember már nem érti a másik
embert. Az ember lényének félreismerését bizonyítja az a
vélekedés, hogy az anyag az emberi organizmuson átjutva is
megmarad. Valójában az emberben állandóan anyag válik
semmivé és teremtődik újra. A sárkányt le kell győznünk,
amennyiben felismerjük, hogy Mihály is kívülről jön. Ma
minden tudomány a sárkány metamorfózisa. A sárkány
egyetlen ellenszere, ha igazi megismerés útján áthatjuk
magunkat a világ szellemiségével. Az ifjúság eleven, művészien
vezetett nevelésével közlekedési eszközt készítünk Mihálynak,
amelyen beléphet civilizációnkba. Ez minden neveléstan
voltaképpeni alapja. A szellemiség élő, nem a csontokhoz
hasonlít, hanem a vérhez. A felnövekvő emberek az edények,
amelyekben a vér áramlik. A gyermek akkor kész arra, hogy
felvegye azokat az üzeneteket, amelyeket a földi életből
hozunk el neki, ha nevelőnkké válik, és üzeneteket hoz le a
szellemi világból. Ez a tanfolyam mindenekelőtt a szívekhez
szól.]
Sok mindent kellene még mondanom, hogy az előző napokban
kifejtett dolgokat valahogyan lezárjam. Mert beszéd közben
szavakban és eszmékben kell a dolgokat kifejtenünk, amit
gondolunk, az viszont egységes irányvonal és erő: ezeket
196
szeretném a sok elmondott szón és eszmén átáramoltatni.
Hogy összefoglaljam, amit bővebben is elmondhatnék, és
voltaképpen el is kellene mondanom, hadd adjam elő most
félig képszerűen, amit ma el akarok még mondani.
A legkülönbözőbb oldalakról hívtam fel a figyelmet arra, hogy

ma minden civilizációban élő ember intellektuálisan él, abban
a fogalmi létben, amely éppen korunkban alakult ki a
legintenzívebb, legbehatóbb módon. Az emberiség eljutott
oda, hogy a legelvontabb fogalmakhoz küzdötte fel magát.
Elegendő csak arra gondolni, hogy a korunkat közvetlenül
megelőző időben Dante hogyan kapta meg tanítójától a világ
leírását. Ekkor még minden lelki-szellemi volt, és ez még
varázslatos szellőként lengi át Dante nagy költeményét. Azután
eljött az a kor, amelyben az emberiség belső élményeit elvont
fogalmakba akarta önteni. Az embereknek mindig voltak
fogalmaik, de ahogy kifejtettem, ezek kinyilatkoztatott
fogalmak voltak, nem pedig olyanok, amelyek nem feleltek
meg semmilyen belső lelki megnyilatkozásnak. Az emberek
olyan fogalmakat küzdöttek ki maguknak, amelyek nem
fakadtak semmilyen lelki megnyilatkozásból, és csak ekkor
jutottak cl oda, hogy minden fogalmukat a természet külső
megfigyeléséből, sőt a külső kísérletezésből bontakoztassák ki,
és már csak azt engedjék érvényre jutni, amit kívülről vesznek
fel megfigyelés útján.
Ha belemerülünk a régi gondolatvilágba, még a X1I-XI1I-XIV.
századéba is, akkor mindig úgy érezzük, hogy ez
hozzákapcsolódik a lélek belső világához. Úgy érezzük, hogy itt
még van belső élet, belülről ható élet, az átélés azáltal jön
létre, hogy az ember hozzákötődött.
197
Ma a legprimitívebb ember is kívülről szerzi fogalmi
rendszerét, az érzékeléssel megfigyelt külső természetből. Akik
ma még bizonyos hívő módon ragaszkodnak a régebbi
fogalmakhoz, azoknak sincs már olyan intenzív kapcsolatuk
ehhez a hithez, mint ami régebben volt, még a parasztoknak
sincs. Ma az az eszmény, hogy az embernek kívülről
közvetítsenek valamit, amit tudományosan állapítottak meg,
és a természet útján igazoltak. De ahogy fejtegetéseimből
kitűnik, a lélek belsejéből felmerülő fogalmaknak, eszméknek
az a sajátosságuk, hogy miközben a belső lelkiségből felküzdik
magukat, mint fogalmak elhalnak. Néhány évszázad óta
azonban az a különös dolog történt, ami éppen a XIX.
században kulminált, hogy a belül elhaló fogalmakat a külső
világ újra megeleveníti. Ezt valóban kimutathatjuk egy
történelmi jelenségen. Gondolják cl, hogy Goethe a fejlődés
egész szemléletét belső világából alakította ki, és ez a
metamorfózis fogalmában csúcsosodott ki. Úgy érezzük, hogy
az élőből dolgozzuk át magunkat a holtba, de ennek így is kell
lennie, mert az elevenség kényszert jelent. A szabadság csak
akkor jöhet létre, miután a fogalmak halottá váltak. Ezek a
fogalmak azonban a külső természet útján ugyanakkor újra
elevenné váltak: amikor közép-európai civilizációnkban is
valami darwinizmushoz hasonló lép a goethei gondolati
fejlődés helyére, olyan fogalmaink, eszméink vannak, amelyek
újra életre kelnek a külső természetben. Ez azonban olyan élet,
amely az embert elnyeli!
Teljes intenzitásában éreznünk kell, hogy ma olyan

gondolkodás vesz körül bennünket, amely a természethez
kötődött, a természetből kapta életerejét, ez azonban elnyeli
az embert. Hogyan nyeli el? Az embert sohasem érthetjük meg
azokkal az eszmékkel, amelyeket összességükben éppen a
198
legelőrehaladottabb gondolkodásmód merít a természetből.
Mit nyújt nekünk nagyszerű fejlődéstanunk? Megmutatja,
hogy az állatok hogyan fejlődnek ki egymásból. Akkor előttünk
áll az ember, de nem emberi mivoltában, hanem csak mint az
állatok sorának a végpontja.
Ezt mondja nekünk a mai civilizáció. A régebbi civilizációk az

emberből kiindulva értették meg a természeti világokat, mai
civilizációnk az embert a természetből akarja megérteni, mint
legmagasabb rendű állatot. De azt nem fogja fel, hogy az
állatok mennyiben tökéletlen emberek. Ha lelkünket betöltjük
a természet útján kialakult gondolkodásunkkal, akkor az
embert elnyelő sárkány képében mai civilizációnk
legintenzívebb vonása jelenik meg. Úgy érezzük, hogy mint
emberek, egy olyan lénnyel állunk szemben, amely elnyel
bennünket.
Nézzék csak meg, hogy ez az elnyelés mennyire tért hódított.
Míg a XV. század óta a természettudomány egyre inkább,
ugyancsak diadalmas módon alakult ki, addig az ember
tudománya egyre jobban hanyatlásnak indult. Az emberek
csak nehezen tudtak a legbelsőbb életüket elnyelő sárkánnyal
szemben helytállni, amennyiben megőrizték és
továbbfejlesztették a régi, de már nem eleven
hagyományokat. A XIX. század utolsó harmadában különösen
intenzíven állt az emberek előtt az a sárkány, amely az ember
lelki életét a legborzalmasabb módon készült elnyelni. Akikben
még volt teljes lelki élet. azok érezték, hogy a halálra szánt
sárkány a kor legújabb fejlődése során a megfigyelés és kísérlet
révén kapott eletet, de olyan életet, amely elnyeli az embert.
199
A régebbi korokban az embernek még része volt a sárkány
létrehozásában, de megkapta hozzá a halál-erő megfelelő
adagját, és így még le tudta győzni. Az ember akkor csak annyi
intellektualitást adott az átéléshez, hogy még le tudta küzdeni
szívének erőivel. Most a sárkány szigorúan objektívvá vált,
most úgy él, hogy kívülről találkozik velünk, és mint lelki lény
nyel el bennünket.
Lényegében ez volt a civilizáció jellemzője a XV. századtól a XIX.

századba menően, és csak akkor látjuk helyesen, ha a sárkány
képére tekintünk, amelynek a régi korokban jövendölésszerű
értelme volt, és rámutatott arra, ami még csak az eljövendő
korban fog bekövetkezni.
De ezek a régi korok tudatában voltak annak, hogy míg

megszülik magukból a sárkányt, Mihályt vagy Szent Györgyöt
is világra hozzák, azt ugyanis, ami a sárkányt le tudja győzni.
A XV. századtól a XIX. századig az emberiség tehetetlenné vált

a sárkánnyal szemben. Ez volt az a kor, amelyet lassanként
teljesen az anyagi világba vetett hit kerített hatalmába. A kor
ezáltal úgy elhalt lelki mivoltában, hogy legbelsőbb lelki
kincseinek semmilyen igazsága sem volt már. Ez a kor a világot
a Kant-Laplace-féle ősködből származtatta, amelynek
gomolygásából létrejönnek az élőlények és végül az emberek.
E kornak azt kell mondania, hogy az ilyen együttműködés végül
is csak a hőhalálban tűnhet el. De akkor az is halott lesz, amit
az emberek morálisan dolgoztak ki maguknak! Nem őszinte
dolog, ha mindegyre csak bizonyítékokat próbálnak felhozni
arra, hogy a morális világrendnek helye lehet egy olyan
világban, amelynek kezdetén az úgynevezett Kant-Laplace-féle
ősköd van. a végén pedig a hőhalál. És egyáltalán nem őszinte
200
és nem becsületes dolog, ha a morális fejlődést úgy fogják fel,
hogy az véglényekkel indul meg, és eltűnik, amikor a hőhalál
pusztulást okoz.
Miért jutottak az emberek ilyen világnézethez? Miért él ez ma
alapjában véve mindenütt? Mert a sárkány behatol még a
legtávolabbi vidéki kunyhóba is, és elöli a szívet, még ha ez
nem is válik tudatossá. Miért van ez így? Mert már nem
vagyunk képesek az ember megértésére. Mi történik az
emberben? Az emberben minden pillanatban történik valami,
ami egyébként sehol sem történik meg a földi környezetben.
Az ember táplálékát külső környezetéből veszi fel, az élő
világból – a holt világból csak kis mértékben – de mialatt a
táplálék áthalad az emésztőrendszeren, az élő táplálék is elhal.
Az ember teljesen szétrombolja azt, amit élőn vesz fel, hogy
saját életét árassza abba, amit elölt, és a holt csak akkor
elevenedik meg újra az ember belsejében, amikor a táplálék a
nyirokedényekbe jut el.
Ha teljesen megismerjük és átlátjuk az ember lényét, akkor az

derül ki, hogy az egész lélekkel és szellemmel áthatott
organikus folyamatban az anyag teljesen megsemmisül, hogy
újratermelődjék. Az emberi organizmusban mindig az anyag
megsemmisülésének folyamata játszódik le, hogy ez az anyag
újratermelődhessék. Az anyag folyamatosan semmivé válik
bennünk, és újratermelődik.
E felismerés előtt szorosan bezárták a kaput a XIX. században,

amikor az energia megmaradásának törvényéhez jutottak, és
úgy vélték, hogy az anyag az emberi organizmuson áthaladva
is megmarad. Az anyag megmaradásának törvénye világosan
bizonyítja, hogy az embert belsőleg nem ismerik.
201
Képzeljük el azonban, milyen végtelenül nehéz, hogy ma az
embert ne tartsák ostobának, amikor az ellen küzd, amit a
fizikában a legbiztosabb dolognak tekintenek! Az anyag és az
energia megmaradásának törvénye éppen azt jelenti, hogy a
természettudomány szorosan eltorlaszolta az emberhez
vezető utat. Itt a sárkány teljesen elnyelte az emberi
természetet. A sárkányt azonban le kell győzni, és ezért kell
tért hódítania annak a felismerésnek, hogy a sárkányt legyőző
Mihály képe nemcsak régi kép. hanem olyan kép. amely
korunkban a realitás legmagasabb fokát érte el. Régebbi korok
alakították ki, mert az emberek tudattalanul még érezték
magukban, hogy Mihály áthatja őket, és legyőzi azt, ami
pusztán az intellektusból ered. Most a sárkány teljesen
külsőségessé vált. Kívülről találkozik velünk, és az embert
állandóan halállal fenyegeti. De a sárkányt le kell győznünk, és
ez csak úgy lehetséges, ha észrevesszük, hogy Mihály, Szent
György is kívülről jön. Ez a kívülről jövő Mihály és Szent György,
aki le tudja győzni a sárkányt, nem más, mint az igazi szellemi
megismerés, amely legyőzi az életnek azt a centrumát, amely
az ember belső világa számára a halál centruma: az energia
megmaradásának úgynevezett törvényét, hogy az emberek
megismerésükben is újra emberek lehessenek. Ma nem
lehetnek azok, mert ha létezik az anyag és az energia
megmaradásának törvénye, akkor a morális törvény a
hőhalálban foszlik szét, és a Kant-Laplace-féle elmélet sem
frázis.
Az ember szívébe, lelkébe behatolt az a valótlanság, hogy ettől

a következménytől mindig visszariadtak, ez megragadta az
ember egész valóját, és a földkerekség valótlan emberévé
tette. Fel kell tekintenünk Mihályra, és ő megmutatja, hogy
ami a Földön materiálisán létezik, az nemcsak a hőhalálon
202
megy át, hanem egykor valóban szétporlad, mi pedig a szellemi
világhoz kapcsolódva tovább tudjuk vinni az életet morális
impulzusaink révén. Ami a Földben van, az új életté,
moralitássá alakul át. Mert a hozzánk közeledő Mihály adhatja
meg a morális világrend realitását. A régi vallások nem képesek
erre, mert engedtek a sárkánynak. Egyszerűen elfogadják az
embert elölő sárkányt, és a sárkány mellett valamilyen külön,
elvontan morális, isteni rendet alapítanak. De a sárkány nem
tűri az ilyesmit, le kell győznünk. Nem tűri el, hogy csak
mellette alapítsanak valamit. Mert az embernek arra az erőre
van szüksége, amelyet a sárkány legyőzéséből meríthet.
Látható, hogy milyen mélyen kell megragadnunk a problémát.

De mit adott nekünk az újkori civilizáció? Azt adta, hogy
minden tudományunk a sárkány metamorfózisa volt, és az
egész külső kultúra is a sárkánytól eredt. A világ külső
mechanizmusa, amely nemcsak a gépben él, hanem az egész
szociális organizmusunkban is, valóban jogosan sárkány. De a
sárkány egyébként is mindenfelől elénk lép, ahol a mai
tudomány az élet eredetéről, az élőlények átalakulásáról, az
emberi lélekről beszél. Ahol történelemről beszélnek, ott is
olyan az eredmény, hogy voltaképpen a sárkánytól ered. Ez a
XIX. század utolsó harmadában, a XIX-XX. század fordulóján és
a XX. század kezdetén olyan rosszra fordult, hogy amikor a
felnövekvő ember tapasztalni akart valamit abból, amit a
régebbi emberek tudtak, akkor a botanikában, állattanban,
történelemben és mindenütt, minden tudományban a
sárkányt látta maga felé közeledni, amely voltaképpen
lelkének legbelsőbb lényét akarja elnyelni.
Csak a mi korunkban vált Mihálynak a sárkánnyal vívott harca

a legintenzívebb mértékben reálissá. Ha behatolunk a világ
203
szellemi szövedékébe, akkor azt találjuk, hogy a sárkány
hatalmának kulminációjával egyidejűleg a XIX-XX. század
fordulóján avatkozott be Mihály, akihez kapcsolódhatunk. Az
ember megkaphatja a szellemtudományt, ha akarja, vagyis
Mihály valóban behatol a szellemi birodalomból földi
világunkba, de nem erőszakolja ránk magát, mert ma
mindennek az ember szabadságából kell fakadnia. A sárkány
azonban előretolakszik, a legnagyobb tekintélyt követeli.
Sohasem volt a világon olyan hatalmasan fellépő tekintély,
mint amelyet a tudomány gyakorol ma. Hasonlítsák a pápai
tekintélyhez, majdnem ugyanakkora. A legostobább fickó is
mondhatja: a tudomány megállapította. Gondolják csak el,
hogyan hallgattatja el a tudomány az embereket, még ha
igazat mondnak is. Az emberiség egész fejlődése során nincs
nyomasztóbb tekintély, mint a mai tudomány. Mindenütt
elénk ugrik a sárkány.
Ez ellen nincs más segítség, mint Mihályhoz kapcsolódni,

vagyis, hogy igazi megismerés útján hassuk át magunkat a világ
szellemi mozgásával és lényegével. Mihály képe csak most
tárul igazán elénk, és csak most vált a legsajátabb emberi
ügyünkké. A régi korokban még imaginatív módon látták ezt a
képet. A külső tudat számára ez ma nem lehetséges. Ezért
minden ostoba mondhatja, hogy valótlanság a külső
tudományt sárkánynak nevezni. Pedig sárkány.
Akik a tudománnyal nőttek fel, és nem estek úgy a sárkány
bűvöletébe, hogy nyugodtan elnyelhette őket, akik nem
mentek el addig, hogy a memória és az emlékezőtehetség
vizsgálatakor a lelkiséget mindenféle műszerrel kutassák, akik
vele nőttek fel, mint emberek, de már nem mondták meg
nekik, hogy ki az ember, mert már nem is tudták, mivel az
204
embert elnyelte a sárkány, ezek az emberek szembetalálták
magukat a sárkánnyal, de Mihályt még nem látták. Éppen a XX.
század kezdetén élt sok ember szívében, hogy érzelmileg-
ösztönösen maguk előtt látták a sárkányt, de Mihályt nem
látták meg. Ezért a lehető legmesszebbre távoztak a
sárkánytól. Olyan országot akartak keresni, ahová a sárkány
nem juthat el, nem akartak már tudni róla. Így láthatjuk, hogy
a fiatalság elszökik az idősektől, mert ki akar kerülni a sárkány
területéről. Az ifjúság menekülni akart a sárkány elől, mert
legyőzésének lehetőségét nem látta. El akart menni valahová,
ahol nincs sárkány.
Van azonban egy titok, és pedig az, hogy a sárkány mindenütt

gyakorolni tudja a hatalmát, ott is, ahol térbelileg nincs jelen.
Ha az embert nem sikerül neki közvetlenül az eszmék, az
intellektualitás útján elölni, akkor azáltal sikerül, hogy a
levegőt a világon mindenütt úgy megritkítja, hogy már nem
lehet benne lélegezni. Bizonyára ez a leglényegesebb: a
fiatalság eltávozott a sárkánytól, hogy ne szenvedjen kárt tőle,
de nem lélegezhette be a jövőt, mert az élet túlságosan ritka
levegőjébe jutott, legfeljebb a múlt lidércnyomását érezte,
mivel a levegő azon a tájon is egészségtelenné vált, ahol
kivonhatták magukat a sárkány közvetlen befolyása alól. De a
belülről jövő lidércnyomás emberi élménye nem sokban
különbözik a sárkánytól eredő külső nyomástól.
A régebbi generáció közvetlenül kiszolgáltatva érezte magát a
sárkánynak a XIX. század utolsó harmadában, a fiatalság pedig
lidércnyomást élt át, mert a sárkány megrontotta a levegőt,
nem tudták belélegezni. Itt csak az segít, ha megtaláljuk a
sárkányt legyőző Mihályt. A sárkány legyőzőjének az erejére
van szükségünk, hiszen a sárkány egészen más világból kapja
205
életét, mint ahol az emberi lélek élni tud. Az emberi lélek nem
tud abban a világban élni, ahonnan a sárkány vért merít a maga
életéhez, de az embernek a sárkány legyőzésében kell erőt
találnia ahhoz, hogy élni tudjon. Ma tehát úgy mondjuk
helyesen, hogy a XV. századtól a XIX. századig terjedő kort kell
legyőznünk, ez fejlesztette az embert odáig, hogy minden
eltávozott belőle. Mihály korszakának kell elkezdődnie, ő győzi
le a sárkányt. Mert nagy lett a sárkány hatalma!
Ha az ifjúság igazi vezetői akarunk lenni, akkor ezt kell

kiváltképpen megvalósítanunk. Mert Mihálynak szüksége van
valamilyen kocsira, amelyen civilizációnkba eljut. Az igazi
nevelő számára nyilvánvaló lesz, hogy ez a kocsi indul el a fiatal
alakuló emberből, sőt már a gyermekből is. Itt még a földelőtti
lét ereje működik. Itt reálisan jelen van, és ha ápoljuk, Mihály
kocsija lesz, amelyen civilizációnkba eljut. Ha helyes módon
nevelünk, akkor Mihálynak készítünk közlekedési eszközt, hogy
bejuthasson civilizációnkba.
A sárkányt nem szabad tovább olyan tudomány kialakításával

ápolnunk, amelynek gondolat-formáinál nem is vesszük észre,
hogy ezek be akarnak hatolni az ember lelkébe, testébe,
magába az emberbe, és alakítani akarják. Mihálynak kell kocsit,
közlekedési eszközt építenünk. Ehhez eleven emberségre van
szükségünk, úgy, ahogy az érzékfeletti világokból éli bele
magát az ember a földi életbe, és éppen az emberi élet első
időszakában nyilatkozik meg benne. Az ilyen neveléshez
azonban szív kell. Ha igazi nevelők akarunk lenni, akkor meg
kell tanulnunk, hogy mintegy a beköltöző Mihály
szövetségeseivé váljunk – képletesen kifejezve. A nevelés
művészete számára minden elméleti alapelvnél többet ér, ha a
magunkba fogadott tartalom úgy hat, hogy Mihály
206
szövetségesének érezzük magunkat, annak a Földre érkező
szellemi lénynek, akinek az ifjúság eleven, művészien vezetett
nevelésével készítjük el a közlekedési eszközét. Amit ez az
impulzus jelenthet számunkra, az többet ér a nevelés minden
elméleti alapelvénél. El kell jutnunk oda, hogy feltekintsünk a
XIX. század utolsó harmadában megöregedett sárkány-
kultúránkba törekvő Mihályhoz.
Minden neveléstannak ez a tulajdonképpeni alap-impulzusa. A

nevelés művészetét nem elméletként kell felvennünk
magunkba, nem mint tanulnivalót. Úgy kell felvennünk, mint
olyasvalamit, amivel összekötjük magunkat, aminek az
érkezését üdvözöljük. Nem halott fogalomként, hanem élő
szellemként jön hozzánk, és felajánljuk neki szolgálatainkat,
mert fel kell ajánlanunk, hogy az emberiség megtalálja
fejlődésének folytatását. Ez azt jelenti, hogy a megismerést
újra életre kell keltenünk, és megint teljesen a tudat felszínére
kell hoznunk azt, ami egykor öntudatlanul volt meg az
emberiségben.
A régi korokban, amikor az emberek között még otthonos volt

az atavisztikus szellemi látás, misztériumhelyek működtek.
Ezek a misztériumhelyek templomok, iskolák és a művészet
színhelyei voltak egyszerre, és akik ott élték át emberi
fejlődésüket, azok a megismerés erőinek megközelítésére is
törekedtek, de inkább lelkileg. E misztériumhelyeken sok
mindent meg lehetett találni akkoriban, de a mai értelemben
vett könyvtár nem létezett. Ne értsenek félre: a mai
értelemben vett könyvtár nem volt. Volt valami könyvtárszerű,
vagyis feljegyzett dolgok, de mindez azért volt, hogy
elolvassák, hogy a lelkükre hasson. A könyvtári anyag nagy
része ma csak arra való, hogy felhalmozzák, nem pedig arra,
207
hogy olvassák. Csak akkor veszik elő, ha disszertációt kell írni,
mert akkor tekintetbe kell venni. De az elevenséget
legszívesebben teljesen kiiktatnák. A disszertációk tartalma
legyen teljesen mechanikus. Azt akarják, hogy az embernek a
lehető legkevesebb része legyen benne. A szellemiségben való
minden emberi részvételt megszüntettek.
Teljesen tudatosan kell most visszatérnie annak, hogy a

szellemiség élővé válik, és nemcsak azt tapasztaljuk, amit
külsőleg érzékeinkkel láthatunk, hanem hogy újra tapasztaljuk
azt, ami szellemileg látható. Mihály korának kell
bekövetkeznie. Alapjában véve mindaz kívülről áradt be,
amiben az emberek a XV. századtól fogva részesedtek. Mihály
korában az embernek meg kell találnia a szellemi világhoz
fűződő saját kapcsolatát. A tudás, a megismerés egészen más
módon válik értékessé.
A régi misztériumokban lévő könyvtárak inkább emlékművek
voltak, amelyekben azt jegyeztek fel, amit mindenki meg
kellett, hogy őrizzen az emlékezetében. A mi könyveinkkel
össze sem lehet hasonlítani azokat a könyvtárakat. Mert
minden misztériumvezető más olvasmányt jelölt ki a
tanítványai számára. Azt mondták: van egy könyvtár – a kint
szaladgáló emberek. Rajtuk tanuljatok meg olvasni! Tanuljátok
meg azoknak a titkoknak a leolvasását, amelyek minden
emberbe bele vannak írva. Ehhez kell újra eljutnunk. Csak
mintegy más oldal felől kell eljutnunk hozzá, úgy, hogy mint
nevelők, tudjuk, hogy a felhalmozott megismerésnek,
tudásnak nincs értéke. Akkor halott, és életét csak a sárkánytól
kapja. Nekünk azonban éreznünk kell, ha egyáltalán „tudni”
akarunk, hogy ezt a tudást nem lehet valahol felhalmozni, mert
208
azonnal szétfolyik. Meg kell tanulnunk, hogy az irodalomban a
szellemet voltaképpen csak jelezni lehet.
Hogyan is lehetne egy könyvben valóban átfogni a szellemet?
Hiszen a szellem él! A szellemi nem csontokhoz hasonlít,
hanem a vérhez. A vérnek edények kellenek, ahol áramlik. A
felismert szellemiségnek is edények kellenek. Ezek az edények
a felnövekvő emberek. Ezekbe kell betöltenünk minden
ismeretet, hogy egyáltalán egyben maradjon. A szellemet
olyan elevenségben kell tartanunk, hogy azonnal szétfolyjon.
Minden megismerésünket úgy kell őriznünk, hogy
beleáramolhasson a fejlődő emberbe. Akkor készítünk
Mihálynak közlekedési eszközt és válhatunk Mihály
szövetségeseivé. Kedves barátaim! Céljukat a legjobban úgy
érik el, ha tudatára ébrednek annak, hogy Mihály
szövetségesei akarnak lenni.
Ismét el kell jutnunk ahhoz, hogy egy tisztán szellemi lényt
követhessünk, aki nem testesült meg a Földön, és meg kell
tanulnunk, hogy egy emberben azért higgyünk, mert a
Mihályhoz vezető utat közvetíti. Az emberiségnek új, eleven
módon kell megértenie Krisztus szavát: „Az én országom nem
e világról való”. Ezáltal való ugyanis csak igazán e világról! Mert
az ember azért van itt, hogy a szellemet, amely nélküle nincs
ezen a világon, a világ tartalmává tegye. Krisztus maga jött el a
világra. Nem vitte az embert a mennybe, hogy földi életet
éljen, hanem az embernek kell földi életét olyan szellemiséggel
áthatnia, amely közölhető, és újra lehetőséget ad a sárkány
legyőzéséhez.
Az ilyesmit olyan alaposan kell megértenünk, hogy magunk

felelhessünk arra a kérdésre, hogy az emberek miért gyilkolták
209
egymást a XX. század második évtizedében. Azért gyilkolták
egymást, mert a harcot olyan területre vittek át, ahová nem
való, mert nem látták meg tulajdonképpeni ellenségüket, a
sárkányt. Ennek legyőzéséhez kellenek azok az erők, amelyek
csak akkor hoznak békét a Földre, ha megfelelőképpen
fejlesztik ki őket.
Vagyis röviden: komolyan kell vennünk a Mihály-korszakba

való belépésünket. Ha korunk eszközeivel érjük el azt, hogy az
emberek körül ott lebeg a fényesen ragyogó erős Mihály képe,
aki az emberiséget kiszipolyozó sárkányt az eleven lelki életre
fejlődő emberek erejével tudja legyőzni – csak amikor ezt a
képet sokkal elevenebben tudjuk lelkünkbe ismét felvenni,
mint ahogy régebben tárult az emberek szeme elé, akkor lesz
erőnk, hogy belső mozgékonyságot fejtsünk ki, mert Mihály
közösségében tudjuk magunkat. Csak ekkor tudunk részt venni
mindabban, ami az előrehaladást és a generációk közti békét
elhozhatja, ami ráveszi az ifjúságot, hogy az öregekre
hallgasson, és aminek révén az öregek mondanivalója olyan
lesz, amit az ifjúság meg akar tudni, és fel akar venni magába.
Mivel az öregek a sárkányt nyújtották az ifjúság felé, ezért
légritka vidékre menekült. A valóságos ifjúsági mozgalom csak
akkor éri cl igazi célját, ha nem a sárkányt nyújtják feléje,
hanem Mihály erejéből találják meg azt, ami kiirtja. Ez abban
fog megnyilvánulni, hogy a generációknak lesz mondanivalójuk
egymás számára, és tudnak kapni egymástól valamit. Mert ha
a nevelő teljes ember, akkor valójában ugyanannyit merít a
gyermekből, mint amennyit ad neki. Aki nem tudja a
gyermektől a szellemi világból hozott üzenetét megtanulni, az
a földi lét titkaira sem tudja őt megtanítani. A gyermek csak
akkor veszi fel készségesen a földi életről nyújtott közléseket,
210
ha nevelőnkké válik, aki üzeneteket hoz nekünk a szellemi
világból.
Goethe nem pusztán a szimbólum kedvéért kereste mindenütt
azokat a dolgokat, amelyek a lélegzéshez hasonlóak – kilégzés,
belégzés, kilégzés, belégzés – hanem az egész emberi életet az
adás és kapás képében látta. Mindenki ad és mindenki kap. Aki
átad, az át is vesz. De hogy az adás és kapás helyes ritmusba
kerüljön, ahhoz a Mihály-korszakba kell belépnünk.
Így evvel a képpel szeretném befejezni, hogy lássák, hogy az

előző fejtegetéseket voltaképpen hogyan is értettem. Úgy
értettem, hogy az elmondottakat ne a fejükben vigyék
magukkal, és csak gondolkodjanak felőle, hanem azt kívánom,
hogy szívükben legyen valami, és amit szívükben hordoznak,
azt ültessék át cselekvésbe. Amit az ember a fejében hordoz,
azt útközben elveszíti. Amit azonban a szívébe vesz fel, azt
szíve megőrzi minden működési körben, ahová az embert
helyezik. Itt akkor beszéltünk helyesen egymással, ha nemcsak
a fejükben viszik magukkal azt, amit el tudtam mondani, – mert
akkor bizonyára hamarosan elveszítenék – hanem szívükben,
egész mivoltukkal viszik el magukkal.
Ma ebből a szempontból, ilyen érzéssel szeretném szívüknek

búcsúzóul odakiáltani: amit szavakkal próbáltam elmondani,
azt vegyék úgy, mintha mindenekelőtt olyasmit akartam volna
szívükbe juttatni, ami szavakkal nem mondható el. Ha szívük
csak egy kissé találkozott is avval, amit itt élő szellemen értünk,
akkor legalább részben teljesült az, amit el akartunk érni,
amikor itt összejöttünk. Evvel az érzéssel válunk el, de evvel
fogunk újra összejönni. Így megtaláljuk kapcsolatunkat a
szellemben, ha az élet legkülönbözőbb területein működünk is
211
külön-külön, és a legfontosabb az lesz, hogy szívünkben
találtuk meg egymást. Akkor a szellemiség, a mihályi jelleg is
beleáramlik a szívünkbe.
212
Jegyzetek
I. előadás
Angol barát: Harry Collison (1869-1945) ügyvéd, festő és író,

sok éven át az angliai Antropozófiai Társaság főtitkára. Rudolf
Steiner műveinek fordítója.
Jákob Grimm (1785-1863) a legidősebb Grimm-testvér, a

germanisztika és a német régészet megalapítója.
Goethe: „A nyilvánvaló!” – A „Mesé”-ben olvasható (német

kivándorlók beszélgetései – második este).
Giordano Bruno (1548-1600) olasz filozófus. Az inkvizíció

hétévi börtön után halálra ítélte és megégette.
Julius Róbert Mayer (1814-1878)

II. előadás
Faust-idézet: „In deinem Nichts hoff ich das All zu fiaden”: II.
rész 1. felvonás 5. jelenet.
Rudolf Steiner: A szellemtudomány körvonalai (GA 13)
Scotus Eriugena (kb. 810-877) Dionysios Aeropagita írásainak

fordítója, a „De divina praedestinatione‘\ a „De divisione
naturae” és egyéb munkák szerzője. 1225-ben a Vatikán
elrendelte valamennyi írásának az elégetését.
Friedrich Kari von Savigny (1779-1861), jelentékeny jogtudós.
Friedrich Gottlieb Klopstock (1724-1803), a „Messiás” c.

művének kezdősorai.
213
Boethius (480-524), római államférfi és keresztény filozófus, a
„De consolatione philosophiae” szerzője.
Waldorf-iskola: Az első szabad, Rudolf Steiner pedagógiai
útmutatásai szerint vezetett elemi és középiskola. 1919-bcn
alapították Stuttgartban. A Rudolf Steiner által annak idején
megindított iskolai mozgalom jelentékenyen bővült. Számos
iskola létezik a különböző országokban.
III. előadás
Rudolf Steiner: Hogyan jutunk a magasabb világok

megismeréséhez? (GA 10)
Oxfordi előadás: Rudolf Steiner „Az ember a szociális rendben.
Individualitás és közösség”. (GA 305)
Permanens atom: v.ö. Rudolf Steiner „Életutam” c. könyvének

32. fejezetéből (GA 28).
Alois Mager O.S.B. (1883-1946): „Der Wandel in der

Gegenwart Gottes”, Augsburg 1921 – „Theosophie und
Christentum”, Berlin 1922.
IV előadás
Herbert Spencer (1820-1903), angol filozófus és szociológus.

„The principlcs of Ethics” I. kötet, London 1892.
Rudolf Steiner: „A szabadság filozófiája11 (GA 4)

David Friedrich Strauss (1808-1874), protestáns teológus.
Paul Rée (1849-1910): „Dér Ursprung der moralischen

Empfindungen” 1877, és „Die Entstehung dcs Gewissens”
214
1885. – Lásd még Rudolf Steiner: „Friedrich Nietzsche, ein
Kampfer géegen scine Zeit” (GA 5)
Nietzsche idézet: A „Die fröhliche Wissenschaft” mottója.
IV. előadás
Canterbuiy Anselm (1033-1109), skolasztikus filozófus. Isten

létének úgynevezett ontológiai bizonyításában Istennek, mint
a legtökéletesebb lénynek a fogalmából következtet arra, hogy
léteznie kell valóságosan is.
Oswald Spengler (1880-1936), kultúrfilozófus, a ,.Der

Untergang dcs Abendlandes” szerzője (München 1920, két
kötetben). Vö. Rudolf Steiner: ,,Der Goctheanumgedanke
inmitten der Kulturkrisis der Gegenwart” (GA 36)
Emil Du Bois-Reymond (1818-1896), természetkutató. „Über

die Grenzen des Naturerkennens. Dic sicben Weltratsel”,
Lcipzig, 1882.
Julien de Lamettrie (1709-1751), francia filozófus. „Der

Mensch, cine Maschine”, Leipzig 1<S75.
Henri Bergson (1859-1941)
„Ha olyanok nem lesztek, mint a kisgyerekek… „ Máté ev. 18,3.

Fritz Mandiner (1849-1923), többek között: „Beitrage zu einer
Kritik dér Sprache”, 1923.
VI. előadás
„Kedv és szeretet a nag\’ tettek szárnyai” – Pylades szavai

Goethe „Iphigeneia Taurisban” c. művének II. felvonásában.
215
Schiller: „Szívesen szolgálok…”: Költemények – ,,Die
Philosophen. Gewissensskrupel”
Paracelsus (Theoprastus von Hohenheim, 1493-1541),
természetkutató és orvos.
VII. előadás
Albertus Magmis (1193-1280), a XIII. századi skolasztikusok

között az arisztotelizmus legfőbb képviselője. ..Doctor
universalis”-nak is nevezték.
Johann Friedrich Herbait (1766-1841), filozófus és pedagógus.
Epigenezis: egy szervezet újjáalakulások sorozatás át való

fejlődése. Az ásványtanban olyan ásványok megjelölése,
amelyek utólag keletkeztek egy másik kőzetben.
VIII. előadás
Friedrich Gustav Jákob Henle (1809-1885) anatómus és
patológus.
Kari Friedrich Burdach (1776-1847), orvos, az élettan kutatója.
Joseph Hxrtl (1811-1894), anatómus.
Cári Fort Inge (1806-1881) filozófus.
IX. előadás
A hét szabad művészet a korai középkor óta: a grammatika.
dialektika, retorika, aritmetika, geometria, asztronómia és
zene. Az első hármat, a triviumot a triviális vagy elemi
iskolában tanították, a négy utolsót a kvadriviumot a felsőbb
tanintézetekben.
216
Ernst Curtius (1814-1896), régész és történész Goethe
mondása: „A szépség titkos természeti törvények
megnyilatkozása, ezek örökre rejtve maradtak volna az ő
megjelenése nélkül.” – Rudolf Stciner: „Goethe
természettudományos írásai (GA 1.)
Schiller mondása így hangzik: „Csak a szépség hajnali kapuján

át léphetsz a tudás birodalmába!”
… hogy feltalálják a pszichofizikai párhuzamosságot” –
Hcrmann Ebbinghaus (1850-1909): „Abriss der Psychologie”,

Leipzig, 1908. A kölcsönhatások párhuzamosságáról szóló
fejezetben az ellen a nézet ellen fordul, hogy az agyvelő a lélek
eszköze, és a pszichofizikai párhuzamosság mellett dönt, az
energia megmaradásának elvére hivatkozva, valamint Rubner
és Atwater kísérleteire.
X. előadás
Friedrich Nietzsche: „Die Philosophie ina tragischcn Zeitalter
der Griechen”
Rudolf Steiner: „A gyermek nevelése a szellemtudomány
szempontjai szerint.
Goethe: „Költészet és valóság”, I. rész 1. könyv.
Az égi prológus: „Faust”, I. rész 1. Jelenet.
Eduard Zeller (1814-1908), teológus és filozófus.

Kari Ludwig Michelet (1801-1893), filozófus.
217
Eduard von Hartmann (1842-1906), filozófus, a „Die
Philosophic des Unbewussten” szerzője. Rudolf Steiner
„Igazság és tudomány c. művét (GA 3) neki ajánlotta.
XI. előadás
Hennaim Rollett (1819-1904)
XII. előadás
Oindiai kor,; atlantiszi katasztrófa – 1. Rudolf Steiner: „A

szellemtudomány körvonalai c. művét (GA 13.)
Francis Bacon vagy Ventlami Bacon (1561-1626), angol

filozófus
Ci.FI.Lenes: ..Goethe” 1913.
Richanl M. Meyer „Goethe’1 1913.
Hermáim Grimm: „Goethe” 1903, 2 kötet – ..Raffael élete”

1903.
Adolf Knigge (1752-1796): Über den Umgang mit Menschen”

1788.
XIII. előadás
Dante tanítója: Brunetto Latini olasz filozófus.
218

Rudolf Steiner - GA217 A Szellemi Erők Működése Az Idős És A Fiatal Nemzedékben

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Rudolf Steiner - GA217 A Szellemi Erők Működése Az Idős És A Fiatal Nemzedékben

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

A szellemi erők működése az idős és a

13 előadás, 1922. okt. 3-15., Stuttgart

Valóban helyes, hogy lelkük mélyén kell keresni azt, ami

Gondolom, valamennyien úgy érzik, hogy már nincsenek

Mint látják, itt olyasvalami nyúlik át hozzánk, ami

Közép-Európában elfelejtettük Goethét. Darwint fogadtuk el,

Nyugaton megőrizték a hagyományban, a külső formákban,

A XIX. század utolsó harmadában bensőséges történelmi

Ezen a frázison fejlődött ki az üres gondolkodás, a

A frázisnál a beszéd lélek nélkül szól, ekkor az ember ott megy

Ez a második dolog, a harmadik pedig az, hogy a XIX. század

Most el akarom mondani – csak egészen külsőlegesen – hogy

Ha nem is mondták ki világosan és érthetően, mégis gyakran

Ilyen vonatkozásban annak a helyzete a legnehezebb, aki ma

Ma azt mondják: nem igazi tudós az, aki a megfigyelést és

Ugye, mégis más volt, amikor régebbi évszázadokban –

Nézzék meg a leírásokat, amelyek ennek az iszonyúan

Az embereknek újra el kell jutniuk ahhoz, hogy intenzíven

Mindezt érzi a XX. század fiatalsága. Keresett, de káoszban

Így holnap látni fogjuk, hogy az új generáció nem csatlakozott

Egyetlen területen sem akarom Önöket valami misztikus

Az egyetemi ifjúság keres valamit. Ez nem is csoda, hiszen a

Ezt még másképpen is lehetne mondani: az emberek a

Egyetlen jelenség egészen hangsúlyosan megmutatja azt, ami

Évszázadokkal ezelőtt mindez magától értetődően folyt le. Ma

Azután következett az Atlantisz utáni kor. Még magasabb fokra

A régi görög korban senki sem értette volna, ha objektív

Ha azután olyan impulzusok alapján próbálunk beszélni,

Amit a Waldorf-pedagógiáról mondanak, azt másképpen kell

Ha először képszerűen akarjuk jellemezni azt, hogy miről szól a

Világosan megfogalmazva a lélek mélyén kaotikusán

Az emberi lélek eredeti szellemi átélése az új évszázaddal az

Ez a tény az alapja annak a törekvésnek, amely az utóbbi

De azt kell mondanunk, hogy az emberek a XV századig még

Ha ébresztésről van szó, akkor valóban nem lehet az

Ha fel kell ébrednünk, akkor újra át kell élnünk a golgotai

Egyáltalán nem akarom azt mondani, hogy az emberiség régi

Miért látták? Azért, mert számukra még kiáramlott valami

Amit a régiek például a foszfornál, kénnél átéltek, az később

Akiket akkoriban szellemi életre szántak, azokat olyan módon

Hálásnak kellene lennünk a materializmusnak, hogy felhívta rá

Csak kultúrtörténeti érdekességként idéznék fel egy példát,

Az élő embernek azonban élő gondolkodásra van szüksége, és

A régebbi gondolkodást magunkkal vihettük az alvásba. Ekkor

A tudományban, a külső megfigyelésben, a külső

Mi történt akkor, amikor a világ régebbi korszakaiban az ember

A materializmus kérdése ezért ma valóban nem elméleti.

Voltaképpen nem látok különösebb eltérést a magukat sokszor

Az emberek ma az antropozófia ellen küzdenek, olykor érte is,

Azt szeretném tehát egyszer egészen világosan kimondani,

Ilyen vonatkozásban a leghihetetlenebb dolgokat éltük át,

Más alkalommal egy szellemi területen tett felfedezéssel

Ilyen értelemben rendkívül jellemző a következő jelenség. Van

Meg kellene mondani a páternek: ahhoz, hogy a megismerés

Persze nehéz az olyan emberek kedvére tenni, akik szilárdan

Látják, hogy az erkölcs filozófiai leírásait a szokásostól kissé

Csak ebből a szempontból nézzék tehát, ha felolvasok egy

Tisztázzuk, hogy itt voltaképpen mit mondanak. Spencer

Ezzel szembehelyezkedett a merőben általános ítélet – mert itt

Hiszen Nietzsche egy érett tudományos álláspont terméke. Ezt

Láthatjuk, hogy a szellemiség igazi átélése mindenütt

A XIX. század hetvenes éveinek közepén életének iszonyúan