Rudolf Steiner

A Máté-evangélium GA123
12 előadás, 1910. szept. 1-12., Bern
Tartalom
Bern, 1910. szeptember 1. .................................................................. 3
Bern, 1910. szeptember 2. ................................................................ 26
Bern, 1910. szeptember 3. ................................................................ 49
Bern, 1910. szeptember 4. ................................................................ 71
Bern, 1910. szeptember 5. ................................................................ 92
Bern, 1910. szeptember 6. .............................................................. 110
Bern, 1910. szeptember 7. .............................................................. 131
Bern, 1910. szeptember 8. .............................................................. 150
Bern, 1910. szeptember 9. .............................................................. 172
Bern, 1910. szeptember 10. ............................................................ 196
Bern, 1910. szeptember 11. ............................................................ 221
Bern, 1910. szeptember 12. ............................................................ 246
Bern, 1910. szeptember 1.
[A népek áramlása Atlantisz után. Irániak és turániak. A
Zarathusztra-individualitás.]

Most harmadszor nyílt számomra lehetőség, hogy itt, Svájcban

beszélhessük meg a Föld és az emberiség történetének
bizonyos szempontból legnagyobb eseményét. Az első
alkalommal, amikor erről az eseményről Bázelben
beszélhettem, a János-evangélium adta hozzá az indítékot,
másodszor a Lukács-evangélium alapján szabadott leírnom az
eseményt, most pedig, vagyis a harmadik alkalommal, a Máté-
evangélium ösztönöz az események ábrázolására. Gyakran
utaltam arra, hogy mekkora jelentősége van, hogy négy,
egymástól látszólag sok tekintetben eltérő forrásmű őrzi az
esemény leírását. Antropozófus meggyőződésünk alapján
éppen az tűnik jelentőségteljesnek, ami a mai, külsődleges,
materialista gondolkodás számára alkalmat nyújt az elutasító,
részekre szabdaló bírálatra. Senki se merészeljen jellemezni
egyetlenegy ügyet vagy tényt sem, ha csak egyik oldaláról
vizsgálja. Gyakran használom azt a hasonlatot, hogy senki sem
állíthatja, aki valahonnan lefényképez egy fát, hogy fényképe a
valóságnak megfelelően adja vissza a látványt, de ha négyfelől
fényképezné le, négy különböző, egymásra talán alig hasonlító
képet kapna ugyan, összevetve őket mégis zárt, egységes
képet alkothatna a fáról. Ha láthatóan mindennel így állunk,
akkor hogyan ne kételkedhetnénk abban, hogy a mi
számunkra, emberek számára egyetlen nézőpontból össze
lehet-e egyáltalán foglalni azt az eseményt, amely a történések
és minden létezés lényeges dolgainak hatalmas gazdagságát
foglalja magába? Nem ellentmondások jelennek meg tehát a

3
négy evangéliumban. A látszólagos eltérések alapja inkább az,
hogy akik leírták az eseményeket, azok világosan látták, hogy
mindegyikük csupán a hatalmas esemény egy-egy oldalának
megörökítésére képes, az emberiségnek azonban sikerülhet a
különböző ábrázolásokat egymás mellé helyezve lassanként
összképet nyernie belőlük. Legyünk tehát türelmesek mi is, és
próbáljunk meg lassanként e négy ábrázoláshoz igazodva
közelebb kerülni a földfejlődés legnagyobb tényéhez, és az
Újtestamentumnak nevezett dokumentumokat alapul véve
fejtsük ki még azt is, amit erről tudhatunk.

Néhány korábban elhangzott dologból már láthatják, hogyan

írhatjuk le az evangéliumok különböző kiindulópontjait vagy
nézőpontjait. Mielőtt azonban e négy nézőpontnak akár csak a
külsődleges leírását megadnám, szeretném felhívni a figyelmet
arra, hogy az előadássorozatot nem azzal szeretném kezdeni,
amivel manapság kezdik az evangélium-magyarázatokat.
Általában ugyanis történeti keletkezésük bemutatásával
szokták kezdeni. Számunkra az lesz a legjobb, ha majd csak az
előadás- sorozat végén beszélünk arról, amit el kell
mondanunk – például – a Máté-evangélium keletkezésének
történetéről. Hiszen az csak természetes, és más tudományok
példáján is bemutatható, hogy bármilyen dolog történetét
csak akkor érthetjük meg, ha már magát a dolgot is
megértettük. Senkinek sem lehet haszna abból, ha úgy lát neki
például a számtan történetének, hogy nem ért a számtanhoz.
A történeti ábrázolásnak mindenütt a magyarázatok végén van
a helye, ha pedig mégsem oda helyezik, akkor a mű felépítése
ellentmond az emberi megismerés természetes igényeinek. Mi
tehát elébe megyünk ezeknek az igényeknek, és előbb a
megbeszélendő evangélium tartalmát próbáljuk megvizsgálni,

4
és majd csak utána foglalkozunk kissé ugyanennek az
evangéliumnak a keletkezéstörténetével.
Ha valaki „kívülről” engedi magára hatni az evangéliumokat,
bizonyos eltéréseket érezhet már abban is, ahogyan
ábrázolnak, ahogy szólnak. Ha engedik magukra hatni az
előadásaimban a János- és a Lukács-evangéliumról
elhangzottakat, a két evangéliummal kapcsolatban még
pontosabb érzéseik lesznek majd. Aki a János-evangéliummal
foglalkozik, azt kell mondania, hogy akárhol próbál a hatalmas
közlésekbe hatolni, ahová csak sejtve tekinthet fel, mindenütt
a szellemi nagyság érzése ragadja meg, és hogy a János-
evangéliumban található meg, miképpen adja tanújelét a
legmagasabb, amire az emberi bölcsesség fel tud tekinteni, a
legmagasabb, amihez lassanként férkőzhet hozzá az emberi
megismerés. Az ember itt mintegy lent áll, a mélyben, és a
kozmikus lét egyik csúcsára tekint fel – azt mondja, hogy
akármilyen kicsi is lehetsz te, ember, a János-evangélium
megsejteti veled, hogy a lelkedbe merül valami, aminek a
rokona vagy, és ami a végtelenség érzésével tölt el.
Kiváltképpen a kozmikus lény emberrel rokon szellemi
nagysága merül bele lelkünkbe, amikor a János-evangéliumról
beszélünk.
Emlékezzünk most arra az érzésre, ami a Lukács-evangélium
ismertetésekor töltött el bennünket. Mindennek akkoriban
másképpen kellett áthatnia a Lukács-evangélium ismertetését.
Míg a János-evangéliumnál kiváltképpen a szellemi nagyság
varázslatos illata járja át a lelkünket, amelyre csak sejtve
tekintünk fel, átadva magunkat az evangélium közléseinek,
addig a Lukács-evangéliumban a bensőségességgel, a lelki
nagysággal találjuk szembe magunkat, mondhatni, mindannak

5
hatékony voltával, amire a világ szeretet-erői képesek, amit az
áldozatok erői hoznak létre a világban, ha részesülhetünk
belőlük. Míg a János- evangélium Jézus Krisztus lényének
szellemi nagyságát ábrázolja, addig a Lukács-evangélium az ő
mérhetetlen áldozatkészségét írja le, és egyúttal sejteni engedi
azt is, hogy a világ és az emberiség együttes fejlődése során mi
történt e szeretetből hozott áldozat következtében, amely más
erőkhöz hasonlóan lüktetve hatja át és szövi át vele a világot.
Kiváltképpen az érzésvilágban élünk és mozgunk, amikor a
Lukács-evangéliumot engedjük hatni magunkra, a János-
evangéliumból pedig a megismerés világa mond el nekünk
valamit e világ végső okairól és céljairól. A János-evangélium
inkább a megismerésünkhöz, a Lukács-evangélium pedig
inkább a szívünkhöz szól. Ezt az egyes evangéliumokon meg is
érezhetjük, most azonban igyekeztünk azt is betölteni ezzel az
alaphangulattal, amit szellem- tudományos leírásként
csatoltunk e két forrásműhöz. Aki a János- és a Lukács-
evangéliummal foglalkozó előadássorozatnál csak a szavakat
akarta hallani, az valóban nem hallott mindent. A két sorozat
előadásmódja alapvetően különböző volt. Amikor pedig a
Máté-evangéliumba fogunk bele, az előadásmódnak ismét
teljesen másnak kell lennie.
A Lukács-evangéliumnál azt láttunk, hogy mindaz, amit ember-
szeretettek nevezünk, és ami egykor megvolt az emberiség
fejlődése során, az az időszámításunk kezdetén élő Jézus
Krisztus személyébe áramlott. Aki a Máté-evangéliumot
csupán kívülről engedi magára hatni, annak azt kell mondania,
hogy az tulajdonképpen a másik két evangéliumnál
sokoldalúbb forrásmű, sőt, bizonyos vonatkozásban még mind
a három másik evangéliumnál is sokoldalúbb kútfő.

6
Ha pedig majd egyszer a Márk-evangéliummal foglalkozunk,
meg fogjuk látni, hogy bizonyos szempontból az is egyoldalú.
Míg a János-evangélium Jézus Krisztus bölcsességének
nagyságát, a Lukács-evangélium pedig szeretetének hatalmát
mutatja meg, addig Márk evangéliuma leírásakor
mindenekelőtt az erő, a teremtő hatalom, a világnak az összes
kozmikus térségeket átjáró nagyszerű voltát tárja elénk. Van
valami lenyűgöző a Márk- evangéliumban, amikor erejének
intenzív életét éli a világ. Ha igazán meg akarjuk érteni Márk
evangéliumát, az olyan, mintha zúgva áradna felénk a világ
ereje a tér minden szögletéből.

A Lukács-evangéliumban tehát egyfajta lelkünkbe áramló

belső meleggel találkozunk, a János-evangélium reménységgel
tölti el a lelkünket, ha pedig Márk evangéliumát engedjük hatni
magunkra, szinte megborzadunk a világ erőinek hatalmától,
nagyszerű voltától, és csaknem összeroppanhatunk alatta.
A Máté-evangélium más. Benne van mind a három elem: a
megismerés reményteljes, szépreményű eleme, a meleg
érzések, a szeretet eleme és a világ fenséges nagysága is. De
bizonyos fokig mérsékelve vannak benne, emberibbnek,
közelebbi rokonainknak tűnnek, mint a másik három
evangéliumban, amelyekben a megismerés, a szeretet és a
nagyszerűség jelentősége alatt igazán összeroppanunk, ha
hatni engedjük magunkra.

Mindez benne van a Máté-evangéliumban is, de úgy, hogy

terhük alatt megőrizhetjük egyenes tartásunkat. Itt minden
emberibb, tehát nem kell valaminek alávetnünk magunkat,
hanem bizonyos értelemben mellette állhatunk. A Máté-
evangélium nem sújt le minket soha, noha nyújt valamit abból

7
is, aminek a másik három evangéliumban lesújtó hatása lehet.
A négy forrásmű közül éppen ezért a Máté-evangélium az
egyetemesen emberi evangélium. Ő írja le Jézus Krisztust
leginkább embernek. Ha a Máté-evangélium Jézus Krisztusát
engedjük hatni magunkra, emberként minden részében,
minden tettében közel áll hozzánk. Bizonyos nézőpontból a
másik három evangélium szövegmagyarázatának tekinthetjük.
Ami a másik háromban néha túl nagy ahhoz, hogy át tudjuk
tekinteni, az – noha kisebb léptékben van meg benne, de – a
Máté-evangéliumból világossá válik. Ha pedig ezt megértjük,
az jelentőségteljesen fényt deríthet a másik három
evangéliumra, amit könnyen megérthetünk majd, ha
részletezzük.
Most következő mondanivalónkat előbb csupán stílusa
szempontjából nézzük. Ahhoz, hogy a Lukács-evangélium
leírhassa, hogyan árad az emberiségbe és a világba a
legmagasabb fokú szeretet és áldozatkészség abból a lényből,
akit Jézus Krisztusnak nevezünk, az emberiségnek a
földfejlődés legősibb korszakából leszálló áramlatát kellett
segítségül hívnia. Maga Lukács egészen az emberiség
eredetéig vezeti vissza ezt az áramlatot. – A János-evangélium
mindjárt az elején utal arra, hogy Jézus Krisztus ábrázolásánál
magára a teremtő Igére támaszkodik, hogy megmutassa, hol
vetheti latba az ember saját megismerését és bölcsességét, és
hol indulhat el a cél felé, ahová eljuthat a megismerés. A János-
evangélium már legelső mondataival is a megismerésünkkel
elérhető legszellemibbet pendíti meg, azonnal megismerő
törekvésünk legmagasabb fokára vezet, az ember lelkében
megjeleníthető legmagasabbhoz. – A Máté-evangéliumban
másképpen van. A názáreti Jézus, az ember leszármazása során
örökölt kapcsolatait sorolja fel mintegy történeti távlatból és
8
egyetlen népen belül – hogyan találjuk meg benne mintegy
összegződve az Ábrahámtól kezdve öröklött összes
tulajdonságokat, hogyan áramoltatta bele egy nép Jézus
vérébe háromszor tizennégy nemzedéken át a legjobbat, amije
volt, hogy tökéletesen hozza létre a legmagasabb emberi
erőket egyeden emberi individualitásban. – A János-
evangélium a Logosz végtelenségéhez, a Lukács-evangélium az
emberiség fejlődésének mérhetetlen magasan lévő
kezdetéhez vezet, a Máté-evangélium pedig arról a népről
nyújt áttekintést, mely a jó tulajdonságait Ábrahám ősatyától
kezdve háromszor tizennégy nemzedéken keresztül
átörökítette, így mutatva meg nekünk a názáreti Jézust, az
embert.
Itt csak utalhatunk arra, hogy aki Márk evangéliumát valóban
meg akarja érteni, annak bizonyos vonatkozásban ismernie kell
a kozmosznak az egész világfejlődésen átáramló erőit. A Márk-
evangélium ugyanis úgy ábrázolja Jézus Krisztust, hogy lássuk,
hogyan van benne egy emberi tevékenységben a kozmosz
kivonata, esszenciája, egy olyan esszencia, mely különben
kozmikus erőként csak a világ mérhetetlen távlataiban él.
Megmutatja, hogy Jézus Krisztus cselekedetei mintegy a
kozmikus tevékenységeknek a kivonata. A Márk-evangélium
azt akarja velünk megismertetni, hogy Jézus Krisztus, az
istenember, ahogyan a Földön él, felmérhetetlen voltában is
mintegy a Nap tevékenységének a kivonata. Márk tehát azt írja
le, hogyan hat egy ember erején keresztül a csillagok
tevékenysége.

Bizonyos módon a csillagok tevékenységéhez kapcsolódik a

Máté-evangélium is. Ezért vezet bennünket már a názáreti
Jézus születésekor is arra a pontra, ahonnan a világnak ezt a

9
nagy eseményét a kozmikus tények és az emberiségfejlődés
közötti bizonyos összefüggésnek kell tekintenünk,
megmutatva a három mágusnak a Jézus születése helyére
vezető csillagot. De nem a kozmosz működését írja le, mint a
Márk-evangélium, nem kívánja tőlünk, hogy a kozmosz
tevékenysége felé fordítsuk tekintetünket, hanem három
embert mutat be, három mágust és a kozmikus erők rájuk
gyakorolt hatását, csatlakozhatunk mi is hozzájuk, hogy
megsejthessük, amit éreznek. Emberekre vagyunk tehát
ráutalva még akkor is, ha fel akarunk szárnyalni a kozmosz
magasságaiba. Az emberek szívében mutatja meg a kozmosz
visszfényét. Nem vész el tekintetünk a mérhetetlen
messzeségben, hanem az emberek szívében mutatja meg
nekünk a kozmosz működését.

Ismételten kérem, hogy csupán stílus szempontjából vegyék az

imént mondottakat. Hiszen alapvető jellegüknek megfelelően
az evangéliumok különböző irányokból ábrázolnak.
Ábrázolásmódjuk pedig mindenképpen arra jellemző, hogy az
emberiség és a Föld fejlődésének legnagyobb eseményéről mit
kívánnak nekünk mondani.

A Máté-evangélium elején egyszersmind a legfontosabb is,

hogy a názáreti Jézus legközelebbi vérrokonságára mutat rá.
Válaszol mintegy a kérdésre, hogy milyen volt a názáreti Jézus
mint fizikai személyiség. Hogyan összegződött az ősatya,
Ábrahám óta egy nép összes tulajdonsága ebben az egyetlen
személyiségben úgy hogy meg tudott nyilatkozni benne az a
lény, akit Krisztus-lénynek nevezünk? Erre a kérdésre kapunk
választ. Ahhoz, hogy a Krisztus-lény egy fizikai testben tudjon
testet ölteni, ez a fizikai test csak akkor kaphatta meg azokat a
tulajdonságokat, amelyeket megkapott, ha az Ábrahámtól

10
származó nép vérének összes tulajdonsága egyetlen
kivonatban egyetlen személyiségbe, a názáreti Jézusba
sűrűsödhetett össze. Meg kell tehát mutatni, hogy ez a
názáreti Jézusban lévő vér a nemzedékeken keresztül valóban
egészen a héber nép ősatyjáig vezet vissza. Ezért van főleg a
názáreti Jézus fizikai személyiségébe sűrítve ennek a népnek a
lényege, vagyis az, amit ez a nép jelent a világtörténelem, az
emberiség és a Föld fejlődése számára. Mit kell elsősorban
ismernünk tehát, ha meg akarjuk érteni, hogy milyen szándék
vezette a Máté-evangélium íróját a Bevezetésben? A héber
nép mivoltát kell ismernünk. Válaszolnunk kell arra a kérdésre,
hogy a héber népnek – sajátos mivoltával – miben kellett
részesítenie az emberiséget!
A külső történelem, a materialista történetírás nem nagyon
veszi figyelembe, hogy itt miről van szó. A mindenki számára
hozzáférhető tényeket írja le. Mivel elvontan írja le a tényeket,
nagyjából csak egymás mellé állítja a népeket, és így teljesen
háttérbe szorul az a tény – ami pedig egy alapvető tény annak,
aki az emberiség fejlődését meg akarja érteni – hogy egyetlen
népnek sem ugyanaz a feladat jutott osztályrészül, hanem
minden népnek külön küldetése és sajátos feladata van.
Minden népnek a saját részével kell hozzájárulnia a közös
kincshez, amelyet az emberiség fejlődése kell majd hogy
átnyújtson a Földnek, és minden rész más és más, teljesen
meghatározott. Minden népnek meghatározott küldetése van.
De minden nép olyan, még fizikai körülményeinek legkisebb
részletében is, hogy képes legyen helyesen meghozni azt a
részt, amelyet meg kell hoznia az emberiség egésze számára.
Vagyis az egy néphez tartozó emberek testisége fizikai-, éter-
és asztráltestüket illetően úgy van kialakítva, és ezek a testek
úgy vannak egymással összeillesztve, hogy az a test megfelelő
11
eszköze lehessen annak, amit az emberiség összessége
számára az adott népnek teljesítenie kell. – Melyik részt kellett
kiváltképpen a héber népnek teljesítenie, és hogyan alakult át
azután a héber népre eső rész esszenciája a názáreti Jézus
testévé?

Ha meg akarjuk érteni a héber nép küldetését, akkor jobban

bele kell tekintenünk az emberiség fejlődésébe. Most kissé
pontosabban kell majd ismertetnem, ami vázlatosan
megtalálható már A szellemtudomány körvonalai című
könyvemben és előadásaimban is. Akkor értjük meg leginkább
a héber nép részesedését az emberiség együttes fejlődéséből,
ha néhány rövid, de jellegzetes vonással abból a nagy
katasztrófából indulunk ki, amit az emberiség fejlődése során
atlantiszi katasztrófának neveznek.

Amikor az atlantiszi katasztrófa fokról fokra rázúdult a földi

viszonyokra, az akkoriban a régi atlantiszi kontinensen lakó
emberek nyugatról kelet felé vonultak. Vándorlásuk
lényegében két áramlatból állt, egy jobbára északra vonuló és
egy másik, inkább délre tartó áramlatból. Atlantisz lakóinak
egyik nagy emberáradata Európán keresztül még Ázsiába is
eljutott, ha pedig szemügyre vesszük a Kaszpi-tenger
környékét, képet alkothatunk arról, lassanként meddig
terjeszkedett az atlantiszi népességnek ez a vonulata. A másik
áramlat viszont a mai Afrikán vonult végig. Odaát azután,
Ázsiában, mondhatnám, egybeáradt a két vonulat, mint
amikor két folyam örvényt alkotva torkollik egymásba.

Minket most elsősorban a régi Atlantiszról keletre vetődött

népek, vagy legalábbis nagyobb tömegük szemléletmódja, lelki
alkata érdekel. Tényleg úgy volt, hogy az Atlantiszt követő első

12
időkben még egészen más volt a lelkek állapota, mint amivé
később lett, és főleg mint amilyen ma. Ezek a néptömegek még
inkább szellemi látással észlelték környezetüket. Abban az
időben az emberek még bizonyos fokig képesek voltak látni a
szellemiséget és szellemibb módon látták még a fizikailag
látható dolgokat is. Akkoriban még inkább szellemi látással
észlelték az élet és a lelkek formáját. Különösen fontos
azonban, hogy az eredendően Atlantisz utáni lakosság szellemi
látása bizonyos tekintetben ismét más volt, mint például
Atlantisz lakosságának szellemi látása az atlantiszi fejlődés
virágkora idején. Ekkor az embereknek még olyan magas fokú
volt a szellemi látóképessége, hogy még tisztán beleláttak a
szellemi világba, melynek megnyilvánulásai az emberi lelkeket
jóra ösztönözték. Mondhatni, minél inkább képes volt valaki
belelátni a szellemi világba, az atlantiszi fejlődés virágkorában
annál erősebb ösztönzést kapott a jóra, aki pedig csak kevésbé
tudott belátni oda, az csupán alacsonyabb fokú indíttatást
kapott rá.

A Földön ugyanis olyan változások mentek végbe, hogy a régi

szellemi látásnak éppen a jó oldalai mentek lassanként
veszendőbe az atlantiszi korszak utolsó harmadában, de főleg
az Atlantiszt követő idők során. Az atlantiszi szellemi látás jó
oldalait csak azok őrizték meg, akik külön iskolázáson mentek
keresztül a beavató helyeken. Ami viszont az atlantiszi szellemi
látásból természetes úton maradt meg, az idők folyamán egyre
jobban olyan jelleget öltött, amiről azt mondhatjuk, hogy az,
amit láttak az emberek, nagyon könnyen a lét rossz, csábító és
kísértésbe ejtő látásához vezette őket. A szellemi látás ereje
lassanként már alig volt elég erős ahhoz, hogy meglássák a jó
erőket. Megmaradt viszont a rossz látása, ami az ember
számára csak kísértésből, csábításból állhatott. Az Atlantiszt
13
követő népesség bizonyos területein pedig elterjedt a szellemi
látásnak egy egyáltalán nem jó fajtája, ami voltaképpen már
maga is egyfajta kísértő erő volt.
A régi szellemi látás erejének hanyatlásával együtt járt a mai
emberiség normálisként ismert érzékelésének fokozatos
felvirágzása. A dolgok, amelyeket az ember az Atlantiszt
követő első időkben szemeivel látott, és amelyeket fizikai
szemeivel ma lát, akkoriban nem vitték kísértésbe, mert még
hiányoztak hozzá a lélek kísértő erői. Az, ami az embert ma
élvhajhásszá teheti, az Atlantisz után élő embert a külvilágból
nem nagyon csábította, bármennyire is csábítaná a látványa
ma. Amikor viszont már kifejlesztette a régi szellemi látás
örökségét, akkor ösztönözte. A szellemi világ jó oldalait már
alig látta, de olyan nagy erővel hatott rá Lucifer és Ahrimán,
hogy képes volt meglátni a lehetséges kísértő és megtévesztő
erőket és hatalmakat. Az ember a régi szellemi látásától
örökölt erőivel tehát a luciferi és ahrimáni erőket észlelte.
Azon múlt a dolog, hogy az emberiség fejlődésének vezetői és
irányítói, akik az emberiség vezetéséhez szükséges
bölcsességet a misztériumoktól kapták, úgy intézkedtek, hogy
az emberek e tény ellenére is mindinkább eljutottak a jóhoz és
a világossághoz.
Az atlantiszi katasztrófát követően kelet felé terjeszkedő
emberek azonban a fejlődés igen különböző fokán álltak. Azt
mondhatjuk, hogy minél keletebbre jutunk, morálisan és
szellemileg annál magasabbra fejlődött emberekre találunk.
Ami külső észlelésként, mint egy új világ alakult ki, bizonyos
értelemben egyre világosabban hatott, mindinkább úgy hatott,
hogy a külsőleg érzékelhető világ nagy és pompás volta
hatással lehetett az emberekre. Minél keletebbre jutunk, annál

14
inkább ez volt a helyzet. Főleg azoknak az embereknek volt
ilyen irányú hajlamuk, akik például a mai Indiától északra fekvő
vidékeken laktak, egészen a Kaszpi-tengerig, az Oxus és a
Jaxartes mentén (az Amu-darja és a Szir-darja folyóknál, a
Turáni-alföldön – a ford.). Ázsiának ezen a középső területén
egy olyan keverék nép telepedett le, amely alapjául
szolgálhatott a népek különféle áramlásának, melyek később
több irányba rajzottak szét – közéjük tartozott a szellemi
világszemléletüket illetően már sokszor említett ó-indiai nép is.

Ennek a keverék népnek Ázsia szívében, röviddel az atlantiszi

katasztrófa után és részben már tartama alatt is, igen erősen
fejlett volt a külső valóság iránti érzéke. Ezzel karöltve azonban
a Földnek erre a területére inkarnálódott embereknél egyfajta
emlékezetbeli megismerésként élt még az eleven
visszaemlékezés az atlantiszi világban átéltekre –
legerősebben a később India felé lehúzódott néptömegnél.
Nagy megértést tanúsítottak ugyan a külvilág nagyszerű volta
iránt, és ez a nép volt a legelőrehaladottabb a külső úton
észlelt világ megfigyelésében, ugyanakkor azonban náluk
alakult ki a legerősebben az atlantiszi korszak régi szellemi
észlelésére való visszaemlékezés is. Emiatt ennél a népnél egy
erős törekvés jött létre a szellemi világ felé, amire emlékeztek
még, és ahová könnyűszerrel újra be is tudtak pillantani. Ettől
azonban olyan érzésük lett, hogy a fizikai érzékek illúziót,
látszatot keltenek, mayát nyújtanak. Ezért ettől a néptől ered
az az impulzus is, hogy ne a külsőleg érzékelhető világra
tekintsenek kiváltképpen, hanem tegyenek meg mindent,
hogy lelkük – most már mesterségesen fejlesztve a jógával –
fel tudjon emelkedni ahhoz, ami az ősi atlantiszi időkben
közvetlenül a szellemi világból lehetett az övék.

15
Az Indiától északra lévő területeken megmaradt népeknél
azonban csak kevéssé alakult ki az a sajátosság, hogy a
külvilágot lebecsülve és mayának tekintve csak a szellemiségre
törekvő impulzusokat fejlesszék ki. Ezek a népek azonban
tragikus helyzetben voltak. Az ó-indiai népnek megvolt hozzá
az adottsága, hogy az ember könnyűszerrel keresztül tudjon
jutni egy bizonyos jógafejlődésen, amellyel ismét azokba a
régiókba került, ahol az atlantiszi idők folyamán élt. Könnyen
fölébe kerekedhetett annak, amit látszatnak kellett tekintenie,
és amit a megismeréssel győzött le. „Az érzékelhető világ csak
látszat, maya. De ha dolgozol a lelkeden, ha iparkodsz, az
érzékelhető világ mögött rejtőzködő világhoz jutsz el!” – ez volt
számára a megismerés csúcsa. Amit tehát a régi Indiában élő
ember mayának, látszatnak tekintett, és aminek fölébe akart
kerekedni, azt egy belső folyamattal győzte le.

Az északi népeknél, akiket a történelem azután szűkebb

értelemben véve árjáknak nevezett – a perzsáknál, a
médeknél, a baktriaiaknál – más volt a helyzet. Nekik is erősen
fejlett érzékük volt a mindenki számára hozzáférhető
szemlélet, az intellektus iránt. De nem volt valami különösen
erős náluk a belső törekvés, az impulzus, hogy belső fejlődés
útján, egyfajta jógával kívánják elérni az atlantiszi ember
természetes adottságát. Az északi népeknél nem volt olyan
mértékű az eleven visszaemlékezés, hogy a külvilág
látszatának, a mayának a legyőzésére ösztönözte volna őket a
megismerés során. Náluk nem található meg a régi hinduk lelki
beállítottsága. Nekik olyan lelki beállítottságuk volt, hogy
minden iráni, perzsa vagy méd embernek az volt az érzése,
amit mai fogalmainkkal így fejezhetnénk ki: „Ha mi, emberek,
egykor a szellemi világban voltunk, átéltük és láttuk a
szellemiséget és a lelkiséget, most pedig kihelyeztek minket a
16
fizikai, a szemünkkel látható és az agyunkhoz kötött
intellektussal felfogható világba, ennek nem lehet csak az
emberben az oka, amit pedig le kell most győznünk, azt nem
küzdhetjük le pusztán csak az ember belső világában, mert az
jóformán semmit sem jelentene!” – Iránban régen azt mondta
volna az ember: „Nem csak az emberben kellett végbemennie
változásnak, amikor aláereszkedett, hanem meg kellett
változnia a természetnek is, és mindennek, ami csak van a
Földön. Az tehát nem elég, hogy azt, ami körülöttünk van,
meghagyjuk olyannak, amilyen, és egyszerűen azt mondjuk,
hogy minden csak illúzió, maya, mi magunk pedig a szellemi
világba emelkedünk! Ekkor megváltozunk ugyan, de az egész
körülöttünk lévő megváltozott világ változatlan marad.” – Nem
azt mondta tehát, hogy a külső világ maya, majd egymagában
túllép rajta és így legyőzve azt, egymaga majd eléri a szellemi
világot, hanem azt mondja, hogy hozzátartozik az őt körülvevő
világhoz, annak egy része csupán. Fia tehát át kell alakítania
azt, ami az emberben isteni és az isteni-szellemi
magasságokból szállott alá, akkor nem szabad pusztán csak azt
visszaváltoztatnia szellemivé, ami benne van, hanem azt is
vissza kell változtatnia, ami a környezetében van. – Főként ez
indította ezeket a népeket a világ hatékony átalakítására és
átformálására.

Míg Indiában azt mondták, hogy a világ lefelé haladt, és amit

most kínál, az csak látszat, maya, addig északon erről azt
mondták, hogy a világ kétségtelenül lefelé haladt ugyan, de
úgy kell rajta változtatnunk, hogy újból szellemivé legyen! –
Meditálás, elmélkedő megismerés volt a hindu nép alapvető
jellege, úgy bánt a világgal, hogy illúziónak, mayának nevezte
az érzékelést. Az irániak és a többi északi nép alapvető jellege
a tetterő, a külső energia volt, a külső természet átdolgozására
17
irányuló akarat. Ok így szóltak: „Ami csak körülöttünk van, az
istenségből szállott alá, az ember azonban arra hivatott, hogy
mindezt újból visszavezesse oda!” – A misztériumhelyekről
kikerült szellemi vezetők azt emelték a legmagasabb fokra és
vitték teljes erővel keresztül, ami alapjában véve már benne
volt az irániak népi jellegében.

Még kívülállókkal is csak akkor tudjuk teljesen megértetni,

hogy mi játszódott le a Kaszpi-tengertől keletre és délre, ha
összehasonlítjuk azzal, ami a tőlük északabbra fekvő, vagyis a
mai Szibériáig és Oroszországig terjedő, sőt Európába is
benyúló vidékeken történt, ahol azok az emberek éltek, akik a
régi szellemi látást még megőrizték, és akiknél a régi szellemi
és érzékszervi észlelés, illetve az új, értelemszerű gondolkodás
lehetősége egyensúlyban volt. Náluk a szellemi világba való
betekintés még a nép legszélesebb rétegeiben is elterjedt volt.
De ha megvizsgáljuk ennek a szellemi világba való
betekintésnek a jellegét – ami természetesen már egy
alacsonyabb fokra süllyedt és ezeknél a népeknél alapjában
véve egy alacsonyabb fokú asztrális tisztánlátás volt, ahogyan
ma mondanánk – akkor láthatjuk, hogy az az emberiség
egyetemes fejlődését illetően bizonyos következménnyel járt.
Akinek ilyesfajta szellemi látása van, abból teljesen
meghatározott ember lesz, és bizonyos jellembeli
tulajdonságokra tesz szert. Ez főleg az olyan néptömegeknél
mutatkozott meg, melyek népi jellegzetességéhez
hozzátartozott az ilyen alacsonyabb fokú tisztánlátás. Az ilyen
emberek lényegében véve elvárják a természettől, hogy
mindent megkapjanak tőle, ami létfenntartásukhoz szükséges,
és lehetőleg keveset kelljen tenniük, hogy kicsikarják tőle.
Elvégre ugyanúgy tudták, hogy léteznek a mindenben
megbúvó, elrejtező isteni-szellemi lények, mert hiszen látták
18
őket, ahogyan a mai emberek is tudják, hogy vannak növények,
állatok és egyebek, mert használják érzékeiket. Tudták azt is,
hogy azok lények, amelyek a fizikaiak mögött állnak, hatalmas
lények. De annyira pontosan ismerték őket, hogy el is várták
tőlük, hogy kevés munka árán tegyék számukra lehetővé azt az
életet, amelybe ők helyezték bele az embereket. Sok mindent
felsorolhatnánk, ami külsőleg kifejezi az asztrálisan tisztán látó
emberek hangulatát és érzületét. Most csak egyet említünk
meg közülük.

Ebben az időszakban, amelyet most fontos megvizsgálnunk, az

összes olyan nép, amely hanyatlófélben lévő szellemi látással
rendelkezett, nomád, ide-oda vándorló pásztornép volt, akik
anélkül, hogy letelepedtek és állandó lakhelyet alapítottak
volna, egyik lakhelyüket sem kedvelték különösképpen, és arra
sem nagyon fordítottak gondot, amit a Föld kínált nekik, ha
pedig szükségük volt valamire a megélhetésükhöz, akkor még
a körülöttük lévő dolgokat is képesek voltak elpusztítani. De a
kultúra színvonalának emelése, a Föld átalakítása érdekében
semmit sem voltak hajlandóak tenni.
Így jött létre a nagy és lényegi ellentét, az Atlantisz utáni
fejlődés talán legfontosabb ellentéte a jobbára északi és az
iráni népek között. Az irániaknál kibontakozott a vágy, hogy
beleavatkozzanak a körülöttük zajló történésekbe, hogy
letelepedjenek és munkával szerezzék meg, ami az emberé és
az emberiségé lehet, vagyis hogy valóban az emberi szellem
erejével alakítsák át a természetet. A világnak ebben a
szögletében főleg erre törekedtek az emberek. Észak felé
közvetlen szomszédjuk volt az a nép, amely belelátott a
szellemi világokba és mintegy tegező viszonyban volt a szellemi
lényekkel, de nem szívesen dolgozott, nem telepedett le és

19
egyáltalán nem érdekelte, hogy a kulturális tevékenység
előrehalad-e a fizikai világban.
Ez talán a legnagyobb ellentét az Atlantisz utáni időszak
történelmében, amely külsőleg is megnyilvánult, és amely
tisztán csak az eltérő jellegű lelki fejlődés egyik következménye
volt. Ezt az ellentétet Irán és Túrán között a külső történelem
is ismeri, de az okait nem. Most következnek az okok.
Északon volt a Szibériába nyúló Túrán és egy olyan néptömeg,
amelyben nagymértékben megvolt ugyan az asztrális látás
öröksége, de mivel a szellemi világban éltek, sem kedvük, sem
érzékük nem volt egy külső kultúra alapjainak lerakására. Mivel
pedig ezek az emberek jobbára passzív természetűek, papjaik
pedig sokszor alacsonyabb szintű mágusok és varázslók voltak,
alantasabb varázslatokkal, sőt részben még fekete mágiával is
foglalkoztak, különösen ott, ahol a szellemiségről volt szó.
Tőlük délre volt Irán, azok a vidékek, ahol már korán megindult
az a törekvés, hogy azt, ami az érzékelhető világban adva van,
kezdetleges eszközökkel ugyan, de mégis átalakítsák az emberi
szellem erejével, és ilyen módon külső kultúrák jöjjenek létre.
Irán és Turán között ez a nagy ellentét. Szépen mutat rá a
mítosz, a legenda, hogyan költözött le északról az emberek –
kultúra szempontjából – legelőrehaladottabb része egészen
addig a vidékig, amelyet most Iránnak nevezünk. A népét
északról Iránba vezető Dzsamsíd királyról elmondja a legenda,
hogy az Isten, akit ő Ahura Mazdának nevezett, és aki aztán
lassanként ismertté is vált, egy arany tőrrel ajándékozta meg
őt, amellyel teljesítette küldetését a Földön. Tisztában kell
lennünk azzal, hogy a népét a turániak lusta tömegéből
kivezető Dzsamsíd királynak az arany tőrrel a bölcsességnek azt

20
a törekvését adták át, ami az ember külső erőihez van kötve, a
bölcsességnek azt a törekvését, ami újból kifejleszti a korábban
már hanyatlásnak indult erőket, és áthatja-átszövi a fizikai
síkon az ember számára kiharcolható szellemi erővel. Ez az
arany tőr mint egy eke szántotta fel a földet, szántóföldet
csinált belőle, létrehozva az emberiség első,
legkezdetlegesebb találmányait. Az arany tőr tovább is hatott
és hat még ma is mindenben, amire mint a kultúra vívmányára
büszkék az emberek. Fontos dolog, hogy a Turánból lefelé, Irán
területeire vonuló Dzsamsíd király megkapta Ahura Mazdától
ezt az arany tőrt, amely erőt ad az embereknek a külsőleg
érzékelhető világ megmunkálására.
Az iráni népesség vezetőjének, akit Zarathusztra, Zoroaszter
vagy Zardust néven ismerünk, ugyanaz a lény volt a nagy
inspirátora, akitől az arany tőr származik. Ő volt az, aki az
ősrégi időkben, nem sokkal az atlantiszi katasztrófa után, a
szent misztériumokból merített javakkal hatotta át azt a népet,
amelyben élt a törekvés, hogy a külső kultúrát az ember
szellemi erejével szőjék át. Ehhez kellett Zarathusztrának a
szellemi világra vonatkozóan új kilátásokat, új reménységeket
nyújtania azoknak a népeknek, amelyeknek már nem volt meg
a szellemi világba látás régi, atlantiszi képessége. Zarathusztra
tehát azt az utat nyitotta meg, amiről már sokat beszéltünk: a
népek lássák be, hogy a látható napfény csupán egy magas
szellemi lény külső teste, akit ő az ember kis aurájával
ellentétben „Nagy Aurának”, Ahura Mazdának nevezett. Arra
akart rámutatni, hogy ez a most még nagyon távoli lény egykor
leszáll majd a Földre, hogy szubsztanciálisan egyesüljön vele az
emberiség története folyamán, és hogy tovább működjön az
emberiség fejlődésében. Zarathusztra ezzel ugyanarra a lényre

21
utalt ezeknek az embereknek, aki később Krisztusként élt a
történelemben.
Zarathusztra – vagyis Zoroaszter – ezzel hatalmas nagy
feladatot teljesített: újból felfelé ívelő pályára áhította az új,
Atlantisz utáni, Istentől elszakadt emberiséget és elhozta nekik
a reményt, hogy mégiscsak fel tudnak emelkedni a
szellemiséghez azokkal az erőkkel, amelyekkel alászállottak a
fizikai síkra. A régi hindu ember egy bizonyos módon, jóga-
iskolázással érte el újra a régi szellemiséget. Zarathusztrának
azonban új utat kellett nyitnia az emberiség számára.

Zarathusztrának tehát volt egy hatalmas pártfogója. –

Kifejezetten hangsúlyozni szeretném, hogy most
Zarathusztráról mint olyan személyről beszélek, akinek az
életét már a görögök is ötezer évvel a trójai háborút megelőző
időkbe helyezték, aki tehát nem azonos azzal, akit a
történelem ma annak nevez, sőt azzal sem, akit Dareiosz
idejében emlegetnek Zarathusztraként. A koraókori
Zarathusztrának volt tehát egy pártfogója, akit később
használatos nevén Gustászpnak nevezhetünk. Zarathusztra
tehát egy hatalmas lény, olyan volt, mint egy pap, aki
rámutatott a Nap nagy szellemére, Ahura Mazdára, arra a
szellemi lényre, aki majd visszavezeti az embereket a fizikai
világból a szellemiségbe. Gustászp pedig királyi alkat volt, aki
mindent hajlandó volt megtenni a külső területeken, ami
Zarathusztra nagy inspirációit elterjeszthette a világban. Ezért
is volt elkerülhetetlen, hogy a régi Iránban Zarathusztra és
Gustászp révén érvényesülő inspirációk és szándékok
összeütközésbe ne kerüljenek azokkal, amelyek északon a
közvetlen szomszédságukban éltek. Ezek az összeütközések a
világ és minden idők egyik legnagyobb háborúját idézték elő,

22
bár a külső történelem erről nem nagyon számol be, mivel ez
a háború az ősidőkben zajlott le. Hatalmas volt az összecsapás
Irán és Turán között. A nem évtizedekig, hanem évszázadokig
tartó háborúból pedig egy hosszú ideig tartó hangulat alakult
ki Ázsia belső vidékein, amelyet a következőképpen önthetünk
szavakba.

Iránban a Zarathusztrát követő ember körülbelül azt

mondhatta, hogy bárhová tekintünk, a látott világ, noha az
isteni szellemiségből szállott alá, most csupán a korábbi
magasságok maradványának mutatkozik. Feltételeznünk kell,
hogy mindaz, ami körülöttünk van, az állatok, növények és
ásványok világa, korábban magasabban volt még, de
hanyatlásnak indult. Az embernek azonban van reménye arra,
hogy mindezeket ismét felfelé vezesse. – Vegyünk például egy
állatot. Ha lefordítjuk a magunk nyelvére, amit egy iráni ember
érzett, és úgy mondjuk el, ahogyan az iskolában a tanító
mondaná el a tanítványainak, amikor egy hasonló
lelkiállapotot szeretne leírni, akkor a következőket
mondhatnánk: „Nézz körül a világban! Korábban még
szellemibb természetű volt, de most már aláhanyatlott,
dekadens lett. Vegyük most a farkast! A farkasban lévő állat,
amelyet észlelhető lénynek látsz, lesüllyedt, dekadens lett.
Eleinte, korábban még nem mutatott rossz tulajdonságokat.
De ha benned kicsíráznak a jó tulajdonságok, akkor azokat
szellemi erőiddel összefogva meg tudod szelídíteni az állatot.
Beléje szőheted saját tulajdonságaidat, és szolgáló kutyáddá
szelídítheted a farkast. Mintegy a világ két áramlatára jellemző
két élőlényt: farkast és kutyát kapsz.” – Azok az emberek, akik
szellemi erejüket környezetük átdolgozására fordították,
képesek voltak megszelídíteni, magasabb fokra emelni az
állatokat, a többiek viszont, akik erejüket nem erre használták,
23
meghagyták őket olyannak, amilyenek voltak, ezért egyre
mélyebbre kellett süllyedniük. Két különböző erőről van szó.
Az egyik olyan hangulatot kelt, hogy amennyiben a
természetet úgy hagyom, ahogyan van, akkor minden egyre
lejjebb süllyed, minden elvadul. A másik érzület az, hogy egy jó
hatalomra is irányíthatom szellemi tekintetemet, amely – ha
követem őt – segít nekem, így segítségével újból felfelé tudom
vezetni azt, ami le akar hanyatlani. Ez a hatalom nyújthat
nekem reményt a további fejlődésre, ha fel tudok rá tekinteni.
– Ez a hatalom Ahura Mazdával volt azonos az iráni ember
számára, aki így szólt: „Minden, amit az ember megtehet a
természet erőinek nemesebbé és magasztosabbá tételére,
csak akkor lehetséges, ha Ahura Mazdával, Ormuzd erejével
egyesül. Ormuzd a felfelé haladó áramlat. De ha az ember
meghagyja a természetet olyannak, amilyen, akkor láthatja,
hogy minden elvadul. Ez Ahriman miatt van.” – Az iráni
területen emiatt a következő hangulat alakult ki: „Tőlünk
északra sok ember él Ahriman szolgálatában. Ahriman népe
ők, akik csak összevissza kóborolnak a világban, elfogadják a
természettől, amit kínál nekik, ám nem dolgoznak azon, hogy
szellemmel hassák át a természetet. Mi azonban Ormuzddal,
Ahura Mazdával szeretnénk szövetkezni!” Ilyennek érezték az
emberek a világban megjelenő kettősséget. Ilyennek érezték
az iráni, Zarathusztrát követő emberek, és amit így éreztek, azt
törvénybe is foglalták. Úgy kívánták berendezni életüket, hogy
a külső törvényhozás is kifejezze fölfelé törekvésüket. Ez volt a
zoroasztrizmus külső következménye. Eszerint kell tárgyalnunk
az Irán és Turán közötti ellentétet. A turáni király, Ardzsászp és
Zarathusztra pártfogójának, Gustászpnak a háborúját pedig –
amelyről az okkult történelem annyi mindent, még pontos
részleteket is mond – Észak és Dél ellentétének, illetve még a

24
háborút követően is folytatódó lelkiállapotnak kell tekintenünk
mindkét területen, Iránban és Turánban is. Ha ezt megértjük,
akkor láthatjuk, hogy Zarathusztrából egy bizonyos lelki
áramlat árad ki a hatása alatt álló emberiségre.

Mindenekelőtt így kellett leírnunk azt a keretet, azt a

környezetet, ahová Zarathusztrát helyezték. Hiszen tudjuk,
hogy Zarathusztra individualitása inkarnálódott az Ábra-
hámtól háromszor tizennégy nemzedéken keresztül átáramló
vérben, aki a Máté-evangéliumban azután a názáreti Jézusként
jelenik meg. Ezt az individualitást először ott kellett
felkeresnünk, ahol legelőször találkozunk vele az Atlantiszt
követő korszakban. Most pedig felmerül a kérdés: miért éppen
az a vér felelhetett meg leginkább Zarathusztra egyik későbbi
megtestesülése számára, amely Ábrahámtól kezdve
nemzedékeken keresztül áramlott alá Elő-Ázsiában? Végül is a
názáreti Jézus Zarathusztra következő inkarnációinak egyike.
Először az ebben a vérben megnyilvánuló középpont kérdését
kellett felvetnünk és megválaszolnunk ahhoz, hogy fel tudjuk
tenni a második kérdést. Zarathusztra individualitásában van a
középpont, amely a héber nép vérében testesült meg. Holnap
azt kell majd megbeszélnünk, hogy Zarathusztrának miért
éppen ebből a vérből és ebből a népből kellett külső testi
burkát vennie.

25
Bern, 1910. szeptember 2.
[A tér és az idő titkai. Hermész és Mózes bölcsessége. Turániak
és héberek.]

A sorozat elején elhangzó előadásokban szükségképpen újra

előfordul majd néhány dolog, amit a Lukács-evangélium
megbeszélésekor már elmondtam. Jézus Krisztus életében
bizonyos tények csak akkor érthetők meg, ha ezt a két
evangéliumot némiképp összevetjük egymással.
A Máté-evangélium belső megértéséhez elsősorban azt kell
tudnunk, hogy az az individualitás, akiről ez az evangélium szól,
testiségét illetően Ábrahámtól származik, és háromszor
tizennégy nemzedéken keresztül átöröklődve magában
hordozza Ábrahám egész nemzetségének, vagyis a hébereknek
mintegy a sűrített kivonatát, ez az individualitás pedig a
szellemtudomány kutatója számára azonos azzal, akit
Zoroaszternek vagy Zarathusztrának nevezünk. Tegnap
Zarathusztra működésének mintegy a külső környezetét írtuk
le. Ám szükség lesz még arra is, hogy néhány dolgot
megemlítsünk a Zarathusztra környezetében uralkodó
világszemléletekről és eszmékről. Meg kell ugyanis
mondanunk, hogy egy főbb vonalaiban mélységesen fontos
világszemlélet bontakozott ki azon a területen, ahol az
ősidőkben Zoroaszter vagy Zarathusztra tevékenykedett. Elég
csak néhány mondatot idéznünk a legrégebben élt
Zarathusztrának tulajdonítható tanításból, hogy rámutassunk
az egész Atlantisz utáni világnézet mély alapjaira.

Már a külső történelem is elmondja, hogy Zarathusztra egy

olyan tanítást képviselt, amely arra a két princípiumra épült,
26
amelyet mi Ormuzd, a jó, a fényes lény és Ahriman, a sötét, a
gonosz lény princípiumának nevezünk. Ám a vallásrendszer
ugyanakkor már külső megjelenítésükben is azt hangsúlyozza,
hogy a két princípium – Ormuzd vagy Ahura Mazda és Ahriman
– mégiscsak egyetlen közös princípiumra, Zurván Akaranára
vezethető vissza.

Mi ez az egységes és ősi princípium, ahonnan a két másik – a

világban egymással harcoló – princípium származik? Zurván
Akaranát általában „a meg nem teremtett, végtelen idő”-nek
fordítják. Azt mondhatjuk tehát, hogy Zarathusztra
végeredményben arra az ősi princípiumra vezeti vissza
tanítását, amelyben a világ folyása közben csendesen tovatűnő
időt kell látnunk. De a szó jelentésében benne van az is, hogy
az idő, az idő körforgásának eredete felől már nem
kérdezősködhetünk. – Fontos világosan tudatosítanunk
magunkban a gondolatot, hogy kozmikus összefüggésben
bármiről beszélhetünk anélkül, hogy belsőleg jogunk lenne
tovább kérdezősködni, például az efféle ősi princípiumok
okairól. Az emberek külsődleges, absztrakt gondolkodása
aligha mond le valaha is arról, hogy amikor valamilyen okra
rámutatnak, akkor ne kérdezősködjék újra és újra az oknak az
okáról, és hogy ne forgassa vissza szinte a végtelenségig a
fogalmakat. Ha valóban szilárdan akarunk állni a
szellemtudomány talaján, akkor egy alapos meditációval
egyszer tisztáznunk kellene, hogy valahol meg kell állnunk, és
fel kell hagynunk az eredetre, az okra vonatkozó
kérdezősködéssel, ha pedig egy bizonyos pontnál tovább
teszünk fel kérdéseket, akkor csupán játékot űzünk a
gondolkodásból.

27
A szellemtudomány körvonalai című könyvemben már
rámutattam erre az ismeretelméleti tényre, ahol azt mondtam,
hogy ha valaki barázdákat lát az úton, akkor megkérdezheti,
hogy azok mitől vannak. A válasz: egy kocsi kerekeitől. Az illető
tovább kérdezhet: hol vannak a kocsin a kerekek? Még tovább
kérdezhet: miért vág barázdát a kerék? Választ is kaphat rá:
azért, mert végigment az úton. De az illető még tovább
kérdezhet: miért ment végig a kocsi az úton? A válasz pedig:
azért, mert valakinek arra kellett mennie. – Ennél a kérdésnél
azonban végül már oda lyukadunk ki, hogy milyen elhatározás
késztette az illetőt a kocsi használatára, és ha nem állunk meg
ott, hogy az illetőnek ez volt a szándéka, hanem tovább
kérdezősködünk szándékának okai felől, akkor
kérdezősködéseinknek tulajdonképpen már nincs semmi
értelme, és benne rekedünk egy kérdés-felelet játékban.

Így van ez a nagy világnézeti kérdésekkel is – valahol meg kell

állnunk velük. Meg kell állnunk tehát Zarathusztra tanításainak
alapjánál, a csendesen tovatűnő időnél. Zarathusztra követői
magát az időt ismét két részre osztják, jobban mondva két
princípiumot származtatnak belőle: a jó, a fény princípiumát –
tegnap meglehetősen határozott képet adtam erről, mint
Ormuzd princípiumáról – és a gonosz, a sötétség, Ahrimán
princípiumát. Az óperzsa felfogásnak hallatlanul mély a
jelentősége, hiszen azt jelenti, hogy mindaz, ami a világban
gonosz, ami rossz, és mindaz, amit fizikai képében
homályosnak, zavarosnak, sötétnek kell neveznünk, az nem
eredendően gonosz, sötét és rossz. Éppen arra hívtam fel a
figyelmet, hogy az óperzsa gondolkodás például a farkast –
amely bizonyos vonatkozásban valamiféle vadat és gonoszát
ábrázol, olyasvalamit, amiben az ahrimáni princípium működik
– úgy tekinti, mint olyan lényt, amely visszafejlődött, amikor
28
magára maradt, és így az ahrimáni princípium működni tudott
benne, a farkas ilyen értelemben tehát egy lecsúszott lény,
amely eredendően kétségkívül jó volt. Ó-perzsa, ó-árja felfogás
szerint minden létesülésnek az az alapja, hogy a rossz, a gonosz
abból jön létre, ami egy korábbi időpontban, akkori
formájában jó volt, de egy későbbi időszakban is ezt az alakját
őrzi meg, vagyis ahelyett, hogy előrehaladna, továbbra is
megtartja korábbi időponthoz illő alakját. Az óperzsa szemlélet
mindent, ami rossz, sötét és gonosz, abból vezet le, hogy a
lények korábban jó formája később is megőrizte ugyanazt az
alakját, ahelyett, hogy kellőképpen megváltozott volna. A jó és
a rossz harca onnan ered, hogy azok a lények, amelyek a
korábbi időkből a későbbi időszakokba változatlan formában
jutnak át, összeütközésbe kerülnek az előrehaladottakkal. Ó-
perzsa felfogás szerint a jó és a rossz harca tehát nem más,
mint összecsapás a között, aminek megfelelő alakja van a
jelenben, illetve ami a régi alakját hozza át a jelenbe. A rossz
tehát nem abszolút rossz, hanem csupán nem megfelelő
helyen lévő jó – olyasvalami, ami egy korábbi időszakban volt
jó. Vagyis az, ami ma rosszként jelenik meg, olyasvalami, ami a
korábbi időszakot őrzi meg a jelenben. Ahol pedig a korábbi és
a későbbi még nem lépett harcba egymással, ott az idő még
egységesen és külön mozzanatokra való tagolódás nélkül
hömpölyög tovább.

Mély jelentősége van annak a szemléletnek, amelyet az

Atlantisz utáni első népek nyomán a zoroasztrianizmusban
találunk meg. Ha megfelelő módon nézzük ezt a szemléletet,
amelyet tulajdonképpen a zoroasztrianizmus alapelvének is
tekinthetünk, akkor láthatjuk, hogy ugyanazt foglalja magába,
amit egy bizonyos szempontból tegnap már jellemeztünk, és
amiről láthatjuk, hogy éppen azoknál a népeknél kerül oly
29
erősen előtérbe, melyek Zarathusztra tanítását követték.
Láthatjuk, hogy ezek a népek mind belátták, hogy ennek a két,
egyaránt az idő egyforma áramlatából kinövekvő mozzanatnak
szükségképpen magában az időben kell egymással
szembekerülnie, és hogy csak az idők folyamán lehet rajtuk
felülkerekedni. Láthatjuk, hogy arra is szükség van, hogy valami
új jöjjön létre, és arra is, hogy megmaradjon a régi, és hogy a
világ, de különösen a Föld, e kettő kiegyenlítődésével érje majd
el fokozatosan a célját. Ám ez a szemléletmód oly módon az
alapja minden magasabbra törő fejlődésnek, ahogyan az imént
írtuk le, és ahogyan abban mutatkozik meg, ami a
zoroasztrianizmusból ered. Miután a zoroasztrianizmus a
tegnap jelzett időkben kijelölte magának ősi székhelyét ezeken
a területeken, mindenütt éreztette hatását, ahol csak
megjelent, mégpedig úgy, hogy mindenbe, amire hatással,
mégpedig igen mély hatással volt, apránként belecsepegtette
a régi és az új ellentétét.

Zarathusztra azért lehetett olyan mély hatással az összes őt

követő korszakra, mert amikor eljutott az ő idejében elérhető
legmagasabb beavatáshoz, akkor két tanítványt nevelt fel.
Korábban már említettem őket. Az egyik tanítványát mindenre
megtanította a bennünket körülvevő, érzékelhető tér, az
egyidejűség titkairól, a másiknak pedig a tovatűnő idő, az
evolúció, a fejlődés összes titkát tanította meg. Rámutattam
már arra is, hogy egy olyan tanító-tanítvány kapcsolatnak, mint
amilyen Zarathusztra és két nagy tanítványa között volt,
bizonyos időpontjában valami egészen különleges dolog
következhet be: a tanító feláldozhat valamit saját lényéből a
tanítványai számára. Zarathusztra pedig – amilyen akkor volt,
amikor Zarathusztrának hívták – saját lényéből odaáldozta két
tanítványának tulajdon asztráltestét és étertestét.
30
Zarathusztra individualitása, legbenső lénye azonban
érintetlen maradt a mindig visszatérő megtestesülései
számára. De asztrális ruhája, asztrálteste, amelyben az
Atlantisz utáni fejlődés ősrégi korszakában mint Zarathusztra
élt, olyan tökéletes volt, annyira áthatotta Zarathusztra egész
lénye, hogy nem porladt szét, mint a többi ember asztrálteste,
hanem épen maradt. A világfejlődés során bizonyos emberi
burkok épségben maradhatnak az őket hordozó individualitás
elmélyültsége következtében. Az egyik tanítvány, aki a tér és
az érzékeink terét egyidejűleg átható dolgok titkait kapta
Zarathusztrától, abban a személyiségben született meg újra,
akit a történelem folyamán az egyiptomiak Thotnak vagy
Hermésznek neveztek. Zarathusztra újra megtestesült
tanítványának, akit arra szemeltek ki – az okkult kutatás így
tanítja -, hogy Egyiptomban Hermész vagy Thot legyen,
nemcsak hogy meg kellett szilárdítania magában mindazt, amit
egy korábbi megtestesülése során Zarathusztrától vett át,
hanem még azzal is meg kellett erősítenie, hogy a szent
misztériumok szerint lehetséges módon magába fogadja,
magába ömlessze vagy szűrje át Zarathusztra épen maradt
asztráltestét. Így született meg újra Zarathusztra egyik
tanítványának individualitása az egyiptomi kultúra
megalapítójaként, és így fogadta magába Hermész – vagy Thot
– Zarathusztra asztráltestét. Az egyiptomi Hermészben tehát
egyenesen Zarathusztra lényének egyik alkotórésze van
benne. Zarathusztra lényének ezzel az alkotórészével – és
azzal, amit tőle még tanítvány korából hozott magával – vitte
véghez Hermész mindazt, ami nagy és jelentőségteljes az
egyiptomi kultúrában.

Természetesen egy megfelelő népnek is rendelkezésre kellett

állnia, hogy megtörténhessen olyasvalami, ami Zarathusztra e
31
képviselője, e küldötte által megtörtént. Amit Hermész,
Zarathusztra tanítványa a lelkekbe ültetett, csak azoknál a
népeknél találhatott termékeny talajra, akik Atlantisz tájairól a
jobbára déli utakon vándoroltak el és Afrika keleti részén
telepedtek le, sokan közülük megőrizve a tisztánlátás atlantiszi
módját. Az egyiptomi lakosságban ütközött össze lelki
állapotuk azzal, amit Hermésztől kaphattak meg, és ebből
alakult ki az egyiptomi kultúra.

Ez egy egészen különleges kultúra volt. Gondoljanak csak arra,

mi mindent adott át tanításaiból Zarathusztra drága kincsként
Hermésznek az egyidejűség, a tér titkaiból! Ennek
következtében Hermészben éppen a legfontosabb volt meg
abból, amit Zarathusztra tudott. Többször rámutattunk már
Zarathusztra tanításának legjellegzetesebb pontjára, arra,
hogy a Nap testéről, külső fényéről, a Nap külső, fizikai
fénytestéről beszélt híveinek, és megmutatta nekik, hogy a
Nap teste egy magas szellemi lény külső burka csupán.
Zarathusztra tehát annak titkait bízta rá Hermészre, ami
szellemi lényként az egész természet alapja a térségeken át,
ami egyidejű ugyan, de az idő következtében korszakról
korszakra mindig előrehaladva, mindig újnak mutatkozik egy-
egy korszakban. Hermész azt tudta, ami a Napból ered és
fejlődik tovább. Ezt helyezhette bele azoknak a lelkébe, akik
Atlantisz lakói közül kerültek át oda, mert ezek a lelkek láttak
bele egykoron természetes adottságuk következtében maguk
is a Nap titkaiba, halványan megőrizve belőle valamit
emlékezetükben. Hiszen szakadatlanul fejlődésben volt
minden, azoknak a lelke is, akiknek fel kellett vennie Hermész
bölcsességét, és maga Hermész is.

32
Zarathusztra másik tanítványánál más volt a helyzet. Ő az idő
folyásának titkait vette át, meg kellett kapnia tehát azt is, ami
a fejlődés során a régi és az új torlódása, az ellentét vagy
ellentett hatás. De Zarathusztra ennek a tanítványának is
odaáldozta mivolta egyik részét, ő is megkaphatta
újraszületéskor Zarathusztra áldozatát. Míg tehát Zarathusztra
megőrizte individualitását, burkai leváltak róla, mivel azonban
egy ennyire hatalmas individualitás tartotta össze őket,
érintetlenek maradtak, nem porladtak szét. Ez a második
tanítvány, aki a tér bölcsességével ellentétben az idő
bölcsességét kapta meg, újraszületése bizonyos időpontjában
megkapta Zarathusztra étertestét, amelyet ugyanúgy
feláldozott, mint az asztráltestét. Az újratestesült
Zarathusztra-tanítvány pedig nem más, mint Mózes, aki
Zarathusztra épen maradt étertestét még egészen kicsi
gyermek korában fogadta magába. A valóban az okkultizmusra
épülő vallásos forrásművekben rejtélyes módon minden
benne van, ami úgy vezet bennünket a rejtélyek nyomára,
ahogyan az okkult kutatás tanítja. Ha Mózes Zarathusztra
újratestesült tanítványa volt és fel kellett vennie magába
Zarathusztra épségben megmaradt étertestét, valami egészen
különös eseménynek kellett történnie vele. Mielőtt még
megszerezhette volna környezetéből a megfelelő
benyomásokat, mint a többi ember, mielőtt még
individualitásába leereszkedhettek volna a külvilág
benyomásai, szellemi mivoltába már be kellett szűrődnie
annak a csodálatos örökségnek, amelyet Zarathusztrától
kellett kapnia. Erről szól a jelképes leírás, hogy elhelyezték egy
ládikában, és úgy tették bele a folyóba, ami egyfajta különös
beavatásnak látszik, hiszen a beavatás abból áll, hogy az ember
egy időre elzárkózik a külvilágtól, közben pedig azt, amit meg

33
kell kapnia, magába átszűrve kapja meg. Amikor tehát Mózes
el volt rekesztve a külvilágtól, egy bizonyos pillanatban
beletagozódhatott Zarathusztra épségben megőrzött
éterteste. Kivirágozhatott belőle az idő csodálatos
bölcsessége, melyet egykor Zarathusztra közölt vele,
megajándékozták most vele, ami képessé tette, hogy a nép
számára is érthető, egymást követő képekkel ábrázolja az idő
bölcsességét. Ezért találkozhatunk Mózesnél a Teremtés
hatalmas képeivel olyan közérthető imaginációk formájában,
amelyek az idő bölcsességének részeként Zarathusztrától
erednek. Újraszületett a tudás, újraszületett a bölcsesség, amit
Zarathusztrától kapott. Belső világa mélyén ez attól szilárdult
meg, hogy Zarathusztra éteri burkát vette át.
Az emberiség fejlődése számára ennyire fontos folyamathoz
azonban nemcsak az szükséges, hogy egy beavatott
kezdeményezze a kultúra megmozdulását, hanem az is, hogy
amit a kultúra csírájaként az ilyen nagy individualitásnak el kell
vetnie, azt a megfelelő, vagyis a hozzá illő nép talajába tudja
vetni. Ha pedig meg akarjuk vizsgálni a népi csírát, a népi talajt,
ahová Mózes el tudta vetni, amit Zarathusztra bízott rá,
helyénvaló Mózes bölcsességének bizonyos sajátosságával
foglalkoznunk.
Mózes tehát egy korábbi inkarnációjában Zarathusztra
tanítványa volt. Akkoriban ismerte meg az idő bölcsességét és
a titkot, amelyet úgy jellemeztünk, hogy mindig egy korábbi
ütközik össze egy későbbivel, és így jön létre az ellentét. Ha
Mózesnek az idő bölcsességével kellett bekapcsolódnia az
emberiség fejlődésébe, az ő bölcsességének ellentétbe kellett
kerülnie egy másfajta bölcsességgel, amilyen Hermész
bölcsessége volt. Ez történt. Azt mondhatjuk, hogy Hermész

34
Zarathusztrától a közvetlen bölcsességet, a Nap bölcsességét
kapta, vagyis azt a tudást, ami lényegének megfelelően
titokzatosan él a fény és a Nap testének külső fizikai burkában,
vagyis ami a közvetlen úton halad. Mózesnél másképpen volt.
Ő azt a bölcsességet kapta, amelyet az ember inkább a sűrűbb
étertestben és nem az asztráltestben tart meg. Azt a
bölcsességet kapta, amely nemcsak feltekint a Napra és
megkérdi, hogy fenséges lényéből mi minden árad, hanem azt
is megérti, ami a Nap fényével, a Nap adományaival
szembehelyezkedik és anélkül, hogy rosszabbá válna tőle,
feldolgozza magában, ami földivé, sűrűvé lett, ami elöregedve,
megszilárdulva válik ki a Földből: Mózes a Föld bölcsességét
kapta meg, ami ugyan a Nap bölcsességében él, de mégis a
Földé. A Föld létesülésének titka lett Mózesé, hogy hogyan és
mi módon fejlődött a Földön az ember és alakult ki a Föld
szubsztanciája azután, hogy elszakadt tőle a Nap. Ez a kirívó
ellentét Hermész tanítása és Mózes bölcsessége között, ha
nem kívülről, hanem belülről vesszük szemügyre azt.

Korunkban persze vannak olyan nézetek is, amelyek „a

sötétben minden tehén fekete” elvet követve szemlélik az
ilyen dolgokat. Ők azután mindenütt csak azt veszik észre, ami
ugyanaz, és felettébb boldogok, ha például Hermésznél és
Mózesnél is ugyanazt találják: itt is hármasság van, és ott is,
emitt is négyesség van, és amott is. De ezzel nem sokra
mennek. Hiszen ez olyan, mintha valakit botanikusnak
szeretnénk nevelni, és mondjuk nem a rózsa és a szegfű közötti
különbségre tanítanák meg, hanem csak arra mutatnának rá,
ami megegyezik a kettőnél. Nem boldogulunk vele. Tudnunk
kell, miben különböznek a lények és a bölcsességek is. Azt is
tudnunk kell, hogy Mózes bölcsessége teljesen más volt, mint
Hermészé. Mindkettő Zarathusztrától eredt ugyan, de ahogyan
35
az egység is szétválik és különféleképpen nyilvánul meg,
Zarathusztra is különböző módon nyilatkozott meg mindkét
tanítványának.
Ha engedjük hatni magunkra Hermész bölcsességét, mindent
megtalálunk, ami számunkra világossá teszi a világot, ami
megmutatja nekünk a világ kezdetét, és hogy milyen hatással
van rá a fény De Hermész bölcsességében nem találunk olyan
fogalmakat, amelyek egyúttal megmutatnák, hogyan gyakorol
hatást minden keletkezés során az előbbi a későbbire, hogyan
keletkezik emiatt viszály a múlt és a jelen között, és hogyan
szegül szembe a sötétség a fénnyel. Hermész bölcsességében
alapjában véve nincs is meg a Föld bölcsessége, amiből
megérthetnénk, hogyan alakult ki az emberrel együtt a Föld,
miután elszakadt tőle a Nap. Mózes bölcsességének küldetése
viszont kiváltképpen az volt, hogy éppen ezt értesse meg az
emberrel. Mózesnek a Föld, Hermésznek a Nap bölcsességét
kellett elhoznia. Mózesben tehát a Föld létesülése, az ember
földi fejlődése világlik fel, amikor emlékezetébe idézi mindazt,
amit Zarathusztrától kapott, mintegy a földi világból indul ki. A
földi világ azonban elszakadt a Naptól, elhalványodott, árnyék
lett már abból, ami benne még napszerű. A földi világ elébe
megy a napszerűnek és találkozik vele. Ezért kellett Mózes földi
bölcsességének a konkrét létezés során ténylegesen
összetalálkoznia Hermész Napbölcsességével, a két
irányzatnak össze kellett ütköznie. Ezt írja le a maga teljes
valóságában még kívülről nézve is egészen csodálatos módon
Mózesnek, a Mózes-féle beavatásnak és Hermész
bölcsességének összecsapása. Abban, hogy Mózes
Egyiptomban született, népét Egyiptomba hurcolták és
Hermész egyiptomi népével került összeütközésbe, a Nap és a
Föld bölcsessége összecsapásának külső visszfénye rejlik,
36
ahogyan Zarathusztrától eredtek mind a ketten, de mégis a
fejlődés teljesen más áramlatát árasztották le a Földre, és
ahogyan együtt kell működniük, és egybe kell vágniuk.
A misztériumok módszereivel kapcsolatos bölcsesség mindig
egészen különleges módon fejezi ki magát az emberi és az
egyéb események legmélységesebb titkairól. A bibliai
teremtés- történet titkai címmel Münchenben tartott
előadásaim során rámutattam már, milyen rendkívül nehéz
szavakba foglalni bármilyen ismert és közérthető nyelven a
nem csupán az ember, hanem a világ legmélyebb titkainak
tényeit is felölelő nagy igazságokat. Számunkra sokszor csak
béklyók a szavak, hiszen már jó ideje szigorúan meghatározott
értelmük van. Ha pedig a lelkünkben feltárulkozó nagy
feleletekkel a nyelvhez fordulunk, és szavakba szeretnénk
önteni őket, akkor csak küszködünk a bizonyos vonatkozásban
oly gyenge és valóban nem megfelelő eszközünkkel, a nyelvvel.
A legnagyobb otrombaság, ami a 19. században elhangzott,
sőt, mostanában is számtalanszor megismételték, az
itatóspapír korszakában, hogy minden valódi igazság
kifejezhető egyszerűen, és a maga kifejezésformáival éppen a
nyelv a mércéje annak, hogy valaki valamilyen igazság
birtokában van-e, vagy sem. A mondat azonban csak azt fejezi
ki, hogy akik kimondják, nincsenek a valódi igazság birtokában,
csupán a nyelv útján évszázadokon keresztül átadott
igazságokat ismerik, csak kissé átalakítva őket. Nekik azután
elegendő a nyelv, és nem is érzik a harcot, amelyet néha meg
kell vívnunk vele. Ahol azonban valami nagy, hatalmas dologról
van szó, nagyon is nagy a lelki harc, amelyet meg kell vívnunk.

37
Már Münchenben is megemlítettem, milyen nagy harcot
jelentett a nyelvvel A beavatás kapuja című rózsakeresztes
misztériumjáték első, a „meditációs szobában” játszódó
jelenetének vége. Csak a legeslegcsekélyebb mértékben
lehetett a nyelv szűk kereteibe öntenem, amit ott a
hierofantosznak kellett volna mondania a tanítványnak.

A szent misztériumokban pedig éppen a legmélységesebb

titkokat fejezték ki. Emiatt érezték mindig a misztériumokban,
milyen gyenge eszköz a nyelv, mennyire alkalmatlan, hogy
képet nyújtson arról, amit az ember tulajdonképpen mondani
akar. Ezért kerestek mindig a misztériumokban
kifejezőeszközöket a lélekben belsőleg átélt élmények
számára. A leggyengébb kifejezőeszközöknek pedig éppen
azok bizonyultak, amelyeket évszázadokon át külső
használatra, külső érintkezésre őrzött meg az ember.
Alkalmasnak bizonyultak viszont a tér végtelenségébe vetett
tekintet előtt feltáruló képek, a csillagképek: egy
meghatározott időpontban felkelő csillag, vagy ahogyan két
csillag takarja egymást egy meghatározott időpontban,
röviden, az ilyen és az ehhez hasonló képeket jól lehetett
használni arra, hogy kifejezzék, mi megy végbe bizonyos
módon az emberi lélekben. Ezt szeretném röviden bemutatni.
Tegyük fel, hogy egy bizonyos időpontban azáltal kell
megtörténnie egy nagy eseménynek, hogy egy ember lelke
akkor vált éretté arra, hogy átéljen valami nagy dolgot. És hogy
azt átadja a népeknek, vagy azt akarták kifejezni, hogy az illető
nép, vagy az emberiség egy egész része egy különösen érett
állapotba került, a fejlődés során egy bizonyos fokozatra
érkezett, és meg akarták mutatni, hogyan illeszkedett bele
ebbe a népbe egy talán egészen másfelől érkező individualitás.

38
Amikor tehát egy individualitás és egy néplélek fejlődésének
tetőpontja egybeesik és a kettő egybeesésének egyedülálló
voltát akarták kifejezni. Ebben az esetben bármit is öntenénk
szavakba az eseményről, sohasem hangoznék eléggé
fenségesen ahhoz, hogy eltöltse érzésvilágunkat az esemény
jelentőségével. Ezért fejezték ki ezt úgy, hogy egy nagy
individualitás és egy néplélek legmagasabb erejének
egybeesése olyan, mint amikor a Nap az Oroszlán
csillagképben áll, onnan sugározza fényét. Itt az Oroszlán képét
vették, hogy képszerűen fejezzék ki erejét az emberiség
fejlődésében. Arra, ami az emberiségben zajlik le, abból lett a
kifejezőeszköz, ami odakint, a világűrben kínálkozott rá. Az
emberiség története során használt kifejezések a világűrből
eredtek, a csillagok járásából vették őket. Szellemi tényeket
fejeztek ki velük az emberiségben.

Amikor olyasmit mondanak, hogy a Nap az Oroszlán jegyében

áll, és az égi esemény – vagyis hogy a Nap egy bizonyos
csillagképet eltakar – szimbolikusan egy eseményt fejez ki az
emberiség fejlődésében, könnyen lehet, hogy a közönségesen
gondolkodó emberek megfordítják az ilyesmit és úgy vélik,
hogy az emberiség történelmére vonatkozó összes esemény
már eleve, titkosan, burkoltan meg van írva a csillagok
járásában. Holott valójában csak a csillagok konstellációjából
vett képekkel fejezték ki, mi történik az emberiségben. A
valóság mindig az ellenkezője annak, amit a közönségesen
gondolkodó emberek szeretnek.
Ennek a kozmosszal való kapcsolatnak bizonyos tisztelettel
kellene eltöltenie bennünket minden iránt, amit az emberiség
fejlődésének nagy eseményeiről mondanak, és amit a
kozmikus létből vett képekben fejeznek lei. De mégis van egy

39
rejtett kapcsolat a teljes kozmikus lét és a között, ami az
emberi létben történik. Ami ugyanis a Földön végbemegy, az a
tükörképe annak, ami a kozmoszban történik.
Hermész Nap-bölcsességének és Mózes földi bölcsességének
szembekerülése, úgy, ahogyan az Egyiptomban kifejeződik,
szintén a kozmosz hatásmódjainak képmása, tükörképe.
Gondoljanak csak a Nap bizonyos, a Földre sugárzott hatásaira,
továbbá azokra a hatásokra, amelyeket a Föld sugároz vissza a
világűrbe. Nem mindegy hol találkozik a kétféle hatás a térben,
mert a kibocsátott és a visszavert sugarak találkozásának
különböző lesz majd a következménye is aszerint, hogy
közelebb vagy távolabb találkoznak. Hermész és Mózes
bölcsességének összeütközését Ó-Egyiptom misztériumaiban
úgy ábrázolták, hogy az olyasvalamivel hasonlítható össze, ami
a mi szellemtudományos kozmológiánk szerint lényegében
már megtörtént a kozmoszban. Tudjuk, hogy egykor régen a
Nap elszakadt a Földtől, a Föld azután egy ideig még együtt
maradt a Holddal, majd egy része kisodródott az űrbe, a mai
Hold formájában szintén elhagyta a Földet. A Föld tehát ismét
visszaküldött magából egy részt a Nap felé, mint Holdat. A
sajátos folyamat, amikor Mózes földi bölcsessége az egyiptomi
népben Hermész Napbölcsességével találkozott, szintén olyan
volt, mint a Föld „kisugárzása” a Nap felé.
A Mózes-bölcsességről azt mondhatjuk el a továbbiak
folyamán, hogy a Nap-bölcsességtől való elszakadása után a
Föld és az ember tudományaként – mint földi bölcsesség –
fejlődött tovább, de úgy hogy a Nap felé növekedve magába
fogadta, ami közvetlen bölcsesség formájában érkezett a
Napról, és amivel most áthatotta magát. De a közvetlen Nap-
bölcsességgel csak egy bizonyos pontig kellett magát áthatnia,

40
később már egyedül kellett továbbhaladnia és önállóan kellett
fejlődnie. Ezért a Mózes-bölcsesség csak addig maradt
Egyiptomban, amíg eléggé magába nem fogadhatta, amire
szüksége volt, utána megtörtént „Mózes gyermekeinek
kivonulása Egyiptomból”, azért hogy megemésszék, és most
már önállóan vigyék előbbre azt, amit a földi bölcsesség
magához vett a Nap-bölcsességből.

Mózes bölcsességén belül tehát két részt kell

megkülönböztetnünk: az egyik Hermész bölcsességének ölén
fejlődik, amely minden oldalról körülveszi és szakadatlanul
táplálja, a másik része azután elválik tőle és az Egyiptomból
való kivonulás után tőle különválva fejlődik, Hermész
bölcsességét saját kebelén belül három szakaszban fejlesztve
tovább. Hová kell fejlődnie Mózes bölcsességének? Mi a
feladata? – Nem más, mint hogy újra visszataláljon a Naphoz
vezető útra, miután földi bölcsességgé lett. Mózes azzal, amit
egykor Zarathusztrától kapott, földi irányítónak született. Neki
kell újra visszatalálnia az útra. Különböző szakaszokban
iparkodik visszafelé, miközben átitatja magát az első
szakaszban Hermész bölcsességével, és úgy fejlődik tovább.
Amit átélt az úton, az a legjobban ismét csak kozmikus
folyamatok képével ábrázolható. Amikor ismét visszasugárzik
az űrbe, ami a Földön történik, a Naphoz vezető úton először a
Merkúrral találkozik. Tudjuk, hogy az okkult terminológia
szerinti Merkúrt ma szokás szerint Vénusznak nevezi a
csillagászat, annak a neve pedig, amit általában Merkúrnak
neveznek, okkult értelemben véve Vénusz. Amikor tehát
elindulunk a Nap felé a Földről, először a Merkúrral, majd
továbbhaladva a Vénusszal és végül a Nappal találkozunk,
illetve azzal, amit e három névvel jelölünk. Mózesnek tehát
Zarathusztra örökségét úgy kellett belső, lelki folyamatokban
41
továbbfejlesztenie, hogy a visszafelé vezető úton ismét
megtalálhassa, ami a Naphoz tartozik. Bizonyos fokig előre
kellett fejlődnie tehát. A bölcsességnek, amelyet ő ültetett el a
világi kultúrába, úgy kellett fejlődnie, ahogyan népének
adatott meg. Az ő útja tehát az volt, hogy azt, amit Hermész
mint egy sugár- köteget közvetlenül a Napról hozott, újból
kifejlessze a visszavezető úton, mintegy fordítva járva az utat,
miután felvett valamit magába Hermész bölcsességéből.

Tudjuk, hogy a később Merkúrnak, Thotnak nevezett Hermész

művészetet és tudományt hozott népének, evilági ismereteket
és művészeteket, oly módon, ahogyan népe használni tudta.
Más, szinte ellentétes módon kellett Mózesnek
továbbhaladnia a Hermész-Merkúr állapotig, neki
visszamenőlegesen kellett kialakítania Hermész bölcsességét.
Ezt ábrázolja a héber nép fejlődése Dávid korának és
uralkodásának időpontjáig, aki zsoltárénekes királyként, isteni
prófétaként lép elénk, isteni férfiúként hol kardot, hol
hangszert tartva a kezében. Dávidot a héber nép
Hermészének, Merkuriuszának ábrázolják. A héber népből
eredő áramlat most már oly messzire jutott, hogy
megteremthette saját Hermészét, saját Merkúrját. Dávid
korszakában tehát Hermész magukba fogadott bölcsessége
Merkúr régiójáig jutott el.
Mózes bölcsességének most már addig a pontig kellett eljutnia
visszafelé haladó pályáján, ahol a Vénusz régiója van, ha
szabad így mondanom. A héberség abban az időben jutott el a
Vénusz-régióhoz, amikor Mózes bölcsességének, vagyis annak,
ami az ő bölcsességeként áramlott alá évszázadokon át,
egyesülnie kellett egy egészen más elemmel, a bölcsességnek
egy másik, mintegy a másik oldalról odasugárzó áramlatával.

42
Ahogyan a Földről az űrbe visszasugárzó fény egy ponton a
Vénuszra talál a Naphoz vezető úton, Mózes bölcsessége is így
találkozott össze a babiloni fogságban azzal, ami az ellenkező
irányból, Ázsiából sugárzott át oda. A babiloni fogság során a
héber nép bölcsessége azzal találkozott össze különleges
fejlődése során, ami a babiloni és a kaldeus misztériumokban
már csak mérsékelt formában nyilvánult meg. A Mózes-féle
bölcsesség úgy fogadta magába azt, ami közvetlenül a
zoroasztrianizmus szentélyeiből indult ki és a kaldeusok és a
babiloniak misztériumaiban és bölcsességében csökkentett
formában terjedt tovább, mintha egy vándor úgy hagyta volna
el a Földet, hogy tudta volna mindazt, ami ott van, áthaladt
volna a Merkúr körzetén és a Vénusz régiójába érkezett volna,
hogy ott fogadja magába a ráeső napfényt. Most, a babiloni
fogság folyamán, ezt fogadta magába a Mózes-bölcsesség,
ekkor egyesült azzal, ami egészen az Eufrátesz és a Tigris
vidékéig jutott el.

Ekkor azonban még valami más is történt. Mózes ténylegesen

is találkozott azzal, ami egykor a Naptól eredt. Nem ő maga,
hanem az, amit bölcsességével népének örökül hagyott,
közvetlenül a Naphoz kötődő babiloni bölcsességgel egyesült
azokon a helyeken, ahová a héberek bölcsességének a babiloni
fogság idején kellett vetődnie. Mert ott tanított ez idő tájt az
Eufrátesz és a Tigris környéki misztériumhelyeken –
amelyekkel akkoriban ismerkedtek meg a héber bölcsek – az
újra testet öltött Zarathusztra. Nagyjából a babiloni fogság
idején öltött testet újra Zarathusztra, és ő, aki bölcsessége egy
részét egykor átadta, ott tanított, hogy abból egy részt
visszakapjon. Mindig újból testet öltött és így lett ebben a
Zaratasz vagy Nazaratosz nevet viselő életében a babiloni

43
fogságba vetett és a vidék szentélyeivel ismerkedő zsidók
tanítója.
Közben Mózes bölcsessége előrehaladt, tovább áramlott, így
került össze azzal, ami maga Zarathusztra lehetett, miután a
távolabbra eső misztériumhelyekről Elő-Ázsiába költözött.
Mert Zarathusztra ott a kaldeus beavatott tanítványoknak és
egyes beavatott tanítóknak is a tanítómestere lett, azokat
tanítva, akik a Mózes-féle bölcsesség megtermékenyítő erejét
most fogadták magukba, és ennek azért tehettek eleget, mert
amit egykor Zarathusztra az ősapjuknak, Mózesnek tanított,
azt most magától az újratestesült Zarathusztrától – Zaratasztól
vagy Nazaratosztól – kaphatták meg újból. Ez volt a Mózes-
bölcsesség sorsa. Valójában Zarathusztrától eredt, de idegen
területre helyezték át. Olyan volt ez, mintha egy lényt a Napról
bekötött szemmel levittek volna a Földre és visszafelé
haladtában mindent újból meg kellene keresnie, amit
elveszített.

Így volt Mózes Zarathusztra tanítványa. Az egyiptomi

kultúrában élve belső világában felragyogni látta mindazt, amit
egykor Zarathusztrától kapott, de úgy, mintha nem tudta
volna, hogy az elválasztott szárazföldekről honnan is ragyog
feléje, és elindult afelé, ami egykor Nap volt, Hermész
bölcsessége felé Egyiptomban, ami nem visszatükrözve
nyújtotta Zarathusztra bölcsességét, mint ő, Mózes, hanem
közvetlen úton. Miután pedig Hermész bölcsességéből már
eleget vett fel magába, a Mózes-féle bölcsesség áramlata
egyenesen fejlődött tovább. Azután, Dávid korszakában,
egyenesen egy Hermész-kultusz, egy saját tudomány és
művészet alapjait veti meg, a Nap felé halad, ahonnan egy

44
olyan alakban indult el, amelyben eleinte rejtve kellett
megjelennie.
Az óbabiloni iskolákban Zarathusztra csak úgy taníthatott –
Püthagoraszt is ő tanította -, ahogyan egy bizonyos testben
egyáltalán tanítani lehet, hiszen eszközül mindenki a maga
testére van utalva. Mivel Zarathusztrának a kor haladásához
mérten új formában kellett kifejeznie a teljes Nap-
bölcsességet, amelyet egykor Hermésznek és Mózesnek
kifejezésre juttatott és átadott, a korszak előrehaladásának
megfelelő eszközzel, testi burokkal kellett rendelkeznie.
Mindazt, amit újból létrehozhatott, amit átruházhatott
Püthagoraszra, a héber tudósokra, meg a kaldeus és a babiloni
bölcsekre, akiknek alkalmuk volt hallgatni őt a Krisztus előtti 6.
században, azt csak egy olyan testben tehette meg, amilyen a
régi Babilonban jöhetett létre. Amit Zarathusztra taníthatott,
valóban olyan volt, mintha a napfény nem juthatna közvetlenül
le a Földre, mert előbb a Vénusz felfogná, mintha bölcsessége
nem őseredeti, hanem csak mérsékelt formájában
mutatkozhatott volna meg, mert ahhoz, hogy őseredeti
alakjában hathasson, Zarathusztrának ehhez megfelelő testi
burokkal kellett volna körülvennie magát. Az ehhez megfelelő
test pedig csak egy egészen sajátos módon jöhetett létre,
amelyet talán a következőképpen írhatnánk le.
Azt mondtuk tegnap, hogy Ázsiában háromféle néplélek volt:
délen az indiai, az iráni, Észak-Ázsiában pedig a turáni.
Rámutattunk, hogy ez a háromfajta lelkiség úgy jött létre, hogy
Atlantisz lakosságának északi áramlata átvándorolt Ázsiába és
ott szerteáradt. Egy másik áramlat azonban Afrikán haladt
keresztül, ám utolsó sarjait elküldte még Türánig is. Ott pedig,
ahol az Atlantiszból Ázsiába költöző északi és az Atlantiszból

45
Afrikán keresztül terjedő másik áramlat összetalálkozott, egy
sajátságos népkeveredés jött létre, egy olyan népcsoport
alakult ki, amelyből később a héber nép keletkezett. Egy
egészen különleges dolog történt ezzel a népcsoporttal.
Azoknál az embereknél, akikből a héber nép lett, befelé fordult
mindaz, amiről azt mondottuk, hogy egyes népeknél asztrális-
éteri látásként dekadens formában megmaradt, és ebben a
formájában rosszá vált, mert mintegy utolsó mozzanatként
külsőséges szellemi látássá fajult. Ez náluk teljesen más irányt
vett. Ahelyett, hogy külső hatásában a régi atlantiszi
tisztánlátás maradványaként egy alacsonyabb asztrális
látásban mutatkozott volna meg, ennél a népnél szervező
erővel hatott a test belsejében. Ami külsőleg kissé már
dekadens volt, amiből a szellemi látás kissé ahrimáni
elemekkel átitatott, dekadens eleme lett, mivel
konzerválódott, az a hébereknél helyes módon haladt tovább,
az ember belső világában működő, szervező erő lett belőle. A
héber népnél ez tehát nem a megmaradt szellemi látásban
nyilvánult meg, hanem úgy, hogy átszervezte és így tudatosan
tökéletesebbé tette a testiséget. A héber népnél előrevivő és
átalakító hatása volt mindannak, ami a turániaknál
hanyatlófélben volt.
Ezért mondhatjuk, hogy a héber nép testiségében – amely
nemzedékről nemzedékre öröklődött a vérrokonok körében –
mindaz hatott, ami külső szemléletként megfelelt korának, és
az is, aminek nem kellett már külső szemléletnek lennie, más
színtéren kellett megjelennie, hogy a neki megfelelő elemben
legyen. Mindaz, ami erőt adott az atlantiszi embereknek, hogy
szellemi úton tekintsenek az űrbe és a szellemi világokba, és
ami a turániaknál a szellemi látás maradványaként eltorzult,
befelé fordulva hatott ennél a kis héber népnél. A héber
46
népnél belül hatott, a szerveket, a testet építette mindaz, ami
isteni és szellemi volt az atlantisziaknál, és ezért tudott úgy
felvillanni a héber nép vérében, mint a bennük lévő Isten
tudata. Olyan volt ez a héber népnél, mintha megjelent volna
mindaz, amit egy atlantiszi ember látott, amikor szellemi
tekintetét mindenfelé végigjártatta az űrben, de teljesen
befelé fordítva, legbelül, mint a héber nép szervi tudata, Jahve-
vagy Jehova-tudat, a bennük lévő Isten tudata. Ez a nép úgy
érezte, hogy vérével egyesült a térben kiterjedt Isten, eltölti,
átitatja a térben kiterjedő Isten, és tudta, hogy ez az Isten az ő
belső világában, vére lüktetésében él.

Ahogyan a tegnapi leírás alapján az irániakat és a turániakat,

úgy ma a turániakat és a hébereket állítottuk szembe
egymással, és azt, ami a turániaknál dekadens, azt a héber nép
vérében látjuk lüktetni, olyan előrehaladott és elemi
állapotban, amilyenné később kellett válnia. Belsőleg érezve
éledt újjá mindaz, amit az atlantiszi ember még látott. Mindez
egyetlenegy szóban egyesült, Jahve vagy Jehova nevében.
Mint egyetlenegy pontba, az Isten-tudat egyetlenegy
középpontjába tömörítve él Ábrahám, Izsák, Jákob és az őket
követő nemzedékek vérében láthatatlanul, de belsőleg
érezhető módon az Isten, aki az atlantiszi szellemi látás
számára minden lény mögött megmutatkozott, aki most
Ábrahám, Izsák és Jákob Istene volt, és nemzedékeiket vezette
sorsuk folyamán. Ami eddig kívül volt, ily módon belülre került
– már nem látták, hanem átélték Őt, már nem adtak neki
különböző neveket, csak egyetlenegyet: fagyok, aki vagyok!”
Isten teljesen más alakot öltött. Míg az atlantiszi korszakban az
ember mindenütt megtalálta Őt, a külső világban is, ahol az
ember maga nem volt jelen, most a saját középpontjában,
saját énjében talált rá, és a nemzedékeken keresztül
47
csörgedező vérében érezte meg Őt. A világ nagy Istene most a
héber nép Istene lett, Ábrahám, Izsák és Jákob Istene, aki
nemzedékeken keresztül csörgedezik alá a vérben.
Így vetették meg az alapjait annak a népnek, amelynek sajátos
belső küldetését az emberiség fejlődése számára holnap
tárgyaljuk majd meg. Ma csupán a kiindulópontot tudtuk
jelezni e nép vérének adottságaihoz, ahol mindaz, amit az
ember egykor kívülről engedett magára hatni az atlantiszi
korszakban, belül halmozódott fel. Látni fogjuk majd, milyen
titkok mennek végbe abban, amit most csak érintettünk, és
meg fogjuk majd ismerni ama nép sajátos természetét,
amelyből Zarathusztra testét vehette ahhoz a lényhez, akit a
názáreti Jézusnak nevezünk.

48
Bern, 1910. szeptember 3.
[Thot-Hermész és Mózes kölcsönhatása, mint egy kozmikus
folyamat tükröződése. A héber nép titka. Az emberi
gondolkodás az isteni látás visszfénye. A régi szellemi látás erői
behúzódnak az ember belső szerveződésébe. Az öröklődés
számtörvénye a nemzetségek sorában.]
Mielőtt még rátérnék a mai témánkra, szeretnék hozzáfűzni
egy kis kiegészítést a tegnap mondottakhoz. Felhívtam a
figyelmet arra, hogy az emberiség fejlődésének folyamatait,
különösen létünk nagy, jelentőségteljes folyamatait
olyasvalaminek kell tekintenünk, ami jellegzetes módon
fejezhető ki a kozmoszban zajló folyamatokból vett nyelven.
Említettem, hogy szinte lehetetlen világos, értelmes és
mélyreható módon közönséges szavakba öltöztetni azt, amiről
a nagy titkokat illetően beszélnünk kell.

Ha jellemző módon szeretnénk ábrázolni a Zarathusztra két

nagy tanítványa, Hermész vagy Thot és Mózes
kölcsönhatásának nevezhető jelentőségteljes folyamatot, a
legjobb, ha egy nagy kozmikus esemény ismétlődéseként írjuk
le, amelyet természetesen úgy kell felfognunk, ahogyan az
okkult bölcsesség, a szellemtudomány értelmében tárul elénk.
Hogy ez a kozmikus folyamat előttünk legyen, ismételten
tekintsünk vissza arra az időszakra, amikor Földünk elszakadt a
Naptól, amikor mind a kettő úgyszólván egy-egy önálló
középponttal folytatta tovább a maga életét a kozmoszban. A
folyamatot úgy képzelhetjük el, hogy a Föld és a Nap együttes
szubsztancialitását az ősi múltban még egységes egésznek,
mint egy hatalmas kozmikus testnek gondoljuk el, és hogy e

49
két rész a távoli múltban vált szét egymástól. Természetesen
mindig szem előtt kell tartanunk, hogy a Föld és a Nap
elválásával párhuzamosan zajló többi kozmikus folyamatot, a
naprendszer többi bolygójának leválását ekkor figyelmen kívül
hagyjuk. Célunk szempontjából a többi bolygó leválásának
időbeli viszonyait egyelőre figyelmen kívül hagyhatjuk, és azt
mondhatjuk, hogy egykor tehát úgy váltak szét, hogy a Nap
képezte az egyik, a Föld pedig a másik középpontot.

Ha most szemügyre vesszük a Föld és a Nap elválásának

időszakát, tekintetbe kell vennünk azt is, hogy egy olyan időre
tekintünk vissza, amikor még a mostani „Hold”
szubsztancialitását is magában – mintegy saját ölében –
hordozta az, amit ma „Földnek” nevezünk, és így mintegy a
Föld-Hold és a Nap állt szemben egymással. A szétválás előtt
meglévő összes szellemi és fizikai erők kétfelé váltak,
mégpedig oly módon, hogy a mintegy durvább elemek, a
durvább, sűrűbb hatóerők a Földdel, míg a finomabb,
magasabb fokozatú, szellemi-éteri hatóerők a Nappal
tartottak. Úgy kell elképzelnünk, hogy a Föld és a Nap hosszú
időn keresztül külön-külön fejlesztették tovább a maguk
életét. Elsősorban annak volt teljesen más a természete, ami a
Napból sugárzott le a Földre, mint mondjuk ma a Napból a Föld
felé tevékenynek bizonyuló hatásoknak. Itt elsősorban egyfajta
földi létünk, földi életünk van, ami úgyszólván belső, elzárt
földi életnek bizonyul, keveset vesz át a Nap életéből, vagyis
abból, ami szellemileg, külső képében pedig fizikailag sugárzik
le a Napról a Földre.

A Nap és a Föld szétválásának első időszakában a Föld bizonyos

mértékig a kiszáradás, a megmerevedés, a mumifikálódás felé
haladt, és ha továbbra is megtartotta volna ölében a Holdat,

50
sohasem lett volna lehetséges a mai élet a Földön. Amíg a Föld
magában hordozta a Holdat, a Nap élete sem lehetett teljes
mértékben hatékony erre csak később nyílt lehetőség, amikor
a Föld leválasztotta magáról azt, ami ma a Hold, és a Holddal
kapcsolatban lévő szellemi lényeket ugyanúgy elkülönítette
magától, ahogyan a Hold szubsztancialitását is.

A Hold és a Föld szétválásakor azonban történt még valami

más is. Tisztában kell lennünk vele, hogy mindaz, amit ma földi
életünknek nevezünk, csak lassan és fokozatosan fejlődött ki.
A szellemtudományban azt is megadjuk, hogyan fejlődtek és
bontakoztak ki a földi életet lehetővé tevő, egymást követő
állapotok. Először a régi Szaturnuszon, majd a régi Napon és a
régi Holdon éltünk, s végül most a Földön élünk. Azt tehát, amit
a

Nap Földtől való elszakadásának vagy ezt megelőző

együttélésének neveztünk, a fejlődés egészen más természetű
folyamatai előzték meg, a Szaturnusz-, Nap- és Hold-lét, földi
létünk csak ezután alakult ki belőlük. Amikor pedig a Föld
mostani alakjában kezd el élni, akkor még össze van kötve
naprendszerünk tőle csak később elváló összes bolygójának
szubsztanciájával, a bolygók kiválása pedig a Szaturnusz-, a
Nap- és a Hold-lét idején működő erők eredménye.

Tudjuk, hogy a Szaturnusz-lét idején az anyagnak még nem

létezett olyan konfigurációja, térbeli elrendeződése, mint ma.
A régi Szaturnuszon nem voltak szilárd testek, sem folyékony,
víznemű, sőt még gáz, gőz vagy levegő halmazállapotú testek
sem. Pusztán csak hőből állt az egész felépítmény, csupán a hő
tagolódott szét, alkotott belső formákat rajta. Azt mondhatjuk
tehát, hogy a régi Szaturnusznak hőből álló teste volt, és ami

51
kifejlődött rajta, az a hő elemében fejlődött ki. Szükségtelen
ismételnem, hogy aki ilyesmiket mond, az egészen pontosan
tudja, hogy a mai fizika számára teljes képtelenség még csak
elgondolni is egy efféle, pusztán csak hőből álló testet, hiszen
egy mai fizikus számára a „hő” csak egy állapot, nem pedig
egyfajta önálló anyagiság. Itt azonban kizárólag a valósághoz
van valamiféle közünk, nem pedig a mai fizikához.

Nos, a fejlődés ezután a Szaturnusz hőtestétől a később

bekövetkező régi Nap-állapot felé halad tovább. Ekkor a
Szaturnusz hőből álló teste némiképpen sűrűbb lesz, ahogyan
azt A szellemtudomány körvonalai című könyvemben leírtam.
Benne marad ugyan a hő egy része, de a hőtest másik része a
Nap gázszerű, levegőszerű állapotává sűrűsödik. De nemcsak a
sűrűsödés, hanem a ritkulás is ezzel jár, közben a fénnyé
alakulás is végbemegy Azt mondhatjuk, hogy a régi Szaturnusz
hőállapotától a Nap-állapot felé haladva egy légneműből,
hőből és fényből álló égitesthez érkezünk.

Ha azután a Napról a Föld-állapotunkat megelőző régi Hold-

állapotra térünk át, egy újabb sűrűsödésre találunk, már
nemcsak gáz- vagy légnemű állapottal találkozunk, hanem
rajtuk kívül még folyékony halmazállapottal is. De változás
történt a másik, mintegy a szellemivé, éterivé válás irányában
is, a Hold-állapot idején nemcsak fényt látunk, hanem azt is,
amit a mostani kémiai éterrel azonos hang-éternek nevezünk.
De amit itt hang-éternek mondunk, az nem azonos azzal, amit
ma fizikai hangzás vagy hang alatt értünk, az utóbbiak csupán
visszfényei annak, amit a szellemi látóképesség a világban
működő és lüktető szférák zenéjének, éteri hangoknak érzékel.
Amikor tehát erről az éterről és erről a hangzásról van szó,

52
valamiféle sokkalta szellemibb, sokkalta éteribb dologról
beszélünk.
A régi Hold-létből azután a Föld-állapotba jutunk, ahol
megtörténik a szilárddá válás. A régi Holdon még nem voltak
olyan szilárd testek, mint amilyenek a Földön vannak. Ez a
halmazállapot csak a Földön alakult ki. A Földön tehát hő, gáz
vagy légnemű, víznemű vagy folyékony és szilárd testek
vannak, másfelől pedig fény-, hang- és élet-éter, ez utóbbihoz
csak a Földön érkezett el a fejlődés. A Földön tehát hét elemi
természetű állapotunk van, míg a régi Szaturnuszon csupán
egyetlenegy, a közbülső, a hő-állapot. Úgy kell elképzelnünk
tehát, hogy minden ebben a hét elemi állapotban élt és
mozgott a Föld mostani létének kezdetén, amint előbukkan a
kozmosz homályából, amikor még egy volt a Nappal, meg a
többi bolygóval is. Amikor azonban elszakad a Naptól, akkor
valami különös dolog történik.
A mai külső élet számára a hő és a fény megtalálható ugyan a
Napról a Földre sugárzó hatás módozataiban, de a hang- és az
élet-éter megnyilvánulásai, megnyilatkozásai nem tartoznak az
érzékekkel észlelt világhoz, nem esnek az érzékelés területére.
Ezért az, amit a hang-éter hatásainak hívunk, csupán kémiai
összetételekben és bomlásfolyamatokban, vagyis az anyagi lét
kölcsönös viszonylataiban nyilvánul meg. Amit pedig a Napból
a Földre sugárzó élet-éternek nevezünk, azt szintén nem
észlelhetjük ugyanolyan közvetlenül, mint a fényt, amikor az
érzékelés útján különböztetjük meg egymástól a világosságot
és a sötétséget. Az élet hatásait észleljük ugyan az
élőlényekben, de a közvetlenül besugárzó élet-étert nem.
Ezért kénytelen kijelenteni a tudomány is, hogy az élet mint
olyan: rejtély – Úgy találjuk tehát, hogy az éter

53
megnyilvánulásainak két legmagasabb fajtája, az élet-éter és a
hang-éter, noha a Napból ered, márpedig ami a Napból ered,
az a legnemesebb dolgok közé tartozik, mégsem válik
közvetlenül nyilvánvalóvá a földi fejlődés számára.
Olyasvalami ez, ami a Napból sugárzik ugyan, de mégis rejtve
marad a közönséges észlelés elől. Mindabból, ami a hang- és
az élet-éterben él, a Földön – a mai viszonyok között –
úgyszólván csak az a kevés észlelhető, ami benne van az
emberben. A Földön nem az élet és a szférák harmóniájának
közvetlen hatásai válnak észlelhetőkké, hanem ami az ember
egész felépítésében működik.

Ezt úgy írhatom le majd Önöknek a legkönnyebben, ha még

egyszer rámutatok a fejlődésre, amelyet az ember a Földön
megtett. Tudjuk, hogy a régi időkben – egészen az atlantiszi
korszakig – az embernek közvetlen szellemi látóképessége
volt, amellyel nemcsak az érzékelhető világot látta, mint ma,
hanem a fizikai lét szellemi hátterét is képes volt látni. Hogyan
volt erre képes? Úgy, hogy abban az időben az embernek volt
még egy köztes állapota a mai, a felébredéstől az elalvásig
tartó éber tudatállapot és a között az állapot között, amelyet
alvó állapotnak nevezünk. Éber állapotban az ember a fizikailag
érzékelhető dolgokat észleli, alvó állapotban viszont –
legalábbis az emberek többsége – egyelőre nem észlel semmit,
csak él. Persze ha szellemi látással vizsgálnák meg az ember
életét alvó állapotában, akkor különös dolgokat fedeznének
fel, amelyek természetesen csak a világot felszínesen vizsgáló
emberek számára lennének különösek.

Alvó állapotban az ember asztrálteste és énje – mint tudjuk –

fizikai testén és étertestén kívül van. Sokszor felhívtam már a
figyelmet arra, hogy ne úgy képzeljük, hogy az éjszaka

54
folyamán a fizikai és az étertesten kívül lévő asztráltest és én
mint valamiféle ködfelhő lebeg a fizikai test közelében,
ahogyan általában mondják. Az, amit például egy
alacsonyrendű asztrális látás állapotában efféle ködfelhőnek
tekinthetünk, és amit asztráltestnek nevezünk, csak a legeleje
annak, amit az ember megmutat alvó állapota során. Aki pedig
ezt a felhőt a fizikai és az étertest közelében csupán az
egyetlennek kívánja tekinteni, csak azt bizonyítja vele, hogy az
asztrális látás legalacsonyabb rendű formáiból indul ki.
Valójában az ember messzire kiterjed alvó állapotában. Az
elalvás pillanatában az asztráltestben és az énben lévő belső
erők valóban elkezdenek kiterjedni az egész naprendszerre és
a naprendszer részévé válnak. Az alvó állapotban lévő ember
életének erősítésére mindenünnen erőket szív fel
asztráltestébe és énjébe, hogy azután felébredésekor ismét
visszahúzódva bőre szűk határai közé, magába illessze
mindazt, amit éjjel a naprendszer teljes kiterjedéséből szívott
fel. Azért nevezték az embernek ezt a szellemi testét „asztrál”-
testnek már a középkori okkultisták is, mert tudták, hogy
kapcsolatban van a csillagok világával, és belőle szívja fel erőit.
Elmondhatjuk tehát, hogy az ember éjszakai alvása folyamán
valóban az egész naprendszerre kiterjed.
Mi hatja át tehát alvás közben asztráltestünket? Amikor
éjszaka fizikai testünkön kívül vagyunk, asztráltestünket a
szférák harmóniája járja és szövi át, ami egyébként csak az
éterben, a hang-éterben tud terjedni. Az éjszaka során úgy
rezeg és lüktet végig az emberen a szférák harmóniája és hozza
rendbe újból, amit összezavart a nap folyamán külső
érzékeléseivel, ahogyan egy bizonyos porral beszórt
fémlemezen a levegőben lüktető rezgések végiglüktetnek a
poron belül is, ha egy hegedűvonót húzunk végig a lemez
55
peremén, az ismert Chladni-féle hangképeket állítva elő ezzel.
Alvás közben is az lüktet át rajtunk, ami az élet-étert járja és
szövi át, csupán burkaink belső életét nem észleljük fizikai és
étertestünktől elvált állapotban. Rendes körülmények között
az ember csak akkor érzékel, ha újból belemerül fizikai és
étertestébe, és az utóbbi külső szerveit gondolkodásra, fizikai
teste külső szerveit pedig érzékelésre használja.

A régi korokban voltak még olyan átmeneti állapotok az

ébrenlét és az alvás között, amelyeket ma csak rendellenes
módon lehet előidézni, de a mindennapi életben ne is idézzük
őket elő egyáltalán a velük kapcsolatos veszély miatt. Atlantisz
idejében azonban még a rendes módon alakultak ki ezek az
észlelőképességek, az ébrenlét és az alvás közötti átmeneti
állapotok voltak. Velük tudta az ember beleélni magát a
szférák zenéjének és az élet-éternek az életébe és
tevékenységébe. Másképpen mondva, a régi időkben – noha
földi hatásaiban csak a külsőleg látható élőlényekben
mutatkozik meg a szférák zenéje és az élet – a régi szellemi
látással az ember észlelni tudta a szférák Napból feléje sugárzó
harmóniáját és a téren keresztül lüktető életet.

Ez a lehetőség fokozatosan megszűnt. Amikor az ember

elvesztette egykorvolt szellemi látását, az efféle észlelések
előtt becsukódott a kapu, amit azután fokozatosan valami más
követett: a tudás, a megismerés belső ereje. Csak ezáltal tanult
meg az ember belsőleg gondolkodni, gondolkodóba esni.
Csupán a régi szellemi látás eltűnésével együtt alakult ki
mindaz, amit ma éber állapotban a fizikai világ dolgain való
gondolkodásnak és hasonló dolgoknak nevezünk, vagyis
tulajdonképpen a belső életünk. A korai atlantiszi időkben az
ember még nem élt olyan belső életet, mint ma, amely az

56
érzésekben, érzetekben, gondolatokban és képzetekben zajlik,
és ami alapjában véve kultúránk alkotóereje. Az ember akkor
még az ébrenlét és az alvás közti átmeneti állapotokban, egy
szellemi világba kiáradva élt, ködnek észlelte az érzékek
világát, mindenképpen teljesen távol a megértéstől, a külső
élet belső tükörképeitől. – A külső élet tehát előtérbe kerül,
míg a régi szellemi látás fokozatosan eltűnik.

Így azt mondhatjuk, hogy az ember belső világában kifejlődött

ugyan valami, amit a szférák zenéje és az élet-éter működése
halvány visszfényének nevezhetünk, de a szférák zenéje
ugyanolyan mértékben tűnt el előle, mint amilyen mértékben
úgy érezte, hogy belsőleg betöltik a számára a külső világot
megismétlő és mai belső életét kialakító érzések, észleletek. A
világot keresztüllüktető isteni élet-éter érzékelése ugyanolyan
mértékben tűnt el előle, amilyen mértékben én-lénynek érezte
magát. A külső élet bizonyos oldalainak elvesztésével kellett
megvásárolnia a mai állapotot. Így mint földi lény, önmagában
véve lezártnak érezte az életet, amit nem tudott már
közvetlenül a Napból sugárzónak érzékelni, belső életében
pedig ma már csupán a kozmosz hatalmas életének, a szférák
zenéjének és az élet-éternek egy halovány visszfénye van meg.

Az emberi megismerés számára is létrejött, mintegy

megismétlődött, ami a Föld számára jött létre. Amikor a Föld
elvált a Naptól, akkor önmagába zárult és megkeményedett
volna, ha továbbra is együtt marad az összes szubsztanciával,
amelyekkel együtt vált el a Naptól. A Nap egyelőre nem tudott
hatásaival beavatkozni a Föld fejlődésébe, és ez mindaddig
tartott, míg a Hold el nem vált a Földtől. Azt tehát, hogy a Föld
kivetette magából a Holdat, az összes olyan szubsztancia
eltávolításának kell tekintenünk, amelyek a Nap közvetlen

57
hatásainak befogadását lehetetlenné tették. Ezzel tárta csak
fel igazán létét és mivoltát a Föld a tőle elválasztott Nap
befolyása, hatásai előtt, s mintegy elébe ment a Napnak.
Abban az irányban küldte a Nap felé saját mivoltának egy
részét, a Holdat, amelyben elvált tőle, ez azután
visszatükrözte, visszaadta a Földnek a Nap hatását, ahogyan
külsőleg a fényt is visszatükrözi. A Hold elválása a Földtől tehát
egy rendkívül jelentős esemény: a Föld kitárulkozása a Nap
hatásai előtt.

Ami így kozmikusán történt, annak mintegy ismétlődéseként

az ember életében is be kellett következnie. Csak akkor
érkezett el a megfelelő időpont, hogy az ember elzárkózzon a
Nap közvetlen hatásai elől, amikor a Föld már régen
feltárulkozott előttük. Az atlantiszi ember számára a Nap
közvetlen hatásai még jelen voltak a szellemi látásban, ezzel
fogta fel azt, ami a Napról sugárzott. S ahogy a Föld számára is
elérkezett az idő, amikor elkezdett megszilárdulni, az ember
számára is bekövetkezett a visszahúzódás, a belső élet
kibontakoztatásának időszaka, amikor a Nap hatása előtt mar
nem tudott feltárulkozni. És a belső élet kialakulásának
folyamata, az az időszak, amikor az ember már nem tudott
feltárulkozni a Napnak és csak azt fejleszthette tovább
magában, ami az élet-éter, a hang-éter és a szférák harmóniája
működésének halovány visszfény volt, ez az időszak sokáig
tartott, belenyúlt még az Atlantisz utáni időkbe is.
Az atlantiszi fejlődés első időszakában tehát még közvetlenül
érzékelték a Nap hatásait, később viszont már elzárkóztak
előlük az emberek. Amikor pedig a Nap hatásai már nem
tudtak az emberekbe hatolni, belső életük viszont egyre
jobban virágba borult, csak a szent misztériumok fejlesztették

58
tovább híveik szellemi erőit úgy, hogy mintegy a rendes földi
körülmények ellenére is közvetlenül érzékelni tudták a Nap
hatásait azon az úton, amit jógának nevezhetünk. Ezért
alakultak ki tehát az atlantiszi korszak második felében az
atlantiszi szárazföldön a – teljes joggal – jóshelyeknek nevezett
helyek, ahol a szent bölcsesség olyan tanítványait és híveit
képezték ki, akik annak következtében, hogy eleinte elfojtották
érzékszervi észlelésüket, érzékelni tudták a hang- és az élet-
éter megnyilatkozásait, miközben az emberiség javarésze
rendszerint már nem tudta érzékelni közvetlen hatásaikat. Ez
a lehetőség pedig fenn is állt az atlantiszi korszakban a titkos
tudomány igazi helyei számára, és olyan erős maradt, hogy
Püthagorasz iskolájából még a külső tudomány is megőrizte –
bár aligha érti – azt a hagyományt, hogy a szférák zenéjét
hallani lehet. Csakhogy a külső tudomány azonnal elvont
fogalommá változtatja az olyasvalamiket, mint a szférák
harmóniája, holott az sohasem volt olyan, és nem azt érti
alatta, ami valójában. Püthagorasz iskolájában ugyanis a
szférák zenéje érzékelésének képessége valójában azt
jelentette, hogy az emberi lény valójában ismét kitárulkozik a
hang-éternek, a szférák harmóniájának és a valójában isteni
élet-éternek.
Nos, Zarathusztra vagy Zoroaszter volt az, aki a legnagyobb
erővel, a legnagyszerűbb módon mutatott rá, hogy a Napnak a
Földre fényt és meleget sugárzó tevékenysége mögött még
más is van, ott van a hangzások, sőt, az élet tevékenykedése is,
amelyeknek éppen csak halovány visszfénye érvényesül az
ember belső életében. Ha pedig mai nyelvünkre akarjuk
lefordítani tanításait, azt mondhatjuk, hogy tanítványait a
következőkre tanította: „Ha feltekintetek a Napra, akkor azt a
jótevő meleget és fényt észlelitek, amit az a Földre sugároz. De
59
ha magasabb rendű érzékszerveiteket, szellemi látásotokat
kifejlesztitek, akkor a Nap fizikai élete mögött lévő szellemi
lényt is észlelhetitek. Akkor pedig a hangzások hatásait,
bennük pedig az élet értelmét érzékelitek!” Zarathusztra a Nap
fizikai tevékenysége mögötti, a hozzá legközelebbinek
észlelhető szellemi lényt tanítványai számára Ormuzdnak,
Ahura Mazdának, a Nap nagy aurájának nevezte. Érthetőnek
tartjuk tehát, ha Ahura Mazdát a „nagy bölcsességének
fordítják, ami ellentétben áll azzal, amit ma az ember „kis
bölcsességéként fejleszt ki magában. A nagy bölcsesség az,
amely a Nap szellemiségét, a Nap nagy auráját érzékeli.

Egy költő, az emberiség fejlődésének régi korszakaira

tekintve, rá tudott mutatni arra, ami a szellemi kutató
számára valóság, és így szólt:

Szférái közt most s mindörökre

zengi a Nap versenydalát,
s a megszabott pályán dörögve
fejezi be rohanatát.
(Goethe: Faust. Égi prológus, 1-4. sor, Jékely Zoltán fordítása.)

A szemellenzős esztéták ezt persze mesterkéltnek érzik, hiszen

csak azt vennék szívesen, hogyha azt mondanánk: Goethe
csupán a költői szabadsággal élt, amikor azt írta, hogy dalt zeng
a Nap. Sejtelmük sincs róla, hogy egy olyan költő lakozik
Goethe szellemében, aki csupán valós dolgokat ábrázol,
amikor azt írja, hogy a régi módon „zengi a Nap versenydalát”,
vagyis úgy zengi, ahogyan az emberek régen ismerték. Hiszen
ma is így zengi a beavatottaknak.

60
Zarathusztra is erre mutatott rá tanítványainak. Közülük
természetesen különösen a legbizalmasabb tanítványainak
nevezhető kettőnek mutatott rá erre a hatalmas tényre, akik
azután újra testet öltve, mint Hermész és Mózes jelentek meg.
De Zarathusztra két teljesen különböző módon mutatott rá, mi
van a Nap fénytől sugárzó teste mögött. Hermésznek úgy hogy
az megmaradt annál, ami közvetlenül a Napból ered, Mózest
viszont arra ösztönözte, hogy a Nap-bölcsesség titkát mintegy
emlékezetében tartsa meg.

Ha most A szellemtudomány körvonalai című könyvem

értelmében idézzük magunk elé a Földet, miután elszakadt a
Naptól, a Hold erői eltávoztak róla, ő pedig ki tárulkozott a
Napnak, akkor a Vénuszt és a Merkúrt a Nap és a Föld között
látjuk elhelyezkedni. Ha most három közbülső részre osztjuk e
térközt a Nap és a Föld között, azt mondhatjuk, hogy a Föld,
kiszakadva a Napból, a Nap irányába küldte a Holdat, majd a
Vénusz és a Merkúr a Napból kiszakadva elindult a Föld felé. A
Vénuszt és a Merkúrt tehát olyasvalaminek kell tekintenünk,
ami a Föld felé jön a Napról, a Hold pedig elébe megy a Napnak.
A kozmikus körülmények tükröződéseként alakultak az
emberiség fejlődésének körülményei is. Ha Zarathusztra
megnyilatkozásait az egyfelől Hermésznek, másfelől Mózesnek
közvetített Nap-bölcsességnek tekintjük, akkor Hermészben,
aki Zarathusztra asztráltestét kapta meg, a Zarathusztrából
sugárzó Nap-bölcsesség élt, Mózesben pedig egy zárt
bölcsesség, mintegy a bölcsesség zárt bolygója, amelynek
előbb abba az irányba kellett továbbfejlődnie, ami közvetlenül
a Napból sugárzott ki. Mózes bölcsessége tehát úgy tárult fel a
közvetlenül Zarathusztrából kisugárzó bölcsesség, a Nap-
bölcsesség előtt, ahogyan a Föld tevékenysége nyílt meg a

61
Napé előtt azáltal, hogy leadta a Holdat. És e két dolog, Mózes
Föld-bölcsessége, Hermészben pedig Zarathusztra Nap-
bölcsessége talált egymásra Egyiptomban, ahol a mózesi elem
összetalálkozott a hermészi elemmel. Amit tehát Mózes saját
magából fejlesztett ki és mintegy Zarathusztrától eltávolodva
vett fel és keltett életre magában, amit kisugárzott és népének
átadott, azt a megítélés szempontjából azonosnak kell
vennünk a Hold szubsztanciájának a Földből történt
kiválásával.

A bölcsességet, a mózesi bölcsesség összefoglalását, amelyet

Mózes ily módon sugárzott ki népének, Jahve vagy Jehova
bölcsességének is nevezhetjük. Mert Jahve vagy Jehova neve
helyesen értelmezve Mózes egész bölcsességének rövid
összefoglalása. De ha így fogjuk fel, akkor azt is megértjük,
miért nevezte régen Jahvét vagy Jehovát a hagyomány Hold-
istenségnek. Magát a tényt sok közlésben megtaláljuk ugyan,
de az okát csak akkor láthatjuk be, ha ilyen mélyebb
összefüggések hatása alá kerülünk. Önálló fejlődése előtt
Mózes földi bölcsességének is úgy kellett elébe mennie
Hermészének, aki a Zarathusztra által számára odaáldozott
asztráltestben Zarathusztra közvetlen bölcsességének
birtokában volt, ahogyan a Föld is kivetette magából és a Nap
felé küldte a benne lévő Holdat. Már leírtuk, hogyan fejlődött
tovább a mózesi elem a Hermésszel való találkozás után
egészen Dávid korszakáig, és hogyan jelent meg Dávidban, a
héber nép királyi harcosában és isteni énekesében egy másik,
egy új hermészi vagy merkúri elem. Azt is láttuk, hogyan került
Mózes bölcsessége ismét közelebb a Nap eleméhez, amikor a
babiloni fogság idején újra érintkezésbe került a Nap sugárzó
bölcsességével, mert Zaratasz vagy Nazaratosz néven maga
Zarathusztra volt a héber beavatottak tanítómestere a babiloni
62
fogság idején. A mózesi bölcsességben tehát olyasvalamit
látunk, ami megismétli a Föld és a Nap szétválásának egész
kozmikus menetét és azt, ami ennek nyomán történt a Földdel.
Az efféle összefüggések a legmélyebb tisztelettel töltötték el a
héber nép régi bölcseit és mindazokat, akik átérezték azokat.
Valamiféle, a világ térségeiből és a világlétből feléjük sugárzó
közvetlen megnyilatkozásoknak érezték őket. És egy olyan
személyiség, mint Mózes, a kozmikus hatalmak küldöttének
tűnt a számukra. Így érezték. És nekünk is valahogyan így kell
éreznünk, ha a régi időket valóban meg akarjuk érteni,
különben csak üres absztrakció marad minden értelmezés.
Mi kellett még ahhoz, hogy ami így Zarathusztrából
kisugárzott, és Hermész és Mózes révén átáramlott az
utókorra, az a megfelelő módon fejlődhessen tovább,
magasabb fokon jelenhessen meg újra egy más, magasabb
formában? Az kellett, hogy Zarathusztra, az a személyiség, aki
asztráltestét és étertestét már feláldozta, fizikai testben
jelenhessen meg a Földön, hogy azt is feláldozza. Ezek
fokozatok, egymást követő, gyönyörű fokozatok. Zarathusztra
először az ősidőkben élt a maga módján és az ős-perzsa, az
iráni kultúrában adott ösztönzést az Atlantisz utáni
fejlődésnek, majd feláldozta asztráltestét, hogy Hermész
közvetítésével életre keltse a következő kultúrát, étertestét
pedig Mózesre hagyta. Így tehát burkai közül kettőt már
feláldozott. Most pedig lehetőséget kellett kapnia még arra is,
hogy fizikai testét is feláldozza, mert az emberiség
fejlődésének nagy titka megkövetelte, hogy egy lény
feláldozhassa mindhárom testiségét. Zarathusztra
asztráltestét Hermésznek, étertestét Mózesnek áldozta oda,
hátra volt még a harmadik áldozat: fizikai testének feláldozása.

63
Ám ehhez különleges előkészületek kellettek, Zarathusztra
fizikai testét előbb egészen különleges módon kellett
előkészíteni. Tegnap már utaltunk rá, hogyan készítette elő a
héber nép sajátos életmódjával nemzedékeken keresztül azt a
fizikai testet, amelyet azután harmadik nagy áldozataként
Zarathusztra feláldozhatott. Ehhez arra volt szükség, hogy a
héber népben belső tevékenységgé váljon mindaz, ami
különben a turáni népeknél hanyatlófélben lévő, közvetlen,
külső szellemi észlelés, asztrális látás volt.

Ez a héber nép titka. Míg a turániaknál a régmúltból örökölt

erők a szellemi látás külső szerveinek előkészítését szolgálták,
addig a héber népben befelé sugároztak és a test belső
szervezetét építették fel, így a héber nép arra volt kiszemelve,
hogy belső világában érezze és érzékelje azt, amit egykor, az
atlantiszi időkben az egyes érzékelt dolgok mögött, az érzékek
terén túlterjedve láttak. Jahve vagy Jehova – ahogy a héber
nép tudatosan nevezte őt – azt az egy pontba tömörített „Nagy
Szellem”- et jelentette, aki az ősrégi szellemi látás számára
minden dolog és lény mögött megjelenik. Arra is van utalás,
hogy a héber nép ősatyja – akit éppen ezért neveznek
ősatyának – egy egészen sajátos úton-módon nyerte el ezt az
újfajta belső szerveződést.
Itt jegyzem meg, amit már többször is megjegyeztem, hogy a
régi időkben megesett tényeket képszerű formában elmesélő
mondák és legendák igazabbak és pontosabbak, mint az a kép,
amelyet ma az emberiség fejlődését kutató antropológia az
ásatások nyomán egyes emlékművek töredékeiből állít össze.
A szellemtudományosnak nevezett kutatás az esetek
többségében igazolja a régi legendákat. Azért nem mondom,
hogy minden esetben, csak többségükben, mert nem

64
vizsgáltam meg mindet, bár nagyon valószínű, hogy ahol
valóban régi legendák vannak, ott mindenütt ez a helyzet. Így
a héber nép sem arra vezet vissza bennünket, amikor eredtét
kutatjuk, amit ma az antropológia feltételez, hanem valóban
arra az ősatyára vezet vissza, akiről a Biblia beszél. Ábrahám
vagy Ábrám valóságos alak, és teljesen igaz, amit mesél róla a
legenda a Talmudban.

A legenda Ábrahám apját úgy említi, mint annak a mondabeli,

de megint csak valóságos személynek a hadvezérét, akit a
Biblia Nimródnak nevez. Egy álombeli élmény alapján az idők
jeleit értő bölcsek jelentik Nimródnak, hogy hadvezére fia sok
királyt és uralkodót foszt majd meg trónjától. Nimród
félelmében megparancsolja, hogy hadvezére fiát öljék meg. Így
szól a monda, amit az okkult kutatás is igazol. Ábrahám atyja
kibúvót talál, Nimródnak egy idegen gyermeket mutat be, a
sajátját, Ábrahámot pedig egy barlangban neveli fel. Arra a
tényre, hogy valóban Ábrahám az első, aki most belső
világában azokkal az erőkkel fejleszti ki a belső Isten-tudathoz
vezető szervező erőket, amelyeket korábban a külső szellemi
látás képességéhez használtak fel, arra a tényre, hogy az erők
egész tömege befelé fordul, a monda azzal mutat rá, hogy a
három éven keresztül barlangban nevelkedő gyermek Isten
kegyelméből tejet szopik saját jobb kezének ujjából. Hogy saját
magunk tápláljuk magunkat, hogy a korábban a régi szellemi
látást létrehozó erők befelé fordulnak, az ember belső
szervezetébe kerülnek, ezt írja le csodálatosan a monda a
héber nép ősatyjának, Ábrahámnak a sorsában. Ha az ilyen
legendák valódi mélységét átéljük, olyan erővel hatnak ránk,
hogy be kell vallanunk: megértjük, hogy a régiek csak képekben
közölhették, mi áll a legendák hátterében. A képek azonban
alkalmasak voltak arra, hogy legalább érzéseket ébresszenek a
65
hatalmas tények iránt, még ha nem is tudatosították őket. De
akkoriban ez is elég volt.
Így tehát Ábrahám az első, aki az isteni bölcsesség, az isteni
látás belső visszfényét valóban emberi módon, az isteni
dolgokról való emberi gondolkodásként fejleszti ki. Ábrám
vagy – ahogyan később hívták – Ábrahám fizikai szervezete
tényleg más volt, mint az összes többi körülötte élőké, ezt
mindig hangsúlyoznia kell az okkult kutatásnak. A többi
embernek ekkor még nem volt olyan a szervezete, hogy a belső
gondolkodást egy különleges eszközzel kialakíthatta volna.
Tudtak ugyan gondolatokat kialakítani, amikor testüktől
szabad állapotban voltak, amikor mintegy erőket fejtettek ki
étertestükben, de amikor benne voltak fizikai testükben, a
gondolkodás eszközét még nem fejlesztették ki. Ábrahám
valóban az első, aki élenjáró módon kialakította a gondolkodás
fizikai eszközét. Némi túlzással talán, de joggal nevezik tehát őt
a számtan, a gondolkodás fizikai testi eszközét leginkább
igénybe vevő tudomány feltalálójának. A számtan olyasvalami,
ami belső bizonyossága következtében a maga formájában
közel kerül ahhoz, amit szellemi látással lehet tudatosítani. De
rá van utalva egy testi szervre.

Itt egy mélységesen belső kapcsolat van tehát az eddig szellemi

látásra felhasznált külső erők és a között, amit most egy belső
szerv használ fel a gondolkodásra. Ezt jelzik azzal, hogy
Ábrahámot nevezik a számtan feltalálójának. Ábrahámot kell
tehát annak a személyiségnek tekintenünk, akibe legelőször
ültették bele a gondolkodás fizikai szervét, azt a szervet,
amellyel az ember fizikai gondolkodása révén emelkedhetett
fel Isten gondolatáig. Istenről és az isteni létről az ember
korábban csak szellemi látással való megfigyelés révén

66
tudhatott meg valamit. A régebbi időkből származó minden
tudás Istenről és az isteni létről a szellemi látással való
megfigyelésből eredt. Ahhoz, hogy gondolatokkal emelkedjék
fel Istenhez, egy fizikai eszközre volt szükség, és ezt
Ábrahámba ültették bele először. Mivel pedig itt egy fizikai
szervről van szó, az Istenről egy fizikai eszközzel felfogott
gondolat is egészen más viszonyba került az objektív világgal
és az ember szubjektív mivoltával, mint korábban volt.

Régen a titkos iskolákban Isten gondolatát az isteni

bölcsességben értették meg és átadhatták annak, aki szintén
tovább tudta azt adni, ha maga is odáig jutott, hogy fizikai
szerveitől mentesen lehettek észleletei az étertestében. Egy
fizikai eszköz azonban csak egy módon mehet át másvalakire:
ha a fizikai szervezetben öröklődik. A fizikai szervet, ami
Ábrahám számára a legfontosabb és leglényegesebb volt,
tehát meg kellett őrizni a Földön, fizikai átöröklődés során
kellett nemzedékről nemzedékre továbbadni éppen azért,
mert fizikai szerv volt. Így érthetjük meg, miért volt olyan
fontos a héber népnek a népen belüli öröklődés, vagyis hogy
ez a fizikai adottság a nemzedékek vérén csörgedezzen végig.

Előbb azonban bele kellett élni magukat abba, ami kezdetben

csak Ábrahám fizikai adottsága volt, vagyis hogy kifaragják,
kikristályosítsák az isteni dolgok felfogására szolgáló fizikai
szervet. Míg ez nemzedékről nemzedékre öröklődött, egyre
mélyebbre hatolt az ember mivoltába és annál mélyebben
ragadta meg, minél mélyebben öröklődött. Azt mondhatjuk
tehát, hogy annak, amit Ábrahám a héber nép küldetéséhez
kapott, egyre tökéletesebbé kellett válnia, emberről emberre
öröklődve, továbbfejlődve kellett tökéletesednie, hiszen egy
fizikai szerv csak átöröklés útján lehetett egyre tökéletesebb.

67
Ha az eddig Zarathusztraként megismert lénynek egy lehetőleg
tökéletes, vagyis olyan fizikai testet kellett kapnia, amelynek
már megvolt az a szerve is, ami az ember fizikai testében az
Isten-gondolat megértésének eszköze lehetett, akkor az
Ábrahámba ültetett fizikai eszközt a legmagasabb színvonalra
kellett emelni. Belsőleg kellett megerősíteni, s úgy kellett
tovább öröklődnie és fejlődnie, hogy Zarathusztrának
megfelelő test lehessen belőle, annak minden olyan
tulajdonságával, amelyre Zarathusztra fizikai testének
szüksége volt. De ha egy ember fizikai testének olyan módon
kell tökéletesednie, ha úgy kellett használhatóvá válnia,
ahogyan Zarathusztrának volt rá szüksége, akkor nem lehet
pusztán csak az emberi fizikai test tökéletesebb.
Természetesen lehetetlen, hogy az ember fizikai teste
egymagában, a teljes emberből kiszakítva váljon tökéletessé.
Lassanként mindhárom buroknak tökéletesednie kellett a
fizikai öröklődés következtében. Ami tehát a fizikai, az éteri és
az asztrális embernek a fizikai átöröklés útján volt adható, azt
az egymást követő nemzedékek során kellett megkapnia.

A fejlődésen belül van egy bizonyos törvény, amelyet az egyes

ember fejlődésével kapcsolatban már megismertünk és
többször le is írtunk. Megmutattuk, hogy az ember
fejlődésének egy bizonyos szakasza születésétől hat-hétéves
koráig tart, erre az időszakra esik fizikai teste fejlődése. Az
étertest fejlődése a hat-hét és a tizennégy-tizenöt éves kor
közé esik, innen pedig huszon- egy-huszonkét éves korig tart
az asztráltesté. Ez úgyszólván az egyes ember fejlődésének a
hetes számmal megjelölt törvényszerűsége. Hasonló
törvényszerűség érvényesül az emberiség külső burkainak
nemzedékeken keresztül tartó fejlődésében is, e folyamat
mélyebb törvényszerűségeire még rá kell majd mutatnunk.
68
Míg az egyes ember hét évenként halad végig a fejlődés egyes
fokozatain, hét éves koráig kifejleszti a fizikai testét, amely
egyre tökéletesebb lesz ez alatt az idő alatt, addig a fizikai test
nemzedékeken keresztül tökéletesíthető egész felépítése hét
nemzedéken keresztül juthat el a tökéletesség egy bizonyos
fokára. Ám az öröklődés nem úgy történik, hogy az egyik
emberről annak legközelebbi utódjára, az egyik nemzedékről
pedig közvetlenül a másikra száll. Az öröklött tulajdonságok
nem szállhatnak közvetlenül apáról fiúra, anyáról lányára,
hanem csak az apáról az unokára, tehát a második
nemzedékre, majd a negyedikre és így tovább. Az öröklődés
tehát nem történhet közvetlenül. Hét nemzedékenkénti
öröklődéssel kellene számolnunk, de mivel az átöröklés mindig
átugrik egy láncszemet, a valóságban tizennéggyel kell
számolnunk.

Az Ábrahám fizikai testében elhelyezett képességek tehát

tizennégy nemzedékkel később juthattak el csúcspontjukra.
Ahhoz azonban, hogy az étertestet és az asztráltestet is
hatalmukba kerítsék, az egyes ember hét és tizennégy éves
kora közé eső fejlődésnek további hét, illetve tizennégy
nemzedéken kellett keresztülhaladnia. Az ember
tizennegyedik életévét követő hétéves fejlődésének pedig
újabb tizennégy nemzedék alatt kellett végbemennie. Az
ősatya, Ábrahám fizikai testében elhelyezett képességnek
tehát háromszor hét, illetve háromszor tizennégy
nemzedékben kellett tovább élnie, akkorra vált olyanná, hogy
a fizikai testet, az étertestet és asztráltestet is hatalmába
keríthette. Háromszor tizennégy, azaz negyvenkét
nemzedékre volt szükség ahhoz, hogy a nemzetségek sorában
megtörtént öröklődés következtében egy ember számára
lehetővé váljék, hogy fizikai, éter- és asztráltestében
69
tökéletesen kidolgozva kapja meg azt, amit Ábrahám kezdeti
adottságként kapott.
Ábrahámtól háromszor tizennégy nemzedéken át lefelé
haladva tehát egy olyan embertestet találunk, amelyet már
teljesen áthatott, átitatott az Ábrahám által kapott kezdeti
adottság. Csak ez lehetett az a test, amelyet Zarathusztra
megtestesüléséhez használhatott. Ezt mondja el nekünk a
Máté-evangélium írója is. A megadott nemzetségtáblán
nyomatékosan utal arra, hogy tizennégy nemzedéket sorol fel
Ábrahámtól Dávidig, újabb tizennégyet Dávidtól a babiloni
fogságig, és tizennégyet a babiloni fogságtól Krisztusig. A
háromszor tizennégy nemzedéken keresztül – minden
másodikat átugorva – alakult bizonyos módon tökéletessé az,
ami Ábrahámnál adottság volt a héber nép küldetése számára.
Ez az adottság ekkorra vésődött bele teljesen az ember
tagolódásába. Ebből vétethetett az a test, amire
Zarathusztrának szüksége volt ahhoz, hogy testet ölthessen
abban az időben, amikor valami teljesen újat kellett feltárnia
az emberiség előtt.
Látjuk tehát, milyen rendkívüli mélységekből merített a Máté-
evangélium eleje. Az efféle dolgokat előbb azonban meg kell
értenünk. Meg kell értenünk, hogy amit a háromszor tizennégy
nemzedékkel mondanak el nekünk, azt jelenti, hogy a názáreti
Jézus azt örökölhette Józseftől, amiben az Ábrahám által
kapott kezdeti adottság esszenciája élt, ami azután kisugárzott
az egész héber népre, majd egyetlen eszközbe, egyetlen
burokba, Zarathusztra burkába tömörült, amelyben testet
tudott ölteni Krisztus.

70
Bern, 1910. szeptember 4.
[Az ó-héber istenek megismerése. Ábrahám és Melkizedek. A
héber nép keletkezése mint a kozmosz keletkezésének
tükröződése. A Krisztus-eseményt előkészítő fő- és
mellékáramlatok. Jeshu ben Pandira.]
A tegnap elmondottak szerint nagy és jelentős eltérés áll fenn
a szellemi-isteni világ megismerésének két fajtája között: az
egyiket a megismerés mindenkor érvényes módjának
nevezhetjük, a másikat pedig egy olyan módjának, amelyre
éppen a héber nép sajátságos tulajdonságai, szervezetének
különleges felépítése alapján lehetett törekedni. Utaltunk
arra, hogy a héber nép már ősatyjában, Ábrahámban vagy
Ábrámban egy különleges szervhez jutott: egy fizikai eszköz,
egy fizikai szerv illeszkedett bele az emberi szervezetbe, hogy
mintegy az érzékek közvetítésével nyert megismeréssel ne
csak az isteni-szellemi világ megsejtéséig, hanem – amennyire
lehet – bizonyos fokú megismeréséig is felemelkedhessen. Az
isteni-szellemi világ megismerése mindenhol és mindenkor
létezett és létezik, de az isteni-szellemi világ mintegy
örökérvényű megismerését általában a misztérium-beavatás,
az iniciáció útján érik el. Ettől azonban, ami az ember
különleges fejlődése következtében, az emberiség fejlődésén
belül mintegy mesterséges úton érhető el, meg kell
különböztetnünk a szellemi világnak azt a fajta megismerését,
ami az egyes korszakokban normálisnak tekinthető, s ami
úgyszólván különleges küldetésként jelentkezik az emberiség
fejlődése során. Így például a régi atlantiszi időkben az isteni-
szellemi világ asztrális szellemi látással való észlelését
nevezhetjük normálisnak. A héber nép virágkorában azonban

71
a szellemi világ külsődleges, exoterikus megismerése számított
normálisnak, vagyis az, ami egy különleges fizikai szerv
segítségével, az ehhez a fizikai szervhez kötődő megismerés
ereje által jön létre. Rámutattunk már, hogy Ábrahám népe
olyan módon jutott ehhez a megismeréshez, hogy Isten létét
mintegy saját belső világával összeforrottnak érezte. Ezzel a
szervvel tehát a belső felismerés vált lehetővé, vagyis az, hogy
az istenséget saját, legbelső világukban ragadják meg.

A belsőleg átélt isteni-szellemi világot azonban e

megismeréssel nem lehetett azonnal úgy megragadni, hogy az
egyes ember elmondhatta volna, hogy ha saját belső világába
merülve annyira mélyen próbálja azt megragadni, amennyire
csak lehet, akkor megleli az isteni-szellemi lét egy kis cseppjét,
amely ismereteket tud nyújtani a külvilágot is átszövő és éltető
isteni-szellemi világ állapotáról. Ez nem ment azonnal, és csak
Krisztusnak az emberiség fejlődésén belül való megjelenése,
megnyilatkozása következtében vált lehetségessé. Az ó-héber
népnek adatott meg először annak lehetősége, hogy a
népszellemben élje át az istenséget, ha az egyes ember nem
önálló individualitásnak, hanem népe egyik tagjának érezte
magát. Ha úgy érezte, hogy vérével a nemzedékek
leszármazási sorához tartozik, akkor azt érezte, hogy a népe
tudatában él, mintegy a vérében van az Isten, Jahve tudata. Ha
tehát szellemtudományos értelemben helyesen akarjuk
meghatározni Jahvét, az Istent, akkor nem mondhatjuk
Ábrahám istenének, hiszen ez nem volna pontos
meghatározás. Ehelyett Ábrahám, Izsák és Jákob istenének kell
neveznünk. Ő az a nemzedékről nemzedékre szálló szellemi
lény, aki az egyes emberben, az egyes embereken keresztül
pedig a nép tudatában megnyilatkozik.

72
Ábrahám, Izsák és Jákob megismerése és a keresztény
megismerés között a különbség és a nagy előrelépés az, hogy
a keresztény megismerés az egyes emberek individualitásában
ismeri fel ugyanazt, amit az óhéber megismerés csak úgy
érhetett el, ha elmélyedt a népszellemben, a nemzedékek
vérében csörgedező szellemben. Ábrahám ezt mondhatta:
„Minthogy ígéretet kaptam, hogy egy olyan nép alapítója
leszek, amely a tőlem származó nemzedékek során sokasodik
majd, alácsörgedező vérükben az általunk legmagasabbnak
tartott Isten fog élni, Ő nyilatkozik majd meg népünk
tudatában.” – Ez általánossá is vált.

De minden koron végigvonul az isteni-szellemi világ egy

magasabb és más sajátos formáitól független megismerése, a
misztérium-megismerés. A régi atlantiszi fejlődés idején az
ember egy bizonyos asztrális-éteri tisztánlátással képes volt
betekinteni a lét isteni-szellemi alapjaiba, belső erőit fejlesztve
misztérium, vagy orákulum-tudáshoz juthatott. Még abban az
időben is, amikor a héber megismerési út volt az általános,
bizonyos helyeken az ember azáltal emelkedhetett fel, hogy
nem a testében ismerte fel az istenséget – mint azok, akik
Ábrahámot követték -, hanem a testén kívül. Az ember azáltal
tudott felemelkedni az isteni-szellemi világhoz az
örökkévalóság szempontjából, hogy az isteni-szellemi világ
szemléléséhez emelte fel azt, ami benne örökkévaló.
Most már könnyen elképzelhető, hogy Ábrahámnak még
valamire szüksége volt. Ő ugyanis a maga sajátos módján, egy
fizikai szervvel, a fizikai megismerés útján ismerte meg az
isteni-szellemi világot, ilyen úton ismerte meg a világ vezérlő
Istenét. Ha azonban elevenen akart bekapcsolódni a fejlődés
együttes menetébe, akkor végtelenül fontos volt felismernie,

73
hogy az az Isten, aki népe tudatában ad hírt magáról, ugyanaz,
mint akit a misztériumokban mindenkor a teremtő és alkotó
istenségként ismertek. Ábrahámnak tehát a maga Istenét a
misztériumok Istenével kellett azonosítania, és ez csak egy
bizonyos feltétel mellett volt lehetséges: meg kellett
bizonyosodnia arról, hogy népe tudatában ugyanazok az erők
szólalnak meg, amelyek a misztériumokban egy magasabb
formában szólnak. Ha meg akarjuk érteni, hogyan
bizonyosodott meg róla, akkor lelki szemeink elé kell idéznünk
az emberiség fejlődésének egyik tényét.

A szellemtudomány körvonalai című könyvemben

utánanézhetnek, hogy a régi Atlantiszon voltak olyan
beavatottak, akiket „a jósda papjaidnak neveztek, de most
nem a nevükről van szó. Utaltam arra, hogy e nagy beavatottak
egyike, a Nap beavatottja volt az összes atlantiszi jóshely
vezetője, ellentétben Atlantisz alárendelt jóshelyeivel,
amelyek a Merkúr, a Mars, a Jupiter és a többi bolygó
beavatottjainak adtak rejtekhelyét. Arra is utaltam, hogy ez a
nagy Nap-beavatott, a Nap jóshelyének vezetője egyúttal
annak a jelentőségteljes kultúráramlatnak is a vezetője volt,
amely nyugatról keletre, Atlantiszból Belső-Ázsia felé haladt,
hogy onnan sugározza szét és indítsa el az Atlantisz utáni
kultúrát. Ez a már akkor is nagy beavatott Belső-Ázsia rejtett
helyeire vonult vissza, s elsősorban a szent risiknek nevezett
nagy bölcseknek adott lehetőséget arra, hogy népük nagy
tanítómesterei lehessenek. És ő volt az a nagy, titokzatos
beavatott, aki azután Zarathusztrát vagy Zoroasztert is
beavatta.

A hindu risik természetesen másféle beavatást kaptak, mint

Zarathusztra, mivel a feladatuk is más volt. A risik olyan

74
beavatás kaptak, hogy ha belső világukat továbbfejlesztették,
úgyszólván maguktól tudták kimondani a lét nagy titkait, így
lettek a Védák előtti, óind kultúra nagy vezetői és tanítói. Volt
nekik még valamijük, ami ugyan mesterséges úton jött létre,
de mégis hasonló volt a régi, atlantiszi szellemi látáshoz,
csakhogy ez a valami szét volt osztva a hét risi között. Mind a
hét risinek megvolt a maga területe és a saját feladata,
ahogyan a különböző jóshelyeknek is meghatározott
munkaterülete volt. Amikor pedig mind a hét risi elmondta,
amit a világ ősi bölcsességéről tudott, akkor mint testület
szólaltak meg. Ezt a bölcsességet a Nap nagy beavatottjától
kapták, aki a régi atlantiszi bölcsességet nyugatról keletre
ültette át és egy különleges formában adta tovább azoknak,
akiknek az Atlantisz utáni kultúra hordozójává kellett válniuk.
Zarathusztrának viszont másképpen adta át ezt a bölcsességet,
ezért szólhatott ő úgy, ahogyan azt már jeleztem.

A risik azt mondták, hogy csak úgy emelkedhetünk fel a

legmagasabb isteni-szellemi világba, ha mayának, illúziónak
tekintjük mindazt, ami a külvilágban van, amit a világ a külső
érzékeknek kínál, ha tekintetünkkel belső világunkba merülve
elfordulunk tőle, és akkor egy másik világ tárul fel nekünk, mint
ami előttünk van. A ó-indiai risik tehát azt tanították, hogy ha
elfordulunk a maya látszatvilágától és belső világunkat
továbbfejlesztjük, akkor felemelkedhetünk az isteni-szellemi
szférába. Zarathusztra mást tanított. Ő nem fordult el attól,
ami külsőleg nyilvánul meg, nem mondta, hogy ami odakint
van, az maya, vagyis illúzió, amitől el kell fordulnunk. Azt
mondta, hogy a maya, az illúzió az isteni-szellemi lét
megnyilatkozása, valósággal annak ruhája, ezért nem szabad
elfordulnunk tőle, ellenkezőleg, át kell kutatnunk. A Nap

75
fénytestét külső szövedéknek kell tekintenünk, amiben Ahura
Mazda él és mozog.
Zarathusztra álláspontja bizonyos vonatkozásban tehát épp az
ellenkezője volt a régi ősikének. Az indiai utáni kultúra éppen
attól lett jelentős, hogy kidomborította, mit hódíthat meg az
ember szellemi tevékenységével a külvilágban. A leírásból azt
is láttuk, hogy Zarathusztra miként adta át Mózesnek és
Hermésznek a legjobbat, amit csak adhatott. Hogy Mózes
bölcsessége kellőképpen termékeny lehessen és magként
csírázhasson ki, abba a népbe kellett beültetni, amelynek
Ábrahám volt az ősatyja. Hiszen elsőként Ábrahám fejlesztette
ki magában azt a szervet, amellyel a Jahve-tudatra tehetett
szert. Ám tudnia kellett, hogy az Isten, aki belső világában a
megismerés fizikai erőinek megnyilatkozhatott, ugyanazon a
hangon szól, mint a misztériumok örökkévaló, mindent átható
Istene, csakhogy olyan korlátozott módon nyilatkozott meg,
ahogyan Ábrahám képes volt felismerni őt.

Egy olyan jelentős lény, mint amilyen a Nap nagy atlantiszi

beavatottja volt, nem szólhat azonnal, minden további nélkül
érthető nyelven azokhoz, akikre valamelyik korszakban
különleges küldetés vár. Egy annyira magasztos individualitás,
mint a Nap nagy beavatottja, aki a maga individualitásában
örök életet él, akiről – hogy individualitásának örökkévaló
jellegére rámutassanak – joggal mondják, hogy sem a nevét,
sem az életkorát, sem az apját, sem az anyját nem szabad
említeni, az emberiség létének egy ilyen nagy vezetője csak
úgy nyilatkozhat meg, hogy olyasvalamit ölt magára, aminek
révén rokonságba kerül azzal, akinek megnyilatkozhat. Hogy
Ábrahámnak a megfelelő felvilágosítással szolgáljon, ezért
öltötte magára a risik és Zarathusztra tanítómestere azt az

76
alakot, amelyben az Ábrahám ősatyja által megőrzött
étertestet viselte, ugyanazt az étertestet, amelyet már
Ábrahám ősatyja, Sém, Noé fia is hordozott. Sém étertestét
úgy őrizték meg, ahogyan Zarathusztráét Mózes számára, és a
Nap misztériumának nagy beavatottja az ő – mármint Sém –
étertestét vette igénybe, hogy Ábrahám számára érthető
módon nyilatkozhasson meg. Ábrahám és a Nap-misztérium
nagy beavatottjának találkozását az Ótestamentum Ábrahám
és a király, a magasságos Isten papja, Melkizedek, vagy ahogy
nevezni szokták, Malek-Zadik találkozásaként írja le (lMóz 14,
18-20). Nagyon nagy, egyetemes jelentőségű találkozás volt ez
Ábrahám és a Nap-misztérium nagy beavatottja között,
amelyen a beavatott – úgymond nehogy megdöbbentse
Ábrahámot – Sém, a szemita törzs ősatyjának étertestében
jelent meg. A Biblia jelentőségteljesen mutat rá arra, amit
sajnos csak kevéssé értenek, hogy honnan származhat az, amit
Melkizedeknek módjában állt átadni Ábrahámnak. Mit
adhatott át Melkizedek Ábrahámnak? A Nap életének titkát
adta át, amit Ábrahám természetesen csak a maga módján
érthetett meg, a Zarathusztra kinyilatkoztatása mögött álló
titkot, amelyre látnoki szavaival először Zarathusztra mutatott
rá.
Ha elképzeljük a tényt, hogy Zarathusztra kedvelt
tanítványainak arra mutatott rá, ami a Nap fényteste mögött
szellemileg mint Ahura Mazda él, és így szólt: „Látjátok, a Nap
mögött búvik meg valami, ami most még nem egyesült a
Földdel, de egykor majd beleárad a Föld fejlődésébe és alászáll
a Földre”, és ha elismerjük, hogy Zarathusztra csak látnoki
módon hirdethette meg előre a Nap szellemét, Krisztust, akiről
azt mondta, hogy egy emberi testben fog eljönni, akkor azt kell
mondanunk, hogy az előtt az ember előtt, akinek Krisztus földi
77
megtestesülését elő kellett készítenie, s később elő is kellett
idéznie, a Nap titkának még ennél is nagyobb mélységei kellett
hogy feltáruljanak. Ez azáltal történt meg, hogy Zarathusztra
tanítómestere Ábrahámmal való találkozásakor olyan hatással
volt Ábrahámra, amelyet ugyanabból a forrásból merített,
ahonnan Krisztus hatása is származik. A Biblia erre ugyancsak
szimbolikusan utal, ahol azt olvassuk, hogy amikor Ábrahám
találkozott Melkizedekkel, akkor ő, Sálem királya, a
magasságos Isten papja, kenyeret és bort hozott neki.
Kenyeret és bort később még egyszer osztottak a Bibliában:
amikor Krisztusnak az utolsó vacsora kezdetén ki kellett
nyilvánítania titkát hívei számára, akkor ezt szintén kenyérrel
és borral tette meg. A Biblia a két áldozat hasonlósát
nyomatékosan hangsúlyozva arra utal, hogy Melkizedek és
Krisztus ugyanabból a forrásból merítenek.

Be kellett következnie tehát egy olyan hatásnak, amelynek

később Melkizedek kerülőútján kellett a Földre érkeznie és a
későbbi esemény nagy előkészítőjén, Ábrahámon kellett
végbemennie. Ábrahám pedig Melkizedekkel való
találkozásának hatására úgy érezte, hogy az, ami őt buzdítja,
amit ő – mint az elképzelhető legmagasabbat – Jahve vagy
Jehova nevével illet, az ugyanabból a forrásból ered, ahonnan
minden magasabb rendű földi tudással ellentétben a beavatott
tudata is származik: az összes világokat átszövő és éltető,
legmagasabb Istentől. Most már ezt a tudatot hordozhatta
tovább Ábrahám. – Egy másfajta tudat is felébredt
Ábrahámban, annak tudata, hogy a nemzedékek vérével, ami
lefelé csörgedezik a népéhez tartozó embereken keresztül,
ténylegesen adva van valami, amit helyesen csak azzal
hasonlíthatunk össze, amit a misztériumokban lehet meglátni,

78
amikor a szellemi látó kifelé, a lét titkaira irányítja tekintetét és
megérti a kozmosz nyelvét.
Már felhívtam a figyelmet arra, hogy a misztériumokban a
csillagok nyelvén fejezik ki a kozmosz titkait, amelyeket viszont
mondanivalójuk kifejezőeszközéül használnak. Voltak olyan
idők, amikor a misztériumok tanítói a csillagok állásából vett
szavakba és képekbe öltöztették mondanivalójukat. Mintegy a
csillagok útjában, egymáshoz viszonyított helyzetében látták
meg azokat a képeket, amelyekkel ki akarták fejezni, hogy
szellemileg mit él át az ember, amikor felemelkedik az isteni-
szellemi világba.
Mit olvasott ki a misztériumbölcsesség a csillagírásból? A
világot átszövő és éltető istenség titkait. A csillagok rendje volt
az istenség legszembeötlőbb kifejeződése. Kitekintettek a
világűrbe és azt mondták, hogy az istenség ott ad hírt magáról.
Azt pedig, hogy miként ad hírt magáról, a csillagok rendje és
harmóniája mutatja meg. – E szerint a szemlélet szerint a
világmindenség Istene a csillagok rendjében érhető tetten.
Hogy a világmindenség Istene egy bizonyos módon részt
vehessen a héber nép küldetésében, ahhoz ugyanazon rend
szerint kellett megnyilvánulnia, ahogyan a kozmoszban, a
csillagok pályáján van előírva. Vagyis a nemzedékek – Jahve
megnyilatkozásainak külső eszközét tartalmazó – vérén
keresztül kellett egy ahhoz hasonló elrendeződést kifejeznie,
mint ami a csillagok pályáján jut kifejezésre. Más szóval, kellett
lennie valaminek Ábrahám ivadékaiban, a nemzedékek
sorában, a vérrokonságban, ami a kozmoszbeli csillagírás
tükörképe volt. Ezért kapta Ábrahám az ígéretet: „A te utódaid
oly rendben legyenek, mint a csillagok az égen!” Ez a helyes

79
értelmezése annak a mondatnak, amely rendszerint így
hangzik: „és bőségesen megsokasítom a te magodat, mint az
ég csillagait”, ami az utódok nagy számára utal csupán (lMóz
22, 17). Pedig nem a számszerűségről van szó, hanem arról,
hogy az utódok között olyan rend legyen, amilyen az égen, az
istenek beszédében, a csillagképekben érzékelhető. Oda
feltekintve az ember egy olyan rendbe pillantott, amely az
állatöv rendjében jutott kifejezésre, a mozgó égitestek, a
bolygók állatövhöz viszonyított helyzete pedig azt a
konstellációt fejezte ki, amelyben megtalálták a nyelvet a
világmindenségben mindenütt tevékenykedő istenek
tetteinek kifejezésére. Az állatövben és a bolygóknak a tizenkét
állatövi jegyhez való viszonyában megmutatkozó szilárd
köteléknek kellett tehát kifejezésre jutnia Ábrahám
leszármazottainak vérrokonságában.

Jákob tizenkét fiában, a héber nép tizenkét törzsében tehát az

állatöv tizenkét jegyének képmását kell látnunk. Ahogyan oda-
fönt az állatöv tizenkét csillagképe az istenek beszédét fejezi ki,
úgy Jahve a nemzedékeken keresztül lefelé csörgedező vérben,
a Jákob tizenkét fia nyomán tizenkét törzsre tagolódó zsidó
nép vérében fejezi ki magát idelent. A bolygók, vagyis a
Vénusz, a Merkúr, a Hold, a Nap és a többi bolygó nevével
jelöljük meg mindazt, ami az állatöv konstellációjában
rendeződik el. Láttuk, hogy ami az idők folyamán a héber nép
életének egyes szakaszaiban játszódik le, bizonyos
vonatkozásban valóban párhuzamba állítható a bolygók
állatövön keresztül vezető útjával: Dávidot, a királyi dalnokot,
Hermésszel, illetve Merkúrral kell párhuzamba állítanunk, a
babiloni fogság időszakát pedig – vagyis az időszámításunk
kezdetét mintegy hatszáz évvel megelőző állapotot, amikor
Jahve megnyilatkozása egy újabb behatással gyarapodott –
80
bolygórendszerünk egy másik tagjával, a Vénusszal állíthatjuk
párhuzamba. Ezt kellett finoman Ábrahám értésére adni. Így
például egy olyan személyiség, mint Dávid, a Merkúr állatövön
belül elfoglalt helyzetével párhuzamosan helyezkedik el a
nemzetségek sorában. Júda törzse például az Oroszlán
csillagképnek felel meg, az pedig, hogy Dávid Júda törzséhez
tartozott, a héber nép története során annak felelt meg, hogy
a Merkúr eltakarta az Oroszlán csillagképét kint a kozmoszban.
Így olvasható ki az egyes részletekből – a leszármazás
sorrendjéből, a királyi és papi méltóság különös átruházásából,
a törzsek harcaiból vagy győzelmeiből, a héber nép egész
történetéből – az egyes csillagképek takarása kint a világűrben.
Ez rejlik ebben a jelentőségteljes mondatban: „A te utódaid oly
rendben legyenek, mint a csillagok rendje az égen!” Az
okkultizmusra épülő régi forrásművekben nemcsak a bennük
szívesen látott közhelyeket kell látnunk, hanem végtelenül
mélységes voltukat is feltételeznünk kell.

Valóban azt látjuk tehát, hogy milyen rend van a nemzetségek

sorában, amit aztán a Máté-evangélium le is ír nekünk. Látjuk,
hogy az evangélista tudtunkra adja, hogy milyen rendkívüli
módon összetett volt annak a testnek a vére, amelynek előbb
Zarathusztra individualitását kellett befogadnia, hogy ez az
individualitás aztán előidézhesse Krisztus földi
megnyilatkozását.
Mit értek el tehát Ábrahámtól Józsefig a negyvenkét
nemzedéken keresztül? Azt érték el, hogy Józseffel a
nemzedékek sorának végére olyan vérösszetétel jött létre,
amely a csillagok világa és a szent misztériumok törvényei
szerint való. Zarathusztra individualitásának pedig ahhoz, hogy
végrehajtsa nagy művét, erre a vérösszetételre volt szüksége,

81
amelyben benne volt a csillagvilág egyik legszebb,
legfontosabb rendszerének megfelelő belső rend és harmónia.
Zarathusztra tehát azt a vérösszetételt találta meg, amely az
egész kozmosz képmása volt. A kozmosz rendje szabályozta,
hogyan keveredjék össze ez a vér a nemzedékeken keresztül.
Mindezek olyan ősrégi ismeretek alapjául szolgálnak, amelyek
most a Máté szerinti evangéliumban – ha szabad így
mondanom – tompított formájukban vannak előttünk. Egy nép
fejlődésének mint a kozmikus fejlődés képmásának mélységes
titka szolgál ennek alapjául.

Azok éreztek így, akik elsőként tudtak valamit Krisztus nagy

misztériumáról. Megérezték, hogy Máténál a názáreti Jézus
vérében a kozmosz, az egész kozmoszban működő szellem
képmása van. Ezt a titkot fejezték ki, amikor azt mondták, hogy
az egész kozmosz szelleme élt abban a vérben, amelyben
annak az Ennek kellett élnie, aki azután a názáreti Jézus volt.
Ha tehát meg kellett születnie ennek a fizikai testnek, akkor az
egész kozmosz szelleme, a világban tevékenykedő szellem
lenyomatának kellett lennie. – Eredetileg úgy összegezték,
hogy az ennek a vérösszetételnek az alapjául szolgáló erő,
amely Zarathusztráé vagy a názáreti Jézusé lett, egész
kozmoszunk szellemének ereje volt, azé a szellemé, amely
eredetileg, miután a Nap elvált a Földtől, perzselő meleggel
hatotta át azt, ami a kozmikus fejlődés során széttagolódott. A
bibliai teremtéstörténet titkai című müncheni előadásokból
tudjuk, hogy ha nem mai semmitmondó szavainkkal akarjuk
lefordítani a Teremtés könyvének elejét – „Beresit bara Elohim
et hasamajim v'et h'aretsz” (Kezdetben teremté Isten az eget
és a földet) -, mivel ezek már nem fedik a mondat eredeti
értelmét, ha felkutatjuk e szavak igazi jelentését, akkor azt a
következőképpen kell lefordítanunk: „Ami kifelé nyilvánul
82
meg, és ami belül mozdul meg, azt kozmikus tevékenységük
során az Elohák abban az állapotban gondolták el, amely a
Szaturnusz-, a Nap- és Hold-állapotból került át. A legnagyobb
sötétség uralkodott azon, ami belül mozdult meg és azáltal,
ami mozdult, de az Elohák teremtő szelleme, Ruah terjedt szét
benne, és meleggel áthatva úgy költögette, mint tyúk a
tojásait.” A „költögető” szellem itt ugyanaz, teljesen ugyanaz,
mint aki létrehozta a kozmikus rendet, amelyet azután
bizonyos módon a csillagok konstellációjával fejezhettek ki. A
Krisztus-misztérium eredeti beavatottjai érezték, hogy a
názáreti Jézus vérösszetétele annak a képmása volt, amit
Ruah- Elohim a világ létén keresztül véghezvitt. Ezért a nagy
esemény számára ily módon előkészített vérről azt mondták,
hogy „a világiét szelleme teremtette”, ugyanaz a szellem, akit
a Teremtés jelentőségteljes leírása, a „Beresit bara…” Ruahnak
nevez.

Mindenekelőtt ez a valóban minden más közönséges

értelmezésnél hatalmasabb, magasabb rendű, szent jelentés
szolgál annak alapjául, amit „a világmindenség Szent
Szellemétől való fogantatásának neveznek. Ezen alapul a
következő mondat: „E lény szülőanyját a világmindenség
szellemének ereje töltötte be.” (Máté 1, 18 – „.. .viselésnek
találtaték a Szent Lélektől.”) Csak át kell éreznünk egy ilyen
misztérium teljes nagyságát, és akkor majd úgy találjuk, hogy
az előbbi leírásban egy végtelenül magasabb rendű dolog
rejlik, mint amit exoterikusan „conceptio immaculata”, vagyis
„szűzi fogantatás” alatt értenek. Elég két dolgot ellenvetésként
felhoznunk a Bibliából, ha fel akarjuk ismerni az írás igazi
szándékát, és el akarunk szakadni a szűzi fogantatás
közönséges értelmezésétől. Az egyik, hogy minek sorolta volna
fel a Máté-evangélium írója a nemzedékek egész sorát
83
Ábrahámtól Józsefig, ha netán azt akarta volna mondani, hogy
az egész nemzetségsorozatnak semmi köze sincs a názáreti
Jézus születéséhez. Azon fáradozna, hogy bemutassa a vér
lefelé vezető útját Ábrahámtól Józsefig, majd kimondaná, hogy
ennek a vérnek valójában semmi köze sincs a názáreti Jézus
véréhez?! A másik tény, hogy „Ruah-Elohim”, akit a Biblia
„Szent Lélek”- nek, „Szent Szellem”-nek nevez, a héber
nyelvben nőnemű, s ezt semmiképpen sem szabad figyelmen
kívül hagynunk. Később még lesz erről szó, most csak azt
szerettem volna érzékeltetni, hogy ez a misztérium már a
kiindulópontján is milyen hatalmas gondolati koncepción
alapul.
Ami időszámításunk kezdetén játszódott le, és amit csak a
kozmikus lét titkaiba valóban beavatott bölcsek tudtak, azt
elsőként arámi nyelven fejezték ki a Máté-evangélium alapját
képező iratban. És nemcsak okkult, hanem tisztán szövegtani
kutatással is bizonyítható, hogy a Máté-evangélium alapjául
szolgáló irat már 71-ben is létezett. A kereszténység mint
misztikus tény című könyvemben megtalálhatják annak
leírását, hogyan jöttek létre valójában az evangéliumok. De ha
valóban helyesen járunk el, még szövegtanilag is
kimutathatjuk, hogy helytelen mindaz, amit a Máté-
evangélium későbbi keletkezéséről mondanak, bizonyítható
ugyanis, hogy már 71-ben, tehát viszonylag nem sokkal a
palesztinai esemény után, a Máté- evangéliumnak létezett egy
arámi nyelvű kézirata. De mivel itt nem szövegtani, hanem
szellemtudományos tényeket kell képviselnem, csak
egyvalamire akarok rámutatni a talmudista irodalomból, amit
a zsidó tudósok teljes bizonyossággal állítanak.

84
A talmudista irodalomban találjuk azt az adatot, amely szerint
II. Gamaliel rabbi perbe keveredett nővéreivel az apai örökség
miatt, aki 70-ben a rómaiakkal viaskodva vesztette életét.
Megtudjuk, hogy II. Gamaliel rabbi ügye akkoriban egy olyan
bíró elé került, aki a talmud-irodalom összes beszámolója
szerint félig keresztény úgynevezett zsidó-keresztény volt.
Akadtak már olyan bíróságok, ahol a rómaiak zsidókat ültettek
a bírói székbe. Ráadásul most egy furcsa dolog történt: II.
Gamaliel rabbi az örökségért, apjuk vagyonáért harcolt
nővéreivel. Azt bizonygatja a bírónak, aki tud már valamit a
kereszténységről, hogy a zsidóknál érvényes törvény szerint
csak a fiúk örökölhetnek, a lányok pedig nem, így tehát az
örökség egyedül őt illeti. A bíró erre azt válaszolja, hogy azon a
területen, ahol ő mint bíró illetékes, ahol nála keresnek jogot
és ítéletet, már nem érvényes a tóra, tehát nem ítélkezhet
pusztán a zsidók törvénye szerint, hanem azt a törvényt kell
követnie, amely a tóra helyébe lépett. Mindez, mint már
mondtam, 71-ben történt, hiszen Gamaliel apja 70-ben, a
zsidóüldözés során vesztette életét. Mivel Gamaliel rabbi nem
talált más kiutat, így megvesztegette a bírót. A lekenyerezett
bíró másnap egy idézettel, mégpedig a Máté-evangélium
arámi nyelvű kéziratából kölcsönzött idézettel állt elő, amely
így szólt: Krisztus „nem azért jött, hogy eltörölje, hanem inkább
hogy betöltse” Mózes törvényét (Máté 5, 17). Úgy vélte,
könnyíthet a lelkiismeretén, hogy kiforgatta a törvényt, amikor
azt mondta, hogy mégis Krisztus szellemében hoz ítéletet, ha
Gamalielnek ítéli oda az örökséget.

Innen tudjuk, hogy 71-ben már létezett egy keresztény

forrásmű, ahonnan olyan szavakat vettek át, amelyeket ma a
Máté- evangélium tartalmaz. Tehát e külső jel is arra utal (az
említett helyet ugyanis arámi nyelven idézték), hogy e
85
forrásmű, a Máté-evangélium arámi nyelvű kézirata akkoriban
– legalábbis részben – már létezett. Ami az okkult kutatás
idevonatkozó mondanivalóját illeti, arról még szó lesz. Most
csak azért hoztuk fel, mert meg akartuk mutatni, hogy ha már
segítségül hívjuk a külső tudományt, nem szabad azt tennünk,
amit oly gyakran csinálnak, vagyis hogy mindenfélét
összehordanak, amit éppen olvasnak az urak, miközben
például a talmud-irodalmat figyelmen kívül hagyják, ami pedig
rendkívül fontos azt illetően, ami erről a dologról exoterikus
úton is megismerhető.

Látjuk tehát, hogy kívülről tekintve is eléggé jó talajon állunk,

ha a Máté-evangéliumot viszonylag korai időpontra helyezzük.
Mondhatnám, hogy ezzel már kívülről nézve is bizonyítékkal
szolgálunk, hogy a Máté-evangélium megfogalmazásában
részt vevő emberek nem állhatták időben túl messze a
palesztinai eseményektől, és ezzel még exoterikusan is
biztosítva van, hogy akkoriban nem lehetett egyszerűen csak
úgy az emberek szemébe hazudni és azt mondani, hogy
időszámításunk kezdetén Jézus Krisztus, akiről beszélnek, nem
is élt. Hiszen még fél évszázad sem telt el azóta, úgyhogy
akkoriban még lehetett beszélni szemtanúkkal, akiknek nem
lehetett meg nem történt dolgokat mondani. Ezek fontos
dolgok exoterikus szempontból, amelyeket csupán az ügy
exoterikus oldalához tartozó adalékként kívántunk
megemlíteni.
Látjuk tehát, hogy a kozmosz titkaiból kiindulva milyen
intézkedések történtek az emberiség fejlődése során, hogy a
héber nép mintegy szűrt véréből, amely a világmindenség
rendjét fogadta magába, egy olyan test jöjjön létre, amelyben
a nagy beavatott, Zarathusztra újra testet ölt. Hiszen a Máté-

86
evangélium Zarathusztra individualitásáról beszél: akiről ez az
evangélium szól, az nem más, mint Zarathusztra. De ne
gondoljuk, hogy amit a kozmikus fejlődés legmélységesebb
titkaiból mintegy kiemelünk, az a nyílt színen, mindenki szeme
előtt játszódott le. Mélységes titok fátyla fedte a kortársak
szeme elől is, és csak kevés beavatott számára volt felfogható.
Érthető tehát, hogy mélységes csend honol minden fölött, ami
akkoriban az emberiség fejlődésének legnagyobb
eseményeként történt meg. Azon pedig ne csodálkozzunk,
hogy a történészek manapság a forrásművekre hivatkozva
kijelentik, hogy ezek az iratok mélységesen hallgatnak erről az
eseményről, tekintsük ezt teljesen természetesnek.
Míg most azt írtuk le, hogyan készítették elő Zarathusztra
oldaláról az emberiség fejlődésének legnagyobb eseményét,
most egy kis időre még a nagy esemény más előkészítő
áramlatait is lelkünk elé kell állítanunk. Sok minden történt az
emberiség fejlődése során a Krisztus körül lejátszódó
eseményeket közvetlenül megelőzően és azt követően is.
Alapjában véve már jóval korábban elő volt készítve ez az
esemény Ahogyan külső oldalról készítették elő, amikor
Zarathusztra útjára bocsátotta Mózest és Hermészt, amikor
Melkizedek a Nap-misztériumból készítette elő a názáreti
Jézus külső burkát, úgy készítettek elő még valami mást is, e
nagy áramlatnak mintegy a mellékáramlatát, aminek – még ha
csak mellékáramlatként is, de – valamiképpen mégiscsak köze
van a Zarathusztrától eredő fővonulathoz. Ez a mellékáramlat
lassan készül elő azokon a helyeken, ahol a külső történetírás
is bizonyos különleges lelki fejlődésre törekvő szektákra hívja
fel a figyelmünket, amelyeket Philón „terapeutáknak” nevez. A
terapeuták egy titokzatos szektához tartoztak és arra
törekedtek, hogy belső úton tisztítsák meg a lelküket a külső
87
kapcsolatok és a külső megismerés szennyétől, hogy ezáltal a
tiszta szellemi szférákba emelkedjenek. A terapeuták
szektájának egyik elágazása volt az Ázsiában élő esszeusok
vagy esszénusok közössége, ahol tovább folyt az említett
mellékáramlat előkészítése. Az ezekbe a szektába tömörült
emberek egy bizonyos közös szellemi irányítás alatt álltak (A
kereszténység mint misztikus tény című könyvemben
találhatnak róluk egy rövid ismertetést). Tehát mind a
terapeuták, mind az esszénusok egy bizonyosfajta közös
szellemi irányítás alatt álltak. Ha pedig szellemi irányításukat
exoterikusan akarjuk megismerni, akkor vissza kell
emlékeznünk arra, amiről tavaly a Lukács-evangéliumról szóló
előadások során beszéltünk. Gautama Buddha titkát akkor úgy
említettük, ahogyan a keleti iratok exoterikusan is tárgyalják,
és azt mondtuk, hogy aki a fejlődés folyamán „buddha” akar
lenni, annak előbb „bodhiszattvává” kell válnia. Említettük,
hogy az, akit „Buddha”-ként ismerünk a történelemből, először
szintén bodhiszattva volt, és csak később vált buddhává. Fizikai
életében, 29 éves koráig Szuddhodana király fiaként még
bodhiszattva volt, és csak 29 éves korában, lelkének belső
fejlődése következtében vált bodhiszattvából buddhává. A
bodhiszattváknak egész sora van az emberiség fejlődésében,
és az a bodhiszattva, aki hatszáz évvel időszámításunk kezdete
előtt vált buddhává, egyike azon bodhiszattváknak, akik az
emberiség fejlődését irányítják. Egy olyan individualitás, aki a
bodhiszattva-rangról a buddha-méltóságra emelkedik, később
nem ölt magára újra fizikai testet a Földön. Azután láttuk,
hogyan nyilvánult meg Buddha a Lukács- evangéliumbeli Jézus-
gyermek születésekor (akit mi nátháni Jézusnak neveztük),
amikor étertestével egyesült vele. Láttuk továbbá, hogy ez egy

88
másik Jézus, nem az, akiről a Máté- evangéliummal
kapcsolatban a továbbiakban beszélünk.
Szuddhodana királyfi buddhává válását egy régi keletű fejlődés
lezárulásának kell tekintenünk. A bodhiszattva királyfi
buddhává válásával végződő fejlődés valójában ugyanahhoz az
áramlathoz tartozik, ahová az indiai szent risik is, de ennek a
bodhiszattvának a buddhává válásával ez a fejlődés mintegy le
is zárult. – Mármost amikor egy bodhiszattvából buddha lesz,
akkor az utódja lép a helyére. Erről egy régi indiai legenda is
mesél: a bodhiszattva, aki azért ereszkedik alá, hogy
Szuddhodana királyfiként emelkedjék a buddha-méltóságra,
utolsó alá- ereszkedése előtt a szellemi világokban továbbadja
utódjának a bodhiszattva-koronát. Ettől az időtől kezdve ennek
a bodhiszattvának tehát volt egy utódja, aki akkoriban vált
buddhává. Az új bodhiszattvának pedig, aki immár
bodhiszattvaként működött tovább, különleges feladata volt
az emberiség fejlődése számára. Az a feladat várt rá, hogy
szellemi úton vezesse a terapeuták és az esszénusok
mozgalmát, így tehát – mivel náluk fejtette ki hatását – azt a
bodhiszattvát tekintjük a terapeuta és esszénus közösségek
szellemi vezetőjének, aki Buddha utódja lett. Ez a bodhiszattva
Alexander Jannai király uralkodása idején – kb. i. e. 125 és 77
között – úgymond az esszénusok vezetésére egy különleges
individualitást küldött, aki nagyjából egy évszázaddal Jézus
Krisztus földi megjelenése előtt vezette az esszénus
közösségeket. Személyét jól ismeri az okkultizmus, de a külső
talmud-irodalom is.

Időszámításunk kezdete, Krisztus földi megjelenése előtt egy

évszázaddal tehát létezett egy individualitás, akinek sem a
Lukács-evangélium, sem a Máté-evangélium Jézusához nincs

89
köze: ez a személyiség volt az esszénus közösségek irányítója
és vezetője. Személyét az okkultizmus a kereszténység egyfajta
esszénus előfutáraként ismeri, de mint Jézus, Pandira fia,
vagyis Jesua ben Pandira néven a talmud irodalmában is ismert
alak. Ezt a Jézust, Pandira fiát, akiről a rosszindulatú zsidó írók
mindenfélét összehordtak, amit aztán újabban ismét előásnak,
ezt a nagy és nemes személyiséget nem szabad
összetévesztenünk – ahogyan azt néhány talmudista teszi – a
názáreti Jézussal, akiről itt szó van. Jézust, Pandira fiát mi is a
kereszténység esszénus előfutáraként ismerjük. És tudjuk,
hogy azok, akik akkoriban istenkáromlást láttak az esszénusok
tanaiban, Jesua ben Pandirát istenkáromlással és
eretnekséggel vádolták, majd előbb megkövezték, utána pedig
felakasztották egy fára, hogy büntetését még szégyene is
tetézze. Ez egy okkult, de a talmud irodalmában is előforduló
tény

Jesua ben Pandira személyében annak a bodhiszattvának a

védencét kell látnunk, aki a Szuddhodana király fiaként
Buddhává lett bodhiszattva utódja. Most már teljesen
világosak a dolgok. Egyfajta előkészületnek, a keresztény
fővonulat egyik mellékvonulatának kell tekintenünk azt az
áramlatot, ami Buddha utódjától, a mostani bodhiszattvától
indul ki, akiből később Maitreya- buddha lesz, és aki az
esszénusok közösségeibe küldte követeit. Ez az áramlat
akkoriban abban a misszionáriusban élt, aki az esszénus
közösségekben olyasmiket művelt, amit majd a következő
előadásból fogunk megismerni.

A „Jézus” nevet tehát annál az individualitásnál kell keresnünk,

akiről a Máté- és a Lukács-evangélium tudósít bennünket, de
„Jézus” a neve annak a nemes személyiségnek is, aki

90
időszámításunk előtt száz évvel az esszénus közösségben
működött, akire a rosszindulatú talmud-irodalom mindenféle
rágalmakat szórt, akit istenkáromlással és eretnekséggel
vádoltak, s akit előbb megköveztek, majd felakasztottak egy
fára.

91
Bern, 1910. szeptember 5.
[Jeshu ben Pandira és az esszénusok beavatása. A 7-es és a 12-
es szám. A kozmikus viszonylatok tükröződése az emberiség
fejlődésében. A vér titka a nemzetségek sorában és a kozmikus
tér titkai.]
Nyomatékosan hangsúlyoznunk kell, hogy Pandira-fia
Jézusnak, Jeshu ben Pandirának rokonság tekintetében semmi
köze sincs ahhoz a személyiséghez vagy individualitáshoz,
akiről mint Jézusról a Máté-evangélium, a Lukács-evangélium,
vagy bármelyik más evangélium szól. Pandira-fia Jézus az
időszámításunk kezdete előtti évszázadban élt, már jóval a
Krisztus- esemény előtt megkövezték, majd felakasztották egy
fára, nem szabad összetévesztenünk tehát semmivel sem,
amiről akkor beszélünk, ha az evangéliumokról van szó. Meg
kell még azt is jegyeznem, hogy Jeshu ben Pandira
személyének kimutatására, létének igazolására semmiféle
okkult ismeretre vagy szellemi látásra nincs szükség, ha erre
törekszik valaki, a régi héber talmud-irodalom dokumentumait
kell csupán elolvasnia. Különböző időpontokban össze is
tévesztették már az igazi Jézussal, először már az i. u. II.
században is. Bár kifejezetten hangsúlyoztuk, hogy Pandira-fia
Jézusnak ebben a vonatkozásban az evangéliumok-béli
Jézushoz semmi köze sincs, másfelől viszont mégis meg kell
állapítanunk e két személy között egy történeti, most azonban
természetesen csak szellemtudományos kutatással feltárható
kapcsolatot, amelyet azonban teljes mélységében akkor
értünk majd csak meg, ha újból ejtünk néhány szót az
emberiség fejlődéséről és vezetőiről.

92
Ha feltekintünk az emberiség nagy vezetőire, vezető
individualitásaira, végül is magasztos individualitások sorához
érünk, akiket bodhiszattváknak szoktak nevezni, mivel
leginkább Keleten alkottak róluk mintegy elméletet. Egy egész
sereg bodhiszattva létezik. Az a feladatuk, hogy az emberiség
nagy tanítói legyenek és beáramoltassák a szellemi világokból
a misztériumiskolákon át korszakról korszakra haladva az
emberiségbe, aminek az emberek érettségi foka szerint bele
kell a korszakba áramlania. Mondhatjuk, hogy az egymást
követő időszakok során a bodhiszattvák váltják egymást, a
bodhiszattva mindig az előző utódaként tevékenykedik.
Korunkban elsősorban az a két bodhiszattva érdekel
bennünket, akiket sokszor kellett már említenünk, amikor az
emberiség fejlődéséről van szó, – akiből mint Szuddhodana
királyfiból lett Buddha és aki a bodhiszattva-méltóságon utóda
lett és még ma is az, hiszen a keleti bölcsesség és a szellemi
kutatás egybehangzó állítása szerint még ezt a tisztséget tölti
be majd a következő 2500 évben is. Ez a bodhiszattva majd
csak akkor emelkedik oda, mint Buddhává magasodott elődje.
A jelenlegi bodhiszattva akkor emelkedik majd a buddha-
méltóságra, ő lesz majd a Maitreya-buddha.
Az emberiség fejlődését az egymást váltó bodhiszattvák
irányítják. A bodhiszattvák sorát pedig az emberiség fejlődése
nagy tanítómesterei sorának kell tekintenünk és nem szabad
összecserélnünk tanításaik forrásával, ahonnan megkapják,
amit az egymást követő tanítások formájában az emberiség
fejlődésének nyújtaniuk kell. A bodhiszattvákat egy
testületnek kell képzelnünk, tanításaik eleven forrását pedig a
testület középpontjának, ami nem más, mint akit „Krisztusnak”
nevez a nyelv, így tehát az összes bodhiszattva Krisztustól kapja

93
meg, amit a korszakok fejlődése során az embereknek
nyújtania kell.
Nos, a bodhiszattvának, ameddig bodhiszattva, kiváltképpen a
tanításnak kell szentelnie magát, hiszen láttuk, hogy buddha-
rangra emelkedve nem száll már többé alá, hogy fizikai testben
inkarnálódjon. Az összes keleti filozófiával összhangban
állíthatjuk, hogy az annak idején Szuddhodana királyfiként
utolsó inkarnációját fizikai testben megélt Gautama Buddha
azóta már csak étertestig alászálló testekben ölt testet. A
Lukács-evangéliumról szóló előadásokban pedig kiemeltük, mi
volt a buddhává lett bodhiszattva következő feladata. Láttuk
már, hogy amikor a Lukács-evangélium szerint Jézus
megszületett, – a Máté-evangélium Jézusával nem azonos,
úgynevezett nátháni Jézus – az akkoriban étertestben testet
öltött Buddha lénye mintegy behatolt a nátháni Jézus
asztráltestébe. A Lukács-evangélium elsősorban a nátháni
Jézust írja le. Mondhatjuk tehát, hogy ez a lény Gautama
Buddha-inkarnációja óta már nem azért volt itt, hogy tanítson,
hanem hogy elevenen tevékenykedjen. Reális, a szellemi
világból a mi fizikai világunkba ható erő lett belőle. Egészen
más, ha valaki tanításával hat, vagy eleven erővel, a növekedés
erejével. A bodhiszattva egészen addig tanítómester, míg
buddha nem lesz belőle, attól kezdve viszont eleven erő,
valamilyen vonatkozásban szervező, életet adó erővel hat. Így
hatott Buddha a nátháni Jézus szervezetére, amint ezt a
Lukács-evangélium leírja, új méltóságához mérten így
viselkedett.

A kereszténységet megelőző VI. századtól mindmáig a

Buddhává lett bodhiszattva utóda, az a bodhiszattva lépett a
nagy tanítók sorába, aki később majd a Maitreya-buddha lesz.

94
A tanítást ezért, amire az emberiségnek szüksége van azóta,
hogy Gautama Buddha, Szuddhodana király fia működött, ott
kell keresnünk, ahol az ő bodhiszattva-utóda inspirálja,
mintegy beleárasztja tanítványaiba, növendékeibe, hogy mit
közöljenek a világgal. – Tegnap már felhívtam rá a figyelmet,
hogyan választotta ki magának ez a bodhiszattva eszközül
mindazt, ami például a terapeuta- és esszénus-közösségekben
egyesült és hogy az esszénus-közösségeken belül Pandira-fia
Jézus a legfontosabb, legmagasztosabb és a legtisztább
személyiségek közé tartozott. A bodhiszattva tanítása
tartalmát mintegy az esszénusokon keresztül sugározta bele a
földi emberiségbe.
A tanítás mélyebb tartalmát illetően viszonylag hamar eltűntek
az igazi esszénus-közösségek, miután a Krisztus-esemény
lejátszódott a Földön – meggyőződhetnek róla a külső
történelemből is. Egyáltalán nem tűnhet hihetetlennek tehát,
ha azt mondom, hogy alapjában véve, lényegében a terapeuta-
és az esszénus-közösségek tették lehetővé, hogy amire
Krisztus földi megjelenése nagy és fontos eseményének
megértéséhez szükség van, lejuthasson ide a szellemi
régiókból, a bodhiszattvák szférájából. Az emberiség a
terapeuta- és az esszénus-közösségektől kapta meg a Krisztus-
esemény megértését szolgáló legfontosabb tanításokat.
Pandira-fia Jézust pedig mintegy kiválasztották arra, hogy
olyan tanításokra inspirálja a bodhiszattva, aki egykor majd a
Maitreya-buddha lesz és hatása volt az esszénus-
közösségekre, amelyek érthetővé tudták tenni a palesztinai
misztériumot, Krisztus misztériumát. Természetesen csak
szellemtudományos kutatással lehet pontosabb részleteket
megtudni a terapeutákról és az esszénusokról, a külső
történelem csak nagyon keveset tud róluk. Mi pedig most
95
bátran ki akarjuk deríteni titkaikból mindazt, amire szükségünk
van a Máté- és a többi evangélium mélyebb megértéséhez, –
hiszen antropozófusok között vagyunk, ahol elfogadják az
efféle eljárást – és úgy akarjuk leírni ezeket a titkokat, ahogyan
a szellemtudomány művelőjének kell gondolkodnia a
terapeutákról és az esszénusokról.

A legfontosabb, amiről szó volt ezeknél a közösségeknél, –

amelyek tehát egy évszázaddal a Krisztus-esemény előtt élték
virágkorukat, hogy azt tanítással készítsék elő – az a mód volt,
amellyel elérték a beavatást azoknál, akik a terapeuta- és az
esszénus-közösségek tagjai voltak. Egy olyan beavatáson
mentek át, amely különösen alkalmas volt arra, hogy a
héberségnek, Ábrahám követésének fontos voltát a Krisztus-
esemény számára szellemi látás útján értesse meg. Ez
egyenesen a terapeuta- és az esszénus-közösségek
misztériuma volt. Hitvallóit azért avatták be, hogy szellemi
látással egyenesen az imént jelzett összefüggésbe tudjanak
pontosan betekinteni. Az így beavatott esszénusnak tehát
legelőbb is teljes jelentőségében be kellett látnia, ami
Ábrahám által történt meg a héber népért, így tudta értékelni,
hogy miért kell Ábrahámot valóban a héber nép egyfajta
ősatyjának tekintenie. Az esszénusnak saját felismerésével
kellett belátnia, hogy Ábrahámba helyezték bele azt a
képességet, amiről az utóbbi órák során beszéltem, és aminek
azután sok nemzedéken át mintegy le kellett szűrődnie és alá
kellett csörgedeznie a vérrel.
Gondosan szemügyre kell vennünk egy fontos igazságot, ha
meg akarjuk érteni, hogyan történhet meg az emberiség egész
fejlődése számára valamilyen fontos dolog egy olyan
személyiség által, mint Ábrahám. Amikor arra szemelnek ki

96
valakit, hogy az emberiség fejlődése érdekében különleges
eszköz legyen, mindig szüksége van az illetőnek egy isteni-
szellemi lény közvetlen beavatkozására.
Akik Önök közül részt vettek „A rózsakeresztes misztérium”
müncheni előadásán, vagy olvasták már, („Die Pforte dér
Einweihung” – „A beavatás kapuja” – ősbemutatóján 1910.
augusztus 15-én a „Münchener Schauspielhaus”-ban) tudják,
hogy a legfontosabb drámai bonyodalmak egyike azon alapul,
hogy a hierofantosz figyelmezteti Máriát: a küldetésének csak
úgy tehet eleget, ha egy magasabb rendű lény efféle befolyása
ténylegesen megtörtént már, ami nála valóban egy
olyasvalamit vált majd ki, amit a magasabb alkotórészek
alacsonyabbaktól való elválásának nevezhetünk, és így az
utóbbiakat egy alantas szellem szállhatja meg. – Ha engednek
lelkükre hatni mindent és nem veszik félvállról, ami „A
rózsakeresztes misztérium”-ban található, az emberiség
fejlődésének nagy titkaira hívhatja fel a figyelmüket.

Mivel pedig Ábrahám volt kiszemelve rá, hogy az emberiség

fejlődése során ilyen fontos szerepet játsszon, szükség volt
nála arra, hogy szervezetébe hatoljon az, amit az emberiség az
atlantiszi korszakban a külvilágot mozgató és éltető szellemnek
észlelt. Első ízben Ábrahámnál történt ez meg és vele együtt
először nyílt lehetőség a szellemi látásmód megváltozására.
Természetesen, hogy ez megtörténhetett, egy isteni-szellemi
lény hatására volt szükség, aki mintegy beültette Ábrahám
szervezetébe a nemzedékek sorában tőle származó összes
szervezetek számára a csírát.

Annak idején azt mondta tehát az esszénus, hogy azt, ami

tulajdonképpen a héber népet olyanná alakította, hogy

97
Krisztus küldetését hordozhatta, adottság tekintetében
először az a titokzatos lény vitte véghez, akit csak akkor
találhatunk meg, ha a nemzetségek teljes során keresztül
egészen Ábrahámig jutunk fel, ahol Ábrahám szervezetének
belsejébe mintegy belesurrant, hogy azután a véren keresztül
egyfajta népszellemként működjön a héber népben. Ha tehát
az emberiség fejlődésének ezt az úgyszólván végső titkát meg
akarjuk érteni, ehhez a szellemhez kell felemelkednünk, aki ezt
az adottságot ültette el és ott kell felkutatnunk, ahol még nem
surrant bele Ábrahám szervezetébe. Az esszénus ezért azt
mondta, hogy ha az ember fel akar emelkedni a héber népet
tulajdonképpen inspiráló és megalapozó szellemhez és
teljesen tiszta voltában akarja megismerni, ha esszénus vagy
terapeuta, bizonyos fejlődésen kell keresztülhaladnia, melynek
következtében megtisztul mindattól, ami Ábrahám eseménye
óta érte az emberi lelket a fizikai világból. Mert az esszénus azt
mondta, hogy az a szellemi lény, akit az ember magában
hordoz és az emberiség létesülésében közreműködő összes
szellemi lények is csak a szellemi világban láthatók tiszta
állapotban, bennünk lakozva a fizikai, érzékelhető világ erői
beszennyezik őket.
Az esszénus véleménye szerint – ami tökéletesen igaz is a
megismerés bizonyos területén – minden egyes akkor élő
emberben benne volt mindaz a tisztátalanság, ami az előző
idők folyamán került az emberi lélekbe, és amitől nem látta
tisztán azt a bizonyos adottságot Ábrahámba ültető szellemi
lényt. Minden esszénus-léleknek meg kellett tisztulnia tehát a
nemzedékek vérében lakozó lény látását zavaró
szennyeződéstől, csak utána láthatta meg helyesen. Az
esszénusok mindenféle lelki tisztulása, lelki gyakorlata arra
vonatkozott, hogy megszabaduljon a lelkük a nemzedékeken
98
át öröklődő hatásoktól és jellegektől, ami miatt az Ábrahámot
inspiráló lényt csak homályosan láthatták, hiszen az emberben
nem egyedül csak saját legbelső szellemi-lelki mivolta van,
hanem az azt magában megzavaró és beszennyező öröklött
ismertetőjegyek is.

Kutatásukkal és szellemi szemléletükkel kiváltképpen az

esszénusok tudtak eleget tenni a szellemtudományos
törvénynek, amely szerint az átöröklés hatása csak akkor
szűnik meg igazán, ha megtesznek 42 lépcsőfokot felfelé az
ősök sorában. Örök- lünk tehát valamit apánktól és anyánktól,
egy kicsit nagyapánktól és nagyanyánktól is és így tovább, de
minél feljebb haladunk őseink sorában, annál kevesebb van
bennünk belső mivoltunk átöröklés útján létrejött
tisztátalanságaiból, 42 nemzedéken áthaladva pedig már
semmi sem marad belőlük, az átöröklés hatása eltűnik. Ezért
volt az esszénusok belső gyakorlatainak, szorgos iskolázásának
az a célja, hogy eltávolítsák vele lelkükből a 42 nemzedék során
odakerült tisztátalanságokat. Ezért kellett minden esszénusnak
súlyos belső gyakorlatokat végeznie, nehéz misztikus utat
bejárnia, ezek vezették el lelke tisztulásához 42 lépcsőfokon át.
Valóban 42 pontosan meghatározható fokozaton kellett
átmennie magában, akkor szabadult meg az érzékelhető világ
hatásaitól, mindattól, amit az átöröklés szennyezett be belső
mivoltán.
Így hágott fel az esszénus 42 lépcsőfokon át oly magasra, hogy
legbelső mivoltát, lénye központi magvát az isteniség-
szellemiség rokonának érezte. Azt mondta ezért, hogy egészen
az Istenig emelkedik fel, amikor megjárja a 42 lépcsőfokot, neki
az a fontos. Jól látta, hogyan tud felemelkedni egy isteni
lényhez, aki még nem merült bele az anyagba. Ismerte, saját

99
tapasztalatából ismerte a felvezető utat. Az akkoriban a Földön
élő emberek közül egyedül a terapeuták és az esszénusok
tudták helyesen, hogyan történt meg Ábrahámmal az esemény
Tudták, amennyiben a nemzedékeken át való öröklődésről van
szó. Tudták, hogy aki az átöröklés vonalába került lényhez fel
akar emelkedni és el akar jutni arra a helyre, ahol az még nem
merült bele az anyagba, 42 nemzetségnek megfelelő 42
lépcsőfokon kell felhágnia, akkor talál rá. Tudtak azonban még
valami mást is. Tudták, hogy ahogyan az embernek 42
nemzetségnek megfelelő 42 lépcsőfokot kell felfelé haladnia,
hogy eljusson ehhez az isteni lényhez, neki is 42 lépcsőfokon át
kell aláereszkednie, a fordított utat kell megtennie, ha le akar
kerülni az emberi vérbe. Ha az embernek 42 lépcsőfokra van
szüksége, hogy felemelkedjen az Istenhez, az Istennek is 42
lépcsőfokra van szüksége, hogy aláereszkedjen, hogy ember
legyen az emberek között.

Így tanítottak az esszénusok és közöttük mindenekelőtt Jeshu

ben Pandira, az őt inspiráló bodhiszattva hatására. Az tehát egy
esszénus tan volt, hogy 42 nemzedékre volt szüksége annak a
lénynek arra, hogy teljes ember voltáig szállhasson alá, aki
Ábrahámot arra ösztönözte, hogy szervezetébe felvegye az
isteni csírát.
Ha ezt tudjuk, ismerjük most a forrást is, ahonnan a Máté-
evangélium írója merítette ismereteit, felkutatva éppen ezt a
42 nemzetséget. Pandira-fia Jézus volt az, aki az esszénusok
figyelmét elsősorban valamire hívta fel. Egy évszázaddal előbb
élt a 42 nemzedéknyi idő lejártánál, ami csak száz év múlva
lehetett. Felhívta rá az esszénusok figyelmét, hogy a 42
lépcsőfokból álló utat csak bizonyos fokig tehették meg, ahol a
történelemhez tudnak kapcsolódni és innen kezdve csak felső

100
kegyelemmel haladhatnak rajta tovább. De eljön az ideje,
amikor ez egy természetes esemény lesz majd, megszületik
majd egy ember, akinek lehetősége lesz rá, hogy saját vérével
oly messzire emelkedjen fel, hogy alászállhasson hozzá az
isteni erő, amire szüksége van ahhoz, hogy a héber nép teljes
szellemét, Jahve szellemét megnyilatkoztassa a héber nép
vérében.

Ezzel megmutattuk, hogy a Máté-evangélium legelején lévő

nemzetségtáblázat forrása az esszénus-közösségektől eredt.
De ha tökéletesen meg akarjuk érteni ezeket a tényeket,
természetesen az egész ügynek még valamivel jobban rá kell
mutatnunk a mélyére.

Úgyszólván mindennel kétfelől találkozunk, ami az emberi

fejlődéssel függ össze, – egyszerűen azért, mert az ember
kétfelé osztott lény Ha nappali tudatállapotában találkozunk
vele, négy alkotórésze összetartozik és nem különböztethető
meg azonnal, hogyan oszlik két részre. Éjjel azonban, amikor
szintén előttünk van az ember egész mivolta, mégis világosan
két részre van osztva, a fizikai világban maradó fizikai és
étertestre és a belőlük kihúzódó asztráltestre és énre. Ebből a
két részből van mintegy összeillesztve. Míg arról van szó, hogy
mivel tartozik az ember a fizikai világhoz, voltaképpen csak a
fizikai és az étertestről beszélünk. Az ember fizikai világban
lévő összes intéznivalója, ügye, csak a fizikai és étertestére
tartozik, bár nappali ébrenléte során részt vesz bennük a többi
alkotórésze is. Ébrenléte idején énjéből és asztráltestéből hat
két másik alkotórészére, míg ha alszik, magukra hagyja őket.
Valójában azonban mihelyt elalszik, erők és lények kezdenek
hatni a világűrből, a kozmoszból és áthatják, amit magukra
hagyott, így tehát voltaképpen a kozmoszból tart tovább a

101
hatás az ember fizikai és étertestére. Azt azonban, ami
belőlünk az ágyban marad, lényünk külső oldalát, vagyis fizikai
és étertestünket voltaképpen 42 nemzedék döntötte el,
bennük öröklődött át. Ha tehát a nemzedékek sorának első
tagjától kezdve összevetünk mindent, ami az ő akkori fizikai
voltához tartozott és 42 nemzedéken haladunk át tovább, az
utolsó nemzedéket követően már semmit sem találunk meg az
első nemzedék leglényegesebb adottságaiból. Hatszor hét
nemzedék alatt dől el tehát, hogy mi van és milyen erők
működnek egy ember fizikai és étertestében. Az ebben a két
testben található összes öröklött jegyeket az elődöknél kell
keresnünk, de csak 42 nemzedéken keresztül. Tovább haladva
már semmit sem találunk belőlük, minden eltűnik, ami korábbi
nemzedékekhez tartozott. Az ember mivoltának külső oldalát
vizsgálva tehát a rajta keresztül ható erőket 42 nemzedékhez
kötöttnek találjuk.

Az emberi fejlődés tehát időben egy számszerű viszonylaton

alapul. Vizsgáljuk ezt meg, vegyük ezúttal pontosan
szemügyre. Úgy vizsgáljuk meg, ahogyan tulajdonképpen
akkor kell vizsgálnunk, ha a Máté-evangéliumban éppen a
nemzetségek sorozatát akarjuk megérteni.

Minden, ami a fizikai testre vonatkozik, 42 nemzedékhez van

kötve, mert minden, ami időbeli fejlődéshez van kötve, ami az
időt érinti, a 7-es számhoz van kötve. Ezért volt az
esszénusoknál is a 7-es számhoz kötve a fejlődés az öröklött
fizikai jegyeken túlra. Az esszénus azt mondta, hogy hatszor
hét, vagyis 42 fokozaton kell keresztülmennie, akkor ér fel a
következő hét fokozatra, tehát azokra, amelyek a 7-es szám
betetőzését, a 7 x 7 = 49 fokozatot adják ki. Ami azonban a 42.
fokozaton túl van, már nem sorolható a fizikai és az

102
étertestben ható erők és lények közé. Bár a fizikai és az étertest
teljes fejlődése valóban csak a 7-es szám törvénye szerint, 7×7
nemzedék után zárult le, az utolsó hét nemzedék számára
azonban már egy teljes átalakulást ért el, itt már semmi sem
volt meg az első nemzedékből. Azt tehát 6×7 nemzedéken
belül kell keresnünk, ami számunkra tekintetbe jön. De ha
kiteljesedik a 7-es szám, olyasvalamivel van dolgunk, amiről el
kell ismernünk, hogy új. Már nem egy emberi, hanem egy
ember feletti léttel van dolgunk azon a területen, ahová a 42
nemzedéket magunk mögött hagyva kerülünk. Hatszor hét,
mindenképpen a Földhöz igazodó nemzetséget
különböztetünk meg tehát, a rajtuk túl lévő, hetedszer hét
nemzedék a Földön túlra vezet, az már a szellemi világ számára
termő gyümölcs. A hatszor hét nemzedék után már kezd
piroslani a termés, amiből azután a hétszer hetedik
nemzedéknél gyümölcs lesz a szellemi világ számára.

Ezért mondták, akiktől a Máté-evangélium származott, hogy a

Zarathusztra által igénybe vett fizikai testnek annyira érettnek
kellett lennie, hogy 42 nemzedék után már a szellemivé,
istenivé válás küszöbénél tartson, ahol már istenként kell
tisztelni. – Ez tehát már a 43. nemzedék kezdetére esik, de nem
kezd bele, hanem rajta keresztül egy másik lény érvényesül, –
a názáreti Jézus, aki mint Zarathusztra szelleme ölt testet a
Földön. Így történt meg a számok titkának beteljesülésével
minden, ami a názáreti Jézusban a legalkalmasabb testet, a
legmegfelelőbb vért adhatta Zarathusztra lelkének. Ezzel az
emberiség fejlődése számára a fizikai és étertest
vonatkozásában minden elő volt készítve.

Az embernek azonban nem csak fizikai és éterteste van, hanem

asztrálteste és énje is, és így annak az embernek is, akinek a

103
Krisztus-lényt kellett hordoznia. Nem csupán a fizikai és az
étertest megfelelő előkészítésére kellett tehát megtenni
mindent, hanem az asztráltest és az én megfelelő
előkészítésére ugyanúgy meg kellett mindent tenni. Egy ilyen
nagy esemény számára ez nem volt keresztülvihető egy
személyen: két személyen kellett megtörténnie. A fizikai és az
étertestet annál a személynél készítették elő, akiről
mindenekelőtt a Máté-evangélium szól, az asztráltestet és az
ént pedig annál, akit a Lukács-evangéliumból nátháni Jézusnak
ismerünk és aki élete első éveiben még egy másik személy volt.
Míg a Máté-evangéliumban szereplő Jézus megfelelő fizikai és
étertestet kapott, a Lukács-evangéliumban szereplő Jézusnak
megfelelő asztráltestet és én-hordozót kellett kapnia. Ez
utóbbi hogyan történhetett meg?

Láttuk, hogy teljesen meghatározott módon kellett

előkészíteni 42 nemzedék erőit, hogy a Máté-evangélium
Jézusa számára szükséges alkotórészek létrejöhessenek. Elő
kellett azonban készíteni az asztráltestet és ént is, hogy később
megfelelő módon kerülhessenek össze. Beszélünk majd még
róla, hogyan kerülhettek össze. – A Lukács-evangélium
Jézusánál is megfelelő előkészületeket kellett tehát tenni.
Vizsgáljuk meg ehhez az alvó állapot természetét.
Alacsonyabb szellemi látásból eredő mesebeszéd, –
mondottam – hogy az alvó ember fizikai és éterteste közelében
lebegő ködfelhőben egész asztrális és én-volta benne van.
Mert a valóság az, hogy amikor az ember kilép alvó állapotában
fizikai és étertestéből, az egész kozmoszba kiterjed, oda, ami
kozmoszunkhoz tartozik. Az alvás titka az is, hogy a csillagok
világából kivonjuk az egész kozmosz legtisztább erőit, majd
felébredéskor, amikor fizikai és étertestünkbe újra bele kell

104
merülnünk, magunkkal hozzuk onnan – ezért beszélünk a
csillagok világára kiáradt, asztrális testről – és új erőkre
ébredve kelünk fel attól, amit fel tudtunk szívni magunkba a
teljes kozmoszból.

Minek kell ma történnie az emberrel, – de ez Jézus Krisztus

idejében is hasonló módon történt – ha magasabb értelemben
véve lesz szellemi látó? A mai normális körülmények között az
ember, ha asztráltestével és énjével kihúzódik fizikai és
étertestéből, elveszti tudatát. A szellemi látónak azonban
olyan helyzetbe kell hoznia tudatát, hogy fizikai és étertestéből
kihúzódva, pusztán csak asztrálteste és énje eszközeivel lásson.
Ekkor a szellemi látó tudata hozzáfér a csillagok világához és
észleli, mi van benne, sőt, nemcsak észleli, hanem fel is
emelkedik bele. Az embernek a világűr szellemi látással való
észlelését lehetővé tevő lépcsőfokokat ma is ahhoz hasonlóan
kell végigjárnia, ahogyan az esszénus-tudat emelkedett fel oda
az idő 7-es számon alapuló sorozatán keresztül.

Sokszor rámutattam már, honnan fenyegeti veszély mind az

egyik, mind a másik irányú fejlődést. Alapjában véve az
esszénusok azért merültek bele a fizikai és az étertestbe, hogy
a 42 nemzedéken végighaladva találjanak rá az Istenre. Olyan
volt ez náluk, mintha valaki felébredne és nem a világot látná
maga körül, hanem azért merülne fizikai és étertestébe, hogy
az ő erőiket lássa meg, vagyis a külsejét belülről észlelje. Ha
felébred az ember, nem tudatosan merül bele fizikai és
étertestébe, megóvja ettől, hogy tudata a környezete és nem
a fizikai és az étertest erői felé fordul a felébredés pillanatában.
Az esszénusoknál az volt lényeges, hogy megtanulták, hogyan
észleljék a 42 nemzedékből származó összes erőket, hogyan
tekintsenek el a külvilágban láthatóktól, hogyan merüljenek

105
bele saját fizikai és étertestükbe és ott hogyan lássák meg, mi
élt bennük a 6 x 7, vagyis 42 nemzedék titkának szellemében.
Ha az ember a kozmoszba akar felemelkedni, ha az egész
kozmosz alapjául szolgáló, még hatalmasabb titkokat akarja
megismerni, felfelé is hasonló életet kell élnie. Saját belső
világába merülve csupán az a veszély fenyegeti, hogy az ott
lévő erők, a vágyak, a szenvedélyek ragadják magukkal és
mindaz, ami még a lelke mélyén van és amire rend szerint
ügyet sem vet, amiről sejtelme sincs, mert a külső nevelés
általában véve távol tartja az ilyen erők ismeretétől. Nincs is rá
lehetősége tehát, hogy elragadtassa magát velük, hiszen
amikor felébred, tekintetét azonnal az előtte felmerülő
külvilág vonja magára. Amikor tehát saját belső világába merül,
az a veszély fenyegeti, hogy mintegy saját természete
legalacsonyabb ösztönei és önös erői kerítik hatalmukba, míg
az egész kozmoszra kiterjedve egy másfajta veszélynek van
kitéve. Ezt a veszélyt le sem írhatjuk pontosabban, csak úgy ha
azt mondjuk, hogy aki átéli a pillanatot, amikor nem tudattalan
állapotban, hanem annyira tudatosan alszik el, hogy
asztrálteste és énje a szellemi világ észlelésére szolgáló eszköz,
a hatalmas káprázat veszélye fenyegeti, mintha vakító
napsugarak kerülnének a szemébe. Elvakítják a hatalmas
benyomások és mindenekelőtt hallatlanul zavarba ejtő voltuk.
Ahogyan a hatszor hetes szám titkának kellett neveznünk a
lépcsőfokokat, amelyeket végig kellett járnunk, hogy
megismerjük a fizikai és az étertestben öröklött összes
jegyeket, van a számoknak egy olyan titka is, amellyel a
kozmikus titkok, a nagy világ titkainak ismeretéhez jutunk.
Ehhez a titokhoz ismét úgy férkőzhetünk a legjobban hozzá, ha
kint a kozmoszban lévő mozgásokat és konstellációkat, a

106
magukban a csillagokban meglévő kifejezésformákat vesszük
igénybe, ami a csillagokban mintegy meg van írva. – Ahogyan
az ember belső világának titkaihoz 6×7 lépcsőfokon át jutunk
el, 12 x 7, vagyis 84 lépcsőfokon át érünk fel a világűr szellemi
titkaihoz. A 12 x 7, vagyis a 84 lépcsőfokot megjárva jutunk el
arra a pontra, ahol már nem vakít el minket a kozmikus
szellemi erők labirintusa, ott nyerjük el csak igazán az ahhoz
szükséges nyugalmat, hogy a hatalmas labirintusban
kiismerjük magunkat, hogy ezt a labirintust áttekintsük.
Bizonyos értelemben ezt tanították az esszénusok is.

Ha a leírt módon lesz az emberből szellemi látó, elalvásakor

beleárad abba, amit a 12 x 7-es szám titka fejez ki. A 12 x 7-nél
azonban már a szellemiségben van, mert amikor a 11 x 7-et
befejezte, elérkezett a titok határához. Ugyanúgy a
szellemiségen belül van már a 12 x 7 is, mint a 7×7. Aki ezt az
utat meg akarja járni, 11×7 lépcsőfokra van szüksége, hogy a
szellemi világba érkezzen, vagyis asztráltestének és énjének
11×7 fokozaton kell keresztülmennie. Ezt fejezi ki csillagírással,
ha a 7-es számot a bolygók számából, amin pedig a világűrben
kell keresztülmennie, az Állatöv 12 csillagképének számából
veszi. Ha beleéli magát a világűrbe, úgy kell keresztülhaladnia
7 x 12, illetve 7×11 fokozaton, míg a szellemiségbe jut, ahogyan
a 7 bolygó áll, takarva a 12 csillagképet.
Ha képet akarnak alkotni róla, szellemi környezetüket az
Állatöv 12 képében képzelhetik el, emberrel a közepén. A
szellemiség azonban annyira kiterjedt, hogy ha az ember el
akarja érni, nem kezdhet el mintegy a középpontból
szétáradni, hanem spirálisan kell terjeszkednie, hét fordulatot
mintegy csigavonalban kell megtennie és minden fordulatnál
érintenie kell mind a 12 csillagképet, vagyis 7 x 12 pontot kell

107
érintenie. Az ember fokozatosan, csigavonalban terjeszkedik ki
a koszmoszba – természetesen az ember élményének mindez
csak a jelképe – amikor pedig már hetedszer járja körbe a 12
csillagképet, az isteni szellemiséghez érkezik. Ekkor azután
ahelyett, hogy a saját központjából a kozmoszba kifelé
tekintene, a szellemi peremről, a 12 pontból befelé tekint és
onnan tudja nézni, mi van a külvilágban. Ezt kell átélnie, ha
látni akarja, mi van a világban. Egy szempont nem elegendő,
12 szempontra van szükség. Aki fel akart hatolni az isteni
szellemiséghez, 11×7 fokozaton kellett áthaladnia, 11 x 7
lépcsőfokon kellett felvezetnie énjét és asztráltestét. Amikor a
12 x 7-ikhez érkezett, már a szellemiségben volt.
Így kellett az asztráltestnek és az énnek 12 x 7, illetve 11×7
fokozaton áthaladnia, ha el akart jutni az istenséghez. Ha
viszont az istenség kíván alászállni és egy emberi ént
alkalmassá akar erre tenni, szintén 11×7 fokozaton kell
aláereszkednie.

Ha tehát a Lukács-evangélium azokat a szellemi erőket akarta

leírni, amelyek az asztráltestét és az énjét tették alkalmassá
Krisztus hordozására, azt kellett leírnia, hogyan szállott 11×7
fokozaton alá az isteni-szellemi erő. Valóban ezt is írja le. De
mivel a Lukács-evangélium azt a másik személyiséget mutatja
be, akinek az asztráltestét és az ént készítették elő, nem 6×7
nemzedéket sorol fel, mint a Máté-evangélium, hanem 11×7
fokozatot, amelyen maga az Isten vezeti le azt, – az evangélium
ezt kifejezetten meg is mondja – ami a Lukács-evangéliumban
leírt Jézus individualitásában lakozott. Ha összeszámolják a
Lukács-evangéliumban közölt és emberekből álló
lépcsőfokokat, akiken keresztül vezetik le az isteni erőt, 77
fokozatot kapnak (Lukács 3, 23-38).

108
Mivel a Máté-evangélium a fizikai és az étertestet kialakító
isteni erő alászállása közben történő működésének titkát írja
le, benne a 6 x 7-es számnak kell uralkodnia. A Lukács-
evangéliumban pedig a 11 x 7-es számnak kell feltűnnie, mert
az asztráltestet és az ént átalakító isteni erő alászállását írja le.
Látható belőle, micsoda mélységekből kerültek elő ezek a
dolgok, hogyan közöl valóban beavatási titkokat a Máté- és a
Lukács-evangélium, a lépcsőfokok sorozatát az isteni
szellemiség átszállásakor egy emberi individualitásba és
kiszállásakor a kozmoszba.

Holnap beszélünk majd arról, hogy miért jött létre egy

nemzetségsorozat a Lukács-evangéliumban is és hogy abban
az időben, amikor csak kevés embert tanítottak meg Jézus
Krisztus titkára, miért közölték velük, hogy Istentől és Adámtól
le egészen a Lukács-evangéliumban leírt Jézusig 77 nemzedék
volt.

109
Bern, 1910. szeptember 6.
[A Lukács-evangéliumbeli és a Máté-evangéliumbeli Jézus
átöröklésvonalának nemzetségsora. Fokozatok az isteni-
szellemiség behúzódásakor egy emberi individualitásba és
kitágulásakor a kozmoszba. Az ember isteni-szellemi mivolta és
a földi Ádám. A nemzetségek vérében csörgedező, személyeket
összekötő emlékezet. A názárénusok és az esszénus
települések. Jeshu ben Pandira tanítványai. Mathai és Nezer. A
két Jézus-gyermek.]

Aki kezébe veszi a Lukács-evangéliumot és szemügyre veszi azt

a fejezetet, amelyben a benne tárgyalt Jézus származását a
korábbi nemzedékekre vezeti vissza, minden további nélkül
világosan láthatja, hogy az evangélista szándéka megegyezik a
tegnap mondottakkal. Amikor arról volt szó, hogy úgyszólván
ugyanabban az értelemben véve, ahogyan egy isteni
erőlénynek át kellett hatnia a salamoni Jézus fizikai és
étertestét, szintén át kellett hatnia egy isteni erőlénynek,
annak a személyiségnek az asztráltestét és az énjét, akit a
nátháni Jézusnak, a Lukács-evangélium Jézusának ismerünk.
Világosan mondja a Lukács-evangélium, hogy ez az isteni
erőlény attól lett az, ami, hogy az átöröklés egyenes vonalban
áramlott lefelé az összes nemzedékeken keresztül az emberré
válásnak arról a fokáról, ahol az ember a földi léten belül még
nem lépett be egyszer sem egy földi, fizikai és érzékelhető
inkarnációba. Látjuk, hogyan vezeti vissza Jézusa származását
a Lukács-evangélium nemzedékeken át Ádámig, az Istenig. Ez
azt jelenti, hogy ha ezt a princípiumot a nátháni Jézus
asztráltestében és énjében meg akarjuk találni, az embernek
egy olyan állapotáig kell emelkednünk, amikor még nem vette

110
fel magába egy fizikai és érzékelhető földi inkarnáció, még nem
ereszkedett alá az isteni-szellemi létből, hanem annak a
szellemi szférának az ölében volt még, ahol még Istenhez
tartozó, isteni lénynek nevezhetjük. Összes antropozófiai
fejtegetésünk értelmében a régi lemúriai korszaknak arra az
időpontjára kell utalnunk, amelyről meg kell állapítanunk, hogy
akkor még nem öltött testet az ember a Föld elemeiben,
hanem egy isteni-szellemi szférában volt még. A Lukács-
evangélium valóban egészen azokig az időkig követi Jézusát,
amikor az ember isteni természetű volt és még az sem hatott
rá, amit luciferi befolyásnak nevezünk.

Azok a misztériumok, amelyek tanítványaikat egészen addig a

beavatásig vezették, amelyet tegnap a kozmikus űr nagy titkai
ismeretének írtunk le, valóban túl akarták vezetni az embert
mindazon, ami földi, jobban mondva azon, amivé az ember a
földiektől lett. Azt akarták megtanítani, hogyan láthatják a
világot, ha nem azokkal az eszközökkel nézik, amelyeket azóta
kapott meg az ember, amikor a luciferi hatás már működni
tudott. A misztérium tanítványai számára elsősorban az volt a
nagy kérdés, hogyan néz ki szellemi látással a világmindenség,
amikor az ember megszabadul a fizikai és az étertesttel való
érzékeléstől és mindattól, ami a földi világból juthat el hozzá.
Mielőtt az ember először öltött volna földi testet magára, –
hogy a Biblia, de különösen a Lukács-evangélium szellemében
szóljunk: mielőtt „földi Ádámmá” lett, – ez volt a természetes
állapota. Csak kétféleképpen lehet tehát az emberből isteni-
szellemi ember. – A nagy misztériumok magas fokú beavatása
az egyik, a másikat viszont nem lehet a Föld valamelyik
tetszőleges korszakában valóra váltani, hanem az emberi lét
egy elemi fokán volt meg, mielőtt az isteni ember
aláereszkedett volna a lemúriai korszakban abba, amit a Biblia
111
„földi embernek” nevez, mert „Ádám” a „földi embert” jelenti,
aki nem isteni-szellemi természetű már, hanem földi elemekbe
öltözött.
De ha kimondunk ilyesmit, fel is tűnhet valami. Az, hogy
mindamellett csak 77 nemzedéket említenek, a lét, az
öröklődés 77 fokozatát. Már a Máté-evangéliumnál is
feltűnhetne valakinek, hogy Ábrahámtól Krisztusig 42
nemzedéket említenek csupán, holott utánaszámolhatnának,
hogy az egy nemzedékre eső évek átlagértéke szerint nem
futná ki Ábrahámig. De ha valaki ezt mondaná, azt is tekintetbe
kellene vennie, hogy korábban, a pátriárkák régebbi, Salamont
és Dávidot megelőző korában joggal vettek hosszabb időszakot
egy nemzedéknyi időnek, mint később. Ha a történeti
adatokkal csak valamennyire is zöld ágra akarunk vergődni,
három nemzedékre – például Ábrahámra, Izsákra és Jákobra –
nem számíthatunk annyi időt, amennyi a három nemzedék
együttes idejének átlaga most lenne, hanem körülbelül a
hármat együtt 215 évben kellene megállapítanunk. Ez az
okkult kutatás eredménye is. Az Adámtól Ábrahámig terjedő
nemzedékek részére még világosabban kiderül az a tény hogy
a régebbi korokban az egy nemzedékre eső időt hosszabbra
kell szabnunk mai idejüknél. A nemzedékek Ábrahámtól lefelé
vezető soránál már mindenki tisztában lehet vele maga is, hogy
az egyes nemzedékek számára hosszabb idő van megszabva,
hiszen a pátriárkáknak, Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak
már mindig magas életkort tulajdonítanak, amikor fiuk, az
örökösük megszületik. Míg ma nemzedékenként általában 33
évvel számolnak, addig a Máté- evangélium írói joggal
számítottak 75-80, vagy még több évet egy-egy nemzedékre a
régebbi korokban. De hangsúlyoznunk kell, hogy a Máté-
evangélium Ábrahámig egyes emberekre gondol. Viszont ha az
112
Ábrahámnál feljebb lévő és a Lukács-evangéliumban felsorolt
neveket vesszük számba, már nem egyes emberekről van szó.
Itt mindenképpen emlékeztetnünk kell valamire, ami még
akkor is igaz, ha az emberek mai materialista gondolkodása
számára hihetetlennek is tűnik talán.

Amit ma emlékezetünknek, összefoglaló tudatunknak

nevezhetünk, a belső mivoltunk változatlanul megmaradó
részére való emlékezés ma egy átlagembernél csak az első
gyermekévekig nyúlik vissza. A modern ember, életét
visszafelé követve, úgy találja, hogy az emlékezete valahol
megszakad. Van aki jobban, van aki kevésbé emlékszik a
gyermekkorára. De mai emlékezetünk mindenképpen csak az
egyes, személyes életre szorítkozik, de teljesen, egészen a
születésünk napjáig még azt sem öleli fel. Ha eszünkbe jut,
hogy egyáltalán milyen lelki képességei, tudatbeli sajátosságai
voltak a régi időkben az embernek, ha emlékszünk rá, hogy az
emberiség fejlődését visszafelé követve olyan korokra
bukkanunk, amikor egy bizonyos fokú szellemi látás az ember
normális tudatállapota volt, azon sem fogunk már csodálkozni,
hogy ezekről az aránylag közeli időkről azt mondhatjuk, – amit
a szellemi kutatás meg is erősít – hogy a tudati viszonyok az
emlékezőképességet illetően teljesen mások voltak régen,
mint lettek később.
Ha tehát visszamegyünk a Bibliában az Ábrahám korának
nevezett idő elé, az egész lelkiállapot, de különösen az
emlékezőképesség teljesen más lesz, mint a későbbiek során.
Ha pedig Ábrahámtól még távolabbra, az atlantiszi korszakra
nyúlunk vissza és még azon is túl, azt kell mondanunk, hogy
akkoriban teljesen más volt az emlékezőképesség.
Mindenekelőtt nem csak egy élet személyes élményeire

113
emlékeztek vissza, hanem születésükön túl arra is, amit apjuk,
nagyapjuk, többi ősük élt meg. Az emlékezés olyasvalami volt,
ami nemzedékek egész során át csörgött végig a vérrel együtt
és csak később zsugorodott össze egyes korokra és az egyes
életre.

Amikor pedig a korábbi idők során neveket használtak, – ma

külön tanulmányozást érdemelne a régi idők névhasználata –
az ilyen neveken valami teljesen mást kell értenünk, mint amit
ma füzünk a nevekhez. Amit pedig erről az exoterikus
nyelvészet ma mondani tud, valóban dilettáns dolog. Azelőtt
egészen másképpen használták a neveket. Egyáltalán nem is
alkothattak volna maguknak olyan fogalmat róluk, hogy
kívülről tudták volna összekapcsolni őket a dolgokkal vagy a
lényekkel, ahogyan ezt ma teszik. Régen a név a lényhez illő
dolog volt, lényegének megfelelően függött össze a lénnyel
vagy a dologgal, és belső jellegét fejezte ki hangokban.
Akkoriban a név a lény hangokban való utócsengése volt. A mi
korunknak erről már fogalma sincs, különben nem jöhetnének
létre olyan írások, mint Fritz Mauthner „Kritik der Sprache” (A
nyelv kritikája) című könyve, amely kiválóan tekintetbe veszi az
utóbbi évek összes újabb kutatását, tudományos bírálatát a
nyelvről, de azt már nem, mi volt a régi idők számára lényeges
a nyelvben. Régebben a nevet semmiképpen sem személyes
életén belül az egyes emberre alkalmazták, hanem arra, amit
az emlékezőképesség tartott össze, addig használták, amíg az
illető emlékezete tartott. Így például Noé nem egy külön
ember, hanem a Noé név azt jelenti, hogy egy különálló ember
elsősorban a saját életére, majd születésén túl az apja,
nagyapja és a többi őse életére is emlékszik mindaddig, amíg
tart az emlékezete. Ugyanazt a nevet használták az emberek
olyan sorára, ameddig az emlékezés fonala tartott. Ádám,
114
Seth, Énoh szintén annyi személyt egybefoglaló nevek,
amennyit a visszaemlékezés során össze lehetett tartani az
emlékezőképességgel. Amikor tehát régente azt mondták,
hogy valakit Énohnak neveznek el, azt akarták mondani, hogy
egy olyan személyiség jött létre, akinek az apját másképpen
nevezték, ő már az emlékezés új fonala, a korábbi
személyiségekre nem emlékezik már. De az emlékezés új
fonala az először Énohnak nevezett személy halálával nem
szakadt el, apáról fiúra szállt és még tovább is, míg végül létre
nem jött újból az emlékezés egy újabb fonala. Amíg az
emlékezés fonala tartott, mindig ugyanazt a nevet adták. A
nemzedékek sorában tehát különböző személyeknek közös
volt a nevük, például amikor Ádámról van szó.
A Lukács-evangélium természetesen a neveket ebben az
értelemben használja, hiszen azt akarja mondani, hogy az
isteni-szellemi létnek egészen odáig kell követnünk azt az
erőlényét, aki a nátháni Jézus énjébe és asztráltestébe merült,
míg az ember először földi testet nem öltött. A Lukács-
evangéliumban tehát elsősorban egyes személyek nevei
állnak. De ha Ábrahámon túljutunk, abba a korba érünk, ahol
már tovább tart az emlékezés és valóban úgy foglalnak össze
egy név alatt több személyt az emlékezőképességgel, mintha
egyetlen én lenne.
Így lesz majd könnyebb önöknek valóban nagyon hosszú
időszakokra kiterjedőnek tekinteni a Lukács-evangéliumban
felsorolt 77 nevet, valóban egészen odáig terjedőknek, amikor
először inkarnálódott egy fizikai és érzékelhető emberi testben
az a lény, akit az ember isteni-szellemi mivoltának
nevezhetünk. Még másvalamit is meg kell találnunk benne. Aki
a nagy misztériumokban a 77 fokozaton keresztül elérte, hogy

115
lelkét megtisztította mindattól, amit földi léte során felvett
magára az emberiség, olyan állapotba került vele, amely ma
csak úgy lehetséges, ha testétől mentesen, asztráltestében és
énjében tud élni. Akkor tud szétáradni arra, amiből maga a
Föld is keletkezett, a környező kozmoszra, az egész kozmikus
rendszerre. Ekkor érte el az isteni-szellemi erőlényt, aki a
nátháni Jézus asztráltestébe és énjébe költözött.

A nátháni Jézusban azt kellett ábrázolni, amije az embernek

nem földi, hanem mennyei viszonyokból van. A Lukács-
evangélium tehát a Jézusának asztráltestét és énjét átható,
impregnáló isteni-szellemi lényt írja le, míg a Máté-evangélium
azt az isteni-szellemi erőlényt, aki egyfelől Ábrahámban fejtett
ki hatást, hogy a Jahve-tudat belső szerve létrejöjjön, másfelől
pedig ugyancsak ő hatott 42 nemzedéken át a fizikai és az
étertestben és ott ezzel a 42 nemzedékkel egy öröklődés-
vonulatot fogott össze.
Már tegnap említettem, hogy ezeket a tanokat, különösen a
Máté-evangéliumnak a názáreti Jézus vérének eredetéről szóló
tanokat hogyan ápolták, hogyan értették meg azokban a
közösségekben, amelyeket terapeuta- és esszénus-
közösségeknek nevezhetünk, és hogyan tevékenykedett a
terapeuták és az esszénusok között Jeshu ben Pandira, a nagy
tanítómester, akinek Jézus Krisztus korszakát kellett
előkészítenie. Legalábbis néhányat közülük elő kellett
készítenie arra, hogy egy bizonyos időpont lejártával,
nevezetesen Ábrahám után 42 nemzedékkel a héber nép olyan
messzire jut majd, hogy Zara- thusztra individualitása testet
ölthet Ábrahám vonalának egyik sarjában, Dávid házából a
salamoni vonal egyik sarjában. Ezt már előre megtanították.
Természetesen ehhez akkoriban misztériumbeli tapasztalat

116
kellett és nem csak tanították az esszénus-iskolákban, hanem
olyan növendékek is voltak ott, akik már valóban felhágtak 42
lépcsőfokon és így szellemi látással érzékelhették, milyen volt
a 42 lépcsőfokon aláereszkedett szellemi lény Erről kellett
megfelelő tanításokkal felvilágosítani a világot. Az
esszénusoknak kellett arról gondoskodnia, hogy legalább
néhányan megértsék, mi lesz majd Krisztus.

Említettük már, milyen sajátos utat tett meg az abban a vérben

testet öltött emberi individualitás, amelynek összetételéről a
Máté-evangélium beszél. Tudjuk, hogy a Zarathusztra vagy
Zoroaszter néven ismert, már eleve nagy tanítómester azt
tanította Keleten, amit kellőképpen megvizsgáltunk és ami
egyenesen alkalmassá tette erre az inkarnációra. Tudjuk, hogy
ő vezette be a Hermész-kultúrát Egyiptomban azzal, hogy e
célból feláldozta asztráltestét, amelyet azután Hermész kapott
meg. Tudjuk továbbá, hogy akkori étertestét is feláldozta,
amelyet Mózes számára őriztek meg, Mózes Zarathusztra
étertestét hordozta magában, hogy kultúráját megteremtse.
Zarathusztra pedig később továbbra is inkarnálódhatott más
asztrál- és étertestekben. Bennünket majd különösen Zaratasz
vagy Nazaratosz nevű inkarnációja érdekel Kaldeában, az i. e.
6. században, ahol káld bölcsek és mágusok voltak a
tanítványai és ahol a babiloni fogság idején különösen a
legbölcsebb héber okkult tanítványok kerültek vele
kapcsolatba. A rákövetkező 600 év alatt a káld okkult iskolák
telve voltak a Zaratasz vagy Nazaratosz személyében élő
Zarathusztrától származó hagyományokkal, ceremóniákkal és
kultuszokkal. A káld, babiloni, asszír és a többi okkult iskolák
összes, Ázsiának azon a részén élt tanítványai a
legmagasztosabban tisztelték nagy tanítómesterüknek,
Zarathusztrának Zarataszra vagy Nazaratoszra változott nevét.
117
Sóvárogva vártak nagy Mesterük és vezetőjük legközelebbi
inkarnációjára, mert tudták, hogy 600 év múlva majd újra
megjelenik. Ismerték újramegjelenésének titkát, a jövőből
beléjük világító fénysugárként élt bennük.

Amikor pedig közeledett az idő, a vér Zarathusztra új

inkarnációjához elő volt készítve, a három küldött, a három
bölcs napkeleti mágus útra kelt. Tudták, hogy csillagukként
vezeti majd el őket Zarathusztra tisztelt neve oda, ahol újból
testet kell öltenie Zarathusztrának. A nagy tanítómester széllé-
mi lénye maga vezette mint „csillag” a három mágust a Máté-
evangéliumbeli Jézus szülőhelyére. – Az exoterikus nyelvészet
még azt is alátámaszthatja, hogy emberi individualitások
megnevezésére valóban használták régente a „csillag” szót. Az,
hogy magát Zarathusztrát kell értenünk a bölcseket vezérlő
csillag alatt, nemcsak a szellemi kutatásból derül ki, amely a
maga forrásaiból mindennél világosabban megmondja, hogy a
három mágus annak idején a Zoroaszter-csillagot, Zoroasztert,
az „arany csillagot” követte, amely oda vezette őket, ahol újból
testet akart ölteni, hanem abból is, hogy a „csillag” szót
kimagasló emberi individualitások megjelölésére is használják,
– mint mondottuk, a tényt a nyelvészet is alá tudja támasztani.

Hat évszázaddal időszámításunk előtt tehát a keleti mágusok

együtt voltak azzal az individualitással, aki a Máté-
evangéliumbeli Jézusként öltött testet. Maga Zarathusztra
vezette őket oda, ők pedig követték a jelét. Mert úgyszólván
Zarathusztra, a mágusokat irányító, Palesztina felé vonuló
csillag vándorlása vezette útjukon a mágusokat a keleti, a káld
misztériumoktól Palesztinába, ahol Zarathusztra a
legközelebbi inkarnációjára készülődött.

118
Zarathusztra, Zaratasz vagy Nazaratosz eljövendő inkarnációja
titkát a káld misztériumokban is ismerték. A héber nép vérének
titkát azonban – amelynek Zarathusztra új testisége számára
kell alkalmasnak lennie, ha közeleg a megfelelő időpont – azok
tanították, akik az esszénus misztériumokban a 42 lépcsőfokon
át mintegy felmagasodtak.

Alapjában véve tehát kétféle ember tudott valamit egyelőre a

Máté-evangéliumbeli Jézus titkáról. Zarathusztra oldaláról a
káld beavatottak ismerték a titkot, rámutatva az
individualitásra, akinek a zsidóságban kell testet ölteni, viszont
a vér oldaláról, a külső oldalról, a test oldaláról az esszénusok
ismerték. Létezett tehát egy tan, amelyet nagyjából már több
mint száz éven át tanítottak az esszénus iskolákban, a Máté-
evangéliumbeli Jézus eljövetelének tana, akinek egyszer majd
eleget kell tennie az összes feltételeknek, amelyekről már
beszéltem és még másoknak is, amelyeket – mondjuk – a
következőképpen jellemezhetünk.

Az esszénusok hosszú idő elteltével, lelke megtisztítása és sok

lelki gyakorlat után vezették tanítványukat felfelé a 42
fokozaton, hogy mintegy lássák a fizikai és az étertest titkait.
Akinek itt kellett megszületnie, ebben a vérben kellett testet
öltenie, fentről szállott alá, birtokában volt már azoknak a
képességeknek, amelyeket az esszénus-tanítvány hosszú és
nehéz próbatételek után, 42 fokozaton keresztül érhetett csak
el. Arról viszont, aki ott alászállott, azt kellett mondaniuk, hogy
már eleve megvolt a képessége ahhoz, hogy ilyen adottságokat
fejlesszen ki. – Veleszületett adottságok voltak, – mondták az
esszénus-közösségek- ben, ahol a lélek megtisztítása céljából
végzett gyakorlatok alapjában véve egyfajta okkult iskolázás

119
folytatását képezték, ami egyébként ősidők óta megvolt a
zsidóságon belül is.
A zsidók között mindig voltak olyan emberek, – már a
terapeuta és az esszénus szekták létrejötte előtt is – akiket
nazarénusoknak neveztek és ami abból állt, hogy teljesen
meghatározott módszereket alkalmaztak lelkük és testük
fejlesztésére. A nazarénusok főként egy bizonyos diétából álló
módszert alkalmaztak, ami bizonyos vonatkozásban ma is
hasznos, ha valaki gyorsabban akar előbbre jutni lelki
fejlődésében, mint az egyébként lehetséges. Különösen a
húsevéstől és a borivástól tartózkodtak teljesen. Így
teremtettek maguknak lehetőséget egy bizonyos
könnyebbségre, mert a húsételek a szellemileg törekvő embert
valóban képesek feltartóztatni a fejlődésben. Valóban úgy van,
hogy a tartózkodás a húsfogyasztástól mindent megkönnyít, –
amivel nem kívánok propagandát csinálni a
vegetáriánusoknak. Az ember lelkileg ellenállóképesebbé
válhat, a fizikai és az étertestből érkező ellenállások, gátlások
legyűrése során erősebbnek bizonyulhat, ha elhagyja a
húsételeket. Tűrőképesebb, kitartóbb lesz. Természetesen
nem attól, hogy pusztán csak tartózkodik a húsevéstől, hanem
elsősorban attól, hogy lelkében teszi magát erősebbé. Ha
csupán nem eszik húst, akkor csak fizikai testén változtat, ha
pedig a lélek oldaláról nincsen meg az, aminek meg kellene
lennie és aminek át kellene hatnia a fizikai testet, egyáltalán
nincs is különösebb értelme tartózkodni a húsevéstől.
A nazarénus szekta tehát megmaradt, de az esszénusok sokkal
szigorúbb formában folytatták előírásaikat, még egészen más
dolgokkal is kiegészítették, hozzávették mindazt, amiről
tegnap és tegnapelőtt beszéltem. De különösen a húsevéstől

120
tartózkodtak a legszigorúbban. Ezzel viszonylag gyorsan érték
el, hogy az ilyen emberek kitágítsák emlékezésüket,
végigtekintsék felfelé a 42 nemzedéket, belelássanak az
Akasha-krónika titkaiba. Egy ág eredő-rügyének nevezhetjük,
mi lett belőlük, rügynek egy fán, egy növényen, ami sok
nemzedéken végigtekeredik. Nem csupán olyasmik voltak, ami
az emberiség fájáról vált le, érezték a szálakat, amelyek az
emberiség többi részének fájához köti őket. Kissé mások
voltak, mint akik leváltak a törzsről és emlékezetük az egyes
személyekre korlátozódott. Az ilyen embert még az esszénus-
közösségeken belül is „élő ágnak” hívták, nem levágott ágnak.
Olyan emberek voltak, akik a nemzedékek során belül érezték
magukat, nem pedig az emberiség fájáról levágva. „Nezerek”-
nek hívták az esszénusoknál az ezt az irányzatot követő, a 42
lépcsőfokot megjárt tanítványokat.

Pandira-fia Jézusnak, akit tegnap tanítómesternek neveztem

az esszénus-közösségben, a „nezereknek” ebből az osztályából
is volt egy hűséges, rendkívüli tanítványa. Mert Jeshu ben
Pandirának – akit eléggé jól ismernek az okkultisták – öt
tanítványa volt, mindegyikük Mestere együttvéve hatalmas
tanításának egy-egy külön ágát vette át tőle, majd külön-külön
folytatta. Jeshu ben Pandira öt tanítványának Matai, Nakai,
Nezer, Boni és Tona volt a neve. Köztük a harmadikat azért
hívták éppen Nezernek, mert kiváltképpen a „nezerek”
osztályából való volt. Az istenkáromlás és eretnekség miatt i.
e. egy évszázaddal a már említett módon mártírhalált
szenvedett Jeshu ben Pandira öt tanítványa vagy növendéke
úgyszólván öt különböző ágon terjesztette tovább Mestere,
átfogó, hatalmas tanítását. Jeshu ben Pandira halála után – így
tartja a szellemtudományos kutatás – a Máté-evangélium
szerint majd megjelenő Jézus vérének előkészítéséről szóló
121
tanítást főleg Matai terjesztette. A régi nazarénusokkal, de az
új nezerekkel is összefüggő belső lelkiállapotról szóló tanítást
pedig Jeshu ben Pandira másik nagy tanítványa, Nezer
folytatta, akit kiváltképpen arra szemeltek ki, hogy egy kis
települést alapítson. Palesztinában egy egész sor ilyen
esszénus-település volt, mindegyikükben az esszénusok egy-
egy külön ágazatát művelték. A nezerek ágazatát – amelyet
elsősorban a Nezer nevet viselő tanítvány gondozott tovább –
mindenekelőtt egy titokzatos életet élő településen művelték,
amely az idő tájt alapjában véve csak egy kis hely volt csupán
és azután a Bibliában a Názáret nevet kapta. Nezer, Jeshu ben
Pandira tanítványa, ott, Názáretben – Nezerethben – hozott
létre el egy esszénus-települést. Az ott élő – meglehetősen
szigorú titokban élő – emberek a régi nazarénus-életet
folytatták. A Máté-evangéliumbeli Jézus számára tehát semmi
sem volt kézenfekvőbb annál, mint hogy a nazarénusok
légkörébe kerüljön, – miután lezajlottak a még megbeszélendő
események, miután Egyiptomba menekültek és vissza is tértek
onnan. Ezt jelzi a Máté-evangéliumnak az Egyiptomból való
visszatérést követő és erre vonatkozó mondata is: az eldugott
kis városkába, Názáretbe vitték, „hogy beteljesedjék, amit a
próféták mondottak: hogy nazarénus legyen.” (Károli szerint:
„… hogy názáreti legyen.” Máté 2, 23) – Ezt azután a
legkülönbözőképpen fordították le, mert a fordítók a helyes
értelmezést nem ismerték és igazából senki sem tudta, mit ért
ez alatt a Biblia. Arról volt szó, hogy itt egy olyan esszénus-
település volt, ahol Jézusnak először is fel kellett serdülnie.

De most, mielőtt még rátérnénk a többi részletre, nevezetesen

a Lukács-evangéliumbeli Jézussal kapcsolatos vonatkozásokra,
nagy vonásokban mutassunk rá előbb egy s másra a Máté-
evangéliumbeli Jézusnál. Mindaz, amit főleg a Máté-
122
evangélium ír le, azokra a titkokra vezet vissza, amit Jeshu ben
Pandira az esszénus-közösségekben tanított és amit azután
tanítása javaként tanítványa, Matai terjesztett tovább, és már
a Máté-evangélium első titkai is erre a tanítványra, Mataira
utalnak. Mindazzal, ami úgyszólván arról az oldalról érkezik,
amelyet a Máté-evangéium ír le, az ő evangéliuma Jézusának
fizikai és étertestét lehetett előkészíteni, bár természetesen a
42 nemzedéken belül az asztráltestre gyakorolt hatásokról is
szó volt. De ha azt is mondtuk, hogy az első 14 nemzedék
folyamán a fizikai testet, a második 14 során az étertestet, a
harmadik 14 nemzedék számára pedig – a babiloni fogság óta
– az asztráltestet kell tekintetbe vennünk, mégis meg kell
állapítanunk, hogy ami Zarathusztrának ilyen módon elő volt
készítve, e hatalmas individualitás számára csak úgy volt
használható, amennyiben fizikai és étertest volt.

Emlékezzenek rá, hogy mindig azt mondtam Önöknek,

személyes fejlődése során az ember születése és hétéves kora
között kiváltképpen a fizikai testét fejleszti, a következő hét év
folyamán, a fogváltástól a nemi érettségig főleg az étertestét,
csak ezt követi az asztráltest szabad kifejlődése. A fizikai és az
étertest fejlődésének le kellett zárulnia az Ábrahámmal
kezdődő nemzedékekkel előkészített fizikai és étertestben,
Zarathusztrának pedig át kellett élnie az új inkarnációban. De
amikor az étertest fejlődése végére ért, nem volt elegendő
már, amit előkészítettek a számára, és neki kellett hozzálátnia
az asztráltest kifejlesztéséhez.
Ekkor megtörténik a nagyszerű és csodálatos esemény, amit ha
nem értünk meg, érthetetlen marad Jézus Krisztus egész
hatalmas misztériuma is. Zarathusztra individualitása 12 éves
koráig fejlődött gyermekkorában a Máté-evangéliumbeli Jézus

123
fizikai és étertestében, mert nála és az éghajlat következében
valamivel korábban következett be az az időpont, amit
mifelénk a 14-15 éves kor jelez. Ott 12 éves koráig mindent
elért, ami a salamoni vonal megfelelően előkészített fizikai és
étertestében elérhető volt. Ekkor Zarathusztra individualitása
valóságosan elhagyta ezt a fizikai és étertestet, amiről szó volt
az előbb a Máté-evangéliumban, és átköltözött a Lukács-
evangéliumbeli Jézusba. Hiszen a Lukács-evangéliumról tartott
előadásokból tudjuk már, hogy valójában mit is ért Lukács –
ahogyan ő mondja el – a 12 éves Jézus templomi jelenete alatt.
(Lukács 2,42-50). Amikor a Lukács-evangéliumbeli Jézus-
gyermek hirtelen úgy lép szülei elé, hogy meg sem tudják őt
érteni, mert már teljesen más, akkor történt meg, hogy
behúzódott belső világába Zarathusztra individualitása, amely
egészen addig a salamoni Jézus-gyermek fizikai és
étertestében ment keresztül a fejlődésen. – Előfordul ilyesmi
az életben, bármilyen nehéz is elhinni ezt a mai laikus,
materialista természetű világszemléletnek. Előfordul, hogy egy
individualitás átköltözik az egyik testből a másikba. Annak
idején, amikor Zarathusztra individualitása az eredeti testet
elhagyta és átköltözött a Lukács-evangéliumbeli Jézusba, ahol
megfelelő módon elő volt készítve az asztráltest és az én,
ilyesvalami történt.

Így tudta Zarathusztra 12 éves korától kezdve a nátháni Jézus

különlegesen előkészített asztráltestében és én-jében tovább
folytatni a fejlődést. Erről számol be nekünk oly nagyszerűen a
Lukács-evangélium, amikor megmutatja azt a hallatlan dolgot,
hogy a 12 éves Jézus az írástudók között ül a templomban és
furcsán hangzó dolgokat mond. Honnan tudta ezt a nátháni
vonalhoz tartozó Jézus? Onnan, hogy abban a pillanatban „bújt
belé” Zarathusztra individualitása, aki 12 éves koráig meg sem
124
szólalt a gyermekből, akit akkoriban vittek fel Jeruzsálembe, és
a jellegbeli változás emiatt volt annyira erős, hogy a szülei sem
ismerték meg, amikor az írástudók között ülve rátaláltak.
Így tehát két szülőpárral van dolgunk, mind a kettőt Józsefnek
és Máriának hívják – sokakat hívtak akkor így, de nevükből
olyan módon levezetni valamit, ahogyan a neveket ma értik,
minden igazi kutatásnak ellentmond – és két Jézus-
gyermekkel. Egyikükről, a Dávid-ház salamoni vonalának
Jézusáról a Máté- evangélium nemzetségtáblázata ad hírt
nekünk. A másik gyermek, a nátháni vonal Jézusa, egy teljesen
más szülőpár fia, róla a Lukács-evangéliumból értesülünk. A
két gyermek egymás mellett nő fel és 12 éves korukig egymás
mellett is fejlődik. Ezt találhatják meg az evangéliumokban. Az
evangélium mindenütt jól mondja. Ám amíg nem akarták
rávezetni az embereket az igazságra, vagy ők nem akarták
hallani az igazságot, elzárták előlük az evangéliumokat is. Csak
érteni kell az evangéliumokat, jól mondják.

A nátháni Jézus hallatlanul nagy belső melegségben serdült fel.

A mindennapi bölcsességben, a külső ismeretekben kevésbé
volt jártas, de színtiszta, határtalanul meleg lelkületű, tisztán
és határtalanul szeretni képes lény volt, mert étertestében élt
az abból az időszakból leáramlott erő, amikor az ember még
nem ereszkedett le egy földi inkarnációba, amikor még isteni
életet élt. Ez az isteni élet élt őbenne a határtalan szeretet
képességében. Ez a gyermek kevéssé volt alkalmas arra, amit
az embereknek a fizikai test eszközével kell inkarnációkon
keresztül elsajátítania, viszont ami a lelkét, belső világát illeti,
hallatlanul áthatotta a szeretet melege. Annyira telve volt
belső melegséggel, hogy egy olyasvalami játszódott le, ami a
gyermek egészen nagy belső melegségére hívta fel azok

125
figyelmét, akik erről az eseményről tudtak. A Lukács-
evangéliumbeli Jézus bizonyos módon kezdettől fogva tudta
azt, amit az ember egyébként csak a külső világon lobbant
lángra, – mihelyt megszületett, bizonyos, a környezete
számára érthető szavakat mondott. Minden vonatkozásban
nagy volt tehát, ami a belső melegséget illeti, és mindennel
kapcsolatban ügyetlen, amit magának a földi emberiségnek
kellett nemzedékeken keresztül kivívnia. Hogy ne érte volna
tehát a legnagyobb meglepetés a szülőket, amikor most az így
felserdült testiségben hirtelen egy olyan gyermek jelent meg
előttük, akit csupa külső bölcsesség hatott át, amit csak külső
eszközökkel lehetett megszerezni? Az annyira hirtelen, oly
hatalmas átalakulás azért volt lehetséges, mert Zarathusztra
individualitása abban a pillanatban költözött át a salamoni
Jézus-gyermekből a nátháni Jézusba. Zarathusztra, Zaratasz
szólt a gyermekből abban a pillanatban, amit úgy írnak le, hogy
szülei a templomban keresik.

Zarathusztra természetesen elsajátított minden képességet,

amit csak lehet a fizikai test és az étertest eszközeinek
használatával. Ki kellett keresnie magának a salamoni irányzat
vérségi vonalát és az általa előkészített testiséget, mert a
legerősebb erők ott voltak meg és ott voltak a legjobban
kiképezve. Ebből a testiségből merítette, amit el tudott
sajátítani és azzal egyesítette, ami a Lukács-evangéliumbeli
Jézus-gyermek belső melegségéből származott, amit az egy
olyan időszakból vont magához, amikor az ember még nem élt
földi inkarnációban. Ez a két dolog most egyesült, most egy
lény áll előttünk. Ezenfelül – mondhatni – most még valami
különös dologra is felhívják a figyelmünket, – nem csak a
Lukács-evangéliumbeli Jézus szülei vettek észre, vagy találtak
egy előre nem feltételezhető különös változást, hanem az
126
külsőleg is megmutatkozik. Amikor a szülei rátalálnak a Jézus-
gyermekre az írástudók között a templomban, miért említi
meg az evangélium különösen azt, hogy „és aláméne velők és
méné Názáretbe… Jézus pedig gyarapodék fizikai teste jó
formájában, legnemesebb szokásaiban és bölcsességben”?
(Károli szerint: „…Jézus pedig gyarapodék bölcsességben és
testének állapotában és emberek előtt való kedvességben.”
Lukács 2,51-52). Mert ez három olyan tulajdonság volt,
amelyeket most tudott elsajátítani, amikor Zarathusztra
individualitása már őbenne volt.

Nyomatékkal jegyzem meg, hogy az idézett mondatot a

közkézen forgó Bibliákban általában így fordítják: „Jézus pedig
gyarapodék bölcsességben, életkorban és kegyességben Isten
és az emberek előtt.” Azt szeretném tudni, valóban szükség
van-e egy evangéliumra, hogy azt mondjuk: egy 12 éves
gyermek gyarapodik életkorában? Sőt, Weizsacker így fordítja:
„Jézus pedig gyarapodék bölcsességben és megjelenésben és
kegyességben Istennél és embereknél.” (Rudolf Steiner „Das
neue Testament, übersetzt von Cari Weizsacker”, 3. és 4.
változatlan nyomatának 9. kiadását idézte. Tübingen 1904.) De
nem erről van szó, hanem arról, hogy a nátháni Jézus-
gyermekben most egy olyan individualitás van, aki nem csak
belső életet élt, mint korábban, kifelé meg nem nyilatkozva,
hanem most már fizikai teste jó formájában is
megmutatkozott, hogy egy tökéletes fizikai testben nőtt fel. De
a nátháni Jézusnál nem volt meg az sem, ami az étertestben
különösen meg szokott lenni, hogy milyen szokásokat
sajátítanak el az életből és alakítanak ki az étertestben. Ő
határtalanul képes volt a szeretetre és erre továbbra is építeni
lehetett nála. Ez a képessége azonban egy csapásra volt meg,
nem kellett beleszorítania szokásokba. De most ott volt a
127
másik individualitás, akiben benne voltak a fizikai test és az
étertest növekedésének erői, és most a külső szokások is
megmutatkozhattak és az étertestbe áramolhattak. Ez a
második, amiben gyarapodott a Jézus-gyermek. A harmadik, a
„bölcsességben gyarapodás” valamivel magától értetődőbb
már. A Lukács-evangéliumbeli Jézus nem volt bölcs, a
legnagyobb mértékben szeretetre képes lény volt.
Bölcsességben attól gyarapodott, hogy Zarathusztra
individualitása beleköltözött.

Említettem már a Lukács-evangélium megbeszélésekor, hogy

még egy ideig nagyon könnyen életben maradhat az a személy,
akit individualitása elhagyott, és már csak a három teste, a
fizikai teste, az éterteste és az asztrálteste marad meg, – hiszen
ezek maradnak életben. De ami a salamoni Jézusból maradt
életben, megbetegedett és nem sokkal később valóban meg is
halt. Ez azt jelenti, hogy az a Jézus-gyermek, aki eredetileg a
Máté- evangélium első fejezetében szerepel, aránylag nem
sokkal 12 éves kora után meghalt. Eleinte tehát nem egy,
hanem két Jézus-gyermek van, azután azonban ez a kettő
eggyé lesz.

A régi idők iratai néha nagyon furcsa dolgokat mondanak el,

amelyeket azután persze meg kell értenünk, de csak a
megfelelő tények ismeretében érthetjük meg. Majd
foglalkozunk még a két gyermek összekerülésének közelebbi
módjával is, most csak egyvalamit említek meg.

Az úgynevezett „Egyiptomi evangéliumban” található egy

furcsa hely, amelyet már az első évszázadokban is nagy
eretnekségnek találtak, mert a keresztények köreiben nem
akarták hallani róla az igazságot, vagy nem akarták, hogy

128
elterjedjen. – Az Egyiptomi evangélium csak egy töredékeiben
meglévő, apokrif evangélium. Az itt következő idézet
Hennecke, Neutestamentliche Apokryphen című könyvében
(„Kétes eredetű Újszövetség-töredékek”, 2. kiadás, Tübingen
1904.) így hangzik: „Salome tudakozódására, hogy mikor lesz
ismeretes kérdésének tárgya, /mikor jön el az ország/, azt
mondta az Úr: Ha lábbal tiporjátok majd a szégyen közeledését
és eggyé válik a kettő, /a kívül lévő pedig mint a bent lévő
lesz/…” – De van egy apokrif evangéliumként fennmaradt írás,
amelyben ez áll: „az üdvösség akkor jelenik majd meg a
világban, ha a kettő eggyé válik, a külső pedig olyan lesz, mint
a belső.” A mondat pontosan fejezi ki a tényállást, amelyet az
előbb okkult tények alapján írtam le Önöknek. Az üdvösség
attól függ, hogy a kettő eggyé váljon. Eggyé is váltak, amikor a
tizenkettedik évben Zarathusztra individualitása átköltözött a
nátháni Jézusba és a belsőből külső lett. A Lukács-
evangéliumbeli Jézus lelki ereje egyetlen hatalmas belső
melegség volt. Ez a belső melegség azonban külső
megjelenéssé változott, amikor Zarathusztrának a salamoni
Jézus külső burkain, fizikai és étertestén nevelődött
individualitása áthatotta ezt a belső melegséget és mintegy
betöltötte fizikai és étertesten kifejlődött erőkkel. Ekkor
belülről egy erőteljes hatás hatolt keresztül a nátháni Jézus
fizikai és étertestén, és így most külső megjelenése ki tudta
fejezni belső világát, külső megjelenése, ami korábban, mielőtt
Zarathusztra individualitása a Lukács-evangéliumbeli Jézus-
gyermeket áthatotta, belső világ maradt. – Így lett a kettő
eggyé.

Most a Máté-evangéliumbeli Jézus-gyermek születésétől 12

éves koráig követtük Zaratusztrát, amikor hátrahagyva eredeti
testét, a nátháni Jézus testét foglalta el, amelyet most annyira
129
továbbfejlesztett, hogy később, egy bizonyos tetőponton,
valóban oda tudta áldozni három testeként annak a szellemi
lénynek a felvételére, akit azután Krisztusnak hívunk.

130
Bern, 1910. szeptember 7.
[Az emberi képességek tökéletesedésének fokozatai és
törvényei. (A nyolcas ösvény) A beavatás lényege a
kereszténységet megelőző misztériumokban. Alászállás a
fizikai testbe és kiterjeszkedés a kozmoszba. A megvakulás és
a csalóka képek veszélye. A hierofantosz 12 segítőtársa. A
Krisztusesemény lesz majd a szabadság kiindulópontja.
Krisztus az új beavatás beteljesedése és példaképe.]

Ha a Krisztus-esemény teljes jelentőségét meg akarjuk érteni

az emberiség fejlődése számára, előbb még egyszer meg kell
említenünk egy tényt, amelyet már ismernek Önök közül azok,
akik tavaly Bázelben meghallgatták a Lukács-evangéliumról
szóló előadásaimat. (Das Lukas-Evangelium. – A Lukács-
evangélium – GA 114., Dornach 1968.) Annál is inkább meg kell
említenünk ezt a tényt, mert ebben az órában ezúttal a
Krisztus-esemény kulcspontját akarjuk lelkünk elé állítani, hogy
a következő órákon azután mintegy inkább a részleteket fessük
meg a képen, amelyet ma néhány nagy vonással akarunk csak
ecsetelni. De hogy megkapjuk ezeket a nagy ecsetvonásokat,
arra van szükség, hogy emlékezzünk az emberiség
fejlődésének egyik alaptörvényére, mégpedig arra, hogy az
emberek egyre újabb képességeket vesznek fel a fejlődés
folyamán, a tökéletesedés – ha annak kívánjuk nevezni – egyre
magasabb fokára jutnak. Ha csak történetileg pillantanak
vissza a rövid időszakra, amit a külső történelem képes átfogni,
kívülállók számára is közérthető tény, mikor nem fejlődtek ki
még bizonyos képességek az emberekben, majd az új
korszakok fordulóját követően hogyan áramlottak új
képességek az emberekbe az idők folyamán, végül mai

131
kultúránkat idézve elő. Ahhoz azonban, hogy az emberi
természetben egy képesség egészen biztosan fel tudjon éledni,
majd fokozatosan az emberek általános képessége lehessen,
hogy úgyszólván a kellő időben szerezhesse meg magának
mindenki, az kell, hogy a képesség előbb különösen nagy
jelentőséggel forduljon elő valahol.

Tavaly, amikor a Lukács-evangéliumot tárgyaltuk meg, a

„nyolcágú ösvényre” hívtam fel a figyelmet, amit az emberiség
akkor tud követni, ha ahhoz tartja magát, ami Gautama
Buddhán keresztül áramlott bele fejlődésébe. Ezt szokás
szerint a következőképpen írhatjuk le: a helyes nézet, a helyes
ítéletalkotás, a helyes beszéd, a helyes eljárás, a helyes
álláspont, a helyes szokások, a helyes emlékezés és a helyes
szemlélődés. Ezek az emberi lélek bizonyos tulajdonságai. Azt
mondhatjuk, hogy azóta, hogy Gautama Buddha élt, az
emberek természete egy olyan fokot ért el, ami lehetővé teszi,
hogy az ember önmagában, természete belső képességeként,
fokról fokra ki tudja fejleszteni a nyolcágú ösvény
tulajdonságait. De előzőleg, mielőtt Gautama Buddha buddha-
inkarnációjában élt volna a Földön, nem tartozott még hozzá
az ember természetéhez, hogy elsajátítsa ezeket a
tulajdonságokat. Állapítsuk meg tehát, hogy ahhoz, hogy ezek
a tulajdonságok fokozatosan kifejlődhessenek az ember
természetében, szükség volt arra a tényre, hogy egyszer egy
olyan magasztos lény jelenléte következtében, mint amilyen
Gautama Buddha, megjelenjen egy ösztönzés a fizikai ember
természetében, hogy évszázadokon, évezredeken át önálló
tulajdonságokként fejlődhessenek számos emberben.
Említettem akkoriban, hogy ezek a tulajdonságok számos
emberben önállóan fejlődnek majd ki és ha már elég sok
ember megszerezte őket, akkor válik a Föld éretté arra, hogy a
132
következő buddhát, a Maitreya-buddhát fogadja, aki most
bodhiszattva.
E két esemény közé van tehát zárva az a fejlődés, amelyben
elegendően nagyszámú embernek kell a nyolcágú ösvénynek
nevezett magasabb rendű intellektuális, erkölcsi és lelki
tulajdonságokat elsajátítania. De hogy egy ilyen haladás
létrejöhessen, az kell, hogy egy különösen magas individualitás
adjon hozzá indíttatást egy rendkívüli esemény során. Egyszer
megtörtént tehát, hogy a nyolcágú ösvény összes tulajdonsága
egyetlen emberben, nevezetesen Gautama Buddha
személyében volt összefoglalva. Így adta meg az indíttatást,
hogy ezeket a tulajdonságokat minden ember el tudja
sajátítani.

Az emberiség fejlődésének törvénye tehát, hogy egyszer

valaminek teljesen átfogó értelemben egy személyben kell
jelen lennie, majd fokozatosan kell beleáramolnia az
emberiségbe, még ha csak évezredek alatt is, így tudja
mindenki felvenni az indíttatást és kifejleszteni a
képességeket.
Annak viszont, aminek a Krisztus-esemény következtében kell
az emberiségbe áramlania, nincs szüksége 5000 évre, mint
aminek Gautama Buddhán keresztül kellett eljutnia az
emberiségbe. Amit a Krisztus-lény áraszt az emberiségbe, a
földfejlődés egész hátralévő részében élni és hatni fog benne.
De voltaképpen mi az, ami Buddháéhoz hasonló, de végtelenül
hatalmasabb impulzusként került ide a Krisztus-esemény
folytán?

Ha lelkünk elé akarjuk állítani, hogy mi került az emberiségbe

a Krisztus-esemény folytán, a következőképpen írhatjuk le.
133
Ami az összes régi, a kereszténységet megelőző időkben
pusztán csak a misztériumokon belül juthatott el az
emberekhez, a Krisztus-esemény óta bizonyos módon
lehetővé vált, – és egyre jobban lehetővé válik majd – hogy az
emberi természet általános tulajdonsága legyen. De hogyan?
Ezúttal elsősorban a régi misztériumokra és a kereszténység
előtti korok beavatására kell rávilágítanunk.

A beavatás eltérő volt a földkerekség különböző népeinél és az

Atlantiszt követő korszakokban is. Teljes terjedelme úgy volt
elosztva, hogy egy bizonyos részén az egyik vagy másik nép
ment keresztül, a beavatás vagy iniciáció másik részén pedig
ismét más népek. Aki az újratestesülés talaján áll, maga is
megadhatja a választ az esetleg felmerülő kérdésre, hogy miért
nem kaphatott régen minden egyes nép teljes terjedelmű
beavatást. Nem volt rá szükség, mert egy valamilyen népbe
beleszületett lélek, aki ott ment keresztül a beavatás egyik
részén, nem volt az ebben a népben leélt inkarnációjára
korlátozva, hanem váltakozva testet öltött a többi népben is,
ahol a beavatás megfelelő többi részén is keresztülmehetett.
Ha meg akarjuk érteni a beavatás lényegét, azt kell
mondanunk, hogy az iniciáció, a beavatás az ember
betekintése a szellemi világba, amire nem lehet képes a fizikai
testhez mint eszközhöz kötött érzékelés és ész. A mindennapi
életben 24 órán belül kétszer van alkalma arra az embernek,
hogy ott legyen, ahol a beavatott is van, aki csak másképpen
van ott, mint a mindennapi földi életét élő ember, aki viszont
mindig ott van, csak nem tud róla. A beavatott azonban tudja,
hol van. Ismeretes, hogy az ember életének minden 24 óráján
belül váltakozva éber és alvó állapotban van. Elég sokszor
leírtuk már, közismert dolog tehát, hogy elalváskor az ember

134
énjével és asztráltestével kilép fizikai és étertestéből, ekkor
azok kiáradnak a minket legközelebbről érintő kozmoszba és
lei vonják belőle azokat az áramlásokat, amelyekre nappali
ébrenléte folyamán szüksége van. Az ember tehát elalvása és
felébredése között valóban kiárad a teljes őt érintő
kozmoszba, de nem tud róla. Elalvása pillanatában a tudata
kialszik, amikor az asztráltest és az én kilép a fizikai testből és
az étertestből, alvó állapotban tehát a nagy világban, a
makrokozmoszban él ugyan az ember, de rendes földi léte
során erről nem tud. – A beavatás éppen abból áll, hogy
nemcsak tudattalanul él ott, ahol az egész kozmoszra árad ki,
hanem megtanul tudatosan részt venni a Földdel kapcsolatban
lévő többi égitest életében. Ez a lényege a makrokozmoszba, a
nagy világba való beavatásnak.

Ha az ember elalváskor előkészületlenül tudná észlelni, mi van

a világban, ahol alvó állapotában él, az adódó erőteljes,
hatalmas benyomástól olyasmit élne át, ami csak azzal
hasonlítható össze, amikor a felkészületlen szemet elvakítják a
napsugarak és a fénysugarak. Kozmikus vakságot élne át, ami
lélekben megölné. Minden beavatás azon alapul, hogy az
ember a nagy világba, a makrokozmoszba ne felkészületlenül,
hanem felkészülten, megerősödött érzékekkel lépjen be, hogy
ezt az ütközést kibírja. Az egyik, amit a beavatás lényegével
kapcsolatban ismertetnünk kell, hogy a világ, amelyben éjjel
élünk és amiről alvó állapotban semmit sem tudunk,
megvilágosodik és észlelhető lesz.
A nagy világban való tartózkodás azért különösen vakító és
zavaró, mert az ember egészen más körülményekhez szokott a
fizikai világban, mint amilyenekre a nagy világban talál. A fizikai
világban ahhoz van szokva, hogy úgyszólván egy szempontból

135
vizsgáljon meg mindent. Ha pedig hagyja, hogy megtörténjen
valami, ami nem pontosan egyezik a valamilyen szempontból
kialakított véleményével, az szerinte téves, nincs rendben. Ha
valaki a fizikai síkon az élet szempontjából egészen hasznos és
kényelmes véleménnyel akarna beavatás útján a
makrokoszmoszba kerülni, hogy ilyen módon kell mindennek
azonosnak lennie, sohasem igazodna el benne. Mert az ember
a fizikai világban élve egy pontra összpontosít, és onnan,
csigaházából ítél meg minden körülményt. Ami azután egyezik
azzal, amit véleményeként alakított ki, az igaz, ami nem illik
hozzá, az téves. A beavatást átélve azonban ki kell lépnie a
nagy világba. Feltéve ezúttal, hogy egy bizonyos irányban
lépne ki oda, csak azt élné meg, ami abba az irányba esik,
minden mást figyelmen kívül hagyna, ismeretlen maradna
előtte. De az ember nem is léphet ki csak egy irányban a
makrokozmoszba, minden irányban ki kell jutnia oda. A kilépés
kitágulás, kiterjeszkedés a makrokozmoszba. Ott nincs is rá
lehetősége, hogy csak egyetlen nézőpontja legyen és bár
tudnia kell egy pontból mintegy saját maga felé szemlélni a
világot, – mivel vissza is tekint – de el kell jutnia abba a
helyzetbe is, hogy egy második, harmadik szempontból is meg
tudja tekinteni. Vagyis mindenekelőtt a szemlélődés egyfajta
egyensúlytalan állapotára, a minden oldalról való szemügyre
vétel lehetőségére kell szert tennie.

Mindamellett természetesen csak átlagos, nem végtelen

viszonylatokkal számolhatunk. De igazán nem kell rögtön attól
félniük, hogy el kell jutniuk az elméletileg lehetséges végtelen
sok szemponthoz, 12 nézőpont is elegendő az embert
egyáltalán érintendő összes viszonylathoz, amelyeket a
misztérium-iskolák csillagnyelvén ismét az Állatöv 12 képe
jelképez. Például az embernek nem csupán a Rák irányában
136
kell kilépnie a kozmoszba, hanem úgy, hogy a világban valóban
12 különböző nézőpontból lássa meg magát. Itt nem használ,
ha valaki egy elvont, észhez kötött nyelven egyezéseket keres.
A különböző, adódó szemléletmódokban nézhet utána az
egyezéseknek. Előbb arra van szüksége, hogy a világot
különböző oldalairól figyelje meg.

Emellett szeretném mintegy zárójelben felhívni a figyelmet

arra, hogy a világ minden okkult igazságokon alapuló
mozgalmának úgyszólván púp a hátán, hogy az élet egyébként
érvényben lévő megszokásait könnyen bevezetik a
mozgalmakba. Ha valaki szükségét érzi, hogy az érzékfeletti
kutatással elért igazságokat közölje, még ha csak kívülállóknak
és közérthetően ecseteli is, be kell tartania azt, hogy különböző
nézőpontokból írja le. Akik pedig évek óta figyelemmel kísérik
mozgalmunkat, valóban észre is vehették, hogy alapjában véve
mindig arra törekedtünk, hogy ne egyoldalúan, hanem a
legkülönbözőbb szempontokból ismertessük a dolgokat.
Természetesen ez az oka annak is, hogy akik mindig csak a
fizikai sík mindennapi szokásai szerint akarnak mindent
megítélni, hébe-hóba ellentmondásokra akadnak, hiszen egy
dolog kétségtelenül másképpen néz ki, ha az egyik vagy a másik
oldaláról nézik. Könnyen lehet ilyenkor ellentmondást találni.
Persze egy szellemtudományos mozgalom első alaptételét úgy
is kell egy kicsit értelmezni, hogy ha valamit mondanak, vegyék
figyelembe, ami látszólag másképpen hangzik, mint amit
egyszer már másféleképpen mondtak, hogy azután adott
esetben már egyetlen bizonyos nézőpontból írják le. De éppen
azért tartjuk be a szabályt, hogy a dolgokat különböző
oldalairól írjuk le, hogy ne uralkodjon el közöttünk az efféle
ellentmondások méltánytalan szelleme. A „Lucifer gyermekei
és Krisztus testvérei” címmel tavaly Münchenben tartott
137
előadásaimban például nagy kozmikus titkok leírását
hallhatták a keleti filozófia szemszögéből. (Lásd „Die Kinder
des Lucifer und die Brüder Christi” cím alatt a „Dér Orient im
Lichte des Okzidents” – „A Kelet a Nyugat megvilágításában” –
címet viselő GA 113.sz. kötetben, Dornach 1960.) Annak
azonban, aki a jelzett úton akar kijutni a kozmoszba, szükséges
elsajátítania a szemlélődés mozgékonyságát, egyfajta
egyensúlytalan állapotát. Ha éppen ezt nem akarja, útvesztőbe
jut. Hiszen gondolnia kell rá, hogy igaz ugyan, hogy az ember
igazodni tud a világhoz, de az is igaz, hogy a világ nem igazodik
az emberhez. Ha előítéleteivel egy irányban halad csupán és
meg akar maradni ezen az állásponton, miközben a világ előre
halad, hátramarad a fejlődésben. Ha például csak a Kos
irányában akar kilépni – hogy a csillagírás képeivel mondjuk –
és meg is kíván maradni ott, mivel a világ tovább mozog, azt
vetíti szeme elé, ami már a Halak csillagképében van, a Koshoz
tartozó élménynek tekinti majd, ami a Halakból érkezik, –
jelképes csillagnyelven szólva. Így áll be ezután a zavar és
valóban útvesztőben találja magát az ember. Arról van szó,
hogy vegye figyelembe, hogy ahhoz, hogy a makrokozmosz
útvesztőjében ki tudjon igazodni, valóban 12 álláspontra,
nézőpontra van szüksége.
Ez az egyik, amit ezután a kinti, a makrokozmoszbeli életünk
egyik jellegzetességének kívánunk tekinteni. De az ember még
másképpen is benne van az isteni-szellemi világban anélkül,
hogy tudna róla valamit, nevezetesen a nap 24 órájának egy
másik szakaszában. Felébredésekor belemerül fizikai és
étertestébe, de semmit sem érzékel belőle, mert a
belemerülésekor, a felébredés pillanatában azonnal a
külvilágra fordítja érzékelését. Ha tudatosan merülne fizikai és
étertestébe, egészen mást észlelne.
138
Így védi meg az embert az alvás állapota attól, hogy tudatosan
élje bele magát a makrokozmoszba, ha nincs rá előkészítve, a
felébredéskor azonnal a külvilág felé forduló észlelőképessége
pedig attól óvja meg, hogy fizikai és étertestébe élje bele
magát tudatosan. Nem ugyanaz a veszély fenyegetné az
embert, ha előkészítetlenül merülne fizikai és étertestébe,
mint amit kozmikus vakságnak és zavarodottságnak írtunk le,
amikor előkészítetlenül kerül ki a makrokozmoszba.

Amikor az ember felkészítés nélkül kerül bele fizikai és étertesti

természetébe és azonosul vele, sajátos erővé fejlődik ki benne,
hogy voltaképpen miért is kapott fizikai és étertestet. Miért
kapta őket? Hogy én-életet élhessen, én-tudatot
fejleszthessen ki. Az én azonban előkészítetlenül, tisztítatlanul
és tisztátalanul kerül a fizikai és az étertest világába. Ha az
ember előkészítetlenül merül bele a fizikai testbe és az
étertestbe, úgy megragadják őt, hogy a bekövetkező misztikus
észlelés, csalóka képeket idézve az ember elé, kirekeszti a
benne lévő valóságot. Cserébe azért, hogy bepillantást nyer
saját belső természetébe, egyesül a benne lévő önző
vágyakkal, rossz adottságokkal, önző ösztönökkel és az összes
többivel. Különben nem egyesül velük, hiszen a nap folyamán
a külvilágban lévő élményekre irányítja tekintetét, amelyek
egyáltalán nem ellenzik, ami az ember saját természetéből
fejlődhet ki.
Máskor említettem már, milyen élményeket írnak le a
keresztény vértanúk és szentek, amikor legelőször egyesülnek
saját természetükkel és elmélyednek abban, ami belső
világukban élt. Felhívom rá figyelmüket, hogy ez ugyanaz, mint
amire itt akarunk rámutatni, és a keresztény szentek a kifelé
irányuló észlelés kizárásával és belső világukba mélyedve írták

139
le, hogy milyen kísértések és csábítások ragadták meg őket.
Leírásuk mindenképpen megfelel a valóságnak. Alapjában véve
voltaképpen azért roppant tanulságos a szentek életét ebből a
szempontból tanulmányozni, hogy lássuk, hogyan működnek a
szenvedélyek, az indulatok, az ösztönök és mindaz, ami az
emberben van és amiről tekintetét a mindennapi életben a
külvilágra irányítva, eltereli a figyelmét. – Azt mondhatjuk
tehát, hogy amikor az ember belemerül a saját belső világába,
énségét mintegy összetömöríti, az énsége teljesen behálózza,
összezsúfolódik arra a pontra, ahol semmi más nem akar lenni,
csak egy én, ahol nem is tehet mást, csak a vágyainak és
kívánalmainak tehet eleget, ahol pont az emberben lévő rossz
akarja megragadni az énjét. Ráadásul ilyen hangulatban is van.
Látjuk ebből, hogy az embert egyrészt a megvakulás veszélye
fenyegeti, ha előkészületlenül akar kitágulni a kozmoszba,
másrészt pedig összehúzódik, összesűrűsödik, teljesen énjébe
szorul, ha előkészületlenül húzódik be fizikai és étertestébe.

De van a beavatásnak még egy másik oldala is, amelyet ismét

bizonyos más népek alakítottak ki. Míg az egyik oldalát, a
kilépést a makrokozmoszba, főleg az árja és az északi népek
dolgozták ki, a másik oldalát az egyiptomiak fejlesztették
magas fokra. Van olyan beavatás is, ahol az ember úgy
közeledik az istenséghez, hogy befelé fordítja tekintetét és az
istenség működését belső élmények útján, a saját
természetébe merülve ismeri meg.

A régi misztériumok idején az emberiség együttes fejlődése

még nem jutott odáig, hogy akár a makrokoszmoszba kifelé
törekvő, akár a befelé, magába az emberbe irányuló beavatást
úgy lehetett volna végrehajtani, hogy teljesen magára hagyják

140
az embert. Ha például egy egyiptomi beavatást hajtottak végre
és az embert bevezették fizikai és étertestének erőibe és így
fizikai és éterteste eseményeit teljes tudattal élte át, asztrális
természetéből a legszörnyűbb szenvedélyek és indulatok
szikráztak mindenfelé, démoni, ördögi világok jöttek elő
belőle. Ezért az egyiptomi misztériumokban a
hierophantosznak segítőkre volt szüksége, akik átvették ezeket
és saját természetükön keresztül terelték el. A
hierophantosznak tehát 12 segítője volt, akiknek a kiszabaduló
démonokat át kellett vennie. Így tehát alapjában véve az
ember sohasem volt teljesen szabad a régi beavatás során.
Hiszen aminek szükségképpen létre kellett jönnie a fizikai és az
étertestbe történő alámerüléskor, csak altkor jöhetett létre és
csak altkor volt szabad létrejönnie, ha az ember körül ott volt
és mert körülötte volt a démonokat átvállaló és megzabolázó
12 segítő.

Hasonlóképpen volt ez az észalti misztériumokban is, ahol a

makrokozmoszba azért tudtak kilépni, mert szintén ott volt a
beavató 12 szolgálója, akik átadták erőiket a beavatandónak,
hogy képes legyen kifejteni a gondolkodásnak és az érzésnek
azt a módját, amelyre szüksége volt ahhoz, hogy a
makrokozmosz útvesztőjén átjusson.
Az olyan beavatásnak, ahol az ember függő viszonyban van,
ahol teljesen az iniciátor segédeire van ráutalva, akik a
démonokat elvezetik, egy másfajta beavatásnak kellett
fokozatosan átadnia a helyét, ahol az embernek magának kell
elbánnia velük és aki a beavatást végzi és módot ad rá, csak
annyit mond, hogy ezt és ezt kell tennie és utána az ember
lassanként már saját maga tud eligazodni tovább. Ezen az úton
ma még nem jutott túl messzire az ember. De lassanként

141
önálló képességként alakul majd ki benne, hogy mind a
makrokozmoszba felemelkedni, mind a mikrokozmoszba
alámerülni segítség nélkül tudjon és a beavatás mindkét
oldalát szabad lényként élhesse át. Azért volt a Krisztus-
esemény hogy ez megtörténhessen. A Krisztus-esemény jelenti
az ember számára a kiindulópontot, hogy szabadon merüljön
bele a fizikai és az étertestbe, valamint hogy szabadon lépjen
ki a makrokozmoszba, a nagy világba. Egyszer mindent magába
foglaló módon kellett megtörténnie, hogy egy legmagasabb
szintű szellemi lény, Jézus Krisztus, aláereszkedjen a fizikai és
az étertestbe, valamint ki is lépjen a makrokozmoszba.
Voltaképpen a Krisztus-esemény alapjában véve az, hogy
Krisztus mindent felölelő lénye mintegy „előre megmutatta” az
emberiségnek, mit érhetnek el az emberek majd legalábbis
meglehetősen nagy számban a földfejlődés érlelődése
folyamán. Ezért volt rá szükség, hogy ez az esemény
bekövetkezzen. – Mi történt meg tehát a Krisztus-
eseménnyel?

Egyrészt annak kellett megtörténnie, hogy a Krisztus-lény

maga ereszkedjen alá fizikai testbe és étertestbe. Az pedig,
hogy egy ember-lény fizikai és éterteste attól szentelődhetett
meg, hogy a Krisztus-lény hatolt belé, – ami csak egyszer
történt meg – az emberiség fejlődésében megadta az
impulzust, hogy a fizikai és az étertestbe való alámerülést
szabadon élheti át mindenki, ha kívánja. Ehhez a Krisztus-
lénynek alá kellett szállnia a Földre és azt kellett véghezvinnie,
amit soha nem vittek még véghez, ami még soha nem történt
meg. Mert a régi misztériumokban valami teljesen más volt a
segítők tevékenységének eredménye. A régi misztériumokban
belemerülhetett ugyan az ember a fizikai és az étertest
rejtelmeibe és felmagasodhatott a makrokozmosz titkaihoz is,
142
de csak úgy, ha közben valójában nem fizikai testben élt.
Behatolhatott ugyan a fizikai test rejtelmeibe, de nem fizikai
testben, úgyszólván teljesen mentesnek kellett testétől lennie.
Testébe visszatérve pedig emlékezni tudott ugyan a szellemi
szférákban átélt élményeire, de nem tudta azokat átvinni
fizikai testébe. Emlékezett ugyan rájuk, de fizikai testébe nem
tudta magával vinni őket.

Ezen kellett a Krisztus-eseménynek gyökeresen változtatnia és

ezt meg is tette. Előtte egyszerűen nem is létezett még olyan
fizikai és étertest, ami megélte volna, hogy az ember egész
belső világát még a fizikai és az étertestben is áthatja egy én.
Azelőtt még valóban senki sem tudta énjével áthatni a fizikai
és az étertestét is. Ez történt meg első ízben a Krisztus-
eseménynél. A másik hatás, hogy egy bár végtelenül az ember
fölött álló, de az emberi természettel mégis egyesült lény
idegen segítség nélkül, saját énségével áradjon ki a
makrokozmoszba, szintén innen indult ki. Azonban ezt is csak
Krisztus tette lehetővé. Az ember csak ezért tud olyan
képességekre szert tenni, hogy egyre szabadabban hatolhat ki
a makrokozmoszba. Így találkozunk a két evangéliumban – a
Lukács- és a Máté- evangéliumban is – ezzel a két
tartóoszloppal.
Láttuk, hogy Zarathusztra ugyanazzal az individualitással öltött
testet, mint Zaratasz vagy Nazaratosz, amellyel az ősrégi
Atlantisz utáni időkben Ázsia nagy tanítómestere volt és
ugyanazzal az individualitással öltött testet abban a Jézus-
gyermekben is, akit a Dávid házának salamoni ágából származó
Jézus-gyermeknek ír le a Máté-evangélium. Láttuk, hogy
Zarathusztra individualitása ebben a Jézus-gyermekben –
vagyis saját magában – 12 év alatt kifejlesztette az összes olyan

143
tulajdonságot, amelyet Salamon házának egyik sarjából a
fizikai és az étertestben mint eszközben ki lehetett fejleszteni.
Csak attól lettek ilyen tulajdonságai, hogy 12 évig élt ebben a
fizikai és étertestben. Emberi képességekre úgy tehetünk
szert, hogy az eszközökben dolgozzuk ki őket. Azután
Zarathusztra individualitása elhagyta ezt a Jézus-gyermeket és
a Dávid házának nátháni ágából származó, Lukács-
evangéliumbeli Jézus-gyermekbe ment át, aki második Jézus-
gyermekként született meg és Názáretben nevelkedett fel a
másik Jézus-gyermek szomszédságában. Ebbe a gyermekbe
ment át Zarathusztra individualitása abban a pillanatban, amit
a Lukács-evangélium úgy ír le, hogy újra rátalálnak
Jeruzsálemben, a templomban, miután elvesztették az ünnep
során. Míg a salamoni Jézus-gyermek nemsokára meghalt,
Zarathusztra a Lukács-evangéliumbeli Jézusban 30 éves koráig
élt és elsajátított minden képességet, ami csak elsajátítható
olyan eszközökkel, amije csak akkor van, ha egyrészt már
magával hozta, amit a leírt módon előkészített fizikai és
étertestben meg tudott szerezni, továbbá hozzá tudja fűzni
azt, amit egy olyan asztráltestben és én-hordozóban nyerhet
el, mint amilyen a Lukács-evangéliumbeli Jézusé volt.
Zarathusztra tehát a Lukács-evangéliumbeli Jézus testében
növekedett fel 30 éves koráig, a leírt testben kifejlesztett
összes tulajdonságaival jutott el oda, hogy most már meg tudta
hozni harmadik nagy áldozatát is, fel tudta áldozni fizikai
testét, ami három éven át a Krisztus-lény fizikai teste lett.
Zarathusztra individualitása tehát, miután már korábban
feláldozta asztráltestét és étertestét Hermésznek és
Mózesnek, most a fizikai testét áldozta fel, vagyis elhagyta ezt
a burkot a benne lévő étertesttel és asztráltesttel együtt. Amit
pedig eddig Zarathusztra individualitása töltött be, most egy
144
egyedülálló természetű lény Krisztus foglalta el, a bölcsesség
összes nagy tanítómestere minden jelentős bölcsességének
forrása. Erre az eseményre utal a János-féle keresztség a
Jordán vizében, – majd pontosabban is leírjuk még – amelynek
átfogó voltára és teljes nagyságára mutat rá az egyik
evangélium a következő szavakkal: „Te vagy az én szerelmetes
fiam, akiben saját magamat látom, akiben saját magammal
találom szemben magam!”, és amit nem ilyen közönséges
szavakkal kell lefordítani, hogy „…akiben én gyönyörködöm”.
(Máté 3,17). Sőt, a Lukács-evangéliumban még így is
fordították: „Te vagy az én fiam, ma nemzettelek téged.”
(Lukács 3,22. Károli Gáspárnál itt is az áll, hogy „te benned
gyönyörködöm”. – a ford.) Itt világosan utalnak rá, hogy
születésről van szó, nevezetesen Krisztus megszületéséről
abban a burokban, amelyet Zarathusztra előbb előkészített,
majd feláldozott. A János-keresztelő pillanatában száll alá a
Krisztus-lény a Zarathusztra által előkészített emberi burokba.
Most a három burok egyfajta újjászületésével van dolgunk,
amikor Krisztus szubsztancialitása hatja át őket. A János-
keresztelő a Zarathusztra által felnevelt burkok újjászületése,
és Krisztusnak a Földön való megszületése. Krisztus most egy
emberi testben van, különlegesen előkészített emberi
testekben ugyan, de olyan emberi testekben, amilyen más
embereknek is van, még ha tökéletlenebbek is.

Krisztus, a legmagasabb individualitás, aki a Földdel

egyesülhet, most emberi testekben van. Ha előre akarja élni a
legnagyobb eseményt, a teljes beavatást, mindkét oldalát
előre meg kell élnie, alá kell szállnia a fizikai testbe és az
étertestbe és fel kell emelkednie a makrokozmoszba is.
Krisztus az ember számára előre megéli mindkét eseményt. De
amint ez a Krisztus-tények egész természetében benne kell
145
hogy legyen, az eseményeknek úgy kell elénk tárulnia, hogy
amikor Krisztus alászáll a fizikai és az étertestbe, ne fogjanak
rajta a kísértések, amelyek ugyan érik, de leperegnek róla és
ugyanilyen világosan kell látnunk, hogy neki nem árthatnak
azok a veszélyek sem, amelyek az embert akkor érik, ha
behatol a makrokozmoszba.

Nos, a Máté-evangélium leírja, hogyan száll alá valóságosan a

Krisztus-lény a fizikai és az étertestbe a János-keresztelő után.
Ezt az eseményt mondja el a kísértések története. (Máté 4,1-
11). Látjuk, hogyan ábrázolja minden részletében is a jelenet
az élményeket, amelyek általában érik az embert, amikor
fizikai és étertestébe merül. Itt tehát Krisztus előre megélte az
ember számára, hogyan költözik be egy ember fizikai és
étertestébe, az emberi énségbe összeszorult állapotot az
emberben, elmondható tehát: ez lehet, ez érhet titeket! Ha
Krisztusra emlékeztek, ha Krisztushoz hasonlókká váltok, lesz
erőtök tapasztalni, sőt, még le is győzni mindazt, ami felfelé
áramlik ilyenkor a fizikai és az étertestből.

A megkísértés a Máté-evangélium első jellegzetes jelenete. A

beavatás egyik oldalát, a fizikai és az étertestbe való merülést
írja le. De leírja a másik oldalát, a makrokozmoszba történő
kitágulást is, mégpedig úgy ahogyan Krisztus emberi
természettel, teljesen az érzékelhető, emberi természet
értelmében kezd el kitágulni a kozmoszba.

Itt legalábbis megemlítenék egy kézenfekvő ellenvetést. Teljes

mértékben majd a következő napok során találkozunk vele, de
most ki akarjuk tűzni legalább a fő pontot az ellenvetésben,
hogy amennyiben Krisztus valóban egy ilyen magasztos lény
volt, miért kellett átélnie mindezt, miért kellett belemerülnie a

146
fizikai és az étertestbe, miért kellett emberhez hasonló módon
kilépnie és kitágulnia a kozmoszba? Nem saját maga miatt volt
rá szüksége, az emberekért kellett megtennie! Magasabb
körzetekben, magasabb szférák szubsztancialitásával képesek
voltak erre a Krisztushoz hasonló lények, de emberi fizikai és
étertestben ez még nem történt meg, emberi testet még nem
hatott át a Krisztus-lény Isteni szubsztancialitás áramlott már
ki az űrbe, de azt, ami az emberben él, még nem vitték ki oda,
egy Krisztus vihette csak magával és áraszthatta csak bele az
űrbe. Első ízben egy emberi természetben élő Isten tehette
csak meg!

A Máté-evangélium úgyszólván egy második pillért helyez oda,

amikor ezt a második esemény ott írja le, ahol megmutatja,
hogy Krisztus valóban emberi természettel hajtotta végre a
beavatás második oldalát, emberi természettel élte bele
magát a nagy világba, olvadt össze a Nappal és a csillagokkal.
Ekkor először felkenték, kenetet öntöttek rá, mint más
emberre is, hogy megtisztuljon, felvértezzék az ellen, ami
mindenekelőtt a fizikai világból érhetné. Látjuk, hogy a régi
misztériumokban szerepet játszó felkenetéssel újból
találkozunk egy magasabb szinten, a történelem útján, míg
egyébként a felkenetést templomban végezték. (Máté 26, 6-
13). Látjuk, hogyan fejezi ki most Krisztus az Utolsó vacsoránál,
hogy összeolvad az egész világgal, – nemcsak önmagában
létezik, hanem kiárad az egész világba – ahol kijelenti a
körülötte állóknak, hogy benne lévőnek érzi magát
mindenben, ami szilárd alakot vesz fel a Földön, – erre utal a
mondat: ^egyétek, én vagyok a kenyér” (Károlinál: Egyétek,
egyétek, ez az én testem.” – a ford.) – és ugyanígy mindenben,
ami folyékony (Máté 26,17-30). Arra, hogy tudatosan lép lei a
nagy világba, ahová az ember alvás közben tudattalanul kerül,
147
az Utolsó vacsorán mutat rá, az összes olyan érzést pedig, amit
a közelgő megvakulásnak kell az embernek éreznie, a
lenyűgöző mondat fejezi ki: „Felette igen szomorú az én lelkem
mind halálig!” (Máté 26,38). Jézus Krisztus ténylegesen átéli,
amit az ember különben úgy él át, mintha megölnék,
megbénulna, megvakulna. Arról, amit a Gecsemane-
jelenetben él át, azt mondhatjuk, hogy a lélektől elhagyott
fizikai test mutatja be saját szorongó állapotait. Ebben a
jelenetben azt ábrázolják az átélt élmények, hogyan tágul ki a
lélek a világba és hagyja el a testet (Máté 26, 36-46).

Mindaz, ami ezután következik, valóban a kilépést ábrázolja a

makrokozmoszba, – a keresztre feszítés, az, amit a sírba tétel
ír le és mindaz, ami különben a misztériumokban ment végbe.
Ez a Máté-evangélium másik tartóoszlopa, – az élet odakint a
makrokozmoszban. Világosan fejezi ki ezt a Máté-evangélium,
amikor rámutat, hogy Jézus Krisztus idáig abban a fizikai
testben élt, amely azután a kereszten függ. A térnek erre a
pontjára volt összevonva, de most kitágul az egész kozmoszba.
Aki pedig őt most keresné, már nem látná meg ebben a fizikai
testben, hanem szellemi látással kellene megkeresnie a
tereken áthatoló szellemben.

Miután Krisztus valóban végrehajtotta, amit korábban – de

idegen segítséggel – harmadfél nap alatt végeztek el a
misztériumokban, miután véghezvitte, amit egyenesen
szemére vetettek, mert azt mondta, hogy lerombolja a
templomot és három nap alatt felépítheti azt (Máté 26,61), –
amivel világosan a makrokozmoszban máskülönben harmadfél
nap alatt lezajló beavatásra utal – arra is utal vele, hogy a
jelenet után már nem lehet őt ott keresni, ahová be volt zárva
lénye a fizikai világban, hanem odakint, a kozmikus tereket

148
átható szellemben. Általában így fordítják és még az újabb kori
gyenge fordításokban is teljes méltóságában tárul elénk:
„Mostantól fogva az emberiség fejlődéséből megszületett
lényt a Hatalmasság jobbján kell keresnetek és az ég felhőiből
jelenik majd meg nektek.” (Máté 26, 64. – Károli szerint:
„Mostantól fogva meglátjátok az embernek Fiát ülni az
Istennek hatalmas jobbján és eljőni az égnek felhőiben.” – a
ford.) Ott kell keresnetek a világba kiáradva Krisztust, a nagy
beavatás mintaképét, amit az ember akkor él meg, ha elhagyja
testét és kívül él, kitágul a makrokozmoszba.

Voltaképpen így kezdődik és végződik Krisztus élete. Abban a

testben születik meg, amiről a János-keresztelőnél volt szó,
vagyis a beavatás egyik oldalával indul, a kísértések során száll
alá a fizikai és az étertestbe és a beavatás másik oldalánál
fejeződik be, kiáradva a makrokozmoszba, ami az Utolsó
vacsorával kezdődik és a továbbiakat a megkorbácsolás, a
töviskoronázás, a keresztre feszítés és a feltámadás folyamatai
írják le. A Máté-evangélium eseményei e két pont között
zajlanak, közéjük illesztjük be most, amiről az előbbiekben még
csak egy vázlat készült.

149
Bern, 1910. szeptember 8.
[Az esszénus beavatás. A beavatás három fokozata. A
történelmi Krisztus-esemény kiviszi a külvilágba a misztérium-
titkokat. Krisztus megkísértésének fokozatai. Malkut és a
mennyország. A gazdag én.]
Abban, amit a Krisztus-eseményben a beavatás mindkét
oldalának világtörténeti folyamatok szintjére való emeléséről
tegnap adtunk elő, ha teljesen át tudjuk tekinteni, egyúttal az
is adva van, ami számunkra a lényeges benne.
Különösen az egyiptomi szent kultúrán alapuló összes
misztérium- és beavató helyeken adtunk meg már olyanfajta
iniciációt, vagyis beavatást, ami abból állt, hogy az ember
mintegy úgy ment keresztül a felébredés mindennapi
élményén, hogy amikor fizikai és étertestébe merült,
észlelőképessége nem a külső, fizikai környezet felé, hanem az
étertest és a fizikai test folyamatai felé fordult. Akik a régi
értelemben véve keresték az ilyenfajta beavatást, – vagyis úgy
hogy a beavatás ilyen fajtájával járó veszélyeket kikerülendő,
irányították és vezették közben őket, – bizonyos
vonatkozásban más emberekké lettek, olyanokká, akik a
beavatás eljárása során bele tudtak tekinteni a szellemi
világba, elsősorban a fizikai és étertestünkben részt vevő
szellemi erőkbe és lényekbe.

Ha most az esszénus beavatást akarjuk ebből a szempontból

jellemezni, azt mondhatjuk, hogy amikor egy esszénus haladt
át a leírt 42 fokozaton és ennek következtében alaposabban
megismerte igazi belső mivoltát, énjének és mindannak igazi
természetét, ami képessé teszi az embert, hogy a külső, az
150
átöröklés következtében arra hivatott szervekkel lásson, a 42
fokozaton át Jahvéhoz vagy Jehovához vezették. Ahhoz az
isteni-szellemi lényhez, akinek a hatására jött létre az a szerv,
amelyet Önöknek Ábrahámnál írtam le, ezt tekintette azután
korszaka szellemileg lényeges szervének. Az esszénusok tehát
az ember belső mivoltához illő belső struktúrára tekintettek
vissza, amit ez az isteni-szellemi lény eredményezett. Az
ilyenfajta beavatásnál tehát az ember belső világának
megismerésére törekedtek.

Tegnap általánosságban írtam le Önöknek, mi vár az emberre,

ha előkészítetlenül akar belső világába hatolni. Azt mondtam,
hogy elsősorban mindenféle önzések ébrednek fel benne,
minden, ami arra készteti, hogy azt mondja, olyanok legyenek
benne az énjével kapcsolatos és a szellemi világról tudni sem
akaró összes erők, szenvedélyek és indulatok, hogy eggyé
válhasson velük és csak a saját, önző, belső világa alapján
cselekedjen, észleljen és érezzen! – Az tehát a veszély hogy az
ember az önzés legmagasabb fokára hág, ha belső világába így
merül bele. Önzés az is, ami egyfajta illúzió formájában éri
minduntalan azokat, akik az ezoterikus fejlődés következtében
ma is arra akarnak törekedni, hogy így merüljenek bele saját
belső világukba. Ilyen alkalommal különböző önzések
érvényesülnek az embernél és ha azután jelen vannak már,
rendszerint el sem hiszi róluk, hogy önzések. Voltaképpen
mindent elhisz magáról, csak azt nem, hogy önző. A magasabb
világokba vezető utat eléggé olyannak írtuk le, amelyhez, még
ha korunkban keresik is, önmegtartóztatásra van szükség.
Sokan azok közül, akik – a mi korunkban is – szívesen járnák a
magasabb világokba felvezető utat, de nem akarnak efféle
önmegtartóztatásokat, akik ugyan szeretnének a szellemi
világokba látni, de nem akarják átélni, ami voltaképpen
151
elvezethet oda, minduntalan kényelmetlennek találják azután,
ha mindenfélét látnak felbukkanni magukban, ami bizony
benne van az ember természetében. Anélkül szeretnének a
magasabb világokba jutni, hogy a különféle önzések és a
hasonló dolgok felbukkannának. Nem veszik észre, hogy
gyakran a legnyersebb, legjelentékenyebb önzés derül ki
abból, hogy azzal nincsenek megelégedve, ami voltaképpen
teljesen szabályosan következik be, és amiről meg kellene
kérdezniük, hogy nem nekik kellene felidézniük az efféle
erőket is, mivel emberek? Furcsának találják, hogy vannak
ilyen dolgok, annak ellenére, hogy ezerszer elmagyarázták
nekik, hogy egy bizonyos időben bekövetkezik ilyesmi. Csak az
illúziókra és a csalóka tévedésekre akarok ezzel rámutatni,
amelyeknek bizonyos emberek áldozatul esnek. A mi
korunkban még azt is tekintetbe kell venni, hogy bizonyos
módon elkényelmesedtek az emberek és a legszívesebben a
mindennapi életben megszokott kényelemmel szeremének
járni a magasabb világokba vezető úton. Ott azonban nem
terem meg az élet mindennapi területein oly szívesen
megteremtett kényelem.

Azt tehát, alti a régi időkben a szellemi világba vezető útra úgy
talált rá, hogy az ember belső világába vezető beavatáson
ment keresztül, mivel az ember belső világát isteni-szellemi
hatalmak teremtették meg, az isteni-szellemi erőkbe vezették
be. Ekkor azután meglátták, hogyan dolgoznak az isteni-
szellemi erők a fizikai és az étertestben. Az ilyen ember
alkalmas lett arra, hogy a szellemi világ titkainak tanúja,
hírnöke legyen. Elmondhatta embertársainak, min ment
keresztül, amikor a misztériumokban a saját belső világába és
ezzel a szellemi világba vezették be. De mi járt ezzel együtt? Ha
egy ilyen beavatott visszatért a szellemi világokból,
152
elmondhatta, hogy belelátott ugyan a szellemi létbe, de
hozzásegítették! A hierofantosz segítőtársai tették neki
lehetővé, hogy túlélje azt az időszakot, ami alatt egyébként
elnyomták volna saját természetének démonai. – De mivel így
a külső segítségnek köszönhette, hogy a szellemi világba
beleláthatott, egész életében a beavató közösségtől, vagyis
azoktól függött, akik segítettek neki. Az őt segítő erők vele
együtt mentek ki a világba.

Ezen változtatni kellett. Ezt le kellett győzni. A beavatandóknak

egyre függetlenebbekké kellett válnia tanítómestereiktől és
beavatóiktól. Mert még valami más, lényegbevágó dolog is
kapcsolatban volt ezzel a segítséggel. Mindennapi
tudatunkban teljesen világosan érezzük énünket, az érzés
életünk meghatározott órájában ébred fel. Sokszor volt már
szó róla és a „Theosophie” című könyvemben is leírtam az
időpontot, mikor jut el az ember oda, hogy énnek mondja
magát. Ezt az állat nem tudja. Ha egy állat úgy tekintene
magába, mint az ember, nem egy individuális, hanem egy fajta-
énre, csoport-énre találna, egy egész csoporthoz tartozónak
érezné magát. Bizonyos módon ez az én-érzés hunyt ki a régi
beavatásoknál. Miközben ugyanis az ember belépett a szellemi
világokba, én-érzése elhomályosult és mindazt egybevetve,
amit mondtam, érthetőnek találják majd, hogy ez jó is volt.
Mert az én-érzéssel minden önzés, szenvedély egyesül és még
a többi is, ami az embert el akarja választani a külvilágtól. Mivel
nem akarták a szenvedélyeket, az indulatokat bizonyos erejűvé
fokozni, el kellett nyomniuk az én-érzést. A régi
misztériumokban tehát nem álomtudatban ugyan, de mégis
egy letompított én-érzés állapotában zajlottak a beavatások.
Azonban fokozatosan és egyre inkább arra törekedtek, hogy az
ember képes legyen a felébredéstől elalvásig éber
153
tudatállapotában magában hordott énjének teljes fenntartása
mellett átélni a beavatást. Szűnjön meg az énnek a régi
misztériumokban a beavatással mindig velejáró
elhomályosulása. Ez általában csak lassan és fokozatosan
érhető el ugyan az idők folyamán, de ma már minden helyes és
jogos beavatásnál lényegesen nagyobb mértékben érik el,
hogy az én-érzés még magas fokon sem hal el, amikor a
magasabb világokban él az ember.

Lessünk ki egyszer egy ilyen beavatást még alaposabban,

például a kereszténység előtti időkben élő esszénusokét. Az ő
beavatásuk is az én-érzés bizonyos fokú mérséklődésével járt.
Akkoriban tehát el kellett nyomni azt is, ami földi létünk során
az embernek én-érzést nyújt, ha a külső érzékelésekre figyel.
Elég csak a legközönségesebb dolgokat látniuk a mindennapi
életben, hogy például elmondják majd, hogy abban a másféle
állapotban, amikor alvó tudatban él az ember a szellemi
világban, nincs én-érzése, ilyen érzése csak nappali, éber
tudattal van, amikor tekintetét eltérítik a szellemi világról és a
fizikailag érzékelhető világra fordítja. Így van ez a most a földön
élő embernél, de annál is, akiért Krisztus tevékenykedett a
Földön. Rendes körülmények között ma a Földön egyáltalán
nincs is ébren a másik világ számára az ember énje. A krisztusi
beavatás lényege éppen az, hogy az én a magasabb világokban
is olyan ébren marad, mint a külső világban.
Vizsgálják csak meg egyszer egészen pontosan a felébredés
pillanatát, – csak azért, hogy le tudjunk írni vele valamit. A
pillanat azt tárja elénk, hogy az ember megérkezik egy
magasabb világból és fizikai és étertestébe merül. Alámerülése
pillanatában azonban nem a fizikai és az étertest belső
folyamatait látja meg, hanem érzékelő-képességét a környezet

154
köti le. Nos, mindazt, amire az ember tekintete a felébredés
pillanatában esik, amit akár a szeme, akár a füle fizikai észlelés
útján tekint át, vagy amin az agyához mint fizikai szervhez
kötött eszével gondolkodik, vagyis mindent, amit
környezetében észlel, az ó-héber titkos tanítás
szóhasználatával „malkútnak”, „az országnak” nevezték.
Megkérdezhetnénk tehát, hogy az ó-héber szóhasználatban mi
tartozott „az ország” kifejezéshez? Minden, amiben az ember
énje tudatosan tartózkodhatott. A legpontosabb
meghatározás, hogy mit kötöttek össze a héber ókorban „az
ország” kifejezéssel: az, aminél az ember énje jelen lehet. Ha
megtartjuk ezt a kifejezést, azt kell mondanunk, hogy „az
ország” szóval az ó-héber nyelvhasználat elsősorban az
érzékelt világot illette, azt a világot, ahol az ember énjének
teljes fenntartása mellett éber állapotban van.

Nézzük most meg, milyen fokozatai vannak a beavatásnak,

amikor valaki belemerül saját belső világába. Az első fokozat,
mielőtt étertestébe hatolna és titkait észlelhetné, könnyen
kitalálható. Az ember burkai, mint tudjuk, az asztráltest, az
étertest és a fizikai test. Ez is olyasvalami, amin keresztül kell
még mennie, – ha ezt a fajta beavatást meg akarja élni, az
asztráltestét mintegy belülről át kell tudatosan tekintenie. Ha
le akar merülni fizikai és étertestének belsejébe, előbb
asztrálteste belsejét kell átélnie. Ez a kapu, amin keresztül kell
mennie. Ott átél olyasvalamit is, ami ugyanannyira objektív
valóság, mint a külvilág tárgyai.
Ha „az országnak” nevezzük az érzékelhető világ körülöttünk
lévő tárgyait, amelyeket mai emberi szervezetünk
következtében tapasztalunk, mai szóhasználatunkkal ismét
három világot, az ásvány-, a növény- és az állatvilágot

155
különböztethetjük meg benne, – az ó-héber nyelvhasználat
még nem különböztette meg őket ennyire pontosan. Az ó-
héber nyelvhasználat szerint ezek együtt alkotnak egy országot
és a három világ együtt összegződik „az ország” egyetlen
fogalmában.

Ugyanúgy ahogyan tekintetünket kifelé, az érzékelhető világra

irányítva állatokat, növényeket és ásványokat látunk, – ahol
énünk jelen lehet – aki belső világába merül, annak a tekintete
arra esik, amit mind az asztráltestében észlelhet. Ezt nem az
énjével látja, hanem énje ezalatt az asztráltestet használja
eszközül. Amit pedig ekkor lát, – amikor tehát egy másfajta
észlelőképessége van, énjével abban a világban van, amivel az
asztrális szervek útján kerül kapcsolatba, – természetesen már
az ó-héber nyelvhasználat is három kifejezéssel jelölte meg.
Ahogyan mi egy állat-, egy növény- és egy ásványvilágról
beszélünk, az ó-héber nyelvhasználat necahnak, jesodnak és
hódnak nevezete azt a hármasságot, amelyet az ember
asztráltestébe merülve tekint át.

Ha ezt a három kifejezést valamennyire is nyelvünkkel egyező

módon akarjuk lefordítani, ismét mélyebbre kellene ásnunk a
régi héberek nyelvérzékébe, mert a szótárak megszokott
szókészlete szerinti fordítások mit sem segítenek. Ha meg
szeretnénk érteni, miről van most szó, ugyancsak segítségül
kellene hívnunk a kereszténységet megelőző korok
nyelvérzékét. Példaképpen, elsősorban tekintetbe kellene
vennünk, hogy amit a „hod” hangzócsoporttal jelölhetünk, „a
kifelé megjelenő szellemiséget” fejezné ki. Figyeljék meg jól
tehát, ez a szó egy kifelé megnyilatkozó, kifelé törekvő
szellemiséget, de egy olyan szellemiséget jelentene, ami alatt
asztralitást kellene értenünk. A „necah” viszont a kifelé

156
megnyilvánulás szándékát egy árnyalattal erősebben fejezi ki.
Olyasvalami nyilvánul meg benne, amit annak mondhatunk
talán, hogy „áthatolhatatlan”.
Ha ma kezükbe vesznek egy fizikatankönyvet, találnak valamit
benne, amit ítéletként adnak meg, de tulajdonképpen
meghatározásnak kellene lennie, – most azonban nem
logikáról van szó – ugyanis a fizikai testeket
áthatolhatatlanként határozzák meg. Voltaképpen így kellene
meghatározni: fizikai testnek nevezzük azt a testet, amelyre
érvényes, hogy azon a helyen, ahol van, ugyanakkor nem lehet
egy másik test. Meghatározásul ezt kellene megadni. Ehelyett
egy dogmát állítanak fel és azt mondják, hogy a fizikai világ
testeinek sajátossága, hogy áthatolhatatlanok, – míg úgy
kellene hangoznia, hogy egy helyen egyidejűleg két test nem
lehet. Ez azonban olyasvalami, ami a filozófiára tartozik. A
„necah” szóval azt jelölik, ami úgy nyilatkozik meg a térben,
hogy kizárja a másikat – a „hod” erősen eldurvult árnyalatát. A
„jesod” pedig a kettő között foglal helyet.

Három különböző árnyalatról van szó tehát. Először is

valamilyen kifelé megnyilvánuló asztrális tény
megnyilatkozásáról, ez a „hod”. Ahol azután a dolog annyira
eldurvult már, hogy fizikai értelemben áthatolhatatlanná lett,
ott az ó-héber nyelvhasználat szerint „necah” áll. A „jesod”-ot
pedig közbülső árnyalatnak kellene vennünk. Azt mondhatjuk
tehát, hogy ezzel a három szóval azt a három sajátosságot
jelölik, amelyekkel valóban fel vannak ruházva az asztrális világ
létezői.

Most a beavatandóval együtt mintegy még jobban bele tudunk

merülni az ember belső világába. Amikor már túljutott azon,

157
amin asztráltestében túl kellett jutnia, étertestébe jut. Itt
magasabb dolgot észlel, mint amit ezzel a három szóval meg
lehet jelölni. Megkérdezhetnék, hogy az mitől magasabb? Ez
egy furcsa sajátossággal függ össze, és ha meg akarják érteni a
világ tulajdonképpeni belső szerkezetét, ügyelniük kell rá. Arra
kell ügyelniük, hogy a külső világ úgy kerül elénk, hogy éppen
azon munkálkodtak a legmagasabb szellemi erők, ami nekünk
a legalacsonyabb megnyilvánulásának tűnik. Már sokszor
felhívtam rá a figyelmet, – mégpedig az ember természetének
tárgyalásakor – hogy itt mit kell tekintetbe vennünk.

Az ember fizikai testből, étertestből, asztráltestből és énből áll,

így szoktuk leírni. Bizonyos vonatkozásban biztosan az én az
ember legmagasabb része, de mai állapota szerint, ő a
csecsemő az emberi természet négy része közül. Megvan
benne az adottság a legmagasabbhoz, ami az emberből majd
lehet, de most saját magához képest a legalacsonyabb foknál
tart. A fizikai test viszont a maga nemében a legtökéletesebb,
ami természetesen nem az ember érdeme, hanem azé, hogy a
Szaturnusz-, a Nap- és a Hold-korszak folyamán az emberen
isteni-szellemi lények munkálkodtak. Már az asztráltest is
tökéletesebbé vált, mint az ember énje. Ha tehát az ember
énjére tekintünk előbb, nekünk ez a nyilvánvaló, vele
azonosulunk. Mondhatjuk tehát, hogy ha valaki nem
túlságosan közönséges és nem akar elzárkózni a látvány elől,
elég csak belső világába tekintenie és ott megtalálja énjét.
Viszont gondolják csak meg, milyen távol állunk az ember
fizikai testének rejtélyeitől! A fizikai testen nemcsak
évmilliókon, hanem milliószor millió éven át dolgoztak az
isteni-szellemi lények, hogy mai struktúráját elérjék. A fizikai
testhez képest az emberi természet kevésbé tökéletes része az
asztráltest is, indulatok, szenvedélyek, vágyak és még egyebek
158
is vannak benne. Az asztráltest indulatainak következtében
pedig az ember sok olyasmit fogyaszt élvezettel, ami
egyenesen fizikai testének csodálatos szervezete ellen
dolgozik, de még annak ellenére is, hogy ott áll közöttük
akadályként az étertest. Felhívtam rá a figyelmet, hogy például
mi mindent élvez az ember, ami méreg a szívére, hogyan ásná
alá nagyon hamar egészségét, ha ez csak az asztráltestén
múlna és hogy az egészségét csak annak a körülménynek
köszönheti, hogy az emberi szív organizációja oly csodálatosan
és tökéletesen van berendezve, hogy sok évtizeden át kiállja az
asztráltest támadásait. Így van ez. Minél mélyebbre
ereszkedünk, annál magasabb, alkotórészeinken közösen
munkálkodó szellemi erőkre találunk. Azt mondhatnánk, hogy
énünket a legfiatalabb istenektől, a legfiatalabb isteni-szellemi
erőktől kaptuk, alacsonyabb alkotórészeinken sokkal idősebb
istenek hozták létre azt a tökéletességet, amit az ember ma
éppen csak hogy elkezd kiismerni, arról nem is beszélve, hogy
képes lenne-e leutánozni a maga eszközeivel, amit az isteni-
szellemi erők és lények ebben a csodálatos építményben
felsorakoztattak az ember számára.

Ezt a tökéletességet azonban elsősorban azok látták, akik

például esszénus-beavatással merültek bele az ember belső
világába. Az esszénus beavatott azt mondta, hogy ha megjárja
az első 14 lépcsőfokot, előbb asztráltestébe jut. Elébe tárulnak
a vele kapcsolatos összes szenvedélyek és indulatok, mindaz,
ami inkarnációjában rosszat tett asztráltestének. Az
étertestének azonban nem tudott még annyit ártani, mint az
asztráltestének. Az éterteste még sokkal istenibb, sokkal
tisztább, ha végigjárja a következő 14 lépcsőfokot, ez derül
majd ki. – Úgy érezte, amennyiben az asztráltest támadásait
kiállta, legyűrte azt is, ami az első 14 fokozat után a
159
legnehezebb volt és éterteste fénylő világába lép, az ő erőinek
nem árthatott oly sokat.
Arra, amit ott látott, az ó-héber titkos tanítás ismét három
olyan kifejezést használt, amit szintén rendkívül nehéz jól
visszaadni mai nyelven, – „gedulah”, „tiferet” és „geburah”
volt a nevük. Próbáljuk meg elképzelni az ezekkel a
kifejezésekkel megnevezett három területet.
Ha az ember észlelte azt, amivel étertestében egyesül, úgy
mondhatnánk, hogy az első szó, a „gedulah” hatására el tudta
képzelni mindazt, ami a szellemi világban méltóságteljesnek,
nagynak mutatkozik, lenyűgöző benyomást kelt. Bár a
„geburah” az előbbi szó rokona ugyan, de a nagyságnak mégis
egy teljesen más színezetét, a hatása következtében újra
lecsökkent nagyságét jelenti. A „geburah” a nagyságnak, az
erőnek már a védekezés, önálló létezőként kifelé való
megnyilvánulást célzó színezete. Míg a „gedulah” kifejezéssel
a belső megbízhatóságból, az illető belső lényéből fakadó
tevékenység áll kapcsolatban, a „geburah”-hal egy
agresszívnek mondható, kifelé agresszív eljárásban
megnyilvánuló ténykedés kapcsolatos. Az önmagában véve
nyugodt nagyságot, a nem agresszív, de kifelé mégis
megnyilvánuló, az önmagában vett szellemi nagyságot kifejező
bensőségességet nevezték „tiferet”-nek. Ezt a szót csak úgy
fordíthatnánk le, ,ha a „jóság” fogalmunkat társítanánk
„szépség” fogalmunkkal. Azt látjuk szépnek, aki bensőséges
voltát külső formába öntve fejezi ki. Jónak pedig azt tartjuk, aki
belsőleg megbízható voltát fejezi ki külsőleg. Az ó-héber titkos
tanítás szerint azonban a „tiferet” egyesíti magában ezt a két
fogalmat. – Aki tehát alámerült az étertestbe, ezen a három

160
tulajdonságon keresztül megnyilvánuló és ott lévő erőkkel
került kapcsolatba.
Utána következett a lemerülés a fizikai testbe. Ott ismerkedett
meg az ember a rajta munkálkodó úgyszólván legidősebb
isteni-szellemi lényekkel. Emlékezzenek rá, mit írtam „Az
Akasha-krónikából” és „A szellemtudomány körvonalai” című
könyveimben, hogyan jött létre a régi Szaturnuszon a fizikai
test első kezdeménye. Magas, magasztos szellemi lények, a
trónok áldozták fel saját akarat-szubsztanciájukat, hogy
létrejöhessen az ember fizikai testének első kezdeménye,
amelyben a Szaturnusz, a Nap és a Hold további fejlődése
során magas szellemi lények működtek közre. „A bibliai
teremtéstörténet rejtélyei” címmel Münchenben tartott
előadások folyamán említettem, hogyan maradtak
kapcsolatban ezek a magasztos szellemi lények az emberrel a
Szaturnusz-, a Nap- és a Hold-korszakon át, egyre tovább és
magasabbra szervezve az ember fizikai testének ezt az első
kezdeményét, és így jöhetett létre a fizikai test csodálatos
építménye, amelyben ma az ember étertestével,
asztráltestével és énjével együtt lakhat.

Ha az ember így valóban bele tudott merülni belső világába,

azt észlelte, amit az ó-héber titkos tanítás úgy írt le, hogy olyan
tulajdonsága van, ami az emberben csak úgy képzelhető el, ha
arra gondol, hogy például mi a lelkében elérhető bölcsesség
csúcsa. Az ember úgyszólván mint egy eszményre tekintett fel
a bölcsességre. Ha lényét részben betöltheti a bölcsesség,
emelkedettnek érzi magát. Akik a fizikai testbe alámerültek,
tudták, hogy ekkor azoknak a lényeknek a közelébe kerültek,
akik teljes egészében abból a szubsztanciából álltak, amiből
csak egy picikét, csak egy parányit tud elsajátítani az ember, ha

161
bölcsességre, de olyan bölcsességre törekszik, amelyet nem az
általános, külső ismeretekkel szerez meg magának, hanem a
lélek súlyos élményein keresztül és nem is egy, hanem sok
inkarnáció alatt és akkor is csak részben, hiszen a bölcsesség
teljes birtokába csak úgy kerülhetne, ha a bölcsesség összes
lehetőségének is utána járna. Az ó-héber titkos tanítás
„khokmah”-nak nevezte a bölcsességből álló lényeknek ezt a
tulajdonságát és nem egészen helytelen, ha ma bölcsességnek
mondják.

A bölcsesség „khokmah”-nak nevezett tulajdonságának ismét

van egy sajátos, durvább színezete, ami megvan az emberben
is, de individuálisan még ehhez is csak bizonyos csekély
mértékben jut hozzá. Itt azonban, ha alámerül fizikai testébe,
ismét olyan lényekre talál, akikben egészen szembetűnő
mértékben van meg ez az ó-héber titkos tanításban „binah”-
nak nevezett és a bölcsességhez képest eldurvult tulajdonság,
és így olyanoknak tűnnek, mint akik teljességgel ragyognak
ettől a tulajdonságtól. Ha az embert emlékeztetik értelmi
képességére, – amit valóban csak bizonyos csekély mértékben
vív ki magának – nála is létre lehet ezt hozni. Ezeknél az értelmi
képesség által kivívottaktól teljesen áthatott lényeknél
azonban arra kell gondolnunk, hogy vegyük tekintetbe, mit
értünk „binah” alatt, – a durvább színezetű „khokmah” alatt.
Ezért mondja az ó-héber titkos tanítás, amikor az igazi, teremtő
és produktív, a világ rejtélyeit önmagában létrehozó
bölcsességről beszél, vagyis amikor a „khok- mah”-ra gondol,
hogy a vízsugárral, míg a „binah”-ot a tengerrel kellene
összehasonlítani. Ez fejezné ki jól az eldurvulást.

A legmagasabbat pedig, ahová fel lehetett lendülni, ha a fizikai

testébe merült alá valaki, „keter”-nek nevezték. Aligha

162
található kifejezés, ami vissza tudná adni, mi ez a szó. A
tulajdonság csak a magas, magasztos isteni-szellemi lények
tulajdonságát mintegy sejtető szimbólummal jelezhető
csupán. Ezért is jelölték a koronával, egy olyan szimbólummal,
amitől az ember felmagasodik és többet jelent, mint valójában
jelenthet. Így is fordítsuk le tehát.

binah khokmah keter

geburah tiferet gedulah

necah jesod hod

malkút, az ország, én

Ezzel felsoroltuk a szellemi lények tulajdonságainak

lépcsőzetes csoportosítását, akiknek a körzetébe az ember
saját belső világába alámerülve növekszik fel. Ez ugyanis
felnövekvés. Az esszénus beavatást pedig úgy képzelhetik el,
hogy teljesen új tapasztalatai, teljesen új élményei voltak az
embernek, azzal ismerkedett meg, amit a valóságnak
megfelelő módon neveztek el ilyen tulajdonságoknak.
De mit kellett különösen elmondani az esszénus
beavatottakról és beavatásuk módjáról a környező népek
beavatásával ellentétben? Mit kell itt különösen tekintetbe
vennünk?
Minden régi beavatás arra épült, hogy az ember én-érzését,
amit a „malkút”, az ország áttekintésekor érzett, egyenesen el
kellett fojtani, ki kellet oltani. Azt mondhatjuk tehát, hogy a
beavatás során nem lehetett úgy embernek lenni, ahogyan az
ember kint, a fizikai világban ember. Felvezették ugyan a
szellemi világba, de ott nem lehetett úgy ember, mint a kinti
163
országban. Tehát éppen a régi beavatások számára kellett egy
vastag vonalat húzni a közé, amit átél a beavatott és ahogyan
énjében érezte magát.
Ha pedig egy mondatba akarjuk sűríteni, hogyan álltak jót a
régi titkos iskolákban a régi beavatásért, a nyilvános élettel
ellentétben ott mi számíthatott, azt kellene mondanunk, hogy
senki sem gondolhatta, hogy ha valaki beavatott akar lenni,
megtarthatja ugyanazt az én-érzést, amelyet az országban, a
„malkút”-ban érez. Miközben felnövekszik, hihetetlen, milyen
nagyszerűnek éli meg a maguk valóságos voltában a háromszor
három tulajdonságot, de az én-érzésről, arról, amit a külső
világban él át, le kell mondania. Nem viheti le magával az
országba, amit „necah”-nak, „jesod”-nak, „hod”-nak és a többi
tulajdonságnak él meg, ezek nem maradhatnak kapcsolatban
az ember közönséges én-érzésével. – Általánosan így
gondolkodtak, és aki ennek a megállapításnak akkoriban
ellentmondott volna, azt esztelennek, őrültnek és hazugnak
kellett volna tartaniuk.

Az esszénusok voltak azonban az elsők, akik azt tanították,

hogy eljön az idő, amikor mindent le lehet majd hozni
odafentről és így az ember én-érzése fenntartása mellett is
átélheti majd azt. Ezt a görögök azután βασιλεα τϖυ ουραυϖυ
-nak, „basileia”-nak nevezték. Az esszénusok tanították
először, hogy eljön valaki, aki lehozza majd a „malkút”-ban, az
országban élő én számára azt, ami odafent „a mennyek
országában” van és ezt tanította hatalmas beszédeivel
elsőként Jeshu ben Pandira is az esszénusoknak és
néhányuknak a környezetükből is. Ha néhány jellemző
mondatban akarjuk összefoglalni, hogy a következő kor

164
számára tanítványa, Mathai, hogyan adta tovább tanításait, az
körülbelül így nézne ki.
Jeshu ben Pandira mondta ki először Gautama Buddha utódja,
a bodhiszattva inspirációjára, – akiből egykor majd a Maitreya-
buddha lesz – hogy addig úgy volt, hogy a mennyek országát
nem lehetett levinni a „malkút”-ba, ahová az én is tartozik. De
ha betelik majd az idő, ha eltelt már háromszor 14 nemzedék,
Ábrahám nemzetségéből, Dávid nemzetségéből, – amit mi,
jesszénusok vagy esszénusok Jessze-nemzetségnek élünk át –
megszületik majd valaki, aki lehozza a mennyek országának új
tulajdonságait abba az országba, ahol az én jelen van. – Ez a
tanítás volt az oka, hogy Jeshu ben Pandirát megkövezték,
mert káromolta Istent, hiszen egy ilyen tanítás a beavatás
legszörnyűbb meggyalázásának számított azoknak a
szemében, akik nem akarták, hogy lábra kapjon és nem akarták
belátni, hogy ami az egyik időszak számára helyes, már nem
okvetlenül helyes egy másikban is, mivel az emberiség előbbre
jut.

Azután elérkezett az idő, amikor beteljesült, amit megmondták

előre, valóban teljes volt már a háromszor 14 nemzedék, a nép
véréből valóban létrejöhetett az a testiség, amelyben
Zarathusztra inkarnálódhatott, hogy miután a nátháni Jézus
testében lévő eszközökkel még tovább alakította, Krisztusnak
fel tudta ajánlani. Ekkor érkezett él az ideje, hogy Krisztus
előfutára elmondhatta, hogy egy olyan idő következik most,
amikor „a mennyek országa” eljut majd a körülöttünk lévő
országban, a „malkút”-ban élő énhez.

Most értjük majd meg, mit tűzött feladatul maga elé Krisztus,
kiállva a kísértést. Saját belső mivolta erejével állt ellen a

165
kísértésnek azzal, amit ma az embernél énjének nevezünk.
Elérte, hogy legyőzött minden támadást és kísértést, amivel az
ember találkozik, ha lemerül asztráltestébe, étertestébe és
fizikai testébe. Ez világosan le is van írva. Minden önzés le van
írva, mégpedig úgy hogy annak legmagasabb fokozatára hívják
fel a figyelmünket mindenhol.

Az ezoterikus fejlődésre törekvő emberek egy súlyos akadállyal

találkoznak, – ami egészen természetes, amikor saját belső
világukba merülnek alá – felmerül bennük az a rossz szokás,
hogy igazából mindig csak a saját kedves személyükkel
foglalkoznak. Valóban nem találjuk meg sohasem gyakrabban,
mint éppen azoknál, akik a szellemi világba szeretnének
kerülni, hogy a legszívesebben a saját kedves személyükről
beszélnek, arról, ami nekik a legkedvesebb, amire állandóan,
minden órában és percben figyelnek és amin aprólékosan
megfigyelnek mindent. Míg máskülönben teljesen határozott
életvitele van az embereknek, ők, ha nem csupán törekedni
kezdenek a fejlődésre, hanem még ha antropozófusok is
lesznek, hallatlan erővel kezdenek foglalkozni saját énjükkel és
ekkor mindenütt olyan ábrándképek ütik fel a fejüket, amelyek
mellett határozott életvitelük azelőtt könnyen elvezette őket.

Miért van ez? Mert az ember nem igazán tudja, mit kezdjen
magával, ha egyesül vele mindaz, ami a saját belső világából
merül fel. Nem tud mit kezdeni vele, hiányzik saját magával
kapcsolatos tapasztalata. Azelőtt figyelmes volt és könnyen
engedett a külvilág vonzásának, most inkább elfordul tőle,
belső világa felé fordul, ahonnan mindenféle érzés bukkan fel,
amelyek ott laktak. Miért? Mert annyira szeretne igazán „én”
lenni, a külvilágtól igazán független lenni. Persze ilyenkor
gyakran esik abba a hibába, hogy kezdetben a legjobban azt

166
szeretné, ha úgy bánnának vele, mint egy gyerekkel, akinek
világosan megmondanak mindent, hogy mit tegyen. Minden
szeretne lenni, csak éppen olyan ember nem, aki onnan szab
irányt és célt magának, amit az ezoterikus élet nyújt neki. Nem
szokta még meg, hogy ezen gondolkodjon, de úgy érzi, zavarja
a külvilágtól függő viszonya. A legerősebben pedig éppen akkor
jelentkeznek zavarok, ha igazán független akar lenni, ha én-
voltára igazán ügyelnie kell. De ha igazán utána akar járni,
valami miatt – ami ugyan egy nagyon közönséges dolog – a
környezettől mégsem szabadulhat meg, mégpedig azért, mert
az embereknek ennie kell! A dolog ugyan nagyon közönséges,
de mégis végzetes körülmény sok embernek. Megtanulhatjuk
belőle, mennyire kevesek vagyunk a környezetünk nélkül. Ez
nagyon figyelemre méltó példája annak, hogy függünk a
környezetünktől, nem tudunk nélküle élni és igazán olyanok
vagyunk, mint a kezünkön egy ujj, el is szárad, ha levágjuk. Egy
egészen mindennapi felismerés is megmutathatja, mennyire
függünk a környezettől.

Ha az önzés a feszültség tetőpontjára ér, kívánsággá változhat,

hogy az illető bárcsak független lehetne a környezettől és ő
maga tudná elővarázsolni azt, ami a környezettől való függést
érezteti vele, amire átlagemberként szüksége van a fizikai
életben. Ez a kívánság ténylegesen felmerülhet a beavatásra
törekvőkben. Még egyenesen gyűlöletté is válhat, ha valaki a
külvilágtól függ és nem varázsolhatja elő magának az
ennivalót, egyszerűen nem teremtheti elő, mert itt van.
Nagyon különösnek látszik ilyesmit mondani, mert az
embernél éppen azok a kívánságok néznek ki furcsán, amelyek
kicsiben valóban azonnal felbukkannak, ha fejlődni akar, de
szélsőségesen ábrázolva képtelenségek. Az ember nem is
tudja, hogy kicsiben ilyen kívánságai vannak. Persze egyetlen
167
ember sem annyira erős, – mivel túlságosan függ a külső
szokásaitól – hogy abban az illúzióban ringathatná magát, hogy
azt mondja, varázslattal tud előteremteni magának ennivalót,
olyasmivel tud élni, ami nem a külső világból, a „malkút”-ból
való. Ez azonban, ha túlzásba vinné, olyan lenne, hogy azt
hihetné, ha csak egyszer odáig jutna, hogy asztráltestében és
énjében igazán úgy élhetne, ahogyan a saját kívánságain múlik,
nem lenne többé szüksége az egész környezetre.

Ez a kísértés jelenik meg. Jézus Krisztusnál pedig – akinek a

legmagasabb szinten kellett ezt megélnie – ezt úgy írják le,
hogy az eléje lépő kísértő azt mondja neki, változtassa
kenyérré a köveket. Ez a megkísértés legmagasabb fokozata. A
Máté- evangélium a megkísértés történetében valóban a
legcsodálatosabban írja le az ember, hogyan merül le belső
világába (Máté 4,1-11).
A második fokozat altkor jelenik meg, ha valaki már belemerült
az asztráltestébe és valóban szembesült minden indulattal és
szenvedéllyel, amelyek ennyire különösen egoistává tehetik.
De ha szembesült velük, – anélkül, hogy legyűrné őket vagy
felvértezné magát velük szemben – mégis le szeretne zuhanni
az étertestbe és a fizikai testbe, ami valóban a szakadékba
zuhanással ábrázolható helyzet. A Máté-evangélium is az
étertestbe és a fizikai testbe történő zuhanásnak írja le, vagyis
abba, aminek nem sokat lehetett eddig ártani. De ezt nem
lenne szabad, míg le nem győzte a szenvedélyeket és az
indulatokat. Krisztus tudja ezt és a kísértének, miközben saját
erejével győzi le ellenlábasát, így válaszol: „Ne kísértsd magát
a lényt, akinek meg kell adnod magad!” (Máté 4,7 – Károknál:
„Ne kísértsd az Urat, a te Istenedet!” – a ford.)

168
A harmadik fokozat pedig a fizikai testbe való alámerüléskor a
következő. Különösen jellegzetes, ha a fizikai testbe való
lemerülés kísértés formájában jelenik meg. A beavatásnál
valóban lehet az embernek ilyen élménye, sőt, kell is, hogy
ilyen élménye legyen mindenkinek, aki fizikai és étertestébe
merülve eléri azt a fokot, hogy úgyszólván belülről látja magát.
Ekkor mindent lát, ami a három legmagasabb tulajdonságban
van és ami neki egy egész világnak tűnik, ami azonban egyelőre
a saját illúziója, egy olyan világ, amelyet mindaddig nem
tekinthet belső valóságnak, amíg át nem hatolt a fizikai test
burkán és még nem emelkedett fel a fizikai testben már jelen
nem lévő, csupán rajta munkálkodó szellemi lényekhez. Ha
nem tudunk megszabadulni az önzéstől, saját magunkat
illetően még mindig félre akar vezetni bennünket a fizikai világ
kísértője, Lucifer vagy Diabolus. Mindent nekünk ígér, ami csak
elénk kerül, ami azonban nem más, mint saját mayánk,
illúziónk szüleménye. Egy egész világ tárul ugyan elénk, ha nem
távolítjuk el az önzés szellemét, de ez egy félrevezetésekből és
hazugságokból álló világ, amit ő ígér meg nekünk és nem
szabad elhinnünk, hogy a valóság világa. Ebbe a világba
kerülünk előbb és ha ismét nem szabadulunk meg tőle, meg is
rekedünk a látszatvilágban.
A kísértésnek ezt a három fokozatát Krisztus modellként,
mintaként éli meg előre az emberiség számára. Mivel pedig a
régi misztériumhelyeken kívül és a három emberi testben élt
szellemi lény erejével élte át őket egyszer valaki, már adva van
az impulzus, hogy a jövőben az emberiség is elérheti fejlődése
folyamán, hogy az ember a „malkút”-ban, az országban lévő
énjével a szellemi világba is felemelkedhet. Azt kell elérni, hogy
azt, ami a két világot elválasztja, már ne legyen meg, és az
ember a szellemi világba a „malkút”-ban élő énjével
169
emelkedhessen fel. Ezt érte el Krisztus az emberiség számára a
kísértések legyőzésével, ahogyan a Máté-evangéliumban le
van írva, egy Földön élt lény volt rá a mintapélda, hogyan viszik
fel az ént „az ország” helyett a magasabb birodalmakba és a
magasabb világokba.

Mit kellett Krisztusnak kivívnia azzal, hogy ami máskülönben

csak a misztériumok fátyla mögött játszódott le, külső,
történeti formában élte meg, mintegy élőre? Az országról szóló
beszédet. A Máté-evangélium pedig a tárgyhoz illő módon
előbb a megkísértést írja le, utána pedig egy olyan én
felmagasodásának szakaszait mondja el, amely Önmagán belül
képes megélni a szellemi világot és nem kell hozzá előbb
kilépnie magából. A Máté-evangélium előbb a megkísértések
történetét tárja elénk. Az utána következő időben Krisztusnak
a külső világban kellett felfednie az olyan én titkát, amely a
szellemi világba azt a mintát követve emelkedik fel, ahogyan ő
a külső világban él. Ezt követik a hegyi beszéddel kezdődő
fejezetek és a leírás, minek tekinti Krisztus az országot,
„malkút”-ot. (Máté 5'7)-
Ekkora mélységeket kell kikutatnunk a Máté-evangéliumban.
Forrásait és alkotóelemeit valóban nem csak az esszénusok
titkos tanításaiban kell megkeresnünk, hanem általában az
egész ó-héber és görög világéban is. Akkor ébred fel bennünk
az efféle ősi híradás iránt az a szent és mély tisztelet, hódolat,
amiről már Münchenben volt szó, ha egy szellemi látótól
kapott iratokhoz a szellemtudomány kutatásainak
eredményeivel felvértezve látunk hozzá. Ha meghalljuk, hogy
miket mondanak a régi szellemi látók, úgy érezzük, mintha
nekünk szólnának át a régi korokból. Olyan ez, mintha
áthallatszana hozzánk egy szellemi beszélgetés, amelyet

170
évszázadokon át folytatnak egymással a nagy egyéniségek úgy,
hogy akik meg akarják hallani, azok meghallgathatják. Persze
csak azok, akik értenek a szóból, – az evangélium szavából is,
hogy „Akinek van füle a hallásra, hallja!” (Máté 11,15).

Újabb kori szellemtudományunk arra való, hogy újból

megtanuljuk olvasni a szellemi forrásműveket. És majd csak ha
már fel leszünk vértezve az én, az országban élő én mivoltának
ismeretével, akkor tudjuk megérteni a Máté-evangéliumnak
azt a fejezetét, amelynek az elején ez áll: „Boldogok, akik
keresik a szellemet, mert ők saját maguktól, saját erejükkel
találják meg a mennyek országát.” (Máté 5,3 – Károli szerint:
„Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek
országa.” – a ford.) Egy régi beavatott azt mondhatta volna,
hogy saját énjével hiába keresné a mennyek országát. – De
Jézus Krisztus azt mondta, hogy eljött az ideje, hogy az
emberek saját énjükben találjanak rá a szellemre, ha majd a
mennyek országát keresik!

Krisztus történelmi tette, hogy a mély misztériumtitkokat

kivitte a külső világba. Ebben az értelemben majd még
közelebbről is meg kell vizsgálni őket. Akkor majd meg fogják
látni, hogyan kell értelmezni a hegyi beszédnek a „boldogok”
szóval kezdődő mondatait.

171
Bern, 1910. szeptember 9.
[A Krisztus-esemény mint történelmi tény Az én-beavatás. Az
evangéliumok misztérium-könyvek. Krisztus élete a
világtörténelem nagy színterén éli át a beavatást. Gyógyítások.
A ,,hegyi beszéd” kilenc boldogsága.]
A ciklus előző előadásaiban hallottakból már kiderült, hogy a
Krisztus-esemény lényege a következőkből áll. Az ember
fejlődése, amelyet úgy fejeztünk ki, hogy a lelke a szellem
birodalmába emelkedik, a Krisztus előtti időkben csak a
misztériumokon belül volt elérhető, mégpedig úgy, hogy
amennyiben énje a rendes emberi tudatállapotban fejlődött ki,
akkor azt bizonyos módon letompították. Ennek kellett egy
olyan impulzust kapnia, hogy az ember ezt úgy érhesse el, –
ami persze legnagyobb részt még az emberek jövőjéhez
tartozik – hogy a szellemi világba lépve meg tudja tartani a
teljes, korunkban rendszerint csak a külső, fizikailag
érzékelhető síkhoz tartozó én-tudatát. A Krisztus-esemény
következtében így megadatott előrehaladás az emberiség
fejlődésében egyúttal a legnagyobb előrelépés is, amit meg
lehetett tenni és valaha is meg lehet majd tenni az emberiség
fejlődése során. Vagyis aminek még ezzel a ténnyel
kapcsolatban be kell következnie a Föld fejlődése során, az
mind a Krisztus-eseménnyel megadott nagy impulzus
kiépítése, kivitelezése.

Kérdezzük most meg, hogy voltaképpen minek kell ekkor

bekövetkeznie! Bizonyos módon ismétlődnie annak,
részleteiben kell megismétlődnie, ami a régi misztériumok
titkaihoz tartozott, például – ami valamiképpen még ma is oda

172
tartozik – hogy amikor az ember fizikai és étertestébe merül,
asztráltestében átélje a kísértéseket, amelyekről tegnap
beszéltünk. A görög misztériumokban viszont az összes olyan
nehézséget és veszélyt kellett kiállnia, amely akkor áll előttünk,
ha kiáradunk, kiterjeszkedünk a makrokozmoszba. Ezt is leírtuk
már közelebbről. A beavatás valamelyik irányzata szerint
megélt eseményt Jézus Krisztus egy nagy kimagasló egyéniség
egyszeri impulzusaként éli át, mintaképül, hogy a jövő
fejlődése folyamán legyen rá indíttatás, hogy a beavatásból
kiindulva fokozatosan egy ilyen fejlődésen mehessenek
keresztül az emberek. Vizsgáljuk meg előbb tehát, mi ment
végbe a misztériumokban.
Bár az ember lelke úgy hajtott végre mindent, amit
végrehajtott, hogy letompították, egyfajta félálomba ringatták
az énjét, de belső világa, lelkisége mégis átélt bizonyos, a
következőképpen leírható tényeket. Átélte az önzés
felébredését, – független akart lenni a külvilágtól. De mivel az
ember függ a külvilágtól, – amint tegnap megmutattuk – mert
nem tudja magának elővarázsolni az élelmet és függ attól, ami
fizikai testisége következtében adódik elő, ki van téve az
illúziónak, hogy azt tartja a világnak és a világ belső
gyönyörűségének, ami pusztán csak a fizikai testiségből
adódik. Ezen minden- tanítvány, minden beavatandó
keresztülment á misztériumokban, csak éppen nem abban az
állapotban, mint Jézus Krisztus, aki a legmagasabb szinten
ment rajta keresztül. Ha tehát valaki kizárólag a tényeknek
megfelelő módon írja le, amit ekkor a misztérium-tanítványok
ott átélnek és ezt leírja Jézus Krisztus esetében is, bizonyos
fokig hasonló módon írja le a tényeket. Hiszen akkor történt,
hogy ami előzőleg még a misztériumok homályában játszódott

173
le, az kilépett a világtörténelem színterére és egyszeri,
történeti eseménnyé vált.
Vegyük a következő esetet, ami az ókorban, nevezetesen
Krisztus megjelenése előtt az utolsó századok folyamán mindig
meg is történt. Egy festő vagy egy író tudomására jutott,
milyen hosszadalmas eljárásokat alkalmaznak, ha valakit
beavatnak, és lefestette vagy megírta azt. Az ilyen festmény
vágy leírás hasonlíthatott arra, amit az evangéliumok írnak a
Krisztus-eseményről. Elképzelhető tehát, hogy egyes régi
misztériumokban a beavatandót testileg – miután bizonyos
előkészítésen ment keresztül, hogy lelkileg szabaddá váljon –
széttárt karokkal egyfajta keresztre kötötték. Egy időre ebben
az állapotban maradt, hogy kiemeljék a lelkiséget, és így át
tudta élni azt, amit leírtunk. Mindezt megfestették vagy
irodalmi eszközökkel ecsetelték. Ma azután valaki úgy
találhatná és azt mondhatná, hogy egy régi hagyomány alapján
írta le az író, illetve festette meg a festő, mit éltek át a
misztériumokban. Azt mondhatná, hogy az evangéliumokban
csak újból lejegyezték, közölték, ami már korábban is megvolt!
Ezt számtalan esetben megtalálhatjuk. „Das Christentum als
mystische Tatsache” (GA 8 – „A kereszténység mint misztikus
tény”) című könyvemben leírtam, hogy az evangéliumokban a
régi misztériumok összes titka éled fel újra, alapjában véve az
evangéliumok nem egyebek a misztérium-beavatások régi
leírásainak megismétléseinél és kimutattam, hogy ez mennyire
így van. De amikor azt közölték, ami Jézus Krisztussal történt,
hogyan lehetett csak egyszerűen leírni a régi
misztériumfolyamatokat? Úgy, hogy éppen azt látták
lejátszódni történeti tényként, ami a régi misztériumokban
történt, ami mint belső lelki folyamat zajlott le, hiszen én-

174
lénnyé magasodott formában Jézus Krisztus eseménye is
ugyanazt ábrázolta, mint a régi beavatásban a szimbolikus,
vagy a mindenkori adott helyzetet szimbolizáló cselekmények.
Szem előtt kell tartanunk ezt a tényt. Csak az tudja
megállapítani, hogy Krisztusnak az evangéliumokban leírt
életrajza azonos a misztériumokban zajló folyamatokkal, aki
szilárdan azon a talajon áll, hogy a Krisztus-esemény
történelmi esemény, azok a folyamatok játszódtak le történeti
tényként, amelyek azelőtt a misztériumokon belül zajlottak le.

Ha pontos képet akarunk festeni róla, úgy is mondhatnánk,

hogy akik észrevenni voltak hivatottak, azok észre is vették a
palesztinai Krisztus-eseményt, az esszénus jóslatok
beteljesedését, a János-keresztelőt a Jordán vizében, a
megkísértést, majd ami következett, a keresztre feszítést és a
továbbiakat is. Elmondhatták, hogy egy életet lámák maguk
előtt, egy szellemi lény életét embertestben. Végigtekintve
rajta, melyek a legfontosabb, leglényegesebb pontjai?
Meglepő módon a külső életben, a történelem életében lezajló
bizonyos pontokra találtak benne, amelyek ugyanolyanok
voltak, mint amilyenek a misztériumokban játszódnak le a
beavatandóknál. A misztériumok szabályait kellene elővenniük
csupán és megtalálnák köztük a folyamat mintaképét, amelyet
itt mint történelmi tényt írhatnának le!
A nagy rejtély egyenesen az, hogy ami azelőtt a templom
homályába volt temetve, ami ott játszódott le, és azután csak
az eredményeit hordták szét a világba, az a Krisztus-
eseménnyel a világtörténelem nagy színpadán játszódott le
azok előtt, akik szellemi látásban részesültek. Persze tisztában
kell lennünk vele, hogy amikor az evangéliumokat írták, akkor
még nem voltak olyan életrajzok, mint amilyeneket ma írnak

175
Goethéről, Schillerről vagy Lessingről, belebújva minden
szögletbe, összehordva minden papírszeletkét, hogy azután
mint a legfontosabbakat, életrajzzá foglalják össze a valójában
legkevésbé lényeges dolgokat. Míg ma a cédulagyűjtögetéstől
nem jutnak hozzá, hogy szemügyre vegyék a leglényegesebb
fordulópontokat, addig az evangélisták megelégedtek azzal,
hogy Jézus Krisztus életében a lényeget írják le, vagyis azt, hogy
Krisztus élete a beavatás megismétlése volt a világtörténelem
nagy színpadán. Csodálhatjuk-e, hogy ennek a ténynek a
következtében manapság olyasvalami történt, ami sok-sok
embert igazán nagy zavarba hozott? Ha felhívjuk akkor a
figyelmet a következőkre, még élesebben derül ki, hogy mi
hozta így zavarba az embereket.
Vannak régi mítoszaink és mondáink. Mik ezek? Aki ismer
mítoszokat és mondákat és tudja, mik azok, sokukban talál
olyan fizikai folyamatok képébe öltöztetett folyamatokat,
amelyeket a régi tisztánlátó tudat látott meg a szellemi
világokban és így beszélte el másoknak, vagy megismerkedik
majd más mítoszokkal és mondákkal, amelyek lényegében
nem egyebek misztériumfolyamatok leírásainál. Részben a
Prométheusz-mítosz és sok más mítosz sem más, mint
misztérium-cselekmények leírása. Ismételten megtalálható
például egy ábrázolás, ahol Zeusz látható, mellette egy
alacsonyabb istenség, áld arra hivatott – a görögök
szellemében ezt mindenképpen így lehetett kifejezni – hogy
megkísértse Zeuszt, „a Zeuszt kísértő Pán”. Zeusz a
magaslaton, mellette az őt kísértő Pán, a jelenetet a
legkülönbözőbb ábrázolásban találják meg. Mire valók voltak
az efféle ábrázolások? Arra, hogy kifejezzék az ember belső
világába merülésének folyamatát, amikor fizikai és étertestébe
merülésekor alacsonyabb természetére, önző Pán-
176
természetére bukkan. – így van tele az egész ókori világ olyan
folyamatok ábrázolásával, amelyek akkor játszódtak le, amikor
a beavatandók a szellemi világba vezető utat élték át, a
mítoszok és a mondák pedig művészi eszközökkel ábrázolták
azokat.

Sok ember tesz ma nagyszerű felfedezéseket anélkül, hogy

végiggondolná – és zavarba hoz vele sokakat, akik nem tudják
vagy nem akarják megismerni a tényeket – hogy léteznek már
olyasmik, mint a „Pán a hegyen lévő Zeusz mellett, akit
kísértésbe visz” című kép, és azt mondják, félreérthetetlenül
látható belőle, hogy volt már olyan jelenet, amelyben Krisztust
megkísértik, az evangélisták. Tehát nem tettek mást, mint újra
elővettek egy régi képet és az evangéliumokat efféle régi
ábrázolásokból állították össze, amiből viszont arra
következtetnek, hogy nem is mondanak semmi különöset,
hanem csupán azért állították őket össze mítoszokból, hogy a
kitalált Jézus Krisztusról szóljanak. Németországban volt egy
nagy mozgalom, ahol felelőtlenül beszéltek arról a témáról,
hogy Jézus Krisztus élt-e valaha. A szakismeretek egyenesen
eltorzult hiánya, de nagy olvasottság mellett újra meg újra
felsorolták az összes különféle mondákat és mítoszokat,
amelyek azt mutatják, hol voltak már olyan jelenetek,
amelyekkel újból találkozunk az evangéliumokban. Ha a
valóságos helyzetről manapság az emberek értésére adunk
valamit, még akkor sem használ semmit, ha a dologban jártas
emberek éppenséggel ismerik az ismertetett tényállást.
Manapság azonban ugyancsak furcsa módon alakulnak ki
szellemi mozgalmak!

Voltaképpen itt nem is beszélnék róla mintegy mellékesen, ha

nem kerülnénk minduntalan olyan helyzetbe, hogy állást kell

177
foglalnunk a szellemtudományos felfogások és tények ellen
innen-onnan látszólag igazán mély műveltség alapján felhozott
bizonyos ellenvetésekkel szemben.
Az igazi tényállás az, amit itt adtam elő. Az evangéliumokban
azért találkozunk ismét misztériumokból származó
ábrázolásokkal, mert a beavatás titkait egy teljesen más
individualitásra alkalmazzák, és éppen azt akarják megmutatni,
hogy ami azelőtt a misztériumokban a tudat letompításával
zajlott le, az most valami rendkívüli dologként történt meg,
mert egy én-lénynek az én-tudat letompítása nélkül kellett
átélnie azokat az eljárásokat, amelyeken azelőtt a
misztériumokban ment keresztül! – Nem csodálkozhatunk
tehát rajta, amikor azt mondják, hogy alig van valami az
evangéliumokban, ami már előzőleg ne lett volna meg. Csak
úgy volt meg, hogy minden előzetessel kapcsolatban azt
mondhatnánk, hogy az embernek valóban fel kellett
emelkednie a mennyek országába, már nem úgy van, hogy az
jött volna le az énhez, amit a mennyek országának hívunk. Az
új azonban az, hogy amit korábban csak az én letompításával
lehetett a magasabb régiókban átélni, az most az én
megőrzése mellett élhető át a „malkút”-ban, az országban.

Ezért hirdeti Jézus Krisztus „az országról” szóló igéket, miután

azt átélte, amit megkísérlésként ír le a Máté-evangélium.
Alapjában véve mit akart vele mondani? Azt, hogy amit
korábban az ember úgy ért el, hogy énjét letompította és
befogadott más lényeket, azt most énje megőrzése mellett
érheti el! Pont az a lényeges tehát, hogy kihangsúlyozza, hogy
most az én teljes fenntartásával lehet azt elérni, amit korábban
csak másképpen lehetett. Emiatt Krisztus életében nem
csupán megismétlődhettek a beavatás eseményei, hanem „az

178
országról” szóló beszédben is az lesz majd a lényeges, hogy
kihangsúlyozza: most mindaz, amit korábban ígértek azoknak,
akik eljöttek a misztériumokba vagy elfogadták tanításait,
most már azokat illeti, akik én-voltukat megélik magukban és
úgy élik meg, ahogyan Krisztus előre megélte nekünk.

Mindennek vissza kell térnie tehát még a tanítások

vonatkozásában is. De nincs mit csodálkoznunk rajta, hogy a
régi tanításokkal szemben éppen a különbség jelentkezik,
hangsúlyozva, hogy amit azelőtt nem lehetett az énnel elérni,
az most az énen belül érhető el! Tegyük fel, hogy arra akarta
Krisztus felhívni azoknak figyelmét, akiknek rá akart mutatni a
nagy igazságra, hogy korábban az emberek azt követően, ami
eljutott hozzájuk a misztériumok tanításaiból, mindig
feltekintettek a mennyek országába és azt mondták, hogy
onnan jöhet el – de nem merül énjükbe – ami boldogokká
teheti őket. Krisztusnak ekkor meg kellett volna maradnia
annál, amit a lét istenatyai forrásáról korábban mondott, mert
az a letompított énnel volt elérhető és csak a színezetet
változtatta volna meg, amin múlt a dolog. Azt kellett volna
például- mondania: „Míg azelőtt azt mondták, hogy fel kell
tekintenetek azokba az országokba, ahol a lét atyaisteni
forrása van, és meg kell várnotok, hogy az leragyogjon a
mennyek országából, most elmondhatják, hogy az nemcsak
leragyog hozzátok, hanem amit odafent akarnak, annak be kell
hatolnia az ember énjének legmélyén lévő természetébe és ott
is akarni kell.”
Tegyük fel, hogy a Miatyánk minden mondata már létezett
azelőtt is és csak néhány változtatásra lenne szükség:
„Korábban úgy tekintettek fel a régi isteni Atya-szellemre, hogy
minden, ami ott van, az ott is marad és onnan tekint le földi

179
országotokra. De most ennek az országnak le kell jönnie a
Földre, ahol az én van” – így kellett volna Krisztusnak mondania
– „és a fenti akaratnak kell meglennie itt a Földön is.” – Mi lesz
ennek a következménye? Az, hogy aki a dolgok mélyére lát,
akinek érzéke van a finomabb, de döntő árnyalatokhoz, az
egyáltalán nem csodálkozik rajta, hogy a Miatyánk mondatai
már korábban is létezhettek. A felületes embernek azonban
nem számítanak a finomabb árnyalatok, észre sem veszi őket.
Neki nem fontos a kereszténység értelme, hiszen nem érti
meg! Ha pedig rátalál a régi időkben ezekre a mondatokra, azt
mondja majd: „íme, az evangélisták a Miatyánkról írnak, ami
már azelőtt is megvolt!” – Mivel a döntő árnyalatokat sem
veszi észre, azt mondja majd, hogy a Miatyánk már azelőtt is
létezett! – Önök azonban most vegyék észre a helyes
írásmagyarázat és a felületes szemlélet közötti óriási
különbséget! Az a fontos, hogy aki érzékeli az új árnyalatokat,
a régire alkalmazza-e azokat. A felületes ember viszont, aki az
új árnyalatokat észre sem veszi, csak azt állapítja meg, hogy a
Miatyánk már létezett korábban is.

Ezeket a tényeket mellesleg át kell élnünk és egyszer itt is meg

kell említenünk őket, mert az antropozófusok abba a helyzetbe
kerülnek, hogy egy kissé meg kell ismerkedniük azzal a ma
kibontakozó és kellő szakismeret nélkül művelt
tudományossággal, amelyet az újságok százainak csatornáin
áthaladva „tudománynak” tekintenek az emberek. – Szeretnék
még mondani valamit a Miatyánkkal kapcsolatban. Valóban
eszébe jutott valakinek, hogy a régebbi korok összes
lehetséges hagyományából, a talmud minden elképzelhető
helyéről kikeresgélje az olyan mondatokat, amelyek
együttesen valami Miatyánkhoz hasonló dolgot tesznek ki. Ha
jól megfigyelik, nem úgy áll a dolog, hogy amit ez a tudós
180
összeállított, az ugyanebben az összeállításban az
evangéliumon kívül is megtalálható valahol, hanem külön-
külön találhatóak meg valahol az egyes mondatok. Némi
túlzással azt is mondhatnánk, hogy Goethe is így állította össze
a „Faust” első mondatát! Még talán ki is mutathatnánk, hogy a
XVII. században élt egy diák, aki megbukott a vizsgán, majd ezt
mondta az apjának: „Ah, miként tanultam forró buzgalommal
jognak berkeit!” – Egy másik, az orvostudományból megbukott
diák pedig hasonlókat mondhatott: „Ah, miként tanultam forró
buzgalommal gyógyításnak berkeit!” – Goethe pedig ezekből
állította volna össze azután a „Faust” első mondatát. Nem
furcsa? Elvileg és módszer tekintetében ez azonban ugyanaz,
mint amivel az evangéliumok kritikája során találkozunk.
Így vannak összetoldozva, mint azt az előbb leírtuk,
„Miatyánkká” a következő mondatok:
„Miatyánk, ki vagy a mennyekben, légy hozzánk kegyes,
szenteltessék meg a te neved és magasztaltassék emlékezeted
odafent a mennyekben, miként idelent a Földön. Uralkodjék
fölöttünk a te országod most és mindörökké. A szent férfiak azt
mondották régen: engedd el és bocsájtsd meg mindenkinek,
akármit is tettek velem. És ne vígy minket a kísértésbe, hanem
szabadíts meg a gonosztól. Mert tiéd a mennyek országa és
uralkodjál dicsőségben mindörökké.”

Ezek a most leírt módon összeállított mondatok, – együtt van

tehát a „Miatyánk”, csak a döntő árnyalat hiányzik, aminek
bele kellene kerülnie ahhoz, hogy rámutasson a Krisztus-
esemény hatalmas jelentőségére. Egyetlen szóval sem
mondja, hogy „jöjjön el a te országod”. Azt mondja, hogy
„uralkodjék fölöttünk a te országod most és mindörökké” és

181
nem azt, hogy „jöjjön el a te országod”! Ez a lényege. A
felületes ember azonban ezt nem veszi észre. Továbbá, annak
ellenére, hogy ezeket a mondatokat nem egy, hanem sok
könyvtárból hordták össze, arra sem bukkantak rá, ami a
Miatyánkban a döntő: „Legyen meg a te akaratod, mint a
mennyben, úgy a földön is.” Vagyis nyúljon bele az énbe. Itt áll
Önök előtt a különbség – még ha csak kívülről, tudományos
értelemben veszik is – egy látszólagos és egy valóban
lelkiismeretes, minden részletre tekintettel lévő kutatás
között. Ez a lelkiismeretes kutatás pedig létezik, el kell csupán
fogadni.

Az imént szándékosan egy nyomtatott könyvből olvastam fel

Önöknek a mondatokat, – John M. Robertson: „Az
evangéliumok mítoszai” című könyvéből (a szerző 1856-ban
született, „Die Evangelien-Mythen” című könyve 1910-ben
jelent meg Jénában. 1. „A Miatyánk” című fejezetét a 191.0.-
tói.) – mivel ezt a könyvet egyfajta modern evangéliumként
most lefordították németre is, hogy mindenki számára
hozzáférhető legyen, mert aki sok előadást tartott a kérdésről,
hogy „élt-e vajon Jézus?”, annak még angolul kellett
felolvasnia. Gyorsan híres lett és most németre is lefordították,
hogy az embereknek már ne kelljen angolul olvasniuk. –
Lehetővé vált, hogy egy német egyetemi tanár a világban járva
mindenfelé előadást tartson a kérdésről, élt-e vajon Jézus és a
most felhozott tények alapján választ is adjon rá, miszerint
egyetlen dokumentum alapján sem szükséges feltételeznünk,
hogy igaz lenne az amit a kútfők mondanak arról, hogy egy
olyan személy, mint Jézus, élt. A legjobb könyvek között,
amelyekre közben hivatkoznia kell, Robertson könyvét is
felsorolja. Az antropozófusok védelmére legyen mondva
azonban, hogy a könyvből, az Újszövetség okmányainak ebből
182
a történeti kutatásából még tanulhatnak is egyet s mást.
Valami különösen jellemző dolgot szeretnék még közölni
belőle.
Meg kellene mutatnia benne, hogy nem csak a talmudban
vannak olyan helyek, amelyekről kimutathatók, hogy a
Miatyánk előfutárai, hanem évezredekre visszanyúlva is
találhatnánk mindenütt ősrégi erre vonatkozó feljegyzéseket.
Már a következő oldalon is azonnal megmutatja, – mivel arról
van szó, hogy a Miatyánkot már korábban is meglévő
mondatokból állították össze és nem kellett hozzá Krisztus,
hogy azt előimádkozza az embereknek – megmutatja tehát,
hogy létezik káld nyelven egy ima, amelyet kis agyagtáblákra
írva találtak meg és amelyben Mardukhoz, az óbabiloni
istenhez folyamodnak, és néhány helyet idéz is belőle. Most
arra kérem Önöket, igen nagy figyelemmel hallgassák meg.
(Megjegyzés: T G. Pinches először 1891 októberében hozta
nyilvánosságra az 1882-ben Sipparában talált agyagtáblácska
fordítását a Royal Artistáé Society-ben. Közöttük vannak a
Mardukhoz folyamodó következő sorok is.) Így hangzanak:
„Jöjjön el körödbe (városodba) a világ teljessége, teljesedjen
parancsod mindörökké… Lakozzék a gonosz városodon kívül…”
A tudós pedig hozzáteszi, hogy nagy nyomatékot adjon az
idézetnek: „Itt a Miatyánkkal egy sorba állítható és még talán
Kr. e. 4000-re is visszanyúló imamintákat látunk tehát.”
Keressenek maguknak valamiféle értelemszerű
hasonlatosságot a Miatyánk és az előbbi mondatok között! Ez
az ember azonban ennek ellenére is ima-mintáknak tekinti
őket és a Miatyánkot egyszerűen csak lemásolta. Az efféle
dolgok azonban ma igazi kutatásoknak számítanak e téren.

183
De még más oka is van, miért lehet ezt elmondani
antropozófusoknak. Mert meg kell tudják nyugtatni
lelkiismeretüket, amire nyomasztóan hatna, ha minduntalan
azt kellene hallaniuk, a külső kutatás mit állapított meg, vagy
azt olvasnák az újságokban és a folyóiratokban, hogy egy kis
agyagtáblát találtak most Ázsiában, és elolvasásakor az derült
ki, hogy a Miatyánk már Krisztus előtt 4000 évvel is létezett.
Amikor egy ilyesmit megállapítanak, mégiscsak meg kellene
kérdezni, hogy ezt mire alapozzák? Azt akartam megmutatni,
mire mondják ma, hogy „tudományosan megállapított dolog”.
Lépten-nyomon akadnak ilyenek, az antropozófusoknak pedig
használ, ha törődnek vele, milyen féreg rágja az
antropozófiával szemben felhozott dolgok hátterét. – De
menjünk tovább.

A fontos az, hogy Jézus Krisztus az emberiségnek az énre, az én

teljes megtartására alapuló fejlődését indította el. Az én-
beavatás alapjait helyezte le, azt kezdeményezte.
Elmondhatjuk majd, hogy az én az ember egész mivoltának
lényege, központja és mindaz, ami a Krisztus-eseménnyel jött
el a világba az én számára, az magával tudja ragadni az ember
természetének összes többi részét, alkotóelemét is. De
természetesen ennek egészen sajátságos és az emberiség
fejlődésének megfelelő módon kell majd történnie.
Az előadásokból különösen világosan kiderül, hogy mit
fejleszthetünk. Az embert környező, fizikailag érzékelhető világ
nem csupán az érzékek, hanem az agyhoz kötött értelem útján
történő megismerése csak nem sokkal a Krisztus-esemény
előtt jelent meg teljes mértékben. Korábban az ember mindig
egyfajta szellemi látással tapasztalta az agyhoz kötött
intellektussal megismerhető világot, vagyis az embereknek

184
szellemi látása volt. Önök már jól tudják az atlantiszi fejlődés
első időszakáról tartott előadásaimból, hogy ez így volt. Ami
azonban egy általánosan elterjedt bizonyos fokú szellemi
látásként az Atlantiszt követő fejlődés első időszakaiban még
teljes mértékben megvolt, az lassanként és fokozatosan
alábbhagyott. Még a Krisztus-esemény idején is sok olyan
ember élt, aki az ébrenlét és az alvás közötti állapotokban a
szellemi világba tekinthetett, sajátos közbülső állapotokban a
szellemi világ részese lehetett. De amikor így lettek a szellemi
világ részesei az akkori átlagemberek, az nemcsak azzal járt,
hogy a szellemi értelemben alacsony fokon látó ember
elmondhatta, hogy tudja: minden fizikailag érzékelhető dolog
mögött szellemiség van, hiszen látja, hanem ez még mással is
járt. Régebben még könnyen a szellemi világ részesévé lehetett
tenni az emberi természetet. Ma már viszonylag nagyon nehéz
helyesen és úgy élni át az ezoterikus fejlődést, hogy szellemi
látáshoz jusson az ember. Ma alvajárás és hasonló jelenségek
formájában lép fel régi idők maradványaként, örökségeként a
tisztánlátás, de már nem tekinthető normális állapotnak.
Régente az volt és az emberi természetet bizonyos
eljárásoknak alávetve ez még fokozható is volt. Ha az embert
odáig juttatták, hogy a szellemi világba magasodott, még más
dolgok is együtt jártak azzal.

Ma, amikor nem igazodnak történelmi szempontokhoz, az

dönti el, mi legyen a történelemmel, amit hisznek róla. De ma
bármennyire is kételkedhetnek benne, mégis úgy volt, – még
Krisztus korában is – hogy meg lehetett gyógyítani például
valakit úgy, hogy szellemi látóvá tették. Ma, amikor az
emberek a fizikai síkon még mélyebbre ereszkedtek, így már
nem lehet. Akkoriban azonban a lélek még könnyen
megragadható volt, bizonyos eljárásokkal szellemi látóvá
185
lehetett tenni, és így bele tudta magát élni a szellemi világba.
Mivel pedig a szellemi világ a földi világba is gyógyerőket küldő
gyógyító közeg, megnyílt a lehetőség arra, hogy gyógyítani
kezdjenek vele. Tegyük fel tehát, hogy valaki beteg volt és
olyan eljárásoknak vetették alá, hogy a szellemi világba lásson.
Amikor azután leáramlottak az erők a szellemi világból, a
beléje áramló erők gyógyhatású erők voltak. Általában ilyen
eljárásokkal gyógyítottak. Amit ma „templomi gyógyításként”
írnak le, az meglehetősen dilettáns dolog. Minden fejlődik, a
lelkek pedig a régi korok szellemi látásától eljutottak odáig,
hogy már nem látnak szellemi úton. De korábban az ember
szellemi látó állapotát még fokozni lehetett úgy, hogy a fizikai
világba gyógyerők áradtak le a szellemi világból és így bizonyos
betegségekből szellemi úton lehetett kigyógyítani az embert.
Nem kell csodálkoznunk tehát azon, ha azt mondják az
evangélisták, hogy a Krisztus-esemény folytán olyan idők
következnek, amikor nem csak azok emelkedhetnek fel a
szellemi világba, akiknek régi szellemi látása van, hanem azok
is, akik az emberiség fejlődése következtében már elvesztették
azt.

Tekintsünk vissza a régmúltba! Az emberek beleláttak a

szellemi világba. A régi szellemi látás előtt feltárult a szellemi
világ gazdagsága. De most szellemben szegények, szellemet
koldulok lettek, a fejlődés haladtával már nem tudnak a
szellemi világba betekinteni. Azzal azonban, hogy Krisztus
elhozta a világba a titkot, hogy a mennyek országának erői az
énbe áradhatnak, – a fizikai síkon élő énbe is – megélhetik
magukban a szellemet és boldogok, boldogokká lehetnek azok
is, akik elvesztették a régi szellemi látást és vele együtt a
szellemi világ gazdagságát is. – Ezért hangozhatott el a nagy
Ige, hogy mostantól kezdve már nem csupán azok boldogok,
186
akik a régi szellemi látás következtében bővelkednek a
szellemben, hanem a szegények, a szellemet koldulok is, mert
amit mi mennyországnak szoktunk nevezni, az az ő énjükbe is
beleárad, ha Krisztus megnyitja előttük az utat.

A régebbi idők folyamán tehát az ember fizikai szervezete még

normális állapotában is lehetővé tette, hogy a lélek részben
kihúzódjon belőle, és ha ez megtörtént, akkor szellemi látóvá
vált, gazdag lett a szellemi világban. A fizikai test anatómiailag
természetesen nem kimutatható sűrűsödése azzal járt, hogy a
szellemi világban többé nem lehetett gazdag. Ha most akarta
volna leírni az állapotát, azt kellett volna mondania, hogy
elszegényedett, mintegy kéregeti a szellemet, de annak
folytán, amit Krisztus lehozott, át tudja élni magában a
mennyek országát. Ezt írhatnánk le a fizikai test folyamataival
kapcsolatban.
Ha a tényeknek megfelelően szeretnénk leírni, hogy mi
történik az emberrel mint én-lénnyel, akkor természetének
minden alkotórészéről meg kellene mutatnunk, hogyan
lehetne új módon boldog önmagában. „Boldogok a szellemet
koldulok, mert magukban találják majd meg a mennyek
országát” – ez a mondat az új igazságot a fizikai test számára
mondja ki. Az étertest számára ezt úgy lehetne kifejezni, hogy
ott van a fájdalom végső oka. Egy élőlénynek csak éterteste
sérülése miatt fájhat, mert ha még van is asztrálteste, a
fájdalom székhelyét mégis az étertestben kell keresnünk. Ezt
különböző előadásaimból is megérthetik. – Ha az új igazságot
illetően szeretnénk kifejezni, hogy mi vehető tekintetbe az
étertest számára a szellemi világból korábban leáramló
gyógyító erőkből, akkor azt kell mondanunk, hogy most nem
csak úgy lehet megvigasztalni a szenvedőket, hogy

187
önmagukból kihúzódva lépjenek kapcsolatba a szellemi
világgal, hanem egy újfajta kapcsolatot létesítve a világgal, már
saját magukban tudnak megvigasztalódni, mert Krisztus új erőt
hozott az étertestbe. Az új igazságnak tehát az étertestet
illetően úgy kell hangoznia, hogy a szenvedőt most már nem
csupán úgy lehet boldoggá tenni, hogy beleéli magát a szellemi
világba és azt, ami onnan érkezik, magára áramoltatja a
szellemi látás állapotában, hanem ha Krisztushoz fordulva
betelik az új igazsággal, akkor minden fájdalmára vigaszt talál
magában.

Mit kellene mondanunk az asztráltestet illetően? Ha azelőtt az

ember meg akarta fékezni asztráltestének indulatait,
szenvedélyeit és önzését, a felsőbb régiókba feltekintve erőt
kért a mennyek országából, és ekkor asztráltestének kártékony
ösztöneit megsemmisítő eljárásoknak vetették alá. De most
eljött az ideje, amikor Krisztus tettének következtében már
saját magának kell énjében megszereznie ezt az erőt, amellyel
megzabolázza és féken tartja asztráltestének szenvedélyeit és
indulatait. Ezért az asztráltestet illetően úgy kellett hangoznia
az új igazságnak, hogy boldogok, akik önmagukról, énjük
erejétől szelídek, mert ők öröklik majd a földkerekséget! – A
harmadik boldogságról szóló mondatnak mély értelme van.
Próbálják ki ezúttal azon, mit tudtunk meg a
szellemtudományból. Az asztráltestet a régi Hold-korszak
során illesztették az emberbe. A szellemi lények, akik
befolyásra tettek szert az ember felett, vagyis a luciferi lények,
szintén kiváltképpen az asztráltestbe fészkelték be magukat.
Ezért nem érheti el az ember már kezdettől fogva sem
legmagasabb földi célját. Mint tudjuk, a luciferi lények
megmaradtak a Hold-fokozaton és távol tartották az embert
attól, hogy megfelelőképpen fejlődjön tovább a Földön. De
188
most, amikor Krisztus alászállott a Földre, ahol ereje
átitathatta az ént, az ember már valóban eleget tudott tenni a
Föld végső okának, ha megtalálta magában az erőt, hogy féken
tartsa asztráltestét és a luciferi hatásokat kiűzze onnan. Most
tehát elmondhatjuk, hogy aki féken tartja asztráltestét, aki
olyan erős lesz, hogy nem haragszik meg anélkül, hogy jelen ne
volna az énje, aki „közömbös” és belső világában olyan erős,
hogy féken tartja asztráltestét, az valóban elnyeri majd a földi
fejlődés végső okát. – Ebben a megfogalmazásban a
szellemtudomány alapján érthetik meg a harmadik
boldogságról szóló mondatot.

Hogyan jut el az ember oda, hogy Krisztus benne lakozó lénye

által felemelje, boldoggá tegye mivoltának további
alkotórészeit? Úgy, hogy az én erejével olyan komolyan és
érdemben keríti hatalmába a lelkiséget, ahogyan azt a
fizikaiságga1 tette.
Az érző-lélekhez feljutva azt mondhatjuk, hogyha az ember
lassanként meg akarja élni magában Krisztust, érző-lelkében
egy olyan késztetést kell éreznie, amelyet máskülönben
testében tudtán kívül érezve éhségnek és szomjúságnak
neveznek. Úgy kell szomjaznia a lelkiségre, ahogyan a test
éhezik a táplálékra és szomjazik az italra. Amit ma így, Krisztus
benne lakozó erejével érhet el az ember, azt a régi
szóhasználat a legtágabb értelemben vett igazságszomjnak
nevezte, ma pedig érző-lelkét Krisztus erejével betöltve
elérheti, hogy saját magában találjon lehetőséget
igazságszomja kielégítésére.

Különösen figyelemreméltó az ötödik boldogságról szóló

mondat, ami várható is. Valami rendkívülit kell nyújtania, az

189
ember értelmi- vagy kedély-lelkére kell vonatkoznia. Mindenki
tudja, aki a „Geheimwissenschaft im Umriss”, vagy a
„Theosophie” című könyvemet tanulmányozta, („A
szellemtudomány körvonalai” és „A világ és az ember szellemi
megismerésének alapjai”) – és amit egyébként évek óta
nyomon követhetett a legkülönbözőbb előadásaimon is – hogy
az ember énje fogja össze lelkének három alkotóelemét, az
érző-lelket, az értelmi- vagy kedély-lelket és a tudati-lelket.
Mindenki tudja, hogy az én még csak bizonytalanul van jelen
az érző-lélekben, az értelmi- vagy kedély-lélekben azonban
előtör és ezáltal lesz csak az ember teljesen ember. Míg
alacsonyabb alkotórészeit illetően isteni-szellemi lények
uralma alatt áll, – még érző-lelkét illetően is – addig értelmi-
lelkében már önálló lény lesz belőle, ott ragyog fel az én. Az
értelmi- vagy kedély-lélekről tehát – amennyiben megszerezte
a krisztusi erőt – bizonyos értelemben másképpen kell
beszélnünk, mint a lélek alacsonyabb alkotóelemeiről,
amelyekben az ember az alacsonyabb alkotórészekre, a fizikai
testre, az étertestre, az asztráltestre és még az érző-lélekre is
ható bizonyos isteni lényekkel kerül kapcsolatba, amit pedig
ekkor erényeként és egyéb tulajdonságaként fejt ki, azt ismét
ezek az isteni lények fogadják be. Amit azonban értelmi- vagy
kedély-lelkében fejleszt ki, annak elsősorban emberi
tulajdonságnak kell lennie, ha azt a krisztusi tulajdonság
alakítja ki. Amikor az ember rátalál értelmi-lelkére, altkor egyre
függetlenebbé kezd válni környezete isteni-szellemi erőitől.
Ami tehát itt van, az magára az emberre utal. Ezért fejleszthet
ki az ember értelmi-lelkében olyan erényeket, – ha a krisztusi
erőt befogadja – amelyeket nem az egekből könyörög ki
magának jutalmul, hanem amelyek hasonló lények között
terjednek, s ismét egy ugyanolyan lényhez, egy emberhez

190
térnek vissza. Tehát mintegy meg kell sejtenünk, hogy az
értelmi-lélek erényeiből olyasmi árad, ami újból egy hasonló
valamit áramoltat vissza hozzánk. – Érdekes, hogy az ötödik
boldogságról szóló mondat valóban erre a tulajdonságra utal.
Bár a fordítások nem nagyon jók, mégsem tudták eltakarni a
tényt, hogy az az összes többitől eltér, amikor azt mondja, hogy
„boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek!”
Ismét visszaáramlik, ami kiárad, – a szellemtudomány
értelmében ennek így kell lennie.

A következő, a tudati-lélekre vonatkozó mondatban viszont

olyasmihez érkezünk el az emberben, ahol az én már teljesen
kidomborodik és az ember új módon ismét felfelé emelkedik.
Tudjuk, hogy az értelmi- vagy kedélylélek éppen Krisztus
megjelenésének idején fejlődött ki. A mi korunkban azonban
már a tudati-léleknek kell kifejlődnie és az embernek ismét a
szellemi világba kell emelkednie. Míg az ember előbb saját
maga tudatára ébred, önmagáról tudva villan fel az értelmi- és
kedély- lélekben, addig a tudati-lélekben már teljesen
kibontakoztatja ismét a szellemi világba emelkedő énjét. A
krisztusi erőt magába fogadó ember előbb tudati-lelkébe
árasztja énjét, azt tisztán ott éli meg, ez az út vezet Istenéhez,
vagyis úgy jut el oda, hogy énjében éli meg Krisztust és még
tudati-lelkébe is befogadja. – Nos, mondottuk, hogy az ént a
fizikai testben a vér fejezi ki, központja a szív. Ennek
megfelelően a hatodik boldogságnak azt kell kifejeznie, hogy
az én a vérnek és a szívnek kölcsönzött tulajdonság
következtében juthat el Istenhez. Hogyan is hangzik a mondat?
„Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják az Istent.” Bár a
fordítás nem túl jó, de célunknak megfelelő. – így teszi
érthetővé a szellemtudomány a csodálatos Igék egész

191
szerkezeti felépítését, amelyeket Jézus Krisztus hirdetett ki
bizalmas tanítványainak, megbirkózván a kísértésekkel.
A következő mondatok arra vonatkoznak, hogy az ember
mivoltának magasabb alkotórészeibe felemelkedve él, ha
kifejleszti a szellem-ént, az élet-szellemet és a szellem-embert.
Ezért csak jelzésszerűen írják le, amit a jövőben él majd meg és
amit most csak néhány kiválasztott élhet meg. A következő
mondat tehát a szellem-énre vonatkozik: „Boldogok, akik első
szellemi alkotórészükként lehozzák magukhoz a szellem-ént,
mert Isten gyermekeinek nevezik majd őket.” (Károli szerint:
„Boldogok a békességre igyekezők, mert ők az Isten fiainak
mondatnak.” – a ford.) A magasabb hármasság első eleme már
beléjük költözött. Magukba fogadták az Istent, az istenség
látható kifejezői lettek. – De különösen azt érzékeltetik, hogy
az élet-szellem kifejlesztéséig csak a kiválasztottak juthatnak
el, azok, akik teljes mértékben megértik, mit hoz a jövő az
egyetemességnek, amikor az emberek „Krisztus belső
világunkba való teljes befogadásának” nevezik majd az élet-
szellemet, ami most csak egyes kiválasztottak számára létezik,
és éppen ezért nem érthetik meg őket a többiek, aminek
viszont az a következménye, hogy üldözik is őket. Ezért mondja
a mondat azokkal kapcsolatban, akiket jelenleg egy eljövendő
dolog magányos képviselőiként üldöznek, hogy „Boldogok,
akiket üldöznek az igazságosságért, mert magukban találják
meg a mennyek országát.” (Károli szerint: „… mert övék a
mennyeknek országa.” – a ford.) – Az ember utolsó, kilencedik
alkotóelemére, a szellem-emberre vonatkozó mondat pedig
különösen csak a legbizalmasabb tanítványok számára jelzi,
hogy „Boldogok vagytok, ha az emberek szidalmaznak és
üldöznek benneteket én miattam.” (Károli szerint: „Boldogok

192
vagytok, ha szidalmaznak és háborgatnak titeket és minden
gonosz hazugságot mondanak rólatok én érettem.” – a ford.)
Így mutatják meg ezek a csodálatos, az emberi természet
kilenc alkotóelemére vonatkozó mondatok, hogyan alakul az
emberi természet kilenc alkotóeleme számára az én és hogyan
teszi őket boldoggá, ha krisztusi énné válik. Nagyszerű,
fenséges mondatokkal mondja el a Máté-evangélium a
megkísértés jelenetét követően (Máté 5,3-11), milyen hatása
van a krisztusi erőnek az ember kilenc alkotóelemből álló
lényére elsősorban a jelenben, majd a közeljövőben, ahol Isten
gyermekeinek nevezik majd még azokat, akikben már most
felragyogott a szellem-én, de az Isten efféle gyermekei ott
mégis csak egyes áldott emberek formájában fordulnak majd
elő. Éppen az a csodálatos, hogy az első, a már meglévő
alkotóelemekről határozott formában szólnak a mondatok, a
távoli jövőre érvényes utolsó mondatok pedig a
határozatlanságban érnek véget.

Itt azonban újból egy felületességgel találkozunk. Képzeljék el,

hogy valaki az után kutatna, hátha valahol máshol is találna
hasonló mondatokat és az evangélisták esetleg valami másból
állíthatták, ragaszthatták össze mondataikat. Képzeljék el,
hogy az illetőnek sejtelme sincs arról, hogy miről van szó, –
hiszen itt arról kellene hogy szó legyen, hogy azt az „én”
Krisztussal átitatott természetére alkalmazza! Azután, ha a
lényeges dolgok csodálatos fokozását sem veszi észre, a
következőre mutathatna rá. Csak néhány oldallal kell a már
említett könyvben tovább lapozniuk, és „A boldogságok” című
fejezetben egy bizonyos Hénohra találnak utalást, aki nem
azonos a közismert Hénohhal, és ahol kilenc „boldogságot”
sorol fel a fejezet. Különösen arra büszke kissé az illető, hogy

193
azt állítja, a dokumentum a keresztény korszak első
időszakában jött létre, amit pedig mi az előbb oly
mélyenszántó dokumentumnak írtunk le, azt véleménye
szerint „a szláv Hénoh” következő kilenc boldogságáról
másolhatták le (1.: John M. Robertson: „Az evangéliumok
mítoszai” című könyvében a 200/201. oldalt. Jena, 1910.):

1. Boldog, aki az Úr nevét féli és szakadatlanul orcája előtt

szolgál, és így tovább.
2. Boldog, aki nem a jutalom kedvéért, hanem magáért az
igazságért ítélkezik helyesen, nem várva érette semmit,
és színtiszta ítéletben lesz osztályrésze később.
3. Boldog, aki felruházza a mezíteleneket, és odaadja
kenyerét az éhezőknek.
4. Boldog, aki helyesen ítélkezik az árváknak és az
özvegyeknek, és gyámolít mindenkit, akit
méltánytalanság ér.
5. Boldog, aki a hiú világ bolyongó ösvényének hátat fordít
és az igaz utat járja, mely örök életre vezet.
6. Boldog, aki igaz magot vet, hétszeresen arat majd.
7. Boldog, akiben igazság van, azért, hogy felebarátainak az
igazat mondja.
8. Boldog, akinek az ajkán szeretet, a szívében pedig
gyengédség van.
9. Boldog, aki az Úr minden szavát érti és dicsőíti az
Úristent, és így tovább.
Kétségtelenül szépek a mondatok. De ha egész felépítésük és
lényegük tekintetében vizsgálják meg őket – nevezetesen
néhány jó irányelv felsorolását illetően, amelyeket mindenkor
el lehet mondani, csak éppen annak a fordulatnak az idején
nem, amire az én erejének meghonosítása a jellemző – és ha

194
össze akarják őket vetni a Máté-evangélium „boldogságaival”,
akkor azoknak a felületes álláspontján állnak, akik az
emberiség vallásait külsőleg vetik össze egymással és mihelyt
valamiféle hasonlóságot találnak köztük, azonnal
megállapítják, hogy azonosak, ügyet sem vetve arra, mi a
fontos.

Csak akkor vesszük észre, hogy mi a fontos, ha tudjuk, hogy az

emberiség fejlődése során előrehalad, fokról fokra felfelé
halad és egy későbbi évezred folyamán nem azért születik meg
az ember ismét fizikai testben, hogy ugyanazt élje át ismét,
amit már átélt, hanem hogy azt élje át, ami miatt az emberiség
feljebb emelkedett a közben eltelt időben. Ez a történelem
értelme és ez az értelme az emberiség fejlődésének. A Máté-
evangélium minden egyes oldala pedig éppen a történelem és
az emberiség fejlődésének értelméről szól!

195
Bern, 1910. szeptember 10.
[Az emberi én erőinek fokozatos ellátása
misztériumismeretekkel. A tanítványok felvezetése a
magasabb világokba. A négyezrek és az ötezrek
megvendégelése. A Mennybemenetel. Krisztus csak egyszer
jelenik meg fizikai testben. Étertestben fog ismét megjelenni. A
boldogságok. A gyógyítások. A mennyei kenyér. Új esszénusok.
Hamis messiások.]

Az utóbbi órák során kifejtettük, hogy Jézus Krisztus

fokozatosan olyan erőkkel ruházta fel az ember énjét,
amelyekhez a régi misztériumokban csak az én letompításával
juthatott hozzá. Ha pedig világosan lelkünk elé akarjuk még
egyszer idézni, hogy miről van szó, azt mondhatjuk, hogy ugyan
minden régi beavatásnál volt rá lehetőség, hogy
visszavezessen a szellemi világba, – más szóval a mennyek
országába – de az emberiség régi, a kereszténységet megelőző
fejlődésének jellegzetességei, sajátosságai nem tették
lehetővé, hogy a mennyek országába emelkedő ember
tulajdonképpeni énje ugyanolyan állapotban maradjon, mint
amilyen állapotban a fizikailag érzékelhető világgal szemben
van. Különböztessük meg tehát az ember lelkének ezt a két
állapotát. Az egyiket a mai átlagember felébredése és elalvása
között éli meg, amikor énjével észleli a fizikailag érzékelhető
világ tárgyait, a másik lelkiállapotban énje viszont le van
tompítva, nem tud róla világos formában, és a régi
misztériumokban az embert ilyen állapotban emelték fel a
mennyek országába. Azt kellett ide lehozni, – előbb Keresztelő
János, majd maga Jézus Krisztus prédikációjának értelmében –
hogy az emberiség ösztönzést kaphasson a fejlődés

196
előrehaladásához, melynek során a magasabb világokat énje
mindennapi erejének fenntartása mellett élheti át.
Természetes volt tehát, hogy akik beszámoltak a Jézus
Krisztussal kapcsolatos eseményekről, az összes különböző
folyamatokat is felsorolták, amelyeknek alávetették a
beavatandókat, de ugyanakkor rámutattak, hogy mindennek
új színezete van és az eltérés az, hogy eközben most nem az
előbb másodikként leírt lelkiállapotról van szó, hanem arról,
amikor az én jelen van.

Tegnap pedig a kilenc boldogságot, az úgynevezett „hegyi

beszéd” kezdetét írtuk le ebből a nézőpontból. Folytathatnánk
még tovább is a Máté-evangélium mai formájának
ismertetését úgy, ahogyan azt arameus nyelvről görögre
átültették – kissé homályosan, de még a szöveg kissé homályos
görög változatát véve is átérezhetjük, – még a „hegyi beszéd”
folytatásában is – hogy mindenütt világosan arra utal, amit az
ember korábban énje letompításával élhetett meg. Míg tehát
az ember korábban azt mondhatta, hogy ha letompítja énjét és
letompított énnel jut a szellemi világba, egyet s mást meg fog
érteni az alapvető dolgokból, akkor a jövőben énje
jelenlétében tanulja meg majd megérteni őket. Persze az efféle
dolgokat csak akkor értjük meg majd valóban, ha bővebben
foglalkozunk azzal, amire már rámutattam, vagyis a régi nevek,
a régi elnevezések használatával. Régen ugyanis mindig a dolog
lényegének tudatában választották az elnevezéseket, nem úgy,
ahogyan ma választanak ki neveket, megjelöléseket. Épp a
„hegyi beszéd” megjelölésein ragyog keresztül világosan, hogy
Jézus Krisztus úgy érezte, ő hozza el a korábbinál magasabb
fokú, a mennyek országát önmagában átélni képes én-tudatot.
Ezért állítja tanítványai lelke elé azt az ellentétet, hogy régente
a mennyek országából érkeztek hozzájuk a kinyilatkoztatások,
197
de mostantól azt élik majd meg, amit az énjük közöl velük, ha
szóhoz engedik jutni. Azért tér vissza mindig újból
ismétlésként, hogy „Én mondom azt néktek…” (Károknál:
„Bizony mondom néktek…”, – a ford.), mert amikor Jézus
Krisztus azt mondta, hogy „Én mondom azt, teljes én-
tudatommal jelen vagyok”, akkor úgy érezte, hogy minden
egyes ember lelkét ő képviseli. Nem szabad közönséges
értelemben vennünk a „hegyi beszéd” folytatása során
megjelenő „Én mondom azt néktek…” kifejezést. Ennek
ismétlésével Jézus Krisztus az emberiség fejlődésébe helyezett
új impulzusra mutat rá. Ha így olvassák tovább a „hegyi
beszéd” folytatását, kiérzik majd belőle, hogy Jézus Krisztus azt
akarta mondani: „Mindezidáig nem tudtatok énetekre
hivatkozni, de most azáltal, amit én nyújtottam néktek, már
fokozatosan el tudjátok sajátítani majd belső világotok
erejével, énetek saját erejével a mennyeknek országát”. – A
„hegyi beszéd” egész szellemét az ember énjének új impulzusa
lengi át, és ugyanígy a folytatását is, amely az úgynevezett
„gyógyításokra” tér át.

Ismeretes, hogy a gyógyítások hallatlanul messzire nyúló viták

tárgyát képezik, és ezek a viták – mint mindnyájan tudják – a
csodák kérdése körül dúlnak, s a leggyakrabban azt
hangsúlyozzák, hogy itt állítólagos csodákról mesélnek. De
ismerkedjük meg közelebbről a csodák kérdésével. Valamire
már felhívtam tegnap a figyelmüket. Rámutattam, hogy ma az
emberek teljesen alábecsülik a fejlődés folyamán az emberen
végbement változásokat, átalakulásokat. Ha
összehasonlítanának – nem durván, hanem finomabb
értelemben véve – egy Jézus Krisztus idejében vagy akár egy
még azelőtt élt fizikai testet egy ma élő fizikai testtel, akkor
igen tekintélyes különbség derülne ki közöttük, ami
198
természetesen csak okkult kutatással lenne kimutatható,
anatómiai eszközökkel nem lehetne megállapítani, – a fizikai
test mára megsűrűsödött, összébb húzódott, Jézus Krisztus
idején még lágyabb volt. Nevezetesen az ember
szemléletmódja volt olyan, hogy bizonyos mértékben még
ismerte a testet megformáló bizonyos erőhatásokat a testben,
amelyeket ma már egyáltalán meg sem lát és így világosan és
sokkal erőteljesebben rajzolódtak ki az izmok, – persze csak a
finomabb meglátás számára – és ez a szemléletmód lassan és
fokozatosan veszendőbe ment. Gyermeteg dolog, hogy
például különösen kiemelt izomrajzolatokra mutatnak rá régi
rajzokon a művészettörténeti könyvekben, túlzásnak és a régi
rajzolók ügyetlenségének tartva őket, mert nem tudják, hogy
az ilyesmi a tényleges és az akkoriban helyes megfigyelésre
nyúlik vissza, de ma már hibás lenne. Ezt azonban kevésbé
figyelembe véve, ma inkább csak az ezekkel a teljesen másfajta
embertestekkel összefüggő dolgokat kívánjuk kiemelni.

A lélek, a szellem ereje akkor még sokkal nagyobb, úgyszólván

azonnali hatással volt az emberi testre, mint később, amikor a
test megsűrűsödött és emiatt a lélek már vesztett a testre
gyakorolt hatalmából. Ezért lehetett akkoriban még sokkal
nagyobb mértékben a lélek erejével gyógyítani. A léleknek még
sokkal nagyobb volt a hatalma. Ha rendellenesség keletkezett
a testben, akkor a lélek úgy át tudta hatni a szellemi világból
lehozott gyógyhatású erőkkel, hogy ismét mintegy önmagától
összhangba, rendbe hozta azt. A lélek test fölötti hatalma
fokozatosan csökkent, ez a fejlődés menete. De a régi időkben
ezért voltak a gyógyító eljárások sokkal nagyobb mértékben
szellemi úton gyógyító folyamatok, mint később. Akkoriban
nem a mai értelemben vett fizikai orvosokat tartották
orvosnak, hanem javarészt a testre a lélek kerülő útján ható
199
gyógyítókat, akik a lelket tisztították meg és olyan szellemi-lelki
hatásokat fejthettek ki, amelyekkel a lelket helyes érzésekkel,
impulzusokkal és akarati erőkkel itatták át, akár a fizikai
érzékelés megszokott állapotában, akár az úgynevezett
templomi alvás során, ami az akkori időkben azt jelentette,
hogy egyfajta szellemi látó állapotba hozták az embert.

A korabeli kulturális viszonyokat tekintetbe véve

mindenképpen rá kell mutatnunk, hogy akik lélekben erősek
voltak és hivatkozhattak arra, amit saját maguk fogadtak
magukba, erősen tudtak hatni akkoriban a lelkekre és vele
együtt a testekre is. Ezért is nevezték „gyógyítóknak” a
valamiképpen szellemmel átitatott embereket, akikről tudták,
hogy környezetükbe gyógyító erőket árasztanak. Alapjában
véve pedig nemcsak a terapeutákat kellene gyógyítóknak
neveznünk, hanem bizonyos módon az esszénusokat is, sőt
tovább is kellene lépnünk, mert az egyik kisázsiai nyelvjárás, –
amelyet különösen azok beszéltek, akikből a kereszténység
kisarjadt – amit mi „szellemi gyógyítónak” neveznénk, azt
Jézusnak fordította. „Jézus” alapjában véve „szellemi orvost”
jelent. Eléggé helyes fordítás, különösen, ha érzésbeli
értékéről van szó. Egyúttal fényt deríthetnének vele mindarra,
amit egy ilyen nevet hallva egy olyan korban érezhették,
amikor még éreztek valamit a nevek hallatán. Ezúttal azonban
mintegy képzeljük bele magunkat teljesen az akkori idők
kulturális viszonyaiba.
Az akkori idők szellemében azt mondhatták volna, hogy vannak
a misztériumokba bejáratos emberek, akik én-tudatuk
bizonyos mértékű feláldozásával tudnak ott kapcsolatra lépni
bizonyos szellemi-lelki erőkkel, amelyek azután kisugároznak a
környezetre, és így lesz belőlük környezetük gyógyítója. Tegyük

200
fel, hogy Jézus Krisztus tanítványa lett volna közülük valaki. Azt
mondta volna, hogy most egy nagyon furcsa dolgot tapasztal.
Míg azelőtt csak olyan emberekből lehetett lelki gyógyító, aki
a misztériumokban én-tudata letompítása mellett vette fel
magába a szellemi erőket, most azt tapasztalja, hogy a
misztériumokban szokásos eljárások nélkül, énjét megtartva
gyógyít. – Nem az volt feltűnő, hogy egyáltalán vannak szellemi
gyógyítások, a korabeli ember nem csodálkozott volna rajta,
hogy a Máté-evangélium fejezetei egy szellemi gyógyítóról
szólnak. Azt mondta volna, hogy mi csodálni való van azon,
hogy ilyen emberek szellemi úton gyógyítanak, hiszen ez
magától értetődik! – Akkoriban nem ment volna csodaszámba,
ha ilyen gyógyításokat sorolnak fel. Az a fontos, amit a Máté-
evangélium írója mond, vagyis hogy itt van valaki, aki
mivoltának egy új erejét vitte bele az emberiségbe, énje
impulzusa alapján gyógyított, ahonnan kiindulva azelőtt nem
lehetett gyógyítani, azt az erőt vette igénybe, amelynek
segítségével azelőtt nem lehetett gyógyítani. – Az
evangéliumok tehát egészen mást mondanak, mint amire
általában gondolnak. Számos bizonyítékkal szolgálhatnánk
arra, – történetekkel is – hogy okkult források alapján a
szellemtudomány a helyeset állapítja meg. Csak egyet
említsünk meg bizonyságképpen.

Ha igaz, amit most mondtunk, akkor az ókorban ténylegesen

meg kellett volna mutatkoznia, hogy bizonyos feltételek
mellett szellemi behatásra meg lehetett gyógyítani a vakokat.
Nos, helyesen mutattak rá ilyesféléket ábrázoló régi képekre.
Már az előző előadásban említett John M. Robertson is
rámutat, hogy van Rómában egy Aszklépioszt ábrázoló kép
(Aszklépiosz Apolló fia, a gyógyítás istene, Hügiéniának, az
egészség istennőjének apja. – a ford.), aki két vak ember előtt
201
áll, és a szerző természetesen ebből arra következtet, hogy a
kép egy gyógyítást ábrázol, ezt vették azután át és vették bele
az evangéliumok leírásaiba az evangéliumok írói. Itt azonban
nem az a lényeges, hogy a szellemi gyógyítások valamiféle
csodálnivaló dolgok, hanem hogy aki a képet festette, azt
akarja mondani vele, hogy Aszklépiosz egyike azoknak a
beavatottaknak, akik én-tudatuk letompításával szellemi
gyógyító erőkhöz jutottak a misztériumokban. A Máté-
evangélium írója viszont azt akarta mondani, hogy Krisztusnál
nem ilyen módon gyógyultak meg az emberek, hanem ahhoz
az impulzushoz, ami Krisztusban még csak mint egyszeri
impulzus élt, úgy kell fokozatosan eljutnia az egész
emberiségnek, ahogyan az én a maga erejéből fokozatosan
érheti el. – Ezt ma még nem érhetik el az emberek, mert
később fog csak hozzászokni az emberiség. De megszokottá
válik majd, ami Krisztussal történt időszámításunk kezdetén és
az emberek lassanként majd képesek lesznek rá, hogy azt ki is
fejezzék. Apránként történik majd meg. Ezt akarta bemutatni a
Máté-evangélium írója a csodatevő gyógyításokkal.

Az okkult tudat alapján kijelenthetem tehát, hogy a Máté-

evangélium írója egyáltalán nem „csodákat”, hanem teljesen
természetes, magától értetődő dolgokat akart leírni. Csupán
azt akarta ismertetni, hogy azok teljesen új módon zajlottak le.
Így festenek a dolgok, ha valóban tudományos
lelkiismeretességgel ismertetik. Éppen az evangéliumokat
illetően harapódzott el tehát a legmélységesebb tévedés.
Hogyan kell tehát a tárgyhoz illő módon folytatódnia az
elbeszélésnek? Láttuk, hogy Jézus Krisztus élete folyamán
belemerült minden olyan folyamatba az úgynevezett
kísértések során, amelyeket az ember fizikai és étertestébe

202
merülésekor él át. Láttuk, hogy a fizikai és az étertestből
kiáramló erő képessé vált arra, hogy úgy hasson, ahogyan a
„hegyi beszédben” és az azt követő gyógyításokban fejeződött
ki. Ezt követően Jézus Krisztus erejének még egy olyan hatása
volt is, amilyen egy beavatott erejének egyébként is van a
misztériumokban, – tanítványokat nevelt fel. Jézus Krisztusnak
pedig ismét a maga sajátos módján kellett felnevelnie a
tanítványait.

Ha ebből a szempontból akarjuk megérteni a Máté-

evangéliumot ott, ahol a „hegyi beszédhez” és a
gyógyításokhoz a további történések kapcsolódnak,
előkészítésül kell majd hozzá egy s más abból, amit az évek
folyamán megszereztünk magunknak az okkult tények
ismeretéből. Az kell hozzá, hogy az ember egyfajta imaginatív,
imaginációkban élő szemlélethez jusson el, hogy a beavatás
következtében valóban felvezethető legyen az úton a
magasabb világokba. A Jézus Krisztus körül lévőknek nemcsak
azt a képességet kellett elsajátítaniuk, hogy meghallgassák, mi
van egy olyan fenséges kinyilatkoztatásban,
megnyilatkozásban, mint a „hegyi beszéd”, nemcsak részt
kellett venniük a gyógyításokban, amelyeket Jézus Krisztus
maga vitt véghez, hanem a Jézus Krisztusban működő hatalmas
erőnek lassanként át kellett áradnia legközelebbi barátaira és
tanítványaira is. Ezt is leírja az evangélium. Előbb azt írja le,
hogyan lett képes a kísértéseket követően Jézus Krisztus új
színben megmutatni a régi tanításokat, a régi gyógyításokat
pedig egy új impulzussal végrehajtani. Utána azonban azt
mutatja meg, hogyan hat új módon a tanítványaira, a benne
legnagyobb mértékben testet öltött erő milyen hatással van
tanítványokból álló környezetére. Hogyan mutatja ezt meg?
Úgy, hogy amit előad, annak az érzéketlen emberek számára
203
szavakban is kifejezhetőnek kell tűnnie, a fogékonyakra
azonban, akiket ő maga választott ki és vezetett, más hatással
volt, imaginációkat adott meg nekik, felgyújtva bennük a
megismerés legközelebbi magasabb fokozatát. Ami tehát Jézus
Krisztustól indult ki, az kétféleképpen hatott. A kívülállókra
úgy, hogy hallották szavait és egyfajta elmélethez jutottak el
vele, a többiekre pedig, akik szintén megélték erejét és akiket
azért választott ki magának, mert sajátos karmájuk
következtében erejét át tudta ruházni rájuk, úgy hatott, hogy
imaginációkat, a magasabb világokban bizonyos módon egy
fokkal magasabbra mutató ismereteket váltott ki lelkükből. Ezt
így fejezi ki az evangélium: „A kívülállók csak példázatokat
hallanak” – vagyis a szellemi világ történéseinek képszerű
kifejezéseit – „de ti megértitek, mit jelentenek a példázatok, ti
megértitek a beszédet, amely titeket a magasabb világokba
vezet.” (Máté 13,10-11. Károli szerint: „Miért szólasz nékik
példázatokban?… Mert néktek megadatott, hogy érthessétek
a mennyek országának titkait, ezeknek pedig nem adatott
meg.” – a ford.) Ezt sem a hétköznapi értelmében kell vennünk,
hanem úgy, hogy a tanítványokat a magasabb világokba
vezetik.
Most pedig mélyedjünk bele ezúttal igazán, hogyan
vezethették fel a tanítványokat a magasabb világokba.
Természetesen, hogy érthető legyen, amit most mondok,
ahhoz nem elég csak idefigyelniük, hanem szellemtudományos
tanulmányaik során megszerzett ismeretekkel áthatott
jóakarat is kell hozzá. Szeretném ugyanis Önöket lehetőleg
világosan rávezetni arra, hogy tulajdonképpen mit akar
mondani a Máté-evangélium az itt következő leírásokkal.

204
Most még egyszer emlékezzünk rá, hogy a beavatásnak két
oldala van. Az egyik, amikor fizikai és étertestébe merül alá az
ember, tehát a saját belső világát ismeri meg, amikor magában
az emberben működő alkotóerőkbe vezetik be, a másik oldala
pedig az, amikor kifelé vezetik, a szellemi világba, amikor
szétárad a makrokozmoszban. Tudjuk, hogy ez a folyamat a
valóságot – nem a tudatot – illetően mindig végbemegy amikor
elalszunk, asztráltestünket és énünket kivonjuk fizikai és
étertestünkből és kiárasztjuk a csillagok világába, így szívunk
fel erőket az egész csillagvilágból – ezért is „asztráltest” a neve.
A beavatásnak ezzel a módjával, amikor asztráltestünkkel és
énünkkel kivonulunk fizikai és étertestünkből, nem csak azt
érhetjük el, hogy tudatosan tekintjük át, mi van a Földünkön,
hanem kiáradunk a kozmoszba, megismerjük a csillagvilágot és
befogadjuk az onnan felénk áradó erőket. Ez azonban, amit
olyasvalaminek kell tekintenünk, amit az ember a kozmoszba
kiáradva fokozatosan szerez meg magának, Jézus Krisztusnak a
János-keresztelőt követő rendkívüli állapota következtében
jelen volt és nem csak egy alváshoz hasonló állapotban volt
jelen, hanem jelen volt akkor is, ha nem aludt, mivoltát akkor
is egyesíteni tudta a csillagvilág erőivel és akkor is le tudta
hozni annak erőit a fizikai világba, amikor benne volt fizikai és
étertestében.

Ezért írhatjuk le Krisztus működését úgy is, ha azt mondjuk,

hogy a számára különleges módon előkészített fizikai és
étertestének, egész mivoltának vonzerejével odavonta a Nap,
a Hold, a csillagok, az általában a Földünkhöz tartozó kozmosz
erejét. És amikor ő tevékenykedett, most az hatott az ő
közvetítésével, ami egyébként a kozmoszból mint gyógyító,
erővel átitató élet áramlik át az emberen, ha alszik és fizikai és
étertestén kívül tartózkodik. Jézus Krisztus olyan erőkkel
205
hatott, amelyek testisége vonzása következtében áramlottak
alá a kozmoszból és testén keresztül kifelé áramolva
tanítványaira áradtak. Fogékonyságuk folytán ekkor kezdték
megérezni, valóban érezni a tanítványok, hogy az előttük álló
Jézus Krisztus egy olyan lény, akin keresztül a kozmosz erői
szellemi táplálékként jutnak el hozzájuk, aki őket elárasztja
velük.

A tanítványok azonban kettős tudatállapotban éltek, mert még

nem voltak legmagasabban fejlett emberek, hanem éppen
most Krisztus révén kapaszkodtak fel a fejlődés magasabb
fokára. Állandóan az ébrenléttel és az alvással
összehasonlítható, kettős tudatállapotban éltek. Ezért tehát
azt mondhatjuk róluk, hogy az alvás és az ébrenlét között
váltakozva lehetőségük nyílt rá, hogy mindkét állapotban
engedjék magukra hatni Krisztus mágikus erejét. Nappal akkor
hathatott rájuk, ha elébük lépett, ereje azonban akkor is
hatott, amikor aludtak, amikor fizikai és étertestükön kívül
voltak. Míg máskülönben az ember tudattalanul árad ki a
csillagvilágba és semmit sem tud róla, náluk akkor is mellettük
volt Krisztus ereje, megpillantották azt. Tudták, hogy Krisztus
ereje nyújtja nekik a táplálékot a csillagok világából.

De a tanítványok kettős tudatállapotának még egy másik

vonatkozása is volt. Mindenkinél – tehát Jézus tanítványainál
is – figyelembe kell vennünk, hogy az illető eleinte micsoda, és
azt is, hogy milyen adottságokat hordoz magában további
jövője számára a következő inkarnációjában. Már most benne
van mindannyiunkban, ami a következő kultúrkorszakban
majd egy új inkarnációban megjelenve egészen másképpen
látja környezetét. Ha pedig az, ami Önökben már most
megtalálható, szellemi látássá válna, akkor a szellemi látás

206
egyfajta kezdeti benyomásaként elsősorban a legközelebbi
jövőt látná meg. A szellemi látás első élményei közé tartozna,
– amennyiben tiszták, igaziak és valóságosak – hogy
meglátnák, mi történik a közeljövőben. – Kiváltképpen a
tanítványoknál volt ez így Rendes nappali tudatállapotuk során
Krisztus ereje úgy áradt beléjük, hogy azt mondhatták, úgy
áramlik beléjük Krisztus ereje, ahogyan akkor kell beléjük
áramolnia, amikor ébren vannak. Hogyan volt ez, amikor
aludtak? Attól, hogy Jézus tanítványai voltak és Krisztus ereje
hatott rájuk, alvás közben egy bizonyos időre mindig szellemi
látókká lettek, de ilyenkor nem azt látták, ami akkor történt,
hanem azt, amiben az emberek a jövőben részesülnek.
Mintegy belemerültek az asztrális látás tengerébe és előre
látták, mi történik a jövőben.

A tanítványoknak tehát két állapota volt. Az egyikre azt

mondhatták, hogy az a nappali állapotuk. Ebben az állapotban
hozza le nekik Krisztus a kozmikus messzeségekből és osztja
meg velük a kozmikus erőket szellemi táplálékként. Ő hozza le
nekik, mert ő a Nap ereje, mindaz, amit Zarathusztrának a
kereszténység szellemében felvett tanításaként írtunk le. Ő
közvetíti azokat az erőket, amelyeket a Nap küldhet le hozzájuk
a hét nappali csillagképből, ahonnan nappali táplálékukat
kapják. – Éjszaka viszont azt mondhatták, hogy azt észlelik,
ahogyan Krisztus ereje mintegy mennyei eledelül küldi
lelkükbe az éjjeli, az éjszaka folyamán a másik öt csillagképen
áthaladó, láthatatlan Napot.
A tanítványok tehát imaginatív szellemi látásuk során
érezhették, hogy egyesülnek a krisztusi erővel, a Nap erejével.
Krisztus azt küldi le hozzájuk, ami jelenkorukban, vagyis a
negyedik kultúrkorszakban élő emberek számára „a helyes”. A

207
másik tudatállapotban pedig a krisztusi erő azt küldi le nekik,
amit az éjszakai Nap, az öt éjszakai csillagkép erejeként
küldhet, ez viszont a következő, vagyis az ötödik
kultúrkorszakra érvényes. – Ezt tapasztalták a tanítványok.
Hogyan lehet ezt kifejezni? A következő órán foglalkozunk
majd még néhány szóval a kifejezésmódokkal, most csak a
következőket említsük meg.

A régi kifejezésmód egy embersokaságot „ezreknek” nevezett

és ha közelebbről meg akarta határozni őket, akkor még
valamilyen fontos jellemzőjüket is hozzáfűzte. A negyedik
kultúrkör- szakban élő embereket például „a négyezreknek”, a
már az ötödik kultúrkorszaknak megfelelő módon élő
embereket pedig „az ötezreknek” nevezték. Ezek egyszerű
szakkifejezések. Ezért a tanítványok elmondhatták, hogy
nappali állapotukban azt észlelik, amit a krisztusi erő a hét
nappali csillagkép felől küld el nekik a Nap erőiből, így azután
a negyedik kultúrkorszakban élő embereknek, „a
négyezreknek” szóló táplálékot veszik magukhoz. Éjszaka
pedig az imaginatív szellemi látás állapotában az öt éjszakai
csillagképpel azt érzékelik, ami a közeljövőnek, „az
ötezreknek” való. A negyedik korszakban élő embereket tehát
– „a négyezreket” – a hét mennyei kenyér, a hét nappali
csillagkép táplálja az egekből, az ötödik korszakhoz tartozó
embereket – „az ötezreket” – pedig az öt mennyei kenyér, az
öt éjszakai csillagkép. Azonkívül az evangélium mindig rámutat
a nappali és az éjszakai csillagképek érintkezésének helyére, a
Halakra is.

Egy titkot érint ezzel, a misztériumok egyik fontos folyamatára,

Krisztus tanítványaival való mágikus érintkezésére mutat rá.
Krisztus világosan megérteti velük, hogy nem a farizeusok

208
elavult kovászáról beszél, hanem mennyei eledelt közvetít
számukra a kozmoszból, a Nap erőiből, amelyeket annak
ellenére hoz le nekik, hogy semmi más nem áll rendelkezésére,
mint egyfelől a hét nappali kenyér, a hét nappali csillagkép,
másfelől az öt éjszakai kenyér, az öt éjszakai csillagkép,
közöttük mindig az elválasztást képező Halakkal, sőt az egyik
esetben, hogy ez különösen világos legyen, két halról beszél.
(Máté 14,13-21 és 15,32-38).

De ha így pillant bele valaki a Máté-evangélium mélységeibe,

hogyan kételkedhetne abban, hogy itt valóban Zarathusztrára
visszanyúló kijelentésről van szó, akire vissza is kell nyúlnia,
hiszen először ő mutatott rá a Nap szellemére, és az elsők
között volt, akiket a Nap Földre sugárzó mágikus erejének az
arra fogékonyakkal való megértetésével bíztak meg.

A felületes bibliamagyarázók viszont mit tesznek? A Máté-

evangélium egyik helyén az ötezreket öt kenyérrel, egy másik
helyén a négyezreket hét kenyérrel vendégelik meg, és ez
utóbbit pusztán csak ismétlésnek tartva, azt mondják, hogy
gondatlanul írta le valaki az eredetiről, a leíráskor előfordul,
hogy hanyagul másolnak, így az evangélium egyszer a
négyezrek hét kenyérrel, másszor az ötezrek öt kenyérrel való
megvendégeléséről ír, előfordul az ilyesmi, ha hanyagul
másolnak! – Nem vitatom, hogy előfordulhat ilyesmi az újabb
korban írott könyveknél. Az evangéliumok azonban
semmiképpen sem így jöttek létre. Ha egy elbeszélés bennük
kétszer szerepel, annak mély oka van, amire most is
rámutattam. Ezekből a mélységekből ismertet a Máté-
evangélium azok szerint a közlések szerint, amelyeket a nagy
esszénus tanítómester, Jeshu ben Pandira egy évszázaddal a
Krisztus-Nap megjelenése előtt készített elő, hogy

209
segítségükkel később meg lehessen majd érteni a Krisztus-
Napot, és ha meg akarjuk érteni a Máté-evangéliumot, akkor
éppen emiatt kell kikutatnunk benne ezeket a mélységeket is.
– De menjünk tovább.

Krisztus először az imaginatív, az asztrális látás erejét, vagyis

azt sugározta ki magából tanítványaira, amit az asztrális
látásból oda bevihetett. Az evangélium még erre is egészen
világosan utal. Mondhatnám: „Akinek szeme van az olvasásra,
olvassa!”, ahogyan korábban mondták, amikor még nem írtak
le mindent: „Akinek füle van a hallásra, hallja!” – Akinek szeme
van az olvasásra, olvassa el az evangéliumokat! Jelezve van
valahol, hogy a Krisztus-Nap ereje nappal másképpen jelent
meg a tanítványok előtt, mint éjjel? Igen, világos az utalás.
Olvassák el azt a fontos helyet a Máté-evangéliumban, ahol ezt
elmondja!
Az éjszaka negyedik negyedében – vagyis hajnali 3 és 6 óra
között – az alvó tanítványok megpillantottak a vízen járva
valakit, vagyis az éjszakai Nap Krisztusról visszasugárzó erejét,
akit először kísértetnek tartottak. (Máté 14, 25-26). Itt még az
időpont is meg van adva, mert a tanítványoknak csak egy
bizonyos időben lehetett rámutatni arra, hogy ez az erő csak
egy olyan lény közvetítésével tud a kozmoszból hozzájuk
áramlani, mint Krisztus. Az evangélium úgy mutatja meg, hogy
amikor Jézus Krisztus Palesztinában jár, ő az egyetlen
személyiség és individualitás, aki ennek során a Nap erejét
közvetíti, hogy az a Földbe hathasson, hogy mindenütt utal rá,
hogy hol áll a Nap és milyen kapcsolatban van a
csillagképekkel, a mennyei kenyerekkel. Az evangélium
mindenütt a kozmosz ilyen irányú természetét, a kozmikus

210
erők Krisztuson keresztül történő behatását mutatja be. De
menjünk tovább.
Jézus Krisztusnak még külön is be kellett avatnia tanítványait –
vagyis azokat, akik erre különösen alkalmasak voltak – hogy ne
csupán imaginatív szinten, vagyis mintegy asztrális képekben
láthassák a szellemi világot, hanem hogy maguk is láthassák,
sőt jól is hallhassák, ami ott végbe megy – gyakran volt már szó
róla, hogy ez azt jelenti, hogy a devachánba emelkedjenek. Így
tehát a fizikai síkon Jézus Krisztusként látott személyiséget
szellemileg felemelkedve tudták felkeresni oda-fent, a szellemi
világban. Még az asztrális szintnél magasabb területeken is
szellemi látókká kellett válniuk. Erre azonban nem mindegyik
tanítvány volt képes, csak azok hárman, akik a Máté-
evangélium szerint a Krisztusból kisugárzó erő iránt a
legfogékonyabbak voltak: Péter, Jakab és János. Ezért mondja
el az evangélium (Máté 17,11-13), hogy Krisztus ezt a három
legfogékonyabb tanítványát választja ki, hogy az asztrális sík
fölé, a devachán területére vezesse őket, ahol megláthatták a
szellemi ősképeket. – Jézus Krisztus saját ősképét is, hogy
láthassák, kikkel áll kapcsolatban – és a vele kapcsolatban állók
ősképeit is, Illését, a régi igehirdetőét, aki Keresztelő János
képében újra testet öltve Jézus Krisztus előhírnöke volt, – a
jelenet János fejevételét követően játszódik le, amikor Jánost
már a szellemi világokba ragadták – de már láthatták szellemi
előfutáráét, Mózesét is. Ez azonban csak akkor történhetett
meg, ha nem csupán az asztrális, hanem már a szellemi látás
fokára vezette három kiválasztott tanítványát. A Máté-
evangélium pedig úgy adja tudtunkra, hogy valóban a
devachánba emelkedtek, hogy nemcsak Krisztust és az ő Nap-
erejét látták meg, – külön ki van emelve, hogy „.. .és az ő orcája
ragyog vala, mint a nap”… (Máté 17,2 – a ford.) – hanem arról
211
is szó van, hogy arra lesznek figyelmesek, hogy azok hárman
hogyan beszélgetnek. Arról van szó tehát, hogy a devachánba
emelkedtek, hiszen hallották – nem látták – a beszélgetést. Az
evangélium tehát mindent a tényeknek megfelelően mond el,
úgy, ahogyan a szellemtudományos kutatás írja le a szellemi
világ jellegzetességeit. Sehol sincs ellentmondás a között, amit
mi tanítunk és amit Krisztus vonatkozásában a tényeknek
megfelelően az evangélium közöl, vagyis hogy a tanítványokat
ő maga vezeti fel előbb az asztrális, majd a devacháni, a
szellemi világba.

A Máté-evangélium tehát világosan akként ábrázolja Jézus

Krisztust, mint akiről egykor Zarathusztra azt hirdette, hogy
megtartja és hordozza a Nap erejét, és híven mondja el, hogy
a Nap ereje, szelleme – Ahura Mazda, vagyis Ormuzd, akiről
Zarathusztra csak annyit mondhatott, hogy a Napon él – a
názáreti Jézus közvetítésével a Földön élt és úgy egyesült vele,
hogy egyetlen egyszer élve fizikai, éter- és asztráltestben, a
földfejlődés ösztönzője lett és egyre jobban benne él majd a
Föld fejlődésében. Másképpen úgy mondhatjuk, hogy az én
mivolta egyszer úgy élt itt a Földön egy személyiségben, hogy
az emberek következő inkarnációik során fokozatosan
sajátítják el majd az én mivoltának erejét azáltal, hogy
Krisztusban részesülnek, illetve Pál szellemében fogadják
magukba Krisztus mivoltát. Miközben pedig az emberek
inkarnációról inkarnációra haladva élik át a Földkorszak
hátralévő részét, akik át akarják hatni lelküket az egykor itt járt
személyiség erejével, azok egyre magasabbra emelkednek
majd. Annak idején fizikai szemükkel láthatták a kiválasztottak
Krisztust a názáreti Jézus testében. Egyszer meg kellett
történnie az egész emberiség számára a földfejlődés folyamán,

212
hogy Krisztus, aki korábban csak mint a Nap szelleme volt
látható, aláereszkedjék, így egyesülhessen a Föld erőivel.
Az ember pedig az a lény, akiben a Nap áradó ereje
teljességének kellett élnie, akinek egyetlen egyszer kellett
alászáll- nia és egy fizikai testben laknia. Ezzel azonban
megkezdődött a Nap-erő kiáramlásának ideje. Fokozatosan
majd egyre inkább bele fog áradni az emberekbe, akik egymást
követő inkarnációkban élnek és lassanként áthatják majd
magukat krisztusi erővel, amennyire ezt a földi test
megengedi. Természetesen nem minden fizikai test, hiszen
csak az a különleges test volt ilyen, amelyet tagoltságát illetően
a két Jézus-gyermek készített elő a leírt bonyolult módon, majd
Zarathusztra emelt arra a bizonyos legmagasabb foltra,
amelyen Krisztus egyszer valóban teljességében élhetett.
Egyetlen egyszer!
Az emberek, akik rászánják magukat, előbb belsőleg, majd
egyre inkább külsőleg is át fogják hatni magukat a krisztusi
erővel. Így Krisztus mivoltát nemcsak meg fogják érteni, hanem
majd át is hatják vele magukat. Önök közül sokaknak leírtam
már, hogy földi fejlődése folyamán az emberiség a
továbbiakban hogyan részesül Krisztusban. Sőt, a
„rózsakeresztes misztériumjátékban” megpróbáltam
Theodora látnoknő alakjában ábrázolni, – akit egy olyan
személynek képzeltem el, aki kifejlesztette magában az erőt,
hogy belelásson a közeljövőbe – hogy egy olyan időszak áll
előttünk, amikor a nem túl távoli jövőben, eleinte csak
néhányan, majd egyre többen és nem csak szellemi iskolázás
folytán, hanem az emberiség által elért földi fejlődés bizonyos
fokozata következtében valóban képesek lesznek majd
meglátni Krisztus alakját, – most azonban az éteri és nem a

213
fizikai világban, majd egy még távolabbi jövőben ismét más
alakban. Egyszer fizikai alakban volt látható, mert a fizikai síkon
élő embereknek egyszer így kellett megélniük. De a Krisztus-
impulzus nem tette volna meg a hatását, ha nem úgy működne
tovább, hogy továbbfejlődhetne.

Egy olyan korszak felé haladunk, amikor az ember magasabb

erői majd láthatják Krisztust. Néhány emberből valóságos
„Theodora” lesz még a XX. század vége előtt, vagyis
ténylegesen felnyílt szellemi szemükkel ugyanolyan élményük
lesz, mint Pálnak Damaszkusz előtt, mert „koraszülött” volt.
(lKor, 15,8 Károli szerint: „…idétlen…”/!/ – a ford.). Néhányan
még a XX. század vége előtt majd újra átélik Pál Damaszkusz
előtti Krisztus-élményét (ApCsel 9,1-22) és ugyanúgy nem lesz
szükségük evangéliumokra és kútfőkre, hogy Krisztusról
tudjanak, ahogyan Pálnak sem volt. Belső élmény alapján
fogják tudni, mi van Krisztussal, aki ekkor majd megjelenik az
éteriség felhőiből.

Ez Krisztus egyfajta újra-eljövetele lesz éteri képében,

amelyben olyannak látszik majd, amilyennek Pálnak
mutatkozott meg előre. Feladatunk különösen hangsúlyozni,
hogy a Krisztus-esemény természetéhez hozzátartozik, hogy
aki Jézus Krisztusként egyszer élt fizikai testben
időszámításunk kezdetén, éteri képében jelenik majd meg újra
– mint Pálnak Damaszkusznál – még korszakunk letelte előtt.
Ha pedig az emberek egyre magasabb képességekhez
emelkednek, akkor Krisztus természetének teljes gazdagságát
megismerik majd. De nem volna haladás, ha Krisztusnak
másodszor is fizikai testben kellene megjelennie, hiszen akkor
először hiába jelent volna meg, első megjelenésének nem lett
volna meg az a hatása, hogy az emberben kifejlődjenek a

214
magasabb erők. A Krisztus-esemény eredménye, hogy az
emberben új, magasabb erők fejlődnek ki, amelyekkel ott lehet
őt meglátni, ahol a szellemi világokból hat. Nekünk pedig, ha
megértjük a jelenkor történelmi harcát, az a feladatunk, hogy
korunkban úgy mutassunk rá erre az eseményre, ahogyan
előzőleg Jeshu ben Pandira, az esszénus tanítómester mutatott
rá, előre meghirdetve Krisztust, akinek mint Oroszlánnak kell
majd Dávid nemzetségéből származnia, ezzel ismét a Nap
erejére, az Oroszlán csillagképre utalva. Ha pedig az
emberiségnek ma olyan szerencséje lenne, – ezt csak
célzásképpen mondom – hogy Jeshu ben Pandira, – akit annak
idején az a nagy bodhiszattva inspirált, aki egykor majd a
Maitreya- buddha lesz – újból testet öltene korunkban,
legfontosabb feladatának azt tekintené, hogy rámutasson az
éteriség fellegeiben megjelenő éteri Krisztusra, és hogy
hangsúlyozza, hogy a Krisztus-esemény csak egyszer játszódott
le fizikai testben.

Feltéve, hogy az a Jézus, akit Pandira fiaként körülbelül 105

évvel a Krisztus-esemény előtt köveztek meg Palesztinában, az
egyik inkarnációjában a mi korunkban is rámutatna a
Krisztuseseményre, akkor arra a Krisztusra mutatna rá, aki nem
jelenhet meg fizikai alakban, hanem akinek éteri képében kell
megjelennie, ugyanúgy, ahogyan Damaszkusz előtt Pálnak
megjelent. Az esetleg újraszületett Jeshu ben Pandirát éppen
erről ismerhetnénk fel. Másfelől viszont az a lényeges, hogy az
új esszénus irányzat hogy úgy mondjam meg is értené, hogy
nekünk a majdani Maitreya-buddhától kell megtanulnunk,
hogyan jelenik majd meg Krisztus a mi korszakunk számára, és
nagyon fontos óvakodnunk a korunkban mintegy
újrakeletkező esszénus irányzatot illető téves megítéléstől.

215
Az esetleg újraszülető Jeshu ben Pandirát korunkban biztosan
megkülönböztető ismertetőjelnek azt kell tekintenünk, hogy
nem állítja majd magáról, hogy ő Krisztus. Mindazokat, akik ma
fellépnének és valamiképp arról beszélnének, hogy ugyanaz az
erő él bennük, mint ami a názáreti Jézusban élt, fel kellene
ismernünk erről az állításukról, hogy Krisztus száz évvel ő
előtte élt előfutárának hamis egyéni megnyilvánulásai. Ez az
állítás a biztos jele annak, hogy nem azok, és ha valamilyen
kapcsolatba hozzák magukat Krisztussal, akkor személyükben
hamis jövendőmondó jelenik meg. E téren azonban hallatlanul
nagy veszély fenyeget, mert korunkban két szélsőség között
ingadozik az emberiség. Egyfelől erőteljesen hangsúlyozzák,
hogy ma nem hajlandók elismerni az emberek között működő
szellemi erőket. Még az újságok is minduntalan hangoztatják
az út- széli igazságot, hogy a mi nemzedékünk nem tudná
elismerni egy valahol megmutatkozó eredeti szellemi erő
adományát és erejét. Ez a mi korszakunk egyik hajtása. Váló
igaz, hogy ha a legnagyobb újratestesülés játszódhatna is le
korunkban, akkor is csak érzéketlenül néznénk és hagynánk,
hogy elmúljon anélkül, hogy törődnénk vele. De nem kevésbé
van ma jelen – korunk előbbi hajtásával együtt, hogy a szellemi
egyéniségeket annyira lebecsülik, hogy el sem ismerik őket – a
másik rossz szokás sem, hogy másfelől viszont a
leghevesebben igénylik, hogy istenítsenek, valamiképpen a
fellegekbe emeljenek valakit. Nézzenek körül ma mindenütt a
közösségekben, mindegyiknek megvan a maga Messiása,
mindenütt igénylik, hogy valakit istenítsenek. Ez a jelenség
persze már az évszázadok során is számtalanszor
megmutatkozott.

Már Maimonidész is beszél egy Franciaországban 1087 körül

megjelent hamis Krisztusról, akinek annak idején számtalan
216
követője volt, de később halálra ítélte a világi hatóság. [- Moses
ben Maimon (1135-1204), a híres középkori zsidó filozófus
1172-ben egy Iggeret Témán néven ismertté vált írott üzenetet
küldött levelezőtársának, Jákob ibn Alfajuminak Jemenbe,
amelyben egy hamis Messiás megjelenéséről ír. J. Münz
„Moses ben Maimon. Élete és művei.” (Moses ben Maimon.
Sein Leben und Werke) címmel 1912-ben Frankfurt am
Mainban megjelent könyvében a következőképpen közli a
hamis Messiásról szóló rész tartalmát (1.: 76.Ő.):

„így lépett fel az iszlám időszak kezdetén az Eufráteszen túl

(Perzsiában) egy magát Messiásnak mondó fanatikus (Obadja
Abu Isa), aki magas küldetését azzal akarta tanúsítani, hogy
hirtelen gyógyított meg leprásokat. Számos követője volt,
10.000 ember sereglett körülötte, de nem sikerült a terve, a
vidék zsidósága pedig bajba került miatta (755).* Megjelent
még továbbá Fezben is (1127 körül) egy 45 éves férfi, aki
Messiásnak hirdette magát, valamint körülbelül egy évtizeddel
korábban (1117 körül) Cordovában egy másik is, működésük
helyén azonban sok bajt hoztak Izraelre mind a ketten.
Nagyjából 30 évvel ennek előtte (1087 körül) Franciaországban
lépett fel egy ál-Messiás, ő és követői közül sokan a frankoknak
estek áldozatul.”
*Ennek a Messiásnak vagy szektaalapítónak a követői még
egészen a X. századig is fennmaradtak és Isfahan város neve
után „isavitáknak” hívták őket. Vö.: Gratz: „A zsidók története”
(Geschichte dér Juden), V kötet, 176.o. és 15. jegyzet.

Az írásmű első négy fejezete – az idézett hely a 3. fejezethez

tartozik – már 1902-ben megjelent mint I. rész, Rudolf Steiner
tehát éppenséggel erre a leírásra hivatkozhatott.] – Ugyancsak

217
Maimonidész írja le továbbá (1172-ben), hogy 55 évvel azelőtt
Spanyolországban, Cordobában megjelent valaki, aki
Krisztusnak adta ki magát (1117-ben), valamint hogy nagyjából
45 évvel korábban, tehát 1127 körül a Marokkóbeli Fez
városában lépett fel egy hamis Messiás, aki még nagyobb
feltűnést keltett. Végül 955-ből azt jelenti, hogy megjelent
valaki Perzsiában, aki ugyan nem állította magáról, hogy ő a
Krisztus, de utalt Krisztusra. A legkirívóbb esetet, Sabbataj Cévi
fellépését 1666-ban Szmirnában, említettük már. – Sabbatai
Cévi (1626-1675), 1.: J. Kastein: „Sabbataj Cévi, Izmir
Messiása.” (Sabbatai Cévi. Der Messiás von Ismir.), Berlin
1930.)
Egy hamis Messiás természetét és környezetére gyakorolt
hatását éppen az ő alakján lehet a legalaposabban
tanulmányozni, hiszen azt állította magáról, hogy Krisztus
egyik újratestesülése. Annak idején elterjedt a hír Szmirnából,
hogy egy új Krisztus jelent meg Sabbataj Cévi személyében. Ne
higgyék, hogy akkoriban kevésbé nagy felfordulást okozott.
Európa minden részéből, Franciaországból, Spanyolországból
és Itáliából, Lengyelországból, Magyarországról, Dél-
Oroszországból, Eszak- Afrikából és Belső-Azsiából vándoroltak
Szmirnába az emberek, hogy megismerjék az új Krisztust,
Sabbataj Cévit. Az egész világot megmozgatta. Ha valaki azt
mondta volna azoknak az embereknek, akik akkoriban egy új
Krisztust láttak Sabbatai Céviben, hogy ő nem az igazi Krisztus,
– mielőtt még el nem árulta magát, a mesterkedésein még
nem láttak át – az rosszul járt volna, rengeteg ember
dogmájába ütközött volna. – Ez a másik, ha talán nem is éppen
a keresztény területeken, de máshol naponta megmutatkozó
hajtás. Igény van rá, hogy Messiásokat jelentessenek meg földi
inkarnációkban. A keresztény országokban általában kisebb
218
körökben játszódnak le a dolgok, de Krisztusok már ott is
akadnak.
Arról van szó ugyanis, hogy az ember akkor nem esik bele egyik
hibába sem, ha szellemtudományos ismeretekkel, a
szellemtudománnyal tisztázza és az okkultizmussal tekinti át
pontosan a tények anyagát. Ha pedig megérti az ebben a
szellemben kapott tanításokat, akkor mindkét hibától távol
tartja magát. Azután majd kissé jelenkorunk legmélyebb
történeti tényébe hatolunk, – mélyebbre hatolva a szellemi
életbe, részesei lehetünk az esszénus irányzat egyfajta
újjáéledésének. Annak idején kerülő úton, Jeshu ben Pandira
szájából hangzott el először a Krisztus-eseményre mint fizikai
történésre vonatkozó jövendőmondás. Ha pedig a mi
korunkban akarjuk megújítani az esszénusok tanait, ha nem a
régi bodhiszattva hagyományainak szellemében, hanem az új
bodhiszattva eleven szellemének megfelelően akarunk élni,
úgy annak a bodhiszattvának kell minket inspirálnia, aki egykor
majd a Maitreya-buddha lesz. Ő pedig úgy inspirál minket,
hogy felhívja rá a figyelmünket: közeleg az idő, amikor Krisztus
új alakban, éteri testben lesz majd malaszt azoknak, akik az új
esszénus-bölcsességgel fejlesztenek ki új erőket abban az
időszakban, amikor Krisztus éteri alakban történő újra-
eljövetele az emberekhez felelevenítő hatással indul majd
meg. Teljesen annak a bodhiszattvának a szellemében
kívánunk szólni, akiből majd Maitreya-buddha lesz. Tudjuk
ekkor, hogy nem valamelyik vallásfelekezet szellemében
szólunk Krisztusról és arról, hogyan lesz ismét érzékelhető a
fizikai sík számára, és nem félünk kijelenteni, hogy közömbös
lenne számunkra, ha mást kellene mondanunk, mert akkor azt
ismernénk igazságnak. Nem viseltetünk előszeretettel
valamelyik keleti vallás tanítása iránt sem, mert csak az
219
igazságnak élünk. A bodhiszattva inspirációjából megismert
szóképekkel fejezzük ki, hogy milyen lesz majd Krisztus
elkövetkezendő megjelenése.

220
Bern, 1910. szeptember 11.
[Krisztuson keresztül tanító és éltető erők áramlanak be a
kozmoszból. A tanítványokra átáramló hatása és
felnövekedésük. Péter hitvallása. Az ember fia és az élő Isten
Fia. Az emberközösségek rendező erői etikai-morális-szellemi
viszonylatok alapján. Krisztus kivezeti tanítványait a
makrokozmoszba. A Nap-logosz előzőleg tanításként elhangzó
erői a golgotai misztérium következtében valóságosan és élő
formában áramlanak alá. Felnövekedés a mennyek
országába.]
A megkísértések történetét egy bizonyos fajta beavatás
ösztönző erejének mutathattuk be. Ezt követően Jézus Krisztus
teljesen új formában terjeszthette a régi tanításokat, –
elsősorban tanítványainak – majd nem csupán a támlásokat,
hanem – ha szabad így mondanom – az erőt, a gyógyító erőt is
továbbadhatta az embereknek. Erről szólnak a gyógyítások.
Tegnap azután áttértünk arra, ami az évek folyamán magunkba
fogadott szellemtudományos ismeretek feldolgozásából
adódó – mint mondottam – kis jóakaratot feltételezi.
Rátértünk az élő oktatásnak a Jézus Krisztusból kiinduló erők
átadásával történő és úgyszólván a tanítványok lelkébe
sugárzó sajátos módjára. Megpróbáltunk emberi szavakkal
kifejezni – amennyire ez megy – egy hatalmas misztériumot.
Megpróbáltuk felhívni a figyelmet arra, amit Jézus Krisztusnak
kellett nyújtania tanítványainak. Egyfajta gyújtópontja –
gyűjtőlénye – volt a makrokozmoszból a földi viszonyok közé
áramlott erőknek, amelyeknek a tanítványok lelkéhez kellett
áramolnia és amelyeket csak a Jézus Krisztus lényében
egyesült erőkkel lehetett összegyűjteni. Az egyébként az

221
emberekhez csak tudattalanul, az alvás állapota alatt áramló
erők Jézus Krisztus lényén keresztül a kozmosz oktató és éltető
erőiként áramlottak a tanítványokhoz a kozmikus távlatokból.
Ezeket a kozmikus életről felvilágosítást nyújtó erőket
természetesen csak akkor írhatjuk le részletesen, ha
belemélyedünk a kozmosz különféle konstellációiba. Ma még
rá kell mutatnunk erre a misztériumra, amennyiben a Máté-
evangélium is beszél róla. Előbb azonban azt kell tisztáznunk,
hogyan kellett gyarapodnia bölcsességben a tanítványoknak a
földi viszonyokhoz képest attól, hogy rájuk sugároztak Jézus
Krisztus erői. Úgyszólván saját magukban, életükben, eleven
bölcsességükben kellett növekedniük, a legkülönbözőbb
módon gyarapodniuk.
Nos, az evangélium éppen egy ilyen sajátos módot ír le az egyik
tanítvány vagy apostol gyarapodása során. De hogy egy
apostol életében mi az egyedülálló, a különösen fontos, csak
úgy értjük majd meg, ha kiemeljük egy nagy összefüggésből.
Most tisztában kell lennünk vele, hogy az emberiség fejlődése
során az ember előbbre jut. Nemhiába haladunk inkarnációról
inkarnációra. Így az Atlantisz utáni korban sem hiába haladtunk
keresztül inkarnációkon az Atlantiszt követő első, ó-indiai
kultúrkorszakban, majd az óperzsa kultúrkorszakban, az
egyiptomi-káld, a görög-latin kultúrkorszakokban és tovább is,
hanem ezekben az inkarnációkban mintegy az élet nagy
iskolájába jártunk, hogy minden egyes inkarnációnk során
magunkba fogadjunk valamit az abban a kultúrkorszakban
meglévő körülményekből. Lassanként, fokozatosan
gyarapodtunk tőle. De miből áll az ember gyarapodása az
emberiség fejlődésének egyes korszakain keresztül?

222
Az ember különböző alkotóelemekből áll, ezt már az
antropozófia elemi ismereteiből tudjuk. Ha ilyen értelemben
fel akarjuk sorolni őket, fizikai, éter- és asztráltestünk van, az
érző- lélek, az értelmi- vagy kedély-lélek és a tudati-lélek
asztráltestünkhöz kapcsolódik. Emberi természetünknek
vannak azután még magasabb alkotórészei is, amelyekhez
iparkodunk felfejlődni, a szellem-én, az élet-szellem és a
szellem-ember. Nos, az Atlantiszt követő minden egyes
kultúrkorszak valóban nyújtott valamit az emberi természet
valamelyik alkotórészének. Így az első korszakban, az ó-indiai
kultúrában azokból az erőkből iktattak be valamit az emberbe,
amitől étertestében lett több, mint azelőtt volt. Aminek ebben
a vonatkozásban a fizikai testbe kellett bevésődnie, már az
atlantiszi korszak utolsó időszakában beleillesztették. Azok az
adományok viszont, amelyek az Atlantiszt követő korszakban
illették meg az embereket, az étertesttel kezdődnek. Így
kaptuk meg az ó-indiai időszakban azokat az erőket, amelyeket
étertestünkbe kellett ültetni, majd az óperzsa időszakban
azokat, amelyeket asztráltestünkbe, érző-testünkbe, az
egyiptomi-káld időszak folyamán pedig érző-lelkünkbe
ültettek. A negyedik, a görög-latin kultúrkorszak folyamán az
értelmi- vagy kedély-lelkünkbe süllyesztették az erőket, most
pedig abban a korban élünk, amikor az ide tartozó megfelelő
erőket fokozatosan a tudati-lélekbe kell iktatnunk, e téren
azonban még nem jutottunk túl messzire. Utána majd az
Atlantiszt követő hatodik időszak következik, amikor a szellem-
én, a hetedik kultúrkorszakban pedig az élet-szellem erői
vésődnek bele az emberi természetbe, majd egy távoli jövő elé
tekintünk, amikor az atma, vagyis a szellem-ember vésődik
majd bele a rendes úton fejlődött emberekbe.

223
Nézzük meg most az ember fejlődését az egyes embereket
illetően. Akik a szent misztériumokból tudtak meg valamit
ezeknek a dolgoknak az igazi összefüggéseiről, azok mindig úgy
szemlélték az embert, ahogyan most kell áttekintenünk. A
tanítványoknak is lassanként kellett megtanulnia, hogy a Jézus
Krisztusból áradó és rájuk átáramló, serkentő és oktató erővel
így tekintsék át az embert. Azt mondhatjuk tehát, hogy akár
most, akár Jézus Krisztus idejében vizsgáljuk az embert, olyan
adottságok rejlenek benne, mint amilyenek például egy
növényben már akkor is benne vannak, amikor még csak zöld
levelei vannak, virágai és termése pedig még nincsen.
Ránézünk egy növényre, amelynek még csalt zöld levelei
vannak, de tudjuk, hogy úgy igaz, mint ahogyan a növény ott
van, hogy már a virág és a termés adottsága is benne van, – ha
rendben megy minden, kialakítja majd azokat. Ahogyan igaz,
hogy a növény virágokat hoz és gyümölcsöket terem még
akkor is, ha most még csak zöld levelei vannak, ugyanúgy
biztos, hogy az emberből, akinek Jézus Krisztus idején még csak
érző-lelke és értelmi- vagy kedélylelke volt, kibontakozik majd
a tudati-lélek, feltárul a szellem-én előtt és így mint valami új
dolog, isteni-szellemi adomány, a legfelső hármasság az
emberhez áramolhat majd. Mondhatjuk tehát, hogy az ember
lelkének tartalmából, lelkének tulajdonságaiból bontakozik ki.
A növény, amelynek csak zöld levelei vannak, úgy bontakozik
ki, hogy virágba borul és gyümölcsöt terem, az ember pedig
úgy, hogy az érző-lélekből, az értelmi-lélekből és a tudati-
lélekből mivoltának virágaként elébe tár valamit annak az
isteni dolognak, ami fentről jut el hozzá, hogy a szellem-én
befogadásával egy további utat tehessen meg az emberiség
fejlődésének magasabb körzeteibe.

224
Azokról az emberekről tehát, akik Jézus Krisztus idejében
teljesen normális módon csak a nyilvánvaló dolgokat tudták
kialakítani, azt lehetett mondani, hogy rendes körülmények
között most csak az értelmi- vagy kedély-lelkük alakult ki. Ami
még nem tudja magába befogadni a szellem-ént, de ugyanez
az ember, aki most legmagasabb alkotórészeként az értelmi-
vagy kedély-lelkét fejlesztette ki, gyermekéül,
eredményeképpen kialakítja majd a tudati-lelket, ami azután
már fel tud tárulni a szellem-énnek.

Minek nevezték a misztériumokban, amit egész mivolta szerint

mintegy virágként kellett kibontania az embernek, ami
kinövekedett belőle, ami természetéből adódott? Minek
kellett tehát nevezni ezt Jézus Krisztus környezetében is, ha a
tanítványok valóban előbbre akartak jutni? Mai nyelvünkre
lefordítva „az ember fiának” mondták, de a görög υιοσ του
ανθρωπον (hűjosz toh anthropon) kifejezésnek mégsem
annyira korlátozott a jelentése, mint a mi „fiú, az apa fia”
kifejezésünknek, hanem egy élőlény utódját jelenti, aki úgy
növekedik ki belőle, mint a virág az eddig csak leveleket hozó
növényből. Amikor az átlagemberek még nem fejlesztették ki
mivoltuk virágát, a tudati-lelket, még nem volt bennünk semmi
abból (a hűjosz toh anthropon-ból), az ember fiából, ezért
mondhatták, hogy amíg az átlagemberek még semmit sem
fejlesztettek ki magukban az ember fiából, mindig kell lennie
korukat megelőző embereknek, akik egy későbbi korszak
tudását és életét már egy korábbi időszakban magukban
hordják. Az emberiség vezetői között kell lenni olyanoknak,
akik a negyedik korszakban, amikor rendes körülmények
között csak az értelmi- vagy kedélylélek alakult ki, belsőleg
mégis kifejlesztették már a tudati lélek lehetőségét, amelybe
beleragyog a szellem-én, annak ellenére, hogy külsőleg úgy
225
néznek ki, mint a többi ember. – És voltak is ilyen „ember fiai”.
Jézus Krisztus tanítványainak tehát ezért kellett odáig
felnövekedniük, hogy megértsék, milyen az emberiség
vezetőinek természete és mivolta.

Ekkor Jézus Krisztus, hogy meggyőződjön róla, miképpen

gondolkodnak erről bizalmas tanítványai, megkérdezte őket:
„Mondjatok nekem valamit arról, hogy ebből a nemzedékből
kikről, milyen emberekről mondható el, hogy ők az ember
fiai?” – Valahogyan így kellene feltenni a kérdést, ha az
eredetileg arameus nyelven írt Máté-evangélium szellemében
akarnánk feltenni, hiszen már felhívtam arra a figyelmet, hogy
ha jól értjük a görög változatot, bár az még mindig jobb, mint
ahogyan ma értelmezik, de ennek ellenére néhány dolog
szükségképpen mégis homályossá vált, amikor az eredeti
arameus nyelvről görögre ültették át. Úgy kell elképzelnünk
tehát, hogy Jézus Krisztus tanítványai előtt áll és azt kérdi
tőlük, hogy általában milyen vélemény alakult ki arról, hogy kik
voltak az ember fiai az előző nemzetségnek már a görög-latin
korszakba tartozó emberei közül? Ekkor felsorolják neki Illést,
Keresztelő Jánost, Jeremiást és más prófétákat is. A
tanítványok a Krisztusból rájuk áramló tanítás erejének
következtében tudták, hogy ezek a vezetők olyan erőkhöz
jutottak, amelyekkel odáig emelkedtek fel, hogy magukban
hordozták az ember fiát. Az egyik tanítvány, akit általában
Péternek neveznek, ugyanezen alkalommal még más választ is
adott (Máté 16, 13-16).
Péter válaszának megértéséhez erősen lelkünkbe kell vésnünk,
amit éppen az elmúlt napok során a Máté-evangélium
értelmében Jézus Krisztus küldetéseként mutattunk be, vagyis
hogy az emberiség számára a Krisztus-impulzus adott

226
lehetőséget arra, hogy teljesen kialakítsa az én-tudatát,
teljesen felvirágoztassa az „én vagyok”-ban rejlő
lehetőségeket. Ezt mondhatjuk másképpen is. Az embereknek
ezentúl a beavatás során is úgy kell belenövekedniük a
magasabb világokba, hogy a mai átlagember csak a fizikai világ
számára megszerzett én-tudata teljes mértékben
megmaradjon a magasabb világokba vezető összes úton is. Ezt
Jézus Krisztus fizikai világban való jelenléte tette lehetővé.
Elmondhatjuk tehát, hogy Jézus Krisztus azt az erőt képviseli,
amely az „én vagyok” teljes tudatát adta az emberiségnek.

Sokszor rámutattam már, hogy a szabadgondolkodók vagy

akár az evangélium-ellenes irányzatok bibliamagyarázatai
általában éppen azt nem hangsúlyozzák, ami fontos. Mindig
arra céloznak, hogy az evangéliumok egyes szóösszetételei
már korábban is előfordultak valahol. Így például
kimutathatnák, hogy még az úgynevezett „boldogságok”
tartalma is létezett már azelőtt. Ami azonban nem volt meg,
amit korábban nem lehetett elérni az ember én-tudatának
fenntartása mellett, – erre mindig újból rá kell mutatnunk – az
a Krisztus-impulzussal elérhető lesz majd az ember számára! Ez
rendkívül fontos! A „hegyi beszéd” egyes részeit elemezve
megmutattam, hogy az első mondatnak így kell hangoznia:
„Boldogok a szellemet koldulok”, mert az emberiség
fejlődésének megfelelően az emberek, ha a régi szellemi látás
értelmében már nem láthatnak bele a szellemi világba, akkor
szellemben szegények. Krisztus azonban vigasszal és
felvilágosítással szolgál nekik, mert ha a szellemi látás régi
szerveivel már nem is láthatnak be oda, most a maguk erejével,
saját énjükkel tekinthetnek be a szellemi világba, mert „saját
magukban találják majd meg a mennyek országát!” (Máté 5,3).
Így van ez a második mondattal is: „Boldogok a szenvedők.”
227
(Máté 5,4). Nem kell már a régi szellemi látás képességével
belenövekedniük a szellemi világ körzeteibe, énjüket fogják
majd annyira kifejleszteni, hogy bele tudjanak növekedni a
szellemi világba, ehhez azonban egyre jobban magába kell
fogadnia énjüknek a Krisztusban mint a maga nemében
egyedülálló lényben egykor a Földre lekötött erőt.

A ma élő emberek igazán gondolkodóba eshetnének kissé

éppen az afféle dolgokon, hogy a hegyi beszéd boldogságainak
minden egyes mondatában nem hiába áll egy nagyon fontos
görög szó: οτι αυτων εστι η βαιλεια τον ουρανων (óti auton
esztin hé baszileja ton ouranon). Ha tehát az első mondatot
vesszük, „boldogok a szellemet koldulok”, így hangozna
tovább: „magukban” vagy „maguktól találják majd meg a
mennyek országát”. A második, a harmadik és a többi mondat
is mindig a „magukban”-ra vagy „maguktól”-ra mutat rá. –
Bocsássanak meg, ha most úgy mutatok rá egy korunkra
vonatkozó fontos dologra, hogy közönségesnek hangzik.
Korunknak rá kell szánnia magát, hogy az αυτων (auton) szót –
ami az automobil szóban is benne van – ne pusztán csak
gépekre alkalmazza, ne mindig csak külső értelemben
használja, hanem, hogy értse meg szellemi téren is az οτι
αυτων (óti auton-ra), a „mint saját magadra” jellemző
tulajdonságot. Korunk valóban intelemnek is felfoghatná, hogy
a gépeket saját maga szereti üzembe helyezni, de azzal
kapcsolatban, ami korábban az én-tudaton kívülre esett és
amit minden régi misztériumban, egészen a Krisztus-
eseményig, az én-tudaton kívül éltek meg, az emberiségnek
meg is kell tanulnia saját magának „üzembe helyeznie”, úgy,
hogy lassanként az ember majd saját teremtő erejével
idézhesse elő mindezt. Ezt pedig éppen a ma élő emberek értik
majd meg, ha átitatják magukat a Krisztusimpulzussal.
228
Ezt szem előtt tartva azt mondjuk majd, hogy még valami
egészen rendkívüli dolgot is jelentett a kérdés, amit másodjára
tett fel Jézus Krisztus tanítványainak. Először azt kérdezte,
hogy ennek a nemzetségnek a vezetői közül kiket
nevezhetnének az ember fiának? A tanítványok pedig egyes
vezetőkre céloztak. Majd még valamit megkérdezett.
Hovatovább oda akart eljutni, hogy megértsék saját
természetét, megértsék, hogy mit képvisel ő az én-állapotot
illetően. Ezt rejti a másik kérdés: „Mit gondoltok, ki vagyok
én?” (Máté 16,15 – Károli szerint: „Ti pedig kinek mondotok
engem?” – a ford.) Az „én vagyok”-ot pedig éppen a Máté-
evangéliumban minden egyes esetben különösen ki kell
hangsúlyoznunk. Péter ekkor úgy válaszolt, hogy most nem
csupán az ember fiának nevezte Krisztust, hanem „az élő Isten
Fiának”, – amit mindig a szokásos módon fordíthatunk le (Máté
16,16). Mi az ellentét „az élő Isten Fia” és „az ember fia”
között? Ki kell egészítenünk az imént elmondott tényeket,
hogy ezt a fogalmat is meg tudjuk érteni.

Azt mondtuk, hogy az ember úgy fejlődik magasabbra, hogy

kibontakoztatja magában a tudati-lelket, amelyben
megjelenhet a szellem-én. De ha a tudati-lelket kifejlesztette,
akkor mintegy meg kell indulnia feléje a szellem-énnek, az élet-
szellemnek és a szellem-embernek, hogy kitáruló virága be
tudja fogadni magába a magasabb hármasságot. Az ember
magasabbra fejlődését le is rajzolhatjuk egyfajta magasba törő
növény fejlődéséhez hasonló módon:

Az ember tudati lelkével kitárul és szembejön vele a szellemén

vagy a manasz, az élet-szellem vagy a buddhi és a

229
szellemember vagy az atma. Ez tehát olyasvalami, ami felülről
jön az ember felé, hogy megtermékenyítse szellemét. Míg az
ember tehát többi alkotórészével alulról növekszik felfelé és az
ember fiának virágává bomlik ki, ha továbbhalad és magába
akarja fogadni teljes én-tudatát, szembe kell jönnie vele
fölülről annak, ami lehozza hozzá a szellem-ént, az élet-
szellemet és a szellemembert. De ki képviseli azt, amit
levisznek neki és ami az ember legtávolabbi jövőjére utal? A
szellem-én az első adomány amit megkapunk. Kit képvisel, aki
lehozza majd az alászálló szellem-én adományát? Az élő Isten,
az élet-szellem Fiát, „az élő Isten Fiát”!

Jézus Krisztus tehát pillanatnyilag azt kérdi, minek kell eljönnie

az emberekhez az ő impulzusa következtében? A szellem
fentről érkező, serkentő princípiumának! Így áll szemben
egymással az alulról felfelé növekvő „ember fia” és az Isten Fia,
„az élő Isten Fia”, aki felülről lefelé növekedik. Meg kell
különböztetnünk őket egymástól. De meg kell értenünk, hogy
a tanítványok számára nehéz kérdés volt ez. Különösen akkor
tárul majd lelkük elé, hogy ez a tanítványok számára mennyire
nehéz kérdés volt, ha meggondolják, hogy Jézus Krisztus óta
ma már a legegyszerűbb emberek lelkébe is elültették mindazt
az evangéliumok, amit nekik, a tanítványoknak, akkor kellett
befogadniuk, Jézus Krisztus élő tanításának erejével kellett
magukba felvenniük. Az akkoriban már kifejlesztett értelmi
képesség erőivel nem lehetett válaszolni arra a kérdésre, hogy
„kit képviselek én?” Erre mutat rá, hogy az egyik tanítvány, akit
Péternek hívtak, azt válaszolja: „Te vagy a Krisztus, az élő
Istennek Fia!” (Máté 16,16). Ebben a pillanatban ez a válasz –
ha szabad így mondanunk – Péternek nem a rendes szellemi
erőiből adott felelete volt. Jézus Krisztusnak pedig Péterre
tekintve – próbáljuk meg a dolgot bizonyos értelemben a
230
látható állapotra hivatkozva feleleveníteni – azt kellett
mondania, hogy a Péter szájából érkező feleletben sok minden
már egy egészen távoli jövőre mutat. – Amikor pedig arra
vetett egy pillantást, hogy mi volt Péter tudatában, mi volt már
meg benne úgy, hogy intellektusával vagy a beavatással
megszerzett erőkkel ilyen választ adhatott, akkor Krisztusnak
azt kellett mondania, hogy nem onnan van a válasz, amit Péter
tudatosan tud, hanem azok az emberben lévő mélyebb erők
szólalnak meg most, amelyeket majd csak fokozatosan
tudatosít az ember.

Egy fizikai, egy éter-, egy asztráltestet és egy ént hordunk

magunkban. Az asztráltest, az étertest és a fizikai test
átalakításával jutunk fel a szellem-énhez, az élet-szellemhez és
a szellem-emberhez. Ezt sokszor leírtuk már az elemi fokú
szellem- tudományban. Az egykor majd az asztráltestükben
szellem-énként kifejlődő erők azonban már benne vannak
asztráltestünkben, csupán isteni-szellemi hatalmak által
vannak benne, nem mi fejlesztettük ki azokat, és ugyanígy van
már benne étertestünkben is egy isteni-szellemi élet-szellem.
Ezért mondja Krisztus Péterre tekintve, hogy ami jelenleg a
tudatában van, nem tőle szólal meg, hanem az olyasvalami,
amit csak a jövőben fejleszt ki majd, benne van ugyan, de még
nem tud róla. A hús-vér Péter nem tud még úgy beszélni, hogy
nyilvánvaló legyen előtte a mondat: „Te vagy a Krisztus, az élő
Isten Fia”, hanem ekkor mélyen a tudat küszöbe alatt lévő, sőt,
az emberben legmélyebben benne rejlő isteni-szellemi erők
szólalnak meg. – Péterből az szólalt meg ebben a pillanatban,
ami a magasabb rendűből már rejtve benne élt, akit Krisztus
mennyei Atyának nevez és az olyan erők, amelyekből ugyan
Péter született, de még nincsenek a tudatában. Ezért hangzik

231
így a mondat: „Nem hús és vér jelentette ezt meg néked,
hanem az én mennyei Atyám.” (Máté 16,17).
De Krisztusnak emellett még valami mást is kellett mondania,
azt, hogy Péter képében egy olyan természet, egy olyan
tanítvány áll előtte, akinek már egész emberi alkata olyan,
hogy a tudatában kifejlesztett erőkkel, szellemi
tevékenységének módjával már nem zavarja meg a benne lévő
Atya-erőket, a tudat alatt lévő emberi ereje már annyira erős,
hogy építhet rá, rábízhatja magát. Ez a fontos benne,
mondhatta Krisztus. Ami azonban benne megvan, az megvan
minden emberben is, csak nem eléggé tudatos még, a jövőben
alakul majd csak ki. „Azt, amit nekem kell adnom az
emberiségnek és aminek én vagyok az impulzusa” – így
szólhatott Krisztus – „arra kell alapozni, amit Péter képében az
imént mondtak ki: «Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia!», hogy
tovább fejlődjön és felfogják az emberek. Erre, az Atya
erejeként megszólalt, az emberben meglévő és a már kialakult
tudat háborgó hullámaitól még le nem rombolt sziklára
akarom építeni, aminek majd egyre jobban ki kell csíráznia az
én impulzusomból.” – Ha pedig az emberek kimunkálják ezt az
alapot, akkor majd kiderül, milyen lesz a Krisztus-impulzus
emberisége. – Ezt rejti a mondat: „Te Péter vagy, és erre a
sziklára akarom építeni azt, aminek az eredménye a Krisztus-
impulzus mellett hitet tévő emberek összessége, közössége
lehet!” (Máté 16,18 – Károli szerint: „…te Péter vagy és ezen a
kősziklán építem fel az én anyaszentegyházamat…” – a ford.)
A Máté-evangéliumnak ezeket a szavait valóban ne vegyük
annyira könnyen, mint ahogyan ma vitatkoznak róla, – hiszen
szinte az egész világon különösen ezeken a szavakon

232
vitatkoznak. Ezek csak annak a bölcsességnek a mélyéről
merítve érthetők, ami egyúttal misztériumbölcsesség is.
Most világosan és érthetően rá kell mutatnunk még valami
másra is, vagyis arra, hogy Jézus Krisztus valóban a Péterben
mélyebben lévő, tudat alatti erőre épít, hiszen a következő
pillanatban a legközelebbi, a golgotai misztérium
történéseiként lejátszódó eseményekről kezd beszélni. Most
már elmúlt a pillanat, amikor a Péterben mélyebben rejlő erő
szólalt meg, most Péterből már az szólal meg, ami benne
tudatos. Nem tudja megérteni, nem tudja elhinni, mit ért
Krisztus az alatt, hogy el kell jönnie szenvedésének és
halálának. Amikor pedig a tudatos, a saját tudatos erőit
magában már kifejlesztett Péter szólal meg, akkor Krisztusnak
rendre kell utasítania őt, hogy nem valamilyen isten szól
belőle, hanem az, amit már mint ember fejlesztett ki, ami
méltatlan arra, hogy felnövekedjen: az ámítás, Ahrimán, a
Sátán tanításától való! – Ezt rejtik e szavak: „Távozz tőlem
Sátán! Bántásomra vagy nékem, mert nem Isten dolgaira
gondolsz, hanem az emberi dolgokra.” (Máté 16,23) Krisztus
rögtön Sátánnak nevezi, egyenesen a Sátán szót alkalmazza
Ahrimánra, míg a Bibliában minden luciferi vonatkozásban a
„diabolus” (ördög) szó áll. Péternek még át kell engednie
magát az ámításnak, amire Krisztus itt valóban a megfelelő szót
használja.
Válóban így állnak a dolgok. Nos, mit csinált ebből a mai,
népszerű bibliakritika? Teljesen lehetetlennek találta, hogy
Jézus Krisztus Péter előtt állva egyszer azt mondja, hogy
egyedül ő értette meg, hogy egy isten áll előtte, utána pedig
azonnal Sátánnak nevezze Pétert. A bibliakritika szerint ebből
arra kell következtetnünk, hogy a Sátán szót, amit Krisztus

233
mondott volna Péterről, később csúsztatta be oda valaki,
vagyis hamisítás. – Ebből csak annyi igaz, hogy az ilyen szavak
mélyebb értelmét illetően ma semmit sem ér a nyelvészeti
kutatás anélkül, hogy előzőleg ne értenék meg érdemben a
bibliai iratokat. Csak a Biblia érdemi megértése alapján lehet
bármit is mondani arról történetileg, hogyan jöttek létre a
szóban forgó iratok.

De a két idézett mondat között van még egy másik is, amelyet
csak akkor érthetünk meg, ha szemügyre vesszük a
misztériumoknak ősrégi és mégis mindig új tanítását, hogy az
ember – de nem csak maga az ember, hanem minden emberi
közösség is – egyfajta képmása annak, ami a nagy
mindenségben, a makrokozmoszban végbemegy: Különösen a
názáreti Jézus leszármazásának tárgyalása kapcsán írhattuk le
ezt. Láttuk, hogy az Ábrahámhoz intézett szavak voltaképpen
azt jelentik, hogy „utódaid sora az égi csillagok rendjének
képmása legyen.” (lMóz 22,17 – Károli szerint: „…
megsokasítom a te magodat, mint az ég csillagait…”). A 12
törzs és amit a héber nép a 3×14 nemzedéken keresztül él meg,
az azt ismételje meg, ami előttük áll az égen: a 12 állatövi
csillagképet és a bolygók járását. A 12 törzsben a vérségi
kötelék következtében sajátos átörökléssel egymást követő
nemzedékek tehát a makrokozmosz viszonyainak képmásai
legyenek. Ezt mondták Ábrahámnak.
Abban a pillanatban, amikor Jézus Krisztus ott állt Péterrel
szemben, aki már fel tudja fogni, mi adatott meg
tulajdonképpen a Krisztus-impulzussal, – az élő Isten Fián
keresztül lefelé áradó szellemi erő – akkor Krisztus tudja, hogy
a körülötte állóknak rámutathat arra, hogy most valamiféle új
kezdődik a Földön, egy új képmás jöhet létre. Míg Ábrahámnak

234
a vérrokonság jelentette a kozmikus viszonyok képmását, most
az etikai, morális és a szellemi viszonylatok terén annak a
képmását kell megformálni, amivé az én által lehet az ember.
Ha az emberek a Péterben lévő jobbik természet szellemében
értik majd meg, hogy mi a Krisztus, nemcsak vérközösségeken
alapuló közösségeket, elrendeződéseket vezetnek majd be,
hanem olyanokat, amelyek a lelkek között tudatosan fonnak
szeretetből álló köteléket. Vagyis ahogyan a zsidó vérben a
nemzetségeken végighaladó szálakkal illesztették össze azt,
amit a makrokozmosz mintaképe szerint kellett összeilleszteni
az emberi nemben, és ahogyan szintén az ég rendje szerint
választották széjjel azt, ami az emberi nemben szét volt
választva, úgy az, ami most választja el, vagy szeretetben
egyesíti az embereket, etikai, morális és szellemi
viszonylatokban a tudatos én erejéből jöjjön létre. A tudatos
én formálja meg és hozza majd összhangba az emberek
elrendeződését. Ezt rejti az a mondat, amit Krisztus a Péternek
adott válasz folytatásaképpen mondott: „Amit megkötsz a
Földön, – amit a benned lévő mélyebb természet köt meg –
ugyanaz, mint amit a mennyekben kötöttek meg, amit pedig ez
a természet idelent felold, olyasvalami, amit a mennyekben is
feloldanak.” (Máté 16,19 – Károli szerint: „…a mit megkötsz a
földön, a mennyekben is kötve lészen; és a mit megoldasz a
földön, a mennyekben is oldva lészen.”).

Régente az emberek közötti kapcsolatokban a vérrokonság

jelentett mindent. Az embernek azonban egyre jobban bele
kell növekednie az etikai, morális és szellemi viszonylatokba.
Ezt szem előtt tartva azt kell mondanunk, hogy az embernek
kell legyen valamije, amit közösségként alapoz meg.
Antropozófus megfogalmazásban ezt úgy mondhatjuk, hogy az
ember egyéni karmájának közösségek karmájához kell
235
kapcsolódnia. Ezt már az elmúlt évek során mondottakból is
tudhatják. Ahogyan a karma eszméjének nem mond ellent, ha
odaajándékozok valamit egy szegény embernek, ugyanúgy az
sem ellentétes vele, ha egy közösség átveszi valakinek az
egyéni karmáját. A közösség osztozhat az egyén sorsában. A
karma lehet olyan kapcsolat, amelyben a közösség osztozik az
egyén karmájával. Másképpen mondva, a morális
kapcsolatokban előfordulhat, hogy a közösség egyik tagja hibát
követ el, és az biztosan be is lesz írva az illető karmájába,
rendeznie kell azt a világ nagy összefüggései között, viszont
mondhatja valaki, hogy segít neki rendbe hozni azt! – Bár a
karmának teljesülnie kell, de segíthet benne valaki. Annak, aki
hibát vétett, egész közösségek segíthetnek. Az egyén annyira
összefonhatja karmáját a közösséggel, hogy mivel egyik
tagjának tekinti őt a közösség, tudatosan átvállal valamit, ami
ezt a tagját illeti, együtt érez vele és együtt akar vele javítani
rajta, a közösség azt mondhatja, hogy az egyén hibát vétett, de
kiáll érte, magára vállalja azt, ami a karma helyrehozatalához
vezet. – Ha a közösséget egyháznak kívánjuk nevezni, úgy az
egyháznak kell magára vállalnia azt a kötelezettséget, hogy az
egyének bűneit magára vegye és részt vállaljon karmájukból.
De most nem arról van szó, amit ma bűnbocsánatnak
neveznek, hanem az elkövetett vétkek igazi átvállalásának
kötelezettségéről és arról, hogy ezt a kötelezettséget a
közösség tudatosan vállalja magára.

Ha ezt értjük „oldás és kötés” alatt, akkor minden helyesen

értelmezett bűnbocsánatnál a belőle a közösségre háruló
elkötelezettségre kellene gondolnunk. Így egy háló szövődik
annak következtében, hogy az egyéni sors szálai
beleszövődnek az egész társaság karmájába. A hálót pedig a
mennyei rend jellemzi annak következtében, amit Krisztus
236
lehozott a szellemi magasságokból, vagyis az egyén sorsa a
szellemi világ rendje szerint és nem tetszőlegesen, hanem úgy
van kapcsolatban a közös karmával, hogy a közösség
szervezete a mennyei rend képmása legyen. Péter úgynevezett
hitvallásának jelenete lassanként végtelenül mély értelmet
kap, ha így kezdi érteni valaki. Úgyszólván ez a jövő én-
természetre épülő emberiségének alapvetése. A Krisztus és a
legközelebbi tanítványai között lejátszódó meghitt
beszélgetésben Krisztus a makrokozmoszból lehozott erőt
átruházza arra, amit a tanítványok alapítanak meg. Ettől
kezdve pedig a Máté-evangélium lépésről lépésre vezeti fel a
tanítványokat oda, ahol az, amit Krisztus azért gyűjt össze,
hogy átruházza rájuk, beléjük áramolhat a Nap és a kozmosz
erőiből. Tudjuk, hogy a beavatás egyfelől kilépés a
makrokozmoszba, amikor pedig Krisztus tanítványait vezeti,
azért vezeti lei őket a mindenségbe, mert az ilyenfajta
beavatásnak ő az impulzusa. Ahogyan pedig egy beavatandó a
beavatás során a makrokozmoszba tudatosan belenövekedve
apránként ismeri meg azt, Krisztus is mintegy így lépked el a
makrokozmosz előtt, az ott működő és onnan befelé áramló
erőket mindenütt megmutatva és tanítványaira átruházva.
Tegnap egy helyen már rámutattam, hogyan történik ez.
Képzeljük el, hogy valaki elalszik. Ekkor a fizikai és éterteste az
ágyban van, míg asztrálteste és énje kiáradt a kozmoszba,
melynek erői viszont behatolnak ezekbe a részeibe. Ha most
Krisztus odalépne hozzá, ő lenne az a lény, aki odavonja és
megvilágítja neki ezeket az erőket. De éppen erről szól az a
jelenet, amikor az éjszaka negyedik részében a tanítványok a
tengerre kimenve látják, hogy Krisztus, akit az előbb még
kísértetnek véltek, a makrokozmosz erejét árasztja beléjük
(Máté 14,25-26). Kézzelfogható módon írja le az evangélium,
237
hogyan vezeti oda Krisztus tanítványaihoz a makrokozmosz
erőit.
A Máté-evangélium következő jelenetei semmi mást nem
ábrázolnak, mint azt, hogyan vezeti ki Krisztus tanítványait
lépésről lépésre arra az útra, amelyen a beavatandók
haladnak. Olyan ez, mintha Krisztus maga járná végig és
lépésről lépésre, kézen fogva vezetné tanítványait azokra a
helyekre, ahová a beavatandókat vezetik. Elmondok valamit,
amiből igazán láthatják, hogyan vezeti ki fokozatosan Krisztus
a makrokozmoszba tanítványait.

Aki élénken szemléli a szellemi világot és növekvőben van a

szellemi látása, az felismer egyet s mást, amiről előzőleg nem
is tudhatott. Így például felismeri, hogy milyen kapcsolatban
vannak voltaképpen egymással az egyre csak növekvő növény
növekedésének egyes körülményei. A materialista felfogás
szerint itt van a virág, – most gyümölcsöt termő virágot
vegyünk – magok fejlődnek majd ki belőle, kivehetjük őket
onnan, a földbe helyezhetjük, ahol elrothadnak és újabb, ismét
magokat termő növények jelennek meg. Így megy tovább
sarjról sarjra. A materialista felfogás emellett úgy hiszi, hogy az
elrothadó magszemből átmegy valami az új növénybe. El sem
tud képzelni mást, csak azt, hogy bármilyen kicsi, akármilyen
apró, de mégiscsak valamilyen anyagi dolognak kell az új
növénybe átmennie. Pedig nem így van! Az anyagát illetően
ténylegesen elpusztul az egész régi növény, „ugrik” egyet
ebben a vonatkozásban, az új növénynek teljesen új az anyaga.
Valóban új anyag képződik.

Ha megértjük és az egész makrokozmoszra alkalmazzuk azt a

sajátos törvényt, hogy az anyagi körülményeket illetően

238
tényleges ugrások történnek, akkor a legfontosabb
viszonyokat ismerjük meg a világban. Különös módon fejezték
ki ezt a misztériumokban. Azt mondták, hogy amikor a
beavatandó kilép a kozmoszba, az egyik fokozaton meg kell
ismerkednie az ugrásokat előidéző erőkkel. Nos, a kozmoszban
úgy ismerünk meg valamit, ha egy olyan irányba megyünk,
amit a csillagképeket segítségül híva fejezünk ki, ők azután a
betűk. Ha egy bizonyos irányban így növekszünk tovább, akkor
ugrást tapasztalunk az elődökről az utódokra, mind a
növények, az állatok és az emberek világának területén, mind
a bolygók életében, hiszen a Szaturnusz-állapotból a régi Nap
állapotába történő átmenetkor is kárba veszett minden, ami
anyagi volt. A szellemiség megmaradt, ami anyagi volt, az
szerteoszlott. Az ugrást a szellemiség idézte elő. Ugyanígy volt
ez a régi Nap és a régi Hold, a régi Hold és a Föld közötti
átmenet esetében is. – Nos, az ugrásszerű dolog ábrázolására
két jelzés is van: egy régi, amellyel képszerűbben, inkább
imaginatív írással ábrázolták, és egy újabb, amelyet
megtalálhatnak a naptárakban. A fejlődés előrehaladtával a
régi hurkot vet, mint egy spirál, az új fejlődés pedig egy
második spirálként indul ki a régiből és belülről kifelé halad
tovább. Az új fejlődés azonban nem csatlakozik közvetlenül a
régihez, hanem csak úgy halad tovább, hogy a régi vége és az
új eleje között egy kis ugrás van.

Így kapjuk meg ezt az ábrát, a két egymásba fonódó vonalat,

közepén egy kis ugrással, a makrokozmoszba növekedésünket
jelképező és valamely fejlődés során valamiféle új sarj
létrejöttét ábrázoló Rák jelét.

239
Nos, ennek a körülménynek a leírására még egy másik jelzés is
volt. Bármilyen furcsának is tűnik, egy szamárral és csikójával,
az előddel és az utóddal ábrázolták. Így írták le az állapotok
közötti átmenet tényleges körülményeit. Régi képeken még
gyakran a Rák csillagképét is ténylegesen egy szamárral és
csikójával ábrázolták – nem mellékes ezt tudnunk. Egy fontos
dologra tanítja meg az embereket: megérthetik belőle, hogy a
makrokozmoszba emelkedve is van ilyen fontos átmenet,
amikor azonban a szellemi világba emelkednek, akkor teljesen
új megvilágításokhoz kell kapcsolódniuk. Nagyon helyesen ezt
úgy írják le a csillagok nyelvén, hogy amikor a beavatandó
előbb a szellemi világba emelkedik, hogy megismerje annak
erőit, majd amikor megismerte, akkor ismét lehozza ide, hogy
az emberiség szolgálatába állítsa őket. Olyan ez, mint amikor a
fizikai Nap áthalad a Rák csillagképén, miután pedig elérte a
legmagasabb pontot, ismét aláereszkedik.

A Máté-evangélium elmondja, mint a többi evangélium is,

hogy Jézus Krisztus hogyan mutatja ezt be tanítványainak.
(Máté 21,1-11). Mégpedig nem pusztán csak szavakkal mutatja
meg, hanem annak az imaginációját, élő képét is megmutatja,
amit ő maga hajt végre, amikor elindul a felé a magasság felé,
ahová fejlődése következtében az emberiségnek idővel fel kell
emelkednie. Ekkor a szamár és csikója képét használja, vagyis
rávezeti a tanítványokat, hogy értsék meg, mi felel meg a Rák
csillagképének a szellemi életben. Ez fejezi ki tehát azt, ami a
szellemileg élő, spirituális kapcsolat során történt Krisztus és
tanítványai között, és ami annyira fenséges és hatalmas, hogy
emberi szavakkal ki sem fejezhető, bármilyen nyelvet
választunk is hozzá, hanem csak úgy, ahogyan Krisztus vezeti
be tanítványait a szellemi világ viszonylataiba és a fizikai világ
körülményei között teremti meg számukra a makrokozmikus
240
világ képmásait. Ekkor egészen addig a helyig vezeti őket, ahol
a beavatottak erői ismét hasznossá válnak az emberiség
számára. Ott áll abban a magasságban, amelyre csak úgy
mutathat rá, ha azt mondja, hogy a Rák jegyében áll a Nap
magaslatán! Nem csoda tehát, ha ezen a helyen a Máté-
evangélium arra figyelmeztet, hogy Krisztus földi élete elérte
csúcspontját, és hatalmas erővel, ezekkel a szavakkal mutat rá:
„Hozsanna a magasságban!” (Máté 21,9). Minden hang úgy
van megválasztva, hogy a történtek következtében a
tanítványok növekedjenek, at- tói viszont, ami bennük zajlik le,
az emberiségben az tud majd növekedni, ami Jézus Krisztus
következtében kerülhet bele az emberiség fejlődésébe.
A zsidó húsvét most következő története voltaképpen annak a
beáramlásáról szól, aminek előbb tanításként kellett a
tanítványokba áradnia, majd a golgotai misztériumból kiinduló
erő következtében mágikus hatással kell az emberiségbe
áramlania. Így kell felfognunk a Máté-evangélium folytatását.
Akkor majd azt is megértjük, hogy a Máté-evangélium írója
mindig mintegy szándékosan hívta fel a figyelmet az ellentétre
a kozmikus magasságokból meghallott és a tanítványoknak
szóló élő tanítások és a között, ami a Jézus Krisztus erői iránt
nem fogékony kívülállók elé kerülhetett. Ezért találkozunk az
írástudókkal és a farizeusokkal való beszélgetésekben a holnap
megvizsgálandó fejtegetésekkel. De ma még arra akarjuk
felhívni a figyelmet, hogy miután Jézus Krisztus olyan messzire
elvezette tanítványait, amennyire csak lehetett, és ott lehettek
azokon a helyeken, ahová a beavatandókat vezetik, még azt is
kilátásba helyezte nekik, hogy ezt az utat járva saját maguk
tapasztalják majd, hogyan növekednek bele a makrokozmosz
szellemi világába. Megmondja nekik, hogy megvan a
képességük a beavatáshoz, hogy beavatás vár rájuk, hogy
241
odakint élnek majd a makrokozmikus világban, ahol egyre
jobban megismerhetik Krisztus igazi természetét, az összes
szellemi tereket betöltő szellemi lényét, akinek a názáreti Jézus
volt a földi képmása. Krisztusnak meg kellett mondania
tanítványainak, hogy megérnek a beavatásra, hogy az
emberiség beavatottjai lesznek. Még arra is felhívhatta
figyelmüket, hogy önálló beavatáshoz csak akkor nőhetnek fel,
ha belső világukat türelemmel és kitartással érlelik.

Minek kell tehát növekednie az ember belső világában, ha az

egyre hatalmasabb lesz és kifejleszt egy magasabb erőt, a
szellemi látás erejét? Adottságainak kell úgy növekednie, hogy
a szellem-én, az élet-szellem és a szellem-ember erőit fel tudja
venni. De hogy az emberben felragyog-e a fentről érkező erő,
amely őt beavatottá, a mennyek országának részesévé teszi, az
attól a pillanattól függ, hogy mikor érhet meg rá – vagyis a
karmájától függ. Kik tudják ezt? Csak a legnagyobb
beavatottak. Akik a beavatás alacsonyabb fokán állnak, még
nem tudják. Ha egy individualitás megérett arra, hogy a
szellemi világba emelkedjen, el is jön az ideje, amikor addig fel
tud növekedni. Hogyne, eljön az ideje, de úgy hogy nem is
számít rá, „…ha tudná a ház ura, hogy az éjszakának melyik
órájában jő el a tolvaj…” (Máté 24, 43). De hogyan növekszik
bele az ember a szellemi világba?
A régi misztériumokban három fokozata volt a beavatásnak és
bizonyos vonatkozásban az újabb misztériumokban is három
fokozata van. Az első fokozatig emelkedve az illető mindazt
észlelte, amit szellem-énnel észlelni lehetett. Ekkor nem csak
egy új értelemben vett emberré növekedett, hanem
hierarchikus értelemben angyal-természetűvé is – ez az ember
fölött álló legközelebbi hierarchia. Ha valaki úgy nőtt bele a

242
makrokozmoszba, hogy szellem-én tevékenykedett benne,
akkor vagy „a perzsának” nevezték a perzsa misztériumokban,
mert már nem volt egyedül, hanem a perzsa nép angyalához
tartozott, vagy pedig egyenesen „angyalnak” vagy „isten-
természetűnek” tartották. A második fokozaton azután ennek
megfelelően az életszellem ébred fel. Ezen a fokon az embert
a perzsa misztériumok szellemében vagy „a Nap hősének”
nevezték – mivel ekkor felvette magába a Nap erejét, alulról
fejlődött fel a Nap erőihez, ahol a Nap szellemi ereje elébe
megy a Földnek – , vagy „az Atya Fiának” hívták. Akibe pedig az
atma vagy a szellem-ember húzódott be, annak a régi
misztériumokban „Atya” volt a neve.
Csak a legnagyobb beavatottak ítélhetik meg, mikor ébredhet
fel az emberben a beavatás. Ezért mondta Krisztus, hogy a
beavatás akkor jön el, ha a tanítványok továbbhaladnak az
úton, amelyen akkor vezette őket. Felemelkednek majd a
mennyek országába, de annak óráját még a szellem-énnel
beavatott angyalok, még a Fiúval, az élet-szellemmel
beavatottak sem ismerik, hanem csak legnagyobbak, az
„Atyával” beavatottak. – Amit tehát a Máté-evangélium mond,
az ismét teljesen megegyezik a misztériumok hagyományaival.
Látni fogjuk még, hogy a mennyország meghirdetésével nem
történik más, mint hogy Jézus Krisztus megjósolja a
tanítványoknak, hogy beavatásban részesülnek majd. Jézus
Krisztus még külön ki is nyilvánítja (a Máté-evangélium 24.
fejezetében), hogy erre gondol. Ha helyesen olvassuk, hogy ez
a hely miről szól, a napnál is világosabb, hogy Krisztus a
mennyországba jutásra vonatkozó bizonyos és akkoriban
közismert tanításokra akar rámutatni. Materiálisán
értelmezték, hogy hogyan kerülünk a mennyországba és azt
hitték, hogy az egész Föld feljut oda, – pedig tudniuk kellett
243
volna, hogy a beavatás folytán csak egyes beavatandók
növekednek fel oda – vagyis egyesekben az a vélemény alakult
ki, hogy nemsokára anyagi értelemben alakul majd át a Föld a
mennyek országává. Krisztus pedig erre még külön is felhívja a
figyelmet: azt mondja, hogy lesznek majd, akik ezt állítják és
hamis prófétáknak, álmessiásoknak nevezi őket (Máté 24,24).
Ennélfogva nagyon furcsa, hogy néhány evangélium-
magyarázó még ma is arról locsog, hogy az Isten anyagi
értelemben elközelgő országáról alkotott véleményt maga
Jézus Krisztus tanította volna. Aki azonban a Máté-
evangéliumot valóban tudja olvasni, tudja, hogy Jézus Krisztus
arra a szellemi folyamatra gondol, amelyhez a beavatandó
növekszik fel és földi fejlődése során a Krisztushoz igazodó
egész emberiség is, de közben maga a Föld is szellemivé válik.

Erről az oldaláról is mélyebbre kell pillantanunk a Máté-

evangélium felépítésének egészébe, és ekkor ez iránt az
evangélium iránt is őszintén nagy tiszteletet kell érezünk,
annak következtében, hogy a többi evangélium közül egyik
sem vezet el minket ennyire könnyen mintegy odáig, hogy
valósággal kihallgassuk, hogyan tanítja Jézus Krisztus első ízben
az én nézőpontjából tanítványait. Látjuk körülötte álló
tanítványait és látjuk, hogyan hatják át az emberi testet a
kozmosz erői. Látjuk, hogyan vezeti kézen fogva tanítványait,
hogy megismerhessék, amit a beavatandó megtanulhat.
Meglessük, hogyan alakulhatnak Jézus Krisztus körül az emberi
kapcsolatok. Ettől annyira emberhez közel álló alkotás a Máté-
evangélium, csak rajta keresztül ismerjük meg igazán
emberként a názáreti Jézust, Krisztus hordozóját. Mindent
megismerünk, amit emberi természetbe alászállva tesz. Sőt, a
Máté-evangélium tényei még a mennyei eseményeket is igazi
emberi kapcsolatok formájába öntik.
244
A következő, utolsó előadásban arról lesz szó, hogy ez nemcsak
a beavatás körülményeire érvényes, hanem minden másra is.

245
Bern, 1910. szeptember 12.
[Az ember felemelkedése isteni magasságokba és isteni-
szellemi lények aláereszkedése emberi lelkekbe és testekbe. A
Krisztus-lény és a két Jézus-gyermek. Az evangélisták négy
nézőpontja a Krisztus-tényék leírásánál, a négyféle
beavatásnak megfelelően. A Jordán-keresztelőnek és Krisztus
életének és halálának lefolyása mint a beavatás két szakasza.
Feltámadásakor Krisztus a földi létet átható és lélekkel átitató
szellemnek mutatkozik. A Nap aurája a Föld aurájában. Az
emberben lehetséges isteni nagyság. Ami az emberhez illő a
Máté-evangéliumban.]

Ha úgy kísérjük figyelemmel az emberiség fejlődését, ahogyan

szellemtudományunk értelmében halad fokozatosan előre,
akkor az emberi fejlődés keretei között az tűnik számunkra a
legfontosabbnak, hogy az ember az egyes korszakokon
keresztül mindig újból testet öltve halad felfelé, a tökéletesség
bizonyos magasabb fokára jutva, hogy végül is legbelső
világában lassanként a planetáris fejlődés egyes fokozatainak
éppen akkor megfelelő célokat változtassa tevékeny erőkké.
Egyfelől tehát itt van a fölfelé törő ember, akinek fejlődése
során isteni célja lebeg szeme előtt. Másfelől azonban
sohasem juthatna olyan magasra, mint ahová fejlődnie kell, ha
bizonyos módon nem sietnének segítségére olyan szellemi
lények, akik a fejlődés más útjait járták meg a
világmindenségben, mint az ember. Időről időre más
szférákból érkeznek lények Földünk fejlődésébe – nagyjából
így fejezhetjük ki ezt – az emberek fejlődéséhez kapcsolódva,
hogy saját emberi színvonalukra emeljék az embereket. Ezt
lényegében még Földünk korábbi bolygóállapotairól is

246
elmondhatjuk, – már a régi Szaturnusz-állapot fokán is voltak
olyan magasztos lények, a trónok, akik odaáldozták akarat-
szubsztanciájukat, hogy az ember fizikai testének első
kezdeményét meg lehessen formálni belőle. Ez csak egy példa,
nagy méretekben. De mindig szállnak alá az emberhez az
emberek fejlődésénél előbbre tartó lények – valóban
használhatjuk ezt a kifejezést -, olyan módon kapcsolódva az
emberi fejlődéshez, hogy átmenetileg egy ember lelkében,
lényében laknak. Úgy is jó, ha azt mondjuk, hogy emberi alakot
öltenek, vagy ahogyan általánosabban szokták kifejezni, egy
ember lelkét inspirálva járja át a benne megjelenő erő, és így
az ilyen isteni erővel áthatott ember többet tehet az emberi
fejlődés keretein belül, mint másvalaki.
A mindent azonos szintre hozó, mindent materialista
fogalmakkal átható korunk nem szívesen hall ilyesmiket.
Mondhatni, hogy korunkban a most elhangzott szemléletnek
már csak egy kis maradványa van meg. Azt, hogy egy magasabb
régiókból alászállott lény bizonyos mértékben áthatott volna
valakit és az illetőhöz szólt volna, a modern ember, ha valaha
is azt kívánnák tőle, hogy ezt el is higgye, borzasztó nagy
babonaságnak tartaná. De még materialista korunkban is
megőrzött az ember legalább egy kis csökevényt belőle, bár
tudattalanul a csodákba vetett hitébe burkolja azt és hisz
abban, hogy hébe-hóba mégiscsak megjelennek zseniális
emberek, lángeszek. A nagy embertömegből a hétköznapi
modern tudat szerint is kimagaslanak zseniális emberek,
akikről azt mondják, hogy más képességek csíráznak ki
lelkükben, mint máskülönben az emberek természetében.
Legalább még az ilyen zsenikben hisznek korunkban. De
vannak olyan körök is, ahol már a zsenikben sem hisznek és
rendeletet akarnak hozni ellenük, mert a materialista
247
gondolkodásmódnak már nincs érzéke a szellemi élet tényei
iránt. De széles körben még hisznek a zsenik létezésében. Ha
pedig nem akarunk megmaradni az üres hitnél, akkor azt kell
mondanunk, hogy az emberiség fejlődését továbbmozdítani
akaró zseniből az emberi természet másfajta ereje szólal meg,
mint amilyenek az átlagember erői. Ha természetesen
tekintettel lennénk a zseniális emberek igazi helyzetét ismerő
tanításokra, akkor abban az esetben, ha egy ilyen, valamiféle
rendkívüli jó, nagy és hatalmas erőtől hirtelen megszállott
ember jelenik meg, tisztában lennénk vele, hogy egy szellemi
erő szállott alá és foglalta el mintegy azt a helyet, ahol ezúttal
ilyen lényeknek kell tevékenykedniük, vagyis az ember belső
világában.
Ha antropozófus módon gondolkodunk, már eleve világos,
hogy mind a két dolog lehetséges, az ember is fejlődhet felfelé,
az isteni magasságok felé és isteni-szellemi lények is
szállhatnak alá emberi testekbe vagy lelkekbe. „A
rózsakeresztes misztérium”-ban felhívtam rá egy helyen a
figyelmet, hogy ahhoz, hogy az emberiség fejlődésében
valamiféle jelentőségteljes dolog történjen, egy isteni lénynek
úgyszólván egyesülnie kell egy emberi lélekkel és át kell azt
hatnia. Ez az emberiség fejlődésének egyik követelménye.
Emlékezzünk rá, – hogy ezt földi szellemi fejlődésünk
vonatkozásában megértsük – hogy kezdetben a Föld még egy
volt a Nappal, de ma már elvált tőle. Később azután, a távoli
ősmúltban, elváltak egymástól. Aki antropozófus, az persze
tudja, hogy nem pusztán csak a Föld és a Nap anyagának
szétválásáról van szó, hanem a Nappal vagy más anyagi
bolygókkal kapcsolatban lévő bizonyos szellemi lényekéről is.
Miután a Föld elvált a Naptól, bizonyos szellemi lények

248
kapcsolatban maradtak a Földdel, míg a Nappal más szellemi
lények maradtak kapcsolatban, akik további kozmikus
fejlődésüket a Földön nem tudták volna befejezni, mert
túlnőttek a földi körülményeken. Az tehát tény, hogy bizonyos
fajta szellemi lények a Földdel maradtak szorosabb
kapcsolatban, más szellemi lények pedig a Napról küldték
hatásaikat a földi létbe. A Nap elválása után úgyszólván két
színtér létezik, – a földi színtér a maga lényeivel és a Nap
színtere a sajátjaival. Éppen azok a szellemi lények lehetnek
egy magasabb szférából az ember hasznára, akik színterüket a
Nappal együtt a Földön kívülre helyezték. Azok a lények pedig,
akik időről időre a földi emberiséghez kapcsolódnak, hogy
előbbre vigyék a Föld és az emberiség fejlődését, a Nap
színteréhez tartozó szellemi lények köréből érkeznek.

A népek mitológiáiban sokszor megtaláljuk „a Nap-hősöket”,

az emberiség fejlődésére a szellemi szférákból ható lényeket.
Akit pedig betölt, áthat egy „Nap-hős”, az voltaképpen sokkal
több, mint amit külső megjelenésekor mutat. Csalóka a
külseje, látszat, ami igazi mivoltát eltakarja, és csak az tudja
megsejteni, aki bele tud tekinteni az ilyenfajta természet
legmélyén rej-lő mélységekbe.

Az emberiség fejlődésének erről a kettős tényéről mindig is

tudtak és tudnak a misztériumokban. Megkülönböztették és
meg is különböztetik a szellemi szférákból úgyszólván
aláereszkedő isteni szellemeket a Földről felmagasodó, a
szellem titkaiba való beavatásra törekvő emberektől. – Milyen
lénnyel van dolgunk Krisztus esetében?

Tegnap láttuk, hogy a „Krisztus, az élő Isten Fia” kifejezés egy

aláereszkedő lényt jelöl. Ha a keleti filozófia kifejezésével

249
akarnánk illetni, „avatár”-nak, leszálló istennek neveznénk. De
csak egy bizonyos időponttól kezdve lenne dolgunk egy ilyen
aláereszkedő szellemi lénnyel. Mind a négy evangélista, Máté,
Márk, Lukács és János is leírja, mit kell ilyennek tekintenünk. Ez
a lény a János-keresztelő pillanatában ereszkedik úgyszólván
alá a Nap életének körzetéből a Földre, és egyesül egy emberi
lénnyel. Nos, tisztában kell lennünk vele, hogy ez a Nap-lény a
négy evangélista értelmében minden más avatárnál, minden
más valaha is alászállott Nap-lénynél nagyobb. Megkívánja
tehát, hogy vele szemben az emberek közül egy különösen
előkészített ember növekedjék fel.

Mind a négy evangélista beszámol tehát az ember fejlődését

elősegítő Nap-lényről, „az élő Isten Fiáról”, de arról az
emberről, aki vele ellentétesen azért növekszik felfelé, hogy őt
magába fogadhassa, róla csak a Máté- és a Lukács-evangélium
számol be. Elmondják, hogyan törekszik egy ember harminc
évig arra a pillanatra, hogy a Nap-lényt fel tudja venni magába.
Mivel pedig ez a lény akit Krisztusnak nevezünk, annyira
egyetemes, mindent felölelő szellemi lény ezért nem elegendő
csak egyszerűen előkészíteni az aláereszkedő Nap-lény
felvételére alkalmas testi burkokat. Arra van szükség, hogy egy
egészen különlegesen előkészített fizikai és éteri burok felfelé,
az aláereszkedő Nap-lénnyel ellentétesen növekedjék. Amikor
megvizsgáltuk a Máté-evangéliumot, akkor láttuk, hogy ezek
honnan valók voltak. Az asztráltestet és az igazi én hordozóját
azonban nem lehetett egyúttal ugyanannak a lénynek
ugyanazokból a burkaiból előkészíteni, akinek a Máté-
evangélium értelmében a héber nép 42 nemzetségéből
készítették elő a fizikai és az éteri burkát a Nap-lény számára.
Különleges előkészítésre volt szükség ahhoz: ezt a célt egy
másik emberi lénnyel lehetett elérni, akiről az úgynevezett
250
nátháni Jézus ifjúkoráról beszámoló Lukács-evangélium szól.
Láttuk azután, hogy ők kerten, a Máté- és a Lukács-evangélium
Jézusa eggyé válnak. Miközben a Máté- evangéliumban leírt
testi burkokban előzőleg én-lényként helyet foglaló lény,
vagyis Zarathusztra individualitása, 12 éves korában elhagyja a
Máté-evangéliumbeli Jézust és a Lukács- evangéliumbeli
nátháni Jézusba nyomul át, hogy ott éljen tovább, és
asztráltestét és énje hordozóját azokkal a vívmányokkal együtt
alakítsa ki, amelyeket a Máté-evangéliumbeli Jézus
különlegesen előkészített fizikai és étertestében sajátított el
magának, hogy így azután a magasabb alkotóelemek
megérlelődhessenek és harminc éves korban fel tudják venni a
magasabb körzetekből aláereszkedő szellemi lényt.
Ha az egész folyamatot a Máté-evangélium értelmében
akarnánk ábrázolni, azt kellene mondanunk, hogy a Máté-
evangélium írója arra irányította tekintetét, hogy milyen fizikai
és étertest használható arra, hogy egyszer majd Krisztus járjon-
keljen vele a Földön. Abból pedig, amit megtudott, a kérdésre
következőképpen válaszolt. Ahhoz, hogy akkoriban elő
lehetett készíteni ezt a fizikai és étertestet, arra volt szükség,
hogy a héber nép 42 nemzetségén keresztül teljesen
kifejlődjenek az egykor Ábrahámba ültetett képességek, és így
az átöröklés folytán éppen az a fizikai és étertest jött létre,
amire szükség volt. Majd így folytatta a választ. Egy ilyen fizikai
és étertest csak akkor áldozhatja oda az eszközeit, ha ezeket
előbb a legnagyobb individualitás, Zarathusztra individualitása
használta, aki az emberiséget Krisztus befogadására és
megértésére készítette elő. Amennyiben ezek az eszközök
megadják a fejlődés lehetőségét, akkor 12 éves koráig
használhatja őket, utána el kell hagynia a Máté-evangéliumbeli
Jézus testét és mintegy át kell telepednie a Lukács-
251
evangéliumbeli Jézus testébe. Ekkor a Máté-evangélium írója
elfordítja tekintetét erről a Jézusról és a Lukács-evangéliumbeli
Jézusra fordítva azt, 30 éves koráig Zarathusztra életét követi
tovább, aki 30 éves korában hozta asztráltestét és én-
hordozóját olyan állapotba, hogy már mindet feláldozhatta,
hogy a Nap szelleme, a szellemi körzetek lénye birtokba
vehesse. Erre mutat rá a János-keresztelő.

Ha most még egyszer visszaemlékezünk a Föld és a Nap

szétválására és nem veszítjük szem elől, hogy akkoriban azok a
lények váltak el a Földtől, akiknek Krisztus volt a legmagasabb
vezetője, akkor azt mondjuk majd, hogy vannak olyan lények,
akik hatásukat csak fokozatosan terjesztik ki a Földre, ahogyan
Krisztus is csak az idők folyamán tudja érvényre juttatni hatását
a Földön. A Nap elválásával azonban még valami más is
kapcsolatban volt. Most ismételten elhangzott dolgokra kell
újból emlékeznünk, arra, hogy szubsztanciák tekintetében a
régi Szaturnusz-állapot egy viszonylag egyszerű, tűz- vagy hő-
ál- lapot volt. Levegő és víz még nem volt a régi Szaturnuszon,
de még fényéter sem, ezek csak a régi Nap-állapot során
jelennek meg. A régi Holdon további sűrűsödésként a
folyékony halmazállapot társul hozzájuk, további ritkulásként
pedig a hangéter, a Föld élete során pedig sűrűsödésként a
földi, a szilárd halmazállapot, ritkulásként pedig az, amit élet-
éternek hívunk. A Földön tehát hő, légnemű halmazállapot
vagy gáz, folyékony halmazállapot vagy víz, és földi vagy szilárd
halmazállapot van, ritkulásként pedig fény-éter, hang-éter és
az ismert legfinomabb éter-állapot, az élet-éter.

Nos, a Nap elválásával nem csak a Nap anyagi része vonult ki a

Földből, hanem eltávozott egyúttal annak szellemi része is.
Fokozatosan, de nem teljesen tér csak vissza újra a Földre.

252
Münchenben, „A bibliai teremtéstörténet titkai” címen tartott
előadásaimban (GA 122) ezt már részleteztem, itt tehát csak
röviden kívánom említeni. Az ember itt, a Földön, a magasabb,
mintegy éteri halmazállapotokból csak a hőt, a hő-étert
érzékeli és adott esetben még a fényt is. Amit hangként
érzékel, az az éteriségben lévő igazi hangnak csak az árnyéka,
anyagivá változtatott alakja csupán. Amikor hang-éterről
beszélünk, akkor ezen a csak szellemi hallással meghallható
szférák zenéjének hordozó közegét értjük. Bár a Nap – most
fizikailag – leküldi fényét a Földre, de ez a magasabb állapot is
a Napban él.

Sokszor mondtuk már, hogy nem üres beszéd, ha azok, akik

ezt tudják, olyasmiket mondanak azután, mint Goethe:

Szférái közt most s mindörökre

zengi a Nap versenydalát
s a megszabott pályán dörögve
fejezi be rohanatát.

(Faust: Égi prológus. Jékely Zoltán fordítása)

Itt Goethe a szférák harmóniájára, vagyis arra mutat rá, ami a
hang-éterben él. Ezt azonban csak úgy élheti meg az ember, ha
vagy a beavatás útján halad felfelé, vagy egy Nap-lény száll alá,
hogy valamelyik, a többi ember fejlődése eszközéül
kiválasztott emberrel közölje azt. Az ilyen embernek elkezd
zengeni a Nap, hallhatókká válnak a szférák harmóniái. – A
hang-éter fölött van még az élet-éter. Ahogyan pedig a puszta
hangnak magasabb, belső, lelkének megfelelő tartalomként a
szó, a hangzás vagy az értelem alkotja az alapját, úgy van
kapcsolatban az életéter is az Igével, az értelemmel,
ugyanazzal, amit Perzsiában később „honover”-nek neveztek
253
és amit „logosz”-nak, a Naplényre jellemző mély értelmű
szónak nevez a János-evangélium.
Az Atlantisz utáni fejlődésünk korai időszakaszában éppen
Zarathusztra tartozott azok közé az istentől áldott emberek
közé, akik az idők folyamán nem pusztán csak mint a süketek
álltak a zengő Nap, a megszólaló Nap és lényei előtt. Nem csak
egy mítosz, hanem szó szerint igaz, hogy Zarathusztrát is a
Nap-logosz tanította. Alkalmas lett arra, hogy magába fogadja
a Nap-logoszt. Alapjában véve pedig mik voltak azok a
fenséges, lenyűgöző tanok, amelyeket a régi Zarathusztra
átadott tanítványainak? Azt mondhatjuk, hogy Zarathusztra
volt az eszköz, amelyen keresztül magának a Nap-logosznak a
mély értelmű szava, hangja csendült föl. Ezért szól a perzsa
legenda a Nap magát Zarathusztra száján keresztül hírül adó
szaváról, a napbeli élet mögött rejtőző titokzatos szóról, ezért
beszél a Nap asztráltestéről, amikor Ahura Mazdáról szól, de
szó van benne a Nap szaváról, igéjéről is, amit azután a
„logosz” szóval fordítottak le görögre.

A régi Zarathusztrára tekintve azt látjuk nála, hogy a régi idők

során még egy ilyen magas személyiség sem volt annyira
beavatott, hogy tudatosan fogadja be azt, ami ekkor az
emberhez szól, hogy az ilyen személyiséget mintegy lélekkel
hathatja át egy nála magasabb rendű, akihez még nem
fejlődött fel. Zarathusztra azért tudott tanítani Ahura
Mazdáról, mert feltárult előtte a Nap aurája, felcsendült benne
Ahura Mazda szellemi mivolta, mert a Nap logosza, Igéje, a
nagy aura, a világ világossága rajta keresztül szólalt meg. A Nap
istenének mintegy külső testisége, amely hatásait előre küldte
az emberhez, akkor is megvolt már, amikor még nem is volt itt
a Földön. A Nap logosza akkor inkább benne volt még. –

254
Zarathusztra szellemében azt mondhatnánk talán, hogy
tanítványait arra tanította, hogy legyenek tisztában vele, hogy
a fizikai napfény mögött szellemi fény van. Ahogyan a fizikai
ember mögött ott van az asztralitása, az aurája, úgy a Nap
mögött is ott van a nagy aura. A fizikai Napot azonban szinte
egy lény fénytestének kell tekintenünk, aki egykor leszáll majd
a Földre, a fizikai Nap bizonyos értelemben a szellemi látással
megismerhető külső testisége, amelyen belül még egy belső,
lelki része is van. Ahogyan a hang fejezi ki a lelkiséget, úgy hatol
keresztül a Nap hangja, a Nap logosza a Nap eszközén, az
auráján. Zarathusztra pedig megígérhette az emberiségnek,
hogy eljön majd egykor az isteni-szellemi szférákból a nagy
aura, a fény-lény, és a fénylény lelke majd a Nap logosza lesz.
Ezt mint forrást, mint a Nap aurája és a Nap logosza
eljövetelének bölcs megjövendölését, elsőnek a régi
Zarathusztránál kell keresnünk.

Korszakról korszakra tovább élt a misztériumokban, hogy

megjövendölték az emberiségnek a Nap-Iogosznak, a Nap
Igéjének eljövetelét, és mindig ez volt az emberiség fejlődése
során magasabbra vágyó emberek vigasza és reménysége. A
Nap Földdel egyesült kisebb szellemei pedig, akik alapjában
véve a Nap-logosznak, a Nap fényének, aurájának követei
voltak, azok mindig pontosan tudták ezt tanítani.
A misztériumok korszakokat felölelő hagyományainak ez volt
az egyik oldala. A másik pedig az, hogy tanulják meg az
emberek és a gyakorlatban is alkalmazzák, hogy
felnövekedhetnek afelé, ami most ereszkedik alá a Földre. A
kereszténységet megelőző időkben azonban nem hihették azt
az emberek, hogy gyenge, egyedülálló emberként minden
további nélkül a Nap leghatalmasabb lénye, a napszellemek

255
vezetője, Krisztus felé növekedhetnek. Ezt az ember
egymagában semmiféle beavatással nem érhette el. Ezért írja
le a Máté-evangélium, hogy mintegy fölsorakoztatták a héber
nép összes életnedvét, hogy egy ilyen ember jöjjön létre,
másfelől viszont a Lukács-evangélium 77 fokozattal ábrázolja,
hogyan szűrték ki mintegy a legjobbat, ami egy földi ember
egyáltalán lehetett, hogy a Földre aláereszkedő legnagyobb
lény felé a megfelelő test növekedjék fel.

A misztériumokban természetesen az volt a helyzet, hogy ott

úgyszólván gyenge embereket kellett tanítani, rájuk kellett
hatni, semmiképpen sem olyan emberekkel volt tennivaló, akik
teljes terjedelmében el tudták volna sajátítani azt, ami az
emberiségre vár, vagy amit a maga fejlődésével egyedül érhet
el valaki. Ezért a régi misztériumokban bizonyos osztályokba
sorolták a misztérium-titkokba beavatandókat, hogy
különböző módon kerüljenek a titkok közelébe. Voltak,
akiknek különösen arra mutattak rá, hogyan éljen az inkább
kívül álló ember, mit kell teljesítenie, hogy az aláereszkedő
Nap-lény megfelelő eszköze, temploma lehessen. De voltak
olyan misztérium-tanítványok is, akiket inkább arra kellett
figyelmeztetni, hogy mit kell a léleknek teljes csendben
kifejlesztenie magában, ha a Napszellem megértéséhez,
megérzéséhez és átéléséhez akar eljutni. El tudják-e képzelni,
hogy természetes volt a misztériumokban, hogy vannak
tanítványok, akiknek úgyszólván feladatuk volt külső életüket
úgy berendezni és ennek megfelelően kora gyermekkoruktól
úgy gondoskodni róla, hogy testük olyan irányba fejlődjék,
hogy a Nap aláereszkedő szellemének hordozója, temploma
lehessen? így volt ez régen és alapjában véve így van újabban
is, csak a kívülálló, materialista világszemléletek keretében ezt
nem veszik észre.
256
Képzeljük el, hogy eljött az idő, amikor egy magasabb szellemi
lény száll alá a szellemi körzetekből, hogy újból lendületet
adjon az emberiség előrehaladásának. Akik a misztériumokban
teljesítenek szolgálatot, azoknak ki kell várniuk, mikor
következik el az időpont, mert az a feladatuk, hogy megfejtsék
az idők jeleit. Teljes nyugalomban, mindenről lemondva és
nagy feltűnés nélkül kell kivárniuk azt az időpontot, amikor egy
isten alászáll a mennyei magasságokból, hogy előrelendítse az
emberiség haladását. Az is feladatuk azonban, hogy a kívülálló
emberekre ügyeljenek és így találjanak valakit, akit
irányíthatnak és vezethetnek, hogy egy ilyen szellemi lény
befogadására alkalmassá tegyék. Amennyiben egy különösen
magas szellemi lény ereszkedik alá, az ilyen embert alapjában
véve már zsenge gyermekkorától kezdve vezetniük kell, hogy
az ő temploma lehessen. Ez meg is történik, csak nem lehet
észrevenni. Csak utólag találnak az ilyen emberek életében
bizonyos szabályosságokat, amikor az életrajzukat megírják.
Még ha életkörülményeik külső oldalának vonatkozásában
különbözőképpen írják is le őket, mégis vannak közöttük
bizonyos azonosságok. Kimutatható tehát, hogy tekintetünket
az emberiség fejlődésének eddigi menetére vetve, itt-ott olyan
lelkekre bukkanunk, akiknek még a külső életrajza is bizonyos
hasonlóságokat mutat. Ez egyáltalán nem is tagadható,
újabban fel is tűnt a kutatóknak. A használatban lévő, de nem
túlságosan mélyenszántó tudományos munkákban még
táblázatokat is találhatnak ilyen személyiségek életrajzainak
hasonlatosságairól. Így például E Jensen, a marburgi egyetem
professzora, összeállította az óbabiloni Gilgames, Mózes, Jézus
és Pál apostol életrajzaira vonatkozó hasonlóságokat. – E
Jensen: „Moses, Jesus, Paulus. Drei Varianten des
babylonischen Gottmenschen Gilgamesch. Eine Anklage und

257
ein Appel.” (Mózes, Jézus, Pál. A babiloni istenember, Gilgames
három változata. Vád és figyelmeztetés.) 3. kiadás, Frankfurt
am Main, 1910. – Nagyon szemrevaló táblázatokat állított
össze róluk. Mindhárom személy életéből kiragad egyes
egészen jól összehasonlítható vonásokat, amelyekből amellett
egészen csodálatosan furcsa, materialista gondolkodás-
módunkat elképesztő hasonlóságok derülnek ki.
Természetesen azt a végkövetkeztetést vonja le belőlük, hogy
a mítoszokat egymásról írták le, Jézus életét írója az óbabiloni
Gilgames életrajzából másolta ki, Mózes életrajza egy régi
eposz gyenge utánzata csupán. Az utolsó végkövetkeztetés
szerint pedig mint fizikai személy egyikük sem létezett, sem
Mózes, sem Jézus, sem Pál! Általában nem is sejtik az emberek,
hogy a dolgok materialista értelmezése tekintetében hova
jutott ma már az úgynevezett kutatás.

Az életrajzok attól hasonlók, hogy már rögtön gyermekkorban

ténylegesen vezetni, irányítani kell azokat a személyeket, akik
egy isteni lényt fogadnak majd be. Az emberiség és a világ
fejlődésének mélyebben zajló folyamataiba tekintve nem is
kell ezen csodálkoznunk. Alapjában véve tehát nemcsak az
összehasonlító mitológia egy magasabb színvonalú játék
csupán, hanem a hasonlatosságok mítoszokból való
kierőszakolására vonatkozó összes kéjelgés is. Ráadásul nem
derül ki belőle semmi. Hiszen mit használ a megállapítás, hogy
a német Siegfried, vagy valamelyik görög vagy más hős
életének közös vonásai vannak? Magától értetődő, hogy
vannak közös vonásaik. Egyáltalán nem azon múlik, hogyan
néznek ki az öltözetek, hanem hogy kik viselik! Nem az a
fontos, hogyan zajlik Siegfried élete, hanem hogy milyen
individualitás éli meg. Ezek a dolgok azonban csak okkult
kutatással állapíthatók meg.
258
Itt tehát azt kell tekintetbe vennünk, hogy azokat az
embereket, akikből templomot építenek egy olyan lénynek, aki
magasabb fokra emeli az emberiséget, azokat életük során
bizonyos módon vezetik és ezért kell életük alapvető vonásait
illetően bizonyos tekintetben hasonló, párhuzamos életpályát
felmutatniuk. Ősidők óta ezért mindig voltak a misztérium-
templomokban olyan előírások, hogy minek kell történnie
ezekkel az emberekkel. Az esszénus közösségekben ezek
között az előírások között Jézus Krisztusra vonatkozó előírások
is voltak, hogy milyeneknek kellett lennie azoknak az emberi
lényeknek, akik a salamoni és a nátháni Jézusként a magasztos
Nap-lény Krisztus felé növekednek majd fel.
De nem mindenkit avattak be mindenbe. A beavatottaknak
különböző osztályai, fajtái voltak. Voltak, akik különösen azzal
voltak tisztában, hogy min kell keresztülmennie egy embernek,
hogy az istenhez növekedhessen, hogy az isten befogadására
méltó lehessen. Mások arról tudtak, hogyan viselkedik az isten,
amikor egy emberben mutatkozik meg, hétköznapi nyelven, ha
úgymond lángésznek tűnik. Hiszen ma az emberek azt sem
látják be, hogy teljesen hasonló dolgot mutatnak a géniuszok
is, amikor az ember hatalmába keríti őket. De ma nem a
szellem szempontjából írják az életrajzokat. Mert ha mondjuk
Goethe géniuszát a szellem szempontjából akarták volna
megírni, akkor érdekes hasonlóságra találtak volna például
Dante, Homérosz, Aiszkhülosz géniuszával. De ma nem a
szellem szempontjából írják az életrajzokat, hanem
kartotékrendszert állítanak fel, ahol cédulák sorakoznak az
illető külső életére vonatkozó semmiségekkel, amik sokkal
jobban érdeklik az embereket. Goethe életére vonatkozóan
ma már kiadós cédulagyűjteményünk van, de arról, hogy ki is
volt Goethe, még sincs igazi leírásunk. Ma az emberiség
259
bizonyos vonatkozásban – és igazán roppant gőgösen –
képtelen nyomon követni a géniusz fejlődését egy ember
személyében, és iparkodnak előráncigálni nagy költőink egyik
költeményének legelső, fiatalkori formáját, és különösen nagy
tett kimutatni, hogy a versnek ebben az ifjúkori formájában
elemi erővel él a frissesség és az eredetiség, amit az emberek
későbbi éveik során elvesztenek és megöregednek. E mögött
azonban valójában az a tény búvik meg, hogy az öntelt
emberek csak a fiatalkorú költőket akarják megérteni és nem
akarnak bejárt útjukon a költőkkel tartani. Hallatlanul büszkék
rá, hogy fiatalok maradtak, lenézik az öregeket és nem is sejtik,
hogy nem az öreg lett „öreg”, hanem ők maradtak csupán
gyerekek! Igen elterjedt betegség, de mivel annyira
meggyökeresedett, nem kell csodálkoznunk rajta, ha oly
kevéssé értik meg, hogy egy isteni lény birtokba vehet egy
emberi személyiséget és hogy az ilyen isteni lények alapjában
véve mégis hasonló életet élnek különböző emberekben és
különböző időkben.

Éppen azért osztották fel különböző osztályokra ezeket a

területeket, mert még sok minden hozzátartozik
megértésükhöz. Ne csodálkozzunk tehát rajta, hogy a
misztériumok bizonyos tagozataiban azt tanították, hogyan
készüljön fel az ember arra, hogy egy isteni lényhez
növekedjék, más osztályokban viszont azt, hogyan növekedik
lefelé a Nap belső lényegének aurájában lakozó fény-lény, az
Ige, a Nap-logosz belső világa.
Krisztus tehát a legbonyolultabb módon növekszik lefelé. Nem
is csodálkozhatnánk rajta, ha ennek a nagy, hatalmas ténynek
a megértéséhez négy embernél többre lett volna szükség – de
négyen jártak utána. Ketten – akik a Máté- és a Lukács-

260
evangéliumot írták – azt igyekeztek leírni, milyen volt az
aláereszkedő Nap-lény felé növekvő személyiség: Máté a
fizikai és az éterteste, Lukács az asztrálteste és az én-hordozója
vonatkozásában. Márk viszont nem a Nap-lény felé növekvővel
törődött. A Napnak a világ térségein keresztül tevékenykedő
és Jézus Krisztus alakjába ható auráját, a nagy aurát, a
fénytestet, a szellemi fényt ábrázolja. Ezért kezdi rögtön a
János-keresztelővel, ahol a világ világossága ereszkedik alá. A
János-evangélium pedig a Nap szellemének lelkét, a logoszt, a
Nap Igéjét, belső világát írja le. Ezért a János-evangélium a
legbensőségesebb az evangéliumok közül.

Önök tehát így elosztva látják a tényeket, négy oldalról írták le

Jézus Krisztus bonyolult mivoltát. Krisztust tehát mind a négy
evangélista a názáreti Jézusban ábrázolja, de mind a négyen
kénytelenek ragaszkodni a maguk kiindulópontjához, mert
tőlük kapták meg a szellemi látás képességét, hogy ezt a
bonyolult szellemi lényt le tudják írni. Vonultassuk el még
egyszer szemünk előtt, hogy valóban lelkünkbe ivódhasson.

Máté a salamoni Jézus születésére volt kénytelen irányítani

tekintetét és követni, hogyan készítették elő a fizikai és az
étertest erőit, majd hogyan vetette le Zarathusztra ezeket a
burkokat és azt, amit a salamoni Jézus fizikai és étertestében
vívott ki magának, hogyan vitte át magával a Lukács-
evangéliumbeli Jézusba. A Máté-evangélium írójának azután
azt kell nyomon követnie, amit kezdetben nem írt le, de
elsősorban mégis azt kísérte figyelemmel, ahonnan elindult,
azoknak a vívmányoknak és következményeknek a sorsát,
amelyek átkerültek a salamoni Jézusból a nátháni Jézusba.
Nem is annyira a Lukácsféle Jézus asztráltestében és én-
hordozójában lévő elemi erők felé fordítja tekintetét, hanem

261
inkább afelé, ami az ő Jézusából került át oda. Amikor pedig az
alászállott Nap-lényt írja le, ismét kiváltképpen arra figyel, ami
csak azért lehetett Jézus képessége, mert a fizikai és az
étertestet már a salamoni Jézusban kidolgozhatta. Ezt
természetesen észre lehetett venni még Krisztuson is, hiszen
ezek a képességek ott voltak, Krisztusnak pedig különösen azt
a részét követte nyomon pontosan, amelyet először vett
tervbe, mert neki az volt a fontos.

A Márk-evangélium írója kezdettől fogva a mennyekből ide

érkező Nap-szellemre irányítja tekintetét. Nem a földi lényt
követi nyomon, hanem azt, aki itt fizikai testben él, számára
csak eszköz, hogy azt ábrázolja, aki mint Nap-szellem
tevékenykedett benne. Azokra a tényekre hívja fel tehát a
figyelmet, amelyeket nyomon tud követni, vagyis hogy a Nap-
szellem erői hogyan hatnak. Emiatt sok a hasonlóság Máté és
Márk evangéliuma között, de nézőpontjaik különböznek. Máté
inkább a burkok jellegét írja le és különösen arra hívja fel a
figyelmet, hogyan mutatkoznak meg a későbbi évek folyamán
a már az első évek során felvett tulajdonságok, és mindezt úgy
is írja le, hogy látjuk, azok mennyire sajátosan működnek. A
Márk-evangélium írója viszont a földön járó Jézust formálisan
csak arra használja, hogy megmutassa, mit tud cselekedni a
Nap-szellem a Földön. Még a részletekbe is belemegy Ha az
evangéliumokat valóban minden részletükben meg akarják
érteni, tekintetbe kell venniük, hogy az evangélisták mindig
arra irányítják tekintetüket, amire kezdetben irányították.
A Lukács-evangélium írója ezért majd azt tartja különösen
szem előtt, ami az ő számára fontos, vagyis az asztráltestet és
az én-hordozót, amit tehát nem külső, fizikai személyiségnek,
hanem amit asztráltestnek, az érzések és érzetek

262
hordozójának él meg. Az asztráltest hordozza az
alkotóképességeket is. Minden, ami részvét, ami
könyörületesség, szintén az asztráltestből árad, Jézus Krisztus
pedig éppen azért lehetett olyan könyörületes lény, mert a
nátháni Jézus asztrálteste volt az övé. Ezért irányítja tekintetét
Lukács kezdettől fogva a könyörületes cselekedetekre,
mindarra, amit Jézus Krisztus azért cselekedhet, mert éppen
ezt az asztráltestet hordja magában.

A János-evangélium írója pedig arra irányítja tekintetét, hogy

Jézus Krisztus mint közvetítő, lehozza a Földre a
legmagasabbat, ami csak hatékony lehet itt: a Nap-szellem
belső világát. Ő szintén nem elsősorban a fizikai testtel törődik,
hanem a legmagasabbra, a tiszta Nap-logoszra irányítja
tekintetét, a földi Jézus számára csak eszköz, hogy nyomon
kövesse, milyen magatartást tanúsít a Nap-logosz az
emberiségben. Tekintetét mindig arra irányítja, amire
kezdetben is irányította.

Ha alvás közben tekintjük külső burkainkat, a fizikai és az

étertestet, e két alkotórészünkben élnek az összes, az évmilliók
sokaságán keresztül fizikai testünk templomának felépítésén
munkálkodó isteni-szellemi lényektől származó erők. Már
Lemúria óta ebben a templomban élünk és egyre jobban el is
rontjuk azt. Eredetileg azonban a Szaturnusz-, a Nap- és a Hold-
állapoton keresztül jutottunk hozzá, ekkor isteni természetek
éltek és tevékenykedtek benne. Fizikai testünket tekintve
pedig azt mondhatjuk, hogy ezt a templomot az istenek
készítették a számunkra, azok az istenek, akik szilárd anyagból
akartak templomot készíteni nekünk. – Étertestünk
természetesen ember voltunk finomabb szubsztancialitásait
tartalmazza, amelyek csak azért nem láthatók, mert a luciferi

263
és ahrimáni behatások következtében az ember nem képes
őket meglátni. Az is az étertestben él, ami a Naphoz tartozik.
Benne csendül fel, ami a szférák harmóniájaként működött,
ami az istenek számára a pusztán fizikai világ mögött
észlelhető. Azt mondhatjuk tehát róla, hogy az étertestben
magas istenek élnek, méghozzá a Nap-istenekkel rokonságban
lévők. – A fizikai és az étertestet tehát mivoltunk
legtökéletesebb alkotórészeinek tekinthetjük. Amikor alszunk
és elhagyjuk őket, ha lehullanak rólunk, akkor olyanok,
ahogyan az isteni lények hatják és szövik át őket.

A Máté-evangélium írójának, aki tekintetét kezdettől fogva

főleg a fizikai testre irányította, Jézus Krisztusnál továbbra is
főleg a fizikai testre kellett irányítania tekintetét. De az anyagi,
fizikai test már nem is volt ott, hiszen 12 éves korában
levetette. Az isteni erők azonban vele együtt átkerültek a
nátháni Jézus fizikai testébe. A nátháni Jézus fizikai teste attól
volt oly tökéletes, hogy áthatotta azt a salamoni Jézus testéből
magával hozott erőkkel. Nos, képzeljük el, hogyan fordítja
tekintetét a Máté-evangélium írója a kereszten haldokló
Jézusra. Mindig arra nézett, amit különösen nyomon kellett
követnie, amit kezdettől fogva kiindulópontjául választott. A
szellemiség most elhagyja a fizikai testet és vele együtt a
magával hozott isteni erőket is. A Máté-evangélium írója
tekintetét most arra irányítja, hogyan válik el Jézus Krisztus
belső világa a fizikai természetben lévő isteni erőktől. Azokat a
misztérium-igéket pedig, amelyek mindig elhangzottak,
amikor az ember szellemi természete kilépett a fizikai testből
– „Istenem, Istenem, mennyire megdicsőítettél engem!” -, a
fizikai testre tekintve így változtatta meg: „ELI, ELI! LAMA
SABAKTÁNI, azaz: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el
engemet?” (Máté 27,46). Eltávoztál tőlem, magamra hagytál e
264
pillanatban. – A Máté- evangélium írója pedig főleg „az
elhagyás” mozzanatára irányította tekintetét.
Viszont aki a Márk-evangéliumot írta, az azt írja le, hogyan
érkeznek el ide a Nap aurájának külső erői, hogyan egyesül a
Nap-lény teste az étertesttel, ami ugyanolyan helyzetben van,
mint a mi étertestünk, ha alszunk. Ahogyan alvás közben
nálunk is eltávoznak a külső erők, hasonlóképpen távoznak el
Jézus fizikai halálakor is vele együtt. Ezért van ott a Márk-
evangéliumban is ugyanaz a mondat (Márk 15,34).

Jézus Krisztus halálakor a Lukács-evangélium írója is arra

irányítja tekintetét, amire kezdettől fogva irányította: az
asztráltestre és az én-hordozóra. Ezért nem ugyanazt a
mondatot mondja. Ő főleg a többi, az asztráltestre vonatkozó
tényeket tekinti, most a legmagasabb fokú könyörületességet
és szere- tetet kibontakoztató pillanatot. Ezért jegyzi fel ezeket
a szavakat: „Atyám! Bocsásd meg nékik, mert nem tudják, mit
cselekszenek.” (Lukács 23,34). Ilyen szeretetből fakadó szavak
egyedül csak az asztráltestből csendülhetnek fel, amire a
Lukács-evangélium írója kezdettől fogva rámutatott. Ami
odaadás és alázat egy asztráltestből csak ki tud csendülni, az a
legnagyobb mértékben csendült ki az asztráltestből, amire
Lukács mindvégig irányítja tekintetét. Ezért áll a végén a
mondat: „Atyám, a te kezeidbe ajánlom szellemem.” (Lukács
23,46 – Károli szerint: „Atyám, a te kezeidbe teszem le az én
lelkemet.”)

János pedig a Nap Igéjében, a Nap logoszában rejlő földi rend

értelmét írja le, amit elvettek ugyan a Földtől, de a földi
rendben az embernek mégis valóra kell azt váltania. Főleg a
Golgotán álló keresztről végbemenő rendelkezésre fordítja

265
tehát a figyelmét. Leírja, hogyan jelöli ki Krisztus a
vérrokonságon alapuló rendnél magasabb szintű rendet.
Korábban a vér volt a testvérközösségek alapja. Mária a
gyermeke vér szerinti anyja. Amit Jézus Krisztus kijelöl, az a
lelkeket egyesíti a szeretetben. A tanítványnak, akit ő szeret
vala, lélekben nem a vér szerinti, hanem a tulajdon anyját
nyújtja oda. Megújítva az emberiség eredetileg veszendőbe
ment kötelékét, ilyen értelemben hangzik el a keresztről, hogy
„Imhol a te fiad!” és „Imhol a te anyád!” (János 19,26-27). Ami
Krisztus tettének következtében mint az életet elrendező élet-
éter értelme áramlik a Földbe, rendet teremtő lelkületként új
közösségeket alapított.
Krisztus mint tény tehát ott áll minden mögött, amiről az
evangélisták írnak. De mind a négyen abból a nézőpontból
ábrázolják, amelyet kezdettől fogva elfoglaltak, ami úgy vette
igénybe szemlélődésüket, hogy arra kellett irányítaniuk
szellemi látásukat, amire elő voltak készítve, és ezáltal a többi
dolgot nem vették figyelembe. Azt kell mondanunk tehát, hogy
ez az átfogó esemény nem azért tűnik számunkra
ellentmondásmentesnek, mert négy oldalról írják le, hanem
attól, hogy akkor ismerjük meg, ha össze tudjuk foglalni a négy
különböző oldalát. Így azután mindenképpen természetesnek
találjuk, hogy Péter hitvallása – amire tegnap utaltunk – csak a
Máté- evangéliumban állhat, és hogy a többi evangéliumban
miért nincs benne. Márk az akkor új módon a Földre ható Nap
erejének, egyetemes kozmikus erőnek írja le Krisztust, tehát
elementáris hatásai során ábrázolja a Nap aurájának fenséges
erejét. A Lukács-evangélium pedig azzal, hogy Jézus Krisztus
belső világát ábrázolja, elsősorban az asztráltestet, a különálló
emberi individualitást írja le, ahogyan egy ember egyedül él,
hiszen az ember asztráltestében éli a maga saját életét, ott van
266
az ő saját, legmélyebb jellegzetessége, önmagában ott
növekedik. Az ember elsősorban nem az asztráltest
vonatkozásában alkot közösséget, a közösségalkotó erő,
amellyel más emberekkel lép kapcsolatba, az étertestben van.
Lukácsnak tehát sem alkalma, sem indítéka nincs, hogy
valamiféle alapítandó közösségről szóljon, a János-evangélium
írójának pedig, aki egy én-lényt ír le, szintén nincs.

A Máté-evangélium írójának viszont, aki Jézus Krisztust

emberként írja le, különösen arra vannak indítékai, hogy az egy
ízben emberi alakot öltött Isten emberi eseményekként
megmutatkozó körülményeit is ábrázolja. A Jézus Krisztust
emberi voltában ábrázoló evangélistának különösen azt kellett
leírnia, hogy milyen emberek közötti, közösségnek,
összetartozó egésznek nevezhető kapcsolatok alapját vethette
meg az Isten mint ember az emberek között, mert kezdettől
fogva arra irányította tekintetét, hogy Krisztus mint ember,
hogyan fejt ki hatást azzal, amit a fizikai és az étertestből merít.
Így tehát – ha van hozzá belső érzékünk – természetesnek
találjuk majd azt is, hogy csak a Máté-evangéliumban fordul
elő a sokat vitatott mondat: „Te Péter vagy, és erre a kősziklára
akarom építeni közösségemet.” (Máté 16,18). Áttekintve pedig
a mai, legkülönbözőbb színezetű teológusoknak a Máté-
evangélium erről a mondatáról folytatott sok vitáját, a mondat
elutasításának vagy elfogadásának tulajdonképpen mindig
csak különös, sajátos okait találjuk meg csupán, de mélyebb
értelme iránt egyik oldal sem tanúsít megértést. Akik a
mondatot elvetik, azért teszik, mert ez képviseli a katolikus
egyház világi közösségét, erre alapozták annak külső
intézményét. Vissza lehet ugyan esetleg élni vele, de ez még
nem bizonyítja, hogy ezt csak a katolikus egyház kedvéért
szőtték bele az evangéliumba. Azok sem tudnak felhozni ellene
267
semmi különöset, akik harcolnak ellene, mert nem látják a
ferdítéseket. Így azután egészen furcsa az illetők helyzete.
Közülük az egyik azt ecseteli, hogy négyük közül a Márk-
evangélium a legeredetibb, a Máté- és a Lukács-evangélium
később jött hozzájuk, bizonyos módon a Márk-evangéliumról
írták le és egészítették ki őket, így tehát érthető, hogy mivel a
Máté-evangélium írója lemásolta azt, így bizonyos dolgokat
hozzá is írt és a Lukács-evangélium írója úgyszintén. Mivel a
Máté-evangélium írója a közösséget akarta támogatni,
különösen neki juthatott eszébe beleszőni a mondatot: „Te
Péter vagy, és erre a kősziklára akarom építeni közösségemet”.

Természetesen a ránk maradt szöveg nem is segít néhány

mondat tekintetében, hiszen bizonyos régi szövegeknél nem
bizonyítható, hogy az illető mondatok megvannak-e bennük. A
Máté-evangéliumnak ennél a mondatánál azonban az a
helyzet, hogy az evangéliumok leginkább biztonságba
helyezett értékei közé tartozik, hiszen még filológiai lehetőség
sincs arra, hogy kétségbe vonjuk azt. Akadnak ugyan a valóban
igen bonyolult fordítás miatt kétségbe vonható mondatok, de
Péter hitvallása ellen, hogy „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia”,
és a másik mondat ellen, hogy „Te Péter vagy, és erre a
kősziklára akarom építeni közösségemet, és a pokol kapui sem
vesznek rajta diadalmat”, nincs mit felhozni a filológia
nézőpontjából sem. Nem is emelnek ellenük kifogást a
filológusok. Sehol nincs olyan szöveg, amiből kiindulva
ellenvetéseket tehetnének. Az újabban megtalált szövegektől
remélhették talán, hogy ellentmondások derülhetnek ki
belőlük, de éppen az érintett szövegrészek olvashatatlanok,
annyira meg vannak rongálva. Legalábbis ez az eredmény a
filológia szempontjából. Természetesen ekkor arra kell
hagyatkoznunk, amit azok mondanak, akik a kéziratokat látták.
268
Így erről a helyről még csak azt sem állíthatjuk, hogy szó szerint
meglenne máshol is. A mondat a kívülálló filológia szerint is a
legbiztosabb mondatok közé tartozik, mi pedig nagyon is jól
megértjük, hogy a Máté-evangélium egész természete folytán
miért tartozik oda. Benne valóban embernek ábrázolva látjuk
Jézus Krisztust. Ha pedig már megvan ez a kulcs,
bekopogtathatunk vele, ahová csak akarunk és meg fogjuk
majd érteni a Máté-evangéliumot. És megértjük majd a
példabeszédeket is, amelyeket Jézus Krisztus mond el
tanítványainak és a jobbára kívülállóknak is.

Tegnap bemutattuk, hogyan fejlődik alulról felfelé az ember,

hogyan növekszik a lényében virágként kiboruló tudati-lélekig
és hogyan fejlődik így odáig, hogy a Krisztus-impulzussal
találkozzon. Az öt kultúrkorszak adottságai, az étertest, az
asztráltest, az érző-lélek, az értelmi- vagy kedély-lélek és a
tudati-lélek, az emberi természet öt alkotóeleme alulról
növekedik felfelé. Hasznukat vehetjük, ha úgy képezzük,
fejlesztjük, használjuk őket, hogy tartalmuk lehetővé tegye,
hogy a Krisztus-impulzus átjárhassa őket, ha eljött az ideje. Az
emberiség úgy fejlődhet, hogy a jövőben mindenki hozzájuthat
Krisztushoz. De ezt az öt, alulról fölfelé növekedő alkotórészt
megfelelő módon kell kidolgoznia az embereknek. Ha ezt nem
teszik meg, akkor nem válnak éretté Krisztus befogadására. Ha
különböző inkarnációik során nem törődnek velük, nem
fejlesztik őket Krisztus befogadására alkalmassá, akkor Krisztus
eljöhet ugyan, de ők nem egyesülhetnek vele, mert „nem
öntöttek olajat a lámpásaikba”! Az öt alkotórészt olaj nélkül is
ott lehet hagyni. „Az öt bolond szűz” csodaszép példabeszéde
ábrázolja mindazokat, akik nem töltötték meg olajjal
lámpásaikat, akik nem egyesülhetnek Krisztussal, mivel nem
gondoskodtak idejében lámpaolajról, a másik öt szűz viszont,
269
akiknek van olaja, egyesülhetnek vele a megfelelő órában
(Máté 25,1-13). Minden számokra épülő példázat az impulzus
mélységére vet fényt, amelyet Krisztus hozhatott el az
embereknek.

De menjünk tovább. Krisztus megmagyarázta azoknak, akik

csak kintről nézték, ahogyan tanít, hogy néhány dolgot ők
maguk sem pusztán csak közvetlenül, anyagi valóságában
tekintenek, hanem valami más dolog jelzésének. Rá akart
mutatni az ő saját gondolkodásukra, gondolkodásmódjukra.
Kért tőlük egy pénzdarabot, megmutatta rajta nekik a császár
képét, hogy felhívja a figyelmüket arra, hogy a pénzdarab nem
csak azt fejezi ki, ami benne van a fémben, hanem még valami
mást is, nevezetesen azt, hogy valamilyen hatalomhoz, egy
bizonyos uralkodóhoz tartoznak. „Ami benne a császáré, azt
adjátok meg a császárnak, az a császáré”, ez pedig a képen,
nem a fémdarabban van. De – ezt akarta vele mondani –
ilyennek tekintsék az embert is: az élő Isten hordozójának és
templomának. Tekintsenek az emberre is úgy, mint a
pénzdarabra, vegyék észre benne az Isten képét, akkor majd
felismerik, hogyan tartozik az ember az Istenhez (Máté 22,15-
22).

Minden példabeszédnek a megszokott, közönséges

értelmezésénél mélyebb oldala is van, amelyet úgy találunk
meg, ha tudjuk, hogy Krisztus nem az újságpapíros korunkban
oly gyakran alkalmazott módján használta a példázatokat,
hanem az ember egész természetéből hozza őket a világra,
hogy amikor az ember elgondolja, egész természetére
kiterjeszti őket, akkor kénytelen legyen azt, amit tenni szokott,
mindenütt úgy csinálni, ahogyan az egyes területeken illik.
Éppen így kellett volna megmutatnunk, hogyan kell az

270
embernek gondolkodásával áttérnie az egyik területről egy
másikra, ha azt akartuk volna bemutatni, milyen értelmeden
lehet valami.
Amikor például először jelentek meg azok az emberek, akik
Buddha, Krisztus és mások számára mindenféle „Nap-
mítoszokat” agyaltak ki, akkor végül is valakinek elege lett
ebből, de ma újra megesik, hogy „Nap-mítosznak” tüntetnek
fel minden ilyen személyt. Ekkor az illető azt mondta, hogy
valamilyen nagy eseményre külsődleges módszerrel mitológiai
képeket, csillagjegyeket alkalmazva, mindenfélét meg lehet
csinálni. Ha jön valaki és kimutatja, hogy Krisztus életének
értelme egy Nap-mítoszt takar, hogy ennek alapján
bebizonyítsa, hogy Jézus Krisztus nem is élt, ezzel a módszerrel
azt is be lehetne bizonyítani, hogy Napóleon sem létezett soha.
Mi sem könnyebb, mint azt mondani, hogy Napóleon Apolló, a
Nap-isten nevét viselte. A görög nyelvben a név előtt álló „N”
betű nem tagadást jelentett, hanem fokozást, Napóleon –
N'Apollon – tehát még több is Apollónál, valamiféle „szuper-
Apolló”.

[- A fentieket egy könyvtáros, J. B. Peres írta le 1835-ben név

nélkül megjelent „Grand erratum, source d'un nombre infini
d'errata, á noter dans l'histoire du XLX siécle” (Nagy tévedés, a
XIX. század történetében feljegyzett végtelen számú tévedések
forrása) című írásában. A könyv negyedik kiadása, amelyen
először állt a szerző neve, a következő címet viselte: „Comme
quoi Napoléon n'a jamais existé, ou grand erratum source d'un
nombre infini d'errata, á noter dans l'histoire du dix-neuviéme
siécle.” (Paris, 1838. – „Mivel pedig Napóleon sohasem
létezett, vagy a nagy tévedés, a XIX. század történetében

271
feljegyzett végtelen számú tévedések forrása”). Az írásmű
azóta megjelent sok kiadásban és fordításban is, egyik német
fordítását Friedrich M. Kircheisen „Hat Napokon gelebt?” (Élt-
e Napóleon?) című könyve tartalmazza. (Stuttgart, 1910,
179.o.-tól.) Kircheisen közelebbi részleteket is közöl J.B. Pérés
írásművének keletkezéséről:

„Pérés-t voltaképpen egy fiatalemberrel egykor Dupuis

'Origine de tous les cultes' (A kultuszok keletkezése) című
művéről folytatott vitája bírta rá, hogy ritkaságszámba menő
művét megfogalmazza. Ismeretes, hogy Dupuis a mitológiai
istenségeket a csillagképekkel azonosítja és végezetül
megállapítja, hogy Jézus Krisztus a Nap, 12 tanítványa pedig az
Állatöv jegyei. A fiatalember a híres csillagász buzgó követője
volt és semmiképpen sem fogadott el ellenérveket. Heves
szópárbaj alakult ki közte és Pérés között, ami úgy ért véget,
hogy Pérés megígérte, egy olyan könyvet ír majd, amelyben
Dupuis saját módszerével fogja bizonyítani az ellenkezőjét. Az
ifjú rajongó beleegyezett, néhány nappal később pedig Pérés
felolvasta előtte a kis művet, amellyel megpróbálta
tökéletesen megcáfolni Dupuis tíz kötetből álló művét.” (1.:
49/50.o.)]
De tovább is mehetünk, és felfedezhetünk egy furcsa
hasonlóságot. Gondoljanak arra, hogy Drews, a német
filozófia-professzor, aki felfedezte, hogy Jézus nem létezik,
hasonlónak találja az olyan neveket, mint a Jézus, József,
Jászon és még más nevek is. Így furcsa módon más hasonló
csengésű neveket is találhatunk, Napóleon anyját például
Letíciának, Apollóét pedig Létónak hívták. De tovább is
mehetünk, mondhatjuk azt is, hogy 12 csillagkép áll Apolló, a
Nap körül, Napóleon körül pedig 12 tábornok, nem voltak
272
tehát egyebek a Nap körül elhelyezkedő állatövi csillagképek
szimbolikus kifejeződéseinél. A Napóleon-mítosz hősének
azonban nem hiába volt éppen hat nőtestvére sem, mert vele
együtt heten voltak testvérek, ahogyan a bolygók száma is hét.
Napóleon tehát nem is élt!

Ez a ma oly nagy szerepet játszó szimbolikus értelmezések igen

szellemes gúnyrajza. Alapjában véve azonban az emberek nem
tanulnak soha, máskülönben tudniuk kellene, hogy a ma újból
alkalmazott módszerrel régóta kimutatták már, hogy például
Napóleon sem élt soha, de az emberiség semmit sem tanul,
hiszen ma is megint ugyanezzel a módszerrel bizonyítják, hogy
Jézus sem élt.

Az ilyen ügyek mutatják meg tehát, hogy mindenképpen

felkészülten, belsőleg is felkészülve lássunk hozzá, hogy mit
mondanak az evangéliumok a világ legnagyobb eseményéről.
Tisztában kell lennünk vele, hogy éppen az antropozófusok
vétkezhetnek igen könnyen ellene. Az antropozófus mozgalom
semmiképpen sem volt mentes a csillagok világából vett
mindenféle szimbólumokkal való efféle játszadozásoktól. Ezért
akartam megmutatni éppen ebben az előadássorozatban, ahol
az emberiség fejlődése nagy eseményeinek a csillagok nyelvén
való leírásáról is beszéltem, hogyan kell tényleg helyesen
használnunk a csillagok nyelvét, amikor már valóban
megértettük az összefüggéseket.

Így felkészülve közelítsenek az evangéliumok csúcspontjaihoz.

Utaltam már rá, hogy a keresztség, meg az élet és a halál
története a beavatás két szakasza. Hozzá kell még tennem,
hogy miután Jézus Krisztus odavezette tanítványait, ahol
megláthatták, hogyan lép ki a makrokozmoszba az ember

273
legbelső mivolta, ahol a halálon túlra tudtak látni, ott sem egy
olyan közönséges értelemben vett feltámadásra mutatott rá,
ahogyan azt sokszor értik, hanem a Máté-evangélium
szellemében mindenképpen Pál mondása az igaz – vegyék csak
elő szavait és valóban értsék éppen úgy, ahogyan a János-
evangélium is világosan mutatja. Ő a feltámadott Krisztust a
damaszkuszi esemény következtében látta meg, és még külön
is hangsúlyozza, hogy szintén abban részesült, mint a többi
testvére, „a tizenkettek és több mint ötszáz atyafi egyszerre”
(lKor 15,4-6). Feltámadása után Krisztust a többiek is úgy
látták, mint Pál.

Eléggé rámutat erre az evangélium, amikor elmondja, hogy a

feltámadást követően Mária Magdolna, aki néhány nappal
előbb látta Krisztust, meglátja a feltámadottat, és mivel nem
talál benne hasonlatosságot, így a kertésznek tartja őt (János
20,11-18). Ez kizárt és természetellenes lett volna, ha Krisztus
valóban úgy nézett volna ki, mint néhány nappal azelőtt.
Senkiről sem feltételezhető, hogy néhány nappal később nem
ismer fel valaki ugyanabban az alakban újból egy illetőt, akit
néhány napja látott, meg kell tehát értenünk, hogy Krisztus
valóban meg is változott. Az evangéliumokat pontosan
nyomon követve pedig eredményképpen tisztán kell látnunk,
hogy a palesztinai események, a golgotai misztérium
következtében felnyíltak a tanítványok szemei és Krisztust
olyannak ismerhették meg, amilyen a világot átható, átjáró
szellemként volt, aki most fizikai testét átadta ugyan a Földnek,
de a Föld érdekében ugyanolyan tevékeny maradt, mint fizikai
testében volt.

Megfelelő súllyal, sőt olyan szavakkal mutat rá erre a Máté-

evangélium is, amilyeneket voltaképpen talán csak vallási

274
kútfőkben találhatunk. Egészen világosan megmutatja, hogy
arra kellene rámutatni, hogy bár Krisztus csak egyszer volt itt
fizikai testben, ez az esemény azonban nem pusztán csak egy
esemény hanem indíték, impulzus, onnan indul ki a hatás.
Jézus Krisztus életének következtében egybekelt, egyesült és
együtt is marad a Földdel a Nap Igéje, a Nap aurája, amiről
egykor Zarathusztra mint a Földön kívül lévőről beszélt. Ami
Jézus Krisztus élete után egyesült a Földdel, előtte még nem
egyesült vele.

Nekünk, antropozófusoknak, ezt illik értenünk. Megértjük

tehát, hogy a feltámadott Krisztus mint szellem értethette meg
a szellemi látókká lett tanítványokkal, ő mutathatott rá, hogy
most mint szellem hatja át a földi létet és mondhatja, hogy
„Menjetek és tegyetek tanítványokká minden népet és
kereszteljétek meg őket az Atya, a Fiú és a Szent Szellem
nevében, és tanítsátok meg őket megtartani mindazt, amit
parancsoltam néktek! És íme, én veletek vagyok minden nap a
földi idők végezetéig.” (Máté 28,19-20 – Károli szerint:
„Elmenvén ezért, tegyetek tanítványokká minden népeket,
megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek
nevében, tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, a mit én
parancsoltam néktek: és íme én ti veletek vagyok minden
napon a világ végezetéig”). A szellemtudománynak kell velünk
megértetnie, hogy mi kezdődött el akkor, amikor a Föld aurája
egyesült a Napéval, és ez látható lett annak, akinek szellemi
szemei felnyíltak, a Nap auráját pedig, ami Pálnak láthatóvá
vált, meghallhatjuk a Föld aurájában, ha megnyílnak belső
füleink, hallhatjuk a Nap Igéjét, ahogyan meghallhatta Lázár is,
akit Jézus Krisztus maga avatott be. Arra való a
szellemtudomány, hogy felkészítsen minket erre a tényre,
hogy elmagyarázza, mi történt a világ szellemi fejlődésének
275
vonatkozásában. Amikor pedig ezt teszi, valójában
ugyanannak veti majd meg az alapját, – méghozzá a Máté-
evangélium szellemében – aminek Jézus Krisztus is meg akarta
verni az alapját.

Általában teljesen rosszul fordítják a Máté-evangélium egyik

gyönyörű, nagyszerű mondatát: „Nem azért szállottam alá erre
a Földre, hogy elűzzem a Földről a békét, hanem hogy a
fegyvert vessem el! (Máté 10,34 – Károli szerint: „Ne
gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet bocsássák e
földre, nem azért jöttem, hogy békességet bocsássák, hanem
hogy fegyvert”). Sajnos, az idők folyamán az ellenkezőjére
fordították a legszebb, legcsodálatosabb békeszózatot.
Krisztus lénye azért tett oly mély benyomást a Föld szellemi
életére, hogy fokozatosan megszabadítsa attól, ami
békétlenséget, diszharmóniát hoz az emberiségnek. A
szellemtudomány pedig békét teremthet majd, ha úgyszólván
valóban krisztusi tud lenni és a vallásokat ebben az értelemben
véve egyesíti, mégpedig, ha a béke legnagyobb megteremtőjét
megérti, akkor nem csak közvetlen szomszédságunkban tud
majd békét teremteni, hanem valóban az egész
földkerekségen. Biztosan nem felel meg a béke legnagyobb
megteremtője szellemének, ha a Föld egyik feléről fanatikus
emberek mennek át a másik felére és egy szűk keretek közé
szorított krisztusi tanítást kényszerítenek rá egy teljesen más
népre, amelynek felvételére abban a formában, ahogyan más
népeknél kell kifejeződnie, ott nincsenek meg a feltételek.
Nagy hibákat vétenek, amikor korunkban ugyanúgy akarják –
mondjuk – Keletre elvinni a krisztusi tanításokat, ahogyan
éppen itt vagy éppen ott fejezték ki. Mi, antropozófusok,
sokszor rámutattunk már, hogy Krisztus nem csak a
„keresztényekhez” tartozik, és hogy alapjában véve ő ugyanaz
276
a szellemi lény, mint Ahura Mazda, akire Zarathusztra és
Vishva Kármán, akire a hét indiai risi mutatott rá. Mi itt élünk
Nyugaton, tudva, hogy ha Keleten más neveket használnak is
rá, de Krisztusról van szó.

Mi Krisztust úgy is meg akarjuk érteni, hogy összeegyeztethető

legyen az emberiség fejlődésével, az emberek
előrehaladásával. Tisztában vagyunk vele, hogy Krisztusról
nem nyújthatnak felvilágosítást őt elutasító forrásanyagok,
hanem csak élő hatását tudatosan tartalmazó okiratok és
ismeretek. Tudjuk, hogy amennyiben más, Krisztust elutasító
népeknek a mi keresztény felfogásunkban beszélünk Vishva
Karmanról, Ahura Mazdáról, még akkor is megértenek minket,
ha semmiféle nevet nem erőszakolunk rájuk, és saját maguktól
jutnak el Krisztus megértéséhez. Nem akarjuk Krisztust név
szerint rájuk erőltetni. Ha nem csak antropozófusok vagyunk,
hanem okkult emberek is, akkor tisztában vagyunk vele, hogy
a név teljesen mellékes, a szellemi lény a fontos. Ha csak egy
pillanatra is meg lennénk győződve róla, hogy a Krisztus
képében megjelenő szellemi lényt más névvel is illethetnénk,
akkor azt meg is tennénk. Hiszen ezt a valóság miatt kell így
csinálnunk és nem előszeretetből, mert a Föld egy bizonyos
részén állunk és valamilyen néphez tartozunk. Azt se mondják
azonban, hogy Krisztus megérthető olyan eszközökkel,
amelyek azért nem alkalmasak erre, mert ők maguk vonták ki
magukat Krisztus hatása alól – ez mindenki számára lehetetlen.
Krisztust megtalálhatjuk ugyan más népeknél is, de magától
Krisztustól eredő eszközökkel kell őt tanulmányoznunk.

Senki se tegyen szemrehányást az antropozófusoknak azért,

mert a kereszténységet nem akarják a nem magából a
kereszténységből vett formákkal tanulmányozni. Krisztust nem

277
lehet megérteni keleti nevekkel, egyáltalán meg sem látjuk,
elnézünk mellette, esetleg látni véljük csupán. Mi lenne, ha
elvárnák tőlünk, hogy Krisztust a keleti szemlélet alapján
értsük meg a teozófia terén? Fel kellene lázadnunk ellene,
hogy Krisztust Keletről hozták volna ide! Ezt nem akarjuk
ugyan, de arra kényszerítene minket, hogy a Nyugatot átvigyük
Keletre és Krisztus fogalmát ennek megfelelően alakítsuk át.
De ezt nem tehetjük meg és nem is szabad megtennünk,
mégpedig nem az előítélet miatt, hanem azért, mert a régebbi
eredetű keleti fogalmak Krisztus megértéséhez nem
elegendők, mivel Krisztus csak a fejlődésnek abból a vonalából
érthető meg teljesen, amelybe először Ábrahám, majd Mózes
esik. De Mózesbe Zarathusztra szellemi lénye húzódott bele,
így azután Zarathusztránál kell tovább kutatnunk, hogyan
terjeszti ki hatását Mózesre. Zarathusztrát pedig nem az
óperzsa vallási iratokban kell tovább kutatnunk, hanem
ahogyan újra testet öltött a názáreti Jézusban. A fejlődésre kell
tekintenünk! Buddhát sem ott kell keresnünk, ahol
időszámításunk előtt hat évszázaddal volt, hanem ahol a
Lukács-evangélium írja le és ahol a magasságból tündöklik elő,
miután bodhiszattvából buddha lett és a Lukács-
evangéliumbeli Jézus asztráltestébe világít. Ott találjuk meg
Buddhát és ismerjük meg fejlődése során.

Látható ebből, hogyan vannak egymással valóban

összehangolva a vallások, hogyan működnek együtt közösen,
hogy előbbre vigyék az emberiséget. Nem arról van szó, hogy
pusztán csak prédikáljuk az antropozófia irányelveit, hanem
ültessük is át őket eleven érzésekbe, ne csak beszéljünk a
toleranciáról, miközben intoleránsak vagyunk, mert
előszeretettel vonzódunk a Föld bizonyos vallási rendszeréhez.
Csak akkor vagyunk toleránsak, ha mindent a maga saját
278
mércéjével mérünk és saját magából értjük meg. – Biztosan
nem a mi hibánkból és nem különös előszeretetünk hibájából
működtek együtt szemmel láthatóan a különböző vallási
rendszerek, hogy a kereszténységet létrehozzák. A szellemi
magasságokban, ahol a hatalmas szellemi lények
tevékenykedtek, valóban másképpen zajlottak a dolgok, mint
a Földön, ahol híveik működtek, akik például zsinatot hívtak
össze Tibetben, hogy Buddha nevével egy ortodox tanítást
kapcsoljanak össze éppen akkor, amikor maga az igazi Buddha
aláereszkedett, hogy a Lukács-evangéliumbeli Jézus
asztráltestét inspirálja. Mindig így van ez, a földi hívek arra
esküsznek, ami a Földön még továbbra is hat, az isteni lények
azonban időközben tovább tevékenykednek, hogy az
emberiség előre haladhasson, de az emberiség leginkább
akkor jut előbbre, ha az emberek megpróbálják megérteni az
isteneiket, és iparkodnak egy ahhoz hasonló fejlődésen
keresztülmenni, mint ők, az istenek, ha letekintenek az
emberekre. Keljen ettől életre bennünk az érzés és a megértés
az iránt, amit a különböző evangéliumokban megpillantottunk.

Látták, hogy a három evangélium kapcsán mindegyikükben

más és másvalamit találhattak. Ha egyszer majd a Márk-
evangéliumot tanulmányozzuk, akkor egy különösen
bensőséges kozmológiát fogunk találni ott, mert az összes
térségeket átható Ahura Mazdát valóban a Márk-
evangéliumhoz helyesen kapcsolódva lehet leírni, a Máté-
evangélium pedig az emberi vér titkát, az individuum és annak
öröklődés útján létrejövő kapcsolatait tárta lelki szemeink elé
azzal a néppel, ahonnan az individuum kiemelkedik.

Amit leírtam Önöknek ezekben a napokban, azt a nagy

Krisztus-esemény egyik oldalának vegyék csupán és legyenek

279
tisztában vele, hogy ezzel még egyáltalán nem mondtam el
róla mindent, a nagy misztériumokról ma még a legszűkebb
körben sem mondható el minden. A legjobb, ami számunkra
ma a tények közléséből következhet az az, hogy nem csupán
értelmünk és intellektusunk világával, hanem lelki életünk
legbelül lévő szálaival, egész kedélyvilágunkkal és egész
szívünkkel kötjük őket össze, hogy ott éljenek tovább. Az
evangéliumok szavai olyan szavak, amelyeket a szívünkbe
vésve, bennünket átható erők lesznek ott belőlük, és ha
megértjük őket, akkor figyelemreméltó életerőt
bontakoztatnak ki. Meg fogják látni, hogy ezt az életerőt ki is
visszük magunkkal az életbe. Ma pedig, amikor be kell
fejeznem a Máté-evangéliummal foglalkozó előadássorozatot,
mindenekelőtt azt szeretném elmondani, amit nyári
előadássorozataim végén oly sokszor elmondtam már, de most
a Máté-evangéliumhoz, a keresztény forrásművek emberileg
legszebb bizonyságához kapcsolódva is elmondom.

Mi az, amit különösen a Máté-evangéliumban találunk meg,

mert kezdettől fogva Jézus Krisztus emberi voltát tartja szeme
előtt? Bármekkora távolságot feltételezünk is egy földi
átlagember és a között az ember között, aki magába
fogadhatta Krisztust, kellő alázattal olvasva a Máté-
evangéliumot, mégis elénk tárja, mit ér és mire méltó az
ember. Mert ha a saját természetünk még messze el is marad
a názáreti Jézusé mögött, mégis elmondhatjuk, hogy emberi
természetet hordozunk magukban, ami abban mutatkozik
meg, hogy az Isten Fiát, az élő Isten Fiát magukba fogadhatjuk
és ebből fakadhat az ígéret is, hogy az Isten Fia most már
kapcsolatban maradhat a Föld szellemi létével, és ha a Föld
majd eléri célját, Krisztus szubsztanciája és szellemi lénye
minden embert áthathat, amennyiben ezt legbelső mivolta
280
szerint ő maga is akarja. Eszményképünk gondozásához
alázatra van szükség, mert alázat hiányában gőgösek,
elbizakodottak lennénk és csak arra gondolnánk, mi lehetne
belőlünk, emberekből, és nem nagyon emlékeznénk rá, hogy
mind ez ideig csak milyen keveset tudtunk ezért tenni.
Alázattal kell ezt megélnünk, mert ha így értjük meg, oly
nagynak és hatalmasnak, annyira fenségesnek és tündöklőén
nyomatékosnak tűnik, hogy teljes súlyával alázatra int. De nem
sújthat le minket az efféle alázat, hiszen felismerjük az
eszmény valóságos voltát. Ha pedig felismerjük, akkor
bármilyen kicsi erő is van bennünk, az egyre magasabbra emel
majd minket isteni célunk felé.
A „rózsakeresztes misztérium” minden erre a célra alkalmas
hangot megüt, előbb a második jelenetben, amikor Johannes
Thomasius lesújtva áll e szavak hatására: „Ember, ismerd meg
önmagad!”, majd amikor ujjongva emelkedik a világmindenség
messzeségeibe a szavak hallatán: „Ember, éld át önmagad!”.
Ezt szem előtt tartva és alapul véve lesz érthető a Máté-
evangéliumbeli Jézus személyében az az alázatra intő és kicsiny
voltunkat kézzelfoghatóan szemléltető fenség és nagyság, ami
azonban megmutatja a belső igazságot és valóságot is, ami
elszakít bennünket mindattól, ami ahhoz képest, aminek
lennünk kellene és amivé válhatunk, kicsiny voltunk előtt
tátongó mélységnek tűnik. Ha pedig a megismerés útján
haladva és néha meg is rendülve akarjuk érezni magunkat azt
illetően, ami emberi-isteni nagyság lehet az emberben, akkor
mégis át kell élnünk valamit az isteni impulzusból, „az élő Isten
Fiából”, ha van bennünk egy kis jóakarat, emlékezve Jézus
Krisztusra, aki maga intett bennünket, amikor tömör formában
minden elkövetkezendő időkre felszólított minket: „Ember, éld

281
át önmagad!”, hogy mikor élhetjük át mi, emberek, az ént,
amit ő képvisel a legmagasabb szinten.
Ha így értjük azt, ami az emberhez szóló a Máté-
evangéliumban – és ezért áll hozzák ez az evangélium a
legközelebb – akkor bátorság árad majd belőle felénk az
élethez, erő és reménység, hogy életünk során a munkában is
helytálljunk.
Vigyék magukkal az elhangzottakat és próbáljanak
elgondolkodni rajtuk. Mindig éppen csak utalni tudtam a
dolgokra. Szívükön és lelkükön múlik, hogy merítenek-e még
valami mást is az elhangzottakból. Meg lehetnek győződve
róla, hogy ha a Krisztus-eseménnyel kapcsolatban megtalálták,
hogy mi a helyes, kétszeresen is megelevenednek azok a
dolgok, amit hallottak, és ha következményeit utólag is
megcsendítik szívükben, akkor még többet találnak majd
bennük, mintha csak a külső emlékezőképességükhöz
igazodnának. Ami elhangzott, ösztönzés legyen, de
eredményeit, hatásait saját szívükben keressék, és lehet, hogy
akkor majd még egészen mást is megtalálnak benne, mint ami
itt elhangzott és amit itt egy ilyen rövid idő alatt megtaláltak
benne.

282