Az ember

önmegismerésének egyik
útja nyolc meditációban

Rudolf Steiner

München, 1912. VIII.25.-31.

 Bevezető megjegyzések

Ezzel az írásommal arra törekedtem, hogy szellemtudományos ismereteket adjak az

ember lényéről. A dolgokat úgy ábrázoltam, hogy az olvasó belenőhessen az
elmondottakba, úgy hogy olvasás közben úgy érezze, mintha ő maga mondaná el mindezt.
Ha ez a monológ úgy alakul, hogy közben olyan rejtett erők nyilvánulnak meg, amilyenek
minden lélekben felébreszthetők, akkor az olvasás valódi benső lelki munkává válik. S ez
lassanként olyan lelki vándorútra késztethet, amelyik valóban elvezet a szellemi világ
látásához. Ezért adtam a közölteket nyolc meditáció formájában, amelyeket a valóságban is
el lehet végezni. Ha ez megtörténik, akkor ezek a meditációk alkalmasak lehetnek arra, hogy
a lélekkel saját bensőséges elmélyedése révén közöljék azt, amiről bennük szó van.
Egyrészt arra törekedtem, hogy az olyan olvasónak nyújtsak valamit, aki már
tüzetesebben megismerkedett az ebben az értelemben vett szellemtudományos munkákkal
és irodalommal. A lelki átéléssel közvetlenül összekapcsolt ábrázolásmód folytán esetleg
talál majd itt az érzékfeletti élet ismerője valami olyat, amit fontosnak tarthat. Másrészt sokan
úgy találhatják, hogy éppen ez az ábrázolásmód hasznára válhat annak is, aki még távol áll
a szellemtudomány eredményeinek ismeretétől.
Szolgáljon ez az írásom egyéb szellemtudományos írásaim kiegészítéséül és
kibővítéséül. De azok ismerete nélkül, önmagában is olvasható.
A „Theosophie” és „Geheimwissenschaft” c. munkáimban a dolgokat úgy igyekeztem
ábrázolni, ahogy azok a szellemiekre irányuló megfigyelés számára megmutatkoznak.
Ezekben az ábrázolás leíró jellegű, a közlések menetét a dolgokból megnyilvánuló
törvényszerűség írja elő. - Jelen írásomban más az ábrázolásmód. Itt azt mondom el, hogy
mit élhet át egy lélek, ha egy bizonyos úton elindul a szellem felé. Úgy tekinthető ezért, mint
lelki élmények ismertetése. Figyelembe kell azonban vennünk, hogy az olyan lelki élmények,
amilyenekre az itt leírtak szerint tehetünk szert, minden egyes léleknél individuális formát
kell, hogy öltsenek egyéni sajátosságaik szerint. Arra törekedtem, hogy ennek a
szempontnak megfeleljek, úgy hogy az olvasó azt is elképzelheti, hogy az itt leírtakat egy
bizonyos lélek pontosan úgy élte át, ahogy itt ábrázolva van. (A címe ezért „Az
önmegismerés egyik útja”) Éppen ezért szolgálhat arra ez az írás, hogy a benne
ábrázoltakba más lelkek is beleéljék magukat és az ennek megfelelő célokhoz eljussanak.
Így ez az írásom kiegészíti és kibővíti azt is, ami a „Wie erlangt man…” című könyvemben
található.

Itt most csak a szellemtudomány egyes alapvető élményeit ismertettem, egyelőre

eltekintettem a jelen értelemben vett szellemtudomány egyéb területeinek ismertetésétől.

München, 1912. augusztus.

Rudolf Steiner

2
 1. Meditáció

A meditáló megpróbál a valóságnak megfelelő képzetet alkotni a fizikai testről

Mikor a lélek érzékeivel és képzetalkotásával átadja magát a külvilág jelenségeinek, ha

valóban mélyrehatóan vizsgálja önmagát, nem mondhatja, hogy ő érzékeli ezeket a
jelenségeket, vagy ő éli át a külvilág dolgait. Mert amikor átadja magát a külvilágnak,
valójában semmit sem tud önmagáról. A napfény, amely a tárgyakról visszaverődve sokféle
színjelenség formájában terül szét a térben: ez éli ki magát tulajdonképpen a lélekben. Ha a
lélek örül valamilyen folyamatnak, akkor ez alatt az idő alatt ő maga az öröm, amennyire
tudomása van a dologról. Az öröm éli ki magát benne. A lélek eggyé válik a világgal
kapcsolatos élményével, nem úgy éli át önmagát, mint valamit, ami örül, ami valamit
megcsodál, ami gyönyörködik vagy fél. Ő az öröm, a csodálat, a gyönyörködés, a félelem.
Csak ha hajlandó volna a lélek ezt önmagának bevallani, akkor látná helyes fényben azokat
az időszakokat, amikor elfordul a külvilággal kapcsolatos élményeitől és önmagát szemléli.
Akkor úgy tűnnének ezek a pillanatok, mint egy egészen különleges élet, amely
semmiképpen sem hasonlítható a mindennapi lelki élethez. Ezzel a különleges élettel
kezdenek felmerülni a tudatban a lelki lét rejtélyei. S alapjában véve ezek a rejtélyek az
alapjai az összes többi világrejtélynek. - Az emberi szellem előtt megjelenik a külvilág és a
belvilág, ha hosszabb-rövidebb időre nem válik eggyé a külvilággal, hanem visszahúzódik
saját léte magányába.
Ez a visszahúzódás nem olyan egyszerű folyamat, amit egyszer végrehajtunk és azután
ugyanolyan módon megismételhetünk. Inkább egy vándorút kezdete eddig ismeretlen
világokba. Ha elkezdtük ezt a vándorutat, minden megtett lépésünk további lépésekre fog
ösztönözni. S minden lépés egyben előkészület a továbbiakra. Csak az előző lépés teszi
képessé a lelket a következőkre. S minden lépéssel többet tudunk meg a feleletből arra a
kérdésre, hogy mi is az ember a szó valódi értelmében. Olyan világok nyílnak meg előttünk,
amelyek a mindennapi életszemlélet számára rejtve vannak. És mégis egyedül bennük
található meg az, ami a mindennapi életszemlélettel kapcsolatos valóságot is
kinyilatkoztathatja. - Bár egyik válasz sem átfogó és végérvényes, mégis olyanok ezek a
belső lelki vándorúton kiküzdött válaszok, hogy túlmennek mindazon, amit a külső
érzékszervek és a hozzájuk kapcsolt értelem nyújthat. És az embernek szüksége van erre a
másra; ezt észreveszi, ha valóban eltöpreng önmagán.
Ehhez a vándorúthoz először is józan, száraz megfontolásokra van szükségünk. Biztos
kiindulópontot teremtenek az érzékfeletti területekre való behatoláshoz, ami végső soron a
lélek célja. Sok lélek szeretné megspórolni ezt a kiindulópontot, szeretne rögtön behatolni az
érzékfelettiségbe. Az egészséges lélek utólag visszatér az ilyen száraz megfontolásokhoz
akkor is, ha az irántuk érzett idegenkedése miatt először esetleg kerülte őket. Mert
bármennyit tudott is meg az ember az érzékfeletti dolgokról valamely más pontról kiindulva,
biztos talajon csak az olyanfajta meggondolások alapján állhat, mint amilyenek itt
következnek.
Előfordulhatnak a lélek életében olyan pillanatok, amikor így szól önmagához: Képesnek
kell lenned arra, hogy elvond magad mindattól, amit a külvilág adhat, ha csak nem akarod,
hogy arra a vallomásra kényszerüljél - amellyel nem lehet élni -, hogy nem vagy egyéb, mint
az önmagát átélő értelmetlenség. - Amit a külvilágban érzékelsz, ott van nélküled is; ott volt

3
nélküled és ott lesz nélküled. Miért élik ki benned magukat a színek a színérzetben, mikor a
te érzetednek számukra esetleg semmi jelentősége sincs? Miért alkotják a külvilág anyagai
és erői testedet, amely külső megjelenéseddé elevenedik meg? A külvilág „te magaddá”
alakul. Észreveszed, hogy szükséged van erre a testre, mert érzékeid nélkül, amelyeket
csak ő adhat, semmit sem tudnál önmagadban átélni. Tested nélkül olyan volnál, amilyen
eleinte vagy: üres. Ő adja belső töltésedet, tartalmadat. - Ezután előjöhetnek mindazok a
meggondolások, amelyeket az emberi lét nem nélkülözhet, ha bizonyos pillanatokban,
amelyek minden ember számára eljönnek, nem akar elviselhetetlen ellentétbe kerülni
önmagával. Ez a test úgy él, hogy most a lelki élmények kifejezője. Folyamatai olyan
jellegűek, hogy a lélek általa él és benne éli át magát. Ez egyszer majd nem így lesz. Az, ami
a testben él, egyszer majd egészen más törvényeknek lesz alávetve, mint most, amikor
értem, lelki élményeimért él. Azoknak a törvényeknek lesz alávetve, amelyek szerint az
anyagok és erők kint a természetben viselkednek; olyan törvényeknek, amelyeknek már
semmi közük sincs hozzám és életemhez. Azt a testet, amelynek lelki élményeimet
köszönhetem, felveszi magába az általános világfolyamat és abban úgy fog viselkedni, hogy
azzal, amit önmagamban átélek, nem vállal többé semmi közösséget.
Egy ilyen meggondolásban bensőleg átélhetjük a halál gondolatának minden borzalmát
anélkül, hogy belekeverednének ebbe a benyomásba azok a pusztán személyes érzések,
amelyek lelkünkben ehhez a gondolathoz rendszerint kapcsolódnak. Az ilyen érzések
okozzák, hogy vele kapcsolatban nehezen áll be az a higgadt, nyugodt hangulat, amely a
megismerő szemlélődéshez szükséges. - Nagyon is érthető, hogy az ember tudásra akar
szert tenni a halálról és a léleknek a test feloszlásától független életéről. Az a mód, ahogy az
ember ezekkel a kérdésekkel szemben áll, mindennél alkalmasabb arra, hogy megzavarja
tárgyilagos pillantását és érvényesnek fogadjon el olyan válaszokat, amelyeket csak vágya
sugall. Szellemi téren azonban semmiről sem juthatunk valódi megismeréshez, amivel
kapcsolatban nem vagyunk teljesen pártatlanok és a „nemet” nem fogadjuk éppen olyan
szívesen, mint az „igent”. Ha lelkiismeretesen magunkba tekintünk, kétséget kizáróan
meggyőződhetünk arról, hogy nem fogadnánk ugyanolyan lelki nyugalommal azt a
felismerést, hogy a test halálával a lélek élete is kialszik, mint azt, amely a léleknek a halál
utáni fennmaradásáról szól. Nem vitás, hogy vannak emberek, akik őszintén hisznek abban,
hogy a testi élet felbomlásával a lélek is megsemmisül, és akik ezzel a gondolattal rendezik
be életüket. De őrájuk is érvényes az, hogy érzéseik nem elfogulatlanok ezzel a gondolattal
szemben. Mindenesetre nem engedik, hogy a megsemmisüléstől való rettegés arra ragadja
őket, hogy a továbbélés iránti vágyuk túlharsogja a megismerés érveit, amelyek számukra
világosan beszélnek. Ilyen szempontból sokszor tárgyilagosabbak az ilyen emberek
képzetei, mint azokéi, akik tudtukon kívül látszat okokat teremtenek a lélek
halhatatlanságára, vagy ilyeneket elfogadnak, mert lelkük titkos mélységeiben ég a vágy a
továbbélés iránt. De a halhatatlanság tagadói nem kevésbé elfogultak, csak más jellegű az
elfogultságuk. Vannak köztük olyanok, akik bizonyos fajta képzetet alkotnak arról, amit
életnek, létnek nevezünk. Ez a képzet arra vezeti őket, hogy úgy gondolják, az élet csak
bizonyos meghatározott feltételek mellett lehetséges. Ahogy ők tekintik a létet, abból az
adódik számukra, hogy a test megszűnésével a lelki élet feltételei is megszűnnek. Ezek az
emberek nem veszik észre, hogy először alkottak maguknak egy bizonyos képzetet arról,
hogy kizárólag csak milyen lehet az élet és csak azért nem tudják elhinni, hogy a halál után
folytatódik, mert az ő képzetük alapján nincsen mód a testetlen élet elképzelésére. Őket nem
a vágyaik teszik elfogulttá, hanem képzeteik, amelyektől nem tudnak szabadulni. Még

4
sokféle elfogultság van ezen a téren. Esetenként csak néhány példát említhetünk meg
mindabból, ami ezen a téren található.
Az a gondolat, hogy a test, amelynek folyamataiban a lélek kiéli magát, egykor a külvilág
martaléka lesz és olyan törvényeknek fog engedelmeskedni, amelyek nem állnak
kapcsolatban belső élményeinkkel, úgy állítja lelkünk elé a halálélményt, hogy szemléletébe
nem keveredik szükségszerűen semmi kívánság, semmi személyes érdek, s így ez az
élmény tiszta, személytelen megismerési kérdéssé válhat. De ekkor hamarosan feltámad az
az érzésünk, hogy a halál gondolata nem önmagáért jelentős, hanem azért, mert fényt vethet
az élet mibenlétére. Szükségszerűen rájövünk arra, hogy az élet rejtélye a halál mivoltából
érthető meg.
Az, hogy a lélek vágyik arra, hogy tovább éljen, minden körülmények között gyanakvóvá
kellene, hogy tegye minden olyan véleménnyel szemben, amit magának saját továbbéléséről
alkot. Mert miért is törődnének a világ tényei azzal, hogy mit érez a lélek. Ha akarja, érezze
magát értelmetlennek, ha arra kell gondoljon, hogy esetleg fellángol teste anyagaiból, mint a
láng a tüzelőanyagból, azután újra kialszik. Ez igaz lehetne akkor is, ha ő maga
értelmetlennek tekintené. - Mikor a lélek a testre veti pillantását, akkor csak azzal szabad
számolnia, amit ez megmutathat. Úgy tűnik, mintha a természetben azok a törvények
hatnának, amelyek létrehozzák az anyagok és erők kölcsönhatását, és mintha ezek a
törvények uralkodnának a testen, és azt egy idő múlva újra belevonnák az egyetemes
kölcsönhatásba.
Forgathatjuk ezt a gondolatot, ahogy akarjuk: természettudományosan egészen
használható, az igazi valóság szempontjából azonban teljesen lehetetlennek bizonyul. Az
ember elhitetheti magával, hogy egyedül ez a gondolat az, amely tudományosan világos és
józan és minden más csak szubjektív hit, de az, aki valóban elfogulatlan, nem tarthat ki
mellette. És ez a lényeges. Nem az jön számításba, hogy a lélek saját mivolta folytán mit
érez szükségesnek, hanem az, hogy mit nyilvánít ki a külvilág, amelyből a test származik. A
halál után ez a külvilág felveszi magába a test anyagait és erőit. Benne ezek olyan
törvényeknek engedelmeskednek, amelyeknek teljesen közömbös, hogy az élet folyamán mi
történik az emberi testben. Ezek a - fizikai és kémiai - törvények nem viszonyulnak másként
a testhez, mint a külvilág bármely más élettelen tárgyához. Lehetetlen másként gondolni,
mint hogy a külvilágnak ez a közömbös magatartása az emberi testtel szemben nemcsak a
halállal áll be, hanem már az élet folyamán is fennáll. Nem az életből nyerhetünk képzetet
arról, hogy mennyire törődik az érzékelhető külvilág az emberi testtel, hanem egyedül csak
abból, ha elgondoljuk a következőket: mindazzal, amit magadon viselsz, mint érzékeid
hordozóját és azoknak a folyamatoknak közvetítőjét, amelyek által lelked él – úgy bánik az
általad észlelt világ, ahogyan az a képzeted mutatja, amelyik túlterjed életeden, amelyik
számol azzal, hogy eljön az az idő, amikor mindez már nem lesz rajtad, amiben most kiéled
magad. Az érzékelhető külvilágnak a testhez való viszonyáról minden más képzet önmaga
érezteti velünk, hogy tarthatatlan a valósággal szemben. Ez a képzet azonban - hogy csak a
halál után derül ki, hogy valójában hogyan viszonyul a külvilág a testhez - semmivel sem
kerül összeütközésbe abból, amit a külvilágban és belső világunkban valóban átélünk. A
lélek nem érez semmi olyat, ami elviselhetetlen volna számára azzal a gondolattal
kapcsolatban, hogy anyagai és erői a külvilág olyan folyamatainak hatalmába kerülnek,
amelyeknek semmi közük sincs az ő saját életéhez. Miközben teljes elfogulatlansággal
átadja magát az életnek, nem fedez fel saját mélységeiben egyetlen testéből feltörő
kívánságot sem, amely kellemetlenné tenné számára a halál utáni feloszlás gondolatát.
Elviselhetetlen csak az a gondolat volna számára, hogy a külvilágba visszatérő anyagok és

5
erők magukkal viszik az önmagát átélő lelket is. Egy ilyen képzet ugyanabból az okból volna
elviselhetetlen, mint minden más képzet, amelyet nem a külvilág megnyilvánulása alapján
alkotunk.
Hogy a külvilág az élet folyamán egészen másként viselkedik testi létünkkel szemben,
mint a halál után, ez olyan gondolat, amit a semmiből kellene vennünk. Mint értelmetlen
gondolatnak, mindig meg kell hátrálnia az igazság előtt, míg az a képzet teljesen
egészséges, hogy a külvilág ugyanúgy viseltetik a testtel szemben az élet folyamán,
mint a halál után. Ez utóbbi gondolatnál a lélek úgy érzi, hogy teljesen összhangban van
azzal, ami a tényekből megnyilvánul. Ez a képzet nem teremt diszharmóniát közte és a
tények közt, amelyek maguktól beszélnek, és amelyekhez semmiféle mesterséges
gondolatot sem szabad hozzáfűznünk.
Nem mindig figyelünk arra, hogy milyen szép összhangban áll a lélek természetes,
egészséges érzése a természet megnyilatkozásával. Úgy tűnhet, hogy ez annyira magától
értetődő, hogy figyelmet sem érdemel; pedig ez a látszólag jelentéktelen körülmény
fénythozó. Semmi elviselhetetlen sincs abban a gondolatban, hogy a test feloszlik elemeire,
viszont értelmetlennek tűnik az a másik gondolat, hogy ez történik a lélekkel is. Sok olyan
emberi személyes ok van, ami miatt ez értelmetlennek tűnik. Ezeket az objektív szemlélet
figyelmen kívül kell, hogy hagyja. Ha azonban teljesen személytelenül átadjuk magunkat
annak, amire a külvilág tanít, akkor azt látjuk, hogy nincs okunk feltételezni, hogy a külvilág
az élet folyamán másként viseltetik a testtel szemben, mint a halál után. Ez a gondolat
szükségszerűen adódik, és minden ellene felhozható kifogással szemben megállja a helyét.
Aki egészen tudatosan gondolja el, érzi közvetlen bizonyosságát. Valójában a
halhatatlanságban hívők és a halhatatlanságot tagadók is így gondolkodnak. Az utóbbiak azt
mondhatják, hogy azokban a törvényekben, amelyek a halál után működnek a testben,
benne vannak az életfolyamatok feltételei is; de tévednek, ha azt hiszik, hogy valóban el
tudják képzelni, hogy ezek a törvények az élet folyamán más viszonyban állnak a testtel,
mint lélek-hordozóval, mint amilyen viszonyban állnak vele a halál után.
Önmagában véve csak az a képzet lehetséges, hogy az erőknek az a különleges
összefüggése, amely a testtel lép be a megnyilvánulásba, éppen olyan részvétlenül áll
szemben a testtel, mint lélek-hordozóval, mint az, amelyik a halott test folyamatait okozza.
Ez a részvétlenség nem a lélekre vonatkozik, hanem a test anyagaira és erőire. A lélek a
testen keresztül éli át magát; a test azonban a külvilággal, a külvilágban és a külvilág által él
és számára a lelkiség ugyanannyira mérvadó, mint a külvilág folyamatai. El kell jutnunk
ahhoz a szemlélethez, hogy testünk vérkeringése számára éppannyira mérvadó a külvilág
melege vagy hidege, mint a lelkünkben lejátszódó félelem vagy szégyenérzés.
Így a külvilág törvényeit elsősorban abban az egészen különleges összefüggésükben
érezzük magunkban hatni, amely az emberi test alakulásában nyilvánul meg. Ezt a testet a
külvilág tagjának érezzük. Belső összefüggéseivel azonban idegenül állunk szemben. A
külső tudomány jelen korunkban részben feltárja, hogyan működnek együtt a külvilág
törvényei abban az egészen különleges lényben, amely emberi testként mutatkozik meg.
Remélhetjük, hogy a jövőben ezek az ismeretek tovább fejlődnek. Hogy hogyan
gondolkozzék a lélek a testhez való viszonyáról, azon ez az egyre előbbre haladó
megismerés semmit sem változtathat. Ellenkezőleg, egyre inkább meg kell mutatnia, hogy a
külvilág törvényei a lélekkel ugyanolyan viszonyban állnak a halál előtt, mint utána. Az csak
illúzió, ha azt várjuk a természet-megismerés előrehaladásától, hogy a külvilág törvényeiből
megtudhatjuk, mennyiben közvetítői a test folyamatai a lelki életnek. Az ember egyre inkább
meg fogja ismerni, hogy mi megy végbe a testben az élet folyamán, de ezeket a

6
folyamatokat a lélek mindig éppen úgy rajta kívül állónak fogja érezni, mint a test halál utáni
folyamatait.
Ezért a külvilágon belül a test az erők és anyagok olyan összefüggéseként kell, hogy
megjelenjék számunkra, amely önmagában fennáll és önmagában megmagyarázható, mint
ennek a külvilágnak a tagja. - A természet megteremti a növényt, azután újra felbomlasztja.
Uralkodik az emberi testen, elpusztítja és felveszi önmagába. Ha az ember ilyen szemlélettel
áll szemben a természettel, akkor megfeledkezhet önmagáról és mindenről, ami benne van,
és testét, mint a külvilág tagját érezheti magán. Ha így gondolkodik az önmagához és a
természethez való viszonyáról, akkor átéli magán azt, amit fizikai testének nevezhetünk.

7
 2. Meditáció

A meditáló megpróbál a valóságnak megfelelő képzetet alkotni az elemi vagy

étertestről

Az a képzet, amelyet a lélek a halál tényével kapcsolatban kénytelen alkotni, teljes

bizonytalanságba kergetheti saját lényét illetően. Ez akkor következik be, ha azt hiszi, hogy
semmilyen más világról sem tudhat meg semmit, egyedül csak az érzékek világáról és erről
is csak azt, amit értelme erről a világról megismerhet. A mindennapi lelki élet a fizikai testre
irányítja tekintetét. Azt látja, hogy ez a halál után olyan természeti összefüggésekbe megy
át, amelyek részvétlenek az iránt, amit a lélek a halál előtt saját léteként átélt. Bár tudja (az
előző meditációból) hogy a fizikai test az élet folyamán is ugyanolyan viszonyban áll vele,
mint a halál után, ez nem vezeti tovább, csak addig, hogy elismerje az élet folyamán átélt
élményeinek belső önállóságát. Hogy a fizikai testtel mi történik a halál után, azt a külvilág
megfigyeléséből tudja meg. Belső élményeire vonatkozóan nem adódik ilyen megfigyelés. A
lelki élet ebben a mivoltában nem tudja tekintetét a halálon túlra kiterjeszteni. Ha a lélek
képtelen olyan képzeteket alkotni, amelyek túlmennek azon a világon, amely a testet a halál
után felveszi magába, akkor nincs más lehetősége, mint hogy az üres semmibe tekintsen
minden halálon túli lelki életre vonatkozóan.
Ahhoz, hogy ez másképp legyen, arra volna szükség, hogy a lélek más eszközökkel
észlelje a külvilágot, mint érzékeivel és érzékeihez kötött értelmével. Ezek maguk is a
testhez tartoznak, és vele együtt elpusztulnak. Amit ők közölnek, sohasem vezethet máshoz,
mint az első meditáció eredményéhez. Ez pedig csak abban áll, hogy a lélek bevallhatja
önmagának: Testedhez vagy kötve. Ez természeti törvényeknek van alávetve, amelyek úgy
állnak veled szemben, mint az összes többi természeti törvény. Általuk a külvilág tagja vagy
és ez úgy viseltetik irántad, ahogy ez a legvilágosabban akkor tűnik ki, ha azt nézed, mit
csinál testeddel a halál után. Életedben érzékeket és értelmet ad neked, amelyek
lehetetlenné teszik számodra, hogy meglásd, milyenek halál utáni lelki élményeid. - Ez a
beismerés csak kétféle eredményre vezethet. Vagy elnyomunk magunkban minden további
kutatás iránti vágyat a lélek rejtélyével kapcsolatban és lemondunk arról, hogy megtudjunk
valamit ezen a téren, vagy erőfeszítéseket teszünk arra, hogy benső lelki átélés útján érjük el
azt, amit a külvilág megtagad tőlünk. Ezek az erőfeszítések oda vezethetnek, hogy általuk
benső átélésünk erőteljesebbé, energikusabbá válik, mint amilyen a mindennapi életben
szokott lenni.
A mindennapi életben az ember belső élményeinek, érzelmi és gondolati életének
bizonyos ereje van. Egy gondolattal pl. olyan gyakran foglalkozik, ahányszor valamely külső
vagy belső ok erre indítja. Megtehetjük azonban, hogy kiemelünk egy gondolatot a többi
közül és minden további ok nélkül újra és újra átgondoljuk, bensőleg intenzíven átéljük.
Megtehetjük, hogy egy ilyen gondolatot ismételten benső átélésünk egyetlen tárgyává
teszünk, és mialatt ezt tesszük, távol tartunk magunktól minden külső benyomást és minden
emléket, amely lelkünkben fel akar merülni. S az, hogy így teljesen, minden mást kizáróan
átadjuk magunkat egy gondolatnak vagy egy érzésnek, rendszeres benső
tevékenységünkké válhat. - Ha azt akarjuk, hogy az ilyen belső átélések valóban jelentős
eredményekre vezessenek, akkor mindenesetre bizonyos kipróbált szabályok szerint kell
végeznünk őket. Ezeket a szabályokat a szellemi élet tudománya jegyezte fel. Nagy

8
számban találhatók a „Wie erlangt man...” c. írásomban. - Ilyen eljárással elérjük, hogy belső
átélésünk ereje megnövekszik. Átélésünk bizonyos mértékben megsűrűsödik. Ami ezáltal
történik, azt megtudhatjuk önmagunkkal kapcsolatos tapasztalatainkból, amelyek fellépnek,
ha a vázolt belső tevékenységet elég hosszú ideig folytatjuk. A legtöbb esetben
mindenesetre nagy türelemre van szükségünk ahhoz, hogy meggyőző eredményekre
jussunk. Aki nem hajlandó ezt évekig gyakorolni, az semmi különöset sem fog elérni.
Az eredmény sokféle lehet. Itt most csak arra van lehetőség, hogy egy példát mutassunk
be. Amit itt elmondunk, alkalmas arra, hogy folytassuk azt a meditációs utat, amelynek
leírását elkezdtük.
Lehet, hogy valaki hosszú ideig gyakorolja lelki élete megerősítését a megadott módon.
Esetleg semmi olyat sem él át, ami arra indítaná, hogy másként gondolkodjék a világról, mint
ahogy addig tette. Ekkor azonban a következő történhet. Természetesen nincs két ember,
akinél pontosan egyformán folyna le a következőkben vázolt élmény, de aki megpróbál egy
ilyen élményről képzetet alkotni, az felvilágosítást kap az egész szóban forgó területről.
Bekövetkezhet egy olyan pillanat, amikor a lélek a szokásostól teljesen eltérő módon éli
át magát. Kezdetben ez rendszerint úgy történik, hogy a lélek az alvásból ébredve mintha
egy álomba térne át. De azonnal megmutatkozik, hogy ez az élmény nem hasonlítható
össze azzal, amit egyébként álomként ismerünk. Az ember teljesen kiemelkedett az érzékek
és az értelem világából és mégis úgy éli át a dolgokat, ahogyan a mindennapi életben csak
akkor teszi, amikor éber állapotban a külvilággal áll szemben. Úgy érzi, hogy képzeteket kell
alkotnia élményéről. Képzeteihez a fogalmakat a mindennapi életből veszi, de határozottan
tudja, hogy mást él át, mint amire ezek a fogalmak a mindennapi életben vonatkoznak. A
fogalmakat csak kifejező eszköznek tekinti egy olyan élmény számára, amilyenben eddig
nem volt része, és amiről tudja, hogy a mindennapi életben lehetetlen volna. Úgy érzi,
mintha egy nagy vihar kellős közepén volna. Hallja a mennydörgést, látja a villámokat.
Tudja, hogy egy ház szobájában van. Érzi, hogy egy olyan erő hatja át, amiről eddig
semmit sem tudott. Azután úgy tűnik, mintha repedéseket látna maga körül a falon.
Így kell szóljon önmagához, vagy valakihez, akiről úgy gondolja, hogy ott van mellette:
súlyos dolgok történnek most; a villám átjárja a házat, engem is ér; érzem, hogy
megragadott és felbomlaszt engem. - Mikor egy egész sor ilyen képzet követte egymást, a
belső élmény végül átmegy a szokásos lelki állapotba. Ismét ott találjuk magunkat
önmagunkban, az átéltek emlékével. Ha ez az emlék olyan eleven és olyan hű, mint a többi
emlékeink, akkor képessé tesz arra is, hogy ítéletet alkossunk az átéltekről. Akkor
közvetlenül tudjuk, hogy olyasmin mentünk át, amit sem valamelyik testi érzékünk, sem
pedig mindennapi értelmünk segítségével nem élhetünk át. Mert érezzük, hogy az előbbi
leírás, amit önmagunknak vagy másoknak adhatunk róla, csak eszköz az átéltek
kifejezésére. Bár a kifejezés eszköz valamely dolog megértetésére, de nincs benne semmi,
ami közös volna magával a dologgal. Az ember tudja, hogy egy ilyen élményhez egyik
érzékszervére sincs szüksége. Aki ezzel kapcsolatban az érzékek vagy az agy bizonyosfajta
rejtett működéséről beszél, az nem ismeri az ilyen élmény valódi mivoltát. A leíráshoz tartja
magát, amely villámról, mennydörgésről, falrepedésekről szól, ezért azt hiszi, hogy a lélek
csupán a mindennapi élet visszhangját élte át. Az egész élményt szükségszerűen a szó
mindennapi értelmében vett víziónak kell, hogy tartsa. Nem is tehet mást, mint hogy így
gondolkodjék. Csakhogy nem veszi figyelembe, hogy az, aki egy ilyen élményt leír, a
mennydörgés, villám, falrepedés szavakat csak az átéltekre vonatkozó képek gyanánt
használja, és élményét nem téveszti össze a képekkel. Az valóság, hogy az egész úgy
jelenik meg előtte, mintha ezeket a képeket tényleg észlelné. De ez esetben nem úgy

9
viszonyul a villám jelenségéhez, mint akkor, ha szemével lát egy villámot. Számára a villám
víziója csak olyan valami, ami a valódi élményt bizonyos tekintetben elfedi; a villámon
keresztül valami egészen másra lát rá, valamire, ami az érzékelhető külvilágban nem élhető
át.
Ahhoz, hogy helyes ítéletet tudjunk róla alkotni, fontos, hogy a lélek, aki ilyesmit átél, az
élmény után teljesen egészséges módon álljon szemben a külvilággal. Fontos, hogy
helyesen tudja összehasonlítani különleges élményét a mindennapi külvilág átélésével. Aki
már a mindennapi életben is hajlamos arra, hogy a dolgok felől mindenféle ábrándozásra
ragadtassa magát, az kevéssé alkalmas az ilyen helyes ítélet megalkotására. Annál jobb,
minél egészségesebb, mondhatnánk, minél józanabb valóságérzéke van az embernek, ha
az ilyen dolgoknak a valósághoz hű, értékes megítéléséről van szó. Csak akkor bízhat meg
valaki érzékfeletti élményeiben, ha a mindennapi világgal kapcsolatban jogosan
elmondhatja, hogy a folyamatokat és a dolgokat világosan és határozottan olyannak veszi,
amilyenek.
Ha az összes szükséges feltételnek eleget tettünk, és okunk van feltételezni, hogy nem
közönséges víziónak estünk áldozatul, akkor tudjuk, hogy valami olyat éltünk át, aminél nem
testünk volt megfigyelésünk közvetítője. Megfigyelésünket testünk nélkül, közvetlenül
erősebbé vált lelkünkkel tettük. Testünkön kívüli élményről nyertünk képzetet.
Beláthatjuk, hogy ezen a téren sem állapíthatunk meg törvényszerű különbséget az
ábrándozás vagy illúzió és a testen kívüli valódi megfigyelés között, csak olyan értelemben,
mint a külső érzékszervi észlelésnél. Előfordulhat, hogy valakinek élénk ízlelő fantáziája van
és a limonádé puszta elképzelésénél is úgy érzi már, mintha inná. De a két dolog
különbsége mégis kiderül az élet összefüggéseiből, s ugyanígy van ez azokkal az
élményekkel is, amelyekre testünkön kívül teszünk szert. Hogy teljes mértékben meggyőző
képzetekhez jussunk ezen a területen, ahhoz arra van szükség, hogy egészséges módon
beleéljük magunkat ezekbe a dolgokba, hogy megszerezzük azt a képességet, hogy
élményeink összefüggéseit meglássuk, és így az egyiket a másikkal korrigálni tudjuk.
A leirt élmény lehetőséget nyújt arra, hogy azt, ami saját mivoltunkhoz tartozik, ne csak
érzékszerveinkkel és értelmünkkel, vagyis testi eszközeinkkel figyeljük meg. Most már
nemcsak valami mást tudunk a világról, mint amit ezekkel az eszközökkel megtudhatunk,
hanem másként tudjuk, amit tudunk. Ez különösen fontos. Az a lélek, amely ilyen benső
átalakuláson megy át, egyre inkább belátja, hogy az érzékek világában azért nem oldhatók
meg a nyomasztó létkérdések, mert az érzékek és az értelem nem tud elég mélyen behatolni
a világba. Azok a lelkek mélyebben behatolnak, akik úgy át tudnak alakulni, hogy testen
kívüli élményeik lehetnek. Azokban a közlésekben, amelyeket élményeikről adhatnak, benne
van az, ami megoldhatja a lélek rejtélyeit.
A testen kívüli élmény egészen más jellegű, mint a testen belüli. Ezt éppen az az ítélet
mutatja meg, amelyet a leírt élményről akkor alkothatunk, amikor utána ismét a megszokott
éber lelki állapotba jutunk és élményünkre való emlékezésünk elevenen és elég világosan
létrejött. - A lélek úgy érzi, hogy fizikai teste el van választva a világtól, úgy észleli, mint
valamit, ami csak hozzá tartozik. Nem így van ez azzal, amit testén kívül él át az ember
önmagában és önmagán. Itt úgy érzi az ember, hogy össze van kötve mindazzal, amit
külvilágnak nevezhet. Ami környezetünkben van, azt éppúgy összekapcsolva érezzük
magunkkal, mint az érzékek világában a kezünket. Itt a külvilág nem közömbös a benső lelki
világ iránt. Az ember teljesen úgy érzi, hogy összenőtt, egybeszövődött azzal, amit itt
világnak nevezhet. Hatásai észlelhetően átjárják lényünket. Nincs éles határ a külvilág és
belvilágunk között. A külvilágból hozzátartozik a szemlélő lélekhez egész környezete, mint

10
ahogy fizikai fejünkhöz két kezünk hozzátartozik. Ennek ellenére úgy beszélhetünk ennek a
külvilágnak egy részéről, mint ami inkább tartozik lényünkhöz, mint környezetünk többi
része, épp úgy, mint ahogy kezünkhöz és lábunkhoz viszonyítva fejünket önálló tagunknak
tekintjük.
A lélek az érzékelhető külvilág egy darabját testének nevezi. A testen kívül átélő lélek
épp így önmagához tartozónak tekintheti a fizikailag nem érzékelhető világ egy részét. Ha az
ember eljut odáig, hogy megfigyelje ezt az érzékek világán túli, számára hozzáférhetővé vált
területet, akkor azt mondhatja, hogy egy érzékekkel nem észlelhető test tartozik hozzá. Ezt a
testet elemi- vagy étertestnek nevezhetjük. Itt azonban az éter szónál nem szabad
belevonnunk képzetünkbe a fizikában éternek nevezett finom anyag fogalmát.
Mint ahogy az ember és természeti külvilága viszonyának puszta megfontolása elvezet a
fizikai test olyan képzetéhez, mely megfelel a tényeknek, lelki vándorutunk olyan területekre
vezet, amelyeket fizikai testünkön kívül láthatunk meg, és elvezet elemi- vagy étertestünk,
vagy formáló-erő testünk megismeréséhez.

11
 3. Meditáció

A meditáló megpróbál képzetet alkotni az elemi világ szellemi látással való

megismeréséről

Ha nem fizikai testünkkel, hanem azon kívül, elemi testünkkel (étertestünkkel) észlelünk,
olyan világot élünk át, amely érzéki észleléssel és a mindennapi értelem gondolkodásával
nem ismerhető meg. Ha ezt a világot valami olyanhoz akarjuk hasonlítani, ami mindennapi
élményeinkhez tartozik, akkor az emlékek, az emlékképzetek világa kínálkozik erre a célra.
Ahogyan az emlékek merülnek fel a lélek belsejéből, ugyanúgy merülnek fel az étertest
érzékfeletti élményei is. A lélek tudja az emlékképről, hogy ez egy korábbi élményére
vonatkozik, amelyet az érzékek világában élt át. Az érzékfeletti képzet is vonatkozik
valamire. Az emlékképzet saját mivoltánál fogva úgy jelentkezik, hogy nem tarthatjuk puszta
fantáziaképnek, és ugyanígy van ez az érzékfeletti képzettel is. Lelki átélésből bontakozik ki,
de azonnal úgy nyilatkozik meg, mint egy benső élmény, amely valami külsőre vonatkozik.
Az emlékképzetben olyan valami jelenik meg a lélekben, amit átéltünk. Az érzékfeletti
képzetben pedig az érzékfeletti világban valamikor valahol meglévő dolgok válnak belső lelki
élménnyé. Magából az érzékfeletti képzetek mivoltából kitűnik, hogy úgy tekinthetők, mint az
érzékfeletti világból származó, belsőleg megnyilvánuló közlések.
Hogy ily módon milyen messzire jutunk élményeinkkel az érzékfeletti világban, az attól
függ, hogy mennyi energiát fordítunk lelki életünk megerősítésére. De akár csak arról
nyerünk fogalmat, hogy egy növény nem pusztán abból áll, amit az érzékek világában
észlelünk belőle, akár az egész Földről nyerünk hasonló fogalmat, mindkettő az érzékfeletti
élményeknek ugyanahhoz a területéhez tartozik. Ha egy olyan ember, aki megszerezte azt a
képességet, hogy fizikai testén kívül is tud észlelni, megfigyel egy növényt, akkor azon kívül,
amit érzékei mutatnak, egy finom alakzatot is észlelhet, amely az egész növényt teljesen
áthatja. Ez az alakzat úgy mutatkozik meg számára, mint egy erőlény és ebben az
erőlényben azt látja, ami a fizikai világ anyagaiból és erőiből a növényt kialakítja, s ami a
nedvkeringést működteti. Ha használható - bár nem egészen találó - hasonlattal akar élni,
azt mondhatja: van valami a növényben, ami nedvkeringését úgy működteti, mint ahogy
saját lelkem a karomat felemeli. Látja a növény benső lényét. És el kell ismernie, hogy a
növénynek ez a benső mivolta önállósággal rendelkezik azzal szemben, amit érzékeink
látnak a növényből. Azt is el kell ismernie, hogy a növénynek ez a benső része előbb
megvolt, mint az érzékelhető növény. Eljut oda, hogy érzékfeletti látással megfigyelje,
hogyan nő és hervad el egy virág, hogyan csirázik ki és hogyan lesz ebből új növény. Az
érzékfeletti erő-alakzat akkor a leghatalmasabb, ha a növény csiráját figyeljük meg. Itt az
érzékelhető lény bizonyos szempontból jelentéktelen, az érzékfeletti ezzel szemben
sokszorosan tagolt. Minden benne van, ami az érzékfeletti világból a növény felépítésében
és növekedésében közreműködik. - Az egész Föld érzékfeletti megfigyelésénél olyan
erőlény mutatkozik, amelyről egészen biztosan tudhatjuk, hogy már megvolt, mielőtt mindaz
létrejött volna, ami a Földön és a Földben érzékeinkkel észlelhető. Ezen az úton eljutunk
oda, hogy átéljük az előttünk lévő érzékfeletti erőket, amelyek az ősrégi időkben a Föld
létrejöttén közreműködtek. Amit így átélünk, azt éppúgy a növény és a Föld éterikus vagy
elemi alaplényének vagy étertestének nevezhetjük, mint ahogy azt a testünket, amelyet
fizikai testünkön kívül észlelünk, saját elemi- vagy étertestünknek nevezzük.

12
 Már az érzékfeletti megfigyelőképesség kezdetén észreveszi az ember, hogy a fizikai
világ bizonyos dolgaihoz és folyamataihoz érzékelhető tulajdonságaikon kívül ilyen elemi
alaplények is hozzátartoznak. Ilyenkor a növény vagy a Föld étertestéről van szó. De az így
megfigyelt elementáris lények egyáltalán nem az egyedüliek, amelyek az érzékfeletti átélés
számára megmutatkoznak. A növény étertestéről azt mondjuk, hogy a fizikai világ anyagait
és erőit alakítja, s ezáltal egy érzékelhető testben éli ki magát. De olyan lényeket is
megfigyelhetünk, akik elemi létet élnek anélkül, hogy érzékelhető testben élnék ki magukat.
Az érzékfeletti megfigyelés számára tehát tisztán elemi lények is megmutatkoznak. Nemcsak
pluszként él át valamit az ember, ami a fizikai világhoz kapcsolódik, hanem egy olyan világot
él át, amelyen belül a fizikai világ úgy mutatkozik meg, mint úszó jégdarabok a vízben. Aki
csak a jeget tudná látni, a vizet nem, annak számára lehetséges volna, hogy csak a jeget
ismerje el valóságnak, a vizet nem. Aki csak ahhoz akarja magát tartani, ami az érzékek
útján nyilvánul meg, az tagadja az érzékfeletti világot, amelyen belül az érzékelhető világ
annak részeként jelenik meg, mint ahogy a vízben lévő jégdarabok az egész víztömeg részét
képezik.
Azt tapasztaljuk, hogy azok, akik érzékfeletti megfigyelésekre képesek, azt, amit látnak,
az érzékek útján nyert érzetekre vonatkozó kifejezésekkel írják le. A fizikai világ valamely
lényének elemi testét, vagy egy tisztán elementáris lényt pl. úgy írnak le esetleg, hogy azt
mondják: önmagában zárt, sokféle színű fénytestként nyilatkozik meg. Színekben villan fel,
csillog vagy világít, és tudjuk róla, hogy ez a szín- vagy fényjelenség az életmegnyilvánulása.
Az, amiről a megfigyelő itt beszél, teljes mértékben láthatatlan. A megfigyelő tudatában van
annak, hogy ahhoz, amit észlel, a fény- vagy színképnek csak annyi köze van, mint amennyi
köze van egy írásnak, amely egy tényt közöl, magához a tényhez. De nem arról van szó,
hogy valami érzékfelettit önkényesen az érzékek útján nyert érzetek képzeteivel fejez ki,
hanem a megfigyelés alatt valóban olyan élménye van, amely hasonló az érzékszervi
benyomáshoz. Ez azért van, mert az érzékfeletti átélés közben nem vált teljesen szabaddá
fizikai testétől. Ez továbbra is együtt él az étertesttel és az érzékfeletti élményt érzéki
formába öltözteti. Így aztán az ilyen leírásban az elementáris lény valóban úgy mutatkozik
meg, mint érzékszervi benyomások víziószerű vagy fantasztikus összeállítása. De bár ilyen
a leírás, mégis hűen adja vissza az élményt. A megfigyelő azt írja le, amit látott. A hiba, amit
elkövethet, nem az, hogy a képet olyannak írja le, amilyen. Csak akkor követ el hibát, ha a
képet tartja valóságnak és nem azt, amire a kép - mint a neki megfelelő valóságra - utal.
Az olyan ember, aki soha sem észlelt színeket - a vakon született - ha megszerzi a
megfelelő képességet, nem úgy fogja az elementáris lényeket leírni, hogy színjelenségként
villannak fel. A számára megszokott érzetek képzeteiből fogja kifejezéseit választani. Azok
számára azonban, akik fizikai szemükkel látnak, igen megfelelő az a kifejezés, hogy
„felvillant egy fényalakzat”. Ennek alapján el tudják képzelni, hogy az elemi világ
megfigyelője mit látott. S ez nemcsak azokra a közlésekre vonatkozik, melyeket egy szellemi
látó a nem szellemi látónak tesz (szellemi látónak nevezzük azt az embert, aki étertestével
tud megfigyelni), hanem a szellemi látók egymás közti közléseire is. A fizikai világban az
ember fizikai testében él, és az érzékfeletti megfigyeléseit is az érzékelt benyomásoknak
megfelelő formákba öltözteti. Ezért a földi élet folyamán egészen használható módja a
közlésnek, ha az érzékfeletti megfigyeléseket az általuk keltett érzékszervi képekkel fejezik
ki.
Az a fontos, hogy annak lelkében, aki az ilyen közlést hallja, olyan élmény jöjjön létre,
amely helyes viszonyban áll a szóban forgó ténnyel. Az érzékek világából vett képek csak
arra valók, hogy általuk valamit át lehessen élni. Úgy, ahogy megjelennek, nem fordulhatnak

13
elő az érzékek világában. Éppen ez a különös sajátosságuk, és ezért hívnak elő olyan
élményeket, amelyek semmi érzékelhetőre sem vonatkoznak.
A szellemi látás kezdetén nehezen tud szabadulni az ember attól, hogy az érzékek
világából vett képekben fejezze ki magát. Képessége fejlődésével azonban egyre inkább
szükségét érzi, hogy a látottak közlésére önkényesebben válassza meg eszközeit. Ilyenkor
azonban arra van szükség, hogy a használt jeleket először megmagyarázzák. Minél inkább
megkívánja a kor kultúrája, hogy az érzékfeletti ismeretek általánossá váljanak, annál inkább
szükségessé válik majd, hogy ezeket az ismereteket a fizikai világ mindennapi életéből vett
kifejezésekkel közöljék.
Az érzékfeletti élmények felléphetnek úgy, hogy bizonyos időpontokban megjelennek.
Elfogják az embert, akinek ilyenkor alkalma van személyes tapasztalatai alapján megtudni
valamit az érzékfeletti világról olyan mértékben, amennyire - gyakrabban vagy kevésbé
gyakran - abban a kegyelemben részesül, hogy az érzékfeletti világ bevilágít mindennapi
lelki életébe. A magasabb rendű képesség azonban abban áll, hogy mindennapi lelki
életéből kiindulva az ember akaratától függően tudjon érzékfeletti megfigyeléseket tenni.
Ehhez a képességhez általában úgy juthatunk el, ha energikusan folytatjuk lelki életünk
benső erősítését. De sok függ egy bizonyos lelki beállítottság megszerzésétől is. Az
érzékfeletti világgal szemben nyugodt, higgadt (gelassen) magatartásra van szükség. Olyan
magatartásra, amely egyaránt távol áll a minél több és minél világosabb élmény iránti égő
vágytól - és a szellemi világ iránti érdektelenségtől. Az égő vágy úgy hat, hogy a testen kívüli
látás elé szétterít valamit, mint egy láthatatlan ködöt. Érdektelenség esetén az érzékfeletti
dolgok megnyilvánulnak, de az ember nem veszi őket észre. Ez az érdektelenség néha
egészen különös formában jut kifejezésre. Vannak, akik a legbecsületesebb módon
törekednek a szellemi látás élményeire, de előre egészen határozott képzeteket alkotnak
maguknak arról, hogy milyennek kell ezeknek lenniük ahhoz, hogy valódiaknak ismerjék el
őket. Ezután jönnek a valódi élmények, de elsuhannak anélkül, hogy felfigyelnének rájuk,
mert nem olyanok, amilyennek elképzelésük szerint lenniük kellene.
Az akaratunktól függően előidézett szellemi látás esetében a lelki tevékenység folyamán
eljön egyszer az a pillanat, amikor tudja az ember, hogy lelke most valami olyat él át, amit
azelőtt nem élt át. Nem valamilyen határozott élményről van szó, hanem egy általános
érzésről, hogy nem a fizikai külvilággal állunk szemben, nem abban vagyunk, de nem is
önmagunkban, mint mindennapi lelki életünk folyamán. A külső és belső átélés egybefolyik
egy olyan életérzésbe, ami eddig ismeretlen volt a lélek számára, és amiről tudja, hogy nem
volna lehetséges, ha csak érzékszerveivel élne a külvilágban, vagy ha csak mindennapi
érzetei és emlékképzetei közepette élne. Később azután úgy érzi az ember, hogy ebbe a
lelki állapotba behatol valami egy eddig ismeretlen világból. De nem jut el odáig, hogy
képzete legyen erről az ismeretlen világról. Átéli, de nem tud róla képzetet alkotni. Ellenben
olyan érzés vesz rajta erőt, mintha fizikai teste volna az akadálya annak, hogy képzetet
alkosson arról, ami lelkébe behatol. Ha a lelki erőfeszítéseket kitartóan folytatja, egy idő
múlva úgy fogja érezni, hogy legyőzte testének ellenállását. A fizikai értelem, mint eszköz
eddig csak arra volt alkalmas, hogy a fizikai világ élményeire vonatkozó képzeteket
alkosson. Eleinte nem képes képzetté emelni azt, ami az érzékfeletti világból akar
megnyilvánulni. Előbb meg kell munkálni, hogy erre képes legyen. Éppen úgy, mint ahogy a
gyermek körül ott van a külvilág, értelmét azonban csak a külvilágból nyert élmények készítik
elő arra, hogy képzeteket tudjon alkotni róla, rendszerint arra is képtelen az ember, hogy az
érzékfeletti világot elképzelje. A szellemi látó előrehaladása során ugyanazt teszi értelmével
magasabb fokon, mint ami a gyermekben végbemegy. Erőteljessé tett gondolataival hat

14
értelmére, mint eszközre. Ez fokozatosan átformálja értelmét, alkalmassá teszi arra, hogy az
érzékfeletti világot képzetvilágába felvegye. Az ember érzi, hogy lelki tevékenységével
formálóan hat testére. A test először a lelki élettel szemben kifejtett erős nyomás formájában
jelentkezik; az ember úgy érzi magában, mint egy idegen testet. Azután észreveszi az
ember, hogy teste egyre inkább alkalmazkodik a lélek élményeihez. Végül már nem érzi
testét, hanem helyette ott áll előtte az érzékfeletti világ, mint ahogy nem észleljük szemünket
sem, amellyel a színek világát látjuk. A testnek észlelhetetlenné kell válnia, csak azután
láthatja a lélek az érzékfeletti világot. Ha ilyen módon eljut az ember odáig, hogy lelkét
akaratától függően szellemi látóvá tegye, akkor rendszerint mindig előidézheti ezt az
állapotot, ha egy olyan gondolatra koncentrál, amit különösen erőteljesen át tud élni. Mikor
átadja magát ennek a gondolatnak, ez létrehozza a szellemi látás állapotát. Először még
nem lesz képes rá, hogy bizonyos meghatározott dolgot lásson, amit látni akar. Érzékfeletti
dolgok és folyamatok játszanak bele lelki életébe, amelyekre nem volt elkészülve, nem
pontosan ezeket akarta létrehívni. További belső erőfeszítések útján azonban eljut oda az
ember, hogy szellemi tekintetét azokra a dolgokra irányíthatja, amelyeket meg akar ismerni. -
Mint ahogy egy elfelejtett élményt úgy próbál felidézni az ember, hogy egy rokon élményt
idéz fel, a szellemi látó is kiindulhat egy olyan élményből, amelyről jogosan hiheti, hogy a
keresettel kapcsolatban áll. Ha intenzíven átadja magát az ismert élménynek, akkor
hosszabb-rövidebb idő után megjelenik az is, amit át akar élni. Általában nem szabad
figyelmen kívül hagyni, hogy a szellemi látó számára a kedvező pillanat nyugodt kivárása a
legnagyobb érték.
Semmit sem szabad erőltetni. Ha a kívánt élmény nem következik be, legjobb, ha
egyelőre lemond róla, és egy másik időpontban teremti meg rá ismét az alkalmat. Az emberi
megismerő apparátusnak nyugodtan meg kell érnie bizonyos élményekre. Akinek nincs
türelme ezt az érlelődést kivárni, annak megfigyelései helytelenek vagy pontatlanok lesznek.

15
 4. Meditáció

A meditáló megpróbál képzetet alkotni a Küszöb Őréről

Amikor a lélek megszerezte azt a képességet, hogy fizikai testén kívül is megfigyeléseket
tud végezni, bizonyos nehézségek léphetnek fel érzelmi életében. Esetleg úgy érzi, hogy
kénytelen önmagával szemben egészen más álláspontra helyezkedni, mint eddig tette. A
fizikai világgal úgy állt szemben, hogy azt külvilágnak tekintette, belső élményeit pedig
sajátjának. Az érzékfeletti külvilághoz nem viszonyulhat így. Amint észlelte ezt a külvilágot,
bizonyos mértékben egybefolyik vele, nem tudja magát elválasztva elképzelni tőle, mint a
fizikai külvilágtól. Ezáltal mindaz, amit az érzékfeletti külvilággal szemben saját belvilágának
nevezhet, bizonyos sajátságot ölt fel, amit eleinte nehéz összekapcsolni a bensőségesség
fogalmával. Már nem mondhatja, hogy „én gondolkodom”, „én érzek”, „megvannak saját
gondolataim, én alakítom őket”. Kénytelen azt mondani, hogy „valami gondolkozik bennem”,
„valami érzéseket villant fel bennem”, „valami alakítja gondolataimat, úgy hogy azok egy
pontosan meghatározott módon lépnek fel és jelennek meg tudatomban”.
Rendkívül nyomasztó lehet ez az érzés abban az esetben, ha az érzékfeletti élmény
olyan jellegű, hogy bizonyosan tudjuk, valóságot élünk át, nem adjuk át magunkat semmiféle
fantáziálásnak vagy illúziónak. Ahogy ez az érzés fellép, azt mutatja, hogy az érzékfeletti
világ akarja önmagát átérezni, elgondolni, de valami akadályozza abban, amit létre akar
hozni. Ugyanakkor az az érzésünk támad, hogy az, ami lelkünkbe be akar törni, az igaz
valóság és egyedül csak ez tud felvilágosítást adni mindarról, amit eddig valóságként
átéltünk. Azt is érezzük, hogy az érzékfeletti valóság a lélek számára eddig ismert valóságot
értékben mérhetetlenül túlszárnyalja. Ebben az érzésben azért van valami nyomasztó, mert
eljuttat ahhoz a gondolathoz, hogy a következő lépést, amely előtt állunk, akarnunk kell
megtenni. Mindaz, amivé belső élményeink folytán váltunk, megkívánja, hogy ezt a lépést
megtegyük. Úgy éreznénk, mintha megtagadnánk önmagunkat, sőt mintha
megsemmisítenénk önmagunkat, ha nem tennénk meg ezt a lépést. És mégis felléphet az
az érzésünk, hogy nem tudjuk megtenni, vagy ha megpróbáljuk úgy, ahogy tudjuk, csak
tökéletlenül sikerül.
Mindez a következő képzetté alakul: a lélek jelenlegi mivoltában olyan feladat előtt áll,
amellyel nem tud megbirkózni, mert az érzékfeletti külvilág jelenlegi állapotában nem
hajlandó őt befogadni, nem akarja magában megtűrni. Így a lélek oda jut, hogy ellentétben
érzi magát az érzékfeletti világgal; azt kell mondja magának: nem vagy olyan, hogy egybe
tudjál áradni ezzel a világgal. Pedig csak ez tudja megmutatni neked az igaz valóságot és
azt, hogy te magad milyen viszonyban állsz ezzel az igaz valósággal; tehát elzártad magad
az igazság valódi megfigyelésétől. Ez az érzés olyan tapasztalatot jelent, amely saját lelkünk
értékelése szempontjából egyre döntőbbé válik. Érezzük, hogy egész életünkkel egy tévedés
kellős közepében állunk. Ez a tévedés azonban különbözik a többi tévedéstől. Ez utóbbiakat
elgondoljuk, az előbbit éljük. A gondolati tévedést kiküszöböljük, ha a helytelen gondolat
helyébe a helyeset tesszük. Az átélt tévedés magának a lelki életnek vált részévé; mi
magunk vagyunk a tévedés; nem lehet egyszerűen kijavítani, mert gondolkodhatunk,
ahogy akarunk, a tévedés fennáll, a valóság része, mégpedig saját valóságunk része. Az
ilyen élményben van valami megsemmisítő saját mivoltunk számára. Fájdalmasan érezzük,
hogy bensőnket visszalöki mindaz, ami után sóvárgunk. Ez a fájdalom, amit lelki

16
vándorutunk bizonyos fokán érzünk, messze felülmúl minden olyan fájdalmat, amit az
érzékek világában érezhetünk. Ezért felülmúlhatja mindazt, amivel eddigi lelki életünk révén
meg tudunk birkózni. Egészen el tudja kábítani az embert. Szorongva áll a lélek az előtt a
kérdés előtt, hogy honnan vegye az erőt ahhoz, hogy elviselje, amit rámértek? És ezt az erőt
saját életén belül kell megtalálnia. Abban áll, amit belső bátorságnak, belső
félelemnélküliségnek nevezünk.
Hogy tovább jussunk lelki vándorutunkon, arra van szükség, hogy élményeink
elviselésére bensőnkben ilyen erők támadjanak, amelyek aztán olyan mértékű belső
bátorságot és félelemnélküliséget adnak, amilyenre fizikai testünkön belül nem volt
szükségünk. Az ilyen erőket a valódi önmegismerés szüli. Alapjában véve csak ezen a fokon
látjuk be, hogy valójában milyen keveset tudtunk eddig önmagunkról. Átadtuk magunkat
önmagunk benső átélésének anélkül, hogy úgy szemléltük volna magunkat, mint ahogyan a
külvilág egy részét szemléljük. Azok a lépések azonban, amelyek elvezetnek a testen kívüli
átélések képességéhez, különleges eszközökkel is ellátnak az önmegismeréshez.
Megtanuljuk magunkat egy bizonyos szempontból megfigyelni, ami csak akkor lehetséges,
ha fizikai testünkön kívül vagyunk. A leirt nyomasztó érzés maga már a valódi önismeret
kezdete. Annak átélése, hogy a külvilághoz való viszonyunk tévedés, már olyannak mutatja
saját lelki mivoltunkat, amilyen valóban.
Az emberi lélek természetében rejlik, hogy fájdalmasan érinti, ha ilyesmit tud meg
magáról. Csak amikor ezt a fájdalmat érezzük, akkor tudjuk meg, milyen erős bennünk az a
magától értetődő vágy, hogy magunkat, mint embert, úgy ahogy vagyunk, értékesnek,
jelentősnek tarthassuk. Ez csúnyának tűnhet, hogy így van, de őszintén szembe kell
néznünk sajátmagunk csúfságával. Éppen azért nem láttuk eddig ezt a csúfságot, mert
tudatunkkal eddig sohasem hatoltunk be igazán saját lényünkbe. Csak egy ilyen pillanatban
veszi észre az ember, mennyire szereti önmagában azt, amit most kénytelen csúnyának
látni. Egész nagyságában megmutatkozik az önszeretet ereje. S ugyanakkor az is
megmutatkozik, milyen kevés hajlandóság van bennünk arra, hogy megszabaduljunk ettől az
önszeretettől. Már az olyan lelki tulajdonságokkal kapcsolatban is jókora nehézségek
mutatkoznak, amelyek a mindennapi életben, a más emberekkel való kapcsolatunkban
jönnek számításba. A valódi önismeret révén megtudjuk pl., hogy valaki iránt, akiről
eddig azt hittük, hogy jóindulattal viseltetünk iránta, lelkünk mélyén rejtett irigység,
gyűlölet vagy valami hasonló lakozik. Megtudjuk, hogy ezek az eddig napfényre nem
derült érzések egyszer egészen bizonyosan meg akarnak majd nyilvánulni. És rájövünk,
hogy egészen felületes dolog volna így gondolkodni: most már felismerted, hogy hogyan áll
a dolog, irtsd ki tehát magadból az irigységet, a gyűlöletet. Felfedezzük, hogy egy ilyen
gondolat mellett még nagyon is gyengének mutatkozunk, mikor a gyűlölet kielégítésére, az
irigység kiélésére irányuló ösztön elemi erővel tör fel lelkünkből. Az ilyen különleges
önmegismerés az egyes embereknél lelki mivoltuk jellege szerint lép fel. Akkor jelenik meg,
amikor az ember eljut a fizikai testén kívüli élményekhez, mert ekkor önismerete
valóságossá válik, már nem zavarja az a vágy, hogy ilyennek vagy olyannak találja magát,
amilyen csak szeretne lenni.
Az önmagunkról szerzett ilyen különleges megismerések fájdalmasak, nyomasztóak a
lélek számára, de nem kerülheti el őket az, aki meg akarja szerezni azt a képességet, hogy
testen kívüli élményei legyenek. Mert szükségszerűen fellépnek annak az egészen
különleges viszonynak a következtében, amelybe saját lelkével szemben helyezkednie kell.
Az általános emberi önmegismeréshez a legnagyobb lelki erőkre van szükség. Olyan
szemszögből figyeljük meg magunkat, amely kívül esik eddigi lelki életünkön. Így szólunk

17
önmagunkhoz: a világ dolgait és folyamatait emberi lényed mivolta szerint megfigyelted és
megítélted. Próbáld meg egyszer elképzelni, hogy nem tudnád őket így megfigyelni és
megítélni. Akkor egyáltalán nem volnál az, ami vagy. Nem volnának belső élményeid. Te
magad nem volnál más, mint egy nagy semmi. Nemcsak annak az embernek kell így szólnia
magához, aki a mindennapi életet él és csak ritkán gondolkozik el a világon és az életen,
hanem minden tudósnak és filozófusnak is. Mert a filozófia sem más, mint a világnak az
emberi lelki élet tulajdonságai alapján való megfigyelése és megítélése. Az ilyen megítélés
azonban nem folyhat egybe az érzékfeletti külvilággal. Ezt visszautasítja, s ezzel mindent
visszautasít, amik eddig voltunk. Az ember úgy tekint vissza egész lelkére, „én”-jére,
mint valamire, amit le kell vetnie, ha be akar lépni az érzékfeletti világba. - Az ember
azonban nem tud mást tenni, mint hogy ezt az „ént” tartsa tulajdonképpeni lényének, amíg
be nem lép az érzékfeletti világba. Kénytelen ebben látni az ember igazi lényét. Kénytelen
így gondolkodni: ezzel az énemmel kell képzeteket alkotnom a világról; nem szabad
elveszítenem ezt az énemet, ha nem akarok, mint lény, magam is elveszni. A legerősebb
ösztön hajtja, hogy énjét mindenütt óvja, nehogy elveszítse a talajt a lába alól. Amit így a
lélek a mindennapi életben jogosan érez, azt nem szabad többé éreznie, amint belép az
érzékfeletti külvilágba. Egy olyan küszöbön kell áthaladnia, amelynél nemcsak egy s más
értékes dolgot kell hátrahagynia, ami birtokában volt, hanem mindazt, ami eddig ő maga volt.
Képesnek kell lennie arra, hogy így szóljon önmagához: amit eddig a legnagyobb
igazságnak tartottál, arról most a küszöb másik oldalán azt is el kell tudnod fogadni,
hogy a legnagyobb tévedésnek mutatkozzék meg.
Ettől a követelménytől visszariadhat a lélek. Amit tennie kellene, arról úgy érezheti, hogy
az saját lényének oly nagymértékű odaadása, semmissé nyilvánítása volna, hogy az említett
küszöbön többé-kevésbé bevallja magának: képtelen ennek a követelménynek megfelelni.
Ez a beismerés a legkülönfélébb formákat öltheti. Felléphet teljesen ösztönösen és az előtt,
aki ennek értelmében gondolkodik és cselekszik, egészen másnak tűnhet, mint ami
valójában. Pl. mélységes ellenszenvet érez minden érzékfeletti igazság iránt. Esetleg
ábrándoknak, fantazmagóriáknak tartja őket. Ez azért van, mert lelkének ismeretlen
mélységeiben titkos félelem él benne ezek iránt az igazságok iránt. Úgy érzi, hogy csak
azzal tud élni, amit az érzékek és az értelem ítélete nyilatkoztatnak meg. Ezért kerüli, hogy
eljusson az érzékfeletti világ küszöbéhez. Ezt azonban úgy tünteti fel önmaga előtt, hogy azt
mondja: ami állítólag e mögött a küszöb mögött van, az az értelemmel és a tudománnyal
szemben tarthatatlan. Persze csak arról van szó, hogy szereti az értelmet és a tudományt
olyannak, amilyennek ismeri őket, mert énjéhez kötődnek. Ez egyik általános emberi formája
az önszeretetnek. Ezt azonban nem vihetjük magunkkal az érzékfeletti világba.
De az is megtörténhet, hogy az ember túljut ezen az ösztönszerű megtorpanáson a
küszöb előtt. Tudatosan a küszöb elé lép, azután visszafordul, mert félelmet érez attól, ami
előtt áll. Ez esetben nem fogja tudni könnyen eltörölni azokat a hatásokat, amelyek azáltal,
hogy a küszöb elé lépett, mindennapi lelki életében mutatkoznak, és abban rejlenek, hogy
tehetetlenségét, amit akkor érzett, kiterjesztik egész lelki mivoltára.
Aminek meg kell történnie, az abban áll, hogy az embernek képesnek kell tennie magát
arra, hogy amikor belép az érzékfeletti világba, megváljon attól, amit mindennapi életében a
legnagyobb igazságnak érez, és arra rendezkedjék be, hogy a dolgokat másként érezze át
és másként ítélje meg. Azt azonban tudnia kell, hogy amikor ismét a fizikai világgal áll
szemben, akkor ismét az erre a világra érvényes módon kell éreznie és ítélnie. Nemcsak azt
kell megtanulnia, hogy két világban éljen, hanem azt is, hogy a két világban egészen
különböző módon éljen. Azért, mert egy másik világban más módon kénytelen élni, még nem

18
szabad, hogy ez befolyásolja az érzékek és az értelem világában való mindennapi benne
éléshez szükséges egészséges ítéletét.
Az ilyen állásfoglalás nehezére esik az emberi lénynek. Csak lelki életének további
energikus és türelmes erősítésével szerzi meg hozzá a képességet. Aki részesült a küszöb
élményben, az úgy érzi, hogy a mindennapi emberi lelki élet számára jótétemény, hogy nem
vezetik el eddig a küszöbig. A benne fellépő érzések olyanok, hogy képtelen mást gondolni,
mint azt, hogy ez a jótétemény egy lényszerű erőtől származik, amely megvédi az embert
attól a veszélytől, hogy átélje a küszöbnél az önmegsemmisítés rémségeit. – A mögött a
külvilág mögött, amely a mindennapi élet számára adva van, egy másik világ van. Küszöbe
előtt szigorú őr áll, aki nem engedi, hogy az ember bármit is megtudjon az érzékfeletti világ
törvényeiről. Mert még mindig könnyebb erről a világról a kétséget, a bizonytalanságot
elviselni, mint látni azt, hogy mit kell hátrahagynunk, ha ide be akarunk lépni.
Az ember védve van a leirt élményektől mindaddig, amíg maga nem lép a küszöb elé.
Az, hogy meghallgatja élményeikről azoknak az elbeszélését, akik ráléptek a küszöbre, vagy
átlépték a küszöböt, nem változtat semmit védettségén. Inkább jó szolgálatot tehet neki az
ilyen élmények meghallgatása, mikor közeledik a küszöbhöz. Mint sok más esetben, itt is az
a helyzet, hogy jobban végrehajtja az ember azt, amiről előre képzetet tud alkotni, mint azt,
amiről nem tud. Azon azonban, amit az érzékfeletti világba vándorlónak önismeretben kell
nyernie, az ilyen előzetes tudás semmit sem változtat. Ezért nem felel meg a tényeknek, ha
néhány szellemi látó, vagy a szellemi látás mibenlétével tisztában lévő személy azt állítja,
hogy ilyen dolgokról egyáltalán nem kell olyan emberek körében beszélni, akik nem állnak
közvetlenül az előtt az elhatározás előtt, hogy maguk is belépjenek a szellemi világba. Olyan
korban élünk, amelyben az embereknek egyre inkább meg kell ismerkedniük az érzékfeletti
világ mivoltával, ha lelkileg meg akarnak tudni birkózni az élet követelményeivel. Az
érzékfeletti - és ezzel együtt a Küszöb Őréről szóló - ismeretek elterjesztése a jelen és
a legközelebbi jövő feladatai közé tartozik.

19
 5. Meditáció

A meditáló megpróbál képzetet alkotni az asztráltestről

Amikor az ember étertestével egy érzékfeletti külvilágot él át, ettől kevésbé van elzárva,
mint fizikai környezetétől, amelyet fizikai testével él át. Ennek ellenére olyan viszonyban áll
ezzel az érzékfeletti külvilággal, hogy az elemi világ bizonyos szubsztanciáit, mint külön
elemi testét, összekapcsolta önmagával éppen úgy, mint ahogy a fizikai külvilág anyagait és
erőit is magán hordja fizikai testében. Hogy ez így van, azt észrevesszük, ha fizikai
testünkön kívül tájékozódni akarunk az érzékfeletti világban. Előfordulhat, hogy előttünk áll
az érzékfeletti világ valamely ténye vagy lénye. Ott lehet, láthatjuk, de nem tudjuk, hogy mi
az. Ha elég erősek vagyunk, elűzhetjük, de csak úgy, hogy erősen rágondolunk valamire a
fizikai világban, s ezáltal visszahelyezzük magunkat ebbe a világba. Azt azonban nem tudjuk
megtenni, hogy ott maradunk az érzékfeletti világban és a látott tényt vagy lényt másokkal
hasonlítjuk össze. Pedig csak ezáltal tudnánk tájékozódni arról, hogy mit jelent az, amit
látunk. Az érzékfeletti világ látása tehát arra korlátozódhat, hogy egyes részleteket észlelünk,
de nem tudunk szabadon mozogni egyiktől a másikig. Úgy érezzük, hogy fogva tartanak az
egyes részletek.
Kereshetjük ennek a korlátozásnak az okát. Csak akkor találjuk meg, ha további belső
fejlődéssel, amely lelki életünket még erősebbé teszi, odáig jutunk, hogy egy bizonyos
esetben már nincs meg ez a korlátozás. Ekkor észrevesszük, hogy saját lelkünkben van az
oka annak, hogy az egyik látott dologtól nem tudunk egy másikhoz eljutni. Megtudjuk, hogy
az érzékfeletti világ látása abban is különbözik az érzékelhető világ észlelésétől, hogy pl. ez
utóbbiban mindent láthatunk, ami látható, ha szemünk jól működik. Ha az egyik dolgot látjuk,
ugyanazzal a szemünkkel a másikat is láthatjuk. Nem így van ez az érzékfeletti világban. Az
ember kifejlesztheti étertestének érzékfeletti megfigyelő szervét úgy, hogy ezt vagy azt a
tényt át tudja élni. Ha egy másikat akar látni, akkor erre szolgáló szervét megint külön ki kell
képeznie. Az ilyen kiképzéssel kapcsolatban olyan érzésünk van, mintha érzékszervünk
felébredne az érzékfeletti világ bizonyos része számára. Úgy érezzük, mintha étertestünk az
érzékfeletti világgal szemben bizonyos fajta alvás állapotában volna és annak minden egyes
részlete számára külön fel kellene ébreszteni. Valóban beszélhetünk alvásról és ébrenlétről
az elemi világban, csakhogy ebben a világban az alvás és ébrenlét nem váltakozó állapotok,
mint fizikai világbeli életünkben. Itt az emberben egyidejűleg meglévő állapotok. Éterteste
alszik mindaddig, amíg az ember meg nem szerezte azt a képességet, hogy átéljen valamit
ezzel a testével. Az ember mindig magán hordja ezt a testét, de alvó állapotban. Lelki
életünk megerősítésével kezdődik ébredése, de először csak egy része ébred fel. Az ember
egyre inkább beleéli magát az elemi világba, amint egyre többet és többet ébreszt fel saját
elemi mivoltából.
Ehhez az ébresztgetéshez semmi segítséget sem talál a lélek magában az elemi
világban. Bármilyen sok mindent lát is már, az egyik látott dolog nem nyújt segítséget ahhoz,
hogy más valamit is lásson. Szabad mozgáshoz az érzékfeletti világban semmi olyan által
nem juthat a lélek, ami elemi környezetében található. Ha az ember folytatja a lelke
erősítésére irányuló gyakorlatokat, akkor egyre inkább megszerzi a mozgékonyságot egy-
egy területen. Mindezek folytán felfigyel önmagában valamire, ami nem tartozik az elemi
világhoz, de az elemi világ átélése közben fedezi fel magában. Külön lénynek találja magát

20
az érzékfeletti világban, aki úgy tűnik önmagának, mint éterteste irányítója, aki étertestén
uralkodik és ezt a testét fokozatosan érzékfeletti tudatra ébreszti.
Mikor eljut ide az ember, lelkén a mérhetetlen magányosság érzése vesz erőt. Látja,
hogy minden oldalról az elemi világ veszi körül, csak önmagát látja az elemi világ
végtelenségében olyan lénynek, aki sehol sem tud egy magához hasonlót megpillantani. -
Nem arról van szó, hogy a szellemi látás felé való minden fejlődés ehhez a félelmetes
egyedülléthez vezet, de az, aki saját erejéből tudatosan szerzi meg a szükséges lelki erőket,
az eljut ide. Aki pedig tanítóját követi és az lépésről-lépésre vezeti, hogy fejlődésében előre
haladjon, lehet, hogy később, de egy napon annak is tapasztalnia kell, hogy tanítója
önmagára hagyta. Eleinte úgy fogja érezni, hogy tanítója elhagyta és átadta az elemi világ
magányának. Csak később fogja felismerni, hogy tanítója bölcsen járt el vele; önmagára
kellett utalnia, mert önállósága szükségessé vált.
Lelki vándorútjának ezen a fokán úgy érzi magát az ember, mint akit száműztek az elemi
világba. Most azonban tovább léphet, ha belső gyakorlatai révén elegendő lelki erővel
rendelkezik. Lassankint látni kezdi amint - nem az elemi világban, hanem önmagában - egy
új világ bukkan fel, amely nem azonos sem az érzékek világával, sem az elemi világgal. Az
ilyen ember számára egy második érzékfeletti világ csatlakozik az elsőhöz. Ez a második
érzékfeletti világ először teljesen benső világ. Érzi az ember, hogy önmagában hordozza, és
egyedül van vele. Ha ezt az állapotot valamely fizikai világbeli állapothoz akarjuk hasonlítani,
akkor gondoljuk el a következőket: Valaki elvesztette minden kedves hozzátartozóját, már
csak emléküket őrzi lelkében. Számára már csak gondolataiban élnek tovább. - Így van az
ember a második érzékfeletti világgal. Magában hordozza, de tudja, hogy valóságától el van
zárva. Csakhogy annak magának, ami ebből a valóságból a lélekben él, egészen más a
valósága, mint a puszta emlékképzeteknek a fizikai világban. Ez az érzékfeletti világ saját
lelkünkben önálló létet él. Ki akar lelkünkből törni, valami más felé igyekszik. Így tehát érzünk
magunkban egy világot, de úgy érezzük, hogy ez a világ nem akar lelkünkben maradni. Ez
olyan érzést kelt, mintha ennek a világnak minden egyes része szét akarna bennünket
robbantani. Eljuthatunk oda, hogy az egyes részek kiszabadítják magukat - mintha
átszakítanának egy lelki burokszerű valamit - és elmenekülnek lelkünkből. Ilyenkor
szegényebbnek érezzük magunkat mindazzal, ami lelkünkből így kiszakította magát.
Ekkor megtudja az ember, hogy hogyan viselkedik az, amit érzékfeletti lelki tartalmából
úgy tud szeretni, hogy önmagáért szereti és nem azért, mert saját lelkében él. Amit az ember
ilyen módon odaadóan tud szeretni, az nem szakítja el magát a lélektől; ez is kifelé törekszik
a lélekből, de úgyszólván magával viszi a lelket is. Elvezeti oda, ahol ő maga saját
valóságában él. Egy bizonyos fajta egyesülés jön létre valódi lényével, míg eddig az ember
csak ennek a lénynek képmását hordozta magában. Az a szeretet azonban, amelyről itt szó
van, olyan kell, hogy legyen, amilyen az érzékfeletti világban élhető át. A fizikai világban
csak előkészülhettünk az ilyen szeretetre. De ezt tesszük, ha a fizikai világban erőteljessé
tesszük szeretőképességünket. Minél erősebb szeretetre vagyunk képesek az érzékek
világában, annál több marad meg ebből a szeretőképességből az érzékfeletti világ számára.
Ez úgy vonatkozik az érzékfeletti világ egyes részeire, hogy pl. nem juthat el az ember
azokhoz a valóságos lényekhez, akik a fizikai világ növényeivel állnak kapcsolatban, ha a
fizikai világban nem szereti a növényeket. Ilyen dolgokkal kapcsolatban azonban könnyen
tévedhetünk. Előfordulhat, hogy valaki a fizikai világban szeretetlenül megy el a növényvilág
mellett, lelkében azonban, anélkül hogy tudna róla, él egy rejtett vonzódás a növények iránt.
Ilyenkor felébredhet ez a szeretet, mikor belép az érzékfeletti világba.

21
 Éppúgy, mint a szeretettől, más lelki tulajdonságoktól is függhet az érzékfeletti világ
lényeivel való összekapcsolódás. Így pl. a tisztelettől, amit a lélek az érzékfeletti világban
egy lény iránt érezhet, mikor érzi felmerülni önmagában ennek a lénynek képmását. Ezek a
tulajdonságok azonban mindig a belső lelki tulajdonságok közé tartoznak. – Ily módon az
érzékfeletti világnak azokat a lényeit ismerjük meg, amelyekhez a lélek maga nyitja meg az
utat szóban forgó tulajdonságai segítségével. A tájékozódás biztos útja azáltal nyílik meg az
érzékfeletti világban, hogy az ember a lények képmásaihoz való kapcsolata révén teszi
szabaddá az utat magukhoz a lényekhez. A fizikai világban szeret az ember egy lényt,
miután megismerte; a második érzékfeletti világban szeretheti az ember a valósággal való
találkozás előtt annak képmását, mert mielőtt a valósággal találkozna, először a képmása
jelenik meg.
Amit a lélek önmagában ily módon megismer, az nem éterteste. Mert amit megismer, az
az étertesttel annak ébresztőjeként áll szemben. Ez egy lelkünkben lévő lény, amelyet úgy
élünk át, ahogy önmagunkat élnénk át, ha alvás közben nem lennénk öntudatlanok, hanem
tudatosan éreznénk magunkat fizikai testünkön kívül és ébredéskor önmagunkat éreznénk
ébresztőnknek. Így ismer meg a lélek egy benne lévő lényt, a fizikai és éterteste mellett a
harmadikat. Nevezzük ezt a lényt asztráltestnek és ez a szó ne jelöljön egyelőre semmi
mást, mint amit lelki létünkön belül a leírt módon átélünk.

22
 6. Meditáció

A meditáló megpróbál képzetet alkotni az „én-testről” vagy „gondolat-testről”

Az az érzés, hogy fizikai testünkön kívül vagyunk, erősebb akkor, amikor

asztráltestünkben éljük át élményeinket, mint amikor étertesti élményeink vannak. Ez
utóbbiaknál érezzük ugyan, hogy kívül állunk azon a területen, ahol fizikai testünk van, de
élményeink közben fizikai testünket is érezzük. Asztráltestünkben már magát a fizikai testet
is valami külső dolognak érezzük. Az étertestünkbe való átmenetnél olyasvalamit érzünk,
mintha saját lényünk tágulna ki; ezzel szemben amikor asztráltestünkbe éljük bele
magunkat, ez olyan mintha egy másik lénybe ugranánk át. S úgy érezzük, hogy ebbe a
lénybe szellemi lények egész világa hat bele. Az az érzésünk, hogy valamilyen módon
kapcsolatban, sőt esetleg rokonságban is állunk ezekkel a lényekkel. Lassanként
megtanuljuk, hogy milyen viszonyban állnak egymással ezek a lények. Az emberi tudat
számára kiterjed a világ a szellem irányában. Az ember olyan lényeket lát, akiknek
tevékenysége nyomán megtudja, hogy az emberiségfejlődés egymást követő korszakainak
jellegét valóban lények határozzák meg. Ezek a Korszellemek vagy Őserők. Más lényeket is
megismer, kiknek lelki léte úgy folyik, hogy gondolataik egyszersmind működő természeti
erők. Az ember eljut oda, hogy belássa, csak az érzékszervi észlelés számára tűnik úgy,
mintha a természeti erőkkel valóban úgy állna a dolog, ahogyan azt ez az érzékszervi
észlelés hiszi. Megtudja, hogy a valóságban ahol egy természeti erő hat, ott mindenütt egy
lény gondolata jut kifejezésre, mint ahogy egy kézmozdulatban egy emberi lélek jut
kifejezésre. - Mindez nem úgy történik, hogy az ember valamilyen elmélet alapján a
természeti folyamatokhoz mögöttük álló lényeket gondol hozzá; az önmagát asztráltestében
átélő ember olyan fogalommentes, konkrét kapcsolatba kerül ezekkel a lényekkel, mint a
fizikai világban más emberi individuumokkal. - Azok között a lények között, akiknek a
területére így belépünk, bizonyos rangsort találunk, és a magasabb hierarchiák világáról
beszélhetünk. Azokat a lényeket, akiknek a gondolatai az érzékszervi észlelés számára
természeti erőkként nyilvánulnak meg, Formaszellemeknek nevezhetjük.
Annak, hogy ebben a világban élményeink legyenek, előfeltétele, hogy fizikai világbeli
lényünket éppúgy rajtunk kívül állónak érezzük, mint ahogy fizikai létünkben egy növényt
rajtunk kívül álló lénynek tekintünk. - Az, hogy így kívül állunk azon, amit a mindennapi
életben saját lényünk egész terjedelmének kell, hogy érezzünk, rendkívül fájdalmasan érint
mindaddig, amíg egy másik élmény nem csatlakozik hozzá. Annál, aki energikus benső lelki
tevékenységet folytat, amely elvezet a lelki élet megfelelő mértékű megsűrítéséhez és
megerősítéséhez, nem szükséges, hogy ez a fájdalom különösen erősen lépjen fel. Ilyenkor
ugyanis azzal egyidejűleg, hogy beleéljük magunkat asztráltestünkbe, fokozatosan
tapasztalni kezdjük a másik élményt is.
Ez a másik élmény abban áll, hogy mindazt, ami azelőtt lelkünkben és lelkünkön volt,
bizonyos fajta emléknek érezzük, úgy hogy saját korábbi énünkkel szemben úgy
viseltetünk, mint a fizikai világban emlékeinkkel szemben. Csak egy ilyen élmény által
küzdhetjük ki annak teljes tudatát, hogy valóban mi magunk élünk benne saját lényünkkel
egy egészen más világban, mint a fizikai világ. Most már tudjuk, hogy eddigi „énünk”,
amit magunkon hordunk, valami más, mint amik tulajdonképpen vagyunk. Most
szembe tudunk állni önmagunkkal. Képzetet nyerünk arról, ami most szemben áll saját

23
lelkünkkel, és amiről lelkünk azelőtt azt mondta: ez vagyok én magam. Most már nem azt
mondja, hogy ez vagyok én magam, hanem azt, hogy „ezt, mint valamit, magamon viselem”.
Mint ahogy énünk a mindennapi életben önállónak érzi magát emlékeivel szemben,
ugyanúgy a most kivívott Énünk is önállónak érzi magát korábbi énünkkel szemben. Úgy
érzi, hogy a tisztán szellemi lények világához tartozik. Abból, ahogy ez a tapasztalat
jelentkezik - tapasztalat, és megint csak nem elmélet - felismerjük, hogy mi is az
tulajdonképpen, amit eddig énünknek tartottunk. Úgy mutatkozik meg, mint emlékképzetek
szövedéke, melyeket a fizikai test, étertest és asztráltest úgy hoz létre, mint a tükör a
tükörképet. Amennyire nem érzi egynek magát az ember tükörképével, éppoly kevéssé tartja
az önmagát a szellemi világban átélő lélek egynek magát azzal, amit önmagáról a fizikai
világban él át. A tükörkép hasonlatot természetesen csak hasonlatnak szabad venni, mert a
tükörkép eltűnik, ha az ember a tükörhöz viszonyított helyzetét megváltoztatja. Az a
szövedék, amely olyan, mintha emlékképzetekből volna szőve és azt mutatja, hogy
milyennek látja az ember önmagát a fizikai világban, önállóbb, mint a tükörkép. A maga
módján önálló lény. Valódi lelki mivoltunkhoz viszonyítva azonban mégis csak képe saját
lényünknek. Valódi lelki mivoltunk érzi, hogy önmaga megnyilatkoztatásához szüksége van
erre a képre. Tudja, hogy ez valami más, de azt is tudja, hogy sohasem jutott volna odáig,
hogy bármit is valóban megtudjon magáról, ha nem ismerte volna meg magát először saját
képmásaként abban a világban, amely külvilággá vált számára, amikor felemelkedett a
szellemi világba.
Az emlékképzetek szövevényét, amire most már úgy tekintünk, mint korábbi „énünkre”,
„én-testünknek” vagy „gondolat-testünknek” nevezhetjük. A „test” szót ebben az
összefüggésben tágabb értelemben kell vennünk annál, amit általában testnek szoktunk
nevezni. A „test” itt mindazt jelenti, amit magunkon átélünk, és amiről nem mondjuk, hogy „ez
vagyok én”, hanem magunkon viseljük.
Csak amikor a szellemi látó tudat eljutott odáig, hogy azt, amit eddig önmagának
nevezett, emlékképzetek összességeként élje át, akkor juthat valódi tapasztalathoz arról,
hogy mi rejtőzik a halál jelensége mögött. Mert most egy valóban valóságos világ lényéhez
jutott el, s ebben a világban olyan lénynek érzi magát, aki mint egy emlékezetben meg tudja
tartani azt, amit a fizikai létben átél. A fizikai létben átélteknek ahhoz, hogy tovább éljenek,
szükségük van egy lényre, aki ugyanúgy meg tudja tartani őket, mint ahogy a fizikai létben
mindennapi énünk megtartja az emlékképzeteket. Az érzékfeletti megismerés útján
nyilvánvalóvá válik, hogy az ember valóban létezik a szellemi lények világában és hogy ő
maga az, aki fizikai létét önmagában emlékként megőrzi. Arra a kérdésre, hogy mi lehet a
halál után mindabból, ami most vagyok, szellemi kutatással a következő választ kapjuk: az
leszel, amit te magad őrzöl meg magadból azon léted erejével, amit szellemi lényként más
szellemi lények között élsz.
Az ember megismeri ezeknek a szellemi lényeknek a természetét, közöttük a sajátját is.
Ehhez a megismeréshez közvetlen átélés útján jut. Átélése révén tudja, hogy a szellemi
lények és velük együtt saját lelke is olyan létet él, melynek a fizikai lét csak átmeneti
megnyilvánulása. A mindennapi tudat számára az mutatkozik meg - az első meditáció
értelmében -, hogy a test olyan világhoz tartozik, amely csak a test halál utáni felbomlásán
mutatja meg, hogy hogyan viseltetik iránta; az érzékfeletti megfigyelés viszont azt mutatja,
hogy az emberi Én-lény olyan világhoz tartozik, amelyhez egészen más kötelékek fűzik, mint
a testet a természeti törvényekhez. A születés és halál nem érinti azoknak a kötelékeknek
legbensőbb mivoltát, amelyek az Én-lényt az érzékfeletti világ szellemi lényeihez kapcsolják.
A fizikai testi életben ezek a kötelékek csak bizonyos módon nyilvánulnak meg. Ami ebben

24
az életben megjelenik, az az érzékfeletti összefüggések kifejezése. S minthogy az ember
érzékfeletti lény - és az érzékfeletti megfigyelés ilyennek is látja -, ezért a halál nem
befolyásolja az emberi lelkek egymáshoz való viszonyát az érzékfeletti világban sem. Arra az
aggódó kérdésre, amely a lélek mindennapi tudatában ebben a primitív formában jelenik
meg, hogy „viszontlátom-e halálom után azokat, akik a földi életben velem kapcsolatban
álltak?” a valódi kutatás, amely ezen a területen a tapasztalat alapján való döntésre jogosult,
határozott „igen”-nel kell hogy feleljen.
Mindaz, amit itt arról mondtunk, amit a lelki lény, mint szellemi valóságot más szellemi
lények világában átél, a lelki élet már többször említett erősítése révén látható. De
elősegíthetjük ezt az élményt még bizonyos érzésekkel is, amelyeket magunkban
kialakítunk. - Azzal kapcsolatban, amit sorsunknak érzünk, úgy állunk szemben a fizikai világ
mindennapi élményeivel, hogy az egyiket szimpatikusnak, a másikat antipatikusnak találjuk.
Ha önvizsgálatunkban teljesen elfogulatlanok tudunk lenni önmagunkkal szemben, akkor be
kell valljuk, hogy ezek a szimpátiák és antipátiák a legerősebbekhez tartoznak, amiket az
ember csak érezhet. Már az az egyszerű meggondolás is, hogy minden szükséges, amit
az élet hoz, és hogy sorsunkat el kell viselnünk, sokat segíthet abban, hogy életünket
nyugodt lelki állapotban éljük le. Az emberi lény valódi megértéséhez azonban többre van
szükség. Az említett meggondolás a legjobb szolgálatot teszi lelki életünknek, de a legtöbb
esetben észrevehetjük majd, hogy a levetett szimpátiák és antipátiák csak a közvetlen
tudatból tűntek el. Az emberi lény mélyebb rétegeibe vonultak vissza, és mint lelki hangulat,
vagy a test fáradtság- vagy egyéb érzéseként élik ki magukat. Csak akkor jutunk el oda,
hogy lelki egyensúlyunkat valóban megőrizzük sorsunk eseményeivel szemben, ha ezen a
téren is ugyanúgy járunk el, mint amikor lelki életünk általános megerősítése céljából
ismételten és fokozott mértékben adjuk át magunkat bizonyos gondolatoknak vagy
érzéseknek. Nem elég a meggondolás, amely csak az értelemszerű belátásig visz el; arra
van szükség, hogy intenzíven együtt éljünk az ilyen meggondolással, hogy hosszú ideig
megtartsuk lelkünkben és ugyanakkor tartsuk távol magunktól az érzékszervi benyomásokat
és életünk egyéb emlékeit. Ez a gyakorlat elvezet egy bizonyos alaphangulathoz
életsorsunkkal szemben. Ily módon teljesen kiűzhetjük magunkból az antipátiákat és
szimpátiákat ezen a téren és végül mindazt, ami velünk történik, úgy látjuk közeledni,
mint ahogy külső szemlélőként látjuk, hogy egy vízsugár a sziklára hull, és onnan
felcsapódik. Ez nem azt jelenti, hogy oda kell eljutnunk, hogy érzéketlenül viseltessünk
sorsunk iránt. Aki oda jut, hogy közömbösen vesz mindent, ami vele történik, az egészen
biztosan nem jár a helyes úton. Hiszen nem vagyunk részvétlenek az iránt sem, ami a
külvilágban nem érinti sorsszerűen saját lelkünket. Örömmel vagy idegenkedéssel nézzük
azt, ami szemünk előtt lejátszódik. Ne az élet iránti részvétlenségre törekedjék az, aki
érzékfeletti megismeréshez akar jutni, hanem arra, hogy átalakuljon az a mód, ahogyan az
„én” részt vesz mindabban, ami sorsszerűen érinti. Nagyon könnyen előfordulhat, hogy ez az
átalakulás nem gyengíti, hanem inkább erősíti az érzelmi élet elevenségét. A mindennapi
életben sok minden könnyet csal szemünkbe, ami saját lelkünket éri sorsszerűen. De
felküzdhetjük magunkat ahhoz a nézőponthoz is, hogy ugyanazt az eleven érzést, amit saját
balszerencsénk iránt érzünk, érezzük akkor is, ha egy másik embert ér ugyanez a csapás. A
sorsszerű események átélésénél könnyebben eljutunk ide, mint pl. képességeinkkel
kapcsolatban. Nem könnyű eljutni egy olyan gondolathoz, ami éppen olyan örömben
nyilvánul meg, ha más valaki rendelkezik valamilyen képességgel, mint ha mi magunk
rendelkezünk vele. Ha önvizsgálatunkkal megpróbálunk lelkünk legmélyebb rétegeibe is
eljutni, ott sok önző örömet találhatunk olyan dolgokkal kapcsolatban, amiket mi magunk

25
tudunk. Az intenzív, ismételt meditatív együttélés azzal a gondolattal, hogy az emberiség
életmenete számára sok vonatkozásban mindegy, hogy én tudok valamit, vagy más,
messzire vezethet azon az úton, hogy valóban higgadtan álljunk szemben azzal, amit
legbensőbb sorsunknak érzünk. - Lelki életünknek ilyen gondolat-erőkkel történő
megerősítése sohasem vezethet oda, hogy képességeink iránti érzésünket pusztán
letompítjuk; inkább átváltoztatjuk. Szükségét érezzük annak, hogy képességeinknek
megfelelően viselkedjünk.
Ezzel már rá is mutattunk arra az irányra, amelyben lelki életünknek gondolat-erőkkel
való erősítése halad. Megismerünk valamit önmagunkban, ami a lélek előtt úgy jelenik meg,
mint egy második lény saját bensőjében. Ez különösen akkor nyilvánul meg, ha olyan
gondolatokat fűzünk hozzá, amelyek megmutatják, hogy mindennapi életünkben hogyan
idézzük elő ezt vagy azt sorsunkban. Hiszen észrevesszük, hogy ez vagy az nem történt
volna velünk, ha mi magunk egy korábbi időpontban nem viselkedtünk volna egy bizonyos
módon. Ami az emberrel ma történik, sokszor abból adódik, amit tegnap tett. Abból a célból,
hogy lelki élményeinket tovább vezessük annál, ameddig egy bizonyos időpontban elértek,
visszapillanthatunk eddigi élményeinkre. Felkereshetünk mindent, ami azt mutatja, hogy a
későbbi sorseseményeket korábban mi magunk készítettük elő. Megkísérelhetjük, hogy az
életünkre való ilyen visszapillantásnál eljussunk addig az időpontig, amelyben a gyermek
tudata felébred, úgyhogy későbbi életében vissza tud emlékezni arra, amit ettől fogva átélt.
Ha az ilyen visszapillantást úgy végezzük, hogy közben kikapcsoljuk a sorseseményekkel
kapcsolatos szokásos önös szimpátiákat és antipátiákat, akkor amikor emlékezetben
elérkezünk gyermekkorunk említett időpontjához, úgy állunk szemben önmagunkkal, hogy
ezt gondoljuk: csak ettől kezdve volt meg a lehetőséged arra, hogy magadat önmagadban
érezd és lelki életeden tudatosan munkálkodjál. „Éned” azonban azelőtt is itt volt, és ha nem
is dolgozott tudatosan benned, ő szerezte meg neked a tudás képességét, és ő segített
hozzá minden egyébhez is, amiről tudsz. Amit semmiféle értelemszerű megfontolás nem
képes elismerni, ahhoz eljutunk, ha a leírt módon viseltetünk sorsunkkal szemben.
Megtanuljuk, hogyan figyeljük sorseseményeinket; ezt teljes lelki nyugalommal tesszük;
elfogulatlanul nézzük, amint bekövetkeznek, de önmagunkat látjuk abban a lényben, aki
ezeket az eseményeket hozza. S ha így nézzük önmagunkat, akkor úgy mutatkoznak meg
lelkünk előtt sorsunknak azok a feltételei, amelyek már a születéssel adva vannak, hogy
azok saját Énünkkel állnak kapcsolatban. Felküzdjük magunkat oda, hogy így
gondolkodjunk: ahogy tudatod felébredése után munkálkodtál magadon, ugyanúgy
munkálkodtál már magadon mielőtt jelenlegi tudatod felébredt volna. Ha felküzdjük
magunkat annak felismeréséhez, hogy mindennapi énünkben egy e fölé rendelt Én van, ez
nemcsak azt eredményezi, hogy azt mondhatjuk: gondolatom elvezet oda, hogy elméletileg
kieszeljek egy felsőbbrendű Ént, hanem azt is, hogy ennek az Énnek eleven lényét a maga
valóságában, mint erőt érzem magamban és mindennapi énemet úgy érzékelem, mint ennek
a másik Énnek a teremtményét. Ez az érzés már valóban annak a kezdete, hogy meglássuk
lelkünk szellemi mivoltát. S ha nem vezet el semmihez, akkor ez csak azért van, mert
megállunk a kezdetnél. Ez a kezdet esetleg csak egy alig észrevehető tompa érzés. Talán
sokáig ez is marad. De ha erőteljesen folytatjuk azt, ami ehhez a kezdethez elvezetett, végül
eljutunk a lélek szellemi mivoltának látásához. Aki eljutott ehhez a látáshoz, teljesen
érthetőnek találja, hogy az olyan ember, akinek nincs tapasztalata ezen a téren, azt mondja,
hogy aki azt hiszi, hogy ilyesmit lát, az csak bizonyos lelki manipuláció - önszuggesztió -
útján jutott el a magasabb rendű Énről való képzelgéshez. De aki ilyen látással rendelkezik,
az azt is tudja, hogy az ilyenfajta kifogás csak a tapasztalat hiányából eredhet. Mert aki a

26
leírtakat komolyan végigcsinálja, az megszerzi azt a képességet, hogy képzelődéseit a
valóságtól meg tudja különböztetni. Az ilyen lelki vándorúthoz szükséges tevékenység és
benső élmények - ha helyes úton járunk - oda vezetnek, hogy a képzelődés és a valóság
tekintetében önmagunkkal szemben a legnagyobb elővigyázattal élünk. Amikor arra
törekszünk, hogy felsőbbrendű Énünkben, mint szellemi lényt éljük át önmagunkat, akkor
járunk el a célnak megfelelően, ha főélményünk abban áll, amit a jelen meditáció elején
jellemeztünk, a másodsorban említetteket pedig úgy tekintjük, mint segítséget lelki
vándorutunkon.

27
 7. Meditáció

A meditáló megpróbál képzetet alkotni az érzékfeletti világok átélésének módjáról

Némely ember elrettentőknek találhatja azokat az élményeket, amelyekre szüksége van

a léleknek, ha be akar hatolni az érzékfeletti világokba. Az ilyen ember úgy gondolkodhat,
hogy nem tudja, mi lesz vele, ha belemerészkedik ezekbe a folyamatokba, és nem tudhatja,
hogyan fogja őket elviselni. Az ilyen érzés hatása alatt könnyen arra a gondolatra juthat,
hogy jobb, ha nem avatkozik bele mesterségesen lelki fejlődésébe, inkább nyugodtan
rábízza magát a tudatán kívül működő vezetésre és kivárja, hogy az idők folyamán hová
juttatja el ez a vezetés az emberi bensőt. Az ilyen gondolatot azonban mindig el kell
utasítania annak, aki elevenen át tudja élni azt a másik gondolatot, hogy az emberi lény
természetében rejlik, hogy önmagát előbbre vigye, és hogy a lelkében kibontakozásra váró
erőket kötelessége ellenére sorvadni hagyná, ha nem törődne velük. Minden emberi
lélekben benne vannak az önfejlesztés erői, és egyetlen lélek sincs, aki ezeknek az erőknek
a kifejlesztésére felhívó hangot ne akarná meghallani, ha ennek jelentőségéről valamilyen
módon tudomást szerezhet.
Nem is fogja senki magát lebeszélni hagyni a magasabb világokba való felemelkedésről,
ha eleve nem viszonyul rosszul az átélendő folyamatokhoz. Ezek a folyamatok olyanok,
amilyennek az előző meditációkban leírtuk őket. Ha szavakkal fejezzük ki őket - amelyeket
csak a mindennapi életből meríthetünk -, akkor csakis így fejezhetők ki helyesen. Mert az
érzékfeletti megismerési út élményei úgy jelentkeznek az emberi lélek számára, hogy
teljesen azonosak azzal, amit a léleknek a felfokozott magányérzés, a feneketlen
mélység felett való lebegés érzése, vagy hasonlók jelenthetnek. Az ilyen érzések átélése
közben születnek meg a megismerési úthoz szükséges erők. Ők az érzékfeletti megismerés
gyümölcseinek csirái. Bizonyos mértékben minden ilyen élmény hordoz magában valamit,
ami mélyen el van rejtve benne. Mikor aztán az élményt átéljük, ez a rejtett tartalom a
végsőkig feszül; valami szétrobbantja a magányérzést, amely burokként veszi körül ezt a
„valamit”, és betör a lelki életbe, mint a megismerés eszköze.
Figyelembe kell azonban vennünk, hogy ha helyes úton járunk, minden ilyen élmény
mögött azonnal megjelenik egy másik. Ez úgy van, hogy ha az egyik megjelent, a másik sem
maradhat el. Ahhoz, amit az embernek el kell viselnie, azonnal megkapja az erőt is, hogy
valóban el tudja viselni, ha hajlandó belső elmélyedéssel felkutatni magában ezt az erőt, ha
időt enged magának arra, hogy észre is vegye azt, ami lelkében meg akar nyilatkozni. Ha
valami olyan következik be, ami fájdalmat okoz, de ugyanakkor az a biztos érzés él
lelkünkben, hogy vannak olyan erők, amik segítenek a fájdalmat elviselni, és mi kapcsolatba
léphetünk ezekkel az erőkkel, akkor eljutunk oda, hogy úgy viseltetünk ezekkel az
élményekkel szemben, amelyek a mindennapi életben elviselhetetlenek volnának, mintha
önmagunk nézői lennénk. Ez teszi, hogy olyan emberek, akik az érzékfeletti megismerés
útjára léptek, átélik bensőjükben az érzéshullámokat, de a fizikai életben mégis teljesen
higgadtnak mutatkoznak. - Kétségtelenül előfordulhat az is, hogy benső élményeink hatása a
fizikai világban való külső életünkben is megmutatkozik, és ilyenkor egy ideig nem tudunk
úgy megbirkózni életünkkel és önmagunkkal, mint akkor, amikor még nem jártunk a
megismerési úton. Ilyenkor arra vagyunk utalva, hogy azokat az erőket, amelyek segítenek
abban, hogy újra egyenesbe kerüljünk, abból merítsük, amit bensőnkben már kivívtunk. Ha

28
helyesen járjuk a megismerés útját, nem adódhat olyan helyzet, ahol ez nem volna
lehetséges.
A megismeréshez vezető legjobb út mindig az, amelyik a lelki életnek erőteljes
gondolatok vagy erőteljes érzések útján történő megerősítése vagy megsűrítése
segítségével vezet el az érzékfeletti világba. Nem arról van itt szó, hogy a gondolatokat vagy
érzéseket úgy éljük át, ahogyan ezt azért szoktuk tenni, hogy a fizikai világban eligazodjunk,
hanem arról, hogy intenzíven együtt éljünk, vagy benne éljünk a gondolatban vagy érzésben,
és minden lelki erőnket bennük összpontosítsuk. Elmélyedésünk idején egyedül ezek töltsék
be tudatunkat. Vegyünk pl. egy olyan gondolatot, amely lelkünket bizonyos meggyőződésre
vezette. Egyelőre ne törődjünk azzal, hogy milyen mértékben meggyőző, csak éljünk együtt
újra és újra ezzel a gondolattal, váljunk teljesen eggyé vele. Egyáltalán nem szükséges,
hogy ez a magasabb világrendre vonatkozó gondolat legyen, bár az ilyen gondolat még
célravezetőbb. Választhatunk az ilyen elmélyedéshez egy olyan gondolatot is, amely egy
mindennapi élményünk képe. Gyümölcsözők az olyan érzések, amelyek szeretetből
fakadó jótettekre való elhatározásainkkal kapcsolatosak, és amelyeket emberien meleg
őszinte élményként gyújthatunk fel magunkban. Hasznosak - ha elsősorban megismerésre
törekszünk - a jelképes képzetek, amelyeket az életből nyerünk, vagy olyan emberek
tanácsára választunk, akik bizonyos mértékben szakértők ezen a téren, mert ismerik az
alkalmazott eszközök értékét abból, amit maguk nyertek tőlük.
Az ilyen elmélyedéssel - amely szokásunkká, sőt életfeltételünkké kell, hogy váljék, mint
ahogy a lélegzés testi életfeltételünk - összpontosítjuk lelki erőinket, és ezáltal erősítjük őket.
De ehhez el kell érnünk azt, hogy elmélyedésünk ideje alatt sem külső érzékszervi
benyomások, sem ezek emlékei ne kerüljenek lelkünkbe. El kell hallgatnia minden egyéb
emléknek is mindarról, amit mindennapi életünkben tapasztaltunk, ami örömöt vagy
fájdalmat okozott, úgyhogy lelkünket kizárólag annak adjuk át, amit mi magunk akarunk,
hogy benne legyen. Az érzékfeletti megismeréshez szükséges erők helyes módon csakis az
ilyen elmélyedésekből bontakoznak ki, amelyek tartalmát és formáját saját lelki erőinkkel
hívjuk elő. Nem az a lényeges, hogy honnan vesszük elmélyedésünk tartalmát; kaphatjuk
egy ezen a téren járatos személytől, vagy meríthetjük a szellemtudományos irodalomból,
csak az a fontos, hogy mi magunk tegyük benső élményünkké, és ne csak az késztessen
elmélyülésre, ami saját lelkünkből származik, amit mi magunk tartunk elmélyülésre a
legalkalmasabb tartalomnak. Az ilyen tartalomnak azért kevés az ereje, mert lelkünk eleve
rokonságban érzi magát vele, ezért nincs rá alkalma, hogy a szükséges erőfeszítést
megtegye azért, hogy előbb eggyé váljon vele. Pedig éppen ez az erőfeszítés segít hozzá az
érzékfeletti megismeréshez, nem maga az eggyé válás az elmélyedés tartalmával.
Más úton is eljuthatunk az érzékfeletti látáshoz. Vannak emberek, akiknek olyan az
egész megalkotottságuk, hogy benső elmélyüléshez, mélységes átélésekhez juthatnak.
Ezáltal érzékfeletti megismerő erők oldódhatnak el lelkükben. Gyakran adódhatnak ilyen
erők olyan lelkekben is, akikről azt hihetné az ember, hogy ilyenfajta élményekre egyáltalán
nem voltak predesztinálva. A legkülönfélébb módon léphet fel az érzékfeletti lelki élet, de
olyan élményeink, melyeknek urai vagyunk, mint ahogy urai vagyunk önmagunknak
mindennapi fizikai életünkben, csak akkor lehetnek, ha a leírt megismerési úton haladunk.
Az érzékfeletti világ minden más betörése lelki életünkbe csak oda vezethet, hogy az
élmények kényszerszerűen jelentkeznek, és az ember elvész bennük, vagy pedig értékük,
az igazi szellemi világon belüli valódi jelentőségük tekintetében a legkülönbözőbb tévedések
áldozata lesz.

29
 Nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy a lélek az érzékfeletti megismerési úton
vándorol. Előfordulhat, hogy az ember fizikai életében egyáltalán nem hajlamos arra, hogy
tévedések és illúziók áldozata legyen, amint azonban az érzékfeletti világba lép, a
leghiszékenyebb módon adja át magát az ilyen csalódásoknak és illúzióknak. Az is
megtörténhet, hogy valakinek fizikai életében egészen jó, egészséges igazságérzéke van,
amely azt mondja: valamely dologról vagy folyamatról nem szabad azt hinned, ami csak
önösségedet elégíti ki! - és mégis oda juthat ez a lélek, hogy azt lássa az érzékfeletti
világban, ami megfelel ennek az önösségnek. Meg kell gondolnunk, mennyire részt vesz
önösségünk abban, hogy mit látunk. Azt látjuk, amire önösségünk hajlama szerint irányul.
Nem tudjuk, hogy ő irányítja szellemi tekintetünket, és amit látunk, természetesen
valóságnak tartjuk. Csak az tud megvédeni ettől, ha helyes önmegfigyeléssel, önismeretre
való erős törekvéssel egyre inkább hajlamossá tesszük magunkat az érzékfeletti
megismerési úton arra, hogy valóban észrevegyük, mennyi önösség van lelkünkben, és
hogy mikor jut ez szóhoz. Ha elmélyülünk annak a lehetőségébe, hogy lelkünk néha az
önösség hibájába eshet, és ezzel a ténnyel kíméletlenül szembenézünk, akkor lassanként
megszabadulunk attól, hogy önösségünk vezessen.
Hogy a lélek valóban akadálytalanul mozogjon a magasabb világokban, ahhoz tudnia
kell, hogy bizonyos lelki tulajdonságok egészen másként állnak szemben a szellemi világgal,
mint a fizikai világgal. Ez különösen akkor szembetűnő, ha a morális lelki tulajdonságokat
nézzük. A fizikai létben meg kell különböztetnünk egymástól a természeti törvényeket és a
morális törvényeket. Ha a természeti folyamatok menetére akarunk magyarázatot kapni,
nem használhatunk morális fogalmakat. A mérges növényt megmagyarázzuk a természeti
törvények alapján és nem ítéljük el azért, mert mérgező. Tisztában kell lennünk azzal is,
hogy az állatvilágban legfeljebb némi hasonlóság mutatkozik a moralitáshoz, de a szó valódi
értelmében vett morális ítélet csak zavarólag hatna azzal kapcsolatban, amiről itt valójában
szó van. Az emberi élet összefüggéseiben kezd jelentőssé válni a morális megítélés a lét
értékeivel kapcsolatban. Ettől teszi állandóan függővé az ember saját értékét, amikor eljutott
oda, hogy elfogulatlanul ítélje meg önmagát. Senkinek sem juthat azonban eszébe - ha
helyesen nézi a fizikai létet -, hogy a természeti törvényeket a morális törvényekkel
azonosnak vagy akár csak hozzájuk hasonlónak tekintse.
Ez megváltozik, amint belépünk a magasabb világokba. Minél szellemibbek azok a
világok, amelyekbe belépünk, annál inkább egybeesnek bennük a morális törvények és
azok, amiket ezekben a világokban természeti törvényeknek hívhatunk. A fizikai életben
tudjuk, hogy nem beszélünk a szó konkrét értelmében, amikor egy rossz tettről azt mondjuk,
hogy „égeti a lelket”. Tudjuk, hogy a természetes égés valami egészen más. Az érzékfeletti
világokban nincs meg ez a különbség. A gyűlölet vagy az irigység erői ott úgy hatnak, hogy
hatásukat ezen világok természeti folyamatainak nevezhetjük. A gyűlölet vagy az irigység ott
úgy hat, mintha a gyűlölt vagy irigyelt lény elpusztítaná, kioltaná a gyűlölködőt vagy
irigykedőt; tehát pusztító folyamatok jönnek létre, amelyek károsak a szellemi lény számára.
A szeretet úgy hat a szellemi világokban, hogy hatását, mint a meleg kisugárzását,
teremtőnek, segítőnek kell tekintenünk.
Ezt már az ember étertestén is megfigyelhetjük. A fizikai világban a természeti törvények
alapján ugyanúgy magyarázzuk annak a kéznek a működését, amely egy immorális tettet
hajt végre, mint azét, amely a morális cselekvést szolgálja. Az ember bizonyos éteri részei
azonban fejletlenek maradnak, ha az azoknak megfelelő morális érzések nincsenek meg az
emberben. Az ember étertesti szerveinek tökéletlen fejlettsége morális jellegű
tulajdonságokra vezethető vissza, mint ahogy a fizikai létben a természeti folyamatokat a

30
természeti törvényekkel magyarázzuk. Sohasem szabad azonban valamely fizikai szervünk
tökéletlen fejlődéséből a megfelelő étertesti rész tökéletlen fejlettségére következtetni.
Mindig tudatában kell lennünk annak, hogy a különböző világokban különböző
törvényszerűségek érvényesek. Egy ember esetleg tökéletlenül képezi ki valamelyik fizikai
szervét; ennek megfelelő étertesti szerve ettől még nemcsak normálisan tökéletes lehet, de
ugyanolyan mértékben lehet tökéletes, mint amilyen mértékben fizikai szerve tökéletlen.
Jelentős különbség mutatkozik az érzékfeletti világok és a fizikai világ között mindazokkal
a képzetekkel kapcsolatban is, amelyek a „széppel” és „csúnyával” állnak összefüggésben.
Az a mód, ahogyan ezeket a fogalmakat a fizikai világban használják, elveszti minden
jelentőségét, amint belépünk az érzékfeletti világokba. Itt, ha a szónak a fizikai világbeli
jelentésére gondolunk, csak azt a lényt nevezhetjük „szépnek”, aki képes mindazt, amit
önmagában átél, világa többi lénye számára úgy kinyilatkoztatni, hogy ezek az ő teljes
élményében részt vehetnek. A magasabb világokban tehát azt a képességet nevezhetjük
„szépségnek”, hogy egy lény önmagát teljesen ki tudja nyilatkoztatni mindazzal együtt, ami
bensőjében van, és semmit sem kénytelen magába rejteni. Ez a fogalom teljesen egybeesik
a fenntartás nélküli őszinteséggel, azzal, hogy egy lény becsületesen megnyilvánítja
életében azt, amit bensőjében hordoz. „Csúnyának” itt azt nevezhetnénk, aki nem akarja
benső tartalmát kifelé megnyilatkoztatni, aki saját élményeit megtartja magának, aki
bizonyos tulajdonságait elrejti más lények elől. Az ilyen lény kivonja magát szellemi
környezetéből. Ez a fogalom egybeesik a nem becsületes megnyilatkozással. Hazudni és
csúnyának lenni, mint valóság, ugyanaz a szellemi világban, úgyhogy a hazug lény az, aki
ott csúnyának mutatkozik.
Annak is egészen más jelentése van a szellemi világban, amit a fizikai létben vágyként,
kívánságként ismerünk. Olyan vágyak, amik a fizikai világban az ember benső természetéből
származnak, nincsenek a szellemi világban. Amit ott vágynak nevezhetünk, azt az gyújtja fel,
amit egy lény önmagán kívül lát. Egy lény, aki pl. úgy érzi, hogy hiányzik belőle
valamilyen tulajdonság, amelynek pedig természete szerint meg kellene lennie benne,
lát egy másik lényt, akiben megvan ez a tulajdonság. És ezt a lényt kénytelen
állandóan maga előtt látni. Mint ahogyan a fizikai világban természetszerűen látja szemünk
azt, ami látható, az érzékfeletti világban a lényeket valamely tulajdonság hiánya állandóan
egy olyan másik lény közelébe vezeti, akiben a szóban forgó jó tulajdonság megvan. Ennek
a lénynek a látása olyan, mint egy állandó szemrehányás, és ez valóságos erőként hat,
úgyhogy a másik lény látása azt a vágyat kelti fel a hibával sújtott emberben, hogy hibáját
kijavítsa. Ez egészen másfajta élmény, mint fizikai világbeli vágyaink. - Ezek a szellemi
világbeli körülmények nem befolyásolják szabad akaratunkat. A lények védekezhetnek az
ellen, amit az ilyen látvány fel akar bennük kelteni. Akkor lassankint elérik, hogy elkerülnek a
példaképül szolgáló lény közeléből. Ennek azonban az a következménye, hogy a példaképét
elhárító lény önmagát olyan világokba helyezi át, ahol rosszabbak a létfeltételek, mint abban
a világban, amely eredetileg az ő világa lett volna.
Ez mind azt mutatja az emberi léleknek, hogy amikor az érzékfeletti világokba lépünk, át
kell alakítanunk képzetvilágunkat. Ha helyesen akarjuk leírni az érzékfeletti világokat,
fogalmainkat át kell alakítanunk, ki kell bővítenünk, más fogalmakkal össze kell
olvasztanunk. Ebből adódik, hogy az érzékfeletti világok olyan leírásaiban, amelyek a fizikai
világ számára alkotott fogalmakat minden változtatás nélkül akarják használni, mindig van
valami, ami nem találó. - Helyes emberi érzés az alapja annak, hogy olyan fogalmakat,
amelyeknek csak az érzékfeletti világokban van teljes jelentőségük, a fizikai életben is
használnak, többé-kevésbé jelképesen, vagy úgy is, hogy a dolgok valóságos megjelölésére

31
használják őket, így pl. a hazugságot valaki valóban csúnyának érezheti. Ahhoz képest
azonban, amit ez a fogalom az érzékfeletti világban jelöl, ez a fizikai világbeli szóhasználat
mégiscsak hasonlat, amely azért jön létre, mert minden világ kapcsolatban áll egymással, és
ezeket a kapcsolatokat a fizikai életben homályosan érzi, és anélkül hogy tudna róla,
elgondolja az ember. Figyelembe kell azonban venni, hogy a fizikai életben a hazugság, amit
csúnyának érzünk, külső megjelenésében nem feltétlenül csúnya. Teljesen összekevernénk
a fogalmakat, ha az érzékelhető természetben valami csúnyát a hazugságból kiindulva
akarnánk megmagyarázni. Az érzékfeletti világban azonban úgy van, hogy az, ami hazug -
ha helyesen látjuk – megnyilatkozásában csúnyának hat. - De itt is előfordulhatnak
tévedések, amelyektől óvakodni kell. A lélek elé egy olyan lény kerülhet az érzékfeletti
világban, aki joggal nevezhető gonosznak, és aki mégis olyan képben nyilvánul meg, amit
„szépnek” nevezünk, ha a „szép”-re azt a képzetet alkalmazzuk, amelyet a fizikai életből
hoztunk magunkkal. Ez esetben csak akkor fogunk helyesen látni, ha a lény legbelsejébe
hatolunk. Akkor átéljük, hogy a szép megnyilatkozás csak álarc, ami nem felel meg a lény
mivoltának, és azt, amit a fizikai életből merített képzeteinkkel „szépnek” akartunk látni,
fokozott mértékben csúnyának fogjuk találni. Abban a pillanatban, amikor ez sikerül, a
„gonosz” lény már nem képes többé magát „szépnek” feltüntetni. Az ilyen szemlélő előtt fel
kell, hogy fedje valódi alakját, amely csak tökéletlen kifejezése lehet annak, ami bensőjében
van. - Az érzékfeletti világ ilyen jelenségei különösen szemléltetik, mennyire meg kell
változtatni emberi képzeteinket, amikor belépünk ebbe a világba.

32
 8. Meditáció

A meditáló megpróbál képzetet alkotni az ember ismétlődő földi életeinek látásáról

Az érzékfeletti világokba vezető lelki vándorút veszélyeiről beszélni tulajdonképpen

teljesen jogosulatlan, ha ez a vándorlás megfelelő módon történik. Nem érné el célját, ha
lelki magatartási szabályai között bármi is volna, ami veszélyt hozna az emberre. Célja
inkább az, hogy a lelket egyre inkább erősítse, erőit összevonja, hogy az ember képes
legyen elviselni azokat a lelki élményeket, amelyeket át kell élnie, ha a fizikai világon kívül
más világokat is meg akar látni és meg akar érteni.
Lényeges különbség a fizikai világ és az érzékfeletti világok között az is, hogy az
érzékfeletti világokban a látás, az észlelés és a megértés más viszonyban állnak egymással,
mint a fizikai életben. Aki hall valamit a fizikai világ egy bizonyos részéről, az némi joggal úgy
érzi, hogy csak akkor jut el a teljes megértéséhez, ha látja, ha észleli is, amit hallott. Az
ember úgy gondolja, hogy egy tájat, egy festményt csak akkor ért meg, ha látta. Az
érzékfeletti világokat tökéletesen megérthetjük egy szakszerű leírás alapján, ha elfogulatlan
ítélőképességgel fogadjuk. A szellemi világok összes életet előmozdító és megnyugtató
erőinek megértéséhez és átéléséhez elegendők azok a leírások, melyeket a szellemi látók
adnak róluk. Valódi megismeréshez ezekről a világokról csak azok juthatnak, akik képesek a
fizikai világon kívüli megfigyelésekre. A szellemi világ leírásai végső soron mindig a szellemi
világ látóitól kell, hogy származzanak. Amennyi ismeretre azonban ezekről a világokról lelki
életünknek szüksége van, azt megértés útján elérhetjük. Teljes mértékben lehetséges, hogy
valaki egyáltalán nem tud betekinteni az érzékfeletti világokba és mégis tökéletesen érti őket
összes sajátságaikkal együtt; úgy érti őket, ahogy a lélek erre bizonyos körülmények között
teljes joggal állandóan vágyik, és ahogy erre vágynia is kell.
Ezért lehetséges, hogy valaki elmélyedése tárgyát a szellemi világokról nyert
képzeteinek kincsestárából meríti. Az ilyen tárgy a legjobb az elmélyülésre, ez vezet a
legbiztosabban célhoz. Nem felel meg a tényeknek az a hit, hogy akadályozza a szellemi
látás megszerzését, ha mielőtt látnánk, megértés útján szerzünk ismereteket ezekről a
világokról. Ennek inkább az ellenkezője igaz, vagyis az, hogy biztosabban és könnyebben
jutunk el a látáshoz az ezt megelőző megértés birtokában, mint anélkül. Hogy valaki megáll-
e a megértésnél, vagy a látás elérésére törekszik, az attól függ, hogy fellépett-e már benne
vagy sem az a vágy, hogy saját maga tudjon megfigyeléseket tenni a szellemi világban. Ha
fellépett, akkor már nem is tehet mást, mint hogy keresse az alkalmat arra, hogy valóban
megkezdje az érzékfeletti világokba vezető lelki vándorutat. - A mi időnktől kezdve egyre
több és több ember fog vágyakozni ezeknek a világoknak a megértésére, mert az élet igazi
megfigyelése azt mutatja, hogy mostantól kezdve olyan állapotba kerülnek az emberi lelkek,
hogy az érzékfeletti világok megértése nélkül nem kerülhetnek megfelelő viszonyba az
élettel.

Mikor az ember odáig jutott el lelki vándorútján, hogy mindazt, amit a fizikai életben
„önmagának”, saját lényének nevez, most emlékként hordozza magában és önmagát most
már a lelki erőfeszítések árán kivívott felsőbbrendű „Énjében” éli át, akkor képessé válik arra,
hogy az életfolyamatot a fizikai földi léten túl is lássa. Szellemi tekintetével látja azt a tényt,
hogy fizikai létét megelőzte Énjének egy másik léte a szellemi világban, és hogy fizikai léte

33
alakulásának valódi okai ebben a szellemi létben rejlenek. Ismertté válik tehát számára az a
tény, hogy fizikai léte előtt, amelybe akkor lépett be, amikor fizikai testét megkapta, már élt,
éspedig tisztán szellemi létet élt. - Látjuk, hogy amilyenek, mint emberek most vagyunk, ilyen
és ilyen képességekkel, ilyen és ilyen ösztönökkel, az mind abban a létben készült elő, amit
ezelőtt egy tisztán szellemi világban éltünk. Látjuk magunkat a földi világba való belépésünk
előtt, mint szellemileg élő lényt, aki arra törekedett, hogy mint fizikai lény majd azokkal a
képességekkel és lelki tulajdonságokkal legyen felruházva, amelyeket most magunkban
hordunk és születésünk óta kifejlesztettünk. Tévedne, aki ezt mondaná: hogyan
törekedhettem volna szellemi életemben olyan képességekre és ösztönökre, amelyek most,
amikor megvannak bennem, egyáltalán nem tetszenek nekem? Nem az számit, hogy a
léleknek a fizikai életben tetszik-e valami vagy sem; a szellemi létben egészen más
szempontokon alapulnak törekvései, mint később a fizikai életben. A tudás és akarás módja
teljesen különböző ebben a két világban. A szellemi létben tudjuk, hogy fejlődésünk
összessége szempontjából olyan fizikai életre van szükségünk, amely lelkünk
számára a fizikai létben esetleg unszimpatikus vagy nyomasztó lesz, és mégis erre
törekszünk, mert a szellemi létben nem azt nézzük, hogy mi szimpatikus és kellemes, hanem
azt, hogy mire van szükségünk lényünk helyes kibontakozásához.
Ugyanígy áll a dolog az életsorsokkal. Látjuk sorsunkat, és szellemileg látjuk, hogy
szellemi létünkben készítettük elő mindazt, ami szimpatikus és unszimpatikus benne, hogy
mi magunk idéztük elő azokat a körülményeket, amelyek boldogító vagy fájdalmas
élményeinket okozták. Itt is érthetetlennek találhatja az ember, amíg csak a fizikai létben éli
át magát, hogy bizonyos életkörülményeit ő maga idézte elő, de a szellemi létben
rendelkezett valamivel, amit érzékfeletti belátásnak nevezhetnénk, és ezért így gondolkodott:
át kell élned ezt a fájdalmas vagy unszimpatikus dolgot, mert csak egy ilyen élmény vezet
fejlődésed összességében egy fokkal feljebb. Ha csak a fizikai lét szempontjai alapján ítéljük
meg egy ember földi életét, sohasem tudhatjuk meg, hogy mennyire vitte ez őt előbbre
összfejlődésében.
Amikor megismertük a földi létet megelőző szellemi létet, felismerjük azokat az okokat is,
melyek miatt szellemi létünkben földi életünk idejére bizonyos megalkotottságra és bizonyos
sorsra törekedtünk. Ezek az okok egy korábbi földi élethez vezetnek, amelyet a múltban
átéltünk. Aszerint, hogy ez miként folyt le, aszerint, hogy ott milyen tapasztalatokra tettünk
szert, milyen képességeket szereztünk meg, az ezt követő szellemi létben arra törekedtünk,
hogy tökéletlenül átélt tapasztalatainkat újabb földi életünkben helyesebben csináljuk,
kifejletlenül maradt képességeinket kifejlesszük. Ha pl. valami jogtalanságot követtünk el
valakivel szemben, szellemi létünkben érezzük, hogy megzavartuk vele a világrendet, ezért
szükség van rá, hogy a szóban forgó emberrel egyik következő életünkben egyszerre
legyünk a Földön és olyan kapcsolatban álljunk vele, hogy a jogtalanságot jóvátehessük. –
További lelki fejlődéssel odáig tágul szellemi látásunk, hogy előző földi életek egész sorára
tudunk visszatekinteni. Ily módon eljutunk oda, hogy megfigyelés alapján ismerjük meg
felsőbbrendű „Énünk” valódi életútját. Látjuk, hogy az ember földi léte összességét ismételt
földi életek formájában éli le és hogy a földi életek között mindig tisztán szellemi létben él;
látja azt is, hogy a szellemi létek a földi életekkel törvényszerű összefüggésben állnak. Így jut
el az ismételt földi életekről való tudásunk azoknak valódi megfigyeléséig. (Csak az
ismételten előforduló tévedések megelőzése céljából említem meg a következőket, amiket
más írásaimban részletesebben kifejtettem: Az ember teljes léte nem úgy folyik le, hogy az
élet örökké ismétlődik. Egy bizonyos számú ismétlés van, ezeket egészen másfajta

34
létformák előzik meg és egészen másfajták követik, s mindez egészében bölcsességgel teli
fejlődésként mutatkozik meg.)
Azt, hogy az ember ismételt földi életeken át fejlődik, a fizikai lét ésszerű megfigyelése
révén is beláthatjuk. „Theosophie” és „Geheimwissenschaft im Umriss” c. munkáimban,
valamint kisebb írásaimban megpróbáltam az ismételt földi életekre és azok összefüggéseire
vonatkozó bizonyítékokkal szolgálni a jelenlegi természettudományos fejlődéstan
tudományos megfontolásainak formájában. Ezekben azt akartam megmutatni, hogy az a
következetes gondolkodás és kutatás, amely a természettudományos kutatásokat valóban
végigvezeti, kénytelen az utóbbi időkben megjelent fejlődési gondolatot az emberrel
kapcsolatban úgy alakítani, hogy az ember valódi lényét, lelki individualitását valami
olyannak tekintse, ami ismételt földi életeken, és köztük lévő tisztán szellemi életeken át
fejlődik. Azokat a bizonyítékokat, amelyekkel ott megpróbálkoztam, természetesen ki lehet
bővíteni, tökéletesíteni lehet. De mindenképpen jogosnak tűnik az a vélemény, hogy a
bizonyítékoknak a tudományos megismerés számára ezen a területen éppen akkora értékük
van, mint a természettudományos bizonyítékoknak. Semmi sincs a szellemtudományban,
amit ilyen bizonyítékokkal ne lehetne alátámasztani. Egészen természetes, hogy a
szellemtudományos bizonyítékok sokkal nehezebben találnak megértésre, mint a
természettudományos bizonyítékok. Ez nem azért van, mert kevésbé szigorúak, hanem mert
amikor az ember előttük áll, nem érzi lába alatt a fizikai tények talaját, ami a
természettudományoknál megkönnyíti a bizonyítékok elfogadását. Ennek azonban semmi
köze a bizonyító erőhöz. Aki képes rá, hogy elfogulatlanul hasonlítsa össze a
természettudományos bizonyítékokat az ugyanolyan módon nyújtott szellemtudományos
bizonyítékokkal, az meggyőződhet azonos értékű bizonyító erejükről. Így azt, amit a szellemi
világok megfigyelője látása alapján az ismételt földi életekről leírhat, megerősíthetik az ilyen
bizonyítékok. Egyik segíthet a másiknak abban, hogy puszta megértés útján meggyőzzön az
egész emberi életfolyamat ismétlődéséről.
Itt azt az utat próbáltuk megmutatni, amely a megértésen túl ennek az ismétlődésnek az
érzékfeletti látásához vezet.

35
 Utószó az 1918-as új kiadáshoz

A második meditációból már kitűnik, de a következők még világosabban megmutatják,

hogy az a lelki út, amelyről ebben az írásban szó van, a leghatározottabban elutasít minden
olyan ún. „tisztánlátást”, ami beteges vagy abnormális testi körülményeken alapul. Ha ezen
az úton járunk, ki van zárva az ilyen testi körülmények folytán létrejövő mindennemű vízió
vagy médiumi látás. Ezek a lelki tartalmak az emberi bensőnek olyan állapotából erednek,
amelyhez képest magasabb rendű az érzékszervi észlelés, és az ezen alapuló gondolkodás.
Ez utóbbiakkal inkább él az ember érzékfeletti területen és függetlenebb testétől, mint amikor
a szabálytalanul működő testi szervezet a lelket olyan tartalommal ámítja, amit azok a
folyamatok hoznak létre, amelyek tulajdonképpen a testet kellene, hogy szolgálják, de
beteges módon eltévelyednek természet adta feladatuktól, és olyan képzetekhez vezetnek,
amelyek sem külső észlelésen, sem az akarat saját belső tevékenységén nem alapulnak.
A mindennapi tudattal kapcsolatos lelki tevékenységek közül egyedül a gondolkodás az,
amely az észleléstől el tud szakadni és önálló, nem abnormális testi megnyilvánulásokon
alapuló tevékenységhez vezethet. Amit itt szellemi látásnak nevezünk, az nem hatol be
mélyebben a szervezet tevékenységébe, nem süllyed a mindennapi tudattal kapcsolatos lelki
állapot alá, hanem azokra a területekre emelkedik fel, amelyek a lélek által átvilágított, saját
akaratunk uralma alatt álló gondolkodással kezdődnek. Ebből az önmagunk által irányított
gondolkodásból bontakoztatja ki a lélek azt a szellemi látást, amelyről itt szó van. A
gondolkodás a látás mintaképe (előképe, Vorbild). Az, amit a meditációkban szellemi
látásként leirtunk, természetesen lényegesen különbözik a puszta gondolkodástól. Elvezet
az érzékfeletti világok tapasztalásához, ahova a gondolkodás nem juthat el. De a szellemi
látás közben a léleknek ugyanolyan életet kell élnie, mint amilyet a gondolkodással
kifejlesztett. Ugyanazzal a tudatossággal kell a léleknek a szellemi látás, a megvilágosodás
állapotában élnie, mint amilyennel egy gondolatban él, mint amilyennel egyik gondolatról
áttér egy másikra.
A lélek mindenesetre egészen más viszonyban áll a szellemileg látottakkal, mint a
mindennapi gondolatokkal. Ha van is valami hasonlóság aközött, ahogyan a szellemileg
látottak összefüggenek a nekik megfelelő valósággal, és ahogyan az emlékképzet függ
össze azzal az átélt valósággal, amelyre emlékeztet, van a szellemi látásnak egy jelentős
tulajdonsága, éspedig éppen az, hogy látás közben a lélek emlékezőereje egyáltalán nem
működik. Amiről egyszer képzetet alkottunk, arra vissza tudunk emlékezni akkor is, ha ez a
képzet pusztán a fantázia szülötte. Az, amit szellemi látással tapasztaltunk, eltűnik
tudatunkból abban a pillanatban, amikor a látás megszűnik, ha nem fejlesztettük ki a
lelkünkben a szellemi látóerő mellett azt a másik erőt is, amellyel újra meg tudjuk teremteni
lelkünkben ugyanazokat a feltételeket, amelyek ehhez a látáshoz vezettek. Emlékezhetünk
ezekre a feltételekre, és ezáltal megismételhetjük a látást, de közvetlenül visszaemlékezni
arra, amit láttunk, nem tudunk. Aki kellőképpen belelát ezekbe a dolgokba, annak éppen ez
a betekintés szolgáltatja az eszközt annak a felismeréséhez, hogy milyen valóság felel meg
annak, amit látott. Éppúgy, mint ahogyan egy észlelésünkre, egy élményünkre
emlékezhetünk ugyan, de az emlékezéssel nem éljük át effektíve az észlelést, vagy a
szóban forgó élményt, ugyanúgy nincsen meg abban, ami a szellemi látás után az emlékezet
számára megmarad, a látottak valódi tartalma. Ebből megtudhatjuk, hogy amennyire a valódi
észlelés nem puszta illúzió a fizikai világban, éppoly kevéssé illúzió a szellemi látásnak
megfelelő érzékfeletti valóság. Az olyan emberek, akik nem ismerkedtek meg eléggé annak

36
a szellemi látásnak a mibenlétével, amiről itt szó van, és az arról közölteket csak kívülről,
előre megalkotott véleményük alapján ítélik meg, tévedésbe esnek vele kapcsolatban. Azt
hiszik, hogy az, ami a szellemi látó tudatban fellép, a képzelet játékán vagy olyan képzetek
szövedékén alapulhat, amelyek a lélek tudatalatti mélyéről merülnek fel homályos emlékek
formájában. Akik így ítélik meg a dolgot, nem tudják, hogy a valódi szellemi látó tudat
kizárólag olyan lelki tartalmakban él, amelyek sohasem merülhetnek le a szervezet
mélységeibe, és amelyek már keletkezésükkor tiltakoznak az ellen a sors ellen, hogy
bármiféle emlékezőerő megragadja őket.
Másik sajátossága a szellemi látó életnek, hogy több lényeges szempontból egészen
másként folyik, mint a mindennapi lelki élet. Ez utóbbiban az emberi élet számára hasznos
szerepet játszik a gyakorlat, a megszokás. Aki többször megismétel bizonyos
tevékenységet, az megnöveli azt a képességét, hogy ezt a tevékenységet ügyesen hajtsa
végre. Hogyan is volna az életben, a művészetben bármilyen előrehaladás, hogyan volna
egyáltalán bármilyen tanulás lehetséges, ha a gyakorlás nem növelné az emberi
ügyességet. Mindez azonban nem érvényes a szellemi látás megszerzésére. Ha volt
valakinek egy érzékfeletti élménye, attól még nem vált ügyesebbé arra, hogy még egyszer
megszerezze ezt az élményt. Ha egyszer volt egy ilyen élménye, az ok arra, hogy ez az
élmény igyekezzen tőle eltávolodni. Mondhatnánk menekülni próbál tőle. Különleges lelki
teljesítményekhez kell folyamodnia, amelyek az élmény megismétlésére lelkét nagyobb
erővel ruházzák fel, mint az volt, amely az első élményre képessé tette. Ez a körülmény
sokszor súlyos csalódások forrása azok számára, akik még kezdők az érzékfeletti lelki úton.
A megfelelő gyakorlatok végzésével, amelyek az ebben az írásban jelzett értelemben
vezetnek el a lélek megerősödéséhez, aránylag könnyen eljuthat az ember az első szellemi
tapasztalatokhoz. Eleinte örül az ember, hogy ennyire haladt, de hamarosan észreveszi,
hogy ugyanazok az élmények nem térnek vissza újra. Ilyenkor érzékfeletti vonatkozásban
üresnek érzi lelkét. Az a fontos, hogy tudjuk: ugyanazok az erőfeszítések, amelyek először
eredményre vezettek, másodszor már nem hatnak, hanem ezeknél erősebbek, gyakran
egészen mások szükségesek. – El kell jutnunk annak a belátásához, hogy az érzékfeletti
átélés törvényei sok esetben mások, gyakran éppen az ellenkezői a fizikai átélés
törvényeinek. De nehogy azt a következtetést vonjuk le ebből, hogy bármit is megtudhatunk
az érzékfeletti átélésről azáltal, hogy folyamatait egyszerűen a megfelelő érzékszervi
folyamatok fordítottjának gondoljuk. Minden egyes esetben csak érzékfeletti tapasztalat útján
tudjuk átlátni, hogy az éppen szóban forgó esetben hogyan is állnak a dolgok.
Harmadik jellegzetessége az érzékfeletti tapasztalatoknak, hogy a látottak csak alig
mérhető időtartamra villannak fel a szellemi látó tudat előtt. Azt mondhatjuk, hogy abban a
pillanatban, amikor fellépnek, már el is tűntek. Ezért csak a gyors feleszmélés, a figyelem
gyors ráirányítása vezet el a valóban szellemileg látottak észrevételéhez. Aki ezeket a
képességeket nem fejlesztette ki lelkében, annak lehetnek látásai, de nem szerez tudomást
róluk. Ez az oka, hogy olyan sok ember tagadja a szellemi világ létezését. Az érzékfeletti
élmények sokkal gyakoribbak, mint általában hinné az ember. Az ember érintkezése a
szellemi világgal alapjában véve általános emberi dolog. Azt a képességet azonban, hogy
gyorsan működő tudati erővel megismerően kövessük ezt az érintkezést, fáradságosan kell
megszereznünk. A mindennapi életben annak gyakorlásával tehetjük magunkat erre
képessé, hogy az élet bizonyos helyzeteiben a körülmények gyors áttekintése alapján
döntünk, hogy mit tegyünk. Aki azt szokja meg, hogy az ilyen helyzetekben tétovázással
vesztegeti az időt, állandóan vacillál, hogy „tegyem, vagy ne tegyem”, az a mindennapi
életben nem tud jól előkészülni a szellemi világ megfigyelésére. Aki már ebben az életben

37
kifejleszti lélekjelenlétét olyan esetekre, ahol szükség van rá, az át tudja vinni érzékfeletti
élményeibe is, amelyeknél ez már feltétlen követelmény. – Ha a mindennapi életét élő
emberben eleve megvolnának az érzékfeletti élményekhez szükséges képességek,
alkalmatlan volna a fizikai világbeli feladatát ellátni. Jóra vezető módon csak úgy juthat az
ember érzékfeletti képességekhez, ha a fizikai valóságban élt egészséges életéből
bontakoztatja ki őket. Aki azt hiszi, hogy a földi élettől való elfordulással, különc
tulajdonságokkal közelítheti meg az érzékfeletti világot, az téves úton jár. A valódi szellemi
látás úgy viszonylik a mindennapi tudat egészséges működéséhez, mint ahogy a
mindennapi éber tudat az alvástudathoz, melynek tartalma álmok formájában jelenik meg a
lélek előtt. Mint ahogy az egészségtelen alvás-élet zavarja és aláássa a mindennapi tudatot,
úgy az életellenes, unpraktikus magatartás a mindennapi valóságban sem lehet alapja az
egészséges szellemi látásnak. Minél szilárdabban áll az ember az életben, minél inkább
megérti a mindennapi intellektuális, érzésbeli, morális és szociális életben mutatkozó
feladatait, annál egészségesebben tudja kibontakoztatni az ilyen életvitelből azokat a lelki
képességeket, amelyek elvezetik az érzékfeletti világok átéléséhez. – Ilyen egészséges
szellemi látásról szólnak az előző meditációk. Semmiféle beteges, rossz értelemben vett
vízió vagy fantasztikum nem található azon az úton, amelyet leírnak, és amely elvezet az
érzékfeletti világ megismeréséhez.

38