Arthur Chapman egy médiabirodalom feje.

Fiatal, sikeres, és elviekben a

legkapósabb agglegény a városban. De ha leveszi az álarcát, akkor
inkább egy félénk, rejtőzködő fiú, aki retteg, hogy leleplezik a
homoszexualitását.
Amikor véletlenül elüti a kis tacskót, nem is sejti, hogy az élete
pillanatok alatt káosszá változik.
Szövevényes bűntény nyomára bukkan, majd rejtélyes körülmények
között elveszti egy barátját. Nyomozni kezd az ügyben, bár tudja, hogy
hatalmas kockázatot vállal.
Segítségére sietnek a Külvárosi Állatmentők, azonban az események így
is nem várt fordulatot vesznek.
A szerelem is váratlanul érkezik, de Art még bizonytalan, és nehéz
döntéseket kell meghoznia. Rájön, hogy más értékeket kellene szem előtt
tartania, mint amiket eddig fontosnak érzett.
Izgalmakban bővelkedő, mégis kellemesen bizsergető történet, Becca
Prior megszokott, nyers stílusában, sok erotikával és humorral.
 Becca Prior

Talált celEB
Copyright © Becca Prior, 2017
© Hayden Moore, 2017
© newkids kiadó, 2017

ISBN: 978-615-80203-4-3

Kiadja a LAF Kit., Budapest, 2017

Felelős kiadó:
Lugosi D. Dömötör
tel: +36 70 243 3530

Fotó:
Karancz Orsolya
Borítóterv:
Xanina
Olvasószerkesztők:
H.Dawn, Bóta Petra Kitti
Nyomdai előkészítés:
Mohácsi Mónika

Nyomta és kötötte:
KORREKT Nyomdaipari Kft.

www.beccaprior.hu
© Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített,
illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül
sem a teljes mű, sem annak egy része, semmilyen formában – akár
elektronikusan, vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és
bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
 Kedves Olvasó!

Ha most a kezedben tartod ezt a kötetet, akkor személyesen neked

tartozom hálával, hogy lehetőségem van kiadni a további
könyveimet. Igen, pont neked!
Lehet, hogy Te nem tudod, de azáltal, hogy megvetted,
hozzájárultál ahhoz, hogy valóra váltsam az álmaimat.
Remélem, a te vágyaid is hamarosan teljesülnek. Mert
megérdemled!

Még egyszer őszinte hálával és köszönettel:

Becca Prior
UI: Es ha megtiszteltél a bizalmaddal, hadd kérjek még egy
szívességet 
Kérlek, értékeld a könyvet a Molyon, a Goodreadsen, és lájkold a
Facebook oldalunkat (Becca Prior hivatalos oldala). Minden
véleményt örömmel fogadok, mert nagy szükségem van a
visszajelzésekre.
 1.

Ez a nap is ugyanúgy indult, mint az összes többi. Art nagyon

nehezen kászálódott ki az ágyból, és úgy érezte, képtelen lesz
összeszedni magát. Bár a hétfő egyértelműen a legutálatosabb
nap a héten, de a vasárnap esti, spontán buli, ami hajnalig tartó
iszogatásba és karaokézásba ment át, sokat rontott az amúgy
sem rózsás helyzeten.
Csak ült a hatalmas franciaágy szélén, próbált úrrá lenni a
szédülésén, és azon gondolkodott, vajon merjen-e inni egy kávét,
vagy az is kikívánkozik majd belőle, mint az éjjel viszontlátott
vacsora. Arra jutott, hogy tesz egy próbát – mert kávé nélkül
annyi ereje sincs, hogy lezuhanyozzon –, így kislattyogott a
konyhába, és bekapcsolta a kávéfőzőt. A daráló hangja
fájdalmasan hasított a fejébe, és már majdnem megbánta
meggondolatlan cselekedetét, amikor végre megérezte az illatot,
amire annyira vágyott. Lerogyott a magas bárszékre, ami a
konyhapultnál állt, állát fél kezére támasztotta, egyik lábával
stabilan támaszkodott a földön, és kibámult az ablakon, nézve a
hajnali fényeket, amik lassan rózsaszínbe és az arany különböző
árnyalataiba öltöztették az amúgy szürke, jelentéktelen házakat.
Szeretett itt lakni, bár az összes otthon közül, amit a
magáénak mondhatott, ez volt a legkisebb és legátlagosabb.
Mégis volt benne valami, ami miatt úgy érezte, ide valóban
hazajön. A nagy, luxussal berendezett házai vagy nyaralói mind-
mind idegenek voltak számára, akárcsak a hotelszobák, amikben
fél életét töltötte el. Bár megengedhette magának, hogy előkelő
szállodákat vegyen igénybe, az mégis mindig az átmeneti állapot
kategória, és nem az, amire szíve szerint vágyott volna.
Huszonhat éves, már nem gyerek, és bár a milliós
bankszámla könnyebbé teszi az életet, Art egyre jobban belátta,
igaz a mondás, miszerint „A pénz nem boldogít”, de magában
kiegészítette azzal, hogy a pénz önmagában nem boldogít. Nem
volt naiv, tudta jól, hogy a gazdagság nagyon kellemes állapot,
és sok mindent meg lehet vásárolni, amire mások nem is
gondolnának, de azt nem, amire leginkább vágyott: Egy társat,
egy partnert, aki részese az életének és elfogadja őt, úgy ahogy
van, mégsem az ő köreiből való.
Szánalmasnak érezte, hogy mindig magát sajnálja, holott az
emberiség azon egy százalékába tartozik, akiknek sosem okoz
problémát a pénz, de ő ebből a sorból is kilógott, és mindig
kívülállónak érezte magát.
Fáradtan, egy nagy sóhajjal csúszott le a bárszékről, és
odakóválygott a kávégéphez, ami magas, karcsú bögrébe
csepegtette a kávét, majd friss tejhabbal engedte tele, pont,
ahogyan ő szereti. A konyhaszekrényből kivett két aszpirint, pár
korty vízzel lenyelte, aztán a mosogató mellé tenyereit, és
előrelógatta a fejét a vállai között, mert egy percre úgy tűnt, az
segít egy kicsit.
Végül besétált a natúr színekkel berendezett, minimál stílusú
nappaliba, és letelepedett a kényelmes fotelbe a hatalmas üvegfal
előtt, ahonnan még most is figyelhette a felkelő nap játékát,
ahogy színekkel tölti meg a fakó várost.
 Kezébe vette a notebookot, gyorsan csekkolta a híreket,
nehogy lemaradjon valamiről, és ne legyen naprakész, amikor az
irodába lépve mindenki rá fog ugrani, azzal az elvárással, hogy
Art tökéletesen képben legyen és gyors döntéseket hozzon, amik
hosszútávon is megállják a helyüket.
Egy újabb földrengés Ázsiában, két merénylet a Közel-
Keleten, egy hatalmas karambol Dél-Dakotában, ami ötven
sebesültet és két halottat eredményezett, egy traktoros tüntetés a
fővárosban, mert a gazdák elégedetlenek a kormány támogatási
rendszerével, és nem akarják, hogy olcsó importárukkal öntsék
el a hazai piacot, meg egy hír arról, hogy a jéghegyek még
mindig olvadnak a Sarkokon.
– Nos, csak a szokásos… – nyögte halkan, mert még mindig
nem merte erőteljes hangokkal bombázni az agyát, majd lecsukta
a notebookot és hátradőlt, hogy pár percet még ellopjon a
napból.
Amikor ismét kinyitotta a szemét, a feje már csak tompán
lüktetett, és úgy érezte, a szédülés is alábbhagyott. Remélem, te is
ilyen szarul vagy, te kis rohadék! – dörmögte, és gondolatban
durván bemutatott Montynak, mert szerinte csakis ő tehetett
erről a balesetről.
Kimondatlan megállapodás volt, hogy vasárnap nem rúgnak
be, ha a fene fenét eszik, akkor sem, mert mindketten gyűlölték a
hétfőt, és nem akarták még nehezebbé tenni az amúgy is
döcögős hétkezdést. Persze, Montague ezt sokkal kevésbé vette
komolyan, mint ő, hisz az aranyifjak életét élő barátja nem töltött
be olyan felelősségteljes pozíciót, ahol azonnal ezer százalékot
kell nyújtani, ahogy beteszed a lábad a munkahelyedre.
 Art lezuhanyozott, és még arra is erőt merített, hogy a végén
pár másodpercre elzárja a meleg vizet, és addig dideregjen a
jeges víz alatt, míg a szája elkékül és az egész teste reszketni
kezd. A feje még erősebben lüktetett, de mire megtörölközött és
a fogát is megmosta, sokkal jobban érezte magát.
Köszönöm, cimbora! – adott hálát gondolatban Davidnek, a
másik jó barátnak, aki bár csak pár évvel volt idősebb, mégis
szinte az összes túlélési technikára megtanította őket, akár a
magánéletről, akár az üzleti dolgokról volt szó.
A borotválkozásról ma reggel gyorsan letett, ahogy az
elektromos borotva zümmögése bekúszott az agyába, és hasonló
rezonanciájú fájdalmat okozott. Szerencsére, manapság nagy
divat a borosta.
Végül felöltözött – egy hajszálcsíkos kék ing mellett döntött,
mert valahogy nem tűnt benne annyira zöldnek a bőre –, és egy
sötétszürke, rászabott nadrágot húzott fel hozzá. Kiválasztott
egy nappabőr cipőt, amit szintén az ő keskeny lábára készített a
cipész, és kifényesítve várt rá a szekrényben, majd utoljára a
nyakkendős fiókot húzta ki, ami fölött azonnal kigyulladt egy
kis ledlámpa, hogy tökéletes megvilágítást biztosítson a kényes
művelethez. Végül egy piros, harántcsíkos darabra esett a
választása, bár szoros volt a verseny egy szürke alapon
világoskék kárómintással, de úgy gondolta, ma kell valami, ami
elvonja a figyelmet megviselt ábrázatáról.
A telefonja pontban fél hétkor kezdett csörögni, és tudta,
hogy fel kell vennie, hisz útban az iroda felé már javában
egyeztetni szokott Sheilával, mert így egyszerűbben indul a nap.
 – Halló! – nyomta meg a fogadás gombot, amikor
beillesztette a fülesét.
– Jó reggelt, főnök! Remélem, jól telt a hétvége – mondta
roppant kellemes hangon az asszisztense, és Art ismét vállon
veregette magát gondolatban, amiért a túlsúlyos, szeplős lányt
választotta a sok csinibaba helyett, akiket Monty már egyszer
átrostált, és alkalmasnak talált.
Visszagondolt a képre, ahogy a hatalmas hallban szinte gyilkos
pillantásokat váltottak a szebbnél szebb, manöken alkatú lányok, csak a
kis tömzsi, homlokát törölgetó, egérszürke hajú nőre nem nézett senki,
mert ő volt az egyetlen, akit nem találtak riválisnak. Arthur azonnal
kiszúrta a különcöt, és hirtelen nem is értette, hogy mehetett át
Montague szűrőjén, aki csakis a szemnek szép titkárnőkre esküdött.
Látta a lány szemében a félelmet, és az ismerős arckifejezést, ami a „mit
keresek én itt?” tipikus esete volt – és amit Art is nagyon sokszor érzett
–, ezért azonnal valamiféle sorsközösséget érzett vele. Azon a reggelen –
majdnem három évvel ezelőtt –, úgy gondolta, új hírigazgatóként
megengedhet magának egy kis színjátékot, ezért sorban behívta a
szépségeket, néhány kérdéssel meggyőződött a rátermettségükről, és
utoljára hagyta a szegény kis ducit, mintha ő is ugyanaz sznob,
külsőségekre adó faszfej lenne, mint a fajúja többi egyede. Amikor
behívta a lányt, látszott rajta, hogy már feladta az egészet, ezért Art
rögtön a közepébe vágott.
– Szia! Kérlek, foglalj helyet!
A lány lesimította a szoknyáját, remegő kezeit az ölébe ejtette, majd
óvatosan felpillantott, és a száját is eltátotta, annyira meglepődött. Ő
egy idősödő, kopaszodó pasasra számított, nem egy szépfiúra, aki a
húszas évei elején jár. Art azonnal vágta, mi a meglepetés tárgya, és
magában elmosolyodott, aztán gyorsan feltérképezte, mit tud a lány.
Hamar kiderült, hogy az esze vág, mint a borotva, remekül tud gyors-
és gépírni, jól kezeli a programokat, amikre itt szükség van, és azt is
beismerte, hogy keveset tud egy napilap működéséről, mivel eddig egy
galériában dolgozott.
– Hány éves vagy? – kérdene Art, mert komolyan nem tudta még
megtippelni sem. Huszonöt és harminc köpött semmi sem lepte volna
meg.
– Húsz leszek két hónap múlva – felelte a lány, akinek nagy, barna
szemei kitágultak a félelemtől.
– Huszonöt év volt az alsó korhatár a jelentkezésnél – csattant fel
Arthur, mire a lány lesütötte a szemét.
– Igen, tudom, uram, de nekem szükségem van erre a munkára.
Nézze… – kezdett bele, és a pillantásában fellobbant a tűz Art
kíváncsian húzta fel a szemöldökét, nekidőlt az elegáns íróasztalnak, és
bokánál keresztberakta a lábait, míg a kezeit a mellkasán fonta karba. –
Tudom, hogy nem vagyok elég tapasztalt, és azt is, hogy a kinti lányok
mind alkalmasabbnak tűnnek nálam… – Art érezte, hogy ezt a
kijelentést a lány kisebbségi komplexusa mondatta vele, de nem zavarta.
Nem baj, ha tisztában van azzal, hogy ez a világ milyen elvek szerint
működik. – De én nagyon gyorsan tanulok, elkötelezett vagyok és
független, aki bármennyit hajlandó dolgozni. Gyakorlatot kell
szereznem, mert addig egyik komolyabb cég sem áll velem szóba,
viszont mindenhol követelmény, hogy legalább két évet lehúzzak egy
hasonló helyen. Mondja, uram, hogyan felelhet meg ennek valaki, ha
sosem tud szert tenni a gyakorlatra? És bár tudom, hogy egy
asszisztens megjelenése is fontos szempont, de tiszta vagyok és igényes,
csak sajnos, nem rendelkezem azokkal az adottságokkal, mint a többi
jelölt. Ha úgy néznék ki, mint ők, én nem itt lennék, hanem egy újság
címlapján, vagy egy milliomos vőlegény mellett, aki épp földkörüli útra
visz – Amikor ez kicsúszott a száján, a kezét az arca elé kapta, és
látszott, hogy ő sem hiszi el, ami történt. – Elnézést, uram, kérem,
bocsásson meg! Nagyon feszült vagyok, és órák óta vártam. Úgy
látszik, az idegeim kezdik felmondani a szolgálatot.
Art hangosan felnevetett, mire a lány olyan ijedten nézett fel rá,
mintha marslakót látna, majd a barna szemekben egy kis extra düh is
megvillant, mert azt hitte, Art őt neveti ki.
– Sheila, ugye? – kérdezte Art, amikor úrrá lett a jókedvén. A lány
csak bólintott, és beharapta az ajkát, arcán a megsemmisülés
kifejezésével. – Nos, én már akkor kisírtalak, amikor beléptem az ajtón,
és azóta is vártam a pillanatot, hogy behívhassalak. Őszinte leszek
hozzád, bár nem akartalak beavatni a tervembe. Szerettem volna egy
picit megleckéztetni a szépségkirálynőket, akik odakinn épp azon
agyainak, hogy a szemben ülő kapja meg az állást, mert neki jobban
sikerült a mellplasztikája, vagy szebben van felvarrva a műhaja. Nekem
olyan asszisztensre van szükségem, aki teljes szívvel a munkájának él,
ahogyan én is, és nem azon töri a fejét, hogy szerezzen egy menő pasit,
aki útlevél a semmittevésbe. Hosszútávra keresek, mert ha valakit
betanítok, és belelát a folyamatokba, gyorsan nélkülözhetetlenné válik,
és nem szeretnék csalódni. Úgy gondoltam, ha a legjobb öt kvalitásaival
rendelkezel, akkor tiéd az állás.
Sheila még mindig bizalmatlanul méregette, de az arcán átfutott az
is, hogy ez az egész csak hazugság.
– Minden, ami a „DE” előtt van, lényegtelen… – mondta halkan,
és a pupillái kitágultak a várakozástól.
 Art ismét felnevetett, mert a lány újra elkápráztatta ezzel az
egyetlen mondattal. Ez a mondás ugyanis egy azok közül, amik sokkal
mélyebbek, mint első hallásra hinné az ember, és ha belegondolunk,
mindenki fel tud idézni ezer olyan alkalmat, amikor átélt egy ilyen
szituációt.
– Igazad van – mondta kissé karcos hangon Art. – Szóval, úgy
gondoltam, ha megfelelő kvalitásokkal rendelkezel, akkor te leszel a
befutó… De… – itt tartott egy kis szünetet, a lábát leemelte a másikról,
a kezeit is leengedte, csak az ujjait fűzte össze az ölében. – Te sokkal
jobb vagy, mint amire számítottam. Engem is meglep, mégis úgy
érzem, mi remekül együtt tudunk majd dolgozni, és végre nem kell
visszafognom a szarkazmusomat valaki előtt, akinek nincs annyi
intelligenciája, hogy értékelje.
A lány gyorsan felfogta a szavait, mert mire végzett, egy
hangyányi kételkedésen kívül a szemei felragyogtak, ahogy az arca is, és
a szeplői alatt gyönyörűen kipirult a bőre.
– Szóval ez azt jelenti… ?
– Mondd ki! – bátorította Art, mert tőle akarta hallani.
– Hogy enyém az állás? – kérdezte a lány, és látszott, hogy alig kap
levegőt.
– De még mennyire a tiéd! Senki másé nem lehetne!— bólogatott
Arthur, és széles mosolyra húzta a száját. – Most pedig szeretném, ha
velem tartanál a mai kis színjátékom fináléjára! – adta ki az első
utasítást, a lány pedig habozás nélkül követte, majd amikor kiléptek az
aulába, szó nélkül visszament a helyére, és leült a székre, ahol a
délelőttöt töltötte.
– Nos, hölgyeim! Még pár perc, amíg megbeszéljük a
helyettesemmel, hogy melyikük a befutó, és máris visszatérek a hírekkel.
 A lányok izgatott susmusba kezdtek, és az egész terem forrt, mint
egy méhkas. Arthur visszalépett az irodájába, és átszólt Monthynak,
hogy jöjjön át egy percre. Nem kellett sokat várnia, lévén a barátja
irodája a folyosó túloldalán volt, majdnem szemben az övével. Egy
percen belül megjelent a szőke üstök, és a vigyorgó, szögletes arc, állán
a mély vágással, ami miatt seggarcnak hívták ági miben. Mára rossz
emlék csupán, hisz a csajok megvadulnak a kockaállú, kuszahajú
szépfiúért, akinek igéző kék szemei bárkinek a veséjébe látnak.
– Hadd találgassak! – mondta Montague, mire Art csak bólintott,
mert szerette volna kihozni a maximumot ebből a kis játékból.
– A csöcsös vörös vagy a feketepárduc.
– Így nem tudom őket beazonosítani! – vágta oda Art, de magában
jól mulatott.
—Jöjj, ne röhöghess már! Van pár jó darab, de ezt a kettőt
képtelenség nem kiszúrni egy stadion közepén.
– A vörös, aki remekül kezeli a Photoshopot, és a fekete, aki eddig
egy ügyvéd mellett volt asszisztensi – kérdéseit vissza Arthur,
előszedve a két önéletrajzot.
– Azt nem tudom, de mindkettő tízpontos!
– Mi van? – húzta össze a szemöldökét a frissen kinevezett főnök. –
Meg sem nézted az adatlapjukat?
– Nem én! Azt meghagytam neked – válaszolt vigyorogva Monty,
és összedörzsölte a kezét. – Én csak kiselejteztem őket – ült le az
íróasztal elé a szőkeség teátrális mozdulattal széttárva a kezeit, mintha
övé lett volna a munka neheze.
– Szóval kirostáltad az ocsút? – kérdezte Art, előkészítve a csapdát.
– Nos, azt hiszem…
 – Akkor ő hogy maradt benne? – dobta Sheila lapját, a barátja ölébe
Art, majd összefonta a karjait és összepréselte a száját,
– Jah… A titkárságvezető unokahúga. Ma reggel kért meg rá, hogy
a lány is részt vehessen a meghallgatáson. Ne foglalkozz vele!
Art mély levegőt vett, és igyekezett komoly arcot vágni.
– Ezt elbasztad, Mony!
A barátja ijedten kapta fel a fejét.
– Mi van? Dehogy basztam el. Majd megmondom, hogy nem volt
elég jó valamiben, és kész
– Sajnálom, cimbi, de a lány mindenben tökéletes, és már fel is
vettem… Nem volt más választásom. Az összes többi vagy nem tud
diktálás alapján írni, vagy nem ismeri a rendszerünket, vagy egy
szinten olyan sötét, mint az éjszaka.
Montague arcáról lefagyott a mosoly.
– Most csak viccelsz, ugye? – kérdezte, és kék szemei beszkennelték
Art minden négyzetcentiméterét.
– El kell hogy keserítselek… – válaszolt a férfi, és egy sajnálkozó
pillantást vetett a barátja felé. – Itt az ideje, hogy kihirdessük az
eredményt.
– Ne! Várj! – ugrott fel Monthy. – Biztosan van egy, akit be
lehetne tanítani. Nem kell felvenned Ursulát!
– Az a baj, te balfék, hogy eleve őt választottam, ahogy megláttam
odakint. Nem tudom, miért hitted, hogy szempettingre van szükségem,
mikor nagyon jól tudod, hogy olyat keresek, aki nem az ágyamba akar
bebújni, vagy a kocsimba befészkelni magát, hanem dolgozik, mint egy
kisangyal, és megbecsüli a helyét.
– Ez még nem zárja ki, hogy szép legyen… – próbálkozott a barátja.
 – De igen, mert ha olyat veszek fel, aki nekem nem kell, de neked
igen, akkor még szarabbul sül el a dolog, ismerve a szokásaidat. A lány
egy hét múlva már nálad ébred, majd egy újabb hét után azon veszi
észre magát, hogy dobtad, mert elmúlt az érdeklődésed, és én kezdhetem
az egész cirkuszt elölről, mert sírva kilép a megaláztatás miatt.
Monthy ezúttal csendben maradt, és úgy tűnt, magában mérlegeli
az elhangzottakat.
– És ha megígérem, hogy nem dugom meg? – kérdene, őszinte
elszántsággal a hangjában.
– Akkor ő fog leteperni a karácsonyi bulin – felelte Art, nem
kevesebb meggyőződéssel
Legnagyobb meglepetésére a barátja bólintott, és egy nagy sóhajjal
ellazította a vállait.
– Oké, akkor vegyük fel Ursulát, és majd keresek egy megfelelő
alanyt az All I Want-nál.
– Remek! A konkurencia dolgozói közül azt húzol a farkadra, akit
csak akarsz – válaszolta Art, majd odalépett, megveregette az éppen
feltápászkodó Monty vállát, és elindult az ajtó felé. – Most pedig
lássuk, hogyan reagálnak a lányok!
Visszaemlékezéséből Sheila hangja rángatta ki, aki egy picit
már idegesnek hallatszott.
– Uram! Hallotta, amit mondtam? – kérdezte, amiből Art
tudta, hogy legalább kétszer elismételte.
– Shy, lécvi, halkabban, ha kérhetem – válaszolta a férfi, mire
a nő azonnal megköszörülte a torkát, és halkan, dallamos
hangon folytatta:
– Tehát, azt mondtam, immár harmadszor, hogy az édesapja
ma önnel kíván ebédelni, ami kissé problémás, mert a befektetői
csoport megbízottjai kettőkor érkeznek, és ha ön nem lesz itt,
akkor fuccs az egésznek.
– Majd Monty elkalauzolja őket – válaszolta Art szárazon, és
már továbblépett volna a beszélgetésben, de a vonalban csend
volt, és gyakorlott füllel azonnal rájött, hogy valami nem
stimmel. Sheila ugyanis mindig egy „igenis, urammal”, vagy
„rendben, urammal” zárta le az adott témát, ezzel jelezve, hogy
vette az adást. – Mi van? – kérdezte Art kissé idegesen, mert ma
reggel nem volt türelme a játszadozáshoz.
– Az van, hogy Monty egy cuki fiú, de most nem széplányok
fejét kell elcsavarni, hanem kőkemény üzletemberekét, akik egy
egész két tized milliárdot akarnak belefeccölni a cégbe, hogy
betörhessünk az európai és ázsiai piacokra.
Art nagyot nyelt, mert mint mindig, Shynak most is igaza
volt. Nagyon ritkán ellenkezett, de ha megtette, akkor általában
jó okkal. Az első évben ezek még egész napos duzzogással és
hisztikkel teltek – amit persze Art művelt, és nem a lány,
megtépázva érezve a tekintélyét de mára megtanulta, hogy
jobban jár, ha gyorsan mérlegel és beadja a derekát, vagy
megbánja, hogy nem hitt a mindig objektív és gyors észjárású
Sheilának. Ma reggel pláne rá kellett hagyatkoznia, mert az ő
agya félig a füstös kis bárban maradt, ahol rekedtre ordította
magát, miközben Adele számokat bömböltek a haverokkal, így
kénytelen volt egy nagy sóhajjal megadni magát.
– Oké. Akkor hogy legyen? Apámat nem lehet lerázni, ezt te
is tudod.
– Természetesen, Mr. Chapman elsőbbséget élvez, így már
foglaltam is asztalt a Roché-ban, tizenhárom órára. A
befektetőket Trudy fogja körbekalauzolni a cégen, tart nekik egy
csodás kis prezentációt, és önnek csak tizenöt órára kell
visszaérnie, hogy elbűvölje őket a személyes varázsával,
amikorra rendeltem egy kis cateringet a nagyterembe.
– Remek! – kuncogott fel Art. – És mondd csak, Shy, van
nekem olyanom?!
– Mármint személyes varázsa, uram? – kérdezett vissza a
lány, és az ő hangja is jókedvről árulkodott.
– Aha…
– Nos, ha a naponta érkező több ezer rajongói levelet, az
irodaház előtt ácsorgó tinilányokat, és a hét és fél millió követőt
nem vesszük alapul, akik minden tweetjét és posztját
kinyomtatják és bekeretezik, akkor csak a saját intuíciómra
tudok hagyatkozni, ami azt jelzi, hogy a világ egyik legnagyobb
sármőrje a munkaadóm.
– Szerencse, hogy te immunis vagy rá – mondta halkan, de
kedvesen Arthur, mire a lány felkacagott.
– Nem látta még a szobámat, uram. És ha pszichopata
vagyok, aki otthon ereklyeként őrzi a kis cetliket, amit az
íróasztalomra dobál, és egy használt törölközőt, amit nem vittem
le a mosodába?
– Nos, azt hiszem, Bob ezért csak szimplán elverné a
seggedet – felelte Art, mire a lány szokatlanul erőtlenül nevetett
fel, majd megköszörülte a torkát.
– Jól van, igaz. De ettől még értékelem, Mr. Chapman, csak
nem az esetem – mondta diplomatikusan Sheila, és belefogott a
napi megbeszélések részletezésébe.
 Art belesimult a bőrülésbe, és csak fél füllel hallgatta, mert
tudta, hogy Shy úgyis összekészíti a jegyzeteket, és minden
megbeszélésen a fülébe súgja majd az aktuális információkat.
A szeme sarkából érzékelt valami mozgást, de mire
odanézett, már csak azt látta, hogy valami kiugrik az út melletti
bokorból. Érezte, hogy túl közel van, és az agya a másodperc
töredéke alatt jelezte neki, hogy nem fog tudni megállni. Arra
sem volt lehetősége, hogy elkapja a kormányt, mert jobbra egy
hatalmas fa állt – amit azonnal elvetett az automatikus program,
ami az agyában futott –, ha pedig a másik irányba rántja el,
akkor áttér a szembejövő sávba, és frontálisan ütközik valakivel.
Így csak taposta a féket – az ABS folyamatosan kattogott, és
erőteljes lökésekkel jelezte a talpán, hogy ez vészfékezés –, a
biztonsági öv belevágott a mellkasába, ahogy előredőlt, pedig
igyekezett megtámasztani magát a kormányon; ő pedig kitágult
pupillákkal száguldott a kicsi valami felé, ami előtte próbált
átszaladni az úton.
Kis koppanás, szinte jelentéktelen, Art fülében mégis, mintha
egy hatalmas robbanás lett volna. Tudta, hogy elütötte az állatot,
ami hajszál híján átért előtte, sőt, ő abban bízott az utolsó
méteren, amikor már nem látta a kocsi elejétől, hogy talán
sikerült átfutnia a kocsi előtt. De nem. A halk kis koppanás
jelezte neki, hogy eltalálta, és amikor megállt, majd a
visszapillantóba nézett, már látta is a földön fekvő kis testet, ami
nem mozdult.
– Istenem! – nyögött fel elkeseredetten, és már csatolta is ki
magát, hogy kiugorjon az autóból. Eszeveszetten hadonászott az
utána jövőnek, hogy álljon meg, nehogy áthajtson a moccanatlan
testen, és szaladni kezdett.
– Mi történt?! – hallotta Sheila izgatott hangját a fülesén. –
Uram! Mi történt?! – erőszakoskodott a lány.
– Elütöttem… – mondta Art, és amikor odaért, tehetetlenül
guggolt le az állat mellé.
– Kicsodát? Elütött valakit? – kérdezte a hang a fülében.
– Nem, csak egy kutyust – válaszolta Arthur, majd a kis
testre fektette a tenyerét. Vért nem látott, sem más, jelentős
külsérelmi nyomot, és ahogy rásimította a kezét, a szívverését,
sőt a légzését is jól érezte. Egy kis rozsdás színű, sovány kutyus
volt, akinek csimbókokban lógott a szőre, mert nem volt senki,
aki kikefélje a téli hidegről megmaradt vastag bundát, amikor
beköszöntött a meleg, és vedleni kezdett. A szemei csukva
voltak, hosszúkás kis pofájából az aszfaltra lógott élénkpiros
nyelve.
Art simogatni kezdte, és villámgyorsan járt az agya.
– Shy! Azonnal nézd meg, hol van a közelben állatklinika.
– Máris! – mondta a lány, és a vonal kattant, jelezve, hogy
megszakította az adást, amíg keresett. – A Worthingtonon van
egy állatorvosi rendelő, de ők ma nem ügyeletesek.
– Akkor hová vigyem? – kérdezte idegesen Art, ahogy lassan
ölbe vette a kutyust.
– Nos, én annyit látok, hogy napközben bármelyik rendelőbe
viheti, és nincs ügyeletes állatkórház, úgyhogy a legközelebbi a
Christal parkban lenne szerintem.
– Oké! Küldd a címet a GPS-emre, és máris indulok. Ha
tudsz, kérlek, szólj oda, hogy várjanak! – darálta Art, és amikor
visszaért a kocsihoz, tanácstalanul nézett körül, mert nem volt
szabad keze, hogy kinyissa a hátsó ajtót. Egy nő fékezett a
szemből jövők közül, sikkantva kiugrott a kocsiból, és
odaszaladt, majd kinyitotta az ajtót, és segített elrendezni a
kicsiny testet az ülésen.
A kutyus először nyüszíteni kezdett, és csak utána nyitotta ki
a szemeit. Akkor viszont rájött, hogy nagy bajban van, úgyhogy
menekülni próbált, ezért Artnak be kellett ugrania mellé, hogy
lefogja és magához szorítsa az állatot.
– Nyugi, kutyus! Nincs semmi baj! – mondta, de az eb
másképp gondolta. Az utcán töltött hónapok alatt megtanulta,
hogy jobb, ha távol tartja magát az emberektől, mert úgyis csak
belé rúgnak, vagy bottal verik el, amikor meglátják, hogy a
szemetesben keresgél. Úgy gondolta, az életéért küzd, amikor ki
akart szabadulni a szorosan tartó karok közül.
– Nyugalom, haver! – mantrázta Art, és óvatosan
végigtapogatta a kiskutyát, aki nagyjából akkora volt, mint egy
kandúr, csak rövidebbek voltak a lábai, és sokkal hosszabb a feje.
– Semmi baj! Jó kezekben vagy! – suttogta, és már kezdett
megkönnyebbülni, mert az állat lassan elengedte magát. Amikor
keze a kutya hátsó lábához ért, hirtelen vonyítani kezdett, olyan
kapálózással és apró harapásokkal, hogy Art teljesen megrémült
tőle. – Oké, oké! Vettem a lapot. Fáj neked… – simogatta meg a
drótszőrrel fedett kis kobakot, és azonnal elengedte a sérült
végtagot. – Be kellene mennünk a kórházba, hogy megnézzen
egy doki – mondta, és az ülésről felemelte a kockás
gyapjúpokrócot, majd belebugyolálta a kutyát. – De hogy
vezessek, ha te közben itt randalírozol, és esetleg rám ugrasz,
vagy kiteszel valamit? – morfondírozott, amikor dühödt dudálás
zavarta meg.
Hátranézett, látta, hogy mögötte jó nagy kocsisor gyűlt össze.
Akik hátrébb álltak, és nem látták, ami történt, nem voltak túl
türelmesek. – Jól van, jól van – mondogatta, inkább magának,
majd kelledenül kikászálódott, és előreült a vezetőülésbe. A
kiskutya a szabadulás reményében ismét vonaglani kezdett, és
Artnak be kellett látnia, hogy így nem jutnak el a hat kilométerre
lévő kórházig.
– Jó, csak addig maradj nyugton, amíg félreállok! – mondta
az ebnek, majd kitette az indexet, és lassan az út szélére
kormányozta a kocsit.
– Shy! Azonnal küldj értem egy taxit! – nyomta meg a
gombot a fülesén, mire a lány pillanatnyi habozás nélkül
válaszolt:
– Máris, uram!
Arthur ezredszer is hálát adott az égnek, amiért ilyen remek
segítsége van.
 2.

– Mr. Chapman, már vártuk önt – köszöntötte az asszisztens,

amikor belépett a rendelőbe. Már megszokta, hogy szinte
mindenütt felismerik. – Hadd lássuk a kis rosszcsontot! –
nyújtotta a kezét a fiatal férfi, aki tetőtől talpig halványkék
ruhában, és egy nagy, fehér klumpában álldogált.
Art átnyújtotta a reszkető kis csomagot, akinek csak az orra
hegye látszott ki a kockás pokrócból. Ahogy érezte, hogy valaki
más fogja kézbe, azonnal nyüszíteni kezdett, és ismét szabadulni
akart. – Az ön kutyája, Mr. Chapman? – kérdezte az ápoló
kedves hangon, mire Arthur csak megrázta a fejét.
– Nem. Az úton szaladgált, és véletlenül elütöttem.
– Ó, jaj! – sóhajtott fel a pasas, és elindult egy ajtó felé, ami
résnyire nyitva volt. – A doktornő mindjárt jön és megvizsgálja,
aztán ha kell, csinálunk pár röntgent. – Art csak bólintott. – Nem
jön velünk? – nézett vissza rá a férfi, de 6 csak nemet intett a
fejével, és benyomta a telefonját.
– Shy! Behoztam a kutyát a rendelőbe. Máris megyek vissza
a kocsimért. Kérlek, keríts valakit, aki elviszi egy menhelyre!
– Igenis, uram – válaszolt azonnal a lány, a tőle megszokott
hangnemben. – Más? – kérdezett vissza, és Art épp azt akarta
válaszolni, hogy ennyi, amikor egy hirtelen érzelemfuvallatnak
engedelmeskedve hozzátette: – És kérek róla visszajelzést, hogy
hová kerül. Csak olyannak adják oda, aki tényleg gondoskodni
fog róla. Kérlek, kövesd figyelemmel a sorsát!
 – Rendben, főnök, így lesz – nyugtázta Sheila, bár eléggé
meglepte, hogy Art ilyen komolyan veszi a dolgot.
– Természetesen, minden költséget fizetek. Amíg nem lesz
gazdája, addig is valami jó helyre kerüljön… valami
kutyahotelbe, ne egy sintértelepre.
– Értettem!
– Köszönöm! – zárta le a beszélgetést Arthur, és egy
pillanatra úgy érezte, megszabadult a lelkiismeret-furdalástól, de
mire kiért a rá várakozó taxihoz, már ismét ott volt a görcs a
gyomrában. – Bassza meg! – csapta vissza a hátsó ajtót, majd
behajolt az első ablakon. – Még egy kicsit várjon! – adta
parancsba, mire a sofőr felnézett az újságból, amit békésen
olvasgatott, és mosolyogva bólintott.
Art visszaszaladt a széles lépcsőkön, kettesével szedve a
fokokat, és amikor belépett a váróba, idegesen nézett körül. Az
ajtó, ami mögött az ápoló eltűnt a kutyussal, most tárva-nyitva
állt, és nem látott bent senkit. Le-fel járkált, az ujjait ropogtatta,
és meglazította a nyakkendőjét, amíg várakozott. Kétpercenként
nézegetett az órájára, bár sosem tudta, valójában hány óra van.
Ez inkább olyan megszokás, aminek nem tud ellenállni az
ember, aki hozzá van szokva, hogy az élete percre pontosan be
van táblázva. Átgondolta, hány reggeli megbeszélés esett kútba,
meg hogy nélküle döntenek a reggeli hírekről, ami egy online
magazinnál nagyon fontos, és halkan káromkodni kezdett.
– Nos, Mr. Chapman, mégis visszatért? – kérdezte egy kissé
rekedtes, mély női hang, amitől Art enyhén megugrott, mert
nem hallotta, hogy valaki közeledik.
 – Igen. Átszerveztem az időbeosztásomat – válaszolta Art, és
remélte, hogy a nő nem látja rajta, mekkorát füllentett. Nem
szerette volna, ha kiderül, hogy elsőre csak azért lépett le
gyorsan, mert igazából egy érzékeden seggfej.
– A kutyus jól van. Hála Istennek, semmije sem tört el,
megúszta pár zúzódással. A csípője kiugrott a helyéről, de a
tacsiknál ez remekül korrigálható. Elaltattuk és visszatettük a
helyére. Fiatal kislány, tökéletesen meg fog gyógyulni – sorolta a
nő, és a kezében tartott mappába jegyzetelt. – Kissé le van
gyengülve, és félig ki van száradva, valamint tele van bolhákkal
és férges is, de ezeket pár nap alatt helyre lehet hozni. Mik a
további tervei? – kérdezte, immár Artra függesztve nagy,
csokibarna szemeit.
Arthur gyomra megint elnehezedett, amikor rájött, hogy neki
nincsenek tervei, de azért megköszörülte a torkát, a homlokából
kisimította a belógó tincseket, és állta a nő pillantását.
– Nos, a titkárnőm gondoskodik róla, hogy jó helyre
kerüljön, amíg találnak neki gazdit.
– Tudja ön, hogy hány kóbor kutya van a városban? Csak
becsülni tudjuk, de legalább háromezer… A telepek tele vannak,
és őszintén megvallva, egy ilyen, saroktól-sarokig teremtés nem
lesz túl népszerű…
– Azt mondta, hogy tacskó, nem? – kérdezett vissza Art,
mintha joga lenne számonkérni bármit is…
– Nos, a főbb jellemzői alapján drótszőrű tacskóra hasonlít
leginkább – helyesbített a nő. – De ezzel a szürke, néhol vöröses
bundával mindig elég rendezetlen külseje lesz, akkor is, ha
rendbe szedjük…
 – A pénz nem számít – mondta a szokásos szövegét Art, ami
általában megoldja az ilyen helyzeteket. A nő azonban
lemondóan megrázta a fejét.
– Nos, attól, hogy egy kutyahotelben kifizeti az ellátását, nem
lesz senkije, aki szereti, akihez kötődhet, aki szívből
gondoskodik róla – mondta halkan, és kiérződött a szavaiból,
hogy szívügye a dolog.
– Igen, ezt értem, de az én életembe nem fér bele egy kis
jószág. Sosem vagyok otthon, legtöbbször más kontinensen
ébredek egy héten legalább kétszer, és még sohasem volt
kutyám. Nem hiszem, hogy én lennék számára a megfelelő
gazdi.
– Megértem, uram, de annyit megtehetne, hogy személyesen
kéri az olvasói segítségét az ügyben. Annyi rajongója van, és
gondolom, több százan akarják majd örökbe fogadni, ha kiderül,
hogy bármi köze van a híres Arthur Chapmanhez.
Art összehúzta a szemöldökét, mert úgy érezte, a nő szavai
burkolt sértésként hangzottak, de ahogy az arcát fürkészte, látta,
hogy szó sincs erről. Amit mondott, az pedig valóban igaz volt.
Ha egy használt pólót adott egy alapítványnak, az is pillantok
alatt kelt el aranyáron, ezért valószínű volt, hogy a kutyus is
gyorsabban talál gazdára, ha ő ajánlja az emberek figyelmébe.
– Nos, ez remek ötlet! – mosolygott a nőre, akinek
felragyogott az arca. – Intézem! – biccentett Art, aztán a nő
mögötti vizsgálóba nézett. – Bemehetek hozzá?
– Persze! – lépett oldalra azonnal az orvos, és a kezével intett,
hogy fáradjon be nyugodtan.
 Art odasétált a rozsdamentes acéllal burkolt asztalhoz, ahol a
kiskutya feküdt, deréktól lefelé bekötözve, és egy infúzió volt
bekötve a mellső lábába.
– Chipje nem volt? – kérdezte halkan, és önkéntelenül fölé
hajolt, hogy óvatosan megsimogassa a fejét. Az ápoló, aki az
asztal mellett ült egy vasszéken, és a telefonját nyomkodta, most
felnézett, lemondóan megcsóválta a fejét, és összepréselte az
ajkait.
– Ő már valószínűleg az utcán nőtt fel. Gondolom, kidobták
még kicsi korában, amikor elkezdett rágni, és valami kárt
okozott…
Art érezte, hogy megkeseredik a szája, ahogy maga elé
képzelte az alig párhetes apróságot, akit kidobnak valahol, és
magára hagyva, kilátástalanul rója az utakat, hogy túlélje a
napokat.
– Nem értem az embereket – dörmögte. – Minek tartanak
állatot, ha nem gondoskodnak róla?
– Nos, ez remek kérdés… Talán megérdemelne egy cikket a
LIFE-on… – nézett fel rá a férfi, mire Art elgondolkodott, és
egypár pillanattal később bólogatni kezdett.
– Szerintem is. De ehhez komolyabb anyag kell. Egy jó
újságíró, és olyan emberek, akik az állatokért dolgoznak nap
mint nap. Orvosok, állatvédők, menhelyesek…
– Ha az segít, én összeállítom önnek a listát azokról, akik
valóban érdemi munkát végeznek a városban – mondta a pasas,
mire Artnál azonnal beindult a szokásos gépezet.
 – Rendben, azt nagyon megköszönném. Holnapra meg tudja
csinálni, Ron? – kérdezte Arthur, ahogy leolvasta a férfi
névtábláját.
– Maga aztán nem szarozik – nevetett fel öblösen a férfi. –
Megcsinálom, még ma. Estére készen lesz.
– Remek, nagyon köszönöm – nyúlt a zakója belső zsebébe
Art, és két ujjal kiemelt egy elegáns névjegykártyát, majd a férfi
felé nyújtotta.
– Az én e-mailemre küldje el, legyen szíves.
– Rendben. – A pasas felállt, és kinyújtóztatta magát. –
Marad még pár percet? Kiugranék a mosdóba, de nem akarom
itt hagyni, mert bármikor ébredezhet… – mutatott a kutyusra,
akinek néha megrebbentek a szempillái és megrándult
valamelyik lába.
– Igen, persze – válaszolta Art, és lekönyökölt az asztalra,
hogy közelebbről vegye szemügyre az ebet. Amikor az ajtó
halkan becsukódott, halkan beszélni kezdett, bár maga sem
érette, hogy miért.
– Minden rendben lesz, haver! – ígérte a kutyának. –
Találunk neked valakit, aki befogad, sőt, aki mindent megtenne,
hogy boldoggá tegyen. Ígérem, hogy te leszel a legmenőbb korcs
a városban, és arany életed lesz. Oké? – kérdezte tőle, miközben
vékony ujjaival rajzolta át az előreálló szemöldököket, amik a
kissé szögletes, de így is hosszú pofácskát keretezték. – Nagyon
cuki fejed van – mosolyodott el, ahogy jól megnézte a kutyust. –
Megfürdetnek, kikefélnek, és olyan csinos leszel, hogy az összes
kan beléd szeret. – A saját poénján halkan felnevetett, mire a
kutyus szemei hirtelen kinyíltak, és azonnal kitágultak a
pupillái, ahogy úrrá lett rajta a rémület. Nyüszíteni kezdett, és
igyekezett felállni, de még kába volt, és a csípője is fájhatott,
úgyhogy szívbemarkoló hangon sírt, Art pedig nem tudta,
mitévő legyen. Odakapott, nehogy a kutya leessen az asztalról,
aztán már ölbe is vette, óvatosan fogva, hogy meg ne nyomja a
fájós lábát.
– Csss! Nyugalom. Jó helyen vagy. Nincs semmi baj! –
mondta halkan, mire a sírás elhalkult, és a kutyus mintha
felismerte volna a hangját. Felnézett rá, és amikor Art viszonozta
a pillantását, hirtelen felnyújtózott, és rendesen orrba nyalta. Art
csak prüszkölt, és a zakója ujjába törölte az orrát, de azért
felnevetett, és szabad kezével megsimogatta a kicsi fejet. – Jól
van! Jól van! Ne hálálkodj ennyire!

Tíz óra is elmúlt, amikor végre beért az irodába. A zakója tiszta

szőr és nyál volt, mert egy fél órán át tartotta a karjában az
ébredező kutyust, amíg lecsepegett az infúzió, és szépen lassan
ismét elszundikált.
Sheila azonnal felugrott, amikor meglátta a főnökét, és
egyetlen, gyors pillantás után előrement az irodába, aztán
egyenesen átvágott a pihenőig – ami inkább egy
minilakosztálynak felelt meg –, majd a gardróbból kivette a
szürke tartalékzakót, amit épp előző nap hozatott el a tisztítóból,
így illatosán, tükörsimára vasalva lógott a szekrényben.
 – Ingre is szüksége van, uram? – kérdezte Artot, miközben
kicipzározta a tartót, és a szék karfájára terítette a ruhadarabot.
– Igen, kellene – válaszolta Arthur, és megpróbálta
kigombolni a mandzsettáját. Amikor végre sikerült, és már
félmeztelenül állt, észrevette, hogy Shy felhúzott szemöldökkel
méregeti. – Mi van? – utánozta ő is az arckifejezését.
– Ejha… ami azt illeti, megérte a kondibérlet… – válaszolta a
lány, és elismerően felmutatta a hüvelykujját.
Kettejük viszonya nagyon érdekes volt. Art sokat
gondolkodott már azon, hogy Shy a barátja, a titkárnője, a
helyettese, vagy afféle pótanya (akkor is, ha évekkel fiatalabb
nála), és végül arra jutott, hogy elsősorban az egyetlen valaki, aki
előtt nem titkolózik. Az együtt töltött évek alatt, a lány minden
titkára rájött, de sohasem élt vissza vele. Mára elnyerte Art teljes
bizalmát, ami hatalmas fegyvertény, mert ebben az iparágban,
ahol az információ nagyon súlyos összegeteket ér, szinte
senkiben sem lehet megbízni. Sheila azonban ezerszer
bizonyította a lojalitását, még többször őszinte szeretetét, amit
Art azzal hálált meg, hogy bár megvolt a főnök-beosztott
viszony, ő sem élt vele vissza soha. A lány ragaszkodott hozzá,
hogy magázhassa, bár Art hónapokig könyörgött, hogy
tegeződjenek. Sheila azt válaszolta, Arthur nyugodtan tegezheti,
sőt, eszébe se jusson magázni, de ő maradna a hivatalosabb
formánál, mert túl szabadszájú és hirtelen természetű, ezért
szüksége van erre a kis kapaszkodóra, nehogy olyasmi csússzon
ki a száján, ami személyeskedő, trágár vagy illetlen.
Art elfogadta a dolgot, bár valójában nem értette, amíg
egyszer véletlenül bent maradt este – mert egy randija előtt már
nem volt kedve hazamenni –, amikor a titkárságon dolgozók
összeröffentek az aulában. Hallotta a hangzavart, ezért
kióvakodott, de a pult és a kétméteres betűk árnyékában maradt
– amik uralták a teret, hirdetve a magazin nagyszerűségét –, és
nézte a többnyire nőkből álló csapatot, ahogy olcsó
műanyagpoharakból kortyolják a bort és a pezsgőt. Valamit
ünnepeltek, talán valakinek a születésnapját, úgyhogy kissé be
voltak már csípve mindannyian, de a legszembetűnőbb változást
Shyon lehetett látni. Leengedte mindig szigorú kontyba fogott
haját – amibe Art ötlete alapján néhány szőkített csík vegyült –,
levette a kosztümkabátját, és kigombolt két gombot a blúzán, így
belátást engedve dús dekoltázsába. Lerúgta a tűsarkút is, ami
nagyon kényelmetlen lehet egész nap, de ő rendületlenül viselte,
mert ettől úgy érezte, olyan, mint a többi lány a cégnél, akik
inkább leműtették volna a kislábujjukat, csak beleférjen a lábuk
egy Valentinóba. Öblösen kacagott egy kisebb csoport közepén,
és hangosan sztorizott, a körülötte állók pedig tátott szájjal
hallgatták, és látszott, mennyire beleélik magukat a történetbe.
Art csak a végét hallotta, így nem tudta kihámozni, miről volt
szó, de úgy repkedtek a bazmegek és a hasonló kötőszavak,
hogy neki is leesett az álla. Akkor jött rá, hogy Shy valójában
nagyon keményen visszafogja magát, amikor vele beszél. Még
nagyobb tiszteletet érzett a lány iránt, aki olyannyira céltudatos,
hogy saját személyiségét háttérbe szorítja, szinte egész nap, és
képes magázódni vele, csak hogy kordában tartsa indulatos
természetét. Onnantól nem szekálta többé, és mára teljesen
megszokta, hogy uramnak szólítja. Csak akkor volt gond, ha
kettesben voltak, és Artnak magánéleti tanácsra volt szüksége –
mert azt is Sheilától kért az utóbbi időkben. Olyankor nagyon
furán érezte magát, amit a lány is érzett, és ha tényleg komoly
dologról volt szó, amit nem akart humorral elütni, akkor simán
átváltott tegeződésre, majd a beszélgetés végén ismét „Jó éjt,
urammal” búcsúzott. Ez összesen háromszor fordult elő, de
valamiért a tegeződés még több nyomatékot adott a
beszélgetéseiknek, mivel Arthur tudta, hogy Sheila is érzi a
súlyát, és komolyan veszi a barátságukat.
Monty százezerszer cukkolta már a lánnyal, és Art egyszer el
is gondolkodott rajta, vajon nem érez-e többet Shy iránt, mint
kellene. Amikor rájött, hogy egyáltalán nem – pusztán örül, hogy
talált valakit, akiben megbízhat, és akinek ad a véleményére
hatalmas megkönnyebbülést érzett. Az ízlése mindig is furcsa
volt szerelmi téren, tekintettel arra, hogy a fiúkat jobban
kedvelte a lányoknál, de az életét egy hagyományos családban
képzelte el. Sokáig azt hitte, a férfiak iránti vonzalma csak
valami hóbort, és le tud mondani róla, hogy teljes életet élhessen.
Az évek múltával azonban rá kellett jönnie, hogy ez nem fog
menni. Mert bár továbbra is képes volt felizgulni nőkre, mégsem
tudott ágyba bújni velük, tartós kapcsolatot, családot pedig
egyáltalán nem tudott elképzelni. A biszexualitását minden
elérhető eszközzel igyekezett titkolni. Bárokba járt, ahol biztosan
lekapják a lányokkal, akiket csak azért táncoltatott és itatott,
hogy fenntartsa a playboy látszatát, de ahogy tudott, lelépett a
hátsó kijáraton, és a sofőrjével átvitette magát egy VIP klubba,
ahol a meleg barátaival találkozhatott, vagy csak simán
ismerkedhetett, ha úgy tartotta kedve. Ágyba nagyon ritkán vitt
valakit, elsősorban azért, mert a konkurencia, vagy bármelyik
szennylap milliókat fizetett volna azért, hogy leleplezhesse a kis
buzit, akiért nők milliói epekednek; másodsorban azért, mert
nagyon kevesen érték el azt a szintet, ami Artot lázba hozta.
Neki nem volt elég a helyes arc és a hibátlan test, még azt is
elvárta, hogy ne legyen üresfejű. Így aztán, legtöbbször
magányosan teltek az éjszakái, hiába az egyre gyarapodó
hiányérzet, ami a korral együtt érkezett.
– Nos, legalább te észreveszed, hogy gyúrok – mosolygott a
lányra, aki kacsintott és azt válaszolta:
– Ha olyan helyekre járna, ahol értelmes fickókkal lehet
megismerkedni, talán akadna valaki, aki értékelné…
Art csak elfintorodott, és tovább gombolta a ropogós inget.
– Úgy gondolod, hogy a Pinky és a Hot&Tattoo nem
megfelelő hely az ismerkedésre?!
– De igen, ha valami nemi bajt vagy egyéjszakás kalandot
keres… De mivel tudom, hogy valójában kapcsolatra vágyik,
szerintem ott nehezen talál rá az igazira.
– Nem hiszem, hogy menne nekem… – próbálkozott a
füllentéssel Art, de Sheila azonnal megajándékozta egy leleplező,
kissé lesajnáló mosollyal. – De ha mégis, akkor hol keressek,
Shy?
– Talán el kellene engednie ezt a görcsös akarást. Tudom,
hogy baromi nehéz, de nekem is akkor sétált be az életembe Bob,
amikor már elkönyveltem, hogy magányos, macskás
öregasszony leszek – mondta Shy, majd gyorsan elfordult, és az
arca fájdalmas grimaszba rándult, ezt azonban Art nem vette
észre, mert a saját problémáival volt elfoglalva.
 – Valószínűleg igazad van, de nálam ott a bibi, hogy a
külvilág számára egy hetero nőfaló vagyok, úgyhogy hiába
vagyok egy társaságban az alkalmas jelöltekkel, ők valószínűleg
oda sem jönnek hozzám…
– Nos, a melegeket elég jól ki lehet szúrni…
– Ha a hajtűdobáló, nőies fajtára buksz. De nekem kissé más
az ideálom.
– Pontosan milyen? – kérdezte a lány, amíg a szennyest
behajtogatta a zsákba.
– Egy olyan társra vágyom, aki egyenrangú partner, igazi
pasi, mégis velem érezné teljesnek az életét… És nem árt, ha
gyönyörű és izmos – vallotta be Art, és maga is
megkönnyebbült, amiért kimondta végre. Eddig magával sem
volt igazán őszinte.
– Azt hiszem, a városban maximum kettőre szűkült le a kör –
röhögte el magát Sheila.
– Ki az a kettő?! – kérdezte emelt hangon Art, és vele
nevetett.
– Fogalmam sincs, de a nevelőanyám mindig azt mondta, ha
van társad, akit neked rendelt a sors, akkor csak figyelned kell,
hogy el ne sétálj mellette…
– Remek tanács! – kacagott most már teljes hangerőn Art. –
És honnan tudjam, hogy még nem mentem el mellette??
– Sehonnan… De ha egy helyes pasi már harmadszor jön
szembe az utcán, akkor ideje lesz leszólítani – biccentett Shy,
majd kitipegett az irodából. Az ajtóból még visszafordult: –
Nézze meg a mai cikkeket, a jegyzetek az asztalon. Egye meg a
croissant-t, és hozom a második kávéját. Fél óra múlva
megbeszélés a hatodikon!
– Köszönöm, egy angyal vagy, ugye tudod? – mosolygott rá
Art.
– Tudom, csak az a baj, hogy az ördögnek dolgozom…
 3.

Art belépett az elegáns étterembe, ahol az apja épp a pincért

oktatta ki. A helyzet egyáltalán nem volt ismeretlen, hisz a
nagyhatalmú mágnás előszeretettel osztotta az észt, úton-
útfélen.
– Fiam, nem szokás zaklatni a vendégeket. Hozzon egy
kancsó vizet, és várja meg, amíg intek, hogy rendelnék! – rótta
meg a fiatalembert, aki lángoló arccal hebegett, és a főpincérre
pillantgatott, hogy vajon mennyire fog szorulni a ballépése
miatt.
– Nekem egy üveg Eviant legyen szíves, az apámnak meg
egy pipaszurkálót. Úgy látom, amilyen pipa, szüksége lesz rá –
lépett oda Art, hogy mentse a menthetőt. – Apa, kérlek, fogd
vissza magad! – ölelte meg a nagydarab mackót, aki ősz
bajszával és pirospozsgás arcával inkább a télapóra vagy egy
orosz cárra hasonlított.
– Nem csináltam semmit! – szabadkozott az öreg, és
felemelte mindkét kezét. – De már harmadszor kérdezte meg,
hogy hozhat-e valamit, pedig megmondtam, hogy várok
valakire… Nem igaz, hogy az alapvető szabályokkal sincsenek
tisztában.
– Lehet, hogy tisztában van velük, csak szeretett volna az
átlagosnál figyelmesebb kiszolgálásban részesíteni, mert a
többiek szóltak neki, hogy harapós vendég vagy.
 – Nem vagyok az! De azért járok ilyen méregdrága helyekre,
ahol amúgy szar a konyha, hogy képzett pincérek szolgáljanak
ki. Megtehetem, és ezért el is várom…
– Sok mindent megtehetsz, de túl sok az elvárásod. Le
kellene lazulnod egy kicsit.
– Már évek óta nem élsz otthon, úgyhogy neked könnyű.
Anyád mellett próbálnál meg lelazulni – dünnyögte a bajsza
alatt az öreg, amin Art önkéntelenül elvigyorodott. Volt némi
igazság abban, amit az apja mondott. Rita Chapman egy katonai
kiképzőtiszt és egy apáca keveréke, a legdurvább összetételben.
– És most ezen a szerencsétlenen vezeted le a frusztrációdat,
hogy a feleséged elnyomása alatt élsz? – kérdezte kötekedően
Art, mire az apja felnézett az étlapból, és olyan gyilkos pillantást
vetett felé, amitől megfagyott a vére.
– Vigyázz a szádra, fiam!
Art nagyot nyelt, és igyekezett állni a pillantását. Már elég
idős volt ahhoz, hogy ne kelljen meghunyászkodnia az apja
előtt. Amikor pár másodperc után az öregből kitört a nevetés,
végre Arthur is elmosolyodott. – Nos, legalább az vigasztal,
hogy még mindig tudok úgy nézni rád, amitől vigyázzba áll
benned a szar is! – kacagott jóízűen Arin, de azért békülékenyen
hozzátette: – És büszke vagyok rád, amiért már nem bújsz be az
asztal alá.
Art nem tudta, ez bók volt vagy sértés, és érezte, hogy az
előbb majdnem átlépte a képzeletbeli határt, úgyhogy óvatosan
válaszolt:
 – Sokat profitáltam ebből a gyilkos nézésedből. Az üzleti
életben sokan próbálkoznak vele, de rajtam nem fog. Nem is
értik, miért…
– Örülök, hogy valami hasznomat veszed – nyúlt át az
asztalon az apja, és megpaskolta a fia kézfejét. – Anyádtól mit
tanultál?
– Azt, hogy az ígéret felér egy írásos szerződéssel, és hogy
soha ne szegjem meg az adott szavam. Azt hiszem, az
identitásom fele ebből épült fel…
Arin összehúzta szürkére fakult, valaha világoskék szemeit,
és a fiát fürkészte.
– És a másik fele?
– Abból, hogy mit nem szeretnék átvenni tőletek…
Ismét farkasszemet néztek, de most Art sütötte le először a
pillantását, mert azt hitte, megbántotta az apját.
– Ez a legtöbb, amit elvárhatunk a gyerekünktől – bólintott
Arin, és ismét a menüt fürkészte.
– Kifejtenéd kicsit bővebben? – kérdezte egy torokköszörülés
után, még mindig túl halkan Arthur.
Az öreg felpillantott, aztán felnyúlt, a mutató és a
hüvelykujja közé fogta szépen nyírt bajuszát, és kisimogatta,
majd felpödörte a végeit.
– Tudod, fiam, szerintem nagyszerű dolog, ha a gyereked
látja a hiányosságaidat vagy a hibáidat, de azokkal együtt szeret.
Art nagyon meghatódott az öreg szavain. Rabiátus
természete ellenére, mindig igyekezett szem előtt tartani azokat
az erkölcsi normákat, amiket fontosnak érzett, és sosem rejtette
véka alá az érzelmeit. Sokat veszekedtek, de a végén mindig
elmondta, hogy mennyire szereti, és hogy ezt soha, semmi nem
fogja megváltoztatni. Art mégis attól tartott, van valami, ami ha
kiderülne, éket verne kettejük közé.
– Köszönöm, apa! – mosolygott az öregre, aki szívből
viszonozta a gesztust.
– És most mesélj, mik a hírek! – mondta Arin, majd intett a
szerencséden felszolgálónak, hogy végre felveheti a rendelést.

A délután nagyon gyorsan elszaladt. A befektetői csoport

tagjaival való eszegetés jó két órán át elhúzódott, és még utána is
kellett egy fél óra, mire kiterelgette őket az épületből.
Amikor hullafáradtan visszavonszolta magát az irodába, az
asztalán egy kinyomtatott lista hevert. Először nem tudta, mi az,
de amikor leheveredett a szófára, és feltette az
olvasószemüvegét, azonnal rájött, hogy miről van szó.
A listát az állatorvosi rendelőből küldte Ron, az asszisztens.
Egy szépen, akkurátusan összeállított felsorolás volt a város
állatvédő szervezeteiről és azokról, akik aktívan részt vesznek a
munkában. Voltak köztük állatorvosi rendelők (például az, ahol
ő is járt reggel), menhelyek és ideiglenes befogadók. Art
felemelte a kisasztalról a tabletet, és találomra rákeresett pár
névre a sok közül. Voltak, amikről kapásból megmondta, hogy
nagyobb a hírük, mint amennyit letettek az asztalra.
Milliomosok által szponzorált szervezetek, akik a begyűjtött
pénzekből inkább látványosan, mint hatékonyan dolgoztak.
Enyhe hányinger tört rá a gondolatra, hogy van, aki ebből él,
méghozzá nem is rosszul. Persze, ezek a szervezetek is
segítenek, de abból a pénzből, amiből fenntartják az apparátust,
az irodákat, és alkalmazottakat fizetnek, egy valóban non-profit
szervezet tízszer annyi állatot mentene meg.
A rendelők között talált két érdekeset. Az egyik a
külvárosban működik, kezdő állatorvosok üzemeltetik, és
ingyenesen látják el a hajléktalanok állatait, a másik épp az
ellenkezője, egy belvárosi klinika, ahol a talált kutyusok közül
ingyen műtik meg azokat, akiknek bonyolult, költséges
operációra, esetleg speciális művégtagra van szükségük.
Mindkettő felkeltette az érdeklődését, ezért egy
szövegkiemelővel áthúzta a két címet, majd továbblapozott.
Talált két önkéntes csoportot, akik éjjel-nappal vállalnak
állatmentést, hogy ha valaki kóborló kutyafalkát, vagy nyávogó
kiscicákat lát valahol, de a róluk szóló cikkek között volt
kacsamentés, és éjszakai ügyelet, amikor a teknősök átkelési
útvonalait biztosították a tengerpart felé. Ez már igen! – gondolta
magában, és tiszteletet érzett azok iránt, akik szabadidejüket és
energiájukat áldozzák arra, hogy állatoknak nyújtsanak
segítséget. Voltak még fajtamentők, és volt egy pasas, aki csak
egzotikus állatokra szakosodott. Mióta a gazdagok körében
elterjedtek a hüllők és a különleges pókok, egyre többször
fordult elő, hogy itt-ott felbukkant egy elkóborolt vagy kidobott
példány. Ez az ürge hivatásszerűen is ilyesmivel foglalkozott,
például vállalt mosómedve kitelepítést, kígyó-, és rovarbefogást
lakásban, valamint darázs és hangyafészek irtást. Őt már
többször is látta a híradóban, és szimpatikus volt neki az ipse,
úgyhogy őt is bekarikázta. Úgy gondolta, ez az öt név elég lesz
az induláshoz, és úgyis menet közben derül ki, kivel érdemes
még interjút készíteni. Már körvonalazódott a fejében, hogy mit
szeretne csinálni, és maga is meglepődött, mennyire elszánt az
ügyben. Eddig is foglalkoztatta a jótékonykodás, de még sosem
találkozott testközelből egyetlen problémával sem, kivéve a
hajléktalanokat. Ott viszont rá kellett jönnie, hogy sokuk nem
azért hajléktalan, mert kilátástalan az élete, hanem azért, mert
nem is akarnak visszakapaszkodni a mókuskerékbe. Nekik
pontosan azt nyújtja az utca, amire vágytak: névtelenséget,
kötelezettségek nélküli, szabad életet, még akkor is, ha
természetesen rengeteg nehézséggel kell szembenézniük. Mégis
egyszerűbb csak a túlélésért harcolni az utcán, mint felvállalni
azt az életet, ahol egész életedben csak azért gürizel
kőkeményen, hogy tulajdonképpen ugyanazt érd el. Az emberek
hatvan százaléka épp annyit keres, amiből megél. Sem
megtakarítása, sem kilátása nincs arra, hogy valaha elérje
kitűzött céljait. A cikksorozat készítése közben Art szembesült
vele, hogy azoknak, akik nem születnek bele a jólétbe,
gyakorlatilag nincs esélyük kikapaszkodni a gödörből.
Akkoriban belebetegedett a felismerésbe, és sokáig nyomasztotta
a társadalmi különbségek igazságtalansága. Azóta is minden
évben jelentős összeggel támogatja az alapítványt, ami nehéz
sorsú gyermekek továbbtanulását finanszírozza.
Eddigi életében elkerülték az állatok. A szülei nem engedték,
hogy kutyát vagy macskát tartson, mondván, hogy Art úgysem
foglalkozna vele, és mindent tönkretenne a lakásban.
 Amikor elköltözött otthonról, azonnal belevetette magát az
üzleti életbe, és mint kezdő újságíró, bedolgozott a nagyobb
lapoknak. Amikor a LIFE élén megüresedett az állás, és hatalmas
meglepetésére őt is jelölték a vezetői posztra, szinte el sem hitte
az egészet.
Gyanította, hogy leginkább azért, mert a cég szerette volna,
ha egy jelentős pénzinjekcióval is megtámogatja leendő cégét, de
ez nem zavarta. Tisztában volt vele, hogy pénzt csak pénzzel
lehet keresni. Amikor a jelöltek megtartották a beszédeiket,
amiben maguk mellett agitáltak, Arthur biztos volt benne, hogy
esélytelen. Idősebb, jóval gyakorlottabb, sikeresebb újságírók
voltak, ő viszont azt vázolta fel, hogy tulajdonképpen mindent
megváltoztatna, ami most jellemző a lapra. A nyomtatott sajtó
helyett az online-ra fektetné a hangsúlyt, a fele céget home
office-ba tenné, hogy otthonról dolgozzon, akinek nem irodához
és teamhez kötött a munkája, és olyan tartalommal töltené meg a
hasábokat, amik manapság érdeklik az embereket. Statisztikai
adatokat sorolt, amik alapján mérnöki pontossággal
kiszámította, miből, mennyit kell beletenni egy lapba, hogy
minden korosztály és társadalmi réteg megtalálja azt, amiért
rákattint, és azt is elmondta, hogy milyen reklámbevételekre
lehetne ezáltal szert tenni. A javarészt idősebb befektetőkből álló
bizottság hallgatta, sokan jegyzeteltek közben, de a vén rókák
arcáról semmit sem tudott leolvasni. Amíg kint várták az
eredményt, a többiek lesajnáló pillantásokkal illették, ő pedig
nagyon nehezen uralkodott magán, hogy meg ne mondja nekik:
amennyiben hármójuk közül bármelyik beleül az igazgatói
székbe, a lap egy éven belül csődbe megy. Amikor ismét
behívták őket, és kiderült, hogy abszolút többséggel Artra
szavaztak, azt sem tudta, hová legyen boldogságában. A
másnapi megbeszélésen kiderült, hogy pontosan azért őt
választották, mert a pénzemberek mind érezték, hogy nagy
változásokra van szükség az életben maradáshoz, és egy fiatal,
agilis vezetőt akartak, aki érzi az új áramlatokat. Azt is kerek
perec megmondták, hogy tőkeinjekció nélkül viszont így is
erősen kétesélyes a dolog. Art értékelte az őszinteségüket.
Keményen tárgyalt, ahogy az apjától tanulta, és kiharcolta a cég
51 %-át – tulajdonképpen teljhatalmat –, alig fél milliárdért. Úgy
érezte, jó alkut kötött.
Megkapta, amire vágyott: Egy többmilliós oldalletöltéssel
rendelkező szennylapot, amiből ő építhetett fel egy prosperáló,
hiteles médiumot, heti egy nyomtatott magazinnal, ami
minőségi tartalommal van tele, és egy hatalmas olvasottságú
online hírportált, ami naponta több száz cikket publikált, szinte
minden témában, ami érdekelheti az olvasókat. A bevételeik az
első évben megnégyszereződtek, a hirdetési felületeikért sorban
álltak a cégek, és nem igazán volt olyan celeb, aki ne örült volna,
ha írnak róla, vagy felkérik egy „lesi fotózásra”, ami persze előre
leegyeztetett, és abszolút nem spontán, pontosan ezért felelt meg
az ő igényeiknek. A művészek ki is használták az ebben rejlő
lehetőségeket, ha promotálni kellett egy új albumot, vagy
közeledett egy filmpremier, így a második évben már az
ügynökségeik keresték fel a lapot, hogy küldjenek fotóst egy
adott pillanatban. Eleinte csak éltek a lehetőségekkel, de később
bizony eljött a pillanat, amikor annyi felkérésük volt, hogy a
fizető kuncsaftok élveztek elsőbbséget. Ezzel olyan plusz
bevételekre tettek szert, amiről nem is álmodtak.
Art pedig – bár eleinte hánynia kellett a gondolattól –,
belátta, hogy ezzel a kompromisszummal még együtt tud élni,
hisz senkinek nem ártanak vele, és a celebhírek érdeklik a
legtöbb olvasót. Akkor pedig olvassák bátran a kamu cikkeket a
sok baromságról, a kitalált kapcsolatokról, a meg nem született
gyerekekről és a megrendezett cirkuszokról. Ha ez kell az
embereknek, akkor ő fejet hajt a többség akarata előtt.
Így viszont, mindig volt keret arra, hogy komolyabb,
kevesebb embert érdeklő témákon dolgozzanak a háttérben
valódi újságírók, akik oknyomozó riportokat és remek
anyagokat tettek le az asztalra, megnyerve ezzel azt a réteget,
akit a bulvárhírek hidegen hagynak. A népszerűségük az egekbe
szárnyalt, és Art csak akkor eszmélt fel, amikor kialakult egyfajta
személyi kultusz, aminek ő volt a középpontjában. Igyekezett a
háttérben maradni, de a munkája során óhatatlanul egyre több
helyen jelent meg, egyre többen figyeltek fel rá, és a sajtó hamar
felkapta, lévén szingli, fiatal milliárdos, aki egyébként roppant
szexi és eszméletlenül kameraérzékeny. Ennyi kellett ahhoz,
hogy egy év alatt akkora sztár legyen, mint egy színész vagy
énekes.
Most, életében először, ki akarta használni ezt a hírnevet, és
ügy érezte, így talán értelmet nyerne ez az egész őrület.
Már késő este volt, amikor hazaért. Nagyon fáradt volt, de az
agya átállt munkatempóra, így biztos volt benne, hogy képtelen
lenne elaludni.
Letusolt, belebújt a kitérdesedett pamutmelegítőjébe, és evett
pár falatot a konyhában. Gyorsan átfutotta a személyes e-
maileket, amiket Shy válogatott le neki, aztán megnézte a
másnapi teendők listáját. Küldött egy válaszüzenetet, hogy
Sheila mondjon le minden halasztható megbeszélést a hétre, és
amit lehet, hárítson át Montyra, majd nekiállt összerakni a
kérdéseket, amire szeretett volna választ kapni, végül
kategorizálta őket, hogy vajon ki adhat rá érdemi feleletet.
Amikor ezzel készen lett, már majdnem éjfél volt, így rájött,
hogy az időpont egyeztetés másnapra marad.
Nagy sóhajjal csukta le a laptopot, és a távirányítóval
bekapcsolta a lejátszóját. Kellemes hangok töltötték be a teret, ő
pedig lejjebb vette a világítást. Elnyúlt a pamlagon, kezében egy
pohár rozéval, és igyekezett lenyugtatni magát. Ha elkapta a
gépszíj, és valami olyan munkába kezdett, ami beszippantotta,
nagyon könnyen átesett a ló túlsó oldalára, és megfeledkezett az
alapvető szükségleteiről. Fiatalabb korában ez még
megengedhető volt, de mostanában észrevette, hogy muszáj
mértéket tartania mindenben. Az ivásban és a munkában
egyaránt. A Párizsi Filharmonikusok gyönyörűen adaptálták az
Oscar-díjas zeneszámokat, és érezte, hogy lassan ellazul. Megitta
a maradék bort, és úgy döntött, ma este a fogmosást is
szabotálja. Magára húzta a zseníliaplédet, ami a krémszínű
kanapé támláján pihent, és befészkelte magát a puha párnák
közé. Pár perc múlva már mélyen aludt.
Reggel arra ébredt, hogy valaki veszettül nyomja a csengőt.
Mivel a címét csak maroknyi ember tudta, és azok közül csak
egy volt, aki képes ilyen korán ezt tenni vele, azonnal tudta, ki
áll a ház előtt. Kitámolygott a teraszra, lenézett, és már látta is a
szőke fejet, ahogy napszemüveges arcával vigyorogva felfelé
néz.
Bemutatta neki a középső ujját, de nem tudta megállni, hogy
a szája széle felfelé kunkorodjon. Visszament a nappaliba,
megnyomta a gombot, amivel kinyitotta a kaput, majd hatalmas
ásítások közepette a konyhába sétált, és feltöltötte a kávéfőzőt
friss ásványvízzel.
Épp lekönyökölt a pultra, és ismét becsukta a szemét, hogy
megvárja, míg az első koffeinadag lefő, amikor Montague
berobbant az ajtón, majd nagy vehemenciával a konyhába sietett.
– Mit találtál ki? Miből akarsz kihagyni? Megint valami jó
szaftos kis leleplezés? Vagy Afrikába mész? Netán Ázsiába?
Megint rám lőcsölöd a szar melót? – sorolta a kérdéseit, úgyhogy
Art a füleire tapasztotta a kezeit, és ráordított:
– CSEND LEGYEN!
Monty arcára döbbent kifejezés ült ki, de becsukta a száját és
lecövekelt. Amikor egy percig nem történt semmi, és a kávéfőző
halk, szolid csengetéssel jelezte, hogy készen van, Art
megfordult, megszokásból tette bele a két barnacukrot, majd
megkeverte és szinte egy húzásra megitta. Aztán fél percig a
halántékát masszírozta az ablaknál állva, és csak utána nyitotta
ki a szemeit.
– Először is, vedd le a kibaszott cipődet! Milliószor
mondtam, hogy ez nem disznóól.
StJames halkan azt mondta „upsz”, majd Art hallotta, ahogy
visszamegy az előszobába, és lerúgja a cipőjét. Megvárta, amíg
visszajön, és csak akkor folytatta: – Másodszor, semmilyen szar
melót nem lőcsöltem rád, csak néhány megbeszélést, mert van
valami, aminek szeretnék utánajárni. Tegnap elütöttem egy
kiskutyát, és be kellett vinnem a kórházba.
– Megdöglött? – kérdezte Monty, olyan ijedt hangon, hogy
Art ismét elmosolyodott.
– Nem, nem halt meg, szerencsére kisebb sérülésekkel
megúszta, de kiderült, hogy többezer kóbor állat van a városban,
akik nem igazán számíthatnak segítségre, sem arra, hogy örökbe
fogadják őket. Ezért szeretnék erről egy cikksorozatot, és ha
megtalálom a megfelelő embereket, akkor egy videóanyagot,
amolyan dokumentumfilm-szerűt, csak kisebb, emészthetőbb
darabokban, átszőve érdekességekkel és sok-sok megható
pillanattal, majd ráépíteni egy kampányt, valami olyan
szlogennel, hogy legyünk mi az első város, ahol nincsenek
kidobott állatok.
– Hűha… ez elég meredek, Archie… Mert ha nem sikerül,
akkor nagy bukta lehet belőle.
– Figyelj, Monyó! – viszonozta az eltúlzott becézést Art. –
Nekem van annyi pénzem, hogy ha akarom, simán létrehozok
egy alapítványt, ami önmagában gondoskodik az összesről… De
most azt szeretném, ha az emberek is felfigyelnének erre a
problémára.
– Szívügyed? Egyetlen aranyhalad volt, az is bedilizett a
kerek akváriumtól – szögezte le a legjobb barátja, mire Art
megfordult, és a szemeiben valódi düh csillogott.
– Neked sem volt még éhező gyereked, mégis állandóan
azért kampányolsz, hogy támogassuk az afrikai árvákat…
– Igazad van! – visszakozott Monty, mire Art kifújta a
benntartott levegőt, mert komolyabb osztásra készült, de
Montague megérezte, hogy ma reggel nem kellene kihúznia a
gyufát. Sosem volt hülyegyerek.
– Szóval… – folytatta Art –, ha minden úgy működik,
ahogyan elterveztem, akkor őszre létrejöhet a legnagyobb
állatvédelmi szervezet, ami valaha volt. Össze szeretném fogni a
résztvevőket, felmérni az igényeket, szakértőket ültetni a
döntéshozói pozíciókba, és megnyerni a sok, elkényeztetett
milliomost, hogy erre is adjon pár fityinget. Aki pedig
megengedheti magának, hogy tenyésztett ritkaságot vegyen, az
gondoskodjon legalább két, menhelyi kutyusról, élete végéig.
Papíron örökbefogadhatják őket, és anélkül tehernek jót velük,
hogy be kellene piszkolni a kezüket.
– Hmmm… – morogta Monty. – Az ötlet remekül hangzik,
mint általában minden, amit kitalálsz. És ehhez tényleg te
kellesz. Rajtad kívül senkinek nincs olyan súlya a médiában,
hogy valóban létrejöjjön az egységfront, amit elképzeltél. Ahhoz
pedig, hogy mások is kedvet kapjanak, kell pár milkós celeb, aki
reklámarc lesz a kampányban.
 – Igen, és még ezer másik dolog, aminek össze kell állnia,
hogy működjön is. Ezért kértem meg Shyt, hogy terheljen le,
amennyire lehet. Nem lógni akarok… – mondta Art, és ezzel
lezártnak tekintette a beszélgetést.
– Nem számon akartalak kérni, csak azt sejtettem a
háttérben, hogy elutazol valami jó pasival, vagy valami remek
helyre…
– Nincs ebben a városban egyetlen jó pasi rajtad kívül, de te
sajna tök hetero vagy, és ha elutaznék, arról te tudnál először.
Monty elégedetten elvigyorodott, és kiszolgálta magát a
kávégépnél.
– Nos, akkor egy kalappal! – mondta, majd felemelte a
bögréjét, hogy koccintsanak. Art örömmel fogadta, és ő is
elmosolyodott.
 4.

A délelőtt gyorsan elszaladt. Art ideges volt, mert már egy éve
nem nagyon vett részt terepmunkában. Bekérette a fotóst és az
operatőrt, akiket magával akart vinni. Megbeszélte velük, mi a
koncepció, mit szeretne viszontlátni a felvételeken, majd két
gyakornokot megbízott, hogy ássák elő a háttéranyagokat. A
statisztikákat, a megjelent újságcikkeket, számolják ki, mennyi
pénzre lenne szükség, olvassanak utána a működő
alapítványoknak, nézzék át a jogi hátteret, és arra kérte őket,
legyenek kreatívak. Szeretett fiatalokkal dolgozni, akik még nem
a beidegződéseik, hanem az intuícióik alapján haladtak, mert
sokszor olyan látószöget nyert általuk, amit saját maga már nem
látott volna be, az elmúlt évek ugyanis sok szempontból
torzítottak a megítélésén.
Miután minden feladatot kiosztott, behívta Shyt, és lediktálta
a saját tennivalóit, hogy közben ötleteljenek is.
– Sikerült időpontot egyeztetned ma délutánra? – kérdezte,
amikor úgy érezte, egyelőre nem tehernek többet.
– Hogyne! – bólintott Sheila. – Kettőkor körbevezetik önt a
SAD alapítványi központjában, négyre pedig megbeszéltem egy
találkozót a Külvárosi Állatmentőkhöz. – A lány belelapozott a
jegyzeteibe. – Zacary Monroe fogja várni, és egy órát ígért. Azt
mondta, szívesen válaszol a kérdéseire, de csak akkor, ha
őszintén beszélhet, és nem vágjuk meg a kész anyagot.
 Art összehúzta a szemöldökét, és az öklére támasztotta az
állát.
– Mit ért ez alatt? – kérdezte, mire Shy kissé zavarodottan
rázta meg a fejét.
– Nem tudom, uram, de a pasas elég sejtelmes volt. Viszont
olyan gyönyörű, hogy elállt a lélegzetem. Most az egyszer nem
bánnám, ha elkísérhetném – kacsintott Artra, akinek felszaladt a
szemöldöke.
– Komolyan? – kérdezte, majd gyorsan megkerülte az asztalt,
és lehuppant a gépe mögé. – Mit mondtál, hogy hívják?
– Zacary Monroe – válaszolta Sheila, és ő is felállt, mert nem
tudott ellenállni annak, hogy ismét megcsodálja a pasast.
Art álla a földön koppant, amikor meglátta a Google
találatait. A képeken egy félisten volt, semmi kétség.
– Megmondtam – kommentálta Shy a látottakat, és
elhúzódott, hogy felmérje Arthur arckifejezését. – A rossz hír,
hogy heterónak tűnik. Egy másik aktivista, valami Ingrid a csaja,
akivel elég hardcore-ban nyomják az ipart.
– Az mit jelent? – kérdezte Art, de a szemét nem tudta
levenni az ébenfekete csodáról, aki rendszerint szakadt, kockás
ingben, és felzselézett hajjal pózolt a képeken, egy kivert
kutyával a kezében, amit épp egy csatornából vagy pincéből
szabadított ki, és ettől a vonzereje csak még nagyobb lett, ha
egyáltalán fokozható. Az őszinte szeretet, amivel az állatokra
nézett, tökéletesen átjött a képeken, és Art azonnal tudta, hogy
megtalálta a megfelelő embert. Legalábbis az egyiket. Ez a srác
minden nőből azonnal kiváltja azt az ösztönt, amit szeretett
volna valahogyan elérni. Adakozni akarnak majd, abba a
csapatba tartozni, amit ez a karizmatikus fiú vezet, és bármire
hajlandóak lesznek a kedvéért. Art már látta az önkéntes
hadosztályokat, csupa nőt – és esetleg meleg pasikat –, akik
zászlókat lengetve indulnak csatába a gazdátlan állatokért.
Hirtelen fülig szaladt a szája.
– Azt, hogy állandóan összetűzésbe kerülnek a rendőrséggel.
Többször álltak már vádlottak padján önbíráskodásért, fizikai
erőszakért és hasonló dolgok miatt.
– Tökéletes! – nézett fel Art, mire a lánynak elkerekedtek a
szemei.
– Miért?
– Mert ő lesz az, akiért háborúba indulnak az asszonyok.
Nemes a cél, egy isten vezed őket, és végre lesz értelme az
életüknek.
– Óóó… – nézett ismét a monitorra Shy. – Ez tökéletesen
igaz! Zseniális ötlet! Ezért a pasiért én is mennék kennelt
takarítani, de még macskát fürdetni is…
– Ugye?! – pillantott rá elégedetten Arthur, majd felpattant,
és bekapcsolta a tévét a falon. – Nyomd be a YouTube-ot.
Mindent látni akarok, amit találunk róla!

Az alapítványi séta maga volt a dögunalom. Egy tipikus

irodistalányt adtak mellé, aki kívülről fújta az adatokat. Art
sosem tudott számokat megjegyezni, igazából nem is érdekelték
a meghamisított kivonatok, tudta jól, hogy minden ilyen helyen
nyúlják a bevételeket. Minden rendezett volt és túl steril. Az ő
képzeletében egy állatokkal foglalkozó alapítvány nem egy
felhőkarcoló huszonhatodik emeletén székelt, hanem egy
hatalmas, ősfás telken, ahol mindenütt boldog kutyák
szaladgálnak, macskák alusznak az ablakpárkányon, és parkok
kapirgálnak a homokban. Nem tudta megmondani, miért
ilyennek képzelte, de nagy csalódás volt. Mintha csak egy
pénzmosoda lenne, aminek valójában semmi köze ahhoz a
tevékenységhez, amiért létrehozták.
– És mondja, kisasszony, tavaly hány kutyáról gondoskodott
az alapítvány? – kérdezte hirtelen, amikor úgy érezte, egy
perccel sem bírja tovább. A lány összezavarodott, mintha egy
robot lenne, aki csak a beprogramozott sorrendben tudja köpni
az adatokat.
– Ezt nem tudom megmondani pontosan.
– Vannak telephelyek, ahol a befogadott állatokat tartják?
– Nem, mi csak pénzt adunk a már működő telepeknek, és
hozzájárulással segítünk kedvet csinálni a leendő gazdiknak –
válaszolta a szőke tucatszépség, akit valószínűleg azért
választottak, hogy elbűvölje Artot. Magában jót röhögött a
dolgon, tekintettel arra, hogy a barna pasik voltak a gyengéi.
– Tehát, önök, úgymond egy kezdőcsomagot adnak az
örökbefogadóknak? – kérdezte kedves, behízelgő hangon, a lány
szájába adva a megfelelő választ, mert szeretett volna
mihamarabb szabadulni.
– Pontosan! – kacagott hátravetett fejjel a Barbie baba, mintha
ez lenne az évszázad poénja.
– Nos, köszönöm…
 – Ruth – segített neki a lány, mivel Artnak nem sikerült
megjegyeznie a nevét.
– Hálás vagyok, Ruth, amiért rám szánta a drága idejét. Ha
felmerül még valami kérdés, kereshetem önt?
– Hát hogyne, Mr. Chapman. Bármiben állok a rendelkezésére
– felelte műszempilláit rebegtetve, megnyomva azt a szót, ami
lényegében egy szexuális ajánlatot takart.
– Lehet, hogy a helyettesem, Montague StJames fog élni az
ajánlatával – bólintott Art, mintha észre sem vette volna a
felkínálkozást. A lány arcáról lehervadt a mosoly, de aztán úgy
tűnt, beazonosította Montyt is, mert ismét elmosolyodott.
– Természetesen, neki is…
Azt gondolom, te kis cafat – futott át Arthur agyán, és előre
tudta, hogy Monty ki fogja használni a lehetőséget.

Beült a kisbuszba, amit ilyen alkalmakkor használtak, és

rámosolygott a nagydarab sofőrre, aki mellesleg a legjobb
operatőr volt a cégnél.
– Oké, Fippo, lépj a gázra, és húzzunk innen. Ez a hely egy
szellemtanya.
– Hogy érted? – kérdezte a körszakállas, tagbaszakadt férfi,
mire Art kinézett az ablakon és megpróbálta összerakni a
gondolatait.
 – Olyan, mintha csak egy kirakatcég lenne. Mintha senki sem
dolgozna itt valójában. Voltak bent emberek, de mindegyik
játszott vagy Twitterezett, egy-két pasas pedig pornót nézett…
– Nem zavarta őket, hogy ott vagy?
– Tudod, az ilyen csupaüveg irodaházakban az a jó, hogy
minden visszatükröződik az ablakon – nevetett fel Art.
– Te pedig csodás ügynök lennél – biccentett Fippo. – Bár
újságírónak sem vagy utolsó! Remek megérzéseid vannak.
Engedd, hogy vezessenek!
– Kicsit kijöttem a gyakorlatból – dörzsölte meg az állát Art,
amin már szépen sercegett a borosta, mert ma is talált kifogást a
borotválkozásra, mégpedig azt, hogy túl sima és jólfésült a
terepmelóhoz. A térdein kiszakított farmer és az elnyűtt póló
remek választásnak bizonyult. Az orrán lyukas Converse-ről
már nem is beszélve. Végre úgy érezte, hogy él, és baromi
boldog volt, hogy ma reggel nem kellett magára húzni a
skatulyát, amiben általában élte az életét.
A forgalom besűrűsödött, de hála az égnek, pont a belváros
felé, ők pedig ellenkező irányba haladtak. Unottan nézték a
beálló kocsisorokat, míg az Északi-összekötő felé tartottak, hogy
a folyó túloldalán nyugodtabb városrészeken hajtsanak át. Itt
rendezett otthonok, kis kertes házak álltak, szépen nyírt gyeppel
a járdák mellett, és sok-sok rózsabokorral az út szélén.
– Szívesen laknék itt – mondta Fippo.
– Tipikus született feleség vagy – értett egyet Art, amin
megint nagyon jót nevettek. – Bírnád a fűnyírást, és csodás
mókust nyesnél a bukszusból – tette hozzá Arthur, mire a
nagydarabnak felcsillantak a szemei.
 – De még milyet! Mogyoró is lenne a kezében!
– Csak egy asszonyka kellene – nézett rá Art. – A
fizetésedből telne rá…
– Igen, de még nem találtam meg az igazit. Tudod, az a baj,
hogy aki nekem tetszik, annak nem kellek és fordítva.
– Ez általában így van – bólogatott Arthur.
– Mit tudsz te erről? – kérdezett vissza Fippo, és
bekanyarodott egy szélesebb útra, ami látszólag a semmibe
vezetett. – Minden nő a lábaid előtt hever…
Art beharapta az ajkát, hogy ki ne mondja, ami a nyelve
hegyére kívánkozott, aztán kitérő választ adott:
– Mégsem találkoztam azzal, akire vágyom.
Még vagy öt kilométert haladtak, amikor a GPS bejelentette,
hogy „érkezés a célhoz”.
– Ez se normális! – dünnyögte Fippo, ahogy körülnézett, és a
kietlen, lakatlan területen a messzeségben álldogáló házakat
fürkészte. Art elővette a telefonját, írt egy üzenetet Shynak, aki
azonnal küldött három képet, ami elvileg Zacaryék telepén
készült. Arthur felnézett, körbefordult, majd határozottan a
földútra mutatott, ami egy kissé rozzant, régi épület felé vezetett.
– Arra!
Fippo nem vitatkozott – megszokta már, hogy Art dirigál –,
hanem lassan elindult a kátyúkkal tarkított, hepehupás
csapáson.
– Ha felül az alja egy buckán, hívhatjuk az autómentőt –
közölte, de nem volt él a hangjában.
– Akkor óvatosan menj! – válaszolta Art, és ismét a képeket
lapozgatta a mobilján. Felidézte, amit délelőtt megtudott a
Monroe-féle szervezet munkájáról, és valamiért izgalmat érzett a
gyomrában. Maga sem tudta, mire számít, de úgy gondolta,
most talán jó helyen van, hogy elkezdje a valódi munkát.
Amikor bekanyarodtak a ház elé, Art ugrott ki először a
kocsiból, és ahogy elült a felkavart por, lassan körülnézett. Ez
sem az a helyszín volt, amit maga elé képzelt. Sokkal sivárabb,
sokkal elkeserítőbb. Minden száraz volt, az a két kis csupasz
fácska is, ami a nagy, üres telek közepén állt. Jó
derékmagasságig még a kérget is lehántották róla. A ház
hófehérre volt meszelve, de az ajtó és az ablakok elég rozzantnak
látszottak. Itt-ott hiányzott a gitt az üvegek mellől, és a
párkányokat is rágta az idő vasfoga. A verandán egy ócska
hintaágy állt, rajta színes patchwork takaró és párnák. Előtte egy
ősöreg nádból font asztal és két karosszék, azok is ugyanolyan,
színes huzattal. Egy vázában friss, mezei virágok és két
kávéscsésze az asztalon. Hívogatónak és otthonosnak látszott.
Mire mindezt felmérte, Fippo is mellé lépett, és a szeme elé
emelte a kamerát. Art nem szólt hozzá, csak a szemével követte,
mit vesz fel az operatőr. Először a bekötőúton kavargó, magas
poroszlopot filmezte, majd lassan fordult a ház felé, és
ráközelített az ócska ablakokra, amiken hófehér csipkefüggöny
lengedezett, majd ráfordult a verandára, és végigsvenkelt az
idillikus képen. Art elégedetten bólintott. Ő is pont így csinálta
volna. Már látta is a felvételt a főcím után, és csak arra várt, hogy
a főszereplő is besétáljon a díszletbe. Nem kellett sokat
toporognia, mert a ház mellől kutyaugatás hallatszott, amitől
mindketten megfeszültek – lévén elég kihalt a hely, hogy egy
kutyafalka, bárhonnan is kerül elő, veszélyesnek látsszon –, de
meghallottak egy kemény, erőteljes hangot, ahogy rájuk szól:
– Állj! – kiáltott a férfi, és egy pillanattal később síri csend
lett. Art és Fippo, mindketten a hang irányába fordultak, és
visszafojtott lélegzettel várták az érkezőket. Annyira a férfire
koncentráltak, hogy észre sem vették, amikor a verandára nyíló
ajtó kitárult, majd a szúnyogháló is, és kilépett egy égővörös
hajú lány, földig érő, aprómintás ruhában, mezítláb.
A nő őket nézte hátulról, arcán könnyű mosoly játszott, és
halkan az asztalhoz sétált, hogy letegye a tálcát, amit a kezében
tartott, rajta egy nagy kancsó jeges limonádéval és négy üres
pohárral.
Art látta meg először a férfit, és érezte, hogy a tarkóján
felmerednek a rövid hajszálak. Katonai nadrágot és bakancsot
viselt, ami nem volt befűzve, és egy atlétát, ami valaha khaki
színű lehetett, de mára halványszürkére fakult. Minden
mozdulatára kirajzolódtak az izmai a karján és mellkasán
egyaránt, de még a combjára feszülő nadrág is ígéretesen
domborodott.
Fippo a száját is eltátotta, mert ő is rájött, hogy talán még
sosem látott ilyet élőben, csak filmeken. A pasas maga volt a
megtestesült szexualitás és a férfias kisugárzás mintapéldánya.
Felpillantott, egy másodpercre összehúzta a szemöldökeit, de
aztán gyorsan kisimultak a vonásai, és szépen ívelt száját szexi
félmosolyba húzta, amitől megcsillantak ragyogó fehér fogai.
Körülötte vagy húsz kutya ugrabugrált, különböző méretű és
színű, de mindegyik csak rá figyelt, az idegeneket számításba
sem vette. A férfi feltartotta a jobb kezét, tenyérrel előre, mire a
kis csapat azonnal megállt, mintha földbe gyökerezett volna a
lábuk. – Ül! – adta ki az ukázt a pasi, majd ugyanazzal a kezével
a hajába túrt, hátrafésülve szemébe hulló, hollófekete tincseit.
– Te jó ég! – motyogta Fippo, és a szája elé kapta a kezét,
amikor rájött, hogy beledumált a felvételbe, de Art csak
elmosolyodott rajta, nem haragudott, mert ő is érezte, mennyire
ütős volt ez az egész. Tudta, hogy ezt majd lassításban kell
bejátszani, és azt is tökéletesen érezte, hogy ettől körülbelül az
összes nő elájul, mielőtt a pasas megszólalna.
Ő viszont nem zavartatta magát, a kutyák közül kilépve
hátranézett, odaszólt a falkának, hogy „marad” (ezt egy
kézmozdulattal is nyomatékosította), majd egyenesen elindult a
két, sóbálványként álldogáló férfi felé.
– Zacary Monroe! – nyújtotta a jobbját Art felé, aki szintén
bemutatkozott, és szívélyesen megrázta a kezét. Zac felpillantott
az operatőrre, de egy másodperc alatt vette a lapot, és átlátta a
helyzetet, hogy a kamerát ignorálni kell, és úgy kell tennie,
mintha a nagydarab, szakállas ipse ott sem lenne, mert akkor
lesz életszerű a felvétel. Látszott, hogy nem először van része
ilyesmiben.
Csak azt nem tudom, miért nem fedezte még fel Hollywood –
töprengett magában Art, de nem volt ideje rájönni a válaszra,
mert a háta mögül halk torokköszörülés hallatszott. Megperdült
a tengelye körül, és meglátta a lányt, akinek majdnem derékig
érő, karmazsinvörös hajzuhataga laza fonatban kúszott le a
hátán.
– Helló! – intett a lány kedvesen, mire Art is elmosolyodott,
és Zac illedelmes mozdulatára elindult felfelé a csorbaszélű
lépcsőfokokon. – Ingrid vagyok – nyújtott kezet a lány, amit Art
finomabban rázott meg, mint a szépfiúét, aki épp megkerülte őt,
átölelte a lányt, és a feje tetejére nyomott egy puszit.
Bassza meg! – gondolta Art. Itt elvesztettünk kétmillió nézőt…
– Nos, Mr. Chapman, miben állhatunk a rendelkezésére? –
kérdezte Zac, mire Arthur intett Fippónak, hogy kapcsolja ki a
kamerát, és üljön le közéjük.
– Mr. Monroe, őszinte leszek. Egyelőre én magam sem
tudom, mi lesz ebből, vagy hogy pontosan mi az, amit éppen
csinálunk, de felvázolnám önnek az ötletemet, és azt, amit eddig
kiderítettem. Örömmel fogadnám, ha elmondaná a véleményét,
esetleg tanácsokkal látna el, és ha úgy érzi, van fantázia abban,
amit kitaláltam, akkor szeretném, ha komolyabb szerepet
vállalna a dologban.
Art végig a fekete szépfiú arcát nézte, és egyelőre őszinte
érdeklődést látott rajta. Ezt pozitívumként értékelte. Nem akarta
elárulni, milyen kétségbeesetten szeretné, ha a pasi kötélnek
állna, mert őszintén megvallva, nélküle már el sem tudta
képzelni az egészet. Körüllengte valami olyasfajta erő, amit
eddig csak a Csillagok Háborújában, a Jedi lovagok körül
lehetett érzékelni. Art majdnem elröhögte magát, ahogy ez a
hasonlat átfutott az agyán.
– Hallgatom! – válaszolta Zac, és fél kézzel átölelte a vörös
lányt, aki úgy simult a karjába, mintha oda tervezték volna.
Arthur belefogott a mondandójába, de végig figyelte, hogyan
változnak az érzelmek a férfi arcán. Látta az elfelhősödő
tekintetet, amikor az alapítványi pénzekről beszélt, és a
felcsillanó reményt, ahogy a célokat vázolta fel. Amikor végzett,
úgy gondolta, mindent megtett, hogy felkeltse Zacary
érdeklődését, és most a férfin a sor, hogy eldöntse, beszáll-e a
partyba, vagy sem. Erezte, hogy a fekete szemek az arcát
fürkészik, ezért odafordult, nyíltan nézett vissza rá, és hagyta,
hogy a másik átgondolja a dolgokat. Amikor látta, hogy ehhez
több időre lesz szükség, előrehajolt, mindegyik pohárba töltött
limonádét, majd elvette a sajátját, és belekortyolt.
– Hmmm… ez isteni! – dicsérte, majd a lányra nézett. – Mi a
titka, Ingrid? Az enyém sosem ilyen finom.
– A gyilkos cukor – nevetett fel a lány. – Tudom, a finomított
cukor a modern táplálkozást istenítők körében méregnek számít,
de én négy nagykanállal teszek a kancsóba, és a ház mögött
hatalmas bokorban nő a menta. Valószínűleg ez a két dolog.
– Nos, igaza lehet. De remélem, azt nem pisilik le a kutyák…
– vonta össze a szemöldökét Art.
– Én is! – kacsintott a lány, és a szemeiben huncut fények
csillogtak. Látszott, hogy nem áll távol tőle a humor, és szereti a
kihívásokat. Harcos amazonnak látszott, bár alkata inkább
törékeny volt, és az arca szívalakú, kedves vonásokkal. A
tekintetében volt ott az a tűz, amitől Art úgy érezte, ez a nő
bármire képes a céljai érdekében.
– Nos, Mr. Chapman, átgondoltam a dolgot – szólalt meg
halkan Zac. Mindenki ránézett, és a levegőben ott vibrált az
érezhető feszültség. – Benne vagyok, de ehhez tudnia kell pár
dolgot, amiről úgy látom, fogalma sincs…
– Rendben, Zac. Reméltem, hogy megtalálom azt az embert,
aki megmutatja ennek az egésznek az árnyoldalát is. Érzem,
hogy vannak itt olyan dolgok, amiket nem kellene bolygatni, de
állok elébe, ha hajlandó beavatni.
– És azt is sejti, hogy a háttérben nem kisstílű sikkasztók
állnak? Hogy sokkal nagyobb pénzek mozognak, mint gondolná,
és nem feltétlenül az utcára kidobott kutyák miatt?
Art elgondolkodott, de hiába törte a fejét, egyelőre nem látta
át az összefüggéseket.
– Őszintén megvallva, fogalmam sincs, mire céloz – ismerte
be.
– Nos. Én leszek az eszköze, hogy elérje a céljait, amik
nemesek, és remélem, komolyan gondolja őket. – Art bólintott,
reményei szerint elég meggyőzően. – De cserébe azt akarom,
hogy segítsen leleplezni egy bűnszövetkezetet, akik abból
gazdagodtak meg, hogy állatokat kínoznak és gyilkolnak, ha
már nincs rájuk szükségük.
– Tessék? – dőlt előre Art, és érezte, hogy a vér az agyába
tódul. – Miről beszél?
– Egyelőre nem mondok semmit. Szeretném, ha a saját
szemével láma mindent, anélkül, hogy befolyásolnám. Maga sok
mindent tapasztalt már, és elég eszes, hogy gyorsan átlássa a
helyzetet. De először azt akarom, hogy jöjjön el velem egy
éjszakai kirándulásra.
Arthur érezte, hogy a szíve a torkában dobog. Volt valami
félelmetes abban, ahogy a férfi a haja takarásából nézett fel rá;
sokat sejtetően, mégis kihívóan. Mintha most döntené el, vajon
Art elég tökös gyerek-e valójában.
– Jól van! Mikor? – kérdezett vissza Arthur, és érezte, hogy a
tenyere benyirkosodik.
 – Ma este, pontban éjfélkor, találkozunk az összekötő híd
alatt. Fekete, kényelmes ruhában jöjjön!
– Felvehetjük? – kérdezte Fippo, aki eddig néma csendben
ült.
– Ha elég gyorsan tud szaladni a kamerájával, és leragaszt
rajta mindent, ami leleplezhet bennünket, akkor tőlem igen, de a
maguk felelőssége, ha lebuknak.
– Ezt hogy érti? – kérdezte Art, sokkal vékonyabb hangon,
mint szerette volna.
– Olyan helyre megyünk, ami elvileg nem is létezik. Nem
tudom garantálni a biztonságukat. Magát még csak-csak
kihozom a hónom alatt, ha kell, de a mackót nem tudom cipelni,
és ha megneszelik, hogy ott vagyunk, nem sok esélyünk lesz a
menekülésre.
– Részemről oké – válaszolt egy lélegzetvételnyi idővel
később Fippo. – Voltam már pár meleg helyzetben. A nagy
sztorik mind így születnek.
Zacary bólintott, és a szemeiben elismerés csillant, ami
valamiért Artot is arra késztette, hogy bátrabbnak és
bevállalósabbnak mutassa magát, mint valójában. A vészharang
ugyanis épp hangosan kongott az agyában.
 5.

Az éjszaka hűvösebb volt, mint amire Art számított. Még

szerencse, mert attól félt, hogy a hosszú ujjú fekete garbóban, a
sokzsebes vászonnadrágban, meg a fekete bakancsban úgy fog
izzadni, mint a ló. Az enyhe gyomorideg sem tett jót a
hőháztartásának, és már útban Fippo háza felé a homlokát
törölgette, hiába engedte le az ablakokat. A Range Rover halkan
duruzsolt a lába alatt, ahogy élesen vette be a kanyarokat, és
nem értette, miért vezet most ilyen sportosan, amikor egyébként
nyugodt vezető. Adrenalin – szűrte le a következtetést, és ezzel
egy időben, az agyában újra lejátszotta a Zackel folytatott
beszélgetést. Azt mondta, olyan helyre mennek, ami nem is
létezik. Ez nem hangzott túl bizalomgerjesztőén, pláne azért,
mert ha történik velük valami, akkor senkinek sem jutna eszébe,
hogy ott keresse őket. Még este megbeszélte Sheilával, hogy az
őrző-védő cég, akik minden biztonsági feladatot ellátnak, tartson
készenlétben egy csapatot, anélkül, hogy tudnák, miről van szó,
és ha Art vészjelzést küld Shynak, akkor haladéktalanul
induljanak úrnak, és keressék meg őket. A kocsi GPS-ét
összekapcsolta a lány gépével, és arra kérte, csak akkor
intézkedjen, ha ő kéri rá, vagy ha óránként nem ad életjelet.
Bízott benne, hogy Sheila megértette a kérését, és nem fogja
szabotálni a dolgot, pusztán azért, mert berezelt. De még inkább
attól tartott, hogy ő maga reagálja túl a helyzetet.
 Fippo szintén talpig feketében, a fején egy fekete kötött
sapkában várt rá, vállán egy apró kamerával, amit könnyen és
gyorsan a kabátja alá tud rejteni. Méregdrága cucc, de minden
pénzt megér. Remek felvételeket készít, akár éjszaka is, sőt,
infravörös üzemmódban is használható. Art remélte, azért arra
nem lesz szükség, mert kiskora óta volt benne egy kis félelem a
sötéttől, amit sosem nőtt ki igazán, csak megtanult elnyomni, ha
szükség van rá.
Ilyen helyzetben azonban még sosem tette próbára magát.
A nagydarab fickó beszállt az anyósülésre, és maga elé húzta
a biztonsági övét.
– Helló, főnök. Stokkol a majré? – kérdezte kedélyesen az
operatőr, aki oldalról méregette Artot.
– Nem mondom, hogy ki vannak simulva az idegeim –
válaszolta Arthur, mert úgy érezte, jobban szeremé megbeszélni
a félelmeit. – Szerinted, hová visz bennünket?
– Fogalmam sincs… Egész este ezen agyaltam – mondta
Fippo, és látszott, hogy most is töri a fejét. – Lehet, hogy a kínai
maffiához, akik befogdossák a kutyákat és megfőzik őket, mi
meg jóízűen falatozunk Bodriból az éttermeikben.
– Jajj, ne már! – nyögött fel Art, és az arcára kiült az undor.
– Olvastam már ilyesmiről, de ha nem erről van szó, akkor
valami sintértelepre, ahol sutyiban kivégzik a szerencséden
állatokat.
– Miért? – nyögött fel Art.
– Kevesebb éhes száj. Akiket nem fogadnak örökbe záros
határidőn belül, azokkal gondolom, csak a baj van…
 – Erre megvan az Állategészségügyi Hatóság felhatalmazása.
Miért kellene sutyiban kinyírni őket? Elaltathatják őket
hivatalosan is.
– Nem tudom, mennyibe kerül egy olyan injekció, de
gondolom, olcsóbb agyonütni egy téglával vagy árammal
agyoncsapatni.
– Jézusom! Ne mondj ilyet, mert esküszöm, kidobom a
taccsot! – felelte Art, és odafordult az ablakhoz, hogy kicsit a
menetszélbe tartsa az arcát, mert érezte, hogy ájulás kerülgeti. –
Pár száz dolcsiért?
– Embert is ölnek annyiért – bólintott Fippo elgondolkodva,
majd elcsendesedett. Art is a gondolataiba merült. – Ha egyik
sem, akkor nincs több ötletem. Max egy vágóhíd, ahol éjjelente
beteg állatokat mészárolnak, hogy a húsukat belekeverjék a
többibe.
– Úgy érted, hogy marhákat? – kérdezte Art, és gyorsan
átgondolta ezt a lehetőséget.
– Vagy lovakat – nézett ki az ablakon Fippo. – A lóhús drága,
és kevés van belőle.
– Remek! – mondta Arthur, és imádkozott, hogy valami
egészen másról legyen szó. Bár Zac arckifejezése, és az, ahogy az
akcióról beszélt, nem sok reményt hagyott arra nézve, hogy
valami bagatell dolgot fognak kilesni.
Leparkoltak a betonpillérek tövében, és vártak. Art az órájára
pillantott, és látta, hogy mindjárt éjfél. Gyorsan küldött egy
üzenetet Shynak, hogy eddig minden rendben, a lány pedig
azonnal válaszolt, hogy az egység készenlétben áll. Art gyomra
kicsit megnyugodott és a szíve is lassabb ritmusra váltott.
Nyugalom! – intette magát. csak egy kis nyomozósdi, kóbor kutyák és
lopott tengerimalacok nyomában. Ő sem hitte el, de azért szerette
volna bebeszélni magának. Egy autó kanyarodott le a főúttól, és
ahogy legurult a rézsün, lekapcsolta a lámpáit.
– Tisztára, mint a filmeken – csúszott ki Art száján, mire
Fippo felhorkantott, és a szemébe húzta a sapkáját. Majdnem
telihold volt, úgyhogy remekül lehetett látni fényszórók nélkül
is, amiért Arthur hálát adott az égnek. Az ütött-kopott Jeep
leparkolt velük szemben, és mindkét ajtaja kinyílt. Art egyből
felismerte az anyósülésről kipattanó Zacaryt, akinek sziluettje
senkivel nem téveszthető össze, és magában csodálkozott, hogy
a lány vezet, de amikor a sofőr is kiszállt, és becsapta az ajtót,
azonnal tudta, hogy tévedett. Egy ugyanolyan magas, szikár
pasas lépett a kocsi elé, mint Zac, csak egy hajszállal volt
vaskosabb. Vagyis nem ez a megfelelő kifejezés. Zac gazellának
látszott, aki bármikor átugrik egy autót, míg a másik inkább
leopárdra emlékeztetett, aki egyeden szökkenéssel felugrik egy
teherautó tetejére, és akiből süt a testi erő, bár egyébként
szálkásan izmos. Az alakját remekül megmutatta a hátuk mögül
világító hold, és attól, amit látott, Artnak elállt a lélegzete.
Hihetetlenül hosszú lábak, amik olyan könnyedén lépkedtek,
mintha csak a pillanat töredékéig érintenék a talajt, és amúgy a
levegőben járnának, keskeny csípő, ami minden lépésnél
kicsavarodott, de csak azért, hogy a kissé hajlott felsőtest, ami
széles vállakban végződött, szinte mozdulatlan maradjon. A
hosszú karok lazán követték a nagymacskamozgást, olyan
látszatot keltve, mintha bármelyik pillanatban leereszkedhetne
és átváltozhatna, hogy karmait kieresztve iramodjon el a bozótos
felé. Tényleg olyan volt, mintha ismét egy akciófilmbe
cseppentek volna. Fippo is azonnal érezte a dolgot, mert a szeme
elé kapta a kamerát, és a zümmögésből ítélve máris vette a
valószerűtlen jelenetet.
– Mik ezek? Mert nem emberek, az tuti! – dünnyögte, ismét
meggondolatlanul, de Art most sem haragudott rá. Majd
keverünk alá zenét – gondolta, és elmosolyodott. Alig várta, hogy
a másik csodafiú arcát is láthassa, ne csak az alakján
legeltethesse a szemét.
Kinyitotta a kocsiajtót és kiszállt, majd eléjük sétált. Fippo a
kocsiban maradt, mert valószínűleg úgy ítélte meg, hogy most
nem szakítaná félbe a felvételt.
– Helló! – köszönt Art halkan, maga sem tudta, hogy miért.
– Jó estét! – viszonozta Zac, majd a társa felé fordult.
– Ő itt Chip, ő pedig Arthur Chapman – mutatta be
egymásnak a két férfit.
Art csalódott volt, mert a hold még mindig a fiúk háta
mögött volt, ezért tett egy lépést feléjük, hogy jobban lásson, és
előrenyújtotta a kezét.
– Csak Art, és ha lehet, tegeződjünk – kérte.
– Chip Aubrey – rázta meg a jobbját a pasas, akinek akkora
tenyere volt, hogy átérte volna derekát, gondolta Art. Azt
mondjuk nem értette, hogy jutott ez most eszébe, de a légzése is
kihagyott egy ütemet, amikor a meleg tenyér az ujjaira simult.
– Nagyon örülök! – préselte ki magából Arthur, és végre
meglátta az arcot, amire annyira kíváncsi volt.
Hatalmas szemek, amik teljesen feketének látszottak, szépen
metszett, szabályos orr, ami kissé széles orrlyukakban végződött,
dús, szinte lányos ajkak, és olyan éles állcsont, amilyet még
életében nem látott. A két vége szinte átszúrta a fiú bőrét. A
kemény vonásokat egyik oldalon egy mosolyránc lágyította, bár
Art úgy sejtette, megvan annak a párja is, de most csupán egy
szexi félmosolyt érdemelt ki, így rejtve maradt a szemei elől.
Ezzel is elégedett volt. A srác, Chip, leplezetlenül bámulta, és
Art tudta, hogy neki könnyebb dolga van, hisz a holdfény
teljesen megvilágítja az arcát.
– Én is örülök! – válaszolta a férfi. – Nagyon kíváncsi voltam
rád, mióta Zac beavatott a tervbe.
– Jó neked… – csúszott ki Art száján, mire Chip felhúzta az
egyik szemöldökét. – Mármint, hogy téged beavatott a tervbe –
tette hozzá Arthur, mire újabb mosoly és most már két
nevetőránc volt a válasz.
– Talán jobb, ha nem tudod, mire készülünk – válaszolta
Chip, és Art csak akkor eszmélt rá, hogy addig nem engedte el a
kezét, amikor végül a karja tehetetlenül lehanyatlott az
oldalához.
– Khmmm – köszörülte meg a torkát Zac, mire mindketten
azonnal felé fordultak. Arcán csibészes vigyorral nézett Chipre,
majd Artra, és mély hangon szólalt meg: – Azt hiszem,
indulnunk kellene. Ha túlleszünk rajta, bőven lesz időtök
ismerkedni.
– Persze! Indulhatunk! – válaszolt talán kissé túl gyorsan Art,
és még egyszer a fiúra pillantott, aki ugyanúgy bámulta, mit sem
törődve Zac felszólításával. Art érezte, hogy az arcába áramlik a
vér, és hálát adott az égnek, amiért éjjel van, mert így talán
elkerülte a fiú figyelmét, hogy mennyire elvörösödött.
– Gyertek utánunk! – mondta Zacary, majd biccentett Fippó-
nak – aki még mindig a kocsiban ült –, és elindult vissza a Jeep
felé. Chip moccanatlanul állt, és megvárta, amíg Art kissé
eltávolodva nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy
visszapillantson. Amikor összetalálkozott a tekintetük, ismét
megvillant a hófehér fogsor, és a fiú halkan fel is nevetett, majd
hátratúrta a homlokába hulló tincseket, és ruganyos léptekkel
indult el. Artnak a torkában dobogott a szíve. Próbálta elhitetni
magával, hogy csak az izgalom miatt. Vajon hová mennek? Miért
ilyen titokzatos Monroe?
Ilyen és hasonló kérdések lepték el az agyát, ahogy sikerült
elterelni a figyelmét a srácról, aki teljesen a hatalmába kerítette.
– Nos? – kérdezte az operatőr, amikor Arthur becsúszott a
vezetőülésbe.
– Nem tudom, hová megyünk, de rossz előérzetem van.
– Az jó! Akkor legalább lesz értelme annak, hogy a meccs
helyett itt vagyok – válaszolta Fippo, és a szájába lökött egy
cigarettát.
Art nem szerette, ha valaki a kocsiban dohányzik, ő pedig
hellyel-közzel leszokott már, de most elfogadta a kínálást, és ő is
rágyújtott, mert a gyomra nem akart lenyugodni, és az idegei
táncot jártak.
Kikanyarodtak a főútra és tovább haladtak észak felé, lassan
elhagyva a kertvárost. Ipari területre értek, ahol egymást
váltották a logisztikai központok és a gyárak. Art a GPS-t
figyelte, nézte, merre mennek, és próbálta kitalálni, hová
tarthatnak. Semmi sem jutott eszébe, ami kapaszkodót
jelenthetett volna. Fél kézzel bepötyögött még egy üzenetet
Shynak, és megvárta a választ, bár tudta, hogy a lány éberen
figyel, és egészen biztosan nem szundikál el.
Elhaladtak egy informatikai nagyvállalat szerelőcsarnoka
mellett, és a sötétben is világító, hatalmas felirat láttán Artnak
beugrott, hogy a SAD alapítvány egyik főtámogatója Aiden
Douglas, a FutureTech tulajdonosa. A texasi származású
aranyifjú, akivel tele vannak a lapok. Az egyik fele azért, mert
hihetetlen újításokat dob piacra, a többi pedig azért, mert a fiatal
milliomos a nők kedvence, és ki is használja a lehetőségeket. Bár
nős, mégis a város összes előkelőségével összehozták már,
javarészt nem alaptalanul.
Épp a pasi arcát próbálta felidézni, amikor észrevette, hogy
az előtte haladó dzsip lekanyarodik egy földútra. Lelassított és
követte, majd ő is lekapcsolta a fényszórókat, ahogy Zac lámpái
kialudtak a sötétben.
– Mit keresünk itt? – kérdezte Fippo is tanácstalanul, de azért
a szeme elé tartotta a kamerát, ami halkan zümmögni kezdett.
Art izmai megfeszültek a várakozásteljes izgalomtól. Régen
imádott ilyen bevetésekre menni, valódi újságírói munkát
végezve, személyesen utánajárni a dolgoknak. Talán kicsit
elszokott tőle, de a régi beidegződések még most is ugyanúgy
működtek nála. Az érzékei kiélesedtek, az agya maximális
sebességre kapcsolt, és úgy érezte magát, mint egy szuperhős.
Amikor már vagy három perce zötyögtek a kátyús, helyenként
hatalmas kövekkel tarkított úton, egy pillanatra felvillant a Jeep
féklámpája, majd a kocsi bekanyarodott az útszéli bozótosba. Art
gondolkodás nélkül melléállt, bár a szíve szakadt meg a
hangoktól, ahogy a tüskés cserje ágai karcolták a karosszériát.
Remélem, megéri – gondolta magában, és egy nagy sóhajjal
felvette a fekete cérnakesztyűt, amit ilyen alkalmakkor viselni
szokott. Aki titkos küldetéseken vesz részt, az nem sokban
különbözik a tolvajoktól – mondta neki régen az apja, és Art ma
is emlékezett a szabályokra. Maradj láthatatlan, ne hagyj
nyomot, és mindent tagadj le, amíg nincs rá bizonyíték.
A szakmájában ez elég nehézkes volt, tekintettel arra, hogy
általában ő maga hozta nyilvánosságra a dolgokat, amikért akár
őt is sittre vághatták volna, hisz a magánlaksértések, a lefizetett
emberek és a titkos lehallgatások nem éppen legálisak, de
általában a nagy, leleplező jellegű cikkek után senki sem
foglalkozott vele. Eddig szerencséje volt…
A két férfi már a kocsi mellett állt, amikor Fippo és Art is
kiszállt. Chip zsebre dugott kézzel, hatalmas lábain billegve
álldogált, és Artnak azonnal az jutott eszébe, vajon hogyan tudja
zsebre tenni a kezét, mikor a farmere olyan szűk, hogy úgy kell
belerázni.
– Előremegyek, ti jöttök utánam, és Chip marad leghátul.
Fegyverünk van, de légyszi, ne kezdjetek rinyálni. Altatólövedék
van benne, amit az állatkertből szereztünk. Remélem, nem kell
használni, de ha időt kell nyernünk a meneküléshez, akkor jól
fog jönni, azt hiszem.
– Tutira használ emberre is? – kérdezte a nagydarab
operatőr, kezében a minikamerával.
– Tegnap belőttem egyet magamnak. Hat órára lekapcsolták
a villanyt – nevetett fel Zac, és megdörzsölte a tarkóját, mintha
még most is ott lenne az emléke a tegnapi kómának.
Art felhúzta a szemöldökét, mert meglepte ez a
bevállalósság. Ő nem volt ennyire vakmerő.
– Oké, de ha lehet, ne lövöldözzetek vaktában. Tudtok
célozni? – kérdezett vissza, mire Monroe összehúzta a
szemöldökét, de aztán hirtelen Chipre nézett.
– Én gyakran lövök, mivel valahogy le kell vadászni a kóbor
kutyákat, akik meg vannak vadulva a félelemtől… – felelte, de
Art látta a határozatlanságot a szemében, ahogy a barátjára
nézett.
– És te? – fordult Chiphez Arthur, aki most először kissé
bizonytalanul tekintett vissza rá.
– Kiskoromban apámmal sokat lőttük légpuskával –
válaszolta a fiú, de a hangja sem volt olyan magabiztos, mint
korábban.
– Akkor talán, jobb lenne, ha nálam lenne a fegyver… –
mondta halkan Art, és hatalmasat nyelt, mert nem akarta
megbántani a fiút.
Legnagyobb meglepetésére a srác azonnal bólintott, és felé
nyújtotta a pisztolyra hasonlító szerkezetet, amibe tollas kis
lövedékek voltak betöltve.
 Art egy biccentéssel nyugtázta a dolgot, és a nadrágja
derekába tűzte a fegyvert, aztán a farzsebéből elővette a
símaszkot, és a fejére húzta.
Amikor felnézett, Chip vigyorgó arcával találta szembe
magát, és hirtelen elöntötte a szégyen.
– Engem mindenütt felismernek – magyarázkodott Art, mire
a fiú vidáman bólintott, és maga elé mutatott, mert Zac közben
már eliramodott a sötétben.
Átbújtak a szúrós ágak között, az út szélén lekushadtak pár
pillanatra, majd gyorsan átszaladtak a túloldalra, ahol egy
alacsony kőkerítés állt, felette több sorban kifeszített
szögesdróttal. Chip felegyenesedett, és egy fogóval pillanatok
alatt elvágta őket, majd kesztyűs kezével bátran rámarkolt, és
szétfeszítette a vastag huzalokat, Látszott, hogy nem először
csinálja, és Art kissé le volt tőle nyűgözve. Egy fokkal jobban,
mint kellett volna.
Zacary már bújt is át a résen, és belülről még jobban
széthúzta, hogy Fippo is beférjen, aki testalkatát meghazudtolva,
fürgén ugrott át, majd le is guggolt, és az előttük lévő, nyílt
terepet fürkészte. Art látta a Zac szemében felcsillanó elismerést,
mert a fiú most jött rá, hogy nem zöldfülűekkel van dolga.
– Előre a falig, de ott már ne álljatok fel! Mindenütt kamerák
vannak – figyelmezette őket Cliip halkan, amikor ő is átlépett a
derékig érő kerítésen. Átlépett rajta… Csak úgy… –
morfondírozott Art ámuldozva, de azért igyekezett felfogni a
szavait is.
– Mit keresünk mi itt? – kérdezte, amikor már mindannyian
a fal tövében guggoltak.
 – Ez itt a város legnagyobb tenyésztelepe – válaszolta
suttogva Zac, és lenyúlt, hogy egy kis sárral kenje be az arcát,
mert ahogy Chipre nézett, rájött, hogy világítanak a sötétben. A
fiú követte a példáját, de az arcára kiült az undor, ahogy
szétkente magán.
– Milyen tenyésztelep? Itt alaplapokat és chipeket szerelnek –
mondta kioktató hangnemben Art, mert azt hitte, a két srác
benézett valamit. – Ismerem a tulajt…
– Aident? – villant rá Zac kávébarna szeme.
– Aha.
– A barátod? – kérdezte azonnal ellenséges hangnemre
váltva Monroe, mire Art nyelt egy nagyot, annyi gyűlölet
sugárzott a férfiból.
– Nem! Egy nyálkás csiga az ipse. De minden partyn
egymásba botlunk, és a magazinban is többször szerepelt már.
Párszor én voltam a riporter.
Zacary olyan áthatóan nézte, hogy Art ismét elpirult, de
most a símaszk elfedte az arcát, amiért roppant hálás volt saját
magának. Igyekezett, hogy a pillantása egyenes legyen és
őszinte, mert nem akarta elveszteni Zacary bizalmát. Túl fontos
ahhoz, hogy ilyesmi miatt hátráljon ki a megegyezésből! Art
gondolatban magát szapulta, amiért nem tett lakatot a szájára,
míg a másodpercek némán teltek.
– Azt mondja, nem a barátja, és nem tudja, mi van itt –
szólalt meg Chip a hátuk mögött. Art nem mert megfordulni,
mert nem akarta megszakítani a szemkontaktust.
– És mi van, ha csapda? – kérdezte Zac szemrebbenés nélkül.
 – Akkor nem köpte volna el magát – sommázta egyszerűen
Chip, ami Artnak elég szarul esett, de mivel egy pillanattal
később Zac tekintete kissé megenyhült, inkább vett egy mély
levegőt, és ellazította eddig pattanásig feszített izmait.
– Aiden egy gyilkos – mondta Zacary, miközben
előrefordult, és elindult a fal mellett, görnyedten, a bokrok
takarásában.
Art érezte, hogy a pulzusa ismét az egekbe szökik. Nem
tudta, hogy értette Monroe, de ahogy visszaemlékezett a
sunyiképű, alattomos pasasra, simán el tudta képzelni, hogy
bármit megtesz, ha valaki az útjában áll.
Lassan haladtak, egyik fedezékből a másikba, néha
elszakadva egymástól, és Chip mindig jelzett, ha a pásztázó
kamera elfordult. Amikor az épületsor végéhez értek, Zac
feltartotta a kezét, ezzel jelezve, hogy álljanak meg, majd elővett
egy szelfibotot, aminek a végére egy kis tükör volt
odaszigszalagozva. Kinyújtotta a kezét, és kikémlelt a sarok
mögül, majd visszarántotta a cuccot, és lekushadt a földre. Fippo
és Art beljebb léptek a nagy tujasövénybe, szinte eggyé olvadtak
vele, Chip pedig hasra vágódott, és bekúszott egy konténer
mögé. Néhány másodperccel később egy öreg lépett ki a
saroknál, a földön húzva valamit, ami kivehetetlen volt.
– A jó kurva anyádat, te hálátlan dög! Azért zabáltattalak
ennyit, hogy feldobd a talpad? – morogta mérgesen, majd pár
lépés után felemelte a kezét, a másikkal alátámasztotta a valamit,
majd egyenesen bedobta a konténerbe, ami mögött Chip lapult.
Senki nem vett levegőt, mert Zacnek nem volt búvóhelye,
úgyhogy ott feküdt a földön mozduladanul, kezében a
fegyverrel, és az öreget vette célba. Az azonban nem nézett
semerre, csak magában dohogott, majd bicegős járásával eltűnt a
szemük elől. Hatalmas sóhajok, leizzadt tenyerek. Fippo ismét
elővette a kamerát, és óvatosan kilépett a bokorból. Odaosont a
konténerhez, majd megkapaszkodott az oldalában, és fellépett a
vasra, ami körülfogta a körülbelül embermagas ládát. Art
követte, mert látni akarta, mit dobott bele a férfi, ezért ő is
fellépett, de az orrát megcsapó bűztől majdnem le is szédült.
Fippo is az arca elé kapta a kezét, de nem tétlenkedett, azonnal
bekapcsolta a kis világítást, hogy legalább pár másodpercnyi
felvételt készíthessen. Ami a szemük elé tárult, az maga volt a
megtestesült borzalom. Kutyatetemek feküdtek a konténer alján,
kifacsarodott végtagokkal. Volt, amelyik már felpuffadt, volt,
amelyik vérben úszott, mert a hasürege fel volt vágva, és voltak
kiskutyák, egészen aprók, talán pár naposak.
Art érezte, ahogy az undorral vegyes rémület felkúszik a
gerincén, és azonnal le is lépett a peremről, aztán felrántotta a
maszkot, hogy öklendezve lépjen vissza a sövényhez. Amikor
úrrá lett a rosszullétén, felnézett, és Zac sötét szemeivel akadt
össze a pillantása.
– Mi ez? – kérdezte döbbenten Art, még mindig a torkán
tartva a kezét, hátha így kordában tarthatja rátörő hányingerét.
– Itt így végzik az állatok – felelte egyszerűen Monroe. –
Tovább kell mennünk!
Art bólintott, mert tudni akarta, mit jelent az az itt… Érezte
Zacaryn, hogy mindenképpen meg akarja mutatni a helyet, és
most már semmi sem tarthatta vissza Artot, hogy végére járjon a
dolognak. Bólintott, megvárta, amíg Fippo is csatlakozik
hozzájuk, majd ismét összegörnyedt, hogy a magas, szikár alak
után osonjon.
Az épületek mögött, a konténerek között lopakodtak, egyre
messzebb és messzebb, míg meglátták a másik, düledező falú
házat, ami úgy festett, mintha évek óta nem használnák. Az ajtót
hatalmas vaspánt és lakat zárta le, amitől az elhagyatott hatás
csak erősödött. Art odalépett, és próbált bekukucskálni a résen,
amin vékony fénysugár hatolt az éjjeli sötétségbe. Egy nagy
tenyér simult a derekára, és egy mély hang szólalt meg,
közvetlenül a füle mellett:
– Gyere, a másik oldalon be is tudunk menni. – Chip nem
engedte el, óvatosan tolni kezdte maga előtt, Artnak pedig
semmi kifogása nem volt az ellen, hogy a fiú terelgesse. Jó érzés
volt a meleg tenyér, ami biztonságot sugárzott. Megkerülték a
házat, míg el nem értek egy pinceablakhoz. Zac egyetlen
mozdulattal kiemelte a vasrácsot – ami ezek szerint csak oda volt
támasztva –, majd gyakorlott mozdulatokkal megkapaszkodott a
keretben, és beugrott a sötétbe.
– Milyen mély? – kérdezte Art, mert nem akart úgy
nekiindulni a gödörnek, hogy nem tudja, mire számítson.
– Kábé másfél méter. De előremegyek és leemellek – mondta
Chip, majd úgy is tett, ahogy mondta, és ő is beszökkent
mellette, aztán azt suttogta: – Bújj be!
Art követte az utasítást, bár az égvilágon semmit sem látott.
Odabent vaksötét fogadta. A két nagy tenyér azonnal a hóna alá
nyúlt, és úgy húzta befelé, mintha egy könnyű baba lenne. Mire
észbe kapott, már ismét a talpán állt, egy dohos helyiségben, és
hallotta a mögötte szitkozódó Fippót.
 – Hogy a picsába menjek itt be? – kérdezte a nagydarab, mire
Zac kuncogni kezdett.
– Azt hiszem, te kint maradsz… – mondta egyszerűen,
miután felmérte a helyzetet. – Ha kifelé sietős lesz, nagyon nagy
bajban lennénk veled…
Fippo ismét eleresztett egy válogatott káromkodást a fogai
között, aztán benyújtotta a kamerát.
– Főnök, kérlek, bánj vele kedvesen!
Art bólintott, aztán rájött, hogy ezt nem látja az operatőr,
úgyhogy közelebb lépett.
– Oké, vigyázok rá, és mindent felveszek. Bújj el valahová!
– Rendben, De ha baj van, csak kiálts! – mondta még Fippo,
majd nagy alakja eltűnt az ablakból, ezzel beengedve egy kis
derengést a pincébe.
Zac felkapcsolt egy apró zseblámpát, ami alig adott több
fényt, mint egy gyertya, de emellett is magabiztosan indult el a
terem belseje felé.
– Vigyázz, hová lépsz! – suttogta Chip, és magától
értetődően megfogta Art kezét, aki ezen az estén először bánta
meg, hogy kesztyűt viselt. Hagyta, hogy Chip elé vágjon, és
maga után húzza, ő pedig figyelte, merre lép a másik, és
igyekezett hozzásimulni. A nagy tenyér megszorította az ujjait,
mintegy jelezve, hogy jól csinálja a dolgot, úgyhogy
megengedett magának egy nagy lélegzetet, és próbált
lenyugodni egy kicsit. Gyorsan átvágtak a pincén, és a
túloldalon Zac óvatosan a kilincsre tette a kezét, amikor megállt
a vasajtó előtt.
 – Ha ezt kinyitom, már odabent leszünk. Bármit látsz, meg
ne nyikkanj! – mondta Artnak, akinek már ettől borsódzni
kezdett a háta. Chip keze még mindig fogta az övét, úgyhogy
igyekezett erre koncentrálni, amikor követte Zacaryt a
félhomályos helyiségbe.
Erős ammónia és ürülékszag keveredett valami fémessel, ami
akár vér is lehetett, és mindenhonnan nyüszítés hallatszott. Art
gyorsan kapkodta a fejét, hogy felmérje a helyet. Kis, alig
félméteres ketrecekben kutyák feküdtek, mert a legtöbb fel sem
tudott volna állni, olyan kicsi volt a hely, de sok közülük nem is
akart. Art nem tudta eldönteni, hogy csak feladták a reményt,
vagy betegek. Amelyik elég éber volt, az azonnal a ketrece
legvégébe menekült, és halkan nyüszögött. A szemeikben nyers
rettegés. Artnak sosem volt kutyája, de azt azért érezte, hogy
ezek az állatok teljesen meg vannak félemlítve. Zac akkorát
sóhajtott, hogy Arthur attól félt, bárki is van a nagy pincében,
biztosan meghallotta. Chip elengedte a kezét, de még ránézett,
kérdő tekintete az arcát pásztázta.
– Jól vagyok – felelte a kimondatlan kérdésre Art, mire a fiú
bólintott, halványan elmosolyodott, és odalépett a barátjához.
– Zac! Szedd össze magad! Tudod, miért jöttünk.
Zacary az orrnyergét masszírozta, és látszott, hogy teljesen
odavan. Mélyeket lélegzett, és amikor elengedte az arcát majd
felnézett, Art ledöbbent a vöröslő, könnyes szemeken.
– Csináljuk! – mondta Zac, és előrelendült, mintha minél
gyorsabban túl akarna lenni azon, amit tervezett. Art Chip karja
után kapott, és amikor a fiú felé fordult, megkérdezte:
– Mit akartok csinálni?
 – Kiviszünk párat – felelte a fiú, mire Arthur csak bólintott,
bár szíve szerint azt mondta volna, menjenek innen, és hívják a
rendőrséget. Maga sem értette, miért nem tették eddig, ha régóta
tudomásuk van erről a borzalomról. Most mégis csendben
maradt, hagyta, hogy az események csak úgy megtörténjenek
vele. Eszébe jutott, hogy most nála van a kamera, úgyhogy
előkapta, bekapcsolta, és a szeme elé emelte. Bárhová nézett,
mindenütt csontsovány, koszos kutyákat látott, amik a saját
mocskukban álltak vagy feküdtek. Néhol volt egy tisztább
kennel, amiben kiskutyákat is látott, akik anyjukon aludtak,
vagy bóklásztak körülötte, mit sem tudva arról, micsoda
borzasztó helyre születtek. Art próbált rájönni, mi értelme ennek
az egésznek, de nem sikerült. Inkább igyekezett használható
felvételeket készíteni, és figyelni, hogy fel ne bukjon egy
vödörben vagy lapátban.
– Őt! – mondta Zac, mire Chip azonnal térdre ereszkedett, a
zsebéből előhúzott egy összehajtogatott zsákot, majd halkan
kinyitotta a ketrecet. Bent egy vemhes kutyus feküdt, nem
nagyobb egy jól tartott kandúrnál, és erősen lihegett. Amikor
megérezte, hogy valaki közeledik felé, azonnal fel akart ugrani,
de úgy látszott, a hátsó lába nem engedelmeskedik. Morogni
kezdett, mire Chip azonnal visszahúzódott, és halkan beszélni
kezdett.
– Jól van, szépségem. Nem bántalak! Szerettem volna e
nélkül csinálni, de talán jobb is lesz így… – mondta, és az övén
lévő kis táskából elővett egy injekciós fecskendőt. Art
visszatartotta a lélegzetét, amikor Chip egy gyors mozdulattal
benyúlt, egyik kezével elkapta a kutyát, a másikkal pedig abban
a pillanatban a combjába szúrta a tűt. Arthur érezte, hogy
megbicsaklanak a térdei, mert kiskorától retteg a tű látványától
is, de most minden erejét összeszedte, hogy el ne ájuljon, és
figyelte, ahogy az izmos test egy pillanattal később már ki is
húzódik a ketrecből, majd behajtja az ajtaját. Chip felpillantott, és
látta az Art szemében felcsillanó kérdést.
– Könnyebben megnyugszik, ha azt hiszi, visszazártam. Neki
az a biztonság. Ha elaludt, kiveszem.
Art bólintott, és a kutyára irányította a kamerát, aki lassan
elcsendesedett, és bevackolta magát a leghátsó sarokba. Zajt
hallottak a hátuk mögül, mire Chip egyeden pillanat alatt
elkapta, és belökte egy folyosóra, ami hosszan nyúlt a ketrecek
között.
– Keress egy üreset, és bújj be! Ha valaki lehajol és benéz, lőj
bele!
Artnak annyi ideje sem volt, hogy ellenkezzen, a fiú máris
eltűnt a szeme elől. Nem maradt más választása, kapkodta a
fejét, hogy az alsó sorban találjon egy üres, és elég nagy ketrecet,
amibe elbújhat. A gondolattól is leverte a víz, hogy önszántából
bemásszon egy mocskos, szűk zárkába, ahová csak
összekuporodva fér be, de érezte, hogy ezen sok múlik, talán az
életük, úgyhogy nem teketóriázott. Az életösztön legyőzte az
undort, és amikor egy viszonylag nagyobb ketrecet talált,
aminek épp nem volt lakója, villámgyorsan bebújt, és magára
húzta az ajtót. Négykézláb állt, a háta beleért a felső rácsba, és a
fejét oldalra kellett billentenie, mert nem fért volna el. Előkotorta
a fegyvert, még egyszer ellenőrizte, hogy meg van-e töltve, majd
egyenesen az ajtóra célzott. Már hallotta a lépteket, amik egyre
közeledtek. Minden méterrel, ahogy közelebb ért, Art fülében
egyre hangosabban dübörgött a saját szívverése, és attól félt, ezt
már más is meghallhatja. Amikor a bakancsos láb feltűnt a
látóterében, Artnak a lélegzete is elakadt. A pasas megállt, úgy
tűnt, hallgatózik, vagy gyanút fogott, mert nem ment tovább.
Arthur szemébe belefolyt egy izzadtságcsepp, mert felhajtotta a
símaszkot, hogy jobban lásson, és így nem volt, ami felfogja.
Kézháttal kitörölte a szemét, és várt. Amikor harsány nevetés
hangzott fel, azt hitte, infarktust kap. Rajtam nevet? – ödött fel
benne, de egy pillanattal később megnyugodott, mert
meghallotta az öblös férfihangot:
– Hát ez jó! Engem egy órája hívott. – Art rájött, hogy a férfi
telefonál, ezért kiengedte az eddig bent keringetett, ezáltal
végsőkig elhasznált levegőt, és vett egy mély lélegzetet. – Persze.
Azt mondtam neki, hogy nálam vagy. – A férfi végre pár lépést
arrébb sétált, de ott ismét lecövekelt. – Hát de bazmeg! Máskor
szólj előre, ha kurvázni mész. Mit mondhattam volna? – Ismét
hangos röhögés, az előbbinél is mélyebb. – Stew is azt mondta,
hogy nála vagy? Hát ezen beszarok. És a feleségednek az tűnt
fel, hogy nem lehetsz egyszerre két helyen?? Mekkora lúzer
vagy, te kretén! Ahelyett, hogy előre szóltál volna, ki, mit
mondjon.
A pasas továbbsétált, de nem kapkodta el a dolgot. Beletelt
vagy öt percbe, mire elhalkult a hangja, és nem sokkal később
egy vasajtó döndülése jelezte, hogy kiment. Art még várt pár
másodpercet, és csak utána mászott ki a ketrecből, de amikor fel
akart állni, ijedten vette észre, hogy az izmai úgy reszketnek,
mint a kocsonya. Valószínűleg az adrenalin szívódott fel éppen,
ezért olyan érzése volt, mintha zselésítették volna. Cikáztak a
gondolatai, és a ketrecekbe kapaszkodva elindult arra, ahonnan
jött, amikor éles fogak vájtak az ujjaiba. Felkiáltott, a hirtelen
fájdalom végighasított az egész karján, és bár azonnal csendre
intette magát, biztos volt benne, hogy ezt odakinn is
meghallották. Ebben a pillanatban lépett elé Zac, aki az ölében
egy alvó kutyát tartott, és ijedten nézett Artra.
– Mi történt?
– Megbotlottam, belekapaszkodtam a rácsba, és egy kutya
megharapott – darálta Art, eltitkolva a szégyenét, hogy majd
összeszarja magát.
– Oké, túléled! Menjünk innen! – válaszolta Zac, majd
elindult a visszafelé vezető úton.
– Chip? – kérdezte Arthur, mert sehol sem látta a fiút.
– Visszament a kutyáért. Te csak gyere!
– Nem hagyhatjuk itt. Fegyver sincs nála – akadékoskodott
Art, mire Zac egy lesajnáló pillantást vetett felé.
– Meg tudja védeni magát. Te csak szedd a lábad! – adta ki a
parancsot, majd előresietett. Art őrlődött, hogy mit tegyen.
Fogalma sem volt, mi történik körülötte, és valószínűleg ki sem
ismerné magát a ketrecek labirintusában. Zac Chip barátja,
nyílván nem hagyná magára, ha nem tudná, hogy biztonságban
van. Ő pedig csak teher lenne, ha elveszne ezen az átkozott
helyen. Nagy sóhajjal indult Zac után. Lenézett, és látta, hogy a
fegyver is remeg a kezében, ezért inkább zsebre tette, mielőtt
hátba lövi vele az egyetlen embert, aki kiviheti innen.
 6.

– Mi történt? – kérdezte Fippo, amikor elsőnek Art bújt ki az

ablakon, és meglátta vértől csöpögő kezét.
– Majd elmesélem, csak tűnjünk innen! – válaszolta Arthur,
és visszanyúlt, hogy kiemelje az eszméletlen kutyát, akit Chip
nyújtott felé.
Amikor mindannyian kint voltak, eliramodtak az autók felé.
A saroknál ismét legörnyedtek, hogy elkerüljék a kamerákat,
aztán a nyílt terepen lélekszakadva rohantak át az úton.
– El kell látni a kezedet! – mondta Chip, amikor befektette a
kutyát a csomagtartóba.
– Oké, majd megoldom – válaszolta Art, és azon
gondolkodott, vajon Shy ért-e a sebkezeléshez.
– Ezt nem lehet félvállról venni! Ezek a kutyák nincsenek
beoltva. Nagyon veszélyes. Kell egy tetanusz is.
– Az már bajosabb… – vallotta be Art, és egyik lábáról a
másikra állt.
– Vidd el magadhoz, tedd rendbe! – szólalt meg Zac, aki még
mindig az ölében tartotta a másik állatot. Engem Fippo hazavisz.
A nagydarab kérdezés nélkül bólintott, és el is indult a saját
kocsijuk felé, Monroe pedig követte. Art csak kapkodta a fejét,
amikor végre Chip szemébe nézett, aki kíváncsian fürkészte.
– Most már ne aggódj! Minden rendben lesz – mondta, látva
Art zavarodottságát. – Kapsz egy szurit, kitisztítom a sebeidet,
aztán hazaviszlek.
 Ezután kinyitotta az anyósülés ajtaját és várt. Várta, hogy Art
végre összeszedje magát, és bemásszon a kopott, enyhén
kutyaszagú kocsiba. Utána villámgyorsan megkerülte az autót és
becsúszott a vezetőülésre, majd indított, és kitolatott a bozótból.
A két, oldalsó tükröt használta, mint a gyakorlott sofőrök
általában, aztán úgy kerülgette a kátyúkat, mint egy
rallyversenyző. Art tátott szájjal figyelte, és ha nem hasogatott
volna a keze, biztosan meg is dicséri, de így csak arra
összpontosított, hogy ne nyöszörögjön a fájdalomtól.
– Negyed óra – mondta Chip, mintha gondolatolvasó lenne,
mire Art felemelte a fejét, amit addig becsukott szemekkel a
fejtámlának döntött. Kérdőn nézett Chipre, aki kedvesen
mosolygott rá. – Párszor volt már részem ilyesmiben, úgyhogy
tudom, mennyire fáj. Nem kell úgy tenned, mintha egy karcolás
lenne.
Art elnevette magát.
– Az remek, mert mindjárt berosálok, úgy nyilall az egész
karom.
– Kapsz egy fájdalomcsillapítót is, ha jó fiú leszel – kacsintott
rá Chip, amitől elállt volna a lélegzete, ha nem azzal van
elfoglalva, hogy kiderítse a lényeget.
– De ugye tablettában?
Chip azonnal felé fordult, miközben egy kézzel vezetett, a
másikat pedig a sebváltón pihentette.
– Félsz a tűtől? – kérdezte egyenesen, mire Art csak nyelt egy
hatalmasat és bólintott.
– Elzsibbasztom a területet. Nem is fogod érezni. Látni meg
pláne nem… A fenekedbe adom.
 Art most már tényleg szeretett volna elájulni. Az injekció
gondolatára is leverte a víz, azonban az eshetőség, hogy Chip a
csupasz seggét bámulja, teljesen kicsinálta. De hiába erőltette az
agyát, nem tudott értelmes ellenérvet kitalálni.
– Te orvos vagy? – kérdezte, olyan vékony hangon, ami őt is
meglepte, és örült, amiért Chip azt hiheti, az oltástól való félelem
miatt cincog.
– Nem. De anyám ápolónő. Megtanított egy-két dologra.
– Akkor nem lenne jobb, ha anyukád csinálná? –
kapaszkodott bele az utolsó szalmaszálba Art.
– Dehogynem! – mosolyodott el Chip, Art pedig
megkönnyebbülten felsóhajtott. – Kár hogy az óceán másik
partján van… – tette hozzá a fiú, mire Arthur úgy érezte, most
aludt ki az utolsó reménysugár. – Meg kell elégedned velem.
Art minden tekintetben meg lett volna elégedve a fiúval, aki
épp sokat sejtetően nézett rá, de ebben a pillanatban nem volt
ereje a dolgok pozitív oldalát nézni. Lelki szemei előtt csak egy
hatalmas, kötőtűszerű dolgot látott, amit nemsokára belé fog
döfni. Igyekezett összeszedni a józan esze maradékát, hogy
racionális legyen, és hangosan is kimondta, amivel magát
nyugtatta:
– Csak egy kis szuri, igaz?
– Esetünkben kettő, de igen… csak egy szúnyogcsípés, és
kész vagyunk.
Art bólintott, mert megszólalni nem tudott, majd kinézett az
ablakon, mintha a tájat figyelné, és véresre harapta a száját.
 Lekanyarodtak a főúttól, ami keletnek vezetett, és a
kisutcákban kacskaringóztak egy darabig, míg el nem érték a
horgásztó partját, ahol már csak földút vezetett.
– Itt még vannak házak? – kérdezte Art, mert nagyon úgy
tűnt, hogy a semmibe tartanak.
– Nem. Házak nincsenek. Csak egy ház van… Az enyém –
mosolygott rá ismét Chip, aztán bekanyarodott egy hatalmas
szomorúfűz ágai alá, és leparkolt. Előttük egy viszonylag tágas
rét nyílt, mögötte pedig egy kis ház állt, magányosan. Art
kiszállt a kocsiból és szemügyre vette a házikót. A verandán
égett a villany, hívogató, barátságos fénnyel beborítva a lépcsőt,
a kertben szépen le volt nyírva a fű, és nagy lapos kövekből álló
út vezetett a házig.
– Nagyon szép helyen élsz.
– Ez csak egy nyaraló volt, amikor megvettem. Egy kis faház.
Lebontottam, és a két kezemmel építettem fel ezt. Nagyon
szeretem – mondta ellágyuló hangon Chip, és közben kiemelte a
még mindig alvó kutyát.
– Hűha! – álmélkodott Art. – Egy ezermester, aki mellesleg
orvos is. Ez nem semmi…
– Egyik sem vagyok, de nem félek kipróbálni új dolgokat –
válaszolta Chip és ezúttal egy kétértelmű vigyort villantott
Artra, ami akkor tűnt el, amikor beharapta az ajkát. Arthur nem
lehetett volna jobban összezavarodva. A fiú most flörtöl vele?
Vagy csak beképzeli magának? Ilyen gondolatok cikáztak a
fejében, amíg átsétáltak a réten, és Chip a kapura mutatott az
ujjával, mert a karjaiban az eszméletlen állatot tartotta. – A
cserép alatt van a kulcs.
 – Hol máshol? – jegyezte meg ironikusan Art, mire Chip
halkan felkuncogott. A nevetése a másik gerincében
visszhangzott.
Art lehajolt, ép kezével felbillentette a muskátlit, és kiemelte
a kis kulcsot. Egy perc múlva már a lábtörlő alól szedte ki a
másikat, majd beengedte magukat a házba is.
– Elrendezem a kutyát. Érezd magad otthon! – mondta Chip,
és elindult a lépcső felé, ami kettészelte a nappalit, majd kihúzta
az üveges ajtót, és kilépett a hátsókertbe. – De ne igyál! A
fájdalomcsillapítóval teljesen kiütne – mondta a fiú, mielőtt
eltűnt a sötétben.
– Pedig nagyon rám férne! – motyogta Art, és téblábolva
süllyesztette a kezét a zsebébe, arról is megfeledkezve, hogy
tiszta seb. – Aúúúú! – nyikkant fel, amikor rájött, és a konyhába
lépett, hogy a lámpák fényénél végre megnézze, mennyire
súlyos a sérülése. Óvatosan lehúzta a kesztyűt, ami már kicsit
beleszáradt a vérbe, és eltátotta a száját, ahogy meglátta a saját
kezét. Vagy húsz, apró lyuk volt a mutatóujján és a tenyere külső
élén, szabályos közönként, mintha perforálták volna. A látvány
több volt, mint sokkoló.
A csaphoz ment, megnyitotta a vizet, és alátartotta, de olyan
érzés volt, mintha izzó vasat locsolnának a sebeibe. Fogait
összeszorítva, alaposan kiöblítette őket, majd megfordult, és
keresett valamit, amiben megtörölheti a kezét. Talált egy tekercs
papírtörlőt, úgyhogy letekert egy szép nagy adagot, majd a
kézfejére csavarta, és halkan szitkozódott.
– Hogy lehetek ennyire szerencsétlen? És ekkora lúzer… A
büdös picsába!
 – Bárkivel előfordul. Főleg ilyen helyzetben. Ne okold
magad! – szólalt meg Chip bársonyos hangja a háta mögött. –
Na, hadd nézzem, mi maradt a kezedből. Ha nagyon gáz,
beviszlek a kórházba. Van kutyád?
– Nincs… vagyis… de nincs… – hebegte Art, miközben a fiú
hosszú ujjait nézte, ahogy letekerik az imént rárakott ideiglenes
kötést.
– Ez mi volt? – nevetett fel halkan Chip, és picit lehajolt, hogy
Art szemébe nézhessen, aki lehajtotta a fejét.
– Pont ma ütöttem el egy kis tacsit. De ő nem az én kutyám –
felelte Art, életében először szörnyű lelkiismeret-furdalást
érezve, amiért magára hagyta a kutyust.
– És hol van most? Remélem, nem hagytad ott!? –
keményedett meg Chip pillantása, mintha a barnászöld
szemekre páncél borult volna.
– Dehogy! Bevittem a kórházba, és megvártam, amíg
megvizsgálják.
– Komolyak a sérülései? – kérdezte Chip, immár lágyabb
hangon, de még mindig érezhetően feszülten.
– Nem. Hála az égnek! Pár hét és kutya baja – mosolyodott el
Art. Csend volt, és amikor felnézett, az iménti acélos tekintet
helyét lágy pillantás váltotta fel.
– Szép vagy, ha mosolyogsz.
Art ismét nem tudta, mi történik, de ezúttal nem lehetett
félreérteni Chip szavait. Ez bizony bók volt. Mégpedig olyan
bók, amit nem egy frissen szerzett ismerősnek mond az ember,
csak akkor, ha flörtölni akar vele. Artot még sosem leplezte le
senki ilyen hamar, vagyis nem volt még rá alkalom, hogy egy
másik férfi kikezdett volna vele. Eddig abban a hiszemben élt,
hogy kívülről ő a hetero pasi mintapéldánya. Ezer órát töltött el
azzal, hogy begyakorolja, mit nem szabad, mi az, ami elárulja, és
nagyon, nagyon sok pénzt fizetett egy médiatrénernek, hogy le
tudja vedleni azokat az apró, árulkodó jeleket, amiből bárki
rájöhet a szexuális orientációjára.
– Kedves vagy – felelte, és érezte, hogy az ádámcsutkája le-
fel liftezik a nyakán. Chipnek is feltűnt, mert a pillantása
lecsúszott, és a pupillája kitágult, ahogy Art nyakát nézte.
Amikor a kis csont végre magállt, a mellette lüktető eret nézte, és
úgy érezte, muszáj lenne megcirógatnia a nyelvével, pusztán
azért, hogy érezze a puha bőr alakú száguldó pulzust. Meg is
feledkezett magáról, és csak akkor tért észhez, amikor Art
megköszörülte a torkát.
– Nos, doktor úr, mi a diagnózis?
– Jó, ez nem vészes – rázta meg a fejét Chip, de Art érezte, ez
nem azért történt, hogy megerősítse az állítását, hanem hogy
kitisztuljanak a gondolatai. Neki is jólesett volna, de nem talált
rá elfogadható indokot.
– Nem?! Nekem úgy tűnik, hogy a harapás mentén le lehetne
tépni a bőrömet, mint a klotyópapírt…
Chip nevetése betöltötte a kis helyiséget.
– Nem túl mélyek, és nem tépte meg, úgyhogy varrni sem
kell. Csak kitisztítom, megkapod a tetanuszt, és bekötözöm. Egy
hét alatt begyógyul, és pár hónap múlva nyoma sem lesz.
Art bólintott, nem válaszolt, mert a fiú haját bámulta. Most
először látta fényben a csillogó tincseket, és teljesen lenyűgözte a
dolog. Oldalt és hátul rövidre volt nyírva, de csak épp annyira,
hogy ne érjen a nyakába, a feje tetején azonban hosszabbra
hagyták, és a feketekávé színű szálak közé néhány karamell
keveredett, amit biztosan a nap szívott ki ennyire. Lágy
hullámok voltak benne, amitől olyan selymesnek és puhának
látszott, hogy Artnak minden erejére szüksége volt, nehogy
beletúrjon az ép kezével.
Chip mintha ismét a gondolataiban olvasott volna. Nem
emelkedett fel, csak felnézett, és ahogy meglátta Art elnyílt ajkait
és nagyra tágult szemeit, önkéntelenül a hajába túrt. Amikor a
másik erre beharapta az alsó ajkát, már tudta, hogy nem
tévedett. Ez a srác nem úgy néz rá, mint a többi pasi. Kellemesen
bizsergette a tudat, hogy Art is vonzódik hozzá, mert ő az első
pillanattól csillapíthatatlan vágyat érzett, hogy hozzáérjen.
Tulajdonképpen hálás volt a kutyának, aki megharapta, és
Zacnek is, aki a kezére játszott, hogy hazacipelhesse, és végre
kettesben maradjon vele.
– Készen állsz? – kérdezte rekedt hangon.
Art ismét csak bólintott. Nem tudta eldönteni, mire gondol a
fiú. Mert ha arra céloz, hogy a sebeit akarja kitisztítani és beadni
az injekciókat, akkor a válasz határozott nem, de ha más tervei
vannak, akkor Art feszülő nadrágjából ítélve nagyon is készen
állt.
– Azt hiszem… – válaszolta, és a saját hangján hallotta,
mennyire kétértelműre sikeredett ez a kijelentés. Chip is
elvigyorodott, és a szája egyik sarkában megjelent a nevetőránc.
Tüneményes! – gondolta Arthur, és igyekezett másra fókuszálni a
csinos arc helyett.
 Gyorsan sikerült neki, mert Chip se szó, se beszéd
rálöttyintette az alkoholt, ami olyan égető érzés volt, mintha
felgyújtotta volna a kezét.
– Bassza meg! – szorította a saját csuklóját Art, és próbálta
lenyelni a további káromkodásokat, amik már a nyelve hegyére
tolakodtak.
– Csak nyugodtan! – mondta Chip. – Tudom, hogy kurvára
csíp.
– Nem vészes – hazudta Art, de a homlokán megjelenő
verejtékcseppek és a gyöngybajusz elárulták egy pillanat alatt.
Chip nézte az arcát, látta, ahogy eltorzul a fájdalomtól, és
nem tehetett róla, de ettől ismét izgalomba jött. Valamiért ez a
pasi rettentően izgatóan hatott rá, a szó minden értelmében. A
keze saját életre kelt és felemelkedett, hogy finoman
végigsimítson a serkenő borostán, ami Art szája fölött sötétlett,
és az érintéstől mindkettejüket mintha villám sújtotta volna.
Chipet meglepte, milyen lágy a távolabbról karcosnak tűnő
bajuszka, Art pedig a fiú ujjainak puhaságától döbbent le,
annyira, hogy észre sem vette, ahogy ismét szétnyíltak az ajkai.
Csak abból szűrte le a konzekvenciát, hogy a másik most már
szinte marta a saját száját a fogaival, a pupillái körül épp csak
egy vékony karima maradt a csillogó íriszekből, míg a maradék
helyet kitöltötte a fekete pupilla. Art gyorsan összeszedte magát,
és torkot köszörült, mire Chip elkapta a tekintetét, és az
elsősegély csomagban kezdett kotorászni.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha éjszakára csak egy vékony gézt
teszünk rá, és holnap reggel majd bekötözöm rendesen.
 – Reggel? – kérdezett vissza azonnal Art, miközben érezte,
hogy a vére meglódul.
Chipen volt a sor, hogy elvörösödjön, és saját magát szidja,
amiért ilyen butaságot mondott. De már nem volt visszaút… Elő
kellett rukkolnia a kérdésével, amit sokkal cizelláltabban akart
feltenni.
– Nincs kedved itt tölteni az éjszakát? – kérdezte, és a hangja
maga volt az olvadó üveg, ami néhol még karcol, de egyébként
forrón hömpölyög.
– Úgy érted… – akadt el Art hangja, mert nem merte úgy
értelmezni, ahogy szerette volna. – Aludjak a kanapén?
– Ott alszol, ahol csak akarsz… – felelte végre kicsit
összeszedettebben Chip, és a szája sarkában mosoly bujkált. – Az
alvásra még nem gondoltam! – tette hozzá nevetve, ahogy felállt
a székről, és becsukta a dobozt, majd a konyhába ment, hogy
megkeresse az ollót, amivel a gézt szerette volna elvágni. Art
csendesen fuldoklott, és próbált egy logikus és célravezető
kérdést kitalálni, hogy egyértelműen kiderítse, mik a szándékai a
fiúnak, de egyelőre nem talált olyat, amivel ne égetné magát
porig, ha Chip mégsem arra gondolt, amire ő. Mire a fiú
visszaért, és közvetlenül előtte ismét leereszkedett, majd hosszú,
izmos lábait széttárta, hogy Art térdei közéjük férjenek, már azt
sem tudta, hogy hívják, nemhogy valami értelmeset kérdezzen.
– Nos? – nézett a szemébe Chip, akinek egész bensőjén
eluralkodott a várakozás izgalma. Úgy érezte, ha a srác nemet
mond, akkor keményebben bepróbálkozik, és megcsókolja,
mielőtt végleg feladja a reményt, mert tisztán érezte a kettejük
között vibráló szexuális feszültséget.
 – Nem igazán szoktam idegeneknél tölteni ez éjszakát… –
adott kitérő választ Art, és hálát adott az égnek, hogy erre még
képes az agya.
– Ha akarod, utána hazaviszlek – mondta teljesen komolyan
Chip.
– Mi után? – bukott ki Arthurból.
– Az után, hogy addig szeretkeztünk, míg már lábra sem
tudunk állni – felelte egyszerűen a másik, amitől Art térdei
tremorozni kezdtek, és érezte, hogy egy forró paca áztatja át a
bokszerét.
– Óóóó… – ennyit tudott kinyögni, aztán lesütötte a szemeit,
és érezte, hogy az egész arca lángba borul, ugyanúgy, ahogy
percekkel azelőtt a sérült keze tette. Aztán érkeztek a hosszú,
finom ujjak, hogy az álla alá nyúljanak, és arra kényszerítsék,
felemelje a fejét. A hatalmas, sűrű pillákkal keretezett szemek az
arcát pásztázták, Art pedig úgy érezte, elfogyott a levegő.
– Nem kötelező, és megértem, ha nemet mondasz. Én sem
vagyok az a típus, aki egyéjszakás kalandokba szokott
bonyolódni, de most nem tudtam volna megbocsátani
magamnak, ha elengedlek, anélkül, hogy megkérdezzem. Ne
haragudj, amiért ilyen nyers voltam!
Art képtelen volt felnőtt férfiként viselkedni. Csak bólintott
egy aprót, amiből még mindig nem derült ki a válasz, csak az,
hogy megértette, amit Chip mondott. Az ujjak még mindig az
állát fogták gyengéden, de Chip szemei most Art szájára
tapadtak. Egy másodperccel később pedig már közeledett felé,
megállíthatatlanul. Nem mintha bárki is meg akarta volna
akadályozni, hogy annyira közel hajoljon, ahol már szinte
összeér az orruk, és érzik egymás leheletét. Art legalábbis
biztosan nem. Visszatartotta a levegőt, aztán, amikor már égett a
tüdeje, feladta, és egy sóhajjal engedte szabadon. És ennyi volt.
Chip önuralma pont eddig tartott, így is büszke volt magára,
amiért ennyi időt hagyott a másiknak, hogy elhajoljon, vagy akár
felállva kisétáljon a szituációból. Most azonban gyorsan áthidalta
a kettejük között maradt picinyke távolságot, és ajkaival
óvatosan végigsimogatta a serkenő bajuszt, amit azóta szeretett
volna megtenni, mióta az ujjaival már felfedezte. Egy halk,
árulkodó nyikkanás, ennyi volt Art reakciója, és a következő
pillanatban már rátapadt Chip szájára, összepréselt ajkaival
próbálva minél durvábban csókolni a fiút. Chip elmosolyodott,
aztán átölelte Art nyakát, és hátrabiccentette a fejét a
könyökhajlatába, majd amikor a fiú ajka ellazult a mozdulattól,
gyorsan becsúsztatta a nyelvét, és óvatosan megcirógatta a
fogait. A második akadály még könnyebben hárult el az útjából,
mint az első, és már érezte a forró, fürge kis nyelvet, ami
örömmel csatlakozott az övéhez, és gyorsan rálelt a ritmusra,
ami leginkább az őrületbe kergette Chipet. Hol az ő, hol a másik
szájában csatáztak, miközben érezték, hogy a testüket is elönti a
láz, és ennyi már nem elég. Chip lassan elhúzódott, de amikor
meglátta Art kétségbeesett tekintetét, azonnal visszahajolt, hogy
még egy apró csókkal engesztelje ki.
– Maradj velem! Hadd vigyelek az ágyamba! – kérlelte
halkan, és életében most először rettegett, hogy a válasz nem
neki kedvez majd. Eddig nem volt olyan, aki elutasította volna,
és bár most is érezte, hogy a másik ugyanúgy vonzódik hozzá,
Art volt az első olyan pasi, aki nála sokkal nagyobb kaliberű, és
ez valamiféle félelemmel töltötte el. Miért kezdene egy ilyen
senkiházival, mint én, mikor a milliomos szeretői minden vágyát
kielégítik, sőt, az is lehet, hogy van barátja… – morfondírozott, míg
Art válaszára várt, aki még mindig a karjába simulva, lehunyt
szemekkel igyekezett összeszedni a gondolatait. – Vagy van
valakid? – kérdezte Chip, mert nem tudta tovább türtőztetni
magát. Tudnia kellett a választ!
– Nem! Nincs – felelte azonnal Art, és kipattantak a szemei,
hogy gyorsan Chip arcára fókuszáljanak. Amit ott látott, az az
utolsó védőbástyáját is azonnal porig rombolta. A gyönyörű,
őrülten szexi fiú, szó szerint féltékeny volt és mérges. Márpedig
dühre csak az adhatott okot, ha azt hitte, Art azért vacillál, mert
el van kötelezve valaki másnak. Attól viszont, hogy ilyen
birtoklóan és szenvedélyesen fürkészte az arcát, Arthur úgy
érezte, végre akad valaki, akinek tényleg kell, aki szívből
kívánja, és nem csak a pénzét vagy a pozícióját. Mindig ez a
félelem tartotta vissza attól, hogy belemenjen egy kalandba, na
meg az, hogy rettegett: valaki leleplezi nehezen felépített áléletét.
Most ő mozdult, hogy Chip durcásan összeszorított ajkaira
tapadjon, és ő esdekelt bejutásért, apró, cirógató mozdulatokkal,
amik a nedves ajkakon milliónyi kis elektromos impulzust
keltettek, és mindketten beleborzongtak, mielőtt újult erővel
fogtak a csókcsatába.
Percekbe telt, mire ismét el tudtak szakadni egymástól, és
Art a széles mellkasra támaszkodott, hogy visszatolja magát ülő
helyzetbe, mert közben már szinte teljesen átdőlt Chip ölébe, és
nem tudta volna megtartani az egyensúlyát. A fiú azonnal
megfogta a karjait, és segített visszaülni, majd lenézett a
mellkasára, és megállapította, hogy remekül mutat rajta az ápolt,
manikűrözött, napbarnított kéz.
– Összevéreztelek – mondta bocsánatkérőn Art, mire Chip
csak megrázta a fejét.
– Semmi baj. Majd kimosom.
Nagy nehezen összeszedte magát, megfogta a gézt, és
szakavatott mozdulatokkal pár rétegben a fiú kezére tekerte,
ügyelve, hogy az ujjait szabadon hagyja, amennyire csak lehet.
Amikor készen volt, egy darab leukoplaszttal ragasztotta le a
szélét, majd elővett egy kis üvegcsét, és egy apró reszelővel
reszelni kezdte a nyakát. Art azonnal kijózanodott, és a golyói is
szerettek volna visszabújni a testébe, annyira rettegett a
horrorisztikus látványtól, ahogy Chip lepattintotta az ampulla
tetejét, majd elővette az előkészített fecskendőt, és felszívta vele
az átlátszó folyadékot.
– Lehet, hogy elájulok – vallotta be Art, mert már kezdett
körülötte forogni a világ.
– Nem baj, majd valahogy magadhoz térítelek – mosolygott
rá Chip, aztán gyorsan odahajolt, és egy puszit nyomott az
orrára. – De mi lenne, ha nem néznéd, amit csinálok? Állj fel, és
sétálj ki a teraszra.
Art követte az utasításokat, és nagyon hálás volt, amiért Chip
nem nevette ki. Amikor végre ismét minden egyenesbe került, és
elmúlt a szédülés, egy hatalmas kezet érzett meg a derekán.
Ahogy oldalra fordult, ott állt mellette a hihetetlenül helyes srác,
kezében a feltartott fecskendővel és egy alkoholos vattával, míg
a másik kezének hüvelykujjával gyengéden cirógatta a bőrt, amit
Art pulcsija alatt talált.
 – Essünk túl rajta! – mondta határozottan Chip, Art pedig
csak bólintott, és visszafordult a kert felé. – Told le a nadrágod! –
folytatta a fiú, mire Artnak összeszaladtak a szemöldökei. – Még
nem teljesen, csak annyira, hogy beadhassam az injekciót.
Nos így hangzott az a mondat, ami erőt adott a folytatáshoz,
mert Art fejében visszhangzott a „még” szó, ami arra utalt, hogy
hamarosan egészen más elfoglaltságban lesz része, amiért
érdemes nem elájulni abban a pillanatban.
 7.

Art összeszorította a fogait, és várta a fájdalmat, de csak Chip

masszírozó ujját érezte, ahogy alkohollal dörzsöli be a pontot,
ahová szúrni készül. Mire felfogta, hogy a csípőjét simogató kéz
egy döbbenetesen jó pasihoz tartozik, aki épp az ágyába akarja
cipelni, már érezte is a kissé csípő, szúró fájdalmat, de mielőtt
átadhatta volna magát a szenvedésnek, már véget is ért.
Megkönnyebbülten felsóhajtott, és meg akart fordulni, de a nagy
tenyér megmarkolta a derekát, egyhelyben tartva őt, majd újabb
szúrás, ezúttal váratlanul. Art felszisszent, és minden izma
megfeszült, de ez alkalommal sem tartott tovább egy pillanatnál,
aztán azt érezte, ahogy Chip a hátához simul, látta, ahogy a
mellette álló asztalra teszi a második fecskendőt, majd csókokkal
halmozza el a tarkóját.
– Isteni az illatod, és őrülten kívánlak! – suttogta a bőrébe
Chip, majd előrecsúsztatta a kezét, forró tenyerét Arthur hasára
fektette, és magához húzta vele. Art azonnal megérezte a merev
szerszámot, ami a derekának feszült, és azzal is tisztában volt,
hogy pillanatokon belül ő is ugyanilyen kemény lesz, ezért nem
ellenkezett tovább, hozzásimult az izmos testhez, és a fenekét
kicsit megmozgatta, hogy ingerelje a fiút. – A tűzzel játszol! –
dörmögte Chip, de nemhogy elhúzódott volna, inkább teljesen
nekinyomta magát, és apró döféseket imitált, mintha máris
szeretkeznének. Art halkan felnyögött, érezte, hogy
megremegnek a lábai, és felnyúlt, hogy beletúrjon az olyannyira
selymesnek látszó tincsekbe. Az ujjai alatt hűvös és lágy
folyadéknak érezte a fiú haját, aki most már erőteljesebben
morgott, és a hangja Art gerincén visszhangzott, majd erős lökést
intézett az alhasába. Chip, mintha tudta volna, mi megy végbe a
másikban, tenyerével körbesimogatta a köldökét, kitapintva a v-
vonalát, majd azon haladva lefelé indult, míg el nem érte a
péniszét. Nadrágon keresztül markolta meg, egyelőre nem túl
erősen, csak épp annyira, hogy Art mocorogni kezdjen, és még
többet akarjon. – Még nem válaszoltál… – morogta a fülébe
Chip, ahogy a szájával oldalra araszolt, végigcsókolva a nyakát,
egészen a füléig. Arthur már tetőtől-talpig libabőrös volt, és
semmi másra nem vágyott, csak arra, hogy odaadhassa magát.
– Maradni szeretnék – suttogta, és a hangja olyan érődén
volt, mintha nem lenne elég levegője, ami megrezgesse a
hangszálait. – Szeretkezni akarok veled!
Chip felhördült, majd elégedetten sóhajtott.
– Kívánságod parancs – lehelte a fülébe, és nyelvével
simogatta körbe a kis kagylót.
Art végre tényleg elengedte magát. Utolsó védőbástyája is
leomlott, és életében először nem is akarta kontrollálni a
helyzetet. Nem gondolt a következményekre, sem arra, hogy mi
történik a következő percben, csak arra vágyott, hogy mindent
megkaphasson ettől az igézőén szép, őrjítően izgató fiútól. Chip
erősebben markolt rá a farkára, és óvatosan végighúzta rajta a
kezét, de Art halkan sziszegett, amiből kiderült, hogy érzékeny
bőrének nem esik túl jól az anyag dörzsölése. Mire erőt gyűjtött,
hogy valahogy ellenkezzen, Chip már meg is fordította a
tengelye körül, Art két karját a saját nyaka köré fonta, aztán a
fenekébe markolt, és felemelte. Egy másodperccel később,
Arthur már a csípőjén ült, ő pedig, látszólag minden
megerőltetés nélkül tartotta, és elindult vele befelé a házba. A
nappaliból egyenesen egy folyosóra sétáltak, és útközben sem
voltak tétlenek. Art kismajom-ként csimpaszkodott az izmos
testen, és Chip nyakát harapdálta, a másik pedig felfedezte a
labdakerek feneket, ami a tenyerében pihent.
– Aktív vagy passzív? – kérdezte Chip halkan, amikor
belépett a hálószobába, ahol a kapcsolóhoz nyúlt, de éles, bántó
fény helyett egy sarokban álló éjjelilámpa vonta halvány
derengésbe a teret.
– Dugj meg! – válaszolta Art, önmagát is meglepve a szinte
kétségbeesettnek hangzó kéréssel.
Eddigi életében összesen két férfinek engedte át a testét, és
mind a két alkalommal megbánta. Az aktusok inkább
kellemetlenek voltak, mint kielégítőek, és ő megalázottnak,
elhasználtnak érezte magát. Most azonban arra vágyott, hogy
Cltip beléhatoljon, kisajátítsa a testét, és a matracba döngölje,
bármi is lesz holnap.
– Megőrjítesz! – csapott le a szájára Chip, ahogy Art felemelte
a fejét, hogy megnézze, milyen reakciót váltott ki belőle.
Óvatosan letette édes terhét az ágyra, és egyből fölé
tornyosult, Art pedig készségesen tárta szét a combjait, hogy
közéjük helyezkedhessen. Chip azonban nem feküdt rá, ehelyett
a pulcsi szegélye alá nyúlt, és végre egész tenyerével kitapintotta
a feszes, mégis lágy bőrt, amit eddig túl keveset érinthetett.
Felsóhajtott, amikor megérezte a forróságot, ami a fiú testéből
áradt, és a csípője önkéntelenül előrelendült, hogy
összesimulhassanak. Art is azonnal mozdult, megemelte magát,
így várva az izgató találkozást. A két, kőkemény pénisz
egymásnak feszült, ők pedig először nyögtek fel együtt, olyan
összhangban, mintha összeszokott páros lennének. Art nem bírta
tovább, megfogta Chip felsőjét, és egyetlen mozdulattal áthúzta
a fején, aztán segédkezett, hogy a fiú a karjait is kibújtathassa
belőle. Amikor meglátta a tetoválásokkal borított bicepszet, és a
sárkányt, ami a válláról indulva, lángnyelvekkel borította be a
bal mellét, már nem tudta visszafogni magát. Felemelkedett, és
szüntelenül csókolni, szívni, harapni kezdte. Chip hátrafeszítette
a fejét, és hagyta, hogy kiélje magát, mintha ez lenne a titkos
vágya, sőt, még jobban nekidörgölőzött, mikor Art a körmeit is a
hátába vájta.
Tökéletes! – gondolta Chip, és erőt vett magán, hogy
lenézzen a csillogó szemekkel, érzékien szétnyílt ajkakkal lihegő
Artra, aki hirtelen dőlt vissza a paplanra, és látszott rajta, hogy
már rég elvesztette a kontrollt. Amikor először látta, épp az volt
benne a csábító, hogy olyan megfontoltnak tűnt. Olyasvalakinek,
aki mindent felügyel, és nem engedi, hogy a dolgok
kicsússzanak a markából. Most pedig pont ennek az ellentéte
volt. A tekintetéből sütött a vad vágy, és nyoma sem volt benne
az ismeretlentől való félelemnek. Chip megvadult ettől a
változástól, és minden erejére szüksége volt, nehogy nekiessen,
és ezzel tönkretegye az egészet. Ki akarta érdemelni a bizalmat,
meghálálni és megszolgálni, valamint – nem utolsó sorban –,
kiélvezni ezt a csodálatos testet. Ő is felhúzta a fekete pulóvert,
és csodálkozva nézte a hat kockát, ami a szeme elé tárult a
karamell bőr alatt feszülve, hívogatóan.
 —Jézusom, te maga vagy a két lábon járó tökély…
– Majd akkor mondd, ha már mindent láttál – felelte Art, egy
kis bizonytalansággal a hangjában. Chip bólintott, és kibújtatta a
garbóból, majd az övcsatjához nyúlt, és egy kézzel kioldotta.
Kigombolta a fekete farmert, és óvatosan megcirógatta a
feltáruló, még selymesebb bőrt. Felült a sarkaira, és csak nézte a
ziháló fiút, aki várakozásteljesen mocorgott, de látszott, hogy
visszafogja magát. Chip kigombolta a saját nadrágját, majd a
bújtatókba fűzte az ujjait, felegyenesedett, és egyeden
mozdulattal letolta a térdéig az alsójával együtt. Hagyott egy
pillanatot, amíg csak nézte az Art arcán játszó érzelmeket.
Hitetlenkedés, enyhe döbbenet, és egy töredékmásodpercre
félelem.
– Ez hatalmas – nyögte ki a fiú.
– Ne félj! Vigyázok rád! – mondta Chip, miközben térdepelve
próbálta leszenvedni magáról a ruhákat.
– Nem félek… Akarlak! – sóhajtotta Art, és máris felült, hogy
marokra fogja a méretes darabot, mert egy pillanatot sem volt
képes tovább várni.
Chipen áthullámzott a kéj, ahogy a hosszú, vékony ujjak
átfogták merev péniszét, és ismét lenézett, hogy lássa is. Art épp
akkor nyalta körbe a száját, aztán már hajolt is rá, és minden
cécó nélkül a szájába vette, először körbesimogatva a makkját,
majd lazán leengedve a torkáig. Chip előtt elhomályosodott a
kép, és érezte, hogy a gerincéből veszélyes ingerület fut végig a
testén.
– Lassíts! – nyögte. – Gyilkos tempót diktálsz… – nevetett fel,
majd lassan elhúzta a farkát, ismét felnevetve Art durcás
arckifejezésén. – Visszakapod! – ígérte, és lehajolt, hogy szájon
csókolja a fiút. Art belemorgott a szájába, és úgy tűnt, egyáltalán
nem elégedett, úgyhogy Chip taktikát váltott. Hirtelen lenyomta
az ágyra, majd elkapta a nadrágját, és lerántotta róla. Ahogy elé
tárult a borotvák, szőrtelen test, és a formás, az övénél egy
mérettel kisebb, de gyönyörű pénisz, ömleni kezdett a nyála, és a
gyomra összeugrott a hirtelen rátörő vágytól, ezért hozzá sem
nyúlt, csak a hasára fordította, és ráfeküdt a hátára. Art
nyöszörgött, amikor Chip ismét a nyakát harapta – mert már
kitapasztalta, hogy milyen érzékeny ott és amint elindult lefelé,
elhalt a hangja, csak ütemes, ziháló légvételei hallatszottak a
csendben.
Ahogy Chip a gerincén haladt lefelé, a testével is lejjebb
mozdult, végigcsúsztatva a szerszámát Art vágásán, amitől az
eddig moccanatlanul fekvő fiú csípője megemelkedett, hogy ott
érjen hozzá, ahol a legjobban vágyott rá. Chip elmosolyodott az
önkéntelen mozdulattól, és megfogadta magában, hogy megadja
neki, amire vágyik, de meg ám, csak előbb fel kell készítenie rá a
testét, mert valamiért úgy érezte, Art akarja, de fogalma sincs,
hogyan kell ezt valóban élvezetesen csinálni, hacsak nem a
fájdalomra gerjed.
Kíváncsiságból benyálazta az ujjait és lenyúlt, hogy
megcirógassa a bejáratot. Art ismét feldobta magát, de amikor
megérezte a belé furakodó ujjakat, azonnal lemerevedett. Chip
rögtön abbahagyta, és a lapockáját csókolta.
– Akkor mégsem kellene annyira kapkodni – duruzsolta, és
ismét óvatos simogatásba kezdett, amitől Art lassan ellazult,
majd az arcát oldalra fordította és lefektette a lepedőre.
 – Fogalmam sincs, mitől lesz ez jó – suttogta, mire Chip kicsit
oldalra dőlt, hogy jól hallja, amit mond. – Eddig még sosem volt
igazán kellemes – vallotta be Art, amitől Chipben érthetetlenül
mély düh éledt.
– Még nem volt jó neked? – kérdezte, mire Art fekve
megrázta a fejét és beharapta az ajkát.
– De most nagyon kívánom – nézett fel Chipre, mert
rettegett, hogy a kijelentésétől valahogy elmegy a másik kedve,
és nem teszi magáévá.
– Most isteni lesz! – mondta meggyőződéssel Chip, és
mélyen a szemébe nézett, amitől Art ismét ellazult, és széttárta a
combjait, csak a fenekét tolva egy picit feljebb, hogy a másik
tudtára adja: ő bármit elfogad, amit ma kap.
Chipben birtoklási vágy és ismeretlen ösztön éledt egyszerre.
Gondoskodni akart a fiúról, megmutatni neki, milyen a mindent
elsöprő gyönyör. Lehajolt, szájon csókolta még egyszer, aztán
lecsúszott, és ismét a sarkaira ült. Az éjjeliszekrényből elővette a
síkosítót és egy gumit, amit az ágyra dobott, aztán az ujjaira
csepegtette a gélt, majd megvárta, míg megmelegszik egy kicsit,
és csak utána nyúlt oda a másik kezével, hogy óvatosan
szétfeszítse Art kerek fenekét.
– Veszedelmes a látvány! – suttogta, és ezúttal az ő hangja
fúlt el, Arton pedig elégedett érzés hatalmasodott el. – És most is
csak azt tudom mondani, hogy tökéletes vagy… – tette hozzá
Chip, majd lágyan masszírozni kezdte Art ánuszát. Az izmok
szorosan összezárultak, és Chip ismét mérges lett. Tudta, hogy
ez a rossz tapasztalatok miatt van, és csak remélte, hogy felül
tudja írni a belső kódokat. – Lazíts! Gyönyörű vagy és őrülten
kívánlak, de semmit nem fogok csinálni, ami fáj vagy
kellemeden. Próbálj nem ellenállni!
– Próbálok! – nyöszörögte Art. – Hidd el, nagyon igyekszem.
Chip abbahagyta, megfogta a fiú derekát, és ismét
átfordította, inkább az oldalára, majd mögé feküdt, és Art egyik
lábát átemelte a saját derekán. Arthur karja alatt átbújva a száját
kereste, és amikor megtalálta, a nyelvével rajzolta át. Cirógatta a
borostás felső ajkat, majd a felduzzadt alsót is, aztán elmélyítette
a csókot, és mindent beleadott. Art éhesen viszonozta, és a
szájára összpontosított, így először észre sem vette, ahogy Chip
lassan ismét masszírozni kezdi, csak akkor akadt el a lélegzete,
mikor egy ujj furakodott a testébe.
– Tűzforró vagy és hihetetlenül szűk – suttogta a szájába
Chip, majd egy kicsit elhúzódott, hogy láthassa a fiú arcát. –
Simogasd magad! – adta ki a parancsot, mire Art azonnal
lenyúlt, és megmarkolta gyönyörű szerszámát, ami az első
pumpáló mozdulatokra apró, fehér cseppekkel reagált, amik
lassan nehezültek el annyira, hogy a hasára folyjanak.
– Ahh! – nyögött fel Art, amikor érezte, hogy a belső izmai a
kézmozdulatai ritmusára feszülnek meg, majd ernyednek el,
Chip pedig nem mozdult, csak hagyta, hogy a másik teste
tudomásul vegye a helyzetet.
– Ez az! – csókolta meg Art orrát, majd milliméterenként, az
összehúzódások szünetében hatolt beljebb, míg végül benne
volt, ha csak egy ujjal is.
Art kicsit kifordult a csípőjével, hogy Chip jobban
hozzáférjen, ami elegendő jelzés volt arra nézve, hogy már nem
érzi olyan kellemetlennek a dolgot, így Chip óvatosan mozgatni
kezdte az ujját, és ráhajolt Art mellére, hogy hegyesen ágaskodó
bimbóját vegye kezelésbe. Mikor az ujja már szinte
akadálytalanul siklott a szűk járatban, kihúzta, még egy adag
síkosítóval vonta be, majd visszanyomta, ezúttal hatalmas, öblös
nyögést kapva válaszul. Art rátolta magát, és még fészkelődött
is, mintha kevesellné a dolgot, így Chip felemelkedett, ismét a
szemébe nézett, majd két ujjal próbálkozott. Arthur lihegni
kezdett, és ismét összehúzódtak az izmai.
– Lélegezz mélyeket! – mondta halkan Chip, és csak nézte a
gyönyörű arcot, ahogy koncentrál, miközben a homlokát ellepi a
verejték. A harmadik, hosszú és lassú kilégzésnél tolta fel az
ujjait, egyetlen, összefüggő mozdulattal, kitöltve Art testét, aki
torokhangokat hallatott, a lapockái elemelkedtek az ágyról, és a
feje hátrafeszült. Chip nem húzta ki az ujjait, csak óvatosan
körbeforgatta őket, végigtapogatva a puha részeket, míg meg
nem találta azt a kis, keményebb pontot, amit először csak
lágyan érintett, és nézte, ahogy Art teste ettől is ívbe feszül, majd
önkéntelenül rányomja magát az ujjaira.
– Mit művelsz? – kérdezte hörögve, amikor végre kapott
levegőt, mire Chip lehajolt, és összedörzsölte az orrukat, mert
nem merte megcsókolni, attól tartva, hogy ezzel megfojtja az így
is szinte fuldokló fiút,
– A mennybe repítelek – válaszolta mosolyogva, és ismét
megnyomta a titkos gombot, amitől Art sikkantott egyet, a lábait
teljesen széttárta, és a lábujjai begörbültek, mintha
kapaszkodhatnának valamibe. Kipattantak a szemei, és
hatalmas, éjfekete pupilláival Chip arcát fürkészte, aki csak
bólintott, és megismételte a mozdulatot, elégedetten fürödve az
áhítattal átitatott pillantásban, amit Arttól kapott. – Megvagy! –
nevetett rá Chip, és mozgatni kezdte az ujjait, obszcén, nedves
hangoktól kísérve, amiktől ő is majdnem eszét vesztette. A farka
kőkeményen lüktetett, és nem tudta megállni, hogy Art
csípőjéhez dörgölőzzön. Amikor a hosszú ujjak keresgélni
kezdtek utána, kicsit felemelte magát, hogy Artnak ne kelljen
elmozdulnia ahhoz, hogy a tenyerébe zárja. A fiú elismerően
sóhajtott, ahogy megérezte, mennyire nedves már Chip pénisze,
és elkente az előnedvét, majd izgatni kezdte, lassan, de elég
erőteljesen, amitől Chip tehetetlenül a markába döfött. Most Art
hajolt oda, hogy egy csókot kérjen, és ismét rányomta magát az
ujjaira, Chip pedig örömmel kapott a nyelve után, és szívni
kezdte, miközben megforgatta az ujjait, hogy végre elérje, amit
szeretne. Art teste megadta magát. Az izmai ellazultak, bár így is
hihetetlenül feszes volt és szűk, őrületes kéjt ígérve annak, aki
belé hatol, de mégis, érezhetően vágyott rá, és akarta, hogy Chip
kitöltse a testét.
Mikor már a harmadik ujja is befért volna, Chip úgy döntött,
ezúttal nem kínozza tovább. A farka úgyis puhább és jobban
beleillik. Óvatosan eltávolodott egy kicsit, felgörgetett egy
gumit, a péniszét is vastagon bekente a géllel, majd
visszacsúszott az oldalán, és beigazította magát. Art nézte, amit
csinál, és várakozásteljes izgalma tetőfokára hágott. Átmenetileg
magát sem izgatta, csak kihívóan nézett Chipre, aki majdnem
megvadult ettől a pillantástól.
– Ne csináld! Így is alig bírok magammal! – sóhajtotta, majd
óvatosan benyomta magát, míg a makkja át nem billent a szoros
izmokon.
 – Most is csak azt tudom mondani, amit korábban – suttogta
rekedten Art. – Lehet, hogy elájulok…
Chip halkan felnevetett, nézte a lecsukódó szemhéjakat, és
lassan beljebb nyomult, egészen addig, míg Art teste ismét
megremegett, és a farka újabb kövér cseppeket hullatott homorú
hasára. Chip lenyúlt, ujjaival kente el a krémes ondót, aztán
kezébe vette a kecses szerszámot, és lassan pumpálni kezdte.
Közben a fiú arcát nézte, az elragadtatás és a gyönyör hullámait,
amik átfutottak rajta. Amikor megmozdult, és óvatosan
kihúzódott – egészen addig, amíg a makkja megakadt –, a kék
szemek kinyíltak és ráfókuszáltak.
– Mehet? – kérdezte Chip, és várta, hogy a másik egy apró
bólintással jelezze: felkészült. Betolta magát – ezúttal simán
becsúszva a szűk résbe –, aztán megismételte a mozdulatot. Art
szemei hatalmasra tágultak, látszott, mennyire új számára az
érzés. Chip kicsit gyorsított a tempón, és ujjaival erősebben
szorította Art péniszét, aztán hüvelykujjával cirógatta a makkját.
– Krisztusom! – nyögte Art, és beletolta magát a markába,
mintha egyetlen pillanattal sem tudna tovább várni a
beteljesülésre.
– Ne siess! – kérlelte Chip, és azzal a kezével, amin Art feje
pihent, kicsit megemelte, hogy hozzáférjen a szájához. – Csókolj!
Art azonnal engedelmeskedett, nyelvével bejárva az ajkait,
majd rátapadt, és szívni, harapni kezdett. Pont, ahogyan Chip
szerette volna. Keményebben belé hatolt, amitől a másik fiú
belenyögött a szájába, de nem hagyta abba a ténykedését, Chip
pedig elmosolyodott azon, mennyire szenvedélyes a hűvösnek
és távolságtartónak látszó fiú. Ismét döfött, keményen és
pontosan eltalálva a prosztatáját, amitől Art kifeszült, és egy
pillanatra lemerevedett. Amikor a második behatolás is
tökéletesen sikerült, akkorát nyögött, hogy az egész teste
beleremegett, és a csípője megvonaglott, a farka pedig
folyamatos szivárgásba kezdett, Chip legnagyobb örömére. Chip
érezte, hogy most a másik húzódik le a farkáról, hogy aztán
rányomja magát, teljesen tövig, míg kerek feneke az combjainak
préselődött. Art fészkelődött egy kicsit, aztán ismét megpróbálta
a dolgot, és isteni volt minden moccanás, mégis elégedetlenül
húzta össze a szemöldökét.
– Lazíts, engedd, hogy én csináljam! – kérte Chip, majd
lenyúlt, hogy megfogja Art fenekét, és kihúzódjon belőle, aztán
megmarkolta a kemény húst, és erőteljesen döfött. Arthur
torokhangon nyögött minden behatolásnál, és finom ujjaival a
saját mellbimbóit csipkedte, amitől Chip farka megrándult, és a
golyói zsibongani kezdtek. Lehajolt, megnyalta Art kezét, aki
elengedte a hegyes kis csúcsot, átadva a terepet Chipnek. Éhesen
tapadt rá, és szívni kezdte, aztán a nyelvével ingerelte, pöckölte,
míg meg nem hallotta a fojtott hangot:
– Én mindjárt… Mindjárt elmegyek! – sóhajtotta Art,
miközben saját kezébe fogta a farkát, mert Chip még mindig a
seggét markolta, és keményen mozgott benne.
Chip elengedte a bimbót, egy futó csókot lehelt Art nedvesen
csillogó, duzzadt ajkára, aztán hátrébb hajolt, hogy nagyobb
erőkifejtésre legyen képes, a lábát pedig összefűzte a másikéval,
szinte magához láncolva őt. Vad tempóra váltott, és azonnal
érezte, hogy ő is túl közel van már, de nem volt visszaút.
 – Gyere! Élvezz! – szűrte a fogai között, aztán nézte, ahogy
Art vonásai szétesnek, a szája néma kiáltásra nyílik, és abban a
pillanatban őt is ellepte a hófehér fény, lecsukódó szemhéjaira
vetítve káprázatos tűzijátékot.
Arra eszmélt, hogy a feje Arthur mellkasán pihen, két
karjával öleli az áléit férfit, aki gyengéden masszírozza a fejbőrét.
– Ez fantasztikus volt! – mondta halkan Art, és lehajolt, hogy
Chip hajába fúrja az arcát, míg puszikkal szórja be a fejét.
– Te vagy fantasztikus! – válaszolta Chip, és odafordult,
hogy inkább a szájára kapja a hálás csókokat.
Óvatosan kicsúszott belőle, de hallotta az apró nyikkanást, és
tudta, hogy elsőre ez mindenképpen szokatlan lehetett, meg azt
is, hogy Artnak másnap lesz pár kellemetlen pillanata, de
valamiért úgy gondolta, az is csodás emlékeket fog felidézni a
férfiban.
– Ugye nem bántad meg? – kérdezte, mert szeretett volna
biztos lenni a dolgában.
– Nem! Életemben nem döntöttem még ilyen jól… soha –
felelte Art, és szikrázóan fehér fogai kivillantak, ahogy
elmosolyodott. Chip érezte, hogy kicsit elpirul, ami szokatlan
volt, de kezelhető. Ráhajolt a széles, izmos mellkasra, és
végigcsókolta a párás bőrt, ameddig csak elérte. –
Lezuhanyozhatok? – kérdezte Art, mire Chip azonnal felkapta a
fejét.
– Természetesen! Veled tarthatok? – kérdezte, mert a gyomra
furán összerándult a gondolatra, hogy el kell válnia a meleg
testtől.
 – Nem baj, ha erre most nemet mondok? – kérdezte Art, és
lesütötte a szemét.
– Dehogy! – füllentette Chip, és az oldalára fordult, hogy Art
kibogozhassa a lábaikat, és ruganyos izmaival egy pillanat alatt
felkeljen az ágyból, majd meztelenül induljon el. Az ajtóban
azonban megtorpant.
– Merre van a fürdő?
– Bocsáss meg! – ült fel azonnal Chip. – A konyha mögötti
folyosóról nyílik. Második ajtó.
Art bólintott, és kisétált, Chip pedig nézte a mozgását, és
érezte, hogy a farka ismét megkeményedik.
Elég legyen! – dorgálta meg magát, és egy nagy sóhajjal
zuhant vissza az összegyűrt ágyra. Kezeit a feje alá tette, majd a
plafont bámulta, mintha mozivászon lenne. Vajon mi ez a furcsa,
kellemetlen érzés? – tűnődött. Élete legizgalmasabb szexuális
élménye épp most történt meg vele, és ő mégis elégedetlen és
picit csalódott volt. Nem kellett volna azonnal ágyba csalni! Nyilván
egyszeri kalandnak tekinti, te meg pofára esel – mondta magának,
amitől ismét úgy ült fel, mint a keljfeljancsi. Rájött, hogy ő ennél
sokkal többre vágyik. Máris vissza akarta kapni, a karjába zárni,
és ott is tartani. Talán egy napig, de lehet, hogy sokkal, sokkal
tovább.
 8.

Art a zuhany alatt állt, és gondolatban újraélte az előző óra

történéseit. A feneke fájl egy kicsit, de kivételesen nem érezte
magát megalázottnak és kihasználtnak. Épp ellenkezőleg! Úgy
érezte, Chip szolgálta ki őt, és az egész arról szólt, hogy a fiú
megadja neki, amire vágyik. Attól függetlenül, hogy ő volt a
passzív fél, Chip minden rezdülésére odafigyelt, és úgy bánt
vele, ahogy csak azokkal szokott az ember, akikkel valóban
törődik. A szíve nagyot dobbant, mert eddig nem volt része
hasonló élményben, és meg volt róla győződve, hogy a
melegeknél a szex nem úgy működik, mint a heteróknál.
A teste ismét megborzongott, ahogy felidézte a gyengéd
érintéseket és a forró csókokat. Chip nagy lepedővirtuóz, és nem
utolsó sorban rohadt szexi. Elmosolyodott a gondolatra, hogy
mennyire izgató a fiú minden porcikája, és érezte, hogy a farka
megint félkemény.
Gátat szabott a fejében végbemenő vetítésnek, mert nem
akart álló szerszámmal visszatérni a hálóba, nehogy Chip azt
gondolja, ennyire telhetetlen. Azon is elgondolkozott, vajon jó
ötlet-e ott tölteni az éjszakát. Nem igazán fordult még elő vele,
hogy idegen ágyban ébredjen, ahogy az sem, hogy szex után
együtt aludjon valakivel. Kettős érzések kavarogtak benne.
Helytelen volt a megismerkedésük napján ágyba bújni vele, de
még nagyobb hiba lenne ott is maradni. Arra azonban képtelen
volt, hogy most felöltözzön és hazataxizzon, majd az üres,
kietlen lakásban térjen nyugovóra. A lelke arra vágyott, hogy
ölelő karok és törődés vegyék körül.
Nagyot sóhajtva zárta el a csapot, aztán kivett egy hófehér
törölközőt az üveges vitrinből, ami a hatalmas, erdőre néző
ablak előtt állt, és óvatosan leitatta magáról a vizet. A bőre
érzékeny volt, és itt-ott piros, máshol lilás foltok tarkították.
Nem is emlékezett rá, mikor szívhatta ki Chip. A tükörhöz
lépett, és ott is szemügyre vette. Önmagán is meglepődött,
amikor rájött, hogy a kis, árulkodó foltok elégedettséggel töltik
el. Mondjuk az is igaz, hogy nagyon örült, amiért nem a nyakán,
hanem az oldalán sorakoztak.
A derekára tekerte a törölközőt, és kicsit még téblábolt a
mosdó előtt, aztán egy nagyot sóhajtva az ujjára nyomott egy
borsószemnyi fogkrémet, és gyorsan átdörzsölte a fogait.
Hátratúrta gesztenyebarna haját, ami vizes tincsekben tapadt a
homlokára, aztán egy nagy sóhajjal rávigyorgott a tükörképére.
Ne légy már ilyen besöpri! Most feküdtél le egy idegennel, és azon
aggódsz, hogy vele aludj?! – dorgálta meg magát, aztán fejét
ingatva elindult visszafelé. Ahogy kinyitotta az ajtót, ott találta
Chipet, aki épp felemelte a kezét, hogy bekopogjon. Meglepődve
néztek egymásra, és mindketten zavarba jöttek.
– Bocs! Csak azt akartam kérdezni, minden rendben van-e, és
szólni akartam, hogy találsz új fogkefét a fiókban.
Art egyszerre érezte meghatónak, hogy Chip gondoskodni
szeretne a kényelméről, és irritálónak, hogy új fogkeféket tart
otthon, mintha átjáróház lenne az élete.
– Köszi! – válaszolta, és visszacsukta az ajtót, egyenesen a fiú
orrára. Amikor rájött, hogy mekkora barom, szerette volna ismét
kinyitni, de a kilincsre fagytak az ujjai. Nem, nem lehetek ekkora
pancser! – hüledezett. Tényleg az orrára csaptam az ajtót? Homlokát
a fehérre mázolt ajtónak támasztotta, és vett pár mély lélegzetet.
Aztán visszament a mosdóhoz, kivett egy új fogkefét, és most
már rendesen megsikálta a fogait.
Chip ledöbbentve állt a csukott ajtó előtt, és nem igazán
tudta helyükre rakni a dolgokat. Olyan volt, mintha kifejezetten
irritálná Artot, és ez nagyon fájdalmasan érintette.
Ha ennyi volt, és nem akar folytatást – vagy egyáltalán semmit –,
akkor miért nem mondja meg? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok
cikáztak a fejében, de nem jött rá a megoldásra.
Nincs azzal baj, ha valaki szereti a változatosságot és a
kalandokat. De nem kell megjátszania magát azért, mert Chip
előtte felajánlotta, hogy töltse vele az éjszakát. Mérgesen
csattogott ki a konyhába, és öntött magának egy pohár tejet. Egy
húzásra megitta, aztán a poharat lecsapta a pultra. Hihetetlen
indulatok feszültek benne.
– Valami baj van? – szólalt meg a háta mögött Art, mire Chip
rajtakapottan fordult felé.
– Ja, nem… Semmi… – füllentette, de az arcán ott vibrált
minden, amit szeretett volna eltitkolni.
– Bocsáss meg, amiért rád vágtam az ajtót! – nyögte ki Art, és
figyelmesen vizsgálta az arcát. – Az az igazság, hogy zavarban
vagyok. Tényleg nem szoktam másoknál tölteni az éjszakát…
– Semmi gond! Egy szavadba kerül és hazaviszlek. Nem kell
a cécó! – válaszolta morcosan Chip, és a pult felé fordult, ujjaival
dobolva a bútorlapon.
 – Nem… Nem! – mondta Art, és bátorságának maradékát
összeszedve hozzálépett, aztán hátulról átölelte a széles
mellkast. – Szeretnék itt maradni.
Chip érezte, ahogy kifut a vér a lábaiból. Nem tudta, hogy
Art szavai vagy érintése teszik-e ezt vele, de meg kellett
kapaszkodnia, mert el is szédült egy kicsit. Nekidőlt a mögötte
álló, kicsit alacsonyabb férfinak, aki nagyot sóhajtott, és a
lapockájába fúrta az arcát. – Csak nem tudom, mi ilyenkor az
illemkódex.
– Mindig hazamész szex után? – bukott ki Chipből, mert ez a
kérdés egyszerűen nem hagyta nyugodni.
– Te pedig mindig itt marasztalod a partnereidet? Ezért a
halom fogkefe a fiókban?
Chip felnevetett, megfordult az ölelésben, és tekintetét a kék
szemekbe fúrta.
– Ha azt válaszolom, hogy mániákus vagyok, aki kéthetente
cseréli a sajátját, mert rossz szokásom, hogy annyira rányomom
a fogaimra, amitől kifekszenek a sörték, akkor elhiszed?
– Nem igazán… – csóválta meg a fejét Art, de azért
elmosolyodott. – És te elhiszed, ha azt mondom, hogy
egyszerűen nem volt még olyan alkalom, amikor szerettem
volna ott maradni valakinél?
– Ezt minden további nélkül elhiszem – bólintott Chip. – A
kérdés csak az, hogy azért nem, mert futó kalandokra
specializálódtál, vagy azért nem, mert még nem találtál senkit,
akivel szerettél volna összebújni szex után?
 – Nem vagyok nagy kalandor – pirult el Art. – Tudod, rólam
nagyon kevesen tudják, hogy meleg vagyok, és egyelőre nem is
tervezem, hogy nyilvánosságra hozom.
– Óóó… – húzta fel a szemöldökét Chip. – Mindig elfelejtem,
hogy celeb vagy.
– Utálom ezt a szót, de ez fejezi ki legjobban azt, aminek
mások látnak – mondta kissé keserűen Art.
– Nem akartalak megbántani! – húzta magához Chip, amikor
érezte, hogy a fiú teste megfeszül. – Csak nem vagyok
hozzászokva, hogy valaki másnak mutatja magát, mint amilyen
valójában.
– Hidd el, egyáltalán nem kellemes.
– Meghiszem azt! – hajolt hozzá Chip, és a halántékára adott
egy futó csókot. – De biztos vagy benne, hogy ezen múlik bármi
is?
Art hatalmasat sóhajtott.
– Igen, egészen biztos. De most ne menjünk bele!
– Rendben. Kérsz tejet? – mosolygott le rá Chip, mire Arthur
is elengedte magát, nekidőlt a fiú oldalának, és örömmel
válaszolt:
– Jól esne. És farkaséhes vagyok!
Chip szívét megmelengette ez a hétköznapi kijelentés.
Azonnal elkapta Art állát, felemelte a fejét, és nekiesett a
szájának, aztán, amikor már szuszogtak, elengedte és a hűtőhöz
lépett.
– Mit szólnál, ha bundáskenyeret csinálnék?
– Az remek lenne! – felelte Art, és hangosan megkordult a
gyomra.
 – Szerencse, mert ezen kívül csak kutyakaja van itthon –
nevetett fel Chip, és kivette a tojást a hűtőből, aztán kettőt
felütött egy tálban. Art közben ivott egy pohár tejet, és azon
agyalt, hogy feleslegesen mosott fogat… Kétszer.
Amikor Chip megfordult, és meglátta a hófehér tejbajuszt az
érzéki ajkak felett, a látvány egyből levette a lábáról. Egyetlen
hatalmas lépéssel szelte át a távolságot, és Art két kezét a háta
mögé szorítva húzta magához az addig tétován álldogáló fiút.
– Mi történt? – kérdezte riadtan Arthur, mert nem tudta mire
vélni a hirtelen felindulást.
– Őrülten szexi vagy ezzel a tejbajusszal – mondta Chip, és
kicsit oldalra biccentette a fejét, hogy közelebbről is szemügyre
vegye, miközben a saját szájába harapott.
– Valóban? – kérdezte Art, és hegyes nyelvét kidugva le
akarta nyalni, de Chip úgy csapott le rá, mint egy kobra, és a
szája azonnal rátapadt, aztán ő nyalta le a most már
kedvencének számító bajuszkát, és utána sem hagyta abba,
hanem felfedezte Art szájának minden zugát.
Most először, a csókja ráérős volt és kényeztető. Olyan volt,
mint egy felfedező, aki mindenre kíváncsi, és rendkívül kitartó.
Art ki akarta húzni a kezeit, hogy átölelje a nyakát, de Chip
megmarkolta őket, és a testével nekiszorította a konyhapultnak.
Arthur nyöszörögni kezdett, mert érezte a frissen támadt vágyat,
ami eluralkodott a testén, és azt is, hogy Chipet sem hagyja
hidegen a csók. Épp elképzelte, hogy ezúttal a konyhapulton fog
kikötni, amikor a gyomra ismét jelezte, hogy fájdalmasan üres.
Chip azonnal abbahagyta, és elhúzódott, mire Art reklamálni
akart, de egy hosszú mutatóujj bírta hallgatásra.
 – Enned kell! – állapította meg Chip, és kinyúlt, hogy
odahúzzon egy bárszéket, amire felpakolta Artot, majd
visszalépett, és fütyörészve nekiállt a dolgának.
Tíz perccel később jóízűen tömték magukba a
bundáskenyeret, amihez finom, citromos tea is járt, és Art
csodálkozva nézte, ahogy Chip nagy adag lekvárt pakol minden
falatra.
– Bundáskenyér lekvárral?! – kérdezte szörnyülködve.
– Ne mondd, hogy te még nem ettél a Mekiben sültkrumplit
fagyival – válaszolta Chip lenézően.
– Mekiben sem ettem évek óta, nemhogy krumplit fagyival –
értetlenkedett Art.
– Te tényleg egy másik világban élsz! – kacagott fel Chip, és
előzékenyen Art elé tartotta a saját kenyerét, rajta egy kanálnyi jó
illatú baracklekvárral. Art hátrahúzta a fejét, hogy elkerülje a
találkozást, de egy hatalmas tenyér simult a tarkójára, és Chip
szuggesztív hangon közölte: – Bízz bennem! Eddig is tudtam, mi
a jó neked… – Majd a szája felé közelített a falattal.
Art megadta magát, mert be kellett látnia, Chip tényleg sok
mindent tud, amit ő még nem ismer, úgyhogy engedelmesen
tátotta a száját, és beleharapott az eléje tartott kenyérbe. Az
ízorgia váratlanul érte, de mire megrágta a falatot, rájött, hogy az
édes és sós íz remekül megfér egymás mellett, és kifejezetten
izgalmas az összhatás.
– Mmmmm – dünnyögte, és kinyitotta a szemét.
Chip önelégült, „ugye megmondtam” arccal ült mellette, és a
szemöldökeit húzogatta. Nagyon cuki volt. Aztán nagyvonalúan
kettejük közé emelte a lekvárosüveget, és megsimogatta Art
arcát.
– Egyél! Rád fér!
– Ezt hogy érted? – kérdezte meglepetten Art. – Szerinted
sovány vagyok? – Alaposan végignézett magán, és bár a hasa
redőkbe gyűrődött a derekán, ő is látta, hogy nincs rajta felesleg.
– Dehogy! Tökéletes vagy, ahogy már mondtam. Miért
változott volna meg a véleményem? Csak arra gondoltam, hogy
a mai este sok energiát elégetett. Az izgalmak… – mondta Chip,
és még egy szeletet tett Art tányérjára.
– Tényleg… Beszélhetnénk a telepről? – kérdezte Art, és
nagyot harapott.
– Mi lenne, ha ezt inkább Zackel együtt tennénk, mondjuk
holnap? Nem szeretném elrontani ezt az estét.
– Oké… – egyezett bele Art. – Én sem szeretném – vigyorgott
buján, mire Chip ismét ráhajolt és szájon csókolta.
Chip olyan gyorsan aludt el, mintha kivették volna belőle az
elemet. Épphogy elfészkelődtek a puha paplan alatt – ami eleve
kétszemélyes volt –, és máris halkan szuszogott, néha egy-egy
halk horkolással színesítve az éjszaka hangjait. Art éberen
feküdt, élvezte a hátához simuló forró test érintését, a meleg
leheletet, ami a nyakát cirógatta, és a kart, ami a derekára
nehezedett. Hihetetlennek tartotta, hogy van ilyen. Sosem volt
még része hasonlóban.
Shy-jal szoktak ilyesmiről beszélgetni, és a lány csak
szuperlatívuszokban tudott nyilatkozni Bobról, és a vele átélt
szeretkezésekről, Art viszont csak azt tudta elmesélni, hogy a
szex kielégítő volt, de nagyobb hiányérzetet hagyott maga után,
mint amit előtte a szexmentes időszak frusztrációja okozott.
Sheila mindig azt mondta, ő nem hiszi el, hogy a melegek ne
tudnának érzelemből szexelni, és valószínűleg Art készülékében
van a hiba. Egyszer megvádolta, hogy érzelmi autista, aki nem
tudja elkötelezni magát, és minden közeledést elhárít, mert
képtelen egészségesen kötődni valakihez. Ez pedig azért van,
mert a gardróbban tölti az életét rejtőzködve, és nem vállalja fel a
másságát. „Könnyű erről beszélni!” – mondta neki akkor Arthur. „De
nem tudom, mit szólnál, ha a coming outomat követően meredeken
zuhanna a népszerűségem, vele együtt a lap is tönkremenne, te pedig az
utcára kerülnél. Egy buzi ex-lapmogul ajánlólevele pedig nem sokat
nyomna a latba." A lány elhallgatott, és sokáig a poharában lötyögtette
az italát, mielőtt válaszolt. Azt mondta, elképzelhető, hogy néhány ajtó
bezárulna, de az is biztos, hogy sok másik megnyílna Art előtt. Az nem
mindegy, hogy neked mi a fontosabb. Teljes életet élni, talán kisebb
sikerekkel, de boldogan, vagy fürdeni a népszerűségben, mégis
magányosan. ” Ez a mondat nagyon mélyen beleivódott Artba, és
azóta is sokszor eszébe jutott, de eddig nem volt mihez
viszonyítania. Most viszont, a mai élmény után rájött, hogy ideje
átértékelni a dolgokat.
 9.

A reggel kijózanítóan hűvös volt, ahogy Art átvágott a

sugárúton, és belépett az irodaházba. Ismét hátranézett, és
szégyenlősen odaintett Chipnek, aki a Jeeppel még mindig az út
szélén állt, és le nem vette róla a szemét. Art érezte égető
pillantását, amíg átért a hatsávos úton.
Nem is tudta, mi történt vele. Nem voltak még ilyen
tapasztalatai, de be kellett látnia, fantasztikus érzés arra ébredni,
hogy valaki – egy szívednek kedves valaki –, átölel és csókokkal
kényeztet. Mámoros boldogságot érzett, és egy kis félelmet,
mégpedig attól, hogy mindjárt valóban felébred, és ezt az
egészet csak álmodta.
– Ejha! Ahogy elnézem, a nyomozás izgalmas fordulatot vett!
– szólalt meg mellette Monthy hangja, és úgy sütött belőle a
kétértelmű felhang, hogy Artnak elnehezedtek a lábai. Nem állt
készen arra, hogy elmondja valakinek, ami történt, arra meg
pláne nem, hogy ez pont StJames legyen. – Naaaa… Ne csináld
már, haver! Azonnal meséld el, ki ez a Don Juan!
– Nem Don Juan, csak egy állatvédő.
– És hajnali megbeszélést tartottatok? – nézett rá
szemöldökhúzogatva Montague. – Az ágyban?!
Artnak meg kellett köszörülnie a torkát, és előszedni a
médiatréningeken elsajátított tudását, hogy kifejezéstelen arcot
öltsön magára.
 – Attól, hogy te mindenkivel ágyba bújsz, még nem
mindenki ilyen – felelte, miközben változatos és roppant
erotikus képek villództak az agyában az előző éjszakáról.
– Oké! – visszakozott Monty. – Tudom, hogy te nem dőlsz a
matracra olyan könnyen, de lásd be, ez a srác kibaszott helyes!
– És valószínűleg pont ennyire hetero – válaszolta Art, és
mulatott barátja arckifejezésén.
– Remélem, nem! – csattant fel StJames. – Az sokat rontana
más férfiak esélyein. De ha nem meleg, és téged nem esz érte a
fene, akkor miért töltöttétek együtt az éjszakát?
– Honnan veszed ezt? – ráncolta a homlokát Arthur.
– Ugyan már, Chapman! Ebben a ruhában az életben nem
jönnél be, ha lenne nálad másik váltás – felelte sokatmondó
arckifejezéssel Monty, és szélesen elvigyorodott, mintha egy
kvízműsor sokadik kérdését válaszolta volna meg helyesen.
Art lehalkította a hangját, és közelebb hajolt.
– Éjjel egy nagyon fura telepen voltunk, ahol valamiféle
tenyészetet üzemeltetnek, és egy kutya megharapott. Chip ellátta
a sebemet, és adott tetanuszt. Aztán a kanapéján aludtam, mert
kiütöttek a gyógyszerek meg az izgalom.
Felnézett Montyra, aki tátott szájjal hallgatta, és a
bizonyosság kedvéért a kezeit pásztázta. Amikor meglátta a
fehér gézkötést, gondterhelten bólintott.
– Miért nem hívtál fel? Érted mentem volna.
– Ha magamnál lettem volna, taxit is kérhettem volna… –
felelte Art. – Tudod, hogy rettegek a tűktől!
– Basszus! – döbbent le Monty. – Elájultál? Mint a suliban? –
utalt arra a rémséges esetre, amikor egy oltásra várva, Art
egyszerűen eldobta az eszméletét, amint meglátta a
pisztolyszerű injekciós szerkezetet, a belőle kilógó, apró kis
tűvel.
– Nem! Igazi férfiként csak megfenyegettem Chipet, hogy el
fogok ájulni.
StJames hangosan felnevetett, és mondani akart még valamit,
de a felvonó ebben a pillanatban csilingelt, és hangtalanul
félrecsúszott az ajtaja.
– Jó reggelt, uraim! – köszöntötte őket a lift előtt várakozó
Sheila, és máris Art kezébe adta a kávéját, majd sorolni kezdte a
napi teendőket, mintha épp benne lettek volna egy
beszélgetésben. Egy soha véget nem érő beszélgetésben – gondolta
Monty, és figyelte az azonnali koncentrációt, ami Art vonásaira
ült ki. Hihetetlen, hogy ezek ketten fél szavakból is értik egymást! –
állapította meg, és egy nagy sóhajjal befordult a folyosóra, hogy
a titkárságon kerítsen egy készséges lányt, aki neki is készít egy
capuccinót.
Zac épp összesöpörte a nagy kennelt, és friss vizet engedett a
vályúba, amikor Chip leparkolt a ház előtt.
– Hahó! – kiáltott a nyurga, kisportolt fiú, ahogy kiugrott a
kocsiból, és egyenesen átvágott a poros telken.
– Jó reggelt, Charles! – mosolygott féloldalasan Zac, és egy
kicsit lespriccelte a slaggal.
– Hogy van a beagle? – kérdezte Chip, mire Monroe
összehúzta a szemeit.
– Nem reklamálsz, hogy ne hívjalak Charlesnak, nem
harapod le a fejem, amiért lefröcsköltelek?! Mondd csak, milyen
csoda történt veled?
 Zac figyelmét el sem kerülhette volna a hirtelen lesütött
tekintet, és a halvány pír, ami a szép arcon megjelent. – Ó, ne!
Nem mondod! – rázta meg a fejét.
– Mit? Egy szót sem szóltam! – válaszolta Chip.
– Nem is kell! Lerí rólad, hogy megnyerted a lottó ötöst! És
mesélj, Mr. Chapman az ágyban is olyan kifinomult?
Chip szeme szikrákat szórt, és először majdnem lekiabálta a
barátja fejét, de aztán erőt vett magán, és mélyet sóhajtott.
– Eléggé – felelte szűkszavúan, mire Zac harsányan
felkacagott.
– Első este letepert?
– Ezt így nem mondanám… – rágcsálta a szája szélét Chip.
– Te?! – dobta el a slagot Zac, és vizes kezét szakadt
farmerjába törölte.
– Fogalmazzunk úgy, hogy közös elhatározás volt.
– Oké. De ez a pasas nem úgy néz ki, mint aki kiengedi a
gyeplőt a keze közül.
– Ugye? Pont így gondoltam én is! – csúszott ki Chip száján,
és mire rádöbbent, hogy elszólta magát, Zac már közvetlenül
előtte állt, és kíváncsian fürkészte az arcát.
– Szóval nálad töltötte az éjszakát, és kezesbárány lett belőle?
Chip elnézett a messzeségbe, és szorosan összepréselte az
ajkait. Nem akart a kelleténél több információval szolgálni.
– Délutánra megbeszéltem vele egy randit – mondta végül,
mire a barátja diadalittasan a levegőbe öklözött.
– Yesss!
– Nem kettesben, hanem veled, te seggfej!
 – Velem? – kérdezte csodálkozva Zac. – Te nem vagy elég
neki? – kacagott.
– Barom! – öklözött a karjába Chip. – Nem mondtam el neki,
hogy mi volt az, amit tegnap este látott, de Art ízig-vérig
újságíró, úgyhogy nem lehet tovább halogatni.
– Köszönöm, hogy nyertél nekem egy napot! – nevetett
tovább Zacary. – Nem mintha titokban akartam volna tartani…
– Nem is azért – mondta Chip. – Csak tudom, hogy a te
interpretációdban egészen másképp hangzik, mintha én
mesélem el.
Zac bólintott, amit fel lehetett volna fogni beképzeltségnek is,
de az ő esetében ez inkább csak puszta ténymegállapítás volt. Ő
is tisztában volt vele, hogy remekül bánik a szavakkal és az
emberekkel. Kiskorától érezte, hogy valamiért különleges
hatalommal bír. Már az óvodában is ő dirigált a homokozóban.
Az egyetlen, akire nem volt hatással karizmatikus személyisége,
történetesen a legjobb barátja lett. A csendes, mindig
kívülállónak látszó Charles Aubrey, aki a maga módján
kiemelkedően okos volt, mégsem nagyon tudott mit kezdeni az
életben.
Zac eleinte csak megfigyelte – mint a kísérleti patkányokat
szokás –, aztán valamiért felébredt benne a védelmezőösztön, és
a vágy, hogy megismerje a szótlan srácot. Mintha az öccse lett
volna, pedig csak pár hónappal volt fiatalabb nála. Amikor Chip
rájött, hogy a menő srác nem kifigurázni vagy megalázni akarja,
hanem oltalmazni, hamar a bizalmába fogadta, és a barátságuk
pillanatok alatt elmélyült. Az egyetlen zökkenőt az jelentette,
amikor gimnazista korukban Chip elhallgatta előle, hogy meleg.
Zac hatalmas balhét csinált, és Chip eleinte meg volt róla
győződve, hogy azért, mert nem tudja elfogadni a másságát.
Csak napok alatt értette meg, mekkora bizalmi válságot okozott
a kapcsolatukban azzal, hogy nem avatta be. Hónapokig tartott,
mire sikerült megbeszélniük a dolgot, és újrahangolták a
barátságukat.
– Hánykor és hol? – kérdezte Monroe.
– Fél hatkor a Squirellben.
– Ott leszek! – bólintott Zac, és elindult a ház felé. – Velünk
reggelizel?
– Aha! Farkaséhes vagyok – vágta rá Chip.
– Nocsak! – húzgálta meg a szemöldökét a barátja. – Ezek
szerint a nyápic herceg lefárasztott rendesen.
– Még bírtam volna! – kuncogott önelégülten Chip, Zac
pedig bevárta, átölelte a vállát és beleborzolt a hajába.
– Csak össze ne törje a szívedet!

– Mr. Chapman, a kutyus sokkal jobban van – mondta az

ismerős női hang a telefonban.
– Köszönöm, doktornő! – válaszolta Art, és a szája széle
felkunkorodott. – Hová viszik?
– Nos, pont ezért telefonáltam… – habozott a nő a vonalban.
– Csak egyetlen telepen van szabad hely, de oda nem
szívesen küldeném.
 – Mondtam, hogy kifizetem akár a legdrágább kutyapanziót
is! – értetlenkedett Arthur.
– Sajnos, ilyen helyekre csak olyan kutyusok mehetnek,
akiknek van hivatalos gazdája – válaszolta a nő kissé emelt
hangon. – Valamint akiknek papírjuk van róla, hogy féreg- és
parazitamentesek. Ez sajnos nem mondható el a szóban forgó
kutyáról. Egyelőre legalábbis.
– Értem – dörzsölte meg a homlokát Art, és felállt, mert nem
tudott a seggén maradni. – Mit tegyünk?
– Nos, gondoltam, hátha mégis befogadná addig, amíg nem
talál megfelelő gazdira… – próbálkozott a doktornő.
– Hogy én?! – kérdezett vissza Art, és nagyra tágultak a
szemei.
– Nem hiszem, hogy sok gond lenne vele. Most, hogy
biztonságban érzi magát, jóformán csak eszik meg alszik.
Nagyon barátságos, jó kutyus.
– De én…
– Akár magával is viheti az irodába… A honlapjuk szerint
önöknél szívesen fogadják a kis kedvenceket!
Art átkozta magát, amiért mindenben élen akart járni, és két
évvel ezelőtt bevezette az állatbarát munkahelyeket. Minden
szinten volt egy nagyobb, közös helyiség, ahol azok dolgoztak,
akik behordták a macskájukat, vagy a kis ölebet, aki nélkül
létezni is képtelenek voltak. A projekt beváltotta a hozzá fűzött
reményeket, mert a dolgozók nem idegeskedtek az otthon
hagyott kedvencek miatt, nem léptek le korábban vagy késtek el,
és nyugodtabban dolgoztak. Kivéve, ha két kakaskodó kutyát
egy macska karmolt szét, vagy egy kis szőnyegcirkáló elkóborolt
az épületben.
– Nos igen, de amint említettem, nekem még soha nem volt
kutyám.
– Semmi baj, a kutyák nagyon megértőek, Mr. Chapman. És
ennek a kis édesnek még nem volt gazdája, úgyhogy nincsenek
nagy elvárásai – nevetett halkan a nő, mire Art is önkéntelenül
elmosolyodott. Nagyot sóhajtott.
– Jól van, legyen! – adta be a derekát. – Küldök érte egy
kocsit!
A vonal másik végén a nőnek diadalittas mosoly húzta
szélesre a száját.
– Összekészítem a holmiját, és csomagolok mindent, amire
szüksége lehet!
– Hálásan köszönöm! – mondta Art, és letette a telefont. –
Nők! A picsába! Bármikor csőbe húznak…
Sheila ebben a pillanatban lépett be az irodába, fején a
fülhallgatóval kombinált mikrofon, és folyamatosan diktált
valakinek. Közben átvágott az irodán, a pihenőben kinyitotta a
szekrényt, és az aljából kihalászott egy gyapjúszőnyeget, amit
télen Art íróasztala alá szokott teríteni, hogy ne fázzon a lába,
mert arra mindig panaszkodott. Shy most kihozta, félbe hajtotta,
leterítette a sarokba, majd ismét bement, és ezúttal egy
műanyagedényben vizet hozott, amit a padlóra állított a szőnyeg
mellé.
Art szemöldökei a feje tetején trónoltak, és csak nézte a nőt,
majd amikor Shy lehúzta a nyakába a headsetet, és mosolyogva
felé fordult, a főnöke széttárta a kezét.
 – Mit csinálsz?
– Helyet a kutyának.
– Honnan tudod, hogy idehozzák? – kérdezte, mire Sheila el-
vigyorodott.
– Beszéltem pár szót a dokinénivel, mielőtt bekapcsoltam.
– Ééééés?!
– És ismerem jól, uram… Nyilvánvaló volt, hogy nem fogja
száműzni egy sintértelepre.
Art magában püffögött, amiért a lány ennyire kiismerte, és
azon agyalt, vajon ez jó vagy rossz tulajdonság, amikor a kedves
hang ismét megszólalt: – És hogy fogják hívni?
– Kutyának! Majd az új gazdája elnevezi! – vágta oda Arthur,
és felállt, hogy kisétáljon a teraszra. Zúgott a feje, és szeretett
volna korán hazamenni, hogy átöltözzön valami kevésbé
üzletibe, és vegyen egy nyugtató fürdőt, mielőtt Zackel és
Chippel találkozik. Főleg az utóbbi miatt, akit képtelen volt
kiverni a fejéből. Most azonban újra kellett gondolnia mindent.
Vajon magával viheti a kutyát? És ha nem, akkor hová tegye?
Hagyja otthon? És ha szétrágja a drága bútorokat, vagy kiássa a
fikuszokat? Ezernyi gondolat kavargóit a fejében.
– Fippo a kettesen! – fuvolázta Sheila, majd kisétált a
szobából. Art kelletlenül lépett vissza a kinti napfényről a
mesterségesen klimatizált irodába, és bosszankodva a telefonhoz
hajolt, aztán kihangosította a hívást.
– Helló, főnök! – köszönt a nagydarab operatőr.
– Fippo! – szólította Art, ami egyben azt is jelentette, hogy
térjenek a lényegre.
 – A felvételek elég szarok lettek, tekintettel arra, hogy nem
igazán tudod kezelni a kamerát. De azért van pár használható.
Elkezdjük megvágni, és ha kevés, akkor este visszamegyek, és
kitalálok valamit!
– Szó sem lehet róla. Felejtsd el! Egyrészt egyedül nem
tanácsos odamenned, mert bajod eshet, másrészt nem szeretném,
ha lebuktatnád a srácokat, és ezzel veszélybe sodornád azt a sok
állatot, ami most ott van. Képzeld, ha megneszelik, hogy valaki
nyomoz utánuk, vagy egyáltalán tud erről az egészről. Ma
beszélek Monroe-ékkal, és utána megbeszéljük a továbbiakat.
Egyelőre én sem látok még tisztán az ügyben.
– Oké, csak gondoltam…
– Majd én gondolkodom, rendben?! – szólt rá Art, mire a
másik azonnal elhallgatott. Azért Sheilán kívül senki nem mert
visszapofázni, ami sokkal hatékonyabbá tette a munkát. –
Holnap beszélünk! – zárta le a beszélgetést Art, mire Fippo
halkan elköszönt, és bontotta a vonalat.
– Meghozták a kutyust! – mondta a zárt vonalon Shy, és már
nyílt is az ajtó, hogy egy ismerős sofőr becipelje a
kutyahordozót, amiből a tacsi pislogott félénken, és egy óriási
szatyrot, amelyből ismeretien dolgok kandikáltak kifelé.
– Mik ezek? – kérdezte Art, de a pasas csak megvonta a
vállát.
– Én nem tudom, uram. A doktornő ezeket pakolta össze. –
Ezzel sarkon fordult, és kisietett a szobából.
– Shy! – kiáltott ki Art, de senki nem válaszolt. Mérgében
kitrappolt a titkárságra, de üresen találta. Ránézett az órájára, és
megállapította, hogy ebédidő van, de az is szöget ütött a fejébe,
hogy Sheila még sosem ment el anélkül, hogy legalább szólt
volna. – Picsába! – káromkodott ismét, és szánalmasnak érezte
magát. – Csak egy kiskutya! – mondta saját magának, aztán
beletúrt a hajába, és visszament az irodájába.
– Helló! – mondta a kutyának, aki gomb szemeivel pásztázta
a külvilágot. Art kinyitotta a kisajtót, és megvárta, amíg a tacskó
kibiceg rajta. Hosszú orrával azonnal körbeszimatolt, majd
megállt Art lába előtt, és felnézett rá. Olyan könyörgően és
kiszolgáltatottan, hogy Art érezte, ahogy elszorul a torka. – Ne
csináld! Rosszabb vagy, mint az anyám! – motyogta a fiú, és
leguggolt, hogy megsimogassa a hosszúkás fejet.
Mire észbe kapott, a kanapé előtt ült a földön, ölében a
laptoppal, és dolgozott, a kutya pedig az oldalának dőlve aludt,
hangosan horkolva, ő pedig egy kézzel simogatta a hasát.
– Nagy kéjenc! – hallotta meg az ismerős és rohadt szexi
hangot, és érezte, ahogy a vére azonnal száguldani kezd, még
mielőtt felnézett volna az iszapszínű szempárba, ami vidáman
csillogott.
– Hát te? – kérdezte csodálkozva Art, és azonnal a földre
tette a laptopot.
– Erre jártam, és gondoltam benézek. A titkárság tök üres…
– De hogyan jutottál fel? – kérdezte csodálkozva Art, és
fejben kirúgta a biztonsági őrt.
– Lent a recepción mondtam, hogy téged kereslek, de a pasas
nem akart felengedni. Fel akart csörögni, de senki sem vette fel a
telefont. A rohadt életbe! – gondolta Art. – Akkor jött egy szőke
srác, és azt mondta, hogy nyugodtan engedjenek fel, mert már
biztosan nagyon vársz. Aztán rám kacsintott és lelépett.
 Art érezte, hogy fülig vörösödik, és szeretett volna
elsüllyedni szégyenében.
– Megölöm! – szűrte a fogai között.
– Ki volt az? És honnan tudta, hogy én ki vagyok? – kérdezte
Chip, és közben magától értetődően leereszkedett Art mellé a
földre, hosszú lábait törökülésbe rendezve.
– Monty lehetett, a helyettesem. Reggel látta, hogy te hoztál
be, és meséltem neki az esti kalandunkat… – magyarázta Art, de
amikor végre felnézett, ismét belé fagyott a szó. Chip felhúzott
szemöldökkel, beharapott szájjal, félig vigyorogva nézett rá, a
pillantása telis tele volt kérdésekkel. – Neeem! Nem azt a
kalandunkat! – nyikkant Art, amikor rájött, hogy az előző
mondata eléggé félreérthető volt.
– Csodálkoztam is! – hajolt oda Chip, és egy gyors puszit
nyomott a füle mellé. – Azt mondtad, titok…
– Az is! Hétpecsétes! – felelte Arthur, de nem tudta megállni,
hogy elfordítsa az arcát, és a szájával végigsimítsa a finom bőrt
Chip halántékán.
– Oké – mondta halkan a srác, és lehajolt a kutyához. –
Szóval te vagy a híres neves… Hogy hívják? – nézett fel Artra
nagy szemekkel, és közben két kézzel masszírozta a lapát
füleket.
– Nem nevezem el! Majd a gazdája! – válaszolta Art
meggyőződéssel, ami azonnal szertefoszlott, ahogy Chip vádló
pillantásával találkozott.
– Dehogyisnem nevezed el! Mindenkinek kell, hogy neve
legyen. Addig nem is létezik! – magyarázta halkan, aztán a
tenyerébe vette a hosszúkás fejet, és mélyen a kutya szemébe
nézett, aki szinte elolvadt, amit Art tökéletesen meg tudott
érteni.
– Akkor adj neki nevet! – suttogta Arthur, és oldalról nézte a
szabályos arcéllel és hihetetlenül mozgékony ádámcsutkával
rendelkező fiút.
– Rusty? – kérdezte Chip, de egyből meg is rázta a fejét. –
Tudom, drágám, minden kis, barna tacsit így hívnak, ne
haragudj.
Art elmosolyodott, és mivel a kutyus már indult, hogy
befészkelje magát Chip ölébe, ő felállt, hogy hozzon egy üdítőt,
meg valami rágcsát, ha már ebédelni nem sikerült. A szekrény le
volt fosztva, amin ismét elcsodálkozott, mert mióta Shy nála
dolgozott, nem volt olyan, hogy ne lett volna feltöltve
finomságokkal. Egyetlen zacskó gumicukor árválkodott a
polcon, úgyhogy duzzogva kiemelte, és visszament Chiphez.
– Sajnos, csak egy pohár üdítővel tudlak megkínálni, meg
ezzel – tartotta elé a tasakot –, mert a titkárnőm úgy látszik,
bojkottál.
Chip öblösen nevetett, amitől Artnak megrándult a farka,
ezért gyorsan visszaereszkedett a szőnyegre.
– Miért nem szóltál, hogy hozzak egy szendvicset? –
kérdezte a fiú, amin Art egy másodpercig gondolkozott.
– Például, mert nem tudtam, hogy jössz…
– Bocs! – mondta Chip, és fel akart állni. – Nem lett volna
szabad bejelentés nélkül beállítanom!
Art utánakapott, és visszahúzta.
– Ne! Nem azért mondtam! – kapaszkodott a szépen
kidolgozott bicepszbe.
 – A hangod nem volt valami örömteli… – állapította meg
Chip, de azért visszahuppant, és közelről nézett a szemébe.
– Pedig nagyon örülök! – mondta Art, és érezte, hogy a szíve
egyre erősebben ver. – Csak nem vagyok hozzászokva
ilyesmihez…
– Tudom, nem pasiztál még, nem aludtál senkivel, és nem
szoktad elkötelezni magad. Nem is várom el! Nem kell
pánikolni. Csak látni akartalak. De ha ez neked túl gyors, akkor
egy szavadba kerül, és itt sem vagyok.
Art hatalmasat nyelt, de a szemét nem tudta levenni a
gyönyörű, cseresznyepiros ajkakról.
– Az a baj, hogy túlságosan örülök! – suttogta, és közelebb
hajolt, mire Chip arcán megjelent a nevetőránc, és a szeme körül
is összegyűlt néhány. Aztán már a lehelete cirógatta Art bőrét,
akinek elnyílt a szája, ahogy megérezte az enyhén mentolos
illatot.
– Csókolj meg! – suttogta Chip, mire Art azonnal a szájára
tapadt, és egy pillanattal később megszűnt számára a külvilág.
Pusztán azzal, hogy nem kapta le, hanem tőle várta el, hogy
kezdeményezzen, Chip máris felkorbácsolta a vágyát. Előző este
is ezzel nyerte meg a csatát. Azzal, hogy nem bepróbálkozott –
arra valószínűleg elutasítással reagált volna –, hanem arra kérte,
szeretkezzen vele. Art még nem tudta, Chip hogyan jött rá, mi
az, amivel mindig leveszi a lábáról, de kezdett félni, hogy
mostanában nem lesz rá immunis.
Chip felsóhajtott, és amikor a fürge kis nyelv már be akart
tolakodni a szájába, gyorsan magához rántotta Artot, aztán a
hátát simogatta, és hagyta, hogy a fiú felfedezze a szája minden
zugát. Élvezte a kíváncsi és izgató becézést, és belemorgott a
csókba, amikor Art megszívta a nyelvét.
Nehezen váltak el, mindketten lihegtek, és csodálkozva
nézték egymást, mert ez a fajta ösztönös, ezer fokon izzó
szenvedély újszerű volt mindkettejük számára. Halk
zacskózörgésre lettek figyelmesek, és amikor lenéztek, kitört
belőlük a nevetés.
– Azt hiszem, a névadás el is van intézve – mondta Chip.
A tacsi, fején a gumicukor zacskójával, jóízűen rágcsált, és
elégedetten nézett rájuk az átlátszó részen át. A homlokán ott állt
a felirat: HARIBO.
Art mosolyogva bújt Chip vállgödrébe, ő pedig puszikat
nyomott a hajába.
– Jó választás! – mondta a kutyának Arthur, és lehúzta róla
az üres tasakot.
 10.

A délután gyorsan elszaladt. Art nem is nagyon emlékezett a

megbeszélésekre, mert miközben mindenki ezerrel pörgött
körülötte, ő csak úgy tett, mint aki figyel, de a gondolatai
Chipnél jártak, és felidézte azt a fél órát, amit ebédidőben
töltöttek együtt. A fiú túl szép volt, hogy igaz legyen. Kiderült,
hogy informatikus, és a hobbija is hasonló. Robotokat épít és
programoz. Nagyon költséges időtöltés, de Chip szerint remek
kikapcsolódás. Arthur el nem tudta képzelni, mert neki semmi
érzéke nem volt az ilyesmihez, de a fiú szemében olyan tűz
lobbant, amikor erről beszélt, hogy egészen kíváncsi lett a
dologra. Igyekezett nagyon figyelni, és így, hogy egy szakember
magyarázta el – aki ráadásul igyekezett lefordítani olyan
nyelvezetre, amit egy laikus is megért –, voltak pontok, amikor
Art úgy érezte, valamelyest megvilágosodott a témában. Chip
hihetetlen beleéléssel beszélt a jövőről, a pár évtized alatt
végbemenő fejlődésről, és arról, mennyivel könnyebb lesz ettől
az emberek élete. Arthur eddig kissé konzervatív álláspontot
képviselt, és úgy gondolta, a robotizáció elveszi az emberek
munkáját, de most, hogy Chip csókok között magyarázta el,
mennyire jó lesz, ha nem kell emberek életét kockáztatni a
veszélyes munkakörökben, vagy ha nem függ majd az emberi
tényezőtől egy műtét sikere, és esetleg olyan precíz dolgokra is
képesek lesznek, amik áttörést jelentenek majd az agy-, vagy az
érsebészet terén, kezdett megváltozni a véleménye. Art persze
nem nagyon tudott figyelni, csak címszavakat volt képes
megjegyezni, de elhatározta, hogy kicsit utánaolvas a dolognak,
mert miközben Chip érzéki ajkait nézte, aki ezt úgy értelmezte,
hogy meg kell csókolnia – amit meg is tett, de még mennyire –,
Art mindig újabb részekről csúszott le az eszmefuttatásban, és
kellett egy kis idő, mire ismét koncentrálni tudott.
Amikor Chip az órájára nézett – analóg óra, te jó ég, milyen
szexi –, majd elköszönt és elment, Arthur csak ült a székében, és
nézett ki a fejéből. Haribo a lábánál feküdt, és halkan
nyüszögött, ami enyhe lelki zsarolásnak tűnt, de Art úgy
döntött, nem fog egész nap a földön ülni. A kutyának is meg kell
szoknia, mit lehet és mit nem.
Magával vitte a megbeszélésekre, bár a pórázon sétálás még
egyiküknek sem ment igazán. Egyelőre úgy nézett ki, hogy a
tacsi sétáltatja a gazdáját, az alkalmazottak legnagyobb örömére.
Még sosem látták, hogy valaki pórázon rángatná a nagyfőnököt.
Art magában nevetett, mert úgy érezte, egy nap alatt két
nyakörvet szerzett be magának.
Mire végzett, szokatlanul energikusnak érezte magát. Nem
tisztázta le magában, hogy a szokásos, ólmos fáradtság helyett
azért érez vitalitást, mert nemsoká újra látja Chipet, inkább
annak tudta be, hogy Shy új vitaminkoktélt vezetett be
délutánra.
Kilépett az irodaházból, a szemerkélő esőben ölbe vette
Haribót, és kisétált az út mellé, hogy ott várjon a kocsijára, amit a
parkolófiú hozott fel a garázsból.
Amikor beszálltak, a kutya automatikusan az ölébe fészkelte
magát. Art háromszor lepakolta az anyósülésre, de Haribo
türelmesen visszamászott, és hatalmas szemeket meresztve
nézett fel rá.
– Ez így nem lesz jó! – mondta Art, majd kiszállt, a kutyát
hátratette az utasülésre, és végül a pórázát kikötötte a biztonsági
öv csatjához. – Sajnálom, haver, de én vezetek, nem pedig mi… –
Ezután visszaült a volán mögé, és dudorászva indult a
találkozóra.

– Késik! – mondta Zac kissé mérgesen, ahogy az órájára nézett.

– Ez nem illik egy menő üzletemberhez.
– Honnan tudod? – kérdezte Chip mosolyogva. – Olyan
sokat ismersz? – szúrt a barátjába, mert rosszulesett neki, hogy
Zac megjegyzést tett Artra.
– Nem kell ez a stílus, Aubrey! – vágott vissza Zacary. –
Egyszerűen tiszteletlenség megvárakoztatni valakit. De legalább
ideszólhatott volna – dohogott tovább, amikor kinyílt az ajtó, és
egy nagy széllökéssel együtt Arthur esett be rajta, csurom
vizesen, ölében a kutyával.
Chip azonnal ugrott, és elé szaladt, majd elvette az ázott
ebet, lesegítette Art kabátját, és kért egy törölközőt a pultostól,
akivel láthatóan jól ismerték egymást.
Art hálásan rogyott le az asztal mellé, és a haját törölgette,
majd amikor végzett, Haribót vette kezelésbe, és igyekezett
szárazra dörgölni ázott bundáját.
 – Majd én! – ajánlkozott Chip, és nagy kezeibe vette a
kiskutyát, aki azonnal engedelmeskedett, már nem morgott és
vonyított, mint eddig, hanem szinte elolvadt, hagyta, hogy Chip
a combjaira fektesse, és félig leeresztett szemhéja alól csillogó
szemekkel nézett fel rá. Én is pontosan így viselkedem a közelében –
gondolta Art, és önkéntelenül elvigyorodott.
– Milyen jó kedve van, Mr. Chapman – jegyezte meg egy kis
éllel a hangjában Zac, mire Art azonnal felé fordult.
– Elnézést, amiért megvárakoztattalak benneteket, de ez az
első nap, hogy kutyatulajdonos vagyok, és vannak még
fennakadások. Például az, hogy Haribo szirénázni kezd, ha nem
ülhet az ölembe, amíg vezetek, ezért ki kellett kötnöm a hátsó
ülésre, de addig mocorgott és ugrált, amíg leesett és felakasztotta
magát. Úgyhogy háromszor kellett félreállnom útközben. Aztán
nem találtunk parkolóhelyet, majd őkegyelme úgy döntött,
hogyha sétálni kellene, pláne esőben, akkor neki fáj a lába, ami
egész nap nem akadályozta abban, hogy le-fel rohangáljon az
irodában… – összegezte a napját Art egy hatalmas sóhajjal a
végén, nagyot kortyolva az alkoholmentes sörből, amit a pincér
közben elé tett.
– Így már más. Akkor minden meg van bocsátva! – ragyogott
fel Zac arca, és megveregette Art vállát. – Ha gondolod, szívesen
adok tanácsokat a kutyával kapcsolatban. Egy kicsit értek
hozzá… – mondta, és beharapta húsos száját, mire Chip
hangosan felnevetett.
– Ez az álszerénység tipikus esete. Be ne dőlj neki! – hajolt
oda Arthoz, és egy puszit nyomott az arcára, de amikor érezte,
hogy a másik ledermed, és a pillantása teljes rémületről
tanúskodik, gyorsan visszaült, és a fülé mögé tűrte rakoncátlan
tincseit. – Ne haragudj! – hajolt oda Arthoz ismét. – Többé nem
fordul elő!
Arthur úgy érezte, a föld menten megnyílik a lába alatt, vagy
leszakad az ég. Nem is vett levegőt, és körülnézni sem mert,
mert tudta, az a lebukás következő szintje lenne, ha valaki
felvette a jelenetet. Igyekezett kontrollálni a légzését, és semleges
arckifejezést erőltetni magára, aztán újra felemelte a poharát, és
kiitta az egészet. Csak eközben mérte fel a terepet, és amikor
rájött, hogy itt aztán senki nem foglalkozik velük, és egészen
biztos, hogy nem készül róluk videó, akkorát nyelt, hogy a gigája
majdnem kiszakadt.
– Mi történt?! – nézett körül Zac, akinek érzékeny radarja
azonnal vette az adást, csak még nem sikerült dekódolnia.
– Semmi! – vágta rá Art, és ismét szégyenkezni kezdett. Ha
Monroe ilyen könnyedén átlát rajta, akkor másoknak sem fog
sokáig tartani. Gondolatban elátkozta magát, amiért belement a
nyilvános találkozóba, és megfogadta, hogy Chippel soha többé
nem megy emberek közé.
Chip viszont természetesen viselkedett. Odahajolt Zachez,
pár mondatot a fülébe súgott, majd kiegyenesedett, és intett a
pincérnek, hogy kér még egy kört. Ahogy felemelte a kezét, a
pólója felcsúszott, és kivillant a hasa, amitől Art szíve kihagyott
egy ütemet, majd olyan iramban indult újra, mintha
rekorddöntésre készülne.
– Ja, értem – bólintott Zacary, és az arcán kissé lesajnáló
kifejezés honolt. Art meg tudta volna ölni Chipet, amiért
megalázta őt. Nem elég, hogy veszélybe sodorta az áléletét, még
le is járatta a barátja előtt.
– Ez nem arról szól, mint hiszed! – vágta oda Art. – Nem
azért teszem, mert beszari vagyok. Ez egy üzleti döntés, amin
több száz ember megélhetése múlik.
Elhallgatott, mert már így is többet árult el, mint amit bárki is
tud róla, és azzal, amit mondott, beismerte a melegségét, még
akkor is, ha szavakkal ez nem hangzott el. Gondolatban
hitetlenkedett, hogy öt perc alatta annyi gikszert követett el,
mint ez elmúlt öt év alatt összesen, majd behunyta a szemét,
hogy le tudjon nyugodni. Azon agyalt, Zac vajon vitába száll-e
vele, mert akkor csak feláll és kisétál ebből a szituációból. Ennyit
nem ér az egész. Eszében sincs a magánéletéről vitatkozni
vadidegenekkel.
– Semmi baj! Nekem semmi közöm hozzá. Elítélni pedig
pláne nincs jogom! – válaszolta halkan Monroe, és amikor Art
csodálkozva rápillantott, egy kedves mosoly fogadta. –
Mindenki maga dönti el, mikor áll rá készen, ha egyáltalán eljön
az a nap. Annak, aki a médiában mozog, még nehezebb dolga
van. Tőlem soha, senki nem fogja megtudni! – tette hozzá, mire
Art egy picit megnyugodott, de azért nem teljesen. Chipre
nézett, aki lesütött szemekkel, bűnbánóan masszírozta Haribo
hasát. Art őrlődött. Nem tudta eldönteni, mérgesebb vagy
kanosabb. Ahogy a farka megfeszült a nadrágjában, rájött, hogy
a második.
– Térjünk a tárgyra! – fordult ismét Monroe felé.
– Oké – bólintott a fekete szépfiú. – Kérdezz!
 – Mi volt ez az egész? Kik csinálják és miért? – sorolta a
kérdéseit Art, és elővette a jegyzetfüzetét, amit mindig a
zsebében hordott.
– Miért nem veszed fel a beszélgetést? – kérdezte ártatlanul
Chip, mire Art zavartan nézett rá.
– Hogy venném fel? Ha olyasmi hangzik el, ami esetleg
büntetőjogi következményeket vonna maga után, az nagyon
nem lenne kóser. Se nektek, se nekem. Alap, hogy az
informátoraimat nem buktatom le soha. Ha hanganyagokat
tárolnék, az erősen megkérdőjelezné a profizmusomat.
Chip a száját is eltátotta. Art olyan okos és szexi volt,
valamint igazi újságíró, aki szereti tisztán intézni az ügyeit. Alig
tudott nyelni, annyira kiszáradt a szája. Muszáj lett volna szájon
csókolnia a férfit, szomját csak az olthatta volna. De tudta, hogy
erre semmi esélye nincs, sőt, azzal is tisztában volt, hogy
meggondolatlansága miatt később még szívni fog. Csak remélte,
hogy kivételesen nem átvitt értelemben.
– Nos, amit láttál, egy titkos tenyésztelep volt, ahol fajtatiszta
kutyákat tartanak azért, hogy minél sűrűbben lekölykezzenek,
majd úgy adják el őket, mintha neves szülők sarjai lennének,
hamis papírokkal, erre a célra fenntartott honlapokon keresztül,
ha lehet, jó messzire innen, más államokba, hogy kisebb legyen a
rizikó.
Art összehúzott szemöldökkel hallgatta, majd pár szót
lejegyzetelt.
– De miért? – bukott ki belőle.
– Látszik, hogy fogalmad sincs a dologról – mosolyodott el
Zac, látva a másik értetlenségét. – Egy ilyen kölyök több ezer
dolcsiba is kerülhet, ha jó papírjai vannak. Az előállítása pedig,
mert ezt nem tudom másképp megfogalmazni – jegyezte meg a
fejét csóválva Zacary –, nem kerül többe pár százasnál. A
legócskább tápon tartják őket, vagy döglött társaik húsát etetik
meg velük. A kölyköket tápszerrel nyomatják, hogy hamarabb
nőjenek, és mielőbb el lehessen őket választani.
– A tápszer drága – szólt közbe Art, mert azért azt sejtette,
hogy ha a gyermekeké sokba kerül, akkor a kutyáknál sem lehet
másképpen.
– Igen! – bólintott Zac, és meglepte, milyen gyorsan vág az
esze a látszólag tudatlan srácnak. – Csakhogy az idő még
drágább. Ha hamarabb adnak túl rajtuk, kisebb az esélye, hogy
megdöglenek egy fertőzés miatt, és az anyjuk is hamarabb lesz
ismét használható.
Art érezte, hogy feltámad a hányingere. Mintha ismét ott lett
volna. Az orrát csípte a maró bűz, és látta a mocskot, ami a
pincében fogadta. Hallotta az állatok ijedt nyüszítését, és a bőrén
érezte a hideg vasrács érintését, amikor neki kellett bebújnia az
egyik ketrecbe. Nagyon nehezen lett úrrá a rátörő emlékek
okozta rosszulléten, és félt, hogy ez kívülről is látszik rajta.
– Kik csinálják? — tette fel a következő fontos kérdést, és
észrevette, ahogy Zac és Chip összenéznek, mielőtt Monroe
válaszol.
– A kis haverod, Aiden, meg a cimborái.
– Douglas? – nézett rá szemöldök felhúzva Art. — De hisz
tele van pénzzel. Mi szüksége ilyen rizikós ügyletekre, és az
ezzel járó kockázatokra?
 – Nos, azt hiszem, neki is olyan jól megy az emberek
félrevezetése, mint neked… – válaszolta Zac, és beleivott a
korsójába, de közben nézte az Art arcán végigfutó érzelmeket. —
Ezzel csak azt akartam mondani, hogy aki pénzen veszi az
imidzsét, azt mutat a külvilágnak, amit akar. – Arthur érezte,
hogy az arca lángba borul, és tulajdonképpen megbánta az
egészet. Még a fantasztikus éjszakát is, amit Chippel töltött. Úgy
gondolta, az kis boldogság túl sokba kerülhet neki. Csak
bólintott, de nem nézett fel, mert nem akarta, hogy Zac, vagy
akár Chip további érzelmeket olvasson le az arcáról. – Szóval
Aiden Douglas egy sikeres és menő aranyifjú, ami a sajtóban
kialakított képet illeti, de a valóságban egy beképzelt, arrogáns
seggfej, aki azt hitte, bármit megtehet, mert a pénz mindig pénzt
fial. Csakhogy azok, akik befektetési ötletekkel ostromolták, nem
voltak túlságosan megbízhatóak, ahogy az is szemet szúrhatott
volna neki, hogy a normál hozamok többszörösét ígérték. De aki
azt hiszi magáról, hogy mindenható, annak ez sem tűnik fel, max
annyit érzékel belőle, hogy isteni mivolta miatt járnak neki ezek
a kivételes bizniszek. Aztán, amikor a harmadik cég is csődbe
ment, és a befektetései nemhogy nyereséget nem termeltek, de
számolatlanul bukta el a pénzét, akkor mindenféle kétes
ügyletbe kezdett. A kutyatelep ötlete a felesége fejéből pattant ki,
amikor méregdrágán vette meg a Labradoodle-jét. Douglas
fejlesztette tovább a tervet, és leredukálta a költségeket. Ez abból
állt, hogy nem hagyományos módon kezdett el kutyákat
tenyészteni, hanem szaporítótelepet csinált, ahol az általad is
látott körülmények között tartják a szerencsétlen állatokat.
Art érezte, hogy a tenyeréről csepeg az izzadság.
 – Mennyit keres ezzel? – nézett fel, és annyira beleélte magát
a történetbe, hogy el is feledkezett eddigi problémáiról.
– Ha számításaim nem csalnak, akkor milliós nagyságrendet.
Ami persze adó és járulékmentes, biztos bevétel. Ha ezt még
megfejeljük azzal, amit az alapítványon keresztül nyúlnak le,
akkor láthatod, hogy nagyon is számottevő.
– Milyen alapítvány? – zavarodott össze Art.
– Ahol jártál, a SAD – mondta Chip. Art most először nézett
rá hosszú percek óta, és a fiú majdnem elájult, amikor meglátta a
pillantását. Art teljesen más volt, mint amilyennek eddig ismerte.
Hideg és fókuszált, kemény profi, akinek a tekintete olyan, mint
egy lézer. Egyáltalán nem volt kellemes érzés, ahogy figyelte.
– Ahhoz mi köze azon kívül, hogy ő is adakozik?
– Nos, a Save A Dog alapítvány is az ő kis játéka.
Gazdagokat vesznek rá, hogy adakozzanak, aztán úgy tesznek,
mintha komoly munkát végeznének, gazdisegítő program,
menhelyek finanszírozása, és mit tudom én, mit még, miközben
gyakorlatilag semmit sem csinálnak. A szép irodaház, ahol
voltál, tulajdonképpen egy fedőcégnek felel meg.
– Igen, erre magam is rájöttem, amikor ott jártam.
– Komolyan? – kérdezte Chip felélénkülve. – Mi egy évig
nyomoztunk utánuk, mire kiderült.
– Valószínűleg nagyobb tapasztalatokkal rendelkezem ezen a
területen, és több szélhámossal volt már dolgom, mint nektek –
mosolyodott el Arthur. – Csak azt nem tudtam, hogy az is
Douglasé.
– Ő a főkurátor.
 – Ez a megnevezés amúgy tökéletesen illik rá! – nevetett fel
Art. – A társasági rendezvényeken szinte minden elérhető nőt
megdöntött már, azt hiszem.
– Nem igazán válogatós – kacsintott Zac, és rágyújtott egy
sodort cigire.
– Hát nem… – bólintott Art, és egy pillanatnyi habozás után
elfogadta a kínálást, majd a láng fölé hajolt, amit Chip tartott elé,
és mélyet slukkolt a füstből. Rögtön köhögni kezdett, és azonnal
megérezte a fű édes aromáját, de már késő volt.
Zac megveregette a hátát, és hangosan nevetett.
– Ez füves? – suttogta Art, és a hangja csak krákogásnak
hallatszott.
– Aha – felelte egyszerűen Zac. – Szerinted mi másért
sodornám?!
– Mit tudom én. Azt hittem, ekkora hipster vagy.
– De nyugi, jó a cucc, és nem olyan kemény.
– Neked… De én nem vagyok hozzászokva – válaszolta Art,
majd még egyet szívott belőle, de utána Chip kezébe nyomta. A
fiú vigyorogva vette el, és megnyalta az ajkait, mielőtt a vékony
kis szálat közéjük vette, aztán mélyen letüdőzte a füstöt. Art látta
a szemeiben a csillogást, és érzékelte a halvány szexuális
feszültséget, amit az okozott, hogy ő már összenyálazta a jointot,
és Chip ennek kifejezetten örült.
– Ha betépsz, majd mi hazaviszünk – ajánlotta Zac, mire Art
igyekezett gyorsan kijózanodni. Végképp nem szerette volna, ha
Chip megtudja, hogy hol lakik.
 11.

Art arra ébredt, hogy valaki veszettül nyomja a csengőt. Hirtelen

azt sem tudta, hol van, úgyhogy kellett pár másodperc, amíg
kitisztult a feje. A feje, ami úgy lüktetett, mintha egy agyrágó
bogár igyekezne átjutni a puha szöveteken. Megrázta, aztán két
kézzel megfogta, hogy abbamaradjon a szédülés, de egyre
rosszabb lett. Kitápászkodott a hatalmas ágyból, és lebotorkált a
lépcsőn. Ránézett a monitorra, ami a kapu előtt álldogáló párt
mutatta, és halkan káromkodott:
– Ó, a kurva életbe! Mondd, Montague, miért vagy te
Montague?! – mondta, de közben megnyomta a kapunyitó
gombját. Kislattyogott a konyhába, a fiókból kivett két Tylenolt,
és egy nagy pohár vízzel lenyelte. Amikor a bejárati ajtón
kopogtak, lassan vágott át a tágas nappalin, mert úgy érezte, a
mozgás sokat árt a migrénjének.
– Arthur Chapman! Mi a retkes franc van veled?! – tolta be a
kezével a vastag tölgyfaajtót Monthy, majd be is lépett rajta, és
közelről vette szemügyre barátját. – Nem mondod, hogy a nap
közepén berúgtál, vagy ha jól látom… bár nem hiszek a
szememnek… betéptél?!
Art csak a haja takarásából nézett fel egy pillanatra, aztán
felmutatta a középső ujját, majd visszaindult a konyhába, hogy
főzzön egy kávét.
– Szia, Verona! – köszönt a lánynak, aki felhúzott
szemöldökkel figyelte az eseményeket.
 – Szia, Art! Te tényleg füveztél?
– Valami olyasmi – válaszolta, majd hátat fordított a
vendégeknek.
– Ejha! Mondd csak, hol adnak a menühöz jointot?
– Nem árulom el, mert holnaptól ki se tudnának rakni…
– Súlyosan tévedsz! – emelte fel a mutatóujját fenyegetően
StJames. – Már ma este sem!
– Én még sosem próbáltam – mondta Verona, és lerúgta
platformtalpú cipőjét, amiben úgy nézett ki, mint egy birodalmi
lépegető. A vastag talpak nélkül is hihetetlenül hosszú lábai
voltak, amiket keresztbe tett, ahogy lehanyatlott a puha,
mackóbarna párnákkal telezsúfolt kanapéra.
– Ne is! – nézett rá szigorúan a bátyja. – Vagyis csak velem!
Ki tudja, mennyire leszel tőle gátlástalan.
Art halkan felkacagott.
– Ez remek! Drogozás csak felügyelettel!
Verona is elmosolyodott.
– Ilyen egy igazi testvér. De én inkább Arttal szeretném
kipróbálni. Ha gátlástalan leszek, legalább őrá mászok majd.
A két fiú sokatmondó pillantást váltott. Nem volt titok, hogy
Verona StJames életcélja becserkészni Artot, és isteni szerencse,
hogy hét évvel fiatalabb a bátyjánál, így eddig csak serdülőkori
szerelemnek tűnt a dolog. Most viszont, ahogy közeledett a
tizennyolcadik születésnapja, egyre komolyabbá vált a dilemma,
mivel Verona lelkesedése semmit sem csökkent az évek alatt. Art
azonban szigorúan megtiltotta Monthynak, hogy elárulja a
másságát, mert tudta, egy kamaszlány sértett büszkesége
nagyon veszélyes lehet, vagy ha nem is ez lenne az ok, de
felvágni a barátnők előtt remek alkalom, ha olyan pletykát tudsz
egy hírességről, amit más nem. Így hát a lány társaságában ő volt
a hetero álompasi, sőt, hogy hitelesebb legyen, párszor
álbarátnőt is vitt az olyan eseményekre, ahol Verona is
megjelent. Ezzel legalább ideig-óráig le tudta szerelni a lányt.
– Már megbeszéltük, hogy túl öreg vagyok hozzád – mondta
türelmesen Art, majd rámosolygott a szépségre, aki szájfényes
ajkaival egy csókot dobott válaszul.
– Igen, tudom, de ha húsz éves leszek, te pedig huszonhét,
akkor az már nem lesz olyan feltűnő. Anyu és apu között is pont
hét év van! – válaszolta Verona, és megerősítésért a bátyjára
nézett. – Igaz, Monthy?!
– Igen, de már megmondtam neked, hogy felejtsd el Artot.
Először is sosem leszel elég okos hozzá, másodszor a legjobb
barátom. Nem akarom elveszíteni azért, mert végül nem jön
össze a dolog, és te állandóan hisztizel, ha az expasiddal
találkozom.
– Ez is egy remek érv! Hidd el, Bubu, nem én vagyok a neked
való.
– Miért mindig ti tudjátok jobban, hogy mi kell nekem? Te
meg legalább adhatnál egy esélyt! Elég nagylány vagyok már.
Fel tudom dolgozni, ha nem jön össze.
– És mi lenne, ha anélkül dolgoznád fel, hogy igazán pofára
esel? – kérdezte Montague, és kérdőn nézett a húgára. –
Egyébként nem hiszem, hogy olyan könnyen túllépnél a dolgon,
tekintettel arra, hogy mióta az eszedet tudod, az a terved, hogy
feleségül mész hozzá.
 Verona villámgyorsan oldalra hajolt, és belebokszolt a bátyja
karjába, aki fájdalmasan felnyögött, majd fel is ugrott, és ott
hagyta a mérgesen puffogó lányt.
– Ne bántsd már! – suttogta neki Art, amikor a szőke fiú
mellé lépett, és kivett egy üveg ásványvizet a hűtőből.
– Csak próbálom tudatosítani benne. Hidd el, így csak egyre
jobban belelovalja magát.
– Akkor például nem kellene idehoznod.
– Nekem kellett érte mennem a kondiba, mert anyáék
elutaztak Malibura a barátaikkal.
– Vegyél neki egy kocsit, és lekopik rólad.
– Még jogsija sincs!
– Hogyhogy? – kérdezte csodálkozva Art.
– Meghúzták, mert a vizsgán háromszor letolatta a bóját.
Art halkan kuncogott, és megitta a kávéja maradékát.
– Tulajdonképpen minek köszönhetem a látogatásotokat?
– Egyrészt meg akartunk hívni vacsizni, másrészt kíváncsi
voltam, hogy haladsz az ügyeddel. Apropó, az állatvédő srác
megtalált? – kérdezte ártatlanul, mire Art diszkréten fuldoklott
egy kicsit a keksszel, amit épp lenyelni készült, majd nagy
nehezen válaszolt:
– Köszönöm a meghívást, de ma kihagynám, tekintettel az
állapotomra, és köszönöm kérdésed, remekül haladok… Chip
pedig megtalált… Bár csodálkoztam, hogy jutott be.
– Én engedtem be, mert a titkárságodon nem vették fel a
telefont. Gondoltam, hogy fontos ügyben kereshet, mert nagyon
izgatottnak látszott.
 Art érezte, hogy Monthy oldalról figyeli, úgyhogy minden
kiejtett szavára figyelt, és arra is, hogy ne gesztikuláljon közben.
– Nos, igen. Megkértem, hogy segítsen összeállítani egy
listát, és magyarázzon el pár dolgot.
– És ehhez hozott magával egy kis füvet is? – szögezte neki a
kérdést Verona, aki eddig csak csendesen figyelt.
– Nem! Dehogy! – húzta össze a szemöldökét Art. – Az egy
teljesen más történet.
– És nem szerepel benne a szóban forgó fiatalember? –
csapott le rá Monthy.
Art tudta, hogy a hazugság csak akkor működik, ha a
valóságra épül, és épp elég volt eltitkolnia a barátja elől azt, ami
közte és Aubrey között történt, ezért nem akarta tetézni a saját
nyomorát.
– De igen, ő is ott volt. A füves cigit viszont Zac hozta, a
kutyasuttogó srác, és mire rájöttem, hogy az, már mindegy volt.
– Jaj, a kis ártatlan lélek – nyávogta Monthy. – Már
elfelejtetted, hogy milyen az illata? Elég jellegzetes…
– Nem, nem felejtettem el, csak olyan régen volt már hozzá
szerencsém, hogy nem is figyeltem.
– Oké, mindegy. Egy joint még nem a világ. Csak nem
akarom, hogy ezek a srácok rossz útra térítsenek! – mondta
Stjames, majd átölelte Art vállát. – Mert alapjában véve, te egy
tipikus jófiú vagy.
– Menj a picsába! – öklözött a karjába Art.
– Aúúúú! Nektek ez a mániátok? – kérdezte a barátja, ahogy
eltorzult arccal masszírozta a bicepszét.
 – Örülj, hogy nem tökön rúgtalak – válaszolta Art, és
beleborzolt a hajába.
Épphogy a StJames testvérek elmentek, Art háza előtt újabb
autó fékezett, majd kiszállt belőle egy karcsú asszony, akinek
kifinomult vonásait laza, barna tincsek keretezték, és
kifogástalan alakjára ráfeszült a kosztüm.
Rita Chapman nem az a fajta nő volt, aki mellett elsétálnak
az emberek. Inkább az a fajta, aki elől kitérnek. Amikor Art kicsi
volt, és kezdte kapizsgálni az emberi játszmákat, első
felfedezései közé tartozott, hogy az anyja úgy irányítja maga
körül a világot, mintha ő lenne a nap, és mindenki más csak egy
kis, jelentéktelen bolygó, vagy inkább egy rövidéletű üstökös.
Bár kifinomult volt, és született úrinő, ettől függetlenül
megvolt az a képessége, hogy kedvességnek álcázott durva
hántásokat intézzen azokhoz, akik nem tették, amit mond. Aris,
Art apja, aki szintén komoly erőt képviselt, Rita mellett
pillanatok alatt átment papucsférjbe, vagyis inkább lett papucs
orrán pamutbojt.
Valamiért mégis működött a házasságuk, és ahogy Art
cseperedett, mindig érdekelte, miért nem lázad az apja, miért
nem akar kiharcolni magának egy szabadabb életet. Mostanra
rájött. Az apja egy igazi keményfiú, aki az üzleti életben
állandóan nehéz döntéseket hoz, milliók sorsáról intézkedik, és
örül neki, ha otthon lekerül a válláról a súly, és semmiért nem
érzi magát felelősnek. Ők remekül működtek ebben a
felállásban, de Art nem tudott azonosulni ezzel. Egészen
mostanáig. Ahogy nézte az anyját, aki elegáns mozgásával
átvágott az úton, majd tűsarkújában végigkopogott a kis
sétányon – ami a gyönyörűen nyírt sövény és gondozott ágyások
között vezetett –, aztán egyenes derékkal hajolt előre, hogy
megnyomja a csengőt, Art életében először érezte, milyen jó
lenne valaki mellett lehorgonyozni, és a magánéletében átadni az
irányítást. Nem is tudta, honnan jött ez a gondolat, és annyira
megzavarodott, hogy a csengő dallamos hangjára sem reagált.
Olyan volt, mintha lefagyott volna a program, és meg kellett
várni, amíg a rendszer resetel.
– Szia, anyu! – szólt bele a kaputelefonba és megnyomta a
gombot. Emlékezett, milyen közelharcot kellett vívnia azért,
hogy az anyjának ne legyen kulcsa a házához, és a kapukódot is
titokban tartsa előtte. Rita komolyan úgy hitte, joga van
bármikor belegyalogolni a magánéletébe. Ez volt az első és máig
egyeden csata, amit Art győzelemként könyvelhetett el, de akkor
tudta, hogy nem veszíthet, mert csakis így titkolhatja el előle a
lényeget.
– Madárkám! – lépett be a kitárt ajtón az anyja, és
keresztülsietett a nappalin, hogy megölelje Artot.
– Anyu! – viszonozta a kedvességet Arthur, és boldogan
simult az édesanyja karjaiba. Szerette őt, talán az apjánál is
jobban.
– Mi ez a szag? – kérdezte Rita, és azonnal szimatolni
kezdett. Art ereiben megfagyott a vér.
– Ja… Egy olyan ügyben nyomozok, ahol elég érdekes
emberekkel kell találkoznom. Biztosan a füves cigijük füstjét
érzed rajtam. Velük ebédeltem.
 – Igen?! – húzta fel az egyik szemöldökét az anyja, és
tüzetesebben megnézte a fiát. – Ramatyul festesz! De én valami
mást érzek…
– Köszi, kedves vagy! – nevetett fel Art. – Jó ezt a saját anyád
szájából hallani. Amúgy ramatyul is vagyok. Megfájdult a fejem,
amiből mostanra migrén lett, és még a StJames testvérek is
betetézték a napomat.
– Ajj… – túrt azonnal a hajába az anyja. – Gyere,
megmasszírozom a buksidat!
Art fejbőre azonnal bizseregni kezdett, és érezte, ahogy máris
ellazulnak az izmai. De mielőtt lerogyhatott volna egy székre,
hogy átadja magát a kényeztetésnek, fentről halk nyüszögés és
ajtókaparás hallatszott.
– Ez meg mi? – kérdezte Rita, és a keze is megállt a
levegőben.
– Haribo – válaszolta egy nagy sóhajjal Art, és elindult, hogy
kiengedje a kutyát, akiről egészen meg is feledkezett. Amikor
hazajöttek, beadta neki a gyógyszert, amit a dokitól kapott, és
utána mindketten elnyúltak az ágyon. Vagyis Art először azt
szerette volna, ha a tacskó megelégszik a szőnyeggel, de hamar
belátta, hogy nem bírja sokáig idegekkel a szívfájdító nyüszítést.
– Az meg micsoda?! – indult el mögötte az anyja, mintha
valami szörnyű bűncselekményt kellene felderítenie.
– Ő egy tacsi, akit tegnap elütöttem a bevezetőn.
– És mit keres itt?!
– Befogadtam, amíg találunk neki megfelelő gazdit.
– Beengedted a lakásba? Sőt, a hálószobába is? –
hitetlenkedett Rita.
 – Igen, anyu… be.
– De miért?! – hüledezett a nő.
– Mert cuki és megkedveltem. Valamint azért, mert ha nem
teszem, amit akar, akkor érzelmileg zsarol. Ahogy te is…
Rita nem válaszolt, csak gyorsan szedte a fokokat, hogy a
saját szemével lássa a borzalmakat.
Art kiskora óta szeretett volna háziállatot, de sosem
engedték neki. Pontosabban az anyja tiltotta meg, azzal az
indokkal, hogy „az ilyen kis szörnyek mindent tönkretesznek”.
És ezzel a téma le is volt zárva. Lucifer, az aranyhal volt az
egyeden kivétel, de ő is hamar feladta, és pár héttel az érkezése
után, reggelre döglötten feküdt a víz tetején.
Haribo úgy robbant ki a szobából, mintha hetek óta várt
volna rá, aztán leszaladt a lépcsőn – picit bicegve a fájós lábára –,
majd a teraszajtónál állt meg, és toporzékolni kezdett. Art egyből
rájött, hogy mi a bibi, és gyorsan félretolta a földbe gyökerezett
lábakkal álló anyját, majd szedte a lábát lefelé.
– Okos vagy! – dicsérte meg a kis kutyát, ahogy félrehúzta
előtte az ajtót, majd mezítláb kilépett a teraszra, hogy nézze, mit
csinál.
A tacskó körbeszaladta a kertet, majd még egyszer, és Artban
már felütötte a fejét a gondolat, hogy nem is kell pisilnie, amikor
végre, a harmadik körnél megszaglászta a szépen nyírt
cseresznyefa törzsét, majd odaguggolt a tövébe, és elégedett
arcot vágva elintézte a dolgát.
– Kell egy zacskó! – lépett vissza Art, és a konyhába ment,
majd ismét kisietett, ezúttal papucsban, és legyalogolt a kertbe,
hogy összeszedje a kutyaszart.
 – Pfujj! Ugye nem gondolod komolyan, hogy a kezeddel
szeded össze? – kérdezte Rita, a szája elé tartva manikűrözött
kezét.
– Nos, anyu, a szar nem megy magától a kukába, és
felporszívózni sem lenne tanácsos. Úgyhogy de, kénytelen leszek
összeszedni kézzel, ha nem akarom, hogy előbb-utóbb
mindenütt legyen.
– Miért?! Meddig akarod itt tartani ezt a kis csúfságot?
Art megpördült, és nagyon sértődött arcot vágott.
– Anya! Haribo nem csúfság! Miért beszélsz így? Ő egy
tacskó, és szerintem nagyon cuki.
– Hát nem tudom, neked mi tetszik rajta, de mindenesetre
kutya, úgyhogy büdös és rág, és…
– Mi és?
– És szarik! – tört ki Ritából, de ezúttal halkabban, és látszott,
mennyire kellemetlenül érzi magát, hogy ki kellett mondania.
– Igen, ahogy én is és te is – válaszolta Art, és magában
mulatott, mert egy pici elégtételt vehetett az anyján.
– Arthur! – szólt rá erélyesen a nő.
– Jól van, nem kell túlreagálni. Addig marad, amíg nem lesz
gazdája. Pár napig maximum…
– Nem adhatnád be valahová?
– Először én is arra gondoltam, de az a helyzet, hogy
megkedveltem, és mindig is ki akartam próbálni, milyen, ha van
kutyád.
– Most már kipróbáltad. Tanácsos lenne megszabadulni tőle,
mielőtt megrágja a De Guaff asztal lábait.
 – Anya, kérlek! Ne vitatkozzunk erről. Haribo marad, és
kész. Amúgy minek köszönhetem a látogatásodat?
– Haribo… Jó, hogy nem Tic-tac – puffogott az anyja. – Ezt a
rémes nevet ki adta neki?
Art gyomra azonnal megugrott, és eszébe jutott Chip, aki
annyira édesen bánt a kutyussal, hogy Art szeretett volna az eb
bőrébe bújni.
– Egy barátommal közösen találtuk ki, vagyis
tulajdonképpen a kutya találta ki magának.
Rita elsiklott a mondat lényegi tartalma felett, és belépett Art
mögött a házba, majd elé került, hogy lássa az arcát.
– Neked nincsenek barátaid.
Art vére ismét megfagyott, de most elég gyorsan úrrá lett a
pánikon.
– Köszönöm, anya, hogy ma ennyire kedves vagy velem, és
az életem fontos kérdéseiről ilyen realistán nyilatkozol. Kell
valaki, aki a földön tart…
– Bocsáss meg, nem úgy értettem – szépítette a dolgot Rita. –
Úgy értettem, csak Monthy van, de őt nem hívod „egy
barátomnak”.
– Ez egy új ismeretség. A készülő cikksorozat révén
ismertem meg Chipet.
– Chip? Az milyen név? – húzta össze a szemöldökét az
anyja.
– Nem tudom – vallotta be Art, és most először ő is
elcsodálkozott, hogy fogalma sincs, mi a fiú rendes neve.
– Akkor tényleg jó barátod lehet – felelte az anyja, némi
szarkazmussal.
 Art majdnem rávágta, hogy „de még milyen jó”, de aztán
disztingvált, és megadta magát.
– Oké, akkor ismerősöm. Nem kell mindenkit elsőre
lekáderezni, sem kitöltetni vele egy személyiségtesztet meg egy
tíz oldalas kérdőívet.
– Pedig úgy könnyebben menne minden – biccentett az
anyja, és a körülöttük cirkáló kutyát követte a szemével.
– Enyhén irányításmániás vagy – szögezte le Art.
– Sosem tagadtam – mosolyodott el Rita, és a szemébe nézett.
– Örülnék, ha lennének barátaid, kisfiam. Tudom, azt hiszed,
én ilyen rideg vagyok, de az igazság az, hogy féltelek. Túl
magasra jutottál, túl fiatalon. Ismerem az embereket, és tudom,
hogy a kapcsolatok érdekből köttetnek.
– Anya, ne tedd ezt! Ez olyan, mint amikor megmondtad,
hogy a pankrátorok nem is igazából verekszenek. Ne tedd
tönkre az egész világomat!
– Oké, oké – nevetett fel az anyja.
– És amúgy is. Mi van a szerelemmel? – csúszott ki Art
száján.
– Chip lány? – kérdezett vissza azonnal Rita.
– Nem, dehogy. És most nem róla beszélek! – magyarázta
Art, de közben elátkozta magát, amiért nem gondolta meg
eléggé, amit mond. – Hanem az érdekkapcsolatokról. Hogy
szerinted minden így működik.
– Nos, bármilyen kiábrándító, a párkapcsolatok is így
működnek. Persze, az elején van a rózsaszín köd és az emésztő
vágyak, de hosszútávon csak akkor működik, ha kölcsönösen
megfelel az elvárásoknak, és mindkét fél profitál belőle.
 – Ezt egyszer ki kell fejtened! – felelte lemondóan Art, és
megfogta Haribót, mert kezdett elszédülni a folyamatos körbe-
körbe szaladgálástól. – De nem most! Tényleg fáj a fejem.
– Jól van. Látom, hogy nem vagy jól – felelte az anyja, és
elfintorodott, mintha a kutya szaga azonnal megcsapta volna az
orrát. – Hogy bírod ezt a bűzt?
– Anyu! Frissen van fürdetve, és nem büdös. Kutyaszaga
van, de abból is csak az enyhébb változat. Az ágyban sem
éreztem… – mondta Art, és megsimogatta a kis fejet, mintha
ezzel kérne bocsánatot a sértésért.
– Az ágybaaaaaan?!?! – kérdezte önkívületben Rita.
– Oké, tényleg fejezzük be. Mindjárt hányok, úgy fáj a fejem,
és úgysem jutunk dűlőre ebben a kérdésben – mondta Art, és
szabad kezével karon fogta az anyját, hogy kikísérje az ajtóig.
– Ne haragudj, kisfiam, de ne fogdoss össze! Kártyázni
megyek Margaret Michellhez, és nem akarom, hogy kinézzenek,
mert árad belőlem a förtelmes kutyaszag.
Art olyan gyorsan engedte el, mintha tűzforró lenne.
– Bocsáss meg, anyu! Szeretlek! – nyomott egy puszit az
arcára, majd becsukta mögötte az ajtót. Letette Haribót, aki
vidáman nyargalt rövid lábain, majd az ablakhoz érve csaholni
kezdett, mintha elköszönne Ritától. Art el is mosolyodott, de
aztán elkomolyodott, amikor rájött, hogy fogalma sincs arról,
miért jött az anyja.
 12.

Másnap reggel enyhén kótyagosan ébredt, de ezúttal már nem

tudhatta be annak, hogy előző nap egy picit kirúgott a hámból.
Jólesően nyújtózkodott a puha paplan alatt, és arra gondolt,
ejtőzik még egy picit, amíg megszólal a szundi a telefonján.
Csakhogy a hálótársa másképpen gondolta, úgyhogy azonnal a
mellkasára ugrott és orrba nyalta, majd komoly farkcsóválással,
várakozva nézett rá.
– Oké, oké! – nevetett fel Art, és kézfejjel törölte le a nyálat. –
Ébren vagyok! Éhes vagy? – kérdezte, ahogy végigsimított
Haribón.
A tacsi vakkantott egyet válaszul, majd ismét meg akarta
nyalni az arcát, de Arthur már elég éber volt ahhoz, hogy időben
megfogja, ezért a kunkori nyelve az arcától egy centire lógott, és
enyhén kellemetlen szájszagot lihegett rá.
– Kérlek! Nem szeretem ezt… – morgolódott Art, majd
letette a földre, és ő is kimászott az ágyból. – Mit ennél? –
kérdezte, aztán rájött, hogy nem normális. Tényleg egy kutyával
beszélget?!
Megreggeliztek, azután Art a teraszon nézte át a híreket, míg
a kutya a kertben bóklászott, és örömmel kergette a lepkéket.
Akkor sem volt hajlandó bejönni, amikor Art öltözni indult, mert
nagyon elszaladt az idő.
– Oké, akkor indulásig futkosd ki magad! – mondta neki,
aztán levette a telefont a töltőről, és felhangosította a készüléket.
A kijelző harminchét nem fogadott hívást jelzett, egy rakás ikon
villogott, és Shy képe mellett 99+ üzenetet látott. Villámgyorsan
benyomta a gyorshívót, és érezte, hogy a szíve a torkában dobog.
– Mi történt? – kérdezte köszönés nélkül, amikor kattant a
vonal.
– Uram! – mondta Sheila rekedt hangon. – Borzasztó dolog
történt.
– Mi van? – förmedt rá Art, akinek máris pattanásig feszültek
az idegei, mert tudta, az asszisztense nem keresné, ha nem lenne
vészhelyzet.
– Ma reggel holtan találták Fippót a házától nem messze. A
rendőrségi jelentés szerint futni lehetett, mert joggingot és
tornacipőt viselt.
– Micsoda? Fippo? – kérdezett vissza Art, és gyorsan
kihangosította a telefont, hogy letehesse a pultra, mert muszáj
volt két kézzel letámaszkodnia, annyira elgyengültek a lábai.
– Igen!
– Fippo nem kocog. Százhúsz kiló és rosszak a térdei. Mi a
halál oka? – kérdezte, mert újságírói gyakorlata felülírta a
sokkot.
– Nos… – habozott Shy.
– Mondd már! – kiáltott rá Art.
– Állítólag kóbor kutyák támadhatták meg. Sokan lehettek.
Hiába védekezett, az egyik elharapta az artériáját és elvérzett.
Hajnalban találtak rá. Órák óta halott volt.
Art érezte, hogy a világ megfordul körülötte. Kutyák tépték
szét? Lehetetlen! De az agya azonnal kombinált.
 – Megtiltottam neki! Megmondtam, hogy be ne tegye oda a
lábát! Tetves szájbabaszott kurva életbe! – tört fel belőle a
tehetetlen düh, és ezzel egy időben elszállt belőle minden erő.
Lerogyott a földre, a lábait magához húzta, és érezte, hogy sós
könnyek áztatják az arcát, majd a szájába folynak. – Melyik
kórházba vitték?
– Egyikbe sem. Egyenesen a bűnügyi laborba vitték.
– Értem.
– Jól vagy? – kérdezte Shy tegezésre váltva, mint az intim
helyzetekben mindig.
– Nem. Rohadtul nem vagyok jól. Én tehetek róla!
– Dehogy tehetsz róla! – vágott vissza Shy. – Mi közöd az
egészhez? – kérdezte Sheila.
– Shy! Ez nem utcai kutyatámadás volt – felelte Art, majd
hozzátette: – De ez nem telefontéma. Tíz perc és indulok.
Addigra derítsd ki nekem, ki volt az ügyeletes tiszt, és ki fogja
boncolni!
– Igenis, uram. De jobb lenne, ha most nem vezetne. Kint
várja a kocsi a ház előtt.
– Köszönöm, te drága! – érzékenyült el Art. Shy olyan jól
ismeri, hogy tudja, nincs most abban az állapotban, hogy volán
mögé üljön.
Beült a kocsiba. A sofőr automatikusan felhúzta az
elválasztóablakot, miután megkérdezte, hová viheti. Art
elrendezte Haribót, aztán automatikusan elővette a telefonját, és
tárcsázott. Amikor az ismerős hang beleszólt, érezte, hogy ismét
elönti a fájdalom.
 – Már azt hittem, fel sem hívsz. Tegnap este óta ötpercenként
nézegetem a telefont…
– Chip… – kezdett bele Art, és hirtelen nem is tudta, miért
nem Monthyt hívta fel.
– Mi a baj? – kérdezte rögtön a mély hang.
– Fippo meghalt.
– Tessék?! Hogyan?
– Kutyák tépték szét az éjjel…
– Ne! Nem! Minek ment oda? – tört ki Chipből, és halkan
szitkozódott egy darabig. – Hogy derült ki?
– Nem derült ki… a házától nem messze találták meg a
testét.
Pár pillanatig csend visszhangzott a vonalban.
– Akkor ez egy üzenet volt – mondta halkan Chip.
– Miféle üzenet? – értetlenkedett Art, és hiába próbálta, nem
tudta összerakni a mozaikot. – Szerintem arról van szó, hogy
utcai támadásnak akarják beállítani.
– Nézd! Ha nem akarták volna, az sem derül ki, hogy ott járt.
Megetetik a kutyákkal, és kész. Ha kidobták a testét, az neked
szól… nekünk…
– Én ezt képtelen vagyok elhinni. Ez már nem valami kis
titkos biznisz, hanem gyilkosság! Ezért súlyosan meg fognak
fizetni! – indulatoskodott Art.
– Arthur! Kérlek! Ne tegyél semmi meggondolatlanságot!
Máris hívom Zacet, és indulunk. Mondd, hol tudunk találkozni,
és ott leszünk.
 – Nem tudom… – bizonytalanodott el Art. – Be akartam
menni a kórbonctanra. Van ott kapcsolatom. És beszélni akarok
az éjszakai ügyeletessel is a rendőrségen.
– Könyörgöm! Ne csinálj semmit, amíg nem beszéltünk. Nem
hiszem, hogy jó lenne, ha hozzád köthető a dolog.
– Chip! A barátom meghalt! – kiáltott a telefonba Art, aztán
azonnal meg is bánta. – És én tehetek róla… – tette hozzá sokkal
halkabban. A hangjából egyértelműen kicsengett az önvád.
– Nem te tehetsz róla, hanem azok a szemetek. És Fippo…
Tudom, hogy a barátod volt, és nagyon, nagyon sajnálom, de
nem te vagy érte a felelős. Remélem, nem te küldted oda
egyedül… – mondta Chip, és érezni lehetett, hogy az utolsó
kérdés szinte belefagy a levegőbe.
– Nem. Dehogy! Sőt, direkt megtiltottam neki, hogy
odamenjen. Tegnap mondta, hogy kellene még pár felvétel, mert
én elbénáztam, de határozottan megtiltottam, hogy
felelőtlenséget csináljon. Kurva életbe, hogy sosem hallgat rám…
– Akkor most ne kövesd el te is ezt a hibát – mondta
csendesen Chip. – Mondd, hogy hol tudunk találkozni!
– Gyertek az irodába, ha nem gond. Biztosan a feje tetején áll
minden. Muszáj bemennem.
– Rendben. Indulunk. És ígérd meg, hogy addig a seggeden
maradsz!
– Jól van – adta be a derekát Arthur.
– És Art… – mondta a fiú, mielőtt letette volna a telefont.
– Igen?
– Nagyon sajnálom. Kérlek, szólj, ha bármit tehetek érted!
 – Rendben. Köszönöm – válaszolta Arthur, de a végére
elcsuklott a hangja, úgyhogy gyorsan kinyomta a telefont.
Az ereje elszállt. Ahogy csillapodott a dühe, úgy vette át a
helyét a kibírhatatlan fájdalom. Felidézte a közös kalandjaikat,
Fippo mindig vidám, szolgálatkész természetét, a sok veszélyes
helyzetet, amiben együtt volt részük, és a nagy sikereket, amiket
részben a nagydarab mackónak köszönhetett.
– Nem hagyom annyiban, barátom! – mormolta maga elé, és
fogadalmat tett, hogy bosszút áll érte. Még maga sem tudta,
hogyan, de abban biztos volt, hogy elégtételt vesz.

– Normálisak vagytok? – kérdezte Aiden, szinte toporzékolva. –

Kidobtátok az utcára?! Ránk akarjátok hozni a zsarukat? Vagy
Chapmant? Az se jobb, basszátok meg!
– Nyugodj már le, Douglas! Mit pattogsz itt, mint nyúlszar a
kövön? Higgadj le! Pontosan azért dobattam ki a testet, mert azt
akarom, hogy az a nyálas geci egyszer és mindenkorra
tudomásul vegye, ez nem az ő súlycsoportja. Nem tudja ránk
bizonyítani a dolgot, mert hatszáz kutyaharapásból egy boncnok
sem tud ép nyomokat rögzíteni, ráadásul a kutyák már úton
vannak, és meg sem állnak Arizonáig, ahol egy isten háta
mögötti telepen tartjuk majd őket. Csak a viadalokra visszük ki,
ott pedig nem igazán sűrűn fordulnak meg zsaruk.
– Te nem ismered Arthur Chapmant. Rosszabb, mint a
kutyáid, bazmeg. Ha szagot fog, nem lehet megállítani! – kötötte
az ebet a karóhoz Douglas, de azért halkabbra vette a hangját,
mert tudta, neki itt nem sok beleszólása van az eseményekbe.
– Akkor majd ő is megismerkedik Romulusszal és
Remusszal, meg a többi kedves jószággal, ahogy a barátja. Láttad
volna, hogy könyörgött az életéért a mélák disznó és úgy visított,
mint egy igazi.
Aiden érezte, hogy felfordul a gyomra, és szeretett volna
kimenni, hogy megkönnyebbüljön, de ezek előtt a fickók előtt
nem mutathatta ki a gyengeségét. Nagyokat nyelt, aztán ivott
pár korty vizet, hátha csillapodik a hányingere.
– Ne legyél már ilyen puhány. Láttál már ilyet, nem?
– Láttam már olyat, hogy széttépettetek velük egy őzet vagy
egy borjút, de embert még nem, és nem is szeretnék… –
válaszolta, és óvatosan a sebhelyes pacákra sandított.
– Akkor jobb lesz, ha kipuhatolod, mit tervez a barátod, és
finoman figyelmezteted, hogy álljon le!
– Azt sem tudjuk, benne van-e egyáltalán – mondta széttárt
kezekkel Aiden.
– Tegnap a Squirellben látták Zacary Monroe-val, meg a
barátjával Chip Aubreyval. Ez nem elég bizonyíték? Ráadásul
megint betörtek a telepre. Elvittek egy vemhes pomerániait, és
egy beagle-t. Nem hiszem, hogy ne lenne összefüggés az eset és
aközött, hogy a hájas operatőr tegnap éjjel betört a telepre.
Nyilván felvételeket akart csinálni a szemétláda.
– A kamerája megvan? – kérdezte az eddig elég csendesen
üldögélő Gino.
– Meg, de kissé megrágták a kutyák. Kirk most próbálja
menteni a menthetőt.
 – Hátha abból kiderülne valami. Hol találtak rá?
A másik öblösen felnevetett.
– Nem fért be a pinceablakon, ezért megvárta, amíg az őr
kijött pisálni, és besurrant mögötte. Csakhogy a kutyák
megérezték a szafaládészagot, és olyan cirkuszt csináltak, hogy a
fiúk átfésülték a ketreceket. Az egyik bernáthegyi mellett találták
meg, halálra rémülve. Még össze is húgyozta magát! – röhögött a
szabott zakót, és féloldalas fedora kalapot viselő férfi.
– Lehet, hogy a saját szakállára dolgozott – mondta
elgondolkodva Aiden.
– Te meg lehet, hogy hülyébb vagy, mint hittem – állapította
meg Juan.
– Jól van, nem kell alázni! Körbeszaglászok, amennyire
tudok.
– Azért tartunk, hogy rálássunk a dolgokra – bólintott Gino,
majd felállt, és elnyomta a szivarja maradékát a hamutartóban.

Chip úgy esett be az ajtón, mintha kergetnék. Zac épp a laptopja

előtt ült, és valakivel vadul eseteit.
– Na, kiderítettél valamit? – kérdezte kifulladva Aubrey.
– A kapcsolatom azt mondja, a kutyákat még hajnalban
elvitték.
– Bassza meg! Soha nem találjuk meg őket.
– Nyugi, Chip! Meg fogjuk találni, csak idő kérdése. Azért az
illegális kutyaviadalok világa elég zárt hely. Nem hiszem, hogy
De Luca sokáig parlagon hagyja a díjnyertes vérebeit. Túl sok
pénzt keresnek neki.
– Csakhogy most a tét is nagy. Elég okos ahhoz, hogy tudja,
mekkorát bukhat velük.
– Ugyan már! Ha elég okos lenne, nem velük intéztette volna
el.
– Gyere, induljunk! – téblábolt Chip, és ahogy Monroe
felnézett, rémületet és aggodalmat olvasott ki a szemeiből.
– Nyugi, cimbi! Megyünk máris – egyezett bele azonnal, és
már nyúlt is a kabátjáért, ami a szék karfáján pihent. – Art hogy
van?
– A telefonban elég kétségbeesettnek tűnt. És ha az, akkor
nem tudja józan ésszel felfogni, mekkora veszélyben van –
mondta Chip, és hosszú lábaival szinte repült az autó felé.
– Mondtad neki, hogy maradjon a seggén?
– Mondtam. De ez nem jelenti azt, hogy hallgat rám.
– Nem. Amennyire meg tudom ítélni, csak kívülről látszik
olyan megfontoltnak. Ha elgurul a gyógyszere, elég vad
dolgokra lehet képes.
– Siessünk! – vékonyodott el Chip hangja, amiből a barátja
sok mindent leszűrt.
– Nagyon bejön neked, igaz? – nézett rá egy pillanatra,
miközben beindította a Jeepet, és kikanyarodott a poros földútra.
– Azt hiszem… – felelte Chip és kibámult az ablakon. –
Valamiért nagyon vonzódom hozzá.
– Azon kívül, hogy értelmes, okos, gyönyörű és gazdag, nem
is értem, mit látsz benne – nevetett fel Monroe, mire Chip is
elmosolyodott.
 – Vannak még általad nem ismert jó tulajdonságai.
– Sejtem! – húzogatta meg a szemöldökét a fekete Don Juan,
mire Chip egy picit elvörösödött. – Talán még sosem hallottam,
hogy elismerően nyilatkoztál volna valakiről.
– Dehogynem! Például rólad… – mosolygott rá Aubrey.
– Mármint az ágyban nyújtott teljesítményére gondoltam…
– Nos, valóban elég kimagasló ebben a versenyszámban –
harapta be a száját Chip.
– Csupa meglepetés ez a fiú – állapította meg Zac, és
beletaposott a gázba.
 13.

Art le-fel járkált a nagy, tágas irodában, és rágta a körme melletti

bőrt. Gyerekkora óta nem csinálta ezt, de most valamiért nem
tudott neki ellenállni. Rágyújtott volna, de nem volt cigije,
úgyhogy maradt a rágcsálás. Shy a kanapén ült és várt. Szemével
követte a főnökét, de már beleszédült. Mégsem akarta magára
hagyni, mert érezte, hogy Art képes lenne valami őrültségre.
Nem tudta, mire várnak, de imádkozott, hogy ne sokáig kelljen,
mert az ő idegei is táncot jártak. Nagyon kedvelte Fippót, és
tisztában volt azzal is, hogy a halála nagy valószínűséggel nem
egy falka kóbor kutya lelkén szárad. Nem akart felelőtlen
vádaskodásba kezdeni, de mivel tudott a fiúk éjjeli kalandjáról,
neki is hamar összeállt a kép. Már lekérte Aiden Douglas összes
adatát, amit a nyilvántartásban találtak, feltérképezte a baráti,
üzleti kapcsolatait, és agyban épp kipipálta azokat, akiket ő első
körben kizárna a gyanús kapcsolatok köréből.
Art egyelőre magában tartotta a gondolatait, de szinte
látszott rajta, ahogy pörögnek a fogaskerekek az agyában. Néha
megtorpant, pillanatnyi szünetet tartva a járkálásban, és
kibámult az ablakon. Egy másodperccel később néha megrázta a
fejét, ezzel elvetve a hirtelen támadt ötletet, máskor bólintott,
ami arra utalt, hogy ismét talált valami összefüggést.
Amikor megzizzent a telefon, Sheila automatikusan
benyomta a fülesét.
 – Miss McCarty, két úriember keresi Mr. Chapmant. Zacary
Monroe és Charles Aubrey.
– Kérem, kísérje fel őket – válaszolta habozás nélkül Shy, és
kinyomta a headsetet. – Itt vannak. Zacary és Charles.
– Charles? – kérdezett vissza azonnal Art, és összehúzott
szemöldökkel nézett vissza rá.
– Igen. Charles Aubrey-t mondott a portás.
– Óh… – mosolyodott el Art. Még a legnagyobb zűrzavar
közepette is megmelengette a szívét a gondolat, hogy végre
tudja Chip teljes nevét. – Charles… – ízlelgette hangosan, és
azon gondolkodott, illik-e a fiúra.
Az emlegetett ebben a pillanatban lépett be a szobába, olyan
idegesen, hogy szinte vibrált, és amikor meglátta Artot, azonnal
elindult felé. Már a karjait is nyújtotta, hogy megölelje, de
észrevehette a kitáguló szemeket és a fiú arcára kiülő ijedelmet,
mert az utolsó méteren lassított, és a kezeit is leengedte.
– Art! Jól vagy? – kérdezte halkan, és az arcát fürkészte.
– Igen, a körülményekhez képest jól – bólintott Arthur. –
Csak tehetetlennek érzem magam. Már a rendőrségen lenne a
helyem vagy a kórbonctanon.
– Ne olyan hevesen! – szólalt meg Zac, aki eddig csendben
állt az ajtóban. – Nem lenne bölcs dolog rázni a rácsot, ha egy
ketrecben vagy a sakálokkal.
Art bólintott, mert közben ő is belegondolt, milyen
veszélyekkel járhat, ha nyíltan nyomozni kezd az ügyben.
– Mit derítettél ki? – kérdezte Art Sheilát, de a lány csak ült,
meredt tekintettel nézte Zacaryt, és úgy tűnt, elvesztette a
kapcsolatot a külvilággal. – Shy! – szólt rá halkan Art, és közben
veszettül mosolygott, mert még sosem látta, hogy a lány
bárkinek ennyire a hatása alá került volna.
– Khmm – köhögött a markába Chip is, aki szintén
észrevette, hogy a barátjának ismét újabb nő esett áldozatul.
– Elnézést! Elgondolkodtam – mondta zavartan Shy, de az
arca tűzbe borult, és automatikusan megigazította a haját, aztán
az ujjai a nyakára tévedtek. Csupa árulkodó jel.
Zacary figyelmét sem kerülte el a dolog, és magában
mosolygott a dolgon, de vigyázott, hogy kifelé úgy látsszon,
semmit nem vett észre. Megtanulta már, hogy ilyenkor nem
szabad ránézni a nőkre, mint a kutyákra az első találkozás
alkalmával. Nagyon sok hasonlóság volt a négy és a kétlábúak
viselkedése között. – Nos, Douglas kiterjedt kapcsolatokkal
rendelkezik, de ez nem is meglepő. Az államban hét bejegyzett
vállalkozása van, amiből egyetlenegy termelt nyereséget tavaly,
csakhogy az sem fedezte a többi veszteségét. Vannak külföldön
alapított cégei is, amiknek nem látok bele teljesen a mérlegeibe,
de az biztos, hogy bajban van. A kapcsolatai közül a legtöbb
veszélytelen, leginkább a családi vállalkozásból adódik, vagy a
felesége családja révén került velük kapcsolatba. Ami nekem
szemet szúrt, az a nemzetközi logisztikával foglalkozó Gino De
Luca, és barátja, Sergio Servantes. Ez a párocska az elmúlt három
évben jelent meg a városban, szinte a semmiből, ahogy a cégük
is ennyi ideje alapult, és mára elég nagy forgalmat bonyolít.
Levegőben, vízen és szárazföldön is szállítanak, méghozzá
nagyban, ami azt jelenti, hogy több száz alkalmazottal és óriási
gépparkkal rendelkeznek. Egyedül a teherhajókat bérlik, minden
mást megvettek már.
 – Három év alatt? – kérdezte Zac, és odalépett, majd leült
Sheila mellé, hogy belenézhessen a jegyzeteibe. Rossz ötlet volt,
mert a lány ismét lefagyott, és úgy tűnt, nem is lesz egyhamar
beszámítható. Zacary felnézett rá, látta a szapora légzést, a
nyakán pulzáló artériát, és egy pillanatra a másik két pasira
sandított, akik kedvesen és megértően mosolyogva figyelték a
jelenetet. Zac bólintott, hogy ő is ért mindent, aztán
megsimogatta Sheila kezét, és nyugtató hangon azt mondta neki:
– Nem haragszik, kedves, ha ezt egy kicsit elveszem? Csak
belenéznék, ha nem baj…
Shy megrázta a fejét, szólni nem igazán tudott, amin Art
olyannyira elcsodálkozott, majdnem odament, hogy közelebbről
vegye szemügyre a lányt.
De akkor megérezte a gyengéd cirógatást háta mögött
összekulcsolt kezein, és azonnal elvesztette minden érdeklődését
a kanapén történő események iránt. A simogató ujjak után
kapott, és megfogta őket, aztán felnézett Chipre, aki szemeiben
őszinte aggodalommal, kérdőn nézett rá.
– Minden oké? – suttogta közelről Artnak, aki érezte, hogy
könnybe lábadnak a szemei.
– Nem. Hogy lenne az?! – válaszolta ő is halkan, mire Chip
együttérzőn félrebiccentette a fejét, és közben megszorította a
kezét.
– Nagyon sajnálom, édes!
Art érezte, hogy ettől az egyeden becézéstől kezd elolvadni,
mint hóember a napon, de igyekezett úrrá lenni a késztetésen,
hogy Chip mellkasára boruljon és kisírja magát.
– Köszönöm! – felelte helyette, és óvatosan elhúzta a kezét.
 Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és Monty lépett be rajta.
A haja zilált volt, a borotválkozást is kihagyta, és az inge
félre volt gombolva.
– Jesszusom, Archie, most hallottam! Mi történt? – kérdezte,
miközben átvágott az irodán, és közvetlenül Arthur előtt állt
meg. Megfogta a vállait, és mélyen a szemébe nézett, aztán
magához rántotta, és szorosan megölelte.
Chip érezte, hogy a féltékenység és az irigység egymást
licitálják túl a lelkében, pedig tudta, hogy a szőke srác Art
helyettese és legjobb barátja, valamint azt is lenyomozta este a
neten, hogy hetero. Most mégis bármit megadott volna, hogy
helyet cserélhessen vele.
– Annyit tudok, mint te. Zac és Chip nemrég érkeztek, és
még nem dolgoztuk ki a stratégiát.
– Miféle stratégiát? Ezek szerint mégsem tudok semmit –
lépett egyet hátra Monty, és végignézett a két fiún, nem éppen
barátságosan.
– Chip Aubrey – nyújtotta a kezét Chip egy bizalomgerjesztő
mosollyal az arcán. – Tegnap találkoztunk. Köszönöm, hogy
olyan segítőkész volt!
– Ah, tényleg! – ismerte fel végre Montague, és viszonozta a
mosolyt.
– Ő a barátom, Zacary Monroe – mutatott a papírokba
feledkezett srácra Chip.
Zac csak felpillantott és intett, Monty pedig annyit mondott,
hogy „Üdv”.
Art elindult a fotel felé, mire Montague is követte.
 – Shy, kérnél nekünk kávét és valami pogácsát lentről? Idáig
hallom, hogy StJamesnek korog a gyomra.
Sheila kicsit zabosan nézett vissza rá, amit először nem
tudott mire vélni, de amikor rájött, hogy azért van büntiben,
mert a lánynak fel kell állnia a szépséges fiú mellől, ismét
elmosolyodott.
– De feltétlenül gyere vissza kérlek, mert szeretném, ha
jegyzetelnél! – próbálta szépíteni a helyzetet, ami valószínűleg
sikerült is, mert Shy kihúzta magát, villámgyorsan kisétált a
szobából, majd öt perccel később egy hatalmas alpakkatálcán
hozta be a reggelit. Mögötte is jött egy lány, aki gyakornokként
dolgozik a cégnél, és Art most azt látta, hogy a szeplős szőkeség
majdnem hasra esik, amikor felméri, mennyi jó pasi van egy
helyen. Az ő szemei végül Chip alakján állapodtak meg, aki Zac
mögött állt, és onnan hajolt bele a papírokba, miközben hosszú
ujjával épp rámutatott valamire.
Art szemöldöke a homlokára szaladt, amikor látta, hogy a
gyakornoklány szemérmetlenül nézi Chip seggét, ami – valljuk
be őszintén –, kurva szexi volt a feszülős fekete farmerben egy
veretes bőrövvel a derekán. Neki is felgyorsult a légzése, és
majdnem kiöntötte a kávét, annyira elmerült a látványban.
Amikor legközelebb felpillantott, Shy önelégült félmosolyát, és
tokásra lehajtott fejét vette észre. Olyan pofát vágott, mint a régi
filmeken a westernhősök, ha rájöttek, hogy a másiknak elfogyott
a tölténye. Art rajtakapottan harapta be a száját, és igyekezett
nem elkapni a tekintetét, de Shy túl jól ismerte ahhoz, hogy
sikerrel járjon. Ettől még mm jön rá, hogy lefeküdtem vele –
nyugtatta magát Art. Azt úgy is tudja, hogy buzi vagyok – szögezte
le.
– Nos, azt hiszem, ezen a nyomon elindulhatunk! –
mosolygott fel Sheilára Zac, és ezzel meg is oldotta Arthur
dilemmáját, aki máris azon törte a fejét, mit hazudjon a lánynak.
Shy azonban azt is nyomban elfelejtette, hogy hívják, és már csak
a fekete szemek bűvöletében létezett. – Nagyszerű
megfigyelések…
– Sheila, de hívjon csak Shynak – nyögte ki a lány, aztán a
válaszul kapott félmosolytól kihagyott a lélegzete.
– Megtenné, hogy kicsit nyomoz még a két jómadár után? –
kérdezte Zac, bár tudta, hogy innentől bármit kérhet, Sheila
habozás nélkül megteszi. Néha zavarta ez a fajta azonnali
behódolás, de azért megtanulta kezelni, és őszintén szólva, több
haszna származott belőle, mint amennyi bűntudatot okozott.
– Hogyne, Mr. Monroe! – pattant fel a lány, de nem ment ki,
ahogy normális esetben tette volna, hogy a saját gépét használja,
hanem Art íróasztala mögé lépett, és felhajtotta a laptop fedelét.
Arthur csodálkozva nézte, de aztán igyekezett a lényegre
koncentrálni.
– Mit értesz az alatt, hogy ezen elindulhatunk?
– Azt, hogy szerintem ez a két fickó sáros, és valószínűleg
együtt vannak benne a kétes bizniszekben. Douglas nagy simlis,
de egyedül gyáva és nem elég dörzsölt, hogy működtessen egy
ilyen vállalkozást. Ráadásul eredetileg jófiűnak született, egy
gazdag családba, ahol nem tanulta meg, hogyan kell feketén
üzletelni. Ehhez segítségre volt szüksége, és azt hiszem, a két
úriember ebben nagy hasznára volt.
 – Értem. És most mi a terved? – kérdezte Art, és ő maga is
meglepődött, hogy szinte behódolt Zacnek, aki egyből magára
vette a szellemi vezető szerepkörét.
– Mivel nem kispályások, nyilván megtették a szükséges
óvintézkedéseket. Nem fogjuk tudni leleplezni őket, csak ha
valahogy a közelükbe férkőzünk.
– Oké! De hogyan? Túl ádátszó lenne, ha most valami
mondvacsinált indokkal felvenném vele a kapcsolatot… –
morfondírozott Art, és lehuppant Chip mellé, aki majdnem
átölelte, de aztán sután a kanapé hátuljára fektette a karját.
– Nem, az valóban nagyon feltűnő lenne – értett egyet Arttal,
aztán beletúrt a hajába, és előredőlt. – Mi lenne, ha beépülne
valaki?
– Remek ötlet! – csapott a térdére Art. – Kerítek valakit.
– Az botorság lenne – szólt közbe Zac. – Ebben a városban
szinte mindenhol vannak kapcsolataik, besúgóik. Tudom, hogy a
rendőrségnél és az adóhatóságnál is vannak emberei. Minél
többen tudnak a dologról, annál nagyobb a lebukás esélye, és
annak a veszélye, hogy újabb Fippóhoz hasonló üzenetet
kapunk.
– Akkor én megyek! – jelentette ki Chip, mire Art érezte,
hogy egy pillanat alatt leizzad, és meg is szédült egy kicsit.
– Szó sem lehet róla! – szólt rá erélyesen a fiúra, aki felhúzta
a szemöldökét, és kérdőn nézett rá.
– Engem nem ismernek, azt sem tudják, hogy a világon
vagyok. Zackel tele van a média, veled meg pláne. Tudom mit
keressek, és informatikus vagyok. Pillanatok alatt találok
valamit, bárhol kerüljek egy gépük közelébe.
 Art érezte, hogy a száját keserű epe önti el. Szeretett volna
rákiáltani a fiúra, és elmondani neki, hogy félti, és bármit
megtenne, csak biztonságban tudja, de sem az idő, sem a hely
nem volt alkalmas erre.
– Nem hiszem, hogy Zac rábólint – kapaszkodott az utolsó
szalmaszálba, és olyan erőteljes pillantással nézett Monroe-ra,
ami csak telt tőle.
– Nos, ami azt illeti – kezdett bele a feketeség –, nem nagyon
tudok jobb ötletet. Chip tud vigyázni magára és okos gyerek. Ha
valaki, ő biztosan kiszimatol valamit. Nem kell sokáig maradnia,
csak amíg kideríti, hogy merre tovább.
– És ha rájönnek? Ha lebukik? – kérdezte sipító hangon Art,
ami még saját magának is idegenül hatott.
– Nos, akkor felveszi a nyúlcipőt, vagy riaszt minket, és mi
kihozzuk, bárhol is legyen. Ne feledd, Fippo felelőtlen volt, és
egyedül indult neki, holott tudta, mire számíthat, ha elkapják.
Mi nem tesszük ki ilyen veszélynek Chipet. Kap nyomkövetőt,
meg minden kütyüt, ami kell, te pedig gondoskodsz róla, hogy
egy csapat mindig készen álljon, ha ki kell hozni őt.
Art tehetetlenül bólintott, mert nem tudott észérveket
felsorakoztatni, csak a saját, irracionális félelmeit, amik szinte
elemésztették belül. Megfogadta, hogy azonnal megduplázza a
biztonsági szolgálatot, és szól a főnöküknek, hogy egy csapat
éjjel-nappal álljon készen, felfegyverezve, mert ha szükség van
rájuk, akkor két percen belül indulniuk kell.
– Oké. Legyen így. De semmi meggondolatlanság! – szólt
most már Chiphez, aki elégedett vigyorral nézett vissza rá, és
szalutált.
 – Igenis, uram!
– Várjatok! – mondta StJames, aki eddig igyekezett felvenni a
fonalat. – Csak hogy jól értem-e. Ti most arra készültök, hogy
Chipet bekülditek Aiden Douglashez, mint beépített embert, és
ott fog kutakodni nála.
– Pontosan! – bólintott Zac.
– Ahhoz az Aiden Douglashez, aki elvileg felelős Fippo
haláláért, és két, minden hájjal megkent bűnöző a társa. – Erre
már senki sem válaszolt, mert minden szó igaz volt. – Nektek
teljesen elment az eszetek? Miért kockáztatnátok Chip életét?
Hívjuk a rendőrséget! – állt fel izgatottan a szőkeség, és idegesen
szántott ujjaival a haján. – Ez nem egy kibaszott akciófilm,
hanem az élet. Itt nem így mennek a dolgok!
– Azt hiszem, tévedsz – mondta nyugodt hangon Zacary. –
Sajnos, a korrupció mindenütt jelen van, és ha nem vesszük saját
kézbe a nyomozást, szinte biztos, hogy Aiden és a két rohadék
megússza, sőt, meg sem gyanúsítják őket. A barátotok halála
hiábavaló lesz, ezek pedig folytatják a kis üzelmeiket, maximum
egy másik városban, háborítatlanul. Nektek nem kell részt
vennetek benne. Megérjük, ha ki akartok maradni az egészből.
Csak kérlek, ne nehezítsétek a dolgunkat, és tartsátok a szátokat!
Kérjétek a rendőrség segítségét, ha akarjátok, mi pedig csináljuk
a saját módszerünkkel.
– Meg a nagy lófaszt! – ugrott fel Art. – Én is tudom, hogy mi
megy ebben a pöcegödörben. Épp eleget láttam az itteni elit
belső ügyeiből, hogy tudjam, kéz kezet mos, és a pénz itt többet
ér a becsületnél. Zacnek igaza van. Muszáj bevállalni a
kockázatot.
 Önmaga sem hitte el, amit mondott, de most az újságíró énje
kerekedett felül romantikus természetén. Az igazságérzete
mindig is nagyobb volt, mint bármi más.
Chip csodálkozva, de büszkén nézett Artra. Nem gondolta,
hogy ilyen könnyen belemegy a dologba.
– Oké… oké – emelte fel a kezeit megadóan Monty. – De
hogy akarjátok csinálni?
– Megnézzük, milyen állásokat hirdetnek a cégeinél, aztán
ami nekünk legjobban megfelel, ahhoz hamisítunk egy
önéletrajzot meg amit kell, és bejuttatjuk.
– Honnan gondolod, hogy felveszik?
– Tudod, a HR-en általában nők dolgoznak, és valamiért
velük elég könnyen szót értek… – kacsintott rá Zac. – Szerintem
nem lesz gond…
– Ez egy kicsit hímsoviniszta volt – jegyezte meg a laptop
mögül Shy, mire mind a négy pasi odakapta a fejét. Art
ledöbbent azon, Shy mennyire önmagának látszott a pár perccel
korábbiakhoz képest. – De be kell vallanom, Mr. Monroe,
valószínűleg működik – nevetett fel, majd felállt, tűsarkújában
odatipegett a nyomtatóhoz, várta, amíg a gyors masina kiokádja
a körülbelül húsz oldalnyi anyagot, majd az asztalra tette őket. –
Mindent itt találnak, amire szükségük lehet – mondta Sheila,
majd Arthoz fordult. – Uram, szüksége van még rám? Vagy
rendbe tehetem a halom elintéznivalóját, és átnézhetem a
délutáni cikkeket?
– Köszönöm, Shy! – hajolt oda hozzá Art, és egy hatalmas
cuppanós puszit nyomott az arcára. – Nélküled sehol sem lenne
ez a cég!
 – Naaaa! – reklamált StJames. – Azért vannak még itt értékes
emberek, akik sokat dolgoznak!
– Akkor ez az értékes ember menjen, és vegye át a mai
teendőimet – szólt rá határozottan Art. Egy fagyos pillantást
kapott válaszul. – Kérlek! – mondta egy fokkal kedvesebben,
mire Monty nagy nehézkesen felállt, és elindult Shy után.
– Azért ne veszítsétek el a józan eszeteket! – nézett vissza az
ajtóból, majd halkan behúzta maga után.
 14.

Ahogy kiléptek az épületből, metsző szél csapott le rájuk, és

belekapott a hajukba, le akarta tépni a kabátjukat.
– Nem éppen nyár eleji idő – jegyezte meg Chip, és
összehúzta a dzsekije gallérját.
– Hát, jobb, mint a tegnapi – felelte Zac, majd eléjük lépett és
szembefordult velük. – Akkor? Hogyan tovább?
– Bemegyek a rendőrségre és a kórbonctanra. Ha nem
tenném, akkor Aiden egyből rájönne, hogy más utakat keresek.
– Ez igaz – bólintott Zac. – Úgy kell tennünk, mintha te
akarnád kideríteni az igazat, azzal talán elterelhetjük a
figyelmét.
– Nem hiszem, hogy tanácsos együtt mutatkoznunk –
jegyezte meg Chip. – Nekem meg pláne nem kellene… –
mondta, majd biccentett, és elindult a széles járdán.
Art bambán nézett utána. Valamiért azt hitte, Chip elkíséri
őt, de hamar rájött, mekkora botorság lett volna. Chip
visszanézett, de nem rá, hanem Zacre, és a kezével telefont
formálva intett, hogy majd beszélnek. Art érezte, hogy elszorul a
torka, de akkor az igéző tekintet az övébe fúródott, majd Chip
rákacsintott. Arthur akkorát nyelt, hogy majdnem lecsúszott a
nyelve is.
– Nem lesz semmi baja! – mondta halkan Monroe, mire Art
azonnal odakapta a fejét. – Chip jó gyerek, de azért kellőképpen
simlis is – tette hozzá Zac, és Art hiába vizslatta, nem tudott
rájönni, miért mondta ezt neki. Pusztán azért, hogy
megnyugtassa, vagy azért, mert tudja, mi van kettejük között.
Nem volt alkalma keresztkérdésekkel nyomra lelni, mert Zacary
folytatta: – Most megyek, és kitalálom, hová és milyen státuszba
nyomjuk be Chipet. Este beszélünk, hogy ki, mit intézett. Oké?
Art csak bólintott, és ismét a távolodó fiú után nézett, aki
már most hiányérzetet keltett benne.

Délután olyan fáradtan esett haza, hogy alig látott. Amikor

megállt a kapu előtt, úrrá lett rajta egy fura érzés, és nem tudta
hová tenni a dolgot. Mintha valami nagyon fontosat felejtett
volna el, de nem tudott rájönni, mi is az. Fejben gyorsan átfutotta
a teendői listáját, de nem akadt rá semmilyen hiányosságra.
Megrántotta a vállát, és besétált a házba, aztán egyenesen az
emeletre vonszolta magát, mert úgy érezte, muszáj egy órára
lefeküdnie. Amikor meglátta a kis gumicsontot, ami a hófehér
ágynemű közül kandikált ki, olyan lelkiismeret-furdalás öntötte
el, hogy lerogyott az ágy szélére. – Haribo! – nyögte
elkeseredetten, és káromkodni kezdett, miközben előhalászta a
telefonját.
– Shy! Hol a kutya? Nálad? – kérdezte minden bevezetés
nélkül, mikor a lány harmadik csörgésre vette fel.
– Nem. Mivel a házunkban tilos kisállatot tartani.
– Akkor?!
– Monty intézte, mert nem tudtuk elérni, uram.
 – Monty? De hát rá egy vajaskenyeret sem lehet rábízni.
– Ne haragudjon, főnök, de én nem tudtam mihez kezdeni
vele, Mr. StJames pedig azt mondta, sokáig bent marad.
– Oké, oké – adta meg magát Art. – Szép estét!
Máris Montague-t tárcsázta, de a fiú nem vette fel. Olyan
ideges lett, hogy szeretett volna összetörni valamit. Monty
tényleg teljesen megbízhatatlan. Lehet, hogy bezárta a kutyát az
irodába, és elment teniszezni, vagy masszázsra. Épp
feltápászkodott, hogy visszainduljon a városba előkeríteni a
kutyáját, amikor a telefonja halkan zizzent egyet, és ismeretlen
számról jelzett üzenetet.
Art azonnal kézbe vette, és összehúzott szemöldökkel
olvasta el.

„Haribo nálam van, mert a haverod lepasszolta. Chip”

Art hirtelen köpni-nyelni nem tudott. Hogy került a kutya

Chiphez, egyáltalán hogyan érte el Monty? Millió kérdés
hullámzott az agyában, miközben felhívta a számot.
– Halló! – búgta Chip, bár csak a sokadik csörgésre vette fel.
– Szia, bocs, de hogy kerül hozzád a kutya?
– Nos, a kis barátod nagyon leleményes. El akart menni egy
randira, és nem akarta magával vinni a kezelhetetlen
bolharaktáradat, ahogy ő fogalmazott, ezért kinyomozta Zac
számát, ő meg lepasszolta nekem a megtisztelő feladatot,
mondván, hogy nálam több hely van – füllentette Chip, bár az
igazság az volt, amikor Zacary felhívta és elmondta, hogy Art
kutyájának kellene bébiszitter, Chip bármit megtett volna, hogy
ő lehessen az.
– Ó, értem. Holnap leharapom a fejét – válaszolta Art, és
kicsit kellemetlenül érezte magát.
– Igazából nem értem, miért tennéd – válaszolta Chip. – Te
elérhetetlen voltál, ő nem ért a kutyákhoz, és kézenfekvőnek
találta, hogy Zacet hívja fel.
—Jó, majd még meggondolom – enyhített az ítéleten Art. –
Átmegyek érte, csak lezuhanyozom, jó? A fertőtlenítő szagát
érzem magamon, és valamiért a hideg is ráz tőle, de nagyon.
– Nyugodtan! – felelte Chip. – És ha akarod, utána lefekhetsz
egy órára aludni is.
Art hirtelen úgy érezte, mintha Chip figyelné valahonnan,
ezért gyorsan körbekémlelt, de a megérzése persze alaptalan
volt.
– Honnan tudod… ?
– Akkorákat ásítasz, hogy majdnem lenyeled a telefont. Nem
kell hozzá kristálygömb, hogy rájöjjek, hullafáradt vagy.
– Nos, kicsit megviselt ez a nap.
– Nincs kedved velem vacsorázni, és elmesélni, amit
megtudtál? – kérdezte óvatosan Chip, és bár Art nem látta,
mégis maga elé képzelte, ahogy beharapja érzéki ajkát, míg a
válaszra vár.
– Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne… A terveink miatt… –
mondta Arthur, de közben a szíve máris hevesebben dobogott,
annyira szeretett volna legalább egy kis időt a fiúval tölteni.
– Ha átjössz, vagy átviszem Haribót, az pont ugyanakkora
kockázat, mintha együtt is vacsoráznánk.
 – Igaz… – helyeselt Art.
– Persze, megértem, ha nem akarsz… – bizonytalanodott el
Chip, mire Arthur azonnal közbeszólt:
– Dehogynem! Nagyon szeretném! – mondta. Maga is
meglepődött, milyen szenvedélyesen.
– Akkor átjössz, vagy menjek én? – kérdezte Chip, de a
hangjából még mindig kiérződött egy kis neheztelés.
– Gyere! – szakadt ki Artból, mert egy pillanatig vívódott,
szerencsés dolog-e, ha megadja a címét. Senkit nem hívott még
át magához soha. – Nob Hill Road 11.
– Sejtettem, hogy arrafelé laksz. De oda nem tudok behajtani.
– Leadom a neved az őrszolgálatnak. Vagyis nem a tiédet.
Mondd, hogy a kutyakozmetikus vagy!
Chip göndören felnevetett, mert értette, hogy Art az ő
védelmében nem akarta leadni a nevét, de arra is rájött, hogy
ezzel magát is óvja, nehogy valaki kombinálni kezdjen egy
idegen pasas látogatása okán.
– Rendben! – válaszolta, amikor abbahagyta a kuncogást, Art
pedig közben picit elvörösödött, pontosan azért, mert érezte,
hogy kissé kellemetlen a szitu.
—Akkor letusolsz, és alszol előtte egy kicsit? – kérdezte még
Chip, és a hangja enyhén rekedt volt, ami nem kerülte el Art
figyelmét.
– Nem alszom. Már felébredtem. És rájöttem, hogy reggeli
óta nem ettem egy falatot sem.
– Ó, ez nagyon rosszul hangzik! – élénkült fel Chip. –
Megállok és veszek thait. Szereted?
 – Imádom! – mondta hálásan Arthur. – Kérlek, pad thait is
vegyél!
– Anélkül el sem indulnék! – kacagott Chip, majd bontotta a
vonalat.
Art érezte, hogy izgalom járja át a testét. Nem szexuális,
inkább valamiféle izgatottság, amit utoljára középiskolában
érzett, amikor a történelemtanárral rendezte a szertárat. Mr.
O’Brian volt a legszexibb tanár az egész suliban, és nyíltan
vállalta melegségét. Art csak évekkel később szembesült vele,
hogy mennyire bele volt zúgva. Egészen addig azzal áltatta
magát, hogy rajongott a nagytudású, karizmatikus férfiért. Most
sem vallotta be, amit érez, inkább ráfogta, hogy magányos és
örül a kellemes társaságnak.
Gyorsan lezuhanyozott, és kivételesen megborotválkozott,
maga sem tudta, hogy miért. Mikor a hab maradékát törölte le az
arcáról, hirtelen megállt, és csak nézte magát a tükörben.
– Ne csinálj bohócot magadból! – mondta halkan, aztán
leöblítette a kezeit, és szándékosan nem fújt magára a kedvenc
parfümjéből.

Chip, Haribóval a hóna alatt érkezett, másik kezében egy

papírszatyrot tartva, amin olvashatatlan írásjegyek voltak. Art
gyomra korogni kezdett, ahogy meglátta.
– Sziasztok! – nyúlt a kutyáért mosolyogva, mire a tacsi
örömteli nyüszögésbe kezdett, na és persze olyan
farkcsóválásba, amitől az egész teste mozgott. Art alig tudta
megtartani a nagy örömködés közepette, míg a kutya
összenyalta az arcát.
– Ne olyan hevesen! – nevetett fel Arthur, és beljebb lépett,
utat engedve Chipnek.
– Én megértem… – mondta halkan a srác, és elsétált a
nappali felé, útközben bújva ki a bakancsából.
Art ismét nem tudta, hogyan értette a célzást, de remélte,
hogy pontosan úgy, ahogy szerette volna. Letette Haribót, aki
azonnal elrohant a konyha irányába, és megnézte, várja-e valami
finomság a táljában. Mivel üres volt, azonnal vissza is fordult, és
hatalmas szemekkel nézett fel Artra, miközben nagyokat
vakkantott.
– Oké, kislány, máris! – felelte neki Arthur, és a
konyhaszekrényből kivett egy konzervet.
Chip kedvtelve nézte, és magában megállapította, hogy Art
máris gondos és szerető gazdi, pedig csak egy napja van kutyája.
Jó, bent felejtette az irodában, de ez bárkivel előfordul. Mások a
gyerekeiket hagyják az óvodában, nem igaz? Nézte, ahogy egy
villával szépen feldarabolja a húst, és azon vette észre magát,
hogy a tenyere megizzad, ahogy a hosszú, egyenes ujjakat nézi,
amik rettenetesen izgatóak voltak, bármit is csinált velük Arthur.
A karján kidagadtak az erek, a bicepszén picit megfeszült a
hófehér póló, és a V-alakú kivágásban kilátszott a kulcscsontja
melletti, szépen kidolgozott izom. Chip érezte, hogy félkemény
lesz a farka, és muszáj volt elszakadnia a látványtól, ha nem
akart feltűnő merevedést produkálni. Megfordult hát, és a
nappaliban álló étkezőasztalhoz sétált, hogy kipakolja a vacsorát.
Ő is éhes volt, mert délután nagyon belemerült a kutatásba, és a
céges papírok hamisításába, úgyhogy nem volt ideje enni.
– Hogy van a kutya, akit kihoztunk a telepről? – kérdezte
hirtelen Art, mire Chip keze megállt a levegőben, és oldalról
nézett a fiúra.
– Remekül. Nagyon jó étvágya van, és ma reggel már
magától jött ki a kennelből. Tudod, az olyan kutyák, akik
hónapokat, éveket töltenek rácsok mögött, nagyon félnek a
külvilágtól.
– Akárcsak az emberek… – válaszolta magától értetődően
Art.
– Ezt hogy érted? – kérdezte Chip, és leült a székre, egyik
lábát térdből felhúzva maga elé.
– Ha valaki sokáig van börtönben, utána fél a szabad
világtól. Gyakran azért követ el valamit, hogy visszakerülhessen
a rácsok mögé. Az ottani szabályok sokkal egyszerűbben
követhetőek, ráadásul mindenről gondoskodnak körülötted.
Még ha nem is élhetsz szabadon, akkor is kényelmesebb, mint
megküzdeni a felelősséggel.
– Ésszerűen hangzik – bólintott Chip –, de mi van a szexszel?
– Art lefagyott egy pillanatra, és törte a fejét, hogy mit
válaszoljon, de a fiú folytatta: – Mondjuk, én sem akarnék
annyira kijönni, ha találnék egy ilyen pasit, mint te. Sőt! Örülnék,
ha csak a benti seggfejeket kellene lekoptatnom rólad, és nem
azon agyalni egész nap, hogy ki kezdett ki veled, akit nem is
ismerek.
– Miért? Most ezen törted a fejed? – csúszott ki Art száján a
kérdés, mert azonnal magára vette a hipotetikus elgondolást.
 – Ami azt illeti, párszor megfordult a fejemben… – vallotta
be Chip, és nyíltan rámosolygott, amitől Artnak kicsit
megemelkedett a pulzusa. Nem tudott mit válaszolni, úgyhogy
lesütötte a szemét, és ő is csatlakozott Chiphez. Amikor maga alá
húzta a széket és elhelyezkedett, kíváncsian nyitogatta a
dobozokat. A fűszeres illatok bekúsztak az orrába, és az
ínycsiklandó látványtól nyelnie kellett.
Chip elbűvölten figyelte, és már nem is volt éhes. Vagyis
egészen más dolgokat kívánt meg, mint pár perccel korábban, de
visszafogta magát, és igyekezett jól nevelten viselkedni. Pedig
mennyivel szívesebben fektette volna Artot az asztalra, és
csókolta volna végig a testét…
– Te melyiket szeretnéd? – kérdezte ártatlanul Arthur, de
mivel nem jött válasz, végül felnézett. A kiéhezett pillantás, ami
fogadta, torkára forrasztotta a szavakat, és azon kapta magát,
hogy rajta is úrrá lesz a feszültség, ami szinte áradt a másikból.
– Nekem mindegy – felelte Chip, és erőszakkal szakította el a
pillantását. Egyelőre megelégedett azzal, hogy Arton is látta a
reakciót. – Mindenből hoztam, ami guszta volt, mert még nem
tudom, mit szeretsz…
Az a picike utalás, a „még” szó használata ismét meleg
fuvallatként érte Artot, és bár csekélységnek látszott, mégis sokat
jelentett.
– Nos, nekem jó lesz ez – emelt magához egy doboznyi
illatos fafulgombás csirkét, ami pirított tészta ágyon volt
felhalmozva.
– Jó választás! – bólintott Chip, és ő is felemelt egyet.
 Csendben falatoztak, a gondolataikba mélyedve, és csak
néha néztek egymásra. Kissé zavartnak tűntek, bár egyikük sem
tudta megmagyarázni, hogy miért.
– Mit intéztél? – kérdezte Chip, amikor rájött, jövetelének
eredetileg nem az volt a célja, hogy lefektesse Artot. Vagyis nem
csak az…
– A rendőrség hivatalból nyomozást indított, de nem
látszanak túl lelkesnek. Amikor megkérdeztem, van-e
gyanúsított, úgy néztek rám, mintha egy bogár lennék, és
visszakérdeztek, hogy miért lenne?! Érdeklődtem, hogy
felmerült-e bármilyen körülmény, ami arra enged következtetni,
hogy a baleset nem ott történt, vagy, hogy emberi felelőtlenség
okozta, de azt válaszolták, hogy a boncjelentés megérkeztéig
nem tudnak nyilatkozni az ügyről. Márpedig, a helyszínelésnél
csak találtak valamit…
– De lehet, hogy nem egyértelműek a nyomok. Ne feledd,
hogy ezek profik!
– Aztán átmentem a kórbonctanra. A haverom épp ügyeletes
volt, bár nem ő csinálta. Megkértem, hogy nézze meg a jelentést,
és a saját véleményét is mondja el…
– És? – kérdezte Chip, a pálcikákat a levegőben tartva.
– Azt mondta, legalább hat kutya volt, közülük kettőnek
hiányos a fogazata. A tépések erejéből arra következtet, hogy
harci kutyák voltak, nem pedig kóbor ebek. A harapások szöge
is arra enged következtetni, hogy ezek az állatok tapasztalt
harcosok, és talán arra is, hogy nem először csináltak ilyesmit. –
Art leengedte a dobozt, és megvárta, amíg Chip ránéz. –
Ráadásul miután végeztek vele, jól belakmároztak belőle… –
mondta, és eltorzult az arca. – Megették, érted?
Chip gyorsabb volt, mint ahogy a másik férfi
összegörnyedhetett volna. Mielőtt Arton eluralkodott az undor
és a fájdalom, Chip már előtte térdelt, és magához ölelte.
– Nagyon sajnálom! – suttogta a hajába, és simogatni kezdte
a hátát. – Az már nem fájt neki. Art, a barátod abból már semmit
sem érzett…
– Igen, tudom – válaszolta nehezen lélegezve Arthur –, de
elképzelni sem tudom, mennyit szenvedhetett, amíg meghalt.
– Nem sokat… – mondta Chip, mire Art felkapta a fejét, és
összehúzott szemöldökkel nézett rá. – Tudod, láttam már elég
kutyaviadalt, és át is éltem, milyen, ha rád támad egy ilyen
fenevad. Hidd el, nagyon jól tudják, mit csinálnak. Ha sokan
voltak, pillanatok alatt a földre vitték, és nekiestek a nyakának.
Akkor pedig percek alatt vége volt.
Art érezte, hogy egy kicsit megkönnyebbül. Nem tudta,
miért, de úgy képzelte, Fippónak válogatott kínzásokat kellett
elszenvednie, mielőtt meghalt.
– Gondolod? – kérdezte bizonytalanul.
– Igen, biztos vagyok benne! – felelte Chip, aztán újra
magához ölelte a férfit. – Ettől ugyanolyan borzasztó és
felfoghatatlan, de legalább azt tudjuk, hogy nem szenvedett
sokáig.
– Még most sem értem, miért ment oda, mikor
megmondtam, hogy ne tegye! Lehet, hogy csak belebeszéljük a
hülyeségeinket, és tényleg csak egy utcai kutyatámadás volt –
próbált más magyarázatot találni Art.
 – Hány ilyen volt az elmúlt években? – engedte el lassan
Chip. – Mert én csak olyanról tudok, amikor otthon, a saját
láncra vert kutyái támadtak meg valakit, aki verte is őket. Olyat
nem hallottam, hogy utcán, idegen emberre támadtak volna
kóbor kutyák.
Art lassan bólintott, ahogy átfésülte az emlékeit. Ő is csak
olyat tudott felidézni, amikor saját gazdájukra, vagy annak
családtagjára támadtak a kutyák.
– Akkor miért hitték, hogy nem fog kiderülni?
– Mert elég ügyesek ahhoz, hogy eltüntessék az árulkodó
nyomokat. Az nem érdekli őket, hogy mi tudjuk, hisz az üzenet
nekünk szól… Csak az volt a lényeg, hogy a zsaruk ne találjanak
terhelő bizonyítékot.
– Igaz – helyeselt Art. – És ez így még rettenetesebb. Azon
gondolkodtatok már, milyen veszélynek teszitek ki magatokat?
Elsősorban te? – nézett most lángoló tekintettel Chipre Art.
– Tudom, hogy nem veszélytelen – felelte a férfi –, de ne
aggódj. Tudok vigyázni magamra!
– Fippo is pont ezt hitte – mondta Arthur, és beledobta a
pálcikákat a dobozba. – Ne haragudj, de elment az étvágyam.
– Semmi baj, beteszem a hűtőbe – válaszolta Chip, és felállt,
hogy elpakoljon az asztalról.
– És te mit találtál?
– Nos, a FutureTech-nél van felvétel több beosztásba is. Már
csak azt kell kitalálni, melyik lenne a leghasznosabb számunkra.
– Mik a lehetőségek? – kérdezte Art, miközben odatette a
teavizet.
 – Keresnek informatikust és adatkezelőt is, de bennem
felmerült, hogy a SAD-hez kellene beépülnöm, hátha rajtuk
keresztül hamarabb jutok eredményre. Aiden cégének
adatbázisában hiába találom meg a bizonyítékot arra, hogy
kettős könyvelést vezetnek, azzal nem tudjuk rábizonyítani a
gyilkosságot, sem leleplezni a bűnszövetkezetet. Ahhoz az
alapítvány ügyeibe kellene belenéznem.
– Ez logikusan hangzik.
– Oda viszont csak úgy kerülhetek be, mint asszisztens.
– Az mit takar? Kinek az asszisztense?
– Az alapítvány székházába keresnek titkárnőt… – nevetett
fel Chip.
– Nos, nem hiszem, hogy megfelelsz a kritériumoknak.
Akkor sem, ha leborotválod a lábadat és feldobsz egy kis
sminket.
– Ez igaz, de a fővédnök egy nő. Negyvenhárom éves, szingli
és állítólag kibírhatatlan. Nála még lehet esélyem, ha rájön, hogy
velem jobban jár.
– Úgy érted, ha egy szexi pasit vesz fel?
– Valami olyasmi – mosolygott rendületlenül Chip.
– Aki esetleg másfajta igényeit is kielégíti? – kérdezte Art,
mert nem tudta magában tartani a kikívánkozó gondolatot.
– Nos, még akkor sem tudnám, ha akarnám, mivel nem
biszexuális vagyok, hanem meleg… – nézett most a szemébe
Chip. – De azt hiszem, ettől még tudok bánni a nőkkel.
– Az nem kérdés. A kis gyakornokunk ma majdnem elesett a
saját lábában, amikor meglátott. Nem hiszem, hogy lenne olyan
nő, akinek ne tetszenél…
 – Ez hízelgő – válaszolta Chip, és közelebb hajolt. – És
neked? Neked is tetszem?
A kérdés kissé provokatív volt, pláne annak tükrében, hogy
Art már lefeküdt vele, de hallani akarta a választ.
– Nem, nekem egyáltalán nem… – hazudta szemrebbenés
nélkül Art. – Csak azért töltöttem nálad az éjszakát, mert
unatkoztam.
Chip az arcát fürkészte, de nem látott rajta semmit. Máskor
simán olvasott az emberekről, de most úgy tűnt, Art más szinten
űzi ezt a sportot.
Arthur állta a pillantását, és minden erejével azon volt, hogy
eltitkolja elégedettségét. Chip vonásai eltorzultak, és kicsit
hátrahúzta a fejét. Nagyon csalódottnak látszott, és a szemeiben
fájdalom csillant.
– Csak vicceltem! – mosolyodott el Art. – Nagyon vonzó
vagy. Már az első pillanatban levettél a lábamról – adta meg
magát. Hirtelen odahajolt, és egy csókot nyomott a sértődötten
összeszorított ajkakra, aztán vissza akart egyenesedni, de két
hosszú kar ölelte át hirtelen, aztán már csak azt érezte, hogy
satuba fogják.
– Ez csúnya volt! – mondta egészen közelről Chip. – És nem
úszod meg büntetlenül!
Art replikázni akart, de esélye sem volt, mert a puha száj már
az övére tapadt, az izmos karok szorosan tartották, és Chip
közelebb lépett, nekiszorítva a hűtőszekrénynek.
Chip érezte, hogy Art egy nagyot szusszan az orrán át, és a
kezei felemelkednek, hogy a hajába túrjanak. Beleegyezésként
értékelte a dolgot, és boldogság járta át. Eddig rettegett, hogy ha
ismét alkalmuk lesz közeledni egymáshoz, Art vissza fogja
utasítani, mert fél viszonyba kezdeni valakivel, vagy egyszerűen
a haláleset miatt. Nem tudta, Fippo mennyire állt közel a
férfihoz, de maga a rettenet is elég lett volna indoknak. Most
azonban úgy érezte, Art kifejezetten örül, hogy egy kis időre
kiszakadhat a realitásokból, és levezetheti a felgyülemlett
feszültséget. Ezért aztán egy nagy légvétel után nyelvével
bekéredzkedett a forró ajkak közé, és ujjaival felfedezőútra
indult a feszes testen.
Art érezte, hogy a vére száguldani kezd, és a bőre lángba
borul az érintés nyomán, ahol Chip gyengéden végigcirógatja. A
pólója egyre feljebb csúszott, ahogy a kíváncsi ujjak közeledtek a
mellkasa felé, de hagytak időt arra, hogy a köldöke körül
kalandozzanak, majd átrajzolják izmai vonalát, mint egy
térképen az utakat, mielőtt óvatosan simogatni kezdték a
bimbóit, aztán végül Chip finoman megcsípte őket. Art száján
egy nyögés szökött ki, és már rég odavolt a páncél, amit eddig
magán viselt. Úgy simult a másikhoz, mint egy macska, aki több
és több simogatásra vágyik, miközben enyhén reszketett.
– Kívánlak! – súgta Chip szájába, amikor résnyire elváltak az
ajkaik, hogy fordítsanak a csókon.
– Érzem! – válaszolta a fiú, izmos combját Art lábai közé
nyomva. Arthur azonnal hozzádörzsölte magát, és feszülő
szerszámának nagyon jólesett az enyhülés. Vágyott Chipre.
Jobban, mint amennyire beismerte magának. És most nem úgy,
ahogy máskor, másokra, akik csak arra kellettek, hogy ne mindig
egyedül érjen a csúcsra, hanem a lelke vágyott arra, hogy
összeforrjanak. Nem tudta megmagyarázni, de úgy érezte, az
összetartozás illúziójára van szüksége, még ha csak rövid időre
is.
Ismét beletúrt a selymes tincsekbe, de ezúttal meg is
markolta őket, aztán elhúzta Chip fejét, hogy hozzáférjen a
nyakához, majd végigcsókolta, a fogaival karcolta, végül itt-ott
bele is harapott egy kicsit. A magasabb fiú elégedetten
nyögdécselt, de azért nem adta könnyen magát. Artnak
keményen kellett húznia a haját, hogy ne tudja visszaengedni a
fejét.
Chip sem tétlenkedett. Ujjai között morzsolta a kőkemény
bimbókat, és combjával ingerelte Art feszülő farkát. Amikor a
másiknak néha elakadt a lélegzete, és a teste megremegett, Chip
megismételte az aktuális mozdulatot, csak egy picit
erőteljesebben. Art már lihegett, és bár igyekezett tartani magát,
érezte, hogy az izmai nem engedelmeskednek. Már szinte Chip
combján ült, és a mellkasának dőlt, bár ezzel korlátozta a
mozgásban, pedig nagyon élvezte az izgató érintéseket.
Chip felnyúlt, lefejtette Art ujjait a hajáról, aztán a hűtőre
szorította a kezét, fel a feje fölé, és mellé húzta a másikat is.
Arthur vergődni kezdett, mert nem akart ennyire kiszolgáltatott
helyzetbe kerülni, de amikor Chip egy kézzel fogta össze a
csuklóit, a másikkal pedig lenyúlt, és marokra fogta a farkát,
azonnal megadta magát, és hangosan nyöszörgött az
elragadtatástól. Chip nem sokat teketóriázott, második
mozdulatával benyúlt a puha melegítőnadrág, sőt, a bokszere alá
is, és tenyerébe vette a nedvesen meredező péniszt.
 – Ó, igen! – suttogta Art, és a szemei lecsukódtak, amit Chip
sajnált egy kicsit, de a remegve szétterülő, seprős pillák látványa
kárpótolta a kék íriszekben kitáguló pupillák helyett.
– Megduglak! – közölte Chip, mire Art szemei kipattantak, és
az arcára kiült a mindent elsöprő kéjvágy.
– Csináld!
Miután megkapta a beleegyezést, Chip nem húzta az időt.
Érezte, hogy most mindketten gyors enyhülésre vágynak,
kényeztető szeretkezés helyett. Kihúzta a kezét Art nadrágjából,
gyorsan lerángatta róla, majd amikor a térdei alá sikerült
letornáznia, végignézett a gyönyörű testen. A fehér póló még
mindig fel volt csúszva, így látszott az alsó négy kocka, és a
szépen nyírt szőrcsík, ami elvezetett a kis szigetig. Az volt a
kedvence. A gondosan fazonírozott, puha szőrcsomó, ami
körülölelte a formás pénisz tövét. Art ismét izgett-mozgott, de
Chip most a saját vágyának tett eleget, és elraktározta a képet
arra az időre, amikor a férfi már nem lesz vele.
– Álomszép vagy! – sóhajtotta, és lehajolt, hogy puha
puszikkal lepje el a hasát, miközben lenyúlt, és lassan verni
kezdte Art farkát.
– Vetkőzz le, kérlek! Látni akarlak! – könyörgött Arthur, és
kérésének nem lehetett ellenállni.
– A kezed ott marad! – szólt rá Chip, de elengedte, és
gyorsan letépte a saját ruháit.
Art úgy érezte, felgyullad a pillantástól, ahogyan Chip
legeltette rajta a szemét. Kicsit ki is nyújtózkodott, a kezeit a feje
fölött tartva, és fenekét a hideg fémnek támasztotta. Chip nem
győzött gyönyörködni benne, miközben fél lábon ugrálva
dobálta le a zoknijait. Aztán végre meztelen volt, és meredező
hímtagja egyértelműen megmutatta, mennyire kívánja Artot.
Visszalépett a fiúhoz, ismét megmarkolta a csuklóit, aztán
odahajolt, de pár milliméterre a szájától megállt, és nem csókolta
meg. Megvárta, amíg Arthur hajtja előre a fejét, hogy elérje a
száját, és éles fogaival belekapaszkodik, mert annyira ellepi már
a vágy.
– Te kis harapós! Remélem, tudsz vigyázni a fogaddal! –
mondta Chip, és a szabad kezét Art vállára téve lenyomta a férfit
a földre. Mikor a térdei halkan koppantak a kövön, elégedetten
felsóhajtott, aztán megfogta az állát, és hüvelykujjával
végigsimított az alsó ajkán, majd lehúzta egy kicsit.
Art már nem volt ura önmagának. Bármit megtett volna,
amit Chip kér. Most is úgy érezte, egy régi álma válik valóra,
amikor a méretes szerszám lassan az ajkai közé hatolt, a fejét
nekiszegezve a fridzsider ajtajának. Chip lassan mozogni
kezdett, Art pedig semmi mást nem csinált, csak ellazította az
ajkait, és hagyta, hogy a fiú megdugja a száját. Mindig úgy
gondolta, az ilyenfajta kiszolgáltatottság nem normális dolog, és
még a pornóban is eltekerte ezeket a részeket, most azonban a
golyói zsibongani kezdtek, a farka szinte folyamatosan
szivárgott és a kőre csöpögött, miközben egyre mélyebbre
engedte Chip farkát, egészen addig, míg már a torkát ostromolta.
Chip eszét vesztette a látványtól. A meseszép férfi a földön
térdelt, a kezei a feje fölött, amitől megfeszültek a bicepszei, a
csuklói kipirosodva a szoros fogástól, és a farka kőkeményen
ágaskodott izmos combjai között. De a hab a tortán az arca volt.
A szemei nyitva, és éhes tekintettel nézte Chipet. Hol a testét, hol
elnyíló ajkait, hol pedig a farkát, amikor kicsit hátrahúzta, hogy
Art levegőhöz jusson. Olyankor már hajolt is utána, hogy minél
előbb visszakapja, és ez a mozdulat teljesen kikészítette Chipet.
Csak pár percig engedte, hogy keményen szopjon, aztán
felrántotta a földről, majd egyből meg is fordította, és nekilökte a
hűtőnek.
– Gumi? – kérdezte reszelős hangon, mire Art kifordult,
hogy a szája után kapjon. Chip megadta, amire vágyott, és
szenvedélyesen csókolta kifulladásig, aztán várta a választ.
– A tárcámban – nyögte Arthur. Fejével az ezüsttálcára
bökött, ami a konyhapult sarkán feküdt, rajta
mandzsettagombok, egy óra és egy fekete bőrpénztárca.
Chip nem engedte el Art kezét, mert így is elért odáig,
úgyhogy hosszú ujjaival zsonglőrködött, míg ki tudta halászni
belőle a kis, aranyszínű csomagot, aztán a fogaival szakította fel,
és néhány másodperccel később már fel is görgette a farkára.
– Kicsit szűk! – közölte elégedetlenül, mert tényleg túl szoros
volt hatalmas szerszámára.
– Bocs! Amikor vettem, még nem ismertelek – kuncogott Art,
és kidugta a fenekét, hogy felkínálja magát. Chip csillagokat
látott, annyira kínozta már a vágy, aminek nem tett jót az
előjáték. De most, ahogy nézte a tekergőzve riszáló Artot, aki
csak arra várt, hogy magába fogadja, szinte fájdalmasan lüktetett
már. Gyorsan letérdelt, és se szó, se beszéd, széthúzta a fenekét,
majd a nyelvével kezdte simogatni.
Arthur felsikkantott, és igyekezett kifordulni, hogy lássa, mit
művel Chip, de a nagy kezek sziklaszilárdan tartották, így csak
Chip haját látta, meg a vállait. Eszébe jutott, hogy az
előszobatükör pont arra néz, úgyhogy ellenkező irányba fordult,
de amikor meglátta a képüket a foncsorozott üvegben,
megroggyantak a térdei. Soha nem csinált még ilyet, és azt sem
engedte, hogy más tegye vele, ezért lesokkolta a látvány. Chip
belefúrta az arcát, két kezével feszítve szét a fenekét, és
elégedetten morgott, miközben egyre keményebben simogatta
nedves, forró nyelvével. Art csak artikulálatlan hangokat tudott
kipréselni magából, és automatikusan lábujjhegyre állt, hogy
jobban tudjon pucsítani.
– Ez az! Isteni vagy! – dicsérte Chip, és cirógatni, masszírozni
kezdte az ánuszát, amitől Art kezdte elveszteni az eszét.
Rámozdult, magában akarta érezni az ujját, de Chip nem
engedte, hogy rátolja magát. Csak a záróizmot ingerelte, egyre
erőteljesebben, és próbált ellenállni a kísértésnek.
– Chip! Kérlek! – nyöszörögte Art, és ismét tekeregni kezdett.
A vádlijain feszültek az izmok, annyira próbálkozott, amin
Chip önkéntelenül elmosolyodott. Iszonyatosan kívánatos és
őrülten szexi volt. Lassan bedugta az egyik nyáltól síkos ujját, és
örömmel tapasztalta, hogy ezúttal sokkal kisebb az ellenállás.
Rákapott a kicsike! – állapította meg magában, úgyhogy gyorsan
még egyet bevetett, és csak akkor állt meg, amikor már tövig Art
testébe hatolt velük.
– Így? – kérdezte, mire Art csak nyöszörgött válaszul, és
óvatosan körözni kezdett a csípőjével. A látvány
eszméletvesztéssel fenyegetett. Chip a nyelvével cirógatta a
kemény félgömböket, egyik kezével még mindig igyekezett
szétfeszíteni, de a másikkal egyre gyorsabban és erőteljesebben
ujjazta, míg Art minden apró mozdulatra reagált, és úgy nyomta
rá magát, mintha már ettől képes lenne elélvezni.
Chip gondolt egyet, átnyúlt a lábai között, és megmarkolta
kőkemény péniszét, ami összekente már az ónix felületet, és
forró volt, mint a tűz. Art csípője azonnal előrelendült, hogy
beledöfjön a tenyerébe, amin Chip elmosolyodott, és fejni kezdte,
olyan ütemben, ahogy az ujjait mozgatta benne.
– Ilyen nincs! – sóhajtotta két zihálás között Art, majd a teste
megrándult, és hófehér magja beterítette a hűtőszekrény ajtaját.
Az egész teste reszketett, amikor Chip felegyenesedett, és a
hátára simult, hogy a nyakszirtjét csókolja, majd óvatosan
kihúzza az ujjait.
– Kissé gyors volt – jegyezte meg halkan, enyhe
szemrehányással a hangjában.
– A második legalább tovább tart – válaszolta Art, és
hátranyomta a fenekét.
– Ez nem jó ötlet. Ha nem vagy felizgulva, akkor fájni fog, és
azt nem akarom! – húzódott el előle Chip, mire Art hátranyúlt,
elkapta a csuklóját, és előrehúzta a nagy kezet, hogy még mindig
kőkeményen ágaskodó farkára vonja. Oldalra, a tükörbe nézett,
látta a meglepetést Chip arcán, aztán a szétterülő elégedett
vigyort is.
– Így már lehet? – kérdezte Art, mire Chip is a tükörbe
nézett, és ott kapcsolódott össze a pillantásuk. Csak egy bólintást
kapott válaszul, aztán nézte, ahogy Chip a tenyerébe köp, hogy
síkosabbá tegye a farkát, majd kicsit berogyassza a lábait, hogy
jobban hozzáférjen Arthoz, aki azonnal lábujjhegyre emelkedett,
és kitolta a fenekét.
 Érezte, ahogy a nagy szerszám utat tör magának, és egypár
pillanatra eluralkodott rajta a fájdalom, de ahogy teljesen
behatolt és megállt, Art érezte, hogy az izmai pulzálni, míg a
farka ismét csöpögni kezd.
– Először csak lassan, oké? – kérdezte Chip, mintha sejtené,
hogy Art máris vad lökésre vágyik.
– Oké – válaszolta durcás hangon Art, és csak nézte magukat
a tükörben, ezzel elütve az időt addig, amíg végre megkapja,
amit akar.
Chip feje lehajtva, ahogy nézte a pontot, ahol a testük
összekapcsolódott, a vállán, a karján vibráló izmok tömkelegé, a
lábai is feszültek, és a feneke oldalán ott volt a horpadás, amitől
Artnak azonnal egekbe szökött a vágya. Eddig bírta, és most úgy
tolta rá magát a nagy farokra, hogy közben kiszakadt belőle a
lélegzet, aztán nyögött és hörgött, ahogy Chip végre elengedte
magát, és kefélni kezdte.
A látvány lenyűgöző volt, de az érzés még inkább. Artban
már nem volt félelem, sőt, inkább csillapíthatatlan vágy az iránt,
hogy Chip kitöltse és leigázza a testét. A múltkori alkalom elég
volt hozzá, hogy megtapasztalja a gyönyört, ami elemészd a
testét. Vágyott rá, hogy újraélje, és bár nemrég élvezett el, most
egészen mást akart.
Chip képtelen volt elhinni, hogy Art azonnal akarta a
folytatást, és félt, hogy ezúttal ő megy el túl hamar, ezért
kihúzódott belőle, a makkja alatt keményen elszorította a
vérkeringést, és addig az ujjaival kényeztette a türelmeden fiút.
Ráhajolt a vállára és beleharapott, aztán a nyakát vette kezelésbe,
és újra beléhatolt.
 – Ne ficánkolj! – morogta, aztán teljes testével nekinyomta
Artot a hűtő hideg ajtajának, amitől a fiú felnyikkant, és egy
pillanatfa lemerevedett. Épp elég időre ahhoz, hogy Chip ismét
tövig merüljön benne, de még akkor is nyomult tovább, szó
szerint felnyársalva Artot.
Arthur feje hátrabiccent, mert már nem tudta megtartani,
Chip pedig átfogta a karcsú nyakat, és megtartotta, aztán
finoman megszorította. Érezte, hogy Art azonnal lüktetni kezd
körülötte, szinte elviselhetetlenül szűken és lávaforrón. –
Annyira jó benned lenni…
– Annyira jó, ha bennem vagy! – válaszolta elhaló hangon
Art, és teljesen átadta magát.
Chip mozogni kezdett, egyre durvább tempóban,
kérlelhetetlenül, elvesztve a kontrollt a saját teste felett. – Így!
Dugjál! – adta parancsba Art, mire Chip a nyakhajlatába fúrta az
arcát, és a bőréből lélegzett, míg keményen döfött, és szüntelenül
hajtotta az orgazmus felé.
Lenyúlt, ismét marokra fogta Art péniszét, elkente rajta a
korábbi spermát és a frissen szivárgó előnedvet, aztán verni
kezdte, de most lassú mozdulatokkal, minden második
behatolás ütemére. Art nyöszörgött, odakapott, hogy siettesse
egy kicsit, de Chip ellökte a kezét, és keményebben mozgott
benne, mire Artnak muszáj volt megtámaszkodnia a hűtőn.
Chip lenyúlt a szabad kezével, felemelte Art egyik lábát,
hogy kicsit más szögben hatolhasson belé, és amikor sikerült
eltalálnia a prosztatáját, kiérdemelt egy torokhangú
káromkodást, és egy olyan összehúzódást, amitől úgy érezte,
leszakadt a farka. Nem adta fel, tovább ostromolta a titkos
pontot, míg a kezén érezte a lecsorgó nedvet, amitől ő is
majdnem idő előtt eldurrant. Már csillagokat látott, de igyekezett
kordában tartani a közelgő orgazmust.
Csak akkor engedte el magát, amikor Art egész teste remegni
kezdett, a légzése kihagyott, és végül hatalmas nyögéssel
élvezett a markába. Chip is követte, alig egy pillanattal
lemaradva, úgyhogy szinte egyszerre mentek el, és nagyon
sokáig ringatta őket a gyönyör.
Amikor végül elernyedt a testük, és nagyon lassan, óvatosan
szétváltak, Art megfordult, és Chip nyaka köré fonta a karjait.
– Itt maradsz éjszakára?
A fiú szemei hatalmasra tágultak, és a meglepetéstől csak
tátogott, mint egy partra vetett hal.
– Én nem tudom… Úgy értem…
– Csak egy kérdés volt. Semmi baj. Nem muszáj… – hullottak
le Art karjai, de Chip gyorsan összeszedte magát, és utánakapott.
– Persze, hogy itt! Csak annyira megleptél, hogy nem tudok
értelmesen válaszolni – nyögte ki nagy nehezen. – Nem lesz baj?
Nem akarom, hogy kellemetlenséged származzon belőle…
Art vonásai ellágyultak, és lenyúlva megfogta Chip kezét,
aztán húzni kezdte a lépcső felé.
– Aranyos vagy, de nem lesz baj. Csak nem szeretném ma
egyedül tölteni az éjszakát.
Chip nem merte elbízni magát. Bár a fiú azt mondta, eddig
nem aludt senkivel, vele pedig már a második éjjel osztja meg az
ágyát, mégsem akart elhamarkodott következtetést levonni.
Csak sóhajtott egy nagyot – maga sem tudta, hogy a
megkönnyebbüléstől, vagy az elnyomott kétségektől –, aztán
halkan szólalt meg:
– Azt hiszem, le kellene mosni a hűtőt, mielőtt rászárad.
Artból kitört a nevetés, de megfordult, gyorsan elővette a
papírtörlőt és a fertőtlenítő sprayt, aztán pillanatok alatt
eltakarította a nyomokat, miközben Chip magát tette rendbe.
– Most már mehetünk, vagy van még valami, amit el kell
intézni? – kérdezte csillogó szemekkel, huncutul, mintha
természetes lenne számára egy ilyen baleset, és semmi
kivetnivalót nem találna abban, hogy a konyhában, állva, a
hűtőnek támasztva kefélték szét a formás kis seggét.
Ezek a kettősségek voltak azok, amiktől Chip úgy érezte,
nagyon hamar képes lenne beleszeretni.
 15.

– Nos, Mr. Aubrey, árulja el nekem, miért lenne ön a

legalkalmasabb? – kérdezte a festettszőke, tupírozott hajú nő,
miközben a gyűrűit igazgatta csontos kezén.
– Azért, mert mindenhez értek, amire önnek szüksége van.
És nem csak vakon gépelek, hanem összerakom a számítógépet
vagy a nyomtatót, értek a programozáshoz, és remekül
boldogulok a photoshoppal is.
– Igazi főnyeremény! – csillant fel a nő szeme. Chip alig tudta
megállni, hogy önelégült mosoly kússzon az arcára. – De akkor
mit keres itt? – komolyodott el a nő, és előrehajolt, hogy
közelebbről nézzen a fiú szemébe.
Chip érezte, hogy megfagy a levegő. Erre nem számított. El
akarta kápráztatni, és figyelmen kívül hagyta, hogy ez csak egy
alapítvány asszisztensi állása, nem pedig egy versenyszférában
munkálkodó cég ígéretes pozíciója. Egy pillanatra lesütötte a
szemét, mire a nő felsóhajtott, mintha rajtakapta volna.
– Tudja, Catherine… – kezdett bele Chip halk hangon, és ő is
közelebb hajolt. – Az az igazság, hogy az előző munkahelyemen
volt egy kis afférom, és ajánlólevél nélkül jöttem el…
A nő felhúzta a szemöldökét, és kíváncsiság csillant a
szemeiben.
– Miféle affér? – kérdezte bizalmaskodóan.
– Elég kellemetlen erről beszélnem… – válaszolta Chip, és
nem bánta, hogy az előző baklövése miatt kipirult az arca. – A
nagyfőnök ránk nyitott, miközben az osztályvezetővel szexeltem
a nyomtatóhelyiségben.
Chip ismét lesütötte a szemét, mintha zavarban lenne, de
igazából azért, mert eszébe jutott az ominózus alkalom, amikor
Jeff, gatyájával a bokáján hajolt a nyomtatóra, ő pedig hátulról
kefélte keményen, az igazgató pedig földbe gyökerezett lábakkal
állt az ajtóban, és nem tudta mitévő legyen.
– Oh… Nos, ez tényleg elég nagy hiba volt, Charles… –
dorgálta meg a nő, de közben hátradőlt, és látszott, hogy nem
hagyta érintetlenül a dolog. A szemei végigsvenkeltek a csinos
fiún, és egy pillanatra megpihentek az ágyékán, ami ígéretes
domborulatokkal kecsegtette. – Legközelebb zárja be az ajtót! –
kacsintott Chipre.
– Igenis, asszonyom – vigyorodott el a fiú, és érezte, hogy
kivédte a csapást. Catherine szélesen elmosolyodott, kivillantva
hibátlan fogsorát, és oldalt, a füle mögé simította a haját. Chip
tudta, hogy nyert ügye van, bár csak addig, amíg a nő nem fog
egyértelműen kikezdeni vele. Remélte, hogy elég ideje lesz…

Art ideges volt. Tudta, hogy Chip épp most van az állásinterjún,
és képtelen volt eldönteni, hogy miért drukkol jobban. Azért,
hogy felvegyék és esélyük legyen feltörni a SAD adatait, vagy
azért, hogy ne járjon sikerrel, mert akkor legalább nem lesz
akkora veszélyben.
 Megcsörrent a telefonja, ezért előrelökte magát a
borszékével, és utánakapott.
– Na? Sikerült? – kérdezte, de Chip helyett Sheila hangja
szólalt meg, kissé zavarodottan.
– Persze, uram. Nem volt túl nagy feladat lekérni a tegnapi
nézettségi adatokat.
– Bocs, Shy… Egy másik hívást is várok…
– Értem, főnök, semmi baj. Mr. Aubrey még nem telefonált.
Art érezte, hogy azonnal elvörösödik, és hirtelen nem is
tudta, mitévő legyen.
– Ha végeztél, bejönnél egy percre? – kérdezte a lánytól. – És
hoznál nekem egy kávét?
– Máris, uram! – felelte az asszisztense, és bontotta a vonalat.
Artnak pár perce volt, hogy összeszedje a gondolatait, amíg
Sheila megérkezett a latiéval, de ez korántsem volt elég. Nézte,
ahogy magassarkú cipőjében áttipeg a puha szőnyegen, és
megvárta, míg elé teszi a gőzölgő csészét.
– Honnan tudod, hogy Chip hívását vártam? – kérdezte,
mert tényleg érdekelte, miből jött rá a lány. Ha neki ilyen
könnyű volt, akkor más is hamar felfedheti a titkait.
Sheila arca egyszerre volt elégedett és kíváncsi.
– Nem voltam biztos benne, de mivel a jegyzeteiben
mostanra csak az az egy bejegyzés szerepel, hogy Chip a Save A
Dognál van interjún, gondoltam az ő hívását várja…
Art gondolkodás nélkül előkapta a telefonját, és kitörölte a
megjegyzést a naptárjából.
– Shy, ez egy olyan dolog, amiről senkinek nem kellene
tudnia. Én vagyok a hibás, mert beleírtam a noteszomba, és jó,
hogy csak te látsz bele, de most valami olyasmibe vágjuk a
fejszénket, ami veszélyes. Ezért kérlek, minden ezzel kapcsolatos
információt kezelj bizalmasan.
– Értem – bólintott a lány, de a szemét nem vette le a
főnökéről. – Nem akarok indiszkrét lenni, de az is bizalmas infó,
hogy beleestél?
Art úgy kapta fel a fejét, mintha hátba rúgták volna.
– Tessék?!
– Tényleg nem akarok a magánéletedben vájkálni, de a vak is
láthatja, hogy van köztetek valami – mondta közlékenyen Shy, és
az, hogy automatikusan átváltott tegezésre, felkeltette Arthurban
a félelemérzetet.
– Kivel?
– Chippel – válaszolta mosolyogva a lány – Ahogy direkt
kerülitek, hogy egymáshoz érjetek, vagy hogy egymásra
nézzetek… Mégis, abban a pillanatban, ahogy összekapcsolódik
a pillantásotok, vagy egy méternél közelebb vagytok egymáshoz,
szinte tapintható a feszültség. Plusz, ahogy tegnap a seggét
nézted, nos, az már softpornó volt, tényleg… – Art köpni-nyelni
nem tudott, de Sheila még folytatta: – De nem csak te. A srác úgy
néz rád, mint egy tálca habos süteményre, amit szeretne azonnal
felfalni. Még a hangja is elmélyül, ha hozzád beszél.
– Mondd csak, te valami agyturkász tanfolyamot végeztél?
Vagy sokat nézed a Lie to me-t? – kérdezte kissé sértetten Art, de
azért nem mert a lány szemébe nézni, csak kavargatta a kávéját.
– Igazam van, vagy nem? – akaratoskodott Shy.
Art habozott. Eddig a lány volt a legfőbb, sőt az egyetlen
bizalmasa. Ha most neki is hazudozni kezd, már senki nem
marad, akivel őszintén beszélhet. Megdörzsölte a homlokát, és
hatalmasat sóhajtott.
– Nem tudom, mi történik – vallotta be megtörten. –
Belementem a dologba, de azt hittem, olyan lesz, mint a többi.
Egy strigula és kész…
– Gyönyörű strigula… – jegyezte meg Shy.
– Igen. Azt hittem, olyan üres, mint a többi szépfiú. De
nem…
– És ez miért baj? – dőlt előre Sheila. – Mindig azt hallgatom,
hogy szeretnél végre egy társat. Egy normális pasit… Végre
akadt valaki, aki felkeltette az érdeklődésedet. Miért nem örülsz?
– Shy, ez nem ilyen egyszerű – állt fel Art, és az ablakhoz
sétált. Rágta a szája szélét, a kezeit a nadrágja zsebébe dugta, és
igyekezett összeszedni a gondolatait. – Igen, valóban mindig
ilyeneket mondtam, de most, amikor átgondolom, mennyi rizikó
van a dologban, úgy érzem, ebbe nem mehetek bele.
– Miről beszélsz? Hogy megtudják a szüleid? Vagy hogy
lebuktok a nagyvilág előtt? Egyik sem életszerű. – Shelia is
felállt, és odasétált az ablakhoz. Arthur önkéntelenül felé fordult.
– Nézd! Én nem akarok beleszólni a dolgaidba, pláne úgy, hogy
ezúttal nem kérted ki a véleményem… De bármi is történik,
simán kimagyarázhatod. Annyira csak nem vagytok együgyűek,
hogy nyílt színen csókolózzatok, vagy kézen fogva sétálgassatok.
Amúgy pedig neked is lehetnek barátaid. Az a baj, hogy
magadból indulsz ki, vagy abból, hogy én észrevettem.
Csakhogy mások nem ismernek ilyen jól, sőt, egyáltalán nem
tudják, ki vagy valójában, úgyhogy fel sem merül bennük a
dolog. Csak Monty és én tudjuk, hogy meleg vagy, nem igaz?
Miért félsz attól, hogy kipróbáld, milyen az, ha valaki közelebb
kerül hozzád? Valójában mitől rettegsz? Hogy összetöri a
szívedet?
– Ennél sokkal rosszabbtól tartok, Shy. Épp belemászunk egy
szövevényes, szövetségi bűntény feltárásába. Ez már önmagában
is elég gázos. Chip és Zac azt hiszik magukról, hogy elég
dörzsöltek ehhez, de én láttam már egy-két dolgot, és tudom,
hogy pillanatok alatt ellephet a szar. Ha még szerelmi viszonyba
is bonyolódom vele, pláne nem fogok tudni a józan eszemre
hagyatkozni, márpedig az lesz az egyetlen, ami esetleg segíthet.
– Ezt megértem. Mégis úgy érzem, nem ez a valódi ok… –
mondta halkan Shy.
– Az a baj, hogy olyan, mintha belülről hallgatnád a
gondolataimat – nevette el magát a férfi. – Neked aztán
beszélhetek, mert úgy ismersz, mint a tenyeredet.
– Ez eddig nem zavart, sőt, néha azt mondtad, végre van
valaki, akivel őszinte lehetsz – válaszolta a lány, és
megsimogatta Art vállát.
– Most is így érzem, de ezúttal nehezíted a helyzetet. – Shy
kérdőn vonta fel a szemöldökét. – így magamnak sem
hazudhatok, ha állandóan szembesítesz az igazsággal – vallotta
be Art. – A legmélyebb félelmem az, hogy Chip visszaél a
bizalmammal, és elad, becserél egy kurva nagy összegre…
Shelia arcán sajnálat és düh villámlott át.
– Igen, ez benne van a pakliban, és a te esetedben több a
vesztenivaló, mint egy hétköznapi pasinál, akinek maximum
összetörik a szívét. Tudom, hogy sokat érsz, a hír pedig, hogy
meleg vagy, esetleg pár fotóval megspékelve, akár milliókat is
hozhat a konyhára…
– Köszi, hogy ilyen szemléletesen felvázoltad. Azt hiszem,
pánikrohamom lesz – mondta Art, és előrehajolt, hogy mélyeket
lélegezzen.
– De Chip nem fog elárulni. Nem vagyok agyturkász, de elég
jó emberismerő vagyok. Ez a fiú tényleg más, mint akiket eddig
láttam körülötted. Szerintem az eddigi egyéjszakás
kalandjaidban több volt a kockázat, mint abban, ha randizol
vele.
– És ha mégse jön össze? Ha pár hét vagy hónap múlva
szakítunk? – kérdezte Art, és a szemeiben őszinte rettegés
honolt.
– Te vagy Arthur Chapman, egy médiabirodalom feje, és
nagyon jól tudod, hogy működik ez. Ha úgy érzed, tedd meg a
szükséges lépéseket! – mondta határozottan Shy, mire Art
felnézett, és a döbbenettől elállt a lélegzete.
– Írassak alá vele egy titoktartásit? – kérdezte akadozva,
mintha fel sem fogná, amiről szó van.
– Ha tényleg kedvel, vagy netán szeret, akkor meg fogja
érteni. Amúgy nem is tudom, min vagy így kiakadva.
Mindenkivel habozás nélkül aláíratod, aki beteszi a lábát ide, sőt,
még azokkal az ismerőseiddel is, akiket meghívsz egy partira.
– Az más! Az nem rólam szól! A SOHO-ban is alá kell írnod
egy hasonlót. Azért, hogy mindenki védve legyen, aki oda jár…
– Na ugye?! Itt is ez a lényeg. Védened kell magad, és azt,
amit felépítettél. Nem csak rólad van szó. Ezt Chipnek is meg
kell értenie.
 Arthur lassan bólintott, és érezte, hogy kicsit szűnik a
szorítás a szíve körül.
– És ha mégsem?
– Nem hiszem, hogy ne tenné meg a kedvedért… –
mosolygott rá a lány, és megszorította a vállát. – Tedd meg, és
utána nyugodtabb leszel!
Art ismét bólintott, és a gondolataiba merült. Sheila
összeszedte az iratokat, amik a dohányzóasztalon hevertek,
aztán csendesen kiment a szobából.

– Azt hiszed, az egész cirkuszt átviszik Oregonba? – kérdezte

Ingrid, és behajolt Zac füle mellett, hogy megnézze a kamerák
felvételeit.
– Mindent felpakoltak, látod… – válaszolta a fiú, és egy
kerek gombon csúsztatta az ujjait, amitől a titokban felszerelt kis
készülék oda-vissza forgott, és az üres helyiség minden sarkát
megmutatta.
– Nos, akkor tényleg ráléptetek a tyúkszemükre – állapította
meg a nő, és bepötyögött valamit, mire egy másik kamera képei
tűntek fel a monitoron.
Zacary hitetlenkedve hajolt előre, és úgy csinált, mintha attól
jobban látna, ha beleér az orra a képernyőbe.
– A telepet is kipakolták? Hová vitték azt a rengeteg kutyát?
És főleg mikor? Ha tegnap éjjel kapták el Fippót?
 – Mi van, ha már akkor rájöttek, amikor legutóbb
odamentetek. Elhoztatok két kutyát is. Nyilván feltűnt nekik,
nem? – fordult felé Ingrid, és kérdően felhúzta a szemöldökét. –
Egyszer még beveszik, hogy meglógott az egyik, de azt már ki
hiszi el, hogy egy este szökött el kettő, ráadásul az egyik alig állt
a lábán… Óvatlanok voltatok! – feddte meg a lány.
– Bassza meg! – csapott az asztalra Zac, és kirúgta maga alól
a széket, hogy átvágjon a szobán, és töltsön magának egy pohár
vodkát.
– Nem tudom, mit hittél… – sétált oda Ingrid, és ő is
felhajtott egy felest.
– Nem hittem semmit! – válaszolta indulatosan Zac. – Ott
feküdt a ketrecben, alig lélegzett, és úgy nézett rám, mint aki
tudja, hogy itt a vég. Hogy hagyhattam volna ott?! – kérdezte
ingerülten, mire Ingrid hozzálépett, és megsimogatta az arcát.
– Már mindegy, drága… A lényeg, hogy rá kell jönnöd,
hogyan kaphatjuk el őket.
– És addig hány szerencséden pára fogja még kilehelni a
lelkét? – kérdezte Zac, arcát két tenyerébe temetve. Látszott,
hogy nagyon megviseli ez az egész.
– Ez nem a te hibád! – húzta le a kezeit a lány. – Nem teheted
magadat felelőssé! Nem tehetsz semmit, ezt te is tudod. Hiába
jelented fel őket. Nincs kapcsolat a valódi bűnösök és azok
között, akiket elkapnának a zsaruk. Ezek nem kispályások. Hidd
el, türelemre van szükség, hogy leleplezd a nagykutyákat.
– Tudom, de beleszakad a szívem…
 – Tudom, édesem – suttogta a lány, és odahajolt, hogy a
halántékára adjon apró csókokat. – Gyere! Megmasszírozom a
nyakadat! Nagyon feszült vagy.
Zac bólintott, és engedte, hogy a lány odavezesse a székhez,
aztán lenyomja rá, majd azt is, hogy előrenyúlva kigombolja az
ingét és lehúzza a vállárról. A finom ujjak azonnal kitapintották
azokat a pontokat, ahol görcsbe álltak az izmok, és lassan
lazítani kezdték a csomókat.
– Hmmm… ez isteni! – morogta rekedt, mély hangján a férfi,
mire a nő arcán önelégült mosoly terült szét. Átgyúrta az izmos
vállakat, egészen a karokig, majd a lapockákat vette kezelésbe,
aztán ujjait a sűrű, ébenfekete hajba fúrta, és a fejbőrét kezdte
masszírozni. Nézte, ahogy Zac egész teste libabőrös lesz, és látta,
ahogy a homloka is kisimul. Addig folytatta, míg a férfi ajka is
ellazult, és csak akkor hajolt át rajta, hogy szájával tapadjon rá.
Zac elégedetten felmordult, keze azonnal mozgásba lendült,
és végigcirógatott a lány meztelen lábán, bokától egészen a
combjáig, aztán, egy kis szünet után – mialatt nyelvével birtokba
vette Ingrid száját-, tovább haladt. Amikor megérezte, milyen
forró és nedves a lány, nem sokat teketóriázott. Ingrid egyik
lábát felemelte, míg másik kezével megtartotta az egyensúlyát,
és lovaglóülésben az ölébe húzta. Nem szakította meg a csókot,
sőt, nyelvével felfedezte az apró zugokat, miközben kigombolta
a blúzát, és széthúzta rajta. Egy kézzel gombolta ki az
elölkapcsos melltartót, és azonnal tenyerébe vette a súlyos
melleket. Imádta ezt. Szerette érezni, ahogy a tenyere alatt
húzódnak össze a bimbók, hogy aztán fogást váltson, és ujjai
között morzsolja őket, egészen addig, míg a lány szinte elalél.
Akkor hagyta csak abba a csókot, és az illatos fürtöknél fogva a
saját vállára hajtotta Ingrid fejét, majd felhajtotta a szoknyáját
majdnem a derekáig, és gyakorlott mozdulatokkal húzta félre a
csipkés selyembugyit.
Ingrid felnyögött, amikor megérezte Zac kutakodó kezét, és
megmarkolta a bicepszeit, mert úgy érezte, kapaszkodnia kell
valamibe. A férfi óvatosan simogatta, várva, hogy kellőképpen
benedvesedjen, és csak akkor tolta fel két hosszú, keskeny ujját,
amikor a lány már szűkölt a vágytól. Hüvelykjével a csiklóját
masszírozta, miközben egyre mélyebbre hatolt, és közben a
kecses nyakra hajolt, hogy csókolni kezdje, pont, ahogyan Ingrid
szereti.
Pár percig csak a lány zihálása, és Zac elégedett morgása
hallatszott, aztán egyre erősödő nyögések, míg Ingrid végül
felegyenesedett, és kihúzta magát. Zacary tudta, közel a lány
gyönyöre, úgyhogy a kerek melleket vette célba, és egymás után
szívta be az ágaskodó bimbókat, nyelvével cirógatva őket.
Ingrid a hajába fúrta mind a tíz ujját, élvezte a selymes
tincsek érintését, de még inkább a forró ajkakat, amik most
erőteljesen szívni kezdték a mellét, és az ujjakat, amik olyan
tökéletesen kitöltötték, és közben ezernyi kis impulzust
indítottak el a gerincébe.
Zac előbb tudta, hogy vége, mint a lány, mert ő már érezte az
egyre erősödő összehúzódásokat és a hirtelen lüktetést. Amikor
Ingrid felsikkantott, aztán lihegni kezdett, és combjaival satuba
fogta a csípőjét, ő már mosolygott. Imádta, hogy a lány ennyire
átadja magát a gyönyörnek. A farka kőkeményen várta, hogy rá
kerüljön a sor, de Zac szerette először a lányt eljuttatni a csúcsra.
Tapasztalatai szerint, ettől csak tüzesebb lesz a folytatás.
 16.

Art éppen letépte a nagy sebtapaszt a kezéről, és összehúzott

szemöldökkel nézte a lyukakat a keze oldalán. Hát nem valami
bizalomgerjesztő! – állapította meg, és belelocsolta a betadint a
még mindig mélynek látszó két lyukba, aztán a többit összekente
a vattalappal. Megvárta, amíg kicsit megszárad, majd friss
tapasszal fedte le.
– Olyan vagy, mint egy harctéri sebesült – szólalt meg Monty
hangja az ajtóból, mire Art felkapta a fejét.
– Hello, cimbi! Mi újság? – kérdezte Montague-tól, majd a
használt cuccokat az asztal alatti szemetesbe söpörte.
– Semmi különös, azon kívül, hogy felhívott valami Ruth a
SAD-től, és érdeklődött a készülő cikkel kapcsolatban.
Art összehúzta a szemét, és koncentrált, aztán, amikor
összeállt a kép, felhúzta a szemöldökét.
– És mit válaszoltál?
– Mivel elfelejtettél beavatni, hogy mit kéne mondanom,
inkább udvarolni kezdtem, és közben villámgyorsan rákerestem
a neten, nehogy valami rusnyasággal beszéljek meg randit.
Art halkan felkuncogott, mert ez annyira StJamesre vallott.
– Igazán szép lány – válaszolta, és megvárta, amíg Monty
bólint. – Pont az eseted…
– Ez alatt azt érted, hogy üresfejű liba? – kötött bele a barátja.
 – Nem volt időm feltérképezni a szellemi kvalitásait, de nem
hiszem, hogy ártana a jó hírednek, ha esetleg néha megdugnál
egy okos lányt is – szögezte le Art.
– Ez fájt! – felelte Monty, és ledobta magát az íróasztal előtti
székbe, mire Haribo felemelte a fejét, szemügyre vette a
betolakodót, majd visszafeküdt, és halkan horkolni kezdett.
– Bocsáss meg! – nevette el magát Art. – Tudom, hogy nem
feleséget keresel. Amíg csak egy estére, vagy maximum egy futó
viszonyra vágysz, addig azzal bújsz ágyba, akivel akarsz.
– Esküvő után is… – állapította meg vigyorogva Montague,
és rákacsintott.
– Hát az a leendő nejedtől függ. Sheila mellett esélyed sem
lenne. Hamarabb lépne rá a farkadra, mint ahogy megszületne
az agyadban a mocskos gondolat.
– Ezért nem veszem el… – bólintott egyetértése jeléül a szőke
szoknyapecér.
– Különben sem az eseted.
– Nos, ami azt illeti, kezdek rájönni, hogy Shy nagyon is
szexi néha.
Art úgy nézett a barátjára, mintha be lenne rúgva.
– Hogy mondod?
– Láttad te mostanában? Vagyis megnézted alaposan? –
kérdezte Monty, és bizalmaskodóan előredőlt, hogy lehalkított
hangon ossza meg Arttal az észrevételeit. – Mióta nem
zsákokban jár, hanem szőkébb, kivágott ruhákban, néha nem
tudom levenni a szemem a kerek melleiről. Esküszöm, még
sosem fogtam a kezembe ekkorákat, de gyakran eszembe jut,
ahogy elnézem munka közben.
 – Te az irodádból stírölöd az asszisztensemet, és az asztal
alatt rejszolsz rá? – kérdezte halkan, de felháborodottan Art, és
amikor StJames duzzogva összeszorított szájára nézett,
észrevette a szemeiben a bűntudatot, amitől kitört belőle a
röhögés. – Esküszöm, mint egy hatodikos! – állapította meg, és
nem tudta abbahagyni a nevetést.
– Ez csak párszor fordult elő! – mentegetőzött Monty, és fülig
vörösödött.
– És mi van azzal, hogy szerinted Sheila antinő? – kérdezte
ismét suttogva Art.
– Mióta bepasizott, kigyógyult belőle. Egészen más a
kisugárzása… – morfondírozott Stjames.
– Nos, csak hogy legyen mire matyiznod ma este, elárulom
neked, hogy Shy imádja a szexet, és Bobbal minden este órákon
át kényeztetik egymást.
– Ne már! – szorította össze a combjait Monty. – Nem
akarom tudni! – hazudta, de az ágyékán erősen feszült a nadrág.
– Tantrikus szexet gyakorolnak, ami azt jelenti…
– Tudom, hogy mit jelent! – fortyant fel Montague, és
megdörzsölte a homlokát. – Én is szívesen kipróbálnám…
– Ahhoz nem túl jó az egyéjszakás kaland – mondta Art, és
eszébe jutott, ő mennyire szeretné Chipet egy egész estén át
szisztematikusan izgatni, amíg végül annyira kielégülnek
mindketten, hogy álomba merüljenek. Változatos és roppant
izgató képek villantak be neki, de muszáj volt elhessegetnie őket,
mert azonnal a Montyéhoz hasonló állapotba került.
 Lepillantott, és elégedetten állapította meg, hogy őt eltakarja
az íróasztal, úgyhogy lenyúlt, megigazította a farkát, aztán
megrázta a fejét és témát váltott.
– Szóval mi lesz a SAD-es csajjal?
– Este elviszem a Monsterbe, és utána valószínűleg
megdugom – vázolta a programot Monty.
– Jó lenne, ha finoman és óvatosan kicsit kikérdeznéd az
alapítványról. De csak akkor, ha színjózan vagy! Nem
szeretném, ha te fecsegnél ki valamit!
– Nem iszom, mert vezetek, és amúgy is… Azért nem
vagyok akkora seggfej, hogy csak a saját szórakozásom legyen a
cél. Tudom, hogy ez most fontos, és megteszem, ami tőlem telik!
– ígérte StJames, és kivételesen teljesen őszintének látszott.
– Köszönöm! – válaszolta azonnal Art, és melegség járta át a
szívét. Nagyon kedvelte Montague-t, pedig két teljesen ellentétes
személyiség voltak. Most fordult elő először, hogy a fiú
komolyan vette a dolgát, és úgy tűnt, igazán számítani lehet rá.
– Mondd, mit akarsz tudni! – biccentett Art felé, és elővette a
telefonját, hogy bepötyögjön egy jegyzetet.

Chip igyekezett mindent megjegyezni, amit az öreg, ráncos

titkárságvezető hadarva mondott el neki, egyáltalán nem
titkolva ellenszenvét.
– Reggelente visszahallgatjuk a rögzítőn hagyott üzeneteket,
aztán visszahívjuk, akit kell. A faxokra is válaszolni kell, és a
megfelelő személy fakkjába emlékeztetőt tenni, ha nem hozzánk
tartozik valami. A postás tízkor jön, addigra a napi leveleknek
készen kell lenniük, és az előző napi beérkezőknek már meg kell
érkezniük ahhoz, akinek szólnak. Mindent mi bontunk fel, és
csak átolvasás után továbbítjuk, mert sokszor bagatell dolgok
miatt írogatnak az emberek. Miss Vermont levelei a kivételek. A
neki címzetteket még véletlenül sem bontjuk fel! – nézett
keményen Chipre, aki próbált készségesen mosolyogni, de nem
nagyon sikerült. – Ha látogató érkezik, akkor felkíséri a
tárgyalóba, megkínálja kávéval és vízzel, aztán szól az
ügyfélszolgálatosnak. Ha nem találja a helyén, akkor maga intézi
el.
– Mégis mit intézek el? – kérdezett vissza Chip, mire egy
gyilkos pillantást kapott válaszul.
– Attól függ, ki az és mit akar… Minek néz engem?
Boszorkánynak? Honnan tudhatnám előre?! – rázta meg a fejét
sértetten a banya, aki tényleg jelmez nélkül csellenghet
Halloweenkor. – Ebédidő fél egy és egy között, de ha sok a
munka, akkor jobb, ha itt eszi a meg a szendvicsét a konyhában.
A számlákat naponta kell egyeztetni, és a bejövőket elküldeni a
könyvelésre. Ha valami eltérést talál a mi kimutatásunk és a
nyilvántartás között, azonnal szóljon! Ha valaki kóbor kutya
miatt telefonál, akkor a listán lévő ügyeletet hívja, ha
adományozás ügyében keresik az alapítványt, akkor pedig az
ügyfélszolgálatot. Nem fogadunk ebeket. Ha valaki beállít
eggyel – itt undor ült ki az arcára –, küldje el egy menhelyre. A
listán azok is szerepelnek – mutatott rőzse ujjával a parafatáblára
kitűzött lapra.
 Chip bólintott, és úgy érezte, ennyit azért még kézben tud
tartani.
– A felsorolás első része többesszámban hangzott el. Azok
közül mi az én konkrét feladatom?
– Minden – vágta rá a nő, majd sarkon fordult, és bevonult az
irodájába, tüntetőleg becsapva az ajtót.
– Remek! – dörmögte Chip, majd összehúzott szemöldökkel,
beharapott ajakkal állt neki szétszortírozni a kupacot, ami az
asztalán magasodott.
– Hogy boldogul? – kérdezte behízelgő hangon Catherine,
ahogy odalépett a magasított pult külső oldalához.
– Miss Vermont! – köszönt negédesen Chip, és egy
szívdöglesztő mosolyt is elővarázsolt. – Egyelőre még azt sem
tudom, hogy hívnak, de most, hogy megjött, máris jobban érzem
magam.
A nő kegyesen elmosolyodott a bókra, mintha minden
percben ilyeneket kapna, aztán felkönyökölt a pultra.
– Nanett kicsit ijesztő, de csak elsőre. Össze fognak
barátkozni.
– Kicsit? – kérdezte halkan, összeesküvő hangon Chip, és
közelebb hajolt. – Esküszöm, már most gyűlöl, pedig semmi okot
nem adtam rá…
– A férfiakat gyűlöli, nem magát! – nevetett halkan a nő. – Ha
tehetné, mindet kiherélné, kivéve a melegeket! A fia is köcsög,
ebből fakad az utálata.
Chip nyelt egy nagyot, mert az információ egyszerre
sokkolta, és fel is villanyozta. Talán könnyebb lesz megbékítenie
a hárpiát, mint gondolta. Azt is megjegyezte, hogy Catherine
nem szimpatizál a buzikkal, úgyhogy tudta, mit kell kijátszania,
ha nagyon nyomulni kezdene. De egyelőre úgy tűnt, a nő csak
játszik vele, mint macska az egérrel. Erről mellközépig kivágott,
testre feszülő blúza, és ceruzaszoknyája tanúskodott, valamint a
szája körül játszadozó mosoly, ami inkább volt ijesztő, mint
elbűvölő, de lehet, hogy csak azért, mert Chip életében nem volt
nővel, és a gondolat is taszította egy kicsit.
– Ha akarja, együtt ebédelhetünk – bökte ki a nő, amikor
elnyúlt a csend. Chip keze megállt a levegőben, és csodálkozva
pillantott a nőre. – Nem szoktam az alkalmazottakkal eszegetni,
de olyan elveszettnek látszik, hogy kivételt teszek –
magyarázkodott a nő, és mintha egy kis halvány pír színezte
volna az arcát, de a vastag alapozó eltakarta a nagyját.
– Hálásan köszönöm, Miss Vermont …
– Catherine! – szólt közbe a nő.
– Catherine… hogy ilyen kedves velem. Ha elmondaná,
egyáltalán mivel foglalkozik az alapítvány, talán könnyebben
eligazodnék… – Most a nőn volt a sor, hogy összehúzza a
szemöldökét. Chip sóhajtott egy nagyot, és lesütötte a szemét. –
Tudja, az az igazság, hogy találomra adtam be a jelentkezésemet,
mindenhová, ahová csak lehetett, mert eléggé le vagyok égve.
Nem igazán néztem még utána, hogy mivel foglalkozik a SAD.
– Oh! – könnyebbült meg Catherine. – Nos, mindent
elmagyarázok ebéd közben. Addig igyekezzen eltüntetni ezt a
kuplerájt! – mutatott műkörmös ujjával az iratokra, amik
szanaszét hevertek.
– Igenis, asszonyom – vigyorgott Chip, és még egy
hevenyészett tisztelgést is megeresztett, mire a nő ajka
felkunkorodott, a szeme pedig éhesen pásztázta a fiú megfeszülő
bicepszét.

Monty kiszállt a Jaguárból, és előzékenyen felszaladt a lépcsőn,

hogy lesegítse a valószerűtlenül magas sarkú szandálban tipegő
lányt, akin látszott, hogy nem igazán van hozzászokva az ilyen
topánkához.
– Köszönöm! – suttogta megkönnyebbülten Ruth, és
belekapaszkodott a karjába.
– Roppant elbűvölő! – udvarolt StJames, és valóban elégedett
volt a látvánnyal. Nem baj, ha nem tud járni a tűsarkúban, úgysem
sokáig kell szenvednie. Amikor majd a nyakába teszi a lábait, akkor
viszont remekül fog mutatni!—gondolta Montague, és máris kaján
vigyor ült ki a képére.
– Ön is nagyon elegáns! – válaszolta a lány, ahogy
végignézett a fiún, aki egy grafitszürke öltönyt viselt,
galambszürke inggel, amit a nyakánál hanyagul kigombolt.
Elbotorkáltak a kocsihoz – mert a lánynak többször
megingott a bokája a toronymagas sarkakon, de végül Monty
beejtette a kocsiba, ami olyan volt, mintha a földre ültette volna,
és gyorsan megkerülte, hogy a vezetőülésbe csússzon.
Látta, hogy a lány tátott szájjal csodálja a krémszínű
bőrbelsőt, és elégedetten simul a kagylóülésbe.
– Arra gondoltam, mehetnénk a Monsterbe – nyögte be
Monty, majd beröffentette a bivalyerős motort.
 – Az remek lenne, de oda hetekre előre kell foglalni –
biggyesztette le a száját a lány.
– Nos, van, akinek nem – kacsintott rá StJames, és bezsebelte
a csodálattal átitatott pillantást.
Útközben semmiségekről csevegtek, és Monty szépen
kikérdezte a családjáról, a macskáiról és a volt pasijáról is, a lány
pedig eléggé el volt alélva a pénz érezhető illatától ahhoz, hogy
készségesen válaszolgasson. Amikor odaértek az étteremhez, a
parkolófiú azonnal odasietett, és elvette a kulcsot Montytól.
– Mr. StJames, nagyon örülök, hogy ismét láthatom –
udvariaskodott. – Lemosassam Emilyt, amíg megvacsoráznak?
– Köszönöm, Marco, de nem szükséges. Tegnap volt
kozmetikusnál – felelte Montague, és egy tízest nyomott a fiú
markába.
– Ki az az Emily? – kérdezte Ruth, kissé számonkérő hangon,
mert nem értette a beszélgetést.
– A kocsim – felelte mosolyogva Monty, majd karon fogta a
lányt, és elkormányozta a bejárat felé.
Az ajtónál nagy sor állt, csupa kiöltözött, tehetős ember, akik
épp arról akarták meggyőzni a hoszteszt, hogy engedje be őket,
de Monty erélyesen elnézést kért, aztán átvágott a csodálkozva
széthúzódó tömegen, majd biccentett a csinos, barna hajú
lánynak.
– Mr. StJames! Miért nem szólt ide! Előkészítettük volna az
asztalát! – mondta kissé idegesen a lány, de a hangja behízelgő
volt.
– Nem akartam felhajtást – mosolygott rá a férfi.
 – Máris intézem! Addig foglaljanak helyet a pultnál, és
igyanak egy aperitifet, a ház számlájára – lépett ki a kis,
kottatartóra emlékeztető állvány mögül a lány, és előzékenyen
mutatta az utat a bárba, mintha Monty magától képtelen lenne
megtalálni.
– Jon! Kérlek engeszteld ki Mr. StJameset és a vendégét,
amiért kicsit várniuk kell! – mondta a bártendernek a lány, aztán
egy bocsánatkérő mosollyal visszaindult a helyére.
– Huh, ez nem semmi – sóhajtotta Ruth, amikor
elhelyezkedett a magas, kényelmes bárszéken.
– Mire gondol? – kérdezte Monty, bár tökéletesen tisztában
volt vele, hogy ez a kis felhajtás nagyon is tetszett a lánynak.
Direkt azért nem szólt oda előre, mert pontosan ilyen
fogadtatásra számított.
– Magának aztán van respektje errefelé – biggyesztette le az
ajkát Ruth.
– Elég gyakran járok ide üzleti megbeszélésekre – hazudta
szemrebbenés nélkül Monty.
– Óóó… – bólintott a lány, és látszott, hogy megnyugodott.
Hihetetlen, hogy a nők mennyire hiszékenyek.
– Mit inna? Esetleg egy könnyű koktélt? – kérdezte StJames,
és amikor a lány bólintott, odafordult a mixer felé. – Lepjen meg
valami gyümölcsös csodával, Jon!
Art az irodájában ült, és javában dolgozott, amikor Shy csipogott
be a kettesen.
– Főnök, Mr. Douglas van útban felfelé – mondta jelentőség-
teljesen, mire Arthurnak azonnal megemelkedett a pulzusa.
– Mit akar? – kérdezett vissza automatikusan.
– Nyilván nem mondta meg a portásnak – válaszolta kissé
zabosan Sheila.
– Küldd be! – adta ki az utasítást Art, és villámgyorsan
felpattant, hogy körülnézzen a dohányzóasztalon széthagyott
papírok között. A biztonság kedvéért mindent összeszedett, és
behajította a fiókjába, majd felnézett a falon függő tükörbe és
megigazította a haját. Ebben a pillanatban kopogott be Shy, majd
előzékenyen maga elé engedte a drága kalapot és szafarizakót
viselő Aident.
– Mr. Chapman, Mr. Douglas kíván önnel beszélni.
– Köszönöm, Sheila. Aiden! – lépett oda szívélyes mosollyal
Art, bár az agya közben sebesen dolgozott, hogy legalább egy
lépéssel a texasi szélhámos előtt járjon gondolatban. – Kávét,
valami üdítőt, esetleg egy szendvicset?
– Köszönöm, egy grapefruit levet elfogadnék.
Shy bólintott, hogy vette az adást, majd halkan behúzta az
ajtót maga mögött.
– Minek köszönhetem a látogatást? – kérdezte kíváncsian
Art, és hellyel kínálta a feltűnően körbe-körbenézegető Aident.
– Nos, egy szívességet szeretnék kérni – vette halkabbra a
hangját Douglas. – Belekeveredtem valamibe, amiből nem
igazán lehet kiszállni, és az jutott eszembe, talán te segíthetnél…
– mondta idegesen, mire Art tenyere azonnal megizzadt, és
érezte, hogy minden izma megfeszül. Csak óvatosan! –
figyelmeztette magát. – Ez egy csapda, ne feledd!
– Természetesen, számíthatsz rám, amennyiben tényleg
tudok tenni érted valamit.
Artnak gyorsan járt az agya, és igyekezett felidézni, amit
eddig sikerült kideríteniük Douglas és a cimborái
tevékenységéről.
– Tudod, tavaly belenyúltam pár rossz befektetésbe… –
kezdett bele Aiden, és levette a kalapját, hogy a karimáját
gyűrögethesse, miközben beszél. – Volt, ami bejött, de egy-kettő
csúnya bukta lett. Nem akartam, hogy a részvényesek
megkongassák a vészharangot, úgyhogy szükségem volt egy kis
haladékra…
– Ezt hogyan kell érteni? – kérdezett közbe Art.
– Nos, kellett egy kis tőkeinjekció, ami elfedi az átmeneti
pénzügyi problémákat. Te is tudod, milyen a tőzsde… Egyszer
hopp, máskor kopp. – Arthur csak bólogatott, hogy érti, de nem
szólt semmit. – Megismerkedtem két fazonnal, akik azt
ajánlották, ha kizárólagosságot adok nekik a logisztikában, akkor
kölcsönadnak annyi pénzt, amivel befoghatom a főrészvényesek
száját…
– Belementél? – kérdezte feleslegesen Art.
– Értsd meg, nem volt más lehetőségem. Tudod, milyen a
biznisz. Ha kiderül, hogy süllyed a hajó, a patkányok mind a
vízbe ugrálnak, hogy felmásszanak valamire, amivel menthetik
az irhájukat. De a kapitánynak a hajóval együtt kell a
hullámsírba mennie.
 – Kicsit túlzónak érzem a hasonlatodat, bár én nem vagyok
üzletember a hagyományos értelemben. Én csak pénzt keresek,
be nem fektetem.
Most Aiden bólintott egy aprót.
– Nézd, Art, azért hozzád jöttem, mert bár mindenkit
ismerek a városban, aki számít, azt is tudom, hogy senkiben sem
bízhatok. Mi nem vagyunk túl jóban, de lehet, hogy csak azért,
mert más az érdeklődési körünk… – mondta Aiden, itt egy kis
szünetet tartva, mintha ki akarná hangsúlyozni az utolsó
mondatot. Artban megállt az ütő. Próbálta megmagyarázni
magának, hogy Douglas nem célzott semmi konkrétumra, de az
arckifejezése és a szemeiben megcsillanó gonosz szikra mást
mutatott.
– Elképzelhető… – válaszolta Art, és minden igyekezetével
azon volt, hogy meg ne moccanjon, el ne árulja idegességét. –
Nos, én nem szeretem, ha sarokba szorítanak, ahogyan te sem…
Nekem is vannak a tarsolyomban meglepetések, amikkel
szerezhetek pár kínos percet az ellenségeimnek, de jobban
szeretem, ha tiszta lappal játszunk…
Art majdnem felnevetett.
– Kik akarnak neked ártani, Aiden?
– Egy kis légypiszok a vezetőjük, valami Zacary Monroe. Te
nyilván nem ismered… – nézett rá hatalmas szemekkel Douglas,
Art pedig próbált nem megfulladni az oxigénhiánytól. Már
percek óta csak felszínesen lélegzett.
– Ami azt illeti, épp most ismertem meg, mert egy
kutyamentőkről szóló riportműsort forgatunk. Tudod, elütöttem
egy kutyát, és kiderült, hogy siralmas állapotok uralkodnak a
városban. A tacsit ideiglenesen befogadtam – mutatott a
sarokban szundikáló Haribóra Art –, de közben rájöttem, hogy
szívesen szerveznék egy projektet, amivel segíthetném az
állatmentők munkáját, így találkoztam vele.
– Ez tényleg érdekes véletlen! – mosolygott rá Douglas. –
Nos, ez a kis zsebpiszok azt hiszi, neki mindent szabad. Zsarolni
akar…
Art utolsó idegszála is kezdett kirojtosodni.
– Mivel zsarol? – dörmögte halkan, mert a hangja is
cserbenhagyta már.
– Azt mondja, felvételei vannak rólam és egy ribancról, ami
erősen kompromittáló… Nem vagyok szent, ezt mindenki tudja,
még a feleségem is, de azért nem esne jól, ha valaki
megszellőztetne egy videót valami kis szutyokról és rólam.
– Ezt megértem – válaszolta Art, mert muszáj volt időt
nyernie.
– Mikor és hol készült a felvétel?
– Szerintem mostanában, az irodámban. Ez a
legvisszataszítóbb! Bekameráztak, érted? – kérdezte Aiden, és
mintha csak idegességében tenné, felpattant a kanapéról, aztán
az ablakhoz masírozott.
– Akár téged is felvehetnek, cimbi! – mondta Douglas, háttal
állva Artnak, miközben felnyúlt, és megsimogatta az
ablakkeretet. Arthur szívverése abban a pillanatban állt le, és
úgy tűnt, többé el sem indul újra. Aiden megfordult, és
egyenesen a szemébe nézett. – Szóval azt szeretném, hogy ha
valahol felbukkan a felvétel, vagy neked akarják eladni, akkor
kérlek, azonnal értesíts. Még alkudozom az ipsével, és remélem,
meg tudunk egyezni. De ha nem, akkor csak rád számíthatok! –
mondta Aiden elhalkuló hangon. – Te tudod, hogy mit jelent egy
ilyen szintű botrány, igaz? Végignéztél már egy párat, sőt, volt
amiben magad is besegítettél…
– Én soha nem felügyeltem lejárató kampányokat, Douglas! –
szögezte le Art. – Az én magazinom nem ezekből él.
– Nem is mondtam ilyet! De állítólag te betegesen
ragaszkodsz az igazsághoz. Már ami másokat illet. Remélem,
sosem kell megtapasztalnod, milyen az, amikor a
magánéletedben vájkálnak. Bár, neked biztosan nincs
takargatnivalód… Hisz fiatal, független ember vagy. Azzal és azt
csinálsz, amit akarsz…
Artnak már a vére is megfagyott, és a szeme minduntalan a
pici, csavarfejnek látszó pontot nézte a sötétbarna ablakkereten.
Legszívesebben felugrott és odarohant volna, hogy azonnal
megbizonyosodjon az igazáról, de nem tette meg ezt a
szívességet Douglasnek.
– Nos, igen. Én azt csinálok, amit akarok, de bárkit le lehet
járatni, ha nagyon akarja az ember. Tudod, nem csak a
magánéleti dolgok veszélyesek. Van, amikor az ember
olyanokkal áll le üzletelni, akikkel nem kéne, és mire észbe kap,
már késő. Könnyen beszippant az a világ, ahol nagyobb tétekben
játszanak. Vannak, akik azt hiszik, ők irányítják a dolgokat, de
közben csak bábként használják őket. Aztán, amikor borul a bili,
akkor rájuk kenik a szart. – Aiden hirtelen kihúzta magát, és a
szemei szűk rések voltak csupán. – Én azt ajánlom, jól fontold
meg, mit lépsz, mert itt vesztenivalód csak neked van. Ha jól
sejtem, az új üzlettársaid úgy fognak eltűnni a semmiben,
ahogyan előkerültek. Nem hiszem, hogy lenne hatalmad utánuk
nyúlni. Ha Monroe-nak tényleg van valamije rólad, és elég eszes
hozzá, hogy kijátssza ellened, akkor nagyon nagy bajban leszel.
Én inkább igyekeznék kimaradni ebből…
Itt már egyértelmű volt a társalgás valódi témája, és Art nem
is igyekezett, hogy fenntartsa az eredeti történet látszatát.
– Nos, Art, azt hiszem, mindkettőnknek van min
elgondolkodnia. Ha valami eszedbe jut, amivel segíthetnél,
feltétlenül keress meg! És ha te kerülnél hasonló helyzetbe, gyere
hozzám bátran. Van egy kis nyaralóm South Beach-en, oda
bármikor visszahúzódhatsz, amíg elül a vihar – tette hozzá
negédes hangon Douglas, a szemeiben igazi kegyetlen
bosszúvággyal.
Art megszólalni sem tudott, csak bólintott, és nézte, ahogy a
texasi visszanyomja a kalapot a fejére, majd egy biccentés után
kisétál a szobából.
Csak akkor mert az ablakhoz lépni, amikor már kattant a zár,
de ahogy közelebbről megnézte a kis valamit, érezte, hogy meg
kell kapaszkodnia. A mütyür egészen bizonyosan egy
minikamera volt, ami belátta az egész irodát… Az íróasztalt, a
tárgyalót, a kanapét. Ami előtt Chip és ő a földön ülve
csókolóztak percekig.
 17.

Art összetörve rogyott le a kanapéra. Egy perc múlva halk

kopogtatás törte meg a csendet. Sheila óvatosan nyitott be, és
amint meglátta a főnökét, ahogy arcát két tenyerébe temetve ül a
fotelben, azonnal beviharzott, és meg sem állt, csak közvetlenül
Art előtt.
– Mi történt? – kérdezte, miközben leguggolt a férfi elé.
– Pillanat! – válaszolta Art, majd felállt, ellépett a lány
mellett, felemelte a levélnehezékként tartott Napóleonszobrot, és
egyetlen, jól irányzott ütéssel porrá zúzta a kis kamerát, ami az
ablakkeretbe volt ágyazva. Sheila felsikított, de gyorsan a szája
elé kapta a kezét, és akkor is ott tartotta, amikor Art a következő
mozdulattal felkapta a zakóját a szék karfájáról, majd
megragadta a lány csuklóját, és vonszolni kezdte kifelé. Shy még
hátranézett a bepókhálósodott ablaküvegre, és hálát adott az
égnek, amiért a toronyházak ablakait befóliázzák, hogy a
hatalmas üvegtáblák ne zuhanhassanak a járdára, sokemeletnyi
magasságból.
– A kutya! – mondta, és kihúzta a kezét Art szorításából,
majd visszasietett Haribóért, és a hóna alá vette. Többet nem
szólt, a fülesét az asztalra dobta, szintén futtában kapta fel a
táskáját és a kabátját a fogasról, majd szó nélkül követte a
főnökét. Még a liftben sem szólalt meg, csak hagyta, hogy Art
megfogja a kezét, és igyekezett bíztatóan rámosolyogni.
 Amikor kiléptek a földszinten, Shy elhúzta a kezét, és
odasétált a biztonsági pulthoz.
– A LIFE szerkesztőségben berepedt az egyik ablak.
Mégpedig Mr. Chapman irodájának utcafronti üvege. Legyen
szíves, intézkedjen, hogy még az éjjel cseréljék ki! Ablakkerettel
együtt.
A pasas eltátotta a száját, és kérdezni akart valamit, de Sheila
összeszorította a száját, és olyan pillantást vetett rá, amitől
meggondolta magát.
– Igenis, asszonyom! – válaszolta a biztonsági őr, majd
egyből a telefonért nyúlt, hogy intézkedjen. Shy bólintott, aztán
kihúzta magát, az állát is felemelte, és most ő fogta kézen Artot,
hogy kivezesse az épületből. Leintett egy taxit, és a saját címét
mondta be, amikor beszálltak.

Chip alig várta, hogy vége legyen a munkaidőnek. Egész nap

aktákat rendezgetett, telefonon beszélt, vagy kimutatásokat
böngészett át. Egyetlen perce sem maradt, amikor alkalma
lehetett volna kicsit belekukkantani a rendszerbe és feltérképezni
a lehetőségeket. Annyit kiderített – miközben elviekben a
számlákat egyeztette –, hogy egy közepes biztonsági rendszerrel
ellátott programról van szó, amit – elképzelései alapján –, pár
perc alatt fel tud törni. Csak azt nem tudta, van-e értelme.
Catherine ebéd közben elég közlékeny volt, és Chip annyit máris
le tudott szűrni, hogy csak egy báb, aki azért kapja a fizetését,
hogy valódinak tűnjön az alapítványi munka. A nő tényleg azt
hitte – vagy rendkívül jó színész –, hogy számottevő munkát
végeznek. Bár a befolyó pénzekről nem ő döntött, hanem a
kuratórium, aminek havonta voltak zárt és nyílt,
jegyzőkönyvezett ülései, mégis abban a hitben volt, hogy
hasznos munkát végeznek. Amikor Chip kicsit belekérdezett a
tevékenységükbe, és arról érdeklődött, melyik menhelyeket vagy
állatmentőket támogatják közvetlenül, valamint, hogy az előző
években hány állat megmentése fűződik az alapítvány
munkájához, a nő csak kidüllesztette a szemeit, és azt válaszolta,
hogy ő nem egy számítógép, ami kiköpi az adatokat. Tehát
fogalma sem volt róla… Chip gyorsan visszakozott, és azt
hazudta, hogy Catherine annyira magával ragadóan beszél a
karitatív munkáról, ami teljesen beszippantotta őt is, ezért
kérdezett ilyen butaságokat, és bocsánatot kért, amiért
elragadtatta magát. A nő bevette a mesét és kicsit elpirult, aztán
elnézést kért, és elment megigazítani a rúzsát. Chip megpróbálta
felhívni Zacet, de a fiú nem vette fel a telefont. Szeretett volna
beszélni Arttal, és elmondani neki, mennyire hiányzik, de ezt az
ötletet gyorsan elvetette. Túl veszélyes, ráadásul a férfi még
mindig nem nyilatkozott kettejükkel kapcsolatban, úgyhogy
nem akarta azzal elcseszni, hogy rátelepszik és hívogatja.
Így aztán a délutánt is aktatologatással és figyelmes
szemlélődéssel töltötte. A számlák között újra és újra felbukkant
a Don Quijote LTD-nek kiállított tízezres bizonylat, amivel
szállítmányozási és árukezelési munkákért fizettek. Chipnek
rögtön beugrott a két jómadár, akikről Sheila beszélt, és gyorsan
lefényképezte a számlamásolatokat, hogy otthon majd
utánanézzen a dolognak. Külső hozzáférést engedélyezett az
otthoni gépének, és gyorsan álcázta a kaput, amit nyitva hagyott,
mert úgy gondolta, könnyebb lesz, ha nyugodt körülmények
között nézhet körül a SAD nyilvántartásaiban, különböző
algoritmusokat átfuttatva a rendszeren.
Amikor végre öt óra volt, pont fel akart állni, és
kinyújtóztatni elgémberedett végtagjait, de a titkárságvezető
irodáján kivágódott az ajtó, és megjelent a még mindig ijesztő
arcberendezésű Nanett, hogy egy hatalmas kupac iratot
egyensúlyozzon vékony karjain, majd Chip asztalához érve
elegánsan ráborítsa az egészet.
– Ez micsoda? – kérdezte elhűlve a fiú.
– A holnapi napja – közölte szárazon a banya. – Vagy
felmond már ma?
– Nem, asszonyom! Nagyon jól éreztem magam. Rég nem
volt ilyen jó helyem. Tudja, nekem nincsenek nagy igényeim.
Nem baj, ha sok a munka, csak ne legyenek körülöttem emberek.
Jobban szeretek egyedül lenni – mondta csendesen Chip, és
ledobta a kabátját, hogy gyorsan összerendezze a szétrepült
iratokat. Közben direkt úgy mozgott, és úgy tűrte a füle mögé
hullámos tincseit, amiről tudta, hogy egy avatott szemnek
feltűnik majd, aztán még egy biztonsági elemet is beépített a
színjátékba, amikor úgy tett, mintha megpróbálná kontrollálni a
mozdulatait. Magas hangon szólalt meg, majd szándékosan
elmélyítette: – Tudja, Nanett, ha szólíthatom így… – Megvárta
amíg a nő bólint, és közben elégedetten bezsebelte a csodálkozó
pillantást. – Engem már annyit bántottak az életben, hogy
örülök, ha békén hagynak. Azért sosem fogok felmondani, mert
sok a munka, amíg maga ilyen kedves velem, és nem érzem,
hogy másképp viselkedik, mint a többiekkel…
A nő arcán ezerféle érzelem cikázott át, és a szemeiben is
látszott, hogy teljesen le van döbbenve.
– Maga… Úgy értem… – nyöszörögte, de aztán
megemberelte magát. – Tulajdonképpen miről beszél?
Chip ijedten nézett rá, és úgy tett, mintha túl sokat árult
volna el magáról.
– Semmiről, asszonyom. Csak megint túl sokat csacsogok.
Anyukám is mindig mondja, hogy viselkedjek úgy, mint a többi
férfi. Elnézést! – vette magához a kabátját ismét Chip, aztán
biccentett a sóbálványként ácsorgó öreglánynak, és kisietett az
ajtón. Remélte, hogy a kis műsor elegendő volt ahhoz, hogy
Nanett meglágyuljon egy kicsit.

Zac feszülten hallgatta a telefonban Artot. A férfi nem árult el

sok mindent, csak egy címet mondott, és azt kérte, azonnal
induljon el oda. Monroe nem habozott, már kapta is fel a könnyű
bőrdzsekit, és futva bújt bele a bakancsába.
– Ingo, elmentem! – kiáltott a konyhában serénykedő
lánynak.
– Hová? – kérdezte a nő, de választ már nem kapott, csak a
becsapódó szúnyogháló hangja visszhangzott az üres házban.
Zacary futólépésben ügetett a Jeepig, majd hatalmas
porfelhőt kavarva indult el a főút felé. A kutyák hosszan
vonyítottak a gazdájuk után, és Ingrid is kilépett a verandára,
hogy figyelje a kátyúkon zötyögő terepjárót. Amikor elült a por,
a lány lassan megfordult és bement a házba. Nagy sóhajjal hajolt
a telefon fölé. A harmadik csörgés után bekapcsolt a rögzítő.
Megvárta a sípszót, és halkan annyit mondott:
– A hal a hálóban. Megkapták az üzenetet.

Monty jóleső borzongásra ébredt. Először nem tudta, mi okozza,

de amikor rájött, hogy meztelen hátát egy hajzuhatag cirógatja,
elégedetten dünnyögött, majd belefészkelte magát a puha
párnába.
– Halihó, szépfiú! – duruzsolta a lány, és puha
csigapuszikkal araszolt a lapockájától egészen a nyakáig. Monty
rájött, hogy ez a nő elég ügyes és kitartó ahhoz, hogy még egy
menetet kicsiholjon ernyedt szerszámából, ami már a
gondolattól is éledezni kezdett, ezért nem sokat teketóriázott,
gyorsan megfordult, és belemarkolt a szőke tincsekbe.
– A tűzzel játszol, kicsi lány – morogta, és a saját szájára
igazította Ruth ajkait.
Amikor elváltak, a nő szemében kéjvágy villant, és máris
lenyúlt, hogy megbizonyosodjon róla: van esélye még egy
numerára.
Monty szemei kitágultak, ahogy a pupillái is, amikor a finom
ujjak megmarkolták éledező férfiasságát.
 – Kicsit viharvert már ehhez… – mondta szemrehányóan,
mire a lány értő pillantással bólintott, és azonnal elmozdult,
hogy puha ajkaival váltsa fel a kezét.
Épp belelendültek a dologba, és Montague már a selymes
combok között kutakodott, hogy viszonozza a kényeztetést,
amikor a telefonja zizegni kezdett. Átkozta magát, amiért nem
némította le, de igyekezett figyelmen kívül hagyni. A mobil
azonban kitartóan rezgett, ami egy idő után jobban idegesítette,
minthogy ki tudja zárni a tudatából, ezért érte nyúlt, hogy
kikapcsolja a francba. Amikor meglátta, hogy Art keresi, azonnal
éber lett, és egyetlen mozdulattal húzta le Ruth fejét a farkáról,
aki hatalmasat cuppantott a hegyére.
– Igen? – szólt bele Stjames.
– Monty! Gyere át Shyhoz! Most! – hallatszott az utasítás,
amit egyértelműen nem lehetett megvitatni vagy haladékot
kérni.
– Indulok! – mondta a férfi, és egy bocsánatkérő pillantással
hajolt a lány felé, majd a szájára nyomott egy puszit. – Bocsi,
szépségem, de el kell mennem.
– Szerintem is! – vigyorgott a nő, majd visszahajolt, hogy újra
a szájába vegye.
– Nem! Úgy értem, most azonnal el kell mennem egy
megbeszélésre.
Ruth összehúzott szemekkel nézett rá, és elég dühösnek
látszott.
– Most? Este hét is elmúlt már…
– Nos, ilyen a munkám. A hírek nem várnak… – válaszolta
egy bocsánatkérő mosollyal Monty, és már fel is állt, hogy
ügyetlenül beleugorjon az alsójába, majd fél lábon szökdécselve
próbálja felvenni a nadrágját.
– Tényleg ennyire sietős? – kérdezte a lány, és kelletlenül ő is
öltözni kezdett.
– A főnököm berendelt raportra – felelte Monty, és már egy
V-nyakú pulóvert rángatott magára, amit a szekrényből kapott
elő.
– Mikor találkozunk? – kérdezte Ruth, mire Monty egy
pillanatra lemerevedett, mert ezt a részt utálta a legjobban.
– Majd hívlak! – válaszolta olyan kedvesen, ahogy csak
tudta, és reménykedett, hogy ez a lány nem lesz túl rámenős.
– Hát persze! – vágta rá enyhe éllel a hangjában a nő, és
hátrarázta szőke haját, hogy egy gyakorlott mozdulattal
összefogja, mert a szex nem igazán tett jót a frizurájának. – Én is
mindig ezt mondom anyámnak.
Montague nem tehetett ellene, szélesen elvigyorodott, épp
amikor Ruth felé fordult. Már késő volt rendezni a vonásait,
ezért csak engedte, hogy elernyedjen az arca, és félve pislogott a
lányra. Ruth áthatóan nézte, aztán kitört belőle a röhögés. Monty
úgy megkönnyebbült, hogy ő is vele nevetett.
– Csak vigyél el a metróig, oké? – kérdezte most a lány, és a
hangja teljesen lemondónak hangzott.
– Hívok neked egy taxit. Én fizetem. És hívni foglak! –
mondta StJames, maga sem értette, miért.
– Micsoda? – kiáltott fel Zac, amikor Art elmesélte az irodában
történteket. – Mi az, hogy bekamerázták az irodádat? Mikor? És
miért? – kérdezte szinte kiabálva.
– Mr. Monroe! Kérem, próbáljon, higgadt maradni. Art így is
elég ideges… – csitította Shy, mire Zac egy bűnbánó grimaszt
vágott, és lehalkította a hangját. – Azt mondod, te és Chip az
akciónk másnapján találkoztatok az irodádban. Honnan veszed,
hogy már akkor be volt kamerázva? Miért lett volna? Fippót csak
aznap este kapták el, tehát addig semmi okuk nem volt rá, hogy
lépéseket tegyenek. A neved semmilyen összefüggésbe nem
került velem, velünk, és azt hittem, eddig mi is kiestünk a
látószögükből. ..
– Nos, amint látod, nem… – felelte Art egy hatalmas sóhajjal,
és kiitta a kezébe nyomott whiskey-t.
– Akkor sem értem! – fortyant fel Monroe. – Miért
figyeltettek, hogy jutottak be egy olyan épületbe, amit szigorúan
őriznek, és hogyan szerelhettek fel egy kamerát az irodád kellős
közepére?
– Ha tudnám a válaszokat, most nem itt ülnék tétlenül! –
vágott vissza Art, és felállt, mert tényleg úgy érezte, a
tehetetlenségtől mindjárt fel is robban.
– Kár volt szétzúznod és otthagynod – közölte Monroe, mire
csak egy gyilkos pillantást kapott válaszul. – Amúgy mennyire
lehet kompromittáló az anyag? Dugtatok?
A kérdésre Art és Sheila is úgy kapta fel a fejét, mintha
valami őrültség hangzott volna el, Zac pedig csak felhúzta a
szemöldökét és válaszra várt.
 Art megrázta a fejét, a szemei kiguvadtak.
– Nem! Dehogy! – válaszolta, de érezte, hogy az arca tűzbe
borul.
– Jó, akkor nem olyan nagy a baj…
– Mi az, hogy nem olyan nagy a baj? Mindegy, hogy
dugtunk vagy sem, a csókolózás is elég bizonyíték.
– Jól van. Kiderül, hogy meleg vagy. Ez lehet, hogy
számodra borzasztó, de szerintem túlreagálod. Manapság már
nem hír, ha valaki homoszexuális. Három nap, és elfelejtik az
emberek.
– Kivéve a rajongók. Ők nem fogják… – mondta Art, és Shy
felé nyújtotta a poharát, hogy töltsön még egy italt.
– Nézd, Art… – húzta le a pamlagra Zac, és ő is mellé
ereszkedett. – Tudom, hogy te a hatalmas rajongótáborból élsz,
akik isszák a szavaidat, és mindent megvesznek, amihez egy
icipici közöd van, de hidd el, ha ők lelécelnek, a műsoraid, a
szakmai tekintélyed és a magazinod akkor is megmarad.
Legfeljebb másféle reklámstratégiát kell kidolgozni. Lehet, hogy
nem lesz akkora kasza, mint ez, de azért nem fog felkopni az
állad.
– A szüleim sem tudják… Csak Shy és Monty – vallotta be
Arthur.
Zac arcán döbbenet és sajnálat futott át.
– Nem merted elmondani nekik? – kérdezte halkan.
– Ebben a kérdésben elég konzervatívak… – válaszolta Art.
– Egészen addig, míg ki nem derül, hogy a saját fiúk meleg.
Szeretnek, nem? – tette fel a kézenfekvő kérdést Zacary.
 – Igen, nagyon is… Pont ezért nem szeretném tönkretenni a
kapcsolatunkat.
– Tudod, nem ismerjük egymást elég jól, hogy beleszóljak a
magánéletedbe, de egy biztos: az, hogy meleg vagy, nem hiba
vagy bűn, pláne nem rendellenesség, úgyhogy nem is értem ezt
a fajta hozzáállást. Ugyanúgy kellene közölni a szüléiddel, mint
azt, hogy nem szereted a spenótot.
Shy felnevetett, és lassan Arthur is elmosolyodott.
– Talán igazad van, és remélem, egyszer olyan világ lesz,
ahol ez nem számít majd, de most még sajnos nagyon is. A
szüleim furcsa emberek. A megszokásaik rabjai és nem túl
nyitottak. Szeretem őket, és úgy gondoltam, az életemnek ezt a
részét nem osztom meg velük – mondta határozottan Art, és
egyenesen Zac szemébe nézett.
– Megértem és tiszteletben tartom a döntésedet. Csakhogy
egyszer majd választanod kell a szerelem és a szüleid között. Ha
nem lennél ilyen makacs, és most tisztáznád a helyzetet, talán
egy komolyabb fájdalomtól kímélnéd meg magad.
Art elgondolkodott azon, amit a férfi mondott. A pillantása
Shyra tévedt, aki egyetértően bólogatott. Mit tudhatnak ők erről? –
kérdezte magában Art, majd egy nagy sóhajjal válaszolt:
– Mindegy, mert ha Douglas beváltja a fenyegetését,
hamarabb fogják megtudni, mint ahogy elmondhatnám nekik.
– Aiden nem hülye, csak egy seggfej. Ha tényleg a
birtokában van egy felvétel rólad és Chipről, akkor sem fogja idő
előtt nyilvánosságra hozni. Ugyanis ez az utolsó aduttja, és nem
tudja, neked mid van ellene. Ne feledd, hogy a városban minden
nagykutya tart tőled.
 – Ezt honnan veszed? – kérdezte homlokráncolva Art.
– Mindenhol vannak informátoraid, mindenkiről van egy
aktád, és ebben a koszfészekben nincs olyan, aki ne olvasná a
lapodat vagy az online magazinodat. Itt te vagy a
megmondóember, és ez hihetetlen hatalommal ruház fel.
– Nem tudom, honnan veszed ezt, de jó hallani! – nevetett fel
Arthur, pedig igazából sírni lett volna kedve.
Ebben a pillanatban szólalt meg a csengő. Sheila lepillantott a
ház elé, és amikor meglátta Montyt, mosolyogva nyomta meg a
kapunyitó gombját.
– Ki az? – kérdezte izgatottan Art, bízva abban, hogy Chip
érkezett.
– Mr. StJames, uram.
– Remélem, kiderített valamit…
Zac felállt, hogy kinyújtóztassa a lábait, és a konyha felé
indult. Sheila hatalmas szemekkel figyelte. Art nem akarta
megzavarni, mert úgy gondolta, ennyi kijár a lánynak, de
kénytelen volt megszólalni.
– Monty nem tud Chipről és rólam…
Zacary úgy perdült meg a tengelye körül, hogy majdnem
leverte a fikuszt.
– Azt értem, hogy a szüleidnek nem árultad el a szexuális
orientációdat, de a barátod tudja, hogy meleg vagy… Előtte
miért titkolózol? – kérdezte, és a szeme szikrákat szórt. – Vagy
csak szórakozol Aubrey-val?!
– Nem! Én nem! – rázta meg a fejét Art, de ebben a
pillanatban kopogás zavarta meg őket.
 – Ajánlom, hogy önts tiszta vizet a pohárba! Mindent
megértek, de ha valaki megbántja a legjobb barátomat, azt
nehezen viselem – mondta halkan Zac, mire Art bólintott, hogy
megértette, és magában elcsodálkozott, mennyire toleráns és
kompromisszumkész Zac. Most sem csinált nagy ügyet a
dologból, de lefektette a szabályokat. Ilyen emberekkel könnyű
barátkozni – állapította meg Arthur.
Monty begyalogolt a lakásba, felmérte az arcokat, majd
megkérdezte:
– Mi történt? Miért kellett lélekszakadva iderohannom?
Art megköszörülte a torkát, de nem nézett a szemébe.
– Aiden Douglas meglátogatott az irodámban, és
megfenyegetett…
– Micsoda? Mivel?
– Azzal, hogy leleplez…
– Mit leplez le? – kérdezett vissza zavarodottan Montague.
– Engem, és azt, hogy buzi vagyok.
A szobára csend telepedett. Monty leroskadt az egyik fotelbe,
Zac a konyhaajtóban állt egy pohár vízzel a kezében, Shy pedig a
blúza szélét babrálta. Kellemeden volt a szituáció.
– Zac, kérhetek egy cigit? – kérdezte Sheila, mire a fekete
Don Juan elmosolyodott, elővette a farzsebéből a gyűrött dobozt,
és a lány elé tartotta.
– Remek ötlet! Kimegyünk a teraszra? – kérdezte Shyt, aki
bólintott, és gyors léptekkel átvágott a szobán, hogy kinyissa a
teraszajtót, és a függönyt eltartva kiengedje a vendéget.
Art hálás volt, amiért magukra hagyták őket, Monty pedig
továbbra is zavarodottan nézegetett.
 – De mivel tudna leleplezni? – kérdezte, amikor az ajtó
halkan bekattant Sheiláék mögött.
– Bekamerázták az irodámat – felelte Art.
– Na és? – nevetett fel Monty. – Látták, hogy rózsaszín zokni
van rajtad, vagy mi? – röhögött tovább.
– Felvették, ahogy Chippel csókolóztam – mondta halkan
Art, mire Montague-ban benne rekedt a nevetés, és egy pillanat
alatt elkomolyodott.
– Mikor? – kérdezte.
– Amikor felengedted hozzám.
– Nekem miért nem szóltál, hogy összejöttetek? – kérdezte
kissé dühösen Monty.
– Azt hittem, csak egy éjszakáról szólt – válaszolta
szemlesütve Art.
– Akkor is mondhattad volna. Pláne, hogy rá is kérdeztem.
És most ne gyere azzal, hogy akkor még semmi nem volt
köztetek…
– Sajnálom! – nézett a barátjára Art. – Az az igazság, hogy én
sem igazodtam el az érzéseimen. Ez most valahogy más, mint a
többi, és megijedtem. Nem akartam róla beszélni, amíg
magamban nem tudom letisztázni.
Ezt már Monty szemébe nézve mondta, mire a fiú bólintott,
és halványan elmosolyodott.
– Nagyon örülnék, ha végre lenne valakid… – dőlt előre, és
megveregette Art térdét. – Rád férne egy szerelem.
– Bagoly mondja verébnek… – vigyorodott el Art. – Neked
sem volt barátnőd az elmúlt évek alatt.
 – De nekem nem is kell. Engem a farkam irányít – biccentett
Monty.
– Nos, azt hiszem, ebben egyetértünk – kacagott fel Arthur.
– Félre a viccel! Mi van, ha felteszik a netre? Mennyire kínos?
– kérdezte Stjames.
– Csak csókolóztunk – mondta Art. – De arra bőven elég,
hogy lejárassanak.
– Nézd, cimbi, én csak egy megoldást látok… – dörzsölte
meg a halántékát Monty.
– Mit? – kérdezte felvillanyozva Art.
– Neked kell coming outolnod, és akkor semmi esélyük nem
lesz, hogy zsaroljanak.
– Ezt te sem gondolhatod komolyan! – válaszolta ingerülten
Arthur. – Tudod, hogy ebbe belebukhatok!
– Én úgy hiszem, ha magadtól teszed, akkor nem, de ha
mások teszik veled, akkor igen – válaszolta Monty, és úgy tűnt,
tényleg átgondolta a dolgot. – A fiatal lányok sokkal
elfogadóbbak, mint hinnéd. Sokuk örülni fog neki, hogy meleg
vagy, mert legalább nem kaphat meg a többi nő – nevetett
halkan Monty. – Az elvetemültek pedig tovább fantáziáinak
majd rólad, és arról, hogy az ő kedvükért átigazolnál a heterók
csapatába.
– Én ebben nem hiszek! – szögezte le Art.
– Majd írnak rólad és Chipről fasza fanfictionöket és
shippelnek benneteket – tette hozzá Monty, aztán
elkomolyodott. – Nem hiszem, hogy sok választásod lenne…
Art mélyeket lélegzett, és próbálta átgondolni józan ésszel,
de nem igazán sikerült neki. Nagyon szerette volna Chippel
megbeszélni a dolgot, de a fiú még mindig nem érkezett meg.
Art nagyot sóhajtott, és az órájára nézett. Már fél kilenc van. Hol
késik?
 18.

Chip pont enni adott a kutyáknak és közben magában

dúdolgatott. Kapott egy üzenetet Zactől, hogy maradjon otthon
és ne is telefonálgasson, amiből arra következtetett, hogy valami
gáz van, de fogalma sem volt, hogy mi lehet az. Várta, hogy
Monroe majd hívja vagy átjön hozzá, és elmondja a részleteket.
Addig is betett egy tepsi spenótos, tejszínes rigatonit a sütőbe,
mert farkaséhes volt, és arra gondolt, hátha Art is csatlakozik
hozzá, amikor végzett.
Nem beszéltek meg semmit, és napközben sem keresték
egymást, de Chip abban bízott, hogy egy picit ő is hiányzik a
férfinek, és este hall majd felőle. Titokban abban reménykedett,
hogy egyre erősödő érzelmei viszonzásra találnak, és egyszer az
életben neki is szerencséje lesz. Bár egy ilyen menő pasi nyilván
nem esik hasra tőle, de azért talán megkedvelheti. A szex
fantasztikusan működik, és egyébként is remekül kijönnek
egymással. Az, ahogy Art a háta mögé göndörödik, és átöleli
álmában, már csak hab a tortán.
– Jól van, szépségem, nagyon ügyes vagy! – mondta a
reszketve közeledő löwchennek, ami körbepásztázta a kertet, és
még mindig riadt tekintettel figyelte Chipet, bár a férfi
nyugodtan várt rá. – Nem kell sietned. Ráérünk! – mosolygott a
kutyára, aki nagy hasával és cérnavékony lábaival úgy nézett ki,
mint valami mesebeli lény. – Gyere és egyél! Nagyon finom
rizses húst főztem nektek – magyarázta Chip, és félig töltötte a
tálat. Úgy gondolta, a kiéheztetett jószágnak fokozatosan kell
visszaszoknia a rendes ételre. A saját kutyáinak naponta egyszer,
de Freedomnak reggel is adott enni, hogy hamarabb összeszedje
magát.
Amikor a kutya odaért hozzá, először félénken megszagolta
a kezét, majd csóválni kezdte a farkát. Chip elmosolyodott.
– Jó kislány! Minden rendben lesz! – simogatta meg a koszos
kis fejet, ami hálásan simult a tenyerébe. Chip nem állt fel, nem
hagyta magára. Türelmesen várta, amíg a kutya nekilát az
evésnek. Minden apró zajra felkapta a fejét, és egyszer félútig
vissza is szaladt a kennelbe, mert Albert rámorgott Bertára a
kerítés túloldalán. – Nyugalom, csak civakodnak – mondta
halkan Chip, mintha a kutya értené, mire Freedom
visszaóvakodott, és folytatta az evést.
Egyszer csak ismét felpillantott, és ezúttal meg sem állt a
ketrece leghátsó sarkáig. Onnan nyüszített, mire Chip
megfordult, és épp meg akarta nyugtatni, hogy csak rémeket lát,
amikor hatalmas ütés érte a halántékán, és elsötétült a világ.

Art képtelen volt koncentrálni. Egész este Chipen járt az esze, és

azon, hogy a fiú vajon miért nem jött el a megbeszélésre.
Monty elmesélte, hogy mit tudott kiszedni Ruth-ból.
Kiderült, hogy Aiden állandóan felügyeli a SAD-et, és teljesen
uralma alatt tartja a szervezetet. Minden ügy az ő kezében fut
össze, és bár az alapítványnak van kuratóriuma, az csak
bábjáték. Aiden eleget fizet a tagoknak ahhoz, hogy aláírják a
jegyzőkönyveket és tartsák a szájukat. Monty azt mondta, a lány
egészen biztosan hallgatott volna, ha Douglas nem követi el azt a
hibát, hogy megdugja. Csakhogy nála aranyszabály, hogy
mindenkivel kikezd, aki megüti a mércét.
Art nem igazán tudott odafigyelni rá, de Zac szerencsére
teljesen képben volt, és a kapott információk alapján megpróbált
kieszelni valamit.
– Mi a baj, Art? – kérdezte Zacary, amikor már neki is feltűnt,
hogy Arthur gondolatban nincs velük.
– Chip hol van? – tört fel Artból, mert már képtelen volt
kontrollálni az érzéseit. – Őt nem is érdekli ez az egész?
Zac összehúzta a szemöldökét, és furcsán méregette Artot,
majd Montyra nézett, aki zavarodottan nézett vissza rá.
– Arra gondolsz, hogy Douglas zsarolása nem érdekli, vagy
te? – kérdezte Zac. Art csak hallgatott, és a cipője orrát nézegette.
– Nem szóltam neki a dologról, mert nem akartam, hogy
valami meggondolatlanságot tegyen – mondta egy sóhajjal Zac,
mire Art felkapta a fejét, és a szemeiben megkönnyebbülés
csillant. – Biztosan nekimenne az egész világnak, ha rólad van
szó… – tette hozzá Zac, majd belefúrta a pillantását Artéba. – De
te vajon szembeszállnál-e a világgal őérte? – Art egy pillanatra
lefagyott, aztán ismét lesütötte a szemét. – Sejtettem… – mondta
rezignáltan Zac. – Pont ezért nem szóltam neki. Szeretném, ha
előtte kitalálnánk, mihez kezdjünk. Mert ha nem tudunk
visszavágni, vagy Douglas úgy dönt, pénzért megveheted a
hallgatását, akkor gondolom, inkább mondasz le Chipről, mint a
szépen felépített áléletedről.
 Art panaszosan felnyögött, felugrott, és a zsebébe
süllyesztette ökölbeszorított kezeit.
– Te ezt sohasem fogod megérteni! – mondta lemondó
hangon, és odasétált az ablakhoz, ahonnan jól lehetett látni a
közeli főúton hömpölygő péntek esti forgalmat.
– Értem a dilemmádat – válaszolta Zac –, de ismerem Chipet,
és tudom, mennyit ér. Sokkal többet, mint amit te megérdemelsz.
A sértés célba talált, és Art mellkasát összerántotta a
fájdalom. Pontosan így gondolta ő is. Hogy nem érdemli meg
Chipet. Talán senkit sem érdemel meg. Rejtőzködő életvitele, a
hazugságok hálója, amit maga köré épített bűntudattal töltötték
el, és ebből kifolyólag úgy érezte, nincs joga a boldogsághoz.
Afféle alku volt ez az ördöggel. Vagy legalábbis ő így kezelte.
– Egészen biztosan – felelte, amikor már kínosra nyúlt a
csend.
Zacary nem kommentálta a dolgot, csak bólintott, és
beharapta fekete borostával keretezett, húsos ajkát.
– Ne ítéljen túl hamar! – mondta Shy, aki az ajtófélfának
dőlve hallgatta a beszélgetést. – És azt hiszem, jobb lenne, ha a
problémára koncentrálnánk… – Mindenki a nőre nézett, aki
kisimította szőke tincseit, majd egy mély légvétel után belépett a
szobába, és meg sem állt Artig, aki még mindig az ablaknál állt.
– Talán, ha találnánk valamit, amivel visszavághatunk, akkor
nyernénk egy kis időt.
– Időt mire? – kérdezte Art monoton hangon. – Ha most
vissza is tudjuk verni, amikor nyilvánosságra hozzuk az anyagot
és leleplezzük, akkor egészen biztos lehetsz benne, hogy nem fog
habozni.
 – Akkor mit akarsz? – kérdezte kissé emelt hangon Monroe.
– Lepaktálsz vele? Ugye tudod, hogy az érted kapott pénz afféle
vérdíj a fejeden? Ha most feladod az ügyet a titoktartásáért
cserébe, innentől akkor is ott lóg majd feletted a guillotine.
Art hallgatta, és érezte a kicsendülő érzelmeket. Zacary
hangja lemondó volt, mintha úgy hinné, nyilvánvaló, hogy Art
eladja a becsületét, ami eddig sem volt neki.
– Nem! Az ügy nyilvánvalóan minden másnál fontosabb. Az
én kicsinyes érdekeimnél meg pláne. Fippo halála és az
állatkínzás nem maradhat büntetlenül!
Zac akkorát sóhajtott, hogy Art is hallotta a szoba másik
végéből, mire megfordult, és mélyen a szemébe nézett. A férfi
úgy méregette, mintha mérlegre tenné a szavait, és el akarná
dönteni, vajon hazudik-e, de Art ezt is teljesen megértette. A
bizalmatlanság neki is a vérében volt.
– Ennek örülök… – mondta végül Monroe, és a szája halvány
mosolyra kúszott.
– És akkor mihez kezdünk most? – kérdezte Monty, aki a
szokásosnál sokkal fókuszáltabb és komolyabb volt.
– Először is ki kell derítenünk, hová vitték a kutyákat és hol
akarják felállítani az új telepet – válaszolta Zacary. – Valami
olyan hely lesz, ahol vannak illegális kutyaviadalok, mert az a
második bevételi forrásuk. Legalább húsz, messzeföldön híres
harci ebük van, és nyilván nem akarják, hogy parlagon
heverjenek.
– Azok mindenütt vannak, nem? – kérdezte Shy, és már neki
is állt a keresésnek. Egymás után mentette le a cikkeket és a
háttéranyagokat.
 – Igen, de nem minden államban egyformán kemények az
állatvédelmi törvények. Vagy van, ahol nem a jogszabályokkal,
hanem a betartatásukkal vannak problémák. Arizonát vagy
Oregont tartom valószínűnek – válaszolta Zac, és most ő állt fel,
hogy kimenjen a konyhába és kivegyen magának egy üveg sört.
Már most úgy mozgott, mintha otthon lenne Shy lakásában.
Monty fel is húzta a szemöldökét a csodálkozástól. O még három
év után sem venné a bátorságot, hogy kiszolgálja magát. –
Kértek? – kérdezte a kezében lóbálva egy Budweisert.
– Én igen! – felelte Sheila, anélkül, hogy felnézett volna a
laptopjából. Art nemet intett a fejével, és továbbra is kifelé
bámult az ablakon. Látszott, mennyi minden kavarog a fejében.
Monty kényszeredetten bólintott, majd elvette a kezébe
nyomott üveget, és figyelte, ahogy Zacary leült Shy mellé –
szorosan, úgy, hogy a combjuk végig összesimult –, és valamiért
érthetetlen féltékenységet érzett. A lány nem reagált, még arra
sem, amikor Zac úgy magyarázott neki – miközben hosszú
ujjával a képernyőn mutogatott –, hogy másik tenyerét a lány
térdére tette. Monty viszont úgy érezte, mindjárt felrobban.
– Én lelépnék, ha már nincs rám szükségetek… Úgysem
tudok érdemben hozzászólni semmihez – mondta rezignáltam
Mivel senki, még Art sem tartóztatta, lassan kibattyogott az
előszobába, felkapta a vékony dzsekit a fogasról, és anélkül ment
ki a lakásból, hogy elköszönt volna.
Egy órával később, miután kiosztották a feladatokat – amiből
Artnak semmit sem szántak, mert használhatatlannak látszott –,
a fiúk elbúcsúztak Sheilától és kettesben sétáltak le az utcára.
– Nos, akkor jó éjt! – nyújtott kezet Zac. – Kérlek, ne agyald
túl a dolgot, de készülj fel a legrosszabbra! Talán itt lenne az
ideje, hogy minimalizáld az esetleges károkat… – tette hozzá Art
arcát fürkészve. A férfi lehajtott fejjel, a haja alól pislogott rá. – A
szüléiddel kellene beszélned – egyértelműsítette a dolgot
Monroe, és látta a másik arcán átfutó félelmet és fájdalmat. –
Hidd el, mindenkinek jobb lenne, ha nem a sajtóból tudnák
meg…
– Biztosan igazad van, de fogalmam sincs, hogyan fogjak
hozzá.
– Nos, ebben is Chip tudna segíteni… – mondta mély hangon
Monroe. – De azt is szeretném, ha tisztába tennéd a ti dolgotokat
is…
Art erre már felkapta a fejét, és pillantását Zac szemébe fúrta.
– Mit vársz tőlem?
– Nézd, én nem tudom, mik a terveid, csak azt tudom, hogy
a legjobb barátom beléd szeretett, és nem akarom, hogy hamis
tévképzetekbe ringassa magát.
– Honnan tudod, hogy belém szeretett? – kérdezte kissé
dühösen Art. – Hogy szerethet bele valakibe pár nap alatt? – Zac
hátralépett egyet a hirtelen dühkitöréstől, és összehúzott
szemekkel méregette Artot. – És ha még én sem tudom,
egyáltalán mi lesz ebből? Te mindig az első pillanatban tudod,
hogy mi lesz egy találkozásból? Tényleg azt várod, hogy
elkötelezzem magam, azért mert kedvelem és jól érzem vele
magam? Ez nem az a világ, Zac…
Monroe bólintott, és a szája szélét rágta.
– Tudom. Baromság, amit mondtam, felejtsd el! –
visszakozott.
– Nem tudom elfelejteni. Látom, hogy szereted Chipet, és
védeni szeretnéd. De nem lehet… Nem ígérhetek semmit, de ha
az megnyugtat egy kicsit, én is nagyon vonzódom hozzá, és nem
akarok neki fájdalmat okozni.
– Ennyi most elég! – mosolyodott el Zac. – Olyan, mintha az
öcsém lenne – magyarázkodott.
– Igen, észrevettem – húzódott fel Art szája sarka is.
– Átmész hozzá?
– Azt hiszem… – felelte elgondolkodva Arthur. – Sok dolog
van, amit meg kellene beszélnünk.
– Jó, akkor nem hívom fel. Mesélj el neki mindent, és kérdezd
ki, hogy mit sikerült kiderítenie a SAD-nél!
– Oké.
– Ne telefonálgassunk feleslegesen, mert ezek a gecik simán
lehallgathatnak. Holnap este találkozunk, ugyanígy, Shynál.
– Rendben. Hétre itt leszek! – búcsúzott Art.

Bekapcsolta a zenét, mert az mindig segített rendet tenni a

fejében, és valahogy megnyugtatta. James Arthur hangja töltötte
be a Range Rover belsejét, és Art végre érezte, hogy képes lesz
úrrá lenni a zűrzavaron. A You’re Nobody Til Somebody Loves
You szövege mintha egyenesen neki szólt volna.
Átgondolta az összes lehetőséget, és arra jutott, vannak olyan
csaták az életben, amik elkerülhetetlenek, bármennyire igyekszel
is halogatni őket. A szülei vagy elfogadják, ki is ő valójában,
vagy meg kell találnia azt a társat, aki élete hátralévő részében
megadja azt a szeretetet, amit eddig tőlük kapott. Bár semmi sem
pótolhatja a szülői szeretetet, de az is igaz, hogy nem érdemes
lemondani a szerelemről csak azért, hogy megfelelj egy elavult
értékrendszer elvárásainak. Bólintott, mintha ezzel
megerősíthetné a döntését, és amikor már minden sejtjében
érezte az elhatározást, annyira megkönnyebbült, hogy szinte
felszárnyalt. A szája széles mosolyba húzódott, és a dal utolsó
refrénjét együtt énekelte a rádióval.
Lekanyarodott a főúttól, és a szíve nagyot dobbant, amikor
meglátta a fényt, ami már messziről látszott az esd sötétségben.
Aztán, amikor rájött, hogy ekkora világosság nem szűrődhet ki
az ablakokon, összehúzta a szemöldökét és beletaposott a gázba.
A motor felzokogott, de a kasztni meglódult, és Art keményen
kapaszkodott a kormányba, hogy az eső által kimosott gödrökön
átszáguldva el ne engedje véletlenül.
A kanyar után, ahogy a tó mellé ért, már rálátott a házra, és
egy másodpercre megállt a szíve, mielőtt egy hatalmas,
kétségbeesett kiáltás tört fel belőle, aztán szinte nyüszítve
taposta a padlóba a gázpedált, míg egyik kezével a telefont
kereste a zsebében.
A narancssárga tűznyalábok szinte az égig értek.
 Art lefékezett a fűzfánál, kiugrott, és már rohant is, de
közben remegő kezekkel próbálta benyomni a gyorshívót. Shelia
a második csörgésre vette fel.
– Shy! – kiáltotta Art. – Chip háza lángokban áll! Hívd a
tűzoltókat, aztán Zacet! – Mire a lány válaszolhatott volna, már
le is tette, és a készüléket a nadrágja zsebébe süllyesztette.
– Chip! – kiáltotta, de a fiút nem látta sehol. Az egész ház
lángolt, padlótól a tetőig. Art szemeiből csorogtak a könnyek, de
nem tudta a csípős füstre fogni, ami belepte a környéket. –
Istenem, kérlek ne! – szűkölte, és próbált közelebb jutni,
behatolni a lángok közé, de esélytelen volt. Érezte, ahogy az
arcán megperzselődik a bőr, és a kezén bekunkorodtak a
szőrszálak. Kétségbeesetten toporzékolt a ház előtti kis réten, és
kiáltozott, aztán térdre hullott, mert a félelem már egészen
megnyomorította. Fippo holttestének képei villództak a szeme
előtt, és hiába akarta, nem tudta elűzni őket. Megrázta a fejét.
NEM! Semmi okuk rá, hogy bántsák Chipet! Aztán eszébe jutott,
hogy a fiú ma kezdett a SAD-nél, és Aiden már tud kettejükről,
úgyhogy nem lehetett nehéz lenyomozni, majd összerakni a
képet. A rettegés vasmarokkal fojtogatta, és képtelen volt talpra
állni. Elővette a telefonját, és megpróbálta felhívni Chipet. Amíg
a kapcsolásra várt, egy pillanatra felcsillant a remény, hogy a fiú
nem volt otthon, és csak véletlen az egész, de amikor a hosszú
csörgések a végtelenbe nyúltak, és nem kapott választ, Art szíve
elnehezedett, és bár küzdött a gondolat ellen, az agya már tudta,
hogy hiába. Lerogyott a földre, és magához ölelte a térdeit.
 19.

A tűzoltók órákon át küzdöttek a lángokkal. Zac le-fel járkált a

kis réten, és a haját tépte kínjában. Art katatón állapotban ült a
földön, arcára a veszteség és a kilátástalanság álarca kövült. Nem
érzett… Nem tudott. Várt. A percek ólomlábakon jártak.
Valamikor Shy érkezett, egy takarót terített a vállára, aztán csak
ült mellette szótlanul, majd amikor Art arra kérte, menjen haza,
kelletlenül felállt és könnyes szemmel búcsúzott.
Ahogy a lángok fényei kialudtak, már csak zsíros pernye
hullott alá a szürke felhőbe tömörülő füstből, és sötétség
telepedett a tájra. A rendőrség sárga szalaggal vette körül a
területet, és egyenruhások járkáltak fel-alá. Art üveges tekintettel
figyelte őket. Egy BMW érkezett, és kiszállt egy idősödő,
ballonkabátos férfi, aki először a szolgálatosokhoz igyekezett –
útközben fél szemmel nézve Artot és Zacet –, aztán a
tűzoltóparancsnokkal beszélt, majd végül egyenesen a két férfi
felé indult. Amikor odaért, közelebbről is szemügyre vette őket,
majd leguggolt Art elé. Az igazolványát az arca elé tartotta,
aztán visszatette a zsebébe.
– Mr. Chapman, Kimmel nyomozó vagyok, és én kaptam az
ügyet. Szeretnék néhány kérdést feltenni, ha alkalmas önnek…
Art felpillantott, szorosabbra fogta a vállait takaró pokrócot,
aztán bólintott.
– Tegye a dolgát, hadnagy!
 – Tud arról, hogy Charles Aubrey itthon volt-e, amikor a tűz
kirobbant?
– Nem – válaszolta szűkszavúan Arthur, de ebbe is majdnem
beleszakadt a szíve.
– Amikor ön ideérkezett, volt-e bármi nyoma annak, hogy
más is járt itt?
– Nem láttam senkit.
– Tud valamit Mr. Aubrey esti elfoglaltságáról?
– Nem. Nem beszéltem vele…
– Akkor miért jött ide? Önök közeli barátok? – kérdezte most
a férfi, ősz szemöldökét kicsit felhúzva, közelről vizslatva Art
arcát.
– Azért jöttem, hogy meglátogassam – válaszolta kimérten
Art. – Ehhez nem kellett nála bejelentkeznem. És igen, közeli
barátok voltunk, bár nem régen ismertük meg egymást. – Maga
is meglepődött, milyen egyszerű volt kimondania mindezt.
Máskor igyekezett volna elkerülni minden olyan választ, ami
többre enged következtetni, de most semmi sem tarthatta volna
vissza attól, hogy őszinte legyen. – Chip és én együtt jártunk…
Az öreg detektív szeme sem rebbent.
– Mióta?
– Pár napja – felelte elgondolkodva Art, mert rájött, annyira
összefolytak a napok, hogy azt sem tudja megmondani, mikor
történt. – Kérem, ezt kezelje bizalmasan! – tette hozzá Art,
szerinte teljesen feleslegesen. De már ez sem érdekelte.
– Természetesen! – bólintott a nyomozó. – Tehát nem tudja,
Chip itthon volt-e, amikor kitört a tűz.
 – Ezt maguknak kellene tudniuk – nézett most a szürke,
fáradt szemekbe Art.
– Sajnos, amíg ki nem hűl a terep, a szakértők sem tudnak
bemenni. Úgy saccolom, reggelre talán tudni fogjuk… – mondta
halkan, együttérző hangon az öreg. Biccentett Arthurnak, majd
felállt. Odalépett Zac-hez, aki még mindig a haját túrva rótta
végeláthatatlan köreit a tisztáson.
– Kimmel nyomozó vagyok. Ön kicsoda? – kérdezte tőle.
– Zacary Monroe vagyok. Chip a legjobb barátom… szinte az
öcsém – felelte Zac.
– Sajnálom! – fogta meg a karját a hadnagy. – Ön sem tud
arról, hogy a barátja itthon tartózkodott-e?
– Itthon volt! – szakadt ki Zacből, mire Art felkapta a fejét,
majd egymás szemébe fúrták a pillantásukat. Monroe úgy
folytatta, hogy le nem vette a tekintetét Arthurról. – Délután
beszéltem vele, és arra kértem, maradjon itthon. Kocsi sem volt
nála, mert elvittem…
Art érezte, hogy könnyek marják a szemét…
– Miért kérte, hogy itthon maradjon? – kérdezte a nyomozó.
Öreg róka volt, azonnal érezte, hogy van még itt valami…
Zac még mindig Art szemébe nézett. A nyomozó is követte a
pillantását, és várt. Fél szemöldökét vonta fel, és tisztán érezte az
áradó feszültséget. Art kézháttal törölte meg az orrát, aztán
felállt és odasétált hozzájuk. Bólintott Zacnek, majd átvette a
szót:
– Kimmel hadnagy, megtenné, hogy bejön velem az
irodámba? Néhány dolgot szeretnék elmondani és megmutatni
önnek…
 Zacből egy hatalmas sóhaj szakadt ki, és az égnek fordította
az arcát, de aztán két kézzel megdörzsölte, majd leejtett
vállakkal fordult feléjük.
– Veletek megyek!
A nyomozó csak bólintott, egyelőre nem kérdezett semmit.
Art szó nélkül ment a BMW-hez, és beült a hátsó ülésre. A másik
oldalról Zac csatlakozott hozzá, és amikor a nyomozó
kikanyarodott a fűzfa alól, hirtelen megfogta Art kezét,
megszorította az ujjait, és az arcán végigmasíroztak a könnyek.
– Jól döntöttél! – mondta Artnak, aki csak bólintott, mert ő
már rég belátta, hogy be kell vonniuk a zsarukat. Sajnos, már így
is késő!

– Tehát azt mondják, ez a Douglas meg a társai illegális

szaporítótelepet üzemeltettek a FutureTech hátsó szegletében, és
tiltott kutyaviadalokon vettek részt? Talán a fogadásokhoz is
közük volt? – kérdezte Kimmel.
– Nyilván… Azon van a nagy pénz – válaszolta bólogatva
Zac.
– Esetleg van arról valami fogalmuk, mekkora összegekről
beszélünk? – hajolt a kis jegyzetfüzete fölé a hadnagy, és
macskakaparásszerű írásával gyorsan rótta a sorokat.
– Az a közönségtől függ… Egy átlagos viadalon lehet, hogy
csak pár ezres a nyeremény, de ha valakinek olyan barátai
vannak, mint Douglasnek, és beszervezi őket, akkor ez
alkalmanként a százezres nagyságot is elérheti.
A nyomozó oldalra döntötte a fejét, és Artra nézett.
– Önök egy társaságba járnak Aiden Douglasszel, jól sejtem?
– Nem. Azonos körökben mozgunk, de én nem vagyok az a
bratyizós, bulizós fajta. Csak a kötelező társasági
rendezvényeken veszek részt, és onnan is lelépek általában…
– Értem. Az, hogy Aiden megfenyegette, ön szerint a saját
ötlete volt, vagy lehet, hogy ő is csak az eseményeknek esett
áldozatul, és felhasználják?
Art a homlokát ráncolta, és próbált objektív maradni.
– Douglas egy beképzelt pöcs. Nem igazán hiszem, hogy
kihasználnák. Az a fajta, aki azt hiszi, attól lesz igazi férfi, ha
olyasmit csinál, ami veszélyes. Ha a bungee jumping már nem
volt elég, simán kinézem belőle, hogy örömmel vesz részt
ilyesmiben.
– Gyilkosságban is? – kérdezte most Kimmel, és a szemeit
szűk résnyire összehúzva nézett rá.
– Ha nem is tettleg, de bűntársként, azt hiszem, képes rá –
bólintott egy kis gondolkodás után Art.
– Mr. Chapman, Mr. Monroe, amíg ki nem derítünk valamit
az ügyben, és amíg meg nem bizonyosodunk arról, hogy mi
történt Charles Aubreyval, addig önöket védőőrizet alá kell
helyeznem. Amit elmondtak, az már valószínűleg szövetségi
bűntény lesz, és kiveszik a kezemből. De arról még
gondoskodom, hogy legalább maguk biztonságban legyenek.
– Ne! Kérem ne! – szólt közbe Zac. – Amíg nem tudjuk, mi
történt Chippel, addig ne. Hátha megkeresik Artot vagy engem,
hogy tovább fenyegessenek, és akkor legalább lesz valami nyom,
amin el tudnak indulni.
Kimmel megrázta a fejét, ujjaival serkenő szakállát
dörzsölgette, és egyik férfiról a másikra nézett.
– Nem jó ötlet, fiúk… Láthatják, hogy ezek nem
szarakodnak. Tényleg veszélyben az életük. Ez nem játék!
– Mi is tisztában vagyunk vele, hadnagy – válaszolta
megfontoltan Art. – De Zacnek igaza van. Hátha jelentkeznek.
Én biztonságban vagyok. Az őrző-védő cégünk máris küldött két
testőrt. Zac védelméről is gondoskodom.
A nyomozó még mindig a fejét ingatta, de úgy tűnt, hajlik a
kompromisszumra.
– De csak addig, amíg ki nem derül, hogy a tónál gyújtogatás
volt-e, vagy amíg… – Itt elhallgatott, és elkapta a tekintetét. Nem
kellett folytatnia. Zac és Art tökéletesen értették. Addig kaptak
haladékot, amíg meg nem találják Chip holttestét.

Másnap reggel Art még mindig az irodájában ült. Shy nagyon

korán érkezett, és egyből bement hozzá.
– Van valami hír? – kérdezte halkan, mert Arthur a lábát a
dohányzóasztalon keresztezve, szemeit lehunyva pihent.
– Még semmi.
– Mit mondtak, mikorra lesz meg a helyszínelés?
 – Ha kihűlt – válaszolta szinte egy csuklással Art, amiről
nem lehetett eldönteni, hogy röhögés vagy zokogás lett volna
belőle, ha folytatja.
– Főzök kávét – mondta Shy. – Kérsz még valamit? Enned
kellene…
– Nem tudok lenyelni egy falatot sem – motyogta Art. Sheila
nézte az összetört, elkínzott férfit, és bár szeretett volna segíteni,
tudta, hogy ebben a helyzetben képtelenség.
Éppen kiment a szobából, amikor Art telefonja csörögni
kezdett. Hirtelen ült fel, és villámgyorsan a füléhez emelte a
készüléket, anélkül, hogy megnézte volna a hívót.
Azt remélte, a rendőrség jelentkezik végre.
– Art?! – szólt bele Rita Chapman.
– Anyu! – csuklott el Arthur hangja, ahogy meghallotta. A
fájdalom újult erővel csapott le rá, és annyira szerette volna
elsírni az édesanyjának, hogy a leplezése is szinte fizikai kínokat
okozott.
– Kisfiam! Milyen tűz? Kinél? És mit kerestél te ott? –
kérdezte az anyja, és Art a visszhangból tudta, hogy ki van
hangosítva.
– Apu is ott van? – kérdezte, és hatalmasat nyelt.
– Igen, persze, hogy itt vagyok! – szólalt meg Arin hangja
kicsit messzebbről.
– A barátom, Chip háza égett le az éjjel… Én fedeztem fel a
tüzet és hívtam a tűzoltókat.
– Ez az a fiú, aki elnevezte a kutyádat? – kérdezte Rita, aki
mindig híres volt a memóriájáról.
– Igen, ő…
 – És vele mi lett? A hírekben nem mondtak semmit – szólt az
apja.
– Még nem tudjuk… tart a vizsgálat. Porig égett az egész,
szerintem órákig tart, mire átvizsgálják a romokat.
– Nagyon sajnáljuk, kisfiam! – mondta az anyja. – Tudunk
valamiben segíteni?
– Nem, nem hiszem… De köszönöm!
– Nemsokára indulok hozzád. Egy fél óra és ott vagyok!
Szeretlek! – köszönt el Rita, és hallatszott, hogy tűsarkain kopog.
– Kisfiam! Vannak kapcsolataim a zsaruknál. Nem akarod,
hogy felhívjak valakit? – kérdezte gyakorlatiasan Arin. – Hátha
kicsit felgyorsítaná a dolgokat…
– Nem kell, apu, tényleg köszi. Valami Kimmel nyomozó
kapta az ügyet, és nekem úgy tűnt, rendes pasas.
– Kimmel? Öreg róka, és nagyon eszes… Találkoztam már
vele párszor. Ő nyomozott, amikor Kirschenék gyereke eltűnt.
Emlékszem rá. Nála jó kezekben van az ügy.
– Én is úgy gondolom – mondta halkan Art. – Csak tudnám
már… – fakadt ki kétségbeesetten.
– Art! Hallom a hangodon, hogy teljesen odavagy. Menjek
anyáddal? – kérdezte komolyan Arin, és Art tudta, hogy minden
rezdülésére figyel.
– Igen, apa, szeretném ha itt lennétek.
Hallatszott, hogy az öreg egy nagy levegőt vesz
meglepetésében. Megszokta már, hogy Art nagyon ritkán kéri a
segítségét, ahogy azt is, hogy nem avatja be a magánéletébe.
Tudomásul is vette. Kicsinek is éberen őrizte a privát szféráját, és
Arin megtanulta kezelni és elfogadni ezt.
 – Rendben. Máris indulunk… És Art! – mondta, majd
hallatszott, hogy a szájához emeli a készüléket. – Vigyázz
magadra, kisfiam!
– Jól van, apa, megleszek… Csak siessetek!

– Porig égettétek a házat? De miért? – kérdezte Aiden, és

idegesen járkált az üres raktárban.
– Mert Sergio kicsit piromán. Szereti nézni a lángokat –
röhögött fel Gino, és beleszívott az unottan rágcsált szivarjába.
– És Aubrey? Vele mi lett? – fordult feléjük Douglas, és a
szemeiben őszinte félelem csillant.
– Ne nyafogj már, mint egy kislány. Nem nyírtuk ki… még…
– felelte kissé emelt hangon Servantes, aki eddig egy
papírgalacsint gyűrögetett az ujjai között. – Egyelőre szükségünk
van rá, hogy sakkban tartsuk a buzi kis imádóját.
– Chapmant? – nézett a szemébe Aiden. – Csakhogy most a
zsarukat is belerángattátok az ügybe, seggfejek! Ha csak
elhozzátok Chipet, ahogy megbeszéltük – jelentőségteljes
pillantását a két férfire szegezte –, akkor lett volna esélyünk arra,
hogy alkudozhassunk. Most, hogy a zsernyákok is utánunk
koslatnak, sokkal nehezebb lesz!
– Úgy sipákolsz, mint egy fürdőskurva. Leszarom a zsarukat.
Ott is vannak embereink, akik szólnak, ha forró lesz a talaj. Egy
óra alatt olajra lépünk, ha szorul a hurok. Így legalább a haverod
is komolyan veszi a dolgot, és látja, hogy nem szarozunk.
Remélem, nem csicsergett Kimmelnek, mert ha igen, akkor a
szerelmét csak kutyakonzervbe darálva kapja vissza!
Douglas érezte, hogy felfordul a gyomra, de lassan kezdett
hozzászokni az érzéshez.
– Persze! Ti leléptek egy óra alatt, aztán új álnéven
folytatjátok valahol. Nektek könnyű. Olyan egyformák vagytok.
De velem mi lesz?
– Most arra utaltál, hogy a mi fajtánk egyforma? – dőlt előre
Sergio.
– Nem. Arra céloztam, hogy a hozzátok hasonló, dörzsölt
fickók mind könnyen tűnnek el, amikor csak akarnak – próbálta
szépíteni Aiden, de valójában úgy gondolta, hogy a latinók mind
tökegyformák. – De engem mindenki ismer. Én nem tudok
kámforrá válni.
– Neked nem is kell! – nyugtatta Gino. – Nem keveredtél
olyasmibe, ami miatt futnod kellene. Semmi nem köthető
hozzád. Maximum eljátszod az áldozatot. Az nagyon megy
neked…
Aiden összehúzta a szemöldökét.
– Mire célzol?
– Arra, hogy mindig más a hibás, ha elbaszod az életed.
Úgyhogy most is csak a szokásos alakítást kell hoznod, és máris
megúsztad. És ezzel együtt veled lesz tele az összes bulvár
címlapja, amit imádsz. Te vagy a legnagyobb primadonna, akit
valaha láttam. – Összenéztek Sergioval, és mindketten szélesen
elvigyorodtak.
– Jó, játsszátok csak a nagymenőt, és tegyetek úgy, mintha én
egy jelentéktelen senki lennék – adta meg magát Douglas, de
közben pontosan azt érezte, amit mondott. A dolgok rég
kicsúsztak a kezei közül, és ő tehetetlenül sodródott az
eseményekkel. Amikor rábólintott a bizniszre, eszébe sem jutott,
hogy idáig fajulhat a dolog. Emberéletekről szó sem volt. Csak
kutyákról, azok pedig nem igazán tudták meghatni.
– Csitulj már el, Királylány! Nem lesz semmi gáz. A barátod
befogja a pofáját, mert tisztában van vele, hogy a pasija nálunk
van. Te csinálod, amit eddig. Monroe az egyetlen gyenge
láncszem, mert az a gennyláda teljesen kiszámíthatatlan. Ha
elborul az agya, akkor bármit megtesz, ami eszébe jut. Úgyhogy
először őt kell lerendezni.
– De ugye nem akarjátok… – halkult el a kérdés végére
Aiden hangja.
– Nem bánnám, ha nézhetném, ahogy kileheli a lelkét –
röhögött Sergio, és megpróbált a szoba másik végében lévő
szemetesbe találni a papírgalacsinnal. – De egyelőre Angela
tartja rajta a szemét. Amíg nem csinál marhaságot, és nem talál
semmit, ami miatt aggódnunk kellene, addig életben hagyom.
Douglas megkönnyebbülten felsóhajtott.
– De ez nem jelenti azt, hogy valamikor, a közeli jövőben ne
érné egy véletlen baleset… Az élet veszélyes! – kacsintott rá
Gino, amitől Aiden gyomra ismét elnehezedett. – Mi pedig nem
hagyunk számlát kifizetetlenül.
Rita Chapman energikusan vágott át a recepción, de aztán
meglátta Montyt, aki épp az irodájából lépett ki, és hirtelen
irányt változtatott. Szegény fiúnak földbe gyökereztek a lábai, és
bár tudta, hogy esélye sincs a menekülésre, az ösztönei arra
buzdították, hogy rohanjon.
– Montague! – mutatott rá a nő, hosszú, manikűrözött
ujjával, majd bele is fúrta a mellkasába. – Szeretnék kérdezni
egy-két dolgot…
Monty még mindig érezte a késztetést, hogy futásnak
eredjen, de egy hatalmas, nehéz sóhajjal megadta magát, és
kinyitotta a tejüveges ajtót, hogy illedelmesen előreengedje Art
mamáját.
– Állok rendelkezésére, asszonyom!
Amikor be is csukta maguk mögött, és kihúzta a széket az
egyenes tartással várakozó nőnek, majd megkérdezte, hogy
megkínálhatja-e valamivel, Rita csak megrázta a fejét, és StJames
már tudta, hogy nagy szarban van. Az lett volna a szokásos
tiszteletkor, hogy a nő kér egy kávét vagy teát, de most csak
türelmetlenül felnézett, és Monty székére mutatott, hogy tegye le
a seggét.
– Montague, tudom, hogy titoktartással tartozol a fiamnak,
hiszen a legjobb barátod, én most mégis arra kérlek, hogy szegd
meg a szabályokat! – StJames érezte, hogy kiszárad a torka. –
Nagy bajban van, érzem a zsigereimben, amit csak egy anya
érezhet. Azt is tudom, hogy féltve őrzi előlünk a magánéletét, és
eddig türelmesen vártam, hogy színt valljon. Csakhogy most
olyan helyzetbe került, ami már nem játék. És ezt te is tudod…
 Monty csak nézett, igyekezett minden érzést eltüntetni az
arcáról, az agya pedig hipersebesen dolgozott. Rá kellett jönnie,
pontosan mire gondol Rita. És mi az, amire kíváncsi.
– Az ügyre gondol, amin éppen dolgozik, asszonyom? –
puhatolózott.
– Ne játszadozzunk! – csattant fel Rita. Stjames ereiben
megfagyott a vér. Értetlenül nézett vissza a nőre, aki épp
felnyársalta jeges pillantásával. – Arthur belekeveredett
valamibe, de ez megszokott dolog tőle. Mindig mélyre ás, ebből
építette fel a karrierjét. Csakhogy most másról van szó. A
veszélyt nem a zűrös nyomozás okozza, hanem Chip.
Monty érezte, hogy a szája elnyílik, de hang nem jött ki a
torkán. A helyzet rosszabb, mint sejtette.
– Semmi köze a tűzhöz! – válaszolta, amikor levegőhöz
jutott.
– Persze, hogy nincs! És szerencse, hogy ő nem volt a házban,
amikor felgyújtották.
– Honnan tudja, hogy nem baleset volt?
– Nem vagyok hülye, Montague… És nekem is megvannak a
magam kapcsolatai. Chip és Art együtt járnak? – kérdezte egy
hirtelen váltással.
Ez volt az a pont, ahol Monty szeretett volna lefordulni a
székről, és eggyé olvadni a szőnyeggel.
– Asszonyom, nem nyilatkozhatok Art magánéletéről. –
Amikor Rita szemei szikrákat szórtak, csendesen hozzátette: – És
miért gondolja, hogy engem beavat a titkaiba? Hisz jól ismeri…
A nő arcáról leolvadt az álarc, és csak egy kétségbeesett,
rettegő anya vonásai maradtak.
 – Monty, reméltem, hogy legalább téged beavat. Kell neki
valaki, akivel őszinte lehet…
– Nézze, Mrs. Chapman… Art zárkózott és tele van
félelmekkel. Van, amit elmond, de mostanában sok dolog van,
amit nem. Már nem vagyunk gyerekek. Mindketten a saját
életünket éljük. Ha van valami, amiről egyenesen őt kell
megkérdeznie, akkor az a szerelmi élete.
– Igen, tudom, de félek, hogy letagadja, és azt nem élném túl.
Nem azért nem kérdeztem rá eddig, mert nem vettem észre a
jeleket, hanem azért, mert nem tudnám elviselni, ha a szemembe
hazudna – vallotta be Rita, és az ujjait tördelte. A csontok csak
úgy ropogtak. – Nézd, nyilván mindenkinek megvannak a saját
hibái, és nehéz velük szembenézni.
Monty összehúzta a szemöldökeit.
– Az, hogy védi a privát szféráját, nem igazán számít
hibának. Ahogy a szexuális orientáció sem! És nem hiszem, hogy
hazudna önnek, asszonyom…
– Nem róla beszélek, hanem magamról – nézett fel Rita. – Az
én hibám az, hogy kontrollálni akarom a körülöttem lévők életét.
Pláne azokét, akiket szeretek. A férjem már beletörődött, és
megtanult kezelni, de Arthur nehezen viseli, és ezért félek attól,
hogy hazugságba menekülne. Attól félne, hogy ha felvállalja a
melegségét, onnantól meg akarom változtatni, vagy árgus
szemekkel figyelem majd. A legrosszabb rémálmom pedig az,
hogy inkább elfordul tőlem, csak azért, hogy megkímélje magát
a fájdalomtól és a csalódástól.
Monty érezte, hogy az asszonynak milyen nehezére esett
kimondani ezeket, és nagyon meglepődött azon, ami elhangzott.
 – Nézze, Mrs. Chapman! Nem vagyok pszichológus, és nem
is értek a lelki játszmákhoz, de úgy hiszem, ha ezt Art is hallotta
volna, most nagyon, nagyon boldog lenne. Sokszor pont attól
félünk legjobban, ami nem is létezik…
Rita halványan elmosolyodott. Látta a Monty szemeiben
felcsillanó örömöt, amiből egyből rájött, hogy mindenben igaza
volt. Arin mindig azt mondta, ha a fiuk meleg lenne, már rég
előbújt volna nekik, de az anyja érezte, hogy ez nem így van.
Nem értette az okát, és sokáig kutatott magában, mire rálelt.
Pontosan ők maguk az okai annak, hogy Art nem mert eléjük
állni. Pedig ha tudná, hogy semmilyen kockázatot nem vállal
vele, talán ő is megkönnyebbülne. Ez ügyben azonban eddig a
férjére hallgatott – Bár ne tette volna! – és várt, hogy Arthur
döntsön róla, mikor akarja megbeszélni velük. Már majdnem túl
késő lett, mire Rita ráeszmélt, hogy az ő elintézési módja lett
volna a célravezetőbb. Lehet, hogy drasztikusabb, de sokkal
veszélytelenebb. Maximum egy kis perpatvar, ajtócsapkodás, de
utána nem maradtak volna csontvázak a szekrényben.
Tapasztalatból tudta, hogy azok nagyon veszélyesek.
 20.

Chip egy ketrecben tért magához. A feje sajgott, a csuklói

lángoltak. A hátán feküdt, és amikor fel akart ülni, olyan
fájdalom hasított a halántékába, hogy egy nagy nyögéssel
visszafeküdt a földre. Inkább a kezeit emelte a szeme elé, és látta,
hogy a bőre lehorzsolódott, vastag kötél nyomait viselve magán.
Megkötözték – eszmélt rá azonnal, és megpróbálta mozgatni a
lábait. Hála az égnek, simán arrébb tudta tenni őket, amitől
megkönnyebbült egy kicsit, mert legalább a bokái nincsenek
összekötve. Óvatosan az oldalára fordult és körülnézett. Egy
raktár lehet – állapította meg az egymás hegyén-hátán álló
kartondobozokból, mindenféle kacatból, és a plafonról lógó,
pucér huzalon fityegő villanykörtéből.
Megfontolt mozdulatokkal kitapogatta az arcát. Rászáradt
vért tapintott, és egy kis sebet, közvetlenül a szemöldöke fölött,
ahol az ütés érte. Azonnal beugrottak az emlékek, ahogy a
kutyákat etette, amikor leütötték.
– Rohadékok! – szűrte a fogai között, aztán újabb nyögéssel
erőt vett magán, és a karjára támaszkodva feltolta magát.
Amikor végre ült, jobban szemügyre vette a helyet. A raktár
tágas volt, de tele volt pakolva ládákkal és vödrökkel, valamint
rozsdás, használt ketrecekkel, amiknek rácsai elgörbültek vagy
már ki is szakadtak.
Ő is egy ehhez hasonló, de nagyméretű ketrec foglya volt,
amiben egy vödör állt a sarokban, vécé gyanánt, és a földön egy
vizesüveg hevert. Odamászott hozzá, megrázogatta, aztán
kinyitotta és beleszagolt. A víz tisztának látszott és szagtalan
volt. Szájához emelte az üveget, először épphogy belekóstolva,
majd amikor mellékízt sem érzett, alaposan meghúzta. A torkát
marta a hideg folyadék. Ki tudja, mióta hevert eszméletlenül.
Ezután feltérdelt, és könnyített magán, bár a fejét ehhez már
be kellett húznia, különben nem fért volna el. Az agya lázasan
dolgozott, hogy összeillessze a mozaik darabjait, de túl sok volt a
hiányzó elem.
Kintről beszélgetés zaja szűrődött be, és a hangok egyre
közeledtek. Chip gyorsan visszafeküdt a helyére, és behunyta a
szemét. Remélte, hogy még mindig eszméletlennek hiszik.
– Meddig hagyjuk aludni Csipkerózsikát? – kérdezte egy
öblös férfihang, majd az ajtó megnyikordult a zsanérokon, ahogy
benyitott.
– Most már magához kell térnie. Ha nem, akkor holnap
odadobjuk a kutyáknak, mert betörted a koponyáját, te idióta.
Mondtam, hogy csak el kell kábítani…
– El is kábult, nem? – röhögött fel a nagydarab, tagbaszakadt
pasas, és közelebb ment a ketrechez. Chip a szempillái
árnyékából leste őket, de egyiket sem látta még azelőtt.
– Ja, csak lehet, hogy örökre – válaszolt a vézna, csontvázra
emlékeztető ipse, aki legalább két méter magas volt. – Ha a
főnök rájön, kitekeri a nyakunkat!
– Még két napig senki nem jön rá semmire. Addig ide sem
érnek! – válaszolt a mamlasz, és leült a székre, ami a ketrec előtt
állt. – Ha pedig mégis bekrepált, akkor ráfogjuk, hogy szökni
próbált, és kénytelenek voltunk kinyírni. Senki sem fog minket
okolni – mondta meggyőződéssel.
– Ez jó ötlet! – nyihogott fel a colos pasas. – Akkor még meg
is dicsérnek, amiért megakadályoztuk, hogy elslisszoljon és
énekeljen a zsaruknak.
– Na látod?! Nem lesz semmi baj. De még magához térhet…
Nem ütöttem akkorát.
– Ezt mondtad akkor is, amikor eltörted a löwchen nyakát…
– Jó, az véletlen volt. Megharapott az a dög!
A másik kuncogott, és megveregette a mélák vállát.
– Tudom, tudom… Baleset volt.
– És most itt fogunk ülni, és őrizzük az álmát? – kérdezte a
nagydarab.
– Hát, arra gondoltam, hogy csinálhatjuk váltásban is.
– Oké, akkor legalább a fél éjszakát ágyban tölthetem.
Kezdem az őrködést. Éjfélkor viszont gyere, és válts le!
– Oké – egyezett bele a humánlétra.
– És csinálj valami vacsorát.
– Feleségül ne vegyelek?
– Majd, ha megkérted a kezemet! – humorizált a hegyomlás,
miközben a másik kilépett az ajtón.
– Hahaha…

Arin az ablaknál állt, és kifelé nézett. Várta, hogy Art kijöjjön a

fürdőszobából, mert amikor meglátta, milyen állapotban van a
fia, azonnal elküldte zuhanyozni. Art teljesen összetört, és az
előző napi ruháiban, koszosan, füsttel átitatva gubbasztott a
kanapén. Az apja még sosem látta így, és a szíve elfacsarodott a
sajnálattól. Szegény gyerek!
Ajtó nyílt a háta mögött, úgyhogy mosolyt erőltetett az
arcára, és úgy fordult meg, de a fia helyett a feleségével találta
szembe magát.
– Hol van?
– Fürdik. Rettenetes állapotban van… – mondta Arin, mert
fel akarta készíteni Ritát arra, amit látni fog.
– Figyelj, szívem! – kezdte a nő halkan. – Nekem volt igazam.
Kiszedtem StJamesből. – A férfi csak tátogott, és a felesége azt
hitte, a hírek miatt. – Ne csinálj nagy ügyet ebből, Arin!
Akármilyen, akkor is a mi gyerekünk.
– Miről beszélsz? – ráncolta a szemöldökét a férfi. – Azon
akadtam ki, hogy az a kis szemét elárulta Artot!
Rita egypár pillanatig értelmezte az elhangzottakat, aztán
elmosolyodott.
– Nem! Nem! Monty tökéletesen állta a sarat. Becsületére
legyen mondva, kibírta még a kéztördelős jelenetemet is.
– Ejha! – húzta fel dús szemöldökét Arin. – Nekem még
sosem sikerült.
– Csak a testbeszéde és a szemei árulták el. És persze
zseniálisan kérdeztem… – bólintott a felesége, amin Arin is
elnevette magát.
– Mint mindig!
Épp megölelte és szájon csókolta az asszonyt, amikor Art
kilépett a mosdóból, frissen vasalt ingben, egy sötétkék
szövetnadrágban, miközben vizes haját az ujjaival fésülte ki a
szemeiből.
– Kisfiam! – szaladt oda hozzá az anyja, és két tenyerébe
fogta az arcát. – Nem lesz semmi baj!
– Anyu! – húzta le a kezeit Arthur. – Már nem vagyok
gyerek! Sajnos, már tudom, hogy néha balul sülnek el a dolgok.
Túl gyakran… – sóhajtotta, és a reggeli óra ellenére odalépett a
bárszekrényhez, hogy töltsön magának egy italt.
– Vodkát kérek! – mondta Arin, mire Rita csodálkozó
arckifejezést öltött, de a férje intett, hogy hallgasson, és az
asszony ez egyszer szót is fogadott.
Art is kissé meglepődve nézett hátra a válla felett, de nem
kérdezett vissza, csak töltött két pohárba, és az egyiket az
apjának nyújtotta.
– Igen, tudom, kicsikém, és nem lenne szabad kiadnom az
információt, de a francba is, hiszen miattad kértem szívességet! –
mondta Rita, mintha közben önmagával is viaskodna. Art
azonnal felé fordult, és az arcát fürkészte. – Nem találtak emberi
maradványokat a helyszínen! – húzódott széles mosolyra Rita
szája.
Arthurnak kellett néhány pillanat, amíg felfogta a szavait, és
amikor sikerült, hirtelen összerogyott. Még szerencse, hogy a
fotel mellett állt, és volt mire leroskadnia.
– Ez biztos? – kérdezte könnyektől csillogó szemekkel. Az
anyja a széles karfára telepedett és átölelte a vállát.
– Igen, szívem. Az biztos, hogy gyújtogatás volt, amit meg
sem próbáltak álcázni, de Chip nem volt a romok között.
 Art éberen figyelte az anyja arcát, aztán beharapta a szája
szélét.
– Anyu… te nem szoktál belefolyni ezekbe az ügyekbe… –
kezdte óvatosan.
Rita felpillantott a férjére, aki bólintott, és szintén közelebb
lépett.
– Fiam, itt az ideje, hogy megbeszéljünk bizonyos dolgokat!
– Igen, tudom… – értett egyet Art, és felpattant, kicsúszva az
egyre szorosabb szülői hálóból, majd az asztalához sétált, és a
saját székébe ült. Úgy érezte, az legalább egy kicsit védett bástya,
ahonnan jobbak az esélyei a nagy csatára készülve. Próbálta
összeszedni a gondolatait, de ez a beszélgetés még nyugodt
körülmények között is nehezére esett volna. Most pedig, a káosz
kellős közepén teljesen alkalmatlannak érezte magát arra, hogy
cizelláltan körülírja a dolgot, időt hagyva a szüleinek, mialatt
rendezhetik a gondolataikat. Félt, hogy ez az idegállapot olyan
szélsőséges megnyilvánulásokat hoz ki mindannyiukból, ami
csak ront a helyzeten.
– Nézd, nem kell ekkora feneket keríteni a dolognak! – állt fel
Rita, és megkerülte az asztalt. Most az íróasztal szélére ült, és
lenyúlt, hogy megfogja Art kezét. Szokatlan viselkedése, a
közvetlen, nyűt hangnem, és a minden klisétől és
távolságtartástól mentes mozdulatok összezavarták a férfit.
Amikor Arin az anyja mögé lépett, és átölelte az asszony vállát,
Art már ámuldozott. – Régóta tudjuk, hogy a fiúkhoz vonzódsz.
Azt hiszem, kis korod óta… – folytatta az anyja, és amikor Art
ijedtében el akarta húzni a kezét, erősen belekapaszkodott. –
Csak időt akartunk hagyni neked, hogy te is megemészd a
dolgot, és a magad ütemében éld az életed.
– Tessék?! Ti már rég tudjátok, hogy meleg vagyok, és mégis
hagytátok, hogy eljátsszam a nőcsábászt? – kérdezte, és érezte,
hogy a dühtől lesüllyed a gyomra.
– Nem mi kényszerítettük rád ezt a szerepet! – mondta
figyelmeztető hangon az apja. – Mi csak teret adtunk neked, és
vártunk. Azt hiszed, nekünk ez olyan könnyű volt? – kérdezte,
most egy kis szemrehányással a hangjában. – Nem hiszem, hogy
most alkalmas a pillanat, hogy letisztázzuk a félreértéseket és a
miérteket. Csak azért mondtuk el, hogy tudd, minket ez
egyáltalán nem érdekel. Azt szeretsz, akit akarsz. A fiunk vagy,
és mindennél fontosabb számunkra. Most, amikor ilyen nehéz
időszakon mész keresztül, szerettük volna, ha tudod, ránk
mindenben számíthatsz!
Art értetlenül kapkodta a fejét a szülei között, de
mindkettejük arcán csak szeretetet, őszinteséget és sajnálatot
látott. Nem is tudta, melyik volt felkavaróbb.
– Chip és én… Mi…
– Szerelmesek vagytok egymásba – jelentette ki Rita.
– Hát, valami olyasmi. De azt akartam mondani, hogy csak
pár napja ismerkedtünk meg – húzódott grimaszba Arthur szája.
– Nem akartam eltitkolni előletek. Ő az első, aki számít, és épp
most jutottam el arra a pontra, hogy elmondjam nektek a
másságomat.
– Nem vagy más! – dörrent rá az apja. – Ugyanúgy szeretsz,
gyűlölsz, küzdesz és remélsz, mint mások. Az, hogy egy férfi
mellett érzed magad teljesnek, semmit nem jelent.
 Art szeme ismét bepárásodott, annyira jólestek neki ezek a
szavak. Ennél szebbet még sosem mondott neki az édesapja,
pedig hallott már tőle jónéhány magvas gondolatot.
– Igen! – erősítette meg az anyja is. – Reméljük, mára te is
beláttad, hogy csak a boldogság a fontos, nem az, hogy ki mellett
találod meg.
– Én azt hittem… vagyis úgy gondoltam, nektek problémát
jelent majd, ha kiderül… Hogy a ti köreitekben ez
kellemetlenséget okozhat. Az álszent elit esetleg kiközösít
benneteket miattam.
– Szerinted érdekel az a sok fasz? – nevetett fel öblösen Arin.
– A legtöbb azt sem tudja, mit találjon ki, hogy menőbbnek
látsszon. Egy meleg gyerek legalább akkora kunszt, mint egy
oroszlánt tartani otthon. Legalább lesz min csámcsogniuk egy
darabig.
Art szeme körül kirajzolódtak a nevetőráncok, de még
mindig nem merte elengedni magát. Az anyjára nézett, aki
érezte, hogy tőle is szeremé hallani a véleményét.
– A bigott picsák miatt kellene aggódnom, akik a faszt is
kesztyűvel fogják? – kérdezte kihívó tekintettel, mire mindkét
férfi lefagyott. Rita Chapman szájából hallani ezeket a szavakat,
kábé olyan volt, mintha a Királynő Guns and Rosest énekelne. –
Elnézést, elragadtattam magam! – mondta, de a szemeiben ott
maradt az elégedett, huncut csillogás. Szerette meghökkenteni az
embereket, és a családját csak ritkán sikerült.
– Tudjátok, most felemás érzések kavarognak bennem –
kezdte halkan Art, és felváltva nézett a szüleire. – Egyrészt
mérhetetlenül megkönnyebbültem, másrészt elfecsérelt,
felesleges időnek érzem az elmúlt éveket. Annyi energiát
fektettem a színjátékokba, és leginkább miattatok.
– Ezt még mindig nem kérheted számon rajtunk! –
figyelmeztette az apja. – A saját félelmeidet vetítetted ki ránk, és
most minket hibáztatsz a gyávaságodért?
– Arin! – szólt rá a felesége, de a két férfi épp farkasszemet
nézett, és meg se hallották. Most Art volt az, aki lesütötte a
szemét, és megköszörülte a torkát.
– Igazad van, apa! Ne haragudjatok!
A hangja csak halk suttogás volt.
– Ugyan már! Dehogy haragszunk! – válaszolta ellágyuló
hangon az öreg. – Most az a lényeg, hogy minden energiádat és
éberségedet az ügyre tudd fordítani. A te tapasztalatodra van
szükség ahhoz, hogy gyorsan megoldjátok. Kimmel már úton
van ide. Beszéltem a főnökével. Szeretném, ha beavatnál a
részletekbe. Megteszed?
Arin most kérdőn nézett a fiára, és a szemében ott bujkált a
visszautasítástól való félelem. Art nézte az ismert és szeretett
arcot, és a szíve nagyot dobbant. A szülei, szembeszállva a
konvenciókkal, mindennel, amit gyerekkorától belé neveltek,
most itt állnak mellette, sziklaszilárdan, és pontosan azt a
támaszt nyújtják neki, amire szüksége van. Chip pedig életben
van. Ha nem is tudja, hogy hol, de életben van. Erezte a
szívében, mert megszabadult a tehertől, ami eddig
nyomasztotta, és végre csak rá tudott koncentrálni.
– Természetesen! És köszönöm! – állt fel hirtelen, hogy az
anyja nyakába boruljon, és magához ölelje az apját is.
Monroe kilépett a házból, és hátrament a kennelekhez. Áthozta a
Chipnél tartott kutyákat is, így most kicsit zsúfoltan voltak, de az
állatok érezték a feszültséget, és mivel jól voltak szocializálva,
gyorsan befogadták a frissen érkezetteket. Két kutyus már
annyira össze is barátkozott, hogy egymáshoz bújva aludtak az
egyik sarokban.
– Helló, okostojások! Na, ki kér reggelit? – kérdezte, de a
szokásokkal ellentétben, a hangja nem volt vidám, és nem is
érezte magát felszabadultnak, pedig a kutyák között mindig
pillanatok alatt feloldódott, megfeledkezett a gondjairól, és
élvezte a velük töltött időt. Most azonban, csak Chipre tudott
gondolni. Hiába szeretett volna legalább pillanatokra
megszabadulni a kínzó fájdalomtól, ami a szívét mardosta,
ezúttal nem volt menekülés. Chip talán halott… – villant fel
elméjében vagy ezredszer a gondolat, és az idő múlásával egyre
csak rosszabb lett a kín, amit maga után hagyott.
– Nem! Életben van! Életben vagy, te kis szemétláda, vagy én
fojtalak meg a tulajdon kezeimmel! – morogta, aztán egy nagy
sóhajjal letette a tálakat és nézte, ahogy a kutyák rávetik
magukat.
Ingrid az ablakból figyelte, és amikor úgy gondolta, a
következő percekben Zac el lesz foglalva az etetéssel, gyorsan
átvágott a házon, majd a laptop elé ült. Megnézte az
előzményeket, és gyorsan bedugta a pendrive-ot. Lementett
mindent, amit az elmúlt éjszakáról talált, és közben átnézte a
dokumentumokat is. Volt egy új fájl a jegyzetek között.
Megnyitotta, és tátva maradt a szája. Zacary pontosan azokat a
helyeket sorolta fel, amit anno ők is számításba vettek, mint
lehetséges célállomást. Hála az égnek, a lista elég hosszú volt, és
a valódi búvóhely csak tizedik volt a sorban, Ingrid mégis érezte,
ahogy elszorul a torka. Tudta, hogyha Monroe túl közel kerül a
megoldáshoz, neki riasztania kell a megbízóit, de valamiért, az
együtt töltött hónapok alatt megkedvelte a fekete szépfiút, és
nem akart idejekorán elválni tőle, pláne nem szerette volna
holtan látni.
– Lassíts, Zac! – suttogta, és gyorsan kitörölte Oregont a
listáról. Remélte, hogy beletelik egy kis időbe, amíg a fiú rájön a
turpisságra.
– Hahó! – hallatszott a kellemes hang a teraszról, majd fel is
tűnt a daliás alak, ahogy a függönyt félrehúzva belépett a házba.
– Mit csinálsz? – kérdezte, és elindult Ingrid felé, akinek bár
a vér meghűlt az ereiben, volt annyi lélekjelenléte, hogy a
pendrive-ot kihúzta, miközben a férfi felé fordult, és a mokaszin
csizmája szárába ejtette, egyenesen az injekciós fecskendő mellé.
– Egész éjjel hallottam, ahogy pötyögtél. Gondoltam átnézem
a jegyzeteidet, hátha észreveszek valamit, ami elkerülte a
figyelmedet. Muszáj, hogy gyorsan megtaláljuk a hiányzó
láncszemet. Ha Chip életben van… – itt felpillantott, és látta a
férfi arcán átfutó érzelmeket –, akkor is fogytán az időnk. Nem
azért rabolták el, mert életben akarják tartani. Amint megkapják,
amit akarnak, máris megszabadulnak tőle…
– Azt adja nekik a Jóisten! – sziszegte Zac. – Egyesével
nyírom ki őket, és élvezni fogom!
 Ingrid majdnem felnevetett, ahogy a pukkancsként feszítő
fiút nézte. Tudta, hogy pillanatok alatt végeznének vele, de
imponált neki a bátorsága. Kissé naiv és még hisz a mesékben,
abban, hogy a rossz elnyeri méltó büntetését, de ezen kívül
kedves és szeretetreméltó a rideg páncél alatt, amit a külvilág
felé mutat. Ingrid tudta, hogy félig-meddig beleszeretett Zacary
Monroe-ba, de nem hibáztatta magát. Ilyen pasit csak ritkán lát
az ember, úgyhogy az vesse rá az első követ, aki képes lett volna
ellenállni a vonzerejének.
– Nyugi, predator! – simogatta meg a fölé hajoló Zac
mellkasát.
– Megtaláljuk! Ha a zsaruk nem bénázzák el, vagy netán
segítenek is, akkor kihozzuk!
– Kimmel elég jó fejnek látszik. Talán nem is korrupt. Ha
szerencsénk van, akkor vannak kapcsolatai más államokban, és
ki is használja őket, mielőtt elveszik tőle az ügyet.
– Szövetségi bűntényt akar csinálni belőle?! – kérdezte
Ingrid, és örült, amiért ez alkalommal a hangjából kicsendülő
rémületet ráfoghatta valamire: – Az nem valami jó ötlet! Féltem
Chipet, Zac. Ha ezek megneszelik, hogy szorul a hurok, azonnal
kinyírják, ezt te is tudod. Szívem, próbáld elodázni a dolgot!
Zacary az állán vakargatta a borostát, és a jegyzetet nézte.
– Igen, tudom… – nyomott egy puszit a lány fejére. – De
innentől kevés beleszólásom van a dolgokba. Kimmel nem
hülye. Hacsak nem akar szabadulni a dologtól, mert a nyugdíj
előtt már eszében sincs belemászni egy ekkora horderejű szarba,
amiben Douglashez hasonló, pénzes patkányok vannak, akkor
pillanatok alatt elég mélyre áshat ahhoz, hogy utánuk eredjen.
 Ingrid érezte, hogy a tenyere lucskosra izzad. Ha nem
figyelmezteti időben Servantest, az ő feje is könnyen a porba
hullhat.
– Tudom, de azért tartsd rajta a szemed! – mondta Zacnek,
aki csak bólintott.
– Mintha tizenhét város lett volna a felsorolásban… – nyúlt
át a lány válla felett, és ujjával követve számolta a sorokat. – De
ez csak tizenhat…
Ez volt az a pillanat, amikor Ingrid Baumannak gyors, és
határozott döntést kellett hoznia. A következő másodpercben
Monroe elernyedt teste a vállára nehezedett, ő pedig kihúzta a
tűt a férfi izmos combjából, és a fecskendőt az asztalra hajította.
– Drágám, jobb lett volna, ha kicsit lassabban fog az agyad.
Egy búcsúéjszakát nem bántam volna… – morogta a lány
dühösen, majd a földre fektette a nagy testet, és a mobiljáért
nyúlt.
 21.

Kimmel hadnagy egész úton azon gondolkodott, vajon Douglas

mennyire van benne a dologban. Nem volt jártas a milliomosok
észjárásának feltérképezésében, úgyhogy megpróbálta józan,
paraszti ésszel értelmezni a dolgokat. Ha tényleg csőd fenyegette
– ami persze nem azt jelenti, hogy az utcára került volna
szegényen akkor bármilyen kétségbeesett lépésre elszánhatta
magát. Ha a két mexikói tényleg vérbeli szélhámos, akkor
kiszagolhatták a dolgot, és úgy rángathatták bele, hogy nem is
tudta, valójában mibe keveredik. Akárhonnan nézte, mindig oda
lyukadt ki, hogy Aident kell megkörnyékeznie, de még nem
érezte készen magát erre a csatára. Egy alkalma lesz. Ha jól
csinálja, megtalálhatja Chip Aubreyt élve, és megakadályozhatja,
hogy elinduljon egy leszámolás vagy takarítás, nevezzük, ahogy
akarjuk. Ha elcseszi, akkor pedig nézegetheti a hullákat a
patológián.
Gondterhelten sóhajtozott, amikor belépett az impozáns
irodaházba, és körülnézett. A sokévnyi tapasztalat elég volt
ahhoz, hogy azonnal kiszúrja a biztonsági őrt, aki igyekezett
láthatatlanná válni, amikor a recepciósnak felmutatta a jelvényét.
Nem sokat teketóriázott, máris odalépett a középkorú, kissé
pocakos pasashoz, aki egyből behúzta a nyakát, és kerülte a
tekintetét.
– Kimmel nyomozó vagyok. Feltennék pár kérdést. Van itt
olyan hely, ahol nyugodtan beszélhetünk?
 – A személyzeti ebédlőben, uram – mondta előzékenyen a
portás, mire az őr szemei hatalmasra tágultak a félelemtől.
– Mutassa az utat, legyen szíves…
Kimmel nézte, ahogy a pasas a nadrágjába törli a tenyerét, és
hezitálva indul el a kis folyosón, ami a pult mögött nyílt. Ahogy
beléptek a szűk helyiségbe, máris a kiutat kereste a szemével.
– Hogy hívják?
– Donald Franklin.
– Mióta dolgozik itt, Donald?
– Hét éve lesz, januárban.
– Vannak gyerekei? – Az őr most pillantott rá először, a
szemeiben értetlenség csillant. Nem tudta hová tenni a
személyes kérdéseket.
– Három. Angel 19, Bruno 15, és Jacob 7 évesek.
– És mennyit kapott, hogy félrenézzen? – kérdezte most
Kimmel, aztán várta, hogy a pasas felocsúdjon a sokkból.

Éjjel kettő is elmúlt már, amikor Chip hallotta, hogy az őrzője

egyenletesen lélegzik, és halkan horkol. Boldog volt, amiért
kicsit mozoghat, és áttornáztathatja zsibbadt tagjait. Lassan
felült, és odamászott a vödörhöz, mert a hólyagja már majd
szétrobbant. Örült, amiért a két seggfej bele sem nézett eddig,
mert lebukott volna egy pillanat alatt. Miután végzett, kiitta a víz
maradékát, és óvatosan tekergette a nyakát. Minden izma
elgémberedett, a végtagjai hangyásak voltak a zsibbadástól, a
csípője hasogatott a kemény betontól. Nem igazán törődött
ezekkel a dolgokkal, csak azon agyait, hogyan jusson ki innen.
Ameddig ő fogságban van, a barátai is nagyobb veszélynek
vannak kitéve. Zac bármire hajlandó lenne, hogy kihozza…
Art… Nos, talán Art is elkövet valami butaságot, hogy
kiszabadítsa, ha nem is szerelemből, de lelkiismeret-furdalásból.
Ettől megkeseredett a szája, de gyorsan nyelt párat, és elűzte a
gyönyörű arc képeit, hogy használni tudja az eszét. Közelebb
óvakodott a magas pasashoz, és szemügyre vette. A férfi
telefonnal a kezében aludt el, miközben a kosármeccset nézte.
Chip örült, hogy a halk hangok elrejtik az ő neszezését.
Csakhogy neki ki kellene jutnia. Nem tudta, vajon a rács
mennyire nyikorogna, ha kinyitná a ketrec ajtaját, de ez volt az
egyetlen esélye. Odatérdelt a kis kapuhoz, és levette a pólóját.
Rátekerte arra a részre, ahol a vastagabb vaspánt rá volt nyomva
a zárra, aztán a hangtompító póló alatt próbálta kifeszegetni.
Minden erejével rákészült, de meglepetésére a zár azonnal
engedett, és mintha frissen lett volna olajozva, úgy nyílt ki
hangtalanul. Visszavette a pólót, aztán kimászott a ketrecből.
Már majdnem elindult az ajtó felé, amikor a pasas hirtelen
megrándult, majd megvakarta a tökeit – amitől a mobilja a földre
csúszott hosszú lábán –, végül összefonta az ujjait és aludt
tovább.
Chip felszínesen lélegezve állt, összegörnyedve, egyik
lábával lábujjhegyen, mint ahogy a betörőket rajzolják, és közben
érezte, hogy a halántékán legördül az izzadság.
Lihegni szeretett volna, de azt nem mert, úgyhogy csak
csendesen fuldoklóit. Az ösztönei arra buzdították, hogy
meneküljön, de az esze valami egészen mást tanácsolt. Ha ki is
jutna, fogalma sincs, hogy hol lehet. Elképzelhető, hogy több
órányi járásra a civilizációtól, egy kietlen pusztaság közepén.
Sötétben, egyedül, segítség nélkül mi az esélye, hogy el tud
szökni az üldözői elől?
Ki kellene nyírni őket! – mondta magának, de egy pillanattal
később megrázta a fejét. Ő nem egy gyilkos, és még akkor sem
lenne képes embert ölni, ha tudja, hogy ezen múlik a saját élete.
Talán ha bántanák, vagy már arra készülnének, hogy megölik…
De álmában kinyírni egy idegent, és aztán hidegvérrel egy
másikat, nos, ez nem való egy Chip-féle srácnak. Mérlegelte a
lehetőségeit, és közben érezte, hogy a tagjai elnehezülnek. A
felismerés, hogy nem jut ki innen, apránként született meg az
agyában, de minél több oldalról vizsgálta meg a helyzetét, annál
inkább kilátástalannak érezte.
Sírni szeretett volna, toporzékolni és törni-zúzni dühében, de
azért próbálta féken tartani az indulatait. Az ösztönei azt
parancsolták, hogy bármilyen reménytelen a helyzet, akkor is
azonnal meneküljön. Minden jobb, mint itt várni a halálra,
bezárva. Már majdnem elindult az ajtó felé, magában
számolgatva, mennyi egérutat nyerhet, amikor egy gondolat
ötlött fel az elméjében: Ha elszökik, és semmi bizonyíték nem
lesz arra, hogy elrabolták, valamint ismét nem lehet
összefüggésbe hozni azokkal, akik az egész hátterében állnak,
akkor ezt is megússzák büntetlenül, ahogy valószínűleg Fippó
meggyilkolását is. Az egyetlen módja annak, hogy sittre
kerüljenek, az ha legalább az emberrablást rájuk lehet
bizonyítani.
 Ki kell találnom valamit! – mondogatta, és igyekezett arra
koncentrálni, amire kell.
Ha én nem jutok ki innen, akkor valahogy jelelnem kell, hogy hol
vagyok. A többi a fiúk dolga…
Hiába féltette őket magánál is jobban, belátta, hogy ők az
egyeden esély a szabadulásra. Körbefordult, és lázasan
gondolkodott. Végignézett a colos pasason, és amikor a lába előtt
heverő mobilra esett a pillantása, azonnal fel akart kurjantani. A
szájára tapasztotta a kezeit, aztán lassan leengedte őket, majd
négykézlábra ereszkedett, és úgy mászott közelebb. A lehető
legtávolabbról nyújtózott a telefonért, ami verejtéktől csúszós
ujjai közül majdnem a földre esett, miközben felegyenesedett.
Nagyokat lélegzett, és várta, hogy csituljon a remegése, aztán
fokozatosan halkította le a készüléket, és figyelte a gazdáját,
vajon a megszokott zaj eltűnése nem ébreszti-e fel. Már egy perc
is eltelt, de a fickó ugyanúgy aludt tovább, ezért Chip bemászott
a sarokba, és gyorsan pötyögni kezdett.
Amikor végzett, és mindent megtett, amit csak tudott, egy
hatalmas, nehéz sóhajt engedélyezett magának, majd ellenőrizte,
hogy eltüntette a nyomokat a telefonból, aztán visszamászott, és
letette a mobilt a földre, közvetlenül a pasas elé. Még egypár
másodpercig hezitált, mert ezt a döntést meghozni ellenkezett
mindennel, amit az életösztöne diktált, de kínkeserves csata után
– amit önmagával vívott –, végül nehézkesen benyomakodott a
szűk lyukon, és magára csukta a ketrecet.
– Halló! – szólt bele Kimmel a telefonba.
– Hol van, hadnagy? – kérdezte egy ismerős hang, amit
azonban nem tudott beazonosítani.
 – Kivel beszélek?
– Arthur Chapman vagyok, elnézést a modortalanságért.
Kérem, azonnal jöjjön ide! Tudjuk, hol van Chip Aubrey!
A nyomozó már indult is a liftek felé.
– Itt vagyok az irodaházban. Itt van ön is, Art?
– Igen, az irodámban vagyok.
– Ne szóljon egy szót sem, és kapcsolja ki a telefonját! –
mondta határozottan Kimmel, aztán félrelökte az embereket, és
benyomakodott a kis fülkébe. – Rendőrség. Kérem, hagyják el az
épületet!
Az eddig reklamáló tömeg egy szempillantás alatt fordult
sarkon, és mindenki azonnal a kijárat felé szaladt. Kimmel
elvigyorodott. Néha volt, amikor visszaélt a zsaruságával, és
azzal, hogy a frászt hozza az emberekre. Mindenkinek van
valami titkos gyengesége.
Ahogy felért, és kiszállt a liftből, rögtön átvágott a
titkárságon. Sheila felállt, hogy megállítsa az ismeretlen pasast,
aki Art irodája felé száguldott, de a jelvény villanására azonnal
hátralépett, és szabad utat engedett neki. De azért nem ült vissza
a helyére, hanem gyorsan utána sietett.
Art a kanapén ült, kezében tartva a telefonját, mintha valami
kincs lenne. Kimmel csak ránézett, aztán elfordult tőle, a
szemével átfésülte az irodát, míg végül odalépett a vázához, ami
az asztalon állt, és két kézzel esett neki a csokornak. Art, Arin és
Rita, valamint Shy, aki a nyomozó mögött lépett a szobába,
kiguvadt szemekkel figyelték, de senki nem szólt egy mukkot
sem. Amikor a hadnagy végre felegyenesedett, a kezében egy
miniatűr mikrofonnal, majd diadalittasan elmosolyodott, Art
felnyögött a meglepetéstől. Kimmel átvágott a szobán, majd
bebillentette a szekrénybe épített akvárium fedlapját, és egy
elegáns mozdulattal a vízbe ejtette a poloskát. Ezután leporolta a
tenyerét, aztán elővette a mobilját.
– Itt Kimmel. Egy technikust kérek a LIFE-ba. Mr. Chapman
irodaszintjére kérek átvizsgálást. – A beálló csendben csak a
kiszűrődő hangok hallatszottak, de nem lehetett érteni, mit
válaszol a diszpécser. – Igen, az egész szintet, és kérek egy
informatikust is, aki átnézi a rendszerüket. Elsősorban Mr.
Chapman, Montague StJames, és … – itt Shyra nézett, felhúzott
szemöldökkel, kérdőn.
– Sheila McCarty – mondta a lány készségesen.
– Miss McCarty gépeire figyeljenek, de teljes átvilágítást és
takarítást kérek!
Újabb pár másodperces várakozás után egy köszönömöt
dörmögött, majd a ballonkabátja zsebébe ejtette a készüléket, és
izgatottan nézett a társaságra.
– Szerintem menjünk le a sarki kávézóba. Minden jobb, mint
ez…
A Chapman família és Shy is bólintott, még az előző,
látványos műsor hatása alatt, aztán vették a kabátjukat és
követték a kifelé igyekvő nyomozót.

– Ne! Kérem ne! – zokogott fel Zac, ahogy a felgyűrt ingujjas

Gino ismét felé lépett.
 Marquez harsányan felröhögött, aztán megpaskolta a
kikötözött fiú arcát.
– Jól van, szépségem. Tudom, hogy félted a szép kis pofádat,
de hidd el, többé nem lesz szükséged rá…
Monroe érezte, hogy mindjárt összepisili magát a félelemtől,
de próbált kitartani. Fogalma sem volt róla, hogy került ide, és
arról sem, hogy hol van, de azt nagyon jól tudta, hogy ez a két
barom Douglas cimborája, akik után Shy nyomozott.
– Ingrid hol van? Ugye nem bántották? – kérdezte elcsukló
hangon, és igyekezett kiegyenesedni, de még mindig lüktetett a
gyomra, ahová beleöklözött a kigyúrt mexikói. A kezei a háta
mögött voltak összekötve, a szék lábához rögzítve, úgyhogy
védekezni sem tudott. De nem is akart, mert a fekete szemekben
látta, hogy az csak olaj lenne a tűzre.
– Ingrid? – röhögött fel a másik pasi, aki a sarokban
szivarozott. – Jaaa… te így ismered. Nos, a te Ingrided remekül
van. Bízhatsz bennünk, nem bántottuk.
Zac összehúzta a szemöldökét, és próbálta felfogni a
szavakat, de nem állt össze a kép.
– És Chip? Chip életben van?
– Milyen kis kíváncsi vagy… – hajolt le, és nézett a szemébe
közvetlen közelről Gino Marquez. – Még életben van. De csak
addig, ameddig én úgy akarom. Úgyhogy most szépen
elcsicseregsz mindent, amit tudsz, vagy telefonálok, hogy
darabolják fel és etessék meg a kutyákkal. Vagy, ha az jobban
tetszene, akkor csak ráengedjük a masztiffokat, és végignézzük,
ahogy küzd ellenük. Fogadhatunk is … Na nem arra, hogy
túléli-e – röhögött ismét öblösen –, hanem arra, hogy hány perc
alatt szenved ki a nyomorultja.
Zac érezte, hogy a gyomra le-fel liftezik, az alkalmas
pillanatra várva, amikor végre elhányhatja magát. Nem akart
még gyávábbnak tűnni, bár eddig sem sikerült tettetnie a hőst.
Nem mindenki születik arra, hogy verekedős keménygyerek
legyen.
– Mit akarsz tudni? – kérdezte a legkeményebb hangján, amit
elő tudott csalogatni.
– Azt, hogy mit mondtatok Kimmelnek!
– Nos, mindent. Arthur Chapman kitálalt neki. Amit az
Alapítványról és Douglasról tudtunk, a zsarolást, a
szaporítótelepet, a viadalokat, a lehetséges menekülési
útvonalaitokat. Ja, és persze titeket. Gino Marquez és Sergio
Servantes, vagyis igazi nevükön Marco és Pablo Ramirez, a két
árvagyerek, akik húsz éve legalább tíz álnéven űzik az ipart…
Gino hirtelen felemelte a kezét, hogy bemosson egy
hatalmasat, de a levegőben elhalt a mozdulat, mert a testvére
elkapta a karját.
– Mit tudtok még? – kérdezte reszelős hangon Sergio, és
odahúzott egy széket, háttal fordította, majd a lába közé vette, és
szemből ült rá.
– Manapság, az internet és a remek programok segítségével
nem olyan nehéz lenyomozni valakit, ha tudod kezelni az
arcfelismerő programokat, és van hetedik érzéked ahhoz, hogy
hol kell keresni – talált a saját hangjára Zac.
– És te ilyen menő vagy? – kérdezte egy félig lesajnáló, félig
kaján vigyorral a férfi, aztán felrántotta a széket maga alól, majd
egyenesen Monroe lábujjaira ejtette vissza, és gyorsan ráült,
hihetetlen kínokat okozva.
– Én nem… – szűrte összeszorított fogai között Zacary –, de
van egy lány, aki igen.
– Nem! Az nem lehet… – suttogta Gino a testvére háta
mögött.
Sergio felállt, csak a széket hagyta ott, ahol volt, de Monroe-
nak ez máris könnyebbséget okozott, majd sikerült kihúznia a
lábát, és mély levegőt venni, ahogy enyhült a lüktetés.
– Angela! – kiáltott a férfi, mire Zac csodálkozva húzta fel a
szemöldökét. Szerencsére ezt senki sem látta, mert a testvérek a
belépő lányra néztek, aki egy katonai kezeslábasban érkezett.
– Tessék?
Zac teljesen ledöbbent. Ingrid egyáltalán nem hasonlított arra
a nőre, akivel leélte az elmúlt másfél évet. A nő, aki előtte állt,
egy katona volt. Tipikus zsoldos. A haja szoros kontyba fogva a
simléderes sapka alatt, a testén khakiszínű overál, lábain
bakancs. A hóna alatt lógó fegyvertokban egy Sterling, a
derékszíjába szúrva egy méretes tőr.
– Ingrid? – kérdezte szinte hangtalanul, mire a nő
rápillantott, de a szemei nem árultak el semmilyen érzelmet.
– Ez a fasz azt állítja, te segítettél leleplezni bennünket…
A lány összehúzta a szemöldökeit, Zacaryé pedig felszaladt a
homlokára, de ő kapcsolt először. Tehát a két barom azt hiszi,
Ingrid árulta el őket, holott ő Shyra gondolt az előbb. Na nem baj…
Sőt, sokkal jobb is így. Átrendezte a vonásait, és igyekezett
közömbös arckifejezést ölteni.
– Én?! – nézett rá a nő, és kisterpeszbe állt Monroe előtt.
 – Ki más? – kérdezte Zac, és a két pasasra nézett, akik
kíváncsian figyelték az eseményeket.
– Hazudsz! – zavart le egy hatalmas pofont kézháttal Ingrid,
amitől Zac száját azonnal elöntötte a vér.
– Persze… verd szét a pofámat, hogy ne tudjak beszélni! –
köpte rá a véres nyálat Monroe, és ismét felnézett, ezúttal a
gyengébb láncszemnek látszó Ginóra.
A lány ismét emelte a kezét, most ökölbe szorítva, de a férfi
elkapta a csuklóját.
– Ne üsd meg még egyszer!
A nő hitetlenkedve nézett rá.
– Most neki hiszel az én szavammal szemben? – kérdezte, de
a szemeiben egy pillanatra félelem csillant.
– Mégis honnan tudna ennyi mindent, ha nem tőled? –
kérdezte Sergio, a szivarját elnyomva a kristály hamutálban.
– Nehogy már egy ilyen senkiházinak higgyetek, amikor
évek óta védem a hátatokat…
– Chapman többet ajánlott – mondta halkan, a földet
pásztázva Zac, és utána némaságba temetkezett. A két férfi
beszédes pillantásokat váltott, majd a nő felé fordultak, aki
széttárt kezekkel hátrált az ajtó felé.
– Csak ne higgyetek neki bizonyítékok nélkül! – hadarta. –
Pont ez a célja! Hogy ellenem forduljatok! Semmit nem adtam ki!
Nem is tudta, hogy ki vagyok! Miért hisztek neki? – kérdezte
egyre kétségbeesettebben. – Most is behoztam, azonnal. Ha az ő
oldalukon állnék, miért tettem volna?
– Mert mindig egy számító szuka voltál… – válaszolta Gino.
– Azzal basztál, akitől többet reméltél. De mivel Chapman buzi,
tőle csak a pénzét akartad… A szépfiú farka – itt Zacre mutatott
– Chapman pénzével azonban elég szép kombó. Szerettél volna
megszabadulni tőlünk, hogy a magad ura lehess…
– Ezek csak idióta feltételezések! Nem paktáltam le velük!
Eszembe sem jutott! – kiáltotta Ingrid, de ő is tudta, és Monroe
is, hogy egy ilyen játszmában ez vesztett pozíció. – Elmegyek! –
kapta elő a fegyverét Ingrid, majd a két férfire szegezte.
– Megtalálunk! – ígérte Sergio, és az ajkán számító vigyor
játszott.
– Igen… az lehet… Megtalálnál… – mondta Ingrid, sokkal
halkabban, mint ahogy eddig beszélt. – Ha élnél…
Ebben a pillanatban dördült el az első lövés, ami Sergio bal
szemén ment be, és a koponyája hátulján robbant ki, szerteszét
fröcskölve az agyát. Mire Pablót is célba vehette volna, a férfi
kivetődött a nyitott ablakon. A lány odaugrott, és a fegyverrel
pásztázta a területet, de a kiálló eresztől nem látta be a fal
melletti holtteret. Amikor a feje mellett szétforgácsolódott az
ablakkeret, és a lövedék pár centire a fülétől a falba fúródott,
visszaugrott és leguggolt a földre.
Monroe felé fordult a fegyverrel, és tisztán látszott, hogy le
fogja lőni. Csak ki akarta élvezni a rettegését. Ő nem volt
veszélyes, sőt, inkább szánalmas volt, Ingrid mégis halálos
gyűlöletet érzett, amiért ebbe a helyzetbe kényszerítette és
sarokba szorította.
– Miért tetted? Mire volt ez jó? Túlélhetted volna, te seggfej!
– morogta, és kicsit közelebb csúszott
– Csak így élhetem túl! – válaszolta Zacary. – Neked van
agyad, Ingrid! Egyezzünk meg!
 – Nem Ingrid a nevem…
– Angela, vagy akárki is vagy valójában, hidd el, van miről
alkudoznunk. Ha segítesz kihozni Chipet, vagy legalább
elengedsz, mindent elkövetünk, hogy tiszta lappal kezdhess új
életet.
– Nem tudok, amíg ez a görény szabadon van… – kukucskált
ki az ablakon a nő, de ebben a pillanatban felmordult egy autó
motorja, és csikorgó kerekek zaja hallatszott az udvarról.
– Akkor nyírd ki! – válaszolta egyszerűen Zacary. – Engem
nem érdekel. De ha engem is megölsz, azt nem tudod mire fogni,
mivel én ártatlan vagyok. Viszont, ha azt vallom, hogy engem
védtél, és nem árulom el, hogy nekik dolgoztál, akkor van
esélyed… – összegezte a helyzetet, és remélte, hogy semmi
lényeges elemet nem felejtett ki a számításból.
A lány pár másodpercig farkasszemet nézett vele, és látszott,
hogy átgondolja a dolgot. Zacary jól ismerte, még ha nem is
tudta, valójában kicsoda. Az alaptermészetedet nem tudod
elrejteni ennyi ideig. A lány eszes és racionális. Nem dönt
indulatból. Legalábbis remélte, hogy így van…
 22.

Miután mindent átbeszéltek, Kimmel nyomozó elégedetten állt

fel az asztaltól. Art Chapman, az asszisztense, Sheila, és Arin, az
apja, úgy összerakták az egészet, hogy neki csak bólogatnia
kellett. Amit eddig kiderítettek, az egy igazi nyomozónak is
becsületére vált volna, és most, hogy Kimmel is megosztotta
velük az információkat, gyorsan rájöttek a mozgatórugókra.
Megértették azt is, hogy felderítés nélkül nem lehet kihozni
Chipet, mert azzal csak nagyobb veszélynek teszik ki. A
hadnagy megígérte, hogy azonnal indul, és személyesen vezeti
az akciót. Már csak mérhetetlen szerencse és hidegvér kell
ahhoz, hogy minden rendben legyen. Remélte, hogy most az
egyszer minden váratlan fordulat nekik kedvez majd. Mert
váratlan fordulat mindig van.
– Köszönöm a segítségüket! Amennyiben bármilyen előre
nem látható dolog történik, kérem, haladéktalanul értesítsenek.
A kollégáim átnézték a telefonjukat, egyelőre biztonságosak.
Mégis szeretném, ha csak a megbeszélt kódszavakat
használnánk egymás között, és a terv szerint haladnánk.
Mindenki bólogatott, még StJames is, aki késve csatlakozott,
és Kimmel nem is örült neki maradéktalanul. A srác nagyon
elveszettnek és beszarinak látszott. Bízott benne, hogy a Ramirez
testvérek nem őt kapják el, ha bedurvul a sztori. Monty lenne az
első, aki kitálal, ha veszélyben az élete. Kimmel nem szerette, ha
feleslegesen vonnak be olyanokat, akiknek amúgy nincs komoly
szerepe az ügyben. Részéről elég lett volna, ha Stjamesnek
annyit mondanak el, amit feltétlenül tudnia kell. Ez neki is
sokkal veszélytelenebb lett volna. De már mindegy. Art
Chapman tökéletesen megbízik a barátjában, és a munka neheze
így is rá hárul. Nyilván szüksége van valakire, aki támogatja és
védi a hátát. A fekete hipster, aki Aubrey barátja, felszívódott a
lánnyal együtt. Nyilván magánakcióba kezdenek. Kimmel
lenyomozta őket, és rájött, hogy Ingrid Baumann egy exzsoldos,
aki már sok maffiózó magánhadseregében tevékenykedett, és
kémkedni is szokott. Úgy tűnik, nekik több információjuk van,
mint amit elárultak. Zacary Monroe hős típusnak látszik, aki
mindenképpen meg akarja öletni magát. Kimmel úgy érezte,
most sikerülni is fog neki. Ezt azonban nem árulta el a Chapman
brigádnak, mert nem akart felesleges félelmet kelteni bennük.
Monroe magányos farkas, és a szerető barátnőjével – aki nem
mellesleg egy gyilkológép –, talán túlélheti a dolgot. Talán…

Chip összegömbölyödve feküdt a ketrecben, amikor a girhes

pasas ébredezni kezdett.
– Elnézést! – mondta a fiú, nehézkesen felülve a hideg
betonon.
– Naaa! – vigyorodott el a férfi, kivillantva két fogát, ami
még maradt neki. – Magadhoz tértél?
– Igen! Hol vagyok? Miért vagyok bezárva? Ki maga? –
záporozta a kérdéseket Chip, és a csuklóját dörzsölte.
 – Mi vagyunk az őrzőid a társammal. Azért vagy bezárva,
mert olyasmibe ütötted az orrod, amibe nem kellett volna. Ha jól
viselkedsz, nem esik bántódásod. Csak maradj nyugton, és ne
csinálj őrültséget! Hidd el, jobb, ha nem hősködsz!
Chip összehúzta a szemöldökét, és négykézlábra állt.
– Kérem, engedjen ki innen! Pisilnem kell, és szomjas
vagyok. Meg éhes… – kérlelte a colos főszert, aki csak bólintott,
majd felállt, odament a ketrechez, és megnézte a zárat.
– Basszus, eddig be se voltál zárva! – röhögött fel, majd a
zsebéből előhalászott egy lakatot, és rápattintotta a lyukas
vaslapra, ami a pöcökre csukódott. – Még szerencse, hogy ilyen
balfasz vagy.
Chip egy kis elégtételt érzett, hogy fel sem merült a gyanú,
miszerint csinált valamit, amíg a pasi aludt, ezért egy nagy
sóhajjal lerogyott a földre, és folytatta a könyörgést:
– Uram! Ígérem, nem próbálkozom semmivel. Nézze, azt
sem tudom, miért vagyok itt. Kérem, engedjenek ki innen!
Adjanak valamit enni, és hadd menjek el vécére…
– Mindjárt jön a társam, és kitaláljuk, mi legyen veled –
válaszolta a pasas, és pötyögött a telefonján. Egy perc sem telt el,
amikor kivágódott a raktár ajtaja, és az este látott másik férfi
lépett be rajta, bucira dagadt, álomittas szemekkel, az arcára
száradt nyálcsíkkal, egy leevett atlétában, kitérdesedett
mackónadrágban.
– Nocsak! Csipkerózsika magához tért? Mondtam, hogy
kutya baja… – pacsizott le a társával, aztán közelebb lépett, hogy
szemügyre vegye Chipet.
 – Mindenem fáj. Főleg a fejem – közölte a fiú. – És ki kell
mennem a vécére.
– Ott a vödör! – mutatott a sarokban álló edényre a pasi.
– Nem tudok ráülni, és most nagydologra kellene – felelte
Chip.
– Nem is ettél – morgott a nagydarab, de azért intett a
pálcikaembernek, hogy nyissa ki a ketrecet. – Ne csinálj semmi
hülyeséget, ha nem akarod, hogy újra leüsselek! – szólt rá Chipre
a benga, és a vállánál fogva kirántotta a ketrecből, mintha
rongybaba lenne, ahogy kinyílt a rács. Aubrey úgy tett, mintha
meg se tudna állni a lábain. Elengedte magát, és a földre
csúszott, amikor a nagydarab fickó elengedte.
– Állj fel! – röhögött a létra.
– Nem tudok. Elgémberedtek a lábaim és nagyon fáj a
csípőm – mondta elkeseredetten Chip.
– Picsába! – morgott a mélák, és a hóna alá nyúlva felállította
a fiút. Kitámogatta a raktárból, és végigcipelte az udvaron. A
benti félhomály után bántó volt a szikrázó napsütés, de mire
Chip szeme hozzászokott volna a fényviszonyokhoz, már be is
értek a házba. Annyit látott, hogy egy furgon parkolt a felhajtón,
és egy másik, ősöreg teherautó állt a raktár mellett.
– Szarjál, addig csinálok valami kaját – közölte a pacák, és
betessékelte a fürdőszobának nevezett koszfészekbe. Chip a
mocskos mosdóba kapaszkodva úgy tett, mintha alig tudna
megállni, mire a pasi bólintott, és rávágta az ajtót.
Chip gyorsan fellépett a vécére, kinézett a koszos ablakon, és
szemügyre vette az elé táruló tájat. Nem messze egy másik,
hasonló házat látott, és egy kis utat, ami legalább aszfaltozva
volt, tehát valószínűleg nincsenek olyan messze a lakott
területektől, vagy legalábbis nem a préri közepén vannak.
Persze, ez még így sem volt bombabiztos, csak egy feltételezés,
ezért úgy döntött, amíg lehet, húzza az időt, hátha a fiúk vagy a
rendőrök hamarabb találnak rá, mint ahogy neki szöknie kellene.
Pisilt egyet, majd kezet és arcot mosott, mielőtt kilépett a
szegényesen berendezett házba.
A magas, vékony pasas a koszlott fotelben ült, és a tévét
kapcsolgatta.
– Ha ettél, és engeded, hogy összekössük a kezeidet, itt
maradhatsz, mert nincs kedvünk a fészerben dekkolni melletted.
– Tiszta seb már így is – mutatta fel a csuklóit Chip. –
Teljesen veszélytelen vagyok. Én csak egy informatikus vagyok.
Nem is tudom, mit akarnak tőlem… – válaszolta, és lerogyott a
székre, ami a szeméttel megpakolt asztal mellett állt. – De inkább
visszamegyek a ketrecbe, minthogy megkötözzenek – mondta
beletörődve.
– Ez nem kívánságműsor – felelte a melák, aki elé rakott egy
szendvicset, amiből kissé zöldes sonkaszelet lógott ki oldalt.
Chip kihúzta belőle, és a tányér szélére tette, majd gyorsan
befalta az egyik szelet kenyeret.
– Hm, de finnyás valaki… – mondta a drabális fickó, és
bekapta az ocsmány felvágottat. Chip megrázta a fejét.
– Vegetáriánus vagyok.
– Az más! Akkor egy hülye finnyás kis seggfej vagy –
röhögött teli szájjal a manus, aztán továbblépett a másik fickó
felé.
 – Ian, menj, ürítsd ki a vödröt, és töltsd fel az üveget vízzel.
Mindjárt viszem a primadonnát.
A hapsi mérgesen csattant fel:
– Én őriztem egész éjjel. Egy szemhunyást sem aludtam!
Miért megint én? Te vagy a soros!
Chip majdnem felröhögött, de úgy tett, mintha félrenyelt
volna, és köhögni kezdett.
—Jól van, bazmeg. Akkor megyek én… – válaszolta
megadóan a mélák, és kirúgta az ajtót, hogy átvágjon az
udvaron.
– Ne eszetlenkedj! – szólt rá a cingár Chipre, és elővette a kis
pisztolyt, amit eddig az övébe dugva tartott.
– Nem fogok! – válaszolta egy kényszeredett mosollyal
Aubrey, és tovább ette a kenyerét.
Kintről zajt hallott, mivel az ablak mellett ült. Nem akarta
odakapni a fejét, mert mozgást is érzékelt a szeme sarkából.
Valamiért az ösztönei arra figyelmeztették, hogy maradjon
nyugton. Ian a tévére figyelt, ahol épp touchdownnak örült a
riporter. Chip óvatosan, hogy ne legyen feltűnő, picit elfordult a
széken, és úgy tett, mintha unottan rágcsálná a száraz falatot, de
közben igyekezett alaposabban körülnézni. Egy villanást látott a
halomba dobált farönkök mögött, aztán egy alakot, aki
lekushadva futott át a telken, egyenesen a raktár irányába.
Előrébb hajolt, hogy jobban lásson, amikor az ablakpárkány
vonalában felbukkant egy fej. Majdnem felkiáltott ijedtében, de
aztán gyorsan úgy tett, mintha tüsszentene, és visszafordult az
asztalhoz.
 – Mi van már? – nézett rá a colos. – Nem tudsz nyugton
maradni?
– Bocsánat! – törölgette az orrát kézháttal Chip. –
Szénanáthás vagyok.
– Egy piperkőc, selejtes kis buzi vagy… – szögezte le a pasas,
de már ismét a képernyőt nézte. – Mint ezek a túltenyésztett
korcsok.
Aubrey csöndben maradt, ráhagyta a dolgot, és óvatosan a
háta mögé sandított. Nem csak beképzelte. Zac vigyorgó arca
nézett rá az ablakpárkány takarásából. Chip szíve majd kiugrott
a helyéből.

Art le-fel járkált az irodában. Haribo rendületlenül követte, néha

halkan nyüszögve egy kicsit. Amikor az ezredik kör is megvolt,
Arthur lerogyott a földre, és engedte, hogy a tacsi az ölébe
másszon.
– Oké… Oké… Igazad van! Ezzel nem jutunk előrébb.
Muszáj lenyugodnom. De mihez kezdjek? Chip fogságban van,
Monroe eltűnt, mint a kámfor, Kimmel pedig nem akar beavatni
a részletekbe. Arra vagyok kárhoztatva, hogy itt dekkoljak és
várjak. Képtelen vagyok tédenül ülni, amíg odakinn szétesik a
világom.
A kutyus megértő tekintettel nézett rá, aztán hirtelen felállt a
két hátsó lábára, és orrba nyalta.
 – Köszönöm, ez sokat segít! – nevetett fel halkan Art, és
magához ölelte a kis testet. – Nem is tudom, mi lenne velem
nélküled…
A tacsi mindentudóan elvigyorodott – vagy legalábbis úgy
nézett ki –, aztán a hátára vetette magát, és várta, hogy Art
cirógassa a hasát. Épp ebben a pillanatban csörrent meg a
mobilja, úgyhogy fél kézzel a kutyát simogatta, a másikkal
kinyúlt, és leemelte a telefont dohányzóasztalról.
– Tessék! – szólt bele azonnal.
– Itt Kimmel. Híreim vannak. Úton vagyok magához!
– Várom!
Nem telt bele öt perc, amikor hallotta, hogy Shy benyit, és
bejelenti a nyomozót.
– Mi történt? – kérdezte, anélkül, hogy köszönt volna. Ilyen
helyzetekben megfeledkezett az udvariasságról.
Kimmel belépett, becsukta az ajtót, majd összeráncolt
homlokát dörzsölgette.
– Azt hiszem, Monroe nem önszántából tűnt el. Volt egy
megérzésem, kértem házkutatásit, és a helyszínelők a szőnyegen
találtak egy tűt, amivel midazolámot adtak be valakinek. A
vércsoport-meghatározás alapján Zacnek.
Art érezte, hogy megtántorodik, úgyhogy az
előszobaszekrénybe kapaszkodott.
– Őt is elrabolták?
– Nagyon úgy tűnik. Közben lenyomoztam a lányt. A neve
nem Ingrid Baumann, hanem Angela Eckhart, és az elmúlt
évtizedben többször került összetűzésbe a törvénnyel. Afféle
zsoldos és kém, aki pénzért bármire hajlandó. Felmerült
bennem, hogy nem azért volt Monroe-val, mert hirtelen nagy
állatvédő lett, hanem azért, hogy figyelje. Mivel Zacary volt a
városban a legveszélyesebb a Ramirez testvérek és Douglas
üzelmeire, lehet, hogy így védekeztek. Minden információ a
birtokukba jutott, amit Zac és a társai felfedeztek.
– Ez megmagyarázná azt is, hogy honnan tudtak az éjszakai
látogatásunkról, és miért várták Fippót a telepen.
A hadnagy bólintott.
– És azt is, hogy miért rabolták el Chipet. Tudtak a maguk
kapcsolatáról, és rájöttek, hogy a melegségén kívül mi az, amivel
legjobban sarokba tudják szorítani. Biztosra mentek.
Most Art bólintott, és egy hatalmas, keserves sóhaj szakadt ki
belőle.
– Nagyon eltalálták a gyenge pontomat.
– Nem sok van… – mondta a nyomozó, és a hangjából
kihallatszott némi elismerés. – Tudja, magának is utánanéztem.
Mondja, tényleg soha nem engedte, hogy lefizessék?
Art összehúzott szemöldökkel, undorodva nézett rá.
– Erre a kérdésre nem is válaszolok…
Kimmel felnevetett.
– Mintha fiatalkori önmagamat látnám. Látja, bennünk is van
valami közös!
– Miért csak a fiatalkorit? Azóta már eladta magát? – csapott
le rá Art, mert képes volt minden jelentéktelennek tűnő
apróságra odafigyelni.
– Neeem… – kacagott öblösen a nyomozó. – Csak már nem
kelt bennem ilyen ellenérzést, ha szóba kerül a dolog. Annyi
mindent láttam életemben, hogy el tudom fogadni, ha a világ
nem az én szabályaim szerint forog.
– Megalkuvó – vágta oda neki Art, de egy pici mosoly húzta
fel a szája sarkát.
– Mindannyian azok vagyunk.
Art visszanézett, miközben a konyha felé sétált, és erősen
törte a fejét.
– Ezt hogy érti?
– Maga sem sietett előbújni a csigaházából, pusztán azért,
hogy élő céltáblává változhasson. Mindenkinek megvannak a
maga harcai.
Arthur először gyűlölködő pillantással méregette a férfit, de
aztán leengedte a vállait, és a szemeiből is eltűnt a tűz.
– Valóban. Gyáva voltam.
– Nem gyávaság, csak önvédelem.
Art bólintott, és érezte, hogy valamiféle szimpátiát érez a
hadnagy iránt.
– És most? Hogyan tovább?
– Először ki kell hozzuk Chipet! – vágta rá a nyomozó. – A
műholdképek alapján ketten őrzik.
– Hogy fért hozzájuk? – kérdezte Art.
– Vannak barátaim a szövetségieknél.
– De ugye nem tálalt ki nekik?
– Nyugalom… Kaptam huszonnégy órát! – válaszolta
Kimmel, és elfogadta a kávét, amit Art elé rakott.
 23.

Zac látta, hogy Ingrid – még mindig nem tudott másként

gondolni a lányra beoson a félig nyitva hagyott ajtón a
pajtaszerű építménybe, ami a telek szélén állt. Ő úgy döntött,
használhatatlanná teszi a furgont és a teherautót, hátha
elfajulnak a dolgok, és a rohadékok menekülni próbálnak.
Nyomta a derekát a fegyver, amibe szokás szerint
altatólövedékeket töltött, és az izzadság folyamatosan áztatta a
pólóját. Volt már pár kemény helyzetben, és a kutyákért eddig is
sok mindre hajlandó lett volna, de ez most egészen más volt.
Chip és a saját életük is veszélyben volt. A két őr, akármilyen
szakadéknak látszanak is, valószínűleg nem riad vissza attól,
hogy embert öljön. Monroe nem tudta, vajon benne van-e elég
bátorság, ha arra kerül a sor.
Lekushadva átvágott a téren, és imádkozott, hogy nyitva
legyen a Transit ajtaja. Amikor egy halk kattanással engedett, és
ő kitárta, hogy bebújjon a vezetőülés elé, elmormolt egy
köszönömöt az égieknek, majd elővette a kését.
Gyorsan lebontotta a burkolatot, és kihúzta a kábelköteget,
aztán türelmesen elvágta az összes huzalt, ami a szivárvány
minden színében pompázott. Pont, mint a filmeken – gondolta, és
remélte, hogy itt is happy end lesz a végén.
– Na, jól van – morogta Ian, amikor reklámszünet volt a tévében.
– Ha szépen megpapiztál, akkor mehetsz is vissza a
helyedre. Lásd, kivel van dolgod, legyen úgy, ahogy te szeretnéd
– röhögött fogatlan szájával, kárörvendőn.
Chip szenvedő arcot vágott, és felállt, de közben a szíve a
torkában dobogott, mert rettegett, hogy Zacnek baja esik.
Remélte, hogy nincs egyedül, de arra rájött, hogy ez valamiféle
magánakció, mert különben nem a barátja bujkált volna az ablak
alatt, hanem a kommandósok.
Egy nagy sóhajjal indult el az ajtó felé, és azon agyalt,
hogyan figyelmeztethetné Monroe-t.
– Ihatok egy pohár vizet, mielőtt visszavisz? – kérdezte, a
szükségesnél sokkal hangosabban, mire a colos pasas felhúzta a
szemöldökét.
– Miért kiabálsz? Itt állok mögötted. Ha ez valamiféle trükk
vagy csel, ajánlom, hogy gyorsan verd ki a fejedből!
– Bocsánat, azt hittem, még a tévét nézi… – hazudta gyorsan
Chip, aztán megfordult, és bűnbánó arckifejezést öltött magára.
– Ihatsz, de aztán estig hangodat sem akarom hallani! –
válaszolta a magas fazon, aztán a konyhába ment, hogy engedjen
egy pohár vizet. Chip lassan itta ki, mintha nehezére esne a
nyelés, de végül nem tudta tovább húzni az időt, és elindult az
ajtó felé. Ahogy kilépett a szikrázóan napos kertbe, azonnal
körülnézett, de senkit és semmit nem látott, ami gyanús lehetett
volna az őrzőjének.
– Szedd a lábad, kis köcsög! – morogta Ian, és elővette a
fegyverét. Chipben megállt az ütő, mert nem tudta, hogy ez csak
szokásos óvintézkedés, vagy valami elkerülte a figyelmét, amit a
gyakorlott fegyveres kiszúrt.
Gyorsabb tempóra váltott, amikor a pisztoly csövét
megérezte a lapockái között.
– Csak óvatosan! – mondta halkan. – Nehogy elsüljön…
– Ha nem adsz rá okot, nem lövöm szét a gerincedet –
magyarázta a girhes pasi, és még jobban belenyomta a hátába.
Chip önkéntelenül összerándult, aztán a lába elé figyelt,
hogy el ne bukjon valamiben.
Beléptek a raktárba, ahol csend honolt, és nyoma sem volt a
másik, nagydarab pasasnak.
– Hugh! – kiáltott a társa után Ian, de nem jött felelet. –
Biztosan kivitte a vödröt – mondta aztán nyugodt hangon,
aminek
Chip borzasztóan örült, de amikor meglátta a ládák mögül
kilógó bakancsot, a pulzusa az egekbe szökött.
– Na befelé, hercegnő! – mondta Ian, és kinyitotta a ketrec
ajtaját. Chip letérdelt, aztán négykézlábra állt, és nehézkesen
elindult a rács felé. Épp elérte a nyitott ajtót, amikor meghallotta
a közeledő lépteket. Sajnos, nem csak ő. Ian úgy perdült meg a
tengelye körül, mint a szélvész, és mire a lány rávetődhetett
volna, már rá is fogta a pisztolyt.
Ingrid is előretartott fegyverrel állt, és farkasszemet nézett a
magas pasassal.
– Tegye le a fegyvert! – mondta határozott hangon, de nem
történt semmi. – Pablo küldött, hogy nézzek körül. Áruló van a
csapatban…
A fogatlan pasas harsányan felröhögött.
 – Pontosan! És maga az! – felelte, aztán se szó, se beszéd,
elsütötte a fegyverét, hezitálás nélkül lelőve a lányt.
Chip magzatpózba gömbölyödött a földön, térdeihez
szorítva a fejét, és zihált. Soha nem látott még ilyet, és képtelen
volt nézni, ahogy a nő összecsuklik, a száján véres hab bukik fel,
és tátogva próbál levegőhöz jutni.
– Koszos némber! – rúgott a lábába Ian, aztán azonnal
megfordult, és Chipre fogta a fegyverét.
– Ismered?
– Iiigen – nyüszítette a fiú. – Zac barátom élettársa.
– Az is… – röhögött a férfi és közben lenyúlt, hogy szabad
kezével felhúzza a földön fekvő fiút. – És Servantes csatlósa.
Inkább Servantes csatlósa, mint a haverod nője – szögezte le,
miközben talpra ráncigálta Chipet, és odavonszolta a falhoz,
ahol egy rozsdás kampó állt ki a betonoszlopból, amin egy
vastag vaslánc lógott. – Remélem, egyedül jött, ahogy a főnök
mondta – gondolkozott hangosan Ian, folyamatosan a háta mögé
nézegetve, miközben egyik kezével Chip csuklóit próbálta
összeláncolni. – Segíts, te kis kotonszökevény, vagy lelőlek a
faszba! Csak nehezíted a dolgomat.
Chip érezte a férfiből áradó félelmet, úgyhogy nem
engedetlenkedett, hanem odatartotta a kezeit, és amennyire
tudta, megkönnyítette a dolgát. Esélye sem lett volna ellene, ezt
ő is nagyon jól tudta.
Vajon Zac hol lehet? És ha Ingrid a mexikóiaknak dolgozott,
akkor most mit kerestek itt együtt? Mi történhetett, amiről neki
fogalma sincs? – agyalt Aubrey, és közben azon imádkozott, Zac
nehogy valami meggondolatlanságot tegyen.
Shy már azt sem tudta, hány órája nem aludt. Valamikor volt
otthon lezuhanyozni és átöltözni, de ha jól sejtette, az még
tegnap volt. A tűzeset óta nem hagyta magára Artot. Valahogy
nem érezte fairnek, ha ő hazamegy és bebújik a meleg ágyba,
míg a főnöke, vagyis a legjobb barátja az irodában keresi a
megoldást. Kéznél akart lenni, hátha szüksége van rá.
Nem töltötte tétlenül az idejét. Kikutatta és lementette
mindazt, amit a Ramirez testvérekről és Douglasről talált. Akadt
egy-két ígéretes nyom, és Sheila jegyzeteket készített, hogy
később ezeket is végigkövesse.
Most azonban eljutott a teljesítőképessége határára. Már nem
segített a kávé, sem az energiaital, amit csak most engedélyezett
magának, abban reménykedve, hogy kap még pár óra haladékot,
mielőtt kénytelen lesz megadni magát az ólmos fáradtságnak.
Lemondó sóhajjal állt fel a gépe mellől, és elindult, hogy
megkérdezze, kér-e még valamit Chapman, mielőtt ő hazamegy
pihenni egy kicsit.
Amikor benyitott, Artot nem látta sehol. Kicsit
elbizonytalanodott, de nem akart anélkül elmenni, hogy szólna
neki, ezért beljebb lopakodott, ügyelve, hogy a cipősarka ne
kopogjon a padlón. Ahogy odaért a kis pihenőszoba ajtajához,
meglátta Artot, aki az ágy előtt, a földön ült, és sírt. Shy szíve
egészen elfacsarodott.
 Nem látta még ilyen állapotban a férfit, és nem is volt
felkészülve arra, milyen lehet egy ilyen erős embert összetörve
látni. Érezte, hogy az ő szeme is bepárásodik.
– Főnök! – suttogta, olyan halkan, hogy a másik épp csak
meghallja. Arthur felkapta a fejét, gyorsan letörölte a könnyeit –
vagyis inkább elmaszatolta az arcán –, aztán felnézett a lányra. –
Ne haragudjon, de azt hiszem, muszáj hazamennem egy-két
órára. Már elaludtam a monitor előtt… – vallotta be Shy, direkt
figyelmen kívül hagyva mindazt, amit látott, mert nem akarta
zavarba hozni a férfit.
– Kérlek! – mondta Art, és megpaskolta maga mellett a puha
szőnyeget. Sheila azonnal eleget tett a kérésének, kibújt a
cipőiből, aztán a földre ereszkedett, és közelebb bújt a
barátjához. – Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, ami történik!
Fippo, most pedig Chip és Zac. A legrosszabb rémálom is csak
egy mese ehhez képest. Én pedig itt ülök tehetetlenül, és úgy
teszek, mintha minden rendben lenne… – mondta a férfi, és az
arcán ismét legördült egy könnycsepp.
– Nem kell mindig erősnek látszanod! – váltott tegezésre
Shy, ahogy ilyen helyzetekben mindig, és óvatosan átölelte
Artot, aki hálásan bújt hozzá, és nedves, ziháló lélegzettel
igyekezett lecsillapítani magát.
– Tudod, amióta felnőttem, nem igazán volt olyan helyzet,
amit ne tudtam volna kordában tartani. De most semmit sem
tehetek…
– De igen. Biztosan tehetünk valamit – válaszolta Shy, és
megfogta Art kezét. – Kikotortam mindent, amit Aidenről és a
testvérekről lehetett. Van itt pár dolog, amit látnod kellene…
 – Miért nem szóltál? – kérdezte egy pici szemrehányással a
hangjában Art.
– Reméltem, hogy alszol, és nem akartalak feleslegesen
zavarni.
– Épp ellenkezőleg! A teljes tehetetlenség miatt vagyok
ennyire kibukva. Kimmel megtiltotta, hogy magánakcióba
kezdjek, és ettől teljesen eszköztelennek érzem magam.
Szeretnék segíteni… – mondta, és hatalmasat sóhajtott. –
Aludni?! Nos, arra esélyem sincs. Ha lehunyom a szemem, máris
a lángoló ház előtt találom magam, azzal a tudattal, hogy Chip
odabenn van, és én nem tudom megmenteni.
Sheila szorosabban ölelte magához, és automatikusan
ringatni kezdte egy kicsit, Art pedig egy nagy sóhajjal a vállára
hajtotta a fejét, és próbált egyenletesen lélegezni.
– Chip életben van, és ki fogják szabadítani, ahogy Zacaryt is
megtalálják! – ígérte meggyőződéssel a lány, Art pedig hálás
volt, amiért próbálja tartani benne a lelket. – És nem te vagy a
hibás. Tudom, hogy magadat tartod felelősnek mindezért, de ha
te nem ütöd bele az orrodat, a fiúk akkor is bajba kerültek volna,
csak valószínűleg senki sem tudna arról, miért tűntek el, és soha
nem derült volna ki ez a bűnszövetkezet. Kérlek, ne hibáztasd
magad!
Shy szokás szerint ráérzett, mi az, ami Art lelkét legjobban
nyomasztja.
– De Fippo még élne! – mondta teljesen összetörten a férfi, és
ezzel az egyetlen dologgal Shy sem tudott vitába szállni. – És
lehet, hogy a gyilkosai megússzák, ha nem tudjuk rájuk
bizonyítani.
 – A rendőrség, vagy végső esetben mi, meg fogjuk találni a
módot arra, hogy megfizessenek a bűneikért – válaszolta Shy. –
Ha másképp nem, akkor lehozunk egy leleplező cikket, és
legalább Douglast sárba tiporjuk. Ehhez megvan a hatalmunk.
Ha már nem félsz attól, amit ellened tehet, akkor innentől bármit
elérhetünk.
– Nem, már nem érdekel… – felelte Art, és egy felszabadító,
megkönnyebbült légvétel után felegyenesedett.
– Ezzel kapcsolatban mégis Montynak adok igazat… –
mondta most Sheila, és szembefordult vele.
– Miben? – húzta össze a szemöldökét Chapman.
– Jobb lenne, ha te magad csinálnád, és nem várnád meg,
amíg mások hozzák le hírként. Te tudod a legjobban, hogy
minden a tálaláson múlik. Csinálhatnak belőled egy undorító,
szexmániás, perverz buzit, vagy te lehetsz az, aki megkapja a
díjat azért, mert előbújt. Nagyon nem mindegy! – szögezte le a
lány, és Arinak ismét igazat kellett adnia neki.
– A saját magazinomban co-zni, az olyan, mintha a
klikkekért csinálnám, és ezzel is pénzt akarnék keresni –
ellenkezett Art.
– Vannak más lehetőségek is! – mosolyodon el Shy, és
megszorította a férfi kezét.
Art összeszűkítette a szemrését, ahogy próbálta kitalálni,
mire gondol a lány, és amikor rájött, szélesen elvigyorodott.
– Oké, készítsd elő, de óvatosan. Nehogy előbb robbanjon,
mint ahogy szeretnénk.
– Rendben, főnök! – kúszott fel Sheila szája sarka is.
 – Kérhetek még tőled valamit? – kérdezte a férfi, bár
észrevette, hogy Shy már visszatért a magázó formulához, ami a
magánbeszélgetés végét jelezte.
– Persze! Bármit – válaszolta előzékenyen a lány.
– Tudom, furcsa lesz, de nem maradnál itt velem? Úgy
értem… – Art lesütötte a szemét, és látszott, milyen kínban van.
– Nem tudok egyedül elaludni, de talán, ha te is itt lennél…
Sheila felpillantott a kényelmes ágyra, és szélesen
elvigyorodott.
– Ilyen csábító ajánlatot nagyon régen nem kaptam. Meg kell
mondjam, még senkinek az ágyába nem vágytam ennyire!
Rákacsintott a férfira, és már mászott is fel a franciaágyra,
útközben gombolva ki szűk szoknyája derekát.
Art felnevetett, aztán ő is kihúzta az övét a nadrágjából, a
földre ejtette, majd feltérdelt a matracra, és magukra húzta a
puha paplant, ami az ágy végében, összegyűrve hevert.
Pillanatok alatt elhelyezkedtek. Szinte természetes volt,
ahogy hátat fordítottak egymásnak, de azért a testük összeért,
sőt, a lábukat is összefonták. Artot végtelenül megnyugtatta a
lány jelenléte, Shy pedig megkönnyebbült, amiért nem kellett
magára hagynia a férfit, és talán segíthet abban, hogy egy kicsit
lazítani tudjon. Amikor felkelnek, úgyis nagyon nehéz menet vár
rájuk. De talán addigra Chip és Zac már biztonságban lesz.
Kinyúlt, a mobilját rezgőre állította, és bedugta a párna alá.
Kikapcsolni nem akarta, mivel Art hívásai is hozzá voltak
átirányítva, de azt sem szerette volna, hogy valami jelentéktelen
ügy miatt ébredjen fel a barátja. Épphogy letette a fejét a párnára,
máris álomba merült, ahogy Art is, pedig ő meg volt róla
győződve, hogy képtelen lesz elaludni.

Monty épp a tévécsatornák között kapcsolgatott, amikor egy

számára ismerős arcot pillantott meg. Azonnal felhangosította,
és a száját is eltátotta, miközben a riporter monológját hallgatta:

„Zacary Monroe, a Külvárosi Állatmentők civilszervezetének

vezetője nyomtalanul eltűnt, míg egyik társa, Charles Aubrey
házát felgyújtották, és a fiatalembert valószínűleg elrabolták.
Információink szerint a rendőrség hatalmas erőkkel nyomoz az
ügyben, és a gyanúsítottak közölt ott szerepel Aiden Douglas, a
FutureTech tulajdonosa, valamint Arthur Chapman, a LIFE
magazin vezetője is.”

A képeken most Chip házának üszkös maradványait

mutatták, a körülöttük lengedező sárga, rendőrségi kordonnal
együtt, majd a bevágásban Art került sorra egy régebbi
felvételen, ahogyan Douglasszal fog kezet egy jótékonysági
bálon. Az egész úgy volt tálalva, mintha ők ketten barátok,
esetleg bűntársak lennének. Monty érezte, hogy remeg a keze, és
a feje is azonnal megfájdult. Igyekezett összeszedni a
gondolatait, de nem járt sikerrel. Végigzongorázta a
hírcsatornákat, de sehol máshol nem látott érdekeset, ezért úgy
gondolta, ez a HXN saját anyaga, amit egy füles alapján
állítottak össze. Abban azonban biztos volt, hogy pillanatok alatt
átveszi az összes szennylap és kisebb tévéadó is, hiszen ilyen
nagy neveket ritkán lehet összefüggésbe hozni
bűncselekményekkel. Ez viszont akkora nézettséget ad, ami
behozza az esetleges rágalmazási perek költségeit is. Bár ebbe is
bele lehet bukni, ahogy Al Capone is pont egy hasonló ügyön
vérzett el, piacvezető létére.
Ez a gondolat most nem segített, hiszen tudta, hogy Art jó
híre és presztízse forog kockán.
Felpattant, majd habozás nélkül vágott át a folyosón, hogy
kopogás nélkül Art irodájába lépjen. Senkit nem látott, de mivel
a pihenő ajtaja nyitva volt, sejtette, hogy ott találja a barátját.
Amikor benézett, és meglátta az ágyban Artot, ahogy
magához öleli Shyt, a gyomra bukfencet vetett, és úgy érezte,
ordítani szeretne. Képtelen volt felfogni, hogy ágyba bújtak
egymással, még akkor is, ha kiélezett helyzetekben furcsán
viselkednek az emberek. Art meleg, Shy pedig kiegyensúlyozott
kapcsolatban él, állítólag… Akkor mit keres a főnöke ágyában?!
Pont azon tanakodott, hogy mihez kezdjen, amikor Sheila
felemelte a fejét, és rápillantott. Az arcán nem látszott zavar vagy
szégyen, csak kihúzta a kezét Art karja alól, és a szája elé
illesztette a mutatóujját, ezzel intve csendre Montyt. Aztán
lassan és óvatosan kimászott az ágyból, a paplant gondosan úgy
igazítva maga után, mintha még mindig ott feküdne. Monty
rezzenéstelen pillantással figyelte. A lány szoknyája ki volt
gombolva, de harisnyában volt, és hófehér selyemblúzán is csak
a legfelső gomb volt kigombolva, bepillantást engedve a dús
keblek közé. Montague szája enyhén kiszáradt, és gyorsan
lesütötte a szemét, amikor a lány hullámos haját hátrarázva,
lábujjhegyen indult el felé.
Ahogy becsukta maguk mögött az ajtót, és kisétált az
irodába, Monty még egyszer végignézett rajta, és megállapította,
hogy iszonyatosan szexi, a kissé gyűrött, féloldalt kilógó
blúzában, felcsúszott szoknyájában, ami hátul fel volt sliccelve,
így StJames most megpillanthatta a fekete harisnya csipkés szélét
és a harisnyatartót, amitől olyan merevedése lett, hogy kis híján
felnyögött.
Nem is tudta rendezni a vonásait, amikor Sheila hirtelen
megfordult, és kérdően nézett rá.
– Mi történt? – kérdezte, amikor rájött, hogy Montynak
elvitte a cica a nyelvét.
A férfi torkot köszörült, és remélte, hogy a hangja nem egy
tinilányéra fog hasonlítani.
– Most volt egy hír az HXN-en, ahol Chip és Zac eltűnéséről
volt szó, Artot pedig gyanúsítottként említették, Douglasszel
együtt.
– A kurva anyjukat! – tört fel Shyból, amin Montague ismét
teljesen meglepődött. Ő nem tudta, hogy a mindig
kiegyensúlyozott, visszafogott lány mit rejteget mások elől. –
Elnézést!
StJames szája megvonaglott, aztán fülig szaladt, és nem tudta
tovább palástolni a vigyorát.
– Elképesztően jól áll, ha káromkodsz! – mondta ki, ami az
eszébe jutott, mire Shynak is felcsillantak a szemei, de aztán
mindketten elkomorultak.
 – Mégis honnan veszik ezt az egészet? És mit mondtak a két
fiúról?
– Az elejéről lemaradtam. Utána csak annyit, hogy
mindketten eltűntek, és állítólag Aiden és Art keze van a
dologban.
Shy összehúzta a szemöldökét, felkapta Art laptopját az
asztalról, maga alá húzott lábbal felmászott a kanapéra, és
villámgyorsan pötyögni kezdett.
Monty mellé ült, és figyelte. Pillantok alatt nyitotta meg az
oldalakat, pörgette át a híreket, aztán a forrásokat kereste meg,
végül a kereszthivatkozások dátumait nézte meg.
– Úgy látszik, a hírt elsőnek az All I Want hozta le, és tőlük
vette át a többi mocsok. Mindegyik örömtáncot jár, ha Artot
sikerül letaszítaniuk a trónról. Ezért bármire hajlandóak. De azt
hittem, Chloe ennél rafináltabb.
– Ha valaki, akkor ő tényleg bármit megtenne, hogy
eltakaríthassa Artot – mondta gondterhelten Stjames. – Nem
maradna konkurenciája…
– Igen – válaszolta Shy, miközben a körmei szüntelenül
kopogtak a billentyűkön –, de eddig volt egy íratlan szabály,
mégpedig az, hogy egymást nem fikázták Arttal.
– Most sem fikázta, csak leközölt egy bombahírt, szerinte
objektíven.
– Igazad van. Ezt bármire rá lehet fogni. Azért felhívhatott
volna. Ennyit elvárnék egy ilyen embertől.
– Én ebben a moslékosvödörben már semmit nem várok el –
mondta lemondó hangsúllyal Montague, mire a lány ránézett, és
egy percig az arcát fürkészte. Monty el is vörösödött a kitüntető
figyelemtől. – Miért nézel így?
– Néha meglepsz – válaszolta Shy, és visszafordult a
laptophoz.
Monty szerette volna megkérdezni, hogy mivel, vagy
elmondani, hogy ő is gyakran rácsodálkozik Shy olyan
tulajdonságaira, amik eddig elkerülték a figyelmét, vagy nem is
léteztek…
– Art ki fog borulni, az biztos – morogta Shy és kezébe vette
a telefont. – Halló, itt McCarty. Simon és Michael az irodámba,
most! – mondta határozottan, aztán felállt, megigazította a
ruháját, egyetlen mozdulattal összefogta a haját és egy takaros
kontyba csavarta, aztán lenézett és elhúzta a száját. – A cipőm
bent maradt a pihenőben.
– Anélkül is elég ijesztő vagy – mondta önkéntelenül Monty,
aki a lány vonallá préselt száját, és kiálló arccsontjait nézte.
Shy résnyire húzta össze a szemeit, és felnyársalta a
pillantásával, de amikor rájött, hogy ez tulajdonképpen bók volt,
elmosolyodott, és bólintott.
– Ne mondd el neki, ha felkel. Majd én! – utasította a lány,
mintha ő lenne a felettese, és valamiért ez egyáltalán nem
zavarta a férfit.
 24.

– És most befelé! – mondta reccsenő hangon Ian. Chip habozás

nélkül bemászott a ketrecbe, és magára is húzta az ajtót. A colos
odalépett és rákattintotta a lakatot, a fiú legnagyobb bánatára.
Bár ennél sokkal jobban érdekelte, hogy hol van és mit csinál
Zac. A lövést biztosan hallotta, és Chip remélte, hogy elbújt
valahová. Csakhogy ebben a pillanatban halk kattanás
hallatszott Ian háta mögül, majd egy nyögés. Ahogy a férfi
felállt, és megfordult, már Chip is látta Zacet, aki kezében a
fegyverrel, halálra vált arccal merevedett le, amikor a pisztoly
besült.
– Még egy jómadár?! – kérdezte Ian, majd se szó, se beszéd,
lábon lőtte Monroe-t, és csak akkor vette ki a kezéből a fegyvert,
amikor az, egy éles és szívszaggató sikollyal a földre rogyott. –
És te ki a fasz vagy? – érdeklődött Ian, majd a sebesült lábánál
fogva közelebb húzta, egészen a ketrecig.
– Ő a barátom, Zac! – kiáltotta Chip. – Kérem, ne bántsa, a
fegyvere sem éles lövedékkel van megtöltve!
A nyakigláb pasas érdeklődve nézett Aubrey-ra, majd a
combját szorító, nyüszítve ziháló férfire, és végül a kezében
tartott fegyverre.
– Hanem mi ez?
– Altatólövedék – válaszolta Chip, és figyelte, ahogy Ian
kiszed egy tollas kis fecskendőt a látszólag veszélyes fegyverből.
Amikor közelebbről is szemügyre vette, hangosan felnevetett.
 – Jó, hogy nem csúzlival jött – röhögött, majd egy kicsit
belerúgott Monroe-ba.
– Hol a társam?
– Nem tudom – nyikorogta Zac, mert a fájdalom
hullámokban öntötte el, és össze kellett szorítania a fogait. –
Ingrid jött be érte.
Ian megpördült, a halott nőre nézett, és látszott, hogy
komolyan megijed. Villámgyorsan mozdult, körbenézett a
raktárban, és ezúttal ki is szúrta a ládák mögül kilógó
bakancsokat.
– Tetves kurva életbe! – kiáltotta, majd odarohant, hogy
megnézze, mi van a társával. Ahogy nehézkesen kiszabadította a
sarokból, már folyamatosan káromkodott. Amikor a fiúk is
meglátták az elvágott torkú hullát, Chip a vödörért kapott és
belehányt, Zac pedig behunyta a szemét, és zokogva küszködött.
– Ezért megfizettek! – mennydörögte lan, és előkapta a
fegyverét. – Itt fogtok megdögleni mindketten, de nem ám
gyorsan, hanem szép lassan.
– Kérem! – könyörgött Chip, hogy magára vonja a férfi
figyelmét, akin látszott, hogy a szar elborította az agyát. – Sok
pénzt kaphat értünk. De csak ha életben hagy. Nem számít,
miért bíztak magukra, most váltson pénzre, és meneküljön el.
Kezdjen új életet valami csodás helyen! – győzködte a pasast, aki
egy pillanatra el is bizonytalanodott. Chip érezte, hogy elszorul a
torka, ahogy a férfi végül határozásra jutva, lassan felemelte a
fejét, majd egy mozdulattal később rászegezte a fegyverét.
– Az egyetlen barátom volt, te faszfej! Nincs az a pénz, ami
kárpótolna érte.
 Chip szorosan lezárta a szemeit, és mély levegőt vett.
Gondolatban megüzente Artnak, hogy szereti, aztán próbált nem
elájulni. Bár lehet, hogy jobb lett volna. Valami puffant, de nem
olyan hang volt, mint amikor Ian lelőtte Ingridet, aztán léptek
közeledtek. Chip csak az egyik szemét merte kinyitni, de amikor
meglátta a fegyvert maga előtt tartó, golyóálló mellényt viselő
kommandóst, a tudata feladta, és elsötétült a világ.

– Megvannak? Mindketten? – kérdezte szinte sírva Art, és

örömkönnyek patakzottak az arcán. Felpillantott, a kezét
tördelve álló Shy, és a száját rágó Monty felé tartotta a
hüvelykujját, majd benn tartotta a levegőt. – Meglőtték? Súlyos?
– Kit?! – térdelt az ágyra Shy.
– Rendben! – tette le a telefont Art, majd a lányra nézett. –
Zac bekapott egyet, de csak a combjába. Nem súlyos, de
helikopterrel hozzák vissza. Chipnek semmi baja – mondta
megkönnyebbülten Arthur, és megfogta a láthatóan ideges Shy
kezét. – Nyugalom, semmi baja nem lesz. Ebcsont beforr! Ingrid
viszont meghalt. Kiderült, hogy kém volt. Nem tudom, mi
történhetett, de ő rabolta el Zacaryt. Végül állítólag lelőtte
Pablót, de a másik szökésben van, és gondolom, most még
veszélyesebb…
– Akkor Douglas is pánikolni fog – jegyezte meg halkan
Monty, mire Sheila és Art is ránézett. – Szerintem jobb lenne, ha
felkészülnél egy esetleges vészforgatókönyvre.
 – Gondolod, hogy kiadja a videót? Miért? Most semmi
értelme – gondolkodott hangosan Arthur.
– Mert a hírekben eddig téged is gyanúsítottként említettek,
és ezzel egyértelműen kapcsolatba hozna az üggyel. Itt már nem
csak arról van szó, hogy meleg vagy, hanem belekeveredtél egy
szövevényes bűnügybe, Art. Hiába a másik oldalon állsz, ha a
média úgy tálalja, Isten se mossa le rólad.
– Milyen hírek? Hol? – pattant ki az ágyból Arthur, és
kérdőn nézett a barátjáról az asszisztensére, miközben már kifelé
szaladt a pihenőből.
– Mondtam, hogy tartsd a szád! – lépett Monty lábujjaira
Shy.
– Ez most vészhelyzet, nincs idő finomkodásra! – fogta meg
erősen a lány derekát Stjames, és kibillentette az egyensúlyából,
majd amikor Shy megingott, ő pedig kihúzta a lábát,
mosolyogva visszaállította a talpára. – Milyen kis agresszív
vagy?!
Sheila belecsípett a karjába, mire Monty finoman rácsapott a
fenekére. Ahogy Shy visszanézett, StJames nem tudta eldönteni,
mit látott a szemeiben.
– Nyugi, főnök, minden elő van készítve! – mondta a lány
Art-nak, és a maga körül csapkodó férfi elé tolta a laptopot.

Ahogy a helikopter leszálláshoz készült, Art gyomra lesüllyedt a

hasába. Az érzés új volt, és ismeretlen. Még sosem várta ennyire,
hogy viszontlásson valakit. Igyekezett rájönni, vajon csak a Chip
elvesztésétől való félelem munkál benne, vagy valami más, amit
még nem igazán hitt el ő maga sem.
Amikor leállt a rotor, és kinyitották az ajtót, majd először egy
kommandós, utána pedig két ápoló szállt ki, és kihúzták a
hordágyat, Art rohanni kezdett a gép felé. Zac kicsit sápadt volt,
de a karjába csöpögő infúzión kívül semmi sem látszott rajta.
– Zac! – fogta meg a kezét Arthur, és érezte, hogy a torkába
gombóc nő.
– Jól vagyok – somolygott rá a férfi, de azért látszott, hogy
megviselt. – Hamar rendbe jövök. A doki szerint kikapják a
golyót, és két hét múlva már járhatok. Nem lesz semmi baj.
– Oké! Izgultam, hogy nem tudok belőled sztárt csinálni, ha
lesántulsz… – mondta halkan és reszelősen Art. Kihallatszott,
hogy nehezére esik játszani a vicces fiút. Megszorították egymás
kezét, aztán az ápolók eltolták Zacaryt a várakozó mentőautó
felé. Art azonnal a helikopter felé fordult, és várt. Chip egy
másodperccel később jelent meg az ajtóban, és amikor meglátta
Artot, szinte levetődött a magasból. Egyenesen Arthur karjaiba
zuhant, aki azonnal szorosan magához ölelte, és belefúrta arcát a
fiú nyakába.
Chip beletúrt Art hajába, és magára szorította a fejét,
miközben a selymes tincseket lepte el csókokkal.
– Hát itt vagy?! – kérdezte Art, bár a kérdés kissé
értelmetlennek látszott.
– Itt! – válaszolt egy nagy sóhajjal Chip. Úgy látszott, neki
tökéletesen megfelelt.
 – Menjünk haza! – súgta Art a bőrébe, aztán átkarolta a
derekát, Chip pedig az alacsonyabb férfi vállát, és elindultak a
kocsi felé.
Tökéletesen illeszkedtek, mintha erre teremtették volna őket.
Mindenük stimmelt, válltól bokáig, és Artnak eszébe jutott, hogy
máshol is remekül összeillenek. A gondolattól azonnal
kimelegedett, és alig várta, hogy a sofőr hazarepítse őket.
– Hozzád, vagy hozzám? – kérdezte Chip, mire Arthur
lemerevedett, és hirtelen azt sem tudta, mit válaszoljon.
Felnézett a szürke szemekbe, és látta, hogy Chip
elbizonytalanodik. Eltolta Artot, és a szemeiben tanácstalanság
csillant.
– Chip… – kezdett bele Art, és kézen fogva elhúzta a kocsiig,
betessékelte az ajtón, majd becsúszott mellé, és felhúzta az
elválasztót.
– Mi történt?! – szögezte neki a kérdést Chip, és beharapta a
száját. Erezte, hogy valami borzalmas dolog következik, de arra,
amit Art válaszolt, nem volt felkészülve:
– A házad… – Arthur szörnyű kínban volt, de végül mégis
felnézett, és összekapcsolta a tekintetüket, hátha Chip képes lesz
egy kis erőt meríteni belőle. – A házadat felgyújtották.
Látta a hatalmas szemekbe kúszó rémületet, a rettenetét
elömleni a gyönyörű arcon, érezte, ahogy Chip egész teste
megfeszül, és azt is, amikor a tehetetlen düh maga alá temeti.
Chip kifeszült, a fejét tiszta erőből az háttámlába csapta, egész
testét dobálva őrjöngött, és ököllel csapkodta az ülést. –
Sajnálom! – mondta még halkan Art, de tudta, hogy ez most
semmit nem segít. A fiú imádta a házat, a saját két kezével
építette, úgyhogy ez nem csak anyagi, hanem inkább lelki
veszteség.
– A kutyáknak nem esett bajuk? – kérdezte Chip, és már a
tenyereibe rejtette az arcát, mert el akarta takarni a könnyeit.
– Nem, mind jól vannak. Zac gondoskodott róluk.
Chip csak bólintott, aztán a térdei közé hajtotta a fejét, és
halkan zokogni kezdett. Art csak ült, simogatta a hátát, és halkan
kopogott a sofőrnek, hogy indulhatnak.

Monty a kórházi folyosón járkált fel-alá. Nem volt még

kórházban soha, csak amikor a húga született, meg egyszer,
amikor a nagyapja eltörte a lábát. Azok az alkalmak azonban
cseppet sem hasonlítottak erre. Aggódott Monroe-ért, pedig nem
voltak jó barátok, sőt egyáltalán nem voltak barátok, de volt
valami, ami mára összekötötte őket. Montague azelőtt szinte
álomként élte meg az életét. Soha nem tapasztalta meg, milyen a
valódi gond, a nehézség vagy a kudarc. Most szembesült először
egy olyan üggyel, ami megérintette, ami a körülötte lévőket is
veszélyeztette és félelmet keltett a szívében. Ami az elmúlt pár
napban történt, felnyitotta a szemét. Le kellett másznia az
elefántcsonttoronyból, és komolyan venni az életet. Nehezére
esett. Álmatlanul teltek az éjszakák, elment az étvágya, és bár
igyekezett megjátszani az eddigi gondtalan, nemtörődöm srácot,
legbelül mardosta a lelkiismeret-furdalás és a bűntudat, amiért
nem vett tudomást semmiről, ami tönkretehette volna idillikus
napjait. Art mellett már rég megláthatta volna a dolgok
árnyoldalát, és akár ringbe is szállhatott volna a jó ügyekért, de ő
megelégedett azzal, hogy a magazin bulvároldalait szerkessze,
partykra járjon, és kergesse a csajokat. Csak akkor jött rá, milyen
szánalmasan felszínes is valójában, amikor megismerte Monroe-
t, és rájött, hogy ő pontosan olyan szeretne lenni, mint Zac. Sőt,
eddig abban a hitben ringatta magát, hogy olyasmi figura, de a
valóságban szembekerülve az igazi hőssel, összetörte a magáról
alkotott hamis képet, és lerántotta a leplet arról, milyen üres,
értéktelen is valójában.
A gondolatai most akörül jártak, hogy mit tegyenek a
továbbiakban. Kimmel azt kérte, értesítse, ha Zac magához tér
teljesen, és el tudja mondani, ami történt. Az egyik fegyveres
életben van, de szintén bekapott egy golyót, és egy másik
kórházban műtik. A hadnagy szerette volna először Zactől
megtudni a részleteket, hogy annak tükrében kérdezhesse ki
Chip fogvatartóját.
Valahogy nem állt össze a kép, és a félinformációkból, amit
eddig megtudott, Monty nem tudta összerakni a mozaikot.
Újabb kört tett meg a kis szobában, amikor cipősarkak
kopogását hallotta, és a duplaszárnyas ajtó üvegében meglátta a
húgát.
Verona szeretetteljes mosollyal az arcán lépett be, és azonnal
a bátyjához sietett.
– Hogy van? És te? – kérdezte a lány.
– Mit keresel itt? – tolta el magától Monty, és összehúzott
szemöldökkel fürkészte a szép arcot.
 – A titkárnőd nem tudta, hogy hol vagy, így ki kellett
faggatnom Shyt – válaszolta egyszerűen Verona, majd ismét
magához ölelte a bátyját. – Mostanában olyan titokzatos voltál,
kénytelen voltam összebarátkozni az egyetlen emberrel, aki
mindent tud rólatok.
– Most Sheilára gondolsz? – bontakozott ki a karjaiból
Montague, és odavezette a lányt a kis kanapéhoz, aztán leült
mellé, és töltött egy pohár vizet.
– Ki másra? Az a nő egy nyolc terrás winchester. Mindent
tud, mindent ért, és esküszöm, humora is van.
StJames önkéntelenül elmosolyodott, ahogy felidézte Shyt,
aki sorolja az adatokat, miközben villámgyorsan gépel, és ezzel
egy időben egy másik képernyőn néz egy videót.
– Multitask, az biztos – jelentette ki.
– És még szép is. Mindig ilyen akartam lenni – közölte
Verona.
– Mint Shy?! – kérdezte ismét értedenül Monty.
– Aha… Céltudatos, okos, van stílusa, de nem fut a divat
után, tud bánni az emberekkel, és hatalmas szíve van. Nézd
meg, mára ő Art legfőbb bizalmasa…
Monty úgy érezte, mintha kést szúrtak volna a szívébe.
– Én vagyok a legjobb barátja! – mondta sértetten.
– Így van. Az asszisztense pedig a pszichiátere, a lelki
szemetese, és a fő tanácsadója. Egyesíti az anyát, a barátot, a
mentort és a lelki segélyt.
Monty felnevetett, és el is ámult, annyira találó volt, amit a
lány mondott. Sosem nézte még kívülállóként Art és Shy
kapcsolatát, de ha őszintén belegondolt, Verona meglátása
teljesen helytállónak bizonyult.
– Nos igen, Sheila kivételes személyiség. Mégsem hittem,
hogy ő lenne a példaképed. Azt hittem, olyan akarsz lenni, mint
Gigi Hadid, vagy Kendall Jenner.
– Nos, őket nem ismerem. De az biztos, hogy egyikük sem ér
Shy nyomába. Nem mondom, hogy elutasítanám, ha valaki egy
komoly felkéréssel kopogtatna az ajtómon, de te is tudod, és én
is, hogy már kiöregedtem a szépségiparból.
– Te hülye vagy? – kuncogott Monty, és hálás volt, amiért
Vero kicsit kiszakította a túl komoly elmélkedésből.
– Ajj, ugyan már! Tizennyolc leszek nemsokára. És
valószínűleg szűzen halok meg.
Montague a száját is eltátotta. Először is, nem gondolta, hogy
a húga még szűz, másodszor nem szokott hozzá, hogy ilyesmiről
beszéljen vele. Csak tátogott, és igyekezett megtalálni a
megfelelő választ, de túl sok szempontot kellett figyelembe
vennie. – Na mi van?! – eresztette le a szemhéját Verő, és ezzel
egy időben felhúzta szépen ívelt szemöldökét. – Ennyire gáz? El
ne ájulj!
– Dehogy gáz! – fogta meg a kezét Monty. – Sőt! Igazából azt
sem tudom, hogy fogalmazzam meg, amit mondani akarok, de
abban csupa olyasmi lenne, milyen büszke vagyok rád, és
menynyire megleptél most azokkal, amiket mondtál. Sokkal
okosabb, felnőttebb és komolyabb vagy, mint amilyennek
hittelek.
 – Nos, eddig nem mutattál túl nagy érdeklődést az iránt,
hogy milyen vagyok. Örültél, ha bedughatsz a buta kishúg
dobozomba, amit nekem szántál – vitt be egy találatot Verona.
– Igazad lehet – simította ki a szőke frufrut a szemeiből a
bátyja. – Meg tudsz bocsátani?
– Sosem haragudtam rád – bújt a nyakába a lány. – Nekem
mindig te voltál a hősöm.
Ez a kijelentés most valahogy még érzékenyebben érintette
Montyt, annak tükrében, amit átgondolt a lány érkezése előtt.
– Nekem pedig te vagy a kis hercegnőm, Bubu! – nyomott
egy puszit a homlokára, majd szorosan magához ölelte.
 25.

Art csak nézte az ágyán alvó Chipet, és a szíve elszorult. A fiú

annyira sebezhetőnek és fiatalnak látszott. Szerette volna
oltalmazni, elűzni a gondjait, és ismét boldognak, vidámnak
látni. Tudta, hogy erre most semmi esélye, és a tehetetlenség
csak még jobban kikezdte az idegeit.
De életben van, sértetlen, és elmosta legfontosabb! – mondogatta
magának, hátha ez könnyít a lelkén. Veszek neki olyan házat,
amilyet csak akar – tette hozzá gondolatban, bár valahol sejtette,
hogy Chip sosem fogadna el ehhez hasonló ajándékot, akkor
sem, ha tudja, hogy Artnak ez nem jelent komoly megterhelést.
Itt azonban nem az értékről, hanem arról volt szó, hogy a fiú
számára pótolhatatlan a ház, és a szíve mélyén Art is rettenetes
veszteségtudattal küzdött. Ott voltak együtt először, és most is
maga előtt látta az otthonos, barátságos ház szinte minden zugát.
Mit érezhet akkor Chip? Belegondolni sem mert.
Csak nézte az alvó fiút, és igyekezett a lelkében harcoló
érzések közül az örömöt táplálni, amit amiatt érzett, hogy
visszatért, épen és egészségesen, anélkül, hogy bántották volna.
Amit elmesélt, az borzasztó, és sokáig fog tartani, mire
feldolgozza, de szerencsére nem történt olyasmi, amit idővel ne
heverne ki.
Chip hosszú szempillái meg-megrebbentek, amíg álmodott.
Az arca enyhén kipirult, rózsás bőre szinte csillogott a tavaszi
napsütésben. Azt kérte, Art ne húzza be a függönyöket, mert a
sötét és kietlen hely után, ahol tartották, jólesik neki a fény.
Arthur kifejezetten örült a kérésének, mert így zavartalanul
nézhette, minden apró vonását emlékezetébe vésve. Nézte a
szája ívét, az alvástól enyhén elnyílt ajkak sarkában megbúvó,
szinte még láthatatlan, apró ráncokat, az orrán lévő, eddig
észrevétlen szeplőket, a szemöldökét, ami egyik oldalon félig
egyenes volt, és csak a másik fele feküdt rá a szép ívre, amit a
csontja rajzolt neki. Nézte a haját, ami messziről is puha volt és
selymes, a füle mellett szinte bekunkorodva, máshol nagy
hullámokban omolva a hibátlan bőrre. A nyaka és a kulcscsontja
találkozását, ahol a bőr most ráncot vetett, ahogy Chip a párnát
ölelte magához. Art szeretett volna a vánkos helyében lenni, és
közelebb bújni a fiú testéhez, arcán érezve a leheletét, de nem
akarta megzavarni az álmát. Örült, hogy elaludt, miután
belediktált egy kis levest, és egypár szem epret. Chip szótlan lett,
miután elmesélte a történteket, és magában igyekezett
feldolgozni a veszteségét. Art megértette, mert ő is
hasonlóképpen működik. Ha valami komoly baja van, először
meg kell emésztenie, külső segítség nélkül, és csak utána tud
beszélni róla. Monty mindig azzal cukkolta gyerekkorukban,
hogy autista, ő pedig meghagyta abban a hitben, hogy
érzékeden, mert könnyebb volt, mint elmagyarázni, hogy mi
zajlik le benne.
Chip cuppogott egy picit, aztán a hátára fordult, és
megvakarta az orrát. Art nem győzte csodálni a szépségét, és bár
nem voltak piszkos gondolatai, pusztán a hosszú ujjak és a
mozdulatok látványa elég volt ahhoz, hogy a vér az ágyékába
áramoljon. Elszégyellte magát.
 Elfordult, arcát a saját párnájába fúrta, aztán a légzésére
figyelt, hogy lecsituljon. Amikor egy meleg tenyér simult a
lapockájára, aztán egy forró száj követte, és apró, puha
csókokkal hintette be a bőrét, már minden igyekezete
hiábavalónak bizonyult.
– Helló! – dörmögte Chip a gerincére lehelve, és
végigcirógatta a tarkójától a derekáig.
– Szia! – köszöntötte Art, oldalra fordítva az arcát.
– Fogalmad sincs, milyen dögös vagy – mondta a fiú, és
lehúzta Artról a paplant, szabaddá téve meztelen fenekét és
combjait.
– Mivel eddig téged néztelek, és kőkeményen áll a farkam,
ezt akár én is mondhattam volna – nevetett halkan Arthur.
Egy nagy tenyér simult az oldalára, és erősen meghúzta,
átgörgetve a hátára. Amikor belenézett a barnászöld, kitágult
íriszű szemekbe, már a szíve is zakatolt. Chip néhány pillanattal
később elengedte a tekintetét, és lenézett, egyenesen Art
péniszére, aztán nagyot sóhajtott, és indult volna lefelé, hogy
kényeztesse, amikor
Arthur, egy hirtelen ötletnek engedelmeskedve a hóna alá
nyúlt, és villámgyorsan fordított a helyzeten, maga alá gyűrve a
magas, izmos alakot.
Már csókolta is, bejutásért esedezve a nyelvével, és átjárta az
öröm, amikor Chip megadta magát. Art óvatosan indult
felfedezőútra, először csak az ujjaival, de rájött, hogy ez most
kevés. A fogai közé vette Chip telt alsó ajkát, aztán lassan
engedte el, majd felkönyökölt, és folytatta a nézelődést, ezúttal
sokkal izgalmasabb tájakon.
 Chip hasa magasra emelkedett, aztán a bordái alá süllyedt,
miközben néha halványan kirajzolódtak az izmai. Az oldalán
egy lilás folt sötétlett. Artnak muszáj volt lehajolnia, és óvatos,
gyengéd csókot lehelni rá. Chip keze felemelkedett, és a hajába
túrt, aztán ott is maradt, és óvatosan masszírozta a fejbőrét,
miközben Art visszatolta magát, és folytatta a felfedezést.
– Gyönyörű vagy! – suttogta szinte hangtalanul, aztán
ujjbeggyel cirógatta Chip köldökét, és az alatta induló, szépen
nyírt szőrcsíkot, ami mellett méretes erekciója bólogatott
lélegzetének ritmusára.
– Te vagy gyönyörű! – válaszolta Chip, és felemelte a fejét,
hogy Art karját csókolja, és nyelvével rajzoljon rá mintákat. –
Kívánlak…
– Látom – mosolyodott el Art, aztán belemarkolt a dús
tincsekbe – amire azóta vágyott, mióta nézte őket, amíg Chip
még aludt –, majd felhúzta a fiú fejét és az ajkára tapadt.
Pár perccel később, egy szenvedélyes, izgató csók után elvált
tőle, visszaengedte a párnára, és mélyen a szemébe nézett.
– Benned akarok lenni!
Chip szemhéja leereszkedett, az ádámcsutkája megugrott,
aztán egy mély légvétel és egy nyögéssel felérő sóhaj után
válaszolt:
– Én is akarom!
Art megszédült, annyira megrohanta a vágy, ezért Chip
nyakába bújt, és csókolni kezdte, míg szabad kezével a
mellbimbóját ingerelte. Megvárta, míg a fiú feltolja a mellkasát,
hogy többet érezhessen belőle, és csak akkor hajolt rá a hegyes,
rózsaszín kis csúcsra, nyelvével, fogaival kergetve az őrületbe.
Lenézett a homorú hasra, amin a méretes pénisz pihent, és látta a
lecseppenő nedvet, ami a gyönyörű farokból szivárgott. Nem
tudta megállni, lehajolt, a nyelvére vette, majd körbenyalta az
egész makkját, aztán átfogta a fiú csípőjét, és jelezte, hogy
forduljon hasra.
Chip hezitálás nélkül tett eleget, és lazán széttette a lábait,
amitől Artnak ismét problémája támadt a légzéssel. Nem volt
még ilyen készséges szeretője, vagyis olyan nem, aki ennyire
szexi lett volna attól, hogy hagyja őt uralkodni. A kis nyunyók,
akiket megdugott, nem voltak ilyen férfiasak, ezért tőlük nem
volt meglepő. De Chip – ahogy pompás teste elterült a fehér
lepedőn –, maga volt a megtestesült szexualitás és erő. Art
ráfeküdt a hátára, kerek fenékhez nyomva saját merevedését, és
hallotta, ahogy Chip torkában egy pillanatra elakad a levegő.
Látta, ahogy a fiú hátrafeszíti a fejét, és ettől ismét megrándult a
farka. Beleharapott a feszülő bőrbe, pont a válla és a nyaka
találkozásánál, és közben a lábujjain támaszkodva feltolta magát,
hogy kényelmesen széthúzhassa, míg a feszes félgömbök közé
illeszti a péniszét, és óvatosan visszaereszkedik. Egyelőre esze
ágában sem volt behatolni, de ez már így is eszméletvesztéssel
fenyegető ingereket okozott. Chip azonnal billegtetni kezdte a
csípőjét, erősen szorította Art farkát a fenekével, és olyanokat
nyögött – ahányszor az ánuszán siklott át Art makkja –, mintha
máris élvezni készülne.
– Ne kínozz sokáig, kérlek! – nyöszörögte, és két kezével
felnyúlt az oldala mellett, hogy Art formás seggébe markoljon, és
bár erőt így nem nagyon tudott kifejteni, a kívánt hatást elérte,
mert érezte, hogy sokkal síkosabb lett a közeg.
 Art is tudta, hogy egy szép adag előnedvvel tette még
izgatóbbá a játékot, de megálljt parancsolt az ösztöneinek, amik
arra buzdították, hogy csak folytassa a mozgást, amíg el nem
élvez, és ismét elhúzódott, ezúttal Chip oldala mellé csúszva.
Most az ujjait vetette be, hogy előkészítse a terepet, és
gyengéden simogatni, masszírozni kezdte, majd, amikor a fiú
egyre keményebben próbálta magát rányomni az ujjaira, közben
pedig látszólag megdugta a matracot, hirtelen a hasa alá nyúlt,
felrántotta négykézlábra, ő pedig mögé térdelt, és nyálat
folyatott a célterületre. Chip hátranyúlt, két kézzel húzta szét
magát, és Art úgy érezte, ez már sok neki,
– Istenem! Nem lehetsz ennyire izgató…
Chip hátranézett, rákacsintott, és a szája széles mosolyra
húzódott, hogy aztán megjelenjenek a hófehér fogak, és
belemarjanak az alsó ajkába, miközben hosszú, egyenes ujját
magába nyomta.
Art levegő után kapkodott, és közben újabb adag
természetes síkosítót fejt a tenyerébe, hogy szétkenje az ujjain,
majd megpróbáljon befurakodni a közben már folyamatosan
mozgó mutatóujj mellé.
Amint sikerült, úgy érezte, övé a világ, pláne amikor Chip
szinte azonnal átadta a terepet, és engedte, hogy Art
kitapasztalja, hogyan esik neki a legjobban, míg végül a második
ujját is bevetette.
Chip zihált, a hátán kirajzolódtak a bordák, és a lapockái
körül megfeszültek az izmok. A fejét előreejtette, a fenekét
kinyomta, és igyekezett teljesen ellazulni. Ritkán engedett
ilyesmit, de most nagyon várta az érzést, ahogy Art kitölti a
testét és eggyé olvad vele. Valamiért szüksége volt a tudatra,
hogy tartozik valahová, valakihez, még akkor is, ha az élete épp
romokban hever.
– Gyere! – mondta határozottan, és ismét hátranézett Artra. –
Kívánlak! Magamban akarlak érezni!
Art bólintott, majd előrehajolt, és egy futó csókot adott Chip
szájára, amíg az éjjeliszekrény fiókjából kihalászott egy kotont. A
fogával villámgyorsan kibontotta, és felgörgette a péniszére.
Közelebb araszolt a térdein, aztán a makkjával cirógatta, amíg a
fiú halkan morgott, és lenyúlt, hogy magát izgassa egy kicsit.
Amikor Art előrehajolt, a lapockáját csókolta, és közben a keze
csatlakozott az övéhez, Chip nyögdécselni kezdett, és szerette
volna elérni végre, hogy belé is hatoljon.
– Art! Kérlek! – nyöszörögte.
Ahogy érezte, hogy a kemény hímtag lassan birtokba veszi a
testét, Chip lihegni kezdett, és elengedte a farkát, hogy két
tenyerére tudjon támaszkodni. Szüksége is volt rá, mert ahogy
tövig merült a forróságban, Art nem tudta többé türtőztetni
magát, és keményen mozogni kezdett. Chip felnyikkant, amitől
Arthur azonnal megállt, mert megijedt, hogy fájdalmat okozott.
A fiú azonban egyből rámordult:
– Mozogj!
Art eleget tett a kérésének, és lassan elveszett a csodálatos
ingerekben. Chip farka nedvesen és keményen simult a
markába, a szoros izmok erőteljesen masszírozták a szerszámát,
a hangok pedig a végletekig izgatták. Chip mély hangján beszélt,
kissé összefüggéstelenül, de hallani lehetett, hogy a vágy teljesen
magával ragadta. Art még keményebben döfött, míg hangos,
ösztönös nyögéseket csikart ki a fiúból, és közben gyorsabban
verte a farkát, amíg Chip fel nem kiáltott, és el nem húzta a
kezét.
– Nem akarok elmenni! – mondta határozottan, kissé
kijózanodva. Artnak eszébe jutott, amit a konyhában mondott
neki, és rájött, hogy saját tapasztalatból indult ki, amikor az
orgazmus utáni fájdalmas behatolásról beszélt.
Arthur ismét ráhajolt, a nyakát csókolta, és két kézzel
megmarkolta a vállait, hogy még erőteljesebben tudja ráhúzni a
farkára. Meg is tette, és Chip már szinte tekergett a kínnal vegyes
kéjtől, miközben folyamatosan zihált és nyögött. Selymes bőrét
ellepte a verejték, és csillogott a reggeli fényben. Art azt a pontot
nézte, ahol a testük összekapcsolódott, hallgatta az obszcén
hangokat, meg Chip elismerő nyögéseit, és érezte, hogy vége
van. Pár, ritmusát vesztett, durva behatolás után robbant fel,
keményen lüktetve a szoros izmok között.
Chip a torkában érezte a felgyülemlő feszültséget, és alig
várta, hogy megszabadulhasson tőle. Felnyúlt, lefejtette a
válláról Art még mindig szorosan markoló kezét, aztán fogást
váltott, és lehúzta a hasa alá.
– Máris, szépségem! – puszilta a hátát Arthur, miközben egy
pillanatra az arca elé tartotta a tenyerét, hogy beleköpjön. Aztán
már csak arra figyelt, hogy Chip kedvére tegyen. Óvatosan
mozgott benne, de már csak lágyan érintve a prosztatáját,
millimétereket húzódva hátra, miközben a csuklóját próbálta
úgy tartani, hogy a legegyenletesebben, legsimábban tudja fejni a
hosszú és kemény péniszt, ami szinte folyamatosan csöpögött.
Másik kezével is simogatni kezdte, a makkja alatt fogva körbe,
mire Chip hihetetlen hangot produkált, és lehajtotta a fejét, hogy
lássa, mi történik, ami ennyire jó.
– Ez fantasztikus! – lihegte, mire Art elvigyorodott. Egy
Fülöp-szigeteki masszőrtől látta a technikát, és azonnal el is
leste. Eddig csak magán gyakorolta, de tudta, milyen isteni.
– Élvezz, gyönyörűm! – súgta Chip bőrébe, mire a fiú teste
megrándult, a belső izmai is lüktetni kezdtek, és forró áradat
lepte el Art tenyerét. – Ez az! Élvezz nekem! – duruzsolta Art,
Chip pedig engedelmesen lövellte ki az utolsó cseppeket, aztán
ráomlott az ágyra. Art vele zuhant, majd óvatosan kihúzódott
belőle, és az ágy mellett álló zsepisdobozból kihúzott egyet,
hogy rendbe tegye magát.
Amikor végre ismét az ágyra rogyott, Chip élénk, vidám
tekintetével találta szembe magát.
– Nem mondtad, hogy ilyen kunsztokat tudsz… Mi van még
a tarsolyodban? – kérdezte csillogó szemekkel.
– Nem árulhatok el mindent egyből, mert hamar rám unsz –
mondta huncut vigyorral Art, és egy puszit nyomott a közelről
szeplős orra. – De maradjon velünk, a reklám után is újdonságok
várják! – mondta azon a hangon, amit a felvételeken szokott
használni, és amit úgy hívnak, bugyinedvesítő, de ez esetben
inkább faszállító volt rá a helyes kifejezés.
– Ez aztán az ígéretes ajánló! – válaszolta Chip, és elkapta a
tarkóját, hogy magához húzza a fejét. A csókja szenvedélyes volt
és hálás. Art egészen elérzékenyült. – Fantasztikus vagy – tette
hozzá, és apró puszikkal jutalmazta még.
– Te vagy csodálatos – nézett a szemébe Art. – Egész nap
szeretnék szexelni veled.
 – Nos, mivel hajléktalan vagyok, meg is teheted – mondta
szomorúan Chip, és lehajtotta a fejét, hogy elrejtse a szemébe
gyűlő könnyeket.
– Szívem, szerintem a házat pár hét alatt helyre lehet állítani
– hazudta Art, hogy legalább egy kicsit megnyugtassa a fiút.
– Igen, nyilván, ha a biztosító fizetne. Szándékos
gyújtogatásra azonban eszük ágában sincs.
– Nem engeded meg, hogy hitelezzek neked, igaz? –
kérdezte Art. Chip csak megrázta a fejét.
– Meghúzom magam Zacnél, és majd kitalálok valamit.
Először szeretném látni a romokat.
Art torka ismét elszorult a gondolatra, mennyire szomorú
látványt nyújt most a valaha hívogatóan otthonos kis ház.
– Lakhatnál itt is… – mondta óvatosan Chipnek, aki erre
felkapta a fejét. – Tudom, ez most furán hangzik a számból, de
nagyon örülnék, ha nálam maradnál, Nagy ez a lakás, és nem
tudom elviselni a gondolatot, hogy mással élsz.
– Zac a barátom – felelte kis, kényszeredett mosollyal Chip. –
Csak… Nem szeretném, ha ez a dolog bármire is
rákényszerítene. Nem akarom, hogy azért, mert most ilyen
helyzetbe kerültem, olyan, meggondolatlan döntéseket hozz,
amiket később megbánnál.
Art hallgatta, és rájött, Chip még mindig attól fél, hogy ő
nem vállalja fel a melegségét, és marad a szekrényben.
– Elmondtam a szüleimnek. Vagyis nem kellett. Ők már
tudták…
– Honnan? – könyökölt fel hirtelen Chip. – Csak nem az a
rohadék…
 Art a szájára tette a mutatóujját, és megrázta a fejét.
– Nem, nem! Ők a szüleim, ismernek és szeretnek. Csak azt
várták, én mikor vállalom fel, értem meg saját magam. Nem
akartak siettetni.
Chip is elmosolyodott, és érezte, hogy hatalmas kő esik le a
szívéről. Rettegett, hogy Art a szülei elutasító magatartása miatt
fog elfordulni tőle. Most azonban úgy érezte, egy új kapu nyílt ki
előtte, amire nem is számított.
 26.

Csendben üldögéltek a kórteremben. Verona olvasott, szokás

szerint valami romantikus ponyvát, legalábbis a borítójából
ítélve. Monty nézte a húgát, és rájött, hogy miközben ő magával
és a gondtalan életével volt elfoglalva, a lány felnőtt és gyönyörű
nővé vált.
Úgy érezte, mintha hályog esett volna le a szeméről, és nem
értette, eddig miért nem vette észre az embereket maga körül.
Mindent olyan felszínesen és érdektelenül szemlélt, mintha egy
szűrőn át nézné a külvilágot, ami megakadályozza, hogy
észrevegye az árnyalatokat. Sajnálta az elpazarolt időt, de
örömöt érzett, amiért végre meglátta a lényeges dolgokat.
– Szomjas vagyok – hallatszott Zac dörmögése az ágyból,
mire Monty felpillantott és elmosolyodott. Mielőtt reagálhatott
volna, Verona már fel is pattant, és odalépett az
éjjeliszekrényhez, hogy töltsön egy pohár teát. – Meghaltam, és a
mennyországba kerültem? – kérdezte Monroe, mire a lány
elpirult, és lesütötte a szemét.
Monty is falállt, és átsétált az ágy másik felére, aztán
lehuppant a szélére.
– Nem, mégsem – állapította meg Zacary, és egy félmosolyt
villantott StJamesre.
– Abból jöttél rá, hogy én is itt vagyok? – vigyorgott Monty,
aztán a lányra mutatott. – Ő a húgom, Verona.
 – Nagyon örülök! – bólintott Zacary, és a szép arcot
fürkészte. – Le se tagadhatnátok, hogy testvérek vagytok.
– Pedig néha szeretném… – mondta a lány halkan, mire
mindkét fiú felnevetett.
– Ez fájt! – bökte meg a karját Monty, de Vero csak odahajolt
és egy puszit nyomott az arcára.
– Chip hol van? – kérdezte most Zac, és megpróbált felülni,
hogy körülnézzen a kis szobában. Az arca összerándult, ahogy a
combjába hasított a fájdalom.
– Csak lassan! – szólt Verona, és megfogta a férfi karját, hogy
óvatosan felhúzza, majd a háta mögé igazította a párnákat. – Ha
nagyon fáj, vehetsz be fájdalomcsillapítót – ajánlotta, és felemelte
a levélnyi bogyót a szekrényről.
– Nem kell, tűrhető… – válaszolta összeszorított fogakkal
Zac, bár az arcán látszott, hogy mennyire szenved. – Ha nem
mozgok…
– Akkor ne mozogj! – válaszolta Monty. – Chipet Art vitte
haza, hogy kipihenje magát.
– Magához? – kérdezte érdeklődve Monroe, enyhén felhúzva
a szemöldökét.
Monty csak bólintott, és idegesen a húgára nézett, amiből
Zac azonnal tudta, hogy a lány nem tud semmiről.
– És mit szólt a hírekhez? – kérdezte Monroe, zavartalanul
folytatva a beszélgetést. – Nagyon kiborult?
– Nem találkoztam vele – felelte Monty. – Az irodából
egyenesen idejöttem.
 – Ez igazán kedves tőled! – mosolygott rá Zac. – És hoztál
magaddal segítséget is? – nézett fel most a paplant igazgató
lányra.
– Nem, magamtól jöttem – kacsintott rá Verona. – Látni
akartam egy igazi hőst.
– Ó, ez megtisztelő. De el kell keserítselek, nem vagyok hős.
Ha a kommandósok nem jönnek értünk, valószínűleg ott
pusztulok el.
– Ilyet ne is mondj! – szólt rá a lány.
– Nagy veszteség lett volna a női nemnek, nem igaz? –
kérdezett közbe Monty, mire a lány ismét elpirult, tőle szokatlan
módon.
– Az biztos… – felelte szűkszavúan, minden vicces,
szarkasztikus megjegyzés nélkül, amire szintén ritkán volt példa.
– Megyek, szólok a nővérnek, hogy magához tért – mondta a
bátyjának Vero, majd tűsarkain kitipegett a kórteremből.
A két férfi követte a tekintetével, és csak akkor néztek
egymásra, amikor becsukódott az ajtó.
– Nem tudja, hogy Art meleg – mondta rögvest Monty.
– Vágom.
– És szerelmes belé…
– Majd elmúlik – vigyorgott Zac, mire Monty felhúzta a
szemöldökét. – Mi a terved Monroe? Eszedbe se jusson!
– Micsoda? – húzta össze a szemöldökét a fekete szépfiú. –
Jaaaa…Dehogy! Még nem hevertem ki a tudatot, hogy a
barátnőm kémkedett utánam, és az ellenségeimnek dolgozott.
Meg azt sem, hogy láttam meghalni – halkult el a hangja.
 Monty meglazította a nyakkendőjét, és érezte, hogy verejték
lepi el a homlokát.
– Elmeséled, hogy mi történt?
– Ha nem haragszol, csak egyszer mondanám el… Elég
fájdalmas az egész. És gondolom, vallomást kell tennem.
Monty a homlokára csapott.
– Én barom! Fel kell hívnom Kimmelt.
– Akkor hívd, és essünk túl rajta!
Monty bólintott, elővette a mobilját, majd felállt, és az
ablakhoz sétálva röviden informálta a hadnagyot.
– Negyedóra, és itt van.
– Ehetek szerinted? – kérdezte Monroe. – Kilyukad a
gyomrom.
– Biztosan – felelte Monty. – Kerítek neked ebédet!

Art a semmibe bámult, és igyekezett összeszedni a gondolatait,

de ez ma nagyon nehezére esett. Hiába szeretett volna a
munkájára koncentrálni, egyfolytában Chip járt a fejében. Újra és
újra felidézte az éjszakát, a reggeli beszélgetésüket, és azt, ahogy
a fiú kiskutya szemekkel követte, amikor ő elbúcsúzott, hogy
munkába induljon. Ezúttal nem csak Haribót, hanem a fiút is
otthon kellett hagynia, és úgy érezte, ez már sok neki.
Chipnek meg kellett várnia Kimmelt, aztán be akart menni
Zachez a kórházba. A házhoz is szeretett volna kimenni, de Art
szavát vette, hogy nélküle nem indul el. Megbeszélték, hogy ha
végez, elmegy a fiúért a megyeibe, aztán együtt mennek ki a
tóhoz. Tudta, hogy a látvány ismét mély sebeket ejt majd
Chipen, és szerette volna megkímélni tőle, de belátta, hogy
muszáj túlesni ezen. A tények eltitkolása, vagy a
kellemetlenségek halogatása semmire nem vezet.
– Főnök! – rántotta ki az elmélkedésből Shy hangja. – Egy
hölgy keresi, azt állítja, fontos.
– Ki az? – dőlt előre Art.
– Anna Fischer. Azt mondja a SAD-nél dolgozik – húzogatta
meg a szemöldökét Sheila.
– Engedd be! – válaszolta azonnal Arthur.
Nézte, ahogy Shy kitárja az ajtót, majd belép rajta egy
idősödő, fehér kontyot és kiskosztümöt viselő nő, aki azonnal
körbepásztázta a helyet, majd végül rajta állapodott meg a
tekintete. A közel ülő szemek szinte átszúrták a bőrét, ahogy a
nő vizslatta, de Art állta a pillantását, aztán lassan felállt és
megkerülte az asztalt.
– Asszonyom, Arthur Chapman vagyok. Miben lehetek a
szolgálatára?
A nő még mindig úgy méregette, mintha valami komoly
döntés előtt állna, és minden ettől a pillanattól függene.
– Ismeri Charles Aubrey-t? – kérdezte minden további
nélkül. Art hirtelen lefagyott, a bemutatkozáshoz előrenyújtott
keze a levegőben maradt, és tátott szájjal bámult az
öregasszonyra. Farkasszemet néztek egy darabig, aztán Art az
ösztöneire hagyatkozott. Sokszor történt már vele hasonló, hogy
egy megérzés vezérelte, amikor döntést hozott, és eddig sosem
bánta meg.
 – Igen, Anna, ismerem. Nagyon jól…
– Nanett, ha kérhetem – biccentett a nő, majd leült, a lábait
szorosan egymás mellé zárta, és illedelmesen lesimította a
szoknyáját. – Kije magának? – folytatta a faggatózást, ami
nagyon furcsa volt, tekintettel arra, hogy ő jött Arthurhoz, és
kettejük közül neki kellett volna válaszolgatnia.
Art nagyot nyelt, és a véreres, fáradt szemeket fürkészte.
Nem látott benne mást, csak kemény határozottságot és mégis
valamiféle kételyt. Úgy érezte, meg kell nyernie ahhoz, hogy
megkapja a jutalmát.
– A szerelmem – válaszolta, és ellenállt a kísértésnek, hogy
lesüsse a szemét vagy egyáltalán pislogjon.
A nő egy pillanatig még vizslatta, de aztán lassan bólintott.
– Sejtettem.
– Honnan? És elnézést a faragatlanságomért, de ki maga? –
elégelte meg Art a neki szegezett kérdéseket.
– Tudja… – kezdett bele a nő, aztán egy nagyot sóhajtott. –
Tudja, én a Save A Dog alapítványnál vagyok titkárságvezető.
Pár napja Charles jelentkezett gyakornoknak.
– Igen, tudok róla – válaszolta Art, egyre kíváncsibbá válva,
hogy vajon miért jött el hozzá a nő, és kinek az oldalán áll.
– Nos, a fiatalember eltűnt, vagyis nem jött be dolgozni, és
azt hittem, megrettent a sok munkától, ahogy az elődei. De
tegnap hallottam a hírekben, hogy elrabolták, a házát pedig
felgyújtották…
– Igen, ez így igaz. De nekem semmi közöm ehhez! –
mentegetőzött Art, bár maga sem értette, miért. Azt sem tudta,
vajon a nő azért jött-e ide, hogy számonkérje rajta a dolgot, mert
a hírekben gyanúba keverték, vagy valami más célja van.
– Arra is rájöttem – felelte a nő egy újabb bólintással, mire
Art felhúzta a szemöldökét.
– Honnan?
– Tegnap délelőtt, a hírek után megjelent nálunk Aiden
Douglas, és Catherine-nel bezárkóztak az irodába. Csakhogy
nálunk vékonyak a falak, és a kis lyuk, ami az én irodám,
közvetlenül szomszédos az övékkel. Hallottam, hogy
veszekednek. Douglas azt akarta, hogy haladéktalanul
semmisítsünk meg minden iratot. Ez nem lepett meg… – mondta
a nő, és egy elrévedő mosollyal kinézett az ablakon. Art érezte,
hogy nem kell siettetnie. Mindent meg fog tudni, ha elég
türelmes. – Régóta tudtam, hogy lopnak, csalnak, hazudnak… –
Itt Artra nézett, aki igyekezett összeszedett és érdeklődő
arckifejezést magára erőltetni, holott milliónyi kérdést szeretett
volna rázúdítani. – Azt hitték, olyan okosak, hogy senki nem jön
rá a sikkasztásra, de én végig tudtam, és volt annyi eszem, hogy
a bizonyítékokat mindig lemásoltam és archiváltam, hátha
egyszer szükségem lesz rájuk.
Art összeráncolta a homlokát.
– Hogy érti?
– Fiatalember, maga elég értelmesnek látszik… – nézett rá
vizenyős szemeivel a nő –, ráadásul meleg is. Tudhatja, hogy az
ember gyakran kerül olyan helyzetbe, amilyenbe nem szeretne.
Olyankor jobb, ha meg tudja védeni magát.
Art csak bólintott, és intett, hogy folytassa.
 – Nos, amint már mondtam, tegnap nagy volt a felfordulás.
Bedaráltak minden régi számlát, minden gépet leürítettek,
informatikusok dolgoztak egész nap, hogy az alapítvány
pénzeiről semmi nyom ne legyen. Aiden azt mondta, minden
büntetést áll, ha vizsgálatra kerül a sor, de inkább mondják azt,
hogy egy vírus támadta meg a rendszert, a papíralapú
nyilvántartás pedig megsemmisült, amikor tavaly csőtörés volt
az épületben.
– Elég átlátszó kifogás… – mondta Art.
– Igen, de ki tudja bizonyítani az ellenkezőjét? – villantotta rá
értelemtől csillogó, öreg szemeit Nanett. – Egy alibi nem kell,
hogy hihető legyen, csak az a fontos, hogy senki ne tudja
megcáfolni.
Kissé kioktató volt a hangnem, de Artnak tetszett, mert a
nőnek igaza volt.
– Elnézést – mondta bűnbánóan, amiért megszakította a
mesét.
– Semmi baj, a fiam se tudja tartani a száját – mosolyodott el
a nő. – Kicsit hasonlít magára.
Art visszamosolygott, és ettől valahogy sokkal kellemesebb
lett az eddig eléggé fagyos légkör. – Tudja, ha Chip nem avatott
volna be első nap abba, hogy meleg, és ezzel nem nyeri el a
bizalmamat, ma nem ülnék itt, és nem tennék olyasmit, amivel
nagyon sokat kockáztatok. – Art nem igazán tudta, miről beszél
most a nő, de nem lepte meg, hogy Chip elmondta neki. Biztosan
jó oka volt erre is. – De ezek a rohadékok tegnap arról beszéltek,
hogy mivel nem sikerült Chippel megzsarolniuk magát, csakis
az maradt, hogy a videóval próbálkozzanak. Douglas azt
mondta, valahogy rá kell venniük, hogy felhagyjon a
kutakodással. – Art ismét nagyot nyelt. Erezte, hogy megizzad a
tenyere. – Én pedig úgy gondoltam, milyen jópofa lenne, ha
maga zsarolná meg ezeket a rohadékokat.
A nő szemében diadalittas öröm csillant, ahogy ezt
kimondta. Art látta, mennyire boldog attól, hogy talán életében
először, elégtételt vehet azokon, akik kihasználták és semmibe
vették.
– Hallgatom az elképzelését, Nanett, de előtte igyunk egy
kávét! – mosolygott vissza szélesen Art, és megnyomta a
gombot, amivel behívta Shyt.

Chip halkan kopogott az ajtón, de mivel nem kapott választ,

óvatosan benyitott. Gondolta, hogy a barátja alszik, de arra nem
számított, hogy az ágyban nem egyedül találja. Zac lába – amin
hatalmas, fehér kötés díszelgett –, egy puha párnán nyugodott,
kidugva a paplan alól, a másik oldalához pedig egy gyönyörű
lány simult, aki szintén mélyen aludt a hosszú kar ölelésében.
Chip szemöldöke a homlokára szaladt, és egy darabig egyik
lábáról a másikra állt, azon tanakodva, elmenj en-e, de akkor
Monroe szemhéja megrebbent, majd a csokibarna szemek
kinyíltak és ráfókuszáltak.
– Szia, tesó! – suttogta Chip, mire Zac rámosolygott, és
óvatosan kihúzta a kezét a szőke hajzuhatag alól.
Chip a lányra bökött az állával, és kérdőn nézett rá.
 – Verona, Monty húga. Nem akart hazamenni, és sajnáltam,
hogy a kényelmetlen székben töltse az éjszakát.
– Persze – kuncogott Chip, mire egy gyilkos pillantást kapott
válaszul.
– Nem az, amire gondolsz.
– Nem gondolok semmire – vigyorgott Chip rendületlenül.
– Nem az én kasztom – mondta egy kis sajnálattal a
hangjában Zacary.
– Akkor én is verjem ki a fejemből Artot?! – húzta össze a
szemeit Chip, és a mosoly azonnal lehervadt az arcáról.
– Mi? Nem! Dehogy! – rázta a fejét Zac, mire Verona
mocorogni kezdett, aztán hirtelen felült.
– Bocsánat! Elaludtam? – nézett körül ijedten.
– Semmi baj! – nézett rá ellágyuló tekintettel Zac. – Ő itt a
barátom, Chip Aubrey – mutatta be a fiút.
– Nagyon örülök! Verona StJames – nyújtotta a kezét a lány,
aztán zavartan lekászálódott az ágyról és igazgatta
megtekeredett ruháját.
– Tegeződjünk! – ajánlotta mosolyogva Chip. – A bátyádat
már ismerem. Örülök, hogy nem titkolja előlünk tovább a
gyönyörű húgát.
Verona arcát enyhe pír lepte el, de azért válaszolt:
– Én azt hittem, a jóképű barátait takargatja előlem.
A két srác felnevetett, aztán összevigyorogtak, és Chip
meghúzogatta a szemöldökét.
– Nagyon köszönöm, hogy velem maradtál – nézett fel a
ragyogó kék szemekbe Zac, és érezte, hogy a szíve kicsit
gyorsabb ütemre kapcsol.
 – Igazán nincs mit! Jót beszélgettünk – húzta féloldalas
mosolyba a száját Vero, amitől a bal arcán megjelent egy cuki
gödröcske.
– Visszajössz még valamikor? – kérdezte reménykedve Zac. –
Hozhatnál kártyát. Muszáj, hogy bebizonyítsam az igazamat.
– Nem szeretném, ha mostanában több csalódás érne –
kacsintott rá a lány. – Kijutott neked… De majd hagylak nyerni!
–nevetett fel, aztán lehajolt, és egy puszit nyomott Monroe
arcára. – Este visszajövök.
– Oké! – kuncogott Zac, és végigsimított a szőke tincseken.
Verona belebújt a cipőjébe, beletúrt derékig érő
hajzuhatagába, aztán egy sóhajjal odafordult Chiphez.
– Remélem, még találkozunk!
– Biztos lehetsz benne! – viszonozta a mosolyt Chip, aztán
kinyitotta az ajtót, hogy kiengedje a lányt. – Nem semmi a
kiscsaj! – fordult csodálkozva Zac felé. – Hány éves?
– Tizennyolc lesz – válaszolta szemlesütve Monroe.
– Hú, azt nehéz lesz kivárni – röhögött fel Chip.
– Ne legyél hülye!
– Ne mondd, hogy nem látod, mennyire odavan érted.
– Nekem is tetszik, de egyrészt túl fiatal, másrészt… – itt
elakadt, és beharapta a száját.
– Nyugodtan mondd ki, hogy hosszútávon nem kell neki egy
ilyen csóró, mint te vagy én…
Zac elcsendesedett, és a paplanját igazgatta, mintha ez lenne
a küldetése.
– Art más… – próbálkozott.
 – Mennyiben? – ült az ágya szélére Chip egy nagy sóhajjal. –
Neki is ugyanazok az igényei, mint Veronának.
– Igen, de egy nő joggal várja el, hogy eltartsák. Te viszont
pasi vagy.
– És pont ezért nem tudnám elviselni, ha eltartanának –
vonta le a végső következtetést Chip, aztán elterelte a szót, mert
a felismerés gyomorszájon vágta.
 27.

Kimmel nyomozó félig elégedetten dőlt hátra a székében. Az

elmúlt egy nap meglepően produktívnak bizonyult. Elkapták a
Ramirez testvérek egyik emberét, kiszabadították Aubrey-t és
Monroe-t, a vallomásaik és a helyszínen talált nyomok alapján –
valamint a Monroe gépében talált programok segítségével félig
felgöngyölítették az ügyet, és a hadnagy úgy érezte, nyugodtan
adja át a szövetségieknek. Innentől bajlódjanak ők a hatalmas
bűnszövetkezettel, valamint próbálják elkapni a dörzsölt
gyilkost, aki annyi ember életét tette tönkre. Neki nem voltak
már illúziói. Azt akarta, hogy a két fiú épségben megkerüljön, és
ha lehet, valahogy állítsák bíróság elé Douglast, akkor is, ha
közvetlenül nem ő a felelős a gyilkosságért és az emberrablásért.
Annyit szeretett volna, ha a gazdag, beképzelt ficsúrok is
megtanulják, hogy nem tehetnek meg mindent, és a jog rájuk is
vonatkozik. Ez azonban még távolinak tűnt. Szépen alakult az
ügy, csakhogy az elkapott főszer – aki lelógott a kórházi ágyról –
nem tudott semmi terhelőt Douglasről, bár gyönyörűen énekelt,
amikor megígérte neki, hogy ebben az államban állhat bíróság
elé, és megúszhatja három év börtönnel, mivel Angela lelövését
önvédelemnek vallhatja.
Aiden Douglas azonban úgy tűnt, kicsúszik a markából.
Pedig annyira szerette volna legalább egy fél évre bevarrni a kis
dzsigolót, hogy már bűnös vágynak érezte a dolgot.
 Hiába kért házkutatást az Alapítványra, hiába túratta fel a
FutureTech hátsó udvarát, kutyatetemek maradványain és pár
csepp emberi véren kívül semmit sem találtak, a SAD papírjai
pedig – micsoda meglepetés –, mind odavesztek a tavalyi
beázásnál. A gépeiket egy rejtélyes vírus támadta meg, így csak
az adóhivatalnak benyújtott papírokat, és az igazgatóság
tagjainál őrzött beszámolókat tudták lefoglalni. A
könyvvizsgálók eddig nem kecsegtették semmivel, pedig ő már
annak is örült volna, ha adócsalásért sittre kerül, mint anno Al
Capone.
Így aztán az örömébe egy kis üröm vegyült, és kedvetlenül
indult ebédelni a többi nyomozóval.
– Hogy áll az ügyed, Dave? – kérdezte Jack, miközben a
szokásos, íztelen hamburgert majszolták a pultnál ülve a sarki
büfében.
– Zsákutca – válaszolta Kimmel, és érezte, hogy az étvágya is
elmegy.
– Hogyhogy? Azt hittem, minden sínen van… – nézett rá a
fiatalabb nyomozó, aki afféle mentorának tekintette a hadnagyot.
– Ezek a mocskok nem hagytak semmi nyomot. Minden szál
a semmibe vezet – mondta Kimmel, aztán beleivott a nagy pohár
almalébe, amit imádott, de most valahogy az se volt az igazi.
– Tudod, lehet, hogy érdemes lenne megszorongatnod
Douglas feleségét. A nő biztosan tud valamit.
– Mi oka lenne rá, hogy a férje ellen valljon? – kérdezte
csodálkozva a hadnagy.
– Hallottam egy pletykát, hogy szeretne megszabadulni a
férjétől. Csakhogy a házassági szerződésük miatt nem tud. Ha
azonban a férfit törvényesen elítélik, akkor nem kell annyit
fizetnie a válás után. Az apja megöli, ha a fele vagyont elbukja,
mert megunta a pasast, de ha sikerül olcsón megszabadulni tőle,
akkor a papa se bánná a szégyent. Náluk minden a pénz körül
forog.
Kimmel elgondolkozott a dolgon. Ő is rájött, hogy Mrs.
Douglas évek óta viszonyt folytat a filmgyáros BrunelleL, de
eszébe sem jutott, hogy erről az oldalról próbálkozzon.
– Nem rossz ötlet, Jack! Köszi! – mosolygott a kollégájára, aki
jelezte, hogy egy kis ketchupfolt van az állán.
– Nincs mit, Dave! – viszonozta a gesztust a fiatalabb, aztán
jóízűen evett tovább.

Chip összetörtén szállt ki a kocsiból. A ház maradványai üszkös

romok voltak csupán. A szél néha felkapott egy adag hamut,
hogy táncra hívja, aztán, pár méterrel arrébb elengedte, és a
szürke oszlop lehullott a földre.
Art is kiszállt, de nem lépett mellé, hanem kis távolságról
figyelte, és a szíve sajgott a fiúért.
Chip felemelte a rendőrségi kordont és átbújt alatta, aztán a
zsebébe süllyesztette a kezeit, majd besétált a ház romjai közé.
– Semmi nem maradt… – mondta halkan, inkább csak
magának, de Art úgy érezte, valamit válaszolnia kell.
– Tervezel egy másikat, és szebb lesz, mint új korában.
 – Persze – válaszolta megjátszott jókedvvel a fiú, de látszott
rajta, hogy semmi sem vigasztalja meg.
– Mi lenne, ha olyat terveznél, ahol lenne hely egy
műhelynek, és építhetnél robotokat? – próbálkozott Arthur. –
Pályázhatnál is.
Chip most felé fordult, és az arcát fürkészte.
– Komolyan gondolod?
– Miért ne? Nem értek a robotikához, de amit meséltél és
mutattál, az nagyon érdekes. És ismerek olyanokat, akik
segíthetnek összeállítani egy ütőképes anyagot.
– És mi van, ha megnyerem? – kérdezte Chip, és mintha egy
cseppnyi érdeklődés villant volna a szemében.
– Nos, akkor a hobbid a munkáddá válik. Ez benne a rossz. A
jó pedig az, hogy hivatásból kell majd azt csinálnod, amit
szeretsz.
– Milyen kritériumoknak kell megfelelni?
– Nem néztem utána tüzetesen, de épp a hetekben olvastam
valahol, hogy olyan új, innovatív cégeknek akarnak pénzügyi
támogatást nyújtani, akik eddig ismeretlen területeken
szeremének robottechnikát alkalmazni.
– Lenne pár ötletem! – engedett meg egy félmosolyt Chip.
– Akkor dolgozd ki, én pedig utánanézek, mire és hogyan
lehet pályázni.
– Oké – nevetett rá végre őszintén Chip. – És köszönöm!
– Még ne köszönd! Nem biztos, hogy összejön – válaszolta
Art, de azért hagyta, hogy a magas fiú hozzálépjen, átölelje a
derekát, és a szája sarkába nyomjon apró csókokat.
 – Nagyon dögös vagy ebben a laza cuccban – állapította meg
Chip, ahogy a pamutmelegítő puha anyagán át belemarkolt Art
fenekébe.
– Azt hittem, neked bejön az ing, nyakkendő.
– Az is bejön… De ez most valamiért nagyon izgató –
duruzsolta Aubrey, aztán húzni kezdte Artot a tópart felé.
– Hová megyünk? – kérdezte mosolyogva Arthur.
– Remélem, a horgászházat meghagyták – morogta Chip, és
hosszú lábaival hatalmasakat lépett, ezért Artnak szökdécselnie
kellett, hogy lépést tartson vele.

Monty sötét karikákkal a szeme alatt lépett ki a liftből, és

egyenesen az irodája felé vette az irányt. Amikor végre becsukta
maga mögött az ajtót, és leroskadt a székébe, azonnal a telefonért
nyúlt, majd a titkárnőjét tárcsázta. Meglepetésére Shy kedves
hangja válaszolt:
– Jó reggelt!
– Helló, Sheila! – mosolyodott el Montague. – Hol van
Cintia?
– Szabadságon, uram – válaszolta Shy, amitől Monty – maga
sem értette, hogy miért –, libabőrös lett.
– Miért magázódunk? – kérdezte csodálkozva.
– Mert a héten nemcsak Art, hanem az ön titkárnője is
vagyok, és a munka az munka.
 A hangjában azért hallani lehetett egy kis huncut élt, amitől
StJamesnek kiszáradt a szája. Elképzelte, hogy Shy uramnak
szólítja, miközben ő felpakolja az íróasztalra, és a lány erőtlenül
ellenkezik, ahogy kigombolja a blúzát.
– Tehetek valamit önért? – szakította ki a gondolataiból
Sheila, de ezzel a mondattal csak azt érte el, hogy Monty farka
félárbócról teljes vitorlára váltott az ágyékán.
– Őőő… hoznál nekem egy kávét, ha nem túl nagy kérés? –
nyögte StJames, és próbálta eligazgatni a szerszámát. – De ha sok
dolgod van, akkor majd én elintézem.
– Az a dolgom, hogy tegyem, amit kér – válaszolta azonnal
Shy, amitől Monty úgy érezte, be kell fejeznie ezt a beszélgetést,
és kimenni a mosdóba, hogy gyorsan elintézze magát, vagy
egész nap fájdalmasan fognak zsibongani a heréi.
– Akkor egy eszpresszót szeretnék kérni, két barnacukorral.
– Tudom, mit szeret, uram. Öt perc, és hozom!
Ezzel letette a telefont, Monty pedig enyhén sokkos
állapotban kitámolygott a fürdőszobába, lerogyott a vécére, és
kihámozta magát az elegáns öltönynadrágból.
Miközben ütemesen verni kezdte a farkát, azon
gondolkodott, vajon Shy direkt válaszolt ilyen kétértelműen,
vagy ez csak a képzelete szüleménye?!

Kimmel agya szinte zsongott a sok információtól, amit az elmúlt

két napban szedett össze. A szövetségiek átvették a nyomozást a
kutyaviadalok, az emberrablás és a tiltott kutyatenyésztés
ügyében, de neki még megmaradt a Fippo meggyilkolásával
kapcsolatos nyomozás. Szándékosan nem vonta össze a kettőt.
Bár a kórbonctani jelentésből egyértelműen nem derült ki, hogy
a támadás előre eltervezett volt, a hadnagy tudta, hogy szoros
kapcsolatban van a Ramirez ikrekkel, és Douglas keze sem tiszta.
Úgy volt vele, hogy ha valami kézzel fogható bizonyítékra lel,
akkor utólag is hozzácsaphatja az aktához, vagy mondhatja,
hogy most jött rá az összefüggésekre. A boncolás valóban négy,
különböző állat állkapcsa által okozott sebeket említett, ráadásul
az is kiderült, hogy ezek valóban harci kutyák, nem csak utcai
kóbor ebek, és találtak egy tompa tárgy okozta sérülést a
tarkóján, amit nem magyarázott semmilyen, a helyszínen talált
tárgy vagy a terepviszonyok.
A csuklóin – már ami megmaradt belőlük –, egy-két helyen
találtak kenderszálakat, amik származhattak kötélből is, bár a
lerágott csontokon maradt bőrfelület nem volt elegendő annak
bizonyítására, hogy Fippót megkötözték.
Kimmel várakozásteljesen sétált fel a hatalmas, modern ház
lépcsőjén, és kétszer megnyomta a csengőt.
Az ajtó másodpercekkel később kinyílt, és egy idősödő,
mexikói asszony nyitott ajtót.
– Kimmel nyomozó. Mrs. Douglast keresem – mondta a férfi.
– Fáradjon be! – tárta ki az ajtót a házvezetőnő, akinek
hibátlanul vasalt köténye, és frissen elkészített frizurája is azt
sugallta, hogy itt nagyon igényes és gazdag emberek laknak. –
Az asszonyom mindjárt jön. Addig foglaljon helyet a
nappaliban.
 Kimmel bólintott, természetesen nem vette le a cipőjét – hisz
azt már megtanulta, hogy a felsőbb tízezer berkeiben ez
nevetséges lenne –, majd besétált az óriási, tágas, a kert felé
végig üveggel határolt nappaliba, ami inkább bálteremre
emlékeztetett.
– Hozhatok egy kávét vagy üdítőt?
– Almalé esetleg? – húzta fel a szemöldökét a hadnagy, mire
a nő csak bólintott, enyhén meghajolt, és elindult a hosszú
folyosón. – Ez aztán a kiszolgálás! – dörmögte Kimmel, aztán az
üvegfalhoz sétált, és a háta mögött összefont ujjakkal csodálta a
burjánzó kertet.
– Tetszik a látvány, nyomozó? – lépett be egy magas, karcsú
asszony, akinek hosszú szőke haja művészi kontyba volt
tornyozva, és karcsú nyakán egy kisebb vagyont érő nyakék
díszelgett.
– Csodálatos, asszonyom! – hajolt a felé nyújtott kéz fölé a
hadnagy, majd megvárta, míg a nő helyet foglal a királyi méretű
kanapén, ő pedig lehuppant egy kényelmes fotelbe.
– Miben állhatok a rendelkezésére?-' – kérdezte most Paula,
aki mestere volt az elitre jellemző, semmitmondó
arckifejezésnek.
– Nos, igazából nincs jogalapom arra, hogy itt legyek, mégis
szerettem volna először önnek elmondani, amire rábukkantam,
mert a családjuk jó hírneve foroghat kockán, és úgy éreztem,
tartozom ennyi lojalitással, hisz az édesapja évek óta rendkívül
nagyvonalú összegekkel támogatja a rendőrárvák és özvegyek
alapítványát.
 A nő szemében halvány érdeklődés csillant, és úgy tűnt,
bevette a maszlagot, ami megfelelő álcát biztosított Kimmelnek,
hisz úgy tüntette fel, mintha ő tenne szívességet azzal, hogy itt
van.
– Köszönöm, nyomozó, és kíváncsian hallgatom.
A hadnagy bólintott, kicsit kijjebb csúszott a fotel szélére,
picit előredőlt, mintha bizalmas információkat szeretne
megosztani a nővel, és lehalkította a hangját.
– Nézze, nem szeretném megbántani, és Isten őrizz, hogy
rágalmazzam a férjét, de szövetségi nyomozás folyik
emberrablás, csalás, állatkínzás és tiltott szerencsejáték ügyében.
Bár Mr. Douglas még nincs a gyanúsítottak között, egyre több
nyom utal arra, hogy belekeveredett az ügybe.
A házvezetőnő behozta a tálcát, amin jeges almalé és egy
üveg Evian állt, letette az asztalra, és kezeit tördelve állt a nő
mellett.
– Köszönöm, Lucia, elmehet – intett lekezelően Paula, majd
ismét Kimmel felé fordult.
– Nem szoktam belefolyni a férjem ügyeibe, nyomozó.
– Ez nyilvánvaló, asszonyom, és nem is kérem, hogy bármi
terhelőt mondjon a férjére! – bólintott a hadnagy. – Pusztán a
lelkiismeretem miatt jöttem el, és kérem, ez maradjon köztünk.
Az állásommal játszom! – hazudta szemrebbenés nélkül. – Csak
a lehetőséget szerettem volna felkínálni, hogy ön dönthessen az
életéről, a vagyonáról, és ne essen áldozatul egy szövevényes
bűnügynek, amihez semmi köze sincs!
A nő mérlegelt. A szemeiben látszott, mennyire vajúdik.
Értette az ajánlatot, elsőre vette a lapot, ezt Kimmel tökéletesen
érezte, de még hezitált. Nem tudta eldönteni, bízzon-e a
nyomozóban, vagy inkább küldje el a francba, és tagadjon le
mindent. Az apjával ebben állapodtak meg, csakhogy a papa
nem tud róla, hogy ő meg akar szabadulni a rohadéktól, aki
fűvel-fával megcsalja, ráadásul a nyilvánosság előtt, pedig a
házassági szerződésben benne van, hogy félrekufircolni csak
teljes titoktartás mellett lehet. Az, hogy a lapok rendszeresen
hozzák hírbe azokkal a kis cafkákkal, akik cápaként úszkálnak
az elit társaságban, és úgy vadásznak a pénzes férfiakra, mint az
éhes ragadozók, mérhetetlenül feldühítette Paulát, aki ismerte a
játékot, hisz maga is űzte ezt az ipart, mielőtt úgy döntött,
Douglas talán megfelel a férjszerepre. Hatalmas csalódás volt
számára, hogy a férfi nem becsülte meg az ölébe hulló milliókat,
a társadalmi ranglétrán való hirtelen felemelkedést, és a
hihetetlen lehetőségeket. Mert ehhez is hülye – szögezte le
magában Paula. Csakhogy én nem fogok együtt süllyedni a hajóval!

Art megpróbált úgy mozogni, mintha nem sajogna minden

porcikája, de ez nem sikerült maradéktalanul. A Chippel eltöltött
délután, amit a kis faházban két fantasztikus menettel tettek
feledhetetlenné, kissé megviselte az izmait. Nem volt
hozzászokva az akrobatikus elemekhez, amikre a helyhiány és a
nem éppen szexre tervezett berendezés miatt kényszerültek. A
térdében húzódtak az inak, mert Chip felnyomta a lábait a
mellkasára, a hátában csomókba ugrottak az izmok a kemény
faasztalon való kínzatástól, és a feneke… nos, a feneke is eléggé
kikészült.
Persze, egyáltalán nem bánta meg, mert Chip és a vele való
szeretkezés olyan élmény volt, amiből sosem elég, ráadásul a
nyitott ajtónál megejtett kemény szex, amit a tavon csónakázó
horgászok is megleshettek volna, csak még izgalmasabbá tették
az egészet.
Miután teljesen leizzadtak és kielégültek, csak csendben
üldögéltek a parton, egy kis, kényelmetlen padon, egymás
karjaiban, simogatásokkal, halk kedveskedésekkel levezetve a
frenetikus szexet, aztán kényszeredetten indultak visszafelé,
amikor Shy telefonált, hogy feje tetején áll az iroda.
Art látta, hogy Chip még egyszer szomorúan körbepásztázza
a ház romjait, aztán egy nagy sóhaj után összepréseli az ajkait, és
a szemeiben kemény elhatározással beszáll a kocsiba. Ő is
követte, beült a vezetőülésre, majd odahajolt a fiúhoz.
– Minden rendben lesz. Ígérem!
Chip rámosolygott, megsimogatta az arcát, és a vonásai picit
ellazultak.
– Igen, tudom. Minden más lesz, de az új nem feltétlenül
jelent rosszat, igaz?
– Sőt! – vágta rá bizakodóan Arthur, és beindította a motort.

Az irodába érve konstatálta, hogy tényleg ég a ház, bár ez a

hasonlat most kicsit morbidnak tűnt számára. A titkárságon
folyamatosan csörögtek a telefonok, Shy tablettel és headsetben
rótta a folyosókat, egyszerre nyolc dolgot csinált, és látszott,
hogy a teljesítőképessége határán van. Monty irodája is nyitva
volt, és a szokásokkal ellentétben nem minigolfozott a
szőnyegen, hanem épp eligazítást tartott a délutános
szerkesztőknek, miközben átnézte a Shy által elé tett paksamétát,
amiért egy puszit is dobott a lánynak.
Art felhúzta a szemöldökét, és beslisszolt az irodájába.
Persze nem kerülhette el a sasszemű asszisztense figyelmét, aki
egy perccel később benyitott, villámgyorsan magukra zárta az
ajtót, majd lerogyott az asztal előtti székre, és a halántékára
szorította az ujjait.
– Főnök! A tegnapi anyag még parázslik. Minden médium
ezen pörög, és az az érzésem, egyre bátrabbak lesznek. Nem
tudom, meddig tudjuk fenyegetéssel visszatartani őket, hogy a
magánéletében vájkáljanak.
– Fenyegetéssel?! – kérdezett vissza meghökkenve Art.
– Montague reggel óta próbálja visszaverni a támadásokat.
Pereket helyez kilátásba a jogi osztállyal egyeztetve, és
mindenkinek elmondja, hogy ha nem tartják be a
játékszabályokat, akkor soha a büdös életben nem kapnak többé
riportot a LIFE-tól. Eddig bevált a terve, de az All I Want nem
hajlandó vele szóba állni. Magát akarják…
– Chloe kemény dió. Majd én beszélek vele! – sóhajtotta Art,
és intett, hogy egyelőre vége a megbeszélésnek. Shy azonnal
felállt, de még közelebb lépett, és rátámaszkodott az asztalra.
– És te? Veled minden rendben? Chip?
Art elmosolyodott a hirtelen váltás miatt. Szerette, amikor
Sheila átment barátba. Igazából mindkét szerepét egyformán
imádta.
 – Chip viszonylag jól van. Kint voltunk a háznál.
Megígértem neki, hogy utánanézek a robotikai pályázatoknak…
– Majd én, bízd csak rám. Ahogy lecsitulnak a fenevadak,
lekérem az összes anyagot.
– Imádlak! – emelkedett fel Art, és egy cuppanóst nyomott a
lány arcára.
– Nem válaszoltál a kérdésemre. Te hogy vagy? Hogy bírod?
Van terved vészhelyzet esetére? – fürkészte az arcát közelről
Shy.
– Mindig van tervem! – kacsintott rá Art. – És köszönöm, jól
vagyok.
A lány elmosolyodott, aztán felegyenesedett, és kisétált a
szobából, útközben tárcsázva a telefonján.
– Sheila McCarty a LIFE-tól. Arthur Chapman kíván beszélni
a főszerkesztővel.
Visszanézett, intett Artnak, hogy kapcsolja Chloét, és
becsukta maga mögött az ajtót.
– Helló, Art! – szólalt meg a rekedtes női hang a telefonban.
– Chloe, örülök, hogy hallom a hangodat – válaszolta
somolyogva Art.
– Remekül hazudsz, de ezúttal sejtem, hogy a pokolba
kívánsz…
– Vagy pont erre vártam – mondta rejtélyesen Chapman, és
megvárta az izgatott légvételt a vonal túlsó végéről.
– Amennyiben?
– Amennyiben valami olyasmit szeretnék megbeszélni veled,
ami minden eddigi nézettségedet megdönti, a lapodat az egekig
repíti, és téged bebetonoz a főszerkesztői pozícióba… Nos,
érdekel?
Szinte látta maga előtt, ahogy a nő szemei kitágulnak, az
orrcimpáival egyetemben, mint egy vadmacska, amikor
zsákmányt szimatol, és magában felnevetett, mert ő is pontosan
így reagálna.
– Mondd a részleteket!
– Nyilván nem fogom telefonban. És ez természetesen
hétpecsétes titok, amíg meg nem egyezünk a feltételekben.
– Rendben…
– Szeretném, ha most az egyszer nem akarnád kitörni a
nyakam. Hadd intézzem én magam… – mondta halkabban Art,
mire Chloe felnevetett.
– Art, sosem akartam kitörni a nyakad. Nélküled nem is
lenne konkurencia, valamint igényes újságírás se ezen a
szeméttelepen. Mindig is tiszteltelek azért, amit elértél.
– A megbecsülés kölcsönös, Chloe… Ezért most olyan
anyagot kapsz, amiért mások milliókat fizetnének.
– És mennyibe fog ez kerülni nekem? – kérdezte racionális
hangnemre váltva a nő.
– Semmibe.
Ismét egy hangosan beszippantott lélegzet, és Chloe hangja
is elhalkult.
– Mindig rettegek, ha valami állítólag ingyen van…
– Van is okod rá! – nevetett fel Art, aztán hozzátette: –
Szabaddá tudod tenni magad este? Találkozzunk a kikötőnél,
nyolckor.
– Ott leszek. Bele akarsz ölni a folyóba?
 – Eddig nem jutott eszembe, de mindig jó, ha van B-terv…
Miután letették a telefont, Arthur behívta Shyt. Ahogy a lány
elhelyezkedett a széken, és elővette a jegyzetfüzetét, Art még
várt egy pillanatot, és utoljára mérlegelte a dolgokat, aztán
elszántan kijelentette:
– Csináljuk, Shy! Mindent bele!
 28.

Zac nagy nehezen felállt, elutasítva a segítséget, és kissé morcos

tekintettel Veronára nézett.
– Nem vagyok nyomorék, csak átmenetileg.
– Nem vagy az… – mosolygott rá a lány. – Csak egy büszke
seggfej, aki nem képes elfogadni a segítő kezet.
Zacary hápogott, annyira rosszul érintette ez a mondat, és
nem is volt hozzászokva, hogy valaki visszavágjon neki.
– Csak szeretném megőrizni a méltóságomat! – mondta,
amikor végre összeszedte magát.
– Nos, mivel tegnap a nővér fogta a kacsát, amíg pisiltél, azt
hiszem, a méltóságod megőrzéséhez az kellene, hogy eljuss a
mosdóba – szögezte le Vero, és egyetlen mozdulattal a karja alá
nyúlt, aztán átölelte a derekát, és elnavigálta a fürdőszoba felé.
Zac összeszorította a fogát, és igyekezett elnyomni a
fájdalmas nyögéseket, de a varratok szörnyen húzódtak, és a
combja lüktetett, egy ideg pedig egészen a hasáig nyilallt.
Amikor Verona magára hagyta, és végre egyedül állt a tükör
előtt, sírva tudott volna fakadni a látványtól. A borosta mára
szakállá erősödött, a szemei alatt fekete karikák sötétlettek, a
bőre fakó volt és élettelen, a haja pedig zsíros csimbókban tapadt
a fejére.
Nehézkesen bemászott a zuhanytálcába, leült a műanyag
székre, a lábát feltette a másikra, ami oda volt készítve, és
megnézte, vajon jól leragasztották-e a kötést nejlonnal.
 Aztán megnyitotta a vizet, és élvezte, ahogy a meleg víz
záporozik az arcára, a vállaira, és lassan kezdte embernek érezni
magát.
Fél órával később, frissen borotválkozva, illatosan bicegett ki
a fürdőből, és figyelte Verona arcát, aki szó szerint tátott szájjal
nézte.
– Mi a baj? – kérdezte Zac, mert nem tudta eldönteni, hogy
mi lelte a lányt.
– Basszus, te igazi vagy? – kérdezte Vero a szokottnál sokkal
magasabb hangon, mire Monroe csak féloldalasan elvigyorodott,
és megrántotta a vállát.
– Nehogy már egy helyes arc levegyen a lábadról. Ennél
többre tartottalak – szúrt oda a lánynak, aki látványosan elpirult,
és elfordult, hogy az asztalon igazgasson valamit.
– Nos, ha nem vetted volna észre, akkor is tetszettél, amikor
hajótöröttnek néztél ki.
Zacaryn volt a sor, hogy elvörösödjön, mert bár hozzá volt
szokva ahhoz, hogy a nők odavannak a külsejéért, az ilyen,
szókimondó bókokkal nem igazán tudott mit kezdeni. A
kétértelmű utalgatást egyszerűbben kezelte.
– A gazdag lányokban van valami gomb, ami nagyon
érzékeny a rosszfiús külsőre. Majd elmúlik, ha megismersz –
mondta halkan, és leült a kihúzott székre, amit Verona készített
elő neki.
– A gazdag lányok az én koromban már általában túl vannak
száz pasin, és nem érdekli őket más, csak a divat meg a diéta.
– Neked még nincs meg a száz? – húzta fel a szemöldökét
kíváncsian Zac, és lentről nézett be az előrehulló hajzuhatag alá.
 – Már nem sok hiányzik! – vágta rá Vero, és elé tette a
tányért, amin valami felismerhetetlen püré volt, egy szelet natúr
csirkével, aztán sarkon fordult, és felemelte a táskáját.
– Most hová mész? – kérdezte Zac. – Nem arról volt szó,
hogy kártyázunk?
– Azt hiszem, inkább nekiállok keresgélni, hogy hamarabb
beérjem a többieket – mondta sértődötten a lány, és elindult
kifelé. – Talán jobb lesz, ha mindketten beilleszkedünk a klisébe,
amit ránk szabtál.

Art elégedetten ült be a kocsijába. Egyórás kemény tárgyalás

után szinte mindent sikerült keresztülvinnie, amit akart. Előre
sejtette, Chloe mit akar majd cserébe a szívességért, de ő ezt is
belekalkulálta, így az alkupozíciója jóval erősebb volt, mint a
nőnek.
Épp azon agyalt, mivel lepje meg Chipet, amivel
megünnepelhetik ezt a remek megállapodást, amikor csörgött a
mobilja. Vidáman vette ki a zsebéből, mert azt hitte, a fiú keresi,
és csak akkor fagyott le a mosoly az arcáról, amikor meglátta a
kijelzőt. Egy pillanatnyi habozás után, gondterhelt
arckifejezéssel vette fel a telefont.
– Mit akarsz, Douglas? – kérdezte némi türelmetlen
felhanggal, az alapvető illemet is figyelmen kívül hagyva.
– Beszélnünk kell! – válaszolta hasonló hangnemben Aiden.
– Nem hiszem, hogy jó ötlet… – habozott Art.
 – Hidd el, nagy hibát követsz el, ha lerázol! – erősködött
Douglas.
– Adj valami támpontot…
– Ennyire hülye azért nem vagyok – röhögött a másik.
– Jól van, ne szarj be! – válaszolta Art, és az agya sebesen járt.
– Bejössz az irodámba?
– Inkább valami nyilvános helyen.
– A kis ketyerédet már rég kiszedtük a virágból, és az
ablakeretbe rejtett kamera is kilőve… – nevetett fel Arthur. – De
legyen, ahogy akarod. Itt vagyok a kikötőben. Idejössz?
– Negyed óra, és ott vagyok! – felelte Aiden, és bontotta a
vonalat.
Art egy kikötői bakon ült a rakparton. Írt egy üzenetet
Chipnek, hogy kicsit késik, és megkérdezte, mit szeretne
vacsorázni. A válasz annyi volt, hogy „Téged!”, amitől azonnal
éledezni kezdett a férfiassága, bár azt hitte, a délelőtti faházas
szeánsz egy időre elég volt. Chippel azonban minden másképp
működött. Más érzelmi magasságokat és mélységeket élt meg
általa, egészen másként képzelte el a jövőjét, és úgy tűnt, a
szexuális teljesítőképességét is megsokszorozza a vágy, amit
iránta érzett. Art még nem szokta meg a változást, néha úgy
érezte, csak sodorják az események, és kezdődött a szokásos
önmarcangoló analízis, amivel tönkretette eddigi összes
kapcsolatát, de ilyenkor megálljt parancsolt az agyának, és
igyekezett a jóra koncentrálni. Szerette volna, ha most az egyszer
nem az agya dönti el, mi a jó neki, hanem a szíve és az ösztönei
irányítják. Mindig arra vágyott, hogy megtapasztalja azt, amikor
a realitás elveszd fontosságát, mert az érzelmek mindent
felülírnak. Úgy érezte, most nagyon közel áll ehhez.
Épp Chipre gondolt, és arra, hogyan tudna segíteni neki,
hogy hamar rendbe jöjjenek körülötte a dolgok, de anélkül, hogy
részben kisétálna az életéből. Két napja volt nála, de el sem tudta
képzelni, hogy nélküle ébredjen fel reggel.
– Helló! – szólalt meg az ismerős hang a háta mögött. Art
rajtakapottan felállt, de rájött, hogy Aiden nem lát bele a
gondolataiba.
– Jó estét! Mondd, mi az a fontos és számomra értékes dolog,
ami nem várhatott reggelig!
Douglas az arcát fürkészte, és látszott, hogy nagyon sebesen
gondolkodik. Art ismerte ezt, ő is gyakorolta rendszeresen.
Villámgyorsan felmérni az ellenfelet, és az adott szituációhoz
alkalmazkodva indítani a beszélgetést.
– Ma nálunk volt Kimmel… – kezdte a mondandóját Aiden.
– Na és? Nekem mi közöm ehhez? – kérdezett vissza Arthur,
és szűkre húzta a szemrését. – Gondolom, a rendőrségnél se
tudtatok megvenni mindenkit, és találtak valamit, amivel téged
is hozzá lehet kötni a Ramirez testvérek üzelmeihez. Azt hitted,
tényleg azt hitted, hogy megúszhatod?! – kérdezte sziszegve Art,
és érezte, hogy a gyűlölet felkúszik a torkán.
Douglas szemeiben félelem villant.
– Be vagy drótozva? – kérdezte, mire Art felröhögött, és
szánakozva nézett rá.
– Már paranoiás is vagy? – nevetett a férfin, aztán kihúzta az
inget a nadrágjából, majd kifordította a zsebeit. – A mai
technológia már elég jó ahhoz, hogy száz méterről felvegyék a
beszélgetésünket, és még azt is hallani majd a felvételen, hogy
kétszáz a pulzusod. Pont neked magyarázzam?! Nem érek rá,
Douglas. Vagy van elég vér a pucádban, és előállsz a farbával,
vagy ne vesztegessük egymás idejét! Nem hallgatnak le, vagy
legalábbis az én tudtommal nem.
Aiden még egyszer körbekémlelt, aztán az ujjaival dörzsölte
az állát.
– Szóval nálunk volt Kimmel, de nem engem keresett…
Art felhúzta a szemöldökét. Kezdett kíváncsi lenni.
– Hanem?
– A feleségemhez ment, és felajánlotta neki, hogy
mentességet kap, valamint teljes titoktartást, ha elmondja, amit
tud. A beszélgetésből az derült ki, hogy Paula el akar válni
tőlem, és ha engem rács mögé juttat, akkor a házassági
szerződésünk értelmében ezt úgy teheti meg, hogy viszi a
vagyont is.
Art nem tudta megállni, kipukkadt belőle a röhögés.
– Szóval az asszony nem elég, hogy ellened tanúskodik, de
milliókat keres vele… És mondd csak, hol a szerelem és a
házastársi összetartás?
– Nos, azt hiszem, azt elbasztam – vallotta be Aiden, de egy
másodperccel később ő is elnevette magát. – Tudod, nem vagyok
alkalmas a monogámiára.
– Elég sok mindenre nem vagy alkalmas… – vetette közbe
Art, de aztán elcsendesedett. Nézte a jóképű férfit, és nem tudott
rájönni, mit akar tőle.
– Mi a terved, Douglas? Most már rukkolj elő vele!
– Tudod, van az a videóm rólad meg Aubrey-ról…
 Már a felvétel említésétől is gyilkos indulatok szabadultak el
Artban, de igyekezett féken tartani őket.
– Töröld ki vele a seggedet. Már le van adva a coming outos
anyagom.
– Nem, nincs! – vigyorgott rá Aiden. Arthur szeme
megvillant.
– Honnan veszed?
– Onnan, hogy nálatok is vannak lefizethető emberek…
Minden szinten! – tette hozzá egy kacsintás kíséretében. Az
arcán elégedett vigyor honolt, és Art égető vágyat érzett, hogy
egy jobbegyenessel kenje el rajta.
– Csakhogy nem a jó lapnál kutakodtál… – válaszolta, és
most ő engedte meg magának, hogy egy győztes arckifejezése
ömöljön el a vonásain. – Az All I Wantnál is kérdezted?!
Aiden Douglasből kiszaladt egy elkeseredett nyögés, és
szinte átszúrta Artot a pillantásával.
– Te sosem co-znál a konkurenciánál.
– Ha lenne egy csepp eszed, tudnád, hogy csakis náluk co-
znék. A saját magazinomban vagy csatornámon úgy nézne ki,
mintha ezzel is pénzt akarnék keresni, és ez többet ártana a
népszerűségemnek, mint az, hogy buzi vagyok. Egyáltalán nem
értesz a médiához. Vagyis ahhoz sem… – tette hozzá Chapman,
és a kabátja zsebéből kikotorta a cigarettát, amit napközben vett,
mert nem bírta a feszültséget. Odanyújtotta Douglasnek, aki
hálásan el is fogadta, és együtt pöfékeltek egy percig. – És most,
hogy a kis zsarolós terved kútba esett, hogyan tovább? –
kérdezte, némi kárörvendő felhanggal Art. – Van még valami,
amivel bepróbálkozol, vagy rátérhetünk az üzletre?
 Aiden csodálkozva nézett rá, és az arcára lassan kiült a
döbbenet.
– Miről beszélsz?
– Azt hitted, csak te akarsz valamit tőlem… De mi van akkor,
ha nekem is van egy ajánlatom számodra? – kérdezte Art, és
nagyot slukkolt a cigiből, aztán a füstöt oldalra fújta ki. – Tudod,
van pár száz oldalnyi hitelesített anyagom az alapítványodról…
Minden, amivel pár évre rács mögé küldhetlek. Lenne kedved
esetleg elcserélni valamire?
– Hallgatlak! – mondta halkan Aiden, és eltaposta a csikket,
majd zsebre tette a kezeit.

Monty az irodában ült, és próbálta feldolgozni a napot. Soha

életében nem dolgozott még ennyit, ilyen keményen, de
valamiért olyan energikusnak és erősnek érezte magát, mint
utoljára kiskorában, amikor megverte Artot teniszben.
– Hozhatok még valamit? – nézett be az ajtón Shy, akin
látszott, hogy ő is hullafáradt.
– Mit szólnál két sörhöz? De ihatunk valami töményét is –
válaszolta Monty. – Mindketten megérdemeljük.
A lány habozni látszott, és összehúzott szemöldökkel
méregette, de aztán megadóan felsóhajtott.
– Kurvára meg!
 Monty csuklott egyet a hirtelen hangnemváltástól, mert ezt
eddig csak Shy és Art között tapasztalta, de valamiért boldoggá
tette, hogy a lány vele is ilyen közvetlen.
Amíg Shy kiment, hogy behozza az italokat, gyorsan
kikötötte a nyakkendőjét, és levette a cipőjét, aztán átült a
kényelmes kanapéra, és halkan bekapcsolta a zenét.
Amikor belépett, Shelia felhúzta a szemöldökét, és ismét
elbizonytalanodott, de aztán egy vállrándítással ő is lerúgta a
cipőjét, és odalépett a kanapéhoz.
– Mondj tósztot! – utasította Montyt, mire a férfi felállt,
elvette az egyik poharat Shy kezéből – igyekezett figyelmen
kívül hagyni, hogy ahol összeértek az ujjaik, ott elektromos
szikrákat érzett –, és ünnepélyes hangon szólalt meg:
– A munka hőseire, Sheila McCartyra és Montague
StJamesre, akik ma emberfeletti munkát végeztek és
megakadályoztak egy katasztrófát!
– Vivát! – mondta Shy, majd odakoccintotta a
pezsgőspoharat Montyéhoz, és egy hajtásra lehúzta az egészet.
– Azt a mindenit! – nézte csodálkozva StJames.
– Bármikor asztal alá iszlak! – somolygott Sheila, szemeiben
igazi kihívással.
– No no… Tisztellek, és elismerem, hogy tökös csaj vagy… –
kuncogott Monty –, de azért maradjunk a realitás talaján!
– Tégy próbára! – válaszolta Shy, és leült a kanapéra, maga
mellé húzva formás lábait.
– Ennek rossz vége lesz! – válaszolta nevetve Montague, de
képtelen lett volna nemet mondani. – Bob mit szól ahhoz, ha
nem mész haza? – kérdezte félve, mert igazából magasról tett rá,
hogy mit szól Sheila pasija.
– Bob nemrég lelépett a legjobb barátnőmmel – válaszolta
Shy, majd kiitta a konyakot, ami a tálcán állt a pezsgősüveg
mellett.
– Ó… nem mondtad – rogyott le sokkosan Monty.
– Nem kérdezted, és nem vagyunk barátok… – válaszolta
Sheila.
– De Art sem tud róla – válaszolta Monty, és remélte, hogy
tényleg így van. Ha Art tudta, biztosan elmondta volna neki.
– Nem mondtam neki sem. Utálom, ha sajnálnak! – felelte a
lány, és kínosan kerülte Monty tekintetét.
– Miért kellene sajnálni? Minden ujjadra találsz pasit! –
mondta meggyőződéssel Montague. – Jobbakat, mint az a
lúzer…
A lány hirtelen ránézett, és úgy tűnt, keres valami jelet, hogy
Monty nem csak szánalomból mondja, amit mond, vagy nem
azért, mert vigasztalni próbálja. A férfi állta a tekintetét, a szája
sarkában apró mosollyal. – Végre a hozzám hasonló
halandóknak is lehet esélyük… Vagy verjem ki a fejemből? –
kérdezte halkan, még mindig fogva tartva a lány tekintetét.
Sheila fülig pirult, és idegességében a füle mögé gyűrte
elszabadult tincseit.
Monty odakapott, megfogta a kezét, aztán az ölébe húzta,
majd ismét a hajához nyúlt, és kihúzta a fegyvernek látszó
kontytűt, ami összefogta a nehéz és illatos tincseket.
Amikor a sötétszőke hajfonat lassan kibomlott, és a lány
vállára omlott, Monty nem tudta levenni róla a szemét.
 Shy csak ámult. StJames tényleg udvarol?! Először
elhessegette a gondolatot, de most, látva elnyíló ajkait, és a
vágyat, ami a szemeiben csillogott, be kellett látnia, hogy a férfi
komolyan vonzódik hozzá. Ilyet nem lehet megjátszani.
Anno, amikor a LIFE-hoz került, azonnal beleesett a sármos
és jóképű úri ficsúrba, ahogy a cégnél dolgozó lányok azon fele,
akik nem Arthurért imádkoztak esténként. A férfi azonban
semmibe vette, sőt, néha mintha utálta volna, és Shy tisztában
volt vele, hogy ő nem az a kategória, aki versenybe szállhat
Montague StJamesért. Nézte, ahogy a magas, vékony,
modellalkatú lányok egymásnak adják a kilincset, és nyilván az
ágyat is, és lassan beletörődött a megváltoztathatatlanba.
Aztán jött Bob, a hétköznapi fiú, aki bár semmilyen
szempontból nem ért fel Montyval, mégis igazi volt és kedves.
Shy kompromisszumot kötött, és igyekezett boldognak lenni.
Csakhogy időközben kiderült, Bobnak a szexen, a focin és a
haverokon kívül semmi ambíciója nincs, és egyre többet
veszekedtek. Shy ezerszer megkapta, hogy Bobnak kisebbségi
komplexusa van a milkós seggfejek miatt, akikkel Shy tölti a
napjait. Nem mesélhetett otthon a munkájáról, mert Art, vagy
pláne Monty említésére a férfi azonnal begőzölt, és az átlagosnál
is többet ivott. Annak pedig mindig óriási balhé lett a vége, amit
másnap isteni békülős szex követett, de egy idő után már nem
tudta ellensúlyozni a problémákat. A lány nem is lepődött meg,
amikor Bob előállt a sztorival, hogy az állandó depressziója miatt
Bertához fordult, aki mindig meghallgatta és megértette, aztán,
egy idő elteltével rájöttek, hogy őket az Isten is egymásnak
teremtette. Még annyi mérget sem váltott ki Sheilából, hogy a
pofájába vágja: Ez egy zsákutca, mert a szintén komplexusos,
állandóan másokat hibáztató Berta és Bob, együtt csak a
megkeseredett és beszűkült párok életét élhetik. Inkább sok
szerencsét kívánt, és segített összepakolni a holmiját.
Merengéséből Monty gyengéd érintése zökkentette ki.
– Nagyon sajnálom! – mondta a férfi, és még egyszer
végigsimított a haján.
– Kérlek, ne! – válaszolta Shy, és szélesen elvigyorodott. – A
legjobb dolog az életemben, az után, hogy rátaláltam Bobra, az
volt, hogy elhagyott.
Monty megpróbálta felfogni a szavait, de a pezsgő a
konyakot egyből az agyába nyomta, és úgy érezte, most nem fog
megbirkózni a feladattal.
– Hogyan?!
– Nézd, én szerettem Bobot, de annyira különbözőek
voltunk… Pont, mint te meg én… – tette hozzá Shy, és egyből
lehervadt a mosoly az arcáról. Neki is kezdett megártani az ital,
és ilyenkor sokkal nehezebben tudta kordában tartani heves
természetét.
– Mi egyformák vagyunk – helyesbített Monty, hosszú
ujjával kettejükre mutatva felváltva. – Mindketten arra vágyunk,
hogy értékeljenek.
– Ennél kicsit bonyolultabb – nevetett kényszeredetten Shy. –
Te gazdag vagy, azt csinálsz, amit akarsz…
– Azt hiszed, a pénzzel megvehetem az érzelmeket? – váltott
komolyabb hangnemre Monty. – Nagyon tévedsz. Pénzen csak
csillogást és látszatot vehetsz, de azt minden mennyiségben.
Amikor rájössz, hogy ezek nem valódiak, akkor pedig magányos
és frusztrált leszel. Nem bízol senkiben, és lassan bezárkózol.
Eljátszod, hogy minden rendben, de legbelül tudod, hogy kiutat
kell találnod…
– Igen, az ember képes magának is hazudni egy ideig –
felelte a lány, és próbálta kivonni magát az egyre erősödő érzés
alól, ami úgy vonzotta Montyhoz, mint egy mágnes.
– Aztán vársz… Várod, hogy meglásd azt, ami igazi. Vagy
azt, aki igazi… – nézett rá égő tekintettel Montague, aztán lassan
közelebb hajolt.
– Ezt nem szabad! – ellenkezett Shy, amikor már egyértelmű
volt, hogy a férfi szeremé megcsókolni. – Házi nyúlra nem
lövünk. ..
– Te egy gyönyörű nagyvad vagy, drága… – suttogta Monty,
és az ajka már csak pár centire volt.
– Nem is vagyok az eseted. Te a pálcikafigurákra buksz…
– Tévedés! Csak azok nyomultak rám. Alapjában véve azt
vallom, hogy egy nőn luxusfelszereltség a puhaság. Láttad
anyámat? – kérdezte egy kis spicces kuncogással Monty.
Shynak azonnal beugrott a kerek Mrs. StJames, aki szinte
beragyogta az irodát, ha néha betévedt megnézni a tékozló
kisfiát.
– Nem lesz jó vége! Ha nem jön össze, háborús övezetté válik
az iroda, és Art megöl mindkettőnket.
– Nem lehetsz ennyire pesszimista! – lehelte az ajkára Monty.
– Valamint bíznod kellene a kommunikációs képességeinkben.
– Nem ismersz, StJames. Ha harcolok valamiért, vérmes
vadállattá változom.
 Monty farka megugrott a kijelentéstől, és egyszerűen nem
bírta tovább. Rátapadt a telt, csillogó ajkakra, amiket a lány
önkéntelenül megnyalt, amikor beszélt.
A csók fantasztikus volt. Eleinte félszeg és kíváncsi, de fél
perc múlva forró és szenvedélyes.
Amikor elváltak, és Monty a lány arcát puszilgatta, amíg
lihegtek, halkan kérdezte meg:
– Harcolnál értem? Sosem hittem volna, hogy van esélyem
nálad…
– Hallgass, és csókolj! – válaszolta Shy, mire Monty
ledöntötte a kanapéra, széttépte a blúzát, és belefúrta arcát a
selymes bőrbe, ami a csipkés melltartó felett hívogatta a lány
dekoltázsán.
– Imádom, ha dirigálsz, de most te hallgass! Csak azt akarom
hallani, ahogy a nevemet nyögöd!
 29.

Art egy győztes tartásával sétált be a házba. Kezében egy menő

étterem csomagjával, a másikban pedig egy üveg Dóm Perignon-
nal.
– Mit ünnepelünk? – kérdezte a laptopból felpillantva Chip.
– Megnyertem egy csatát… sőt, azt hiszem, a háborút! –
jelentette ki büszkén Art, és lerogyott a pamlagra Chip mellé.
Odahajolt, szájon csókolta, beletúrt a hullámos fürtökbe, aztán
egy időre meg is feledkezett a külvilágról.
Chip puha volt és engedékeny. Hagyta, hogy Art a
pamutpulóver alá furakodjon a kezeivel, és halkan nyögdécselt,
amikor az azonnal reagáló mellbimbóit kezdte simogatni. Arthur
eszét vesztette. A fiú bőre forró volt és selymes, a bimbói viszont
kőkemények és aprók. Rájött, hogy ez egy újabb fétise, bár a lista
már így is elég hosszú volt. Óvatosan megcsípte az egyiket, és
érezte, ahogy Chip ajka ellazul a nyelve alatt. Kihasználta a
pillanatnyi rövidzárlatot, és befurakodott az édes szájba, aztán
megtalálta a puha nyelvet, és megcirógatta. Chip ismét
nyöszörgött, nagy kezeivel átfogta a derekát, és magára emelte.
Art a combjai közé fogta a keskeny csípőt, és azonnal hozzá
dörgölőzött a gyorsan éledező erekcióhoz.
– Hiányoztál! – súgta Chip bőrébe, ahogy lefelé indult a
nyakán, nedves nyomot hagyva maga után.
– Te is! – válaszolta a fiú, és most ő fúrta ujjait a rövid tincsek
közé, hogy végül belemarkoljon, amikor Art felrángatta a
pulcsiját, és a mellkasára tapadt. – Ettől kikészülök! – morogta,
és fejét hátrahajtotta a támlára, amitől a bimbója csak még jobban
kiemelkedett.
Art szívta és simogatta a nyelvével, miközben folyamatosan
körözött a csípőjével. Nem hitte el, hogy ennyire kívánja a
szexet, egy nap alatt harmadszor is, de be kellett látnia, hogy a
vágy szinte maga alá temette. Hagyta, hogy Chip felhúzza az
ingét, és maga gombolta ki, hogy megszabadulhasson tőle. Épp a
nyakkendőjét akarta kikötni, amikor Chip hosszú ujjai
odafurakodtak, és megakadályozták benne.
– Azt hagyd magadon! – kérte, mire Art elvigyorodott, és
nehézkesen kirángatta alóla a gallérját.
Chipen volt a sor, hogy kiélje magát, és az sem volt kevésbé
izgató, amikor ő kényeztette Art mellkasán a halványbarna bőrt,
enyhén meghúzva a nyakkendőt. Arthur érezte a finom
szorítást, és a farka egy nagy adag előnedvvel jelezte, hogy
készen áll. Még sosem csinált ilyesmit – és ez már a sokadik
dolog volt, amit Chippel tapasztalt meg először –, úgyhogy
elengedte magát, hangosan nyögött, a fiú nevét mantrázta, és
hátradőlt, hogy megtámaszkodjon Chip térdein. Amikor
megérezte a nagy tenyeret, ahogy a szerszámára simul, és Chip
felemelte a fejét, hogy a szemébe nézzen, már zihált.
– Óóó… milyen forró és nedves itt minden… – mondta a
nyálas ajkakkal, kipirult arccal is őrülten szexi pasi, aki azonnal
kigombolta a nadrágját, és máris benyúlt a bokszerébe. Ahogy a
markába fogta, Art újabb cseppekkel ajándékozta meg a
ténykedéséért, amit nem is hagyott szó nélkül. – Ki fogsz
száradni – közölte, mintha a kezelőorvosa lenne, úgyhogy
kivette a kezét a nadrágjából, látványosan lenyalta hosszú ujjait,
és átnyúlt Art dereka mellett, hogy elvegye a párásan deres
üveget. Szakszerű mozdulatokkal – amik őrjítően izgatóak is
voltak –, pillanatok alatt kinyitotta a pezsgőt, és egyáltalán nem
érdekelte, hogy a jéghideg ital kibuggyan az üvegből, majd Art
szabálytalanul emelkedő és süllyedő mellkasára folyik. Elkapta a
vörös nyakkendőt, megrántotta, ezzel felhúzva a hátul
támaszkodó férfit, és lenyalta a lassan csordogáló cseppeket.
Aztán felemelte az üveget, Art szájához tartotta, és enyhén
megdöntötte. Kicsit jobban, mint kellett volna, mert Arthur nem
győzte nyelni a habzó áradatot, ami az arca két oldalán folyt le,
ismét végig a mellkasán, a hasán, egyenesen az ölébe, ahol Chip
keze nagyvonalúan eltartotta az alsóját.
Amikor Art megérezte forró farkán a hideget, megrándult,
aztán kéjesen sóhajtozni kezdett, ahogy Chip benyúlt, és elkente
rajta. Örömmel vette, amikor a fiú a fenekébe csípett egy picit,
hogy jelezze, emelkedjen fel, és mindkettejükről lecibálta végre a
felesleges ruhadarabokat. Egyenként bogozta ki Art lábait, és
hagyta, hogy a férfi felálljon a kanapén, egyenesen az orra előtt
meredezve, majd a szájába vette, és ügyes, fürge nyelvével
pillanatok alatt leszopogatta. Art lehunyt szemei előtt csillagok
táncoltak. Az izgalom a tetőfokára hágott, de Chip túl gyorsan
engedte ki az ajkai közül. Arthur lenézett, és összehúzta a
szemöldökét, de amikor meglátta a mohaszínű íriszekben villanó
gonosz fényeket, hirtelen beharapta az ajkát. Chip most a saját
ujjait vette a szájába, vastagon benyálazva őket, majd átnyúlt Art
lábai között, és kicsit széthúzta a fenekét.
 – Chip! Én nem hiszem, hogy képes vagyok rá… Már a
délelőtt is kikészített…
– Meglátjuk, mit tudunk kihozni a dologból – válaszolta a
fiú, és másik kezével felnyúlt, ismét szorosabbra húzva a
nyakkendőt. Art látása elhomályosodott, és talán az elméje is
kihagyott pár pillanatot, mert arra eszmélt, hogy a két, nyállal
síkosított ujj belé hatol, miközben finoman fojtogatja a saját
nyakkendője, Chip pedig épp pezsgőt locsol a farkára, hogy
utána ismét a szájába vegye. Amikor a fiú újabb cselt eszelt ki, és
ezúttal a szájába öntötte a gyöngyöző italt, majd úgy engedte a
torkára, hogy a szénsav pezsgett a makkja körül, Art úgy érezte,
a lábai nem tartják meg. Belekapaszkodott Chip vállaiba, rövid
körmeit tövig vájta az izmokba, és folyamatos, kínlódó
nyöszörgésbe kezdett.
– Ó, te jó ég! Miket teszel velem? – kérdezte, majd lenézett a
fiúra, aki épp lenyelte a pezsgőt – vele együtt egy újabb adagot
az Artból folyamatosan szivárgó nedvből –, majd feltartotta az
üveget, hogy Arthur ismét kortyoljon belőle. Engedelmesen
ráhajolt, mire Chip reszelős hangját hallotta:
– Szopjad! – Hirtelen nem is tudta, mit tegyen, de a
nyakkendő apró rándulása jelezte, hogy komolyan kell vennie az
utasítást.
Nem esett nehezére, annyira vágyott rá, hogy valami a
szájában legyen. Chip nyelve, vagy az ujjai, esetleg a farka, de
most megtette a pezsgősüveg nyaka is, amire rácuppant, és
imitálta, mit tenne, ha Chip a szerszáma közelébe engedné.
– Mélyebbre! – jött az újabb parancs, Art pedig érezte, hogy a
lábai remegni kezdenek, mert ezzel egy időben Chip ujjai is
tövig hatoltak, és masszírozni kezdték a prosztatáját. Az eddigi
gyakorlat alapján Arthur már tudta, hogy pillanatok alatt
elélvez, úgyhogy erőt vett magán, és egy mély légvétel után az
üveget leengedte a torkáig, sőt, kicsit mélyebbre is. Az arcán
könnycseppek szánkáztak, a farka lüktetett, és Chip csak ujjazta
rendületlenül.
– Fantasztikus! – mondta elégedetten, aztán miközben
összekapcsolódott a tekintetük, ő is a szájába vette Art farkát,
addig erőltetve, míg az orra a hasához ért. A látvány, a hátul
feszítő ujjak folyamatos játéka, meg a torkát ostromló üveg
nyomása, a nyakkendő fojtogató érzésével sok volt már. Úgy
robbant Chip szájába, hogy ő sem kapott levegőt, és ez valamiért
csak fokozta az élvezetet. A gerincétől a lábujjai hegyéig futott a
gyönyör, aztán felfelé a nyakáig, és végül a farka hegyében
kötött ki. Amikor vége lett, Art úgy érezte, el fog ájulni. Chip is
ilyesmire gondolhatott, mert gyorsan kihúzta az ujjait, letette az
üveget, és két nagy tenyerével tartotta a csípőjét, óvatosan
engedve magára, hogy végre pár percre önkívületbe
merülhessen, és csak az számítson, hogy a tüdeje megtelik friss
levegővel.
– Isteni vagy! Imádom, hogy mindenre kapható vagy a
szexben – duruzsolta Chip, majd az eddig szerzett tapasztalatai
alapján, két kézzel megemelte Art csípőjét, és mire a férfi
erőtlenül ellenkezhetett volna, ráhúzta a farkára – tövig –, aztán
ringatni kezdte.
– Ne… nehh! – tiltakozott Art, de ereje nem volt, hogy
mozduljon, így felesleges energiapocsékolás volt az egész.
Inkább csendben is maradt, a légzésére figyelt, és beszívta Chip
mámorítóan finom illatát. Ilyet sem tapasztalt még, hogy valaki
saját illata, a feromonjai ejtsék rabul, de kezdett hinni az
elméletben, hogy a szex és a szerelem alapja a kémia.
Egyszerűen megvadult, hacsak megérezte a jellegzetes illatot, és
a farka azonnal vonaglani kezdett. Most sem volt másképp. Chip
halkan felkuncogott, mert érezte a saját hasán, hogy Art ismét
merevedni kezd, de nem szólt egy szót sem, csak elégedetten
csókolgatta, harapta a nyakát a nyakkendő mellett, miközben a
kezét kettejük közé csúsztatta, és tenyerébe vette a mindenféle
nedvtől, pezsgőtől és nyáltól síkos, ismét kemény péniszt.
– Kizárt, hogy el tudok élvezni… – közölte halkan Art.
Komolyan is gondolta. Csak arra nem volt felkészülve, ami
ezután következett.
– Fogadjunk? – kérdezte kaján vigyorral Chip, majd a szabad
kezével megemelte Art fenekét, és feldöfött a csípőjével. A
sikkantás betöltötte a teret, de nem volt ideje elhalni, máris jött a
következő, majd folyamatos, kéjesen szenvedő hangok
következtek, és persze mindezt Art produkálta, miközben
csonttalanul hevert Chip mellkasán, érődén ujjakkal markolva a
bicepszeit, fogait a kiálló kulcscsontba vájva.
Fél órával később, frissen fürdetve, egy nagy, puha pokrócba
csavarva ült a kanapén, hitetlenkedve bámulva a semmibe,
miközben Chip az ölébe helyezte a tálcát, amin ínycsiklandó
falatok és két újabb pohár pezsgő állt. Haribo mellette téblábolt,
boldogan csóválta a farkát, és várta, hogy ő is kapjon egy kis
kóstolót.
 – És most akkor elmeséled, hogy mit ünneplünk? – kérdezte
mosolyogva, egy-egy villányi ízletes rizottót lapátolva először
Art, majd a saját szájába.
– Ahogy visszanyerem az eszméletem… – válaszolta még
mindig ámuldozva Arthur. – Egyelőre egy amőba értelmi
képességeivel rendelkezem.
– Amíg ilyen vagy az ágyban, nincsenek nagy igényeim az
agyadat illetően… – somolygott Chip, és újabb falatot tartott Art
szája elé.

Zac beszélt az orvossal, és keményen alkudozott. A vége az lett,

hogy saját felelősségére hazaengedi, ha van valaki, aki vállalja,
hogy gondoskodik róla és a kutyákról. Kiderült, hogy a sebész is
elkötelezett állatvédő, részt vesz a buli fajtamentésben, így
mindent tudott Monroe munkásságáról, meg arról, hogy
legalább egy tucat kutyája van.
– Nézze, Zacary! Ha talál valakit, aki elvállalja a kutyák
ellátását, és szavatolja, hogy maga ágyban marad, akkor
hajlandó vagyok kompromisszumot kötni. Ellenkező esetben,
még három napig a vendégszeretetünket élvezi, és punktum!
Zac látta a szemüveg mögött csillogó, értelmes szemekben a
kőkemény elhatározást, így halkan felmordult.
– Keresek valakit, doki. Megértettem, hogy nem járkálhatok.
Nem vagyok hülye…
 – Rendben van. Akkor elkészítem a zárójelentést, és kedden
várom vissza varratszedésre.
– Köszönöm! – mosolyodott el Zac, és érezte, hogy végre egy
nagy sóhajjal megkönnyebbül.
Amikor az orvos kiment, elővette a telefonját, és egyből
Chipet tárcsázta.
– Hahó, kripli! – szólt bele vidáman a fiú.
– Tesó, de jó, hogy elértelek… Képzeld, rávettem a dokit,
hogy szabadlábra helyezzen.
– Ez nagyszerű! – ujjongott Chip.
– Csak az a gond, hogy kellene valaki, aki még pár napig
nálam marad, és segít ellátni a kutyákat… és engem – mondta
fojtott hangon Zac, mert gyűlölt szívességet kérni.
– Haver, bocsáss meg, de anyám magán kívül van. Délután
kettőkor indul a repülőm, és csak vasárnap jövök vissza.
– Végre hazamész? – kérdezte örömteli hangon Zac, mert
tudta jól, hogy Chip legalább egy éve nem volt otthon, mióta
elmondta a szüleinek, hogy meleg.
– Úgy tűnik, a hír, hogy majdnem bekrepáltam, őket is
rádöbbentette, hogy mégis a fiuk vagyok – válaszolta egy kis
nehezteléssel a hangjában Chip.
– Ne légy túl szigorú velük… Nekik sem lehet könnyű.
– Igyekszem! – válaszolta Chip. – Valahogy be kell
adagolnom, hogy nemsokára mindenki tudni fogja a dolgot.
– Hogyhogy? – kérdezett vissza azonnal Monroe.
– Tudod… Art co-zni fog, és utána valószínűleg ki kell
állnunk a nagyvilág elé…
Zac szája féloldalas, kaján vigyorba húzódott.
 – Beadta a derekát?
– Nem miattam – mondta kissé rezignáltan Chip. – Inkább
úgy fogalmaznék, a körülmények egybeesése miatt.
– Mindegy, hogy miért! A lényeg, hogy felvállalja – szögezte
le Zac.
– Minden csak nézőpont kérdése.
– Haver, azt hiszem, kissé végletesen gondolkodsz.
Mindenkitől elvárod, hogy aggályok és ellenérzések nélkül
fogadja el a saját vagy mások szexuális orientációját. De ez nem
ilyen egyszerű!
– Mert megélni olyan egyszerű szerinted? – kérdezett vissza
kissé ingerülten Chip. – Akkor sem várhatsz arra, hogy a világ
anélkül változik, hogy te is teszel érte.
– Van benned valami ijesztő – nevette el magát Zac.
– Szóval más bébiszittert kell találnod…
– Nem gond! – hazudta Zacary, és igyekezett könnyed
hangon búcsúzni, bár fogalma sem volt, kihez fordulhatna.
Monty volt a második hívás, de a fiú teljesen be volt
havazva. Amíg beszéltek, addig is háromszor rakta függőbe
Zacet, mert fontos hívásai voltak, és egyfolytában beszéltek
hozzá az irodában is. Zac belátta, hogy rá sem számíthat.
– Próbáld meg Bubut! – mondta hirtelen Monty, mire Zac
csak összehúzta a szemöldökét.
– Kit?
– Veronát… – válaszolta Montague, amitől Zacnek hirtelen
kiszáradt a szája.
– Nem hiszem…
 – Ugyan már! A kis összezördülésetek nem akadály. Bubu
arra született, hogy másokat pátyolgasson. Ha szépen megkéred,
megbocsátja neked, hogy seggfej vagy.
– Nem is tudod, hogy mi…
– Mindent tudok, Monroe! Ő a húgom. Elmesélte az egészet.
Nézd, én nem akarok beleszólni, ez a magánügyetek, de ha azt
hiszed, Vero egy beképzelt kis cicababa, mert jól öltözik és
csinos, akkor nagyot tévedsz. Különleges lány, teljesen normális
értékrenddel, és kifejezetten örülnék, ha nem valami úri ficsúr
kerülgetné. Nincs túl jó véleményem a magamfajtákról! –
nevetett bele a telefonba Monty, amitől Zacnek is szűnt egy kicsit
a szorítás a gyomrában.
– Csóró vagyok, StJames. Hogyan tudnám megteremteni
neki a megfelelő életszínvonalat?
– Attól függ, neki mi a fontosabb. A luxusjacht és a brill,
vagy a szerelem és a kölcsönös tisztelet. Látott eleget a gazdagok
világából ahhoz, hogy eldöntse, hogyan akar élni.
– Még nagyon fiatal.
– Mindig érettebb volt a koránál és az idősebb pasikhoz
vonzódott.
– Apakomplexus vagy gerontofília?
– Kapd be, seggfej! – kuncogott Monty. – Azokhoz, akik pár
évvel idősebbek nála. Mint Art. – A gondolattól, hogy Verona
Art karjába csimpaszkodva, mosolyogva áll a fotósok
kereszttüzében, Zacnek valamiért hányingere lett, és azon kapta
magát, hogy kiharapja a száját. – Úgy morogsz, mint egy kutya.
Talán rád férne némi embertársaság – mondta határozottan
StJames. – Eszemben sincs rád tukmálni a húgomat, mert jobbat
érdemel, de nagy barom vagy, ha meg se próbálod – zárta le a
beszélgetést, majd elnézést kért, és bontotta a vonalat.
Zac nagy sóhajjal hanyatlott a párnájára, és a plafont nézte
percekig. Hogyan hívhatná fel a lányt, amikor idiótán
viselkedett, és nem is ismeri annyira, hogy ekkora szívességet
kérjen tőle?
A megoldás ebben a pillanatban libegett be az ajtón, kis,
sértett kifejezéssel az arcán, és egy nagy szatyorral a kezében.
– Helló! – köszönt kimérten, majd az ágyra szórta a tiszta
ruhákat.
– Te mit keresel itt? – kérdezte csodálkozva Zac, miközben
Verona szépen egymás mellé készítette a bő pamutmelegítőt és a
hófehér pólót.
– Art felhívott, és megkért, hogy viseljem gondodat, amíg ő
este végez.
– Art?! – értetlenkedett Monroe.
– Igen. Mi a baj ezzel?
Zacary gyorsan összerakta a képet. Chip nyilván felhívta a
pasiját, ő pedig lepasszolta Veronának. Nem is tudta, hogy
haragos legyen vagy hálás.
– Tudod, épp ahhoz gyűjtöttem bátorságot, hogy felhívjalak
és bocsánatot kérjek a tegnap estéért.
– És sikerült? – kérdezte a lány, hetyke mellei előtt
összefonva a karjait.
Zac érezte, hogy a haja tövénél megizzad egy kicsit, és a
gyomra idegesen összeugrik.
– Nem vagyok túl jó a bocsánatkérésben…
– Nem baj, majd gyakorolod! – nehezítette a dolgát Vero.
 – Lehet, hogy rosszul ítéltelek meg. Vagyis egészen biztosan!
– kezdett bele Zac, de nem mert a lányra nézni. – Túl szép vagy,
túl fiatal, és túl gazdag…
– Ezek közül melyikről gondolod, hogy az én hibám? – húzta
fel a szemöldökét a lány, aki közben feladta a szobor pozíciót, és
leült az ágy szélére.
– Egyik sem, de meg kell értened, hogy így nekem sem
könnyű.
– Nem azt mondtam, hogy vegyél el feleségül, azt sem, hogy
kötelezd el magad. De gondoltam, annyi bátorságod csak van,
hogy tegyünk egy próbát.
Zac úgy érezte, még sosem volt ilyen helyzetben, hogy egy
nő, vagyis egy lány egyenrangú partner legyen az ismerkedés
amúgy is macerás procedúrájában. Eddig simán elég volt a
sármja, hogy levegye őket a lábukról, és nem kellett ehhez
hasonló beszélgetést lefolytatnia a jelöltekkel. Az is szöget ütött a
fejében, hogy talán ideje kipróbálnia a nehézkesebb módozatot.
– Oké, igazad van. Betojtam. De ha megbocsátasz, és
hajlandó vagy időt áldozni rám, akkor megpróbálhatjuk
áthidalni a különbségeket.
– Időm, mint a tenger, ráadásul szeretem az állatokat… – a
kijelentés kétértelműsége ott lebegett kettejük között, míg végül
Monroe-ból tört ki a nevetés.
– Imádom a humorodat.
– Ha nem utálod meg két hét alatt, akkor nyert ügyünk van!
– kuncogott Verona is, majd felhajtotta a paplant, hogy a férfi
felüljön, és felöltözzön. Az izmos combok és a keskeny csípő
látványa enyhén izgató volt, le is sütötte a szemét, ami nem
kerülte el Zac figyelmét.
– Néha meglep, milyen dolgok hoznak zavarba.
– Néha engem is – válaszolt a lány rózsás arccal, de
mosolyogva.

Art kicsit szomorúan állt meg a reptér parkolójában.

– Jó utat! – hajolt Chiphez, aki azonnal felé hajolt, és a szájára
tapadt.
– Csak két nap – mormolta, de közben ajkaival Artét
simogatta. – Mégis olyan nehezen megyek el.
– Ezt azért nem mondanám… – harapott az arcába Arthur,
majd nevetgélt egy kicsit.
– Ne juttasd eszembe a szexet! – szorította meg karjával a
nyakát Chip.
– Úgy csinálsz, mintha mindig én tehetnék róla.
– Ki más? – húzta fel a szemöldökét Chip. – Elég, ha
meglátom a formás seggedet, vagy csak a bokádat, és máris
végem van.
Art érezte, hogy Chip légzése megváltozik, és a szája rátapad
a nyakán lüktető érre.
– Jobb lesz, ha abbahagyjuk, szívem. Indulnod kell!
– Igen, tudom – lehelte a bőrére Chip, aztán nehézkesen
visszaült az ülésébe, és égő tekintettel nézett Artra. – Ígérd meg,
hogy nem válsz kámforrá, mire visszajövök.
 – Itt leszek! – mosolygott Arthur, és az ő szíve is elnehezült.
Chip már most hiányzott neki, pedig még el se ment. Chip
hátrafordult, megsimogatta Haribo fejét, és úgy érezte, a kutyus
is bánatos, ezért egy percre ölbe vette, összepuszilgatta a kis
fejet, és a fülébe suttogta, hogy szereti, aztán óvatosan visszatette
a hátsó ülésre. Artra nézett, aki együttérzően megszorította az
ujjait, aztán mindketten kiszálltak a kocsiból, a férfi kivette az
utazótáskát a csomagtartóból, és Chip kezébe adta. Amikor a fiú
oda akart hajolni még egy búcsúcsókra, Arthur gyorsan
elhúzódott.
– Nyílt terepen még kockázatos… – mosolyodott el,
szemeiben őszinte bocsánatkéréssel.
Chip csak bólintott, hogy megértette, aztán lassan sarkon
fordult, és elsétált a terminál felé. Art addig nézte, amíg a fiú
mögött be nem zárult az üvegajtó.
 30.

Sheila olyan ideges volt, hogy nyelni sem tudott. Úgy érezte, a
saját nyálától fog megfulladni. Reggel egy órával korábban kelt
ki az ágyból, bár egész éjjel alig aludt, mert a gondolatai egymást
kergették, azóta, hogy Monty hajnali kettőkor kitette a ház előtt.
Fel akart jönni, hogy ott maradjon éjszakára, de Shy időt kért, és
faképnél hagyta a kissé ledöbbent férfit.
Hatkor már felöltözött, de hétig legalább ötször döntött úgy,
hogy nem megfelelő a ruházata. Kényelmeset akart, aztán szexit,
végül olyat, ami elég magabiztossá teszi, de egyikben sem érezte
jól magát. Egy fekete nadrágkosztüm és egy fehér garbó lett a
vége, ami tűsarkúval és egy szép ezüslánccal elegáns, mégis
nőies hatást keltett.
Ahogy belépett az irodába, máris Monty szőke üstökét
kereste, de sehol sem látta. Az irodája ajtaja nyitva volt, de
odabenn is üres volt a széke. Shy nagyot sóhajtott a
megkönnyebbüléstől, mert nem volt még felkészülve a
találkozásra.
Épp lehuppant a székébe, és a homlokát az ujjaira
támasztotta, hogy ne kenje el a sminket, amikor Art hangja
szólalt meg közvetlenül a füle mellett:
– Az irodámba, most!
Shy összerezzent, és hirtelen levegőt sem vett, aztán
felpillantott, és a szikrázóan kék szemekbe nézett, amik
komolyan fürkészték az arcát. Felpattant, gyorsan töltött egy
bögre kávét, majd másodpercnyi habozás után Artnak is, és
végül követte a nagy léptekkel távolodó férfit.
– Főnök….Én…
– Mi ütött belétek? – kérdezte Art minden bevezetés nélkül,
és lehuppant a székébe, láthatóan idegesen.
– Honnan tud róla? – kérdezte Shy magázódva, mert szerette
volna megtartani azt a kis távolságot, ami azonnal oda lett volna,
ha visszategezi Artot.
– Reggel felhívott Monty – mutatott a székre Art, ellenkezést
nem tűrő tekintettel. Shy leereszkedett rá, és érezte, hogy
hullámokban önti el a szégyen és a harag.
– Miért? Be kellett számolnia az újabb striguláról? – kérdezte,
a hangjában olyan undorral, hogy Art is felkapta a fejét.
– Micsoda? Dehogy is! – vágta rá, aztán előredőlt, ujjait
összekulcsolva az asztalon. – Azért hívott fel, mert úgy érezte
tisztességesnek, ha nem a hátam mögött csináljátok, és szerette
volna, ha nem én szúrom ki a jeleket. Azt mondta, úgysem tudna
másként nézni rád, mint egy istennőre, és azt sem tudná
megállni, hogy hozzád érjen, úgyhogy inkább elmondta, hogy
beléd szeretett.
Shy csak kapkodta a levegőt, és érezte, hogy a nyakától
kezdve elvörösödik, majd a fülei is lángolni kezdenek. – Arról
nem szólt, hogy már le is feküdtetek egymással… – Sheila
behunyta a szemeit, és átkozta a forrófejűségét. – De mikor
történt mindez, mármint nem a szexre gondolok – szúrta közbe
Art –, úgy, hogy észre se vettem?
– Uram, én magam sem tudom… Valahogy minden
megváltozott mostanában.
 – Nem ezért hívattalak… – mondta egy kis szünet után
halkabban Art. Shy most felnézett, és a zafírkék szempár
fogságba ejtette. – Azt hittem, barátok vagyunk…
– Azok vagyunk – mondta meggyőződéssel a lány.
– Ha a barátodnak tekintesz, miért nem szóltál Bobról?
Számtalanszor szóba került, és te sohasem mondtad, hogy vége.
– Nem volt rá alkalom – sütötte le a szemét Shy. – Mégis
hogy hozakodsz elő vele, ha valami egészen másról van szó? Ja,
és azt akartam mondani, hogy a pasim lelépett a barátnőmmel.
Vagy mégis hogyan? – kérdezte kissé indulatosan.
– Pláne, hogy mindig rólam volt szó – felelte láthatóan
bűnbánóan Art. – Én tartozom bocsánatkéréssel, mert észre
kellett volna vennem. De annyira magammal voltam elfoglalva,
hogy azt sem szúrtam volna ki, ha lecseréled a bútorokat az
irodámban, vagy kopaszra vágatod a hajad.
Shy megkönnyebbülten felsóhajtott, és előrehajolt, hogy Art
kezére tegye a sajátját.
– Ne hibáztasd magad! Ha nem akarom, senki sem veszi
észre rajtam a problémáimat. Nem igazán hordom kívül a
lelkemet.
– Ahogy én sem. De ismerjük egymást annyira, hogy
legalább azt látnom kellett volna, ami szembetűnő.
– Hogy lefogytam egy tízest? Nos, azt valóban észre kellett
volna venned! – nevetett fel Shy.
– Ahogy elnézem, másnak szemet szúrt – kacsintott rá Art. -
A legjobb barátom épp ma reggel panaszkodott sóhajtozva. Azt
mondta, reméli, hamar visszaszeded…
 Shynak akkorára tágultak a szemei, hogy majdnem
kifordultak a fejéből.
– Most viccelsz, ugye?
– Nem, Sheila, esküszöm. Monty fülig beléd szeretett, és nem
az új külsőd miatt, úgyhogy jó lenne, ha nem rágnád véresre a
szádat, visszavennéd a testre simulós szoknyáidat, nem öltöznél
kormányszóvivőnek és mosolyognál. Ő ugyanis a vidám, laza
lányokat szereti, imádja, ha elengeded magad, és ódákat zengett
arról, milyen vagy, amikor nem játszod a titkárságvezetőt.
Valamint formálisan megkérte a kezedet, de arra kértem, ne
szaladjunk ennyire előre – nevetett szívből Art. Shy arról tudta
megkülönböztetni az álmosolytól, hogy a szemei körül ott
virítottak a nevetőráncok, sőt még a füle is feljebb csúszott egy
picit.
– Nem tudok feldolgozni ilyeneket… – vallotta be, és a
nyaklánc medáljával babrált idegesen.
– Látom, hogy teljesen ki vagy borulva. Nem is aludtál, igaz?
– Egy szemhunyásnyit sem…
– Szeretném, ha tudnál valamit! – állt fel az asztala mögül
Art, és amikor körbesétálta, a fenekét a szélének támasztva épp
Shy előtt állt meg. – Monty egy bohém fiú, aki eddig csak
sodródott az árral. Egy lánynak sem lett volna esélye nála, mert
érzelmileg meg sem érinthette senki. A látszatnak élt, és ki is
élvezte a gazdagságnak azt a részét, amit az átlagos fiatalok.
Most azonban valamiért komoly változáson megy keresztül, és
úgy látom, megérett arra, hogy szeressen valakit. Nála
hűségesebb, megbízhatóbb barátot sosem találnék. Ha ilyen lesz
a szerelemben is, akkor kifogtad az aranyhalat. Ne feledj el
kívánni, és tedd félre a kételyeidet! Nincs rá biztosíték, hogy
összejön, sem arra, hogy a sírig kitart. De mindketten
megérdemlitek a boldogságot, úgyhogy kapaszkodj bele, és
élvezd, amíg lehet!
Shy könnyes szemekkel hallgatta, és alig tudta megállni,
hogy Art nyakába boruljon. Pontosan erre volt szüksége, hogy
végre ő is el merje hinni, ami történt.
És ebben a pillanatban kopogtak, majd Monty szőke feje
jelent meg az ajtórésben.
– Sziasztok! Bejöhetek? – kérdezte, de a szemét le nem vette
Shyról.
Art elmosolyodott, mert tudta, hogy ő is így néz Chipre, és
ebben a percben megértette, hogy visszavonhatatlanul és
eszméletlenül beleszeretett a fiúba.
– Gyere csak! Épp a mai napot egyeztettük… – füllentette,
majd visszament az asztala mögé, és a laptopja fölé hajolt.
Monty átvágott a szobán, és amikor odaért Sheilához,
tanácstalanul téblábolt a szék előtt. Shy felnézett rá, látta a
kétségbeesett kiskutya szemeket, a bennük csillogó szerelemmel,
és minden kétsége szertefoszlott. Felnyúlt, a nyakkendőjénél
fogva lehúzta a férfi fejét, és egy rövid csókot nyomott Monty
szájára, aki úgy meglepődött, hogy viszonozni is elfelejtette.
Mire felegyenesedett, a szája néma ó-t formált, és látszott,
hogy a boldogság majd szétveti. Lesimította a nyakkendőjét, a
másik kezét a zsebébe dugta, és a világ császáraként ült le a
szomszédos fotelbe.
– Mit tervezel mára? – kérdezte most Arttól.
 – Ledobom az atomot… – válaszolta a barátja, és a szemeiben
huncut fények csillogtak.

Kimmel nyomozó őrjöngött. Megbeszélte Arttal, hogy lényeges

információkat kap tőle a SAD-nél folyó sikkasztásokkal
kapcsolatban, ami egészen biztosan rács mögé juttatja Douglast,
de a paksaméta, amit a futár hozott reggel, a könyvvizsgálók
szerint csak arra elegendő, hogy az adóhivatal vizsgálatot
indítson, további bizonyítékok nélkül azonban semmire sem
mennek vele. Maximum egy bírság lesz belőle, amit a milliomos
zsebből kifizet, és még ha el is távolítják az alapítvány
kuratóriumából, büntetlenül megússza a dolgot.
– Ez nem lehet igaz! – csapta le a dossziét az asztalára
Kimmel, majd dühösen kivágtatott a folyosóra. – Nem lehet igaz,
hogy nem tudom elkapni ezt a rohadékot! – lépett be a mellette
lévő irodába, ahol a barátja, Jack dolgozott.
– Douglast? Még mindig ezen baszod fel magad? Miért van
ennyire a bögyödben?
– Mert egy szarzsák, akinek dutyiban lenne a helye.
– Nézd, Dave, tudom, hogy szerinted köze van Philip
Simons halálához, de ha eddig nem találtunk rá bizonyítékot,
akkor nem hiszem, hogy sikerül összekötnöd vele.
– Nem tudom, hogy mennyire volt benne a keze Fippo
meggyilkolásában, de azt hiszem, ő nem menne ilyen messzire.
Azért a Ramirez testvérek a felelősek.
 – Nos, az egyik már alulról szagolja az ibolyát, a másik pedig
menekül. Talán szerencsénk lesz, és a szövetségiek elkapják
valahol. Ha szorul a hurok a nyaka körül, ő is több hibát követ
el.
– Ismerve az előéletét, már valami fehérhomokos
tengerparton szürcsöli a koktélt, álnéven – morgolódott Kimmel,
és töltött magának a híg löttyből, amit odabent kávénak
csúfoltak. – Douglas is követheti, mert nem tudom elkapni a
rohadékot.
– Kikérdezted a feleségét? – kérdezte Jack.
– Ki… De semmi kézzelfoghatót nem tudtam meg, csak amit
eleve sejtettem. Aiden elbukta a családi vagyon nagy részét a
keleti piacokon, és szerette volna titokban tartani az apósa elől.
Kockázatos üzletekbe és szerencsejátékba kezdett, mert azt
remélte, a szerencse majd ismét mellé szegődik. A Ramirez
testvérek belevitték az éjszakába, szerveztek neki kamu
meccseket, ahol sok pénzt nyert, ezáltal elhitették vele, hogy
működni fog a dolog. Douglas egyre nagyobb tétekben fogadott,
és amikor elbukta őket, nem maradt más választása, csak
beszállni a bizniszbe. Addigra látta, mekkora pénzek mennek a
kutyaviadalokon, egyáltalán mennyit fizet egy gazdag ember,
hogy övé legyen a kiképzett és verhetetlen véreb, aztán nekiállt a
tenyésztésnek, a felesége tanácsára olyan drága fajtákkal is, amit
a cicababák tartanak divatból. Ez azonban, mivel már a
szaporítótelepet is elpucolták, ismét nem elég ahhoz, hogy
letöltendőt kapjon az a rohadék.
Jack bólintott, és ő is felállt, hogy kinyújtóztassa
elgémberedett tagjait.
 – Tudod, nekem az a furcsa, hogy Chapman azt állította,
megvan az anyag, ami alapján lesittelheted, akár tíz évre is. Ma
pedig egy kalap szart küldött, masnival átkötve. Nem fura ez
neked?
Kimmel elgondolkozott, és az ő fejébe is szöget ütött a dolog.
– Gondolod, hogy lepaktáltak? – kérdezte, mire a fiatal
nyomozó csak meghúzta a vállát.
– Tudod, hogy megy az ő köreikben…
– Chapman nem olyan gyerek.
– Neki is megvannak a maga indítékai… – válaszolta Jack, és
elindult a mosdóba.
Kimmel tátott szájjal ült, amikor rájött, hogy Chapmant
valószínűleg mégis megzsarolta Douglas. Ismerte a hozzá
hasonlókat, és elhatározta, hogy ha addig él is, előbb utóbb
elkapja a szemétládát, bármeddig kell is várnia a megfelelő
alkalomra.

Art megállt a vetítőben, intett a technikusnak, hogy mehet a

dolog, aztán kezébe vett egy pohár pezsgőt, és Shynak nyújtotta.
A lány vigyorogva vette el, és megfogta Monty kezét, aki már
szerzett magának a Dóm Perignonból. Hárman álltak egymás
mellett, és felnéztek a nagy kivetítőre, amin egymást váltották a
csatornák, míg meg nem állt a Starnewsnál, ahol épp egy
összefoglaló ment a heti bulvársztorikból.
 – Mindjárt! – nézett az órájára Art, aztán izgatottan
beharapta a száját.

„Kedves nézőink, megszakítjuk adásunkat, hogy elsőként

számolhassunk he a nagy hírről.
Végre lehull a lepel a legkapósabb agglegény, Arthur Chapman jól
titkolt magánéletéről. Ugyanis Mr. Chapman, az All I Wantnak
adott exkluzív interjúban elárulta, hogy meleg, és minden, ami az
elmúlt években megjelent róla a magazinok lapjain, merő hazugság.
A legnézettebb internetes portál és a LIFE magazin tulajdonosa
bevallotta, hogy mindig a saját neméhez vonzódott, és súlyos
pénzeket fizetett a titoktartásért. A szépséges ifjú hölgyek, akikkel
hírbe hozták, csak a barátai, vagy olyan, ígéretes tehetségek, akik
karrierjük kezdetén szívesen mutatkoztak vele a nagyobb ismertség
érdekében. Art Chapman nyíltan és őszintén mesélt az útkeresésről,
arról, hogy még most, a XXL század elején is mennyi az előítélet, és
milyen nehéz egy fiatalnak bátorságot meríteni ahhoz hogy
megtegye ezt a lépést.”

A képernyőn Ariról készült bevágások villództak, ahol a régi

álbarátnőkkel vonult a vörös szőnyegen, vagy integetett egy
limuzinból, aztán képek Afrikából, ahol kihalt falvakról
forgatott, az AIDS ugyanis egész közösségeket semmisített meg,
amiről hallgatnak a nemzetközi hírcsatornák.

„Mr. Chapman azt mondta a Chloe Wanndike-nak adott

interjúban, hogy úgy érette, sok fiatalnak van szüksége
támogatásra, arra, hogy lássák, valaki olyan is fel meri vállalni a
 másságát, aki sikeres. Hátha ebből erőt meríthetnek a saját
harcaikhoz és keményebben küldenek majd az álmaikért.
A „miért most” kérdésre válaszolva elárulta, hogy rátalált a
szerelem, és úgy érezte, nem akarja titokban élni azt az életét,
amiben végre boldog lehet.”

A bevágásnak vége lett, a stúdióban ülő két műsorvezető

pedig szinte csak hápogott. Egymást kérdezgették, hogy mindez
igaz-e, és közben a képernyő alján a beérkező üzenetek futottak.
Volt olyan, ahol száz sírós emoji között írta egy lány, hogy vége
az életének, ha Art is buzi, de többségében támogató vagy vidám
üzenetek voltak, amiben gratuláltak és sok boldogságot kívántak
az emberek.
Art koccintott a barátaival, aztán belekortyolt az italába. Shy
odasomfordált, és szorosan átölelte.
– Annyira büszke vagyok rád! – súgta a lány, és egy nagy
cuppanóst nyomott az arcára.
– Ezt mikor terveltétek ki, és miért nem avattatok be? –
kérdezte a még mindig sokkos Monty, aki félrehúzta Shyt, és ő is
megölelte Artot, megveregetve a vállát.
– Igazából a ti ötletetek volt… és nem lehetek érte elég hálás
– mondta Art, és mintha egy picit bepárásodott volna a jégkék
szempár.
– De a te elhatározásod kellett hozzá! – válaszolta Monty,
majd Artra emelte a poharát. – Este elmegyünk megünnepelni? –
kérdezte, miközben ismét úgy fordult, hogy a karja hozzáérjen
Shy-hoz. Art a bajsza alatt mosolygott az önkéntelen
mozdulaton.
 – Chip nincs itthon, hazautazott a szüleihez. Ha visszajön,
akkor ünnepeljünk, oké? – kérdezte Arthur, és ebben a
pillanatban már csörgött is a telefonja.
Bocsánatkérőn intett a barátainak, akik el is fordultak, és
elindultak az ajtó felé, Arthur pedig lerogyott az egyik puha,
piros bársonnyal bevont fotelbe az első sorban, és benyomta a
fogadás gombot.
– Nem szóltál! – mondta sértődötten Chip.
– Én sem tudtam, mikor fog lemenni, és nem akartam, hogy
emiatt izgulj. Szerettem volna, ha ma a szüleiddel foglalkozol,
hisz ezért utaztál haza.
– De ez nagyon nagy nap. Ünnepelnünk kellett volna! –
válaszolt még mindig neheztelve Chip.
– Ha eddig kibírtam a szekrényben, akkor a coming out
partymra is tudok várni egy-két napot – kuncogott Art.
– Nem pont erre az ünneplésre gondoltam – halkult el Chip
hangja.
– Nos, a seggem úgy sajog, hogy ülni sem tudok. Azt hiszem,
a tegnapi pezsgős menetet betudom erre az alkalomra – suttogta
Arthur, és érezte, hogy félkemény, pusztán a bevillanó képektől
is.
– Felavattalak, ahogy a hajókat szokták… – mondta Chip. –
De van még ötletem, mivel teszem emlékezetessé az előbújásod
napját. Csak picit el kell halasztanunk.
– Nehogy eláruld! – tiltakozott Art.
– Nem állt szándékomban – nevetett fel Chip. – így sem
tudok visszamenni a házba…
 Csend telepedett rájuk, amíg arra vártak, hogy a
merevedésük lecsillapodjon.
– Tudod… – kezdett bele Art. – Sosem hittem, hogy ekkora
megkönnyebbülés…
– Drágám, én mondtam neked, hogy rengeteg elpazarolt
energia a rejtőzködés. Annyi minden hasznosra használhatod az
időt, a pénzt, az erődet.
– Igen. Most valahogy túlbuzog bennem a tettvágy…
– Kár, hogy nem vagyok ott – mondta kissé szomorúan Chip.
– Holnapután már itt leszel. Shy és Monty is ünnepelni
akarnak. Remélem, Zac is csatlakozni tud hozzánk.
– Nos, az ápolónője elég szigorú, de ha nála rendezzük a
vacsorát, abba talán belemegy.
– Vero? Nos, nem irigylem Monroe-t! – kacagott fel Art.
– Szerintem össze fognak jönni. Bár elég fiatal a kislány…
– Bubu nem kislány, csak a kora miatt érzed úgy. Azt
hiszem, simán kézben tartja majd Zacaryt. Már látom, hogy
olyan papucsférj lesz belőle, mint apámból…
– Apád boldog? – kérdezte Chip kapásból, amin Artnak
muszáj volt egy picit elgondolkodnia.
– Azt hiszem… – Igyekezett felidézni az apját. Eszébe jutott,
hogy mindig panaszkodik az anyjára, de aztán beugrottak a
képek, ahogy büszkén vagy szerelmesen néz a feleségére, még
ennyi év után is. – Sőt… Igen! Apám boldog, bár megjátssza az
áldozatot.
– Abban Zac is nagyon jó! – válaszolta Chip, és hozzátette: –
De hogy csinálsz belőle sztárt, ha csaja van? Azt mondtad, annak
előfeltétele, hogy szingli legyen. Már Ingrid miatt is
bosszankodtál.
– Tudod, van tapasztalatom, hogyan kell eltitkolni a
magánéletet.
– Nos, ha ez keresztülviszed Monty húgán, akkor tényleg
zseni vagy – mondta nevetve Chip, aztán elköszönt, mert az
anyja már kiabált, hogy hol marad. – Mondanám azt a fránya
szót, de nem akarom, hogy halálra rémülj… – tette hozzá halkan.
– Pedig esküszöm, nagyon kikívánkozik belőlem.
Art egy pillanatra lefagyott, a régi beidegződés kezdett erőt
venni rajta, de aztán lassan kifújta a levegőt, és válaszolt:
– Kérlek, várd meg, amíg hazaérsz! Látni szeretném a
szemedet, miközben kimondod.
– Én pedig a tiédet… – mondta vágyakozva Chip. – Akkor
szép estét neked!
– Neked is, édes! – dobott egy puszit Art, aztán letette a
telefont.
 31.

Zac a fotelban ült, a lába egy széken és egy puha párnán pihent.
A lakásban friss bazsalikom illata keveredett Verona
parfümjével, amitől összefutott a nyál a szájában. Nem igazán
tudta volna megmondani, hogy melyiktől.
– Bubu! – kiabált, mire a lány szinte azonnal megjelent,
kezében egy fakanállal.
– Mi a baj? – kérdezte ijedten, aztán, amikor leleltározta,
hogy Zackel semmi sem történt, és látszólag ép, mérgesen húzta
össze a szemöldökét, majd a fakanállal fenyegette meg: – Ha
megint csak azért hoztad rám a frászt, mert látni akartál,
esküszöm, ezzel fenekellek el!
Monroe arcára kaján vigyor terült, és huncut szemekkel
pislogott a lányra.
– Segítesz hasra fordulni? – kérdezte, látszólag megadva
magát a sorsnak.
– Nem! – szörnyülködött Verona, amikor rájött, hogy a
kilátásba helyezett fenekelés csak olaj a tűzre.
– Akkor legalább gyere ide egy kicsit. Valami nyomja a
hátamat…
Vero a szokásos módon sétált bele a csapdájába, és azonnal
odalépett, hogy megigazítsa a párnát, amivel kibélelte a
hatalmas fotelt. Amikor előrehajolt, Zac átfogta erős karjaival, és
az ölébe ültette.
 – Bolond! Megnyomjuk a sebedet! – próbált szabadulni a
lány, de esélye sem volt.
– Ne vergődj, mert akkor biztos… – morogta Zac, és
odahajolt, hogy egy puszit nyomjon a pirospozsgás arcra.
Imádta, hogy a lány otthonra nem viselt sminket, és a csini
rucikat is kényelmes sortra és az ő pólójára cserélte le. A
tudattól, hogy a ruhái az izgató testhez érnek, máris vér áramlott
az ágyékába. Verona még mindig szűz volt, bár ez leginkább Zac
önuralmának volt köszönhető, na és annak, hogy mocskosul be
volt rezelve. Az egy hét alatt, amióta Verona ápolta, rájött, hogy
bele fog szeretni a lányba, és ez, valamiért roppant módon
megnehezítette a dolgokat. Nem mert hozzáérni,
tulajdonképpen kezdeményezni sem, nehogy elrontson valamit,
vagy Vero úgy érezze, siettetni akarja. A második estén tett suta
kísérlet óta – amikor ágyba akarta csalogatni a lányt, de kiderült,
hogy még szűz –, úgy érezte, mintha tojásokon lépkedne.
– Oké, nyugton maradok, ha visszaengedsz a konyhába.
Odaég az ebéd.
– Egy kiadós csók, és mehetsz… – próbálkozott a szépfiú,
mire Verona az eddiginél is jobban elpirult, és kicsit kapkodta a
levegőt. Zac farka kőkemény volt már, amit a lány is érzett a
fenekén, de még nem igazán tudta, mihez kezdhetne a dologgal.
Ő már rég lefeküdt volna a férfival, de Monroe bizonytalannak
látszott.
Most azonban lassan Verona felé hajolt, a lány pedig
lehunyta a szemeit, és hagyta, hogy a telt, forró ajkak
megcirógassák az övét. A háromnapos borosta izgatóan
csiklandozta az arcát, a nagy kezek kicsit szorosabban fogták a
derekát, Zac torkából pedig halk morgás tört fel, amikor végre
megkapta, amit akart, és Verő beengedte kutakodó nyelvét.
Belemerültek a csókba, amikor hirtelen léptek zaja törte meg
a csendet, és a bejárati ajtó nyikorogva jelezte az érkezőt. Mivel a
kutyák nem ugattak, tudták, hogy nem lehet idegen, ezért
Verona Zac ölében maradt, csak a csókcsatát függesztették fel.
– Hahó! – lépett be mosolyogva Monty, aki laza farmert, egy
lenvászon inget, és Martens bakancsot viselt. Rá sem lehetett
ismerni.
– Helló! – üdvözölte Zac, és finoman rácsapott Vero
gömbölyű fenekére, aki sikkanva ugrott fel az öléből.
– Bocs a zavarásért, azért meg pláne, hogy nem szóltam ide,
de Chiptől jövök, és az irodába menet, gondoltam benézek
hozzátok.
– Nem kell bejelentkezned! – válaszolta Monroe, és fél lábon
kicsit kiemelkedett a fotelből, hogy kezet fogjanak.
– Maradj a seggeden! – nyomta vissza fél kézzel Monty,
aztán a másik tenyerét is összekulcsolt ujjaikra simította.
Monroe egy kényszeredett vigyorral huppant vissza, aztán
nagyot sóhajtott.
– Hétfőn már kezdhetem a gyógytornát…
– Az jó lesz, mert égnek a vonalak, és szeretném, ha
leforgatnánk a két kisfilmet, amit Art akar…
– Milyen kisfilmeket? – lépett vissza Verona, aki egy percre
eltűnt a konyhában, majd egy üveg kólával és három pohárral
tért vissza.
– Nagyon sokan jelentkeztek önkéntesnek, úgyhogy neki
akar állni az építkezésnek. Megvette a telket, amiről beszéltetek,
és épp az engedélyeket intézi, de szerinte, ha minden jól megy,
két héten belül már nekiállhattok az érdemi melónak. Szeremé,
ha te mutatnád meg a jövendőbeli CelEb-telepet, és beszámolnál
az adomány sorsáról. Nem akarja, hogy az emberek azt higgyék,
ti is lenyelitek a pénzt.
– Oké… de még csak mankóval járhatok.
– Attól minden nő szeme bepárásodik majd, és még több
pénz ömlik a számlátokra. Art azt mondja, három évig így sem
lesz anyagi gondotok…
– Az remek hír! – örvendezett Vero, és egy nagy puszit
nyomott a bátyja arcára.
– Cuki, hogy így örülsz, de ne nekem legyél hálás… Nem én
adtam a pénzt.
– Mai napig fel nem foghatom, ki volt a jótevő…
– Valami lottónyertes, vagy tényleg elkötelezett állatvédő,
aki mellesleg multimilliomos… – gondolkodott hangosan
StJames, és kiitta a nagy pohár üdítőt.
– Shy? – kérdezte most Vero, aki már fel is állt a fotel
karfájáról, ahol eddig ült és Zac simogatta a hátát.
– Bent van, ma késő estig melóznak, mert rengeteg anyag
gyűlt össze, amit Artnak kell átnéznie.
– Ez van, ha a főnök kivesz pár szabadnapot.
Mindhárman felnevettek.
– Azért tartottam a frontot! – mondta kissé duzzogva Monty.
– Gondolom, Shy meg csak nézte… – bámult rá vádló
tekintettel a húga.
– Oké… Shy tartotta a frontot, én meg kapkodtam a fejemet –
vallotta be kuncogva a bátyja.
Chip büszke vigyorral csukta be az újságot, és az étkezőasztalra
dobta. Artra nézett, aki úgy tett, mintha a napi pénzügyi
jelentések kötnék le a figyelmét, de a fiú jól tudta, hogy figyelte
minden mozdulatát.
– Mit szólsz? Híres lettem… – húzogatta meg a szemöldökét
Chip, mire Art mintegy mellékesen ránézett, és elmosolyodott.
– Gratulálok, életem! – Áthajolt az asztalon, és egy cuppanóst
nyomott Chip homlokára, de erős kezek simultak az arcára, picit
össze is nyomták, hogy csücsörítsen, és Aubrey nevetve a szájára
tapadt.
– Tudom, hogy féltékeny vagy, mert lassan több rajongói
levelet kapok, mint te, de tudnod kell, hogy legjobban a Mr.
Chaplintől érkezőket szeretem…
Art halkan felnevetett, aztán visszadőlt a székébe.
– Máris van őrült rajongód…
– Nos, nem mondanám, hogy őrült. Kicsit fura a fazon,
pláne, amikor a szexuális fantáziáit írja le, amikben persze
mindig én szerepelek, de el kell árulnom, hogy baromira
felizgat…
Art szempillái megrebbentek, de igyekezett megtartani
közömbös álarcát.
– Például mivel? – kérdezett vissza, és gyorsan összecsukta a
mappáját.
 – Valamelyik nap például azt írta, szeretne magáévá tenni
egy nyilvános helyen.
– Ez egy kicsit tág fogalom… – húzta össze a szemöldökét
Art, és belekortyolt a teájába, de a csésze fölött cinkosan
villantak jégkék szemei.
– Nos, ő arra gondolt, hogy a szombati díszvacsorán, az
opera zsinórpadlásán szeretne szexelni velem, mialatt lenn
jóízűen falatoznak a vendégek.
– És? – kérdezte Art, immár lángvörös fejjel, kissé elnyílt
ajkakkal. Már akkor teljesen begerjedt, amikor megírta az
ominózus levelet, de most alig várta, hogy kiderüljön, mit szól
hozzá a szerelme.
– Hát, tudod, nagyon rizikós. Nem tudom, mi lenne, ha egy
ilyen alkalommal lebuknánk…
– Épp ez benne az izgató – mondta rekedten Art, és már a
levegőt is nehézkesen kapkodta. Chip egy hirtelen mozdulattal
átnyúlt, és egyenesen rámarkolt a farkára, mire Art hátrafeszült,
és jólesően nyögdécselni kezdett.
– Nos, ha Mr. Chaplin felbukkan a díjátadón, akkor lehet,
hogy nem fogok tudni ellenállni a kísértésnek… – felelte sokat
ígérően Chip, és kacsintott is hozzá.

Kimmel elégedetten dobta le az újságot Jack íróasztalára, és

szélesen vigyorgott, miközben rámutatott a cikkre, ami feldobta
a reggelét. Amíg a fiatal nyomozó olvasott, ő töltött egy kávét.
Ezúttal az sem érdekelte, hogy színtelen és szagtalan.
– Na, mit szólsz? – kérdezte, majd nagyot kortyolt a forró
léből.
– Ez remek hír! – futotta át a híreket a barátja. – Kipipálhatod
a listádról.
– Majd akkor, ha saját szememmel látom a DNS vizsgálatot.
Ezek a rohadékok bármire képesek.
Jack csak bólintott, de azért szélesen elmosolyodott.
– Azt hiszem, ezúttal túl messzire ment. Úgy gondolta, ő
annyira dörzsölt és bátor, hogy simán kitúrhat egy vezért, ha a
területére fáj a foga.
– Most ott is hagyta… – nevetett fel Kimmel, és beletúrt
őszes, ritka hajába. – Már csak Douglast kellene valahogy rács
mögé juttatnom…
– Szerintem megbűnhődött a tetteiért… – válaszolta Jack, és
keresztbe rakta a lábait.
– Hogy érted? – húzta össze bozontos szemöldökét a
hadnagy.
– Ha jól olvasok a sorok között, akkor nem Douglas zsarolta
meg Chapmant, hanem fordítva.
Kimmel közelebb lépett, megfordította az íróasztal előtti
széket, és fordítva ült rá.
– Mesélj! Mit szimatoltál ki?! – szólította fel a fiatalabb
nyomozót.
– Beleültetted a bogarat a fülembe, úgyhogy azóta figyeltem
őket, mióta Chapman átvert… – Kimmelnek még most is rossz
volt a szájíze, ha eszébe jutott, mert nagy csalódás volt számára.
Megkedvelte Artot. – Csakhogy aznap Chapman co-zott az All I
Wantnál, ami a legnagyobb konkurens magazin, méghozzá egy
exkluzív interjúban, ami nyilván nem hirtelen ötlet volt, aztán
két napig ettől volt hangos a sajtó. A csókolózós videó így
elvesztette a jelentőségét, vagyis Douglas annyit ért volna el vele,
hogy több millióan nézik meg a YouTube-on, ha feltölti. Nem
sokkal később ki is derült, hogy Chapman Aubrey-val randizik,
majd ők lettek az új álompár, a power couple, és szerintem Art a
választásokat is megnyerné, ha indulna rajtuk, annyira népszerű
lett a coming out után.
– Eddig értem, de hogyan bűnhődött Douglas?
– Hallottad a rekordösszeget, amit egy névtelen jótevő
adományozott Art és Zacary Monroe friss projektjéhez?
Kimmel ráncolta a homlokát, de bólintott.
– Szerinted Aiden volt?
Jack bólintott, majd kiemelt egy mappát a fiókjából.
– Nos, voltam olyan bátor, hogy kicsit utánanéztem Mr.
Douglas vagyonának, és nézd, mire bukkantam! – Keresgélt egy
kicsit a lapok között, majd kiemelt egyet, és Kimmel elé rakta. –
Nem elég, hogy az apósa kitúrta a cégeikből, és szarért-húgyért
kivásárolta az addig is jelképes részéből, a felesége beadta a
válópert, és Aiden nem kért kárpótlást, de még a saját
örökségeként szerzett házát is eladta, mondjuk elég jó áron.
– Még mindig nem értem… – nézett fel a hadnagy.
– Várj! A házat egy héttel a nagy adomány előtt fizették ki,
valamint azelőtt, hogy a FutureTech felajánlott egy hatalmas
pályázati összeget fiatal vállalkozóknak, akik innovatívak a
robotikában.
 – Óóóó… – mondta csodálkozva Kimmel, és máris
összerakta a mozaikot. – Szóval Aident kitúrták a felesége
vagyonából, elvesztette a befolyását az üzleti életben, eladta a
házát, és mégis pályázatokra van pénze.
– Meg kutyamenhelyet támogatni. Ugyanis a számlájáról
eltűnt három millió, pont aznap…
– Ez nagyon érdekes. De ez nem bűncselekmény. Azt csinál
vele, amit akar.
– Valóban. Nem fogod rács mögé dugni, de ha megnézed,
hogy hová süllyedt, belátod, hogy neki ez ugyanaz. Konkrétan
dolgozik. Minden reggel nyolckor kezd az irodában, és este hét
előtt nem szabadul. Hullafáradtan és magányosan vonszolja
haza a seggét, és másnap reggelig ki sem dugja az orrát. Egyedül
a házvezetőnője nyitja rá az ajtót. Nincsenek barátai, nem jár
szórakozni, csak magányosan tengeti az életét.
– Nem fogom megsajnálni! – morogta Kimmel.
– Nem is kell! Én inkább Arthur Chapman előtt szeretnék
meghajolni, aki elérte mindezt. Gondolj bele! A sikkasztott pénz,
a kutyatelepen szerzett mocskos haszon, mind oda került, ahová
való. Most a kóbor kutyák kapnak belőle egy Hiltonnal felérő
szállást, amit Monroe biztosan tökéletesen fog igazgatni,
valamint Chip is visszakapta a házát, vagyis egy nagy összeget,
amiből felépítheti álmai otthonát, sőt, beindíthatja a
vállalkozását. Ha valóban tehetséges, akkor még sokra viheti.
Kimmel hümmögött és az állát vakargatta, de belátta, hogy
már ez is valami.
 – Oké, egyelőre kiegyezem ezzel, de ha a hátralévő életében
csak egyszer is megtántorodik a becsületesség útján, esküszöm,
én ott leszek, és elkapom!
– Ebben biztos vagyok! – nevetett barátságosan Jack, és
megveregette az öreg vállát.
Art egy poros utcában állt a szállodának nevezett koszfészek
előtt, és fel-alá járkált, hogy rátaláljon a térerőre. Amikor
sikerült, gyorsan tárcsázott, aztán a szája szélét rágva várta, hogy
kicsörögjön.
– Halló, édesem! – szólt bele az anyja kedvesen, amitől Art
egy pillanatra elérzékenyült. Az elmúlt hónapokban közelebb
kerültek egymáshoz, mint eddig bármikor.
– Mama! Hogy vagytok? Napok óta nem tudtalak elérni
benneteket.
– Nyugalom, kisfiam! Ha valami baj lenne, úgyis találnék
módot, hogy tudassam veled. Apád már jól van. Kiderült, hogy a
gerince rosszalkodik, és az okozta a mellkasi fájdalmakat, mert
oda sugárzott ki. A szívének semmi baja, és hála az égnek,
egészséges. Azt leszámítva, hogy kicsit elkoptak a csigolyái, és
meszesednek is. Én már évek óta mondom, hogy
életmódváltásra van szüksége. Most bebizonyosodott, hogy
igazam volt…
– Mint mindig, anyu… – mosolyodott el megkönnyebbülten
Art.
– Majdnem mindig – javította ki Rita, de azért halkan
kuncogott.
– Haribo? – kérdezte most Art, és elvigyorodott, ahogy
elképzelte a szüleit, ahogy életükben először egy kutyáról
gondoskodnak.
 – Nos, a kis hölgy nagyon illemtudó. Apád magával vitte a
klubba, és bemutatták az új trükköket, amiket begyakoroltak.
– Miféle trükköket?
– Haribo tud táncolni, és a „hogy csinálnak a rosszlányok”
kérdésre hanyatt vágja magát. Osztatlan a sikerük!
Art nem győzött ámuldozni a dolgon, de nem volt ideje
kikérdezni az anyját a részletekről, mert Rita témát váltott.
– Chip?
– Hajnalban elment valami ünnepségre a Ganésa templomba.
Beleszeretett az elefántistenbe és a kultuszába, ráadásul
összebarátkozott egy kislánnyal, aki itt kéregetett a szálló előtt,
úgyhogy felfogadta idegenvezetőnek, és egész napokra eltűnnek
a szemem elől.
– De azért vigyáztok magatokra, ugye? – kérdezte egy kicsit
idegesen az anyja.
– Persze, mama! Vigyázunk magunkra és egymásra.
– És??? Megtörtént már? – halkította le cinkosan a hangját
Rita.
– Még nem találtam alkalmat… Lehet, hogy megvárom, amíg
otthon leszünk.
– Kisfiam! Egy hónapja halogatod… Nem is értelek. Mitől
vagy így berezelve? Szerintem lassan Chip is megunja, és
rákérdez a dologra, neked meg oda lesz az álmod.
– Tudom, és igyekszem, de valamiért annyira félek. Rettegek,
hogy nemet mond, vagy túl korainak találja…
– Arthur Chapman, nem lehetsz ilyen gyáva! Szereted, ő
imád, annyi mindenen mentetek már keresztül, ráadásul minden
mondatotokból süt, hogy közösen tervezitek az életeteket. Ha
más nem motivál, akkor gondolj arra, hogy Monty is tökösebb
volt nálad.
Ez volt az a mondat, ami tökéletesen betalált. Art vonallá
préselte a száját, és dobbantott a lábával.
– Igazad van. Ma megkérem a kezét! – felelte határozottan, és
bólintott is hozzá, valószínűleg azért, hogy magát is meggyőzze.
– Remek! Vidd el Kalkuttába, és utána bérelj egy csónakot a
folyón. Szerintem az nagyon romantikus lenne – ábrándozott
Rita
– Pláne, ismerve a képességeimet, ahogy egy billegő
csónakban próbálok fél térdre ereszkedni, és beleborulunk a
mocskos vízbe. Itt azért nem ajánlatos megmártózni a folyókban,
anyu.
– Tudom, kisfiam, nem is azt mondtam. De igazad van, jobb
ha még vársz pár hónapot, amíg kitalálod a megfelelő időt és
helyet…
– Oké, értettem a célzást. Megoldom! – nyögött fel
kényszeredetten Art.
– Ki hozza le a nagy hírt? És ki szervezi az eljegyzési partyt?
– tért a lényegre Rita.
– Természetesen a LIFE-é az exkluzív, és tiéd a szervezés –
vigyorodott el Art. Hallotta a vonal túlsó végéről az örömteli
sikkantást. – De az esküvőt még ne, kérlek!
– Oké… oké… nem szeretem a téli lagzikat. Megvárjuk vele a
májust. Imádom a peóniát…
– Erről inkább megkérdezném Chipet, jó?
– Persze, persze… – visszakozott Rita. – Ezzel még ráérünk.
– Köszönöm a nagylelkűségedet, anyu! – nevetett fel Art.