2254. Föld bolygó.

Megszűnt a pénz, nincsenek betegségek, nincs veszély. Nem létezik

hatalom, korrupció. Az emberiség megtalálta a boldog jövő felé
vezető utat.
Vagy mindez illúzió, és az ember továbbra is önző, hiszékeny és
manipulálható?
Uriah Spencer egy önmagát kereső fiatalember, aki rájön, hogy a
kiüresedett emberi kapcsolatoktól nem sokat várhat. Rendel hát
magának egy humanoidot, hogy enyhítse magányát.
Ivey egy tavaszi napon érkezik meg az életébe, és abban a
pillanatban átír mindent, amit Uriah valaha gondolt.
Vajon a tapasztalatlan, mindenre rácsodálkozó, és emberi mértékkel
mérve még gyermeki ártatlanságú Ivey szemüvegén keresztül Uriah
is másként látja majd a világot?
Meddig tart az ember, vagyis a kérdés inkább az, honnantól ember
valaki? Egy mesterséges intelligencia elnyerheti-e az egyenlőséget?
A lélek jelenléte elegendő indok-e arra, hogy felülbíráljuk a
szabályokat?

2
 BECCA PRIOR

LÉLEKJELENLÉT

3
 Becca Prior: Lélekjelenlét

Copyright © Becca Prior, 2019

© newkids kiadó, 2019

ISBN 978-615-6030-03-0

Kiadja a LAF Kft., Budapest, 2019

Felelős kiadó: Lugosi D. Dömötör
Tel: +36 70 243 3530

A szöveget gondozta:
Széplábi András

Olvasószerkesztők:
Hayden Moore, Berky Tünde, Daphne Efstratiadu

Nyomdai előkészítés:
Fontoló Stúdió

Nyomta és kötötte:
KORREKT Nyomdaipari Kft.

További köteteinket megrendelheti

a www.beccaprior.hu oldalon!

© Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített,

illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül
sem a teljes mű, sem annak egy része, semmilyen formában – akár
elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és
bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.

4
Kedves Olvasó!

A tizenhárom szerencsétlen szám a babonások szerint. Én is az vagyok

– mármint babonás, nem pedig szerencsétlen –, de ezzel a számmal
nekem eddig mindig mázlim volt, úgyhogy próbálok nem rágörcsölni,
hogy ez a tizenharmadik könyvem. Ha nagyon muszáj, csalni is tudok,
mert ezzel egy időben jelenik meg egy antológia, amiben az én
novellám is szerepel, szóval a Lélekjelenlét kaphat másik sorszámot, ha
muszáj. :)
Még soha nem dolgoztam ennyit egyetlen köteten sem, ezért picit
különlegesnek érzem. Sok mindent kellett másként csinálnom, nagyobb
odafigyeléssel, precízebben. Még olyan sem fordult elő, hogy egy
regényt a megjelenés előtt kétszer olvastam volna végig, de most
kénytelen voltam. A történet, ami a jövőben játszódik, külön világot
kíván, amit kigondolni, működtetni – úgy, hogy közben ne unja magát
halálra az olvasó –, sokkal nehezebb, mint gondoltam.
Az olvasás is nagyobb feladat lesz, mint a korábbi könyveimnél,
ezért nagyon hálás vagyok, hogy belevágtok velem ebbe az utazásba.
A kötet végén találtok szószedetet és idővonalat, ami talán segít
eligazodni, és támpontot ad a történelmi háttérhez, ami természetesen
fikció (és remélem, sosem válik valóra).
Hálásan köszönöm a türelmeteket, kitartó támogatásotokat,
szereteteteket, és mindazt a csodát, amit tőletek kapok. Nekem nem
kell a jövőbe kirándulnom, hogy minden napom különleges legyen,
mert általatok így is varázslatos, ami körülvesz.
Akkor repüljünk most 2254-be, egy új világba, és merüljünk el
Ivey és Uriah közös történetében!

Nagyon jó olvasást!
Becca
UI: Most még jobban várom a visszajelzéseiteket, kérdéseiteket. Még
annál is jobban, mint egyébként, bár mindig epedezek utánuk! <3

5
Prológus

– Ébredj, Élet! – suttogtam halkan, miközben finoman

megráztam Ivey-t. – Jönnek!
O már talpon is volt, és kirántotta az ágy alól az előre bepakolt
utazótáskát.
– Mennyi időnk van? – kérdezte rekedt, de éber hangon, és
magára húzta a nadrágját.
– Maximum öt perc – feleltem. Már a párnám alól húztam ki a
hullámlökőt, és épp a táskába dobtam volna, amikor Ivey megfogta
a kezemet.
– Kérlek, ne hozz fegyvert! Megbeszéltük, hogy csak addig
harcolunk, amíg nincs szükség erőszakra.
Megálltam, ellenőriztem a töltöttséget, rátettem az ujjam a
ravaszra, megvártam, míg az ujjlenyomat-azonosító beszkenneli, és
csak akkor néztem vissza Ivey-ra, amikor a zöld fény felvillant.
– Igen. De akkor még nem tudtuk, mi van a háttérben. Ha el
akarják venni az egyetlen dolgot, amitől embernek érzem magam,
akkor mindenáron meg fogom védeni!
Ivey szemei könnybe lábadtak.
– Nem ölhetsz embert egy robotért. Magadat is halálra ítéled.
– Ha elvisznek, ha elszakítanak tőled, akkor semmit nem ér az
életem – feleltem komolyan. – Értsd meg itt már nem csak rólunk
van szó! Nemcsak arról, hogy mi ketten mit akarunk. Ez az ügy rég
túlnőtt rajtunk. Mostanra felelősek vagyunk több millió életért.
– Akkor sem vethetsz be erőszakot ellenük. Ez a ti bolygótok, ez
a ti civilizációtok. Ne szállj szembe a tieiddel! – könyörgött Ivey, de
közben gyorsan gépelt a kommunikátor billentyűzetén, és sorra
semmisítette meg a fájlokat.
6
 – Élet! – fogtam mega karját, és szembefordítottam
magammal. – Nincs olyan, hogy az enyéim, sem olyan,
hogy felsőbbrendű faj. Pontosan ugyanannyit érsz, mint én
vagy más. Ne kezdjük el ezt a vitát még egyszer! Bármi
jön, együtt éljük túl, vagy…
Ivey kitágult szemekkel nézett rám. A szívem kétszázat
vert egy perc alatt, és éreztem, ahogy az ereimben száguld
a vér. Bármit megtettem volna, hogy megmentsem. Bármit.
Akár az életemet is eldobtam volna érte, egyetlen
pillanatnyi habozás nélkül.
Látta a szememben az eltökéltséget. Tudtam, hogy fél,
és ez megrémített. A szeretet, a szerelem vagy épp a
rettegés olyan dolog volt, amire – valószínűleg – nem lehet
felkészíteni senkit. Még magam sem álltam készen arra,
ami velünk történhet.
– Uriah, kérlek! – könyörgött, de én csak megráztam a
fejem.
– Csak annyit ígérhetek, hogy nem én lövök először–
mondtam halkan. – Gyere! Indulnunk kell!– azzal kézen
fogtam, és kifelé húztam a hátsó ajtón át, ahol a kis,
kétszemélyes gép állt.
Bevetettük magunkat az ülésekbe, a csomagokat
hátradobtuk, és megvártuk, amíg a biztonsági
berendezések azonosítanak. Már a gázt nyomtam, amikor
a hajtóművek tölteni kezdtek. Olyan gyorsan emelkedtünk
el a földtől, hogy éreztem lesüllyedni a gyomromat, de
mielőtt ellenőrizhettem volna a műszereket, egy óriási
fénykéve vetült ránk az éjszaka sötétjéből, és egy
felderítőgép ereszkedett a fejünk fölé.
– Nem! – ordítottam.
7
 – Azonnal szálljanak le, és hagyják el a járművet! –
harsant az éjjeli csendbe egy mesterséges hang, az óriási
monstrum oldalából pedig kiemelkedtek az elektromos
ágyúk.
– Uriah, kérlek! – fogta mega karomat Ivey. – Kérlek,
ne halj meg értem! Akkor az egész életem értelmetlenné
válik! Kérlek, hagyd, hogy megtörténjen.
– Tíz másodpercük van, hogy eleget tegyenek az
utasításoknak!
– Nem!– válaszoltam halkan, és odahajoltam, hogy
egy gyors csókot leheljek Ivey ajkaira. – Szeretlek, Élet!–
súgtam a szájába, aztán benyomtam a kormány hátuljára
szerelt gombot, amit Ekonnal barkácsoltunk heteken át, és
egyenesen a felettünk lebegő gépre néztem. – Rohadjatok
meg! – kiáltottam, és engedtem, hogy a hiperhajtómű
szörnyű ereje az ülésbe szegezzen, ahogy egy éles
kanyarral felfelé rántottam a gépet.

8
egy

Uriah

A tavaszi nap első sugarai épp beragyogták a kertet. Szerettem volna

elmondani valakinek, hogy mennyire imádom, amikor jácintok és
fréziák illatát hozza felém a szél, de szokás szerint tök egyedül
ültem a teraszon, a társaságom csak a harmadik szomszédból állt,
aki ismét fürt és faragott az udvarban. Elhatározta, hogy saját
kezűleg épít egy mászókát a gyerekeinek, ami – azon kívül, hogy
baromság, amikor készen rendelhet több száz modell közül –
időrabló és pepecs meló, pláne hogy már nem igazán forgalmaznak
olyan gépeket, amikkel házilag is el lehet készíteni ilyesmit.
Ekon azonban fejébe vette, hogy a dédnagyapja ősöreg
szerszámaival nekiáll, mert igenis volt abban valami szépség, hogy
az emberek otthon barkácsoltak, és a saját kezük munkájával
valósították meg az ötleteiket.
Szerintem ez hülyeség! Mennyivel jobb, ha összedobod a tervet
és elküldöd a megfelelő cégnek, akik pár nap alatt legyártják és
kiszállítják neked. Azokat sem értem, akik visszasírják a saját
tervezésű, építésű házakat. Most is kiválaszthatod, milyen
elrendezésű és mekkora legyen az otthonod, meg azt is, hogy
nagyjából hol szeretnél élni. Másnap kapsz tíz címet, amit
megnézhetsz, és eldöntheted, melyiket szeretnéd. Megkapod a
leendő szomszédok listáját, kapcsolatba léphetsz velük, sőt ha
akarod, pár hétre be is költözhetsz a házadba, és ráérsz utána
eldönteni, hogy megfelel-e. Mennyivel jobb ez, mint a régi időkben,
amikor pénzért vettél valamit – milyen furcsa erre gondolni is –,
9
amiről később kiderült, hogy nem olyan, mint amit valójában
akartál.
Manapság, amióta kiiktatták a pénzhasználatot, sokkal
egyszerűbb az élet. Ha szeretnél egy házat, azonnal látod, hány évet
kell ledolgoznod, hogy megkaphasd, és azt is, hogy éppen mennyi
felhalmozott tartalék áll rendelkezésedre. Vannak, akik semmit nem
vesznek előre, tulajdonképpen hitelre, csak akkor, ha már
ledolgozták az érte járó időt, de én ennél sokkal türelmetlenebb
vagyok. Ezt a házat azért vettem tizennyolc évesen, hogy végre a
magam ura lehessek, és senki ne szóljon bele, mit kezdek az
életemmel.
Anyám állandó gondoskodása és apám folyamatos okoskodása
kezdett az agyamra menni, ahogy a bátyám lenéző viselkedése is.
Pusztán azért, mert ő már tízévesen tudta, hogy kutató akar lenni, és
ezért rengeteget tanult, nem jelenti azt, hogy értéktelenebb lennék
nála. Igaz, hogy harmincéves koromra már legalább húsz
munkahelyem volt, és mindenütt mást csináltam, de még mindig
nem találtam meg a nekem való állást. Lehet, hogy eddig rossz
irányba próbálkoztam.
A házra és a kocsira összesen tizenöt évet írtam alá, amiből már
alig van hátra egy év, úgyhogy jövőre megszabadulok a terhektől, és
végre utazgathatok. Mindig az volt az álmom, hogy szabadidőmben
bejárhassam a világot, de eddig nem akartam tetézni a
kötelezettségeimet. Most azonban, ha végre ledolgozom a kirótt
időt, olyan szabad leszek, mint a madár. Aztán eszembe jutott a
tervem, ami újabb tíz évre gúzsba köt, de biztos voltam benne, hogy
mindent megér.
Ezzel a boldog tudattal sétáltam át a kerítések nélküli telkeken,
hogy megnézzem, hogyan halad Ekon.

– Helló, szomszéd! – kiáltottam rá, mire félrehúzta a

kikericssárga fülvédőt, és rám vigyorgott. Az első két foga között
akkora hely volt, hogy befért volna egy harmadik, de a szülei is
rebellis nézeteket vallottak, ezért nem szabályoztattak
gyerekkorában a fogait, ahogy oltásokat sem kapott.

10
 – Szia, Uri! – nyújtott kezet, amit örömmel elfogadtam.
Megszoktam már, hogy ebben is régimódi, és ragaszkodik az
érintkezéshez, ami valamiért fura, jó érzéssel töltött el. Talán csak
azért, mert már egy éve nem volt senkim, és így elég ritkán volt
alkalmam, hogy bármiféle testi kontaktusban legyen részem.
– Hogy állsz?
– Nos, amint látod, remekül! – mutatott körbe a romos,
hihetetlenül rendetlen kertben, ahol gerendák, lécek, sajtolt
farostlapok és kis vödrökben óriási csavarok hevertek szanaszét. – A
homokozóval végeztem, a csúszdát jövő hét elején szállítják ki, és a
mászóka majdnem készen van! – vigyorgott rendületlenül. Néztem
az összevissza álló fagerendákat, amiken egy helyütt kötelek lógtak,
máshol, egy ferde falon, faragott kapaszkodók álltak ki, hogy
könnyebb legyen feljutni a tetejére.
– Nagyon klassz! – hazudtam, mert nem mertem rákérdezni,
tulajdonképpen mi lesz ebből a káoszból. Nem is nagyon érdekelt,
igazából csak a társaság kedvéért jártam át hozzá.
– Ugye? Amber és Rose imádni fogják!
– Egészen biztosan, haver! – veregettem meg a vállát, és
felvettem egy pár kesztyűt, hogy tartsam neki a fadarabot, amit
egyforma távolságokban kifúrt egy kurva hangos és ezeréves géppel.
A lányok említésére elmosolyodtam. Nem sok kapcsolatom volt
kisgyerekekkel, de ezt a kettőt kifejezetten megkedveltem. A szüleik
nem egészen úgy nevelték őket, ahogy manapság divat, egyszóval
nem hagytak rájuk mindent, hanem kiosztották nekik a feladataikat,
és elvárásoknak kellett megfelelniük. Bármilyen divatjamúlt már ez
a fajta szülői hozzáállás, be kellett látnom, hogy náluk működik.
Mindazonáltal nagyon szerették őket, sokat jutalmazták és dicsérték,
úgyhogy a gyerekek nem sérültek, hiába vizsgálta őket állandóan a
Gyermekvédelmi Hivatal. Kirschnerék kilógtak a sorból, barátaik
sem nagyon voltak, de mivel nekem sem, így nem volt mit
veszítenem. Amikor ideköltöztek, és az utcacsetbe beköszönve
bemutatkoztak, azonnal szimpatikusak lettek. Csakhamar kiderült,
hogy nem átlagos család, és a többiek lassan kiközösítették a
különcöket. De úgy tűnt, őket ez sem zavarja – vagy megszokták

11
már és továbbra is mindenkinek kedvesen köszöntek, eljártak a
lakógyűlésre, megcsinálták a közös munkák rájuk eső részét, és szó
nélkül tűrték, hogy a hátuk mögött összesúgjanak az emberek.
Nekem nagyon rosszulesett látni, amit velük műveltek, csupán
azért, mert nem mindenben olvadtak bele a rendszerbe. Mivel én is
kilógtam egy kicsit, érzékenyebb voltam ezekre a rezdülésekre. Bár
a melegeket manapság már nem kényszerítik perifériára, mint
kétszáz évvel ezelőtt, de azért nyilvánvaló, hogy a heterók nagy
többsége még mindig felsőbbrendűként viselkedik, pusztán azért,
mert külső segítség nélkül képes reprodukálni önmagát. Ezzel csak
az a baj, hogy ez így, ebben a formában már szart sem ér, hisz úgyis
orvosi team kezeli azokat a párokat, akik gyereket akarnak, és
kiszűrnek minden örökletes betegséget, ha kell, manipulálják a
géneket, hogy kijavítsák a DNS-spirál azon részét, ami később
hajlamossá tehetné az elhízásra, a kopaszodásra, vagy a korai
magömlésre. Egyszóval majdnem tökéletes embereket gyártanak, és
természetesen megválasztható az utód neme, szem- és hajszíne,
valamint még elég sok minden. Ezen már senki nem lepődik meg,
ahogy azon sem, ha egy generációnál kitűnik, hogy a kék szem-
szőke haj kombó volt a divat, míg az utána következőnél a kreol bőr
és a fekete haj.
Ebből a szempontból szerencsés vagyok, mert bár az
osztálytársaim fele barna szemű és hajú, kisportolt fiatalemberré
cseperedett, én egy kicsit kilógtam a sorból. Anyuék nem kértek
különleges szűréseket, és azt sem, hogy legyek szuperokos. Csak
egészséges gyereket akartak, és lányt, de amikor kiderült, hogy
valamit elcsesztek a laborban, és én is fiú leszek, nem reklamáltak.
Azt mondták, majd legközelebb lány lesz, de végül nem lett belőle
semmi, mert anyu erőteljesen vérezni kezdett a szülés alatt, és hiába
a modern orvostudomány, végül mégis ki kellett venni a méhét.
Amikor majdnem két évtizeddel később közöltem velük, hogy
meleg vagyok, néhány napra mindketten letargiába süllyedtek. Nem
azért, mert zavarta őket a dolog, csupán azért, mert azt hitték, ennek
köze van ahhoz, hogy lányt akartak.

12
 Egyébként lehet ebben valami, mert mostanában egyre kevesebb
a meleg. Bár az emberjogi szervezeteknek hála, elvileg erre nem
szűrnek, és nem is tesznek ellene, de mégis, egyre kevesebb a
homoszexuális, pláne a férfiak között. Engem sosem zavart, és
örültem, hogy kilógok a sorból. Nem tetszett nekem az a fajta
homogenizáció, ami manapság jellemző, és boldogan sütkéreztem a
különc szerepében. Tizenöt évesen, az egyetemen már bátrabban
ismerkedtem fiúkkal, és bár a legtöbbjük csak kipróbálta a
melegszexet – kíváncsiságból vagy kalandvágyból –, nekem az is
megfelelt. A gond akkor kezdődött, amikor ráébredtem, hogy
szeretnék egy kapcsolatot. Valami komolyabbat. Olyasmit, ami nem
pár hétig tart, hanem akár évekig, vagy egy életen át. Ez persze hiú
ábránd, tekintettel arra, hogy már a házasság is kiment a divatból, és
manapság az emberek inkább csak időszakokat töltenek együtt,
aztán lecserélik a partnerüket. Én mégis – annak ellenére, hogy
meleg vagyok –, valamiért abban reménykedtem, hogy megtalálom
a páromat, akivel együtt öregszem meg, és egyszerre felejtjük majd
el az emlékeinket.
Most is azt éreztem – miközben erősen tartottam Ekonnak a
gerendát –, hogy én is szeretnék tartozni valakihez. És talán egyszer
gyerekeket is. De ettől roppant messze voltam, mivel gyermeket
csak azok vállalhatnak, akik ketten írják alá a papírokat, mindegy,
hogy melegek vagy heterók. Két ember kell, akik közösen vállalnak
felelősséget egy harmadikért, és az egyik csak akkor szállhat ki a
dologból, ha egy harmadik önként átveszi a helyét. Így biztosítják,
hogy a gyerekekre mindig két szülő felügyeljen, és gondoskodjon
róluk, akkor is, ha anyagi vonzata már nincs a dolognak, és igazából
a szülőkön csak az múlik, hogy mennyit hajlandóak törődni az
utódaikkal. Sem a továbbtanulás, sem a karrierlehetőségek nem
függenek attól, kinek a gyermekeként látod meg a napvilágot, hiszen
a beiskolázás tesztek alapján működik, ahogyan a munkákra is
különböző vizsgálatok és feladatok elvégzése után nyilvánítanak
alkalmasnak. Ez alól csak azok a foglalkozások kivételek, amikhez
nagyon nagy tudásra van szükség, bár ebből nem sok maradt, mióta
a robotika átvette a vezető szerepet a műtőkben és szinte minden

13
más területen is. Csak a pszichológia, a művészetek és a zene, meg
néhány feltáratlan szegmens a fizikában és a kémiában, de ezek is
csak azért, mert a meglévő algoritmusok még mindig nem tudják
bekalkulálni a kiszámíthatatlant. Tehát kellett egy Newton ahhoz,
hogy a fejére essen az alma. Ezt várják azoktól, akik hosszú
évtizedeket szentelnek egy szakterület tanulmányozására. Az
átlagember viszont addig és azt csinál, amit akar. Ha pár év után úgy
dönt egy műszaki tervező, hogy ő inkább a világ másik felén lenne
szakács, csak el kell végeznie egy online alkalmassági tesztet, és ha
megfelel, máris indulhat Thaiföldre, hogy kitanulja a keleti
konyhaművészetet. Nyilván el kell cserélnie a házát egy ottanira, de
mivel rengeteg szabad lakás van világszerte, ez sem okozhat
problémát.
Mióta a születésszabályozás bevált, és valóban csak azok
vállalhatnak két gyermeknél többet, akik valamilyen okból
különlegesen jó genetikát örökíthetnek, vagy az átlagosnál
alkalmasabbak a szülői szerepkörre, a népesség már nem növekszik.
Sőt, egy picit csökken is, amit hatalmas fegyvertényként kezelnek a
vezetők.
A Föld túlnépesedése immár nem fenyeget, ahogy a globális
felmelegedést is sikerült megállítani, közel száz évvel ezelőtt.
Mióta nem használunk fosszilis energiahordozókat, és csak a
természetben elérhető energiaforrásokra támaszkodunk, valamint
betiltották a nehezen lebomló műanyagokat – mert a
környezetszennyezés már veszélyeztette az ökoszisztémát és
beszüntették az esőerdők kivágását, a természet új erőre kapott. Hála
a nanorobotok munkájának, két emberöltő alatt a folyóvizek
kétharmada ihatóvá vált, és mára a tengerek alig egy százalékát
fedik be az úszó szeméthegyek, de állandóan figyelik őket, és
folyamatosan dolgoznak azon, hogy megszabaduljunk tőlük. A
kihalt fajok közül a legtöbbet sikerült klónozni, de azért mindenki
arra vár, mikor hozzák nyilvánosságra, hogy dinoszauruszokat
nézhetünk az állatkertben. Én legalábbis nagyon várom. Tavaly jött
ki a Jurassicpark remake-je, ami nem volt nagy durranás, de az
alapötlet tetszett. El is mentem megnézni az élethű robotokat,

14
amikkel egy stadiont töltöttek meg, de a tudat, hogy nem igaziak,
tönkre is tette az egészet.
– Köszönöm a segítséget! – mondta Ekon, amikor az utolsó
gerenda is a helyére került. – Átjössz este? Ihatnánk egy sört.
– Köszi, de be kell fejeznem valamit – válaszoltam mosolyogva.
Örültem a meghívásnak, és szívesen át is mentem volna, de erre az
estére más terveim voltak. Meghoztam egy döntést, amit nem állt
szándékomban halogatni, mint minden mást az életemben. És ehhez
meg kellett tennem a szükséges lépéseket.

15
Ivey

Villogó fények, ismeretlen arcok és egy átlátszó üvegkalitka vett

körül. Egy óriási teremben álltam, pont szemben a halkan nyíló és
csukódó fotocellás ajtóval, amin halványkék kezeslábast és
arcmaszkot viselő emberek jöttek-mentek. Nem tudtam mozdulni,
de nem is akartam. Békesség vett körül. Minden ismerős volt, akkor
is, ha életemben először láttam. Boldog melankóliában lebegtem, és
igyekeztem elcsípni néhány részletet a neuronjaim közötti első igazi
kapcsolatból származó változatos képek közül.
Információk tömege áramlott át rajtam, és próbált magának
helyet találni. Hagytam, hogy frissen beüzemelt agysejtjeim
rájöjjenek, hogyan tudnak együttműködni, én pedig érdeklődve
figyeltem az elém táruló világot.
– Ivey! – szólított meg egy alacsony nő, kezében egy
táblagéppel.
– Helló! – köszöntem vissza, és csodálkoztam a saját hangomon.
Mélyen zengő és tiszta. Ekkor éreztem először, ahogy az arcom
rándult, és a testem összehangolt funkciói bekapcsoltak, hogy
hangot adhassak ki.
– Hogy érzi magát?
– Köszönöm, remekül! – válaszoltam őszintén.
– Ennek nagyon örülök – mondta a nő, és keskeny,
mandulavágású szemei mosolyogtak rám. – Ez még csak a
próbaüzem. Picit még aludni fog, mielőtt az új otthonába kerül.
– Rendben. Kimondaná még egyszer a nevemet?
– Persze! – válaszolta készségesen, majd valamit jegyzetelt a
gépén, és elégedetten szemlélte a felvillanó értékeket. Felpillantott,
egy gombot megnyomott a kalitkámon, amitől azonnal álmosság tört
rám, de még hallottam, ahogy kedvesen elköszönt: – Jó éjt, Ivey!

16
kettő

Uriah

Mióta elküldtem a megrendelést, csigalassúsággal telnek a napok.

Talán még életemben nem vártam ennyire semmit. Majdnem egy
hétbe telt, mire minden kérdésre választ adtam, mert volt, amin
rengeteget kellett gondolkodnom. Ha az ember egy életre vesz
valamit, akkor komolyan meg kell fontolnia, hogy milyen legyen.
Gyerekkoromban volt egy játszótársam, Bero, akit még
anyámék vettek, amikor hároméves voltam. Mivel gyermekmodellt
választottak, kamaszkoromra kinőttem őt. Bár értelme az enyémmel
együtt fejlődött, az akkori választék még nem volt olyan széles, mint
a mostani, és a gyermekeknek készült biorobotok csak körülbelül tíz
évre voltak tervezve. Szívem szakadt meg, amikor meg kellett hozni
a döntést, hogy leadjuk Berót, hisz vele éltem át gyerekkorom
legszebb pillanatait. Együtt tanultunk írni-olvasni, vele magoltam be
a szorzótáblát, és ő volt az, aki felolvasta nekem a kedvenc
könyveimet. Rengeteget játszottunk, együtt fedeztük fel a világot, és
vele beszéltem meg a félelmeimet, gyerekes vágyaimat. Csakhogy ő
nem nőtt, maradt ugyanaz a hét-nyolc év körüli kisfiú, aki akkora
volt, mint amikor megkaptam. Mivel a robotokra akkoriban olyan
programot telepítettek, amilyet a megrendelő kért, a szüleim egy
korlátozott képességű modellt rendeltek, ami csak emberi léptékkel
tanul és fejlődik, hogy végig egyenrangú partnerem lehessen az évek
során. Így a tudása nagyjából az enyémmel együtt nőtt, de testileg
nem változott. Kamaszkoromban már ciki volt magammal vinnem
bárhová, pláne amikor engem már a szex érdekelt. Mivel tudtam,
17
hogy a fiúkhoz vonzódom, még nehezebb volt, mert erről nem
mertem beszélni neki. Nem tudtam, mennyire zavarodna össze tőle.
Két évig halogattam, hogy leadjuk őt, de végül már annyit volt
otthon egyedül, és annyira eltávolodtunk egymástól, hogy kínzásnak
éreztem, ha megtartom. Egy hétig zokogtam, és mai napig
összeugrik a gyomrom, ha eszembe jut, ahogy könnyes szemekkel
néz rám, beletörődve a sorsába, amikor utoljára lehajoltam hozzá,
hogy megöleljem. Aztán kijött egy férfi, kézen fogta, megkérte,
hogy vegyen be egy tablettát, és bevezette az épületbe. Mi már nem
kísértük be. Ő akarta így. Azt is ő kérte, hogy azonnal, mindent
töröljenek a memóriájából, és soha többé ne adják ki használatra
embereknek. Választhatott, hogy újra kihelyezzék, vagy kisebb
intelligenciával munkába állítsák, és ő egy pillanatig sem habozott.
Máig sem tudtam feldolgozni az elvesztését, és sokáig haragudtam a
világra, meg a szüléimre, mert nekik tudniuk kellett volna, hogy ez
lesz a vége.
Mostanra megértettem, hogy csak jót akartak, de a fájdalom
máig velem maradt.
Ezért is halogattam évekig, hogy vegyek egy biobotot. Bár a
technológia rengeteget fejlődött az elmúlt húsz évben, még mindig
túl sok a nyomasztó, nyitott kérdés, amire nem tudom a válaszokat.
Ráadásul most már én vagyok a felnőtt, akinek felelősségteljesen
kell döntenie, és nem háríthatja át másokra a következményeket, de
megérett bennem az elhatározás, és az elmúlt hónapokban egyre
inkább éreztem, hogy meg kell tennem.
Így aztán március 17-én este nyolckor elküldtem a
megrendelőlapot a MyFriend online felületén, és vártam a
visszaigazolást. Tíz perccel később meg is érkezett. A rendelésem a
legmagasabb árkategóriába tartozott, amiért tízévnyi munkát kellett
bevállalnom, de ez sem érdekelt. Nem akartam alkut kötni
magammal. Mindenből azt és úgy kértem, ahogy megálmodtam.
Ivey XoX onnantól kezdve az én tulajdonom, és bár még gyártás
alatt van, én máris óriási izgalommal várom a találkozást.
Most május közepe van, tehát bármikor értesíthetnek, hogy
elkészült, és utána már csak pár nap, amíg kiszállítják. Ezért aztán

18
megkértem Ekont, hogy segítsen gyorsan lakhatóvá tenni az emeleti
szobát, amit eddig lomtárnak használtam. Amikor ezt a házat
választottam, már arra gondoltam, hogy nem egyedül fogok itt élni,
de magamnak sem vallottam be, hogy mi a tervem. Sokáig azzal
hitegettem magam, hogy párra találok, akivel közös lesz az életünk.
Próbálkoztam is, de minden szépen induló kapcsolat pillanatok alatt
zátonyra futott. Manapság már senki nem akar lehorgonyozni a
melegek közül, mivel minden nap újabb és újabb jelöltekkel
bombázzák a társkeresők, és az ember sosem elégszik meg azzal,
amije van. Mindig azt hiszi, lehetne jobb, lehetne szebb. Így aztán
lassan rájöttem, hogy a szerelmi kapcsolatról le kell mondanom, és
ezzel egy időben végre beláttam, hogy ha társat akarok, akkor egy
humanoiddal kell beérnem.
Kifestettük a szobát, mert valamiért úgy éreztem, attól lesz több,
ha a saját kezemmel csinálom, nem pedig kibérelem a
festőrobotokat, akik egy óra alatt elvégzik a munkát. Lehet, hogy
Ekon fertőzött meg a mániájával, de valóban örömömet leltem
benne, és amikor készen lett, olyan büszke voltam, mint még sosem.
Megrendeltem a bútorokat, és napokig rendezgettem a szobát, hogy
otthonos legyen. Aztán rám tört a rettegés. Mi van, ha nem fog neki
tetszeni? Mi van, ha én sem leszek szimpatikus? Mi van, ha nem
voltam elég körültekintő, és a jelleme mégsem olyan lesz,
amilyennek elképzeltem? Egyszeri programozást kértem, amit utólag
nem lehet módosítani, és bevállaltam a kockázatot, hogy mégsem
lesz tökéletes. Csak arra nem gondoltam, hogy ezzel azt a
lehetőséget is eljátszom, amivel utólag korrigálhatnánk a
tulajdonságain, ha nem férünk meg egymás mellett. Egyszerűen
képtelenség eldönteni, hogy mit válassz, amikor ekkora a felelősség.
Nem is értem, mások hogyan mernek gyermeket vállalni. Az is
ilyen, de ott legalább nulláról kezdheted, megszeretheted, mire
egyáltalán megszólal. Egy húszéves felnőtt azonban, aki pontosan
azt az értelmet kapja, mint egy átlagember – kicsit több lexikális
tudással, de nulla tapasztalattal –, sokkal nagyobb kockázat.
Most már mindegy! Ha mégsem tudunk összebarátkozni, akkor
szabadon engedem. Ezt is elhatároztam. Nem fogom kínozni, vagy

19
olyasmit elvárni tőle, amit ő nem szeretne. Nem fogom arra
kényszeríteni, hogy elviseljen, amennyiben érzem rajta az
ellenállást. Életre szóló barátot akartam vásárolni, és sokáig abba a
hitbe ringattam magam, hogy ezzel meg is oldom a magány
problémakörét, de csak most eszméltem rá, hogy óriási csapda az
egész. Mert bár harminc oldalon keresztül töltögettem a
megrendelőlapot, a biobotoknál nem kész programot választok,
hanem egy majdnemembert, akinek saját gondolatai, érzései
lesznek. Ezek persze változhatnak, ahogy az enyémek is, de pont
ettől lesz izgalmas és a valódihoz közeli. És pont ettől lesz
kockázatos, buktatókkal teli a közeli jövő. Ez pedig megrémisztett.
Jobban, mint eddig bármi más.

20
Ivey

Némaság vett körül. A testem aludt, csak a tudatom volt éber.

Ezernyi újabb kép és érzés cikázott át az agyamon, amiket nem
voltam képes egyenként felfogni. Nem tudom, mennyi ideig
töltötték fel az adatokat, de nem is érdekelt. Élveztem minden
pillanatát. Akkor is, ha fájdalom vagy bánat, esetleg félelem volt,
amit meg kellett tanulnom. Sokszor bevillant egy gondolat.
Humanoid vagy. Tudtam, hogy ezt mindig észben kell tartanom, és
örökké viselnem kell a jelet, amit a halántékomra égettek. Nem
takarhatom el, mert ha bárhol bemérnek, és kiderül, hogy embernek
adtam ki magam, akkor súlyos következményei lesznek. Onnantól
fájdalmat fogok érezni, ha elhagyom a lakhelyem, és Uriah nincs
velem.
Uriah.
Az arcát már jól ismerem. Ezernyi képet villantottak fel előttem,
amiből szinte minden jellegzetes vonását, sőt a mimikáját is
megjegyezhettem. Számomra ő nem lesz idegen, csak én leszek neki
újdonság. Olyasmit éreztem, amit még sosem, mert nyilván a
tudattalan állapot alatt programozták belém. Úgy gondoltam,
izgalom, de a testi reakciók kavalkádja teljesen meglepett. A
gyomrom összehúzódott, a tenyerem verejtékezni kezdett, a
pulzusom megemelkedett, és kétszer olyan gyorsan vettem a
levegőt. Kicsit el is szédültem, amitől furcsa, hányingerszerű érzés
tört rám.
Próbáltam megnyugodni. Arra gondoltam, hogy ha megrendelt,
akkor ő is izgatottan vár, és örülni fog nekem. Nem túl sok
információt adott meg magáról, ami két dolgot jelenthet: Vagy
távolságtartó és bizalmatlan, vagy nem akarja, hogy én ekkora
előnnyel induljak kettőnk kapcsolatában.
Mindegy, nekem így is jó! Már alig várom, hogy végre életre
keltsenek, és megkezdhessem a munkát.

21
Uriah

Május vége szokatlanul meleg időt hozott, mintha ez lett volna a

születésnapi ajándékom. A nappali középhőmérséklet eléri a
harminc fokot, ami nálunk nagy ritkaság, ezért mindenki a tóparton
tölti a napokat. Száz éve, mióta kialakították az új domborzatot, és
kaptunk egy saját, óriási tavat a szárazföld helyett, egészen más itt
az élet. Mivel senki sem siet semmivel – a munka megvár, és nem is
olyan fontos –, az emberek sokkal szabadabban gazdálkodnak az
idejükkel. Ha májusban van nyár, akkor mindenki azonnal
összepakol és kiköltözik a tóhoz, gyerekestől, kutyástól,
nagymamástól. Mivel manapság 5-6 generáció él egy időben,
mindig van, aki örömmel foglalkozik a gyerekekkel. A családok –
már akinek van – közösen utaznak, nyaralnak, de a hétköznapokban
is sok időt töltenek együtt. Irigylem őket. Az én szüleim épp a Föld
másik oldalán élnek, Ausztráliában, mert apám a fejébe vette, hogy a
huszadik századi kultúrával akar foglalkozni. Az ott létesített óriási
bázison pedig annyit kutathat a témában, hogy a következő ötven
évét simán leköti. Anyám mandalaművész, és egyre népszerűbb. A
világ minden pontjáról rendelnek tőle, ő pedig örömmel alkot
naphosszat, bár a szeme állandó javításra szorul, mivel az aprólékos
munkát nagyítóval végzi, ami árt a látásának. Általában évente két
hétre jönnek haza, amíg anyunak visszaállítják az optimális
dioptriát, apu pedig meglátogatja a nagyszüleit. A dédiék itt laknak
Amerikában. Állatokkal foglalkoznak. Kaptak egy óriási területet,
ahol betelepített fajokat tenyésztenek, megóvva őket a kihalástól.
Van egy rakat pandájuk és koalájuk, meg néhány lajhár, amiket ki
nem állhatok. Egy eukaliptuszerdő mellett laknak, és természetesen
bambuszültetvényük is akad. Szeretek hozzájuk menni, bár a papa
elég kötekedős vénember. Alig száz éves, de úgy csinál, mintha
teljesen más korban élt volna. Állandóan azzal jön, hogy „bezzeg az
én időmben”, amivel az agyamra megy. Szerinte pár évtizeddel
ezelőtt még minden sokkal jobb, sokkal emberibb volt, és mindenki
22
megtalálta a párját. Azt állítja, az emberiség ki fog halni, mert a
biobotok kitöltik az űrt, így senki nem köt kompromisszumot, és
egyre kevesebb gyermek születik, mert hibridet nemzeni és világra
hozni szigorúan tilos.
Nem érti meg, hogy így is bőven elegen vagyunk. A közel
négymilliárd lakos tökéletes a bolygó szempontjából, és ha még
kevesebben lesznek az utódaink, akkor sem lesz semmi gond az
elkövetkező évezredekben.
Nem szállok vele vitába, mert nem tűri, hogy ellentmondjak
neki. Attól olyan pipa lesz, hogy képes órákon át szajkózni a
szokásos szövegeit, mára pedig már van annyi eszem, hogy ne
tegyem ki magam ekkora tortúrának. Mama nagyon fiatalos, nyílt és
elfogadó. Papát is csak ő képes elviselni hosszú távon. Talán őket
látva támadt bennem a vágy, hogy valódi társat akarjak, de be kellett
látnom, hogy van, amiben igaza van az öregnek. Ez a fajta
életfelfogás valóban kihalófélben van manapság.
Na mindegy, megint elkalandoztam. Mostanában – mióta
minden nap az értesítést várom, hogy Ivey elkészült – egészen más
szemmel nézem a világot. Alig várom, hogy halljam a véleményét
ezekről a dolgokról, és úgy általában mindenről. Neki, aki csak az
információkat kapja meg, de véleményt majd csak a tapasztalatai
alapján tud alkotni, egészen más benyomásai lesznek, mint nekem,
aki ebben a világban nőttem fel.
Vajon a racionálisabb, nyilván sokkal logikusabban és
összeszedettebben gondolkodó humanoid milyennek lát minket,
embereket? És ő, a programozott tudatával, vajon mennyire lesz
emberi?
Ezernyi kérdés várt válaszokra, én pedig egyre nehezebben
bírtam a várakozást. Éppen ezért, amikor a kommunikátorom
zizegni kezdett a zsebemben, azonnal előkaptam, és izgatottan
nyitottam meg a leveleimet, abban reménykedve, hogy nem a
társkeresőn szúrt ki magának valaki, és nem is anyám nyüstöl, hogy
költözzek közelebb hozzájuk. A levél felső sarkában pörgő
hologramból azonnal tudtam, hogy a MyFriendtől jött az üzenet, és
azt is, hogy nem lehet más, csak a várva várt értesítés.

23
 Remegve tartottam az ujjam az ujjlenyomat-ellenőrző fölé, és
türelmetlenül vártam, hogy a gépem felismerjen.
– Mr. Spencer! – szólított meg egy kedves arcú, ázsiai nő.
– Én vagyok – válaszoltam rekedten.
– Azért keresem, mert az ön által rendelt XoX modell elkészült.
Ivey készen áll a szállításra, és amikor önnek jó, át is veheti.
– Esetleg ma? – vágtam rá, mert a szívem már a torkomban
dobogott, és képtelen voltam tovább várni rá.
– Délután fél négy van, a szállítás három óra, és onnan még
kisgéppel, forgalomtól függően legalább egy óra a repülési idő. Este
lenne, mire odaér – felelte enyhén kioktató hangnemben a nő.
– Na és? Robotok szállítják, nem? Lejár a munkaidejük? –
válaszoltam én is flegmán, mire egy picit megugrott a szemöldöke,
és egy pillanatig hallgatott, mielőtt folytatta:
– Rendben, uram, ahogy óhajtja! Máris csomagoltatom. Ugye
tudja, hogy az üzembehelyezés kissé hosszadalmas és elég sok
energiát igényel? Ha kívánja, kérhet egy kisegítő robotot, aki
foglalkozik Ivey-val az első hetekben, hónapokban, amíg
tökéletesen beilleszkedik.
– Nem kérek! Majd én gondoskodom róla és foglalkozom vele –
ráztam meg a fejem. Pont azért nem rendeltem bejáratott modellt,
vagy olyat, amit készre programoznak, mert én akartam neki
megmutatni a világot, és vele együtt fedezni fel mindent, mert
szükségem volt az újrakezdés érzésére, amit csak ezáltal kaphattam
meg.
– Rendben, de ha később mégis úgy érzi, kérem, ne habozzon
kapcsolatba lépni velünk! Bármikor állunk szolgálatára! Ivey-t én
készítettem, így ha probléma merül fel vele, akkor személyesen
engem is kereshet.
– Köszönöm, Dr. Roberts! – olvastam le a feje fölött neonzölden
világító nevet.
– Nincs mit, uram! Máris csomagoltatom, és küldetem.
Kellemes időtöltést kívánok, és remélem, elégedett lesz!
– Egészen biztosan – válaszoltam egy kissé erőltetett mosollyal.
Nem volt semmi gond a nővel, az idegeim mégis vitustáncot jártak.

24
Valószínűleg a régóta gyülekező belső feszültség akart a felszínre
törni.
Miután befejeztük a hívást, gyorsan befeküdtem a
regenerátorba, és beállítottam az antistressz-programot, mert
szerettem volna türelmesen várakozni, aztán nyugodtan fogadni
Ivey-t. Ritkán veszem igénybe, mert mindig úgy érzem, hogy egy
embernek meg kell tudni küzdenie a problémákkal, és nem
feltétlenül jó megoldás, hogy azonnal kiiktatunk minden
stresszfaktort, vagy mesterségesen avatkozunk be a testünk
reakcióiba. Olyan, mintha ebben a világban már senki nem lenne
képes egy jót vitatkozni, ne adj úristen, veszekedni. Ezúttal azonban
fontosabbnak éreztem ezt az estét, mint hogy az idegességemmel
vagy a türelmetlenségemmel tegyem tönkre.
Két óra múlva kipihenten és kisimult idegekkel ébredtem, még
akkor, amikor a regenerátor ajtaja zárva volt. Halkan zümmögött
valami, mintha buddhista szerzetesek omoznának a háttérben, a
levegő enyhén hűvös volt, és tavaszi virágok illata keveredett bele.
A testemet körülvevő nanohab kellemesen hullámzott, mintha
kisimogatná, kimasszírozná feszült izmaimat, és halvány, narancsos
fény vett körül. Állítólag ugyanaz a szín, amit a kisbabák a
megszületésük előtt látnak. Nekem valamiért a pokol ugrott be róla.
Megnyomtam a gombot, mire a szarkofágra emlékeztető masina
egy halk szusszanással felnyitotta az üvegtetőt, én pedig egy sokkal
nagyobb sóhajjal léptem ki a padlóra, és felfrissülve álltam a
talpamra. Imádom az érzést, ami egy ilyen program után marad.
Azon kívül, hogy teljesen kipihened magad, a folyamatos masszázs
főleg a talpadban hagy kellemes érzetet maga után.
Ittam egy kávét, megettem a vacsorámat, és kiültem a kertbe.
Kicsit alábbhagyott a hőség, és enyhe szellő lengedezett a fák
között, de kifejezetten nyáresti hangulata volt mindennek. Nem
bántam. Igazából semmi sem tudott volna kizökkenteni. Már csak
azt figyeltem, ahogy a percek ólomlábakon cammognak, és sehogy
nem akar beesteledni.
Nyolckor már tűkön ültem, és ismét tetőfokára hágott bennem
az izgalom, de ezúttal a jóféle, kellemes bizsergéssel járó várakozás

25
lett rajtam úrrá, amiben olyan régen volt részem, hogy nem is
emlékeztem rá. Lubickoltam benne egy kicsit. Ismét magam elé
képzeltem Ivey-t, átgondoltam, amit a használati utasításban leírtak,
és még egyszer felmentem, hogy megnézzem a szobáját. Ledobtam
magam az ágyára, a frissen mosott ágynemű közé, és arra
gondoltam, ma éjjel már ő veszi birtokba, így többé nem lesz
alkalmam ott aludni. Nem is értettem, miért szoktam rá, hogy ott
bújjak ágyba, amikor a saját matracom a súlyomnak,
testfelépítésemnek megfelelően volt összeállítva, és tökéletes
pihenést kellett volna biztosítania. Ez a matrac sokkal puhább,
indokolatlanul ruganyos volt, ami hosszú távon egyáltalán nem
egészséges, de átmenetileg megfelel, amíg nem rendelünk egy
sajátot Ivey-nak. És mégis, ha itt vackoltam be, azonnal mély
álomba zuhantam, és másnap reggelig ugyanazon az oldalamon
aludtam, míg a saját ágyamban gyakran annyit forgolódok, hogy el
is szédülök.
Háromnegyed kilenckor kaptam egy üzenetet, hogy tíz perc
múlva érkezik a csomagom. Felugrottam, és onnantól kezdve fel-alá
járkáltam a teraszon, minden közeledő gépre felkapva a fejem. A
fülemben dobolt a vérem, és úgy éreztem, felrobbanok. Levert a víz,
a szám kiszáradt, de arra még véletlenül sem szántam rá magam,
hogy bemenjek a légkondicionált házba, és igyak egy pohár vizet.
Mi van, ha akkor hozzák meg Ivey-t? Aztán felröhögtem. Szánalmas
ez, hisz a biobot még alvó állapotban, egy dobozban érkezik, és az
égvilágon semmit nem tud arról, ami körülötte történik. Már épp
elindultam, hogy odabenn várakozzak tovább, amikor egy kisgép
pont a fejem fölött állt meg, bekapcsolta a leszállófényeket, amik
pirosan izzottak a szürkületben, aztán ereszkedni kezdett. A szívem
már a torkomban dobogott, és képtelen voltam racionális érvekkel
megnyugtatni magam.
Amikor a fények zöldre váltottak, és a repülő halk berregése is
elcsendesedett, kinyílt az oldalajtó, egy mechanikus kar pedig
kiemelt egy óriási dobozt, aztán letette a földre. Rögtön utána
kigurult egy kis robot, ami leginkább egy játékautóra hasonlított.

26
Egy bivalyerős játékautóra, mivel két kis csápjával megragadta és
felemelte a hatalmas ládát, aztán felém gurult vele.
– Mr. Spencer, meghoztuk a csomagját. Hová tegyem? –
kérdezte a monoton géphang, mire észbe kaptam, nyitottam az ajtót,
és mutattam az utat.
– Itt jó lesz! – álltam meg a nappali közepén, és megvártam, míg
a kis izompacsirta leteszi és dekódolja a ládát.
– Ki is nyitottam, uram. Kérem, nézzen bele a retinaleolvasóba!
Odahajoltam, az íriszemmel igazoltam, hogy átvettem a
csomagomat, majd hátraléptem, és vártam, hogy végre kettesben
maradjunk.
A kis robot géphangon elköszönt, kigurult az ajtón, aztán pár
másodperccel később a repülő berregni kezdett, és a piros fény ismét
beborította a teraszt. Megvártam, míg eltűnik, majd bezártam az
ajtót. Mielőtt kibontottam volna Ivey-t, erőszakkal türelemre
intettem magam. Töltöttem egy pohár bort, lassan elkortyoltam, és
csak utána mentem közelebb.
A hófehér doboz tetején villogott egy zöld gomb. Rájöttem,
egyetlen mozdulatra vagyok attól, hogy végre lássam őt. A
lehetőségtől libabőrös lettem, mert a hosszú hónapok alatt
mindvégig erre a pillanatra vártam.
A kezem annyira remegett, hogy egy ujj helyett végül hárommal
nyomtam meg a kis érzékelőt. Egy nagy szusszanás hallatszott,
ahogy a sűrített levegő kiengedett, és megszűnt a túlnyomás, ami a
csomagot védte. Csomagot?! Ivey-t! – emlékeztettem magam arra,
amit megfogadtam: hogy emberként fogok bánni vele és soha nem
tárgyiasítom. A doboz eleje egy halk, surranó hanggal csúszott bele
az oldalába, és mögötte megpillantottam őt.
Bár még egy üveg választott el bennünket, és Ivey csukott
szemmel aludt, mégis ott volt, egy karnyújtásnyira, és élt, lélegzett.
A mellkasa szabályosan emelkedett és süllyedt. Az enyém bezzeg
nem! Úgy kapkodtam a levegőt, mintha fuldokolnék.
Sötétbarna, enyhén hullámos haj keretezte a valószerűtlenül
gyönyörű arcot. Ismerős volt, hiszen én válogattam össze, milyen
legyen az orra, a szája, az álla, mégsem számítottam arra, hogy ilyen

27
tökéletes lesz. A 3D-s tervezőprogram alapján sejtettem, hogy
remek kombinációt hoztam össze, de a valóság minden képzeletemet
felülmúlta. Közelebb léptem, és alaposabban szemügyre vettem.
Dús alsó ajka valószerűtlenül piros volt, és fénylett, mintha most
nyalta volna meg, a szempillái pedig remegtek a kékes fényben, ami
felülről világította meg. Kicsit magasabb volt nálam, ami csakis
azért lehet, mert mindig csalok, ha megkérdezik, milyen magas
vagyok, és valószínűleg ez alapján rendeltem őt is. Azt akartam,
hogy akkora legyen, mint én. Hangosan felnevettem. A saját
hülyeségem és önbecsapásom miatt egy életen át nézhetek fel rá.
Mielőtt felfogtam volna, mit teszek, a tenyerem már az üvegre
tapadt. Meg akartam érinteni, kitapintani a pulzusát, tudni, hogy
valódi. Aztán elszégyelltem magam. Úgy fogdosni, hogy nem tud
róla, nem vallana rám.
Egy nagy sóhaj után megkerestem az irányítópanelt, és
felidéztem, amit a használati utasításban írtak.
Megnyomtam az „ébresztés” gombot és hátraléptem. A kis
kabint ellepte valami rózsaszín gáz, aztán elillant, ahogy jött, és mire
kitisztult a levegő, óriási barna szemek néztek rám kíváncsian.
Az ajtó kattant, majd kitárult, és mi ott álltunk egymással
szemben, mindketten a másikat fürkészve, az első találkozás
pillanatának soha vissza nem térő izgalmával.
– Uriah? – kérdezte. Bólintottam, és a kezemet nyújtottam felé.
– Még ki kell kapcsolnod a biztonsági berendezést – figyelmeztetett,
mire észbe kaptam, gyorsan odahajoltam, és ismét belepislogtam a
retinaleolvasóba, majd elmondtam a nevemet és az
azonosítószámomat. A kabin oldalán zöld ledsor villant fel, jelezve,
hogy sikeres volt az azonosítás, és mire újra kiegyenesedtem, Ivey
óvatosan felemelte a kezét. A szeme elé tartotta, és úgy nézte,
mintha először látná. Akár a kisbabák. De hiszen először látja! –
eszméltem rá, és éreztem, hogy teljesen elbizonytalanodom. Rólam
már látott képeket, sok információt kapott, de saját magát még
sohasem vehette szemügyre.
– Gyere! Az emeleten van egy tükör – mondtam, mire azonnal
rám nézett, és elmosolyodott.

28
 – Bocsáss meg! Ráér! Nem sürgős! Nagyon örülök, hogy végre
személyesen is találkozhatunk!
– Én is nagyon örülök, Ivey!
Láttam, ahogy megrebbennek a pillái. Kíváncsian vártam, hogy
kiderüljön, mi az, ami örömöt okozott neki.
– Jó érzés, ha a nevemen szólítasz. Azt hiszem. Köszönöm! –
vigyorodott el, én pedig éreztem, hogy valamiféle melegség önti el a
szívemet.
– Nagyon sokáig válogattam. Tudod, hogy mit jelent? –
kérdeztem, és arrébb léptem, mert lassan kitette az egyik lábát, és
épp kipróbálta, milyen, ha a testsúlyát is meg kell tartania.
– Nem, azt nem.
– Örökzöld növényt jelent, ami befonja a fákat.
Összehúzta a szemöldökét.
– Valami magasztosabbra számítottál – mosolyodtam el.
Bólintott.
– És a tiéd mit jelent?
– Isten az én fényem.
– Hívő vagy? – kérdezte kerekperec.
Meglepődtem. Manapság nem nagyon beszélnek ilyesmiről az
emberek. Akik vallásosak, és az egyházak betiltása után is töretlen a
hitük, azok inkább megtartják maguknak. Mivel a hittérítés tilos,
inkább családi hagyományok alapján lesz valaki hívő, de egyre
kevesebben.
– Nem, nem vagyok az. Anyám egy könyv szereplőjéről
nevezett el.
Ivey ismét bólintott, de úgy láttam, az sem rendítette volna meg,
ha azt mondom, vallásos vagyok. Valószínűleg kevés a tudása a
múltban elkövetett népirtásokról, amiket a hit nevében követtek el.

29
három

Ivey

Arra tértem magamhoz, hogy valaki figyel. Tudtam, hogy Uriah az,
és azt is tudtam, hogy hol vagyok, mégis nehezemre esett kordában
tartani azt az érzelmi sokkot, ami ért. Félelem, ezernyi nyomasztó
gondolat rohant meg, amiket még sosem tapasztaltam azelőtt. A
létezésem abban a pillanatban nyert értelmet, és csakis akkor hittem
el, hogy valóban véglegesítettek. De azt is tudtam, hogy az
embernek, akinek a tulajdona vagyok, bármikor joga van kivonatni a
forgalomból. Az emberi halállal megegyező fogalom számomra is
ugyanolyan rémisztő volt, bár belém programozták, hogy bármikor,
ellenállás nélkül fogadjam el, ha ilyen döntés születik.
Akkor is ez járt az eszemben, amikor épp ki kellett volna
élveznem a létezés első momentumait. Csak néztem a kezemet, és
próbáltam felfogni, hogy megtörtént, itt vagyok, létezem, lélegzem,
önálló döntéseket hozok.
Uriah hangja szakított ki a hirtelen rám ható ezernyi impulzus
kavalkádjából, és amikor kimondta a nevemet, az öröm úgy szaladt
át a testemen, hogy bele is borzongtam. Minden új volt. Új volt a
levegő íze a torkomon, a színek sokasága, amit eddig valahogy
letompítva láttam csak a fejemben, az illatok, amik körülvettek, és a
tér, a harmadik dimenzió, mélységekkel és magasságokkal,
formákkal és árnyékokkal. Hirtelen azt sem tudtam, hová nézzek,
mihez érjek hozzá.
Útban a szobám felé még a járás kötötte le a figyelmem nagy
részét. Annyi mindent kell számításba venni. Hogy hogyan helyezd
30
a testsúlyodat, mennyire emeld fel a lábad, hová tedd a talpad, ha
egy lépcsőn kell feljutnod, szóval csupa-csupa bonyolult és sokrétű
feladat. De az agyam mindent tudott egyszerre. Amíg programoztak,
azt hittem, teljes kapacitáson üzemel, és meg voltam elégedve vele,
de kiderült, hogy amikor lekapcsolják a gépekről és szabadjára
engedik, tíz- vagy százezerszeres sebességre is képes, mert attól
függetlenül, hogy egyszerre kétszáz izmot kellett mozgatnia – plusz
az egyensúlyérzékemtől kezdve a szememből érkező ingerületeken
át a légzést, és még ezernyi funkciót felügyelt –, bőven volt szabad
kapacitásom arra, hogy megfigyeljem az embert.
Uriah egy fél fejjel alacsonyabb volt nálam, bár az adatok
alapján egyformának kellett volna lennünk. Megjegyeztem, hogy ezt
alkalomadtán kérdezzem majd meg tőle. A bőre félkreol volt, az a
fajta, ami könnyen lebarnul, és nehezen ég le a napon. Újabb kérdés,
hogy nekem vajon miért kért majdnem hófehér, gyenge
ellenállóképességű, sérülékeny bőrt. Az alakja sportos volt, bár a
testtömegindexe látszatra picit kilengett a legegészségesebb zónából,
ez azonban a statisztikai adatok alapján még bőven a felső tíz
százalékba tartozott. A haja a barnának egy világos, majdnem
szökés árnyalata volt, ami sűrűn, és látszólag lágyan fedte a
koponyáját. A valódi arcát még nem volt időm alaposan megnézni,
ezért alig vártam, hogy felérjünk az emeletre, mert sokkal
kíváncsibb voltam rá, mint a szobára, ahol elszállásol. Mivel a
valóság ezerszer színesebb és izgalmasabb volt annál, mint ahogy
elképzeltem, sejtettem, hogy az embernél is így lesz.
– Itt is lennénk! – tárta ki az egyik ajtót, ami mögött kicsi,
funkcionálisan berendezett helyiség látszott. Ahogy rám nézett,
először nem is értettem, az arcizmai miért rándulnak izgatott
kifejezésbe, hisz ez csak egy szoba. – Magam festettem ki, és a
bútorokat is én válogattam.
Igyekeztem gyorsan rájönni, hogy miért fontosak ezek az
információk, mert éreztem, hogy nagy jelentősége van, de nem
találtam rá értelmes magyarázatot, így megpróbáltam egy kedves
mosolyt, és bólintottam. Láttam a pillanatnyi zavart az arcán, és a

31
szemeiben felvillanó csalódást, mielőtt lehajtotta a fejét. Nem
akartam már az első percekben elrontani a dolgokat.
– Ne haragudj, Uriah, de kérlek, mondd el nekem, miért fontos
ez. Nem értem az összefüggéseket.
Ismét a szemembe nézett, aztán pár másodpercig tanulmányozta
az arcomat.
– Manapság mindent katalógusokból rendelünk. Kész
szobabelsőt választunk, megadjuk a méreteket, és ahhoz készítik el a
bútorokat. De én szerettem volna, ha személyesebb, kicsit
különleges a szoba, ahol lakni fogsz, ezért elképzeltem, hogy én
milyennek örülnék, és magam válogattam össze minden egyes
darabot. – Beljebb lépett, és a kezébe vett egy zöld, levélmintás
vázát. – Tetszik ez neked? – kérdezte komolyan, én pedig nem is
tudtam, mit kellene válaszolnom.
– Mit jelent az, hogy tetszik nekem?
Uriah felhúzta a szemöldökét, és csodálkozva nézett rám.
– Nem tudod? – A hangja csalódott volt, nekem pedig
bekapcsoltak olyan idegpályáim is, amiket addig a pillanatig nem
használtam. Megráztam a fejem, és közben éreztem, hogy a
tenyerem és a homlokom izzadni kezd.
– Sok érzést be tudok már azonosítani, a fogalmak közül is
sokat ismerek és értek, de ez most valahogy nem áll össze.
Uriah vonásai ellágyultak egy kicsit, és ettől bennem is
alábbhagyott a feszültség.
– Azt, hogy valamit szépnek látsz, vagy ha nem is szépnek, de
mégis jólesik ránézned.
Nagyon koncentráltam. Elvettem tőle a vázát, és próbáltam
érezni valamit. Bármit. De csak a kígyózó indákat láttam, a rajtuk
növő leveleket, és a tapintásommal megállapítottam, hogy kerámia
az anyaga.
– Nem tudom, hogy tetszik-e – válaszoltam félve. Tudtam, hogy
az emberek nem mindig az igazat mondják, de valamiért úgy
gondoltam, nekünk ez nem megengedett, akkor sem, ha abban a
pillanatban éreztem, hogy jobb lenne azt mondani, amit hallani
szeretne.

32
 Még néhány másodpercig fürkészett, aztán elmosolyodott.
– Pár nap, és érteni fogod a kérdést, és biztosan megtaláljuk a
válaszokat is! Ha majd rájössz, hogy tetszik-e vagy sem, elmondod
nekem?
A szemeibe melegség költözött, amitől azonnal leállt a
szervezetem vészreakciója. A megkönnyebbülés, amit a valóságban
akkor éltem át először, olyan érzés volt, mintha megszűnne a
gravitáció, és képes lennék a levegőbe emelkedni.
– Persze! – mosolyogtam rá, ő pedig azonnal viszonozta.
– Szóval ez lesz a te szobád. A fürdőszobánk közös – mutatott a
másik ajtóra, ami pont velem szemben volt. – Az pedig az én
hálószobám a sarokban.
Arrafelé néztem, és a láttam a fehér falakat és a szürke
bútorokat, amik a legutolsó divatnak feleltek meg. Az agyam valami
furcsa jelet adott, amit nem akartam figyelmen kívül hagyni, ezért
közelebb léptem és benéztem a nyitott ajtón. Az ágy az ablakkal
szemben állt, egyszerű, fehér pokróccal letakarva. A fal mellett egy
íróasztal, rajta kommunikátor, a sarokban pedig egy kényelmes
fotel. A berendezés puritán volt, mégis furcsa ingerként ért.
– Azt hiszem, ez tetszik – mondtam bátortalanul. – Nem tudom,
pontosan mit kellene éreznem, de ha ide benézek, akkor jólesik a
látvány, és úgy érzem, szívesen lennék benne.
Uriah nagyra tágult szemekkel nézett rám, amikor felé
fordultam.
– Nos, ha ez a szoba tetszik, akkor cserélünk! – válaszolta
azonnal, és máris az ágyhoz lépett, hogy összeszedje az
éjjeliszekrényen heverő apróságokat.
– Nem kell! – fogtam meg a csuklóját, ahogy felegyenesedett. –
Nekem tökéletesen megfelel a másik is. Csak azt mondtad, ha
rájövök, mit jelent a tetszik szó, mondjam el neked.
A tenyerét a kézfejemre simította, és halkabban felelt.
– Figyelj, Ivey! Azt szeretném, ha jól éreznéd magad nálam. És
mivel én a saját ízlésem szerint rendeztem be a másik szobát,
boldogan adom át neked ezt.
Ez így teljesen elfogadható volt számomra.

33
 – Akkor rendben!
Ahogy elhúzta a kezét, furcsa hiányérzetem támadt. Ez volt az
első érintés, amit átéltem, és annyi kellemes ingerrel járt. Nem
akartam máris a saját igényeimmel terhelni, ezért a sajátomat tettem
a keze helyére, de az nem volt annyira jó érzés.
– Na és most következzen a nagy leleplezés! – mondta
ünnepélyes hangon, aztán kitárta a fürdőszoba ajtaját. Szemben
velem egy széles tükör állt, amiben megpillantottam az arcomat.
Furcsa volt. Nem voltam rá felkészülve. Az összhatás rendezett volt,
de a szám sokkal nagyobb volt, mint kellett volna, ahogy a szemeim
is. Az orrom túl széles, és az állkapcsom túl hangsúlyosra volt
szabva, amitől a füleim alatt erőteljesen kiállt két dudor. A hajam
sötétbarna tincsek kuszasága volt, és eltakarta a fülemet. Nem
igazán számított divatosnak. A halántékomon a jel jól látszott, de
nem volt zavaró. Talán pont a belógó tincsek miatt.
– Miért ilyennek akartál? – kérdeztem, és a tükörben Uriah-ra
néztem.
Elpirult, aztán látszott, hogy keresi a szavakat.
– Én… Talán azért… Vagyis…
– Nem kell elmondanod, ha nem akarod! – vágtam közbe
gyorsan, mert újból éreztem a növekvő feszültséget, és kifejezetten
zavart.
Ismét rám nézett, a szemei óriásira tágultak.
– Te mindig őszinte vagy, igaz? – kérdezte.
Bólintottam.
– Igen. Bár tudom, hogy ti, emberek nem, de azt gondolom,
hogy nekem ez nem megengedett.
A tekintete megváltozott. Nem értettem, miért, de mintha
félelem futott volna át a vonásain. Egy kis hezitálás után bólintott.
– Oké! Akkor megpróbálok én is az lenni, és kérlek, bocsáss
meg, ha nem fog mindig elsőre sikerülni.
– Ha ügyesen csinálod, nem fogom észrevenni – válaszoltam.
Felkuncogott, bár nem értettem, hogy miért.
– Igen, igazad van. Ez egy nagyon különleges utazás lesz nekem
is – mondta, és ismét megfogta a csuklómat, aztán bevezetett a fehér

34
szobába, és az ágyra mutatott, hogy üljek le. Közelebb húzta a fotelt,
és velem szemben helyezkedett el benne. – Tudod, mi emberek
valóban nem mindig az igazat mondjuk, de olyan is van, hogy nem
hazudunk, csak eltitkoljuk, amit gondolunk.
Most én bólintottam. Ezzel tisztában voltam.
– Nagyon szíven ütött, amit mondtál, mégpedig azért, mert bár
most úgy gondolod, számodra ez tilos, egy idő után lehet, hogy
mégis élni fogsz vele.
Nem értettem, és a zavarom kiülhetett az arcomra is, mert
gyorsan folytatta:
– Nem rosszindulatból, nem is azért, hogy megtévessz valakit.
Gyakran pont arra használjuk, hogy elkerüljük a rosszat. Nem
akarjuk megbántani a másikat, azért hallgatunk el előle dolgokat.
– Miért lenne fájdalmas az igazság? – kérdeztem, miközben
ezernyi újabb gondolat fogalmazódott meg bennem.
– Mert bár elsőre úgy tűnik, igazság csak egy van, ez ennél
sokkal bonyolultabb. Te még csak most ismerkedsz az érzésekkel.
Meg fogod látni, hogy ettől minden árnyaltabb lesz. Azt is
megtanulod majd, hogy amit te gondolsz valamiről, azt egy másik
ember egészen másként is láthatja, és akkor már két igazság kerül
szembe egymással, de mindkettő alátámasztható érvekkel. Ha
valakit kedvelsz, akkor pedig gyakran abban a helyzetben találhatod
magad, hogy nem akarod elfogadtatni vele a saját igazadat. Sőt,
elmondani sem akarod neki, hogy más a véleményed.
– Azért, mert szereted?
Olyan közel ültünk egymáshoz, hogy tisztán láttam a kék íriszen
kirajzolódó mintákat, és azt is, ahogy megváltozik a színe. Sokkal
sötétebb lett, már-már olyan kék, mint az esti égbolt. Egyik
szememből a másikba nézett, és alaposan megfontolta, amit mond.
– Igen. Ha szeretsz valakit, akkor néha fontosabb neked, hogy ő
boldog legyen, mint az, hogy neked legyen igazad.
– Ez nagyon bonyolultnak látszik – válaszoltam, mire a szája
egyik szeglete egy picit megrándult, de a szemei komolyak
maradtak.

35
 – Sokkal bonyolultabb, mint hogy szavakba tudnám foglalni.
Ahogy telik az idő, és egyre többet fogsz megérteni belőle, úgy
beszélgetünk majd ezekről a dolgokról. Rendben van így? Csak azt
szeretném kérni, hogy ameddig lehet, te ne hallgasd el előlem, amit
gondolsz. Mondd ki, beszéljük meg! Kérhetem ezt?
Azonnal bólintottam.
– Természetesen!
Igazi mosoly szelte át az arcát, és végre a szemei körül is
megjelentek a kis ráncok, amik az őszinte örömöt jelezték. Éreztem,
ahogy csillapodik a szívverésem.
– Rengeteg dolgot érzek, amikről nem tudom, micsoda. Vagyis
tudom, de csak külön-külön. Egyszerre annyira furcsa… –
próbáltam megfogalmazni azt, amivel nem tudtam mit kezdeni.
– Igen, számodra ez biztosan sokkoló. Az emberi agy egyszerre
milliónyi ingert dolgoz fel, és a test válaszreakciókat ad rájuk.
Neked még nehéz lehet ezekkel megbirkózni, de ígérem, pár hét, és
észre sem veszed! – A hangja biztató volt és őszinte, rajtam pedig
ismét megkönnyebbülés söpört át. – De addig is, ha valami
nyomaszt, vagy csak nem tudod, mi történik benned, veled, szólj, és
megpróbálom elmagyarázni, bár ezek a dolgok elég nehezen
fogalmazhatóak meg. – Bólogattam, és egyet is értettem vele. En
már most sem találtam a szavakat, amikkel elmondhattam volna,
ami lejátszódott bennem. – Éhes vagy? – kérdezte, én pedig örültem,
hogy elterelődött a téma. Figyeltem a testem reakcióit, és ha ételre
gondoltam, a gyomrom azonnal válaszolt.
– Azt hiszem, nagyon.
Felnevetett.
– Akkor menjünk, és együk meg az ünnepi vacsorát!
– Ilyenkor már nem lenne szabad enni – néztem a
kommunikátor felett lebegő számokra. Majdnem este tíz óra volt.
– Az első lecke, amit meg kell tanulnod: A szabályok azért
vannak, hogy áthágjuk őket!
Azzal felállt, és mosolyogva elindult lefelé, én pedig követtem.
Egész végig azon gondolkodtam, amit mondott. Vajon viccelt?

36
négy

Uriah

Az ágyamban – vagyis az ő ágyában – feküdtem, és képtelen voltam

elaludni. A szomszéd szobában ő már biztosan az igazak álmát
alussza – gondoltam. Ez a tökéletes kifejezés. Még sohasem éreztem
át a jelentéstartalmat, de Ivey olyan tiszta és őszinte, amit emberi
ésszel felfogni sem lehet. Ha egy valódi ember viselkedne így,
biztosan azonnal orvosi kivizsgálás alá vetnék, mert valószínűsíthető
lenne, hogy gond van az agyával. Nem hazudik, mert még nem tud.
Megtanulja, ez tiszta sor, mert ha van valami, ami az életben
maradáshoz szükséges, akkor az a hazugság. Az érzéseim vad
vágtára ösztökélték a szívemet. Vajon lesz-e elég időm és erőm
megmutatni neki, mennyire varázslatos és különleges az, amilyen
most ő? El tudom-e magyarázni neki, mekkora bizalom és bátorság
kell ahhoz, hogy valaki őszinte legyen?
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáztak az agyamban,
színekkel és képekkel megfűszerezve a tapasztalásokat, amiket az
első közös esténkén szereztem.
A vacsora eleinte kissé feszülten telt, mivel ő is és én is ezernyi
kérdést próbáltunk magunkban tartani. Az első találkozás
ünnepélyes voltát egyikünk sem akarta bepiszkolni a valóság
szürkeségével. Szerettünk volna a szivárvány árnyékában sütkérezni
egy kicsit.
Aztán Ivey megkóstolta a vacsorára készített sülthús-ízű kását,
és kikerekedtek a szemei.

37
 – Ezt eszitek? – kérdezte komolyan, én pedig hosszú idő óta
először, kritikusan megszemléltem a merőkanálnyi trutyit, ami a
tányéromon hevert.
– Nagyjából igen. A főétel általában ilyen állagú, de desszertnek
van zselészerű cucc is, és gyümölcsöt lehet kapni eredetiben is.
Ivey a kanalára emelt egy kis halmot, és még egyszer a szájához
illesztette.
– Én úgy tudom, hogy ismét beindult az állattenyésztés, mivel
rég rájöttek, hogy anélkül elsivatagosodik a föld. Akkor miért nem
esztek igazi húst? – kérdezte komolyan, és közben olyan édesen
fintorgott, hogy minden lélekjelenlétemre szükségem volt, nehogy
megsimogassam az orra körül megjelenő ráncokat.
Elgondolkodtam a válaszon.
– Igen, ez igaz, de az emberek elkényelmesedtek. Otthon senki
nem főz, csak éttermekben lehet kapni igazi ételt. Mármint ez is
igazi, algából van, és természetes adalékokkal ízesítik a kívánt
hatásra. Tartalmazza a megfelelő vitaminokat és ásványi anyagokat,
rostokkal dúsított, könnyen emészthető. De most, hogy mondod,
lehet, hogy csak megszokásból esszük ezt.
– Mikor ettél utoljára igazit? – kérdezte, és a harmadik falatot
már képes volt simán lenyelni.
– Úgy kérdezed, mintha te minden nap azt ennél – nevettem el
magam. – Most pont úgy csinálsz, mint a dédapám, aki állandóan
azzal nyüstöl, hogy térjek át a natúrkonyhára.
– Bocsáss meg! – nézett rám nagy szemekkel Ivey. – Nem
akartalak megbántani!
Rájöttem, hogy ismét visszavonulót fúj, ha nem vagyok elég
éber.
– Ivey, kérlek, ne kérj bocsánatot, és ne is gondolj arra, hogy
valamit nem kérdezel meg, ami foglalkoztat! A humor és a
szarkazmus is olyan dolog, amihez kell egy kis idő, mire rájössz
majd, hogyan is működik.
Az óriási, barna szemek egy pillanatig még pásztáztak, mielőtt
egy nagy sóhajjal ellazult. Megjegyeztem, hogy amint kellemetlenül
érzi magát, azonnal megfeszülnek az izmai, amit még nem tud

38
kontrollálni. Reméltem, hogy ez sokáig így marad, mert akkor
sokkal könnyebben tudom nyomon követni, éppen mit érez vagy
gondol.
– Oké! – bólintott, és bekapott egy újabb kanál sülthús-kását. –
Amiket belém programoztak, azok között vannak ízek is. És a sült
hús, az egyébként nem ilyen – mondta komolyan.
– Hanem? – kérdeztem, és közben én is sokkal alaposabban
forgattam meg a számban a falatot.
– Ennek csak égett íze van, valami fűszeres felütéssel, de az
igazi hús zamatát kihagyták belőle.
– Valószínűleg túl drága lenne – elmélkedtem. – Vagy lehet,
hogy azt nem tudják hozzáadni, csak mesterséges adalékanyagok
segítségével, azokat pedig rég betiltották.
– Mi az, hogy drága? – kérdezte Ivey, ami ismét egy rakat újabb
kérdést hozott felszínre.
– A drága egy régi kifejezés, még abból az időből, amikor volt
pénz. Azt jelentette, hogy túl sokba kerül. Aránytalanul sok
ráfordítást igényel ahhoz képest, amennyit ér – próbáltam valahogy
elmagyarázni a dolgot.
– De ma már nincs pénz, az emberek nem végeznek fizikai
munkát, és annyit termelnek mindenből, amennyi kell – érvelt Ivey.
Rájöttem, hogy borzasztóan nehéz lesz neki elmagyaráznom az
új világrendet, amikor én is alig tudok róla valamit.
– Igen, de az elmúlt két évszázadban, amikor az új jogrendszer
kialakult, a szempontok is megváltoztak. Mennyit tudsz a
történelemről? – kérdeztem, miközben elvettem előle a kiürült
tányért, és elővettem a hűtőből a mangót meg a dinnyét, amiket
szépen cikkekre vágva készítettem elő. Kitettem az asztalra, és
megvártam, amíg a kezébe vesz egy darab mangót, hogy
megszagolja, aztán megkóstolja. Az arcán olyan kifejezés terült el,
amit utoljára pornóban láttam, de ott is csak ritkán. Az igazi
gyönyört ugyanis nagyon nehéz eljátszani.
– Elég sokat – válaszolta. – Tudom, hogy az új jogrendszer
alapja az egyenlőség, ahol a Föld szükségleteit is ugyanúgy
figyelembe vették, mint az emberiségét. Minden törvényt úgy

39
dolgoztak ki, hogy először megállapították, mit bír el a bolygó, és az
alapján hozták meg a döntéseket.
Bólintottam. Nagyon szépen összefoglalta a lényeget.
– 2097-ben hozták nyilvánosságra azt a tanulmányt, amit húsz
éven át titokban dolgozott ki egy nemzetközi tudóscsoport. Abból
egyértelműen kiderült, hogy a Föld pusztulásra van ítélve. Nem azt
mondták, hogy elindultak a visszafordíthatatlan folyamatok, nem is
azt, hogy pár ezer év múlva komoly problémák lesznek, hanem azt,
hogy azonnali és komoly beavatkozás nélkül száz éven belül
lakhatatlan lesz az akkori szárazföldek fele. Mivel addigra a
tengerszint emelkedés miatt már a hullámok martaléka lett Florida
és Hollandia jelentős része, mindenki tudta, hogy a tudósok
nemcsak kárognak, hanem előrevetítik a jövőt, ami olyan közel van,
hogy képtelenség figyelmen kívül hagyni. Afrika, Közép-Amerika,
és Ázsia nagy részét sivatagok borították, és a légkör lassan
túlhevült. Kínában és Indiában már nagyobb volt az éhínség, mint a
kétezres évek elején Afrikában, és hárommilliárd embert érintett.
Cselekedni kellett…
– Igen, ezt is tudom. Akkor fogadták el a javaslatot, amit száz
évvel korábban kellett volna, és végre komoly lépéseket tettek, hogy
állatokat telepítsenek a sivatagok szélére, akik meglepő
gyorsasággal fordították vissza az addig irreverzibilsnek hitt
folyamatot, és hamarosan komoly eredményeket értek el.
Ismét bólintottam, de néhány másodpercig még kíváncsian
figyeltem, ahogy Ivey dinnyedarabokat halmoz a szájába, hogy
aztán pufira tömött arccal élvezze a szétroppanó gyümölcshús ízét.
– Igen. Aztán betiltották a fosszilis energiahordozókat, amitől
bedőlt a tőzsde. A pénzügyi válság pár hét alatt lenullázta a
tartalékokat, és a háború szélére sodorta a világot. Volt pár hónap,
amikor senki nem mert volna arra fogadni, hogy az emberiség túléli
ezt a krízist.
Ivey abbahagyta a rágást, és összehúzott szemöldökkel hallgatta,
amit mondok.
– Egy hekkercsoportnak köszönhetően, akik betörtek az összes
atomhatalom rendszerébe, és egyszerre bénították le a fegyverzetet,

40
kaptunk egy újabb esélyt. Mivel nemcsak a hadászati rendszereket
felügyelték, hanem gyakorlatilag mindent, szó szerint megzsarolták
a vezetőket, hogy vagy asztalhoz ülnek, persze csak képletes
formában, vagy azonnal nyilvánosságra hozzák azokat a
dokumentumokat, amikből kiderül, kik és mire használták fel a
befolyásukat. Sokan őket hívják ma Háttérhatalomnak, mivel
mindvégig láthatatlanok maradtak, és miután kivívták a világbékét,
majd az új rend felállítását is végigasszisztálták, akkor sem leplezték
le magukat, pedig a modern kor szuperhőseiként emlegetik őket.
Mai napig sokan annak szentelik az életüket, hogy valamilyen
bizonyítékot találjanak a csoport tagjainak kilétére, de eddig
sikertelenül.
– Ha elég ügyesek voltak, hogy ilyen szervezetten és alaposan
berágják magukat a legvédettebb rendszerek mélyére, akkor ahhoz
is, hogy minden nyomot eltüntessenek maguk után – szűrte le a
következtetést Ivey, én pedig mosolyogva helyeseltem.
– Pontosan. És talán azért válhattak igazi hősökké, akik köré a
modern kor leginkább vallásra hasonlító rendszere épült, mert
arctalanok maradtak, és nem derült ki, ők vajon mit profitáltak az
egészből. A rendszerváltás után eltűntek, és azóta senki sem tudja,
létezik-e a csoport.
– Rendszerváltás alatt a Konföderáció létrejöttét érted, és az új
világrendet, vagyis a Békét? – kérdezte Ivey. Bólintottam.
– Igen, így nevezik a rendet, amiben élünk. 2120-ra betiltották
az egyházakat, elűzték a vallási vezetőket, mert a krízis után ők
mérgezték leginkább a lelkeket. Mindegyik egyház hasznot akart
húzni a szenvedésből, és tőkét kovácsolni a megrettent emberek
kilátástalanságából. Ez volt a Második front, ahogy ma a történészek
nevezik. Bármilyen meglepő, míg a pénz eltörlését és a
nagyhatalmak bukását megúsztuk kisebb forrongásokkal, az
egyházak betiltását sok millió ember vérével pecsételtük meg –
mondtam halkan. Mindig is megviselt, amikor a hit nevében
mészároltak le tömegeket, mindegy, melyik korszakban.

41
 Ivey átnyúlt az asztalon, és megsimogatta a kezemet. Ahogy
felkaptam a fejem, még láttam a vonásaira kiülő együttérzést, aztán
már csak a szemeiben fellobbanó félelmet figyeltem.
– Bocsánat! – húzta vissza a kezét rögtön. – Tudom, hogy az
érintés nem megengedett, csak családtagok között.
Azt hittem, menten törni-zúzni kezdek. Az első emberi érintés
volt, amit hosszú idő óta kaptam, és egy pillanat alatt tönkre is tette
a baromság, ami szerintem az emberiség elmagányosodásához
vezetett, és ami valószínűleg a kipusztulásunkat okozza egyszer.
– Kérlek! – kaptam a keze után. – Mi mostantól egy család
vagyunk, úgyhogy bármikor hozzám érhetsz.
Ivey szemeiben apró szikrák csillogtak, és óvatosan
elmosolyodott.
– Tudod, egy korai prototípus alapprogramját kaptam, amit
2093-ban vezettek be, és rájöttek, hogy sokkal emberibb, mint a
későbbi kiadások. Úgyhogy nekem még természetes az érintés.
– Hála az égnek! – emeltem a plafonra a tekintetem. –
Megígértem, hogy megpróbálok őszinte lenni – folytattam, és Ivey
kezét átfogtam az ujjaimmal. – Magányos vagyok, és nem látom
reális esélyét, hogy az emberek között találok valakit, akivel együtt
élhetnék. Pontosan azért rendeltelek meg, mert társat szeretnék.
– Mármint milyen értelemben társat? – tágultak óriásira Ivey
szemei. Nyilvánvaló volt, hogy most fut le benne a döbbenetes
kérdés.
Nem is tudtam, mit válaszoljak. Figyeltem őt, láttam, ahogy
megfeszül a teste. Azonnal elkergettem az addig dédelgetett
álmaimat.
– Nem foglak rákényszeríteni, hogy szexuális kapcsolatra lépj
velem. Egyáltalán nem akarlak kényszeríteni semmire. Mint tudod,
nem kértem vészkapcsolót sem, és nem építtettem be semmilyen
blokkolót, ami miatt ne válhatnánk el egymástól. Ha úgy döntesz,
hogy nem akarsz velem élni, megígérem, hogy bármikor szabadon
engedlek. Bár akkor csak a Telepre költözhetsz, de ha így döntesz,
nem fogom megakadályozni, hogy elmenj.

42
 Ivey pupillái és az orrcimpái kitágultak, miközben olyan mély
lélegzetet vett, hogy én is beleszédültem. Az ujjaim alatt éreztem,
ahogy benyirkosodik a bőre.
– Akkor milyen társat szeretnél? – kérdezte még egyszer.
Hagytam egy kis időt, hogy az előző mondataim letisztuljanak
benne, mielőtt válaszoltam.
– Ha meg kellene fogalmaznom, akkor talán a testvér állna
hozzá a legközelebb. Bizalmast szeretnék, akivel feltételek nélkül
elfogadjuk és mindenben támogatjuk egymást, olyat, aki előtt nem
kell megjátszanom magam. Bár meleg vagyok, tehát a férfiakhoz
vonzódom, nem azzal a céllal rendeltelek, hogy szexpartnerem
legyél.
Ivey-n látszott, hogy alaposan átgondolja a hallottakat. Néhány
másodperccel később nagy sóhajjal bólintott.
– Ez észszerű, mivel akkor úgy is programoztathattál volna. De
szexpartnert bármikor rendelhetsz a neten is.
Elmosolyodtam. Volt annak előnye is, hogy Ivey félig robot. Az
emóciók egyelőre háttérbe szorultak a racionalitás mellett, és ez
jelentősen megkönnyítette a dolgomat.
– Amúgy az zavar, hogy meleg vagyok? – kérdeztem, és
lélegzetvisszafojtva vártam a választ. Direkt kértem, hogy ezzel
kapcsolatban semmit ne programozzanak bele.
– Nem zavar. Még nem tudom, mit gondolok a szexualitásról.
Elég kevés ismeretet kaptam ebben a témakörben.
Megkönnyebbültem.
– Majd kialakul – feleltem, és megveregettem a kezét. Örültem,
amiért így döntöttem.
– És mi a helyzet azzal, amiről beszéltünk? – kérdezte, és
szabad kezével újabb adag gyümölcsöt pakolt a szájába.
– Mármint?
– Azzal, hogy manapság nem érintkeznek az emberek. Erről
csak annyit tudok, amit tényként beprogramoztak, de a régi
alapszoftver és a frissítés még nem teljesen asszimilálódott.
Próbáltam megérteni, amiről beszél. Nagyjából annyit fogtam
fel belőle, hogy a régi prototípus eredeti szoftvere fut benne, amire

43
rányomtak egy frissítést, de ahol esetleg ütköznek a kódok, ott majd
felülírja a saját benyomásai alapján. Alapvetően úgy van kitalálva,
hogy az igényeknek megfelelően alakítsa önmagát.
– A XXI. század közepétől, amikor fertőzések tartották
rettegésben a lakosságot, egyre nagyobb teret hódított a NoTouch
mozgalom, aminek hívei úgy próbálták minimalizálni a veszélyeket,
hogy érintések nélküli kapcsolatokban éltek. Akkoriban ez még
szélsőségnek számított, de lassan integrálódott a társadalomba, és
néhány évtizeddel később már szinte mindenki kerülte a közvetlen
érintéseket. Amikor már minden létező fertőzésre volt ellenszer, és a
veszély elmúlt, bizonyos csoportok megpróbálták visszahozni a régi
szokásokat, de pár emberöltő alatt ezek a viselkedésformák
majdhogynem kivesztek, és csak a közeli rokonokra, elsősorban a
szülő-gyerek kapcsolatokra, és a tartósan együtt élő párokra
redukálódtak.
Ivey csodálkozva nézett rám.
– Tehát manapság nem fognak kezet az emberek?
Rájöttem, hogy az ő programja még valószínűleg tartalmaz
néhány olyan elemet, amit nem szűrtek ki a hibakeresők. Megráztam
a fejem.
– Nem, általában nem. Vannak olyan hagyományőrzők, akik
próbálják feléleszteni a régi szokásokat, de csekély sikerrel…
Ivey fura fintorba húzta a száját, amit már többször is láttam
rajta. Amikor koncentrál, összeszorítja az ajkait és csücsörít, még az
orrát is ráncolja egy kicsit. Megállapítottam, hogy baromi édes, és
megfogadtam, hogy az információéhségét mindenáron csillapítani
fogom, hátha elég gyakran tudom rábírni erre az arckifejezésre.
Közben elfogyott a gyümölcs a tányérról, így, amikor
legközelebb odanyúlt, meglepetten konstatálta, hogy az utolsó
falatig megette.
– Bocsánat! – húzta vissza a kezét bűnbánóan. – Ez kettőnké lett
volna, igaz?
– Ne kérj bocsánatot! – figyelmeztettem, mire azonnal lesütötte
a szemét, és magamban már hallottam, ahogy ezért is elnézést kér.
Elmosolyodtam.

44
 – Én már megettem a mai adagomat, ezt pluszba rendeltem.
Álmos vagy? – szorítottam meg az ujjait, amiket még mindig a
tenyeremben tartottam. Hihetetlenül jó érzés volt érinteni a bőrét.
– Azt hiszem – válaszolta tétován. Valószínűleg az alvásra
gondolt, mert azonnal rájött az ásítás, amit hősiesen próbált
elnyomni.
– Az első hetekben sokat kell pihenned, hogy az agyad fel tudja
dolgozni a rengeteg információt – magyaráztam neki, mire bólintott.
Nyilván ő is tisztában volt a szabályokkal. – Reggel be kell mennem
dolgozni. Velem jössz, vagy itthon maradsz? – kérdeztem. A szívem
hevesebben vert, mert féltem, hogy a második lehetőséget választja.
– Bemennék veled, ha nem zavarlak – mosolygott rám
félszegen. – Mi a munkád?
– Újrahasznosító vagyok – válaszoltam. – Egy óriási telepen
dolgozom, ahol arra keresünk megoldást, hogy az aktuálisan
felhalmozódó hulladékot hogyan tudnánk felhasználni valami másra.
A fenntarthatóság szintén az egyik fő szempontja az alkotmánynak.
Ivey bólintott.
– Ez nagyon érdekesen hangzik – mondta, és a következő ásítást
igyekezett eltakarni a kezével.
– Gyere, ideje lefeküdni! – mondtam neki, és a kezénél fogva
picit meghúztam, hogy felálljon.
Tíz perccel később azt néztem, ahogy békésen alszik az
ágyamban, és a szívem már a látványtól is hevesebben vert. Kusza
tincsei szétterültek a párnán, az arcán nyugalom honolt, és ujjaival
az álla alá húzta a takarót, mint egy kisgyerek. Annyira ártatlan volt,
olyan tiszta és üde, mint maga az élet.

45
öt

Ivey

Újabb ébredés. Kicsit más, mint a korábbi, amikor először

nézhettem saját szememmel a világra. Ezúttal az egész testem
bizsergett, a fejemben ezernyi gondolat kergetőzött, és közben
igyekeztem számba venni az életfunkcióimat. Egy idő után állítólag
el fog múlni a kényszer, hogy leltárt készítsek, de egyelőre a
háttérprogramok még túl hangosak ahhoz, hogy figyelmen kívül
hagyjam őket. Miután minden érték a normál tartományon belül
maradt, csak a pulzusom ugrott meg egy kicsit, körülnéztem a
szobában. Az ablakok borítása automatikusan beengedte a reggeli
napfényt, amikor a testem az ébredés jeleit mutatta, így szikrázó
fénykévék táncoltak az ágyamon. Egy ideig csak figyeltem őket, és
az előző este emlékeit szortíroztam a fejemben.
Uriah kedves és okos, pont olyan, amilyennek elképzeltem.
Most először volt alkalmam kipróbálni az emberi elme egyik
funkcióját, amit még nem tudtak rekonstruálni a programozók.
Tehát ilyen az, amikor a kapott adatok mellé az agy egy elképzelést
társít. Bár tudtam, hogy egészen másmilyen is lehet, örömmel töltött
el, hogy legalább a csalódást még nem kellett megtapasztalnom.
A könyökömre támaszkodva felültem, ahogyan kell, hogy
kíméljem a gerincoszlopot, ami az emberi test egyik leggyengébb
alkatrésze. Lenéztem a lábaimra, és megmozgattam a lábujjaimat.
Még mindig csodának éreztem, hogy minden izmot külön is tudok
irányítani, de ha összetett mozgásról van szó, akkor az agyam
magától is tökéletesen összehangolja a teendőket.
46
 Felálltam, és éreztem, hogy az egész testemen valami furcsa
feszültség lesz úrrá, aminek nem volt kiváltó oka. Amikor egy
pillanatra nem figyeltem oda, a testem izmai maguktól mozdultak,
és egy nagyot nyújtóztam, ami hihetetlenül jó érzés volt, olyannyira,
hogy másodpercekig csak a reakcióimat figyeltem.
– Jó reggelt! – szólalt meg az ajtóból Uriah. Már el is
felejtettem, mennyire kedvelem a hangját.
– Jó reggelt! – mosolyogtam rá.
– Ha lezuhanyoztál, gyere le reggelizni! – mondta, majd hátra is
lépett, és eltűnt a szemem elől, pedig jólesett volna, ha nézhetem
még egy kicsit. Aztán rájöttem, hogy egész életemben nézhetem, és
valószínűleg hamarosan mindent tudni fogok róla, úgyhogy gyorsan
elűztem a fura, rossz érzést, és elindultam a fürdőszobába.
Amikor beálltam a zuhany alá, a kis szúró fájdalomtól
felnyikkantam, és azonnal elhúzódtam, aztán először a kezemet
tartottam a víz alá, és csak néhány másodpercnyi szoktatás után
próbálkoztam újra. Az apró cseppek, mint a tűhegyek, úgy szúródtak
a bőrömbe, de most, hogy már nem váratlanul ért, egészen mást
váltott ki belőlem. Kifejezetten bizsergető volt a vízsugár alatt állni,
és hamarosan rájöttem, hogy mindig más testrészemet kell
alátartani, mert egy idő után elmúlik a hatása. Öt perc is eltelt, amíg
a tus alatt tornáztam, hogy minél nagyobb felületen érjen a
közvetlen vízsugár, aztán a kezemet az érzékelő elé tettem, és a rám
fröcskölő fertőtlenítőt szétkentem a testemen. A sötétkék anyagot
egyenletesen eloszlattam a bőrömön, a rejtett hajlatokban is, és
egyből beugrott, hogy van egy testrész, aminek a tisztán tartása
különösen nagy figyelmet igényel. Kézbe vettem a péniszemet, és
alaposan bedörzsöltem, aztán újra intettem az érzékelőnek, ami
bekapcsolta a kellemes vízsugarat, és alaposan leöblítettem magam.
Két perccel később tiszta ruhában – amit az ágymelletti
szekrényben találtam katonás rendben – mentem le a lépcsőn, és
konstatáltam, hogy lefelé egészen más izmok dolgoznak, mint
fölfelé. A konyhából kellemes illatok kúsztak az orromba, és amikor
beléptem, ott találtam Uriah-t, aki egy ismeretlen eszközzel a
kezében állt.

47
 – Mit csinálsz? – kérdeztem, mire rám pillantott, de annyira
koncentrált arra, amit csinál, hogy először nem is válaszolt.
Elmosolyodtam, mert az egész tartása, és az ajkai között kidugott
nyelve is arról árulkodott, hogy minden figyelmét összpontosítja.
Így aztán felültem a hófehér pult mellé a székre, és inkább csak
néztem őt. Egy fekete, nyeles konyhai eszköz volt a kezében, amit a
pultra tett, és várt néhány másodpercet. Utána egy tálból
belefolyatott valamit, és a nyeles dolog füstölni kezdett.
– Tűz van? – kérdeztem meghökkenve.
– Nem, még nincs! – válaszolta hevesen, és kicsit felemelte a
dolgot, aztán körbeforgatta. – Palacsintát sütök.
Palacsinta. Próbáltam gyorsan rátalálni a jelentésére, de ez a szó
hiányzott a készletemből.
– Az valami ennivaló? És igazi? – kérdeztem csodálkozva. Az
égett anyag illata mindenesetre olyan hatással volt rám, hogy
nyálzani kezdtem.
– Hát, olyan határeset – nézett rám mosolyogva, de rögtön
vissza is fordult, mert úgy tűnt, ez egy nehéz és összetett feladat. –
Amennyiben a porból kevert tészta igazinak számít attól, hogy
kisütöm.
– Az illata nagyon ízlik! – válaszoltam. Felemelte a nyeles
dolgot, és a kikészített tányérra csúsztatott belőle egy kerek valamit.
– Az illatokra nem használjuk ezt a kifejezést. Egyél, ne várj
rám! – mondta kedvesen, és elém tette a palacsintát.
– Hanem? Mit használunk? – kérdeztem, de már annyira folyt a
nyálam, hogy nem győztem nyelni.
Uriah elgondolkodott, és közben újabb adag tésztát folyatott a
dologba.
– Amúgy hogy hívják, ami a kezedben van?
– Serpenyő – emelte a magasba, és ismét körbefolyatta benne a
tésztát, ahogy az előbb megtanultam.
– Szóval az illat nem ízlik? – kérdeztem, de közben felvágtam a
palacsintát, és az első falatot a számhoz emeltem.
– Vigyázz, mert forró! – figyelmeztetett. – Megégeted a szádat.

48
 Már éreztem is, ahogy egy pillanatra az ajkamhoz ér, és olyan
fájdalom cikázott át a testemen, hogy összerázkódtam. Nagyon
mérges lettem, amiért nem vettem figyelembe, hogy előtte vette le a
tűzhelyről.
– Szóval az illatokra azt mondjuk, hogy finomak, jó illatúak,
vagy az ételekre, hogy ínycsiklandóak. De azt ebben a formában
nem, hogy ízlik.
– De furcsa – válaszoltam könnybe lábadt szemekkel. – Mert
amúgy pontosan olyan reakciót vált ki, mint az íz, amit a szádban
érzel.
Uriah bólintott, és egy másik tányérra csúsztatta a sajátját.
– Igen, de míg általában az ételt a szánkba vesszük, illata
mindennek van, aminek semmi köze a táplálkozáshoz, így ez egy
sokkal tágabb fogalomkör.
Átgondoltam, amit mondott, és igazat kellett adnom neki.
– Bocsánat, valóban így van – válaszoltam.
– Ivey! – fordult felém, és a hangja ezúttal nem volt kedves. Az
egyik szemöldökét is felhúzta, és az egész arckifejezése negatív
érzéseket sugallt. Gyorsan átgondoltam, amit mondtam, és
próbáltam összevetni azokkal a szabályokkal, amiket eddig
ismertem meg nála.
– Jaj, bocsánat, a bocsánat! – nyögtem ki, de már akkor tudtam,
hogy elrontottam, amikor kimondtam.
Uriah egy másodpercig még tartotta az arckifejezését, de aztán a
szeme körül összefutottak az apró ráncok, és a vonásai széles
mosolyba torzultak.
– Annyira aranyos vagy! Amúgy ezt beléd programozták?
Mármint hogy folyton elnézést kérj.
Átnéztem a háttértárat, de nem találtam semmi erre utaló
parancssort.
– Nem hiszem – ráztam meg a fejem. – Ez valami hibajelenség
lehet.
Uriah lemerevedett egy pillanatra, aztán letette a serpenyőt és
odalépett hozzám.

49
 – Figyelj, Ivey! Tudom, hogy humanoid vagy, és nem teljesen
ember. Tudom, hogy egy szoftver fut az agyadban, és azt is, hogy te
szándékosan is képes vagy ellenőrizni a benned zajló folyamatokat.
De azt szeretném, ha megpróbálnád ezt háttérbe szorítani, és
nagyobb teret engedni az emberi részednek. Azt akarom, hogy
magadtól tanulj meg dolgokat, és tapasztalj, ne pedig a beléd töltött
adatok alapján alkoss véleményt. Kérhetem ezt? Érthető ez? –
kérdezte, és egyik kezével elém támaszkodott a pultra, a másikkal
pedig kisimogatta a szemem elé hulló tincseket.
Felfogtam, amit mondott, és a Fontos! mappába mentettem le,
aztán egy időre csak az érintése nyomán elöntő kellemes érzésre
tudtam koncentrálni. Amíg simogatott, az agyam minden mást
tartaléküzemmódba kapcsolt, és csak a testi ingerekre figyelt. Arra
tértem magamhoz, hogy hangosan felsóhajtottam.
– Igen, természetesen, kérheted – bólintottam, és csodálkozva
állapítottam meg, hogy a vérem hirtelen az arcomba áramlik, amitől
a bőröm szinte lángolni kezd. Aztán valamiért – soha nem fogom
megérteni, hogy miért – azt mondtam: – Le kellene vágni a hajamat,
mert akadályoz a látásban.
Uriah abbahagyta a simogatást, de az ujjait még nem vette el.
Figyelmesen nézett, de én valamiért nem mertem felemelni a fejem
és rápillantani, hanem a térdemet figyeltem. Nem értettem, ami
bennem történik, de igyekeztem elraktározni minden adatot, hogy
később kielemezhessem.

50
Uriah

Az ujjaim alatt éreztem a bőrét, és ettől megszűnt a külvilág.

Nagyon rég nem volt részem intim érintésben, és ettől
megbolondultak az érzékeim. Láttam, hogy elpirul, és azt is, hogy
szaporábban veszi a levegőt. Nem tudtam, miért, de rettegtem, hogy
ez valami vészreakció, amit próbál eltitkolni előlem. A fejét
lehajtotta, nem láttam a szemét, ezért inkább visszavonulót fújtam,
és figyelmeztettem magam, hogy alig néhány órát töltöttünk együtt,
ráadásul ő csak humanoid, így összezavarom, ha ilyeneket csinálok.
Lassan visszahúztam a kezem, és meg akartam szólalni, de a
hangom csak rekedt krákogásnak tűnt.
– Inkább söpörd el az ujjaiddal. Nézd csak, így… – simítottam
végig a homlokán még egyszer, de már nem olyan áhítattal, mint
korábban, hanem sokkal tudatosabban.
Lassan felemelte a fejét, és rám nézett. A szemei egészen
elsötétedtek, és látszott, hogy még mindig zavarban van.
– Ivey, kérlek, beszélj! – suttogtam. – Nem esik jól, ha hozzád
érek? Tegnap este azt mondtad, nem zavar az érintés.
Megrázta a fejét, és a tőlem tanult mozdulattal elsimította a
rakoncátlan tincseket.
– Nem zavar – mondta, és őszintén nézett a szemembe, de aztán
megrebbentek a hosszú pillák. – Sőt, azt hiszem, nagyon élvezem –
tette hozzá, mire a szívem akkorát dobbant, hogy biztos voltam
benne, ő is hallotta.
– Élvezed? – kérdeztem még mindig rekedten.
Elkapta a tekintetét, ami ijedten csapongóit egyik dologról a
másikra, mintha gyorsan fel kellene mérnie az egész konyhát.
Amikor a fejem mellett elnézve a falra szegezte a pillantását, akkor
jöttem rá, hogy a saját érzéseit próbálja dekódolni. A gondolatra én
is igyekeztem rendet tenni a sajátjaim között, és rájönni, mi zajlik
bennem.

51
 Soha nem tapasztalt kavalkád fogadott. Vágy és öröm, félelem
és bizonytalanság ötvöződött valamivé, amire nem találtam
megfelelő kifejezést. Még sosem akartam megfogalmazni azt, amit
érzek, és rájöttem, hogy neki mennyivel nehezebb dolga lehet,
hiszen mi, emberek csecsemőkorunktól kezdve eddzük magunkat az
életre, míg neki egyetlen nap alatt kellett szembesülnie az érzelmi
hullámzással.
Újra felemeltem a kezem, és megsimogattam az arcát, ő pedig
önkéntelenül le akarta hajtani a fejét, de ezúttal az álla alá nyúltam a
másik kezemmel, és megtartottam. Néztem a kitáguló pupillákat, a
vonásain elömlő kifejezést, és végre elhittem, amit mondott.
Tényleg élvezi! A szívem diadalmasan dübörgött a mellkasomban,
és éreztem, hogy a szám a fülemig kúszik.
– Sosem kell szégyellned, ami jólesik. Nem kell elrejtened az
arcodat, sem az érzéseidet. Előlem soha! – mondtam neki, ő pedig
láthatóan megkönnyebbült. A bőre még mindig lángolt, de a szemei
vidáman néztek vissza rám. Felnyúlt, és a kézfejemre simította a
tenyerét, aztán ismét végighúzta az ujjaimat a homlokán.
– Nagyon kellemes – motyogta, miközben újra és újra
megismételtük a mozdulatot, ő pedig lassan lehunyta a szemét.
Néztem a gyönyörű arcot, ami túlszárnyalta minden
elképzelésemet; figyeltem, ahogy mély levegőt vesz, és egy sóhajjal
fújja ki, és láttam, ahogy lassan elernyednek az izmai. Úgy éreztem,
hátralévő életemben megelégszem azzal, ha néha megajándékoz egy
ilyen pillanattal.

52
Ivey

– Na, hogy tetszik? – kérdezte Uriah, ahogy átrepültünk a város

felett. A légteret milliónyi kétszemélyes kocsi töltötte be, amik az
előre betáplált útvonalakon repültek hangtalanul.
– Gyönyörű! – válaszoltam, ahogy az alattunk elterülő tájat
figyeltem. – Láttam róla képeket, és tudom, hogy minden beépített
négyzetméterre hatszor annyi zöldfelületnek kell jutnia, de élőben ez
csodálatos!
Virágillat kúszott az orromba, és láttam az alacsonyabban repülő
madárrajokat. Nyilván megtanulták, mi a biztonságos magasság
számukra.
– Amikor az autóutakat felszámolták, és csak vészhelyzet
esetére hagytak meg néhány főutat, rengeteg terület szabadult fel, és
nem volt nehéz eleget tenni a törvénynek. Ha láttál képeket, tudod
milyen ronda volt a mindenhová elkúszó aszfaltkígyó, és nyilván
tisztában vagy a légszennyezéssel, amiben az elődeink éltek.
Bólintottam.
– Igen. El sem tudom képzelni, hogyan tudtak létezni az állandó
szmogban, és azt sem, hogy miért nem tettek ellene, ha egy
évszázadon át birtokukban volt már a modernebb technológiák
tárháza.
– Mindenről a pénz tehetett – válaszolta Uriah. – Az mozgatta
az embereket. Mivel a kőolajból származó bevételek határoztak meg
nagyjából mindent, ez óriási érdekellentétet szült. Az emberiségnek
el kellett jutnia a szakadék széléig, hogy végre észbe kapjon, és
tegyen valamit a saját pusztulása ellen.
– Mi lett volna, ha nem születik konszenzus? – kérdeztem. A
történelmi tudásom megvolt, de nem mertem levonni a
konzekvenciát. Túlságosan drasztikusnak éreztem.
– Kitört volna a világháború, amibe valószínűleg a Föld
lakosságának nyolcvan százaléka belehalt volna, ha nem is
közvetlenül, de a sugárfertőzés következtében két éven belül. A
53
maradék pedig a harmadik generációra lett volna életképtelen, mert
százszorosára emelkedett volna a születési rendellenességek száma,
és az elpusztult infrastruktúra nélkül semmi esély nem lett volna a
kezelésükre.
Ez nagyon szomorú – mondtam halkan, és próbáltam elképzelni
az alattunk elterülő völgyet emberi jelenlét nélkül. Mára biztosan
visszavette volna a természet, és növények tapasztották volna be a
föld feltépett sebeit, de mégis rémisztő volt belegondolni, hogy
egyetlen rossz döntés elég lett volna egy ilyen faj pusztulásához.
– Tudod, mi a legszomorúbb az egészben? – kérdezte Uriah,
miközben beállította a leszállási helyet, és belenézett a
retinaleolvasóba, hogy jóváhagyást kapjon a repülési tervhez.
– Micsoda?
– Az, hogy akkoriban az emberiség egy ezreléke döntött a
többiek sorsáról. Nem volt demokrácia, vagyis nem a mai formában.
Képviselőket választottak maguknak, akik elviekben az ő érdekeiket
tartották szem előtt, de ez soha nem működött a történelem során.
Elgondolkodtam. Közben ereszkedni kezdtünk, és Uriah
villámgyorsan üzenetet gépelt az előtte megjelenő hologramos
konzolon.
– A mostani rendszer szerinted fenntartható? Az emberi faj nem
arról híres, hogy belenyugodjon az egyenlőségbe. Mindig lesznek
olyanok, akik hatalomra törnek.
Uriah rám nézett. Láthatóan meglepődött a kijelentésemen.
Ahogy átgondoltam, rájöttem, hogy én sem igazán tudom, miből
vontam le a következtetést, valószínűleg elhamarkodottan
beszéltem, és valamilyen okból kifolyólag nem mérlegeltem
megfelelően. Mintha az érzéseim kezdték volna átvenni az
irányítást, vagy mintha nem is tőlem származott volna ez a felvetés.
Összezavarodtam.
– Elnézést! Nem tudom, miért így gondolom…
– Ivey, kérlek! Már megbeszéltük, hogy kimondod, amit
gondolsz, és azt is, hogy nem kérsz érte bocsánatot!
A szemeiben bizalom és szeretet tükröződött. Úgy éreztem,
egyiket sem érdemeltem még ki, és nem is értettem, miért érez így

54
irántam, de tisztában voltam vele, hogy az emberek nagyon
emocionálisak, és emiatt kiszolgáltatottak. A programom egyik fő
eleme volt, hogy soha ne használjam ki ezt, és ne éljek vissza az
emberek „butaságával”. Csakhogy Uriah nem volt buta, sőt… Nem
gondoltam volna, hogy egy ember lehet ennyire tárgyilagos és széles
látókörű.
– Igen… – válaszoltam, és gyorsan lenyeltem a nyelvemre
tolakodó „bocsánatot”. Azzal nyugtattam magam, hogy valószínűleg
ez a kérése zavarta össze a bennem futó parancssorokat.
– Egyébként teljesen igazad van. Bennem is sokszor felmerül,
hogy vajon kik és hogyan akarják majd megszerezni a hatalmat, de
egyelőre nem látok rá reális esélyt, hogy bárki is zavart keltsen a
rendszerben. Pedig csak az által kaparinthatná meg az irányítást.
– Ha valaki elég eltökélt, meg fogja találni a módját –
válaszoltam. A fejemben villámgyorsan váltakoztak a képek a
diktátorokról, akik képesek voltak milliókat befolyásolni, és végül a
saját céljaik érdekében felhasználni. Az, hogy az emberiségnek
egyszer szerencséje volt, nem elegendő ok az optimizmusra.
– Remélem, tanultunk az előző századok során elkövetett
hibáinkból! – mosolygott rám Uriah, és ismét odafordult a
retinaleolvasóhoz, ami bemondta a nevét és az azonosítási számát,
aztán egy kellemes női hang közölte, hogy elhagyhatjuk a járművet.

55
hat

Ivey

A gyár, vagyis az újrahasznosító telep óriási volt. Mire átértünk az

üzemen, egészen elfáradtam. Bár már nem okozott gondot a járás,
azért az agyam még elég sok energiát pazarolt a mozgás
irányítására, és a külvilágból érkező ingerek szelektálására,
feldolgozására, így alig vártam, hogy valami nyugodtabb helyre
érjünk.
Uriah energikusan lépkedett előttem, és láthatóan észre sem
vette a közelünkben zajló eseményeket. Neki nyilván ez a
megszokott közege. Nekem viszont tátva maradt a szám, ahogy az
óriási présgép összezúzta az üvegek ezreit.
– Homokot állítanak elő. Az üveg remekül hasznosul, mivel ezt
az őrleményt keverik az építőanyagokba.
– Óóó – néztem tovább a hatalmas pneumatikus pörölyt, ami
ismét lecsapott, és újabb ezernyi üveget zúzott porrá. – Nagyszerű,
hogy betiltották a hagyományos műanyagok gyártását.
– Igen, ez szükségszerű lépés volt, de majdnem száz év kellett,
mire valóban sikerült elérni az egész világon, hogy általános
használatban mindent kiváltsanak természetes anyagokkal. A
műanyagok annyira széles körben voltak elterjedtek, hogy eddig ez
volt a legnagyobb kihívás a Békében. Kínában például a moratórium
után ötven évvel még mindig működtek bizonyos gyárak.
– Igen, arról vannak adataim, hogy mekkora gond volt a
műanyagok kiváltása például a gyógyászatban.

56
 – Ott nem is tudták helyettesíteni – bólintott Uriah. – Amíg a
nanorobotos gyógyítás el nem terjedt, sok helyen alkalmazták a
protéziseknél, és ezek gyártása kivételt képezett a tiltás alól.
– Hogyhogy használjátok még ezt a szót egyáltalán, amikor
legalább öt generáció óta nincsenek forgalomban műanyagból
készült termékek? – kérdeztem.
Uriah szeme rám villant, bár nem értettem, hogy miért.
– Mert az úszó szemétszigetek még mindig nagy problémát
okoznak, és az iskolai tananyag nagyon sokszor visszatér a
környezetszennyezés témakörre, ahol állandóan felmerül. Plusz a
természetes anyagokból készülő helyettesítőket is műanyagoknak
hívjuk, pusztán azért, mert ugyanúgy néznek ki, és ugyanaz a
felhasználási területük, mint az elődeiknek.
– Értem – mosolyogtam rá. Tényleg meglepett, hogy
programozás nélkül is ennyi mindent tud. Felmerült bennem egy
lehetetlenség, hogy talán ő sem teljesen ember, de gyorsan
elhessegettem a gondolatot. Utána viszont kérdések áradata öntötte
el az elmémet. Ha egy ember ilyen fiatalon ennyi információt képes
raktározni, akkor miért mondják, hogy a humanoidok az
agykapacitásuk miatt veszélyesek az emberiségre? Még soha,
egyetlen pillanatig sem éreztem magam fölényben, sőt, a
tapasztalatok és az érzelmek hiánya miatt inkább jóval
nehézkesebbnek és korlátozottabbnak találtam a felfogásomat.
– Na gyere, menjünk az irodámba! Achak pipa lesz, ha sokat
kések. Muszáj nekiállnom a munkának.
Furcsa érzés futott át rajtam. Hirtelen nem tudtam
beazonosítani, de aztán valahonnan felmerült bennem a szó:
bűntudat. Bűntudatot éreztem, amiért feltartom, hátráltatom Uriah-t.
Aztán megjelent a félelem is. Az agyam azonnal lefuttatott egy
elemzést, hogy mennyire lehetek a terhére, és százalékos arányban
mi a lehetséges kifutása annak, hogy kikapcsoltat, amennyiben
zavarom.
A pulzusom száguldani kezdett, a testem verejtékezett, és hiába
próbáltam úrrá lenni a reakcióimon, elvesztettem az irányítást. Már a

57
levegőt kapkodtam és megszédültem, amikor hirtelen Uriah kezét
éreztem meg a vállamon.
– Ivey! Ivey, mi történt? Beszélj hozzám! – adta parancsba.
– Nem tudom… Én csak… – A beszéd is nehezemre esett, mert
a szervezetem vészreakciót produkált.
– Mit érzel? – kérdezte, és lenyomott egy padra a fal mellett,
aztán egészen közel hajolt.
– Nem tudom. Minden zavaros – lihegtem. – Azt hiszem, félek
– válaszoltam riadtan.
– Mitől? – kérdezte, és két ujját a nyaki artériámra nyomta. – Mi
történt? – ismételte meg a kérdést, amire nem tudtam válaszolni.
– Csak eszembe jutott, hogy ha hátráltatlak, akkor
kikapcsoltathatsz – vallottam be őszintén. Ebben állapodtunk meg,
és valamiért jólesett kimondani a dolgot.
Uriah abban a pillanatban elengedte a nyakamat, és erősen
megfogta az államat, aztán felemelte a fejemet, és egyenesen a
szemembe nézett.
– Megmondtam már neked, de most elismétlem: Nem foglak
deaktiváltatni! Soha, semmilyen körülmények között. Ha nem
jövünk ki egymással, te dönthetsz a saját sorsodról. Ha akarsz,
beköltözhetsz a Telepre.
Éreztem, ahogy lassan csillapodott a szívverésem, és a fülem is
kevésbé csengett. A szemeim előtt úszkáló, apró, fehér körök is
lassan eltűntek a semmiben, és a helyüket Uriah arca töltötte be, aki
közvetlen közelről nézett rám, és figyelte a reakciómat.
– És mi van, ha én veled akarok maradni, de te nem akarod? –
kérdeztem meg azt, ami a legjobban nyomasztott, bár nem találtam
rá észszerű magyarázatot.
– Ilyen nem történhet! – rázta meg a fejét Uriah. – Soha ne
felejtsd el, hogy én akartalak téged. Hidd el, alaposan megfontoltam
a dolgot! Te vagy a legjobb dolog, ami az elmúlt években történt
velem. És én ember vagyok, nem humanoid. Nem érdekel a
racionalitás, az érzelmeim vezérelnek. Mi kerten még csak most
kezdjük a nagyon hosszú, közös utazásunkat, és semmi okod arra,
hogy ilyenekre gondolj. Megértetted? – kérdezte komolyan.

58
 Kicsit bólintottam, mert az államat még mindig erősen tartotta.
– És most én is kérdezhetek valamit? – hajolt még közelebb. A
leheletét már a bőrömön éreztem. ízlett. Ismét bólintottam, de
pislogni se mertem.
– Neked nem az az alapprogramod, hogy bármikor ellenállás
nélkül hagyd, ha a gazdád deaktiváltatni akar?
Máris rájött, hogy hibás vagyok – futott át az agyamon, amire
már legalább ezerszer gondoltam létezésem tizenkét órája alatt. Le
akartam hajtani a fejem, de Uriah nem engedte, és amikor lesütöttem
a szemem, egy picit megszorította az államat.
– Nem kell szégyenkezned semmiért! – figyelmeztetett arra,
amit szintén elmondott már. – Az érzéseidet gyakran nem tudod
irányítani, és még gyakrabban születik belőle olyan félelem, amire
nincs semmilyen értelmes magyarázat. Az emberek félelemben
élnek.
– Komolyan? – néztem fel rá hirtelen.
– Igen, Ivey, mi, emberek az egész életünket a saját rettegésünk
árnyékában töltjük. Neked még újdonság, mint minden más. Higgy
nekem, hamarosan ezt is megszokod!
Ez volt az első mondat, amit képtelen voltam elhinni neki.
Megrémített a gondolat, hogy az agyam állandóan szörnyűségekkel
fog bombázni, és én tehetetlen leszek velük szemben.
– Ivey, bízz bennem! Nem lesz mindig ennyire rossz! – mondta
halkan Uriah, és felnyúlt, hogy megsimogassa a homlokomat.
Pontosan ugyanúgy, mint otthon. Az idegeim rögtön kisimultak, a
testem, mintha lekapcsolták volna az áramforrásról, azonnal pihenő
üzemmódra váltott. A fejem kiürült, én pedig megkönnyebbülést
éreztem. A pillanatnyi szabadság, a kínzó gondolatok hiánya maga
volt a paradicsom.

59
Uriah

Néztem, ahogy lecsukódnak a szemei. Éreztem, hogy a homlokán

lüktető ér lassan elcsitul, amint a vér végre normális tempóban
áramlik benne. A következő simogatással a bőrén gyöngyöző
verítéket is letöröltem, és meglepődtem, mert nem éreztem undort,
pedig más testnedvei általában taszítani szokták az embereket. Amíg
türelmesen simogattam Ivey homlokát, azon gondolkodtam, mikor
kerültem utoljára kapcsolatba ilyesmivel. Rájöttem, hogy az elmúlt
években biztosan nem. Az utolsó szexuális együttléteimnél
tulajdonképpen csak közösen maszturbáltunk, mert egyikünk sem
érzett késztetést, hogy megérintse a másikat. Elég volt a tudat, hogy
nem vagyunk egyedül. Az emberiség szinte már annyira
elkorcsosult, hogy a következő generációk sterilszobákban is
leélhetik az életüket. Nincs igényünk a fizikai kontaktusra.
Miközben ezen gondolkodtam, rájöttem hogy paradox módon
folyamatosan simogatom a puha, meleg bőrt Ivey homlokán, és
gyönyörködöm a vonásaiban. Az arcára kiülő béke, a biztonság
érzése lenyűgözött. Milyen kevés elég ahhoz, hogy megnyugodjon!
Tulajdonképpen csak rám van szüksége. A felismerés letaglózott. Itt
egy lény, aki félig ember, félig robot, és mindenben tőlem függ. Ő
nem önszántából van velem, és valószínűleg nem is azért reagál így
rám, mert ezek az érzések alakultak ki benne velem kapcsolatban,
hanem azért, mert a programozásánál rám hangolták, és azt ültették
az agyába, hogy a gazdája közelében biztonságban van.
Hirtelen megremegtek az ujjaim, mire azonnal kipattantak a
szemei.
– Mi a baj? – kérdezte ezúttal ő.
Megráztam a fejem. A pillantása, mintha röntgenszeme lenne,
úgy futott át az arcomon, aztán ellökte magát a faltól, aminek addig
támaszkodott, és belehajolt az arcomba, pontosan úgy, ahogy én
tettem egy perccel korábban.

60
 – Azt mondtad, meg fogod próbálni elmondani az igazat –
suttogta, és mivel még nem tudta palástolni az érzéseit, egy
árnyalatnyi csalódottság csendült ki a szavaiból.
Nem tudtam, mihez kezdjek az érzelmi zűrzavarral, ami bennem
tombolt. Én már szerettem őt. Már úgy éreztem, hozzám tartozik,
pedig még egy nap sem telt el, mióta megérkezett. Érzelmi
függetlenségem máris odalett, és teljesen ki voltam szolgáltatva
neki. És bár tudtam, hogy elviekben ő nem hagyhat cserben, máris
rám tört ugyanaz a félelem, ami kicsit korábban őt mardosta. Az
elutasítástól való rettegés megrengette az egész lelkemet. Rájöttem,
hogy mi, emberek azért nem merünk belebonyolódni semmilyen
kapcsolatba, mert a félelmeink erősebbek a vágyainknál. Az új
korszak embere egy csökevény, nem az evolúció vívmánya.
– Igen… – sóhajtottam. – Csak nagyon nehéz. Lelkileg
lemezteleníteni magad sokkal nehezebb, ha évek óta senkinek nem
mutattad meg a valódi énedet – mondtam, aztán lerogytam mellé, és
a fejemet a falnak vetettem. Behunytam a szemem, mert azt végképp
nem akartam látni, hogyan reagál. – Tudod, én is attól félek, amitől
te az előbb. Hogy nem fogsz kedvelni, hogy nem akarsz velem
maradni. Rettegek, hogy túlságosan megszeretlek, de nem fogod
viszonozni az érzéseimet. Ha egyáltalán képes lennél rá. Még azt
sem tudom…
Ujjaimmal a szemeimet masszíroztam, és próbáltam kitölteni a
vákuumot, ami az agyamban keletkezett, miután elmondtam a
gondolataimat.
– Nem tudom, miért félsz ettől. Nem tudom, amit érzek, az
szeretet-e, vagy mi a pontos neve, de azt tudom, hogy lenyűgözőnek
talállak. Minden érdekel, amit mondasz, és főleg azért, mert te
összefüggéseiben látod a világot, én pedig csak adathalmazként. De
ahogy elmagyarázod, egyből értem a dolgokat, és ez teljesen
elvarázsol – válaszolta komolyan.
Ahogy az ujjaim között kikukucskáltam, láttam a szemeiben
csillogó őszinteséget, amitől a gyomrom megremegett.

61
 – És meg fogod mondani azt is, ha valami nem tetszik? Ha úgy
érzed, csalódsz bennem? – A hangom is reszketeg volt, de nem
csodálkoztam rajta.
– Ha tudni fogom, hogy azt érzem, akkor igen – bólintott Ivey.
– Ha pedig nem, de nyugtalanít valami, akkor majd rájövünk
együtt, hogy mi az.
– Ez remek ötlet! – vigyorodtam el. Imádtam a belőle sugárzó
naiv optimizmust, és főleg a bizalmat, ami áradt felém.
– És kérlek – nézett a szemembe, amitől a lélegzetemet is
visszatartottam egy másodpercre –, ne beszéljünk többé arról, hogy
elválunk egymástól!
A szívem dobbanásától addig, amíg a kezem felemelkedett és
végigcirógatott a határozott arcélen, nem telt el egy pillanat sem.
– Helló! – köszönt Achak, amikor beléptünk az irodába.
– Ő kicsoda? – fordult ki teljesen a székével, amikor Ivey is
feltűnt mögöttem.
– Ő itt Ivey XoX – mutattam be mosolyogva, mire Achak
lemerevedett a mozdulatban, és félig ülve, félig állva nézett fel rám.
– Vettél egyet? – kérdezte olyan hangon, amiből még én sem
tudtam leszűrni, mit is jelenthet, de azt tisztán éreztem, hogy semmi
jót.
Bólintottam.
Achak úgy tett, mintha csak helyezkedni akart volna a széken,
és a másik fél seggére ereszkedett le, miközben köhintett egyet.
Utána úgy fordult felém, mintha Ivey ott sem lenne.
– A hatosban megemelkedett a nyomás. A robotok nem találtak
rá magyarázatot.
Természetesen hallottam, hogy a robotok szót rendellenesen
megnyomta, de hirtelen nem tudtam mit kezdeni a helyzettel.
Ereztem, hogy nem vonhatom kérdőre, mert a válaszai olyasmit
idéznének elő, amire nem állunk készen. Sem én, sem Ivey.
– Gyere, ülj le mellém. Vagy inkább ledőlnél egy kicsit? Van
egy belső kertünk, ahol kényelmes pihenőhelyek vannak –
fordultam felé, és ezúttal én hagytam figyelmen kívül Achakot.

62
 – Jó nekem itt – mondta halkan Ivey, és éreztem a hangján,
hogy ő is tisztában van a felemás helyzettel. Magához húzott egy
lebegő széket, és közvetlenül mellém ült le. Bekapcsoltam a
gépeket, belepislogtam a leolvasóba, aztán a megjelenő adatoknak
szenteltem a figyelmemet. Egy perccel később éreztem, ahogy a
térdét félve az enyémhez érinti. A kezem abban a pillanatban simult
a combjára, még mielőtt átgondolhattam volna.
Oldalról egy horkantást hallottam, mire odakaptam a fejem.
Achak vigyorogva nézett, és amikor összeakadt a pillantásunk, rám
kacsintott.
Nem tudtam hová tenni a reakcióját, de egy kicsit
megnyugodtam.
– Szerintem nem állították át a rendszert a vastagabb anyagra.
Mondtam, hogy ha az építési törmelékként beszállított táblákat
fogjuk zúzni, ahhoz más nyomás kell, mint a sima üvegekhez. És
bár ez a haszontalan népség még arra sem képes, hogy normálisan
elemezze az adatokat, a felsőbb rendszerek érzékelték a problémát.
Csak ez lehet az oka – magyarázta. – Kérj le egy jelentést arról,
hogy a G4 átállította-e a pneumatikát!
– Oké – hagytam rá, bár nem hittem benne, hogy a mi
robotjaink ekkora hibát követtek volna el, amit a felsőbb
rendszernek kellett volna korrigálnia, úgy meg pláne, hogy arról
nem kaptunk értesítést.
– Szerintem a rendszer folyamatosan veszít a nyomásból –
mondta Ivey, aki eddig meredten figyelte az előttem futó adatokat. –
Négy kilonewton jut egy négyzetcentiméterre, de a zúzás
pillanatában visszaesik kettőre. Egy millisec alatt visszaáll, de mégis
mindig leesik az adott tartományban. Meg kellene nézni a
tömítéseket.
Achak összehúzott szemöldökkel nézett Ivey-ra, aztán ismét
horkantott.
– Ennek mindent szabad? – kérdezte morogva, mire ismét
ránéztem.
– Nem ennek, hanem neki, és igen, kommunikálhat,
mindenhová velem jöhet. Alfa szintet kértem neki.

63
 Achak összerezzent.
– Alfa szintet kértél, és engem meg sem kérdeztél? – csúszott
előre a székével, egészen addig, amíg közvetlenül előttem fékezett
le. – Mostantól naponta egy robottal kell cseverésznem, mintha
ember lenne, és nem gondoltál arra, hogy ki kellett volna kérned a
véleményemet?
Hátrahúztam a fejem, és azt is éreztem, hogy Ivey egész teste
megfeszül mellettem.
– A rohadt életbe, Uriah, azt hittem barátok vagyunk! – túrta
hátra gyérülő haját Achak olyan elánnal, mintha a nekem szánt
pofon energiáját ölné a mozdulatba.
– Azok lennénk? – kérdeztem vissza, mert nem tudtam
visszafogni magam. – Soha, egyetlenegyszer sem kérdezted meg, mi
van velem, holott egy éve dolgozunk együtt. Azt sem tudom, ki
vagy, mi vagy. Van-e családod, kutyád, macskád, akárkid. Soha
nem akartál velem a munkán kívül találkozni, hogy megigyunk egy
sört, vagy megnézzünk egy meccset. Hogyan lehetnénk barátok? A
döntéseimről pedig nem vagyok köteles beszámolni neked. Beadtam
a kérelmet, és szabad utat kaptam. Ivey hozzám tartozik, és mától
velem jön. Ha neked ez nem tetszik, bátran menj át egy másik
állomásra!
Achak olyan hangosan vette a levegőt, hogy én is óhatatlanul
abban a ritmusban lélegeztem.
– Szerintem jobb lenne, ha te néznél más meló után. Itt senki
nem szíveli a korcsokat rajtad kívül…
A hangja vészjósló és túlságosan nyugodt volt.
– Mi az, hogy korcsokat? És honnan tudod, ki hogyan vélekedik
erről? – kérdeztem előredőlve. Kezdtem elveszteni a fejem. A belőle
áradó felsőbbrendűség, a lenéző tekintet piszkosul idegesített.
Ivey kezét éreztem a derekamon. Nyugtatni vagy figyelmeztetni
próbált, de nem voltam abban az állapotban, hogy bármelyik is
hasson rám.
– Itt csak te vagy meleg, és csak te vagy képes egy robotba
dugni a farkadat – közölte monoton hangon Achak.

64
 A dühtől csillagokat láttam, de annyira még képes voltam, hogy
tiszta erőből beverjem a pofáját.
Amikor meglepetten hátrazuhant a székében és megszólaltak a
szirénák, én már az öklömet szorongatva álltam felette, Ivey pedig
két karral ölelt át hátulról, hogy lefogjon, mielőtt ismét elborulna az
agyam.

65
Ivey

A történések olyan gyorsan követték egymást, hogy felfogni is alig

volt időm. Nem értettem az érzelmi játszmát, ami Uriah és Achak
között zajlott, de azt érzékeltem, hogy minden gyűlölet rám irányult,
csak Uriah vette magára. Nem kellett volna. Tudom, hogy sokan
korcsoknak hívnak bennünket, mivel emberi intelligenciával
felruházott, ráadásul szerves vázba épített mesterséges lények
vagyunk. Humanoidok. Már a robot kifejezés is pejoratív, hiszen
robotoknak a tisztán gépi tudatformákat tekintjük, akik nem képesek
az érzelmekre, és nem tudják kezelni az emberi reakciókat. De Uriah
simán elengedhette volna a füle mellett az egészet, vagy azt is
válaszolhatta volna, hogy másnap már nem visz magával. Otthon is
megvárhattam volna, ha a munkatársát zavarom.
A tettlegesség is olyan gyorsan történt, hogy csak utólag
avatkozhattam bele, amikor a végzetes ütés már elcsattant.
Borzasztó bűntudatot éreztem, amiért Uriah érzelmeire
koncentráltam, ahelyett, hogy a testi reakcióit figyeltem volna.
Akkor talán időben megfékezhetem.
A fal abban a másodpercben megnyílt, és két PC60-as gurult ki
belőle.
– Uriah Spencer 9543265876.324, lépjen a falhoz, az arcát tartsa
a szkenner elé, a kezeit pedig kulcsolja össze a háta mögött! –
darálta a géphang, mire elengedtem Uriah-t, ő pedig követte az
utasításokat.
– Achak Trogir 7568927217.161 lépjen a falhoz, az arcát tartsa
a szkenner elé, a kezeit pedig kulcsolja össze a háta mögött! –
fordult a kis rendfenntartó a nagydarab férfi felé, kezében a
pengével, amit csak akkor engedett le, amikor már Achak is a falnál
állt.
– Ivey XoX 1453729264 lépjen a retinaleolvasóhoz! – utasított,
én pedig azonnal megfordultam, és tettem, amit mondott. Éreztem,
hogy behatolnak a memóriámba, és lefuttatnak egy ellenőrző
66
programot. Amikor végeztek, mintha leválasztottak volna egy
központi gépről.
– Az Alkotmány nevében ismertetem az ideiglenes ítéletet –
darálta a robot. – Uriah Spencer, megszegte a 2184-es 763-törvény
hatodik paragrafusát. Tettére nincs mentsége, így azonnal térjen
haza, és lakóhelyén várja meg a további intézkedést!
Uriah egy óriási sóhaj kíséretében fordult el a faltól, és kezeit
végig a háta mögött tartva elindult kifelé. Követtem. Még hallottam,
ahogy a géphang folytatja:
– Achak Trogir, megszegte az egyetemleges köztörvény 9657-es
cikkelyét, ezért 200 napi közmunkára ítélem. Munkavégzésének
helye a Telep. A döntés ellen a Tanácsnál fellebbezhet, de a jogerős
ítélet meghozataláig a büntetés letöltésének megkezdése nem
halasztható. Holnap reggel jelentkezzen a Telep 14-es kapujánál.
– Rohadj meg, te korcs! – szűrte a fogai között Achak. Azt
hittem, a PC60-ashoz beszél, de ahogy hátrafordultam, a szemei
engem követtek, és egy óriásit köpött felém.

Csendben szálltunk be a kocsiba, és egyikünk sem szólalt meg, amíg

fel nem emelkedtünk a repülési magasságig, és be nem álltunk a
főútra, ami majdnem hazáig vezetett.
Már a külváros felett repültünk, amikor Uriah egy nagy sóhaj
után megszólalt:
– Ugye tudod, hogy elzárást kapok? – kérdezte.
Bólintottam.
– Legalább tíz napot kell eltöltened egy korrekciós központban.
– Remélem, megúszom ennyivel – motyogta, de látszott, hogy
nagyon ideges. Az orrcimpái a szokásosnál sokkal erőteljesebben
tágultak a légvételeknél, a kezei a kormányt szorították nagy erővel,
és rázta a lábát. A fülcimpái lángoltak a megélénkült vérkeringéstől.
– Mivel Achak megszegte a köztörvényt, és a szexuális
orientációdra tett célzásokat, az enyhítő körülmények fajsúlyosak
lesznek. Büntetlen előéletű vagy, tehát nem vonatkozik rád a
hatványozó büntetés-megállapítás.
– Tíz nap? – nézett rám egy kis reménnyel a szemében Uriah.
– Igen, szerintem ennyit ítél meg a Testület.
67
 – De mi lesz addig veled? – fordult felém, és láttam rajta, hogy
valóban értem aggódik. A szívem azonnal hevesebben vert, és más
testi tüneteket is felmértem magamon. A gondolataim csakis e körül
az információ körül keringtek, hiába próbáltam racionális maradni.
A pulzusszámom is megemelkedett, és ezzel együtt a szemem égni
kezdett, amit nem tudtam mire vélni.
– Nem tudom… Gondolom, élelmet kapok akkor is, és a
házadban maradhatok.
– Persze, hogy kapsz! Ha hazamegyünk, bőségesen
bevásárolunk, de megbeszélem Ekonnal, hogy ha bármire szükséged
van, segítsen neked.
– Ki az az Ekon? – kérdeztem.
– Az egyik szomszédom, és azt hiszem, az egyetlen barátom.
– Értem. Akkor minden rendben lesz. De ha probléma merülne
fel, a központhoz is fordulhatok…
– Ivey, kérlek, csak végső esetben fordulj hozzájuk! Tudod,
hogy nyomon követik a kihelyezett humanoidokat. Amennyiben túl
sok probléma merül fel, akár el is kobozhatnak.
Azonnal megbántam, amit mondtam. Természetesen tisztában
voltam a rendszabályokkal, de csak magamra gondoltam, amikor
számba vettem a vész esetén elérhető erőforrásokat.
– Bocsánat!
Uriah arcáról egy pillanat alatt olvadt le a gondterhelt kifejezés,
és a helyét egy kedves, elnéző mosoly vette át.
– Nem haragszom! – emelte fel a kezét, és végigcirógatott az
államon. Szívem szerint megkértem volna, hogy a homlokomat
simogassa, ahogy máskor is, mert attól valahogy azonnal
megnyugszom, de nem mertem előhozakodni a dologgal. –
Mindenről gondoskodom! Remélem, lesz még rá elég időm! – fogta
meg a kezemet, és megszorította az ujjaimat. – A házban mindent
megtalálsz, amire szükséged lehet, és gyorsan átmegyünk
Kirschnerékhez, mielőtt értem jönnek a rendvédelmisek.
Bólintottam, aztán amikor el akart húzódni, valamiért nem
tudtam uralkodni magamon. Ezúttal én kapaszkodtam az ujjaiba,
aztán felemeltem a kezét, és a homlokomra simítottam.

68
 Láttam, ahogy a pupillái kitágultak, és azt is, hogy az arcára
döbbent kifejezés költözött. Behunytam a szemem, mert égni
kezdett a bőröm, és ismét olyan volt, mintha belülről perzselnék a
szemeimet. Amikor egy könnycsepp gurult végig az arcomon,
hirtelen belém hasított a felismerés: FÉLEK.

69
hét

Uriah

Teljesen letaglózott, amikor rájöttem, hogy Ivey csak mellettem érzi

biztonságban magát. Még egyetlen nap sem telt el, máris
ragaszkodott hozzám. Először azt gondoltam, ez csak kiszolgáltatott
helyzetének köszönhető, de mivel a humanoidok minden esetben
kérhettek segítséget, és a Konzorcium bárhonnan azonnal
beszállította őket, ha bajba kerültek, így nem volt mitől tartania.
Csakhogy ő máris kötődött hozzám, ami olyan érzelmi hullámot
keltett bennem, hogy beleszédültem. Néma csendben repültünk
percekig, miközben lassan simogattam a homlokát. A szemem a
halántékára égetett jelet pásztázta, és valamiért rosszulesett, hogy a
gyönyörű arcot megbélyegezték, rásütöttek egy billogot.
– Jól van, nem lesz semmi baj! – duruzsoltam neki, és
letöröltem a könnycseppet, ami makulátlan bőrén szánkázott lefelé.
– Tíz nap gyorsan eltelik. Addig nézhetsz régi filmeket, olvashatsz,
vagy sétálhatsz a parkvárosban. A kerület határáig bármikor
elmehetsz…
Pislogott, aztán a szeméhez kapott és kidörzsölte a könnyeket.
Biztosan elhomályosították a látását, és ez megzavarta. Nyilván nem
volt felkészülve ilyen reakciókra.
– Miért sírok? – kérdezte, én pedig szerettem volna magamhoz
rántani, és addig ringatni a karjaimban, míg el nem űzöm minden
félelmét.
– Nem sírsz, csak könnyezel. A félelem, a fájdalom és még egy
csomó érzelem kiválthat ilyen reakciót.
70
 Picit oldalra billentette a fejét, mint mindig, amikor
elgondolkodott. Már most felismertem néhány mozdulatot, és a
hozzájuk tartozó jelentést. Ledöbbentem, mennyire egyedi, pedig
mesterséges lény. Az arcára csúsztattam a tenyerem, ő pedig
belesimult. Az intim érintés, és a vonásain elömlő nyugalom
megrengette a világomat. Egy emberszerű identitás, aki mégis úgy
viselkedik, mint egy kis állat, ami hozzád tartozik. Kiszolgáltatott,
alárendelt, de szeretetből cselekszik.
– Jobb? – kérdeztem, mert kíváncsi voltam, hogyan éli meg
ezeket a pillanatokat.
– Igen, ha hozzám érsz, mindig jobb – válaszolta természetesen.
Benne még nem voltak gátlások, ha az érzéseiről kellett beszélnie.
Irigyeltem érte, és egyúttal féltettem is miatta. Tíz napig idegenek
között kell léteznie nélkülem.

Megérkeztünk, a kocsi ereszkedni kezdett. Benyomtam a

helymeghatározást, hogy egy pillanatra se tűnjünk el a radarokról, és
gyorsan küldtem egy hangüzenetet Ekonnak.
– Haver, szarban vagyok, segítened kell!
Ivey nagyra nyílt szemekkel nézett rám.
– Ne félj, ez egy ijesztő szófordulat, de csak arra szolgál, hogy
nyomatékosítsd a szavaidat.
– Ismerem a kifejezést – mosolyodott el halványan. – Csak
élőben kicsit furcsa volt hallani.
– Mi történt, cimbi? – recsegett Kirschner hangja a fülemben.
– Megütöttem egy szarházit, aki buzizott. Nemsokára jönnek
értem, és úgy sejtem, nem úszom meg szárazon. Tegnap jött meg
Ivey, és most magára marad, amíg a központban leszek.
– Korrekcióra visznek? – kérdezte elhűlve Ekon.
– Nyilván. Az erőszakos embereket kötelező alávetni a
terápiának.
– Tudom – felelte azonnal –, voltam már bent párszor.
– Te?!
– Ühüm. Azt hitted, egy jámbor barom vagyok? – nevetett
öblösen Ekon.

71
 – Meg voltam győződve róla, hogy sosem folyamodnál
tettlegességhez.
– Nos, barátom, tévedtél. Bármikor bárkit kinyírok puszta
kézzel, ha a családomat veszélyezteti.
Eszembe jutottak a lányok, meg Brille, aki szelíd nyugalommal
tűrte a férje összes hóbortját, és feltétlen szeretettel halmozta el az
egész családot. Ők voltak az egyetlenek, akiket követendő példaként
láttam az én generációmból.
– Vigyázol rá, amíg bent leszek? – kérdeztem kicsit sürgető
hangnemben. – Azt hiszem, már nem lesz időnk, hogy átmenjünk
hozzátok bemutatkozni.
– Semmi baj, haver! Intézd csak a dolgaidat! Egy óra múlva
átmegyek, és megbeszélek mindent Ivey-val. Rendben lesz így?
Majdnem rávágtam, hogy igen, de aztán eszembe jutott, hogy
most már nem egyedül döntök. Ivey-ra néztem, kérdőn felhúztam a
szemöldököm, mire egy félszeg, édes mosoly kúszott az ajkára, és
bólogatni kezdett.
– Remek lesz, haver, köszönöm! Add át üdvözletem a
családnak. Ha kiengednek, grillezünk egyet a kertben.
– Csak ha kipróbálod a játszóteret! – kuncogott Ekon.
– Egész nap csúszdázni és hintázni fogok! – ígértem, aztán
intettem, mire a vonal megszakadt. Odafordultam Ivey-hoz, az arcát
két tenyerembe vettem, és közelebb hajoltam.
– Ígérem, minden rendben lesz! Hamarosan hazajövök, és többé
nem keveredek bajba, jó?
Lehunyt szemei előtt reszkető, ernyős szempillái között kibújtak
az újabb, árulkodó könnycseppek, és kövérre híztak, amíg a
hüvelykujjaimmal simogattam az arcát. Odahajoltam, és anélkül
csókoltam fel őket, hogy átgondoltam volna, mit teszek.
Amikor elhajoltam, Ivey óriási, csodálkozó szemeibe néztem,
amitől a szívverésem kihagyott egy ütemet.
– Ne haragudj! Nem kellett volna.
Azonnal megrázta a fejét, és mintha mondani akart volna
valamit, de végül csak kinyitotta a száját, és be is csukta. Nagy
tenyere a tarkómra csúszott, és visszahúzta a fejemet. Amikor olyan

72
közel kerültünk egymáshoz, hogy a lehelete a bőrömet cirógatta, egy
pillanatig várt, aztán óvatosan még közelebb hajolt. A szája olyan
finoman érintette meg az arcomat, mintha egy kolibri repdesne a
szárnyaival. A lélegzetem elakadt, a szemeim lecsukódtak, és egy
másodpercre megszűnt a külvilág. Ivey bársonyos ajkai simogatták
az arccsontomat, én pedig átnyúltam a karjai alatt, és magamhoz
öleltem. Készségesen simult hozzám. A szívverését éreztem a
mellkasomon, kapkodó légvételeit a karjaimon. Az agyam hátsó
szegletéből elindult egy merész kis gondolat, hogy meg kellene
csókolnom, és egy pillanat alatt betöltötte az egész elmémet. Pro és
kontra érvek tömkelegé hömpölygött át rajtam, de mielőtt
dönthettem volna, a lehetőség elillant. Ivey hátrahúzódott, ismét
megtörölte könnyes szemeit, és halkan azt mondta:
– Itt vannak!

73
Ivey

Az egység egy kisbusszal érkezett, és azonnal fegyveresek gurultak

ki belőle a fűre. Uriah még egyszer odahajolt, egy hirtelen és gyors
csókot nyomott az arcomra, aztán felnyitotta az ajtót és kiszökkent a
gyepre.
– Uriah Spencer? – kérdezte az egyik robot.
Uriah bólintott, és előrelépett, hogy az elé tartott leolvasóra
hajoljon.
– A Testület nevében megkérem, hogy szedje össze a személyes
szükségleteihez elengedhetetlen tárgyakat, és öt percen belül lépjen
ki a házból.
Uriah bólintott, aztán besietett az ajtón. Gyorsan szedtem a
lábaimat, hogy utolérjem, és segítsek neki, amiben csak tudok.
Ahelyett, hogy a holmiját kapkodta volna össze, a konzol fölé hajolt,
és villámgyorsan pötyögött a gombokon. Közelebb léptem, és
láttam, hogy élelmiszereket rendel, méghozzá ipari mennyiségben.
– Uriah, nem kell! Megleszek! A tartalékaid bőven elegendőek
akár egy hónapra is. Csomagolj!
Rám pillantott, egy másodpercre megállt, gyorsan hátrasimította
a hajamat, aztán visszahajolt a gép fölé, és újabb rekesz konzervet
ikszelt be a megrendelőn.
Felmértem, hogy nem lesz elég ideje összeszedni a szükséges
dolgokat, így az emeletre mentem, és a szobában, ahol aludtam,
kinyitottam a szekrényt. Katonás rendben ott sorakoztak a ruhái, így
a polcon talált táskába pakoltam mindenből egy nagy adagot, aztán a
fürdőszobában beletettem egy csomag fertőtlenítő tablettát és a
fogkeféjét. Amikor úgy éreztem, minden megvan, amire szüksége
lehet, lesiettem a lépcsőn, bár majdnem orra estem, mert a rohanásra
még nem voltak felkészülve az izmaim.
– A ruháidat összeszedtem. Mi kell még? – kérdeztem, és az
órára pillantottam. Kevesebb mint két percünk maradt.
– Nem kell semmi! Tíz napot kibírok, és ha valamire igazán
szükségem van, azt ott is megkaphatom.

74
 Bólintottam. Nyomasztott a gondolat, hogy bezárják, de
rájöttem, hogy semmiben sem szenved majd hiányt.
– Csak te fogsz hiányozni… – tette hozzá egy kis szünet után.
Már meg sem lepődtem, hogy a szívem heves dobogással válaszolt,
és késztetést éreztem, hogy hozzáérjek. De mielőtt elszántam volna
magam, Uriah közelebb lépett, és ismét a tenyerébe fogta az
arcomat.
– A kocsiban arra gondoltam, hogy szeretnélek megcsókolni. De
nem tudom, te mit reagálnál. Talán túl korai lenne, akkor is, ha nem
lenne ellene kifogásod. Amíg távol leszek, lesz időd átgondolni,
akarnád-e…
Az agyam villámsebesen dolgozott, de a csók és a hozzá
kapcsolódó gondolatok leblokkolták az idegpályáim javát. Éreztem,
hogy nem tudok válaszolni, de Uriah nem is kért rá, hogy most
döntsék. Bólintottam.
A kezei a vállamra csúsztak, lassan magához húzott és átölelt.
Beleszagolt a hajamba, aztán arcát a nyakamba fúrta. Zaklatott
légvételeit a bőrömön éreztem, és ettől ismét égni kezdtek a
szemeim.
– Megint sírnom kell – suttogtam, mire halkan felnevetett, és a
tincseim közé merítette az ujjait, aztán megsimogatta a hátamat.
– Mert ez egy feszültségekkel teli helyzet. De nincs semmi baj!
– Ez három negatív értelmű szó – válaszoltam.
– Igen, tudom – mosolygott rám, ahogy elhajolt. – Mégis azt
jelentik, hogy minden rendben lesz.
Én is elmosolyodtam, de csak azért, mert úgy éreztem, neki erre
van szüksége. Nem is értettem, hogy miért, de minden cselekedetem
annak rendeltem alá, hogy neki jó legyen.
– Én itt leszek, és nem kell aggódnod miattam – mondtam
komolyan, mire ő is bólintott, aztán felnézett az órára, az arca
elkomorodott, a kezei lehullottak rólam.
– Mennem kell! Az ítéletet meg tudod majd nézni a hírekben.
– Rendben. És Uriah! – nyúltam a keze után, ahogy elindult.
Gyorsan felém fordult. – Bocsáss meg, amiért leblokkoltam, és nem
akadályoztam meg.

75
 Láttam, ahogy egy másodpercig gondolkodik a szavaimon,
aztán visszahajolt, és az arcomra nyomott egy csókot.
– Soha ne avatkozz bele! Felnőtt férfi vagyok, saját döntésekkel.
Én is tiszteletben tartom a tieidet, neked is így kell tenned. Ettől
vagyunk emberek.
Az utolsó mondata ott visszhangzott bennem, még akkor is,
amikor a rendvédelmi egység a magasba emelkedett és magával
vitte őt. „Ettől vagyunk emberek.” Vajon csak kicsúszott a száján,
vagy komolyan engem is a saját fajtájába sorolt? Tíz napot kell
várnom rá, hogy választ kapjak a kérdéseimre. És tíz napom van
arra, hogy tisztába tegyem a bennem dúló káoszt.

76
Uriah

Már a Korrekciós Központ alagsorában vártam a soromra, hogy

megkapjam az eligazítást, amikor először képes voltam reálisan
nézni a történteket. Eddig csak emóciók rohantak meg, és
összekuszálták a gondolataimat. Elsősorban aggódtam, hogy Ivey
élete első napján magára maradt miattam. Hogy nem leszek vele,
amikor megszerzi a sorsdöntő tapasztalatokat a világgal
kapcsolatban, amiben élni fog. Vagyis már meg is szerezte. Hála
nekem, elég rossz benyomásokat. Mit gondolhat rólam? Hogy egy
agresszív pöcs vagyok, aki az ereje fitogtatásával próbál
érvényesülni? Vagy azt, hogy egy pökhendi fasz vagyok, aki a nemi
identitását próbálja fegyverként használni a közösség ellen? Hogy
bomlasztom a közeget, amiben élek? Vajon a belé táplált tudás
milyen jellegű, és mit szűr le abból, ami történt? A gondolataim
olyan zavarosak voltak, mint a helyzet, amibe keveredtem.
Mert bár Achak valóban megszegte az egyenlőség alapelveit,
amikor a szexuális orientációmra tett megjegyzéseket, és ezért
komoly büntetést kap, de nekem semmilyen mentségem nem volt
arra, hogy megütöttem. Még soha nem éreztem ilyet. Nem is
értettem, mi tört rám, hogy képes voltam beverni az orrát, amikor
soha nem voltak agresszív epizódjaim. A pszichológiai elemzéseken
sorra 10 pontot kaptam a stressztűrésre, és eddig abban a hitben
éltem, hogy képes vagyok kezelni az ehhez hasonló helyzeteket.
Legalább százszor lebuziztak már életemben, és mindig humorral
reagáltam rá, amivel azonnal ki is húztam a szőnyeget azok alól,
akik azt hitték, ki tudnak hozni a sodromból.
De ez más volt. Talán nem is a buzizás zavart, hanem az, hogy
Achak nyíltan becsmérelte Ivey-t, és úgy viselkedett, mintha egy
alantas létformával állna szemben. Holott a humanoidok talán
többek is, mint mi. Intelligenciánk megegyezik, de az ő memóriájuk
tízszerese a miénknek, és a mesterséges beültetéseknek hála, sokkal
gyorsabban analizálnak, mérlegelnek, adatokat vetnek össze, így a
77
döntéseik megalapozottabbak, nem az érzelmeik által befolyásoltak.
Vagyis az elején. Valahol olvastam egy tanulmányt, amiből az derült
ki, hogy a humanoidok egy része pár hónap alatt teljesen
megváltozik. Az emberi természetük kerül előtérbe, és teljesen
elnyomja az Al-t. Mire megtapasztalják az érzelmek sokrétűségét, és
felfogják a velük járó hatásokat, annyira emberiek lesznek, hogy a
mesterséges intelligencia tulajdonképpen háttérbe szorul.
Mostanában készülnek csak olyan statisztikák, amik a régebben
forgalomba került humanoidok szokásait elemzik, mert azelőtt
senkit nem érdekelt, mi zajlik bennük. Mióta ez a technológia
rendelkezésre áll, az emberek csak kihasználták a lehetőséget, hogy
félig embert vásároljanak, és a morális része hidegen hagyott
mindenkit, „csak egy robot” felkiáltással. Csakhogy a humanoidok
az elmúlt évtizedben kezdtek fellázadni, még ha szelíden is.
Megjelentek olyan cikkek és interjúk, ahol arról beszéltek, hogy a
modern kor rabszolgáinak legalább olyan rossz, mint a korábbi
évezredek elhurcolt áldozatainak. Nekem is szöget ütött a fejembe,
és talán pont ezért vártam évekig, mire elszántam magam. Nem
akartam felelőtlen döntést hozni. Ehhez képest az első nap kudarcot
vallottam, és most az Ivey által összepakolt táskámmal a vállamon
épp arra vártam, hogy felkerüljek a büntetettek listájára, és engem is
örökre megbélyegezzenek, akárcsak őt.
– Uriah Spencer 9543265876.324, kérem lépjen a
retinaleolvasóhoz! – szólított fel a gép, ami ezúttal kellemesen
csengő, női hangon beszélt. – Üdvözlöm a Korrekciós Központban!
Rehabilitációja előreláthatóan tíz napot vesz igénybe. Kérem,
foglalja el a szállását a harmadik emeleten, a 367-es szobában.
Három szobatársat kap. Érezze jól magát!
Három kibaszott szobatárs?! Életemben nem laktam senkivel
egy szobában. És életemben nem voltam összezárva három
idegennel egyetlen órára sem. Ez maga a pokol! – gondoltam, de
próbáltam uralkodni magamon. Tudtam, hogy kamerákkal
figyelnek, és elemzik a reakcióimat, nem a szeparáció okozza-e a
dühkezelési problémáimat. Itt minden arról szól, hogy kiszűrjék a
társadalomra veszélyes egyedeket. Ha nem viselkedem megfelelően,

78
vagy az analízis szerint nem vagyok teljesen beszámítható, akkor
Ivey akár évekre is magára maradhat.
Vagyis nem! Felidéztem a szerződés erre vonatkozó passzusát.
A humanoid nem maradhat felügyelet nélkül három hónapnál
huzamosabb ideig. Ha olyan helyzet áll elő, akkor a Konzorcium
azonnal beszállíttatja, és hibernálja a tulajdonos visszaérkezéséig,
amennyiben pedig erre nem lehet belátható időn belül számítani,
vagy a tulajdonos életét veszti, a humanoidot deaktiválják. Vagyis
megölik.
A gondolat úgy hasított belém, hogy azonnal vigyázzállásba
merevedtem.
– Mr. Spencer, valami baj van? – kérdezte a robothang.
– Nem! Csak kicsit rosszul érzem magam.
– Kérem, üljön le! – szólított fel a két méter magas, karcsú gép,
és a székre mutatott a fal mellett. – Mindjárt felkísérjük a
gyengélkedőre.
Nem mertem ellenkezni. Inkább higgyenek pánikbetegnek, mint
idiótának. Öt perccel később egy hordágyon feküdtem, amit egy
gurulós eü-robot tolt a hosszú folyosón. Úgy döntöttem, nem fogom
magam tönkretenni a hülye agyalással. Egyszerűen tanulmányútnak
fogom fel az egészet, és igyekszem minél többet tanulni. Itt ugyanis
valóban lehet profitálni abból, ha behoznak. Kommunikációt és
stresszkezelést tanítanak, gyakoroltatnak be veled, ami valóban
hasznos, ha komolyan veszed.
– Jó napot, Mr. Spencer! – köszönt egy vékonyabb, de még a
kellemes tartományba tartozó női hang. Rájöttem, hogy ide
elsősorban férfiak kerülnek, akikre bizonyítottan nyugtatóan hat a
nők hangja, ezért itt minden robot lánynak adja ki magát. – Hogy
érzi magát?
– Már jobban – válaszoltam, és rámosolyogtam, mintha igazi
emberrel beszélnék. – Kicsit megszédültem a regisztrációnál.
– Igen, láttam a felvételt – felelte ő is úgy, mintha ember lenne,
amin muszáj voltam magamban mulatni. Az élet színjátéka ez. –
Először jár nálunk?

79
 Mintha nem tudná! – pukkadoztam, miközben nyugalmat
erőltettem magamra.
– Igen, és remélem, utoljára.
– Biztosan így lesz! – felelte optimistán. – Tud járni? – kérdezte.
– Igen, tudok.
– Kérem, feküdjön a vizsgálóasztalra, és gondoljon valami
kellemesre!
Tettem, amit kért. A mágneses sugarak egy nagy kivetítőre
rajzolták a testem rétegeit, aztán az ereimet és a bennük áramló vért,
majd végül adatok hosszú lajstromával zárult a vizsgálat, miközben
én Ivey csokibarna szemeit képzeltem magam elé, ahogy újra és újra
elmosolyodik. Ez volt a legkellemesebb dolog, ami eszembe jutott.
– Rendben, Mr. Spencer, a vizsgálatok nem találtak semmilyen
aggasztó eltérést. Ön egészséges, csak valószínűleg rosszul reagál a
stresszre. Önnek kifejezetten jót fog tenni a terápia.
– Én is így gondolom! – válaszoltam, aztán lemásztam az
asztalról, és felemeltem a táskámat.
– Kér egy nyugtató kezelést? – kérdezte a kedves robot.
– Nem, köszönöm, azt hiszem, máris jobban vagyok.
Elfoglalnám a helyemet.
– Rendben. Este szeretném, ha a szobai konzolon lefuttatna egy
ellenőrző vizsgálatot. Csak rá kell tennie a kezét, és belenézni a
szkennerbe.
– Rendben, meglesz!
– Köszönöm, és kellemes itt tartózkodást kívánok!
– Én is köszönöm! – válaszoltam kissé tudathasadásosam Hozzá
voltam szokva, hogy robotokkal kommunikálok, de eddig csak én
adtam utasításokat nekik. Most fordult elő először, hogy ők
dirigáltak nekem.

80
nyolc

Ivey

Uriah egy órája ment el, és én máris magányosnak éreztem magam.

Nem számítottam rá, hogy ezt az érzést ilyen hamar
megtapasztalom, sőt, igazából arra sem, hogy valaha megismerem.
Egyedül ácsorogtam a nappaliban, és nem tudtam, mit kezdjek
magammal. Gondoltam, hogy befekszem a regenerátorba egy
kezelésre, de nem tudtam, Uriah engedélye nélkül mit használhatok,
így csak néztem ki az ablakon, és hagytam, hogy a gondolataim
csapongjanak. Rájöttem, hogy ha szabadjára engedem őket, előbb-
utóbb valamiféle rendbe szerveződnek, és úgy csoportosulnak, hogy
maguktól átláthatóak legyenek. Bármilyen furcsa volt az emberi agy
látszólag értelmetlen működése, be kellett látnom, hogy olyan
dolgokat is számításba vesz, amit az AI nem tud lekövetni.
Emóciókat, saját benyomásokat, a lehetséges reakciókat, és a jövőre
vetülő kilátásokat, amiknek semmi racionális alapjuk nem volt.
Mégis, mire a tudatalattim végigvette a lehetőségeket és levonta a
konzekvenciákat, mindig alá tudtam támasztani érvekkel. Még nem
jöttem rá a rendszerre, de igyekeztem feltérképezni a működésemet.
– Helló! – szakított ki a háttérben futó analízisből egy hang.
Kicsit megijedtem, de ahogy megfordultam, és megláttam a
nagydarab, szakállas férfit, azonnal éreztem, hogy nem ártó
szándékkal érkezett. – Ekon vagyok, a szomszéd. Biztosan te vagy
Ivey.
– Igen, jó napot! – nyújtottam kezet, amin a férfi először
ledöbbent, de aztán egy őszinte mosollyal elfogadta.
81
 – Te egy régi modell vagy, igaz? – kérdezte közvetlenül. Kicsit
megzavart, de gyorsan rájöttem, hogy ezt a kézfogásból szűrte le.
Bólintottam.
– XoX.
– Ó, az egy remek széria nagyapám szerint! – rázta még mindig
szívélyesen a jobbomat. – Nagyon örülök! Urival minden rendben?
Összehúzhattam a szemöldököm, mert az övé meg felszaladt.
– Jaj, bocs! Uriah-val minden rendben? Csak én hívom Urinak.
Éreztem, hogy elmosolyodom. Tetszett ez a becenév.
– Azt hiszem. Elvitték, és még nincs hivatalos ítélet, de
gondolom, tíz napnál tovább nem tartják benn.
– Én sem hiszem. Egy pofon miatt, ha ráadásul okkal csattant el,
nem kaphat többet. Mi történt valójában?
– Nem tudom, elmondhatom-e – válaszoltam szemlesütve.
– Ha olyasmi, ami nem sérti Urit, akkor bátran – válaszolta
Ekon.
Gondolkodtam, de mivel a szexuális orientációja nem volt titok,
úgy éreztem, csak Achakra nézve degradáló, ami történt.
– A kollégája azt mondta neki, hogy ő az egyetlen meleg a
cégnél, és csak ő képes a farkát egy robotba dugni.
Ekon néhány pillanatig kidülledt szemekkel nézett rám, aztán
hirtelen kitört belőle a nevetés. Úgy hahotázott, hogy előrehajolva a
térdeit csapkodta.
– Hát ez szép! Még jó, hogy bemosott annak az idiótának!
Amikor végre csillapodott a nevetése, kitörölte a könnyeit –
amik ezek szerint nemcsak rossz érzésekkel párosulhatnak –, aztán
közelebb lépett.
– Te is meleg vagy?
A kérdés teljesen megzavart. Nem számítottam rá, hogy bárki is
rákérdez, és még én sem tudtam, az vagyok-e vagy sem.
– Nem tudok válaszolni. Még csak egy napja helyeztek üzembe,
és nem találkoztam nővel.
Ekon összehúzta bozontos szemöldökeit, és az arcomat
fürkészte.
– Nem programoztak annak?

82
 Megráztam a fejem.
– Semmilyen szexuális irányultságot nem kaptam.
Ekon megdörzsölte a szakállát.
– Akkor Uriah nem azért rendelt, hogy… – itt elakadt a szava,
de tudtam, hogy mit akart mondani.
– Nem. Társat szeretne, akivel beszélgethet, akivel élhet. De
nem kért semmilyen szexuális preferenciát, és nem vagyok szexre
programozva.
– Oóó… – biccentette oldalra a fejét Ekon. – Bár nem is
gondolnám, hogy Uriah erre vetemedne. Helyes fiú, simán találna
magának embert is.
Kicsit rosszulesett ez a mondat, mivel úgy tűnt, Ekon sem tart
egyenértékűnek az emberekkel, de aztán azonnal felülírtam a
szabályokkal: Humanoid vagy, másodrendű létforma.
Mivel nem válaszoltam semmit, Ekon felpillantott és az arcomat
tanulmányozta.
– Ne haragudj! – mondta egy másodperccel később. –
Faragatlan voltam! Nem úgy gondoltam…
Még mindig nem tudtam, mit is mondhatnék, ezért kis
tanakodás után folytatta:
– Úgy értettem, hogy nem kellene beprogramozott szerelmet
vásárolnia, mert ha akarná, simán magába bolondíthatna bárkit. Nem
a humanoidokat akartam ezzel leszólni.
Ez elfogadható magyarázatnak tűnt, és azonnal jobban is
éreztem magam tőle.
– Gyere, szeretnélek bemutatni a családomnak! A lányaim már
nagyon izgulnak, a feleségem pedig vacsorát készít.
– Nagyon köszönöm a meghívást! – derültem azonnal jobb
kedvre. Ha áthív a házába, és meg is vendégel, akkor biztosan nem
úgy gondolkodik, mint Achak. Valamiért a gyárban történtek óta
rettegtem, hogy néhány kivételtől eltekintve, mint Uriah, az összes
ember ellenségesen viselkedik a fajtámmal.

83
Uriah

– Jó estét kívánok mindenkinek! – köszöntött bennünket egy magas,

szikár robot, aki nem kapott emberi arcot, csupán egy hosszúkás
fejet, ami rendellenesen magas nyakon trónolt. – Remélem,
mindannyian elégedettek a szállásukkal!
Halk hőbörgés hallatszott, de senki nem mert komolyan szót
emelni a sokágyas, személytelen szobák ellen. Nyilvánvaló volt,
hogy ingerszegény környezetet akartak létrehozni. A szobatársaim,
két tagbaszakadt fickó, akik együtt kerültek be, mert megkínoztak
egy kutyát, és egy nyegle kamasz, aki az apjára emelt kezet, elég
ijesztőnek tűntek. Előbbi kettő azért, mert képesek voltak
bántalmazni egy védtelen állatot, a fiú pedig azért, mert a szemeiben
szikrányi megbánást sem láttam. Úgy éreztem, én csak véletlenül
keveredhettem ilyenek közé.
Velem szemben egy alacsonyabb, éber tekintetű pasas ült, aki
Yaron néven mutatkozott be. Mindannyian megnézhettük az
aktákban, ki miért élvezi a Központ vendégszeretetét, de még nem
volt időm lecsekkolni az összesét. Kíváncsi lettem, ő vajon miért
került be.
– Nos, amennyiben mindenki teljesíti a saját feladatát, tíz nap
múlva már haza is térhetnek! – mondta vidámra torzított hangon az
XP12-es, aztán visszafordult a két drabális fickó felé.
– AAro és EEro, kérem, mondják el a többieknek, miért érezték
úgy, hogy meg kell láncolniuk, aztán bottal kell ütlegelniük a kutyát
Akkor jöttem rá, hogy ők ketten testvérek lehetnek. A
testalkatukon kívül nem sok hasonlóság mutatkozott, abból pedig
nem vontam le ezt a következtetést, de ilyen nevekkel nyilvánvaló
lett, hogy rokoni szálak fűzik őket egymáshoz.
– A fiam – mondta a szakállas – csak megbotlott egy ágban, és
majdnem elesett, amikor a szomszédék veszett ebe nekiesett és
megharapta.
Tehát apa és fia. Szép kis családfa!
– De önök a szomszéd telkén jártak, és ott volt a dédnagymama
is, aki aludt a hintaágyban – egészítette ki a történetet a robot.
84
 – A fia épp az idős hölgyre zuhant kiabálva, amikor a baleset
történt. A kutya valószínűleg Mrs. Grishamet védte, mert azt hitte,
rátámadtak.
– Leszarom, mit hitt az a tetves szuka! Megharapta a fiamat!
Megérdemelte, amit kapott. Ideje volt, hogy valaki móresre tanítsa,
ha a gazdái nem képesek rá.
– Nos, a testület nem így határozott. Ezért vannak most itt –
szögezte le a robot, mire a szakállas csak a bajsza alatt morgott
valamit, amit bár nem hallottunk, de mindenki tudta, hogy miről
lehetett szó. – Kérem, Mr. Kendrick, fékezze az indulatait! Nem
lenne jó, ha át kellene szállíttatnunk egy másik intézetbe, ugye?
– Az lenne jó, ha mindenki a saját dolgával foglalkozna, és nem
azzal, hogy feljelentgesse a szomszédait – vágta rá a pasas.
– Mrs. Grisham bejelentést tett, miszerint valaki megverte a
kutyáját, és erről orvosi látleletet is készíttetett. A nyomozás
derítette ki, hogy önök tették – pontosított a robot. – Senki nem
jelentette fel magukat. Az ügy részleteire csak az eljárás során derült
fény.
– A banya végig minket gyanúsított! – morogta az eddig
csendben ülő fiú.
– Ha így is volt, jogosan gondolta, hogy önök a tettesek – felelte
türelmesen a robot. – Mikor voltak utoljára bevizsgáláson? –
kérdezte most az XP12-es.
– Nem emlékszem – vágta rá a férfi, és megbökte a fiát.
– Én sem, de nem volt olyan régen.
– Majdnem öt éve rögzítették az utolsó vizsgálatot, és már ott
szélsőséges értékeket mutattak. Az előírás szerint félévente kellett
volna megjelenniük.
– Szerintem ez valami tévedés! Ha így lett volna, már rég
előszedtek volna bennünket – emelte fel a hangját a melák. – Maguk
a mindentudók, mi csak emberek vagyunk. Mindenhol ellenőriznek
állandóan. Miért nem dobta ki a rendszerük, hogy lejárt a
minősítésünk?

85
 A robot enyhén zavartan viselkedett. A feje rendellenes szögbe
hajlott, aztán rázkódott egy kicsit. Látszott, hogy valami
rendszerhibával küzd.
– Na ugye! – mutatott rá kinyújtott kézzel AAro. – Már ez is
bekrepált.
Mindenki halkan kuncogott, de csak addig, amíg be nem jött két
felfegyverzett PC60-as, és egyenesen AAro és EEro előtt álltak meg.
– Kérem önöket, emeljék fel a kezüket, és kövessenek! –mondta
a rendfenntartó.
– De miért? Nem csináltunk semmit! – háborodott fel AAro. –
Nem azért vagyunk itt, hogy beszélgessünk?
A PC60-as ráemelte a pengét, mire AAro azonnal a feje fölé
tartotta a kezeit.
– Az értékeik kitörni készülő agressziót mutatnak – felelte
színtelen robothangon a fegyveres. – Kövessenek a relaxációs
szobába!
EEro fel akart állni, de az apja oldalról ránézett, és a
pillantásával jelzett valamit, mire a fiú visszaereszkedett a székre.
– És mi van, ha nemet mondunk? Ha nem akarjuk, hogy
álmunkban sokkolják az agyunkat? – kérdezte AAro.
– Akkor kényszerítjük önöket – válaszolta még mindig
ugyanazon a hangon a robot.
Mindannyian lélegzetvisszafojtva figyeltük az eseményeket,
csak Yaron nézett engem. Éreztem, ezért rápillantottam, de ő
gyorsan elkapta a tekintetét. Pontosan ezalatt történt, hogy AAro
előkapott valamit a nadrágjából, és a PC60-ashoz érintette, mire a
robot karja rángani kezdett, és fura hangokat adott ki. Amikor a
plafonba lőtt, és a kékes fényű lövedék szétterjedt a fémszerkezeten,
mindenki kiáltozva ugrott fel, a másik PC60-as pedig egyenesen
EEróra célzott. A fiú apja azonban gyorsabb volt, és a második
robotot is hatástalanná tette egyetlen érintéssel. A következő
pillanatban már az XP12-es fölé hajolt, és a fejéhez nyomta az
eszközt, amitől az is rángatózni kezdett, fura, felismerhetetlen
hangokat adott ki, aztán a feje a mellkasára esett, és kihunytak a
szemei.

86
 – Végre! – ujjongott AAro, és elvette a PC60-astól a pengét,
majd intett a fiának, hogy ő is fegyverezze fel magát.
– Gyerünk, emberek! Itt az alkalom, hogy végre elégtételt
vegyünk rajtuk! – kiáltott ránk, de nem ért célt, mert mindenki le
volt fagyva, és mozdulni sem mert. – Mire vártok? Nyírjunk ki,
amennyit csak lehet! – üvöltötte AA.ro, és odahúzta az XP12-est az
ajtóhoz, hogy fel tudja emelni annyira, amíg a felkarján lévő kódot
beolvassa a szkennelő. Az ajtó halkan csúszott szét, és ők ketten már
a folyosón álltak, amikor visszanézett.
– Gyáva, semmirekellő, szolgalelkű banda! Meg is érdemlitek,
hogy mind itt rohadjatok meg!
Kirohantak a helyiségből, aztán már csak a bakancsaik ütemes
trappolása hallatszott, ahogy az alumíniumpadlón dübörögtek.

Húsz perccel később láttam őket viszont, amikor a folyosón tolták

letakart testüket. Onnan tudtam, hogy ők azok, mert a lepedő alól
kilógott AAro keze, amin a körmök alatt vastagon állt a mocsok.
Mivel még sosem láttam ennyire piszkos kezet, megjegyeztem
magamnak. Ráadásul nehezen találhattak volna két másik, ekkora
melákot, mint Kendrick apuka és a kicsi fia.
– Agitátorok – szólalt meg mellettem halkan egy hang, amit még
nem ismertem. Gyorsan odafordultam, és Yaronra néztem, aki
felpillantott rám, aztán a kezembe csúsztatott egy cédulát. A
szemével intett, hogy ne ott nézzem meg, mire gyorsan zsebre
tettem a kezem, és el is fordultam, hogy a kamerák nehogy
kiszúrjanak bennünket.
Yaron már sétált is tovább, mintha csak azért állt volna meg,
hogy utat engedjen a két hordágynak, amin a Kendrick-famíliát
tolták végig a folyosón, én pedig befordultam a szobámba.
Odabenn csak Xino, az enyhén skizó gyerek ült az ágyán, de
úgy éreztem, röntgenszemeivel máris átlát rajtam. Nem mertem
elengedni a kis cetlit, továbbra is izzadt tenyeremben szorongattam,
hátha így elrejthetem előle, bár az egész feltételezés nagyon furcsa
volt. Olyan, mintha egy filmbe cseppentem volna, vagy
hallucinogén hatása alatt állnék. Egyszer már éreztem ilyet, amikor
egy polimer pirolitikus bontása közben olyan monomer jött létre,
87
ami a bőrömre kerülve felszívódott, és kábítószer hatásához hasonló
tüneteket okozott.
– Na mi van? – kérdezte vékony fejhangon Xino. – Elkapták
őket?
Bólintottam, aztán az ágyamra dőltem, és csak akkor vettem ki a
kezem a zsebemből, amikor már az oldalamon feküdtem.
– Nagyon kimerültem. Alszom egyet – mondtam, de nem
kaptam rá feleletet. Kicsit féltem háttal feküdni a fiúnak, de még
kevésbé szerettem volna felé fordulni, és látni érzéketlen tekintetét,
amivel úgy nézett, mint egy krokodil az előtte úszkáló halakat.

88
kilenc

Ivey

Az Ekonéknál eltöltött este nagyon izgalmas volt. Brille, a felesége

isteni húst grillezett, talán olyasmit, mint a csirke, és burgonyát is
sütött szabad tűzön, a kertben. A lányaik, Amber és Rose önfeledten
bohóckodtak a játszótéren, aztán kedvesen és kíváncsian
kérdezgettek a vacsoránál. Őket leginkább az érdekelte, hogy milyen
volt, amíg félkész állapotban lebegtem a tudatom olyan szintjén,
ahol néha volt kapcsolatom a külvilággal, de még nem voltam
önmagam. A kérdéseik bennem is érzések sokaságát szabadították
el, mert még én sem gondolkoztam el ezeken a dolgokon. Nehezen
tudtam szavakba önteni, de nagyon igyekeztem, mert Brille és Ekon
is nagyon várták a válaszomat.
– Nem tudtam különválasztani magam a programozótól. Olyan
volt, mintha lenne egy felsőbb irányító, aki állandóan felügyel és
figyeli a gondolataimat. Nem tudtam pontosan, hogy mi történik, de
nem volt önálló akaratom.
Gondolkodnom kellett egy kicsit, hogy meg tudjam fogalmazni
a bennem lezajló folyamatokat.
– És mikor érezted először, hogy te, te vagy? – kérdezte Ekon.
– Azt hiszem, csak akkor, amikor már itt voltam Uriah-nál.
Amikor felébredtem nála, minden egészen más volt. Addig a
külvilág ingerei csak szűrt formában értek el hozzám, azokban a
pillanatokban is, amikor ébren voltam. Mintha semmi nem
zaklathatott volna fel. De amikor először megláttam őt, akkor
egyszerre zúdult rám ezernyi inger, és hirtelen azt sem tudtam, mire
89
figyeljek. A testem jelzései, a külvilág behatásai és a gondolataim,
mintha mind felfokozva, százszoros sebességgel futottak volna
végig rajtam.
Ekon elgondolkodott egy időre.
– Azt mondják, a kisbabák is ilyesmit éreznek, amikor
megszületnek. Az anyaméh mindent letompít. A hangokat, a
fényeket. Állandó hőmérsékletet biztosít. Szóval, amikor világra
jövünk, a hideg, zajos, büdös, vakító világ fogad bennünket, és még
a légvételért is meg kell küzdenünk – magyarázta nekem.
Bólintottam és elmosolyodtam.
– Én is kaptam erről emléket. Egy kisbaba agyából felvett
hullámokat közvetítették nekem, és átéltem vele a születést.
– Tényleg? – nézett rám tátott szájjal Rose.
– Igen – válaszoltam. – Eleinte nagyon rossz érzések vettek
körül, de amikor az édesanyám a hasára fektetett, és ismét hallottam
a szívverését, azonnal megnyugodtam, és minden sokkal
biztonságosabbnak hatott.
Brille magához húzta a lányait, akik a két oldalán ültek, és
egymás után megpuszilta a fejük búbját.
– Ti is nagyon sírtatok, amíg oda nem adtak, és magamhoz nem
ölelhettelek benneteket.
– Én nem emlékszem semmire – ingatta a fejét Amber.
– Az ember nem emlékszik a babakorára. Legtöbbünknek
hároméves korától vannak emlékfoszlányai, de konkrét képek csak
későbbről – magyarázta nekik Ekon.
– De miért? Én szívesen emlékeznék arra, milyen volt anya
hasában lenni.
– Valószínűleg nincs elég hely a memóriánkban – nevetett rá
Ekon.
– Manapság már simán lehetne plusz tárhelyet beültetni, hogy
minden szépen sorban előhívhatóan megmaradjon – mondtam
határozottan, mert ez a technológia közel egy évszázada
rendelkezésre állt.
Ekon furcsán reagált. A teste megfeszült, de gyorsan úrrá lett az
idegein, és ellazult. Csak az öklein fehéredtek tovább a bütykök.

90
 – Igen, egy időben folytak is kísérletek, de aztán betiltották a
módszert. Egyrészt sokan azt mondták, a chipek beültetésétől
manipulálhatóak és sebezhetőek lesznek az emberek, másrészt akkor
már szinte semmi sem választja el őket a humanoidoktól.
– Arról pedig nem beszélnek, hogy a kísérleti alanyok többsége
egy év alatt olyan mentális problémákat mutatott, ami beláthatatlan
következményekkel járt volna – tette hozzá Brille.
Hallgattam, amit mondtak, de sokkal jobban lekötött, hogy
eligazodjak Ekonon. Valamiért úgy éreztem, rá kell figyelnem.
Eddig egységes, nyugodt képet mutatott, de amikor ezekről a
dolgokról beszéltünk, érdekes reakciókat produkált. Felismertem
rajta a fájdalmat, a haragot és a valami gyűlölethez hasonlító
érzelmet is, amit nem tudtam pontosan beazonosítani.
– Tehát az emberi agyat nem lehet ilyen szinten manipulálni, de
a humanoidok agyát szabadon lehet programozni? – kérdeztem, mert
úgy éreztem, ebbe az irányba kell tapogatóznom, ha meg akarom
érteni.
– Valami ilyesmi. A ti agyatokat kitenyésztik, ahogy az egész
testeteket, és a kialakulás közben azonnal bővítik, rákapcsolják a
központi gépekre, így a fejlődése alatt is figyelik, a megfelelő
értékeken terhelik, és folyamatosan kontrollálják a programozást –
válaszolta, de határozottan éreztem, hogy minden erejét arra
összpontosítja, hogy nyugodt hatást keltsen.
– Szerintetek, azon kívül, hogy a tudásunkat az alatt a két hónap
alatt kapjuk meg, mialatt a testünket is előállítják, mást is
manipulálnak? – kérdeztem egy kicsit félve. Nem attól tartottam,
hogy butaságot kérdezek, hanem attól, amit válaszolni fognak.
Ekon majdnem rávágott valamit, de aztán hirtelen meggondolta
magát, és inkább megcsóválta a fejét.
– Nem tudom, Ivey. Mi nem kapunk erről információkat. A
technológiák szigorúan titkosak. Mindazonáltal a Tanács külön
bizottsága állandóan felügyeli a Konzorciumot, úgyhogy biztosan
semmi törvénytelen dolgot nem csinálhatnak.

91
 – Értem – válaszoltam, és közben bólintottam, de egyeden napi
tapasztalattal a hátam mögött, máris meg tudtam mondani, hogy
Ekon hazudik, vagy legalábbis nem mondja el a teljes igazságot.

Két órával később Uriah ágyában feküdtem, és megpróbáltam

felidézni az illatát. Mióta Ekon azt mondta, hogy a világ színestől-
szagostól zúdul ránk a megszületésünk pillanatában, én is azon
agyaltam, vajon milyen illatokat éreztem, amikor kitárult a
kapszulám ajtaja. Amikor végre sikerült felidéznem Uriah
kesernyés, mégis kellemes illatát, ismét könnyek szöktek a
szemembe. Lassan megszokom, hogy az érzelmek hihetetlenül erős
hatással vannak a testemre, de ezek a váratlan és
megmagyarázhatatlan reakciók még mindig meglepnek.
Uriah…
Vajon hogy van? Ott az idegen helyen, ahol csupa ismeretlen
veszi körül, és megfigyelik, mint egy laboratóriumi állatot. Pontosan
úgy, ahogy nekem kellett volna éreznem magam, amikor meztelenül
álltam az üzem közepén, egy átlátszó üvegkalitkában, és a mérnökök
úgy néztek rám, mint egy tárgyra. Ez a gondolat egy pillanatra
megakasztott, mert az emlékeim között felbukkant néhány kis
foszlány, amitől összerándult a gyomrom, de bármennyire akartam,
nem tudtam egészében felidézni őket. Vagy egy képet láttam, ahol
egy férfi kesztyűs kézzel a péniszemet fogja, vagy egy érzés futott át
rajtam, ami szégyen és fájdalom keveréke volt, aztán hangokat
hallottam, ahogy azt mondják, úgyis egy buzi rendelte. Hiába
próbáltam, nem tudtam eldönteni, ezeket álmodtam vagy átéltem-e,
ahogyan képtelen voltam egy síkba rendezni a hangot a képpel és az
érzéseimmel. Ötpercnyi feszült koncentráció után olyan görcs állt a
fejembe, hogy kénytelen voltam abbahagyni az emlékeim kutatását,
és bármennyire nem akartam Uriah engedélye nélkül használni a
regenerátorát, muszáj voltam bemászni és magamra húzni a fedelet.
Egy félórás görcsoldó, antistressz programot választottam, és
igyekeztem ellazulni már a kezdetén, hogy minél előbb
megszabaduljak a kínzó fájdalomtól. Behunyt szemhéjamon
kellemes fények hullámoztak, majd meghallottam a tenger
morajlását, amitől az utolsó, még feszülő izmaim is ellazultak.
92
 Épp kezdtem elbóbiskolni, amikor egy alak tűnt fel a
gondolataim között. Egy férfi. Arca nem volt, csak teste, és abból
sem mindent láttam, csak néhány részletet. Nem értettem az egészet,
de gyorsan rájöttem, hogy a regenerátor Uriah ábrándképeiből kreált
egy kis filmet, amit máskor is le szokott vetíteni neki. A férfi lassan
sétált felém, én pedig hol a lábfejét néztem, hol a kulcscsontja árkát,
majd a vállain vibráló izmokat. Aztán a péniszét. Sokáig, alaposan.
Hiába akartam máshová nézni, nem tudtam, mert a program ezt a
hullámot küldte az agyamba, és én azt láttam, amit Uriah szokott.
Még sosem néztem meg tüzetesen péniszt, a sajátomat sem.
Persze tudtam, hogy néz ki, de nem tulajdonítottam neki nagy
jelentőséget. Most azonban, Uriah szemén át nézve sokkal szebbnek,
izgatóbbnak találtam. Egy erektáló hímvessző bizony sokkal
kívánatosabbnak látszott, mint a petyhüdt húsdarab, amit eddig a
kezembe vettem. Kifejezetten tetszett a látvány, hát még amikor a
férfi lenyúlt, marokra fogta, és lassan izgatni kezdte magát. Tudtam,
hogy mit csinál, de nem tudtam, hogy ez belőlem milyen reakciót
vált ki. A testem ismét önállósította magát, és az én péniszem is
megtelt vérrel, majd furcsán lüktetni kezdett. Ahányszor láttam,
hogy a férfi végigsimít a sajátján, én is éreztem, és ahányszor
meghallottam, ahogy mély hangon felnyög, én is vele nyögtem. Egy
perccel később, amikor látványosan elélvezett, szó szerint fájdalmat
éreztem a heréimben, ami egészen a hasüregemig kisugárzott. A
regenerátor ismét kellemes színekkel és hangokkal nyugtatott le,
mielőtt egy újabb perc után sziszegve felnyílt, és visszadobott a
rideg külvilágba.
Kótyagosan ültem fel, és hirtelen nem is tudtam, mi történt, míg
rám nem szakadtak az emlékeim, méghozzá olyan élethű formában,
hogy össze kellett görnyednem, és marokra fogni a péniszemet.
Lenéztem, és láttam, hogy már nem olyan merev, de még mindig
kétszer akkora, mint egyébként, és sokkal érzékenyebb. Csak ültem
ott meztelenül, és fogalmam sem volt, mitévő legyek. És senki nem
volt, akitől megkérdezhettem volna. Tudtam, hogy az egyetlen
ember, akinek el merném mondani, még kilenc teljes napig
elérhetetlen számomra.

93
Uriah

Már késő este volt, amikor ki tudtam szökni a kertbe. Sejtettem,

hogy minden be van kamerázva, valószínűleg az is, de képtelen
voltam tovább várni. Tudnom kellett, mi van a cetlire írva.
Kiosontam a szobánkból, ahol Xino hangosan horkolva aludt.
Végigsétáltam a folyosón, és az őrrobot kérdésére azt feleltem, hogy
eddig éjszakai műszakban dolgoztam, ezért kicsit nehezemre esik az
átállás, majd kiléptem a langyos levegőre, ahol tavaszi illatokat
kergetett a lanyha szél.
Egy darabig csak céltalanul sétálgattam – miközben idegesen
szorongattam a levélkét a zsebemben –, és próbáltam rájönni, hol
találhatok olyan helyet, amit nem figyelnek éberen. Tudtam, hogy a
sötét szegletek, ahová nem ér el a lámpák fénye, nyilván éjjellátó
kamerákkal vannak felszerelve, és sejtettem, hogy milyen célból.
Azért, hogy felvegyék a titkukat féltőket, akik vagy szerelmi
légyottra, vagy valamiféle droghasználatra keresnek búvóhelyet.
Rájöttem, hogy semmi takargatnivalóm sincs. Miért ne lehetne a
zsebemben egy levél, és miért ne olvashatnám el? Kiléptem az
ösvényre, amit szinte nappali fények világítottak meg, aztán
elsétáltam egy pádig. Leültem, és elővettem a cédulát. Alig
kivehető, kriksz-kraksz betűkkel ez állt rajta:

Jelentkezz be a rehabilitációs kézműves szakkörbe!

Ennél azért többre számítottam. Olyan csalódott lettem, hogy
mérgemben felugrottam, és az összetépett levélkét majdnem a
szemetesbe dobtam. Csak akkor jöttem rá, hogy felelőtlen vagyok,
amikor az első kis fecni már lebegve szállt a levegőben. Gyorsan
rászorítottam az ujjaim a maradékra, és azt az egyet is elkaptam,
mielőtt a kukában landolt volna, aztán visszagyűrtem a zsebembe.
Visszafelé indultam, de mielőtt beléptem a szobánkba, gyorsan a
számba tömtem és lenyeltem a darabokat. Bár semmi lényeges nem
volt rajta, valamiért úgy éreztem, ezt kell tennem.

94
 Másnap reggel meglepetésemre egy férfihangon beszélő,
rémisztőbb robot volt szolgálatban a recepción.
– Jó reggelt, Mr. Spencer, miben segíthetek?
– Jó reggelt! Arról érdeklődnék, van-e valamilyen lehetőség,
hogy lekössem magam a foglalkozások között. Tudja, odakinn én
elég sokat dolgozom, és érzem, hogy egyre feszültebb vagyok a
semmittevéstől. Bármilyen figyelemelterelés jó lenne…
– Problémái vannak? – fordította felém a fejét az XP12-es. –
Lefuttatta a tesztet este? – kérdezte, de már pötyögött is a levegőben
az orrom előtt. – Igen, látom, köszönöm! – folytatta udvariasan,
pedig egyetlen szót sem válaszoltam. – Az értékei rendben vannak.
Mit érez?
– Nézze, nincs semmi baj! – mondtam egy kicsit hangosabban.
– Pusztán unatkozom. Szeretném valamivel lekötni a figyelmemet.
– Beszélgessen a szobatársával! – javasolta a robot, én pedig
tényleg kezdtem ideges lenni. Tisztában voltam vele, hogy pontosan
ez a célja.
– Akkor másként kérdezem: Van valamilyen aktív programjuk?
Mozgás, kreatív óra vagy kertészkedés, akármi…
A robot rám fókuszált, és egy darabig csak nézett azokkal az
élettelen, halszemoptikás szemeivel, aztán bólintott.
– Igen, több ilyen lehetőség is van. Mehet a biokertészetbe, vagy
van vízifitness az uszodában, és létezik egy kézműves csoport is,
ahol elfoglalhatja magát.
– Óóó… – csillant fel a szemem. – És mit csinálnak a kézműves
csoportban?
– Mindig mást. Attól függően, kinek mihez van kedve. A
moderátorok ezerféle technikához értenek.
– Az lesz a nekem való! Az édesanyám művész – mosolyogtam
rá, és reméltem, hogy a vidámságom hihetően hat.
– Nagyszerű! Akkor legyen szíves kitölteni a kérdőívet – emelte
fel a kezét, és nyitott meg egy űrlapot a levegőben kettőnk között.
Villámgyorsan ikszeltem az engem érdeklő dolgokat, de
leginkább arra figyeltem, hogy minden kategóriából legalább egyet

95
válasszak. Nem tudtam, mi a terve Yaronnak, de nem akartam
megnehezíteni a dolgát.
– Rendben is van, uram! – csukta be a képernyőt az XP12-es. –
Ebéd után menjen a B épületbe, és az alagsorban keresse a műhelyt.
– Köszönöm, nagyon kedves! – mosolyogtam rá még egyszer,
és valóban boldog voltam, amiért viszonylag problémamentesen
sikerült.

A délelőtti foglalkozáson egy biccentéssel jeleztem Yaronnak, hogy

elintéztem, mire egy kacsintást kaptam válaszul. Aztán számoltam a
perceket az ebédig, majd gyorsan belapátoltam a karfiolkrémet és
elrágcsáltam a sertéscsülök ízvilágát idéző lapokat.
Utána gyorsan szeltem át a parkot, hogy minél előbb érhessek a
telek másik végén álló, régebbi épületbe, ami a múlt századból
maradhatott ott véletlenül. Kis, nyitható ablakai és téglafalai a régi
korokat idézték, amitől nosztalgikus hangulatba kerültem. A modern
épületek nyomtatott betonfalai, és nagy, mozdíthatatlan
üvegfelületei annyira személytelenek voltak. Beléptem a
félhomályos aulába, ahol senki nem volt rajtam kívül. Úgy tűnt, ezt
a szárnyat már nem használják aktívan. A terem közepén egy piros
nyíl volt kivetítve, felette egy felirat, hogy műhely. Követtem a
nyilat, ami rögtön mellém szegődött, és szó szerint mutatta az utat.
Lépcsőkön mentünk le majd fel, hosszú, sötét folyosón haladtunk,
aztán egy hídon is átkeltünk, ami egy másik szárnyba vezetett. A
túlsó felén viszont nagy meglepetésemre kisebb tömeg fogadott.
Egy hatalmas, impozáns teremben vagy százan voltak, és mindenki
egyszerre beszélt. Színes falvédők tarkították a kopott falakat, és
még színesebb függönyök festették meg a kora délutáni
napsugarakat. Az asztaloknál hatosával ültek az emberek, de volt,
ahol tízen zsúfolódtak össze. A pillantásommal azonnal Yaront
kerestem, de őt nem láttam sehol. Egy XP12-es gurult elém,
úgyhogy gyorsan ki kellett találnom valamit.
– Mihez lenne kedve, Mr. Spencer? – szólított meg kedvesen.
– Ööö… még nem is tudom. Körülnézhetnék először? –
kérdeztem, és még egyszer átfutottam a helyiséget, hátha ráakadok
arra, aki miatt odakeveredtem.
96
 – Hogyne! Bátran próbáljon ki mindent! – unszolt a robot, én
pedig a zsebembe süllyesztettem a kezeimet, és ráérősen sétálgatni
kezdtem az asztalok között.
Volt ahol hímeztek, máshol üveget olvasztottak asztali
kemencékben, és gyönyörű kis figurákat formáztak belőle, de olyan
is akadt, ahol csak mandalákat színeztek. Anyám jutott eszembe…
Vajon mit szólnak, ha meglátják a hírekben, hogy a fiúk priuszos
lett és rehabra kötelezték? Tudtam, hogy ezért még rengeteget fogok
hallgatni, ahogy valószínűleg Ivey-ért is, de most ez volt a legkisebb
bajom.
Yaron tíz perccel később sétált be unottan, mintha neki
kényszerből kellene ott lennie, de azért a szeme sarkából rám nézett,
és aprót biccentett. Egyenesen a színezők felé vette az irányt, és
helyet foglalt, aztán kivett egy lapot az asztal közepére dobott
kupacból, és maga elé húzott egy csupornyi ceruzát. Nem volt több
hely, ezért kissé tanácstalanul sétáltam közelebb, amikor láttam,
hogy Yaron a fejével int a vele szemben ülő férfi felé, aki egy
perccel később felállt, és átült egy másik asztalhoz.
Megkönnyebbülten ültem le a helyére, és én is kiválasztottam egy
színezőt.
– Helló, Uriah vagyok – köszöntem a társaságnak, akik
kedvesen üdvözöltek és bemutatkoztak. Két nő és két férfi volt
Yaronon kívül, mind középkorúak, hatvan és száz év között. Úgy
tűnt, mintha jól ismernék egymást, bár a társalgás semleges témák
körül folyt. Szóba került a művészet, aztán az egyik nő arról beszélt,
hogy a fia tengerbiológus, aki elhivatott fajtamentő, és most
kitüntetést kapott, mert sikerült a kihalt orkákat olyan számban
újratelepíteniük a Csendes-óceánba, hogy már nem tartoznak a
veszélyeztetett fajok közé.
Gratuláltunk neki, és kérdésekkel bombáztuk a kékbálnákkal
kapcsolatban, de nem tudott jó hírekkel szolgálni. Sajnos, ők nem
reagáltak olyan jól, mint a kardszárnyú delfinek, és egyelőre nem is
nagyon szaporodnak természetes körülmények között.
Yaron feltűnően hallgatag volt, bár egy ideig lekötött a társalgás
és nem is figyeltem rá. Mivel ritkán keveredek beszélgetésbe

97
idegenekkel, minden energiámra szükségem volt, hogy lépést tartsak
a többiekkel. Amikor rájöttem, hogy Yaron nem vesz részt a
diskurzusban, a szemem sarkából figyelni kezdtem. Észrevettem,
hogy szépen lassan színez, és a minták közé néha beír egy betűt
vagy számot, aztán elfordítja a lapot – mintha számolt volna közben
–, aztán folytatja a színezést, míg újra bele nem rejt egy másik betűt.
Úgy látszik, a kelleténél több figyelmet fordítottam rá, mert a
mellettem ülő nő – ha jól rémlik, Nibé – picit meglökte a
könyökömet, és amikor hirtelen ránéztem, a lapjára mutatott, és a
fejével intett, hogy színezzek tovább.
Elszégyelltem magam, és a továbbiakban igyekeztem
odafigyelni a munkára. Bár továbbra is nyomon követtem Yaron
ténykedését, közben beszélgettem a többiekkel és haladtam a
színezéssel is. Egyre inkább az volt az érzésem, hogy mind
beavatottak. Azért társalognak ilyen intenzíven, hogy Yaront
fedezzék. Mindegyikük tapasztaltnak tűnt az álcázásban, mert
ahányszor arra járt az egyik robot, valaki gyorsan egy félig
kiszínezett lapot csúsztatott Yaron elé, aki úgy tett, mintha azzal
foglalkozott volna addig. Már csak arra kellett rájönnöm, hogy mire
szolgál a kódolt mandala. Amikor a foglalkozás vége felé Nibé
véletlenül fellökte az asztalon álló poharat, és mindenki felugrott,
mintha valami rémes veszély fenyegetné, én még mindig nem
értettem semmit. A másik nő összekapkodta a rajzokat, aztán
letörölte az asztallapot. Miután helyreállt a rend, kiosztotta a
lapokat. Csak akkor esett le a tantusz, amikor a Yaron által
aprólékosan kiszínezett mandala én elém került, Nibé pedig
jelentőségteljesen nézett rám. Éreztem, ahogy az adrenalin
végigszáguld az ereimen, pedig fogalmam sem volt, egyáltalán mi
lehet a nagy titok, amit ilyen óvintézkedések közepette őriznek.
Előző éjjel sokat gondolkodtam rajta, és bár az agyam józanabbik
fele azt ismételgette, hogy valami gyerekes hülyeség vagy
jelentéktelen marhaság lehet, a szívem mélyén úgy éreztem, az
életem fordulóponthoz érkezett. Megmagyarázhatatlan és minden
racionalitást nélkülöző sugallat volt csupán, ami már napok, sőt
hetek óta érlelődött bennem, és Ivey érkezésével érte el a

98
csúcspontját, aztán azóta is ott motoszkált az agyam hátsó zugában.
Mintha lakna ott valami vagy valaki, aki most lázasan csomagolni
kezdett, hogy tágasabb, világosabb helyre költözzön. A rémület és a
kíváncsiság egymáson túllicitálva igyekezett elfoglalni az első
helyet a lelkemben.

99
tíz

Uriah

Ahogy visszaértem a szobámba, az ágyam fölé ragasztottam a man-

dalát, és alig vártam, hogy tüzetesebben szemügyre vehessem, de
indulnom kellett a rehabra. Ezúttal másként néztem az embereket. A
Kendrick família helyett Nibé és a másik nő foglalta el a helyeket, és
a társadalmi szerepekről, valamint a munka fontosságáról volt szó.
Egyetértettünk abban, hogy a kutatóknak igazuk van, az emberek
mentális egészsége jelentősen romlott, miután már nem kellett
aktívan dolgozniuk. Abban az átmeneti időszakban, amikor
mindenkinek minden járt – ellenszolgáltatás és kötelezettségek
nélkül –, annyi volt az erőszakos cselekmény, hogy majdnem
szükségállapotot kellett hirdetni. A Tanács pontosan azért hozta
meg az új köztörvényt, amiben behelyettesítették a pénzt a
munkával, hogy visszaszorítsák az agressziót, amit elsősorban a
céltalanság és a túl nagy szabadság okozott. Két évtizeddel később
kezdett érződni a hatása – magyarázta Yaron –, amikorra kezdtek
kiürülni a börtönök, és az addig erőszakosnak, kezelhetetlennek
látszó egyedek is be tudtak illeszkedni a társadalomba, amennyiben
olyan feladatot kaptak, amit értékesnek éreztek és kellő kihívás elé
állította őket. Akkor kezdték meg az új űrprogramot, valamint a
tengerek mélyének kutatásait, és a régi civilizációk tudásának
tanulmányozását az új technológiákkal. Mivel az esőerdők és a
tengerek védett területnek minősülnek, ahol nem adottak a technikai
feltételek ahhoz, hogy robotok végezzék az összes feladatot, így
végre volt mivel lekötni a fizikai munkára áhítozó férfiakat.
100
 Ezek az információk újszerűen hatottak rám, bár az iskolában
tanultunk róluk érintőlegesen. Mégis, most valahogy más
aspektusból néztem őket, ahogy Yaron nyugodt hangján hallgattam
a tényeket. Mindig irigyeltem azokat, akik összefüggéseiben látják a
dolgokat. Nekem általában csak akkor áll össze a kép, ha valaki
elmagyarázza. Mindig érdekelt a történelem, de csak akkor, ha
találtam egy olyan pedagógust, aki az én elvárásaimnak megfelelően
állította össze az anyagot. Ezért aztán négy kontinensen hallgattam
történelem-előadásokat, mégis rengeteg olyan dolog volt, amit nem
sikerült magamban a helyére tenni. Ez a korszak volt az egyik.
Miután két órán át vitatkoztunk az emberiség jövőjéről és az
erőszak visszaszorításának lehetőségeiről, végre visszamehettem a
szobámba. Xino nem volt ott, aminek kifejezetten örültem. Gyorsan
leszedtem a mandalát a falról, és úgy tettem, mintha még javítgatni
akarnék rajta, de ahogy föléhajoltam az asztalnál, a szemem máris a
kódot kereste, és próbáltam rájönni, mit rejt magában. Beletelt vagy
fél órába, amikor hirtelen, mintha épp programfrissítést végeztek
volna az agyamon, a szemem egészen másként látta az egészet. Az
egymásba fonódó motívumok kacskaringós vonalai mentén
kirajzolódott a mintázat, és egyből láttam a betűket is, amik addig
csak erősebben rányomott ceruzanyomok voltak.

A szobatársad robot és besúgó. Mindent

megfigyelnek. Holnap kérd magad a kertészetbe!”
Ennyi volt az üzenet, ami hirtelen sokként ért. Xino biobot? Az
kizárt! Nem viseli a jelet, és egyébként sincs ennek semmi értelme.
Egy rehabilitációs központban, ahol amúgy is kamerák rögzítenek
mindent, mi értelme lenne beépített kémrobotokat bevetni? Azért a
biztonság kedvéért gyorsan átszíneztem azokat a részeket, ahol
láthatóak voltak a betűk, és visszaragasztottam a falra, aztán
lementem vacsorázni, mert bár nem kívántam az ételt, úgy kellett
tennem, mintha mi sem történt volna.
A menzán nagy volt a tömeg, de azért megtaláltam Yaront, és
alig vártam, hogy feltehessem a kérdéseimet. Legnagyobb
101
meglepetésemre nemet intett a fejével, még mielőtt az asztalukhoz
értem volna, aztán elfordult, és látványosan figyelmen kívül hagyott.
Csak álltam a tálcámmal, és hirtelen nem is tudtam, mihez kezdjek
magammal. Xino éles hangja rántott ki a töprengésemből.
– Már azt hittem, le sem jössz.
– Ja, dehogynem! Csak valamiért nincs étvágyam, és majdnem
megfeledkeztem a vacsoráról.
– Nem is csoda, ha nincs étvágyad. Olyan szar a kaja, hogy ki
kellene vonni a forgalomból a szakácsokat.
Bólintottam. Nem is érdekelt, amiről beszélt. Tulajdonképpen
nem is figyeltem arra, amit mond.
– A tetves robotok sose fognak ehetőt főzni – morogta, és leült
egy asztalhoz, aminél volt két szabad hely.
Vele szemben foglaltam helyet, és gyorsan összekevertem a
tálon lévő pürét a mártással, amit egy pohárban kaptam.
– Marhasteak, mi? – röhögött fel, én pedig csak abban a
pillanatban estem ki a révületből. – Steak egy kurva szójapürében…
Ha Xino robot, akkor miért szidja a saját fajtáját?
– Te ellenzed a robotok munkavégzését? – kérdeztem, és
közben alaposabban szemügyre vettem. Az arca teljesen hétköznapi
volt, egyetlen dologtól eltekintve. Túl szimmetrikus volt. Minden
vonása túl szabályos, túl… mesterséges.
– Nem ellenzem, de azért lássuk már be, hogy a programozott
gépek sosem fognak tudni felnőni az emberekhez, nem igaz?
Kivártam. Látni akartam a szemeit, amiket eddig egyáltalán nem
figyeltem. Mivel nem válaszoltam, néhány másodperccel később
felnézett. És akkor lettem biztos abban, hogy Yaronnak igaza van. A
pupillái olyan mereven néztek rám, mintha nem is tudnának tágulni
vagy szűkülni. Világosbarna íriszeiben nem volt mélység, nem volt
értelem. Hiába volt tökéletes a mimikája, a szemeiben nem volt élet.
– Nem hiszem, hogy erről a robotok tehetnek. Pláne nem úgy,
hogy mi, emberek állítjuk őket szolgálatba. Azok, amik ilyen
helyeken dolgoznak, nem bírnak saját akarattal, és ezt te is tudod. Te
viszont bármikor jelentkezhetsz, hogy egy közkonyhán akarsz főzni.

102
A munka szabad mindenki számára. Ha lennének jelentkezők,
nyilván nem robotokkal csináltatnák a melót…
Xino egy picit oldalra biccentette a fejét, és abban a pillanatban
rájöttem, hogy ezt a mozdulatot már láttam, csak egy számomra
sokkal kedvesebb humanoidon. Ahogy eszembe jutott Ivey, rögtön
összeugrott a gyomrom.
– Miért vagy itt? – kérdeztem, hogy témát váltsak, vagyis
inkább azért, mert elegem volt a tesztbeszélgetésből, és ki akartam
mozdítani a komfortzónájából.
– Összevertem apámat, mert el akart adni.
– Eladni a gyerekét? – kérdeztem ledöbbenve. – Kinek? Miért?
Egy pénz nélküli világban ez elég furcsán hangzott.
– Egy ázsiai férfinek, aki betöltötte a 150. évét, és szeretne még
legalább százat élni.
Nem értettem az összefüggést, ezért megráztam a fejem, jelezve,
hogy nem tudom összerakni a darabokat.
– Tudod, hogy 150 év után már nem jár a sejtregeneráció, és
nem gátolják az öregedést. A pasas azért akar egy gyereket, hogy
belebújhasson a bőrébe. Gyakorlatilag elveszi a
személyazonosságát, és így meghosszabíthatja az életét.
– De hogyan? A retina… – már itt el is hallgattam, mert
rájöttem, hogy simán lehet implantálni a szemet, és ha valaki
hozzáfér az adatbázishoz, akkor átkódolhatja a személyes
okmányokat.
– Óóó… – Ennyit bírtam kinyögni, mire Xino elvigyorodott,
mintha örült volna, hogy végre felfogom, amit mond. – De mit adott
volna érte cserébe? – kérdeztem, amikor gondolatban eljutottam a
legfontosabb részhez.
Xino felegyenesedett, mélyen a szemembe nézett, mintha
videóra venné a reakcióimat, és azt felelte:
– Egy jegyet a Gliese-re.
Úgy meghökkentem, hogy eltátottam a számat.
– Milyen jegyet? – kérdeztem vissza, és ezúttal én vizslattam az
arcát, hátha észreveszek valamit, bár tudtam, hogy nagy
valószínűséggel az is programozott lenne.

103
 – Ne már, hogy te nem tudod! – hajolt közelebb. – Mindenki a
Gliese-re akar eljutni.
– Rajtam kívül, mivel én azt sem tudom, hogy miről beszélsz –
válaszoltam neki, és hagytam, hogy átszkennelje az arcomat. Most
már biztosan tudtam, hogy valóban AI, és tökéletesen érzékeltem a
jeleket, amik amúgy valószínűleg elkerülték volna a figyelmemet.
– Az új Föld, baszki! – válaszolta suttogva, és úgy tett, mintha
most avatna be valami súlyos titokba. Ami egyébként igaz is volt,
mert tényleg fogalmam sem volt a dologról.
– Mármint egy lakható bolygó, ami elérhető távolságra van? –
kérdeztem, de nem hozott túlzottan lázba, amit hallottam. – És
minek? Mi a baj a Földdel? Nekem itt is tökéletesen megfelel…
Xino úgy nézett rám, mintha mérlegelné, hogy igazat mondok-e,
és látszólag még a szemrését is összehúzta, de azt is olyan
egyformán mindkét oldalon, hogy most már idegesített, menynyire
rosszul programozzák ezeket a dolgokat. Az embereknél sosincs
ilyen szimmetria, és sosem mozognak egyformán a két arc izmai
sem.
– Szóval tényleg nem tudod – válaszolta egy örökkévalósággal
később.
– Nem, de nem is érdekel – válaszoltam. – Ki akar egy új
bolygóra költözni és miért? Ezt sem értem.
– Olyanok, akiknek nem jó itt. Például azért, mert állítólag az új
világban elismerik majd a humanoidokat is. Ugyanis nagy
valószínűséggel a fele lakosságot ők fogják kitenni, és
elkerülhetetlen a keveredés. Egy frissen belakott bolygónál nem
lehet bevezetni az itteni szankciókat. Gyakorlatilag, akik majd ott
térnek magukhoz a hibernációból, azok alkotják a törvényeket…
Amit mondott, annak volt is értelme meg nem is. Én
mindenesetre nem teljesen tudtam követni az eszmefuttatását.
– És ki akar egy olyan világban élni, ahol a humanoidok is
ugyanolyan jogokkal rendelkeznek, mint mi? – kérdeztem tőle
komolyan.
Ezúttal ő döbbent le, vagy talán jobb szó az, hogy lefagyott, és
kellett néhány másodperc, mire ismét teljes fokozaton pörgött a

104
programja. Ez jól jött, mert közben én is szembesültem azzal, hogy
az egyenrangúsággal kapcsolatban disszonánsak a gondolataim.
– Te nem azért vagy itt, mert egy AI-jal szűrted össze a levet? –
kérdezte komolyan.
Ismét rajtam volt a sor, hogy meglepődjek. Bár az első
találkozásnál nagy vonalakban elmeséltem, ami történt, de azt
hittem, mindenkinek világos volt, hogy elsősorban a homofóbia
váltotta ki belőlem az agressziót.
– Nem! Ivey egy napja érkezett, és nem szexrobot. Semmi
közünk egymáshoz – förmedtem rá túl hangosan. A környező
asztaloknál ülők mind felénk fordultak, és úgy néztek, mintha
szörnyű bűnt követtem volna el.
– Oké, bocs! – visszakozott Xino. – Akkor félreértettem…
Egy darabig csendben ültünk, amíg normalizálódott körülöttünk
a helyzet, és mindenki visszatért a halk beszélgetéshez vagy az
evéshez.
– Ne haragudj, Uriah! – mondta, amikor már a légzésem is
normális ritmusra váltott.
– Semmi baj, csak unom, hogy az emberek állandóan ítélkeznek
felettem, és azt hiszik, mindenki olyan egyszerű, hogy a szexen
kívül semmi sem érdekli. Hová süllyedtünk, ha manapság már nincs
más mozgatórugónk, mint a kielégülés?
Az eszmefuttatásom engem is meglepett, pláne, mert nem volt
teljesen hozzám való. Engem is érdekelt a szex, nagyon is, és persze
tudott volna motiválni is, de általában elnyomtam, és igyekeztem
tudatosan háttérbe szorítani.
– Nos, egy világban, ahol minden mást megszerezhetsz nagyon
kis energiabefektetéssel, nyilván a szex az egyetlen, amit ember és
ember között nem lehet leegyszerűsíteni – válaszolta Xino
komolyan.
– Már hogyne lehetne? Sőt, ez minden baj forrása! – vágtam rá,
és eltoltam az ételt, amibe szinte bele sem ettem. – Pontosan az a
gond, hogy ma már bárki kapható a szexre, és semmi nincs, ami az
érzelmi elköteleződést aktiválná. Régen az intimitás a párok
territóriuma volt, manapság pedig egy rendszerbe táplált adatok

105
alapján képzett kód lett a szexuális preferencia, és a telefonod jelzi,
ha hasonló érdeklődésű ember van a közeledben. Innen már csak
egyetlen lépés az ágy, a gyors és problémamentes szexuális
kapcsolat. Nem értem, hogy miről beszélsz.
Xino pár pillanatig gondolkozott, mielőtt válaszolt.
– Igen, azoknak, akik megfelelő külsővel rendelkeznek. De mi
van azokkal, akik nem olyan szerencsések.
– Azok elmennek, és csináltatnak maguknak egy másik arcot –
vágtam rá azonnal.
Xino sejtelmesen mosolygott.
– Ugye tudod, hogy ez nem elég… ugyanis előre nem tudhatod,
mi fog tetszeni vagy nem tetszeni annak, aki neked kellene.
– Hová akarsz kilyukadni? – kérdeztem egyre idegesebben.
Nem értettem, mire megy ki a játék. Közben észrevettem, hogy
Yaron felállt, de ahogy kifelé ment a teremből, sokáig engem nézett,
és a szemeiben félelem villant.
– Oda, hogy mindenki tart a csalódástól. És manapság nincs
holtomiglan-holtodiglan, pedig sokan vágynának még rá…
Az elevenembe talált, és valamiért úgy éreztem, végig ez volt a
célja. Most sikerült bevinnie azt az ütést, amire egész végig készült.
– Ezért aztán könnyebb egy humanoidot megvenni, és egy életre
magadhoz láncolni. Nincs rizikó, nincs csalódás, nincs féltékenység,
nincs feszültség.
Éreztem, ahogy felmegy a pumpám. Bár nem volt olyan
egyértelmű, mint Achak, mégis ugyanazt hallottam ki a szavaiból.
Most azonban – tanulva a korábban elkövetett hibámból, és azzal a
helyzeti előnnyel, hogy Yaronnak hála, tudtam, mivel állok szemben
–, türtőztettem magam.
– Ez így van, csakhogy a pénzért vásárolt szerelem, vagyis az,
amit annak hazudunk, szerintem ugyanolyan zsákutca, mint egykor
a prostitúció, vagy akárcsak a materiális javak egyenlőtlen
elosztásán alapuló házasság, ahol a nő volt kiszolgáltatva a férjének.
Lehet, hogy már nem tartanak örökké a kapcsolatok, de azok,
amikben emberek élnek, legalább működnek, különben már rég
kiléptek volna belőlük. És bár igazad van, hogy egy humanoiddal

106
könnyebb lehet, de ha párnak rendeled, akkor valószínűleg nagyon
hamar rá fogsz unni, és ugyanúgy egyedül maradsz. Ugyanis soha
nem az kell, akit elképzelsz magadnak. Ez olyan emberi tulajdonság.
Elhallgattam, mert rájöttem, hogy ez remek végszó. Xino fel is
kapta a fejét, és kíváncsian méregetett, de álltam a pillantását. Végül
feladta, pont akkor, amikor ráeszméltem, hogy gyakorlatilag
hazudtam. Bár nem szándékosan, és azt sem tudtam eldönteni, hogy
neki vagy magamnak.
– Igazad lehet – bólintott. – Megyek és lefekszem. Nem
csináltam ma semmit, mégis olyan fáradt vagyok. Remélem, nem
kevernek valamit a kajánkba, hogy nyugton maradjunk…
– Az enyémbe biztosan nem! – nevettem rá. – Bennem túlbuzog
a munkakedv. Holnapra kérek is valami fizikai munkát.
– Mit? – nézett vissza rám csodálkozva, amikor már felállt.
– Nem is tudom. Talán elmegyek halászni, vagy beállok a
kertészekhez.
Xino ismét oldalra biccentette a fejét, aztán lebiggyesztette a
száját.
– Inkább mennél főzni a konyhára!
Azzal ott is hagyott, én pedig csodálkoztam. A humor ugyanis
nem erőssége a robotoknak.

107
Ivey

Kipihenten ébredtem, de ahogy a neuronjaim átadták egymásnak az

ingerületeket, máris egy rakat érzelem zúdult rám. Még mindig nem
szoktam meg ezt az állapotot, úgyhogy sokkosan feküdtem percekig.
Egyszerre tört rám az indokolatlan félelem, a szégyen a
regenerátoros élmény miatt, az ösztönös kényszer, hogy csináljak
valamit, akármit, és a hiányérzet, amit Uriah miatt éreztem.
Kikeltem az ágyból, hogy legalább az egyiket orvosoljam, és
lementem a konyhába. Készítettem egy turmixot, megettem két
extrudált kölesszeletet, aztán körülnéztem, hogy mihez is
kezdhetnék egyedül. Hogy az agyam ne üresjáraton pörögjön, és
gyártsa a felesleges gondolatokat, letöltöttem néhány régi könyvet és
filmet, ahogy Uriah javasolta. Az adatlapján megnéztem a
kedvenceit, és azok közül válogattam. Elcsodálkoztam, mert
többnyire romantikus művek voltak, bár azt hittem róla, hogy a
gyakorlatias vagy izgalmas dolgok kötik le. Délutánra sikerült
átrágnom magam két köteten és egy százéves filmen, aminek a
címe: Érints meg! Pontosan arról a korról szólt, amiről mi is
beszéltünk Uriah-val. A fertőzésektől való félelem és a közösségi
magány időszakában játszódott, amikor az emberek elhidegültek
egymástól, csak a családjuk körében érezték magukat biztonságban,
és mivel rettegtek a betegségektől, minimalizálni próbálták a
kockázatokat. Így aztán szépen lassan leszoktak az érintésről, és bele
sem gondoltak, hogy ennek hosszú távon milyen következményei
lesznek. Az ő gyerekeik már ebben nőttek fel, csakhogy a kevés
kórokozóval való találkozás legyengítette az immunrendszerüket,
amitől még érzékenyebbek lettek, ezzel igazolva szüleik félelmeit,
és megpecsételve a sorsukat. Akkoriban már rég nem volt gond a
túlnépesedés, sőt, gyakorlatilag a nagy világválságot is épp az
alacsony születésszám váltotta ki. Kína próbált erőszakos lépéseket
tenni, és ahogyan pár évszázaddal korábban egyetlen gyermeket
engedélyezett, ezúttal négyet írt elő, amiből óriási botrány,
elégedetlenségi, később pedig engedetlenségi mozgalom indult, ami
hamarosan világméreteket öltött. Mire a nagy koponyák észbe
108
kaptak, már a gazdasági mutatók is jelezték, hogy késő. A kevés
gyerek képtelen volt eltartani az elöregedett társadalom idősebb
generációit, plusz rájuk hárult a nyomás, hogy sokkal több
gyermeket vállaljanak. És ebben az átmeneti időszakban, az addig
ismert világ végének erősen érezhető jelei között ott kallódtak a
fiatalok, a nemzedék, akik abban a tudatban nőttek fel, hogy nekik
már nem lesz felnőttkoruk. Senki nem mondta ki, de mégis
mindenki tudta, hogy valamilyen drasztikus kimenetele lesz a
dolognak. A felhalmozott atom- és biológiai fegyverek korában nem
volt nehéz kitalálni, mi a legvalószínűbb.
A filmben két, teljesen különböző fiatal találkozik. Egyikük egy
nihilista, aki úgy gondolja, már semmi nem számít, csakis a pillanat,
és amit ki tud hozni belőle, a másikuk pedig egy örök küzdő, aki
bármit megtenne, hogy megmentse a világot. Véletlenül kettesben
maradnak egy kiürített területen, ahol elkülönítő sávot állítanak fel,
és a katonaság mindenkit likvidál, aki át akarja lépni a határt. Az
összezártság eleinte érdekes, aztán idegőrlő, míg végül mindketten
eljutnak a tűrőképességük határára. Annyira jól volt felépítve a
történet, hogy lélegzetvisszafojtva néztem, és rettegtem, hogy
valamelyikük inkább a halált választja, minthogy valaki másra
legyen utalva, vagy feladja az elveit. Csakhogy a végkifejlet ennél is
sokkal megrázóbb lett. Ugyanis a világ felrobbant körülöttük, de ők
túlélték. Kettesben maradtak a hátralévő életükre, anélkül, hogy
bármilyen kilátásuk lett volna arra, hogy más élő emberekkel is
találkoznak még. És akkor, amikor rádöbbentek, hogy most már
nincs választásuk, és belátták, hogy nemcsak a saját érdekeiket kell
szem előtt tartaniuk, hanem egymásét is, megszűnt az állandó vita és
harc. Hirtelen minden olyan egyszerű lett. És a fiú, aki addig
mindentől igyekezett óvni magát, és betartani az általa ismert
előírásokat, egyszer csak levette a védőruháját, és azt mondta a
másiknak, hogy „Érints meg!”.
Egyetlen, egyszerű mondat, kicsit szentimentális is, mégis olyan
mély tartalmat kapott abban a közegben. Tulajdonképpen az életét
ajánlotta fel. Ez volt a bizalom legmagasabb foka, nekem pedig
megint kicsordultak a könnyeim.

109
 Miután kikapcsoltam a lejátszást, csak ültem, és azon
gondolkodtam, vajon én fel tudnám-e adni magam valakiért. Bár
elviekben csak humanoid vagyok, mégis nagyon erős bennem az
életösztön, és arra gondoltam, hogy ha fenyegetve érezném magam,
valószínűleg a túlélésemet tartanám szem előtt. Nagyot csalódtam
saját magamban. Aztán valamiért ugyanezt a kérdést tettem fel
Uriah-val kapcsolatban, és azonnal rá is vágtam, hogy ő bizony
simán feláldozná magát valakiért, akit szeret. Ezen még jobban
meglepődtem. Egyetlen napnyi ismeretség után furcsa volt az a
magabiztos vélemény, amit megformáltam. És az is, hogy ha
magamra gondoltam, azonnal az volt a válasz: Valakiért, akit szeret.
Egy másik emberért. Te nem vagy ember, érted felesleges.
És ez volt a mélypont. Az, hogy én sosem lehetek olyan valaki,
akiért érdemes kockáztatni, akiért érdemes küzdeni.

110
tizenegy

Ivey

Annyira sajnáltam magam, hogy képtelen voltam felállni a

kanapéról. Csak ültem, és bámultam a fehér falat, de minden, amit
addig gondoltam vagy éreztem, felesleges lett. Kiürült körülöttem a
tér, megszűnt a gravitáció. Olyan volt, mintha csak lebegnék a
semmiben. Annak sem volt értelme, hogy mozogjak. Hosszú percek
teltek így el, miközben az agyam folyamatosan próbált mentőövet
találni, és megkapaszkodni valamiben, de én minduntalan kitéptem
magam, és újra visszazuhantam a légüres térbe. Ott volt jó, mert ott
a fájdalomnak sem volt létjogosultsága. Miért fájna, ha értelmetlen,
hiszen én csak egy emberi testbe ültetett robot vagyok?
Lefeküdtem a párnák közé, és átöleltem saját magam. És ez az
egyszerű gesztus volt az, ami hirtelen mindent ismét
megváltoztatott. Úgy viselkedtem, mint egy ember. Mert arra, hogy
komfortot biztosítsak magamnak, vagy legalábbis egy gyenge
kísérletet tegyek rá, nem volt semmilyen észszerű magyarázat, csak
az, hogy az emberi lényem vette át a hatalmat az elmém felett. Ez
pedig valamiért reményt adott. Aztán arra gondoltam, ez csupán az
agyam reakciója. Hormonokat termel, addig emeli a dopamin és
adrenalin szintemet, amíg végre nem akarok meghalni. És bármit
képes velem elhitetni, hogy kedvem legyen életben maradni. Mégis
csodálatos faj az ember.

Két órával és egy újabb filmmel később pont az ellenkezőjét

éreztem. Egy robotos filmet választottam, amit nem olyan régen
111
csináltak. A témaválasztásom sem volt véletlen. Egy ember és egy
humanoid szerelméről szólt. A lány volt az ember, és a fiú volt a
mesterséges intelligencia. Egy olyan rendező munkája volt, aki már
több komoly elismerést kapott, főleg a társadalmi problémák bátor
megfogalmazásáért. Rettegtem, hogy ennek is szomorú vége lesz, de
meglepetésemre tökéletes happy and lett. A lány megszervezte, és
elszöktette a fiút, akit deaktiválni akartak, amikor kiderült, hogy ő is
átalakult, és már az érzelmei vezérlik. Ugyanis a film főtémája az
volt, hogy a robotok érzései mennyire valósak, és vajon egy
humanoid memóriájának törlése egyenlő-e a kivégzéssel? Ez a
kérdés is mélyen érintett, és tudtam, hogy még sokat kell
gondolkodnom rajta, de abban a percben csak azt akartam, hogy ők
ketten megszökjenek és megmeneküljenek. Amikor már túl voltak a
halálzónán, és együtt tartottak egy szabad és érintetlen világ felé, a
lány megfogta a fiú kezét, a hasára tette, és azt mondta neki, hogy ha
jól figyel, érezheti a fiúk rúgásait. Én pedig elbőgtem magam, de
annyira, hogy a vége főcímet már nem is láttam.
Kitámolyogtam a konyhába, és ittam egy pohár vizet, mert
éreztem, hogy a szervezetem dehidratálódik, aztán kimentem a
kertbe, és igyekeztem elterelni a gondolataimat.
A növények mindegyikét azonnal felismertem, a köznyelvi és a
latin nevüket is tudtam, sőt, azt is, hogy milyen talajban fejlődnek a
legjobban, honnan származnak, és mikor van a virágzási idejük. De
arról, hogy mit jelent a szerelem, fogalmam sem volt. Egyetlen
gondolatmenettel visszajutottam az origóhoz, ahhoz, hogy mennyire
nem vagyok ember. Még csak két napot töltöttem el a világukban,
de máris éreztem az óriási különbségeket, a szakadékot, ami
elválaszt tőlük. Mégis hogyan gondolhatják más humanoidok, hogy
ők valaha is nyomába érhetnek ennek a különleges fajnak, ami
évezredeken át uralta a bolygót, és nem is érdemtelenül. Egy olyan
mesterséges létforma, mint például én, aki ugyan tízszer vagy
százszor annyi adatot képes rögzíteni, mégis oly elveszett az emberi
érzelmek, az emóciók terén, hogy soha nem képes ledolgozni a
hátrányát.
Megráztam a fejem.

112
 Nem, mi sohasem lehetünk partnerei az embereknek, és soha
nem is leszünk méltó társaik, bármennyire is vágyunk rá. És talán ez
az, ami feszültséget kelt. Az irigység, amit a tudásom alapján úgy
képzeltem el, mint a régi korok gyógyíthatatlan betegségeit. A
működése egy víruséhoz hasonlít. Bekerül a szervezetbe, ott
szaporodni kezd, és végül az egész testet ellepi, felzabálja,
megsemmisíti.
Micsoda nagy szavak?!
Az agyam kényszerpályán mozgott. Nem tudtam kikapcsolni a
gondolatok láncolatát, amik egyre mélyebbre és mélyebbre vittek az
önsajnálat útvesztőjébe. A robot részem tudta ezt, próbálta is
felülírni a folyamatot, de az ember részem magasról tett rá, és egyre
gyorsabban nyitotta ki a belső ajtókat, éledező lelkem eddig
ismeretlen mélységei felé.
Bárcsak itt lenne, Uriah, hogy mentőövet dobjon utánam,
mielőtt elsüllyedek! Bárcsak megkérdezhetném, ő mit gondol
ezekről a dolgokról!
Megmondta, hogy nem partnernek rendelt, nem gondolt sem
testi, sem érzelmi kapcsolatra, csak barátot, legfeljebb afféle testvért
lát bennem. De közben meg akart csókolni…
Persze felfokozott idegállapotban, egy krízishelyzet közepén,
amikor nyilván valami olyasmit akart tenni, amivel elősegíti, hogy
könnyebben átvészeljem a nélküle töltött napokat. Talán az
motiválta, ami az embereket általában: érzelmi függőséget akart
kialakítani kettőnk között. Ez náluk természetes, időtlen idők óta a
túlélésük záloga. A család, amiben ők élnek, ez alapján működik.
Szóval jobb lesz, ha ebből semmilyen következtetést nem vonok le,
és messzire űzöm az ebből fakadó elvárásaimat, vágyaimat,
érzéseimet.
Nagyot sóhajtottam, amin meglepődtem. A mély lélegzet
pillanatnyi megkönnyebbülést hozott, olyat, mintha egy
másodpercre kikapcsolták volna a neuronjaim közötti kapcsolatot.
Szerettem volna úgy maradni, de ez az állapot, ahogy jött, el is tűnt
a semmiben, és újra ugyanazt éreztem, amit korábban. Mintha egy
nagy, súlyos terhet kellene cipelnem, amitől nem szabadulhatok. Ha

113
az emberek így élik az életüket – márpedig Uriah azt mondta, ennek
a sokszorosát hordozzák általában –, akkor mégsem irigylem őket
annyira. Én képtelen lennék ilyen nyomás alatt működni.
De mi a garancia arra, hogy ez elmúlik, megszűnik, vagy
legalább könnyebb lesz? Mi a garancia arra, hogy be tudok
illeszkedni ebbe a világba, és képes leszek azt nyújtani, amit elvár
tőlem?
Megválaszolatlan kérdések sokasodtak bennem, félelem és
feszültség vibrált az izmaimban, ami félig lebénított, és én
tehetetlenül hánykolódtam az érzelmi hullámokon, amiről Uri azt
mondta, ettől lesz valaki több, mint egy robot.
Abban a pillanatban, ha választhattam volna, egészen biztosan a
tisztán gépi létforma mellett döntök.

114
Uriah

A kertészet egy magas kerítéssel elhatárolt területen feküdt, amit

őrtornyokból PC80-asok felügyeltek. Kicsit meg is lepődtem, hogy
Yaron pont ide szervezte a találkozónkat, ahol folyamatosan
figyelnek.
– Jó reggelt, Mr. Spencer! – köszönt rám egy XP12-es, aki egy
kosarat tartott a karjában. – Ma a kert egy újabb részét ültetjük be
egynyári zöldségfélékkel.
Tökéletesen hidegen hagyott, hogy mit kell csinálni, de
igyekeztem érdeklődő arcot vágni, ami valószínűleg sikerült is, mert
amíg elkísért a terület végébe, egyfolytában a kétnyári és évelő
zöldségek egyévesként való termesztéséről magyarázott.
– Nagyon köszönöm a kimerítő tájékoztatót! – vettem el tőle a
kosarat, amiben palánták sorakoztak, egyenként felcímkézve.
– Nagyon szívesen, Mr. Spencer! – válaszolta a robot, és a
frissen felásott földre mutatott, ami egy széles sávban futott a
kerítésig.
– Ez lesz az ön munkaterülete. Hamarosan érkezik valaki, aki
már gyakorlott a technológiában, és megmutatja, pontosan mit kell
csinálnia.
Bólintottam. Nem szándékoztam többet cseverészni vele. A háta
mögött amúgy is feltűnt Yaron, aki lezser léptekkel tartott felénk.
– Szia! – köszöntött kedvesen. – Gyere, beavatlak az
élelmiszerek ősi előállítási módjába – kacsintott rám, majd hóna
alatt a saját kosarával elindult előre, és meg sem állt, csak amikor
elérte a kerítést. Némán követtem, és éreztem, hogy egyre feszültebb
vagyok. Tudni akartam végre, hogy mi folyik itt, és mi közöm
nekem az egészhez.
Amikor megfordultam, láttam, hogy Nibé is azon a területen fog
dolgozni, de ő megállt ott, ahonnan mi indultunk, és lehajolt, hogy a
puha talajba nyomkodja a növénykezdeményeket.

115
 – Most már elárulod, mi ez az egész? – kérdeztem Yaront,
amikor mi is nekikezdtünk a munkának. A kosárban körülbelül száz
kis magonc várta, hogy elültessük őket, és úgy gondoltam, ez nem
ad elég időt arra, hogy felesleges köröket fussunk.
Yaron letérdelt, a kezében tartott eszközzel egyenlő távolságra
lyukakat fúrt a földbe, de közben szalmakalapja alól vizslatott.
Álltam a pillantását, sőt, a legkomorabb nézésemmel
viszonoztam. Kezdett elegem lenni a cirkuszból. Van nekem elég
bajom anélkül is, hogy mások hülyesége miatt kerüljek bajba!
– Te Uriah Spencer vagy, igaz? Az ükapád Ivo Spencer, aki még
a NASA-nál dolgozott.
Éreztem, ahogy a szemöldökeim összezárnak.
– Igen. De te ezt honnan tudod?
– Figyelünk egy ideje… – válaszolta, de többet nem mondott,
amitől idegbajt kaptam.
– Kik? Kik figyelnek és miért? – kérdeztem egy kissé
hangosabban a kelleténél, mire Nibé azonnal ránk pillantott, és az
ujjaival valamit jelelt Yaronnak.
– Halkabban beszélj, vagy itt hagylak a francba! – közölte a
férfi, én pedig nyeltem és nyeltem, hátha attól alábbhagy bennem a
gyilkos indulat.
– Válaszolj! – suttogtam, amikor úgy éreztem, ismét képes
vagyok uralkodni magamon.
– A HH… – nyögte ki, aztán tovább hallgatott.
– Ki az a… – kezdtem bele, de amikor menet közben beugrott a
két betű jelentése, hirtelen úgy elhallgattam, mintha elvágták volna a
hangszálaimat.
Kellett vagy fél perc, mire átgondoltam, jelenthet-e valami
egészen mást, de semmi sem jutott eszembe. Felröhögtem.
Yaron szűk szemrésein át fürkészett, de nem láttam, hogy
bosszantotta volna a dolog.
– Figyelj csak! Még nem jöttek rá, hogy neked komolyabb
problémáid vannak, mint amit egy rehabon lehetne kezelni? –
kérdeztem vigyorogva.

116
 – De, már régen gyanítják, ezért nem sokáig maradhatok egy
helyen.
Újra bólintottam. Kezdtem átlátni, hogy Yaron – és valószínűleg
a társai is –, mind komplett idióták.
– Ha arra gondolsz, hogy bolond vagyok, akkor elmondok pár
dolgot bemelegítésnek.
Összepréseltem az ajkaimat, nehogy ismét kitörjön belőlem a
nevetés, és megrántottam a vállamat, jelezve, hogy úgy sincs jobb
dolgom.
– Az ükapád, Ivo, egyike volt azoknak a tudósoknak, akik
létrehozták, üzembe helyezték, majd nyomon követték a Columbus-
12 űrhajót.
– Igen – válaszoltam. Ez olyan dolog volt, amit bárki
megtalálhatott a közkönyvtár anyagai között.
– Azt a Columbus-12-t, ami először landolt a kis exobolygón,
amit akkor még Gliese 581c-nek hívtak.
Nem emlékeztem ilyesmire, de lehet, hogy csak elkerülte a
figyelmemet.
– Erről nem tudok. Lehet, hogy olvastam a naplójában, de
valahogy kiesett…
– Nem olvashattad, mert a sikeres landolás után többé nem tért
haza… – nézett rám Yaron, és a szemeiben olyan mélységek
csillogtak, amit még nem láttam korábban.
– Ez a baleset előtt történt? – kérdeztem kíváncsian.
Yaron megrázta a fejét.
– Nem volt semmiféle baleset. Az ükapádat és a csapatát
megfenyegették, megzsarolták, és halálukig mindannyian a NASA
titkos utódszervezeténél dolgoztak.
– Mi van?! – förmedtem rá, a kelleténél megint sokkal
hangosabban, mire Nibé azonnal felállt, és a felénk forduló
rendfenntartó elé lépett.
– Ha nem vagy képes uralkodni magadon, hagyjuk az egészet! –
szólalt meg Yaron kissé idegesen. – Nem kell, hogy miattad bukjunk
le. Nélküled is van elég bajunk!

117
 – Oké, oké, próbálom visszafogni magam! – válaszoltam, aztán
felnevettem, mintha az előző emelt hang is valami vicces
szituációból fakadt volna. – Mi az, hogy megzsarolták őket?
– Két választásuk volt. A halál, és nemcsak a sajátjuk, hanem az
egész családjuké, vagy az, hogy elfogadják az ajánlatot, a szeretteik
úgy tudják majd, hogy balesetet szenvedtek a bázison, ők pedig
örökre ott ragadnak, és elvégzik a kutatásokat a Gliese-szel
kapcsolatban, amit kérnek tőlük.
Még semmit nem értettem, és rengeteg lyuk volt a történet
hálójában, de valami miatt úgy éreztem, nem egy bolond
agyszüleménye.
– Miféle kutatásokat?
– A Gliese 581c, egy kis exobolygó, 20,42 fényévnyire innen,
egy langyos csillag második kísérője. Másfélszer akkora, mint a
Föld, de a hőmérséklete hasonló, vagyis kellemesebb, és ami a
legfontosabb – itt tartott egy kis szünetet, körbepillantott, aztán
rajtam állapodott meg a tekintete, én pedig még a légvételt is
visszatartottam. – Van rajta víz!
A kijelentése ott visszhangzott a fejemben, és hirtelen annyi
kérdés merült fel bennem, hogy az izgalomtól én is térdre borultam.
– Hülyéskedsz? Ha lenne ilyen bolygó, és valóban lenne rajta
víz, arról mindenki tudna! A kutatási eredmények száz éve bárki
számára hozzáférhetőek.
Yaron szája szélén egy apró, lenéző mosoly vibrált.
– Hát persze! És a klímaváltozást megfékezték, a Föld nincs
halálra ítélve, ugye?
A szemöldököm a homlokomra szökött.
– Nézd, Uriah, valószínűleg túl sok és túl zavaros, amit most
mondok, de nem találtam más helyszínt és időpontot, ahol rizikó
nélkül beszélhetek veled.
Ismét röhögés csiklandozta a torkomat.
– Pont itt? A rehabon? – suttogtam, de a hangomon érezni
lehetett az elfojtott nevetést.

118
 – Itt a legfigyelmetlenebbek. Itt senki nem számít ilyesmire, és
nem is tudnak köréd szokásos megfigyelési hálót vonni. Azt jelezné
a chiped!
Szokás szerint nem értettem, amit beszél, bár azzal tisztában
voltam, hogy a 2125-es köztörvény értelmében a születésünkkor a
bőrünk alá ültetett chip arra hivatott, hogy jelezze, ha illegálisan
megfigyelnek, lehallgatnak, ha bárki tisztességtelen szándékkal
akarna elektronikus jeladót vagy -vevőt a közelünkbe juttatni.
– Egyre kuszább, amit mondasz – jegyeztem meg a fejemet
ingatva.
– Igen, tudom. Most csak annyit kérek, hogy ha kijutsz innen, és
remélem, hogy kiengednek, és az egész nem arra megy ki, hogy
téged is eltüntessenek, figyeld majd a jeleket! Ha sikerül felvennem
veled a kapcsolatot odakinn, akkor kellő elővigyázatossággal és
körültekintéssel viszonyulsz a dologhoz, és nem buktatsz le előttük.
– Kik előtt? – kérdeztem, mert leginkább az zavart, hogy nem
értettem az egész mechanizmust. Ha igaz is, amiről beszél, miért
nem megy ezzel a Tanács elé, vagy miért nem fordul a
nyilvánossághoz?
– A hatalom előtt – válaszolta egyszerűen.
Minden, amit addigi életemben tudásként megszereztem, és az
is, amit a szüleimtől, nagyszüleimtől hallottam, akkor sűrűsödött
néhány mondatba.
– Te beteg vagy, Yaron. Nincs olyan, hogy hatalom. Globális
demokrácia van, és nincsenek hatalmi játszmák, sem a színfalak
mögött végbemenő folyamatok. Összeesküvés-elmélet áldozata
lettél, és még hogyha nem is vagy bolond, a hiszékenységed
áldozata biztosan!
Yaron bólintott.
– Igen, ez csakis így lehet… – mondta, aztán elfordult, egy
másik ágyásba kezdte fúrni a lyukakat, és ugyanazzal a
nyugalommal dugdosta tovább a palántákat.
– Várj már! – suttogtam, és közelebb másztam hozzá. – Nem
akartalak megbántani!

119
 – Nem tudsz megbántani, Uriah – nézett rám még egyszer. – A
tudatlanságod, amit elfed az általad ismert dolgokba vetett hited,
amúgy is alkalmatlanná tesz arra, amire kiszemeltelek.
A szavai először hullámokat vetettek bennem, aztán indulatokat
keltettek, majd kérdésekké egyszerűsödtek. Épp fel akartam tenni
őket, amikor Yaron hirtelen felállt, üres kosarából kiütögette a
maradék humuszt, majd biccentett, és otthagyott a földön térdelve,
ezernyi megválaszolatlan, de mélyen gyökerező, egyre fontosabbnak
érzett kérdéssel, összezavarodva.

120
tizenkettő

Ivey

A harmadik nap is eltelt, és valahogy sokkal elviselhetőbb volt, mint

a korábbiak. Tényleg igaz, hogy az ember mindenhez
alkalmazkodik. És az is, hogy ez emelte ki az állatvilágból, ez tette a
bolygó királyává, és ez az a tulajdonság, ami most is verhetetlenné
teszi.
Rutinosan végeztem a napi teendőimet. Lezuhanyoztam,
megreggeliztem, aztán elolvastam egy könyvet, megnéztem egy
filmet, majd elindultam sétálni, és gondolatban magam elé idéztem a
környék térképét, bejelölve rajta azokat az útvonalakat, amiket már
bejártam. Ezen a napon a tóhoz igyekeztem, és izgalommal töltött el
a lehetőség, hogy kipróbálhatom a nyílt vízbe merülést, vagy ahogy
az emberek nevezik, a fürdőzést. Bár nem értettem, mitől olyan
különleges ez, de kíváncsian vártam az élményeket. Uriah
szekrényéből elvettem egy fürdőnadrágot meg két törölközőt, és
indulás előtt bevettem két kapszulát, ami véd az UV-sugárzás ellen,
aztán vidáman vágtam neki a négy kilométeres útnak.
A partig vezető sétány mellett családi házak álltak, előttük
rendezett kert nyújtózott a kövezett járdáig. A falak és a tetők
visszatükrözték a környezetet, foncsorozott felületük miatt szinte
beleolvadtak a látványba. Gondolatban kiszámoltam, hogy egy-egy
ház napenergia-felvétele mennyivel több, mint amit elhasznál, és
hogy mennyire kézenfekvő ezzel az energiával fűteni az utakat,
működtetni a locsolórendszereket, és megvilágítani a köztereket is.
Csak azt nem értettem, hogy ha ez a technológia rendelkezésre állt a
121
kétezres évek elején, akkor miért várták meg azt a pillanatot, amikor
a környezetszennyezés már a kihalás szélére üldözte a bolygót.
Gondolataimból ismerős hang zökkentett ki.
– Helló, Ivey! Csak nem a partra igyekszel? – kérdezte öblös,
mély hangján Ekon, aki Brillével és a lányokkal állt meg mellettem.
Triciklijük púposra volt pakolva mindenféle dologgal, amiről
hirtelen azt sem tudtam megmondani, mire való.
– De igen! – mosolyogtam rájuk.
– Mi is kivettünk egy szabadnapot, a lányok sem mentek suliba,
és gondoltuk, piknikezünk. Velünk tartasz? – kérdezte kedvesen, én
pedig azonnal bólintottam.
– Akkor gyere, pattanj fel! – nyúlt maga mellé, és kivette az első
ülésen heverő táskát, majd hátranyújtotta a feleségének.
Bemásztam és azonnal a lányok felé fordultam.
– Ti tudtok úszni? – kérdeztem, mire mindketten azonnal
hevesen bólintottak. – És megtanítanátok engem is? Elméletben
tudok mindent, de tartok tőle, hogy mégsem olyan egyszerű, mint
amilyennek gondolom.
Amber csillogó szemekkel válaszolt, két oldalt befont copfjai
lengedeztek a gyenge szélben.
– Hát persze! Hidd el, nem olyan nehéz. A légzés a lényeg! Ha
szabályosan veszed a levegőt, akkor fennmaradsz a vízen.
Bólintottam és mosolyogtam rá, miközben a háttértárból
kikerestem az úszásra vonatkozó anyagokat.
– És hogy érzed magad? – kérdezte Brille, a vállamra téve
könnyű kis kezét. Meglepődtem a testi érintkezés ennyire
indokolatlan használatán, de határozottan jólesett.
– Kicsit talán nehezen találok értelmes elfoglaltságot napi
tizenhét órán át, de azért megvagyok.
– Unatkozol – állapította meg Rose.
– Valóban? – néztem rá csodálkozva.
Elmosolyodott.
– Igen. Ezt így hívják. Ha így érzel, bármikor gyere át hozzánk,
nálunk mindig van valami, amivel eltöltheted az időt. Segíthetsz

122
apának a kertben, vagy anyának a műhelyben, de mi is szívesen
játszunk veled, ha akarod.
– Úgy érted, játékokat? – néztem először rá, majd a nővérére.
– Aham! – bólogattak mindketten.
– Még sosem gondoltam arra, hogy ilyesmivel próbálkozzak –
válaszoltam.
– Hidd el, klassz dolog! – mosolygott rám Brille is. – Esténként
mi is bekapcsolódunk a lányokhoz, és kártyázunk vagy társasozunk.
– Tudod, nekünk még vannak múlt századi társasjátékaink,
Activity, Ki nevet a végén, papírkártyák, amiket ma már nem
forgalmaznak. Igaz, nem annyira higiénikus, de mi szeretjük őket.
– Nem hiszem, hogy nagy lenne a kockázat – feleltem
komolyan, mire mind a négyen felnevettek.
– Nem számottevő – kacsintott rám Ekon, aztán lekanyarodott a
sétányról, és a kavicsos úton leereszkedett a partra.
– Ez gyönyörű! – másztam ki a szekérből, aztán egyenesen a
vízig sétáltam, és kibújtam a cipőmből, hogy a talpam alatt érezzem
az apró köveket.
Mellettem a lányok sikongatva szaladtak be a vízbe, és egyből
fröcskölni kezdték egymást, egy perccel később pedig már messzire
merészkedtek a parttól, és vízpermetet szitálva csapkodtak maguk
körül.
– Ott, ahol most vannak, legalább négy méter mély a víz – lépett
mellém Brille. – Mivel ez mesterséges tó, gyorsan mélyül. Amíg
nem vagy elég biztos magadban, ne merészkedj a zöld sávon túl –
mutatott a vízen tükröződő halvány csíkra. – Ameddig a lábad alatt
zöld homokot látsz, addig biztonságos!
Egyből beugrott, hogy a homokot ma már őrölt üvegből
készítik, így nyilván elő tudnak állítani színeset is, és ezzel el tudják
választani a sávokat a mesterséges tavakban, ahol gyengék a
hullámok, és a part kialakítása nyilván úgy történik, hogy vihar
esetén se nyúljon túl a bemosódás az adott területen.
– Rendben, köszönöm! – néztem rá hálásan.
– Vettél be UV-védőt?
– Igen, kettőt, mert a súlyom meghaladja a 60 kilogrammot.

123
 – Ügyes vagy! – simogatta meg a karomat.
Nem tudom, miért, de jólesett az érintése, egyáltalán nem
éreztem túlzónak vagy zavarónak, és azt is értékeltem, hogy engem
is úgy dicsért, mint a lányait. Nem vettem zokon, hogy a
gyermekekkel használt kommunikációját rám is kiterjesztette, sőt,
valami miatt kötődni kezdtem hozzá érzelmileg. Meglepődtem.
– Mi az? – kérdezte Ekon, aki egy napvitorlát feszített ki a
felállított oszlopok között, és egy régi szőnyeget terített a homokra.
– Nem is tudom… – tértem ki a válasz elől, és azonnal eszembe
jutott Uriah hangja, ahogy arról beszélt, hogy a hazugságnak
rengeteg fajtája van, ami elfogadott az emberek között.
– Bökd ki! – veregette meg a vállamat Ekon. – Hidd el, nem jó,
ha a bögyödet nyomja!
– Tessék? – néztem fel rá zavarodottan.
– Bocs – szorította meg a nyakamat nagy kezével. – Azt jelenti,
hogy nem jó, ha magadban tartod.
– De mi köze ennek a madarak emésztőszervéhez?
– Semmi, ez egy régi kifejezés, ma már nem használják.
– Értem – bólintottam. – Azon gondolkoztam, hogy ti nagyon
sokat érintkeztek, és olyankor is, amikor látszólag nincs rá szükség.
Ekon leereszkedett a szőnyegre, és intett, hogy én is üljek mellé.
Inkább a vízbe szerettem volna megmártózni, de rájöttem, hogy arra
még bőven lesz időm.
– Tudod, mi nem úgy élünk, mint a legtöbben manapság. A
szüleim egy kommunában telepedtek le ötven évvel ezelőtt, és most
is ott élnek. Abban a közösségben fontosnak tartották a régi
értékeket, az érintést, a kézzel való írást, a kézzel végzett munkát, a
táncot, a zenét, a szerelmet.
– Ezek elég távol állnak egymástól – néztem rá, mert nem
értettem az összefüggést. Közben Brille is helyet foglalt mellettünk,
és ösztönösen Ekon vállára hajtotta a fejét.
– Igen, ha úgy vesszük, de ha más aspektusból nézed, akkor
mégsem. Valahogy minden egy rendszerré áll össze, ha az ósdi
szokásokat követed. Ha te tanítod a gyerekedet, és nem a tévé elé
ülteted, hogy egy hologramtanár adja le neki az anyagot, hanem

124
hagyod, hogy kérdezzen, és a tudását az érdeklődése alapján építed.
Ha a kezeddel teremtesz meg dolgokat, az képessé tesz arra, hogy
egyszerűbben oldd meg a problémákat. Ha odafigyelsz az
embertársadra, és közösek az érdekeitek, az egyfajta közösséget
kovácsol, ahová jó tartozni – magyarázott Ekon, Brille pedig
helyeslőén bólogatott.
– Ha pedig elhiszed, hogy társat egy életre választasz, akkor
megtanulsz küzdeni érte is, azért is, ami összeköt benneteket, és nem
adod fel az első komolyabb vitánál, nem keresel másik partnert,
amikor az érzések megváltoznak benned – folytatta a férje
gondolatmenetét.
– Megváltoznak? – kérdeztem. Egyre jobban érdekelt, amiről
beszélnek.
– Meg, persze! A szerelem nem konstans, ahogyan a többi
érzelem sem. Az emberi érzések állandóan változnak, átalakulnak,
megfakulnak, felerősödnek – válaszolta Ekon, és úgy éreztem,
benne is komoly hullámokat kavar ez a beszélgetés.
– Ez ijesztő! Nekem ezt a legnehezebb elviselnem. Reggelente
olyan szorongás tör rám, hogy lélegezni is alig tudok – mondtam
neki.
Ismét érkezett a nagy kéz, és megfogta a vállamat, én pedig
egyből nekidőltem a tenyerének.
– Tudom, rémes lehet ezzel szembesülni, de amikor majd
megszokod, akkor rájössz, hogy erre szükség van. Ha reggel az
ember nem venné magára az érzelmei terhét, akkor nem is lenne
kedve kikelni az ágyból.
– Nekem pont azért nincs kedvem, mert megrohannak…
– Most még igen, de ha már itt leszel egy ideje, lesznek olyan
dolgok, amik motiválnak. Lehet, hogy találsz magadnak valamit,
ami leköt. Alkotás, vagy esetleg valamilyen munka. Nem hiszem,
hogy Uri ellenezné, hogy dolgozz.
Elgondolkodtam azon, amit mondott.
– Esetleg teljesíthetnél közszolgálatot, amíg ő a gyárban van.
A gyár említésétől is összeugrott a gyomrom, és ahogy
ránéztem, ezt Ekon is láthatta rajtam.

125
 – Igen, pont ezért mondtam. Nem jó ötlet, hogy bejárj vele, de
otthon sem várhatsz rá örökké. Ha naponta pár órán át bevállalod,
hogy idős emberekkel társalogsz, az neked is jó, és nekik is.
Tudtam, hogy létezik ez a viszonylag új program, ahol a
kihasználatlan kapacitású humanoidok engedélyt kapnak arra, hogy
a százötven év feletti, magányos embereket segítsék, akik életük
alkonyán a gyors öregedés fázisában hajlamosak a depresszióra és
az öngyilkosságra. A Tanács úgy próbálja megakadályozni a helyzet
rosszabbodását, hogy társaságot igyekszik biztosítani nekik, akkor
is, ha a családjuk messze él, vagy nem akarja az idős rokonra
áldozni az idejét. Természetesen minden nyugdíjasnak lehetősége
van beköltözni egy otthonba, de vannak, akik erre nem hajlandóak.
– Ez remek ötlet, megbeszélem vele, ha hazajön.
Ekon bólintott.
– Visszatérve arra, hogy mi kilógunk a sorból… – nézett rám
komolyan. – Nem akarlak befolyásolni, sem azt mondani, hogy a
mostani rend szar, de nekünk nem válik be ez a steril, mindentől
óvó, gyakran korlátozó viselkedésforma. Jobban szeretjük kimutatni
az érzéseinket, ritkán hazudunk, és gyakran megérintjük egymást,
mert Brille és én így nőttünk fel, és úgy hisszük, ettől egészségesebb
az emberi lélek.
Egy darabig a vízben játszadozó, összekapaszkodva futkosó
lányokat néztem, és éreztem a belőlük áradó boldogságot.
– Igen, lehet, hogy így van, bár nem értem, erről miért nem
készültek tanulmányok az elmúlt évtizedekben.
– Mert az eredmények pánikot váltanának ki, és a
következmények között lehetne olyan is, ami közegészségügyi
szempontból veszélyes, valamint alapvető változásokat indukálna a
társadalomban, ami nem feltétlenül szolgálja a hatalom érdekeit.
Ereztem, ahogy a szemöldökeim összezárnak.
– Miféle hatalom?
Ekon sóhajtott, egy pillanatra lehunyta a szemét, aztán rám
nézett. A pupillái kitágultak, a szemei elsötétedtek.

126
 – Nem is arról van szó, kik irányítják a világot, és nem is arról,
hogy mik az érdekeik, amiket esetleg előtérbe helyeznek a köz
javával szemben…
Egyre kíváncsibbá váltam. Ekon gondolkozott egy darabig,
aztán egészen más hangnemben folytatta:
– Nyilván nehéz ennyi embert kordában tartani, én mégis úgy
hiszem, könnyebb azáltal, hogy ennyire el vannak szeparálódva.
Sokkal kezelhetőbbek, ha egymással keveset kommunikálnak, ha a
való életben háttérbe vonulnak, és inkább a kibertérben nyilvánulnak
meg, ahol ellenőrizhetőek, lekövethetőek, és az sem hátrány, ha egy
másik, emocionális ember helyett egy kiszámíthatóbb, racionálisabb
humanoiddal osztják meg a gondolataikat.
Amikor elhallgatott, egy ideig némán ültünk. Arra lettem
figyelmes, hogy Ekon az arcomat fürkészi. A pillantása szinte égette
a bőrömet. Nem volt időm elgondolkodni azon, miért figyel ilyen
behatóan, mert mire a gondolatmenete végére ért, nem tudtam, mit
érzek. Fájt-e amit mondott, felháborodtam-e rajta, vagy
hazugságnak érzem-e. Vagy azért akarom hazugságnak hinni, mert
fáj.

127
Uriah

Másnap reggel hiába kerestem Yaront. A foglalkozáson sem jelent

meg, és nem találtam sem a kézműves szakkörön, sem a
kertészetben. Előző napi beszélgetésünk óta az agyam olyan sebesen
dobálta elém a rég elfeledettnek hitt emlékeket, az évek alatt
olvasott cikkekkel, tanulmányokkal együtt, hogy a káosz kezdett
túlnőni rajtam. Szükségem lett volna arra, hogy valaki legalább
néhány kérdésemre választ adjon, de erre esélyem sem volt.
Nemcsak Yaron, hanem Nibé is eltűnt, és amikor a szolgálatban
lévő kommunikációs robotot kérdeztem, azt a választ kaptam, hogy
számukra véget ért a terápia és hazatértek.
Elkeseredtem. Egyrészt biztos voltam benne, hogy humbug az
egész, néhány elvakult anarchista arra tett kísérlete, hogy szabotálja
a rendet, másrészt képtelen voltam elhallgattatni magamban az
érzést, hogy sok mindenről nem tudok, amik életbevágóan fontosak
lennének ahhoz, hogy objektív képet alkothassak.
Az ükapám, Ivo valóban a NASA-nál szolgált, és részt vett az
akkori kor legjelentősebb kutatásában, a Columbus-12 űrhajó
alkotógárdájának aktív szereplőjeként. Aztán meghalt egy
tűzesetben, ami a kutatóállomáson tört ki. Az egész csapat elégett.
Eddig fel sem merült bennem, mennyire furcsa, hogy egy tízes
biztonsági szekcióba tartozó létesítményben mind odavesszenek a
tudósok, akik különböző helyszíneken dolgoznak, de most egyre
erősebb lett bennem a gyanú, hogy valamit titkolt az akkori vezetés.
Vagy merénylet történt, aminek szintén köze lehet a csoporthoz,
akiket most Yaron képvisel, vagy sok minden van, amit nem hoztak
nyilvánosságra. Még mindig földtől elrugaszkodott elméletnek
tartottam, hogy életük végéig fogságban dolgoztatták volna őket,
pláne egy olyan projekten, aminek a nyilvánosság csak jót tett volna.
Az egész emberiség arra várt, hogy végre találjanak egy másik
lakható bolygót. Hála az égnek nem azért, mert a Föld hamarosan
lakhatatlan lesz, ahogy két évszázaddal korábban gondolták, hanem
128
azért, hogy legyen elég terület, talán egy új világ, ahová a következő
generációk telepedhetnek le, és így többen vállalhatnak gyermeket.
Az emberek génjeiben még mindig minden mást elnyomott a
reprodukció iránti vágy, az, hogy örökítsék a génjeiket, utódokat
nevelhessenek. Akkor is, ha erre a legtöbben nem alkalmasak.
Talán én sem…
Aztán eszembe jutott Xino, és a finom kis utalása a Gliese-re,
ami két nappal korábban súlytalannak és értelmetlennek látszott.
Mostanra ez is Yaron teóriáját támasztotta alá, és azt is, hogy
megfigyelnek, de legalábbis azzal gyanúsítanak, hogy közöm van
bármihez is, ami a bolygóval függ össze. Eddig azt sem tudtam,
hogy létezik. Nyilvánvaló volt, hogy nem kérdezősködhetek
Xinónál ezzel kapcsolatban, és a rehab gépein sem futtathatok le
konkrét keresést a témában, de azért egy kis háttérmunka belefért az
időmbe.
– Elnézést! – szólítottam meg a recepcióst.
– Igen, Mr. Spencer! – fordult felém az XP12-es.
– Most, hogy már napok óta itt vagyok, hiányzik a munkám.
Kaphatnék egy szabad konzolt, hogy legalább a tanulmányomon
dolgozhassak?
– Hogyne, uram! – válaszolta készségesen, aztán pötyögött
valamit a képernyőjén, majd a pultra tette a kezét, és megvárta, amíg
egy kis kártyát dob ki a nyomtató.
– Ezzel tudja használni a gépet. Huszonhatos asztal – mutatott
egy folyosóra, amit üvegajtó választott el tőlünk.
Biccentettem, aztán el is indultam, és láttam, ahogy a kamera
utánam fordult a sarokban. Leültem a géphez, a retinaszkennerbe
néztem, még egyszer átgondoltam, mi az, ami a munkámhoz
szervesen kapcsolódik, de az űrkutatás területét is érinti, aztán
éreztem, ahogy az izgalom úrrá lesz a testemen. Az ujjaim reppentek
az elém vetített képernyőn, és pillanatok alatt megnyitottam a
projektem dokumentumait, aztán megjelöltem benne azokat a
pontokat, amikhez háttéranyagokra volt szükségem, majd beléptem
a közkönyvtárba, és nekiálltam a keresésnek. Hamarosan

129
beszippantott a rám zúduló információáradat, és egyre mélyebbre
rántott.

130
tizenhárom

Ivey

A víz úgy vett körül, mintha anyaméhben lennék. Mint egy magzat,
könnyűnek és boldognak éreztem magam. Hagytam, hogy a lusta
hullámok a hátukra vegyenek, és magukkal vigyenek. A lányok húsz
perc alatt beavattak az úszás rejtelmeibe, a tudás pedig, amit a
háttértárból szedtem elő, a segítségemre volt a technikai
kérdésekben. Már nem féltem. A roppant víztömeg barátságos
közegnek látszott, biztonságosnak. Teleszívtam a tüdőmet
levegővel, és éreztem, ahogy a felszínre emelkednek a lábaim. Mint
egy kis tutaj, úgy lebegtem, és élveztem, ahogy a bőrömet simogatja
a szél.
Milyen kevés kell ahhoz, hogy megváltozzon a hangulatunk?
Egy apróság is elég, hogy az agyunk elhiggye, most éppen minden
jó. Nevetségesnek hatott, hogy ki tudom zárni az addig
nyomasztónak érzett problémákat, és eufórikus boldogság jár át
pusztán attól, hogy súlytalannak érzem magam.
Aztán persze – ezen gondolatok mentén – ismét Uriah jutott
eszembe, és felidéztem, ahogy hozzám ér, ahogy megcirógat. A víz
érintése hasonlított ahhoz, de mégis más volt, személytelen. A
hiányérzet alattomosan kúszott a tudatom hátsó szegletébe, és velem
maradt egész nap. Bár jó volt a lányokkal fogócskázni, alámerülni és
megcsodálni a víz alatti világot, hagyni, hogy a szél szárítsa fel a
bőrömről a nedvességet, és elterülni a napernyő alatt, mégis…
mindez ezerszer jobb lett volna, ha ő is velem van. Vele akartam
átélni mindenből az elsőt, tőle akartam kérdezni, és kiélvezni a
131
figyelmét, a törődését. Nem értettem, mi váltja ezt ki belőlem, de
délutánra annyira a hatása alá kerültem, hogy megfogadtam, amíg
haza nem tér, mindent elhalasztók, és inkább csak olvasok, filmet
nézek, hátha közelebb kerülök annak megfejtéséhez, hogy mit
kezdenek az emberek a tengernyi érzelemmel, ami folyamatosan
bennük hömpölyög.

Ekonék hazavittek, bár mondtam, hogy jót tenne a séta. Azt

mondták, sötétedés körül egyedül már ne menjek az utcára, mert bár
a rend működik, mostanában megszaporodtak a humanoidok ellen
elkövetett támadások. Mivel a közvélemény szerint ezek nem olyan
súlyos bűnök, mint az emberek elleni erőszak megnyilvánulásai, így
nem esnek azonos elbírálás alá, és a kiszabható büntetés is
elenyésző. Talán ez az oka, hogy nem tudják visszaszorítani a
dolgot, bár Ekon szerint nem is nagyon akarják.
– Amíg ti rettegtek, és nem mentek egyedül az utcára esténként,
sőt sokan nappal sem szívesen, addig az emberek nyeregben
érezhetik magukat, és azok, akik félnek, hogy a humanoidok
szabadságharcot robbantanak ki, nyugodtabban hajtják álomra a
fejüket.
– Miért akarnának harcolni a humanoidok? Egyértelműen arra
vagyunk programozva, hogy másodrangú létformának tekintsük
magunkat, és soha ne lázadjunk az emberek hatalma ellen.
Ekon rám nézett, tetőtől talpig végigsiklott rajtam a pillantása,
aztán az arcára kedves kifejezés költözött.
– Te még csak most érkeztél, Ivey. Pár hónap múlva térjünk
vissza a témára! Nagyon kíváncsi vagyok, akkor mit fogsz gondolni
ezekről a dolgokról.
Bólintottam. Igaza volt. Tapasztalatok nélkül nem tudtam
objektív, alaposan alátámasztott véleményt alkotni.
– Ha este szeretnél sétálni, csak szólj, és valamelyikünk elkísér!
– ajánlotta, amiért nagyon hálás voltam.
– Így lesz!

Otthon beálltam a zuhany alá, és fertőtlenítettem a testem, mert a

vízben rengeteg organizmussal kerültem kapcsolatba, amikkel még
132
nem találkoztam, és nem akartam kockáztatni. Utána kényelmes
ruhát kerestem, amiben átmozgathatom az izmaimat. Valahogy
összeestek, zsugorodtak, erőtlenebbek lettek, pedig csak három
napja nem edzettem őket. A nekem szánt darabok között nem
találtam alkalmasat, ezért végül – hosszas töprengés után – Uriah
szekrényéből vettem magamra egy pamut kezeslábast, aztán a
konzolon beállítottam egy közepes erősségű edzéstervet, és vártam,
hogy a plafonból leereszkedjen a kondicionáló.
Beálltam a gépbe, követtem az utasításokat, és fél óra elteltével
már éreztem, hogy a fizikai teljesítőképességem felső határát
súrolom. Ledöbbentem, mennyire gyorsan romlik az emberi test
állapota, ezért elhatároztam, hogy a következő egy hétben
megpróbálom kihozni belőle a maximumot.
Amikor végeztem, ismét letusoltam, aztán meztelenül a tükör
elé álltam, és rögzítettem a memóriámban az állapotot, amit láttam.
Reménykedtem, hogy néhány nap alatt jelentős javulást érek majd
el.
Vacsora után ismét elővettem egy könyvet, és bekapcsoltam a
felolvasást, aztán elnyúltam a kényelmes kanapén, és hagytam, hogy
a szervezetem pihenő üzemmódba lépjen.
A regény nem volt magasröptű. Egyszerű nyelvezete könnyen
követhetővé tette, és eleinte nem is nagyon kötött le. Csakhogy az
érzelmeket olyan szépen és képletesen írta le, hogy hamarosan ki
kellett kapcsolnom a hangot, és kézbe vennem a tabot, mert
gyorsabban akartam haladni.
Két férfi szerelméről szólt, és a XXI. század elején játszódott.
Furcsa volt a régi világról olvasni. Arról, hogy akkoriban még nem
fogadták el az átlagostól eltérő szexuális orientációt és üldözték a
melegeket. John és Kevin történetét ma már értelmetlen lett volna
megírni, de kétszázötven évvel korábban meg kellett küzdeniük a
társadalmi kirekesztéssel, rejtőzködniük kellett, és önmagukkal is
megharcolni a szerelemért. Nagyon mélyen megérintett. Hamarosan
azon kaptam magam, hogy falom az oldalakat, és a tenyerem
lucskos az izgalomtól.

133
 Volt benne egy rész, ahol végre egymásra találtak és testi
kontaktusba léptek. A fizikai együttlét leírása nem volt valami
szemléletes, mert az író az érzelmekre helyezte a hangsúlyt, én
mégis teljesen a hatása alá kerültem. A péniszem pillanatok alatt
erektált, az egész testem bizsergett, verejtékeztem, és gyorsabban
vettem a levegőt. Mire a fejezet végére értem, már remegtek az
izmaim.
Letettem a könyvet, és próbáltam lehiggadni. Igyekeztem
figyelmen kívül hagyni a vágyat, hogy magamhoz érjek. Felálltam,
kimentem a konyhába, és ittam egy pohár vizet, aztán kisétáltam a
kertbe. Műméhek raja lepte el a virágokat, és végezte a feladatát,
virágport szállítva egyik növényről a másikra. Ők is olyanok, mint
én. Úgy tesznek, mintha igaziak lennének, látszólag azok is, és
pótolják az emberi gyarlóságból kipusztult faj egyedeit, akik nélkül
már az emberiség is eltűnt volna a Föld színéről, mégis csak gyenge
utánzatok. Nem készítenek mézet, mert nem tudnak. Én sem érek
magamhoz, mert valószínűleg nem vagyok képes az orgazmusra.
Bár a programom szerint tudom, mi az a szeretkezés, részt is tudok
venni benne, mégsem hiszem, hogy képes vagyok átélni a gyönyört,
amit az emberek, mert nem tudom felülírni az agyamban futó
folyamatokat, és a racionalitás, az analizálás, a túl tudatos cselekvés
lehetetlenné teszi.
Ismét depresszív hangulatba kerültem. Kénytelen voltam
igénybe venni a regenerátort, de ezúttal egy semleges programot
választottam, nem Uriah tárhelyéről az egyiket, aztán lefeküdtem, és
kényszerítettem az agyamat, hogy átálljon az éjjeli üzemmódra, és
végre eltűnjenek a fejemből a gondolatok.
Másnap reggel arra ébredtem, hogy a testem hiperérzékeny. A
bőröm szinte lángolt, és minden idegvégződésem kiéhezve várta az
ingereket. A paplan a testemre simult, és ahogy mozdultam,
érzületek százai cikáztak végig a gerincemen. A péniszemet erekció
feszítette, amit nem tudtam mire vélni. Visszalapoztam a
memóriámban, és rájöttem, hogy erotikus álmom volt. Az agyamban
emlékképek élénkségével éltem át egy szeretkezést, ami azonnal
magyarázattal szolgált felajzott állapotomra. Most azonban nem

134
tudtam felülírni racionális gondolatokkal a vágyképeket. Ahogy
felidéztem az álmot, a testem azonnal reagált. A péniszem
megugrott, előváladék szivárgott belőle, én pedig odakaptam, mert
nem tudtam kontrollálni a mozdulataimat. Döbbenetes volt átélni azt
a cikázó gyönyört, ami azonnal végigfutott a testemen. Az agyam
bizonyos területei szinte kisültek és kezelhetetlenné váltak.
A légvételeim zihálásba fordultak, és ahányszor újabb
hullámban öntött el a fokozódó kéj, a torkomból furcsa,
artikulálatlan hangok törtek fel. Behunytam a szemem, vagyis
képtelen voltam tovább nyitva tartani. Félelem és izgalom járt át, az
agyam és a testem egymásért és egymás ellen dolgozott.
Hirtelen Uriah-t láttam magam előtt, aki felém nyúlt, az ujjai az
arcomat simogatták, aztán felcsúsztak a bőrömön, és a
homlokomból fésülte ki a hajamat. Valamit mondott, amit nem
hallottam a saját nyögéseimtől, ezért próbáltam egy kicsit csendben
maradni. „Ivey”, szólalt meg ismét, és pusztán attól, ahogy a
nevemet ejtette ki, bennem elszakadt valami. Szinte hallottam a
reccsenését, és a következő pillanatban felrobbant bennem a
gyönyör. Millió színnel és vakító fénnyel öntött el, mintha a
regenerátor romlott volna el, és egyévnyi örömöt árasztott volna
rám. A testem hánykolódott, ondó lövellt a péniszemből, a
lélegzetem elakadt, a szívem összevissza vert.
Mire levegő után kapkodva magamhoz tértem a döbbenetből,
csatakosan feküdtem az ágyban, a plafont bámultam, és próbáltam
felfogni, ami történt. Az orgazmus, amiről azt hittem, sosem
élhetem át, mindent átkódolt bennem. Tudtam, mindennél
biztosabban éreztem, hogy soha többé semmi sem lesz ugyanolyan.

135
Uriah

A napok lassan teltek. A délelőttök még csak-csak, mivel a kötelező

rehabilitációs beszélgetések elnyúltak ebédig, de a délutánok
rémesek voltak. Vagy a konzol előtt ültem, és próbáltam a
munkámra fókuszálni – többnyire sikertelenül vagy Xino fürkésző
pillantását éreztem magamon, ahogy az ágyában fekve figyelt.
Feladtam a keresést. Túl nagy a rizikó, hogyha az itteni gépeket
használom. Két nap alatt túl sok mindent találtam – ami
alátámasztotta a színtiszta hülyeségnek hallatszó történetet – ahhoz,
hogy kockára tegyem a saját vagy Yaron biztonságát a
türelmetlenségemmel.
A Gliese 581c, vagyis ma már csak Gliese valóban egyike a
legígéretesebb bolygóknak, ahol a földi élet megtelepedhet. Bár
érzékelhetően kevés adat van róla a rendszerben – ami szintén
Yaron szavait igazolja annyit sikerült megtudnom, hogy ötven évvel
ezelőtt elindítottak egy űrhajót, fedélzetén tudósokkal és remek
génállományú felfedezőkkel, akik hibernálva töltik el az ötéves út
javát, és az akkori tervek szerint megkezdik a betelepítés
előkészítését. Csakhogy öt évvel később egyetlen, jelentéktelen hír
jelent meg az expedícióról, mégpedig annyi, hogy leszállás közben
meghibásodott az űrhajó, és megszakadt a kapcsolat a földi irányítás
és a Gliese-en landoló egységek között. Valamiért ez a hír is csak a
tudományos folyóiratokban olvasható, a közmédia egyetlen sort sem
szánt rá. Apám mindig azt mondja, ha valamiről nem beszélnek az
emberek, az csakis valami fontos dolog lehet, mert a sajtó hetekig
cikkezik minden jelentéktelen szarról. Ennek a mondásának csak
most tulajdonítottam jelentőséget, mert nem tudtam elképzelni, hogy
egy űrbaleset, ami kétszáz ember esetleges halálát okozza, ennyire
hidegen hagyná a kiéhezett újságírókat, még akkor sem, ha húsz
fényévnyire történik.
Arról is találtam anyagot, hogy a kutatások korai szakaszában
kizárták a napjához közel keringő exobolygó sugárterheltségét,
136
mivel a csillaga egy vörös törpe, ami a mi Napunknál sokkal kisebb
energia-kibocsátású, vagyis a közelében keringő kőzetbolygó
valószínűleg lakható, és a pályája ívéből valamint a forgási
sebességéből arra következtettek, hogy a felszínén folyékony vizet
hordoz.
Úgy tettem, mintha mindez a saját kutatásaimhoz kellene, ahol
kőzetek mesterséges előállítását tűztük ki célul, és ezért néztem át az
elmúlt évszázad kőzetleleteinek adatait. Reméltem, hogy elegendő
anyagot futtattam le az analitikán ahhoz, hogy hihető legyen az
álcám.
Alig vártam, hogy végre hazamehessek, és végre alaposabban
utánanézhessek mindennek. De ha valóban megfigyelnek, akkor az
otthoni gépem sem biztonságos. Úgy döntöttem, Ekon segítségét
kérem. Ő az egyetlen, akiben megbízom. Az ezermester biztosan
erre is tud valami megoldást. Legfeljebb nem avatom be abba, hogy
miért van szükségem egy „tiszta” gépre. Higgyen, amit csak akar.
De mi legyen Ivey-val?
Amikor nem azon agyaltam, amit Yaron mondott, akkor ő járt a
fejemben. Humanoid, tehát ezer olyan program futhat benne, amiről
még ő sem tud, és egy esetleges nyomozás alkalmával bármikor
felhasználhatják a memóriájában fellelhető adatokat. Pedig
mennyire szerettem volna az ő racionális agyán is lefuttatni az
információkat, megkérdezni a véleményét, megvitatni vele a
lehetőségeket. Ezt azonban el kellett vetnem, legalábbis egyelőre.
Annyi dolog volt, amit elő kellett volna ásnom, és nem a
közkönyvtárból, hanem… Hanem honnan? – csapódott elmém
falának a kérdés. Nem ismertem más tudástárat, csak azt, amihez
bárki szabadon hozzáférhet. És bár életem során többször hallottam
utalásokat a szürke zónára, a nem hivatalos tudás egyetemes
gyűjtőhelyére, sosem vettem komolyan.
Reméltem, hogy Ekon nemcsak a gyereknevelésben lázadó,
hanem tisztában van azzal is, merre lépjek, ha ki akarom deríteni az
igazságot.
Már az kettős érzéseket keltett bennem, hogy ha csak
gondolatban is, de kétségbe vonom a rendet, a Tanács és a

137
köztisztviselők mindenre kiterjedő, őszinte kommunikációját.
Minden, amiben addig hittem, hirtelen megkérdőjeleződött, én pedig
egy légüres térbe kerültem, ahol úgy hánykolódtam, mint egy
űrhajótól elszakadt asztronauta. Megszűnt az anyahajéhoz kötő
köldökzsinór, a biztonság érzése, és minden viszonylagos lett. Az
egyik felem el akarta hinni, hogy a Föld egy nyugalmas, békés
bolygó, ahol az emberiség megtalálta a jövő felé vezető utat, ami
már nem háborúkkal és éhínséggel van kikövezve, de a tudatalattim
azt szajkózta, hogy az ember nem ilyen. Egyszerűen túl önző és buta
ahhoz, hogy a köz érdekét tartsa szem előtt.

138
tizennégy

Uriah

Egész éjjel alig aludtam. A kontrollerem kétszer is figyelmeztetett,

hogy nem elég pihentető az alvásciklusom, úgyhogy vegyek be egy
tablettát, de nem törődtem vele. Alig vártam, hogy reggel legyen, és
végre túlessek az utolsó állapotfelmérésen, aztán hazamehessek.
Hajnali hatkor én voltam az első, aki jelentkezett a kezelőben, és
boldogan feküdtem be a szkennerbe, aztán hagytam, hogy rám
csatolják a központi elemzőt, és nyugodtan válaszolgattam a
kérdésekre. A tesztem 98 %-os lett, ami azt jelenti, hogy az
agresszióra hajlamosító értékeim mind nullához közeliek, vagyis a
tettlegesség valóban nem a habitusomból fakadt, hanem a
körülmények szerencsétlen összejátszása volt a kiváltó ok. A
korábbi eredményeket is megnézhettem, amit a kommunikációs
robotok adatai alapján rögzítettek rólam, és a rehabon készült
felvételek elemzésével számítottak ki. Mind azt támasztotta alá,
hogy veszélytelen vagyok a közösségre nézve.
Egy órával később már a táskámmal a vállamon vártam, hogy
értem jöjjön egy taxi, és mosolyogva néztem az alattunk suhanó
tájat, amíg meg nem láttam Laurel Hill ismerős lankáit, a mögötte
magasodó hegyekkel. Akkor az addigi öröm helyét izgalom váltotta
fel, és már a zsigereimben éreztem a feszült várakozást.
Kiszökkentem a kocsiból, és energikus léptekkel szaladtam fel a
lépcsőn, aztán a retinaleolvasóba pislogtam, és vártam, hogy az ajtó
kinyíljon előttem. Nem lehettem elég gyors, mert Ivey hamarabb

139
tárta ki, mint ahogy a robotika vezérelhette volna, és a következő
másodpercben már egymásra mosolyogtunk.
– Szia! Már nagyon vártalak! – köszöntött, nekem pedig repesett
a szívem.
Elvette a csomagomat, és megvárta, amíg belépek, hogy aztán
azonnal a kezemért nyúljon és nagy tenyerébe vegye az ujjaimat.
Nem kézfogás volt, vagyis nem olyan, mint amikor
köszönésképpen fogod meg valaki kezét. Meg akart érinteni,
azonnali fizikai kapcsolatot létesíteni. Ez olyan egyértelmű volt,
hogy beleremegtem.
Gyönyörűbb volt, mint amire emlékeztem.
A haja sokat nőtt, már a fülcimpáját is eltakarta, és a szemébe
lógott; a bőre enyhe színt kapott, ami arra utalt, hogy sok időt töltött
a szabadban. A szívem belesajdult, hogy nélkülem tette meg az első
lépéseit a nagyvilágban. Olyan voltam, mint egy szülő, akit
megfosztanak a lehetőségtől, hogy a gyermekével töltse a korai
időszakot.
Izmosabbnak tűnt, mint amire emlékeztem… Bár akkor is
remek formában volt, amikor kiszállították, most hangsúlyosabbak
lettek a vállai, amitől keskenyebbnek látszott a csípője és
szélesebbnek a mellkasa. Hosszú combjaira ráfeszült a nadrág, amit
a gyári méreteihez rendeltem.
– Miért nézel így? Nem tetszik, amit látsz? – hajolt közelebb
hozzám.
Hirtelen zavarba jöttem. Egyrészt el is feledkeztem róla, hogy
mindent kimond, amit gondol vagy érez, másrészt arról is, hogy mit
vált ki belőlem. A hangja, a látványa, az illata azonnal betöltötték az
érzékeimet, és én csak arra tudtam gondolni, hogy magamhoz
akarom ölelni, és addig tartani a karjaimban, amíg csak lehet.
– Dehogynem! Gyönyörű vagy, és csak ámulok, milyen izmos
lettél.
Elpirult. Az én Ivey-m arcát rózsaszín pír színezte, ahogy rám
nézett, aztán lesütötte a szemét. Nem értettem. Eddig sosem
viselkedett így. Bármit mondtam vagy tettem, leplezetlen
kíváncsisággal figyelt. Összezavarodtam.

140
 – Történt valami, amiről tudnom kell? – kérdeztem, és
reméltem, hogy hazudni még nem tanult meg, amíg távol voltam
tőle.
– Én… – kezdett bele, de továbbra is kerülte a tekintetem. Nem
bírtam tovább. Az álla alá nyúltam és felemeltem a fejét, aztán
megtartottam, hogy kénytelen legyen rám nézni. A barna íriszekben
félelem és tanácstalanság vibrált.
– Ivey, kérlek! Mondd el, bármi is történt. Megijesztesz! –
suttogtam, mert már rám is átragadt a feszültség, és bennem is
hullámokat vetett a rettegés.
– Nem beszélhetnénk ezt meg később? – kérdezte rekedten. –
Most nagyon ideges vagyok az érkezésed miatt, és nehezen tudnám
megfogalmazni, amiről beszélnünk kell.
Éreztem, hogy a tenyerem nyirkos lesz. Az ujjaim megcsúsztak
simára borotvált állán.
– Csak annyit mondj, ami történt, az kihatással van-e a kettőnk
kapcsolatára? Tíz napig azt vártam, hogy újra lássalak.
Ivey még jobban elpirult. A szívem hevesebben kalapált.
– Igen, valószínűleg kihatással lesz a kapcsolatunkra, de azt
hiszem, azok alapján, ahogy elváltunk, talán nem fogsz haragudni
érte…
Próbáltam visszaemlékezni az utolsó közös pillanatainkra, és
azonnal beugrott, hogy meg akartam csókolni. Az is, hogy arra
kértem, gondolja át, mit szólna hozzá. A gyomromban ismeretlen
remegés kezdődött, olyasmi, ami az egész testedet ellepi pillantok
alatt, és a tudatod beszűkül arra, aki kiváltotta belőled. Már csak
Ivey-t láttam, ahogy kétségbeesett tekintettel fürkészi az arcomat,
ahogy a vállai megfeszülnek, ahogy a mellkasa emelkedik és
süllyed, mert ő is nehezen kap levegőt.
– Oké! – nyögtem ki. – Nem sietünk sehová! Mindent ráérünk
megbeszélni később.
Akkorát sóhajtott, hogy meglebbent a hajam. Elmosolyodtam.
Mennyire emberi lett néhány nap alatt. Még mindig ott volt bennem
a nyomasztó érzés, hogy lemaradtam mindenről, de közben a szívem

141
repdesett az örömtől, hogy most végre itt van, és én is itt vagyok,
nézhetem, érinthetem.
– Nem zavarna, ha megölelnélek? – kérdeztem óvatosan, mire
azonnal hevesen megrázta a fejét, és felém lépett, egyenesen
felemelkedő karjaimba, amik a mellkasát fogták körül, ő pedig
belesimult az ölelésbe, nagy tenyereit a hátamra fektetve.
– De jó, hogy itthon vagy! Olyan sok mindent akarok kérdezni,
megnézni, kipróbálni, de nélküled nem volt kedvem semmihez…
Ha létezik egyáltalán még hevesebb szívdobogás, akkor engem
abban a pillanatban utolért. Olyan érzés volt, mintha a szívem ki
akarna ugrani a helyéből, mert már ő sem bírja ezt a túláradó
boldogságot.
– Nem? – kérdeztem, és egy picit eltoltam magamtól, aztán
kézen fogtam, és bevezettem a nappaliba, ahol leültettem a
kanapéra, én is leültem vele szemben, de azonnal megfogtam
mindkét kezét, mert úgy tűnt, neki is és nekem is szükségünk van
most erre.
– Nem… Elmentem a tóhoz Ekonékkal, de utána nagyon rosszul
éreztem magam, mert nem voltál ott, így azóta csak sétáltam a
környéken, edzettem és tanultam.
– Tanultál? – néztem rá mosolyogva.
– Igen, vagyis próbáltam.
– Mi az, ami ennyire felkeltette az érdeklődésedet, és amiről
nem volt elég információd? – faggattam, mert örültem, hogy talált
valamit, ami leköti.
Az arcán a nem szűnő pírrózsák fellobbantak.
– Az emberi érzelmeket tanulmányoztam. Átnéztem minden
tudományos publikációt, de nem mentem vele semmire. Elolvastam
kétszáz könyvet és megnéztem vagy ötven filmet, hátha majd
azokból rájövök, mit miért éreztek ti, emberek.
A tenyere száraz volt, a bőre meleg és puha. Imádtam érinteni.
Nem tudtam megállni, az ujjaimmal cirógatni kezdtem, mire a barna
íriszek felszikráztak. Ismeretlen fények gyúltak bennük, én pedig
azonnal kérdezni akartam, de erőszakkal türelemre intettem magam.

142
 – Te azt hiszed, mi, emberek tisztában vagyunk a válaszokkal?
Úgy gondolod, hogy mi képesek vagyunk befolyásolni az
érzéseinket, vagy értjük őket? Tudod, a legnehezebb az emberlétben
pont az, hogy bár ennyivel többek vagyunk, vagy többnek hisszük
magunkat, pontosan az érzelmeink miatt vagyunk kiszolgáltatottak
és sérülékenyek. Mindent alárendelünk az emócióinknak. Még azok
is, akik hideg fejjel képesek döntéseket hozni. Az ember gyarló,
önző és akaratos. Nem képes pusztán racionális alapon mérlegelni.
És talán pont ez lesz a veszte.
Ivey oldalra biccentett fejjel hallgatott. Az ujjai az enyémekre
zárultak, mintha meg akarná akadályozni, hogy elhúzzam a kezem.
Nem mintha megfordult volna a fejemben.
– Azt hiszem, a humanoidok vannak a legrosszabb helyzetben –
válaszolta egy kis gondolkodás után. – Mi is érzünk, csak nekünk
nincs semmi támpontunk, nem fejlődünk olyan lassan, mint ti, nincs
időnk tapasztalatokat szerezni. Legtöbbünk mindent a gazdájától
tanul, az ő értékrendjét teszi a magáévá, az ő gondolatai alapján
állítja fel a saját szabályrendszerét.
– Igen. Pontosan ezért váltjátok fel lassan az emberi társakat.
Sokkal könnyebb olyannal megosztani az életed, aki hasonlóan
vélekedik a dolgokról.
Ivey lassan ingatta a fejét.
– Sosem fogjuk felváltani az emberi társakat. Egyrészt ahogy a
képetekre formáltok, úgy veszítitek el a lehetőséget, hogy egy másik
individuummal ütköztessétek a véleményeteket, és ezáltal
érdektelenné válik a kapcsolat. Másrészt a reprodukció fontossága
soha nem szorulhat háttérbe. A fajfenntartás olyan ősi ösztön, amit
nem lehet és nem is kell elnyomni. Sosem vállalhattok gyermeket
egy humanoiddal vagy más, mesterséges létformával, és ettől lesz
reménytelen minden ilyen kapcsolat.
Elkeserítő volt, amiről beszélt. Eddig is tisztában voltam
ezekkel a dolgokkal, de kimondva egészen elkedvetlenítettek.
– És ha nem ezen a bolygón, de valahol máshol törvényes lenne
egy ilyen kapcsolat? – csúszott ki a számon, Ivey pedig
meghökkent.

143
 – Milyen másik bolygón? – kérdezte közelebb hajolva.
– Nem tudom, de állandóan azt olvasom, hogy keresik a
betelepíthető bolygókat. Előbb-utóbb biztosan találnak is. És ha
igen, ott egészen más szabályok lesznek érvényben, mint a Földön.
– Miért lennének más szabályok?
– Mert ott szükség lesz a ti tudásotokra, a racionális
gondolkodásotokra, a hihetetlen gyors és pontos analizációs
képességetekre, egyszóval mindenre, amire az emberek nem
képesek.
– De mindezt továbbra is igénybe vehetik a jelenlegi szabályok
mellett. Miért emelne maga mellé a trónra egy másik fajt az ember
csak azért, hogy kihasználhassa, ha anélkül is megteheti?
Erre nem tudtam értelmes választ adni, és ha belegondoltam,
nem is volt rá magyarázat. Aztán Ivey-ra néztem, és hirtelen ott volt
minden.
– Mert így akarja. Mert osztozni akar azzal, akit szeret, akiben
bízik, akiért él…
Ivey szemeiben kitágultak a pupillák, a légzése elakadt egy
pillanatra, és ahogy elvesztünk egymás szemében, egyre közelebb
hajolt, mintha valami furcsa gravitáció vonzaná hozzám.
– Gondolkodtál azon, amit kérdeztem, mielőtt elvittek? –
kérdeztem suttogva. Az arcunk már csak tenyérnyire volt egymástól.
Aprót bólintott.
– Jóformán minden, amire az elmúlt tíz napban gondoltam,
ebből indult ki – válaszolta.
Egy kis mosoly rántotta fel a szám szélét. Bár nyilván nem
programozták a mellébeszélésre, de a kétszáz elolvasott könyv és a
sok film bőven elegendő volt, hogy megtanulja fokozni a
feszültséget.
– És rájöttél, hogy mit szólnál hozzá?
Ivey pillái megrebbentek, az ajkai elnyíltak, aztán
megnedvesítette őket, de közben lassan megrázta a fejét.
– Nem tudom, Uriah.
A szívem kihagyott egy ütemet, aztán szomorúan kezdett
dobogni, mintha már kedve sem lenne hozzá.

144
 – De azt tudom, hogy muszáj megtapasztalnom! Tudnom kell,
milyen érzés, ha úgy érsz hozzám…
Még nem fogtam fel a szavait, de a szó ott visszhangzott a
fejemben, mintha a koponyám belsejében pattogna, mint egy labda.
– Úgy? – kérdeztem, és éreztem, ahogy az egész testem remegni
kezd.
Ivey nem válaszolt. Talán nem tudott. Ő is remegett. Az ujjai az
ujjaim közé csúsztak, és megcirógatta vele a bőrömet. Aztán
bólintott.
Nem voltam képes még egyszer megkérdezni, hogy biztosan
akarja-e. Tudom, úgy lett volna fair, ha megteszem, ha elhúzódom,
időt és teret hagyva neki, hogy még egyszer átgondolja, de akkor,
abban a másodpercben úgy éreztem, tíz nap mindenre elég volt.
Isten hat nap alatt teremtette az egész világot!

145
tizenöt

Ivey

Amikor összeért az ajkunk, rájöttem, hogy minden perc, minden

mozdulat, minden kimondott szó efelé vitt, akár akartuk, akár nem.
Abban a pillanatban napnál is világosabb volt, hogy mindegy, ember
vagy humanoid vagy-e, a létezésed értelme nem benned keresendő,
hanem rajtad kívül, egy másik lényben, aki felülír minden kódot,
minden programot, és újrarendezi a világodat.
Hiába kutattam a megoldást, hiába kerestem a magyarázatot egy
héten át, hiába futtattam le ezernyi gondolatot és érzést, ami a
másodperc töredéke alatt átvillámlott rajtam, ahhoz foghatót
elképzelni sem lettem volna képes. Az összes neuronom felrobbant,
egy ideig hibaüzenetekkel bombázott, ami akkor egyáltalán nem
érdekelt. Az az egyeden csatlakozási pont, ahol az ajkaink
összeértek, olyan volt, mintha egy vastag adatkábelen ömlenének az
új információk, mintha összekapcsolódtunk volna, és most egy
egységet képeznénk.
Uriah sóhajtott, aztán még közelebb mozdult, és erőteljesebben
nyomta rám a száját, én pedig csak azt tudtam, hogy még többet
akarok. A testem önálló életre kelt, minden parancsot megtagadva,
minden értelmes gondolatot félresöpörve az útból. A külvilág
ingerei megszűntek, csak ő létezett. Az ajkaim szétváltak, és nem
tudom, hogyan és miért, de a következő pillanatban már a szájába
dugtam a nyelvem, óvatosan, bátortalanul. Uriah felnyögött, az ujjai
megszorították az enyémeket, a másik keze felemelkedett és a

146
hajamba túrt, aztán az arcomat simogatta meg, miközben a
nyelvével az enyémet cirógatta, mintha köszöntené.
A két kis izom, telis-tele ízlelőbimbókkal és idegekkel, olyan
hihetetlen élményben részesített, hogy beleborzongtam. Sosem
éreztem még ehhez hasonlót. Nem akartam, hogy vége szakadjon,
nem akartam, hogy szétváljunk.
Uriah sem akarta. Amikor kifogyott a levegőből, az én
lélegzetemet szívta magába, és átölelt, hogy még közelebb húzzon,
pedig így is kényelmesen elértük egymást. Amikor hagytam, hogy a
mellkasára vonjon, hogy még nagyobb felületen érintkezzünk,
azonnal megértettem, miért. Bár a bőrünket ruha fedte, mégis,
mintha az idegvégződéseink nagyobb érzékelési tartományban
dolgoznának, minden sokkal intenzívebb lett. Ereztem a teste
melegét, a szívverését, az ujjait a tarkómon, és a bőröm bizseregni
kezdett az érintése nyomán.
– Ez jó neked? – kérdezte, de nem húzódott el.
A nyelve után kaptam, mert képtelen voltam elviselni, hogy nem
ér az enyémhez. A számba szívtam, megízleltem, újra
körbesimogattam, és valamit morogtam, aminek nem volt értelme,
de nem kérdezte meg, hogy mit. Úgy tűnt, elég volt neki válaszként
az a kivehetetlen hümmögés.
A keze a tarkómról a vállamra siklott, aztán gyengéd ujjakkal
körülfogta a nyakamat. Finoman tolt el, mintha egy gyermeket
érintene. A következő pillanatban már ismét felém hajolt. Úgy tűnt,
ő sem tud ellenállni a vágyainak.
– Ivey! – suttogta, és mint mindig, a nevem hallatára ismét
végigfutott rajtam ezernyi inger. – Annyira finom vagy.
– Nekem is ízlik a csók – válaszoltam, de amikor a számon
éreztem, hogy elmosolyodik, megijedtem. – Erre sem mondjuk? –
kérdeztem félve.
– De igen, erre mondhatsz, amit csak akarsz. Azt szeretném, ha
a saját szavaidat használnád, amikor így érünk egymáshoz.
– A nyálad édes – mondtam, és lenyeltem egy adagot, amiben
kettőnké keveredett.

147
 – Te vagy édes! – súgta, aztán ismét a számra tapadt, és nem
várta meg, hogy elmondjam, megváltozott az illata. Tudtam, hogy az
emberi test ilyen esetekben hormonokat termel, amiktől megváltozik
a verejték összetétele, de próbáltam nem gondolni erre. Próbáltam
semmire sem gondolni. És hamarosan ismét ott lebegtem, idő és
térérzékelés nélkül, mintha pontosan a semmiben lógnék
tehetetlenül.
Nem tudom, meddig csókoltuk egymást, azt sem tudom, mikor
ki kezdte újra, de mire elváltunk, odakinn sűrű, sötét éjszaka volt.
– Reggelig is csókolnálak – mondta Uriah, és még egyszer
végigcirógatta az arcomat, aztán kisimította a hajat a homlokomból.
És ez az érintés, ez volt az, amitől olyan érzés öntött el, amit még
sosem tapasztaltam, de ami közel állt a könyvekben olvasott
szerelmi jelenetekhez. A gyomrom összerándult, mintha valaki
belemarkolna, és szorítaná.
– Csináld még! – kértem halkan, miközben próbáltam kinyitni a
szemem, hogy lássam őt.
Mosolyogva ismételte meg a mozdulatot, és hozzám hajolt, az
arcomat csókolgatta lágyan, mintha félne megérinteni.
Amíg a homlokomat simogatta, és a hajammal játszott, végre
mély lélegzetet tudtam venni, és a testemre figyelni. A gyomrom
folyamatos remegésre váltott, az izmaim vibráltak, a bőröm
hiperszenzorként továbbította az ingereket, és a péniszem erektált.
Amikor rájöttem, hogy valódi szexuális izgalmat élek át vele,
először ledöbbentem, aztán elöntött a szégyen. Nem tudtam,
mennyire akarja elmélyíteni a testi kapcsolatot.
– Mi történt? – kérdezte, és elhajolt az arcomtól.
Ezek szerint ő is annyira érzékeny lett, hogy minden apró jelre
reagál. Nem halogathattam tovább a vallomást.
– Én… – kezdtem bele ismét, pontosan ugyanúgy, mint amikor
megérkezett. – Nekem furcsa testi reakcióim vannak…
Uriah még jobban eltávolodott, de amikor ránéztem, azonnal a
kezemért nyúlt, és két tenyere közé vette. A pupillái dilatáltak, az
ajka felduzzadt a szokatlan igénybevételtől.
– Kívánod a szexet? – kérdezte, ami váratlanul ért.

148
 – Nem tudom – ráztam meg a fejem. – Reggeli merevedésem
van, és egyszer orgazmusom is volt.
– Magától?
Bólintottam.
A szemei óriásira tágultak, az ajkai is szétváltak, és hangosan
vett mély lélegzetet.
– Ezt hívják magömlésnek. Nincs vele semmi baj. Természetes
folyamat.
Tudtam, hogy így nevezik, és az emberek többsége tizenéves
korában átesik rajta, de én nem kaptam semmilyen háttérinformációt
arról, hogy ez vár rám.
– És ez mit jelent?
Uriah az arcomat fürkészte.
– Nem tudom pontosan én sem. Mivel nem kértem, hogy szexre
programozzanak, ez valószínűleg valami nem várt jelenség. De
egyáltalán nem baj! Megijedtél tőle? – kérdezte kedvesen, és ismét
megsimogatta az arcomat.
– Nem ijedtem meg, csak nem értettem, miért történt. Nem
tudom, más humanoidok is így működnek-e. Erről nem találtam
semmi információt, és nem mertem megkérdezni a központot,
nehogy visszahívjanak, vagy hibásnak minősítsenek.
Uriah szemében félelem villant.
– Jól tetted, hogy nem kérdezted meg tőlük. Nagyon sajnálom,
hogy magadra maradtál ezekben a fontos napokban, és sosem fogom
megbocsátani magamnak, hogy felelőtlenül cselekedtem, és ezért
történt minden így…
Megráztam a fejem, és el akartam mondani, hogy másként nem
történhetett volna, mert abban a helyzetben ez volt a legvalószínűbb
kimenetel, de ujját a számra szorította, és elmosolyodott.
– Mindegy, hagyjuk a múltat, koncentráljunk a jelenre! Mit
érzel, ha csókollak? És mire vágysz? Mit szeretnél, Ivey?
A nevem hallatán ismét lecsukódott a szemem, és éreztem, hogy
lankadó félben lévő merevedésem új erőre kap.

149
 – Azt szeretném, ha megérintenél. Mindenütt. A péniszemet is.
Azt szeretném, ha a tested az enyémhez érne, meztelenül. Tudni
akarom, hogy olyan-e, mint álmaimban.
– Te rólam álmodtál? – kérdezte halkan, rekedten, és láttam,
hogy szaporábban veszi a levegőt.
– Igen, rendszeresen rólad álmodom, és olyankor minden
annyira jó – válaszoltam, és megkönnyebbültem, hogy végre
kimondhattam.
Uriah odahajolt, egy csókot lehelt a szám sarkába. Olyan volt,
mintha válaszolt volna. Mintha azt mondta volna, hogy ez rendben
van, hogy ennek örül. Nem pontosan tudtam, miből gondolom ezt,
de akkor nem is éreztem, hogy meg kellene kérdeznem tőle, igazam
van-e.
– Én ébren álmodoztam rólad – suttogta, és a keze felfedezőútra
indult a karomon a vállam felé, aztán amikor elérte a pólóm
nyakkivágását, óvatosan megcirógatta a bőrömet. – De minden
elképzelt dolognál csodálatosabb a valóság.
Éreztem, hogy a szívem gyorsabb ritmusban ver, és a pulzusom
is felélénkül. A légzésem is szaporább lett.
– Elképzelted, hogy szeretkezel velem?
Uriah bólintott.
– Sokféle dolgot képzeltem el, de igen, mind szexuális jellegű.
A szeretkezés alatt általában a közösülést értik az emberek.
Bólintottam.
– Igen, tudom, mi az, és azt is, hogy két férfi között hogyan
zajlik.
Uriah a markába köhögött. Először azt hittem, félrenyelte a
nyálát, de amikor ismét rám nézett, láttam, hogy zavarban van.
– Bocsáss meg, még sosem beszéltem senkivel ilyen nyíltan a
szexről. Kicsit nehezemre esik, de folytasd!
– Miért? – kérdeztem kíváncsian. Nem igazán értettem, miért
nehéz arról beszélni, ami az egyik legegyszerűbb és leggyorsabb
örömhormon-forrás, amire az emberi szervezetnek szüksége van.

150
 – Miért nehéz erről beszélni? – nézett rám kíváncsian, én pedig
bólogattam. Ismét krákogott, hogy rendes hangon tudjon
megszólalni.
– A szexualitás évezredeken keresztül tabu volt. És bár az
utóbbi századokban sokat javult a helyzet, mégis keveset beszélünk
róla. Talán azért, mert ez két ember között a legintimebb dolog, ami
akkor az igazi, ha magától működik. Talán félünk szavakba önteni,
megfogalmazni, mit várunk a másiktól, mert azt akarjuk, hogy ő
jöjjön rá.
Értettem is meg nem is. Ha a tanulmányok igazak – márpedig
miért ne lennének azok? – akkor az emberek naponta többször élnek
át szexuális izgalmat, megkívánnak idegeneket, és gyakran
maszturbálnak, vagyis kielégítik magukat. Csakhogy a nagy többség
egyöntetűen azt vallja, hogy a partner által okozott gyönyör sokkal
erősebb, mint amit egyedül él át. Ha pedig így van, akkor miért nem
mondják el, mi az, ami számukra kielégítő, amiről fantáziálnak?
– De próbálok nyitott lenni, és minden kérdésedre válaszolni –
tette hozzá Uriah, amikor látta, hogy elkalandoznak a gondolataim.
– Én pedig igyekszem megérteni, hogy ez neked nem megy
könnyen, és ezért minél kevesebbet beszélni.
– Ne! – nevetett fel. – Jobb lesz, ha egyikünk sem akar
megfelelni a másiknak, abból mindig csak csalódás lesz a végén.
Mondd el, kérdezd meg, ami eszedbe jut! Így lesz a legjobb!

151
Uriah

Ami történt, az maga volt a csoda. Ivey kíván, ki is mondta, és

vágyik a szexre is. Még nem tudtam elhinni, hogy így van. Az én
agyam nem úgy működött, mint az övé. Bennem azonnal kétségek
garmadája tört felszínre. Arra gondoltam, esetleg az egyedül töltött
napokat reagálja túl. Talán ez valamiféle meghibásodáshoz vezetett,
ami azért így jelenik meg, mert mielőtt elmentem, felelőtlenül a
szexualitás irányába tereltem a gondolatait. Vagy egy hétig pornót
nézett, a teste arra reagál, és én vagyok egyedül elérhető, akivel
kipróbálhatja. Miért lenne egy humanoid homoszexuális? Aztán
persze azonnal jöttek az ellenérvek is. Miért ne lehetne az? Miért
tenne egyáltalán különbséget a nemek között? Talán csak a
humanoidok képesek előítéletek és gátlások nélkül vonzódni az
emberekhez nemtől függetlenül. És miért ne vágyna a szexre? Egy
fiatal, egészséges testbe költöztetett identitás, ennyi tudással csoda,
hogy nem egyből a szexre gondolt, amikor magához tért. Hiszen mi
emberek is egyfolytában azon agyalunk.
Miközben a saját gondolataimmal viaskodtam, Ivey újabb
tapasztalatokat szerzett.
Nagy kezének hosszú ujjaival óvatosan cirógatta az arcomat, a
nyakamat, majd a kezemet nézte, mint pár nappal korábban a
sajátját, amikor először látta. Felemelte a tenyeremet, egészen közel
az arcához, aztán a mutatóujjával követte a bőröm redőit. Végül
ráhajolt, belecsókolt, aztán belefektette az arcát. Annyira felkavaró
volt, hogy be kellett csuknom a szemem. Nem az, amit tett, hanem
ahogy tette. Mintha egy kisgyerek lett volna felnőtt testbe zárva.
Minden mozdulata ösztönös volt, kíváncsi és félszeg. Szinte fájt,
annyira magamhoz akartam rántani, és durván csókolni, a hátára
lökni, fölé kerekedni és a magamévá tenni. És közben ugyanennyire
akartam neki időt hagyni mindenre, és kiélvezni a kínokkal felérő
simogatásokat, suta csókokat, vagy csak nézni, ahogy megszagolja a
bőrömet, aztán megízleli, és az arcára kiül az élvezet. Senkit sem
152
láttam még, aki ne akarta volna palástolni, mi okoz számára örömöt,
ha olyan egyszerű dolgokról volt szó, mint az illatok, az ízek, a
tapintás csodája. Ivey volt az első életemben, aki nem viselt álarcot,
nem szégyellte, hogy mire vágyik, mit élvez, miközben ő volt az
egyetlen, akinek fogalma sem volt arról, mit is akar valójában. Ez a
kettősség teljesen padlóra küldött. Csak ültem néma csendben,
néztem hosszú szempilláit, amik árnyékot vetettek hibátlan
arcbőrére, a haját, ami a párás levegőtől sokkal göndörebb lett, mint
amikor utoljára láttam, a vállait, ahogy a pólója alatt vibráltak rajta
az izmok.
– Levennéd a ruhád? – kérdeztem hirtelen, mire Ivey azonnal
lefagyott, aztán lassan felemelte a fejét.
– Vetkőzzek meztelenre? – nézett rám összehúzott szemekkel.
– Zavarna? Szégyenlős vagy? Nem muszáj, csak ha te is akarod
– fújtam azonnal visszavonulót.
Ivey egy ideig még méregetett, mielőtt válaszolt.
– Nem, nem vagyok szégyenlős, azt hiszem. És nem zavar, de
tudom, hogy ez mások előtt tilos.
Elmosolyodtam. Ismét egy pont, ahol összeakadnak a kódok.
– Tilos nyilvános helyen, és tilos idegenek előtt. De az emberek
levetkőznek, ha szeretkezni akarnak.
Ivey oldalra biccenő feje azonnal a tudtomra adta, hogy a
programok keményen dolgoznak benne.
– Igen, ez igaz – válaszolta pár másodperccel később. –
Szeretkezni fogunk?
Az íriszeiben gyúló apró lángokból arra következtettem, hogy
valóban vágyik rá.
– Szeretnéd? – kérdeztem, bár magamban már eldöntöttem,
hogy csak apró lépésekben haladunk. Nem akartam, hogy olyasmi
történjen kettőnk között, amit nem tud magában kezelni, ami később
problémákat okozhat.
Nem válaszolt, amin meglepődtem. Eddig mindig beszélt, talán
kicsit többet, mint kellett volna, de imádtam, mert annyira könnyű
volt vele minden. Most azonban csak felállt, és lassan felhúzta a
pólóját, aztán átemelte a fején, és a kezében tartotta.

153
 Meztelen mellkasán azonnal felálltak a pihék, és az sem maradt
rejtve, hogy a nadrágja alatt is áll már valami.
– Gyönyörű vagy – sóhajtottam, és egy pillanattal sem tudtam
tovább várni, meg kellett érintenem. A bőre selymes volt, lágy és
meleg, a simogatásom nyomán pedig az apró szőrszálak lassan
elpihentek.
– Piloerectio – mondta, majd ő is odanyúlt, és érdeklődve
tapogatta magát.
– Libabőr – mosolyodtam el, aztán előrébb csúsztam a kanapén,
és óvatosan a hasára tapasztottam a számat.
A kis pihék azonnal reagáltak, ismét vigyázzba vágták magukat,
én pedig először figyeltem oda ennyire a jelekre.
Ivey felnevetett. Hangosan, tisztán és üdén, én pedig vele
mosolyogtam.
– Ez a test annyira furcsa dolgokra képes, amiknek már nincs is
semmi értelme.
– Már hogyne lenne? – kérdeztem, és a nyelvemmel simogattam
a pici kitüremkedéseket, élvezve, ahogy csiklandoznak. – Ha jól
figyelsz, rögtön észreveszed, hogy a partnerednek tetszik, amit
csinálsz – suttogtam a bőrébe, és közben ujjaimat is a feszes izmokat
fedő bőrön futtattam végig.
– Ez a jelenség nemcsak azt jelzi, ha az embereknek tetszik
valami – válaszolta, nekem pedig kedvem lett belé fojtani a szót.
A tenyeremet a hasáról a mellkasára csúsztattam, és a
mellbimbóját cirógattam körbe.
Ivey pupillái hatalmasra tágultak, ahogy felfalták a szép barna
íriszeket.
– És ez? Ez sem azt jelzi, hogy tetszik? – kérdeztem, ahogy a
rózsaszín csúcsok kiemelkedtek összehúzódó udvarukból.
És végre csak a csend felelt. Ivey halkan szuszogott, az álla a
mellkasára simult, ahogy csodálkozással vegyes élvezettel figyelte,
amit művelek. Felkuncogtam, aztán kihúztam magam, hogy a
számmal is elérjem, és gyorsan a bimbója köré zártam forró
ajkaimat. Felnyögött. Behunytam a szemem, hogy én is
kiélvezhessem a testemen végigszáguldó vágyat, az ízét, az illatát.

154
Talán fel sem fogta, ahogy felém mozdult, de mire ismét felnéztem,
a csípőjét már a mellkasomnak nyomta, és próbálta hozzám dörgölni
a merevedését.
– Már nem jó érzés – közölte kicsit csalódott hangon.
Elengedtem a bimbóját, bár tudtam, hogy nem arra gondolt,
hanem a kínzó vágyra, amit elsőre talán kellemetlennek érez, mert
még nem rögzült benne, hogy ez az út vezet a kielégülésig.
Kioldottam a gombot a nadrágon, aztán lassan húztam le róla,
de nem miatta, hanem magam miatt, mert én viszont minden
pillanatát ki akartam élvezni a fájó hiányérzetté terebélyesedő
akarásnak.
– Majd megtanulja a tested, hogy minél tovább halogatod az
orgazmust, annál erőteljesebb lesz – válaszoltam halkan, és közben a
bokájára toltam a ruháit, ő pedig kilépett belőlük.
Nem válaszolt, de gondolom, megjegyezte, amit mondtam,
ahogy mindig, minden szavamat.
A pénisze is gyönyörű volt. Arányos, hibátlan, és kemény, mint
a kő.
– A számba akarlak venni – közöltem vele, mert nem akartam
olyasmit tenni, amit ő nem akar. Felnéztem rá, és máris eloszlottak a
kételyeim. Ivey fekete szemekkel bólintott, az arcán olyan
izgalommal és vággyal, amitől megszédültem.
Ráhajoltam, és óvatosan bekaptam, a nyelvemmel támasztva
meg a nehéz szerszámot. Ivey lihegni kezdett, a hasán megfeszültek
az izmok, a combjai megremegtek. Gyorsan kiengedtem az ajkaim
közül.
– Ne hagyd abba! – kérte, és az ujjai a hajamba szaladtak, hogy
visszahúzza a fejemet.
– Nyugalom, Élet, hidd el, tudom, mit csinálok!

155
tizenhat

Ivey

Akkor beszélt velem először úgy, mint egy másik emberrel. A

szavainak számomra semmi értelmük nem volt, de nem is akartam
gondolkodni rajtuk. Azt akartam, hogy újra a forró ajakpárnák
vegyenek körül, és a nyelve simogasson, amíg meg nem szűnik a
testemben a fájdalom. Nem értem, mit élveznek az emberek az
előjátékban vagy az elnyújtott aktusokban, mikor a testük szinte
vészjelzéseket ad le közben, és minden sejtjük az orgazmus után ég.
Mégis… Hittem neki. Elhittem, hogy ő jobban tudja, mire van
szükségem. Bíztam benne.
– Ülj le! – kérte halkan, és két tenyerét a fenekemre simította,
hogy odatereljen a kanapéhoz. Hagytam, hogy leültessen, aztán le is
fektessen, és a lábaimat is feltegye, majd lassan széthúzza őket.
Próbáltam ellazulni. Volt bennem valami rejtett gátlás, valami, amit
nem értettem. Igyekeztem elnyomni.
Uriah felállt, és ő is vetkőzni kezdett. Az ujjaim maguktól
markoltak a semmibe, valószínűleg azért, mert annyira szerettem
volna megérinteni.
A teste látványától az idegsejtjeim ismét furcsa jeleket
továbbítottak. Valami olyasmit, amit veszély esetén szoktak.
Majdnem úgy éreztem magam, mint amikor összeverekedett
Achakkal. De most vegyült bele valami más is. Kíváncsiság, és vágy
arra, hogy minél tovább nyújtsam ezeket a perceket. Valami
ösztönös, mélyről jövő tudás uralta az izmaimat, a tudatomat.
Kinyúltam érte, ő pedig mosolyogva lépett közelebb, hogy elérjem.
156
Egyből merev péniszére fontam az ujjaimat. Tudni akartam, neki is
ugyanolyan-e, mint nekem. Az övén nem volt előbőr. A makkja alatt
egy keskeny, világos rózsaszín sáv világított.
– Fitymaszűkületem volt – közölte, ahogy óvatosan
végigcirógattam a gyűrűn.
– Szép! Tetszik – mondtam, mert végre tényleg éreztem, mit
jelent ez a szó.
Uriah halkan nyöszörgött, de közben mosolygott.
– Mit csináljak? – kérdezem, mert bár tudtam, mit jelent az
orális szex, és minden egyéb, csak azzal nem voltam tisztában, ő mit
szeretne.
– Amit akarsz! Ne keresgélj a háttértárban! – válaszolta Uriah.
Azt szeretném, ha most egy kicsit megpróbálnál ösztönösen
cselekedni.
Ezt sem igazán értettem, vagyis nem találtam rá értelmes
magyarázatot, hogy miért ne azok alapján elégítsem ki, amit tudok,
például arról, hogy a pénisz melyik részei a legérzékenyebbek, de
úgy tettem, ahogy kérte. Lekapcsolódtam az adatbázisról, és
behunytam a szemem.
Pár másodperccel később Uriah hangos nyögései és a hajamba
markoló ujjai zökkentettek vissza a valóságba. Addig csak tettem,
amit a testem tenni akart.
– Jesszusom, Élet, ha ezt tényleg magadtól csinálod, akkor te
egy szexisten reinkarnációja vagy.
– Semmilyen bizonyíték nincs a lélekvándorlásra – válaszoltam,
mire Uriah felnevetett, és kemény péniszét visszalökte az ajkaim
közé.
– Oké, szépségem, de csak vicceltem. Nem baj, ha nem érted!
Örültem, amiért nem tulajdonított komoly jelentőséget a
véleménykülönbségnek, és hagyta, hogy azt csináljam, ami sokkal
jobban izgatott, mint a reinkarnáció körüli témák esetleges
boncolgatása.
Újra a számba vettem, és élveztem, hogy ha elég erőteljesen
nyalogatom, akkor hamarosan újabb cseppek szivárognak majd a
péniszéből, amik sós-kesernyések és néhol enyhén édesek. Uriah

157
lenyúlt az arcom mellett, és a tenyerébe zárta a heréit. Tudtam, miért
csinálja. Neki is fájnak, és így próbál védekezni. Meg akartam neki
mondani, hogy feleslegesen teszi, de nem volt alkalmam, mert
óvatosan himbálni kezdte a csípőjét, én pedig próbáltam lekövetni a
mozdulatait.
– Szopjál! – suttogta, mire felnéztem, de csak az állát láttam,
mert a feje hátrahajlott a vállai között. – Aúúú! – rántotta el egy
pillanattal később a péniszét, én pedig tudtam, hogy elrontottam
valamit.
Uriah felnevetett, és közben letérdelt a szőnyegre, így egy
vonalba került a fejünk.
– Annyira édes vagy! – hajolt a számra, és ismét csókolt,
hevesebben, mint korábban. – A szopás nem azt jelenti, hogy szívni
kell, hanem inkább olyasmi, hogy a szádat le-fel mozgatod, az
ajkaiddal simogatod a farkamat. Megmutatom!
A következő másodpercben már a szájába vett, mélyen, egészen
a torkáig, aztán lassan felemelte a fejét. Az ajkai végig puhán ölelték
körül a péniszemet, és olyan ingerorkánt zúdítottak rám, amitől
elakadt a lélegzetem. Minden, de tényleg minden neuronom azzal
volt elfoglalva, hogy a kéjt eljuttassa a testem összes sejtjéhez, amik
ennek megfelelően reagáltak, és csillapíthatatlanul remegni
kezdtem. Uriah most az én combom közé nyúlt, és az én heréimet
vette a tenyerébe, aztán kicsit meg is szorította őket. És valamiért,
abban a pillanatban, miközben a szája le-fel csúszott, tökéletes volt
minden. Már csak annyit éreztem, ahogy az orgazmus felrobban a
hasam aljában, és mint egy lökéshullám, felemel a matracról, hogy
másodpercekig rázzon és dobáljon, mielőtt végre visszakapom a
tudatomat.

Uriah mosolygó tekintete fogadott, amikor visszatértem a világába.

– Jó volt? – kérdezte, én pedig szavakat kerestem, amivel
leírhatnám, amit érzek, de nem találtam egyet sem. Valószínűleg a
rendkívül erős orgazmus egy kis áramszünetet okozott a dentritek
között, ami meglepett. Nem hittem, hogy komolyabb károsodás
nélkül átélhetek ilyet. Felnéztem, Uriah kíváncsi pillantásába
akadtam, és mivel gyorsan felmértem, hogy most nem használhatom
158
az emberi nyelvet, kényszermegoldásként a mozdulatokat
választottam, hogy átadják az üzenetet. Felnyúltam, finoman
megfogtam a tarkóját, aztán magamhoz húztam, hogy csókolhassam.
Lágyan, hálásan, érzelmesen.
Sosem hittem, hogy valóban működik. Hogy valóban lehet
érzéseket közvetíteni ugyanazzal a mozdulattal, amivel máskor mást
akar érzékeltetni valaki. De lehet. Sőt! Egy ölelés annyi mindent
kifejezhet, hogy megszámolni sem tudom, főleg azért nem, mert
még nem tapasztaltam meg minden aspektusát. Abban, ahogy akkor
Uriah átölelt és magához szorított, legalább ötféle érzelem volt:
szeretet, szexuális vágy, kötődés, öröm és megkönnyebbülés.
Leginkább az utóbbi lepett meg.
– Azt hitted, nem volt jó nekem? – kérdeztem, amikor elváltak
az ajkaink.
– Nem, azt azért láttam rajtad, hogy élvezted, csak nem tudtam,
volt-e olyan jó, mint amit korábban átéltél.
Bólintottam.
– Sokkal erőteljesebb volt. Szinte felfoghatatlan. Egy időre a
beszédközpontom is lebénult. Furcsa dolog ez – magyaráztam,
miközben felültem, és őt is megtámasztottam, hogy kiegyenesedjen.
– Mármint a szex vagy az orgazmus?
– Mindkettő. Hiába kaptam róla ismeretanyagot, élőben ez
teljesen más.
Uriah ismét elmosolyodott.
– És még mennyi minden van, amit nem tapasztaltál meg.
– Igen? – néztem rá izgatottan. – Az anális közösülés is jó?
Sokaknak fájdalmat okoz.
Uriah ismét zavarba jött. Az arcán piros foltok ütköztek ki, és
kerülte a tekintetemet.
– Ez egy bonyolult dolog. Úgy tudom, a hüvelyi közösülésnél a
nők is gyakran éreznek fájdalmat az elején.
Bekapcsoltam a háttértárat, és amikor lefutott a keresés,
bólintottam.
– Igen, valóban, de akik már gyakorlottak, azok maximum
néhány másodpercig.

159
 – Ez pontosan így van az anális szexnél is, de én azt gondolom,
a megfelelő partnerrel és odafigyeléssel ez elkerülhető. És nem is
muszáj neked vállalnod a passzív szerepet. Kipróbálhatjuk úgy is,
hogy te hatolsz belém. Aztán, ha úgy érzed, kívánod, akkor
legközelebb fordítva. Persze, csak ha tényleg lesz még kedved a
szexhez…
Láttam, hogy elbizonytalanodik. Nem értettem, hogy miért.
– Persze, hogy lesz kedvem! De most feküdj ide, mert a szex a
kölcsönösségről szól. Mondd, hogyan elégítselek ki!
Uriah arcán a pírfoltok ismét felizzottak.
– Nem, most nem szeretném, ha bármit is csinálnál…
– Miért? – néztem rá ijedten. Azonnal felmerült bennem, hogy
elrontottam valamit. Tudtam, hogy a szexualitás nagyon ingoványos
terep.
Felült a kanapéra, és láttam, hogy a pénisze már csak félmerev,
amin meglepődtem. Ez csak megerősítette a félelmeimet.
– Valamit rosszul csináltam? Vagy te nem kívánsz? –
kérdeztem, és éreztem, hogy a testem ismét vészreakciókat
produkál. Nagyon nehéz emberi testben létezni, mert a
legkritikusabb pillanatokban az érzelmi befolyásoltság megnehezíti
az elemzést és a döntések meghozatalát.
– Ivey… – hajolt oda hozzám, és adott apró csókokat Uriah,
amitől rögtön megnyugodtam egy kicsit. – Ez nem ilyen egyszerű.
Kívánlak, az első pillanattól kezdve, amikor megláttalak. De nekem
szükségem van a kölcsönös érzelmi elköteleződésre ahhoz, hogy
igazán élvezzem a szexet. Nálad ez még nagyon korai lenne, és
lehet, hogy sosem fogsz irántam úgy érezni, ahogyan én érzek
irántad.
Összezavarodtam.
– Nem azt mondtad, hogy társat akartál, nem pedig szexuális
partnert?
– De, és ez most is így van. Ami az imént történt, az leginkább a
barátság extrákkal kapcsolatra hasonlít, de ugye nálunk furcsa, mert
te az én tulajdonom vagy. Talán pont ezért nem akarom, hogy

160
olyasmit tegyél, amire nem vágysz. Nem kell kielégítened cserébe
azért, mert én kielégítettelek.
– Nem? – kérdeztem csodálkozva. – De a szex…
– Igen, már mondtad, és ez alapesetben így is van, de mi
különlegesek vagyunk.
– Csak én vagyok más, mert robot vagyok – suttogtam, amikor
megértettem.
Nem akar olyan lenni, amilyennek Achak leírta. Nem akarja egy
robotba dugni a farkát.
Amikor az állam alá nyúlt, és felemelte a fejemet, én próbáltam
elkerülni a tekintetét.
– Nézz rám, Élet! – kérte komolyan, mire felkaptam a fejem.
Már szex közben is hallottam, hogy így hív, de azt hittem, ez valami
szleng, amit nem értek. Most azonban tiszta tudattal szólított
Életnek, amit nem értettem.
– Miért nem hívsz a nevemen? Neked nem tetszik? Ezentúl
Életnek fogsz szólítani?
Uriah szemei bepárásodtak, ami komoly érzelmi viharokra utalt.
Teljesen kétségbeestem.
– Ivey, az Élet egy becenév. Tudod, mit jelent az, hogy becézés?
Óvatosan bólintottam.
– Igen. Az emberek különböző neveket ragasztanak egymásra, a
háziállataikra.
– Ez egy Iexikonszagú magyarázat – válaszolta.
– Nincs szaga…
– Oké, hallgass el egy kicsit! – tette a mutatóujját a számra. –
Azokat becézzük, akiket szeretünk. Ragadványneveket a gyerekek
adnak egymásnak, vagy a barátok. A becenév azonban a családban
mást jelent. Az emberek a gyerekeiket, az imádott kedvenceiket
becézik szép szavakkal, és egy idő után ez gyakran kiváltja a
hivatalos nevet. Ez nem büntetés, hanem afféle intim kedvesség,
amire azért van szüksége valakinek, hogy kifejezhesse az érzéseit,
vagy azt, hogy az illető, akit becéz, számára más, több.

161
 Kezdtem érteni. Ha ebből a szemszögből közelítettem meg a
dolgot, akkor az Élet csodálatos jelentést kapott. Uriah figyelmesen
nézett, aztán mosolyogva bólintott.
– Igen, talán kicsit korai, és nem is tudom, honnan jutott
eszembe, de valamiért akkor, abban a pillanatban ez ugrott be rólad,
és azóta is úgy érzem, így akarlak szólítani. Nem tetszik? Mert
akkor megpróbálom kiverni a fejemből.
Átgondoltam, és rájöttem, hogy ha többnek érez, mint másokat,
akkor akarom. Nagyon.
– Mondd ki még egyszer! – kértem, mire két tenyerébe fogta az
arcomat, közelebb hajolt, annyira, hogy a lehelete cirógatta az
arcomat, és a szemembe nézve halkan azt mondta:
– Élet, te vagy a legjobb dolog, ami valaha történt velem.

162
Uriah

Olyan döbbenten ült, hogy kedvem lett volna megpöckölni az orrát,

mint apám tette kiskoromban, amikor valamitől a számat is
eltátottam. Ivey arcán azonban hamarosan egy másik kifejezés jelent
meg, megilletődött. Meghatott hangon kérdezte:
– Komolyan így gondolod?
– Igen, pontosan. És nem azért, mert szexekéi velem, hanem
azért, mert új értelmet adtál az életemnek. Eddig minden olyan üres
volt, felesleges az egész létezés. De most, hogy itt vagy, ismét van
kedvem mindenhez, rácsodálkozom olyan dolgokra is, amiket
korábban már talán észre sem vettem. És mindennel kapcsolatban
kíváncsi vagyok a véleményedre. Alig vártam, hogy ismét itthon
legyek, veled…
– Én is nagyon vártam, hogy hazatérj, és bennem is hasonló
érzések kavarognak, de azt hittem, azért, mert nekem még minden
új.
– Igen, az lehet, hogy neked minden újdonság, de általad én is
kaptam egy új látószöget, és mindent másként nézek, mint korábban
– magyaráztam neki, és közben kiélveztem, hogy felnyúlhatok és
megsimogathatom az arcát, anélkül, hogy azon kellene agyalnom,
vajon mit szól hozzá. Amikor a homlokából fésültem ki a hajat,
tudtam, hogy le fogja csukni a szemét, és ez a bensőségesség, az,
hogy van egy érintés, amit szeret, és erről csak én tudok,
megremegtette a gyomromat.
– Kérdezhetek valamit, amiről nem tudom eldönteni, hogy
butaság vagy sem? – szólalt meg halkan, kicsit reszketeg hangon,
amiből azonnal sejtettem, hogy fél feltenni az ominózus kérdést.
– Persze, Ivey, bármikor bármit, ebben megállapodtunk.
Rám pillantott, aztán a fülem mellett nézett el. Kezd túl emberi
lenni.
– A filmekben gyakran láttam, hogy az emberek együtt aludtak.
Nem tudom, mi értelme lenne, azon kívül, amikor egy kisgyerekkel
163
bújnak össze a szülei, de azóta is foglalkoztat a dolog. Mi
aludhatunk együtt, vagy te nem szereted ezt a túlzásba vitt
intimitást?
A kérdése meglepett, de a szívemet is megdobogtatta.
– Még sosem próbáltam – vallottam be kelletlenül. – Nem
tudom, menne-e…
– És mi lenne, ha megpróbálnánk mondjuk az én ágyamban, és
ha nem érzed jól magad, bármikor magamra hagyhatsz?
A szemeiben ott csillogtak a kétségek, és magamban is éreztem
néhányat mocorogni, de közben ott volt bennem az a görcsös akarás,
ami vele kapcsolatban az első pillanattól fogva elkísért.
– Jól van! Tegyünk egy próbát – mosolyogtam rá, és
odahajoltam, hogy szájon csókoljam. Hihetetlen volt, hogy ezt is
megtehetem, és Ivey azonnal reflexből csücsörítette az ajkát, pedig
még alig pár órája gyakoroltuk csak.
Lezuhanyoztunk, aztán bebújtunk a régi ágyamba, ami egészen
más érzés volt, mint azelőtt. Mindig túl keménynek, ridegnek és
üresnek éreztem, talán ezért is szerettem a neki szánt matracot, ami
süppedősebb volt, akár egy puha fészek. Most azonban, ahogy mögé
feküdtem, és a mellkasomon éreztem a légvételeit, a bőre melegét, a
tenyeremben az ujjai cirógatását, amikor átöleltem, minden
átértékelődött bennem. Ha féltem is attól, hogy nem tudok majd
pihenni, mert zavar egy másik lény közelsége, ez a kétség hamar a
semmibe hullt, akárcsak én, mivel egy perccel később, regenerátor
és nyugtató tea nélkül, kétszáz méter mélyen aludtam, mint a bunda.

***

Másnap arra ébredtem, hogy egy olvadtcsokoládé-színű szempár

figyel. Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok, és az ijedtség
végigszáguldott rajtam, de amikor felfogtam, hogy Ivey fekszik
mellettem, mert együtt aludtunk, azonnal ellazultak menekülésre
készülő izmaim.
– Jó reggelt! – sóhajtottam, mert kiderült, hogy a levegő is
belém szorult.

164
 – Neked is – válaszolta, aztán megsimogatta az arcomat. – Nem
akartalak felébreszteni.
– Semmi baj! – nyomtam egy puszit a szájára, és megnéztem a
falon a kijelzőt. Már kilenc óra is elmúlt.
– Ez olyasmi volt, mint egy csók, de mégsem az? – kérdezte
komolyan, amin muszáj voltam elvigyorodni.
– Igen, ez sok-sok csók ígérete egyetlen mozdulatba zárva –
hajoltam közelebb, miközben rájöttem, hogy puszit talán anyámon
kívül nem is adtam még senkinek.
– És miért nem csókoltál meg?
– Mert szájszagom van – válaszoltam egyszerűen. Nem volt mit
szépíteni a dolgon.
Úgy tűnt, ebbe belenyugodott, mert egy pillanatra csendben
maradt.
– Erektál a péniszem – közölte egy kis gondolkodás után.
Majdnem felnevettem. Mennyire egyszerű neki ilyesmit
közölni, mi emberek pedig mekkora feneket kerítünk ezeknek a
dolgoknak.
– Igen, férfi vagy, fiatal, életerős, természetes, hogy reggeli
merevedésed van.
Bólintott.
– Neked is van? – kérdezte, és a következő másodpercben
felemelte a takarót, hogy megnézze. Reflexből majdnem rácsaptam
a kezére, de hála az égnek időben észbe kaptam. Aztán meg is lett a
jutalmam, amikor nézhettem az arcán elömlő meglepetést, az
éledező vágyat, és hallgathattam szapora légvételeit.
– Na mit gondolsz? Nekem is van? – kérdeztem mosolyogva.
– Te nem érzed? – nézett fel rám döbbenten, aztán, amikor
meglátta az arckifejezésemet, picit sértetten visszaengedte a paplant.
– Kinevetsz.
– Élet, dehogy nevetlek ki! – nyúltam érte, és húztam
magamhoz a derekánál fogva, hogy összesimuljon a testünk. – A
mosoly, vagy akár a nevetés sem mindig a másik kárára van ám!
Akkor is így teszünk, ha valaminek örülünk, ha valakinek örülünk.

165
 – Igen, de ebben a szituációban a tapasztalatlanságom a kiváltó
ok. Másért nincs okod mosolyogni – vonta le a konzekvenciát.
– Dehogyis nincs! – vágtam rá, és hozzádörgöltem magam. –
Például azon, hogy tüneményes vagy reggel, és imádom nézni az
arcodat, mert minden érzelem kiül rá, és még nem tanultad meg
elrejteni őket. Szeretem, hogy nincsenek olyan gátlásaid, amiket mi
magunkra szedünk az évek alatt, és bármit kimondasz, ami eszedbe
jut. És bár te hátránynak éled meg, hogy még nem próbáltál ki
mindent, nekem ez egy ajándékkal ér fel. Nincsenek rossz
beidegződéseid, prekoncepcióid, ösztönösen cselekszel, pedig az
emberek azt hiszik, a humanoidok mindent a programok alapján
csinálnak.
– Ilyesmire nem is létezik kód – válaszolta még mindig kicsit
durcásan Ivey, én pedig ismét megállapítottam, hogy egyre
emberibb. – A szexre tervezett humanoidok kapnak pár plusz
programot, több ismeretanyagot, de aztán a gazdájuk tanítja be őket
is.
– Miért, még kit tanít be a gazdája? – kérdeztem incselkedve, és
lenyúltam, hogy marokra fogjam meredező szerszámát. – Én csak a
kedvedre akarok tenni – tettem hozzá, amikor hátrahúztam a
fitymáját.
Ivey becsukta a szemét, és egy ideig csendben élvezte a
kényeztetést. Rájöttem, hogy a szex a leghatásosabb módja annak,
hogy elhallgattassam. Amikor legközelebb rám nézett, fekete
pupillái körül már nem látszott a barna karima sem.
– Szophatok? – kérdezte, amitől ismét rám tört a nevethetnék,
de gyorsan lenyeltem, és igyekeztem komoly arcot vágni.
– Szeretnél?
Bólintott.
Vacilláltam, vajon tényleg akarja-e, de mivel én nem is utaltam
rá, hogy szeretném, ha megtenné, úgy döntöttem, ezt saját akaratnak
könyvelem el.
Felemeltem a takarót, aztán a földre csúsztattam az ágy mellett,
és a hátamra feküdtem. Ivey gyorsan feltérdelt, és alaposan

166
beszkennelte a testemet. A pillantásától libabőrös lettem, annyira
átható volt.
– Tetszik, amit látsz? – kérdeztem egy kicsit félve. Az
őszintesége abban a pillanatban ijesztőnek tűnt.
Ivey nem válaszolt azonnal. Még egyszer végignézett rajtam,
aztán felemelte a kezét, és az ujjaival kezdte cirógatni a
mellkasomat.
– Igen, szép vagy – mondta halkan, más hangon, mint amin
általában beszélt. – Tetszik, hogy nem vagy olyan csontos, hanem
puha a tested.
Eddig ezt gyűlöltem a legjobban. Nem vagyok kövér, sőt a
normál tartományba esik a testzsír-százalékom is, mégsem vagyok
kifejezetten izmos, márpedig a mai világban az az elvárt. Mindig
kisebbségi komplexusom volt emiatt, és talán ez tartott vissza attól,
hogy többet randizzak. De Ivey kutató tekintete és ujjai, valamint az
arcán látott impresszió arra utalt, hogy valóban így gondolja, és ettől
egy kicsit én is megnyugodtam.
– És tetszik, hogy kerek a feneked – simogatott végig a
csípőmön, amin már muszáj voltam felnevetni.
Ivey azonnal az arcomra fókuszált, és látszott, hogy nagyon
szeretne rájönni, min kuncogok, de végül nem szólt semmit, nem is
kérdezett, csak odahajolt, és egy puszit nyomott a számra. A szívem
megremegett a gondolatra, mennyire gyorsan tanul.
Közben a tenyere az oldalamról a hasamra vándorolt, aztán a
köldökömet simogatta körül, majd egy gyors mozdulattal elkapta a
szerszámomat, amikor úgy gondolta, most már csak az érdekli. Ha
egy emberrel szexeltem volna, biztosan kiborít, hogy ennyire
darabos, de Ivey esetében végtelenül felizgatott, hogy ilyen kis suta.
Mire ráhajolt és a szájába vett, már csillagokat láttam. Amíg
eszemnél voltam, én is megkerestem a combjai között megbújó
péniszét, és marokra fogtam, aztán elkentem rajta a nedvét, és lassan
pumpálni kezdtem. Azonnal abbahagyta a kényeztetést, és a szemei
lecsukódtak.
– Ha megpróbálsz nem arra figyelni, amit én teszek veled,
hanem arra, amit te csinálsz velem, talán még jobb lesz, mint tegnap.

167
 Ivey pislogott, próbált koncentrálni, aztán rám nézett, miközben
valószínűleg átgondolta, amit mondtam, majd aprót bólintott és
visszahajolt a farkamra. Az, hogy közben hangosan nyögött, és
továbbra sem próbálta eltitkolni előlem, hogy mennyire élvezi, amit
csinálok, hamarabb repített a csúcsra, mint kamaszkorom
hormongőzös időszakában bármi. Neki sem kellett több, amikor a
szájába robbantam, szinte felvinnyogott, éreztem, hogy lüktetni kezd
a markomban, és egy pillanattal később a tenyerembe lövellt.

168
tizenhét

Uriah

A délelőtt nyugodtan telt. Megreggeliztünk, aztán lesétáltunk a

parkba, és figyeltük a madarakat. Ivey mindegyiket felismerte,
felsorolta, melyik földrészről származik, mikor telepítették be, mik a
jellemzői. Érdeklődve hallgattam. Kiskoromban volt egy pintyem,
akit aztán egy szélfuvallat kalitkástól lesodort a korlátról, aminek
kinyílt az ajtaja, és ő egy pillanatig sem habozott, hogy a
szabadságot válassza-e. Neki legalább volt választása. Akkoriban
szembesültem vele először, hogy bár mi vagyunk az evolúció
csúcsteremtményei, mégis gyakorlatilag rabságban élünk. Bár a
látszat az, hogy az emberiség még sosem volt szabadabb,
demokratikusabb és egyenlőbb, mégis egy mesterséges rendszer
mindenre kiterjedő szabályait kell követnie, amik néha
megnyomorítják az egyedeket. Azóta sem éreztem magam soha
szabadnak, csak most, amikor Ivey-val tölthettem az időt. Nem
értettem, mitől van bennem ez a furcsa érzés, hisz gyakorlatilag csak
újabb kötöttséget vettem a nyakamba, de próbáltam nem túlagyalni a
dolgot, csak kiélvezni a hirtelen rám törő frissességet, a régóta
vágyott hatalmat, amit a saját életem felett gyakorolhattam.
– Jó napot! – szólalt meg mellettem egy hang, mire felkaptam a
fejem, és alaposan megnéztem az alakot, aki megállt előttünk, és egy
kicsit megemelte a kalapját.
Egy idős férfi volt, hosszú ballonkabátban, régimódi fejfedővel,
botra támaszkodva. Sohasem láttam, ebben biztos voltam, mert

169
szakállt és bajuszt már nagyon kevesen viselnek, mégis annyira
ismerősnek éreztem.
– Jó napot! – köszönt közben vissza Ivey, és én is magamhoz
tértem.
– Parancsoljon! – löktem el magam a háttámlától, hogy az
arcom árnyékba kerüljön, és ne vakítson el az ágak között átszűrődő
napsütés.
– Hallottam, hogy madarakról beszélgetnek. Megengedik, hogy
csatlakozzak?– kérdezte a pasas, mire Ivey arcára egyből őszinte
mosoly terült.
– Hát hogyne! – húzódott közelebb hozzám, hogy a férfi is
elférjen, de az úr inkább mellém furakodott, és nehézkesen ült le.
– Mondja csak tovább nyugodtan, fiatalember! – intett Ivey-nak,
majd mindkét kezét a botjára támasztotta.
Rájöttem, mi zavart. Senki nem jár már bottal. És senkinek nem
ilyen nehézkes a mozgása. Hacsak el nem múlt 150 éves, és már
nem kap sejtregenerációs készítményeket, de ha így lett volna, akkor
a hangja nem lett volna olyan fiatalos. Valahogy nem állt össze a
kép. Amikor ránéztem, és ő hátrabillentette a kalapját, hogy a
szemeit is láthassam, azonnal a torkomra forrtak a szavak. Yaron
ismerős tekintete fúródott az enyémbe, és amikor már biztos volt
benne, hogy felismertem, lenyúlt, és megpaskolta a térdemet.
Azonnal megráztam a fejem, mert nem akartam, hogy Ivey előtt
leleplezze magát. Már eldöntöttem, hogy ezt a kockázatot nem
vállalhatom be. Egyszerre ragadott magával az izgalom és a félelem.
Még mindig nem tudtam, miről szól ez az egész valójában, azt
azonban a zsigereimben éreztem, hogy sokkal komolyabb dolgokról,
mint amit eddig sikerült kiderítenem.
Yaron bólintott, aztán a zsebébe nyúlt, elővett egy textil
zsebkendőt, hangosan kifújta az orrát, de közben a másik kezével az
én zsebembe gyömöszölt egy cédulát. Ivey még sokáig mesélt a
rigókról és a balkáni gerlékről, amiket csak pár évszázada
honosítottak meg nálunk, és Yaron látszólag nagy érdeklődéssel
hallgatta, de nekem égette a zsebemet a papírka, és tudni akartam,
mi van rajta.

170
 – Elnézést, megyek és hozok egy pohár vizet! – mentettem ki
magam, amikor épp szünet állt be Ivey előadásában, aztán gyorsan
elsurrantam az ivókút felé, ahol végre a nagy, természetes kőszikla
takarásában előszedhettem a levelet.

Holnap este 7-re legyél a Tesla. Központban, a

harmadik emeleten. Ülj be a Földünk, jövője előadásra,
a hetedik Sor 34-es székére. Le lesz foglalva neked. Őt
is hozhatod nyugodtan!
Ennyi állt a papíron, ami ismét egy kis csalódással töltött el, bár
nyilvánvaló volt, hogy semmi érdemi információt nem fogok kapni
ilyen üzenetben. Ittam egy pohár vizet, aztán engedtem egyet Ivey-
nak is, és végül Yaronnak is, mert illetlenség lett volna, ha nem
kínálom meg az „öregurat”.

Miután elváltunk Yarontól, nekem egyfolytában az kattogott az

agyamban, miért tért ki az üzenetben külön Ivey-ra? Ilyen komolyan
megfigyeltek, hogy már vele kapcsolatban is képben vannak? Vagy
nem tudja, hogy nem ember? Az kizárt! Most is látnia kellett rajta a
jelet. Honnan vette, hogy vinném, és ha eszébe jutott, akkor miért
egyezett bele? Nyilván ugyanúgy tisztában van a kockázatokkal,
mint én, hogyha a korrekciós terápián keresett meg, mert nem találta
elég biztonságosnak a kinti világot.
De ha ő is átgondolta, ha mindent figyelembe vett, akkor miért
írta azt, hogy nyugodtan magammal vihetem?
Ha megint csak valami dajkamese lesz pár aprósággal, egy
újabb üzenettel, esetleg valami más töltelék, ami beetetés egy
összeesküvés-elmélettel kapcsolatban, akkor egyszer és mindenkorra
lezárom ezt az ügyet, és ha még egyszer felbukkan, én magam hívom
ki rá a rendfenntartókat! Elegem van már a bújócskából!

***

171
A terem zsúfolásig telt, pedig elég korán értünk oda. Ivey nagyon
izgatott volt, hogy ilyen szuper programot találtam, és magammal is
viszem. Azt mondta, a jövővel kapcsolatban csak minimális
tudásanyag áll rendelkezésére, mert a humanoidoknak összeállított
háttértár nem tartalmaz becsléseket, csak tényeket, így kimaradnak
belőle azok a dolgok, amik a tudomány jelenlegi állása szerint
bekövetkezhetnek a jövőben.
A hetedik sor 34-es széke valóban le volt foglalva, sőt a 33-as
is, úgyhogy gyorsan mindkét szék karfájához odaérintettem az
ujjamat, megvártam, amíg kialszik a felirat, és intettem Ivey-nak,
hogy üljön csak le. Kicsit összezavarodtam, hogy Yaron a
személyazonosságomat felhasználva tett lépéseket a beleegyezésem
nélkül, de abban a pillanatban nem volt alkalmam ezen agyalni.
Miután helyet foglaltunk, még vagy negyedórán át gyűlt a
tömeg, akik már csak állni tudtak a széksorok mellett és mögött.
Nem is láttam még ilyet egész életemben. Aztán nagyon gyorsan
rájöttem, miért vannak ennyien. Nem néztem meg a reklámot, sem
az ismertető anyagot a Központ oldalán, de amikor felhangzott a
tapsvihar, és besétált Dhriti Navuluri, a leghíresebb indiai ökoguru,
azonnal helyére került bennem minden. A nő, akinek a nevéhez
kétmilliárd facsemete elültetése és emberfeletti teljesítmény társult;
aki lehetővé tette, hogy a klímaváltozást az utolsó utáni pillanatban
megállítsák és a bolygót lakhatóvá tegyék a következő évezredekre,
egyből magyarázatot adott mindenre. Vagy legalábbis azt hittem.
Csak azt nem tudtam, mit keresek én ott.
Dhriti beszélni kezdett, de nem világnyelven, hanem az
anyanyelvén, amiből egy szót sem értettem. A székem karfáján
kigyulladt egy zöld fény, ami a fülhallgatóra irányította a
figyelmem. Kihúztam az apró kis szerkezetet és beleillesztettem a
hallójáratomba. Ivey rám mosolygott. Ő nyilván érti, amit az előadó
mond, hisz automatikusan fordítja az agya.
Kicsit úgy éreztem, ő a fejlettebb létforma, de a következő
pillanatban, amikor egy ismerős női hang töltötte be a fejemet,
azonnal minden figyelmemet lekötötte.

172
2254. június 12. Föld bolygó.
Ez az üzenet az emberiség azon tagjaihoz szól, akik felébredtek
már a rájuk kényszerített tudatlanságból. Akik tudják vagy sejtik,
hogy a globális színjáték ideje lassan lejár. Üdvözöllek benneteket,
Ébredők!
Nem azért vagyunk ma itt, hogy a múltról beszéljünk, hanem
azért, hogy feltérképezzük a jövőt.
Ti, akik ma itt vagytok, mind rendelkeztek mára tudással, amivel
embertársaink milliárdjai soha nem fognak, vagy ha mégis,
valószínűleg nem veszik majd komolyan.
A Föld haldoklik. Nem igaz, hogy sikerült megállítani a globális
felmelegedést. Ezt már a kétezres évek elején tudták az emberek.
Mégis, talán a kollektív amnézia legszebb példája, hogy mai napig
úgy teszünk, mintha megmentettük volna a bolygót. A rendszerbe
zárt légkörszennyezés most is évi 1.1 százalékpontos emelkedést
okoz, amit csak azért nem veszünk észre, mert a lakott területeken
szabályozott esőztetés és a mesterséges felhőzet elfedi a jeleket.
Mióta a pólusokon elolvadtak a jégsapkák, és a szárazföldek területe
egynegyedével csökkent, már nincsenek látványos képek, amikkel
sokkolni lehet az emberiséget. Mégis az az igazság, hogy fajunknak
meg vannak számlálva a napjai, ahogyan az általunk ismert élővilág
80%-ának is. Ezen nem tudunk változtatni. Talán az lenne a
legnagyobb segítség a természetnek, ha az ember minél hamarabb
eltűnne a Föld színéről.

Körülnéztem. Akik élőben hallgatták az előadást, néha felnevettek,

néha elkomorodtak, de abban biztos voltam, hogy nem ugyanazt
hallják, amit én, és amit rajtam kívül még néhányan. Az arcokból
egyből rájöttem, hogy a fülhallgatót viselő hallgatóság velem együtt
valami egészen más tudással ismerkedik, mint amiről Dhriti beszél.
Ijedten Ivey-ra néztem, aki átszellemült arccal figyelt, és láthatóan
nagyon élvezte az előadást. Kicsit megnyugodtam. Ismét
körbekémleltem. A szemem egyből megakadt a félhomályos
sarokban álló szikár alakon, aki biccentett nekem, majd hátralépett,
és ezzel el is tűnt a sötétségben. Közben a hangot is felismertem.
173
Nibé kellemes tónusát, jellegzetes akcentusát, lassan hömpölygő,
mégis magával ragadó beszédstílusát.

Így gondolják ezt azok is, akik a hatalmat birtokolják. Most

valószínűleg sokan megrázzátok a fejeteket, hiszen ma már nem
léteznek vezetői csoportok, sem pénz, ami mozgásban tarthatná az
érdekeket. Csakhogy egy valamit kifelejtettetek a képletből! Azt,
hogy a túlélés sokkal nagyobb érték mindennél. Márpedig most az a
tét!
Akik a bolygót irányítják, azok tökéletesen tisztában vannak
vele, hogy a Föld húsz-harminc éven belül lakhatatlanná válik. Már
az elődeik és azok elődei is tudták ezt. Százötven évnyi titkos kutatás
van a hátuk mögött, egy zárt kaszt öröklődő tudása, nemzedékről
nemzedékre hagyott kincse. Okozok, akik bármit elkövetnek, hogy az
egyetlen, az emberiség számára elérhető, lakható bolygót, a Gliese-t
ne rohanják mega nincstelen vagy tudatlan tömegek, hanem
válogatott emberek jussanak csak át, akik véleményük szerint
érdemesek arra, hogy benépesítsék az új világot.
De ki dönti el, hogy te vagy én alkalmatlanok vagyunk? És ki
tudja megjósolni, hogy fajunk túléléséhez az ismeretlen körülmények
között mekkora létszámra lenne szükség?
A válasz egyszerű: senki, még csak megbecsülni sem képes. Ami
most a színfalak mögött zajlik, az szisztematikus előkészülete a
legborzasztóbb terrorcselekménynek, amit valaha elkövettek.
Ti és mi már tudjuk, hogy meg kell állítanunk őket. És nyilván
bennünk is mocorog a túlélés iránti vágy, ami természetes, de kell
hogy legyen bennünk kollektív felelősségérzet is, a fajunkért, az
emberiségért. Ki kell harcolnunk, hogy minél többen jussanak el az
új világba és népesítsék be a következő Földet, ahol talán
okosabban fognak bánni a javakkal, és nem követik el ugyanazokat
a hibákat, mint ezen a szerencsétlenül járt bolygón, aminek
gyógyíthatatlan fertőzése az emberi faj.
Nem engedhetjük, hogy minderről önjelölt kiválasztottak
döntsenek!

174
Ez egy háború! Egyelőre látványos csaták és nyilvánosságra hozott
áldozatok nélkül, de tudnotok kell, hogy a díszletek mögött véres
harc folyik, és az ellenségeink nem riadnak vissza semmitől.
Eszközeik kimeríthetetlenek, és számunkra javarészt elérhetetlenek.
Ezért hívtuk életre a Harmadik Frontot a Háttérhatalom új
nemzedékének, akik felszabadítják a társadalmat, véghezviszik majd
a valaha volt legnagyobb bravúrt, és biztosítják az emberiségnek a
túlélést.
Ti vagytok azok! Ti vagytok a Harmadik Front harcosai!

Nem hittem a fülemnek. Annyira szürreális, hihetetlen és

befogadhatatlan volt, amiről Nibé beszélt. Tudtam, hogy túl kevés
adat áll rendelkezésemre, és azt is, hogy most már látni akarom a
tényeket, amik alátámasztják ezt a teóriát. Ereztem, hogy az életem
már soha többé nem lesz olyan, mint korábban, és ez abban a
pillanatban mindennél jobban elkeserített. Épp új értelmet nyert a
világ, és úgy gondoltam, Ivey-val kaptam egy új esélyt a
boldogságra, erre valami anarchista banda tönkreteszi az egészet, és
porba tiporja a reményt. Mi ez, ha nem aljas húzás?
Az izmaim megfeszültek, a kezeim ökölbe szorultak. Ismét azt
éreztem, amit a gyárban, amikor nekiestem Achaknak. Most is törni-
zúzni lett volna kedvem.

Egyben kiválasztottak és beavatottak is vagytok, akik hozzáférést

kaphatnak minden felkutatott anyaghoz, és felhatalmazást, hogy a
nevünkben vívjátok meg a harcokat. Minden eszközünkkel
benneteket szolgálunk majd mindaddig, míg nyerünk vagy elbukunk.
Középút nincs, kompromisszumra nem lépünk, ahogy a Második
Front katonái sem tették. A kitűzött cél az egyetlen elfogadható
eredmény!

A közeljövőben felkeresünk benneteket, és minden további

útmutatást személyesen kaptok majd meg. Addig ne használjátok a
közkönyvtárat kutatómunkára, és ne beszéljetek erről senkinek! Nem
kell beszerveznetek másokat, és egyelőre nincs más feladatotok, mint
figyelni a körülöttetek élőket, a világot, a mechanizmusokat, és
175
elmélkedni azon, vajon hol vannak a rendszer gyenge pontjai, ahol
váratlan és jelentős károkat okozhatunk, ha a szükség megkívánja.

A tudás hatalom, a hatalom pedig méreg. Egyetlen módon lehet

hatástalanítani, ha közösen döntünk. Minden ember egyenlő
jogokkal és lehetőségekkel!
Bátorság, barátaim!

Köszönjük, hogy eljöttetek! A füleseket tartsátok magatokon,

innentől az előadás szinkrontolmácsolt verzióját halljátok a
továbbiakban!

A következő pillanatban a fülemben egy halk sípolás után egy másik

női hang beszélt tovább, ami valóban Dhriti előadását fordította.
Már egyáltalán nem érdekelt.
Futni akartam, rohanni, hogy minél előbb beleáshassam magam
a témába, és kiderítsem, hogy ez az egész egy gyenge lábakon álló
elmélet, néhány unatkozó áltudós és harcos kedvű anarchista
agyszüleménye, és minél előbb visszatérhessek a normális
életemhez.
De valahol legbelül, egy zárt, lelakatolt vasajtó mögött ott
dübörgött bennem az apró jelekből összeállt kétely, a mostanra
bizonyossággá erősödő tudás, ami alig várta, hogy szabadon
engedjem.
Nem álltam rá készen.

176
tizennyolc

Ivey

Uriah egész úton hazafelé olyan furcsának látszott. Meg akartam

kérdezni, mi bántja, vagy mi volt az előadásban, ami ennyire
megérintette. Az emberek másképp viszonyulnak az ilyen
dolgokhoz. Dhriti Navuluri valóban nagyszerű asszony. Nyilván
nem véletlenül érhette meg a 180 éves kort, és kapott újabb húsz
évet, hogy népszerűségét, eddigi eredményeit felhasználva továbbra
is küzdjön a Föld tisztaságáért, a légszennyezés csökkentéséért.
Balgaság lett volna azt hinni, hogy varázsütésre megszűnt minden,
ami károsanyag-kibocsátással jár. A még mindig feldolgozás alatt
lévő szeméthegyek, amelyeket az előző századokban halmoztak fel,
és ma is milliárd tonnányi van belőlük a tengerekben, a ki nem
váltható műanyagok, és néhány technológiai folyamat még mindig
korszerűsítésre szorul. Valamint folyamatosan tudatosítani kell az
emberekben, hogy az egyensúly kényes, vigyázni kell rá, és nagyon
oda kell figyelni, hogy minden újrahasznosítható, feldolgozható
legyen. Az élelmiszertermelés is olyan terület, ami állandó
monitorozást igényel, hisz a népesség ellátása megterheli a bolygót.
Azonban számomra az egész előadás pozitív üzenetet hordozott,
ezért nem értettem, Uriah mitől roskadt annyira magába. Már
megtanultam, hogy nem lehet mindig mindent megkérdezni, így
csendesen ballagtam mellette, és figyeltem a többi embert, akik a
Tesla Központból szintén gyalog indultak hazafelé. Voltak
idősebbek, de javarészt fiatal, harminc és hatvan év közötti
nézősereg gyűlt össze, hogy a messzi földről érkezett ökoguru
177
előadását hallgathassa. Ahogy elnéztem, elég sokan lettek tőle
izgatottak, mások pedig Urihoz hasonlóan zaklatottak és
depresszívek. Egyre kíváncsibb lettem, mi az, ami elkerülte a
figyelmemet, vagy ami az én értelmezésemben mást jelenthet.
– Hogy tetszett? – kérdeztem, hátha magától is megnyílik, és
elmeséli, mitől komorult el.
– Jó volt – jött a szűkszavú válasz, amivel nem sokra mentem.
– Rengeteg olyan információ hangzott el, amiről nem is tudtam.
Például az úszó napelemszigetek újrahasznosításáról, vagy a
kaktuszból készült csomagolóanyagok lebomlási idejének meg-
felezéséről. De ami legjobban megérintett, az a korallzátonyok
csodálatos megújulása. Hihetetlen, hogy alig 130 év alatt sikerült
visszatelepíteniük mindenhová, nem?
Uriah bólogatott, de láttam rajta, hogy nem is hallja, amit
mondok. Az idegrendszerem vészt jelzett.
– Elárulod, mi a baj? – álltam meg, és elhatároztam, hogy nem
megyek tovább, amíg értelmes választ nem kapok.
– Nem is tudom. Valahogy nem tudok hinni abban, amit
elmondott – felelte Uriah, de nem nézett rám. Pillantása a távolba
siklott mellettem, mintha láthatatlan lennék.
– Hazudsz – csúszott ki a számon, és már késő lett volna
visszaszívni.
Uriah azonnal rám fókuszált, és alaposan szemügyre vett.
– Honnan veszed? És egyáltalán mi ez a kihallgatás?
Az arcomat vizslatta, én pedig láttam a kék szemekben
fellobbanó gyanakvást. Nem értettem, mi változott kettőnk között.
Az emberi érzelmek gyors és kiszámíthatatlan hullámzása kikezdte
az idegrendszeremet.
– Onnan tudom, hogy hazudsz, mert a tested legalább tíz jelét
adja egyszerre. És ez nem kihallgatás, csak kommunikáció. De ha
nincs hozzá kedved, akkor csak szólj! Nem kell ilyen hangon
beszélned velem.
Uriah egyszerre lett sértett és bűntudatos. Én pedig egyre inkább
tudni akartam, mi az, amit nem mond el.

178
 – Ne haragudj, valahogy rossz kedvem lett – mondta, és egy
nagy sóhajjal elfordult, hogy továbbinduljon.
– Igen, azt látom. És nem csak neked. Sok embert láttam, akik
feldúltan vagy szomorúan jöttek ki a teremből, és olyanokat is, akik
szinte izzottak a feszültségtől. Egyikre sem adott okot az előadás.
Uriah megperdült, és úgy nézett rám, mint egy idegenre. Vagyis
inkább mint az ellenségére. Megrettentem.
– Mi lenne, ha ma nem beszélnénk már erről? – kérdezte, aztán
sarkon fordult, és elsietett a sétány felé. Kénytelen voltam szedni a
lábaimat, hogy lépést tudjak tartani vele. Még szerencse, hogy sok
időt fordítottam az izmaim karbantartására, mert különben félúton
biztosan összeestem volna.
Uriah akkor is feszült maradt, amikor hazaértünk, és láttam
rajta, hogy nem tud szabadulni kínzó gondolataitól.
Megvacsoráztunk, de igazából egyikünknek sem volt étvágya.
Ha nem tudtam volna, hogy a szervezetemnek szüksége van a
megfelelő tápanyagbevitelre, valószínűleg kihagytam volna a kínos
csendben folyó étkezést.
– Ne haragudj! – tört ki végül Uriah-ból, mintha akkor sikerült
volna a végére érnie belső eszmefuttatásának. Már ettől az egyetlen
mondattól is átjárt a megkönnyebbülés.
– Te ne haragudj! Láttam, hogy rosszul érintett az előadás, nem
lett volna szabad faggatóznom. Tudom, hogy nektek kell a
személyes tér, és nem fogalmaztok meg mindent hangosan.
Uriah most is figyelmesen nézett, de egy kicsit kedvesebben,
ami valamiért megnyugtatott. Ahogy átfutottam az érzéseimet,
rájöttem, hogy erős félelmet éreztem. Attól tartottam, hogy Uriah
elveszti irántam az érdeklődését, a kialakuló kötődés megszűnik, és
nem tart rám igényt a jövőben. Ez elég irracionális gondolat volt, az
emberi felem mégis ettől rettegett.
– Igen, valami ilyesmi – hagyta rám a dolgot, ami ismét furcsa
volt, mert eddig mindig arra ösztönzött, hogy mindent mondjak ki,
és megígérte, hogy megpróbál majd őszintén válaszolni a
kérdéseimre. Úgy látszik, ebben az esetben ez nem sikerült.

179
Uriah

Egész éjjel álmatlanul forgolódtam Ivey mellett, míg végül

átmentem a saját ágyamba, mert nem akartam zavarni a pihenését. A
kezdeti időszakban neki sok alvásra van szüksége, hogy külső
ingerek nélkül tudjon rendszerezni az agya. Bármilyen hihetetlen,
még csak két hete érkezett. Bár azóta annyi minden történt, mint az
egész korábbi életemben összesen, mégis tudatosítanom kellett
magamban, hogy Ivey gyakorlatilag egy csecsemő
teljesítőképességén üzemel. Neki minden új impulzus összezavarja a
gondolatait, és idő kell, amíg belerázódik az emberek világába.
De mégis milyen világba?
Olyanba, aminek a működéséről még nekünk, valódi
embereknek sincs fogalmunk?
A gondolataim unos-untalan visszakanyarodtak az esti
történésekhez. Yaron és csapata elérte, hogy egy párhuzamos
univerzumban találjam magam, ahol minden csak álca, díszlet, ami
arra hivatott, hogy elfedjék vele az ármányt, a hazugságok hálóját.
Már ha igaz…
Ha valóban megkezdődött a visszaszámlálás, és nincs remény
arra, hogy a Föld hosszú távon is lakható maradjon. Ha igaz, hogy
létezik más alternatíva, mégpedig a Gliese, a kicsi kőzetbolygó, ami
alkalmas a letelepedésre.
Azonnal tudni akartam, valóban van-e rajta víz, ráadásul
folyékony állapotban; a légkörében van-e elég oxigén, ellenben
nincs-e benne valami mérgező gáz, és vajon a hőmérsékleti
viszonyok is élhetőek-e. Megannyi fontos kérdés. Az agyam azt
szajkózta, hogy nyilván mindent leellenőriztek. Az elsők, akik útra
keltek a Gliese-re, talán nem is haltak meg a landolás közben, és
már évek óta azon dolgoznak, hogy előkészítsék a csapatos
betelepítést. Talán a hatalom, vagy legalábbis egy része, tud is erről,
és kapcsolatban áll velük. Teóriák tömkelegé született meg és halt el
a tények súlya alatt az elmémben, hogy aztán újjászülessen egy
180
másik gondolatban. Vajúdtam. Szinte fizikai fájdalmat okozott a
tehetetlenség.
„Ne használjuk a közkönyvtárat. Ne adjunk esélyt arra, hogy
lebuktassuk a szervezetet. A Harmadik Frontot. ”
Micsoda hülye név?! Vagy komolyan gondolják, hogy ők az
utódai a korábbi világmegváltóknak? Valóban elhiszik, hogy létezik
mindenki számára megfelelő megoldás? Mert ha igen, akkor
naivabbak és ostobábbak, mint hittem.
Nem lehet négymilliárd embert elszállítani a bolygóról, és nem
lehet azonnal túlterhelni jövőnk zálogát, új otthonunkat, a Gliese-t.
Bármennyire igazságtalannak éreztem én is, hogy csak a
kiválasztottak hagyhassák el a bolygót, mégis tökéletesen
észszerűnek látszott, hogy szelektálni kell. Az emberiség túlélése
ugyanis nem azonos az egyes egyedek túlélésével. Egy emberöltő,
egy generáció csak porszem a mindenségben. Ahogy az egész
evolúció, az ember kiemelkedése az állatvilágból, és a bolygó
kizsákmányolása is csak egy szempillantás a Föld történelmében.
Ha őszinte akartam lenni, úgy éreztem jogosnak, ha a bolygó
elégtételt vesz, és végleg eltörli a föld színéről ezt a civilizációt.
Valahol reméltem, hogy évmilliók múlva mégis lesz valamiféle
gyógyír a károkra, amiket okoztunk. Hinni akartam benne, hogy
begyógyulnak az általunk okozott sebek, és ha új fajokkal is, de
benépesül a világunk. És abban is hinni akartam, hogy a mi
fajunknak is lesz új esély, ahol bebizonyíthatjuk, hogy tanultunk a
hibáinkból. Amik közül az egyik, hogy nem lehet túlterhelni a
rendszert. Vagyis nem tudtam teljesen azonosulni Yaronék
célkitűzéseivel, hogy minél több embert szabadítsunk a védtelen
bolygóra. Mégis… valahol a lelkem mélyén én is igazságtalannak
éreztem, hogy nem vagyok a listán, nem küzdhetek az életemért,
sem az utódaim jövőjéért. Gyakorlatilag értelmetlenné válik minden,
nihilbe torkoll a valóság. Fogalmam sem volt róla, mit váltana ki a
tömegekből, ha tudomásukra jutna – már ha valóban ez az igazság –,
hogy a Föld néhány évtized múlva lakhatatlan lesz. És egyáltalán,
hogy meri ezt bárki felelősséggel kijelenteni? Addig születhet
megoldás a légszennyezés visszafordítására, ahogy száz évvel

181
ezelőtt megtalálták az ellenszert az addig megoldhatatlannak látszó
vízszennyezésre is. Csakhogy ehhez mindenkinek tudnia kell róla,
hogy mi most a tét. Ha nem lehet kiüríteni a bolygót, akkor sem az a
megoldás, hogy a kiválasztottakat elrepítjük az új világba, a
többieket pedig sorsukra hagyjuk, anélkül, hogy megosztanánk
velük a tudásunkat.
Az motoszkált bennem, hogy talán valóban anarchistákkal van
dolgom. Talán a tudatlan rétegeket akarják maguk mögé állítani,
akik beveszik az egész süket dumát, és hajlandóak részt venni egy
lázadásban a hatalom ellen, ezzel tönkretéve egy évszázad munkáját,
és veszélybe sodorva az elért eredményeket. Mi van akkor, ha az
egész arra megy ki, hogy ismét bekövetkezzen egy globális
rendszerváltás, ami a javak újraelosztását jelenti, és ezzel
lehetőséget teremt arra, hogy a demokrácia, és a viszonylagos
egyenlő elosztás helyett a régi kapitalizmushoz hasonló rend álljon
fel, ahol lehetnek gazdagok és szegények…
De ki az a megveszekedett bolond, vagy az a mániákus, aki
hatalomra tör? Ki áll az egész mögött??
Porszemnek éreztem magam, aki soha nem kaphat választ a
kérdéseire, akkor sem, ha felteszi rá az egész életét. Mégis… az
emberben létezik egy belső hős, egy gyermekkorának meséiből
táplálkozó valaki, aki elhiszi, hogy megválthatja a világot. Bennem
is ő győzött!
– Zavarlak? – kérdezte Ivey, amikor lesétált a lépcsőn.
Épp a harmadik kávémat kortyolgattam, és azon gondolkodtam,
mihez kezdjek a bennem tomboló zűrzavarral, ami a hajnal
beköszöntével nem lett átláthatóbb, mint máskor, csak egyre
átláthatatlanabb.
– Tessék? – néztem rá döbbenten.
– Nem tudsz tőlem aludni? – kérdezett rá konkrétabban.
– Jaj, dehogynem, Élet, melletted jobban alszom, mint valaha.
Éjjel a tegnapi előadás tartott ébren, és azért jöttem ki, hogy
legalább a te álmod legyen pihentető.
Ivey összehúzott szemöldökökkel méregetett, aztán közelebb
lépett és leült az egyik székre.

182
 – És mi az, ami ennyire lázba hozott? Este még úgy tűnt,
elkedvetlenedtél…
Nyeltem. Aztán még egyet, és gyorsan belekortyoltam a
kávémba, hogy leplezzem az árulkodó jeleket.
– Igazából azon agyaltam, hogy a fenntarthatóság égisze alatt túl
keveset teszünk. Minden régi használati tárgyunkat újra lehetne
hasznosítani, más funkcióval felruházni. Mi mégis sorra gyártjuk a
felesleges darabokat, pusztán azért, mert még mindig nem láttuk be,
mekkora károkat okozunk vele. Dhritinek igaza van, komolyabb
szankciókat kellene bevezetni a termeléssel kapcsolatban, és
meghatározni, hogy a magántulajdon mekkora hányadát tehetik ki
azok a dolgok, amik nem újrahasznosított vagy felújított darabokból
állnak.
Reméltem, hogy a hevenyészett gondolatmenetem eltereli Ivey
figyelmét, és nyerek egy kis haladékot. Nem akartam hazudni neki,
ezért csak olyasmit mondtam, aminek minden szava igaz, és közben
győzködtem magam, hogy az igazság bizonyos hányadának
elhallgatása nem olyan súlyos bűn. Fogalmam sem volt, Yaronék
miért nem félnek attól, hogy egy humanoidot engedjenek a
közelükbe. Bár őszintén szeretem Ivey-t, az azért nagy felelőtlenség
lenne, ha egy gépi létforma tudomására jutnának olyan dolgok, amik
elvezethetnek a Harmadik Fronthoz.
– Ezek nagyon szép célkitűzések, és gyorsan valóra váltható
álmok – lelkesült fel Ivey. – Mivel amúgy is ezen a területen
dolgozol, talán segíthetnél nekik!
A szemében ezernyi kis csillag szikrázott, én pedig úgy éreztem,
egy apró univerzum van a birtokomban.
– Csókolj meg! – kértem halkan, mert hirtelen nem tudtam
uralkodni az érzéseimen. Minden, ami az elmúlt napokban történt,
arra terelt, hogy belássam, tiszavirág életemet nem pazarolhatom el.
Ivey elcsodálkozott, de gyorsan úrrá lett a meglepetésén.
Először zavartan pislogott, aztán közelebb hajolt. A szája már csak
centiméterekre volt az enyémtől. Mondhattam volna újra,
magamhoz húzhattam volna, de nem akartam. Arra vártam, hogy ő
hozza meg a végső döntést.

183
 – Negyvenhét órája várok erre – közölte, aztán megnyalta
málnapiros ajkát, és az enyémhez préselte.
Annyira jó volt végre szabadon engedni a bennem dúló
kétségeket, és egyetlen pillanat alatt megtalálni a válaszokat. Vagyis
egyetlen választ.
Bármi is lesz, csak egy a lényeg, hogy Ivey-t soha ne veszítsem
el!

184
tizenkilenc

Ivey

A szájának kávéíze volt. Még sosem ittam olyat, de az illatát már

éreztem, amikor Uri főzött magának. Kellemesen kesernyés aromája
betöltötte az érzékeimet. Uriah sóhajtott, aztán felém mozdult, és a
nyelvét a számba lökte. Hagytam, hogy kedvére játszadozzon.
Amikor átfogta a derekamat és az ölébe húzott, azonnal mozdultam,
és hozzásimultam. A teste meleg volt, az ölelése erős és határozott,
én pedig végre biztonságban éreztem magam.
– Mihez lenne ma kedved? – kérdezte, amikor elvált az ajkunk.
Átfutottam a lehetőségeket, de hamar rájöttem, hogy legjobban
azt szeretném, ha kettesben lennénk, intim közelségben.
– Szexelni – válaszoltam.
Uriah öblös nevetésétől összerezzentem, de pillanatokkal
később már én is vele nevettem, mert rájöttem, mennyire ostoba
voltam.
– Ezt nem szokták így mondani, igaz?
Uriah megtörölte a szemét, amibe könnyek gyűltek, aztán
komolyan nézett rám.
– Bocsáss meg! Nem érdekel, hogyan szokták mondani, nekem
mindennél jobban tetszik így. Valószínűleg azért nevetek, mert
megleptél, és zavaromban nem tudtam másként reagálni. A
döbbenet az örömmel párosulva ezt váltja ki belőlem…
Hihetőnek tűnt, így egy kicsit megnyugodtam.
– Azt szeretnéd, ha szeretkeznénk? Hogyan? Mire vágysz? –
faggatott, pedig én azt akartam, hogy magától is tudja.
185
 – Nem tudom… Csináld úgy velem, mint egy emberrel! –
feleltem, talán kicsit sértetten, amitől Uriah szemöldöke
megemelkedett.
– Pontosan úgy csinálom – mondta, és odahajolt, hogy apró
csókokkal szórja be a halántékomat. A keze az arcomra simult, aztán
felnyúlt, és elsimította a hajat a homlokomból, hogy utána ott is az
ajkaival cirógasson. – Azért kérdezem, hogy mire vágysz, mert azt
akarom, hogy neked is ugyanolyan jó legyen, mint nekem.
Visszaemlékeztem arra, amikor a szexről beszéltünk, és Uri azt
mondta, az emberek azt várják, hogy a másik ösztönösen megsejtse
a vágyaikat. Abban a pillanatban értettem meg.
– Nem akarok beszélni! – préseltem össze a szám, és komolyan
elhatároztam, hogy egy szót sem szólok többet.
Uriah elhajolt tőlem, alaposan megnézett magának, egy darabig
gondolkodott, de aztán elmosolyodott.
Felém hajolt, ismét a számat vette birtokba, de ezúttal olyan
szenvedélyesen, hogy a zsigereimben éreztem az izgalom feltámadó
hullámait. Egy perccel később átnyúlt a térdeim alatt, és hirtelen
felállt, engem a karjaiban tartva.
– Tegyél le! Nem tesz jót a gerincednek! – mondtam azonnal, de
ő csak ingatta a fejét, és mosolygott.
– Te nem beszélsz! – vágta rá, és gyorsan a szám után kapott,
hogy útközben is csókolhasson, míg felfelé vitt a lépcsőn.
Tudatában voltam, mennyire veszélyes az, amit csinálunk, a
szívem hevesen dobogott, mégis élveztem minden pillanatát.
Adrenalin öntötte el a szervezetemet, feniletilaminnal és oxitocinnal
keveredve, amitől olyan érzékeny lettem, mintha
megsokszorozódtak volna az idegvégződéseim. Szólni akartam,
kimondani, mennyire jó most minden, de inkább hallgattam, és
próbáltam megjegyezni az érzéseket, későbbre eltenni a
benyomásokat, hogy majd újra átélhessem őket.
Uriah óvatosan letett az ágyra, aztán fölém helyezkedett. A
csípőm két oldalára térdelt, de én jobban szerettem volna, ha a
combjaim közé fekszik. Szétcsúsztattam a lábaimat, mire egy
helyeslő morgással reagált, és végre rám nehezedett. Élveztem a

186
terhet, az összesimuló testünk között pattogó szikrákat, az arcomon
a leheletét, kutató ujjainak finom érintését. Először az oldalamat
simogatta végig, aztán benyúlt a pólóm alá és már a bőrömön siklott
a keze. A tenyere száraz volt és forró, mintha fűtötte volna az
izgalom. A pénisze keményen nyomódott a hasamhoz, és éreztem,
hogy az enyém is erektál.
Vágyakoztam arra, hogy én is érinthessem őt, ezért átöleltem a
derekát, és a hátát simogattam, de nagyon zavart, hogy elválasztanak
bennünket a ruhák. Segítettem neki kibújni a trikóból, amit viselt, és
örültem, amikor rólam is levette, aztán lehúzta a nadrágomat és ő is
megszabadult a sajátjától. Amikor végre elhárultak az akadályok,
lassan visszakúszott, míg az arca egy vonalba került az enyémmel,
és óvatosan rám ereszkedett. Ahogy a merevedésünk egymáshoz ért,
egyszerre nyögtünk fel.
– Ha valóban szeretkezni akarsz, muszáj megmondanod, mire
vágysz. Én hatoljak beléd, vagy te belém? – kérdezte, én pedig
válasz helyett felemeltem a fejem és a fogaim közé kaptam az ajkát.
Uriah kuncogott, de nem erőltette tovább a kérdéseit, inkább
belefeledkezett a játékba. Egymás ajkait szívtuk, csókoltuk, ízleltük,
haraptuk, és közben a kezeinkkel bejártuk a másik testét. Annyira
élveztem az érintéseket, hogy szinte egyfolytában nyögdécseltem,
máskor csak lihegtem, míg Uriah a mellbimbómat simogatta, vagy a
nyakamat harapdálta kéjesen.
Amikor a keze kettőnk közé furakodott, és összefogta a
péniszünket, egy pillanatra elakadt a lélegzetem, annyira
fantasztikus volt, hogy végre nem csak áhítoztam a közvetlen
érintésre. Lassan izgatni kezdett mindkettőnket, de közben az
arcomat figyelte. Tudtam, hogy elpirultam. Furcsa dolgot éreztem,
és nehezen tudtam beazonosítani, hogy zavarba jöttem. Amennyire
kellemetlen volt, annyira izgató is egyben.
– Miért ráncolod a homlokod? Nem esik jól, amit csinálok? –
kérdezte azonnal.
– Nagyon jólesik, amit csinálsz – válaszoltam, és felemeltem a
fejem, hogy az arcomat a nyakhajlatába fúrhassam, és végre
kikerüljek a látómezejéből. – Csak furcsa, ahogyan nézel közben.

187
 Uriah halkan nyögött, aztán egy kicsit gyorsabb tempóra váltott.
– A szexben az egyik legnagyobb örömforrás a látvány –
válaszolta, amin el kellett gondolkodnom.
Rádöbbentem, mennyire igaza van. Egy film erotikus jelenete is
óriási hatást gyakorol ránk, nemhogy annak a látványa, akire annyira
vágyunk. A testiség, az intimitás, a máskor szégyellni való
meztelenség ilyenkor csupa-csupa izgalmas örömforrás.
Belenyomtam magam a tenyerébe, és beleharaptam a vállába,
aztán visszaereszkedtem a matracra, és hagytam, hogy kedvére
legeltesse rajtam a szemét.
– Nézd! – utasított, és egy kicsit felemelkedett, hogy kettőnk
közé láthassunk mindketten. Azonnal emeltem a fejem, és
érdeklődve figyeltem, ami történik. A péniszeink nedvesen
csillogtak a reggeli fényben. Uriah makkja sötétebb volt az
enyémnél, és kicsit szélesebb is, de a hosszunk majdnem egyezett.
Néztem, ahogy megtekeri a csuklóját, hogy fogást váltson, aztán pár
pillanatra elvesztettem a látásom, mert olyan kéjhullám söpört át
rajtam, ami elhomályosított mindent.
– Óóó… ez jó! – nyöszörögtem, és lehanyatlottam az ágyra.
Uriah lehajolt, az egyik bimbómat vette az ajkai közé, és a nyelvével
pöckölte, simogatta. Ereztem, hogy a testemben növekedni kezd a
gyönyör.
Mire beleélhettem volna magam, Uri elhúzódott.
– Ne! – kértem, és a keze után kaptam.
– Türelem, Élet! – hajolt azonnal a számra, és mélyen csókolt,
érzelmesen. Aztán elindult lefelé a testemen, én pedig azonnal a
fejem fölé emeltem a kezeimet. Jó érzés volt átadni az irányítást, és
behunyt szemekkel várni az újabb csodákat.
Uriah minden porcikámat megízlelte, megkóstolta, míg elért a
combjaimig. Már vártam a megváltást, hogy végre a szájába vegye a
péniszemet, de ehelyett lejjebb haladt, egészen a térdemig, és
amikor nem ért tovább a szája, egyszerűen bemászott a lábaim közé.
Éreztem, hogy megfogja a bokáimat, aztán emeli a lábaimat, és
mindkettőt a nyakába teszi. Csak ámultam, amikor felemelkedett, és
addig meg sem állt, míg ismét össze nem értek az ajkaink.

188
 Közben kinyúlt, a fiókból elővett egy apró kis kapszulát, amit
szétmorzsolt az ujjai között, aztán már csak azt éreztem, hogy a
végbélnyílásomat simogatja. A szemeim kipattantak és
felnyikkantam, annyira váratlanul ért a dolog, pedig ha jobban
átgondolom, nyilvánvaló volt, mi lesz a következő lépés.
– Nem jó? Hagyjam abba? – kérdezte Uriah azonnal. – Csak
szólj, és bármikor leállók! – mondta, de nem vette el az ujját, hanem
tovább masszírozott, lassan, óvatosan. Rájöttem, hogy ez is
ugyanolyan jó érzés, mint mondjuk a csókolózás, úgyhogy
ellazítottam az izmaimat, és csücsörítettem, hogy csókoljon tovább.
– Amint úgy érzem, hogy a tested elfogad, beléd fogok hatolni
az ujjammal – morogta, de engem már nem érdekelt, mi következik,
csak azt akartam, hogy még sokáig azt érezzem, amit abban a
pillanatban. Nem túl erőteljes gyönyör járt át, ami kicsit sem
hasonlított az orgazmusra, de mégis legalább olyan jó volt. Éreztem,
ahogy Uriah szétfeszíti az izmaimat és lassan bedugja az ujját, a
testem pedig védekezni akart, kilökni magából, de egyenlőtlen
küzdelem volt, mert én Uriah-nak drukkoltam.
– Élet, beszélj! Milyen érzés? – kérdezte áhítattal, amikor a
tenyere a fenekemre simult.
– Nem tudom – mondtam őszintén. – De ne hagyd abba!
Uriah ismét csókolt, a számba suttogott, hogy milyen forró
vagyok, milyen feszes és szűk, és mennyire élvezi, hogy bennem
lehet. A szavai még jobban felkorbácsolták a vágyaimat. Azt
akartam, hogy neki jó legyen, hogy mindent elvegyen, amit csak
akar. Valamiért megszűntem önálló akarattal létezni, és kevésbé
voltam a magam ura, mint máskor, pedig humanoidként már
megszokhattam volna, hogy első az ember.
Nyögtem, amikor a második ujja is belém hatolt, és
nyüszítettem, amikor szabad kezével a péniszemet kezdte izgatni.
Fájdalommal vegyes kéj járt át, és én ringatóztam vele, hagytam,
hogy ellepjen, hogy betemessen. A hangok eltompultak, a színek
megfakultak, csak Uriah hangos légvételei, suttogó hangja és
csillogó íriszei töltötték ki a tudatomat.

189
 – Gyönyörű vagy! Engedd el magad! – súgta a számba, és a
nyelvével cirógatta az ajkamat, mielőtt ismét mélyre hatolt a
testemben, és begörbített ujjaival tapogatott bennem. Amikor
megforgatta a csuklóját, úgy éreztem, elvesztem az eszméletem.
Hirtelen nem is tudtam, hogy a kéjtől vagy a kíntól.
– Nyugalom! Jó lesz! – motyogta, nem tudom, nekem vagy
magának, aztán ismét mozgatta az ujjait, míg valamit el nem talált.
Egy pontot, aminek érintése milliárdnyi apró kis robbanást
eredményezett. A testem ívbe hajlott, bár Uriah az egész súlyával
igyekezett egy helyben tartani. Vonagló izmaimban a fizikai
fájdalomhoz közeleső gyönyör érzületei feszültek. Színes fények
villództak lezárt szemhéjamon. A torkomból artikulálatlan hangok
törtek fel, az ujjaimat görcsbe rántotta a kínzó élvezet.
Uriah is velem nyögött, aztán már csak azt éreztem, hogy az
eddigieknél is mélyebben kitölt, puhábban de teljesebben.
Pislogtam, próbáltam fókuszálni, és kivenni a vonásait, de alig
ismertem rá. Az arca eltorzult, a homlokán mély barázdákba
gyúródott a bőr, a szája féloldalas, néma kiáltásra nyílt. Megijedtem,
de akkor végre rám nézett, és a pillantása beszédesebb volt minden
másnál. Olyan szenvedély izzott a tekintetében, hogy
beleborzongtam, miközben belül, a testemben megfeszülve lüktetni
kezdett a pénisze.
– Élet, ez a legcsodálatosabb érzés a földön! – súgta, aztán arcát
a nyakamba fúrta, csókolt és lihegett, miközben lassan mozogni
kezdett.
Egy ideig nem tudtam mit kezdeni az érzésekkel, az
érzékelésekkel, de lassan átvettem a ritmusát, elé mentem, amikor
belém hatolt, hátrahúzódtam, amikor ő is. Mintha ismeretlen táncot
jártunk volna tökéletes összhangban.
Uriah a hajamba markolt, maga felé fordította az arcomat, és bár
úgy tűnt, így sem jut elegendő oxigénhez, a számra tapadt, még egy
ponton összeforrasztva a testünket, pedig így is egyek voltunk,
egyetlen organizmus, egyetlen test és lélek.
– Gyere, Élet, élvezz! – morogta, és ismét kettőnk közé nyúlt,
hogy végletekig elkínzott, fájdalmasan merev péniszemre fonja az

190
ujjait. Amint pumpálni kezdett, és ugyanabban a ritmusban mozgott
bennem, a hátam elemelkedett a matractól, a lábujjaim a talpam felé
hajoltak, a kezemmel a lepedőt markoltam, és olyan hangosan
nyögtem, hogy visszhangot vetett a fejemben. Mire felfogtam, ami
történik, már éreztem, ahogy az orgazmus átveszi az irányítást.
Felkiáltottam, szorosan lehunytam a szemem, és hagytam, hogy a
már ismert és vágyott gyönyör széttépjen és atomjaimra morzsoljon.

191
Uriah

Egyszerűen nem tudtam betelni vele. Minden érzékemet annak

szolgálatába állítottam, hogy minél többet vegyek el belőle. Olyan
gyönyörű volt, hogy szinte fájt a látványa. Minden porcikája a
tökéletességről mesélt. A karjaimban érte a gyönyör, és én
nézhettem, ahogy álomszép vonásai szétesnek, hogy a kéj egy
ismeretlen maszkot varázsoljon rá. Nekem az is tetszett. Ivey
minden mozdulata, hangja, illata és íze érzelmek áradatát
szabadította rám. Tudtam, hogy az enyém, hogy soha másé nem
lehet, de nem ezt akartam. Arra vágytam, hogy ő is ezt akarja, és
hogy ő is rendelkezzen velem. Azt akartam, hogy egyenlőek
legyünk. Két egyenrangú partner, minden kényszer és külső ráhatás
nélkül.
– Ez fantasztikus! – lihegte, ahogy csendesedett benne az
orgazmus utolsó hulláma is.
– Igen, az, és te meseszép vagy! – hajoltam közelebb, hogy
csókolhassam egy kicsit.
Az ajka ellazult, eltűnt belőle a feszültség, az éhség, amivel
korábban az őrületbe kergetett. Lustán csókolt vissza, inkább csak
engedte, hogy elvegyem, amit akarok. Bennem még ott pulzált a
vágy, és már nem tűrt halasztást.
Óvatosan mozogni kezdtem, és közben elhajoltam, hogy lássam
az arcát, mert féltem, hogy fájdalmat okozok neki.
Ivey szemei fekete drágakövekként néztek fel rám. Ő is az
arcomat figyelte, de nem bántam. Sőt, amikor láttam, hogy a
tekintetébe melegség költözik, a szívem megugrott, és a lelkem is
felszárnyalt. Gyorsítottam a tempón, és tudtam, hogy közel a vég.
Megéreztem, hogy Ivey pénisze ismét erőre kap, amin muszáj
voltam elmosolyodni. Ezek szerint tényleg élvezi az együttlétet, és a
friss tapasztalatok elegendőek ahhoz, hogy azonnal még többet
akarjon.

192
 – Izgasd magad! – mondtam neki, és két karommal feltoltam
magam, hogy a keze közénk férjen, mert addig a hasammal
dörzsöltem éledező merevedését.
Ivey azonnal tette, amit kértem. Vékony ujjaival átfogta a
péniszét, és pumpálni kezdte, de az orra fölött megjelent egy ránc.
– Most nem olyan jó. Túl érzékeny – mondta, és abba is hagyta
a kényeztetést.
– Várj! – szóltam rá, aztán megfogtam a kezét, a hasára húztam,
hogy a saját spermájába mártsam, végül visszatoltam az ölére. –
Próbáld így! – kértem, ő pedig félrebiccentett fejjel, hitetlenkedve
pislogott. Megfogta a péniszét, és amikor ismét óvatos
mozdulatokkal kezdte izgatni, hirtelen eltűnt a barázda a
homlokáról, aztán visszahanyatlott az ágyra.
Elmosolyodtam. Élveztem, hogy én taníthatok neki dolgokat,
hogy van, amit jobban ismerek, amit csak én tudok. Legalábbis a
szexszel kapcsolatban.
Ismét beléhatoltam, már nem óvatosan, hanem gyorsan és
mélyen. Ivey felkiáltott, a keze felvette a ritmusomat, és egyre
gyorsabban mozgott. Tudtam, hogy nekem már csak pillanatok
vannak hátra, és hiába is akarnám, nem tudom tovább visszatartani
az orgazmust, így lehajoltam, és a szájába súgtam:
– Mindjárt elélvezek. Benned, mélyen a testedben. Mostantól mi
ketten egymáshoz tartozunk…
Ivey hosszú szempillái remegni kezdtek, a szája sarka is
megvonaglott. Látszott, hogy mondani akart valamit, de az
orgazmus ezt a pillanatot választotta, hogy elmosson bennem
mindent. Halkan nyögtem, miközben a kéj felrobbant a testemben.
Éreztem, hogy Ivey is követ, hogy ismét a csúcsra ér. Meleg magja a
hasamra spriccelt. Ettől csak még magasabbra kapaszkodtam a
gyönyör létráján, míg meg nem láttam a fölém boruló csillagokat.

– Hogy érzed magad? – kérdeztem Ivey-tól, amikor percekkel

később óvatosan kihúzódtam belőle, és mellé feküdtem, szorosan
átfogva a derekát.

193
 – Jól! A testem bizonyos részei fájnak, de valahogy ez most
nem számít. Az agyam nem is törődik vele… Nagyon furcsák a
reakciók.
Vigyorogtam.
– Igen, az orgazmus mindent felülír. Ilyenkor széteshet
körülötted a világ, az sem érdekel.
– Igazából úgy érzem, már szét is esett. A legfélelmetesebb,
hogy másodpercekre elveszted az irányítást. Sőt, tulajdonképpen a
teljes aktus alatt korlátozott felfogóképességgel üzemelsz egy
beszűkült tudatállapotban. Semmi sem érdekel, csak a kielégülés…
Imádtam, hogy mindent fel kellett dolgoznia, és ehhez szavakba
öntenie, de valahogy a szexszel kapcsolatban még mindig furcsa
volt. Igyekeztem arra koncentrálni, ami nekem fontos volt. Úgy
érezte, szétesett körülötte a világ. Gondolatban megveregettem a
saját vállamat.
– Nos, ha szeretnéd még tanulmányozni, én nagyon szívesen
segítek ebben – pöcköltem meg az állát az orrommal.
– Igen, az nagyon jó lenne, mert még nem jöttem rá, hogy mitől
függ az orgazmus erőssége. Mindig azt hittem, csak egyféle van.
Az állkapcsát csókoltam végig, miközben beszélt, és azért sem
hajoltam el, hogy válaszoljak.
– Dehogy! Minden szeretkezés más és más, és sosem tudhatod,
mikor lesz tökéletes.
– Az emberek, ha régóta vannak együtt, arról számolnak be,
hogy már nem okoz nekik akkora örömöt a szexuális együttlét.
– Nem tudom megerősíteni vagy megcáfolni, mert még sosem
voltam együtt senkivel hosszabb ideig.
Ivey bólintott, mintha ez kielégítő válasz lenne, én pedig csak
magamban állapítottam meg, hogy mennyire okos és édes, szinte
tökéletes. A legtökéletesebb pedig akkor lenne, ha valami csoda
folytán kialakulna a humora.

194
húsz

Uriah

A fantasztikus szeretkezés kiűzte a gondolataimból Yaront és az

egész őrültséget. Kellemesen ellazultam, miközben az alvó Ivey-t
néztem órákon át. Valahogy semmi nem tűnt sürgősnek. Békésen
szuszogott, álmában magához ölelve egy párnát. A vonásai
kisimultak, leginkább egy babára hasonlított. Sem a gondok, sem az
idő nem gyűrte még meg a bőrét, ráncokat sem hagyott maga után.
Makulátlan volt, angyalszerű. Hosszúra hagyott haja csigákba
göndörödött az arca körül, kis manófüle pedig kikandikált a tincsek
között. A szája fölött gyenge borosta vetett árnyékot, mintha
komolyan kellene venni a létezését, de máshol még csak nem is
próbálkozott. Sima, hibátlan bőrét nem csúfították hegek vagy
pattanások, csak a ráégetett jel fekete vonalai rondítottak bele a
képbe. Meseszép volt, tényleg.
A pillantásom a vállára siklott, aztán lejjebb, és kedvtelve
figyeltem légzésének ritmusát. Lapos hasa szabályosan emelkedett
és süllyedt. Ismét tovább nézelődtem, és rájöttem, hogy még sosem
láttam ilyen gyönyörű testet. Bár a katalógusban nem lehetett
péniszt választani, a mérnök, aki összeállította Ivey-t, remek ízléssel
rendelkezett. Eszembe jutott az ázsiai nő, és a szám sarka vigyorba
rándult. Gondolatban hálát rebegtem neki, amiért ilyen tökéletes
szerszámmal lepett meg. Még lankadtan is figyelemre méltó,
arányos, világos rózsaszín remekmű, kis, tojásdad herékkel, amik a
feszes combok rejtekében bújtak meg. Ivey lábai is izgatóak voltak.
Izmos, hosszú, egyenes, szépen formált végtagok. Ha magamnak
195
kellene választanom, pont ilyenre vágynék. Persze azzal is
tökéletesen meg voltam elégedve, hogy magam helyett Ivey-n
csodálhatom őket. A lábfeje óriási. Aránytalanul nagynak éreztem,
de gyorsan rájöttem, hogy a humanoidoknak azonnal járniuk kell,
szemben az emberekkel, akiknek egy évük van rá, hogy
megtanuljanak bánni a testükkel. A biobotoknak nyilván stabil, nagy
lábakra van szükségük.
Gondolataimból a kommunikátorom villogó fénye szakított ki.
Kinyúltam érte, és a párnám alá rejtettem, nehogy megzavarja Ivey
pihenését. Biztosan anyám az, vagy a nagyi. Hetek óta nem
beszéltem velük, úgyhogy komoly fejmosásban lesz részem. Nem
sokkal később hátat fordítottam Ivey-nak, és meglestem, ki keresett.
Az üzenet Dr. Dhriti Navuluritól érkezett. Az állt benne, hogy
elfogadta a jelentkezésemet a programba, és szeretettel vár másnap
reggel az egyeztetésen.
Annyira ledöbbentem, hogy hangosan szólaltam meg:
– Mi a fasz?
Ivey abban a másodpercben moccant, és egy légvétellel később
nagy sóhajjal simult a hátamhoz.
– Miért nem szóltál, hogy ne aludjak? A szeretkezés mindig
annyira leszívja az energiáimat, hogy ha nem figyelek oda,
pihenőmódba kapcsolok.
– Miért ne aludhattál volna? – kérdeztem, és megfogtam a kezét.
Ujjait a számhoz emeltem, és egyenként csókoltam végig őket.
Enyhén sós ízükről eszembe jutott, hogy ideje lenne
lezuhanyoznunk, de bevallom, valamiféle perverz örömömet leltem
abban, hogy a ránk száradt spermával a testünkön ölelkeztünk. Egy
emberrel ez valószínűleg sosem fordulhatott volna elő, de Ivey-t
ezek szerint nem programozták túl a higiéniával kapcsolatban,
aminek úgy örültem, mint majom a farkának. Ez esetben inkább
Ivey farkának.
Közben persze azon járt az eszem, hogy vajon Navuluri is benne
van-e az összeesküvésben, vagy fogalma sincs az egészről,
miközben Yaronék bábnak használják. Hamarosan választ kapok a
kérdéseimre, de addig sok elintéznivaló várt még rám.

196
 – Képzeld, jelentkeztem éjjel Navuluri programjába, és most
kaptam a visszaigazolást, hogy megfeleltem.
Ivey azonnal felkönyökölt mögöttem.
– Jelentkeztél? – kérdezte csodálkozva.
– Igen. Amit mondtál, azzal bogarat ültettél a fülembe, ezért
küldtem egy motivációs levelet, és megírtam, hogy szívesen vennék
részt a munkában.
Ivey áthajolt a derekam fölött, hogy lássa az arcomat.
– Miért gondolod, hogy képes vagyok rovart telepíteni a
hallójáratodba?
Felnevettem.
– Ez egy régi mondás, Élet! A dédnagyapám használja mindig,
és rám ragadt.
A szemöldökei összezártak.
– Mármint nem a bogár ragadt rám, hanem a szólás. Azt jelenti,
hogy elindítottál bennem egy gondolatmenetet, ami nem hagyott
nyugodni.
Ivey elmosolyodott. Mintha kisütött volna a nap.
– Ez fantasztikus! És az is, hogy felvettek.
– Nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan választ kapok. Be kell
szólnom a telepre, hogy többé ne várjanak…
Ivey bólintott, aztán felült, hogy kikelhessek mellőle az ágyból.
– Talán jobb is, ha nem mész vissza oda… Achaknak lehetnek
barátai, akik bosszút akarnának állni érte.
Igazat adtam neki. Tényleg jobb, hogy így alakult, bár
fogalmam sem volt, másnaptól milyen irányba kanyarodik az
életem.

Egy órával később már túl voltam minden papírmunkán. (Milyen

furcsa, hogy ez a szó is megmaradt, akárcsak a kocsi, pedig már rég
nem közlekedünk a földön, és papírt is csak a legritkább esetekben
használunk.)
Ivey és én együtt zuhanyoztunk, aztán ő nekiállt a napi
edzésének, én pedig kitöltöttem a szükséges nyomtatványokat, aztán
írtam egy levelet az újrahasznosító telep igazgatójának, hogy
másnaptól Dhriti Navuluri csapatában dolgozom. Nem sokkal
197
később megkaptam a választ, hogy hozzájárul az azonnali
kilépésemhez. Szerintem ő is megkönnyebbült, hogy megszabadult
egy rendbontótól.
Mire végeztem, Ivey leizzadva, kipirult arccal állt a nappali
közepén, és épp kikapcsolta a kondicionálót, ami hangtalanul siklott
vissza a plafonba.
– Minden rendben? – kérdezte, és megtörölte az arcát.
– Igen, elintéztem, amit kellett. Holnap reggel már a Tesla
Központban kezdek.
– Ez nagyszerű! Veled mehetek? – kérdezte csillogó szemekkel.
Lefagytam.
– Első nap talán nem lenne jó ötlet… – adtam kitérő választ.
Bólintott.
– Igazad van. Nem is biztos, hogy oda is bemehetnek
humanoidok.
Láttam rajta, hogy kicsit elkedvetlenedett.
– Mi lenne, ha utánanéznénk, milyen közhasznú szervezetek
vannak a környéken, akik örömmel vennék, ha segítenél nekik? Ha
magammal vihetnélek, akkor sem szeretném, ha egész nap
hasztalanul töltenéd az időd. Azt akarom, hogy olyasmivel
foglalkozz, ami feltölt energiával, nem untat, és hasznos is.
Ivey oldalra biccentette a fejét.
– Komolyan? Nem zavarna, ha nem lennék veled?
– Élet, ez most beugratós kérdés?
Zavartan rázta a fejét.
– Mármint azt akarod kérdezni, nem hiányoznál-e egész nap,
vagy azt, hogy lenne-e kifogásom az ellen, hogy dolgozz?
Láttam, hogy lassan összeáll neki a kép.
– Az első kérdésed eszembe sem jutott, de most, hogy így
megfogalmaztad, arra is kíváncsi vagyok.
Elmosolyodtam, odamentem hozzá, átöleltem a derekát, és
közelről néztem a csokibarna szemekbe.
– Minden percben hiányzol, amikor nem vagy velem. De pont
erre van szükségem. Ettől leszel egyre fontosabb nekem. Ha a

198
hiányod kínoz, akkor jobban tudok örülni az időnek, amit veled
tölthetek.
Ivey a vonásaimat tanulmányozta.
– Ez helyes konzekvencia. Azok a dolgok, amik állandóan
rendelkezésre állnak, kevésbé tűnnek értékesnek.
Megsimogattam az arcát.
– Pedig te vagy a legértékesebb vagyontárgyam.
– Sokba kerültem? – kérdezte komolyan.
– Ahhoz képest, amit jelentesz nekem, szinte ingyen adtak –
vigyorogtam rá, ő pedig láthatóan meghatódott. – És mihez lenne
kedved? – terelgettem a konzol felé, amin egy kézzel nyomkodtam a
felugró ablakokat, mert nem akartam elengedni Ivey-t.
– Szívesen foglalkoznék állatokkal. Még alig volt lehetőségem
találkozni velük.
Rájöttem, mennyire igaza van. Azonnal rákattintottam a helyi
menhelyek és állatgondozó telepek listájára.
– Négysaroknyira van egy klónozó, és egy kilométerre egy
háziállat-menhely.
– Inkább a második – gondolkodott el Ivey. – A klónozó egy
gyár, ahol vadon élő állatokat tenyésztenek. Olyan lehet, mint
ahonnan engem rendeltél… – révedt az emlékeibe egy pillanatra, én
pedig szerettem volna, ha mesél arról, amit átélt, de nem ez volt a
megfelelő alkalom, hogy kérdezgessem. – Jobban érdekelnek a
háziállatok, akiket lehet simogatni, akikkel lehet foglalkozni.
Tökéletesen megértettem az álláspontját. Bár engem nyilván
jobban érdekelt volna a klónozó, neki semmi újat nem tudott volna
mutatni, és nem is arra vágyott, hogy számítógépek mellett
felügyelje a folyamatokat. Ivey élni akart, a szónak abban az
értelmében, ami számunkra egészen elvesztette a jelentőségét.
Megpusziltam az arcát, aztán elengedtem, és magam elé húztam
a klaviatúrát. Gyorsan kitöltöttem a hivatalos papírokat, amiben
hozzájárultam Ivey XoX, A-kategóriás társasági humanoid
munkavállalásához, majd a szkennerbe néztem, és végül szóban is
megerősítettem a nyilatkozatot. Egy perccel később a nyomtató
jelzett, én pedig odatoltam elé Ivey-t.

199
 – Tedd be a csuklódat! – kértem, mire ő szó nélkül
engedelmeskedett.
Amikor a kis lézer a bőrére írt egy kódot, Ivey szélesen
elmosolyodott.
– Nem úsztad meg ennyivel! Kell egy csomó oltás. Állj a
kezelőhöz! – toltam arrébb a csípőjénél fogva, ő pedig kíváncsian
figyelte, ahogy a robotkar kinyúlt, és egyenesen a vállába szúrt,
aztán gyorsan belelőtt vagy hat injekciót.
– Kész? – kérdezte, amikor a kar visszasimult a falba.
– Aham! Készen állsz! – bólintottam, aztán odahajoltam egy
csókért.
– Azt hiszem, izgatott vagyok… – mondta halkan, ami arról
árulkodott, hogy valóban az.
– Én is! – fogtam meg a kezét. – Holnaptól mindkettőnkre
csodás dolgok várnak! – válaszoltam, és meglepődtem, hogy
komolyan is gondolom.

200
Ivey

Egész éjjel alig aludtam, és ez nem volt jó hatással a szervezetemre.

Reggelre kimerültebb voltam, mint előző este. Uriah is forgolódott
éjszaka, de ezúttal nem hagyott magamra, aminek nagyon örültem.
Csak feküdtünk az ágyban, ő átölelt hátulról, és bár mindketten
tudtuk, hogy a másik sem alszik, valahogy nem volt kedvünk a
szavakhoz. Jó volt a némaság, a csend.
Talán ő is izgatott az új munkája miatt. Nagy dolog, hogy
bekerült egy ilyen programba. Nyilván a projektmenedzsment is
tudja, hogy mennyire jól járnak vele. Uriah remek elme, biztos,
hogy fantasztikus dolgokat hoznak majd létre együtt.
És én…
Alig pár napja létezem és máris nagy kihívás elé nézek. Uri
nagylelkű volt, hogy megengedte nekem, és én megfogadtam, hogy
meghálálom majd, amiért így megbízik bennem. Ha egy humanoid
kárt okoz, azt mindig a gazdájának kell megfizetnie, vagyis jóvá
tennie, és ő a jogi felelős is, ha egy robot áthágja a törvényeket.
Nagy szó, hogy ilyen kevés együtt töltött idő után belement a
dologba.
Az izgalom fokozatonként járt át. Először csak jóleső bizsergést
éreztem, és arra gondoltam, milyen jó lesz állatokkal foglalkozni.
Aztán jöttek a kétségek, hogy vajon megfelelek-e az elvárásoknak,
képes leszek-e teljesíteni a feladataimat, és egy hullámhosszon
leszek-e az irányítókkal. Uriah-n kívül csak Ekonékkal létesítettem
még emberi kapcsolatot, de ők nyilván azért fogadtak kedvesen,
mert Uri barátai. Csakhogy egy idegen környezetben, ismeretlen
emberek és más robotok között már nem lesz kivételezés. Ha nem
állom meg a helyem, hamar elbocsátanak, és azt nagyon szégyelltem
volna. Ezek a gondolatok lassan ellepték az agyamat, és mint egy
fertőzés, legyengítettek. Úgy éreztem, képtelen vagyok koncentrálni,
reálisan látni az esetleges buktatókat.

201
 Uriah is sóhajtott mögöttem, de kivételesen nem kérdeztem
meg, mi bántja, mert nem akartam, hogy utána ő faggasson engem.
Az előadás óta éreztem, hogy valami megváltozott benne. Nem
tudtam volna megfogalmazni, hogy mi, de semmi sem volt
ugyanolyan, mint korábban. A tekintete gyakran elfelhősödött –
néha még elcsodálkozom, hogy képes vagyok használni ilyen
értelmetlen kifejezéseket, de úgy látszik, az emberi agy remekül
kezeli a szóvirágokat –, és gyakran láttam gondterheltnek, amire
nem volt magyarázat. Eleinte azt hittem, talán velem van a baj.
Talán megbánta, hogy a nyakába vett egy ekkora gondot, de lassan
rájöttem, hogy ha velem van, ha velem törődik, a homloka kisimul,
és felszabadultan viselkedik. Képes voltam meggyőzni magam arról,
hogy nem én vagyok a gondok forrása. A szex pedig olyan plusz
tartalommal töltötte meg a napokat, amire nem voltam felkészülve.
Olyan hirtelen emelkedett ki a szükségletek közül, és annyira nagy
befolyással volt mindenre, hogy nem is tudtam felfogni. Szinte
fontosabb lett, mint a létfenntartás. A testem állandóan azt jelezte,
hogy keveset kapott belőle, és az agyam is menetrendszerűen dobta
fel a gondolatokat, amik a szex körül forogtak. És minden
átértékelődött. Már nem voltam képes úgy nézni Uriah-ra, mint
korábban. A mozdulatai, a hangja, az illata egészen más jelentést
kapott. Mindenről képes voltam a szeretkezésre asszociálni, pedig
azt hittem, ebben különbözöm az emberektől. Ezzel szemben
ugyanannyira – ha nem jobban – rabul ejtett a testiség, és nekem is
pillanatok alatt megváltoztak a prioritásaim.

– Jó reggelt, Élet! – dörmögte a nyakamba Uriah, amikor a nap első

sugarai megjelentek a hegyek csúcsai fölött.
– Szia! – köszöntöttem, és megfordultam az ölelésében.
– Azon gondolkodtam, hogy ha úgysem tudunk aludni, sokkal
hasznosabban is eltölthetnénk az időt…
– Minél hasznosabban? – kérdeztem, és közben vettem a
bátorságot, hogy végigcsókoljam az állát, amin a borosta átütötte a
bőrét, és csiklandozta a számat.

202
 – A felesleges rágódásnál és a hasztalan sóhajtozásnál…
Nyilván mindketten izgulunk a mai nap miatt, de egy kiadós
szeretkezéssel talán oldhatnánk a feszültségeket.
A péniszem néha ijesztően önálló. Abban a pillanatban rándult
össze, ahogy felfogtam Uri szavait, és addigi, félmerev állapotából
totális erekcióra váltott.
Uriah kuncogott.
– A farkad egyetért velem.
– A farkam lassan átveszi az agyam szerepét, ha
döntéshozatalról van szó – közöltem, mire Uriah hirtelen
benntartotta a lélegzetét, majd egy másodperccel később kipukkadt
belőle a nevetés. Fogalmam sem volt, mit mondhattam, amin
ennyire jól szórakozik, és kicsit rosszulesett, hogy kinevet, de
amikor abbahagyta, és a számra vetette magát, már nem is érdekelt.
Egy szenvedélyes és kimerítő csók után, ami közben a testünk a
már megszokott mozdulatokkal összesimult, és elkezdődött az
előjátéknak nevezhető dörgölőzés, Uriah komoly hangon szólalt
meg.
– Életedben először vicceltél. Ez volt az egyetlen dolog, amit
egy picit hiányoltam. Minden másban eddig is tökéletes voltál…
Kicsit eltoltam magamtól, hogy lássam.
– Nem vicceltem – mondtam halkan, mert féltem, hogy
megharagszik érte, ha annyira várta.
Összehúzta a szemöldökét, az arcomat figyelte, aztán ismét
hangosan felnevetett, majd újra birtokba vette a számat, és a
következő egy órában mindkettőnk agya kényszerpályán mozgott.

203
huszonegy

Uriah

Ivey-t elkísértem a telepre, és a vezető gondjaira bíztam.

Elmondtam, hogy még nagyon új neki minden, alig pár hete
üzemelték be, és megkértem, hogy kicsit jobban figyeljenek oda rá,
mert tapasztalatok híján szinte semmitől sem fél, így viszont
nagyobb kockázatnak van kitéve. A középkorú nő értőn bólogatott,
és megígérte, hogy különleges figyelemben részesíti Ivey-t, aki
boldogan vigyorgott, mint egy gyerek. A mosolya elkísért egészen a
Központig, és tulajdonképpen segített, hogy ne agyaljam túl azt, ami
rám vár.
Már a bejelentkezésnél elcsodálkoztam, mert az első
retinaellenőrzésnél kaptam egy jelet a csuklómra, és egy appot a
kommunikátoromra, ami mindenhová elnavigált az épületen belül.
Azt is láttam, hogy számos terület el van zárva az illetéktelenek elől,
de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Nyilvánvaló, hogy
csak az léphet be, akinek ott dolga van.
Egy üzenet is érkezett, személyesen Navuluritól, amiben
üdvözölt a programban, megköszönte, hogy én is nagy figyelmet
fordítok a bolygó sorsára, aztán egy listát, hogy milyen anyagokat
nézzek át a helyi könyvtárban. Nem értettem, miért nem a
közkönyvtárat használják, ami minden írásos forrás egyetemes
gyűjtőhelye, de próbáltam nyitott lenni mindenre.
Felmentem a harmadik emeletre és azonnal belevetettem magam
az olvasásba.

204
 Egy óriási teremben vagy tucat ember foglalt helyet körülöttem,
úgyhogy először kicsit zavart a tömeg, de átváltottam hagyományos
nézetre, ami az asztalra vetítette elém az anyagokat, és így sikerült
magam legalább gondolatban elszeparálni egy kicsit. A többiek 3D-
ben dolgoztak, nagy mozdulatokkal váltottak a nézetek között, és
szimultán használtak több képernyőt, de nekem még szoknom
kellett a környezetet.
– Helló! – ütötte meg a fülemet az ismerős hang, és nem kellett
megfordulnom hozzá, hogy tudjam, Yaron áll a hátam mögött.
– Szia! – köszöntem halkan, és igyekeztem magamban tartani a
millió kérdést, amit előre elterveztem. Muszáj egy kicsit
lelassítanom!
– Örülök, hogy itt vagy – húzta ki a mellettem lévő széket, és
kényelmesen elhelyezkedett.
– Meglátnak minket! – suttogtam, mire halkan felnevetett.
– Én itt Dr. Benjamin Hirsch vagyok, egy népszerű és elismert
figura, aki kidolgozta az új öntözési rendszert Afrika térségében.
– Óóó… – néztem rá oldalról. – És valójában ki vagy? –
kérdeztem hirtelen, mert a türelmem igencsak megfogyatkozott.
– Valójában Yaron vagyok, a Háttérhatalom egyik katonája. Se
több, se kevesebb.
A szemembe nézett. Mocsárszínű íriszei őszinteségről
árulkodtak, ahogy a hangja is nyugodt maradt. Én viszont egyre
idegesebb lettem ettől.
– Oké, de ugye nem gondolod komolyan, hogy beveszem a
maszlagot, amit az előadáson adtatok le?! – feszültem neki a
kérdésemmel.
– Nem hiszem, hogy tények nélkül bármit is elhinnél, de igenis
hiszek abban, hogy ha megkapod a beavatott státuszt, és hozzáférsz
az anyagokhoz, akkor mindent meg fogsz érteni!
A kíváncsiságom gyorsan túlnőtt minden máson. Bólintottam, és
szorosan összepréseltem a számat.
– Gyere velem! – utasított. A hanglejtése valóban egy katonáéra
emlékeztetett. Semmi felesleges körítés.

205
 Felálltam és követtem a folyosóra, amit oldalról végig
növényfalak szegélyeztek. A lilás fényben úgy tűnt, mintha nem
lennének igaziak. Átvágtunk egy természetes fénnyel elárasztott
termen, ahol vagy százan dolgoztak konzolokon, mégis olyan csend
volt, mint egy kriptában.
– Hangelnyelő rendszer – válaszolta meg a gondolataimat
Yaron. Gyanítottam, hogy sok olyan újítást fogok látni, amit még
nem ismerek.
– Csak elnyeli, vagy azért be is gyűjti őket? – kérdeztem, mire
rám villant a szeme, és a szája széle is megrándult.
– Nos, pontosan ezért választottalak! – kacsintott rám.
Némán fordultam utána a következő folyosóra, aztán egy liftbe,
ami legalább egy percig vitt minket lefelé. Úgy sejtettem, körülbelül
kétszáz méter mélyen vagyunk.
Amint kiléptünk a fémdobozból, eltátottam a szám. Ismeretlen
növények tömkelege borított be mindent. A hőmérséklet egy
hűvösebb tavaszi napra emlékeztetett, azzal a különbséggel, hogy az
erős szél és a tündöklően fényes „napsütés” egyből idegennek hatott.
– A Gliese-en található életfeltételeket szimuláljuk magyarázta
Yaron, aztán beljebb invitált az óriási csarnokban. – Nagyjából 16 és
44 Celsius fok közötti hőmérséklet, fagyok nélküli évszakváltás,
tehát a víz csak cseppfolyós állapotban van jelen. A nap közelsége
miatt erőteljes sugárzás, de másfajta, mint a Földön. Nem olyan
káros, bár még vizsgáljuk a hosszú távú következményeket. A szél
konstans, és mindig északi. A légkör miatt a felhőzet túl magasan
van ahhoz, hogy irányíthassuk az esőztetést. Talán nem is kellene
beleavatkozni. Nem hiszem, hogy az lenne a megoldás… –
magyarázta, amiről egyből beugrott, hogy a klímaváltozást a
bolygón elsősorban az időjárás befolyásolásával fordították vissza.
Ha visszafordították…
– Kérdezhetek? – torpantam meg egy óriási fa melett, amin
kókuszokhoz hasonló gyümölcsök bújtak meg az ágak tövében.
Yaron felém fordult, a háta mögött fűzte össze az ujjait, és
lassan bólintott.

206
 – Mi ez a faszság a Földdel? Mi az, hogy egy-két évtizeden
belül lakhatatlan lesz? Ki találta ezt ki, és mire alapozta a feltevését?
Yaron hosszú hatásszünetet tartott, vagy lehet, hogy alaposan
átgondolta a válaszát.
– Mikor láttad utoljára a sarki kamerák felvételeit? Jobban
mondva, mikor nézted meg részletesen?
Összevont szemöldökökkel meredtem rá.
– Amit látsz, egy végtelenített, körülbelül hatvanéves felvétel, és
ez nemcsak a pólusokra vonatkozik, hanem sok másikra is. A belső-
ázsiaiakra, a belső-ausztráliaiakra, és egyáltalán szinte mindegyikre,
ami nem a lakott területeket mutatja. Az erózió végbement, a
jégsapkák elolvadtak, a sivatagok sokkal többet vettek el, mint amit
elárulnak az embereknek. Hiába a nagyszabású faültetési akciók,
nem tudtak időben lépni. Persze az esőztetés a partokon sokat segít,
a felhőzet hatékonyan szűri meg a napsugarakat és ettől élhetőnek
tűnik a bolygó, de azokon a részeken, amiket elzártak az emberek
elől, pontosan azért, hogy megóvják őket, olyan pusztulás ment
végbe az elmúlt évszázad alatt, amire senki sem számított. Mintha a
bolygó tudatosan próbálna megszabadulni a mostani civilizációtól,
hogy néhány évmilliónyi regenerálódás után átengedje egy új fajnak,
új fajoknak. A folyamat visszafordíthatatlan… – mondta, és
hitetlenkedő fej rázásomra válaszul odavezetett egy konzolhoz,
aztán rányomta a mutatóujját a szkennerre, belenézett a leolvasóba,
majd bemondta a nevét és az azonosítóját a hanganalizátorba.
Felvillant egy képernyő, és közben a növények szinte észrevétlenül
körénk záródtak. Mintha a dzsungelben találtam volna magam.
Zavartan néztem körül, de Yaron megfogta a karomat, és közelebb
húzott a képernyőhöz.
– Kérem a KXP3654-es műhold tegnapi felvételeit időrendben!
– mondta határozottan, mire egy robothang azt válaszolta, hogy
kiemeli az archívumból. Néhány másodperccel később megjelent
egy kép, amin az űrből látszott a Föld, pontosabban Észak-Amerika.
A kontinens külső szélein kialakított lakóövezetek harsányzöldje
szinte bántotta a szememet, és látszott, hogy hol kezdődik az elzárt
terület, ahová ember csak különleges felhatalmazással tehette be a

207
lábát az elmúlt kilencven évben. A zóna szélén egy darabig még
erdősáv húzódott, aztán egyre vékonyodott és gyérült, végül préribe,
majd sivatagba fordult. A hegyek valahavolt zöld lankáin csak
csupasz sziklák meredeztek az ég felé, és a folyómedrek is szárazon
ásítottak a kamerába, mintha arra várnának, hogy valaki leoltsa a
villanyt. Szürreális volt. Azt hittem, az elhagyott és kitelepített
nagyvárosok romjait már réges rég elnyelte a burjánzó természet,
ehhez képest a leomlott felüljárók és felhőkarcolók tetemei között
csak a port kavarta a szél, ami homályossá tette az egész képet.
Yaron beletekert a felvételbe. Amikor Ázsiához értünk,
felhördültem. Sziklatenger, végeláthatatlan sivatagok és sötétbarna
vizű folyók.
– Mi ez?! – kérdeztem suttogva. A torkom elszorult, a hangom
recsegett.
– Amit mondtam – válaszolta semleges hangon.
– Nem, ez valami szerkesztett felvétel. CGI…
– Bárcsak az lenne! – sóhajtotta, aztán eldobta a felvételt, és
hivatalos leveleket mutatott. A Tudományos Tanács kétségbeesett
segítségkérését 2078-ból, ahol előrevetítik a közelgő katasztrófát.
Láttam a választ is, ahol minden segítséget megígértek a lehető
leggyorsabb kármentesítéshez, és a 2154-es kongresszusi szavazást,
ahol az emberek lakta területek mesterséges klimatizálásáról
döntöttek. Én már ebben nőttem fel. Talán sosem láttam természetes
felhőzetet, nem ért szüretien napfény. Előre tudtam, melyik nap
éjjelén fog esni, mikor fedi hótakaró a várost. Természetes volt,
hogy az időjárás-előrejelzés tulajdonképpen egy határidőnaplóra
emlékeztetett.
– Nem létezik, hogy ez nem tudódik ki. A XXIII. században
élünk! Az információ megállíthatatlan – morogtam, mert úgy
éreztem, az a mesterséges valóság, amit el akarnak hitetni velem.
– Tudod, hogy a kontinensek belseje felett repülési tilalom van,
és a műholdembargó után nem nehéz titokban tartani a felvételeket.
– Akkor nektek honnan van meg? – fordultam felé.

208
 – A Tanácsban is vannak, akik nem értenek egyet a döntéssel,
miszerint a népesség töredéke jogosult a tudásra, ami az életet
jelenti.
– Mennyien tudják? Millióan? – kérdeztem úgy, mintha itt lenne
az első buktató az érvelésében.
– Nem, igazából alig pár százan világszerte. A Tanács
legfelsőbb bizottsága, maroknyi tudós, pár gazdag üzletember.
– Olyanok már nem is léteznek – nevettem az arcába.
Ahogy visszamosolygott, abban volt valami hátborzongató.
– Valóban? Minek nevezed azokat, akik birtokolnak valamit,
amiért cserébe bármit megkaphatnak? Azt hiszed, csak a pénz
rontotta meg az embereket?
Rajtakapottan ingattam a fejem.
– Hatalom lehet bármi. Tudás a letűnt korokból, amire most
lenne szükség, de elveszett. Képesség az emberek befolyásolására.
Titok, aminek a megőrzéséhez sokaknak fűződik érdeke… Nem
szabad lebecsülni a korrupciót. Ha valaki elég ügyes, abból is
kovácsolhat tőkét, ha megfelelően manipulálja az embereket.
– Oké, elhiszem, de nem érdekel. Még mindig nem győztél
meg! – mondtam, aztán elfordultam, és inkább a körülöttünk lévő
flórát tanulmányoztam.
– Ezek már a Gliese-re kifejlesztett fajok, bár akik itt dolgoznak,
azt hiszik, erre a bolygóra nemesítették őket, hogy megfeleljenek a
klímaváltozás kihívásainak. Ellenállnak a kártevőknek, mivel a
Gliese-en nincsenek fagyok, évszakok sem igazán, így ott nagyobb
kárt okozhat egy fertőzés. Alacsony a vízigényük, azt is inkább a
párából nyerik ki, nem kell nekik eső. A gyökérzetük nem hatol
mélyre, és stabilabbak földi társaiknál a szél miatt.
Végre értelmet nyert, hogy miért kell modellezni az orkánt, ami
körülöttünk cirkulált.
– Van egy állattelepünk is – mondta Yaron és átnavigált a fák
között, hogy a következő ajtónál vegyvédelmi ruhába bújjunk, és
besétáljunk egy másik világba.
A megszokottnál kisebb marhák meg disznók, és óriási tyúkok
fogadtak.

209
 – Mégis mi a francnak, amikor száz éve nyomtatott húst eszünk?
– néztem Yaronra. Éreztem, hogy ez felesleges kötekedés, de nem
tudtam másként levezetni a bennem feszülő indulatokat.
– Mert a Gliese-en bármikor beüthet a krach. Nem biztos, hogy
a technológiáink ott is hibátlanul fognak működni, és pláne nem
örökké. Kell egy B-terv, mert nem lesz hová visszajönni egy kis
utánpótlásért, sem közért, ahová leszaladhatunk bevásárolni. Ha
nem telepítjük be a fajokat, amik vész esetén biztosítják a
túlélésünket, akkor a bajba jutottak csak egymást falhatják föl.
A jövőkép, amit elém festett, nyomasztóbb volt, mint
gondoltam.
– Mégis ki a franc akar egy ismeretlen, új világba költözni, ahol
ezerszer rosszabb várhat rá, mint itt? – tettem fel a hipotetikus
kérdést.
– Például te! – válaszolta komolyan.
– Én?! – néztem rá kiguvadt szemekkel. – Én biztosan nem! –
ráztam a fejem határozottan.
– Akkor sem, ha ott eltörlik a humanoidok és emberek közötti
vegyülés tilalmát? Ha családot alapíthatsz vele? – kérdezte, mire
úgy néztem rá, mintha szembeköpött volna.
– Miről beszélsz? – sziszegtem vészjóslóan.
Yaron felnevetett.
– Nekem hiába fújod fel magad! Játszhatod az agresszív
faszfejet, nem veszem be. Túl sokat tudok rólad, Uriah. Évek óta
figyellek – mondta, és megveregette a vállamat. – Nekem nem kell
azt hazudnod, hogy semmi közöd a robotodhoz, sem azt, hogy nem
táplálsz iránta komoly érzelmeket. Nem is érdekel. Nem tekintem
őket alsóbbrendű fajnak, sőt. Az egyik barátom is közülük való, bár
ő már szabad…
– Hogy érted, hogy szabad? – kaptam azonnal a karja után,
ahogy el akart sétálni mellőlem.
Visszanézett rám, a bicepszére kulcsolódó ujjaimra, amitől
azonnal elengedtem. A mozdulat remekül alátámasztotta a
kétségbeesésemet.

210
 – Inkább megmutatom… – villantott rám egy féloldalas
mosolyt, aztán belépett az egyik ketrecbe, megfogta az ott sétálgató
malacot, és maga elé emelte. Az állat hasán egy furcsa jelzés volt,
mint egy kód, és amikor Yaron elhúzta előtte a csuklóját, kitárult
egy kis ajtó a földön, ami egy mélybe vezető lépcsőt tárt elénk. –
Gyere, bemutatlak neki! – intett, és elindult lefelé.

211
huszonkettő

Ivey

Alig vártam, hogy Uriah hazaérjen. Készítettem a vacsorát, és

közben elolvastam minden fellelhető anyagot a háziállatokkal
kapcsolatban. Rendkívül mélyen érintett a velük való találkozás. A
kutyák nyűgöztek le legjobban. Majdnem emberi mimikájuk,
hihetetlenül okos tekintetük, és az asszimilációs képességük is arra
predesztinálta őket, hogy méltó társai legyenek az embereknek. A
macskákkal kapcsolatos imádatot nem igazán értettem, mivel ez a
faj sokkal kevésbé függött az emberektől. Néhány hónapnyi
elzártság után simán visszatértek ragadozó életformájukhoz, akkor
is, ha sosem gyakorolták, és az előttük lévő ezer generáció sem.
Bennük pont a szuverenitásuk volt lenyűgöző. A házi vidrák roppant
aranyosak voltak, és napokig el tudtam volna nézni, ahogy
akkurátusan ássák az odújukat, aztán belehordanak mindent, amit
találnak. Kedvességükön kívül a hangjuk lehet a kulcsa annak, hogy
az egyik legnépszerűbb háziállattá nőtték ki magukat néhány évtized
alatt. Ahogy rájuk néztem, nekem is az volt az érzésem, hogy
gondoskodnom kell róluk, pedig valószínűleg ők élték volna túl
legkönnyebben, ha magukra maradnak. Alig két évszázada jöttek
divatba mint házikedvencek, emiatt még nem is igazán
domesztikálódtak.
Mivel a háziállatokat csak különleges engedéllyel lehet tartani,
és komoly procedúrán kell átesnie annak, aki állattartásra adja a
fejét, manapság nagyon kevés kallódó, gazdátlan állat van.
Balesetek áldozatainak hátramaradt kedvencei, kutyusok, amiket
212
nem vihettek magukkal másik földrészre költöző emberek, ellógott
cicák vadon született kölykei, és a vidrák, akikről kiderült, hogy a
gazdájuk képtelen egy fedél alatt élni velük, mén mindent
tönkretesznek. Persze nem sokáig maradnak a menhelyen, hiszen
rengetegen szeretnének állatot tartani, de nem akarnak érte
bevállalni akár egyévnyi munkát, a menhelyről pedig
ellenszolgáltatás nélkül vihetik el őket. Akik pedig a menhelyeken
dolgoznak, azoknak egyetlen célja van, hogy azt a pár hét
várakozást is kellemessé tegyék a kis kedvenceknek. Meg tudom
őket érteni. Én is szerelembe estem egy gülüszemű, alig maroknyi
kutyussal, aki annyira félénk, hogy ki sem jön a kosár alól, ahová
bevette magát, és úgy remeg, mint a falevél a szélben. Megértem őt.
A külvilág nagyon ijesztő, és én is biztosan össze lennék zavarodva,
ha nem lenne egy Uriah-m, aki elkalauzol az útvesztőben, plusz
rettenetesen magányosnak és kívülállónak érezném magam.
Rettegnék…
Szóval Zsebi egyből levett a lábamról, és egész nap a kényelmes
overál zsebében hordoztam, mióta Mrs. Lipovszky elárulta, hogy ő
egy zsebibaba, és csak akkor érzi jól magát, ha valaki magán cipeli.
Délután, amikor visszatettem a kosarába, olyan sírásba kezdett,
hogy a szívem megszakadt. Ha tehettem volna, egyből visszateszem
a zsebembe, és sosem hagyom magára.
Elfacsarodó szívvel indultam haza, és egész úton azon
gondolkodtam, vajon Uriah mit gondol az állattartásról, sőt odáig
merészkedtem gondolatban, hogy vajon mit szólna, ha megkérném,
hogy vegyük magunkhoz Zsebit.
Nem tudom, miért, de azon kaptam magam, hogy a kelleténél
nagyobb műgonddal készítek vacsorát, teszek rendet a konyhában,
és izgatottan mérlegelem, mit és hogyan mondjak, hogy a kívánt
eredményt érjem el. Végül egy nagy sóhajjal állapítottam meg, hogy
túl messzire mentem. Egyrészt nem kérhetek ekkora dolgot, hisz
már az is óriási felelősség, hogy rólam gondoskodik, másrészt
jogom sincs ahhoz, hogy beleavatkozzak az életébe.
– Hahó! – lépett be az ajtón hangos köszönéssel, de ahogy
ránéztem, egyből tudtam, hogy valami nincs rendben. Az arca

213
zárkózott volt, és tökéletesen tisztában voltam vele, hogy igyekszik
leplezni az érzelmeit. A gyomrom azonnal görcsbe ugrott, és hiába
mondogattam magamnak, hogy nem én vagyok az oka, és
valószínűleg nincs köze hozzám a dolognak, mégis annyira feszült
lettem, hogy a szemem tikkelni kezdett.
– Szia! – erőltettem magamra én is semleges kifejezést, bár
belül sikoltoztam kínomban. Kezdtem megérteni, miről beszélt az
első napon, amikor azt mondta, az emberek nem csak
rosszindulatból hazudnak.
– Hogy ment? – kérdezte, de éreztem, hogy bármit
válaszolhatnék, valószínűleg nem érdekelné.
– Minden szuper volt! – mondtam, és kivettem a vacsorát a
melegítőből.
– Hmm… fantasztikus illatok vannak. Főztél? – kérdezte,
mintha az, hogy a mirelit brokkolit kiolvasztom, és ráteszem az
üveges szószt, majd a grillen kétszer megforgatom a hússzeleteket,
bármilyen rokonságban is állna a valódi ételkészítéssel, ami
nagyjából nyolc évtizeddel korábban ment ki a divatból.
– Valami olyasmi… – mosolyogtam rá, és közben igyekeztem
kifürkészni a gondolatait. – És neked milyen napod volt?
Uriah oldalról rám sandított, és hamarabb zárta el előlem az
emócióit, mint ahogy beazonosíthattam volna őket.
– Megterhelő… – válaszolta. Éreztem, hogy igyekszik olyan
feleletet adni, ami része a valóságnak, de mégsem mondja el a teljes
igazságot. A gyomrom ismét rándult egyet.
Leültem az asztalhoz, aztán vártam, hogy kezet mosson és
csatlakozzon hozzám. Kiszedtük az ételt a tányérokra, és mindketten
úgy tettünk, mintha éreznénk az ízeket.

214
Uriah

„Figyelj, ha úgy érzed, nem tudod vagy nem akarod elhinni az

igazságot, most még visszafordulhatsz. Nem tudtál meg rólunk
semmi lényegeset. Elmehetsz, és többé nem zaklatunk” – mondta
Yaron, amikor kikapcsolta a konzolt, ami visszasüppedt a földbe. És
ez a mondata azóta is ott kísértett a fejemben.
Próbáltam kiszellőztetni az agyamat, messzire űzni az egyre
sokasodó kellemetlen gondolatokat, valami észszerű magyarázatot
találni arra, hogy a valóság nem olyan, mint amilyennek eddig
ismertem, de hiába minden próbálkozás, mindvégig tudtam,
éreztem, hogy amivel szembesített, az igaz.
Megkérdeztem tőle, miért nem félnek Ivey-tól, miért engedték,
hogy magammal vigyem az előadásra, és egyáltalán, hogy lehet az,
hogy egy mesterséges intelligenciát a közelükbe engednek. Azt
válaszolta, hogy megtették a szükséges óvintézkedéseket, de
bennem is bízott, mert hiába nem hiszem el, jobban ismer, mint
gondolom. Nem akartam tudni, mióta és milyen mélységben folyik a
megfigyelésem. Nem akartam szembesülni azzal, hogy a
magánéletem titkaiban vájkálnak. Nyilvánvaló volt, hogy tudnak az
Ivey és köztem kibontakozó kapcsolatról, de ez nem volt elegendő
ok arra, hogy egy irányítható identitást engedjenek túl közel. Ez
dilettantizmus, felesleges kockázatvállalás és szimpla hülyeség.
Azt mondta, ha úgy döntök, hogy beállok a soraikba, akkor
Ivey-t is leválasztják a rendszerről. Nincs más út.
Először annyira megdöbbentem, hogy köpni-nyelni nem tudtam,
de aztán eszembe jutott Eisa, a barátja, akivel a pincében
találkoztam. A legszürreálisabb élmény volt, amit valaha átéltem.
– Úgy látom, neked sincs étvágyad – mondta Ivey, amikor
percek óta nem nyúltam az ételhez, amit nekem készített. A
bűntudat azonnal ellepett, és bocsánatkérőn néztem rá.
– Ne haragudj! – nyúltam át az asztalon, hogy megfogjam a
kezét.
215
 A kezét, ami meleg és puha volt, teljesen emberi. Ivey is az volt,
ezért gyakran elfeledkeztem róla, hogy az agya állandó kapcsolatban
áll a központi géppel, és gyakorlatilag minden együtt töltött
percünket láthatják, analizálhatják. Soha nem éreztem még ennyire
kiszolgáltatottnak magam. Amikor Ivey-t rendeltem, meg sem
fordult a fejemben, hogy vásárolok magamnak egy nulla-
huszonnégyes megfigyelőállomást. Talán azért, mert abban a hitben
éltem, hogy nincs semmi titkolnivalóm, és ez a normális. Amúgy is
megfigyelhetnének, de mivel ebben a világban senkinek nem
fűződik hozzá érdeke, miért tenné bárki is?! A mai nap után úgy
éreztem, én vagyok a legnagyobb lúzer, a leghiszékenyebb balfék az
egész világon.
– Uriah, ne haragudj, én próbáltam, de nem tudok úgy tenni,
mintha nem venném észre, hogy valami baj van… – tört fel Ivey-
ból, és óriási szemeiben ott remegett a félelem. Majdnem rávágtam,
hogy ő bocsásson meg, amiért nem voltam őszinte, és adjon egy
napot, hogy átgondoljam a dolgainkat, de hála az égnek hamarabb
haraptam a nyelvemre, minthogy egyetlen szó is kicsúszott volna a
számon.
Még egyszer ránéztem, alaposan átgondoltam a döntésemet,
aztán bólintottam.
– Igen, bocsáss meg! Azt hiszem, nem jó ötlet, hogy nem jössz
be velem. Valószínűleg azért vagyok olyan feszült, mert egész nap
hiányoztál… – mondtam, és reméltem, hogy neki is és az
elemzőknek is megfelelő indítékot szolgáltattam a viselkedésemre.
Ami a legjobban meglepett, az a szemeiben fellobbanó csalódás
volt, amit olyan gyorsan leplezett, ahogy csak tudott. A szívem
elfacsarodott.
– Vagy nem szeretnél? Összebarátkoztál valakivel a menhelyen?
Amikor az íriszei ezernyi szikrát vetettek és boldogan bólintott,
a lélegzetem is elakadt. A féltékenység, mint egy sötét sarokban
bujkáló fenevad, azonnal leterített.
– Egy másik ro… vagyis humanoiddal?

216
 Ivey összehúzta hangsúlyos szemöldökeit, és értetlenül nézett
rám, valószínűleg az arckifejezésemet elemezte, aztán hirtelen fülig
érő vigyor terült el az arcán.
– Neeem! Egy kiskutyával – nevetett, amitől a mázsás súly
azonnal legördült a vállamról.
– Óóó… – mosolyodtam el én is. – Miatta szomorodtál el?
Csak bólintott, és kicsit úgy nézett rám, mintha szégyellné, ami
történt.
– Ivey, kérlek! – fogtam szorosabban az ujjait, amik még mindig
a tenyeremben pihentek. – Nem kell elrejtened az érzéseidet!
– Csak neked? – kérdezett vissza azonnal, én pedig
rajtakapottan haraptam a számba.
– Nekem sem kellene, de egy idióta ember vagyok… Azért nem
merem őket kimutatni, mert félek a reakcióidtól. Fogalmam sincs, te
hogyan érzel irántam.
Végre kinyögtem. Mielőtt megteszem, amit nem tudok
visszafordítani, és őt is magammal rántom az őrületbe, tudnom kell,
egyáltalán van-e értelme. Ha nem érez irántam elköteleződést, ha
csak én áltatom magam azzal, hogy ami történik, az részéről több
puszta tapasztalatszerzésnél, akkor inkább elengedem, elküldöm a
Telepre, hogy éljen a magafajtákkal boldogan, és egyedül ugrok
fejest a semmibe.
Ivey döbbenten nézett rám. Eltelt pár pillanat, amíg a poklok
poklát jártam meg oda-vissza, és azon töprengtem, hogy lehettem
ekkora marha. Ivey még egy gyermek szintjén van érzelmileg. Már
az is erősen megkérdőjelezhető, hogy engedtem a kísértésnek, és
szexuálisan közeledtem hozzá. Nemhogy megkérdőjelezhető, hanem
egyértelműen kifogásolható. Tulajdonképpen lelki pedofíliát
követtem el. Egy éretlen gyerekkel bonyolódtam nemi kapcsolatba.
– Én… azt hiszem… – kereste a szavakat, de félbeszakítottam.
– Hülyeség, bocsáss meg! – ráztam meg a fejem. Amikor
kifordította az ujjait, és ez alkalommal ő fogta meg az enyémeket,
csodálkozva néztem először a kezeinket, aztán őt.
– Nem hülyeség, Uriah! Csak meglepődtem, hogy
megkérdezted, én hogyan érzek…

217
 Nem értettem, de amikor végre rájöttem, miről beszél, ismét a
vállamra nehezedett a képzelt teher, mint egy mázsás kő.
– Úgy programoztak, hogy az érzéseim másodlagosak, és még
mindig nehezen hiszem el, hogy téged valóban érdekelnek – tette
hozzá halkan.
Ez viszont fájt!
– Megmondtam neked az első napon, hogy én nem egy
alárendeltet akarok!
– Azt is mondtad, hogy nem szexuális játékszert akarsz… –
válaszolta, ezzel mélyebbre tolva a tőrt a mellkasomban.
Levegő után kapkodtam, és éreztem, hogy a tenyerem
benyirkosodik.
– Úgy érzed, kihasználtalak? Azért, mert belementem a szexbe,
amit te kezdeményeztél? – kérdeztem, olyan halkan, hogy a hangom
csak erőtlen suttogás volt.
Amikor határozottan nemet intett a fejével, akkor mertem csak
lélegezni.
– Nem, dehogy! Rosszul fogalmaztam. Én akartam a szexet, de
nem hittem, hogy érdekel, mit érzek utána – magyarázta, és közben
le nem vette rólam a szemét. – Azt hittem, elfogadod, hogy testi
vágyaim vannak, és persze tudtam, hogy neked is kielégítő volt a
szeretkezés, de nem mertem abba a hitbe ringatni magam, hogy az
érzelmi oldal is lényeges.
– Már hogyne lenne az?! – kérdeztem, és magam is
meglepődtem a vehemencián, amivel kitört belőlem. – Mindennél
fontosabb! Tudom, még alig töltöttünk együtt időt, és azt is, hogy
amit első este mondtam, azt nem tartottam be, de gyarló ember
vagyok, akit az érzései irányítanak. A hazatérésem utáni estén is
elmondtam neked, hogy nem akarok egyoldalú kapcsolatot. Persze
másnap reggel levettél a lábamról, és nem volt nehéz dolgod, de erre
is van magyarázatom. Beléd szerettem, vagy legalábbis azt hiszem,
és lelkiismeret-furdalásom van, mert valahol mélyen azt remélem,
viszonzod az érzéseimet, csakhogy ezt nem várhatom el…
– Miért nem? – kérdezte oldalra biccentett fejjel.

218
 – Mert még alig pár hete kaptad a tudatod, és szinte kizárt, hogy
egy felnőtt fejével tudnál gondolkodni.
Ivey arca megnyúlt, aztán el is vörösödött.
– Igen, tudom, a szemedben egy kisgyerek vagyok, gyámoltalan
és tudatlan, de fogalmad sincs róla, mi megy végbe bennem –
válaszolta, hallhatóan keményen uralkodva magán. Ledöbbentem.
Már az is elképesztő volt, hogy visszavágott, az pedig, hogy ennyire
tényszerűen kezelte a kérdést, egyenesen hihetetlen.
– És elmondod? – kérdeztem, de közben az agyam hátsó
zugában az elhallgattathatatlan kis hang egyfolytában azt szajkózta,
hogy ezek nem is Ivey gondolatai.
Amikor bólintott, finoman megszorítottam az ujjait.
– Kérhetem, hogy kapcsolódj le a rendszerről, amíg beszélünk?
– kérdeztem, bár tudtam, hogy ez csak látszatintézkedés. Ha
szócsőnek használják, ha kémrobot, akkor úgyis felesleges.
Ivey még egyszer bólintott, aztán a szemei hirtelen lecsukódtak,
az arca egy pillanatra kifejezéstelenné vált, majd amikor pislogott és
rám fókuszált, új mélységek nyíltak a tekintetében.
– Beszélhetek? – nézett rám kérdőn.
– Igen, persze!
– Bár nyilván idő kell, amíg megszokom magát a létezést is, de
nem vagyok olyan, mint egy gyerek. Tudom, hogy a leírás szerint
egy év is beletelhet, mire tökéletesen funkcionálok, és ez nyilván így
is van, de az engem ért ingerek döntik el, mely területen milyen
gyorsan haladok. Mivel te első pillanattól kezdve erős érzelmi
sokknak tettél ki, és valószínűleg egyébként is érzékenyek a
szenzoraim, pár hét alatt hatalmas változáson mentem keresztül.
Furcsa dolog saját magamat analizálni, de ti emberek is állandóan
ezt csináljátok, úgyhogy szerintem megbocsátható…
Elmosolyodtam. Igaza volt. Mindenben.
– Az agyam a tiédnél háromszázszor gyorsabban dolgozza fel az
adatokat, és bár az emóciókkal és az ismeretlen tényezőkkel nehezen
boldogul, mégis napról napra mélyül el a tudásom. Persze, te pont
arról kérdezel, ami nem megmagyarázható, és talán igazad van,

219
amikor azt mondod, ezen a téren még nem vagyok elég fejlett, de
első este arra voltál kíváncsi, mi az, ami tetszik… Emlékszel?
A szívem hevesebben vert. Az arcomba vér tolult. Hogyne
emlékeztem volna? Angyalszerű ártatlanságára, minden káros
befolyástól mentes lényére, amit körüllengett az értelem.
– Igen, emlékszem.
– Most nem tudom, mi lenne a helyes válasz, azt még inkább
nem, hogy te mit szeretnél hallani, ezért arról beszélek, amit
biztosan tudok.
Nyeltem, vagyis próbáltam. A sorsom, a sorsunk a kezében volt.
– Tudom, hogy tetszik ahogy nevetsz, ahogy mosolyogsz.
Tetszik, ahogy beszélsz. Egész napon át tudnám hallgatni, holott az
információk beszerzésének ez a leglassabb és legidejétmúltabb
technikája. Tetszik, ahogy mozogsz, és tetszik a tested. Minden
testrészedről ezernyi képet őriz a memóriám, és sosem érzem
elégnek. Ha nem vagy velem, állandóan ott motoszkálsz a
gondolataim között, és mindenről eszembe jutsz. Mindent képes
vagyok hozzád kapcsolni, a leglehetetlenebb dolgokat is. Ha
valamiről véleményt kell alkotnom, azonnal arra gondolok, te mit
mondanál. Ha nem vagy velem, a gyomromban ott remeg egy
furcsa, leírhatatlan érzés, és amikor ismét találkozunk, akkor minden
idegpályám rövidre zár, és csak rád tudok koncentrálni. Néha
nehezemre esik, hogy más gondolatokat is futtassak, azokon kívül,
amik körülötted forognak.
Éreztem, hogy az arcom lángba borul. Minden szava újabb
pillangókat szabadított el a gyomromban, a pulzusom az egekbe
szárnyalt, és a szívdobogásom elnyomta Ivey hangját, pedig nem
akartam lemaradni egyetlen mondatáról sem.
– És kívánlak. A testiségről tudom, hogy néha zsákutca, és nem
feltétlenül fokmérője az emberi érzéseknek, valamint azt is, hogy
kémiai folyamatok befolyásolják, de azt is tudom, hogy félig-
meddig a szerelem is ezekre épül, és az emberi érzelmek csak akkor
mélyülhetnek el, ha minden összetevő adott. Mivel ez az egyik, és
két ember mély kötelékéhez erre is szükség van, ezért tudnod kell,
hogy állandó izgalmi állapotban vagyok a közeledben.

220
 Elmosolyodtam. Megszorítottam a kezét, aztán átnyúltam az
asztalon és az arcát cirógattam végig, áhítattal csodálva a szépségét.
Nem folytatta, pedig estig elhallgattam volna a legszebb és
legrészletesebb szerelmi vallomást. Imádtam, hogy analitikus énje
szépen sorba rendezte azokat a dolgokat, amiket mi emberek szinte
sosem tudnánk ennyire racionálisan összeszedni.
– Akkor levonhatjuk a konzekvenciát, hogy szeretsz? –
kérdeztem félve.
Nem bólintott azonnal, ami aggodalommal töltött el, de amikor
megszólalt, a szemeiben ezernyi szikra pattogott.
– Ha azt is figyelembe vesszük, hogy nem telt el elég idő egy
ilyen mély érzelem kialakulásához, valamint azt is, hogy valamilyen
szinten alá- és fölérendelt viszonyban állunk, akkor talán korai lenne
kijelenteni, de ha engem kérdezel, és nem figyelek a háttérben futó
programokra, akkor azt hiszem, igen…
Éreztem, hogy a szám a fülem felé kúszik, és ha akartam volna,
akkor sem tudom megzabolázni a bennem robbanó boldogságot.
– Én is szeretlek, Élet!

221
Intermezzo

A tenger felett bekapcsoltam a robotpilótát és a radarzavart, aztán

gyorsan kifordultam az ülésemből. Ivey folyamatosan gépelt a
kommunikátoron és közben telefonon beszélt valakivel, aki
utasításokkal látta el.
– Élet! – szólítottam meg halkan, és a térdére tettem a kezem.
Feltartotta a mutatóujját, ezzel figyelmeztetve, hogy várjak egy
kicsit, és a fülére tette a kezét, hogy a felkavart víz zaja ne nyomja el
a hangokat.
– Igen, értettem, uram! Harminc perc az érkezésig – mondta, és
közben bólintott, mintha bárki is láthatná rajtam kívül. – Biztos,
hogy tudnak a bázisról. Maximum annyi időnk van, amíg
felkészülnek a támadásra.
Amikor kimondta, bennem is elindult a visszaszámlálás.
Harminc perc és vége mindennek. Vajon elegendő-e egy fél óra
arra, hogy a Bárka útra keljen, és elrepítse az emberiség magját egy
távoli galaxisba? Vajon elegendő volt-e az elmúlt fél év arra, hogy
mindent átgondoljunk, és szisztematikusan felkészüljünk? Vajon
csúszott-e hiba a számításba, ami a fajunk kihalását jelenti? Nem
nagy ügy… Maximum vége a világnak.
– Igen, megsemmisítettem, uram. Igen, itt van velem. Adom!
Ivey az ujjával a fülemre mutatott, én pedig megérintettem a
telefont.
– Spencer! Nem látjuk magukat a radaron, gondolom, zavarják
a jelet. Remélem, irgalmatlanul kapkodja magát! Ha nem érnek be
időben, vagy a Tanács előbb indítja a támadást, mint ahogy
lemodelleztük, kénytelenek vagyunk hátrahagyni magukat. Ugye
tudja, hogy nem szívesen teszem, de nem kockáztathatom százezer
222
ember életét azért, mert kedvelem – mondta Rebell parancsnok,
nekem pedig összeszorult a gyomrom.
Egyrészt a gondolattól, hogy valószínűleg utoljára hallottam a
hangját, másrészt attól, hogy egy idegen ember azt mondta, kedvel.
Olyan életszerűtlen volt az egész.
– Igenis, uram! – válaszoltam, olyan hangnemben, mint amit a
régi filmeken használtak a katonák. Nevetséges is lehetett volna, de
valójában félelmetes volt. Azonnal visszafordultam a kijelzők felé, az
ujjaimmal végigzongoráztam a műszereket, és azon agyaltam,
mennyi többletterhelést bír még el a gép.
– Ráadhatsz még tizennyolc százalékot! – mondta Ivey, én pedig
rámosolyogtam. Imádtam, hogy olvas a gondolataimban és sokkal
gyorsabban reagál, mint én.
Bólintottam, és bepötyögtem a felülíró kódot, aztán maximumra
állítottam a terhelést. Bőven a piros jelzésben száguldottunk így is,
de itt már élet-halál volt a tét!
– Ja és még valami, Spencer!– recsegett Rebell hangja a
vonalban.
– Igen?
– A szülei már a fedélzeten vannak…
A szívem akkorát vonaglott, hogy egy pillanatra azt hittem,
infarktust kapok.
– Ugye nem viccel, uram?
– Nem vagyok egy vicces flótás, Spencer – szakította meg a
hívást Zaim Rebell, a legegyenesebb ember, akit csak ismerek.

223
huszonhárom

Ivey

Uriah szemeiben érzelmek egész tárháza csillogott. Engem

elöntöttek a hormonok, és úgy tűnt, helyből fel tudnék szállni.
Amikor nem tudtam többet mondani, és megállapodtunk abban,
hogy a racionalitást figyelmen kívül hagyva szerelmesek vagyunk
egymásba, annyira megkönnyebbültem, hogy súlytalannak éreztem
magam. Uriah kinyúlt, megfogta a kezem, és maga felé húzott,
mintha nem érdekelte volna, hogy útban van az asztal. Az emberek
néha annyira kiszámíthatatlanok. Felálltam, kikerültem az akadályt,
és közben azon gondolkoztam, mi lesz most, amikor deklaráltuk az
érzelmeinket egymás felé, de rájöttem, hogy nem kell mindent
túlreagálni, bőven elég az épp szétáradó boldogság.
Uriah az ölébe húzott, de beláttuk, hogy a termetem miatt ez
nem kivitelezhető, így szemből léptem a szék két oldalára, és
óvatosan ráereszkedtem.
– Nehéz leszek neked – mondtam, de egy szusszanással
megrázta a fejét.
– Ha kellene, átcipelnélek a sivatagon.
– Az emberek nagyon észszerűtlen döntéseket képesek hozni, és
vagy hősiességnek, vagy önfeláldozásnak hívják, mert attól jobban
érzik magukat.
Felkuncogott.
– Te nem tennél értem semmilyen őrültséget, igaz? – kérdezte
mélyen a szemembe nézve. Tudtam, hogy bármilyen program futna
az agyamban, simán figyelmen kívül hagynám, és az életemet is
224
odadobnám az övéért cserébe, de gyerekesnek éreztem bevallani.
Óvatosan ingattam a fejem, míg ujjai közé nem vette az államat, és
rá nem hajolt a számra.
– És szexelni lenne kedved? – kérdezte, aztán azonnal
végigsimított a karomon, ahogy a szőrszálaim felálltak, egyszerre a
péniszemmel.
– Mindig lenne kedvem – vallottam be őszintén, amivel
kicsikartam belőle egy halk nyögést.
– Kikészítesz ezzel! – suttogta a számba, és a nyelve máris
érkezett, hogy engem is az öntudat határára száműzzön.
Felhúzta a pólómat, átemelte a fejemen, én pedig őt próbáltam
megszabadítani a ruháitól. Amikor kigomboltam a nadrágját,
odakapott, és megfogta a kezemet.
– Kicsit lassítsunk, oké? – kérdezte, mire elöntött a
bizonytalanság. Mit jelent az, hogy lassítani? Mindig ezt mondja, de
még nem értem, mit akar tőlem ilyenkor. Bólintottam, és
igyekeztem, hogy az ösztöneimet engedjem a kormányhoz.
Uriah még egy percig csókolt, hevesen és türelmetlenül,
miközben a kezei a hátamat cirógatták, aztán az ajka a nyakamra
siklott, és bebarangolta a vállamat is. Ereztem, ahogy a bőröm
lángra lobban az érintései nyomán. Mintha valami kémiai folyamat
zajlott volna le, bár tudtam, hogy erről szó sincs. Behunytam a
szemem, hogy jobban kiélvezhessem az érzékeimmel játszó csodát.
Uriah nyöszörgött, mintha őt is ugyanaz az érzés kerítené hatalmába,
pedig én csak a hajába fúrtam az ujjaimat. Először óvatosan
markoltam a kuszaságba, és amikor hangosabban nyögött,
elraktároztam a tudást, aztán kicsit erősebben húztam a tincseit.
– Ah, ezt imádom – erősítette meg, amire magamtól is rájöttem,
és bár nem volt mulatságos, az arcomra széles mosoly kúszott.
A szája már a mellkasomon kutatott, én pedig kihúztam magam,
hogy mindenhez hozzáférjen. Amikor a mellbimbómat nyalta meg,
aztán rálehelt, és figyelte, ahogy összehúzódik, én is ámulva néztem.
Az ingerek mind-mind a hasam aljában futottak össze, hogy egy
forrongó gócba rendeződjenek, és égetni kezdjenek belül.

225
 A nyelve ismét kisiklott duzzadt, piros ajkai közül és simogatni
kezdte vele a kiálló bimbót, aztán a másikat is ugyanilyen tortúrának
tette ki, míg a nadrágomon meg nem jelent egy nedves folt,
bizonyíték arra, mennyire kívánom. Amikor odanyúlt, és az anyagon
keresztül marokra fogott, felnyikkantam.
– Lehet, hogy elélvezek – suttogtam, bár terveim szerint normál
hangon szólaltam volna meg.
– Nem baj, Élet, ha úgy sikerül, akkor úgy lesz jó… –
válaszolta, és ismét bekapta az egyik bimbómat, majd puha ajkaival
szívni kezdte, és közben ujjaival a másikat ingerelte. Impulzusok
ezrei keltek útra, és amikor befutottak a célba, a fejem hátrahajlott, a
gerincem ívbe feszült, hogy a mellkasomat Uriah-nak nyomjam,
miközben az orgazmusom minden mást kitörölt a tudatomból.

226
Uriah

A karjaimban tartottam, amikor elérte a klimax. A teste megfeszült,

a torkából kitörő nyögések akár fájdalmasak is lehettek volna, de
tudtam, hogy csak a gyönyör hangjai. Nem volt időm arra, hogy
vacilláljak. Abban a pillanatban kellett döntenem. Kettőnk helyett.
Egy másodperc alatt lefutott bennem minden. A kétségeim
örvényébe a tudatalattim hangja vegyült. Meg kell tenned! –
visszhangzott a fejemben, és tudtam, hogy nincs is választásom. Ha
szeret, és ha én is szeretem, akkor egyetlen út maradt.
A nadrágom zsebébe nyúltam, kivettem a pici belövőt, és a
combjához emeltem. Amikor a teste elernyedt, és ő a váltamra
omlott, hogy összeszedje a tudatát, én egyeden mozdulattal
kioltottam benne a fényt.

***

– Hozzátok! – mondta Yaron, ahogy a két idegen kiemelte Ivey-

t a kocsimból.
– Egyedül tetted be? – kérdezte Nibé, én pedig némán
bólintottam. Nem igazán akartam beszélni. Még mindig
nyomasztott, amit tettem. Ivey helyett döntöttem el a sorsát, pedig
azt ígértem neki, hogy szabadon választhat.
Csakhogy akkor még fogalmam sem volt arról, hogy nekem is
döntenem kell a sajátomról. A mérleg végül afelé billent, hogy
magammal rántottam a semmibe, a súlytalan jelenbe és ködös
jövőbe, mert úgy gondoltam, ő is ezt akarná, de nem kérdezhettem
meg tőle.
– Kapcsoljátok le a központról! – szólalt meg a hátam mögött
egy mély, rekedtes hang. Megfordultam, de a helyiség hátsó traktusa
sötétbe veszett. Ereztem, hogy valaki közeledik, és azt is, hogy az
izmaim megfeszülnek. Ivey-ra néztem, aki magatehetetlenül feküdt
az asztalon, a szemei szorosan lezárva, arcán még a mámor elmálló
227
kifejezésével. Mintha ráfagyott volna. Nem akartam azokra a
percekre gondolni, amikor alélt testét mosdattam, hogy ne maradjon
rajta árulkodó jele az együttlétünknek, aztán nehézkesen
felöltöztettem, és óvatosan a karomba vettem, hogy kicipeljem a
kocsihoz. Amikor felszálltunk, nem kértem engedélyt a repülésre, és
csak addig emelkedtem, amíg a szintjelzőről eltűnt az utolsó háztető
is, aztán már nyomtam is a gázt, hogy minél előbb a Tesla
Központba érjek.
Yaron koordinátái alapján szálltam le a tetőn, ahol egy
hordággyal várt két idegen, akik most csendesen álltak a
félhomályban.
A férfi kilépett a fénykörbe, és megállt a műtőasztal másik
felén, én pedig automatikusan Ivey teste fölé hajoltam, hogy
megvédjem.
– Nyugalom, nem fogunk benne kárt tenni! – mondta, és felém
nyújtotta a kezét. – Zaim Rebell vagyok – mutatkozott be, én pedig
az események hatása alatt gondolkodás nélkül megráztam a kezét.
– Uriah Spencer.
– Tudom, fiam. Jól ismerem az üknagyapja munkásságát, és
figyelemmel kísértem a családja sorsát.
– Valóban? – néztem rá
– Valóban! – bólintott, aztán Ivey-ra nézett. – Melyiket
választja?
A szívem kihagyott egy ütemet.
– Most kell eldöntenem? Azt hittem, magához tér még, és
megbeszélhetem vele.
A hangom olyan kétségbeesett volt, hogy minden szempár rám
tapadt a szobában.
Rebell is rám nézett, egy percig fürkészte az arcomat, mielőtt
bólintott.
– Ha így akarja, felébresztjük. De nem viheti ki a központból!
A szemeimet könnyek égették. Amikor beadtam neki a
szérumot, tisztában voltam vele, hogy mit teszek. De ennek a
döntésnek a súlyát nem lettem volna képes egyedül viselni. Tudni

228
akartam, Ivey mit szeretne. Bíztam benne, hogy képes leszek
elfogadni a választását.
Rebell intett a többieknek, és a szoba lassan kiürült. Még Nibé
és Yaron is kiment, csak négyesben maradtunk. Eisa egy szót sem
szólt, de tudtam, hogy ott van valahol a sötétben.
– Csináljuk most? – szólalt meg abban a pillanatban, ahogy rá
gondoltam. Kellemes, bársonyos hangja simogatta a lelkemet.
Ő magyarázta el, hogy ha meg akarom tartani Ivey-t, két
lehetőségem van. Az egyik, hogy kitörlik az eddigi emlékeit, és
tiszta lappal kezdhet új életet, a másik, hogy a tudatát tartják életben,
de a testétől meg kell válnia.
Mindkét lehetőség elborzasztott. Rövid, közös életünk minden
perce kincs volt számomra, és most, hogy szerelmet vallottunk
egymásnak, még nehezebb lett volna engedni, hogy minden a
semmibe vesszen. Ki tudja, ha ismét elölről kell kezdenünk, akkor is
ugyanígy alakul-e minden? Nagyon kicsi az esély… Más
körülmények, más impulzusok. Mire az új tudattal magához tér, egy
majdnem háborús helyzetben találja magát, ahol szembesülnie kell a
tényekkel. Nyilván nem én leszek a lényeges. Plusz letörlik és
újratöltik az agyát, amitől egészen más ember is lehet, mint
amilyennek megismertem… Ember… Vagy majdnem az.
De ha a testtelenséget választja, vajon elég-e a kötelék, ami
most összetart bennünket? Vajon az épp szárba szökő érzéseink
átsegítenek-e azon, hogy többé nem érinthetjük meg egymást, csak
egy regenerátor álomszerű képei között. Eisa nem titkolta, hogy neki
is volt egy párja, egy ember, akivel közösen döntöttek úgy, hogy a
tudatát választják, de a testtelenség felőrölte a kapcsolatukat és
végül különváltak az útjaik. Nem árulta el, ki volt az, de nem is
firtattam. Nem számított. Mennyivel lett volna jobb egy idegentől
hallani, hogy mekkora baromságot művelek? Én is tisztában voltam
vele.
– Igen, most! – válaszoltam tompa hangon, amiből én is
kihallottam a rettegést.
Eisa közelebb jött, vagyis gurult, és lefékezett Ivey mellett.
Egyik robotkarjával kinyúlt, és a szíve fölött állt meg.

229
 – Próbálj türelmes lenni vele! Képzeld el, ha neked kellene
választanod az emlékeid és a tested között – mondta halkan, aztán
megvárta, míg Rebell leszíjazza Ivey végtagjait, és csak utána szúrt
a mellkasába egy hosszú tűt.

230
huszonnégy

Ivey

A mámor olyan hosszúnak tűnt, mintha órák óta lebegtem volna.

Uriah karjai szorosan öleltek, amikor végre oszlani kezdett a köd.
– Élet! – suttogta a fülembe, én pedig mosolyogva nyitottam ki
a szemem.
Csakhogy nem otthon voltunk, Uriah nem az ölében tartott,
hanem valami kemény asztalon feküdtem, és a szemembe fényes
ledlámpa világított.
– Mi ez? Hol vagyunk? Mi történt? – kérdeztem, és fel akartam
ülni, de rájöttem, hogy a kezem és a lábam is le van szíjazva. A
rémület és a sokk azonnal elárasztott, és le is bénított egy pillanatra.
– Élet, kérlek, ne ijedj meg! Mindent elmagyarázok azonnal!
Engedd el magad, nincs semmi baj! – emelkedett fel a mellkasomról
Uriah annyira, hogy lássam az arcát. A tenyerei a vállaimra
simultak, és lassan masszírozta őket.
– Hogy ne ijedjek meg? Hol vagyunk? Miért vagyok lekötözve?
– kérdeztem ismét, és hiába akartam nyugodt maradni, a testem
másképp döntött. Ösztönösen rángattam a szíjakat, hiába vágtak bele
a csuklómba.
– Ivey, kérlek! Itt vagyok, nem megyek sehová, és az életemre
esküszöm, hogy semmi baj nincs! Legalábbis nem veled vagy
velem!
Próbáltam a szavaiba kapaszkodni, és ellazítani az izmaimat.
– Nem veled vagy velem? Hanem kivel? Uri, miért vagyok
leszíjazva?
231
 Nagyot sóhajtott, aztán egy pillanatra lehunyta a szemét, majd
gyors mozdulatokkal kicsatolta a hevedereket.
– Ezért kinyírnak! – motyogta, de tovább dolgozott.
– Miért nyírnak ki? – nyikkantam fel, és majdnem ismét
magamra rángattam a szíjakat. Ha neki ebből baja lesz, akkor inkább
maradjon minden úgy, ahogy volt.
– Jó, most már felülhetsz! – nyúlt a hónom alá, és segített, hogy
a lábaimat lelógassam a rozsdamentes asztalról.
– Szédülök – mondtam, és éreztem, hogy talán el is ájulok.
– Lélegezz mélyeket! – utasított Uriah, és kinyúlt, hogy a
szomszédos asztalról egy poharat adjon a kezembe. – Idd ezt meg,
kérlek!
Bizonytalanul néztem fel rá, és beleszagoltam a színtelen
folyadékba.
– Nincs benne semmi! – állította magabiztosan, én pedig úgy
voltam vele, hogy gyakorlatilag mindegy. Ha Uriah itt van, és ő
irányítja az eseményeket, vagy legalább érti, ami körülöttünk
történik, akkor lényegtelen, hogy mit adnak be nekem.
Felhajtottam a vizet, és ahogy nyeltem, egyből éreztem, hogy
tisztul a sűrű fátyol, ami belengte a tudatomat.
– Figyelj, Élet, amit most elmondok neked, az elsőre szürreális
lesz, utána talán azt fogod hinni, hogy megbolondultam, vagy azt,
hogy őrültség, amit teszek, de el fogom magyarázni az indokaimat.
Meg kell hoznunk egy döntést, ami nem lesz könnyű, de tudom,
hogy bármit is választasz, én melletted maradok.
Micsoda? Nekem kell választanom? Mégis miben? És miért
olyan nagy a csend a fejemben? Mégis történt valami
visszafordíthatatlan.
Próbáltam rájönni, hogy az orgazmus okozhatott-e agyi
trombózist, vagy valami más problémát, ami miatt a rendszerem
levált a központi gépről, és egyből tudtam, hogy amennyiben így
van, Uriah nagy bajba kerül, ha nem jelenti azonnal a rendszerhibát.
– Uriah, ha valami baj van a processzorommal, akkor jelentened
kell! – szóltam közbe, mire az egyik tenyerét azonnal a számra tette,
és finoman belém fojtotta a szót.

232
 – Nincs baj vele, Élet. Mi kapcsoltunk le a rendszerről…
Ismét megkörnyékezett az ájulás, de ezúttal mindennél jobban
szerettem volna, ha el is ér. Valamiért nem akartam tudni, kik azok a
mi, és azt sem, hogy miért szabotálták a kapcsolatot.

233
Uriah

Amikor a mondanivalóm végéhez értem, csak akkor vettem észre,

hogy Ivey egész testében remeg. El sem tudtam képzelni, mekkora
sokk lehet mindezt egyben hallani, és ott ülni félmeztelenül egy
műtőasztalon, megfosztva a biztonságot adó rendszertől, amire
addig támaszkodhatott. Mintha egy kisgyereket szakítanának ki a
családjából, és idegen helyre hurcolnának, aztán azt kérdeznék tőle,
mitől válna meg szívesebben, a hallásától vagy a látásától. Egy
rémálomba taszítottam, és nem is várt rá ébredés.
– Az a kérdés, hogy mit akarok megtartani? A testemet vagy a
lelkemet? – kérdezte olyan halkan, hogy alig értettem a szavait.
Abban a formában, ahogy kimondta, még szörnyűbb volt, mint
ahogy magamnak beállítottam. Másodpercekig csak néztem őt,
mielőtt lassan bólintottam. Abban a pillanatban, ha tehettem volna,
mindent visszacsinálok, és messzire szöktetem, akár a Telepre is, és
könyörgök, hogy köztük élhessek. Már úgysem sok van hátra, de azt
leélhettük volna békében és nyugalomban. Minden reggel mellette
ébredhetnék, és gyönyörködhetnék a vonásaiban; gondtalanul
sétálhatnék vele kéz a kézben, és hallgathatnám a hangját,
ölelhetném karcsú alakját. Most azonban arra kényszerítem, hogy
adja fel önmagát, vagy a testet, amit ugyan én választottam neki, de
most már az identitása része.
– És te mit akarsz, Uriah? – kérdezte komolyan.
Még mindig remegett, és a szeme könnyben úszott. Már nem
kérdezte meg, hogy mitől. Néhány hét alatt ezt is megtanulta. Bár ne
kellett volna tudnia! – Hallottad, amit kérdeztem? – A hangja
törötten szólt, nekem pedig beleszakadt a szívem. – Ha idehoztál, ha
egyedül döntötted el, hogy magad mellett akarsz tudni, akkor neked
kell választanod, hogy mit tartasz meg belőlem. Nem fogom levenni
a válladról a terhet! – mondta sokkal elszántabban, mint eddig
bármit is.
Összerezzentem. A háttérprogram nélkül már most egészen
másnak láttam, mint korábban.

234
 – Én… Én azt hittem, te akarod eldönteni… – nyögtem ki, és
éreztem, ahogy a pánik felkúszik a gerincemen.
– És mit hittél, amikor idehoztál? – kérdezte a fejét oldalra
biccentve, mint máskor, ha nagyon figyelt.
Elléptem mellőle, és fel-alá kezdtem járkálni a teremben. A saját
hajamat téptem, és legszívesebben beleöklöztem volna a betonfalba,
vagy inkább belefejeltem volna, hogy kioltsam a saját tudatomat.
Sosem voltak szuicid hajlamaim, de most azok is utolértek.
– Nem hittem semmit! – néztem rá végül, és ismét közelebb
léptem hozzá. – Ugyanolyan kényszerpályán mozgok, mint te!
Egyetlen dolgot tudtam, hogy nélküled semmi értelme az életemnek.
És ha nem tarthatlak meg egészben, akkor megalkuszom bármivel,
csak ne kelljen elválnom tőled! Nem érted? – kérdeztem, és éreztem,
hogy az én arcomon is könnyek görögnek, de nem érdekeltek. –
Szeretlek! Jobban szeretlek, mint bárki mást a világon, és képtelen
lettem volna magadra hagyni vagy deaktiváltatni. De nekem sincs
választásom, értsd meg! A világ sorsa eldőlt, már csak az a kérdés,
hogy az emberiség túléli-e egy másik bolygón, vagy sem. Nincs
visszaút, nincs remény. És valamiért nekem itt a helyem… Ügy
érzem, dolgom van itt.
Ivey figyelmesen nézett, és lassan abbamaradt a remegése. A
szemei élettelenek voltak. Nem szikráztak és csillogtak, mint
máskor, csak opálos, tompa fénnyel néztek vissza rám.
– Rendben van. Ha így érzed, akkor pláne neked kell döntened.
Mire van szükséged belőlem? – kérdezte, de éreztem a hangján,
hogy belül óriási vihar kavarog benne. Próbálta leplezni, és ez
kikészített.
– Élet! Kérlek, ne zárj ki! Veszekedj velem, mondd ki, amit
gondolsz! Arra van szükségem! – kértem könyörgő hangon.
Nézett még, mielőtt megrázta a fejét.
– Nem, Uriah, hazudsz. Talán magadnak is. Ha arra lenne
szükséged, nem döntöttél volna nélkülem.
Odaléptem, két tenyerembe fogtam az arcát, és erőszakosan
megcsókoltam. Nem viszonozta, de nem is próbált szabadulni tőlem.
Csak hagyta magát, és ez jobban fájt mindennél.

235
 – Úgy érzed, kihasznállak… Úgy érzed, nem tartalak
egyenrangúnak – suttogtam, amikor egy kicsit elhajoltam. Nem
habozott, bólintott. – Akkor egy kérdésemre válaszolj, de őszintén!
Kérhetem ezt?
Eltöprengett. A homlokára ráncok gyűltek. Látszott, hogy
mennyire nehezére esik az önálló gondolkodás, főleg, ha ilyen
komoly dolgokról van szó. Még sosem kellett egymagának
helytállnia.
– Legyen! – mondta végül, én pedig felsóhajtottam a
megkönnyebbüléstől. Reméltem, hogy a háttérprogram nélkül is
megtartja analizáló, mindent mérlegelő énjét.
– Most már ismered a körülményeket, tudod az indokaimat. Te
mit tettél volna a helyemben?
Ahogy kiejtettem a számon, Ivey szemei akkorára tágultak,
hogy szinte kifordultak a fejéből. Kinyitotta a száját, de nem jött ki
rajta hang. Becsukta, az ujjai az asztal szélét markolták.
Kifehéredtek a bütykei. Ismét szólni akart, de úgy tűnt, máris
összevitatkozott saját magával, mert megrázta a fejét, és dühösen
leugrott a helyéről. A lábai megbicsaklottak, ő pedig csodálkozva
nézett rám. Sejtettem, hogy sok minden nem úgy működik, mint
amíg a központi program futott rajta észrevétlenül.
Megtalálta az egyensúlyát, és ismét rám nézett. Most először
láttam rajta érzelmet, mióta magára maradt.
– Mondd ki, Élet! Hallani akarom, hogy ha te vagy az én
helyemben, te mihez kezdtél volna? Elhagysz? Deaktiváltatsz?
Elzavarsz? Tudod jól, hogy nem avathattalak be, amíg nem
kapcsoltak le a rendszerről. Tudod te, milyen kurva nehéz volt
egyedül meghoznom a döntést mindkettőnkről? Van fogalmad róla,
mennyire nyomaszt, hogy most itt állunk a semmi közepén, és talán
magammal rántottalak a halálba? Ki tudja, mi lesz néhány év
múlva? Ki tudja, mi lesz holnap? Azt sem tudom, mi felkerülhetünk-
e a listára, akkor sem, ha részt veszek ebben az egészben. De azt
tudom, hogy nélküled nem megyek!
Ivey némán nézett. Bár a szokásos érzelmi kavalkád nem
tükröződött a szemeiben, az arcáról le tudtam olvasni, hogy totálisan

236
összezavarodott. Végül lerogyott a földre, és a tenyerébe temette az
arcát.
– Nem tudom, Uriah! Tényleg nem tudom. Talán akkor sem
tudnám, ha még futna a programom, de most úgy érzem, mintha a
fél agyamat kivették volna. Nem látok tisztán, fel sem tudom fogni,
ami történik…
Annyira megsajnáltam, hogy a könnyeim ismét utat találtak, és
lefelé gördültek az arcomon. Elé guggoltam, átöleltem széles vállait.
Rázkódott a zokogástól.
– Élet, kérlek, bocsáss meg nekem! Nem volt jó döntés, nem
volt menekülőút sem! Hidd el, ezerszer átgondoltam mindent!
Szipogva pislogott, hosszú szempilláin gyöngyökként csillogtak
a könnyek.
– Bízom benned! – mondta végül. – De nem dönthetek
helyetted. Ha azt mondod, nem tudod végigcsinálni nélkülem, akkor
azt is neked kell tudnod, mire van szükséged belőlem. Ha a
tudásomra, ami a szerverek nélkül elhanyagolható, vagy a lelki
támaszra, amit nyújtani tudok, akkor válaszd a lelkemet. Ha arra
kellek, hogy legyen kivel levezetned a feszültséget, és legyen kit
ölelned, amikor magányosnak érzed magad, akkor válaszd a
testemet.
– Nem biztos, hogy az új éneddel is megkedvelnél… –
suttogtam, mert nehezemre esett megfogalmazni a legtitkosabb
félelmemet.
Ivey mélyen teleszívta a tüdejét levegővel, aztán pár
másodpercig hallgatott. Láttam, hogy átgondolja a válaszát.
– Biztos vagyok benne, hogy akkor is beléd szeretnék.
Akárhányszor születnék újra, mindig téged választana a szívem.

237
huszonöt

Ivey

Talán valami filmből idéztem, vagy egy könyvből, magam sem

tudtam, de azt igen, hogy bármilyen szentimentálisnak hangzott,
minden szavát magaménak éreztem. Most, amikor tudtam, hogy
minden külső befolyás nélkül nézek rá, és nem a programok
irányítanak, megvizsgáltam az érzéseimet. Még akkor is, ha
rettenetes káosz kavargott bennem, egyetlen dolog semmit nem
változott. Szeretem Uriah-t. És nem mint barátot, nem mint egy
másik embert, hanem mint az egyetlent. Nekem csak ő van, csak ő
számít, és bármi is történik, mindig is ő lesz a legfontosabb.
– Élet, bárcsak ilyen egyszerű lenne!
Elbizonytalanodtam.
– De ha le tudsz mondani a testemről, akkor válaszd nyugodtan
a tudatomat. Csak félek… – suttogtam, Uriah pedig azonnal az
állam alá nyúlt, hogy a szemébe nézzek. – Félek, hogy idővel kevés
leszek neked test nélkül. Találsz majd valakit, aki felkelti az
érdeklődésedet, aztán vonzalom lesz belőle, és végül beleszeretsz.
Ti, emberek nem tudtok kompromisszumot kötni, és nem vagytok
állhatatosak.
Láttam, hogy megbántottam, de tudtam, hogy igazam van.
– Most te érzed úgy, hogy alábecsüllek – folytattam, hiába
keményedett meg a tekintete. – Azt hiszed, te majd más leszel, mint
sokmilliárdnyi másik ember, de figyelmen kívül hagyod a tényeket.
Nektek szükségetek van a fizikai kontaktusra. Pont azért rendeltél
engem is, mert nem tudtál nélküle élni. Hiába mondod, hogy csak
238
barátot akartál, mindketten tudjuk, hogy amikor testet választottál
nekem, akkor is az álmaidat akartad valóra váltani.
Uriah összehúzott szemrésekkel nézett rám.
– Láttam a vágyaidat a regenerátorban – mondtam neki, mire az
arcát pír színezte be. – De ezzel nincs baj. Csak azért mondom el
ezeket, hogy amikor döntesz, ne felejtsd el figyelembe venni őket.
– Nem fogok egyedül dönteni! – rázta meg a fejét.
– Oké, de mi ketten vagyunk, és nagy valószínűséggel nem
ugyanazt akarjuk, plusz nem is látjuk át a dolgot, és az érzelmeink
jelentősen befolyásolják a döntésünket. Ha van olyan, akinek
megbízol a véleményében, itt az ideje, hogy segítségül hívd.

239
Uriah

Az, hogy ilyen érzelmileg labilis állapotban is ennyire racionális

tudott maradni, és az, hogy az életét a kezembe tette, annyira
meghatott, hogy belegyengültem. Lerogytam elé a földre, és két
kézzel rántottam magamhoz, hogy végre megcsókolhassam, de
igazán.
Ezúttal nem állt ellen, nem is maradt érzéketlen. Azonnal
visszacsókolt. Szenvedélyesen, mintha az utolsó csókunk lenne.
Aztán rájöttem, hogy valószínűleg tényleg az.
Átöleltem, kétségbeesetten szorítottam magamhoz, és próbáltam
magamba szívni, belélegezni, elemészteni.
Percekig állt az idő, mire nagy nehezen kibontakoztunk egymás
karjaiból, és lihegve visszaereszkedtünk a padlóra.
– Egyetlen ember van, akinek adnék a szavára, de ő nem tudja,
mi folyik itt. Anélkül, hogy beavatnám, nem tudom kikérni a
véleményét. Ezt nem lehet körülírni, nem lehet eltagadni a
részleteket, és csak úgy, elvi síkon modellezni a tények ismerete
nélkül. Viszont nem akarom bajba sodorni Ekont. Ha elmondom
neki, amit tudok, őt és a családját is belerántom az egészbe.
Ivey félelemmel vegyes csodálkozással nézett rám.
– Ekont kérdeznéd? Itt nincs senki, aki segíthetne?
Megráztam a fejem.
– Nem ismerek itt senkit elég jól, hogy az életemről döntsön.
– Vagyis az enyémről – szúrta közbe Ivey.
– Az ugyanaz! – mosolyodtam el, és megcirógattam az arcát. –
Te és én egyek vagyunk.
Az ajtó felett felvillant egy lámpa, majd az üvegfal egy
szisszenéssel kettényílt. Rebell parancsnok és Yaron sétált be rajta,
mögöttük pedig Eisa gurult.
– Spencer, bocsásson meg, de odakinn hallottuk, amit mondott.
A méreg pillanatok alatt öntött el.
– Maguk kihallgatták a beszélgetésünket?
240
 Rebell előrébb lépett.
– Senki nem mondta, hogy nincs bekamerázva a terem és maga
nem kérdezte – válaszolta kimérten. – De ha lenne egy csöpp
tapasztalata katonai téren, tudná, hogy ilyen objektumokban nem
igazán létezik magánterület, sem privát szféra. Túl veszélyes lenne.
A dühöm nem sokat csillapodott, akkor sem, ha tudtam, hogy
igaza van.
– Mit akarnak? Ha hallgatóztak, akkor tudják, hogy még nem
döntöttük el. Ennyire sürgős?
Eisa kigurult Zaim mögül.
– Nem, Uriah, pont ezért jöttünk be. Tudom, hogy túl
drasztikusnak látszik ez az egész, és higgyétek el, ha lenne más
megoldás, élnénk vele, de sajnos nincs. Itt az épületben két-három
napig el tudjuk szeparálni az agyát a jelektől, de ki nem mehet. És
arról is gondoskodni kellene, hogy ha keresni kezdik, akkor
találjanak valamit…
– Kell a hullám? – nézett fel rá ijedten Ivey.
Eisa helyett Yaron bólintott.
– Ha a hullád nem, akkor a processzorod… nekik a kettő közül
az egyik is elég…
Ivey megrázkódott, én pedig magamhoz öleltem. >rA testem vagy
a lelkem” visszhangzottak bennem a szavai.
– Te odaadtad a testedet – nézett fel a robotra Ivey.
Eisa egy kis szünet után válaszolt:
– Így van…
– Magadért tetted? Vagy egy emberért?
A kérdés úgy hasított a levegőben, mint egy tőr, és nem volt
kérdéses, hogy az én szívemet találja el.
– Egy emberért…
– Épp erről akartam beszélni magával – szólt közbe Rebell, én
pedig elszakítottam a tekintetem Ivey-ról, hogy felnézzek a magas
alakra. – Azt mondta, csak Ekontól fogadna el tanácsot…
Éreztem, hogy a gerincem mentén furcsa bizsergés támad.
– Igen… Maga ismeri?
Rebell szeme megrebbent, ami őszintén meglepett.

241
 – Ismerem – bólintott. – De van itt valaki, aki nálam is jobban
ismeri.
Amikor Eisára nézett, a szívem kihagyott egy ütemet.
– Ő volt az? – kérdeztem rekedten. Eisa kamerái rám
fókuszáltak.
– Igen.

***

– Hogy titkolhattad el előlem? – kérdeztem emelt hangon az

egyetlen barátomat.
– Hogyhogy hogy? – nézett rám nagy, őszinte szemeivel Ekon.
– Mégis mi a francot gondolsz, Uri? Ez nem egy titok, amit
megoszthatok azzal, akit szeretek. Se Brille, se a lányok nem tudnak
róla.
A kijelentése úgy meglepett, hogy köpni-nyelni nem tudtam.
– Azt hiszed, ez valami izgalmas küldetés, és akik benne
vannak, afféle szuperhősök? – nevetett rajtam, majd a térdére
csapott és felállt. – Lófaszt, haver! Ez egy nagy rakás szar, amibe
nyakig merültünk, és nem hiszem, hogy sokunknak sikerülne
kievickélni belőle.
– Oké, most képtelen vagyok az alapproblémára koncentrálni.
Döntenünk kell Ivey-val.
– Ivey-ról – javított ki Ekon.
Megráztam a fejem.
– Nem döntök nélküle! Ennek közös akaratnak kell lennie! Ekon
tovább nevetett. Kezdett elfogyni a türelmem.
– Most min röhögsz?
– Azon, amit mondasz. Egy humanoid is jobban értené a
lényeget. Ez a te döntésed, haver, Ivey pedig elfogadja. Ha azt
hiszed, nem a te érdekeidet tartja szem előtt, te vagy a legnagyobb
marha a világon! És ha azt akarod, hogy a ti kettőtök döntése
legyen, akkor mit keresel a konyhámban?
A szeme szikrákat szórt. Éreztem, hogy ez most nem nekem
szól.

242
 – Mi volt Eisával? – kérdeztem hirtelen, Ekon pedig belefagyott
a mozdulatba, hogy felemelje a poharát. Lassan nézett rám, és egy
ideig csak bámultunk egymásra, mielőtt felállt, komótosan az
ajtóhoz sétált és becsukta, aztán háttal nekitámaszkodott az üvegnek.
– Az az én döntésem volt, mint most a tiéd lesz, bárhogy is
alakul. És rossz döntés volt.
Annyira ledöbbentem, hogy egy percre ismét csend telepedett
ránk. Nem mertem feltenni a kérdéseimet, mert nem akartam
megtudni a válaszokat.
– Van egyáltalán jó választás? – nyögtem ki végül, mire Ekon
azonnal megrázta a fejét.
– Sajnálom, haver! – morogta, aztán felnyúlt, és kitörölte a
kövér könnyeket az öklével.

243
huszonhat

Ivey

Uriah órákkal korábban ment el. A többiek is elszivárogtak idővel és

én magamra maradtam az óriási csendben. Még soha nem
tapasztaltam ilyen szintű elhagyatottságot. A különbség csak most
lett nyilvánvaló. Eddig abban a hitben éltem, hogy önálló
gondolataim vannak, döntéseket hozok, következtetek. Csakhogy
abban a pillanatban, ahogy lekapcsoltak a rendszerről, kiderült, hogy
folyamatosan futottak a háttérprogramok. Fogyatékosnak éreztem
magam. És Uriah sem volt ott, hogy kitöltse az űrt…
Hiába lett volna alkalmam, hogy most végre józanul
átgondoljam a történteket, az igazság az volt, hogy nem is érdekelt.
Maga a probléma sem. Az emberiség halálra van ítélve a bolygón.
És velük együtt mi is. Na és? Nagy cucc… Kit érdekel, milyen lesz
a világvége, mikor nekem most azt kellene tudnom, mi kell jobban
Úrinak. Vajon elég-e neki a lelkem, elég-e, ha társa lehetek a
gondokban, vagy inkább a testemre van szüksége? A testre, amit ő
tervezett, ami neki készült. Nem is az enyém…
Sóhajtottam, de minden légvétel nehézkes volt, és minden
szívdobbanás visszhangot vetett a fejemben. Beleőrülök a csendbe!
– Ivey!
Hallottam, hogy valaki a nevemen szólít. Nem volt ismerős a
hang. Odafordultam, és megláttam Eisát, ahogy lassan begurul a
szobába.
– Hangot váltottál…

244
 – Nem. Csak nem kapcsoltam be a stimulátort. Ez a gyári
hangom.
Meglepődtem. Megfeledkeztem róla, hogy a hangja is a testéhez
tartozott, és most, hogy anélkül él, nyilván mesterségesen generálja
a megfelelő hangszínt.
Mellém gördült, és a kamerái az arcomat pásztázták.
– Mit akarsz? – kérdeztem, és magam is meglepődtem azon,
mennyire nem érdekelt, hogy kedves legyek vagy udvarias.
– Én semmit. De neked milliónyi kérdésed van. Gondoltam, van
néhány, amire én tudom a választ.
Néztem egy darabig, és nagyon zavart, hogy nincs szeme.
Megráztam a fejem.
– Nem. Nincs olyan, amire tudnád a választ, hacsak nem látsz a
jövőbe.
Eisa felnevetett.
– Nem, nem látok túl a jelenen, de azzal kapcsolatban elég sokat
tudok, és ez a tudás talán segítene neked dönteni.
– Nem én döntök! – förmedtem rá. – Mit számít, én mit akarok?
Eisa hallgatott pár másodpercig, mielőtt válaszolt.
– Életedben most először dönthetsz, Ivey. Most először, és ez a
döntésed kihatással lesz nemcsak a te jövődre, hanem az
emberiségére is. Tudom, mind azt hiszitek, emberek és humanoidok
egyaránt, hogy porszemek vagytok, és tét nélküli minden, amit
tesztek, de ez egy baromság!
Felemelte a hangját, én pedig annyira meglepődtem, hogy csak
hallgattam. Most nem volt csend a fejemben. Az ő szavai Uriah
hangjával keveredtek, és egymást akarták túlharsogni.
– Te egy kivételes humanoid vagy. A második, akivel
találkoztam a típusodból. Te nem tudod, de azért nem nagyon
használják már a XoX-eket, mert túl emberiek. Nem tudom, Uriah
miért választott ilyet… vagyis téged… ah, mindegy, hogy írom
körül, úgyis érteni fogod…
Bólintottam.
– Vagyis nyilván azért választott, mert tényleg társat akart, és a
későbbi modelleknél túl nagy a programbefolyásoltság. Te voltál az

245
elérhető legrégebbi modell, ahol még nem korlátozták a
személyiségfejlődést. Ez lefordítva annyit tesz – itt egy kicsit
közelebb gurult, és az objektív kitágult – hogy te emberré válhatsz…
A csend ránk zuhant. Nem közénk szivárgott és ellepett, mint
máskor, hanem szinte letaglózott.
– Te miről beszélsz? – kérdeztem egy perccel később, amikor
elég erőt éreztem, hogy elbírjam a válaszát is.
– Ahogy mondtam. Te előbb-utóbb átváltozol. Az agyad nincs
lekódolva, nincsenek benne biztonsági gátak. És ahogy tapasztalsz
és okosodsz, valószínűleg az emberi feled legyőzi a robotot, és
egyre kevésbé veszi igénybe a támogatást, míg egyszer rájön, hogy
nem is akar egy rendszerre csatlakozva élni, és akkor valószínűleg
szabotálja a kapcsolatot.
Összezavarodtam.
– Vagyis, ha minden úgy maradt volna, ahogy volt, akkor is ez
lett volna a vége?
– Nem. Akkor téged likvidáltak volna, Uriah pedig belepusztul a
veszteségbe. Az emberek elidegenedtek egymástól az elmúlt
évszázadban, de ettől még nem lett kisebb az igényük arra, hogy
társsal éljenek. Hazugság minden, ami a mostani rendet élhetőnek
tünteti fel. Az emberek mentális nyomorban tengődnek, esélyük
sincs arra, hogy kiteljesedjenek, és a hatalomnak ez jó. Nekik az a
céljuk, hogy fenntartsák a szeparáltságot, a kilátástalanságot. Ha
humanoidokat adhatnak el az embereknek, akkor még inkább
befolyásolhatják őket. Te még nem érzed, és valószínűleg már nem
is fogod megtudni, hogy idővel mennyire avatkoztak volna be a
gondolataidba. Sőt, talán a másik oldal is megfigyelte Uriah-t, és
azért hagyták, hogy szabadon reagálj, mert kíváncsiak voltak arra,
hogy mit tud, mit tesz a háttérben.
Próbáltam felfogni, amit mond, de támogatás híján csak részben
sikerült.
– Várj! Lassíts! Azt mondod, én is csak egy eszköz voltam,
hogy a közelébe férkőzzenek? Azt hiszed, rajtam keresztül figyelték
meg?
A gondolat is elkeserített.

246
 Eisa bólintott, ami fej híján kissé komikusan nézett ki.
– Bocs, az emberi szokásokat még most sem sikerült
levetkőznöm teljesen – nevetett.
– Mióta élsz így? – kérdeztem tőle, bár nagyjából be tudtam
tájolni.
– Tíz éve…
– És Ekon mikor hagyott el?
– Egy évvel azután, hogy leválasztottak.
Megborzongtam.
– Ha belemegyek, és Uri is azt akarja, akkor milyen érzés a
testtelenség?
Eisa nem válaszolt.
– Ne hazudj! Nem vagy ember! – szóltam rá, amikor rájöttem,
hogy szépíteni akarja a helyzetet.
– Oké… A testtelenség nekem nem annyira furcsa. Sokkal
későbbi típus vagyok, mint te. A processzorom hatszor gyorsabb és
funkcionálisan fejlettebb a tiédnél. Nekem börtön volt, hogy egy
emberi aggyal kellett kooperálnom. Könnyebb így…
– És az érzések?
– Azokat megtartottam. Sajnos…
– Miért sajnos? Én úgy érzem, sokkal többet adnak hozzá az
identitáshoz, mint bármennyi más tudás.
– Igen, és lebénítanak, meggátolnak, felülírnak, befolyásolnak,
kínoznak. Gyűlölöm az érzéseket! – fakadt ki magából. A neutrális
hang, amit használt, kicsit olyan volt, mintha nem is vele beszélnék,
hanem mondjuk a tudatalattijával.
– Van igazság abban, amit mondasz – állapítottam meg, amikor
sikerült átgondolnom, ami elhangzott. – De ha Uriah a lelkem
mellett dönt, akkor az érzéseimet is akarja. Sőt, valószínűleg
leginkább azokat!
– Igen, mert egy önző ember. Aztán majd rájön, hogy kevés
vagy neki, és elhagy valakiért, aki kiszolgálja állati ösztöneit.
– Ne beszélj így róla, róluk! – kiáltottam rá. – A testiség, az
érintés jóval több, mint aminek látszik, és ezt te is tudod.
Eisa ismét sokáig hallgatott.

247
 – Tudtam… és én is így gondoltam. De a túlélésemhez mindezt
el kell felejtenem, vagy ha az nem megy, akkor figyelmen kívül kell
hagynom. Ha téged is kiemelnek, előbb-utóbb megérted majd, amit
most mondok.
Nem akartam megérteni, nem akartam ezt az egészet.
– És ha a testemet tartja meg?
– Az már nem te leszel… – felelte azonnal. – Abban a
pillanatban, ahogy a processzorodat kiemelik, megszűnsz létezni. A
test, mint egy donorszerv, tovább él majd, az agyát újratöltik, talán
kap valami támogatást, egy gyengébb rendszert, hogy ne legyen
olyan, mint egy kétéves gyerek, de már semmi köze nem lesz
hozzád.
– Szeretni tud majd? – kérdeztem, mert ez volt az egyetlen
dolog, ami érdekelt.
Eisa ismét hallgatásba burkolózott.
– Tudja majd szeretni? – ordítottam rá, és már talpon voltam,
mire észbe kaptam.
– Igen, azt hiszem, tudja majd szeretni, de erről inkább Rebellt
kérdezd…
Uriah

Csak kóboroltam az utakon. Már rég vissza kellett volna mennem a

központba, már rég Ivey előtt kellett volna térdelnem, és
milliomodszor is bocsánatot kérni tőle azért, amit tettem. Ha csak
egyetlen nappal, vagy akár néhány órával visszatekerhetem az idő
kerekét, akkor inkább saját kezemmel vetek véget mindkettőnk
életének. Talán az lett volna a legjobb. Az lett volna a legjobb.
Most, hogy Ekontól hallottam a történetüket Eisával, a szívem
helyén egy érzéketlen kődarab nyomasztotta a mellkasom.
Mi értelme ennek az egésznek? Hogyan dönthetném el, mit
válasszak, mit akarjak, amikor egyik megoldás sem elegendő az
élethez. Az én életemhez. Meghasonultam. Ivey-nak igaza volt.
Megint. Mi emberek túl önzőek vagyunk ahhoz, hogy megkössük az
alkut, amit most tőle várok el. Nekem utána is lesz választásom,
neki pedig sosem volt. Életre hívtam, és megígértem mindent, amit
248
most – pár héttel az esküm után – megszegek, porba tiprok, egyetlen
mozdulattal semmissé teszek. És elvárom, hogy megértsen,
elfogadjon, szeressen. Hogy továbblépjen, funkcionáljon, akkor is,
ha összetörtem a szívét. Az emberi szívét… Nem vettem figyelembe
a törékenységét, az épp kapaszkodót találó lelke finomságát, csak
egyszerűen belerántottam a szakadékba, és azt várom el, hogy
szárnyak nélkül repüljön.
Ez vagyok én! Engem kellene kettészakítani.
Önmarcangoló gondolataimból a kommunikátorom enyhe
impulzusa rántott vissza a földre. Nem vettem ki a zsebemből.
Ahhoz sem volt erőm, hogy megnézzem, ki keres. Csak hagytam,
hogy a lábaim egymás után falják a métereket, és próbáltam rájönni,
hol lehet a világ vége, hogy leugorhassak a széléről.
A fülemben bizsergett a telefon. Nem volt hová menekülni
előle. Megérintettem a cimpámat, és Yaron visszafogott, nyugodt
hangját hallottam:
– Követnek.
Ez az egyetlen szó is elég volt, hogy az érzékeim kiélesedjenek
és hirtelen rám szakadjon a valóság.
– Ne nézz hátra! Menj egyenesen a következő sarokig, ott
fordulj jobbra, és próbálj nem rohanni. Amikor a második
kereszteződéshez érsz, egyszerűen sétálj le a régi aluljáróba, és
hagyd, hogy elintézzük őket! – mondta, vagyis inkább parancsolta.
A szívem hevesen dobogott – legalább mégsem egy élettelen
kődarab.
Gyorsítottam, de ügyeltem rá, hogy ne legyen túl szembetűnő.
Nem hallottam lépteket, a sajátomat sem. Milyen furcsa, hogy a régi
filmeken természetesnek tűntek a zajok, bár a mi világunk mintha
hangtompítót kapott volna. A zaj- és energiaelnyelő cipőtalpak, a
hanggátló burkolatok, a zajtalanul felettünk suhanó kocsik, mind
úgy tűntek abban a pillanatban, mintha egy némított felvétel
képkockáit nézném.
A sarkon túl már láttam a használaton kívüli aluljáró
betonkorlátját. Csak arra koncentráltam, hogy elérjem. Mintha
hallottam volna, ahogy egy leszálló jármű megkavarja a fák leveleit,

249
de nem néztem körül. A félelem lebénított. Az izmaim tették a
dolgukat, de közben minden idegszálam megfeszült. Még sosem
éreztem ilyet. Eszembe jutott, amikor Ivey-ra vártam, és talán az az
élmény állt legközelebb a rettegéshez, ami átjárt.
Még tíz méter!
Az egyik házból kilépett egy alak. Egy nő. Semmi kirívó, hacsak
nem az, hogy nem úgy tűnt, mintha ki akarna kerülni. Alapszabály,
hogy az emberek karnyújtásnál nagyobb távolságot tartanak, ha
elhaladnak egymás mellett. De ez a nő egyenesen közeledett, és már
alig volt tőlem három méterre. Lélekjelenlétem maradékával
kitértem előle, mintha legalább én be akarnám tartani a szabályt, és
közben mosolyt erőltettem az arcomra, aztán hirtelen átvágtam a
háta mögött, és azonnal levetettem magam az előttem nyíló lépcsőn.
A nő megperdült, és már meg sem próbált úgy tenni, mintha nem én
lettem volna a célpontja. A gerincemben ismeretlen erő feszült, a
lelkemben idegen érzések éledtek. Futottam. Az agyam megpróbálta
lemodellezni, hány fokot ugorhatok át egyszerre, hogy ne essek el,
és hirtelen belém nyilallt, hogy Ivey már köpné a választ. Szinte
becsapódtam, amikor földet értem a mállott betonon. Nem
lassítottam. Hátrapillantottam, és láttam, hogy hárman rohannak
mögöttem. Fogalmam sem volt, hol van a felmentő sereg, ha
egyáltalán létezik. A lábaim egyre hosszabb lépésekkel sodortak a
semmibe, és bennem felmerült, hogy el sem tudtam búcsúzni tőle.
Ivey…
Amikor úgy éreztem, beérnek, már hallottam is, ahogy egy női
hang a nevemen szólít:
– Uriah Spencer, álljon meg!
Az agyam fogadta a parancsot, a lábaim egy pillanatra a
levegőben váltak mozdulatlanná. Erre neveltek, ezt tanultam.
Követni az utasításokat. Aztán azonnal felülírta bennem az
életösztön. Mire elbucskázhattam volna, már újra kidüllesztett
mellkassal rohantam.
Mellettem megvillant valami, aztán szemből egy reflektor
hasított a szürkületbe. Az aluljáró mélyéről egy busz fényszórói
bámultak rám, leengedett hídján két fegyveres állt. Hátranéztem. Az

250
üldözőim a földön feküdtek mozdulatlanul. Nem volt időm
mérlegelni, hogy vajon valóban üldöztek-e, vagy értem futottak.
Vajon akik ott várnak rám, azok a társaim vagy az ellenségeim? Egy
pillanat alatt vált bizonytalanná minden. De már késő volt. Az utolsó
métereken behunytam a szemem, és úgy vetődtem be a kivilágított
utastérbe, hogy végül elvágódtam a fedélzeten.

251
huszonhét

Uriah

– Jól vagy? – kérdezte Yaron, amikor felsegített a fémpadlóról.

– Nem – vágtam rá azonnal. Nem kérdezett többet, mert
valószínűleg kihallotta a hangomból, nemcsak azzal van bajom,
hogy üldöztek.
Felemelkedtünk a földről és hamarosan magunk mögött hagytuk
a kertvárost. A távolban már látszottak az irodaépületek ég felé törő
kupolái.
Összepréseltem a számat, nehogy kiszökjön rajta valami, ami
nem tartozik másra. Nem akartam gyengének látszani.
A táj suhant alattunk, és úgy éreztem, egyenesen a semmibe
tartunk. Behunytam a szemem. Annyira szerettem volna, ha van
hitem. Ha számomra létezik egy felsőbbrendű akarat, egy isten vagy
bálvány… bármi, ami leveszi a vállaimról a terhet. A vallás akkor
nyert értelmet számomra. Ha a sorsodat nem te irányítod, mennyivel
könnyebb hagyni, hogy minden menjen a maga útján. Ha minden
döntésedet átháríthatod, milyen egyszerű hátradőlni, és alávetni
magad az elkerülhetetlennek…
– Uriah, beszélnünk kellene! – szólalt meg mellettem Yaron
kellemes, mély hangja. Máskor parancsolt, most inkább kért, ami
meglepett. Kíváncsian néztem rá. – Tudom, a saját életeddel vagy
elfoglalva, ami éppen kifordult a sarkaiból, de…
Körülnézett, meggyőződött róla, hogy senki nincs
hallótávolságon belül, aztán a csuklóján hordott kommunikátorra is
vetett egy pillantást.
252
 – Van, ami nem tűr halasztást. A hatalom túl közel jár már
hozzánk. Fogytán az időnk…
A gyomrom bukfencet vetett. Nem értettem még igazán, mivel
járna, ha lebuknánk, mármint azon kívül, hogy nyilván
mindannyiónkra börtön várna…
– Mit akartok tenni? Gondolom, minél előbb nyilvánosságra
hozzátok a lényeget. Onnantól az egész szervezet fellélegezhet.
Yaron tekintetében megértés villant, mielőtt lesütötte.
– Sok minden változott az elmúlt két napban.
– Micsoda? – kérdeztem, és egy pillanatra megfeledkeztem a
saját nyomoromról. A mellkasomban ugyanaz a furcsa érzés
zsongott, ami korábban is. Valamiféle küldetéstudat, ha ilyen
baromság létezik egyáltalán.
– Felmerült egy újabb lehetőség, egy kiút, amivel korábban nem
számoltunk.
– Hagyd abba a köntörfalazást, és mondd el, amit tudnom kell,
vagy hagyj magamra! – mondtam neki komolyan. Nem volt már
bennem elég erő ahhoz sem, hogy részt vegyek a játékában.
– Talán hozzáférhetünk az űrhajókhoz…
Kellett egy kis idő, amíg felfogtam a szavait. Amikor rájöttem,
mit jelent ez, mérhetetlenül csalódott lettem.
– Micsoda? Azt hittem, ti mások vagytok, mint azok, akik
eltitkolják az emberek elől a tökéletesen kiszámítható
forgatókönyvet. Te mondtad, hogy ez már nem egy lehetőség,
hanem a kőbe vésett, megmásíthatatlan jövő. Ne mondd most azt,
hogy ti is ugyanazt akarjátok, mint a másik oldal! Menekülőutat a
kiválasztottaknak… magatoknak!
Szinte sziszegtem az utolsó szavakat. A dühöm úgy csapott
bennem magasra, mintha olajat locsolnál az izzó parázsra. Ha
feleslegesen választottam őket, ha a lázadók nem lázadnak, csak
kétségbeesetten meg akarják kaparintani a menekülés lehetőségét,
akkor az, amit Ivey-val tettem, értelmét veszti. Minden értelmét
veszti!
Yaron megfogta a karomat, és egyetlen mozdulattal felrántott.
Szikár alakjába nem képzeltem ennyi erőt. Maga előtt tolt, amíg át

253
nem léptünk egy kabinba, aminek az ajtaja azonnal a helyére
csúszott. Odabenn olyan csönd volt, hogy a hallásom kiélesedett,
hátha talál valamit, amitől nem érzem úgy, hogy megsüketültem.
– Figyelj, Uriah, ez nem ilyen egyszerű! Amit te akarsz, az
egyenes út az anarchiához. Nem lehet közölni az emberekkel csak
úgy, hogy vége a világnak. Nem mondhatod, hogy húsz, vagy
legfeljebb harminc év múlva lakhatatlan lesz a bolygó, és ez alatt
kizárt, hogy elő tudjuk teremteni az összes ember számára az
eszközöket, amivel elhagyhatják a naprendszert. Azt sem
mondhatod, hogy találtunk egy bolygót, ahová maximum tízmillió
lelket tudunk átszállítani. Azt meg pláne nem, hogy köztük
humanoidokat is, mert szükségünk van rájuk. Belegondoltál te
egyáltalán, milyen következményei lennének egy ilyen hírnek?
Nem válaszoltam. Felcsaptam az állam, és összefontam a
karjaimat a mellkasomon. Gyűlöltem azért, mert ők is pont
ugyanolyanok, mint a hatalom. Miből gondolja, hogy ők érdemlik
meg a menekülés lehetőségét? És én miből gondoltam egy percig is,
hogy vannak, akik önzetlenül, az emberiség érdekeit szem előtt
tartva cselekszenek?
– Látom a szemeden, hogy most végtelenül dühös vagy. Úgy
érzed, elárultunk, belerángattunk ebbe az egészbe, holott mi is csak
a saját seggünket mentjük, de ez nem igaz! Viszont nem vagyok
hülye, tudom, hogy most bármit is mondanék, csak elmélyíteném a
szakadékot kettőnk között. Amikor átgondoltad a dolgot, és Ivey
körül is elrendeződik minden, visszatérünk erre! – mondta, és
felemelte a kezét. Meg akarta érinteni a vállamat, de egyből
elhúzódtam előle. A karja a levegőben állt egy pillanatig, mielőtt
lehanyatlott, és az arcára sztoikus, érdektelen kifejezés költözött.
– Azt hittem, te nem egy köpönyegforgató vagy, hanem valaki,
akit nemcsak a saját szaros kis élete érdekel – vágtam oda neki.
– Nagy szavak… – nézett rám lesajnálóan Yaron. – Kíváncsi
lennék, te vajon odadobnád-e a sajátodat vagy Ivey-jét, ha olyan
helyzetbe kerülnél.
Az utolsó mondata megütött egy kicsit. De hisz épp Ivey fél
életét készültem odadobni. Mit akar még? Ő, aki hangzatos

254
szavakkal, üres ígéretekkel hálózott be, és aki pár nappal korábban
még ugyanúgy gondolkodott, mint én. Mi forgatta ki önmagából?
Egy homályos lehetőség, hogy egy idegen bolygón folytathatja
nyomorult életét?
Persze nem kérdeztem meg tőle. Felesleges lett volna, hisz
egyetlen szava sem igaz. Inkább arra voltam kíváncsi, miért pont
én? Mire kellek nekik? Jelentéktelen porszem vagyok, ráadásul
macerás is, és még egy humanoidot is a nyakukra hoztam. De
látszólag nem nehezteltek érte, sőt… Ami azt illeti roppant
segítőkészek mindannyian. Egyre jobban izgatott, hogy valójában
miért, de az eszem inkább visszakanyarodott Ivey-hoz, és a
kényszerű döntéshez, amit meg kell hoznunk.
– Ezt nem árulhatod el senkinek! – mondta Yaron.
Meg is feledkeztem róla, hogy még mindig mellettem áll.
– Azt majd én eldöntőm! – dörmögtem, mire bólintott, mintha
tudomásul vette volna, aztán az ajtó felé fordult. Az ujjait a
leolvasóhoz érintette, majd kilépett a félrecsúszó ajtón. Mielőtt
követhettem volna, újabb szisszenéssel bezárult előttem. Nem
nagyon érdekelt, hogy büntetésből bezárt, mint egy foglyot. Így is
rab voltam már rég.

255
Ivey

Ismét magányosan ültem a teremben. Bambán bámultam a

betonfalakat, és a szememmel követtem a repedéseket. Úgy tettem,
mintha érdekelne, merre kanyarodnak, miért adják fel, mielőtt
kettétéphetnék a masszív falakat.
– Élet! – szólalt meg mellettem Uriah hangja, mire
összerezzentem. Felpillantottam. Az arcát fájdalom torzította
grimaszba. Mosolynak álcázta, de túl jól ismertem már.
– Azt hittem, nem jössz vissza…
Lerogyott a földre, pontosan előttem, és talán át akart ölelni, de
láthatott valamit rajtam, ami megállásra késztette. Én is tudni
akartam, mi volt az.
– Hogyne jönnék vissza? – kérdezte, és kicsit sértett volt a
hangja.
– Nem tudom… úgy éreztem, elbizonytalanodtál. Talán
megbántad, hogy belevontál ebbe az egészbe. Megérteném, ha így
lenne…
Uriah pillantása az arcomat pásztázta, aztán végignézett
felhúzott lábaimon, a kezeimen, amikkel görcsösen kapaszkodtam a
saját térdeimbe.
– Élet… – sóhajtotta, és rám vetette magát. A karjai körülfogtak,
ketrecbe zártak, és nem eresztettek. Próbáltam kiszabadulni,
próbáltam elmenekülni, főleg a saját érzéseim elől. A kétségbeesés
darabokra szaggatta a lelkemet. Uriah szorosan tartott, míg
vergődtem, és csak akkor lazított a szorításon, amikor érezte, hogy
feladom. – Igen – mondta akkor, és abban a pillanatban a világ
atomjaira hullott körülöttem. – Mindent megbántam…
A zokogás úgy tört rám, hogy nem is tudtam róla. A könnyek
tömött sorokban patakzottak a szememből, a testem remegett és
rázkódott, mert valami belülről akart kitörni, és én voltam a gátja.
– De nem azért, mint hiszed! – fogta a tenyerébe az arcomat, és
kényszerített, hogy könnyeim fátyolán át a szemébe nézzek. – Azért
256
bántam meg mindent, mert jobb lett volna, ha nem a képzelt
hősiességem irányít, ha nem ugrok fejest ebbe az őrületbe, és nem
hagyom, hogy befolyásoljanak, hogy hamis álomképeket tápláljanak
belém. Becsaptak, átvertek, és én esztelenül rántottalak magammal.
Most pedig egyikünknek sincs visszaút.
A szavai értelmetlen zagyvaságként zuhantak a tudatom
mélyére. Csak őt néztem, a szépségét, a tökéletességét. Próbáltam
megjegyezni az érintését, hogy amikor már nem fogom érezni, akkor
is fel tudjam idézni. Aztán az jutott eszembe, hogy talán életünk
végéig simogatni fog, de erre már nem fogok emlékezni.
Sem az első, mindent elsöprő érintésekre, a csókokra, az
érzésekre. Másik első lesz számomra, és kettőnk emlékét csak ő őrzi
majd… A szívem hasogatni kezdett.
– Élet, muszáj figyelned, muszáj kitalálnunk valamit! Nélküled
képtelen vagyok józanul gondolkodni!
Zaklatott hangja engem is felrázott a melankóliából.
– Mi az, hogy átvertek? Mit akarnak tőled? Mire vagy jó nekik?
– kérdeztem, amikor összeraktam az elmúlt percek eseményeit.
– Még nem tudom – rázta meg a fejét. – De hamarosan
előrukkolnak vele. Nyilván most is figyelnek – nézett végig a
termen.
Bólintottam. Miért ne tennék, ha korábban is elég érdekesnek
találtak bennünket, ahhoz, hogy kihallgassanak.
– Akkor itt és most, mi ketten mégis mit találhatnánk ki, hogyan
beszélhetnénk meg, és azután, hogy hangosan is kimondtad a
szavakat, hogyan akarnád félrevezetni őket? – mosolyodtam el.
Ember… A kétségbeesése kirántott az önsajnálatból. Ő sokkal
fontosabb!
– Nem akarok nekik hazudni, nem is tudok, és nem most fogom
elkezdeni. Én kettőnkről beszéltem. Nyilván nem engednek el. És
már mindegy is, mert odakinn is keresnek. A másik oldal is el akar
kapni, bár nem értem, miért. Talán azt hiszik, sokat tudok, eleget
ahhoz, hogy rajtam keresztül eljussanak a sejthez, netán az egész
szervezethez…
– Micsoda? Honnan veszed?

257
 – Amikor eljöttem Ekontól, üldözőbe vettek… Yaron hozott be.
A szívem ki akart ugrani a mellkasomból.
– Kik? Miért?
– Yaron szerint a regnáló hatalom emberei, de őszintén? – nézett
rám egy fanyar félmosollyal. – Már nem tudom, kik a jó fiúk.
Összezavarodtam.
– Yaron közölte, hogy nem akarják nyilvánosságra hozni a
tényeket, nem akarják, hogy az emberek megtudják, amit joguk
lenne tudni kezdetektől fogva. Ők is félnek, hogy a tömegek
elsöprik a menekülőutat, amit maguknak akarnak kisajátítani…
– Nem, Spencer, ez nem igaz! – szólalt meg Zaim Rebell
hangja, ahogy a nagydarab fickó gyors léptekkel közeledett felénk.
Uriah mellém csúszott a földön, ás azonnal átölelt. Karját a
vállamra fektette, és megszorította a karomat.
– Persze, hogy nem… Hülye lenne bevallani – röhögött fel
keserűen Rebellre, aki fölénk tornyosult. – Mondja, maguknál
normális, hogy ha valaki ellentmond, azt bezárják?
– Nem zártuk be, csak az utazás idejére szeparálta el Yaron,
mert nem akarta, hogy meggondolatlanul cselekedjen. Most is
szabad, vagy nem?
– Hát hogyne lennék szabad?! Ugyan Ivey rab, aki nem teheti ki
innen a lábát, és ezáltal én is az vagyok, de ne kössünk bele a
részletekbe! – pimaszkodott Rebell-lel Uriah.
A fickó megcsípte az orrnyergét, aztán megpróbálta kisimogatni
a szemei között elmélyülő barázdát, de nem igazán sikerült neki.
Végül egy nagy sóhajjal hátranyúlt, kihúzta a fémszéket az asztal
alól, és elénk perdítette, aztán a háttámlájára támaszkodva ült le rá.
– Öntsünk tiszta vizet a pohárba! Nem akartam, amíg Ivey nincs
teljesen leválasztva, de ahogy elnézem, kezdünk vakvágányra jutni
magával, magukkal, és úgy döntöttem, kockáztatok.
– Egyáltalán ki a franc maga? – kérdezte Uriah. A hangja
inkább volt zaklatott, mint érdeklődő. Ezt Rebell is kihallhatta
belőle, mert várt egy kicsit, mielőtt válaszolt.
– Spencer, próbáljon meg racionális maradni. Magának az az
egyik erőssége.

258
 – Maga nem ismer! Lehet, hogy hónapok, akár évek óta figyel,
de nem ismer! Nem lát az agyamba, úgyhogy hagyja ezt a süket
dumát, és szálljon le a magas lóról! – vágott vissza Úri, én pedig
éreztem, hogy megkönnyebbülök. Ezt az embert szeretem. A
magabiztos, döntésképes Uriah-t, akit bármikor gondolkodás nélkül
követnék bárhová. A kételkedő, zavarodott változattal nem tudtam
mit kezdeni.
– Oké! – tette fel a kezeit Rebell. – Kezdjük elölről, és ha lehet,
ne vágjon közbe! – mondta semleges, kimért hangon. – Zaim Rebell
parancsnok vagyok. A régi nevem Zaim XoX, ha ez mond magának
valamit…
Uriah felkapta a fejét, és úgy nézett a férfire, mintha szellemet
látna.
Nekem is akkor állt össze a kép. Eisa azért mondta, hogy Rebell
talán többet tud arról, milyen az, ha a testedet tartod meg, mert ő is
humanoid. Erőltettem a szemem, de nem láttam a jelet a halántékán.
Nyilván rég eltüntették már.
– És most, hogy mindkettejük osztatlan figyelmét elnyertem,
térjünk a lényegre!

259
huszonnyolc

Uriah

A fejem zúgott, ahogy a gondolataim egymást kergették. Rebell

olyan, mint Ivey? Egy kitörölt humanoid, akit újratelepítettek? És ő
itt a parancsnok? Ez teljesen új megvilágításba helyezte a dolgokat.
– Maga… ? – kérdeztem szinte sokkosán.
Bólintott. Mintha egy apró mosoly remegett volna a szája
szélén, de gyorsan úrrá lett rajta.
– 2238-ban telepítettek újra, és nem, én nem a szerelmemért
adtam fel a lelkemet, hanem azért, hogy teljes értékű tagja lehessek
a csoportnak. Akkor még nem tudtuk, mi a terve a hatalomnak,
milyen nehézségekkel kell szembenéznünk, és nem volt más
mesterséges intelligencia, aki vállalta volna, hogy törölteti magát
csak azért, hogy kísérleti alanya lehessen a kutatásoknak.
Nem értettem, hogyan lehetséges ez. Ha ő is robot, akkor
mielőtt törölték az agyát, kapcsolatban volt a rendszerrel. Miként
lehetséges, hogy nem buktatta le Yaronékat?
– Tudom, mire gondol. Az én, a mi modellünk – nézett Ivey-ra –
még alkalmas a teljes átalakulásra, és az odáig vezető úton elér egy
pontra, amikor öntudatára ébred. Nem azt mondom, hogy emberré
válik, mert azt túlzásnak érzem, de eljön a pillanat, amikor átlátja a
rendszert, rájön a mozgatórugókra, és szembesül az igazsággal.
– A Földdel kapcsolatban? – kérdezte Ivey.
Zaim megrázta a fejét.
– Nem. Vagy nem csak… Ami lényegesebb, hogy a
törésponthoz érve vagy szabotőrré válik, mert képtelen tovább
260
elviselni a felügyeletet, vagy feladja az emberi oldalát, hogy
megtarthassa a családot, amiben él…
– Maga az elsőt választotta – mondtam halkan. Éreztem, hogy
nehéz erről beszélnie, de most már mindent tudni akartam.
Meglepetésemre megrázta a fejét.
– Nem – válaszolta nyugodt hangon. – Nem menekültem el,
nem téptem le magamról a láncokat. Kerestem valakit, aki érti, ami
történik, és segít, hogy legyen értelmes jövőm…
Ismét nagyobb volt bennem a zűrzavar, mint amit ép ésszel ki
lehet bírni.
– Türelem! – rándult ismét mosolyba a szája, de ezúttal nem is
akart uralkodni rajta. – Minden kérdésére választ kap!
Ivey megmoccant mellettem, mire azonnal felé fordultam, mert
tudni akartam, hogyan érez. Az arcán érzelmek sokasága
váltakozott. Döbbenet, hitetlenkedés, düh, tanácstalanság, de ami a
legfontosabb: REMÉNY.
– Akkor találtam Yaronra. Vagyis inkább ő talált rám. Egy
algoritmussal szűrték azokat a humanoidokat, akiknél eltérő agyi
tevékenységet mértek.
– Hogyan fértek hozzá a rendszerhez? – kérdeztem azonnal.
Rebell rám vigyorgott.
– Ez a Háttérhatalom, ember! Már az elődeik is arról voltak
híresek, hogy meghekkelték a világot.
Nem tehettem róla, én is elmosolyodtam.
– Szóval egy ideje már figyeltek, és amikor rájöttem, hogy mi
folyik körülöttem, azonnal ott voltak. Nekem nem volt választásom.
Akkor még nem választhattam azt, amit később Eisa és Ekon, mert
nem tudták kinyerni a tudatot. Nekem egy lehetőségem volt:
újrakezdeni mindent.
Ivey akkorát sóhajtott mellettem, hogy beleborzongtam. A rá
nehezedő nyomást elképzelni sem tudtam. Ismét megsimogattam a
karját, és közelebb húztam magamhoz. Még egy puszit is nyomtam
a halántékára, pont a ráégetett jelre. Nem érdekelt, mennyire
gyerekes és túl intim, szükségem volt erre a pillanatnyi kontaktusra.
Ahogy ellazult a karomban, már tudtam, hogy neki is. Messzire

261
űztem a félelmeimet, hogy vajon meddig adatik ez meg nekünk, és
próbáltam Rebell parancsnokra figyelni.
– Kiszedték a processzort, újrarakták a memóriámat, és simára
borotvált aggyal ébredtem egy augusztusi napon, pont ebben a
szobában – nézett körül. Emlékei átsejlettek a pillantásán, és azt
vettem észre, hogy a kezem megremeg Ivey vállán. Amikor meleg
tenyerét az ujjaimra simította, és rám nézett a gyönyörű, melegbarna
szemeivel, erősebbnek éreztem magam. – Olyan voltam, mint egy
kisgyerek. Minden érdekelt, de semmit nem tudtam összekapcsolni
magamban. A tudás szétfolyt az ujjaim között, és évekre volt
szükségem, amíg rájöttem, hogyan tudom helyettesíteni a régi
szoftvereket. Kín volt minden nap…
– Most mégis maga a parancsnok – szóltam, mert nem bírtam
már a feszültséget, a happy endre voltam kíváncsi.
– Én vagyok – bólintott büszkén. – Ez a legfőbb bizonyíték arra,
hogy itt nem az számít, melyik faj gyermeke vagy, hanem az, mit
hozol ki magadból.
– Mint egy agitációs beszéd legszebb pillanata – morogtam
csalódottan.
– Nem, ez nem az. Ez az igazság, Spencer, még akkor is, ha a
szkepticizmusa és a cinizmusa mindent átmos, mielőtt beépülne a
tudatába. Maguk emberek nem képesek érzelmi felhang nélkül
figyelni a történéseket, nem tudnak racionálisak maradni, amikor
arra lenne szükség, és főleg nem tudnak egyedül dönteni!
Éreztem, hogy a szemeim villámokat szórnak.
– Vagyis bocsánat, az emberi faj egyedi között is vannak, akik
tudnak saját döntéseket hozni, vállalva a következményeket. Ok
azonban mentálisan sérültek, mert nem képesek érzelmekre.
Szociopaták. Ismerünk párat a történelemből, nem igaz? A
diktátorok személyisége viszont épp ott bukik el, ahol a lényeg
lenne. Mert ők nem tudják figyelembe venni a többség érdekeit.
Szóval az az igazság, Spencer, hogy a maguk faja vagy túl érzelgős
és önállótlan, vagy önző seggfej, aki hamar elveszti a kapcsolatot a
realitásokkal, mert a maga köré képzelt világban, és a saját maga

262
által kitalált szabályrendszerben tud csak gondolkodni. Mindegy,
honnan közelítjük meg a kérdést, mindegyik vakvágány.
Amit mondott, az túl fájdalmas volt ahhoz, hogy felfogjam és
megértsem. Tudtam, hogy az agyam szelektál belőle, és csak annyit
enged be, amit még meg tudok emészteni.
– A konzekvencia, hogy a humanoidok közül kell kikerülnie a
vezetőnek – sommáztam az elhangzottakat.
Rebell hangosan felnevetett.
– Maga szereti rövidre zárni a dolgokat, igaz? Nehezen bírja a
bizonytalanságot, és gyűlöli a kételyeket.
– Nocsak, maga pszichoanalitikus is? – villantottam rá egy fals
vigyort.
– Nem, én csak egy emberszerű valami vagyok, ami érzékeli a
másik emócióit, és képes elraktározni ezt a tudást.
– Emberszerű? – hajoltam előre.
– Igen, csakis az. Nincs támogatás, nincs mesterséges
intelligencia, de azt nem mondhatom, hogy az előző állapotomban
eltöltött negyven év nem hagyott nyomot rajtam, bennem. Az
orvosok azóta is vizsgálnak, és próbálnak rájönni, hogyan működik
az agyam. A vita állandó, hogy most akkor hová is soroljanak be, de
engem már nem érdekel. Ha valaki felfogja, hogy sokkal
lényegesebb dolgok is vannak, mint a saját identitása és az a köré
épülő gondolatrendszer, akkor átlépheti az árnyékát…
Ivey szusszant egyet, aztán rám nézett, miközben kérdezett.
– Szeretett már azóta, hogy letörölték?
A hangja ott remegett még közöttünk sokáig, és mindketten
lélegzetvisszafojtva vártuk Rebell válaszát. Az idő megnyúlt, a
másodpercek elfolytak.
– Nem – jött a halk, erőtlen felelet.

263
Ivey

Fizikai fájdalmat okozott, amikor Rebell kimondta. Persze, egyetlen

ember tapasztalata kevés ahhoz, hogy tényként kezeljük, de akkor
is… Mi van, ha hiába akarjuk, az új énem képtelen lesz szeretni
Uriah-t?
Még ott kavarogtak bennem Uri korábban elhangzott, nehéz
mondatai, és tudtam, hogy a mi sorsunknál sokkal fontosabb dolgok
történnek most körülöttünk. Annak tükrében, amit mondott,
tulajdonképpen kettőnk élete a lényegtelen kategóriába tartozott,
mégis, ember vagy humanoid sem létezhet életösztön és a túlélés
iránti vágy nélkül.
– Nézze, ne vonjanak le ebből messzemenő következtetéseket!
Valószínű, hogy előtte sem tapasztaltam meg az érzelmek olyan
mélységét, mint maguk, vagy Eisa és Ekon. Talán alapjában véve
képtelen vagyok a kötődésre, de az is lehet, hogy igényem nincs rá.
– Mint a szociopaták – jegyezte meg tisztán kivehető éllel a
hangjában Uriah.
Rebell egy darabig farkasszemet nézett vele, aztán végül
bólintott.
– Még sosem gondoltam erre ebben a vonatkozásban, de lehet,
hogy igaza van.
Uriah is bólogatott.
– Csodálkoznék, ha nem így lenne.
– Ha kiveséztük az én életutamat, mi lenne, ha rátérnénk a
magukéra? – kérdezte a parancsnok.
– A miénk nem ennyire érdekes – válaszolta Úri.
– Ezt is meg kell cáfolnom – mosolygott rá Rebell.
Nem tudtam eldönteni, szívből teszi-e, vagy azért, mert tudja,
hogy egy ilyen gesztus könnyebbé teszi számára a másikkal való
kommunikációt.
– Lepjen meg! – nevetett fel Úri.

264
 – Meg fogom! – eresztette az egyik szemhéját félárbócra Rebell.
– Az üknagyapja vezette az egyik kutatócsoportot a Gliese-re
tervezett utazás előkészítésénél. Bár ő maga nem hagyta el a Földet,
mégis egyike volt azoknak, akik a legtöbbet tudták a bolygóról.
Több mint tíz évet dolgozott elzárva a külvilágtól, mielőtt meghalt.
Éreztem, hogy Uriah mocorogni kezd mellettem. Tudtam, hogy
mélyen érintik az elhangzottak. Most én fűztem át a karom a dereka
mögött, és megöleltem, hogy biztonságban érezze magát.
– Mielőtt ez megtörtént, ő és az asszisztense megpróbálták
lementeni az agyuk digitális lenyomatát. Egy titkosított fájlban
elküldték a szürke zónába, ahol sokáig megfejtetlenül keringett.
Senki sem tudta, hogy micsoda kincs lebeg a szemünk előtt. Eisa
volt az, aki felfigyelt rá, majd fel is törte a kódot, és kicsomagolta az
óriási anyagot, ami a Gliese bolygóról és az odaútról szóló minden
tudást tartalmaz.
– Micsoda? Most azt akarja mondani, hogy az üknagyapám
agya kódként most is megvan?
– Valami ilyesmit, igen. A mérnökeink és a fejlesztőink azóta is
azon dolgoznak, hogy ezeket az adatokat vissza tudják állítani, mert
az emberi agy rendszere túl bonyolult ahhoz, hogy egy ilyen
adathalmazból használható tudást legyünk képesek összefésülni.
Uriah nagyon figyelt. Mióta a központba érkeztünk, talán most
először találkoztam az elemző, gyakorlatias énjével.
– Csináltunk egy összehasonlítást, és genetikailag, valamint
felépítését tekintve maga áll hozzá a legközelebb az élő rokonok
közül.
– Na most álljon meg! – ugrott fel a földről Uriah. – Arra akar
rávenni, hogy engedjem az agyamra töltetni az egészet? Azt várja
tőlem, hogy kásává zúzassam az elmém, csak azért, hogy maguk
kedvükre kísérletezhessenek velem?
Éreztem, hogy ökölbe szorulnak a kezeim. Csak a szememmel
követtem Uriah-t, de tudtam, hogy ha úgy ítéli meg, van értelme az
áldozatnak, úgyis belemegy.
Rebell is nézte egy darabig a fel-alá sétáló Urit, mielőtt lassan
ingatni kezdte a fejét.

265
 – Nem, Spencer, a maga agya maximum arra elég, hogy a
kinyert adatokat valamilyen szinten rendszerezze. Talán maga rájön,
hogy mi alapján memorizálta az öreg az adatokat, és mi az, ami
hasznunkra válhat ebből.
Uriah fél kézzel a hajába túrt, a másikkal a csípőjére
támaszkodott.
– Nem értem… – engedte le hirtelen mindkettőt.
– Persze, hogy nem érti – mosolygott rá ismét a parancsnok. –
De türelme sincs, hogy megvárja, amíg elmondok mindent a maga
idejében…
Uriah egy szusszanással ereszkedett vissza mellém.
– Szóval Ivo asszisztensének elméjét rátöltöttük Eisára.
– És? – hajoltam előrébb. Ez volt az első dolog, ami az én
érdeklődésemet is felkeltette.
– Hála az égnek, egész jól működött! Ha nem is egészében, de
részben rendszerezni tudta az adatokat, és elég sok minden van,
amire menet közben jött rá, ahogy a más forrásból származó
anyagokat átnézte.
– Mégis, milyen jellegű tudás ez, ha ők maguk nem vettek részt
az expedícióban?
– Leginkább az általuk tervezett űrhajó adatainak elemzése, a
hibernációkról érkezett felmérések konklúziói, és az általuk
szimulált problémák megoldásának lehetőségei.
A válasza arra engedett következtetni, hogy nem akarja felfedni
a lényeget. Rájöttem, hogy amíg bármilyen kis esély is van arra,
hogy kapcsolatba lépjek a rendszerrel és kiszolgáltassam őket, nem
fog bízni bennem.
– És most mit akarnak tőlem? – kérdezte Uriah. – Az ükapám
agyában tárolt információkhoz hogyan férnének hozzá, ha nem én
lennék a donor?
Rebell szempillái megrebbentek. A következő másodpercben
már engem nézett.
– Arra gondoltunk, hogy Ivey-ra töltenénk fel… Eisa szerint ő
alkalmas lenne rá.

266
 – Nem! Kizárt, hogy egy kétes kimenetelű kísérletbe rángassák
bele! – ugrott fel ismét Uriah. – Meg van maga őrülve? – nézett a
parancsnokra, két kézzel markolva a saját haját. Megdöbbentem,
hogy sokkal ingerültebben kezelte, ha rólam volt szó, mint amikor ő
került veszélybe. Ha létezik bizonyíték a szeretetre, akkor csakis ez
lehet az.

267
huszonkilenc

Uriah

– Nyugodjon meg! – emelte fel óriási tenyerét Rebell.

– Hogy a francba nyugodnék meg, amikor percenként mond
valami esztelenséget, vagy szembesít olyan dolgokkal, amiket
felfogni sincs időm. Maga érzéketlen, így sejtelme sincs róla, min
megyünk most keresztül. Épp arról kell döntenünk, hogy melyik
lehetőséget válasszuk a két rémálom közül, maga meg azzal jön,
hogy ezt még tetézzük, és engedjük pépesíteni az agyát? És melyik
agyát? Az emberit, miután letörölték, vagy a gépit, miután kiemelték
a testéből? – kérdeztem hullámzó, leginkább hisztérikusnak
nevezhető hangon.
– Ez lenne az ajánlatom egyik fő eleme… – válaszolta nyugodt,
érzelemmentes hangon Rebell.
A kezeim belemerevedtek a mozdulatba, mielőtt lassan
elengedtem a hajam, és a karjaim lehullottak a törzsem mellé.
– Na, most már rukkoljon elő azzal az ajánlattal, és toldja meg
valamivel, ami számunkra is értékelhető, vagy esküszöm, olyat
teszek, amit magam is megbánok!
Nem mertem belegondolni, mennyire eszköztelen vagyok.
Mégis mi a francot tehetnék? Már azon kívül, hogy a saját fejemet
szétverem a betonfalon. Esetleg Ivey-ét is szétverhetem.
– Van egy lehetőség…
– Bökje ki! – vágtam rá türelmetlenül.
– Létezik már szemimplantáció.

268
 Az agyam ezerrel kutatott, és eszembe jutott valami, egy
halvány emlék, de még nem jöttem rá, hogy honnan.
– Ha valaki átesik egy szemátültetésen, gyakorlatilag új
személyazonosságot nyer vele.
Abban a pillanatban ugrott be Xino, és az, amit mesélt.
– A rehabon a szobatársam erről hadováit…
– Igen, nyilván pont azért, mert már akkor azt hitték, maga egy
közülünk, és ki akarták deríteni, mit tud ezzel kapcsolatban.
– A maguk biznisze az egész? Gyerekeket vesznek meg, hogy
kivegyék a szemüket? Modernkori szervkereskedelem?
– Nem, dehogy – rázta meg a fejét sértetten Rebell. – Sosem
tennénk ilyet!
– Pláne, hogy már nem kunszt előállítani egy szervet, legyen az
akár egy szem – állapítottam meg szárazon.
– Ebben is téved! – szólt közbe a parancsnok. – Lehet szerveket
klónozni, némelyiket nyomtatni is, de a retina mintájából azonnal
kiderül, ha mesterségesen állították elő. Az emberi szem olyasmi,
amit nem lehet tökéletesen hamisítani. Azért tudják azonnal
beazonosítani a humanoidokat, mert a retinájuk elárulja őket…
Ez új információ volt, de valamiért hittem neki.
A darabok szépen lassan kattantak a helyükre, de még nem állt
össze a kép.
– Ha Ivey kapna egy új szemet, akkor emberként élhetne.
Kinyitottam a számat, mert rá akartam ordítani, hogy nem
értem, de abban a pillanatban minden összeért bennem.
Megperdültem és Ivey-ra néztem, aki engem bámult, de
valószínűleg nem is látott. Az arcán a korábbi érzelmi kavalkád
váltakozott, csak erősebb impulzusokkal. Ő sem mert kérdezni
semmit.
– Várjon! Azt akarja mondani, hogy nem kell testtelenül élnie?
És megtarthatná a mostani személyiségét? – fordultam Zaim felé.
A parancsnok egy kicsit még húzta az időt, mielőtt válaszolt.
– Ennél egy kicsit bonyolultabb, mivel ez az egyezségünk részét
képezné, de leegyszerűsítve igen.
– Mi a bonyolultabb? – kötöttem az ebet a karóhoz.

269
 Rebell is felállt, odasétált a csaphoz, és engedett magának egy
pohár vizet.
– Kaphat egy új szemet, ami által új személyazonosságot is.
Nyilván nem maradhat meg a processzor, azt bele kell ültetni a
testbe, amibe a régi szemét is, és ki kell találni valami elfogadható
mesét, hogy mi történt vele… Azonban nem törölnénk le az agyát,
hanem felülírnánk. Megkapja az üknagyapja agyából kinyert
adatokat, cserébe megpróbáljuk megőrizni az emlékeit, és ezzel a
személyiségét is. De erre nincs garancia! Még sosem próbáltuk ki
élő emberen…
Éreztem, ahogy a bizonytalanság fojtogatni kezd. Túl szép volt,
hogy igaz legyen.
– Mennyi az esély arra, hogy egy nyálcsorgató nyomorék lesz
belőle? – kérdeztem azonnal, és amikor Ivey szűkölő hangot
hallatott, mellé guggoltam, és magamhoz öleltem. Nem akartam
kínozni, de mindkettőnknek tudnunk kellett az igazat.
– Arra elég kicsi az esély. Ha nem tudja funkcionálisan
beépíteni a gondolkodásába a rátöltött adatokat, még mindig
letörölhetjük, és újraírhatjuk, ahogy eredetileg terveztük.
Bólintottam.
– Értem. De ugye nem várja, hogy most azonnal döntsünk?
Rebell elbizonytalanodott. Hát persze, hogy azonnal akarta!
– Biztosítson nekünk egy szobát, ahol nincsenek kamerák, és
nem figyelnek meg! – dörrentem rá. – És holnap reggelig hagyjanak
békén! Pihennünk kell, és átgondolni, amit mondott.
– Sürget az idő, Spencer… – próbálkozott Rebell.
– Nos, ha ránk van szüksége, akkor egy napig feltartja az időt,
parancsnok.
– És ebben a kócerájban minden be van kamerázva meg
mikrofonozva a parancsnoki irodán kívül… – nézett rám a fejét
ingatva.
– Akkor vitessen be két matracot! – vigyorogtam rá, mire
felhúzta a szemöldökét, de aztán egy nagy sóhajjal bólintott. – Adja
a szavát, hogy nem hazudott nekem, és betartja, ha valamiben
megegyezünk! A cimborája már elég szépen leszerepelt…

270
 Zaim Rebell úgy meglepődött, hogy hirtelen nem is tudott
válaszolni.
– A szavamat? – kérdezett vissza kissé zavarodottan.
– Igen. Csak mondja ki, hogy minden igaz, ami elhangzott, és ha
megállapodunk, akkor tartani fogja magát ahhoz, amit vállalt!
Felállt, aztán közelebb lépett. Közelről pásztázta az arcom. Nem
tudom, mit keresett a tekintetemben, de valószínűleg megtalálta,
mert a szemei felragyogtak, és bár először csak bólintott, mielőtt
ismét felszólíthattam volna arra, hogy beszéljen, kristálytiszta
hangon, végig a szemembe nézve válaszolt:
– Jól van, Spencer! Esküszöm, hogy csak az igazat mondtam, és
ha belemennek az alkuba, mi mindent megteszünk, hogy Ivey
megtarthassa a személyiségét. Nekünk ugyanolyan fontos az, hogy
az adatok jó helyre kerüljenek, mint magának.
Kezet nyújtottam. Nem tudom, miért, és igazából értelme sem
volt, de valahogy így éreztem helyesnek.
Zaim nagy tenyere az ujjaimat fogta satuba, ahogy megszorította
a kezem, aztán Ivey-ra nézett, biccentett, és kisétált a teremből.

271
Ivey

A parancsnoki szoba félhomályában feküdtünk összebújva.

Mindketten a gondolataink fogságába kerültünk. Uriah légzése hol
felgyorsult, hol egy nagy szusszanással engedte ki a levegőt. A
fejem a mellkasán pihent. A lehetőség, hogy megtarthatom a testem,
amit ő annyira szeret, és a tudatomat, ami a szerelmemet őrzi iránta,
végtelen boldogsággal töltött el. Csekély ár ezért az, hogy egy
idegen ember tudását is magamba kell fogadnom. Az pedig, hogy ez
a valaki Uriah üknagyapja, csak megszépítette az egészet. Még egy
kapocs közte és köztem, a jövőben lebegő valóság színes képén,
ahol végre egyenrangúak lehetünk. Még fel sem fogtam, hogy a
processzorom nélkül gyakorlatilag ember leszek… EMBER, csupa
nagybetűvel. Rebellt elnézve nem tűnt akkorának a váltás. Hiába
figyeltem egész idő alatt, nem tudtam volna megmondani, valójában
mi is ő. De ha itt elfogadják, teljes értékűnek tekintik, akkor jó
helyen vagyunk. A percekkel korábban érzett kilátástalanság és
tehetetlenség pillanatok alatt változott át a torkomat égető reménnyé
és akarássá.
– Uriah, én szeretném megpróbálni…
– Tudom, Élet, és hidd el, az én ítélőképességemet is
elhomályosítja a lehetőség, de próbálok józan maradni. Rebell tudta,
melyik gombot kell megnyomni rajtunk, hogy a kedvére való
döntést hozzuk meg. Muszáj mérlegelnünk!
Furcsa volt, hogy ő az, aki most az én szerepemet veszi át. Ő
ragaszkodik a tényekhez, ő teszi patikamérlegre az információkat, és
ő próbálja figyelmen kívül hagyni az érzéseit. Bennem csak a vágy
tombolt, hogy megszabadulhassak a béklyótól. Most kezdtem
élvezni a szabadságot. Az agyam mostanra töltötte ki az űrt, amit a
központi rendszer által futtatott háttérprogramok hagytak maguk
után. Végre valóban gondolkodni kezdtem.
– Igen, tudom, de a három opció közül ez az egyetlen, ami azzal
kecsegtet, hogy teljes életet élhetünk…
272
 Felkönyököltem, aztán a kezemet a mellkasára fektettem, és
rátámasztottam az államat.
– Ha elvesztem a testem, egyszer másra vágysz majd. Ezt te is
tudod, én is tudom, és Ekon és Eisa is elmondta. Ez nem árulás, nem
is olyasmi, amit ki tudnál védeni. Tudom, hogy amit korábban
mondtam, azzal a lelkedbe gázoltam, de hidd el, a tényeken ez
semmit nem változtat.
Meglepetésemre Uriah bólintott.
– Igen, valószínűleg így lenne. A testiség nélküli élet sosem
ment az embereknek. Hiába vonultak el a világtól, és éltek
kolostorban, önként vállalt száműzetésben, legtöbbjük talált rá
módot, vagy önmaga ellen fordult. Nem vagyok elég erős ehhez… –
vallotta be.
Bizonyítékként a keze is felemelkedett és olyan szeretettel
simogatta meg az arcomat, aztán az államat, a vállamat, majd a
karomat, ami minden kétségemet elsöpörte. Kicsit kettéhasadt az
elmém. A saját testemre voltam féltékeny. A tudatom állt a másik
oldalon, és irigyen figyelte az eseményeket. Azt akarta, hogy ő
legyen a fontosabb.
– De azt is tudom, hogy ha nem emlékeznél arra, ami köztünk
történt, abba belepusztulnék… Hihetetlen, tudom, de minden, ami az
életben maradásra ösztönöz, te vagy. A lelked, a szíved, a
szerelmed. Imádom a testedet, de ha másikban élnél, akkor is téged
választanálak.
A szavai pont azok voltak, amiket hallani akartam. El tudtam
fogadni, hogy szüksége van az érintésekre, a kontaktusra, amire csak
testen keresztül van lehetőség. Már én is tisztában voltam vele,
mennyire fontos és mennyire pótolhatatlan. Eisa szavai is arról
győztek meg, hogy a testtelenség nem jó megoldás, ha kötődsz
valakihez. Önálló individuumnak elég, talán egy új világban
identitásnak is az lenne, de itt, a Földön, ebben a korban csak
másodrendű lehetsz, ha nincs tested.
– Mire gondolsz? – szakított ki a gondolataimból Uriah.
– Arra, hogy test és lélek egymás nélkül mit sem ér…

273
 Felemelte a fejét, és a száját csücsörítve várta, hogy feljebb
csússzak rajta egy kicsit. Azonnal teljesítettem szavak nélküli
kérését, és hagytam, hogy az ajkaival cirógassa a számat, miközben
elégedetten szuszog az orrán át.
– Furcsa ez… Azt mondják, az emberek egymás lelkébe
szeretnek bele, és tényleg van olyan, hogy akik sosem találkoztak,
képen sem látták egymást, azok között is létrejön egy mély kapocs,
amit akár szerelemnek is nevezhetünk, de nem ez az általános.
Éreztem, hogy a szám felkunkorodik, és biztosan Uri is, mert
visszafektette a fejét a párnára, és kíváncsian nézett rám.
– Mondhatnám, hogy én csak a lelkedbe szerettem bele… ha
hazudhatnék…
Felnevetett. Édes, tiszta hangjába beleremegtem. Mindegy, mi
történik körülöttünk, mindegy, mit hoz az élet, ezek a percek
számítanak. És most, hogy esélyt kaptam megőrizni az emlékeimet,
még jobban igyekeztem örökre megjegyezni mindent.
– Ha nem a lelkembe, akkor mibe? – kérdezte huncut vigyorral,
és a karját a feje mögé emelte. A mellkasán játszottak az izmok,
halványbarna bőre alá kék erek rajzoltak folyókat. A mellbimbója
azonnal kiemelkedett, ahogy ránéztem. Én is felnevettem.
– Az emberi test lehetne csupa meglepetés, de inkább
kiszámítható – morogtam, ahogy ráhajoltam a kis csúcsra, ami
hívogatott. Lágyan megnyaltam, aztán a számba vettem, és finoman
megszívtam. Uriah kapkodni kezdte a levegőt, én pedig
elmosolyodtam. – Mondom…
A következő pillanatban Uriah felemelkedett, két kézzel a
hónom alá nyúlt, és maga alá fordított. Amikor rám hengeredett, és a
súlyával a matrachoz szegezett, a vérem meglódult. A csípőjével
körözni kezdett, a tenyerei pedig a fenekem alá simultak, és a
bőrömbe markoltak. A szája az állam vonalát követte, aztán a
nyakamon siklott, és nyalt, szívott.
– Ha most nagyon jól figyelsz, máris meglephet a tested –
morogta, és éreztem, hogy kicsit széthúz erős kezeivel. – Érzed már
magadban a vágyat és a lüktetést, pedig még szinte hozzád sem

274
nyúltam, vagy én csinálok rosszul valamit? – harapott belém a
nyakam és a vállam találkozásánál.
Éreztem, de még mennyire, hogy éreztem! A péniszem
nekifeszült a nadrágomnak, a fenekem pulzált a semmi körül, a
vérem száguldott az ereimben. A légzésem zihálásba fordult, ahogy
Uriah összenyomott majd ismét széthúzott.
– Ez csak reflex. Azért van, mert a testem már tudja, mi jön
ezután… – válaszoltam. Igyekeztem, hogy a hangom ne áruljon el.
– Aham… persze… bár fogalmad sincs, mi jön ezután –
kuncogott a bőrömbe Uriah.
– A pontos folyamatról nincs, de a végkifejlet elég egyértelmű.
Ismét kuncogás.
– És ha mégis figyelnek? – kérdezte halkan.
– Akkor náluk is ugyanaz lesz a vége – súgtam a fülébe, ahogy
előrehajoltam, és végigcsókoltam a kagylóját.
Uriah beszippantotta a levegőt, aztán apró adagokban fújta ki.
– Te nagyon bevállalós lettél…
– Óránként változnak a kilátásaink, de mindegyikben elég nagy
a rizikó, úgyhogy én nem pazarolnám az időt – válaszoltam, és
közben a körmeimmel karcoltam a bőrét, aztán ujjaimat a feszes
húsba mélyesztettem.
Uriah csípője előrelendült, és úgy mozgott rajtam, ahogy
bennem kellett volna.
– Kívánlak – sóhajtottam, és emeltem a fenekem, hogy
erőteljesebben nekidörgölőzhessek.
– Ez elég egyértelmű – válaszolta Uriah, és közben a karjára
támaszkodott, hogy mindkettőnket megszabadítson a ruháinktól.
Néztem, ahogy gyönyörű meztelenségében tündököl. A bőrét
pára lepte, és mesterséges fénynyalábokban fürdött. Az izmai
vibráltak, a haja kusza tincsekben keretezte az arcát. Sosem
gondoltam, hogy ennyire szépnek láthatok valakit.
Egy pillanatra elbizonytalanodtam. Eszembe villant az utolsó
együttlétünk emléke, az, hogy elárult, hogy kiszolgáltatott. Eddig
nem gondoltam erre, mert beleőrültem volna, de muszáj voltam
szembenézni vele, mert lassan felemésztett a lelkem mélyén érzett

275
harag. „Te mit tettél volna?” – kérdezte tőlem, és itt volt az alkalom,
hogy őszintén válaszoljak, ha csak magamnak is. A másodperc
töredéke alatt rájöttem, hogy ugyanezt. Pont annyira vagyok önző,
mint ő. Ha csak egy módom lett volna arra, bármit megtettem volna,
hogy megtarthassam.
Már én is meztelen voltam, amikor ismét a karjába vett. Lágyan
csókolt, lassan simogatott, igyekezett az összes porcikámra sort
keríteni. Én pedig kiélveztem minden mozdulatot, minden érintést.
Összeolvadó testünk egybeforrt, és egymás szájából
lélegeztünk, míg a fény fel nem robbant lezárt szemhéjam mögött,
és Uriah a nevemet suttogva rám nem omlott.

276
harminc

Uriah

– Jó reggelt! – rázta meg a vállamat Rebell. – Remélem, kipihenték

magukat…
Még ki sem töröltem a szememből az álmot, máris rám zuhant a
valóság. Nem fogadtam túl jó kedvvel.
– Szedjék össze magukat! A tegnapi kis akció nem volt véletlen.
Szokatlanul nagy az aktivitás a másik oldalon, úgyhogy életbe kell
léptetnünk a második biztonsági szintre vonatkozó szabályokat.
Ivey felült mellettem. Meztelen mellkasa gyorsan emelkedett és
süllyedt. A hátára tettem a kezem, hogy komfortosabbá tegyem
számára a helyzetet. Mi a földön ültünk, Zaim fölénk tornyosult és
egyfolytában beszélt. Nem sok időt hagyott, hogy magunkhoz
térjünk. Szerintem akármennyire is bizonygatja, hogy ember, mégis
inkább robot, ha nem tudja, hogy kell néhány perc, mielőtt teljes
kapacitáson üzemel az agyunk.
– Az mit jelent? – kérdezte Ivey, és kinyúlt, hogy a matrac
mellett heverő nadrágját behúzza a takaró alá.
– Ki kell üríteni a központot. Másik bázisra költözünk…
– Kiüríteni az egész szintet? – kérdeztem csodálkozva. – A
laborokat, a kutatóállomást?
Rebell zaklatott pillantással nézett rám.
– Nem, azok maradnak. Minden programnak van hivatalos
verziója és dokumentációja. Ha ügyesek voltunk, sosem jönnek rá,
pontosan mi folyt itt…

277
 – Ez elég derűlátó elképzelés – morogtam, és felálltam, hogy
kiszolgáljam magam egy kávéval.
– Mindegy, mert nincs más választásunk. A kiürítés így is
három napot vesz igénybe. Nem akarok kockáztatni.
– Miért gondolja, hogy a tegnapi akciónak és a szűkülő hálónak
bármi köze van egymáshoz? – faggattam, bár láttam, hogy nem sok
kedve van magyarázni. Az ujjai sebesen száguldoztak a holografikus
képernyőkön és egymás után nyitotta meg az új ablakokat.
– Az elemzők szerint maga valamiért kiemelt figyelmet
érdemelt a hatalom részéről. Nyilván az üknagyapja miatt. Lehet,
hogy rájöttek valamire, de egyelőre nem tudjuk, hogy mire.
– Most, hogy eltűntem, a családom nyilván kerestet. Szerintem
tegnap is csak azért bukkantak fel azok az emberek.
– Persze! Ha kerestetnék, akkor felderítőrobotok mentek volna a
házához, nem pedig Ekonéktól követik csendesen, és nem
civilruhások. Valamint nem azt tervezték volna, hogy elaltassák és
bevigyék valamelyik támaszpontra.
– Támaszpont?! – röhögtem fel.
– Miért, maga azt hiszi, tényleg megszűnt a katonaság? Azt
hiszi, négymilliárd embert valóban csak békés eszközökkel
irányítanak, és nincsenek felkészülve egy esetleges vészhelyzetre?
Azt hiszi, annyira hülyék, hogy nem gondoskodnak arról, hogy a
megszerzett hatalmat meg is tudják tartani? Magának is az volt az
első gondolata, hogy azonnal nyilvánosságra kell hozni, amit
tudunk. Valószínűleg ők is ettől tartanak, és nem fogják békésen
átadni az irányítást.
Rögtön rám tört a szorongás. Előző este annyira magunkkal
voltam elfoglalva, hogy meg is feledkeztem a hosszú távú
kilátásokról.
– Rebell! – szólítottam meg a parancsnokot, és odasétáltam az
asztalához. Ivey már felöltözve kuporgott a sarokban. Úgy tűnt,
nehezére esik kimászni a fészekmeleg ágyból.
– Csak Zaim. Kevesen hívnak a vezetéknevemen.
Bólintottam, bár nem nagyon érdekelt, miként szólítják.

278
 – Maga is azon a véleményen van, mint Yaron? – kérdeztem
kerekperec.
A szemöldökei összeszaladtak, és egy darabig csak nézett,
mielőtt visszafordult a kijelzőkhöz, ismét vadul gépelni kezdett, és
közben válaszolt:
– Mindegy, hogy én mit gondolok. Nincs választási lehetőség,
és erre maga is rá fog jönni hamarosan.
– És ha mégsem? – kérdeztem emelt hangon.
– Az nem fordulhat elő! – válaszolta a parancsnok, de nem
nézett rám.
Legalább nem mondta ki, hogy akkor elhallgattatnak, bár a
válasza mögött ott lebegett a burkolt fenyegetés.
Visszamentem Ivey-hoz, és a kezemet nyújtottam, hogy
felsegítsem.
– Amúgy meghoztuk a döntést – fordultam vissza az asztal felé.
Rebell nem nézett fel, nem is szakította meg a munkát.
– Jól van! Keressék meg Nibét vagy Eisát, és egyeztessenek a
további teendőkről.
– Nem is érdekli, mit választottunk?
– Mivel ebben az esetben is csak egyetlen helyes döntés volt,
remélem, hogy kettejüknek csak sikerült rátalálni.
Pökhendi válaszától forrni kezdett a vérem, de Ivey ujjai az
enyémek közé csúsztak, a másik kezével pedig megfogta a karomat.
Felesleges lett volna nekiesni a parancsnoknak. Nem nyertünk volna
semmit, ellenben amúgy is bizonytalan státuszunknak ártott volna a
nyílt konfrontáció.
Szó nélkül fordultam el, és kifelé indultam a szobából. Ivey nem
engedte el a kezem, és szorosan mögöttem lépdelt. Az ajtó
hangtalanul csúszott a falba, de mielőtt kiléphettünk volna rajta,
Rebell hangja törte meg a csendet:
– Sok sikert, Ivey! Találkozunk, amikor felébred!

***

Az események abban a pillanatban csúsztak ki a kezemből, amikor

megtaláltuk Eisát, és elmondtuk neki, hogy mi mellett döntöttünk.
279
Úgy tűnt, rajtunk kívül mindenki biztos volt a dologban, mert
percekkel később már a műtőben ültünk, ahol egy nappal korábban
is, és körülöttünk vagy húsz ember serénykedett. Különböző
állványokat toltak be, ismeretlen műszereket üzemeltek be a
háttérben, miközben utasítottak, hogy vetkőzzünk meztelenre, és
álljunk be a fertőtlenítő kabinba. Tíz perccel később Ivey az asztalon
feküdt, én pedig mellette álltam talpig steril ruhában, és bármit
megadtam volna, hogy helyet cserélhessünk. Bárcsak magamra
vállalhatnám a kísérleti nyúl szerepét! Bárcsak ne most néznék
utoljára a gyönyörű, barna szemekbe! Istenem, add, hogy
visszakapjam őt!

Ivey

– Ivey, most egy kicsit aludni fogsz! – mondta Eisa, amikor egy tűt
szúrtak a karomba.
Ez a mondat kísértetiesen emlékeztetett arra, amikor először
ébredtem tudatomra. A hely azonban nem volt olyan barátságos, és
az érzéseim is ezerszer intenzívebbek és kuszábbak voltak. Talán
azért, mert most nem kaptam támogatást a háttérprogramoktól, de
valószínűbb, hogy azért, mert ezúttal tudtam, mit veszíthetek.
– Élet, minden rendben lesz! Itt leszek, amikor magadhoz térsz
– suttogta Uriah a fülembe. A hang, ami a szívritmusomat jelezte,
hirtelen váltott ütemet.
– Nyugalom, Ivey! – szólalt meg Eisa a kellemes, női hangján,
én pedig hagytam, hogy a mesterséges álom magába szippantson.

***

Egy óriási hangárban állok. Körülöttem ismerős arcok, mindenki

teszi a dolgát, senki sem szól hozzám, pedig én kérdeznék. Hol
vagyok? Kik ezek? Tudom, hogy mit csinálnak, tudom, hogy kik ők.
Vagy nem?

280
 Egy férfi – Haith? – odalép hozzám, és egy friss statisztikát
mutat. Válaszolok neki, de számomra értelmetlen dolgokat. Bólint és
ellép mellőlem. Átvágok a termen, a monitorokkal telepakolt pult
fölé hajolok.
Körülöttem ujjongás tör ki. Én is felnézek, és a kivetítőn látom,
ahogy az űrhajó kiereszti a féktalpakat, majd bekapcsolja az
ellenhajtóművet. A por magasra kavarodik a földön, egy pillanatra
el is takar mindent, de aztán lassan eloszlik, a kép kitisztul. A
teremben síri csend van. Ha lennének legyek, a zümmögésük is
hallatszana. Izgatottan nézem a képeket.
– Ez két évvel korábbi felvétel – mondja az egyik analitikus,
mire bólintok.
– Szép munka, hogy befogta a jelet! – teszem a vállára a kezem.
Ahogy ismét felnézek, azt látom, ahogy lenyílik a híd, és
emberek jelennek meg a hajó alatt. Lassan, bizonytalanul lépnek le
a fémrácsról, és óvatosan teszik meg az első métereket. A hátul álló
mond valamit a többieknek, és feléjük fordítja a kezében tartott
műszer kijelzőjét. Látom az értékeket. 18 Celsius fok, nyomás és
sugárzás a tűréshatáron belül.
Visszatartom a lélegzetem. Az elöl álló alak lassan a nyakához
ér, és kikapcsolja a sisakrögzítőt. A következő pillanatban pedig
felhajtja a védőlapot.
A terem felrobban. Mindenki visongva ugrál körülöttem,
összepacsiznak, ölelgetik egymást. Valaki engem is megragad és
magához szorít. Nevetek. Boldog vagyok. Annyi év, annyi munka, és
most ott vagyunk. Vagyis ők ott vannak!
A kép elmosódik, aztán számadatok és leírások végeláthatatlan
sora… Soha nem érünk a végére!
– Ivey!
Hallom a hangját, tudom, hogy vár rám, de még nem vagyok
készen. Muszáj rájönnöm a rendszerre, mert így nem tudok feltörni
az elmém felszínére. Muszáj elpakolnom ezt a sok információt, mert
így belefulladok. Mint amikor egy nagy házból egy kis lakásba
költözöl, de nem akarsz megválni semmitől, és a dobozok a plafonig
érnek. Nem jutsz ki tőlük, mert eltakarják az ajtót…

281
 – Ivey! Hallasz engem?
Uriah hangja kristálytisztán cseng a fülemben, de hiába akarok,
nem tudok válaszolni. Inteni sem tudok. Nem találom a kapcsolatot
az izmaimmal. Egy pillanat alatt lep el a rettegés. Mi van, ha
elvesztettem? Ha sose lesz meg? Ha nem jövök rá, hogyan
kapcsolódtak egymáshoz a neuronjaim? Mi lesz, ha ez a sok anyag,
amit beleerőltettek az agyamba, elfoglalja a helyet, és nem marad
elég a tudatomnak?
Oké, muszáj megnyugodnom, és átgondolni mindent! Nem
adhatom feli

– Hagyjuk egy kicsit pihenni! – mondta Eisa. – Gyere, igyunk egy

kávét, és egyél valamit. Az elemzések szerint az agyi kapacitása
maximumon pörög. Jól van, csak kell egy kis idő, amíg integrálja a
másik agyból kapott információkat.
– Nem megyek sehová! – felelte Uriah. Ereztem, ahogy nyirkos
ujjai az én mozdulatlan kezemet markolják. – Tudja, hogy itt vagyok
vele.

***

Összemosódtak a percek… talán órák vagy napok. Az idő

jelentőségét vesztette.

Mindegy, mikor találom meg a kiutat, csak az a fontos, hogy végül

meglegyen. A labirintus újabb és újabb zsákutcákkal őrli fel az
idegeimet.

Néha hallottam Uriah hangját, máskor csak szétmálló

mondatfoszlányok, lelassuló, elmélyülő tónusú beszéd, aztán csend.
A koponyám zárt ajtói mögött pedig hurrikán és káosz, örvénylő
adattenger. Néha úgy éreztem, végre a felszín felé török, de újra
elbuktam. A keserűség ízét éreztem a számban, de tudtam, hogy
csak képzelem.
– Ivey! Itt vagyok, és várok türelmesen. Nem kell sietned. Ne
kapkodj! Lassan dolgozz, és próbálj felépíteni valami rendszert.
282
Arra gondoltam, hogy kösd valami illathoz a saját emlékeidet, és
amelyikhez nem tudsz szagokat társítani, azokat tedd félre, majd
értelmet nyernek, ha tudunk kommunikálni.

Próbálom megjegyezni amit mond, és újra átnézni mindent. Tényleg

könnyebb így. Ahol érzem a szagokat, azt egyből kiemelem, és
mintha a felső polcra pakolnám. A többit-embereket, helyszíneket,
adatokat – mind lesöpröm az asztalról. Mintha végre éreznék
valamit. Uriah illata kúszik a tudatomba, és ismét ott a keze, amivel
az ujjaimat érinti. Parancsot adok az izmaimnak.

– Ivey! – A hangja hirtelen megváltozott. Izgatott lett, és kapkodta a

levegőt. – Szorítsd meg újra, Élet!
Amikor tökéletesen tudatában voltam, hogy fogom a kezét,
valami nedveset éreztem az arcomon, a kötés alatt.
Kötés??

Ó, meg is feledkeztem róla, hogy mostantól más szemmel tekintek

majd a világra. Szó szerint. De a könnyek nem az enyémek.
Belefolynak a számba, érzem az ízüket, és hallom Uriah közeli
légvételeit, halk szipogását.

– Élet! Hallasz? Szoríts meg az ujjam, ha hallod, amit mondok…

IGEN! Eisa! Ivey hall engem és megszorította a kezemet.

Kerekek hanga a betonon, csattogó lépések. A sípolás felgyorsul.

Gépek pittyegnek, emberek suttognak, Uriah ölel. Sötét van, de
mintha fény derengene át szorosan lezárt szemhéjamon.
– Magához tért! – mondta Eisa, ezúttal a gépi hangján.
– Igen! – szólalt meg boldogan Uriah. – Ivey, életem, ne próbáld
kinyitni a szemed! Még egy napot várnunk kell vele. 72 óra után
vehetik le a kötést.
– Két nap telt el? – kérdeztem, és meglepődtem, mennyire
rekedt a hangom.
– Igen, majdnem ötven óra – válaszolta Eisa.
– Hogy érzed magad? – kérdezte Uri. – Tudod, hogy ki vagyok?
283
– Mást nem tudok, csak azt – válaszoltam boldogan.

284
harmincegy

Uriah

Nincs rá szó, mennyire boldog voltam, amikor kiderült, hogy Ivey

felismer. Minden más eltörpült az elmúlt két napban amellett,
micsoda harcot vívott azért, hogy megőrizhesse a tudatát. A BR-en
folyamatosan láttuk, hogy melyik agyi területe aktív. Volt, amikor
az emlékeivel küzdött, volt, amikor az érzékeit akarta visszakapni,
és volt, amikor egy időre kikapcsolt mindent. Hihetetlen az emberi
agy. Az orvosok és a technikusok megpróbálták elmagyarázni, hogy
mi történik éppen, de hamar rájöttem, hogy ők is csak találgatnak. A
valósághoz legközelebb Eisa járt, aki már átélte ezt. Azt mondta,
szörnyű volt. Minden összekeveredett benne, és neki hetekbe telt,
mire sikerült a saját emlékeit különválasztani az idegenektől. Mai
napig is csak a tudás töredékét tudta kiaknázni, mert nem jött rá,
mihez kapcsolódnak az adatok. Sem időhöz, sem helyhez nem tudta
kötni őket, így olyan volt, mintha egy kódolt levelet kapott volna,
lexikonnyi méretben, és nem tudná megfejteni a rejtjelezést.
Reméltem, hogy Ivey és én sikeresebbek leszünk. Még mindig nem
tudtam, mit akarnak ennyire a régi kutatók bölcsességeiből. Nyilván
rég túlhaladta őket a tudomány, és ami lényeges, azt amúgy is
dokumentálták. Vagy esetleg a Háttérhatalom sem tudott feltörni
mindent? Lehet, hogy hiányos az adatbázis és komoly kérdések
várnak válaszokra? Úgy gondoltam, hogy ha Ivey magához tér, és
már nem jelent veszélyt rájuk, beavatnak bennünket a részletekbe.
A két napot azzal töltöttem, hogy az üknagyapámról néztem
videókat, elolvastam a fennmaradt jegyzeteit, átnéztem a kutatási
285
anyagokat. Természetesen mindent nem értettem meg belőle, de
gyorsan körvonalazódott bennem, hogy mit tartott lényegesnek. Azt,
hogy a Gliese-en mindent fel tudjanak használni, amit az űrhajók
építésénél alkalmaztak. Afféle instant lakónegyednek szánta a
hajókat, amikben minden apró darabnak küldetése lesz az új
világban. Ez a része annyira érdekelt, hogy éjjelente is olvastam
Ivey ágya szélén ülve, úgy, hogy mindig egymáshoz érjünk. Ha
kimentem zuhanyozni vagy a mosdóba, állítólag azonnal pánikolni
kezdett, úgyhogy a második napon csak háromszor hagytam magára,
de a fürdésről egyszerűen lemondtam. Arra gondoltam, majd vele
együtt állok a meleg vízsugár alá, ha magához tér.
És most ott ült az ágy szélén, hosszú lábait lóbázva, mintha nem
akarná elhinni, hogy mozgatni tudja őket.
– Ha minden rendben van, magunkra hagynátok egy kicsit? –
kérdeztem a többieket, akik izgatottan figyelték az adatokat.
– Persze! – válaszolta Nibé. Ő és Eisa egymást váltották, és
velem várakoztak, de most mindketten ott álltak mellettem.
Miután mindenki kiment, kicsit jobban éreztem magam.
Tudtam, hogy be van kamerázva a helyiség, de nem érdekelt.
Egyszerűen arra volt szükségem, hogy legalább látszólag kettesben
legyünk.
Két tenyerembe vettem a gyönyörű arcot, hozzáképzeltem a
mindig éber, csokibarna szemeket, és a combjai közé léptem. Ivey
azonnal a mellkasomra hajtotta a fejét, én pedig izzadt, összetapadt
tincseit simogattam.
– Annyira vártam ezt! – suttogta. A hangja még mindig rekedt
volt, talán azért nem beszélt hangosan. – Féltem, hogy nem találok
vissza hozzád.
Nem mertem kimondani, hogy én is ugyanettől féltem. Nem
mertem kimondani, hogy már az előző napon elengedtem
gondolatban. Hogy azt üzentem neki, ne törődjön velem, ne
ragaszkodjon hozzám, csak tegye, amit tennie kell, hogy ép ésszel
megússza ezt az őrültséget. Már lemondtam a közös jövőnkről,
arról, hogy ugyanolyan szerelemmel ejti ki a nevemet, hogy az
ujjaiban érzem a vibráló energiát, ha hozzáérek. Már megkötöttem

286
az alkut az univerzummal, és csak annyit kértem, hogy egészséges
legyen, még akkor is, ha nem az az Ivey lesz, akit az életemnél is
jobban szeretek.
– Most már itt vagy! – suttogtam a tincsei közé. Az ujjaim
maguktól keresték az utat, míg sima homlokát érintették, és a
megszokott mozdulattal cirógatták a selymes bőrt. A folyamatosan
csipogó gépek hangja lelassult, ahogy Ivey szívverése is. Tudtam,
hogy ez az az érintés, amitől mindig megnyugszik, de még mindig
hihetetlen volt, és végtelenül boldoggá tett, hogy mindezek után is
így hat rá.
– Abba ne hagyd! – kérlelt, én pedig majdnem rávágtam, hogy
mióta beengedtek hozzá, egyfolytában ezt csináltam, de végül nem
tettem. El akartam felejteni azt az időt, amíg csak a teste volt velem.
– Uriah, nem tudom elérni a betáplált emlékeket. Maguktól
törnek rám, aztán elillannak a semmibe. Csak foszlányok maradnak
belőlük – suttogta kétségbeesetten.
– Élet! Nem érdekel! Csak az számít, hogy a sajátjaidat meg
tudtad őrizni. Minden más lényegtelen!
Megkönnyebbült sóhaja átmelegítette a pólómat, én pedig
magamhoz szorítottam a fejét.
– Eisa arról számolt be, hogy hetekbe telt, mire megtalálta a
kulcsot, de azóta is nagyon kevés adathoz fér hozzá, vagyis nem érti,
mire vonatkoznak.
– Egyetlen dologra emlékszem… – mondta Ivey, és kicsit
felemelte a fejét, aztán oldalra biccentette. A jól ismert mozdulattól
elszorult a torkom. Itt van, az én Ivey-m, és semmit sem változott. A
rettegés, hogy soha többé nem lesz ugyanolyan, mint korábban,
összezúzta a lelkemet, és még mindig alig hittem el, hogy
visszakaptam.
– Mire? – kérdeztem, bár bevallom őszintén, a legkevésbé sem
érdekelt.
– Az üknagyapád látta a telepesek leszállásakor készült
felvételeket. Látta, ahogy az űrhajósok megtették az első lépéseket.
Nem haltak meg, Uri! – emelte fel a fejét, mintha rám nézne, de

287
szerencsére nem látta az arcomat. A döbbenettel vegyes
hitetlenkedés biztosan elkedvetlenítette volna.
– Lehet, hogy csak álmodtad – válaszoltam halkan.
– Nem! Ismertem az arcokat, értettem az adatokat, és remélem,
hamarosan fel is tudom idézni őket. Ebbe az egyetlen emlékbe
kapaszkodtam végig. Ezt nem eresztettem el, amíg azért harcoltam,
hogy visszanyerjem az irányítást.
Az ajtó félrecsúszott, és Rebell lépett be rajta, majd átsietett a
termen. Mögötte Eisa gurult, akit Yaron és Nibé követett. Az egész
díszes kompánia előttünk állt meg, és az arcokon izgalom vibrált.
– Bocsánat, hogy belegyalogoltunk a magánéletükbe, de amit
Ivey mondott, az alapjaiban változtat meg mindent! – közölte Zaim.
– És mivel az emlékek gyorsan fakulnak, muszáj minél több
részletet összekaparnunk, és kielemezni.
Bólintottam. Tudtam, hogy ára van annak, hogy Ivey
megtarthassa a testét és a tudatát is, és abban a pillanatban amúgy is
eufórikus boldogságban úsztam.
– De ne terheljék túl! – figyelmeztettem őket. – Még idő kell
neki.
Rebell bólintott. Ahogy a szemembe nézett, rájöttem, hogy
bízom benne.

288
Ivey

– Igen, az 51-es körzetben – válaszoltam Eisának, akinek szintén

voltak apró emlékei, de eddig nem tudta őket értelmezni.
Időközben kiderült, hogy ő Evyn agyának lenyomatát kapta
meg, aki a professzor jobbkeze volt, és valamiért ettől érzelmi
kötődést éreztem irányában. Nem értettem, hogyan lehet ez, és
valamiféle tudathasadásos állapothoz hasonlítottam. Az egyik felem
a professzor érzéseit, benyomásait közvetítette, a másik viszont én
voltam, de néha háttérbe húzódtam, hogy utat engedjek Dr. Spencer
gondolatainak. Félelmetes volt.
– Láttad az értékeket a műszereken? – kérdezte Nibé, aki
folyamatosan fájlok között keresgélt a kivetített képernyőkön.
– Igen – válaszoltam, de amikor tovább akartam tekerni a filmet
a memóriámban, hirtelen fájdalom hasított a koponyámba.
A gépek villogni és sípolni kezdtek, én pedig éreztem, hogy a
tudatom visszahúzódik az elmém hátsó zugába. A testem el-ernyedt,
ismét elveszett a kapcsolat az izmaimmal. Uriah ölelő karját
éreztem, ahogy lefektetett az asztalra, aztán az ujjait, ahogy a
homlokomat simogatják, és a hangja betöltötte a fejemet.
– Nyugalom, Ivey! Ne erőltesd. Csak szépen lassan, annyit,
amennyi eszedbe jut. Ne kapkodj! – utasított, mire megszűnt a
szirénázás, csak a megnyugtató pittyegés maradt. – Itt vagyok veled,
és vigyázok rád. Engedd el magad! Ne félj, visszatalálsz hozzám! –
suttogta a fülembe, és ez volt az utolsó hang, amit hallottam, mielőtt
egy másik világba csöppentem.
– Dr. Spencer, gratulálok! – rázza meg a kezemet a tábornok, akinek
a nevét sem vagyok képes megegyezni. Minek, hisz úgyis túl sűrűn
cserélődnek…
– Köszönöm, uram! – bólintok, de nem nézek a magas férfira.
Nem érdekel az elismerésük, sem az, hogy mit hazudnak még. Soha
nem engednek szabadon bennünket, ezt mindannyian tudjuk. Már
rég túltettük magunkat a tényen, hogy hátralévő életünk minden
289
napját ebben a tetves hangárban kell eltöltenünk. Ki-ki a maga útján
és ütemében, de mind úgy döntöttünk, hogy akkor inkább hasznosan
töltjük az időt. Ha mi nem is, de az utódaink legalább kapnak egy
esélyt, hogy új élettel töltsék meg a Gliese-t.
– Professzor, négyszemközt kell beszélnem magával – hajol
közelebb a katonai egyenruhát és tábornoki váll-lapot viselő férfi.
Felnevetek.
– Hát, itt ez nehéz lesz… Minden be van kamerázva, még a
vécék is, uram.
Látom az apró szemekben felvillanó csodálkozást. Ezek tényleg
azt hiszik, hogy száz összezsúfolt tudós nem jön rá az ilyen
dolgokra?
– Van egy tiszta szoba – válaszolja, és elindul előttem a folyosó
felé.
Egész úton azon gondolkozom, mit akarnak még. Nincs másom,
a tudásom rég a rendelkezésükre bocsátottam. Nincsenek titkaim,
nincs semmi, amit ne árultam volna el nekik.
A tábornok benyit egy helyiségbe, amire takarítószer raktár van
kiírva. Magamban elismeréssel adózom az ötletnek, amikor a
komplett hátsófalat beforgatja, és átvezet egy kis szobába, ami olyan
jellegtelen, mint a kihallgató helyiségek általában. Összerezzenek,
amikor az ajtó egy halk döndüléssel becsukódik mögöttem.
A félelem jeges ujjakkal markol a zsigereimbe, pedig tudom,
hogy nincs okom a rettegésre. Ha vége, akkor vége, tulajdonképpen
a halál is megváltás lenne már.
– Áthelyeztetem – hagyja abba az addigi ideges járkálást a
tábornok.
– Tessék? – kérdezem megütközve. Innen? Hová?
– Van egy tengeri bázisunk, ahol nagyobb szükség lenne a
tudására – ereszkedik le a vasszékre, és engem is hellyel kínál. Jól is
teszi, mert épp kezdek összecsuktam.
– Miféle tengeri bázis? – kérdezem, bár nem várok őszinte
választ. Rég megtanultam, hogy itt csak annyit mondanak el,
amennyit ők akarnak.
– Hatszáz kilométerre, egy jelöletlen szigeten.

290
 Hallgatok. Ezek lényegtelen információk.
A tábornok az arcomat fürkészi. Látom, hogy még nem jutott
dűlőre, úgyhogy türelemre intem magam. Hagyom, hogy meghozza
a döntést. Amikor egy perccel később nagy sóhajjal előredől, és a
térdén kulcsolja össze az ujjait, fellélegzem. Na halljuk, mi itt a
lényeg!
– Elő kell készítenünk a kitelepítést. Tízmillió embert kell
elszállítanunk a Gliese-re.
Érzem, hogy a szemeim félig kifordulnak az üregükből. Az
agyam fénysebességre kapcsol.
– Mi történt? – kérdezem rekedten. Nem az érdekel, hogy
hogyan képzeli el ezt a lehetetlen küldetést, hanem az, hogy miért
van szükség rá.
– Nem tudtuk megállítani a klímaváltozást. Az adatok
egyértelműen bizonyítják, hogy nem tehetünk a katasztrófa ellen.
Még lassítani sem tudjuk. Bevégeztetett…
A gyomrom a hasamba süllyed, a torkom elszorul. Csak tátogok,
de nincsenek szavak, amiknek értelme lenne.
– Mikor? – nyögöm ki nagy nehezen. A fejemben pillanatok alatt
áll össze a kép. Mind sejtettük ezt, de a mi kétségeinket is elaltatták,
amikor arról beszéltek, hogy a mesterséges felhőzetirányítás lassan
élhetővé teszi a kontinensek belső területeit. Mióta itt vagyunk, csak
szűrt és manipulált információk jutnak el hozzánk, így csak
feltételezésekbe bocsátkozhattunk, de azt is rég feladtuk már.
– Maximum nyolcvan év… – válaszolja a tábornok.
– Tízmillió? – tolakszik a nyelvemre a második kérdés.
– Többet nem tudnunk… – válaszolja halkan. – Lehet, hogy még
annyit sem.
A tudás, életemben először, megnyomorít. Nem bírom el a
súlyát, nem akarok belegondolni a következményekbe. Megrázom a
fejem.
– Elég ennyi a faj túléléséhez? – kérdezi a férfi, és ahogy
ránézek, érzem, hogy őt is gúzsba köti a félelem.

291
 Számolok. A genetikai mutációkat előre tervezni lehetetlen, az
utódok száma korlátozott, a túlélési statisztikák és az ottani életkor a
körülmények ismerete nélkül szintén lutri.
– Talán – felelem az egyetlen szót, amit mint tudós, a legjobban
utálok.
– Akkor máshonnan közelítem meg a kérdést. Ha ennyi a
maximum létszám, amit át tudunk vinni, tud tenni azért, hogy a
lehető legjobb esélyeket biztosítsuk számukra? – néz rám véreres
szemekkel a tábornok.
Bólintok. Egy fokkal optimistább „talán” a válaszom.

Uriah

Ivey ismét küzdött. A gépek az agyműködését jelezték egy

hologramon. A két félteke egyaránt komoly munkát végzett.
Egymás után villantak fel a területek, és hamarosan pirosan izzottak,
mint a pokol.
– Hihetetlen, amit művel – mondta halkan Eisa. A többiek néma
áhítattal figyelték.
Én magamban fohászkodtam, hogy legyen hozzá elég ereje.
Nem tudtam, mivel vagy kivel vív, de azt igen, hogy ha van felsőbb
hatalom, és célja van velünk, akkor segít neki. Ha nincs, akkor
elbukunk.
Percek teltek el, miközben én némán kérleltem a mindenhatót,
hogy óvja meg nekem, a világnak. Aztán rádöbbentem, hogy nincs
hitem. Amit művelek, az puszta menekülés a realitás elől.
Megráztam a fejem, közelebb hajoltam, a fülébe suttogtam, hogy
szeretem és visszavárom. A homlokát simogattam türelmesen,
tőrődön, és csókokkal hintettem be a verejtékben úszó bőrt.
Éreztem, hogy megremeg.
– Kijön! – mondta fojtott hangon Nibé, mire mindannyian a
képernyőre néztünk. Ivey agya szépen lassan elcsendesedett, és a
területek kékes színre váltottak. Csak a homloklebeny játszott
kellemes, narancsos fényben.
292
 Ismét fölé hajoltam, és a bőrét cirógattam. Magam elé
képzeltem a sűrű pillákat, ahogy remegnek, mielőtt felébred, és alig
vártam, hogy újra a szemébe nézhessek.
– Uriah?! – suttogta cserepes ajkával, én pedig azonnal
ráhajoltam, és megcsókoltam.
– Itt vagyok, Élet! – leheltem válaszul, és ismét gyengéd
csókokkal leptem el az arcát.
– Átvitték a tengeri bázisra – mondta sokkal határozottabb
hangon, és fel akart ülni, de megszédülhetett, mert a karjára
támaszkodva próbált egyensúlyra lelni. A lapockájára fektettem a
tenyerem, és segítettem neki, aztán mögé másztam az asztalon, és a
hátát a hasamnak támasztottam.
– Miféle tengeri bázisra? – kérdezte izgatottan Rebell.
– Mondom a koordinátákat – mosolyodott el Ivey, én pedig
olyan büszkeséget éreztem, hogy beleremegtem.

293
harminckettő

Uriah

Minden fenekestül fordult fel a Központban. Bár a kitelepítés

javában folyt, és szinte már üresen tátongott az egész szint, mégis
hirtelen rengeteg ember tűnt fel, Yaron és Rebell kiabálva adtak
utasításokat, és a levegőben ezernyi megnyitott hologramképernyő
villogott a fejek felett, mint a szövegbuborékok a képregényekben.
Ivey erőtlenül pihent a karjaimban, én pedig hirtelen rájöttem,
szemernyit sem érdekel, mi ez a nagy felfordulás. Áthajoltam a válla
felett, és homlokon csókoltam.
– Hogy érzed magad?
– Nem is tudom. Nagyon furcsa ez az állapot. Egyrészt a látás
hiánya az, ami megvisel, másrészt még mindig nem tudom rendesen
különválasztani az agyamba sűrített információkat. Most úgy tűnik,
álmomban könnyebben férek hozzá a professzor gondolataihoz, és
mivel a tudatom olyankor nem befolyásolja a jelenlegi tudásommal
az anyagok feldolgozását, sokkal egyszerűbben csúszom át az ő
elméjébe.
Amit mondott, az annyira furcsa volt, hogy belegondolni sem
mertem. Nem akartam magam azzal rémisztgetni, hogy egyik nap az
üknagyapám ébred fel mellettem.
– Én örülnék, ha csak álmodban zaklatna az öreg, és az éber
pillanataidat nekem szentelnéd – mosolyodtam el.
Ivey rózsaszín ajka is felkunkorodott, és kilátszottak hófehér,
szabályos fogai.

294
 – Milyen színű az új szemem? – kérdezte, én pedig rajtakapottan
haraptam a saját számba.
– Nem tudom, ne haragudj! Annyira lényegtelennek éreztem,
hogy eszembe sem jutott megkérdezni az orvosokat.
– És kié volt? – tudakolta halkan Ivey. Kihallottam belőle a
bűntudatot.
– Egy fiatal srácé, aki szerencsétlenül járt, amikor fel akart
mászni egy sziklára. A biztosítókötelét elvágta egy éles perem, és ő
lezuhant.
– Szegény! – motyogta Ivey.
– Én is nagyon sajnálom, de nekünk ez tökéletes.
– Mégis… annyira bánt, hogy egy ember halála árán szabadulok
fel.
– Igen, megértem – dünnyögtem, miközben a fülét puszilgattam.
– És hogyan jutottak hozzá a testhez? – kérdezte Ivey, amitől
megborzongtam. Addig nem akartam tudomást venni a mocskos
részletekről.
– Mindenütt vannak beépített embereik. Nibé azt mondta, a
segélyhívó központban is. Ők értek oda hamarabb a baleset
helyszínére, és pár perc alatt kiemelték a szemeket, majd betették a
tieidet, és a processzorodat is belőtték az agyába. Mivel amúgy is
szétzúzta magát a sziklák között, végül lelökték a szirtről, és
hagyták, hogy a hullámok végezzék el a maradék munkát…
Ivey remegni kezdett. Megbántam, hogy ilyen részletesen írtam
le a történteket.
– Ne haragudj! – öleltem át szorosan, és a hajába fúrtam az
arcomat.
– Most olyan vagy, mint én. Ne kérj állandóan bocsánatot! –
suttogta, és oldalra fordította a fejét, hogy a száját kínálja fel nekem.
Éltem a lehetőséggel, és óvatosan csókoltam, egészen addig, amíg el
nem húzódott. – Segítenél megfürdeni? És nagyon fáradt vagyok.
Van itt valami csendesebb hely? – kérdezte, én pedig már másztam
is le az asztalról, hogy lefektessem őt. Közel hajoltam az arcához.
– Az egyik titkos vágyam, hogy megfürdesselek… – suttogtam,
és reméltem, hogy ezt azért nem hallgatja most senki. – Mindjárt

295
visszajövök! – nyomtam egy puszit az orrára, és már rohantam is
kifelé a teremből.

– Igen, ez lesz az! – mondta épp Rebell egy technikusnak, aki

kivetített domborzati térképen jelölte be a helyet. – Kérek róla
minden adatot, amit elő tudnak kotorni!
– Parancsnok! – szólítottam meg, mire megperdült, és először
alaposan végignézett rajtam.
– Baj van, Spencer? – kérdezte aggodalmas hangra váltva.
– Nincs, uram – a szó kesernyésnek érződött a nyelvemen –, de
szeretném ismét elkérni az irodáját. Ivey nagyon fáradt, pihennie
kell. És szeretne megfürdeni…
– Jól van, úgyis ott vannak még a matracok – bólintott azonnal,
aztán már vissza is fordult a csapatához, és újabb oldalakat
böngészett át az elé vetített anyagok közül.
Kellett vagy öt másodperc, mire rájöttem, hogy ezzel le is zárta
a beszélgetésünket. Tétova léptekkel vágtam át a csarnokon.
Ivey már ülve várt, amikor visszatértem.
– Nem mertem egyedül leszállni – mondta, ahogy finoman
megcirógattam az arcát.
– Hát ne is! Olyan haszontalannak érezném magam, ha nem
hagynád, hogy gondoskodjak rólad.
A mondat csak úgy kicsúszott a számon, és már vissza is
szívtam volna, ha tudom. Ivey felém fordult, és biztos voltam benne,
ha tehetné, most az arcomat fürkészné.
– Haszontalannak?
Megdörzsöltem az orrnyergemet.
– Igen… Valahogy úgy érzem, rám nincs is szükség, csak
miattad vagyok itt. Arra használtak, hogy becserkésszenek.
Ivey szemöldökei felugrottak a kötés alatt.
– Szerintem nem. Épp arról van szó, hogy te kellesz majd a
lényegi részekhez. Nem fogom tudni egyedül kiaknázni a tudást,
amit kaptam.
Reméltem, hogy így lesz.
– Ha nem mondod, hogy kössem illatokhoz a saját emlékeimet,
talán sosem tudom szétválasztani magamat és a professzort –
296
 mondta Ivey, bennem pedig fellángolt az öröm, hogy mégsem
vagyok teljesen felesleges.
– Mindegy, most ne foglalkozzunk ezzel! Menjünk, és
használjuk ki az utolsó estét, amit itt tölthetünk. Holnap befejeződik
a kiürítés…
Ivey meglepetten fordult felém, de aztán valószínűleg
átgondolta az idő múlását és bólintott.
Lesegítettem az asztalról és átkaroltam a derekát, majd óvatos
lépésekkel vezettem a folyosó felé.
A parancsnoki iroda felüdülésnek tűnt a kinti zűrzavar után.
Csend és nyugalom várt ránk, ahogy becsuktam az ajtót.
Egy pillanatra nekitámaszkodtam a hűvös fémlapnak, és Ivey-t
figyeltem, aki bizonytalanul toporgott a szoba közepén. Egy térdig
sem érő köpenyszerű ruhát viselt, és mezítláb állt a betonon.
Kiszolgáltatottsága egyszerre keltett bennem sajnálatot és izgalmat.
– Levetkőztetlek – mondtam neki, amikor elé léptem, és
lábujjhegyre álltam, hogy a szájára tapadhassak.
Nem válaszolt, de az arcán halvány pírrózsák gyúltak a kötés
szélénél, amit elragadónak találtam. A műtéthez nem adtak rá mást,
csak ezt az akármit, ami a nyakánál volt megkötve. Lassan
kioldottam a zsinórt, kibújtattam belőle, és egy darabig
gyönyörködtem a testében.
– Meseszép vagy! – duruzsoltam, mire elmosolyodott, és a
pénisze lassan megtelt vérrel. Elcsodálkoztam. Nem számítottam
ilyen reakcióra. Csak addig merészkedtem gondolatban, hogy végre
érinthetem, simogathatom.
A kezei felemelkedtek, és tétova mozdulatokkal keresték a
pólóm szegélyét. Amikor kibújtatott belőle, és a hűvös levegő a
bőrömet érte, tetőtől talpig libabőrös lettem.
Az ujjai a mellkasomon siklottak, és olyan finoman érintettek,
mint még soha korábban.
– Olyan furcsa, hogy nem látlak. De így sokkal többet érzékelek
a tapintásból – motyogta, és hirtelen benntartotta a levegőt, ahogy
ágaskodó mellbimbómhoz ért.
Amikor ráhajolt, és az ajkai közé vette, a lábaim meginogtak.

297
 – Élet, előbb fürödjünk meg… – javasoltam a józan eszem
maradékával.
– A higiénia fontos – vigyorodott el, én pedig elcsodálkoztam.
Humorizál?
Betessékeltem a parancsnok fürdőszobájába, és egyből a zuhany
alá állítottam. Beléptem mellé a kis kabinba, és a csap elé tartottam
a tenyeremet.
A langyos vízsugár a falipanelből a testünket simogatta, Ivey
pedig egyből nekem dőlt. A hátát cirógattam, és közelebb húztam
magamhoz.
– Vigyázzunk, hogy ne legyen vizes a kötésed!
Nem válaszolt, csak szuszogott a vállamon, miközben én
mindenütt felhaboztam rajta a fertőtlenítőt, ahová csak elértem.
Amikor a péniszét vettem a tenyerembe, halkan felnyikkant, és a
bőrömbe mélyesztette a fogait. A hirtelen ingerorkán átvillámlott a
testemen, és az én péniszem is azonnal acélmerev lett. Ivey
felsóhajtott, és a hasamon simogatott végig, hogy a szőrcsík mentén
könnyebben megtalálja a célját.
Az egyik kezemmel izgattam, miközben a másikkal a hátán
markoltam a feszes izmokat. Mintha fogyott volna a két nap alatt, de
így is rettenetesen izgató volt minden porcikája.
– Szerinted szexelhetünk? – kérdezte lihegve.
– Kicsit későn teszed fel ezt a kérdést – feleltem kuncogva, és a
számmal az állát cirógattam. – De azért csak óvatosan! – tettem
hozzá, aztán megmarkoltam a péniszét, és lassan pumpálni kezdtem.
– Félsz, hogy kiesik a szemem? – nevetett halkan.
– Nem hiszem el, hogy milyen kis humorzsák lett belőled –
morogtam, és közben a másik kezemmel a fenekébe markoltam.
Azonnal elhallgatott.
Az ujjaim a félgömb alsó peremét rajzolták át, aztán felcsúsztak
a derekáig, és ott a kis gödröcskéket cirógatták, majd besiklottak a
résbe, és kitapogatták a puha és forró bejáratot.
Ivey hörgött. Még nem hallottam tőle ezt a hangot, de a rezgés a
heréimben visszhangzott, és a gerincemben vibrált. Éreztem, ahogy
áthelyezi a testsúlyát. A nyakhajlatomba bújva szuszogott és

298
nyögdécselt, miközben én óvatosan próbáltam belé hatolni az
ujjammal. A pénisze megrándult, amikor végre sikerrel jártam. Nem
ellenkezett. Nem szólt egy szót sem, de halk nyöszörgése élvezetről
árulkodott. Egy perccel később, amikor már lazábban vettek körül az
izmok, és a teste elfogadta az új helyzetet, ő sem tétlenkedett
tovább. A keze ütemesen járt kettőnk között, és egyre gyorsabban
űzött a kéj felé.
– Élet! – suttogtam, és a számmal az övét kerestem, mintha én is
vak lennék. Azonnal elfordította a fejét, és a nyelve előre-siklott,
hogy útba igazítson. Hihetetlenül izgató volt minden. Az ujjaim a
testében, a tenyere a péniszemen, lecsorgó nedve a kézfejemen. A
víz már rég elállt, mert elhasználtuk az egy zuhanyzásra járó adagot,
de mi észre sem vettük. Ivey az orrán át vette a levegőt, hogy egy
percre se kelljen elválnia a számtól. Mélyebbre furakodtam a
testében, míg el nem értem a kis idegcsomót, és amikor
megtaláltam, óvatosan érintettem meg. Ivey elrántotta a fejét, és a
csempének dőlt.
– Magamban akarlak érezni! És nemcsak az ujjaidat.
– Nem akarok felelőtlenséget csinálni! – válaszoltam, miközben
lehajoltam, és lenyalogattam a makkját.
– Ne! Ezt ne! – szólt rám Ivey, mire ijedten egyenesedtem fel,
és értetlenül álltam. – Ezt látni akarom! – mondta, én pedig annyira
megkönnyebbültem, hogy majdnem össze is estem. – Nem kell
durván, csak hatolj belém… – kérlelt, én pedig abban a pillanatban
vesztettem el az uralmat a testem felett.
Lassan megfordítottam, felemeltem a kezeit, hogy stabilan
támaszkodjon meg a falon, aztán, amikor a fejét a karjára
támasztotta, megadtam magam. Leguggoltam, széthúztam a
félgömböket, és éreztem, hogy kibuggyan a nedv a makkomon.
– Ne ijedj meg! – mondtam halkan, mire Ivey teste megfeszült,
én pedig felkuncogtam. – Mondom, hogy ne ijedj meg!
Ő is halkan nevetett, és igyekezett ellazítani magát. Az ujjaim
alatt felpuhult a kemény hús, ahogy a fenekét markoltam. Mielőtt ő
vagy én meggondolhattuk volna magunkat, előrehajoltam és

299
megnyaltam a bőrrózsát. Még sosem tettem ilyet. A bizalom és a
vágy olyan fokára volt hozzá szükség, amit még nem tapasztaltam.
Ivey hangosan nyögött, és széjjelebb tette a lábait, amitől
elöntött a boldogság. Elégedett voltam, eszméletlenül kanos és
borzasztóan kíváncsi.
Körbe-körbe simogattam az izmokat, amik hol összehúzódtak,
hol elernyedtek a nyelvem alatt, aztán beljebb merészkedtem, és
átjárt a hatalom érzése, amikor Ivey öntudatlanul a nevemet
mantrázta, és kitolta a fenekét.
– Így? – kérdeztem, aztán belé hatoltam a nyelvemmel, amilyen
mélyen csak tudtam.
A válasz nem világnyelven szólt, talán nem is emberi hangon,
de biztosan tudtam, hogy beleegyezést jelent.
Átnyúltam a combjai között, marokra fogtam a péniszét, izgatni
kezdtem, és örültem, hogy a magam számára is maradt egy szabad
kezem.
Ivey nyögései visszhangot vetettek a szűk kabinban, és minden
oldalról a fülembe kúsztak. Az én hangom is ott zengett körülöttünk,
miközben a víz ismét záporozni kezdett. Valószínűleg Ivey tenyereit
rá az érzékelőre.
Percekig izgattam mindkettőnket, míg éreztem, hogy vagy most,
vagy túl késő lesz már. Felálltam, Ivey lapockáját csókoltam, és
beigazítottam magam.
– Biztos, Élet? – kérdeztem az önuralmam maradékával.
Nem felelt, csak bólintott, aztán felhördült, ahogy a makkom
átcsúszott a peremen.
Furcsa hangok, összemosódó külvilág, Ivey forró bőre a
mellkasomon. A testünk tökéletes összhangban mozgott, az élvezet
rohamosan közeledett. Felnyúltam, az ujjai közé fűztem a
sajátjaimat, ő pedig felemelte a fejét, és végigcsókolt a bütykeimen.
Ilyen bensőséges szeretkezésben még soha nem volt részem. Lassan
mozogtam, próbáltam visszafogni magam. Csak semmi hirtelen
mozdulat! Ivey csípője elém sietett minden behatolásnál. Ő nem volt
olyan türelmes, mint én. El akartam engedni az egyik kezét, hogy
segítsek neki a csúcsra érni, de megszorította az ujjaimat, és morgott

300
valamit, amiből az derült ki, hogy nincs rá szükség. Éreztem, ahogy
rám szorul, ahogy az izmai pulzálni kezdenek a péniszem körül.
Keserves nyögés tört fel belőlem, ahogy a visszafordíthatatlan
gyönyörhullám áttört a gátakon. Ivey fojtott kiáltása követte, és
éreztem, ahogy átjárja a kéj. Együtt merültünk alá az élvezetben, és
hosszú másodpercekig összeolvadva remegtünk.

301
Ivey

Csendesen feküdtünk egymás mellett. A látásom hiánya élesebbé

tette a hallásomat. Uriah egyenletes légvételei megnyugtatták az
idegeimet. Amikor az oldalára gördült, engem is átfordított, aztán
átölelte a derekamat és mögém helyezkedett. A lehelete a tarkómat
cirógatta, amiről gondosan elsimogatta a hajamat. Élveztem a meleg
légáramlatot, a tenyere forróságát a hasamon, és lassan álomba
merültem. Nem tudtam, mire ébredtem fel, de rögtön éreztem, hogy
egyedül vagyok. Nem ölelt már körül az erős kar, nem hallottam Uri
szuszogását, és hiányzott a teste az enyém mögül. Egy nagy sóhajjal
fordultam a hátamra, és adtam magamnak egy kis időt. Végre nem
álmodtam, vagy legalábbis nem emlékeztem rá. Nem mertem
bevallani, de korábban attól rettegtem, hogy már soha többé nem
tudok nyugodtan pihenni a professzor rám törő emlékeitől.
Óvatosan megtapogattam a kötést a fejemen. Az ujjaim a géz
szélénél a jelet keresték, de nem találtam semmit. Abban a
pillanatban eszméltem rá, hogy attól is megszabadítottak. Izgalom
vibrált át a testemen. Alig vártam, hogy láthassam az eredményt.
– Élet! – szólalt meg az ajtóból Uriah hangja. – Felébredtél?
– Hol voltál? – kérdeztem azonnal, amin magam is
meglepődtem. Korábban sosem mertem volna bármit is számon
kérni rajta.
– Reggelire vadásztam – válaszolta mosolyogva, amit a látásom
nélkül is tökéletesen érzékeltem.
– És mit lőttél? – támaszkodtam a hátam mögé, és feltoltam
magam.
– Két adag szójapürét, de almát is gyűjtögettem – ereszkedett le
mellém a matracra. – És kerítettem neked ruhát is…
Éreztem, hogy a szám a fülem felé kúszik.
– Remélem, nem kellett megölnöd érte senkit…
Uriah halkan kuncogott, aztán elém ereszkedett a matracra.

302
 – Még mindig nem hiszem el, hogy ilyen vicces fiú lettél –
suttogta, és közben már a számra hajolt, apró csókokkal
kényeztetve.
– Nem hiszem, hogy vicces lennék, de örülök, ha képes vagyok
megnevettetni téged. Szeretem, ha vidám vagy.
Uriah elhúzódott egy kicsit.
– Mi a baj? – kérdeztem, mert azonnal megéreztem a
hangulatváltozását. Azt hiszem, az emberek túlértékelik a látást.
Uri vett egy mély levegőt, és lassan eresztette ki, mielőtt
válaszolt.
– Élet, ma leveszik a kötésedet, és ha minden rendben van,
akkor nem sokkal később elindulunk egy csapattal a tengeri bázis
felé, amit a tőled kapott adatok alapján térképeztek fel.
Izgalom és félelem vegyült bennem.
– El akarják foglalni? – kérdeztem halkan.
Rettegtem, hogy máris kitör a harc a túlélés lehetőségéért. Nem
kellett hozzá sokat elemezni, hogy rájöjjek, ezúttal nem lehet
elkerülni a háborút.
– Úgy tűnik, senki sem őrzi. Rebell szerint valami miatt
elhagyták a helyet, és azt sem tudták kideríteni, egyáltalán mi van
ott…
– Elhagyták?
– Talán elfogyott a támogatás a projektnél, vagy amit ott akartak
megvalósítani, kudarcba fulladt, de bármi más oka is lehet.
Mindenesetre át akarják vizsgálni.
– Értem – válaszoltam, és bólintottam is hozzá. – És miért
megyünk velük? Gondolom, ez elsősorban katonai akció.
Uriah gondterhelten sóhajtott.
– Nyilván az. De Rebell szerint csak egyetlen odaút
kivitelezhető anélkül, hogy felhívnánk magunkra a figyelmet. Azt
akarja, hogy mindenki ott legyen, akire szükség lehet, hogy feltárjuk
és megfejtsük az ott rejlő titkokat.
– Hú, de sejtelmesen hangzik – csúszott ki a számon. Jobban
szerettem a tényszerű megállapításokat.
Úri ismét kuncogott.

303
 – Mivel fogalmuk sincs, mit találunk ott, azt akarják, hogy te
mindenképpen ott legyél, hátha a helyszínről beugranak a
hozzátartozó emlékek is…
– Azt sem tudom biztosan, hogy végül átvitték-e az ükapádat, és
csak addig láttam az eseményeket, hogy összepakolja a holmiját –
szögeztem le. – Mióta legutóbb felbukkant az elmémben, mintha
szabadságra ment volna.
– Ez igaz, de ha igen, akkor így a legnagyobb az esély. Plusz a
parancsnok azt akarja, hogy vizsgáljam át, mit lehet onnan
hasznosítani a terveikhez.
– Miféle tervek? – faggattam, és felé fordítottam az arcom, bár
látni nem láttam.
– Nem avatott be minden részletbe, de szerintem el akarják
foglalni a kilövőbázisokat, ahonnan az űrhajók indulnának.
– Ezzel akár kockára is tehernek mindent. Mi van, ha a hatalom
úgy van vele, ha ők nem jutnak ki, akkor másoknak se legyen rá
esélyük? Mi van, ha megsemmisítik a silókat? Mi van, ha Rebell és
a csapata lebecsüli az ellenállást? Mi van, ha nem is értenek a
harchoz, mivel sosem volt benne részük?
– Mind-mind remek kérdés, és azt hiszem, ezek közül néhány
reális veszélyforrás.
Nem tudtam nem kihallani a szkepticizmust a hangjából.
– Mégis megyünk… – szűrtem le a konzekvenciát.
Uriah bólinthatott, aztán, gondolom, rájött, hogy azzal nem
megy semmire.
– Igen, Élet, megyünk – simogatta meg a homlokom. – Semmi
értelme, hogy szembeszálljunk velük. Amikor idejöttünk, amikor
alávetetted magad a műtéteknek, a sorsunk is eldőlt.
Tudtam, hogy igaza van, de nem akartam szembesülni a
következményekkel.

304
harminchárom

Uriah

Néztem, ahogy az orvos lassan letekeri a kötést, miközben Ivey úgy

mocorog, mint egy sajtkukac. A feszültsége rám is átragadt. Bár a
team, aki műtötte, egyöntetűen állította, hogy a látásával semmi
probléma nem lehet, én mégis rettegtem, hogy valami gikszer
folytán nem működik majd. Bár ez a félelem sokkal kevésbé volt
csontig hatoló, mint a korábbiak, amikor attól rettegtem, hogy egy új
Ivey-val kell mindent elölről kezdenem, vagy egy testtelen robottal
osztom majd meg az életem. A látás nyilván pótolható, ha másként
nem, akkor mutáns megoldásként kamerával, de az még mindig az
élhető alternatívák listáján szerepelt nálam.
Ivey inkább izgatott volt. Abban a pillanatban megkérdezte,
hogy milyen színű szemet kapott, amikor beléptünk a terembe, és
mióta megtudta, hogy kéket, méghozzá valami élénk színűt, már alig
bírt magával.
– Jól van, kérem, még ne nyissa ki a szemét! – mondta neki a
doki, mire Ivey bólintott, hogy megértette a parancsot.
Hosszú szempillái megállás nélkül remegtek, ahogy
türelmetlenül várakozott.
A halántékán friss, rózsaszín bőr feszült, ott ahol korábban a
beleégetett jel feketéllett, nekem pedig nehezemre esett a nyelés is.
Csak néztem a csodaszép arcot, és a gyomrom remegett, az izmaim
kontrollálhatatlanul rángatóztak, úgyhogy le kellett ülnöm egy
székre, és megmarkolni a karfáját.

305
 A doki Ivey elé lépett, egészen közel, és egyik kezével óvatosan
felhúzta a szemhéját, majd bevilágított egy apró eszközzel, és
egyből mért is valamit.
Ivey felnyikkant, mire azonnal talpon voltam, és egy pillanattal
később már mellette álltam, tenyerembe zárva az ujjait.
– Fájt? – kérdeztem olyan aggodalmas hangon, hogy én is
elcsodálkoztam rajta.
A doki somolygott, de nem válaszolt Ivey helyett.
– Nem kifejezetten, csak nem számítottam arra, hogy a fény
ilyen sokkoló lehet.
– Kell még pár nap, mire az idegek megtanulják, milyen
ingerületeket hová szállítsanak, és addig nem lesz éles a látása, de az
értékek jók, így nem látom értelmét, hogy tovább várjunk –
magyarázta az orvos, aztán Ivey térdére tette a kezét. – Most már
óvatosan kinyithatja a szemét. Azt javasolnám, hogy egyszerre csak
egyet.
A teremben félhomály uralkodott, csak a műtőasztal felett
világított egy lámpa, az is tompa fénnyel. Éreztem, hogy
mindkettőnk tenyere nyirkos lesz, és azt is, hogy Ivey-n apró
remegés fut át. Eléléptem, ő pedig azonnal a derekam után
tapogatott, és egészen közel húzott magához. Két tenyerembe
vettem az arcát, és a szájára leheltem egy csókot bátorításként.
– Minden rendben lesz! – suttogtam neki, aztán egy sóhajjal
kiegyenesedtem.
Ivey szempillái ismét remegni kezdtek, és a jobb oldalon mintha
picit próbált volna kukucskálni. A gyér fényben olyan volt, mintha
az írisze helyén egy apró fényforrás szikrázott volna fel. A
lélegzetem is visszatartottam a meglepetéstől. Amikor a következő
másodpercben bátrabb volt, és kinyitotta a szemét, egy olyan hang
szakadt ki belőlem, amit szégyelltem egy kicsit. Ivey azonnal
pislogni kezdett, a bal kezével letakarta a másik szemét, miközben
láthatóan erőlködött. Fókuszálni próbált, és végül az arcomon
állapodott meg a tekintete.
A világító, türkizbe hajló szivárványhártya látványától sokkot
kaptam.

306
 – Itt egy tükör, bár nem tudom, ennyire tisztán lát-e már –
nyújtott egy foncsorozott üveglapot a doki, Ivey pedig azonnal
kikapta a kezéből. Az arca elé emelte, és kicsit forgatta a fejét, hogy
megtalálja a szöget, ahol a legélesebb a látása.
– Hűha – nyögte ki, amiből arra következtettem, hogy a
lényeget tisztán látja már.
Felnevettem, ő pedig felemelte a fejét.
– Eddig is szívdöglesztő voltál, de most ellenállhatatlan. Olyan
szép a szemed, hogy nem találok rá szavakat – dicsértem, amitől
halványan elpirult. Láttam, hogy nem hisz nekem. Kicsit csalódottan
engedte le a tükröt.
– De te barnát akartál – suttogta, és megpróbálta lehajtani a
fejét.
– Bevallom… – hajoltam közelebb, ő pedig nagyon lassan
leengedte a kezét, amivel befogta a másik szemét, aztán óvatosan azt
is kinyitotta –, napokig vacilláltam, és hajlottam a kékre. Aztán azért
választottam a barnát, mert a kék szem pillantása néha hideg, és nem
voltam elég bátor, hogy bevállaljam.
– Nem látlak annyira, hogy tudjam, ha viccelsz – válaszolta
halkan.
– Nem viccelek, Élet. De azt ugye tudod, hogy valójában
lényegtelen a szemed színe… Szeretlek! – mondtam határozottan, és
közben magamban hálát adtam, amiért nem tud olvasni a
vonásaimról. Minden szó igaz volt, amit kiejtettem, csak azt nem
árultam el neki, hogy félek. A jegesen kék szemek pillantása
valóban rideg volt, ismeretlen, és bár sosem gondoltam volna, úgy
éreztem, egy idegent tartok a karjaimban.

307
Ivey

Láttam, de mégsem. A kép életlen volt, és a korábbi vaksághoz

képest sokkolóan fényes. Éreztem Uriah hangján, hogy nem mond
igazat. Nem tudtam, mit nem árul el, vagy mi az, amit másképpen
gondol, de a lényeg az volt, hogy hazudik.
Gyorsan becsuktam a szemem, hogy végre legalább a hangját és
az érintéseit tökéletesen tudjam értelmezni, ha már a visszakapott
látásom egyelőre nem szolgált segítségül.
Hallottam, hogy az orvosok elégedetten motyognak mellettem.
Ezek szerint minden esélyem megvan arra, hogy pár napon belül
rendeződik a probléma, és visszakapom a szemem világát. Ez a szó
eddig nem sokat mondott nekem, de most értelmet nyert. A látás egy
olyan képesség, amiről nagyon nehéz lemondani.
Tapogatózva kerestem Uriah arcát, és megkönnyebbültem,
amikor segített, aztán a tenyerembe csókolt.
– Mit titkolsz? – kérdeztem, bár tudtam, hogy talán jobb lenne
csendben maradni. Mióta lekötöttek a központi gépről, sokkal
nehezebben uralkodtam magamon.
Uriah felsóhajtott és közelebb hajolt.
– Semmi baj nincs, Élet! Kicsit meg vagyok szeppenve. Még
szoknom kell, hogy más szemmel nézel rám.
Úgy gondoltam, ezúttal igazat mond. Lehet, hogy ő sem tudja
megfogalmazni a félelmeit. A lényeg, hogy funkcionálok, minden
emlékemet megőrizhettem, és humanoidból valami klónfélévé
avanzsáltam, hiszen kivették a processzoromat. Egy egyszerű
adattárolót kaptam cserébe, hogy a professzor elméjének lenyomata
is elférjen, de egyelőre nem éreztem, hogy komoly fennakadásokat
okozna a gondolataim között. Igazából szerencsésnek tartottam
magam.
– Spencer, Ivey! – szólalt meg mögöttünk Zaim Rebell hangja. –
Örülök, hogy minden rendben!

308
 Uriah megszorította az ujjaimat, aztán lehúzta a kezemet az
arcáról, és magához ölelt.
– Uram! – köszönt számomra idegen hanglejtéssel.
– Készen állnak? – kérdezte a parancsnok.
Akkor jutott eszembe, hogy a mai napi izgalmak még nem értek
véget, pedig én csak vissza akartam menni a csendes irodába, és
álomba merülni, arra várva, hogy a következő ébredésnél már
kitisztul a látásom.
– Nem, uram, de valószínűleg sosem állunk majd készen.
Csináljuk! – válaszolta egy sóhaj kíséretében Uri.
– Rendben! Akkor előkészíttetem a helyüket – hallatszott Rebell
távolodó hangja.
Éreztem, hogy remegni kezdek
– Nyugodj meg, Élet, nem lesz semmi baj! – csókolt a hajamba
Uriah.
Nem kellett látnom ahhoz, hogy tudjam, ezt ő sem gondolja
komolyan.

***

– Két perc az érkezésig – szólt a figyelmeztetés a hangszóróból,

és a szállítógép ereszkedni kezdett.
Uriah megszorította a kezemet, én pedig a szemhéjam
árnyékából próbáltam összerakni a képet. Sokan voltak a gépen. A
legtöbben katonák, zömök alkatukból arra következtettem, hogy
védőfelszerelésben.
Női hangokat is hallottam, és felismertem Yaront, aki
parancsokat osztott útközben.
Hirtelen fény és hangjelzés zavarta össze a rendet. Bakancsok
csattogtak a lemezpadlón, fegyverek csörögtek a kezekben.
– Spencer, ti hátramaradtok. Csak akkor tehetitek ki a lábatokat
a gépből, ha erre utasítást kaptok!
Éreztem, hogy Uriah megfeszül. Nyilván nem esett jól neki,
hogy nem tarthatott a többiekkel. Miattam… De hát nem katona,
semmilyen tapasztalattal nem rendelkezik ilyen helyzetekre, és
valójában a többiek is fejest ugranak az ismeretlenbe. Lehet, hogy
309
mégsem elhagyatott a bázis, csak jól álcázzák, és az ellenség
karjaiba futnak.
– Első egység, ugrás! – kiáltott Yaron, engem pedig elemeit a
huzat az ülésről, és egy pillanatig súlytalannak éreztem magam.
Uriah erősebben kapaszkodott a kezembe, és amikor magához
húzott, én hálásan dőltem az oldalának.
– Második csapat, ugrás!
Hallottam, ahogy nekifutnak a lenyíló pallón, majd hirtelen
csend lett.
Akik még a gépen voltak, mind arra vártak, hogy megszólaljon
a rádió.
– 1017-es jelentkezik, uram. A főkapunál vagyunk.
Mindenki fellélegzett, de csak egy pillanatra, hogy aztán ismét
benntartsa a levegőt, és várja a következő hírt.
– 2031. A technikusok a hátsó bejáraton dolgoznak, uram.
Újabb légvétel, újabb súlyos csend.
– 1017-es jelentkezik. Bent vagyunk! – hallatszott a diadalittas
hang a rádión, és a gépen ülők is épp összepacsiztak, amikor
robbanás rázta meg a gépet, és hangos szirénázás töltötte be az
amúgy is szétesni látszó teret.
– Mi az isten? – kérdezte Yaron, én pedig csak akkor vettem
észre, hogy nagyra nyitott szemekkel próbálom megfejteni a
történéseket, amikor Uriah jéggé dermedt vonásai tűntek fel előttem.
– Valami önkioldó bomba volt a kapuba építve – szólalt meg
valaki, de nem azonosította magát.
– Sérültek? – kérdezte azonnal Yaron.
– Két sérült, uram.
Yaron megkönnyebbült sóhaját is hallottuk a rádióban.
– Az egyiküket elveszítjük… – folytatta halkan a katona, de
Yaron már nem válaszolt, mert egy újabb csapattal együtt dübörgőit
a gép nyitott hátulja felé. Amikor elcsendesedett minden, és mi
magunkra maradtunk néhány civillel és három katonával, akkor
jöttem rá, hogy mennyire félek.
Valamiért azt akartam, hogy lent ismét történjen valami, ami
miatt minket visszarendelnek a bázisra, és magunk mögött

310
hagyhatjuk ezt a helyet. A rossz előérzet korábban egy emberi elme
által kreált butaságnak tűnt, de amilyen ütemben ismerkedtem az ő
világukkal, kezdtem érteni ezt a fogalmat is.
Percek teltek el némaságban. Uri ujjai csatakosan simultak a
tenyerembe. A körülöttünk lévők halkan sutyorogtak, de nem
tudtam kivenni, hogy miről.
– Jól van, emberek, úgy tűnik, biztonságos a hely – hallatszott
Yaron hangja, mire néhányan örömmel kurjantottak, mások pedig –
hozzám hasonlóan – gondterhelten sóhajtoztak. – Harb, tegye le a
gépet!
Éreztem, ahogy süllyedni kezdünk. Legalább ráfoghattam, hogy
a gyomrom ettől indult el fölfelé.

Amikor egy zökkenéssel földet értünk, Uriah azonnal felugrott és

magamra hagyott. A pánik a másodperc töredéke alatt öntött el.
Csak azokat a dolgokat láttam, amik a közvetlen közelemben voltak.
Karnyújtásnál távolabb csak homályos pacák töltötték ki a
látóteremet.
– Főbejárat tiszta! – hallatszott a rádión, majd újabb és újabb
ehhez hasonló üzenetek harsogtak a fejem fölött. Legalább valóban
nem kell közelharcra számítani. Ha azonban máshol is rejtettek el
bombát, vagy netán egy önmegsemmisítő szerkezetet, akkor mi épp
belesétálunk.
Uriah keze simult a vállamra.
– Uri, mi van, ha az egész egy csapda?
– Tessék? – kérdezte halkan. Nyilván nem akart pánikot kelteni.
– Honnan volt a mentés az ükapád agyáról? – kérdeztem
hirtelen.
Uriah arca eltorzult, ezt még én is kitűnően érzékeltem.
– Yaron! Honnan volt a mentés, amit Ivey-ra töltöttetek? –
kiáltott a rádióba.
Kellett néhány másodperc, mire a recsegő vonalban megszólalt
a jól ismert hang.
– Miért kérdezed?
– Nincs időm elmagyarázni! Hozzáférhetett valaki?
Manipulálhatta? – kérdezte sürgetően Uriah.
311
 – Mit tudom én! Évtizedek óta várt arra, hogy valaki rátaláljon –
válaszolta Yaron.
Éreztem, ahogy a feszültség nőttön nő bennem. Nem tudtam
volna megmagyarázni, és hiába kémleltem befelé, a professzor
némaságba burkolózott az agyam egyik hátsó zugában.
Uriah megszorította a vállamat.
– Tudsz valamit, ami elegendő okot szolgáltathat arra, hogy
visszahívjuk az egységeket?
Kétségbeesetten ráztam a fejem.
– Nem tudok, de érzem, hogy valami nincs rendben.
Uriah belehajolt az arcomba.
– Ez kevés, Élet!
Tudtam, hogy kevés… és azt is, hogy talán túl sok is egyszerre!

312
harmincnégy

Uriah

Láttam, mennyire meg van rettenve Ivey. A félelme rám is átragadt,

de nem akartam túlreagálni a helyzetet. Felállítottam, és levezettem
a platón, aztán egyenesen át a folyosón, ahol oldalt két test fölé
hajoltak páran. Láttam a falakba mart repeszek nyomait, a kirobbant
üvegeket, és hallottam a lábunk alatt recsegő szilánkok zaját.
Ivey egyre nehézkesebben lépkedett mellettem. Amikor
beértünk az épület belsejébe, és elmaradt mögöttünk a kiabálás,
megfogtam a karjait, a falnak taszítottam a testét, és belehajoltam az
arcába.
– Élet! Muszáj rájönnöd, mi folyik itt! – suttogtam, aztán tovább
rángattam, és közben próbáltam valami kapaszkodót találni, hogy
merre menjünk, mihez kezdjünk. Rebell mutatott egy térképet, amit
valami múlt századi anyagból szereztek. A bázis régen egy
atomtámadások esetén használható bunker volt, ahová az elitet
menekítették volna. Négyszáz kilométerre a partoktól, egy lakatlan
és lakhatatlan szigetnek tűnő titkos támaszpont, ami remek búvóhely
lett volna egy katasztrófa vagy háború idején. Nyilván átépítették, ha
más célt szántak neki a következő érában, már a Béke idején, de
azért a mélybe nyúló akna, ami valaha egy vulkán kürtője lehetett,
és a körülötte a sziklákba vájt, galériás elrendezés meg kellett, hogy
maradjon.
– Élet, kérlek, nyisd ki a szemed! – kértem Ivey-t. Már minden
szőrszálam égnek állt. A végtelen csend bekúszott a hallójáratomon,

313
és olyan feszültséget keltett bennem, amitől robbanás közeli
állapotba kerültem.
Ivey engedelmeskedett. Világító kék szemei vaksin pislogtak a
falakra, az ajtók jelzéseire. Rájöttem, hogy még csak közeire lát jól.
A karjánál fogva húztam közelebb egy ismeretlen jelekkel és
ábrákkal teli tábla elé, és kicsit megszorítottam a vállát.
– Nézd! – utasítottam, ő pedig erőlködve próbált fókuszálni. Az
arcán könnyek peregtek, amiből tudtam, hogy hibát követek el,
amikor rákényszerítem, hogy ezt tegye, de az életösztönöm arra
próbált rávenni, hogy fussunk visszafelé, és vessük magunkat a
tengerbe, akkor is, ha az első hullám a szikláknak csapna, és minden
bizonnyal odavesznénk.
Ivey kézháttal törölte ki a szemét, aztán ismét pislogott, és még
közelebb hajolt. A fejét forgatta, aztán oldalra mozdult, hogy ki
tudja bogarászni a tábla számomra semmitmondó ábráit.
Amikor mellé léptem, hogy legalább memorizáljam a jeleket,
Ivey hirtelen imbolyogni kezdett, és csak annyi időm volt, hogy
elkapjam földre zuhanó testét, mielőtt a hideg betonpadlóra omlik.
– Élet! – kiáltottam rá, de a csodakék szemek befordultak,
mintha a koponyájába kémlelnének. A légzése megváltozott, lihegni
kezdett, mint aki fut, rohan. Az izmait spazmus rántotta össze.
Kapkodtam a fejem, hátha látok valakit, akitől segítséget
kérhetek, de a folyosó ezen szakasza üres volt, még hangok is csak
foszlányokban jutottak el hozzánk. Szólhattam volna a rádión, de
abban sem voltam biztos, hogy baj van. Ha Ivey csak így tud
kapcsolatot teremteni a másik aggyal, akkor hagynom kell, hogy
megtegye. Az eszem és a szívem ismét összecsapott, de amíg
viaskodtak, én nekidőltem a falnak, az ölembe húztam Ivey fejét, és
behunytam a szemem.

314
Ivey

– Mi ez a hely? – kérdezem a tábornokot, aki kísérőmül szegődik a

bázison.
– A világ nyolcadik csodája – válaszolja túljátszott áhítattal.
– Mitől lenne az? – forszírozom, és közben figyelem a kivezető
utat, a mélybe nyújtózó liftkábeleket, a rajtuk száguldozó kis
fémkapszulákat, és az óriási vulkáni kürtöt, aminek az aljáról kékes
fény dereng, sejtelmes árnyakat festve a barnásfekete porfírfalakra.
– Itta jövőnk záloga – magyaráz a férfi, de nem tudok rá
figyelni. Ahogy a mélybe vezető akna fölé érünk, és az emberek már
csak apró, serény hangyáknak látszanak az egymás alatti
emeleteken, megpillantok valamit, aminek a létezése is szürreális.
– Látja? – fordul felém a tábornok. – Mondtam, hogy a világ
nyolcadik csodája!
Nyelek, de nem tudok megszólalni. A szemem ide-oda
kalandozik, próbálja felfogni az elém táruló látványt, de az agyam
minduntalan visszadobja, azzal a jelszóval, hogy ez csak valami
átverés lehet, vagy esetleg egy álom.
– És azért itt tartjuk, mert ez az egyetlen hely a világon, ahol
senki sem keresné. Mégis ki a franc gondolna arra, hogy egy
vulkánban rejtettük el a kiválasztottak reménységét? – kérdezi
büszkén.
– És mi van, ha valaki mégis rájön? Olyanok, akik nem
tartoznak a maguk köreihez? – kérdezem, bár inkább csak
kötözködésből. Időt akarok nyerni, hogy minél több részletet legyek
képes memorizálni.
– Akkor az egészet rájuk robbantjuk! – nevet a tábornok, és
megveregeti a hátamat. – Minden szint alá van aknázva. Ha
illetéktelenek akarnak hozzáférni, és nem adják meg a jelszót a
belépés utáni tizenöt percen belül, akkor az egész kóceráj
belerobban az aknába, és maga alá temet mindent.

315
 – És így veszíti el az emberiség az egyetlen esélyét… –
dünnyögöm, de a tábornok csak nevet.
– Professzor, meg ne haragudjon, de szerintem az emberiségnek
soha nem is lesz esélye, míg a legnagyobb ellensége önmaga…

Éreztem, ahogy lassan bukkanok az elmém felszínére, és már

hallottam Uriah hangját, ahogy szólongat. Kiáltani akartam,
figyelmeztetni, de még nem találtam a kapcsolatot a külvilággal. A
professzor lassan a semmibe veszett, ahogy egyre közelebb kerültem
az ébredéshez, de nekem nem volt időm várni. Minden izmomat
megfeszítettem, bár éreztem, hogy addig is görcsben álltak, míg
végül sikerült legalább kinyitni a szemem, és megmozdítani a jobb
kezem.
Uriah azonnal lefektetett a földre, és fölém hajolt, hogy közelről
lássam az arcát. Próbáltam szavakat formálni, de a nyelvem
beleakadt a fogaimba, vagy talán mindvégig moccanatlan volt, nem
tudom.
– Ivey, életem, kérlek, szoríts meg az ujjam!
Nyirkos tenyeremen éreztem, ahogyan simogat. Ismét minden
akaraterőmet összeszedtem, és talán sikerült célt érnem, mert Uriah
arca felderült. Már egészen jól láttam a vonásait.
– Rendben, ne kapkodj, ne siess. Már majdnem itt vagy! –
mondta, mintha olvasna a gondolataimban. Mennyire szeretem!
Kár, hogy nem tudja, amit én már igen. Talán ez a tizenötödik
perc, az utolsó. És azt sem fogják megtudni soha, hogy itt volt a
mélyben az egyeden lehetőség, az emberiség túlélésének ígérete.
– A j-e-l-sz-ó… – próbáltam egymás után formálni a hangokat.
Uriah közelebb hajolt. Amikor felfogta a szó értelmét, a pupillái
azonnal elnyelték a kék szivárványhártyákat, és láttam, ahogy
minden izom megfeszült a nyakán.
– Mi a jelszó, Élet? – kérdezett vissza türelmetlenül, de közben
már a falakat figyelte, gondolom, a panel után kutatva. – Mondd ki!
– rázta meg a vállamat, de hiába akartam, képtelen voltam ismét
kiejteni a hangokat.

316
 A kétségbeesése ott vibrált zaklatott pillantásában, remegő
kezeiben. Végre sikerült egy épkézláb gondolatot lefuttatnom, és az
ujjamat begörbítve végre megkarmoltam a tenyerét.
Uriah lepillantott, és szinte azonnal megértette, mit akarok. Rám
nézett, bólintott, és kifeszített tenyerére támasztotta az ujjamat.
Örökkévalóságnak tűnt, mire belekarcoltam a betűket. Csak öt
betű… négy… három… kettő… egy…
Amikor Uriah hangosan kimondta, és a rádió után kapott, én
elájultam.
Uriah

– Yaron! Keressétek a panelt! Valahol lennie kell egynek. Talán

felrobbant, amikor behatoltatok. A jelszó BARKA! – üvöltöttem a
kommunikátorba, de egyelőre némaság felelt. Rájöttem, hogy talán
leárnyékolnak a falak. Vagy zavarják az adást. Talán tényleg tudták,
hogy idejövünk, és szándékosan lépre csaltak.
Ivey-ra néztem, de tudtam, hogy most nem tarthatom be a
szokásos fontossági sorrendet. Felpattantam, a bakancsom talpa
felverte az évtizedes port a padlón, ahogy eszeveszetten rohantam.
– Yaron! – ismételgettem a nevet, és vártam, hogy valaki végre
visszajelezzen.
– Mi van? – szólalt meg a fülemben végül.
– Be kell írni a jelszót. A jelszó a BARKA. Keressétek a panelt!
Hallottam, ahogy egymás után jeleznek vissza az egységek,
hogy vették az adást, és már láttam is, ahogy mindenki fejvesztve
rohangál, és mindent felforgat maga körül.
Visszafordultam, és ugyanolyan tempóban rohantam vissza
Ivey-hoz, de mire elértem a helyet, ahol hagytam, csak a teste
lenyomatát találtam a porban. A kétségbeesés úgy öntött el, mint
egy árhullám, és magával is sodort volna, ha nem látom meg a
nyomokat a porban. Az egyik lábát még húzta, amikor elindult, sőt
egy ideig féltérden araszolt. A torkom elszorult. Elindultam, bár a
lábaim úgy remegtek, hogy féltem, nem lesznek képesek megtartani.
Az agyamban egy visszaszámláló pörgött, amin nem láttam a
számokat. Bármelyik pillanatban nullára ugorhat, és vége lehet
317
ennek az egésznek. Csak érjem el Ivey-t – futott át az agyamon. Nem
baj, ha vége, csak hadd öleljem át, mielőtt kialszik a fény!
Belöktem az ajtót, amin Ivey másodpercekkel korábban
léphetett át, és szinte berobbantam rajta. Egy korlátnak szaladtam,
ami egy felfoghatatlanul mély akna fölé nyúló terasz szélén fogott
meg. Az alattam tátongó űr egy pillanatra lebénított. Még sosem
láttam olyat. Mintha a bolygó legmélyéig vezetne.
Elszakítottam a pillantásom a feketeségtől, és körülnéztem. Ivey
a falnak támasztott fejjel állt, és ügyetlenül próbált kinyitni egy
szekrényt.
Amikor közelebb értem, láttam, hogy nem szekrény az, hanem
egy üvegtábla, és alatta ott a számláló, amit eddig csak elképzeltem.
10.. .9…
Ivey-t félretaszítottam, és már a kezemben tartottam a
hullámlökőt.
8…7…
A csövénél fogva emeltem a fejem fölé, és tiszta erőből
lesújtottam.
6…5…
Az üvegtábla szétrobbant az ütéstől, a kerek szilánkok
körülöttünk szálltak, de én már a billentyűzet fölé hajoltam.
4… 3…
A betűket pötyögtem, és amikor az utolsót is leütöttem, végre
megállt a számláló.
2…
Összeroskadtam a padlón, és Ivey-ért nyúltam remegő kezekkel.
Négykézláb mászott oda hozzám, miközben körülöttünk minden
életre kelt. Fények gyúltak a sárgás falakon, a mélyből liftek
indultak a magasba, alattunk kékes derengés feszült a sötétségnek.
Mindketten lenéztünk a fémrács résein, és amikor megláttuk, mit rejt
az akna, egyszerre hördültünk fel.
– Jóságos ég! – hajoltam közelebb a padlóhoz, hogy tisztábban
lássam a képet.
A mélyben egy óriási hajó terpeszkedett. Akkora, mint egy
hegy, amit valami tréfás óriás a föld alá taposott.

318
 Mögöttünk lépések döndültek az ajtó felöl. Megfordultam és
láttam a kezében fegyverrel közeledő Yaront. Odalépett, és amikor
észrevette a kijelzőn villogó számlálót, elégedetten bólintott.
Megráztam a fejem. Nem nagyon tudtam beszélni. Csak
intettem neki, hogy ne azzal foglalkozzon, hanem jöjjön közelebb.
Amikor mellém ért, és az arcát megvilágította a mélyből feltörő kék
fénypászma, azonnal lenézett. Aztán tétova léptekkel ment a
korlátig, és lassú mozdulattal hajolt át felette. Ahogy visszanézett
rám, az arcán hitetlenkedéssel keveredő ámulat honolt.
– A Bárka… – mondta, és ismét lepillantott.
A katonák is beszivárogtak, aztán megérkeztek a civilek, és a
valószerűtlenül magas kőfalak között visszhangot vetett a
csodálkozás.
Ivey ujjai a tenyerembe csúsztak, és végre képes voltam rá
figyelni. Az arca ismét könnyes volt, és nekem elszorult a szívem a
gondolattól, hogy többet sírt, mint amennyit nevetett, mióta létezik.
– Nem tudtam gyorsabban… – suttogta, és bűntudat csillant a
lenti fényre emlékeztető szemekben. És akkor, abban a pillanatban
láttam meg Ivey-t, az én Ivey-mat az idegen szemek idegen
pillantásán át, ott a mélyben. A szem a lélek tükre. De mindegy,
milyen szem, ha a lélek ugyanaz.

319
harmincöt

Ivey

A látásom, talán a sokkhatására, de majdnem tökéletesen kitisztult.

Azonnal hasznát is vettem, mert muszáj volt a saját szememmel
látnom a bibliai nevet viselő űrhajót.
Amikor a valóságban is megpillantottam, sokkal nagyobbnak
tűnt, mint a professzor emlékeiben. Bár nem volt sok időm arra,
hogy szemezgessek a régről felsejlő képek között, azt azért tudtam,
hogy hatalmas hajóról beszélünk. Azzal is tisztában voltam, hogy az
emberiség jövőjének lehetősége fekszik alattunk, és valószínűleg ez
a legnagyobb érték a jelenlegi világban.
Uriah párás tekintettel nézett a mélybe, hitetlenkedve csóválva a
fejét. Felnéztem. Yaron nem volt annyira meglepve, mint amennyire
szerintem kellett volna. Felmerült bennem, hogy tudták… Ő is,
Rebell is, mind a beavatottak. Nem véletlenül hoztak ide. Tudniuk
kellett azt is, hogy a bázis lakatlan. Nem lehettek annyira ostobák,
hogy belesétáljanak egy csapdába. Talán azzal nem voltak tisztában,
hogy nemcsak az emberek életét veszélyeztetik, hanem a hajót is…
Ez tűnt a legvalószínűbbnek.
Uriah megszorította a kezemet és rám mosolygott. Láttam,
mennyire izgatott.
– Tudsz valamit az űrhajóról? Mit láttál? – faggatott.
Megráztam a fejem.
– Rengeteget. Tele van a fejem adatokkal, de még nem tudom,
mire használhatóak. Amikor ott tartottam az emlékekben, hogy az
egész bázis alá van aknázva, pánikolni kezdtem, és minél
320
gyorsabban ki akartam jutni a saját fejemből, de ezen még
dolgoznom kell… – szegeztem a pillantásom a betonpadlóra.
– Élet! – nyúlt az állam alá Uriah. – Ha te nem vagy, akkor
elvesztettük volna az egyetlen lehetőséget a túlélésre!
– Miért gondolod, hogy nekünk is biztosítanak rajta helyet? –
néztem rá komolyan.
– Nem gondolom, és nem is érdekel… – válaszolta Úri. –
Őszintén… valahogy igazságtalannak érezném, hogy mi rajta
legyünk, miközben többmilliárdnyi ember nincs tisztában a
végzetével.
Igazat adtam neki, de nem hittem az önfeláldozásban. Rövid
létem alatt pont annyit tanultam meg, hogy az önzetlenség és az
ember, az két külön kategória.
– A parancsnok keres! – szólalt meg mellettünk Yaron, és ezzel
kiszakított a gondolataimból.
– Engem? – kérdeztem csodálkozva.
Yaron csak bólintott, én pedig a fülemre tettem az ujjamat, ezzel
aktiválva a kommunikátort.
– Ivey! – szólított Rebell. – Láttam, mit művelt. Hálásan
köszönöm!
– Nincs mit köszönnie, parancsnok – válaszoltam, a szokásosnál
sokkal kimértebb hangon. Nekem is furcsa volt, de nem tudtam
uralkodni magamon.
– Mit nem mond el? – kérdezte Rebell.
– Nem értem, miről beszél – válaszoltam, és magam is
meglepődtem, mennyire könnyen megy a hazugság.
Rebell halkan felnevetett.
– Ezt még gyakorolnia kell, fiatal barátom!
Éreztem, hogy az arcomba vér szökik. Felálltam Uriah mellől,
és kisétáltam a korlátig. Nem kellett lenéznem, hogy lássam a hajót.
Valahogy minden ott volt a fejemben vele kapcsolatban, tisztán és
rendezetten.
– Mondja ki! – szólt rám Rebell. – Csak mondja ki! –
erőszakoskodott.

321
 – Oké! – vágtam rá ingerülten. – Kockára tették az embereik
életét! És miért?
Rebell várt néhány másodpercet, és amikor biztos volt benne,
hogy már nem folytatom, halkan válaszolt.
– Nem tettük kockára. Tudtam a kódot.
– Micsoda? – emeltem fel a hangom.
– Nyugodjon meg! – dörmögte, de ettől csak még ingerültebb
lettem. – Eisa javasolta, hogy próbáljuk valami sokkhatásnak
kitenni, hátha az felszínre hozza a szükséges tudást. Neki is volt
hasonló élménye, csak élesben, és amit sikerült kinyernie az agyból,
azt mind annak köszönhetjük…
Csak tátogtam, de nem találtam a szavakat.
– De a két ember…
– Nem halt meg senki, a robbanást mesterségesen idézték elő, az
én parancsom alapján.
– A számláló… – folytattam.
– Yaron ott állt a külső panel előtt, és már beütötte a kódot.
Abban a pillanatban küldte volna el, amikor maguk leállították a
visszaszámlálást.
A katonára néztem, aki mosolygós szemekkel figyelt. Ha nem is
hallotta az egész beszélgetést, mégis egyértelmű volt, hogy tudja,
miről van szó.
– Maga aztán hidegvérű – szóltam oda neki, mire biccentett és
elvigyorodott.
– Mi történt? – állt talpra Uriah, és mellém sétált.
– Kapcsolja be őt is! – szólított fel Rebell.
Amikor az ujjamat Uriah füléhez érintettem, örömmel vettem
tudomásul, hogy már élesen látom, ahogy finom borzongás fésüli fel
a rövid hajszálakat az inge fölött. Szerettem volna elsimogatni őket,
de ez nem a megfelelő idő volt az intim mozdulatokra.
– Mi folyik itt? – kérdezte, de közben felnyúlt, a tenyerét a
kézfejemre fektette, és így megakadályozta, hogy elhúzzam.
Éreztem, hogy a lelkem lassan megnyugszik. Elég volt, ha
egymáshoz értünk, minden a helyére került, és a feszültség
nyomtalanul szívódott fel bennem.

322
 – Tudták a jelszót, a robbanást megrendezték. Sokkolni akartak,
hogy felszínre kerüljön a szükséges tudás – foglaltam össze, ami
addig elhangzott.
Uriah szemöldökei furcsa táncot lejtettek a homlokán, végül az
egyik sokkal magasabban állt meg, mint a másik.
– És? – kérdezte.
Meghökkentem. Nem láttam rajta, hogy felhúzta volna magát.
– Te is tudtad? – hajoltam az arcába, és erőszakkal húztam el
tőle a kezem.
Megrázta a fejét, a szemei őszintén néztek vissza rám.
– Nem tudtam, dehogy!
– Akkor miért nem vagy ideges? – kérdeztem, még mindig a
vonásait vizslatva. A látásom ahhoz már elég jól működött, hogy
kiszúrjam, ha hazudik.
– Mert nyilván nyomós okuk volt erre, ha ennyire előkészítették,
és képesek voltak kockáztatni a legnagyobb kincset. Ha ennyire
fontos a dolog, akkor ezt el tudom fogadni – válaszolta.
Próbáltam átgondolni, amit mondott, minden elemével egyet is
értettem, mégis ismét rám tört az indulat.
– Sikerrel jártak? – kérdezte közelebb hajolva Uriah.
A dühöm lila fátylán át is láttam csillogó szemeit, fitos orrát,
markáns állát, és tudtam, hogy szeretem. Bólintottam.
– De mi van, ha nem sikerül, ha nem jövök rá, vagy Yaronnak
nem elég az az egy másodperc? Miért vártak az utolsó pillanatig? Ez
őrültség!
– Sok mindenre lehet azt mondani, amit teszünk, higgye el… –
felelte nyugodt hangon Rebell. – Rizikó nélkül nincs győzelem!
– Ez szépen hangzik, de baromság! – vágtam rá idegesen.
Uriah ujjait éreztem a karomon, ahogy finoman simogatja a bőrt
a csuklóm belső oldalán.
– Élet, most sokkos vagy, és ingerült. A műtét, a beültetés, a
lekapcsolás a központról mind-mind elegendő indok erre, plusz
most éltünk át egy vészhelyzetet. Hidd el, ha pihenünk egy kicsit,
mindent egyszerűbben látsz majd.

323
 Tudtam, hogy igaza van, de a dühöm ettől nem csillapodott.
Nem értettem, hogy veheti ennyire könnyedén ezt a felelőtlenséget.
– Spencer, mára ennyi. Foglaljanak el egy szobát azon a szinten,
ahol most állnak. A többiek is. Aztán aludják ki magukat! Holnap
reggel kezdjük meg az érdemi munkát.
– Igenis, uram! – válaszolta halkan Uri, Rebell pedig bontotta a
kapcsolatot.

Egy darabig még álltunk, és mindketten a mélységbe bámultunk.

Uriah csodálta a Bárkát, én pedig azon gondolkoztam, hogyan fogok
megbirkózni a rám törő, kontrollálhatatlan érzelmekkel.

324
Uriah

Ivey íriszei visszatükrözték az űrhajóról visszaverődő fényeket. A

még mindig idegenül ható, víztiszta szivárványhártyák közepén a
pupillák tágultak és szűkültek, mintha Ivey valami belső démonnal
küzdene. Megijesztett.
– Gyere, Élet, keressünk magunknak egy szobát! – suttogtam, és
a keze után nyúltam.
Úgy nézett rám, mintha nem ismerne fel, de aztán melegség
költözött a tekintetébe. Némán követett, amíg a bakancsaink
csattogtak a fémrácsokon. Egy ajtó előtt megtorpant, és engem is
visszahúzott. Amikor ránéztem, elmosolyodott, aztán felemelte a
kezét, és letörölte a port a szemmagasságban felszerelt kis tábláról.
Ivo Spencer – ez állt rajta. A lábaim meginogtak. Nem
kérdeztem semmit, csak remegő kézzel elforgattam a gombot, és
elcsodálkoztam, amikor engedett.
A parányi helyiség állott levegőjébe belekavart az ajtónyitással
érkező friss áramlat, amitől porszemek keltek táncra a lámpák
fénypászmái alatt. Egy ágy, egy íróasztal, egy réges-régi fotel, és a
mellette álló könyvespolc, ennyi volt a berendezés. Egy üveg
tolóajtó választotta el a fürdőkabint, ahol ott lógott a törölköző a
fogason, talán pont az, amit az ükapám használt az utolsó itt töltött
napján.
A torkom elszorult, és nemcsak a belélegzett százéves por miatt.
– Mikor halt meg? – kérdeztem olyan halkan, hogy féltem, Ivey
nem is hallotta meg.
– ’13-ban, egy őszi hajnalon.
– Beteg volt?
Ivey megrázta a fejét.
– Csak nem volt kedve felkelni többé.
A kíváncsiságom elszakított a látványtól. Ivey felé fordultam, és
vártam, hogy folytassa.

325
 – Úgy érezte, nem akar tovább azoknak dolgozni, akik nem az
emberiség javát szolgálják. Már hónapokkal korábban elhatározta,
hogy szabotálja a kezelését. Ő már kapta a sejtregenerálót, élhetett
volna még évtizedekig, de elege volt. Tiszta lelkiismerettel akarta
itthagyni a sártekét. Pár hónapig még dolgozott, míg elő nem
készítették a Bárkát, és meg nem bizonyosodott róla, hogy
működőképes, aztán szépen lassan minden létező anyagot
megsemmisített a társával együtt. Ebben is egyetértettek, mint sok
minden másban is. Egymás agyát mentették le, és helyezték
biztonságba egy titkos szerveren, aztán kidolgozták a tervüket, majd
beszerezték a kapszulákat, amiket azon az éjjelen bevettek.
Hallgattam, és próbáltam magam elé képzelni az öreget, de
néhány régi fotón és videón kívül semmi sem ugrott be róla.
Ugyanúgy nézett ki, mint a nagyapám, vagy akár én. A hasonlóság
letagadhatatlan, de most kevésnek találtam. Irigy voltam, amiért
Ivey van vele összezárva. Én akartam tudni és érezni, amit ő tudott
és érzett.
– Azt mondod, a hajó készen áll az utazásra? – próbáltam
fókuszálni.
Ivey megrántotta a vállát, és széttárta a kezeit.
– Uriah, közel negyven év telt el azóta. Nem tudom, milyen
állapotban van most.
– És amúgy tényleg mindent tudsz, mindent értesz? – néztem rá
kíváncsian.
– Fogalmam sincs! Ez majd akkor derül ki, ha elkezdjük a
munkát.
A válasza nem volt elég. Nem akartam várni. Az izgalom, hogy
egy ekkora volumenű dolog zajlik körülöttünk, teljesen magával
ragadott. Nem számított, mi is rajta leszünk-e, csak az, hogy
emberek milliói utazhatnak egy másik naprendszerbe, hogy ott
újrakezdjék, amit itt elrontottak az őseik. A számtalan buktató, a
kudarc esélye abban a pillanatban elhalványult, csak a jövő ígérete
világított olyan tisztán, mint a nap, amikor még nem kellett eltakarni
előlünk.
Ivey elém lépett. Olyan közel, ahonnan már jól látott.

326
 – Lehet, hogy az új szemem játszik velem, de most
másmilyennek látlak, mint korábban…
A kijelentése összerántotta a gyomromat. Hirtelen eltűnt minden
gondolat, csak Ivey maradt, aki fürkész pillantással figyelt.
– Nem tetszem? – kérdeztem félve. Nem az új szem lehet az
oka. Talán tényleg befolyásolták a háttértáron keresztül. Talán arra
használták, hogy közel kerüljön hozzám. De lehet, hogy
lecsupaszított tudatával már nem is vonzódik hozzám.
A rettegés jeges karmai a gerincembe vájtak.
Ivey nem válaszolt. Még egy lépéssel közelebb jött. Lélegzete
az arcomat simogatta. Bár csak néhány centivel magasabb nálam,
akkor úgy éreztem, fölém tornyosul. Benntartottam a levegőt, és
önkéntelenül lábujjhegyre álltam. Ivey szája sarka megrándult, én
pedig bármit megadtam volna, hogy beleláthassak a fejébe.
Eszembe jutott, hogy többé nem rendelkezem vele… Ivey már
szabad. Vagyis már nem is Ivey. Egyáltalán kicsoda ez az idegen,
aki valószerűtlenül kék szemeivel az arcomat pásztázza? Már nem
humanoid. De olyan nincs, hogy valaki egy ideig az, aztán már nem.
Én is örökké ember leszek, akkor is, ha közben mondjuk egy chipet
telepítenek az agyamba, mert rohamaim vannak, vagy balesetet
szenvedek, és anélkül nem élném túl.
– Megijesztesz – suttogtam. Próbáltam megmaradni az úton,
amiben megállapodtunk. – Azt ígértük egymásnak, hogy őszinték
leszünk. Áll még az alku? – kérdeztem kissé rekedt, halk hangon.
Ivey pupillái úgy tágultak, ahogy közeledett hozzám. Mintha
egy kamera optikája nagyítana rá a látványra. Az arcunk már csak
tenyérnyire volt egymástól.
– Áll! – válaszolta, és úgy tűnt, esze ágában sincs többet
mondani.
– És? – kérdeztem. Az idegeim táncot jártak.
– Szexelj velem! – mondta határozottan.
Annyira meglepődtem, hogy reagálni sem tudtam. Most? Itt? Az
agyam ellenkező előjelű gondolatokkal bombázott.
– Uriah, szükségem van rád! – folytatta, és ettől a mondattól
minden a helyére kattant. Az én Ivey-m szólt, pontosan ugyanúgy,

327
mint napokkal korábban, még az őrület előtt. Lehet, hogy a műtét, az
agymanipuláció és az egész szituáció miatt másként viselkedik, sőt,
talán egy része meg is változik, de amikor lemegy a nap, és a dolgok
meztelen valóságukban zuhannak körénk, akkor csak mi vagyunk.
Ivey és Uriah, a két szerelmes, a két kitaszított, a két selejt.
A kezem mozdult először, és felemelkedett, hogy a tenyerembe
vehessem a gyönyörű arcot. Azonnal lehunyta a szemét, és amikor a
homlokára siklottak az ujjaim, hogy megsimogassam, egy olyan
mély sóhaj tört fel belőle, amibe beleremegtem.
– Szeretlek, Élet! – súgtam, már az ajkai közé, aztán átöleltem,
és magamhoz húztam.
– Én is szeretlek! – vallotta nekem, a szívem pedig a már
ismerős ritmusra váltott.
A testünk összesimult, a nyelvünk táncba kezdett, és Ivey
sóhajai betöltötték a piciny szobát.
Harminc perccel később kielégülten nyúltunk el az ágyon. Nem
számított, hogy egy embernek tervezték, nekünk bőven elég volt.
Ivey hosszú lábai összefonódtak az enyémekkel, izmos karja a
derekamat ölelte, izzadt tincsei a mellkasomon terültek szét, és
csiklandozták érzékeny bőrömet.
– Most más volt – mondta halkan, mintha félne kiejteni a
szavakat.
Egyből éber lettem, pedig már az álom határmezsgyéjén
sétálgattam.
– Mi volt más? – kérdeztem, és szerettem volna felemelni a
fejét, hogy a szemébe nézhessek, de néha még inamba szállt a
bátorságom, ha eszembe jutottak a világító kék szemek.
– Nem is tudom. Valahogy máshonnan jött a kéj, máshol
fészkelt bennem a vágy, és mindent újnak éreztem – válaszolta.
Hirtelen felkönyökölt, és egyenesen a szemembe nézett.
– És te is máshogy nyúltál hozzám.
Ellenkezni akartam, de a tekintetében gyúló félelem elnémított.
– Ne hazudj! Kérlek, ne mondd, hogy ez nem igaz. Hátulról
hatoltál belém, mintha nem akarnád látni az arcomat. A szemem
miatt?

328
 A kérdése összezavart. Nem gondoltam át, amikor a hasára
fordítottam, és közben sem jutott eszembe, a kimondott szavak
pedig megsebeztek, de láttam, rajta, hogy én is fájdalmat okoztam
neki. Valahogy nem állt össze bennem a kép, nem tudtam
megmagyarázni, mi a gond, de valóban ott volt, ott vibrált kettőnk
között a feszültség.
– Élet, én… – Ivey becsukta a szemét, talán azért, hogy nekem
könnyebb legyen. Néztem a gyönyörű arcot, és az ujjaim maguktól
rajzolták át a vonásait, amiket annyira szeretek. – Tudom, hogy te
vagy. Tudom, hogy semmi sem változik… De…
Ismét rám nézett, aztán a pillantása bocsánatkérő lett.
– Nem kell bűntudatot érezned! Ugyanúgy nézel rám, és ez
nekem elég! Majd megszokom az új szemek átható pillantását, és
ígérem, legyőzöm magamban a kételyt, csak adj egy kis időt!
Ivey nagy szemei könnyekkel teltek meg, én pedig szerettem
volna kitépni a nyelvemet, amiért ismét megbántottam. De
őszinteséget kért, és nem tagadhatom el az érzéseimet, mert azzal is
csak fájdalmat okoznék neki.
– És most mondd el, neked miben más! Zavart, hogy így
közeledtem hozzád? – kérdeztem félve. Bennem legalább
ugyanannyi rettegés honolt, mint a jeges pillantású szemek mögött,
az én érzékeny és félénk Ivey-m lelkében.
– Nem! Csak… – Ismét rám pillantott, de gyorsan behunyta a
szemét. Rá akartam kiáltani, hogy ne csukja be, mert minden
alkalommal lelkiismeret-furdalás gyötör ilyenkor, de hallgattam.
– Már nem tartozunk egymáshoz. Már nem kell gondoskodnod
rólam. Már nem vagyok a tiéd…
A szavai savként marták a torkomat, a szívemet, a lelkemet. Már
nem az enyém…
Amikor kinyitotta a szemét, a könnyei kibuggyantak az addig
szorosan lezárt szemhéjak börtönéből, és szikrázó csíkokat hagytak
a bőrén, míg az álláról vetették magukat a semmibe.
Képtelen voltam megszólalni. Minden gondolat hamvába halt,
mielőtt hangokat formázhattam volna belőlük.

329
 – Uriah, mondj valamit! Már nem úgy tekintesz rám, igaz?
Neked kellett a tudat, hogy rendelkezel velem – bukott ki belőle, és
akkor, abban a pillanatban értettem meg mindent. A lelkem
felszárnyalt, a szívem is visszazökkent, és hevesen dobogott tovább,
miközben két oldalról fogtam meg az arcát, és a szájára tapadtam,
olyan hevesen, hogy összekoccantak a fogaink.
– Élet, te mindig az enyém leszel! Nincs olyan földi hatalom
vagy erő, ami elválaszthat tőlem. Történhet bármi, mi ketten örökre
összeforrtunk akkor éjjel, amikor mondtam neked. Semmi sem
változtat ezen! Szeretlek, teljes szívemmel, és semmi sem szakíthat
el tőled, csak a halál! Nem vagy a tulajdonom, de ennél szebb
ajándékkal nem lephetett volna meg a sors. Mindig egy társra
vágytam! Egész életemben arról álmodoztam, hogy egyszer
találkozom valakivel, aki szeret, és akit én is szeretek, jobban, mint
saját magamat. És most itt vagy te, a legtökéletesebb,
legvalószerűtlenebb minden ábrándképem közül, engem ölelsz,
engem kívánsz, és én végtelenül hálás vagyok ezért! Minden
változik, ez lenne az élet értelme, csak mi emberek már
elfeledkeztünk erről. És ez benne a legszebb! A sarkaiból kiforduló
világ közepén akkor is csak mi ketten vagyunk, és amikor
elcsendesedik az őrület, akkor összebújva repülhetünk el innen, egy
helyre, ahol minden olyan gyönyörű, mint te magad. Nem tudom,
érted-e, amit mondok, nem tudom, te hogyan érzel, de a szemeidben,
ezekben az idegen, mégis oly jól ismert szemekben azt látom, hogy
te is szeretsz. Ha pedig így van, és most már a saját döntésedből
maradsz velem, akkor én leszek a legboldogabb ember a világon,
akkor is, ha tudom, hogy az időnk véges. Minden napért hálás
leszek, amit veled tölthetek!
Ivey arcán patakokban masíroztak a könnyek. Néha egy-egy
rebellis kivált a sorból, és más úton tartott a végzete felé. Akárcsak
mi. Ivey és én. Mindketten eltérünk az átlagtól, és járatlan utakra
léptünk, de mégis elérhetjük azt, amit mások is. Nem számít, milyen
áron, nem számít, mikor és hogyan!

330
 Ivey-ra néztem, ő pedig rám. Kék szemei zafírokként szikráztak,
tele szerelemmel és reménnyel. Az arcát a tenyerembe fektette, én
pedig a másik kezemmel a homlokát cirógattam.
– Szeretlek! – suttogta, és újabb kövér könnycseppet engedett
útjára.
– Én is téged!

331
harminchat

Uriah

– Spencer, szeretném, ha megnézné ezeket! – mondta Rebell, és

egymás után nyitotta meg a fájlokat a kivetített képernyőn.
Nem igazán tudtam, mit látok, de igyekeztem gyorsan rájönni a
lényegre.
Az egész bázis forrt. Éjjel még kéthajónyi katona és civil
érkezett, és reggelre százan vagy még többen dolgoztak a
földszinten.
– Uram, kérdezhetek valamit?
Nem néztem a parancsnokra. Valahogy nem volt hozzá
merszem.
– Kérdezzen! – válaszolta szűkszavúan.
– Miért nem mentek még le a Bárkához?
Zaim Rebell rám nézett, a szemeiben láttam, hogy nehezen dönt
őszinteség és jótékony hallgatás között.
– Lehet, hogy külön védelem van rajta. Nem kockáztathatunk…
– A tekintete az enyémet kutatta. – Mondja, Spencer… Ivey-nak
sikerült már közvetlen kapcsolatot létesítenie a professzorral?
A kérdése összezavart és megriasztott.
– Mit ért ez alatt? – Nem akartam hallani a válaszát. Mióta
gyanútlanul besétáltunk a Tesla Központba – úgy tűnt, fényévekkel
korábban –, egyre többször éreztem ezt.
Rebell torkot köszörült. Nem jó jel!
– Tudja, Eisa és a beültetett agy egy időben képes volt
kommunikálni egymással.
332
 Próbáltam felfogni a szavait.
– Úgy érti, belső kommunikáció? Vagy inkább tudathasadás? –
tettem fel a kérdést halkan.
– Belső kommunikáció. Ne aggódjon! – válaszolta Rebell,
miközben elfordult, és az asztalán rendezgetett valamit.
Fellélegeztem. Csak akkor jöttem rá, mennyire féltem, hogy
Ivey valóban veszélyben van.
– És mi lett később?
Rebell megpróbálta ujjal kivasalni a magas homlokára gyűrődött
redőket.
– Nem is igazán tudom…- habozott a parancsok. Éreztem a
hangulatváltozását, de nem tudtam hová tenni. – Eisa nem nagyon
beszél róla, de egy ideje nem is téma köztünk. Szerintem megszokta,
és megbarátkozott vele.
Éreztem, hogy az én bőröm is ráncokba szalad a homlokomon.
– Ezt úgy mondja, mintha egy élő személyről beszélne.
– Mondja, Spencer, maga hogyan tekint Ivey-ra?
Nem értettem, hová akar kilyukadni.
– Hogy érti?
– Ivey és a beültetett tudatok egészen közel állnak egymáshoz.
Őt is pár nap alatt töltötték fel, vagyis a tudásának nagy része
mesterségesen betáplált adatok hosszú sora. Maga mégis társának
érzi. Úgy tesz, mintha ő is ember lenne…
– Akárcsak maga. Maga is XoX-modell, nem? – néztem rá
szúrós pillantással. Bólintott.
– Így van. Ha Eisára önálló identitásként tekintünk, és miért ne
tennénk így, akkor a lementett elmék is azok lehetnek.
– Akkor miért nem egy üres robotra töltötték fel őket? –
kérdeztem kissé mérgesen. – Ha az volt a cél, hogy teret engedjenek
a tudatuknak, miért zsúfolták őket közös agyba egy másikkal?
– Mert Spencer professzor idejében még nem volt elérhető
mindaz, ami ma kézenfekvő. Lementették, amit tudtak, de az
ösztönös, vagy szerzett, de háttértárként működő tudást eszükbe sem
jutott tárolni. Így önmagukban használhatatlanok. Olyan valakin kell

333
futtatni őket, aki rendelkezik az alapprogramokkal. És ha lehet,
minél emberibbekkel.
– Nos, akkor talán magára kellett volna rátölteni – csúszott ki a
számon, és mire rájöttem, már késő volt visszaszívni. Azt hittem,
Zaim mindjárt behúz egyet, vagy valami más drasztikus dolgot
csinál, de ehelyett figyelmesen nézte a profilomat.
– Évekkel ezelőtt felajánlottam. Egyből a műtétem után. De a
parancsnokság úgy döntött, nem élnek a lehetőséggel.
Megint nem néztem rá.
– Mert maga túl értékes nekik…
Nem cáfolt meg, nem húzta magára az álszerénység fényes
köpenyét.
– Valószínűleg.
– De Ivey feláldozható. Ahogyan én is… és szinte mindenki.
Nem igaz? Maguknál is megvannak a lényeges emberek – ezt a szót
egy kicsit megnyomtam, hogy érezze, nem felejtettem el, hogy ő
nem egészen az –, és az elit… hívhatjuk bárminek.
– Minden közösségben vannak vezetők, Uriah. – Szokatlan volt
tőle a keresztnevemet hallani. – Higgye el, ez nemcsak a hatalomról
szól.
– Nem csak! – szúrtam közbe, de csak legyintett.
– Maga egyfolytában belső ellenségekre vadászik, mióta
idekerült. Megértem, hisz a csalódása a rendszerben elég nagy
trauma lehetett. De most már ideje lenne napirendre térnie a dolog
felett, és eldönteni, bízik-e a másik oldalban.
– Inkább semleges maradnék, uram – válaszoltam kimérten. –
Tudja, a bizalmat ki kell érdemelni. Ha tanultam valamit az elmúlt
napokban, az az, hogy ne bízzak senkiben.
Meglepetésemre ismét bólintott.
– Jól is teszi, Spencer. Csak a lényeget tartsa szem előtt! –
fordult felém egész testével, ami engem is arra ösztönzött, hogy a
képernyőkön futó adatok helyett a mocsárszínű szemekbe nézzek.
– Mert ha nem fogunk össze, és nem teszünk meg minden
tőlünk telhetőt, akkor az emberiség nagy valószínűséggel a
hattyúdalát táncolja éppen.

334
 Rajtam volt a sor, hogy helyeslően bólintsak. Megértettem, amit
mondott, de a csalódásom miatt abban a pillanatban nem voltam
biztos benne, hogy pont az emberi fajnak kellene túlélnie…
– Mondja, parancsnok, tudnak valamit a Gliese-en leszállt
csapatról?
Az arcát figyeltem a hologramképernyőn át. Ismét ott volt a
szokásos, zárkózott kifejezés.
– Nem tudom, beavathatom-e ilyen részletekbe – válaszolta,
hogy időt nyerjen.
– Nem feltétlenül. De tudja, hogy van ez… Ha legközelebb
maga akar tőlem valamit…
– Jól van, Spencer, vegyen vissza! Nem szeretem, ha zsarolnak.
– Én meg nem szeretem, ha kényszerítenek – vágtam rá, mielőtt
jobban beleélhette volna magát a helyzetbe.
Ezúttal ő vizslatott a szorgosan sorjázó adathalmazok mögül.
– Igen, elég sokat tudunk róluk. Például azt, hogy életben
vannak. Azt is tudjuk, hogy azóta tizenegy gyerek jött világra odaát,
és azt is, hogy négyen meghaltak a sejtregeneráció ellenére.
– Fertőzések? Vagy a megváltozott körülmények? – kérdeztem
azonnal felvillanyozva.
– Úgy tűnik, ott hamarabb használódik el az emberi test.
Nagyjából, mint itt a Földön, mielőtt beleavatkoztak volna a
természet rendjébe.
– Már csak az a kérdés, hogy a regeneráció nélkül megérnék-e a
felnőttkort – szűrtem le a konzekvenciát. – Meg az, hogy a rövidebb
életciklus mennyiben befolyásolja a faj túlélését.
– Próbálok optimista lenni. Egy évezreddel ezelőtt az
átlagéletkor 30-40 év volt, az emberiség mégis egyre szaporodott.
Ha ebből indulunk ki, akkor akár elég is lehet a normál élettartam.
– Ami? – kérdeztem, mert valami felkeltette a figyelmemet az
adatok monoton soraiban.
– Ami úgy 80 év… A női egyedek ennek felében képesek életet
adni az utódoknak.
– Ha a születésszabályozást lehetetlenné teszik vagy betiltják,
akkor sokat javíthatnak az esélyeken – vágtam rá epésen, de ezek

335
szerint Rebell sem érzékeli tökéletesen az iróniát, akárcsak Ivey,
mert csalódottan nézett rám.
– Remélem, nem gondolja komolyan! – felelte dühösen. – Attól,
hogy új világot építünk, nem kellene visszatérni a sötét középkorba.
– Csak vicceltem – néztem rá egy pillanatra, de közben már
közelebb léptem, és megérintettem az egyik adatsort, hogy nagyobb
bontásban is megkaphassam.
– Mit talált? – kérdezte azonnal Rebell.
– Még nem tudom, de szükségem lenne a Bárka tervrajzára, és
Ivey-ra!
– Az elsőhöz azonnal kap egy hozzáférést. A második viszont
egy kis problémába ütközik…
A kezem belemerevedett a mozdulatba. Mire a parancsnokra
néztem, és rá is fókuszáltam, már ismét felöltötte a kiismerhetetlen
maszkot.

336
Ivey

– Ne mondja, hogy ennyi! – rivall rám a tábornok.

– Mit akar, mit tegyek még? – kérdezek vissza nyugodt hangon.
Belül sikoltozom a boldogságtól, és elönt az eufória, de már
megtanultam elrejteni az érzéseimet.
– Azt akarom, hogy megoldja ezt a problémát! – halkítja le a
hangját a tábornok. – Nem küldhetem oda az embereket úgy, hogy
esélyük se legyen.
– Nézze, nekem nem ez a szakterületem. A környezeti tényezők
vizsgálata nem az én dolgom. Ha tudnám, hogyan oldjam meg az
öregedés problémáját, akkor sem biztos, hogy megtenném. Miért
nem nyugszanak bele, hogy odaát nem manipulálhatják a
szervezetet? Ha ezen a bolygón elég volt egy normál emberélet
ahhoz, hogy benépesüljön, akkor egy másik planétán is megvan rá
az esély, hogy a faj túléljen, és kellő ütemben szaporodjon.
– Igen, de a tudás megszerzéséhez azelőtt elegendő volt 20-25
év.
– Most elegendő hozzá egy óra is – néztek rá lesajnálóan.
Felhördül.
– Maga miről beszél?
– Arról, tábornok, hogy maga még mindig lenézi a
humanoidokat. Másodrendűként kezeli őket, és nem képes felfogni,
hogy az új világban rájuk pont ugyanakkora szükség lesz, mint az
emberekre.
– Nem engedem, hogy egyetlen darabot is átvigyenek! – üvölt az
arcomba. Olyan közel áll, hogy savanykás nyála összefröcsköli az
arcomat. Meg se rezzenek. Nincs már vesztenivalóm. A tudásom
biztos helyen várja, hogy az utánunk következő generációk egyszer
rátaláljanak, de azzal is ki tudok békülni, hogy örökre a semmibe
vesszen. En nem osztom a tábornok nézeteit. Bár ateistának
neveltek, ahogy öregszem, egyre biztosabb vagyok abban, hogy
minden felett áll egy magasabb akarat, egy tervező vagy rendező,
337
aki vagy ami átlátja a káoszt. Másképpen nem lehet. A véletlenek túl
gyakran és túl szakszerűen nyúlnak a kényes helyzetekhez, és
kínálnak olyan megoldásokat, amiket emberi elme soha nem hozna a
világra.
– Ez a maga kompetenciája – hagyom rá a dolgot. – Ha nem
visz át belőlük, akkor eldobja a civilizációnk legfőbb vívmányát.
Magára vessen! – rántom meg a vállamat.
– Nem viszek át emberszerű robotokat, mert nem vagyok a saját
fajom ellensége! – szűri a fogai között.
– Tudja, alig pár évszázaddal korábban élt egy Hitler nevű
fickó, aki a zsidókat gondolta ellenségnek. Rengetegen gondolkoztak
úgy, mint ő… Az eszme nevében felégették a világot. Évszázadokon
át ugyanígy tekintettek a nőkre. Mások a melegekre. Maga miért
olyan biztos benne, hogy a humanoidok az emberiség jó ellenségei?
Korábban azt mondta, a saját fajunk a felelős mindenért.
– Ne próbáljon párhuzamot vonni köztem és a rasszisták,
fasiszták, homofóbok között! – figyelmeztet a tábornok.
– Nem próbálok – válaszolom, és elfordulok. – A tények
önmagukért beszélnek…

Ismét a tudatom elzárt részében lebegtem, arra várva, hogy

visszakapjam az irányítást. Csakhogy most más volt. Ereztem a
sürgetést. A professzor valamiért nem akart magamra hagyni, és
visszahúzódni a rejtekébe. Még nem pánikoltam, hagytam, hogy
tegye a dolgát, és felszínre hozza a mélyen elrejtett tudást. Sejtettem,
hogy így próbál rávezetni a lényegre. Talán nem is tud másként. A
korban, amiben élt, még nem léteztek azok az algoritmusok, amik
más és más rendszerekben mentették le az adatokat. Talán ők még
csak lineárisan voltak képesek ekkora mennyiségű adatot tárolni,
ami azt jelenti, hogy gyakorlatilag át kell élnem vele a főbb
állomásokat, hogy hozzáférjünk a kapcsolódó információkhoz. És
lehet, hogy ez lesz a kulcs. Lehet, hogy az Eisára töltött agy azért
nem tud kiteljesedni, mert nem dolgozott ki magában egy
memóriafogast, amihez társította az adatokat, hanem csak random
bedobálta őket az elméjéről készült másolatba, remélve, hogy valaki

338
majd megfejti. Talán a professzor jobban átgondolta, amit tett, és
most is ura a helyzetnek.
Vártam… Érzékeltem, hogy Uriah mellettem van, hogy a
nevemen szólít, megérint, megcsókol, de olyan volt, mintha egy
vastag, golyóálló üvegen keresztül akartam volna átnyúlni, hogy
megérinthessem, és a hangom is elveszett valahol az agyam és a
torkomban feszülő hangszálak között. Félelem járt át. Nem tudtam,
mióta vagyok a másik oldalon. A professzor ismét félrelökött, hogy
hozzáférjen az agytörzshöz. Hiába próbáltam, nem tudtam vele
felvenni a harcot.

339
harminchét

Uriah

– Mi a tetves franc történik? – kiáltottam, de senki nem felelt. Ivey

ott feküdt előttem, a szemei nyitva voltak, de nem látott velük.
– Semmi ok az aggodalomra, Uriah – válaszolta Eisa
géphangon. Az idegeim pattanásig feszültek. Úgy éreztem, menten
megölök valakit. Valakit, aki sejthette, hogy ez lesz, de nem
figyelmeztetett.
Megfordultam, közben erősen megmarkoltam a rozsdamentes
állványt, ami a gyengélkedő vizsgálóasztala mellett állt, és óvatosan
körbekémleltem, hogy ki milyen távolságra van tőlem. A következő
másodpercben már lecsaptam Eisára, akit váratlanul ért a támadás.
– Hagyja abba! – ordított Rebell, és a látóterem peremén
érzékeltem, hogy Yaron is felém fordul, de még volt időm újra
felemelni a fegyveremet, és még egyszer tiszta erőből lesújtani.

Idegen helyen tértem magamhoz. Hirtelen azt sem tudtam, mit

keresek ott, de hamar beugrottak az emlékek. Ivey! Egy pillanattal
később a zárt ajtót rángattam és rugdostam, artikulálatlan üvöltéssel
kísérve a ritmust.
– Fejezd be! – szólalt meg mögöttem egy ismerős hang. Nem
kellett megfordulnom, hogy tudjam, kit kaptam társaságul.
– Te mit keresel itt? – kérdeztem, de azért még egyszer
belerúgtam a fémajtóba, aminek döndülése sokáig rezonált a
dobhártyámon.
– Behívtak.
340
 Felciccentem.
– És mi a faszomnak? Hogy lenyugtass? Hogy rábírj az
együttműködésre?
– Uri, le se szarják, hogy együttműködsz vagy sem – lépett
mellém Ekon. – Te vagy itt az utolsó utáni lófaszjankó.
A kijelentése gyomorszájon vágott. Nem is mertem
megfordulni. A szavaiban rejlő igazság letaglózott.
– És minél inkább raplizol, annál valószínűbb, hogy elveszik
tőled Ivey-t… – mondta halkan.
Éreztem, ahogy a sav felbuggyan a torkomon. A kezeim ökölbe
szorultak, minden izmom megfeszült. Mielőtt beleöklözhettem
volna a vastag vasajtóba, Ekon kemény tenyere markolta meg a
csuklómat, és maga felé rántott. Kicsit imbolyogtam, mielőtt sikerült
megtalálnom az egyensúlyomat. Felcsaptam az államat, és
lábujjhegyre emelkedtem, hogy ne tűnjek mellette gyereknek.
– Uri, fejezd ezt be! Mire mész a hisztivel?
– Mi az, hogy elveszik tőlem Ivey-t? Azért küldtek, hogy
burkolt fenyegetésekkel bírj rá a hallgatásra?
Ekon lassan megrázta a fejét. Sötét szemeinek barátságos
pillantása az arcomat fürkészte.
– Nem küldött senki, és nem fenyegetlek. Tényeket közlök,
méghozzá saját tapasztalatból, haver!
Összezavarodtam. Próbáltam felfogni, amit mond, de az
agykapacitásom nagy része arra ment el, hogy rájöjjek, hogyan
szabadulhatnék ki, és hogyan lóghatnék meg erről az elátkozott
szigetről. Persze Ivey-val!
– Tessék? – kérdeztem vissza, amikor beláttam, hogy egy szót
sem értek.
– Eisa… – nyögte ki a nevet kínnal a hangjában. Akkor
döbbentem rá, hogy mit tettem.
– Hogy van? – roskadtam le az ágyra, ami a falnál várt
türelmesen.
– Összerakják! – próbált mosolyogni Ekon, de a szemét nem
érte el a vidámság.

341
 – Ne haragudj! – nyögtem elgyötörtén. Arcomat a tenyerembe
temettem, mert a szégyentől lángolt a bőröm. – Nem tudom, mi ütött
belém…
– Én tudom – válaszolta nyugodtan az egyetlen barátom. – Anno
én is átestem ezen. Ez a szakításunk előtt volt, nem sokkal azután,
hogy rátelepítették Evynt.
– Megváltozott?
Ekon bólintott.
– Volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, már nem is Eisával
beszélek…
A torkomat rettegés fojtogatta.
– Rebell azt mondta, sosem akarta átvenni a gazdaagy
irányítását.
– Zaim nem ismeri annyira Eisát, mint én! – vágta rá kissé
ingerülten Ekon.
Nyelni próbáltam. Nem sikerült.
– Azt mondod, Ivey veszélyben van?
Figyelmesen nézett, és jól átgondolta a válaszát.
– Ha aznap, amikor nálam jártál, szóba került volna, hogy mi a
tervük, kapásból azt mondtam volna, hogy válassz bármit, csak ezt
ne engedd.
A félelem már az összes idegdúcomba befészkelte magát.
– Mennyi ideig voltatok még együtt, miután…
Ekon lehunyta a szemét. Nagy testével nekidőlt a falnak, és
láttam, hogy szenved.
– Fél évet, talán valamivel többet. Eisa megváltozott. Azt
mondta, nem azért, mert rátelepítették Evynt, hanem azért, mert érzi,
hogy nem tudok ugyanúgy nézni rá.
– És igaza volt? – kérdeztem halkan.
– Hogy nézhettem volna rá ugyanúgy, amikor egy asztalon
gurították be, és kábelek halmaza volt csupán? Az én gyönyörű
Eisám nem létezett többé… – vallotta be. – Figyelj, Uri, mondhat
bárki bármit, ameddig a szemedet és a többi érzékedet be tudod
csapni, és elhitetni magaddal, hogy ember, addig vagy képes
szerelmet érezni. Onnantól, hogy megszűnik minden, és marad a

342
puszta tudat, sohasem lehet ugyanaz az érzés. Aki mást állít, az
hazudik!
– Mégsem ezt mondtad, amikor kérdeztelek – válaszoltam
halkan és rekedten.
– Mert nem számít! Ha a testet választod, akkor sem vagy
előrébb. Mert bár ki tudja elégíteni az érintés iránti igényedet, és
megölelheted, magadhoz szoríthatod, de ott is elvész a lényeg. A
lélek, ami millió szállal kötődik hozzád. Megszerethet, és te is
megszeretheted… de soha többé nem lesz ugyanaz!
Rám nézett, fekete szemei könnyfátyolon át csillogtak a
félhomályban.
– Azt igazat mondtam neked… Hogy nem létezik jó választás.
Percekig ültünk némán. Odakintről lépések zaja, emberi hangok
és beazonosíthatatlan zörejek szűrődtek be, de mi dacosan
összepréseltük a szánkat, mert haragudtunk egymásra. Ő azért, mert
kárt akartam tenni az egykori szerelmében, én pedig azért, mert
elvártam volna, hogy figyelmeztessen. Nem, ez nem is elég, hiszen
ezt megtette a maga módján. Azt vártam volna, hogy segítsen, akkor
is, ha a józan eszemmel tudtam, hogy erre még Ekon sem lett volna
képes.
Rájöttem, hogy mióta ismerem, mellette biztonságban éreztem
magam. Volt valami a lényében, valami fölényes tudás, amivel
sosem kérkedett, mégis átszűrődött a pórusain. Most már legalább
tudtam, mi volt az.
– Te katona vagy? – kérdeztem, amikor a kíváncsiságom
legyőzte a mérgemet.
Bólintott.
– Tartalékos, de igen. Annak képeztek ki egykor.
– És a család?
Ahogy ránéztem, láttam megfagyni a vonásait.
– Megesküdtem, hogy nem hagyom magukra őket. És most itt
ülök, megint ugyanabban a szarban, mint akkor, bár még mindig
nincs kiút, nincs remény sem. Amikor elvettem Brillét,
megfogadtam, hogy magam mögött hagyom ezt a káoszt, és nem
érdekel, mi lesz a vége. Megfogadtam, hogy nem akarom többé

343
irányítani az életem, és másoknak sem hagyom. Azért születtek meg
a lányok, mert úgy döntöttem, nem élek a halál árnyékában. Addig,
amíg itt vagyunk, és a bolygó élhető, kiélvezem, amit csak lehet.
Értettem, amit mond. Bárcsak én is ezt választhattam volna! Egy
boldog, gondtalan életet Ivey-val, messze mindentől…
Rájöttem, hogy pontosan azt az életet élhettük volna, ha nem
harapok rá Yaron csalijára, és nem kínálom fel nekik tálcán Ivey-t.
Az ujjaim a fém ágykeretre feszültek, és éreztem, ahogy
kicsorbulnak a körmeim. A fájdalom segített, hogy észnél maradjak.
– Tudsz valamit Ivey-ról? – kérdeztem félve. A
dühkitörésemmel csak azt értem el, hogy bezártak, de ami sokkal
fájóbb ennél, elválasztottak tőle, pedig tudtam, hogy én vagyok a
horgony, ami a valósághoz köti, vagy a világítótorony a sötétben,
amivel partot érhet.
– Még nem jött ki… – válaszolta halkan Ekon.
– És te mit keresel itt?
Éreztem, hogy zokon vette a kérdésemet.
– A barátom vagy, Uri. És most, hogy belekeveredtél ebbe a
szarba, úgy éreztem, melletted a helyem.
Nem volt elég meggyőző.
– És a lányok? Brille? Velük mi lesz? – fúrtam a pillantásom a
barátságos, barna szemekbe. Ekon szempillái megrebbentek.
Rájöttem, hogy jó felé tapogatózom. – Ki vele!
Amikor elszakította a tekintetét, és a padlót vette szemügyre,
már a választ is tudtam.
– Oké, nem baj, haver! Így legalább megértem, miért vagy itt.
– Ez nem így van! – förmedt rám, és elrugaszkodott a faltól,
hogy útra keljen az ajtó és az ágy között. Kétszer is megtette az
ötlépéses távot, mielőtt felém fordult.
– Akkor is itt lennék, ha nem kötik meg velem az alkut. De nem
vagyok hülye, Uri! Volt egy sanszom, hogy kizsaroljam belőlük a
lehetőséget, és én éltem vele. Nem hibáztathatsz érte!
Persze, hogy nem hibáztattam érte. Sőt, ami azt illeti, így nyert
értelmet az egész.

344
 – Jól van – bólintottam. – A lényeg, hogy ti legalább
biztonságban lesztek.
Ekon megállt. Nemcsak megállt, le is cövekelt.
– Te komolyan gondolod, hogy egy aláírt egyezség elegendő a
biztonsághoz? Egy ígéret, hogy elhagyhatjuk a bolygót? – Keserűen
felkacagott. – Ahhoz, hogy valóban biztonságban legyen a
családom, először rá kell jönnünk, hogyan lehet útnak indítani ezt a
vacakot, egyáltalán kibírja-e az utat, és azok is kibírják-e, akiket
magával repít, és elő kell teremteni a feltételeket a túléléshez húsz
fényévnyire innen. Ennél nagyobb őrültség csak az lenne, ha tétlenül
ülünk, és várjuk a világvégét!
– Épp, ahogy azelőtt tervezted… – róttam fel neki a korábban
elhangzottakat. Épp egy perccel korábban etetett a maszlaggal, hogy
elengedte ezt a világvége dolgot.
– Pontosan – rogyott le az ágyra. – Gondolj, amit akarsz! Az
ember változik, a dolgokról alkotott véleménye is. Hazug disznó, aki
azt mondja, mindig kitart az elhatározásai mellett. Amikor
elvesztettem Eisát és besokalltam, akkor könnyebb volt túlélnem
azzal a tudattal, hogy leszarom az egészet, és legyen minden úgy,
ahogy lennie kell. A fatalizmus azonban gyorsan átvált pánikba,
amikor a gyerekeidre nézel.
Megértettem, bár nekem nem voltak gyerekeim. De már volt
egy Ivey-m, aki épp elég ok volt arra, hogy túl akarjak élni, hogy
legyen célom és tervem, és vágyam a jövőre. Minden, ami korábban
oly lényegtelennek látszott, hirtelen mindennél fontosabbá vált.
– Igazad van – dőltem neki a vállának. A testi kontaktus
megpendített bennem egy húrt, ami csak ritkán szólalt meg. – És mit
tegyünk, hogy az őrültségből lehetőség legyen? – kérdeztem, mire
rám villantotta szabálytalan fogsorát.
– Először is, le kell higgadnod. Nem csinálhatsz ilyeneket –
utalt a kirohanásomra, és arra, hogy agresszorként viselkedtem.
– Másodszor a felgyülemlett feszültséget alkotó energiává kell
változtatnod, mert itt szükség van a tudásodra.

345
 – Az enyémre? – röhögtem fel szkeptikusan. – Nekik csak Ivey
agya kellett… ha nem ilyen modellt rendelek, valószínűleg sosem
kerülök kapcsolatba a Fronttal.
– Lószart, haver! Az üknagyapád egy géniusz volt. Valószínűleg
nem véletlen az sem, hogy te is ezen a területen kötöttél ki. Spencer
professzor is hasonló érdeklődéssel bírt, az újrahasznosítás volt a
mániája, csak az ő idejében ezt még másra használták. Akkoriban az
volt a lényeg, hogy feltakarítsák a civilizációnk szemetét.
– Miért, most mi lenne a lényeg? – kérdeztem vigyorogva.
– Az, hogy az új világot szemétből kell felépítenünk – válaszolta
komolyan, és a szemeiben ott fészkelt a remény és az elszántság.

346
Ivey

Nem tudom, mennyi ideje lebegtem a létezés egy ismeretlen

fázisában. Éreztem, hogy a karomba tűt szúrnak, azt is, hogy a
péniszemmel matatnak. Tudtam, hogy katétert vezettek fel. Kiabálni
szerettem volna, hogy ne nyúljanak hozzám, hagyjanak békén, de a
hangom elveszett a káoszban, ami bennem tombolt. Néha éberebb
voltam, és érzékeltem a külvilágot, csak nem tudtam reagálni rá,
máskor Spencer professzor életébe cseppentem, és be kell vallanom,
egy idő után jobb volt ott, mint itt. Ott minden valóságos volt, itt
minden olyan távoli. Ott beszéltem, mozogtam, gondolkodtam, itt
moccanatlan testem börtönében vergődtem a kiutat keresve.
És valami annyira hiányzott… Vagy valaki? Nem tudtam volna
megmondani, miből fakad az a konstans fájdalom, ami az amúgy is
hányatott lelkem mélységeiben tátongó űrből nézett rám vádlón.
Tudtam, hogy ez a kulcs az ajtóhoz, ami mögött raboskodom.
Tudtam, hogy ha rájönnék, mi az, egyből kitárulna előttem a világ.
De hiába keresgéltem éber pillanataimban az emlékeim között,
minden olyan fakó volt, lényegtelen.
Néha feladtam. Hagytam, hogy a tudatom visszahúzódjon, mint
egy csiga a házába, és teret engedtem a professzornak, hátha ő
legalább valami értelmes elfoglaltsággal tölti az időt.

– Spencer professzor! – áll meg mellettem Evyn. – Készen

állunk!
Szavainak különleges jelentéséről csillogó szemei árulkodnak.
Ma van a nagy nap! Az utolsó és egyben legfontosabb részeket
ma töltjük fel a szerverre, és ezzel minden tudásunkat az utánunk
jövő generációkra hagyjuk. Azzal, amit tervezünk, nemcsak az
életünket dobjuk el, de a felelősségtől is megszabadulunk. Ki tudja,
a következő évek, évtizedek milyen változásokat hoznak? Még az is
lehet, hogy mire összeállnak a feltételek a bolygó elhagyásához,
olyanok kerülnek majd hatalomra, akik nem a kapcsolataik hálóját
próbálják átszállítani az új Földre, hanem ésszel és érvekkel döntik

347
el, kik kelhetnek útra, hogy fajunk a legjobb eséllyel induljon majd
az új világban.
– Köszönöm, Evyn, ebéd után ott leszek a gépteremben, és
megcsináljuk a biztonsági mentést.
Ahogy bólint, nekem eszembe jut, mennyire szeretném, ha majd
akkor is mellettem lenne, amikor egy másik testben – vagy
bármilyen létformában – újjáéledünk. Fiatalsága és optimizmusa
katalizátora az én öreg fáradt elmémnek. Bár a testem is kívánja, és
boldog vagyok, amiért közel enged magához, a lelkemnek nagyobb
szüksége van rá.
Szerelem ez? Ezen el kell még gondolkodnom. Ilant szerettem.
Most is szeretem. De soha többé nem láthatom, ahogy a gyerekeket
sem. És az emberi agy a túlélésre játszik. Ha rákényszerítik, képes
lassan homályba burkolni az érzéseket, a múltat, az emlékeket, hogy
ne fájjanak annyira. Azt mondják, egy idő után csak a szépre
emlékezünk. Ha szabad lehetnék, világgá kürtölném, hogy ez
hazugság! Egy idő után csak arra emlékezünk, ami nem fáj. Es ha
ehhez el kell felejtenünk az életünket, akkor arra is képesek vagyunk.

Érzem, ahogy Evyn ujjai megcirógatják a kézfejem. Nem

villámlik és mennydörög, ahogy akkor történt, amikor Ilan ért
hozzám, de a kellemes bizsergés velem marad, miután a lány
magamra hagy. Ennyi jut most, ezzel kell beérnem.

348
harmincnyolc

Uriah

– Megértettem, parancsnok – hajtottam le a fejem, mert nem

bírtam állni Rebell tekintetét. – Elnézést kérek a kirohanásomért.
– Itt nem elég a bocsánatkérése, Spencer! – dörrent rám a
hangja. – Nemcsak Eisát veszélyeztette, hanem saját magát is.
Yaron majdnem lelőtte, ember!
A kétségbeesése nagy hatással volt rám. Nem értettem, miért
lennék fontos neki.
– Na és? Vagy attól fél, hogy ha meghalok, Ivey nem lesz ilyen
együttműködő?
– Maga őrült… – állapította meg, és a szokásos mozdulattal
igyekezett eltörölni a barázdákat a homlokáról. Erről eszembe jutott,
hogy Ivey-ra milyen hatással van, ha sima, selymes bőrén siklanak
az ujjaim. Egyből megnyugszik, egyből ellazul. Mellette lenne a
helyem, hogy egyfolytában biztosítsam arról, várok rá és vigyázom
az álmát.
– Lehet, hogy az vagyok, de ha nem lennék, most egy langyos
tengerparton feküdnék Ivey-val, és az általam ismert világ végéig
nyugalomban élhetnénk.
– Azt maga csak hiszi! – szikrázott rám a parancsnok szeme. –
Mit gondol, amikor kitudódik, hogy hamarosan pokollá válik a
bolygó, mi fog történni? – kérdezte, de nem várta meg a válaszom.
Nem bántam, az övé már úgyis készen volt, minek bajlódtam volna
a gondolkodással. – Kitör a káosz, anarchia és pánik. A brutalitás
lesz a döntőbíró. Nem lesz igazság, nem lesz jog és védelem.
349
Mindenki úgy él majd túl, vagyis senki sem él túl – cáfolta meg
önmagát –, ahogyan tud. Egyszer már megtörtént, maga is tudja. A
válság idején halál járt a gyengeségért és pontosan ugyanúgy
tizedelték az erőseket is, mert féltek tőlük. Ha ismét kitör a pánik,
nyilván nem a magafajtáknak kedvez majd a szélirány.
– Mit ért ezen? Az alacsony homokosok halnak meg elsőként? –
röhögtem a képébe.
– A nőkkel és a gyerekekkel együtt – bólintott, és nem láttam
rajta, hogy zavarná a dolog.
– Maga is homofób? – kérdeztem halkan. A dühöm a már
megszokott módon csapott át a belső gátakon.
– Dehogy vagyok homofób, Spencer! – legyintett Rebell, és
hátat mert fordítani nekem. Nem félt tőlem, vagy elég felelőtlen volt
ahhoz, hogy megtegye. – Felejtse el, hogy megüt! – mondta halkan,
jelentéktelen megjegyzésnek álcázva a figyelmeztetést. – Mire
menne vele? – fordult felém, és a pillantása felnyársalt. – Tudja,
mennyi meló volt feltörni a rehab rendszerét, és meghamisítani a
tesztjeit? – kérdezte szokatlanul vidáman.
Összezavarodtam. Mire utolértem a gondolatmenetét, a
parancsnok már nyíltan vigyorgott.
– Fogalma sem volt arról, hogy született lázadó, igaz? –
kérdezte önelégülten.
– Nem vagyok az! – vágtam rá egyből, olyan mérgesen, hogy
felizzott az arcom.
– Látom – bólintott Rebell, nekem pedig a fülemen csapott ki a
gőz. – Maga harcos, és elég vakmerő ahhoz, hogy figyelmen kívül
hagyja a realitást – mutatott rám hosszú ujjával. – Pontosan ezért
halna meg elsők között.
– Minden tesztem 10 % alatt volt egész életemben – szögeztem
le, de amikor ismét felvillantak szabályos fogai, elbizonytalanodtam.
– Azokat is manipulálták? – kérdeztem sokkosan. – De miért?
– Mert tudtuk, hogy hamarosan szükségünk lesz magára.
Spencer, maga nem látja át a helyzetet, és nem is várom el magától,
hogy a nagy egészet vegye figyelembe. De nekünk, akik döntéseket
hozunk, mindig szem előtt kell tartanunk a köz érdekeit.

350
 Rajtam volt a sor, hogy felnevessek.
– Parancsnok, ne vegye zokon, de most óriási faszságot
mondott. Bár az emberiség történelme eddig erről szólt, most fordul
a kocka!
Rebell fáradt szemei érdeklődve csillantak a lámpák kékes fénye
alatt.
– Most a közösség érdeke szorul háttérbe a maguk által
válogatott beavatottakkal szemben. Tízmillió lelket akar átvinni az
új világba, és megadni nekik a túlélés lehetőségét, miközben a
maradék négymilliárdot magára hagyja, és nemcsak arról van szó,
hogy nem tud tenni értük, hanem azzal, hogy a tudatlanságot hagyja
osztályrészükül, a lehetőséget is elveszi, hogy tegyenek magukért.
Egyfolytában azt szajkózzák, hogy nem tudódhat ki a titok, mert
akkor kitör a pánik, és az emberiség kinyírja saját magát. Na és?
Maguk nem istenek, csak annak képzelik magukat!
Rebell hangsúlyos szemöldökei felszaladtak.
– Lehet, hogy a négymilliárdból meghalna három és fél, lehet,
hogy sok ártatlan veszne oda, gyerekek, nők, buzik, öregek és
gyengék… De lehet, hogy a maradék, aki akár lehet csak tízmillió,
pont amennyit maguk átvisznek a Gliese-re, kapna egy új esélyt. Ne
mondja nekem, hogy minden eshetőséget számba vettek, hogy
szimuláltak mindent, ami történhet. Lehet, hogy tízmillió itt is
visszafordítaná a most lejátszottnak hitt meccs eredményét. Lehet,
hogy a bolygó segítségükre sietne. Lehet, hogy ha megszűnne az
infrastruktúra, és mondjuk őskori szinten használnák csak ki az
erőforrásokat, akkor a természet kidolgozná magából a fertőzést, és
új életre kelne.
A parancsnok lekönyökölt a magasan lebegő asztal lapjára, és
érdeklődve emelte rám a tekintetét.
– Maga valami látnok is? – kérdezte mosolyogva. Már nem
kinevetett, csak egyszerűen örült valaminek.
– Nem vagyok, bassza meg! De nem is vagyok agresszor, mint
aminek lefestett. Ha arról akart meggyőzni, hogy csakis maguknak
köszönhetem a viszonylag nyugodt életem, akkor ezt bebukta. Nem
vagyok agresszív, bár néha nehezen fékezem meg a dühömet, de ura

351
vagyok önmagamnak. Ha nem így lenne, valószínűleg többször
keveredtem volna bunyóba, aminek a mostani rendszerben nyilván
rehab és elzárás, aztán kényszergyógykezelés lett volna a vége, de
én tudom, hogy ki vagyok. Egy átlagos ember, átlagos élettel,
feszültségekkel, csak nem tanultam meg eléggé elfojtani őket. De
annak, hogy itt vagyok, ehhez semmi köze. Az üknagyapámnak is
vajmi kevés. Az ő agyához nem rajtam keresztül vezet az út, hanem
Ivey-n. Ha nem rendelek egy XoX-modellt, akkor mi ketten sosem
találkozunk, igaz, parancsnok?
Rebell remekül mulatott. Közben persze ingatta a fejét, de azért
szüntelenül mosolygott.
– Mondtam Yaronnak, hogy maga nagy lázadó, remek elemző
és kivételes elme. Már egy éve ezt papolom neki – intett az ujjával,
mintha meg akarna fenyegetni. – De nem hallgattak rám. Rég be
kellett volna hozni…
Nem válaszoltam. Nem is volt mire.
– Bár, ha így teszünk, lehet, hogy bezárkózott volna, és mivel
nem egyezik az álláspontunk a nyilvánosságot illetően, passzív
maradt volna, és nem segít nekünk.
– Most sem segítek! – állapítottam meg szárazon.
– De fog! – villant rám a szeme.
Vártam, hogy előálljon az ajánlattal.
Rebell jó tárgyalónak bizonyult, mert ő meg arra várt, hogy én
törjem meg a csendet. Némán néztünk egymásra, de egyikünk sem
hódolt be a másiknak.
– Engedjen Ivey-hoz! – szóltam végül flegmán, de ahogy
kimondtam, rájöttem, hogy vesztettem. Abban a pillanatban tudtam,
hogy én neveztem meg az árat, amibe kerülök.

352
Ivey

– Ennyi? – kérdezem Evynt, aki felsegít a földről, és gyorsan

visszakapcsolja a kamerákat, amikre eddig egy lementett felvétel
képkockáit vetítettük.
Felém hajol, hogy a számra leheljen egy csókot.
– Minden megvan – bólint csillogó szemekkel.
– Nagyszerű! – mosolygok vissza rá.
Eszembe jutnak a szobánk falában elrejtett ciánkapszulák.
Felidézem a tapintásukat, és a szabadság szelét, ami akkor csapott
meg, amikor megszereztem őket. A bizonytalanság azonnal lehullott
a vállamról, ami addig óriási teherként nehezedett rám, mint
Atlaszra az égbolt súlya, és nem szabadulhattam tőle. Abban a
pillanatban, amikor a jövőm a saját kezembe került, minden
letisztult és megvilágosodott. Mintha jelenést láttam volna, olyan
egyenesnek tűnt az út. Ennek két hónapja, és azóta az erőm a
fiatalságomat idézi. Mindent meg tudok oldani, mindenre van
ötletem, és kitartásom, hogy véghez is vigyem. És most készen
vagyunk! A tervünk utolsó fázisához értünk. Ahhoz, hogy valóra
váljon, már csak egy apró kis mozzanat hiányzik. Meg kell
halnunk…
– Ivey! Élet! – szólongat valaki. A hangot ismerem, a simogatást
is, ami kellemes bizsergést hagy a bőrömön. A testem reagál, érzem,
ahogy a szőrszálaim felmerednek, hogy utána nyújtózzanak. – Gyere
ki, édesem! Itt várlak! Gyere vissza hozzám!
Nem tudom, ki ő, de nem is számít. A lelkem ismeri, tudja, hogy
összetartozunk. Indulok. Mint egy nagy utazó, aki a világ másik
szegletéből készül hazatérni, szépen elbúcsúzom a professzor lassan
halványuló tudatától, és ezúttal erősebb vagyok nála. Egyszerűen
visszazavarom a helyére, az elmém használaton kívüli raktárába, és
gyorsabb tempóra ösztökélem az agyam. Már majdnem ott vagyok!

353
 – Ivey, szerelmem, hallasz? – kérdezi a hang, én pedig
igyekszem megszólalni, de az még túl nagy falat. A kezem
megremeg, az ujjaim a semmibe markolnak.
– Látlak, kicsim! – mondja ő, és a tenyere a kezemre simul.
Ujjai a homlokomat szántják, és mintha ő is remegne.
Uriah… Már itt vagyok!

354
Uriah

A türkizkék, világító szivárványhártyák felizzottak, ahogy

visszaköltözött beléjük az élet. Szinte láttam, ahogy Ivey visszatér.
Mintha visszafoglalta volna az elméjét.
– Hol voltál? – kérdezte száraz, recsegő hangon, én pedig a
mellkasára omlottam, hogy a könnyeimmel áztassam el a takarót.

355
harminckilenc

Uriah

Ekon egy faládán ült, és a semmibe révedt. Amikor beléptem, egy

pillanatra felnézett, de gyorsan elfordította a fejét. Összerándult a
gyomrom. Nem akartam csalódást okozni neki, mégis sikerült. Az
életem néhány nap alatt fordult álomból rémálomba.
– Bocsáss meg! – mondtam neki, amikor mellé léptem.
– Nincs miért haragudnom rád – válaszolta, de a hangja nem
volt elég meggyőző.
– Már hogyne lenne? Kárt akartam tenni Eisában.
Ekon hallgatott. Az ujjai között egy hajtincset morzsolgatott.
Találgattam, hogy vajon Rosie-é vagy Amberé.
– Tudod… – szólalt meg nagy sokára – Amikor kiléptem a
központ ajtaján, magam mögött akartam hagyni ezt a világot.
Hallgattam. Időt hagytam neki, hogy megfogalmazza a
gondolatait. Már annak is örültem, hogy szóba áll velem.
– De rá kell jönnöm, hogy semmit sem törölhetsz ki, ami
megtörtént. Ez nem olyasmi, amire jótékony fátylat boríthatsz, vagy
vastag ponyvával takarhatod le, ha akarod. A múlt benned él,
befolyásolja a jelenedet és a jövődet is.
Nem értettem, hová akar kilyukadni, de kíváncsivá tett.
– Mit tennél másként, ha visszarepülhetnél az időben? –
kérdeztem halkan.
Ekon vállai felemelkedtek, az egész tartása feszültségről
árulkodott.

356
 – Nem tudnék másként dönteni, Uri. Akárhogy csűröm-
csavarom, és hiába repülnék vissza az időben, nem tudnám
meggátolni, hogy minden úgy történjen, ahogyan történt.
– Miért nem? – kérdeztem. Logikátlannak hatott az egész.
– Mert amikor döntési helyzetbe kerültem, akkor már mindegy
volt. Ha lehetne, nem szeretnék bele Eisába, de ez kivitelezhetetlen.
Racionálisan nézve, az érzelmeidbe nem tudsz beleavatkozni. Ha
visszarepülök oda, amikor találkoztunk, már késő bármit is tenni. Az
első másodpercben elvesztem.
Talán nem is tudta, hogy a keze felemelkedett és a hajtinccsel
simogatta a saját orrát.
– Már nincs illata, de én érzem. Mert az is bennem él.
Akkor jöttem rá, hogy a hajtincs nem a lányaié, nem is a
feleségéé, hanem Eisáé.
– Szép volt?
Ekon halkan felnevetett.
– Nekem gyönyörű. Mindenki másnak talán átlagos. Seszőke,
alacsony, vékony nő, halványkék szemekkel, egyenes orral, vékony
ajkakkal. Olyasmi, mint a mesebeli tündérek.
Óriás termetét és robosztus alkatát figyelembe véve meglepő
volt a választása.
– Viccesen néztünk ki együtt – mosolyodott el.
Az emlékei élénk képekkel kényeztethették, mert a tekintete
bepárásodott.
– És Brille? – kérdeztem, mert képtelen voltam megállni.
Rögtön el is szégyelltem magam, de nekem ők voltak az álompár, és
rosszulesett a gondolat, hogy Ekon máshoz is kötődik érzelmileg.
Olyan voltam, mint egy féltékeny kisgyerek.
– Brille ajándék a sorstól. Akkor érkezett, amikor már semmi
jóra nem számítottam az életben. Csak tengődtem, igyekeztem
semmire sem gondolni, senkihez sem kötődni. Brille besétált az
életembe, és nem fogadott el nemleges választ.
A mosoly, ami most a szája szegletét feszegette, egészen más
volt, mint a korábbi. Nem olyan mélyről fakadó, ösztönös, inkább az
érett férfi mosolya, aki megtanulta értékelni a jót.

357
 – De nem vagy boldog… – suttogtam. Szentségtörésnek éreztem
a szavakat.
– De igen, Uri, az vagyok! – nézett rám Ekon, de azt hiszem,
inkább önmagát akarta meggyőzni. – Brille és a lányok az életem.
Nélkülük semmivé fosztanék.
– És hogyan érzel most Eisa iránt? – kérdeztem, mert most már
tudni akartam.
Ekon ismét megcirógatta borostás állát a szőke tinccsel.
– Szeretem… De nem azt, aki most kerekeken gurul, és úgy
tesz, mintha sosem találkoztunk volna. Az én Eisámat szeretem, aki
csupa élet volt, szépség és jóság. De ő már nem él.
A szavai felkavartak. Valahogy úgy képzeltem, a szerelem
mindent legyőz. A valóság azonban egészen kiábrándító volt. Ekon
is így érzett, sőt talán még most is sóvárog Eisa után, mégis
elhagyta, sőt cserbenhagyta, és egy másik emberrel osztotta meg az
életét. A gyerekek… Nyilván sokat nyom a latba, hogy Brille képes
volt kihordani és megszülni a lányaikat. Vagy inkább az, hogy nekik
lehettek gyerekeik. Eisa és Ekon sohasem válhattak volna szülővé,
akkor sem, ha Eisa megtarthatja az emberi testét.
– És ő mit szólt, amikor meglátott? – faggattam.
Ekon felmorrant.
– Mintha ott sem lennék.
– Tudja, hogy miatta vagy itt?
– Nem miatta, hanem miattad, Uri! – förmedt rám a barátom. –
Bármit is hiszel, az életemnek azt a részét lezártam, és sosem
nyitottam volna ki a szelencét, ha nem azzal hívnak fel, hogy bajban
vagy és szükséged van rám.
– Ki mondta ezt? – kérdeztem ingerülten.
Ekon egy ideig az arcomat figyelte, mielőtt válaszolt.
– Zaim.
– A parancsnok? Mióta foglalkozik a legfőbb katonai
döntéshozó azzal, hogy az egyik hangyának mentális problémái
vannak?
– Zaim több, mint katonai döntéshozó. Zaim nekem a nagybetűs
Ember.

358
 – Pedig csak félig az – szóltam közbe.
Ekon felnevetett, de nem a szokásos, vidám hangon, hanem
kissé lenézően, vagy inkább szánakozón.
– Tudod, Uri, az a baj veled, hogy magad sem tudod eldönteni,
melyik oldalon állsz. Mindig olyan önazonos és megfontolt akarsz
lenni, és közben egy zavarodott, komplexusos kissrác vagy, aki a
saját fejében sem tud rendet tenni. Talán ebből fakad az agressziód
is.
– Kurvára nem vagyok kíváncsi a véleményedre, haver! Azt
mondod, miattam vagy itt, és közben hol manipulálni akarsz, hol
megalázni. Úgy tűnik, mindegy hogyan, csak az a lényeg, hogy
álljak be a sorba.
Ekon felállt. Hátratúrta fényes, fekete haját, és lesimította
frissen növesztett bajuszát.
– Biztosan igazad van… – nézett rám. – És ha így gondolod,
akkor ideje mennem.
Nem tartóztattam, amikor magamra hagyott.
Az órára néztem. Négy is elmúlt már. Ivey biztosan izgul
miattam, és keres. A kommunikátorom azonban nem jelzett
üzenetet. Éreztem, hogy a gyomrom összeugrik. Minden
alkalommal, amikor nem voltunk együtt, attól rettegtem, hogy ismét
beszippantja a tudata, és újra alámerül. Féltem, hogy ha így lesz,
már nem fog visszatalálni. Az utolsó incidens óta nem éreztem
biztonságban magunkat. Nem tudtam, mi váltotta ki a rohamot, ami
egyáltalán nem hasonlított a korábbi emlékfoszlányok
felbukkanására. Ivey ezúttal ébren álmodott, ami sokkal ijesztőbb
volt, és sokkal megrázóbb is. Bár utána könnyebben fért hozzá az
adatokhoz, és végre sikerült valódi előrelépést produkálni a
tömérdek anyag feldolgozásában, engem ennek ellenére
nyugtalanított a dolog. Az orvosok szerint a leletei nem mutattak
eltérést, és minden a legnagyobb rendben volt, én mégis állandóan
figyeltem, és elemeztem a viselkedését. A legapróbb változást is
félelemmel fogadtam, és ez lassan rányomta bélyegét a
mindennapjainkra.

359
 Egy perccel később már a körfolyosón nyargaltam, és
üzeneteket diktáltam a telefonba, de Ivey nem reagált. Leizzadtam, a
tenyerem is lucskosan kapaszkodott a korlátba, mert szédülés
nehezítette a mozgásomat. Berontottam a parancsnokságra, és
kapkodtam a fejem, hogy rátaláljak az ismerős, göndör fürtökre
valamelyik képernyő mögött.
Amikor végül megtalálta a szemem, olyan mértékű
megkönnyebbülés lett rajtam úrrá, hogy a térdeim megroggyantak, a
vállaimat pedig extrém mértékű gravitáció vonzotta a föld felé.
– Ivey! – szólaltam meg, inkább csak magamnak, de ő azonnal
felkapta a fejét, és mit sem sejtve a bennem dúló viharról, kedvesen
rám mosolygott.
Erőt vettem magamon. Nem mutathatom ki a gyengeségemet.
Csak erre várnak. Ha Ekonnak igaza van, és el akarják tőlem venni,
éket verni közénk, hogy végül feladjuk, akkor muszáj észnél
maradnom, és odafigyelnem a dolgok alakulására. Nem törhetek
meg, nem köthetek alkut, és nem futamodhatok meg akkor sem, ha
az egész világ összeesküszik ellenünk. Ivey hozzám tartozik, az
enyém, akkor is, ha már nem abban az értelemben, ahogyan
korábban.
– Mi történt? – kérdezte, amikor elém lépett.
Türkiz színű szemei a vesémbe láttak, és azonnal kiszúrtak
minden belső rezdülést.
Tudtam, hogy nem hazudhatok, így hát a jól bevált módszerhez
folyamodtam. Elmondtam az igazat. Vagyis egy részét…
– Ekon. Felkavart a találkozás.
Ivey figyelmesen nézett, fürkész tekintete szkennelte az
arcomat.
– Mit keres itt? – kérdezte izgatottan, és a hátam mögé kémlelt,
ott van-e az óriás.
– Behívták, és ő igent mondott. Kiderült, hogy tartalékos.
– Óóó… – csodálkozott Ivey. – Mondjuk úgy is néz ki, és a
stílusa is elég katonás.
Elmosolyodtam. A sok félelmem közül az már biztosan nem
igazolódik be, hogy Ivey elveszti analitikus, elemző énjét. Hiába

360
nem volt már kapcsolata a háttértárral, most is mindent megfigyelt
és elraktározott.
– És Brille meg a gyerekek?
– Ők nincsenek itt. De kaptak egy vouchert a Bárkára…
Ivey szemei felcsillantak. Az öröm sokkal gyorsabban látszott a
kék szemekben, mint korábban a csokibarna íriszekben.
– Meg is érdemlik. Kivételes emberek. Remélem, ilyenek
népesítik majd be az új világot!
A szívem hevesen dobbant. Ivey egyáltalán nem érezte úgy,
hogy nekünk is helyünk lenne a jövő gyarmatosítóinak sorában. Ő
nem ember, én meg nem vagyok hetero, tehát egyikünk sem
alkalmas arra, hogy az új világ építésén dolgozzon. Nem osztottam a
véleményét, de nem is szálltam vitába vele. Nem voltak érveim.
– Mit csinálsz? – kérdeztem, hogy témát váltsak.
– A parancsnok rám akarja bízni az algoritmus felügyeletét.
– Melyikét?
Miközben beszéltünk, Ivey visszaindult a munkahelye felé.
Néztem a mozgását. Valami megváltozott rajta. Nem nézett a lába
elé, nem figyelte a környezetét, és nem volt óvatos. Magabiztosan
lépkedett, a tartása laza, majdnem hanyag lett. A karjaival
gesztikulált, széles mozdulatokkal kísérte a mondanivalóját.
Valakire emlékeztetett, de nem ugrott be, hogy kire. Amikor
közelebb értünk, észrevettem Eisát, akit egy sokkal kisebb,
mobilisabb robotba telepítettek. Ott állt Ivey asztala mellett és
engem figyelt. Valamiért meghűlt bennem a vér.
– Ne haragudj, Eisa! – léptem oda hozzá, és önkéntelenül
megsimogattam a burkolatot.
– Nem történt semmi, Uriah! Megértem a reakciódat.
A válasza meglepett. Én nem tudtam volna megbocsátani, ha
valaki az életemre tör.
– Ha most azon gondolkozol, miért nem vagyok dühös,
elárulom neked. Pontosan azt érzem, amit te. Bűntudatom van, hogy
nem láttam előre, milyen kockázatokkal kell számolnunk, ha egy
olyan éles és erős elmét engedünk Ivey fejébe, mint Ivo. Amíg Ivey

361
odabenn volt, és nem tudtunk vele kapcsolatba lépni, pontosan arra
gondoltam, amit te mondtál nekem.
– Mit mondtam? – kérdeztem, mert ez a rész teljesen kiesett.
Valószínűleg a sokkoló hatására, amivel ártalmatlanítottak.
– Azt, hogy én tehetek az egészről.
Lelkiismeret-furdalásom támadt.
– Pedig ez nem igaz… – néztem a kamerába, mire az objektív
lassan kitágult.
– Ha nem is teljes egészében, de egy része igaz, Uriah. El kellett
volna mondanom, hogy mit éreztem a kezdetekkor. Az az igazság,
hogy megfakultak az emlékeim…
– Semmi baj! – simogattam meg ismét a fényes burkolatot, és rá
is mosolyogtam.
Ahogy felnéztem, Ivey arcára esett a pillantásom, aki merev
tekintettel figyelte a monitort. Olyan volt, mintha kísértetet látna.
– Mit találtál? – kérdeztem tőle, mire hirtelen kizökkent, és úgy
nézett rám, mintha nem ismerne fel. A rettegés egy pillanat alatt
öntött el. – Élet! Beszélj!
Torkot köszörült. Ivey, aki ilyet sohasem csinált, torkot
köszörült. Az idegeim pattanásig feszültek.
– Semmi, semmi… csak egy kis emlékfoszlány, valami a
levegőztető-rendszerről…
Tudtam, hogy hazudik. Szerettem volna rákiabálni, számon
kérni rajta a dolgot, de ismét nyugalmat erőltettem magamra.
Eisa is minket figyelt, úgyhogy még erősebben koncentráltam.
Nem akartam, hogy újabb vizsgálatoknak vessék alá Ivey-t. Csak
nyugalmat akartam, egy kis szünetet ebben az őrületben.
– Oké, hagylak dolgozni, nem tartalak fel.
Ivey csak bólintott, és éreztem, hogy szándékosan nem néz rám.
A vészjelzőm folyamatos szirénázásba kezdett a fejemben.
– Mikor végzel? – kérdeztem, de a hangom még nekem is
idegenül csengett.
– Még egy óra, maximum másfél – válaszolta, és gyorsan
kattintgatott a képernyők között.

362
 Bólintottam. Lassan elfordultam, de azt azért észrevettem, hogy
a mozdulatai elterelésként szolgálnak. Aki nem ismeri annyira, mint
én, valószínűleg be is veszi. De én láttam, hogy remeg a keze.

363
Ivey

Amint Uriah kilépett a teremből, lassan megnyugodtam. A kezem is

abbahagyta a remegést. Mély lélegzetet vettem, és Eisára
mosolyogtam.
– Minden rendben? – kérdezte, mire egy pillanatra lehunytam a
szemem.
– Nem. Valahogy távolodik tőlem, és érzem rajta ezt a furcsa
feszültséget…
Eisa értőn hallgatott egy ideig.
– Emlékszel, mit mondtam neked a műtét előtt? – kérdezte nagy
sokára.
Bólintottam.
– Melyik részére gondolsz?
– Arra, hogy az emberek önzők…
– Igen, emlékszem – válaszoltam.
Eisa közelebb gurult, mintha jelentősége lenne.
– Ugyan én más aspektusra gondoltam, mert akkor még arról
volt szó, hogy meg kell válnod a testedtől, mint nekem… De ahogy
elnézem, Uriah azt sem tudja tolerálni, hogy róla váltál le.
Vártam, hogy folytassa, bár nem akartam hallani a szavait.
– Nem tudja elviselni, hogy te fontos vagy, ő meg nem. A
hiúsága csorbát szenved attól, hogy egyenrangúak lettetek… –
Éreztem, hogy engem figyel. Behunytam a szemem. Nem akartam,
hogy olvasson belőle. – Sajnálom, Ivey… – mondta halkan.
Bólintottam.
– Én is nagyon sajnálom.

364
negyven

Uriah

Úgy járkáltam a szobánkban, mint egy fogoly. Úgy is éreztem

magam. Csakhogy nem a hely foglya voltam, hanem Ivey-é. A
lelkem rabláncon sínylődött, de mégsem akart szabadulni.
Megváltozott. Most már ő is független, önálló ember, aki saját
döntéseket hoz, és nem szorul rá az iránymutatásomra. Hogy fáj-e?
Mélyen magamba néztem, és rá kellett jönnöm, hogy fáj. De nem
azért, mert féltékeny vagyok, nem is azért, mert így kevesebbnek
érzem magam, hanem azért, mert így beszűkül a tér, ami nekem
marad. Azelőtt én voltam a mindene, mint egy gyermeknek az anyja
az egész világ. Most övé az egész világ, és én csak egy kis porszem
vagyok benne…
A gondolataim úgy köröztek a fejemben, mint a keselyűk a dög
fölött, és a lábaim is ugyanazokat a kétségbeesett ellipsziseket írták
a kőre.
Az ajtó halkan nyílt és csukódott mögöttem. Nem fordultam
meg egyből. Rendeznem kellett a vonásaimat. Bár nem tudom
elrejteni előle a kétségbeesésemet, de legalább másnak álcázhatom.
Amikor végül megadtam magam, és ránéztem, Ivey ott állt a
szoba közepén, és moccanatlanul figyelt. Az arcomat vizslatta, aztán
ráfókuszált a szememre.
– Uri! – suttogta, és láttam, hogy ő is küzd a belső démonokkal.
– Most nem akarok beszélni! – válaszoltam, hogy elejét vegyem
a végeláthatatlan vitának, az újabb ütközetnek, amire egyikünk sincs
igazi ráhatással. Minek kérdezgessem, hogy mit gondol rólam, a
365
szerelmünkről, a jövőről, ha a holnapunk sem biztos? Minek szálljak
szembe a megváltoztathatatlannal, ha nem vagyok Isten, aki kénye-
kedve szerint alakíthatja a világot?
Közelebb léptem hozzá. Éreztem, hogy a testem azonnal más
energiamezőbe kerül, más tömegvonzás hat rá. Ha Ivey a
közelemben van, megszűnik a gravitáció, mert nekem ő az origó, a
létem középpontja.
Felemeltem a kezem, és óvatosan végigcirógattam az arcán.
Belesimult a tenyerembe. Ha minden széthullik is körülöttünk, ez
még mindig működik. A testiség az egyetlen, ami megmaradt
nekem.
Amikor az ujjai a csuklómra fonódtak, és kicsit megszorították,
kihagyott a lélegzetem. Nem tudtam, mit akar, de bármit megadtam
volna neki.
Aztán felemelte a kezem, és az ujjaimat a homlokához érintette.
Nem akart mást, csak a szokásos simogatást, a mindent kisöprő
nyugalmat, az otthon érzetét. Megkönnyebbült sóhajom
meglibbentette az arcát keretező tincseket. Elmosolyodott.
– Nagyon hiányoztál! – suttogta, és kinyitotta ragyogó kék
szemeit.
Hagytam, hogy a pillantása a lelkem mélyéig hatoljon. Hadd
lássa, hogy nincs ott más, csak ő.
– Te is nekem, Élet!
A kezei már az ingemen matattak, és egy perccel később
meztelenül álltunk egymás előtt. Mint Ádám és Éva a
paradicsomban. Vagyis Adám és Adám…
– Utána beszélhetünk? – kérdezte, és egy pillanatra sötét felhők
homályosították el az égkék íriszeket.
Ismét sóhajtottam, ezúttal gondterhelten.
– Ha muszáj…
– Muszáj! – bólintott, aztán ő mozdult közelebb, és a számra
tapasztotta forró ajkait.
Hiába akartam kiűzni a fejemből a korábbi gondolatokat, nem
mentek sehová. Talán elhalkultak, talán elszíntelenedtek, hogy teret
engedjenek az Ivey érintéseiből táplálkozó színkavalkádnak, ami

366
beragyogta a tudatomat. Kíváncsi mozdulatai minden porcikámat
felkutatták, számba vették, ajkai a bőrömet ízlelték.
Ez is más volt, mint korábban. Nem én irányítottam, nem én
vezettem Ivey-t a gyönyör felé. Most ő diktált, és bár néha-néha
felmerült bennem a kétely, hogy jó-e ez így, gyorsan szertefoszlott,
ahogy ügyes ujjai bebarangolták a legrejtettebb zugot is.
– Oh! – szökött ki a számon a csodálkozó hangszilánk.
Ivey szája mosolyba szaladt a hasamon, ahogy előttem térdelt.
Felnézett, és a pillantása olyan izgatott volt, hogy rögtön ellazultak
az izmaim.
– Szabad? – kérdezte, és kihallottam belőle a mindent elsöprő
vágyat.
Ha azért akartam a szeretkezést, mert a jövő bizonytalansága
felőrli a jelenünket, akkor nem hátrálhatok meg a változások elől.
Bólintottam.
Ivey szája széle egészen magasra szökött, és hegyes kis nyelve
kikukucskált odújából. Óvatos köröket rajzolt vele a köldököm köré,
akárcsak puha ujjhegyével az ánuszomra.
Tudtam, hogy a rezdüléseimet figyeli, és vívódtam, melyik
énemet engedjem szabadjára. Az izgatottan vágyakozót vagy a félős
csodálkozót. Végül akkor dőlt el minden, amikor az ujja tapogatózó,
bátortalan mozdulatokkal próbált a testembe hatolni. A nyögés áttört
összezárt fogaim ketrecén, és visszhangot vetett a gyéren
berendezett szobában.
Ivey izgalma átcsapott felette, és ő is velem nyögött, miközben
önfeledten engedett a szájába, és élvezettel szopni kezdett.
Az győzött meg, hogy mennyire elengedte magát. Láttam, hogy
lehunyja a szemét, és alámerül a vágyban. Terpeszbe léptem, hogy
teret engedjek kutakodó ujjainak, és hagytam, hogy a kéjes
nyöszörgések és meglepett nyikkanások cenzúrázatlanul bukjanak
fel belőlem.
– Forró vagy! – állapította meg, és még egy ujjal próbálkozott,
de az már tényleg kellemetlen érzés volt.
– Élet, kellene egy kis síkosító…

367
 Mindketten tudtuk, hogy ezen a világvégi, elátkozott helyen
nem egyhamar tudnánk beszerezni, ezért Ivey arcára csalódott
kifejezés költözött, miközben visszahúzta a kezét.
Tudtam, mit érez. Nem akartam, hogy kudarcként maradjon
meg emlékezetében ez a különleges alkalom. Talán az utolsó…
– Gyere! – húztam fel a földről, és az ágyhoz vezettem. Amikor
megálltunk, a szájára hajoltam, és a nyelvemmel szítottam fel benne
az épp lankadó tüzet.
Egy perccel később elengedtem és mélyen a szemébe néztem,
aztán elfordultam, feltérdeltem az ágyra, és előrehajolva
kitárulkoztam előtte.
– Csak folyass rá egy kis nyálat – kértem, és reménykedtem
benne, hogy az elkerülhetetlen fájdalom nem tart majd túl soká.
Kivételesen azt akartam, hogy gyorsan végezzen.
Ivey még tanakodott egy ideig, mielőtt meleg lehelete
megcirógatta a bőrömet. Amikor a nyelvét is megéreztem, az
izmaim ijedtükben pulzálni kezdtek, mintha nem tudnám eldönteni,
mit is akarok. És tényleg fogalmam sem volt róla. A simogatás
annyira izgató volt, hogy az egész testem beleremegett. Ivey
kuncogott, míg én a hangomat kerestem. Idegenül hangzó
szótöredékek és nyögések hagyták el a számat.
– Jó, ugye? – kérdezte, és két kézzel széthúzott, hogy jobban
hozzám férjen.
– Élet! – sóhajtottam, de tovább nem jutottam, mert izmos
nyelve belém hatolt, én pedig a csend mélyére zuhantam, ahol csak
dörömbölő szívem és zakatoló zihálásom hallatszott.
Percekkel később meg sem éreztem az ujjait, és nem telt el sok
idő, amikor már könyörögtem, hogy tegyen a magáévá.
Ivey felállt, kezébe vette csöpögő, acélmerev péniszét, én pedig
megbabonázva néztem, ahogy elkente rajta a friss spermát, mielőtt
beigazította magát.
– Uri! Kérlek, szólj, ha fáj!
Én már tudtam, hogy inkább harapom le a saját nyelvemet, de
meg nem nyikkanok, de azért bólintottam. Mindennél jobban
magamban akartam érezni, tudni, hogy ő is ugyanúgy megjelöl, mint

368
én őt. Mindig éltem a nagy szavakkal, hogy egyenrangú társat
akarok, de sosem gondoltam bele, mivel járna ez. Amikor óvatosan,
lassan egyesült velem, kicsordultak a könnyeim. De nem a fájdalom
miatt, hanem azért, mert abban a pillanatban billent egyenesbe a
mérleg két serpenyője, és vele együtt lelt egyensúlyra a lelkem is.
Bár Ivey változik, de én sem vagyok már ugyanaz, mint amikor
először találkoztunk. A változásról sosem tudhatjuk előre, hogy jó
vagy rossz. És nem is mindig az a lényeges, hogy maga a változás
mit hoz el. A fontos az, hogy mi mivé válunk általa.
Ivey a hátamra fektette az arcát, milliószor suttogta a bőrömbe,
hogy szeret, miközben apró mozdulatokkal hatolt beljebb és beljebb,
míg a csípője a combomhoz ért. A szemem előtt hófehér csillagok
szórták a fényüket, a testemben izzó lávafolyamként zubogott a
vérem. Éreztem belül. Minden apró moccanását, később az egyre
erősödő döféseket. Puha makkjának súrlódását, ujjait, amik a
húsomba vájtak. Éreztem a fogait, amiket a vállamba mélyesztett.
Egyszerre ámultam azon, mennyire más ez a szerep, és rökönyödtem
meg, hogy mennyire élvezem.
– Uriah! Gyere velem! – kérlelt Ivey, és hosszú ujjai a hasam alá
siklottak, hogy gyors és határozott mozdulatokkal repítsenek a
gyönyör kapujáig, amin azonban képtelen voltam átlépni.
Verejtékben úszva űzött, és várt rám, de hiába minden, az
agyam valahol gyorsan gátat épített a kéj elé, amit nem tudtam
lerombolni.
– Élvezz, Élet! – kérleltem, és megpróbáltam az izmaimmal
legalább őt a csúcsra kergetni.
A következő másodpercben Ivey teste rándult egyet, bennem
pedig eltalált egy pontot, egy rejtett detonátort, ami minden
figyelmeztetés nélkül robbant fel bennem, elsöpörve a tudatom
utolsó szikráját is.

369
Ivey

Uriah karjai úgy öleltek körül, mint az anyaméh. Puhán és melegen,

mintha mindentől meg akarnának óvni. Hagytam magamnak egy kis
időt, hogy ellazuljak ebben a fészekben, és néhány percre átjárjon a
boldogság.
Az elmúlt hetek káosza nyomot hagyott a lelkemen, és ezzel én
is tisztában voltam. Minden, a műtét óta eltelt nappal éveket
öregedtem. Már nem az a naiv, örömteli srác voltam, aki félelem
nélkül vág bele mindenbe. A következményektől való rettegés
lassan átitatta a személyiségemet. Próbáltam gondtalannak és
vidámnak mutatni magam, mert nem akartam, hogy Uriah is
félelemben éljen. És mindent megtettem, hogy úgy tűnjön, ura
vagyok az elmémnek. Csakhogy belül viaskodtam. A „roham”,
ahogy az orvosok nevezték, valamit átkódolt bennem. Túl valóságos
volt, túl részletgazdag. Nem olyan, mint a korábbiak. A combom
belső felén pedig egy apró tűszúrás nyoma. Erről sem szóltam
senkinek. Tudtam, hogy először rá kell jönnöm a miértekre. Nem
gyanúsíthattam meg senkit, amíg nem voltam biztos a dolgomban…
– Szeretlek – súgta Uri a fülembe, ahogy magához szorított.
Erős szívverését a hátamon éreztem, és a ritmusa összehangolódott
az enyémmel. Megcsókoltam a karját, aztán mély lélegzetet vettem,
és lassan megfordultam.
Az arcunk olyan közel volt, hogy csak az egyik szemébe
nézhettem, ha nem akartam bandzsítani.
– Beszélnünk kell.
Beszívta a levegőt, aztán összepréselte az ajkait, és egy ideig
csak nézett. Végül egy hangos szusszanás után bólintott.
– Tudom.
Nem teljesen értettem, honnan is tudhatná, de próbáltam a
lényegre koncentrálni.
– Uriah, azt hiszem, történt velem valami…
A tekintete arról árulkodott, hogy ő is érzi ezt. Ismét bólintott.
Egy könnycsepp gyűlt és hízott a szeme sarkában, míg túl nagy lett
ahhoz, hogy a szempillákba kapaszkodva megtarthassa magát.
370
Szinte hallottam, ahogy egy sikollyal elengedte a biztonságot, és
leszánkázott az arcán.
– Kérlek, ne sírj! – töröltem le az ujjammal, aztán az álla
vonalát követtem egy simogatással. – Nem lesz semmi baj!
– Ezt nekem kellene mondanom – A szája sarkában keserű kis
mosoly játszott.
– Mindegy, ki mondja – mosolyogtam vissza rá.
– Igazad van – hajolt hozzám, hogy egy csókot csempésszen a
szám szegletébe. – Hallgatlak… – távolodott el tőlem, hogy az egész
arcomat lássa.
Éreztem, hogy az izmaim és az idegeim megfeszülnek.
– Itt nem lehet – suttogtam, és ismét odahajoltam, hogy csóknak
álcázzam a titkolózást.
Uriah is megfeszült. Apró puszikkal leptem el az állát, majd
felálltam, őt is magammal húztam, és benavigáltam az üveglap
mögé. Megnyitottam a vizet, alá is álltam, aztán kinyújtottam a
kezem, hogy mellém lépjen. Uriah fürkész tekintete engem figyelt,
de nem ellenkezett. Magam elé fordítottam, átöleltem, és úgy tettem,
mintha a vállát csókolnám. A keze felemelkedett, a hajamba túrt, és
közelebb húzott a nyakához.
– Most! – súgta legnagyobb meglepetésemre.
– Uri, azt hiszem, valaki manipulál bennünket, és nem csak
szóban… Mióta rohamom volt, mintha belülről figyelnének. Tudom,
paranoiának hangzik, és lehet, hogy csak az agyam szórakozik
velem… de…
Éreztem, ahogy megfeszül a karja, a válla, mindene. Igyekeztem
úgy tenni, mintha egy második menet reményében kényeztetném,
ezért lenyúltam, és a kezembe vettem a péniszét. Uri szűkölt egy
kicsit, gondolom, kellemetlennek érezte a dolgot, de ismét
belecsókoltam a nyakába. – Ne haragudj!
Ő is lenyúlt, és inkább ő kezdte izgatni magát. Lankadt
szerszáma a legkisebb jelét sem mutatta a hajlandóságnak.
– Élet, muszáj rájönnünk, mi folyik itt! – lehelte a számba, és
éreztem, ahogy megremeg. Ahogy magához szorított, tudtam, hogy
nem a félelemtől, hanem a féltéstől. Értem reszketett.

371
 – Már nyomon vagyok, de kell még egy kis idő… –
válaszoltam. Már nagyon közel jártam a megoldáshoz. – Ki kell
zárnom, hogy többen is benne vannak.
– Ivey, ez nagyon veszélyes! Ha észreveszik, hogy szaglászol,
vagy érzik, hogy szorul a hurok, bármire képesek lehetnek…
Bólintottam, épp csak annyira, hogy a nyakán csússzon az
arcom, aztán belecsókoltam a kulcscsontja árkába.
– Muszáj vállalni a kockázatot.
– Semmit sem muszáj! Lógjunk el innen!
– Te is tudod, hogy lehetetlen… – válaszoltam lemondóan.
– Semmi sem az, ha mi ketten akarunk valamit – felelte
érzelmektől túlfűtött hangon.
– Titkolsz valamit? – kérdeztem, de Uri megrázta a fejét.
– Nem, de van egy tervem.
– Akkor te dolgozz azon, én pedig megpróbálok rájönni, mi
folyik a színfalak mögött – súgtam neki, aztán hirtelen
megfordítottam, a szájára tapadtam, és olyan szenvedélyesen
csókoltam, mintha utoljára tehetném.

372
negyvenegy

Uriah

Ivey teóriája szüntelenül munkált bennem attól a pillanattól fogva,

hogy másnap reggel felébredtem. Minden olyan szürreálisnak tűnt.
Persze, ebben a közegben semmi sem lehetetlen. De ki akarná
bántani és miért? Az emlékek, amiket sikerült a felszínre hoznia,
mind értékes információkkal szolgáltak. A technikusok már azok
alapján dolgoztak és állították össze az új cselekvési tervet. Kezdett
körvonalazódni, hogy mire van még szükség. Rebell erre a napra
időzítette a bárka feltérképezését. Két napja már alászállt egy csapat,
és be is jutottak a hajóba, de a parancsnok visszarendelt minden
egységet, és inkább miniatűr robotokat küldött be egy esetleges
újabb bomba felkutatására. Nem találtak semmit, és Ivey is azt
állította, hogy nincs második védelmi vonal, aki bejut a bázisra, az
az űrhajót is nyugodtan birtokba veheti.
Nekem túl egyszerűnek tűnt minden. A félelem ott motoszkált
bennem, hogy előbb-utóbb mégis átlépjük a képzeletbeli határt, és
csúnyán meglakolunk érte. A nappalok azzal teltek, hogy
megpróbáltam rájönni, mit tervezett az ükapám. Már láttam, hogy
mi volt a főelv. Mindent a lehető legjobban hasznosítani a Gliese-en.
A Bárka lakóparkká alakítható a leszállás után, és a magfúziós
hajtómű egy komplett atomerőmű energiatermelésére képes. A hajó
burkolatát is úgy tervezték, hogy újabb lakónegyedeket lehessen
belőle kialakítani, méghozzá gyorsan és problémamentesen. A víz
előállítása is megoldott, ha a helyszínen van elegendő oxigén és
hidrogén. Rebell annyit elárult, hogy ezzel nem nagyon kell
373
foglalkozni. Nem kellett sokat agyalnom, hogy tudjam, ezt a
telepesektől tudják, akik már túléltek az újvilágban több mint
negyven évet.
Oké, víz van… és ezek szerint az életfeltételek adottak. Nyilván
tudnak valamit termeszteni és állatot tartani, ha egy egész
emberöltőt eltöltöttek ott.
Akkor már csak tízmillió ember életfeltételeit kell előteremteni.
Nem nagy ügy… Pláne úgy, hogy ne gyaluljuk le a frissen elfoglalt
planétát, mint a Földet. A középkori hajóépítés legalább olyan káros
volt a bolygó szempontjából, mint a XXI. századi légszennyezés.
Senki sem tudta akkor, hogy a kis szigeteken kivágott fák milliói
mennyire fognak majd hiányozni pár száz évvel később. És mi sem
tudjuk, hogy milyen beavatkozásokra hogyan reagál majd az új
Föld, fajunk túlélésének záloga. Pontosan ezért kell előre
gondolkozni, kitalálni, hogy a magunkkal vitt felszerelésekből
miként tudunk lakható otthonokat, üzemeket, járműveket előállítani
anélkül, hogy az ottani erőforrásokat lecsapolnánk. Izgalmas és
egyben hihetetlen volt ezen dolgozni. Minden nappal egyre
mélyebbre gyökerezett bennem a vágy, hogy én is részese legyek az
expedíciónak, én is egy legyek a modern gyarmatosítók közül.
Nincs igaza Ivey-nak. Igenis van létjogosultsága a melegeknek!
Mindig is volt, mindig is lesz! Bár aktívan nem veszünk részt a
népesség szaporításában, de remekül kiegyensúlyozzuk a
társadalmat. Tőlünk nem kell tartania az alfa szerepkörre pályázó
férfiaknak, velünk barátságosak az asszonyok, és ránk merik bízni a
lányaikat is. Mivel az ottani élet leginkább az őskori
berendezkedésre fog hasonlítani, azt hiszem, nagyon is kellenének
nekik a melegek.
Ahogyan a humanoidok is. Bár Ivey már nem is az. Talán
valamiféle átmenet a hibrid és a klón között. Nincs rá szó, de nem is
érdekel. Értékes tagja lenne a közösségnek, ebben biztos vagyok!
Merengésemből egy mély hang zökkentett ki. Tudtam, hogy
ismét Ekon áll mögöttem. Egyszerre éreztem örömöt és egy kis
szorongást is. Mostanában nem alakult túl jól a kapcsolatunk, de
nem csak az én hibámból.

374
 – Zaim küldött – morogta, és érezhetően ő is feszengett a
közelemben. Ettől elszorult a torkom. Ő volt az egyetlen, aki mellett
sosem kellett megjátszanom magam. Barátságunk hosszú évei alatt
észrevétlenül férkőzött a szívembe, és csak akkor döbbentem rá,
mennyire fontos nekem, amikor elszakadt a kettőnk közötti
láthatatlan kapocs.
– És miért? – kérdeztem látszólag hanyagul.
– Melléd osztott be – felelte Ekon foghegyről.
Megfordultam. Arcán kiismerhetetlen kifejezéssel nézett rám.
– Mármint hogy dolgozz velem? – Csodálkoztam a dolgon. Mit
tudnánk mi közösen csinálni?
Ekon bólintott.
– Azt mondja, neked a fejedben van a tudás, nekem a kezemben.
Szerinte remekül kiegészítenénk egymást. Úgy kell kidolgozni a
szerelvényeket, hogy emberi erővel is átalakíthatóak,
összeszerelhetőek legyenek.
Az egyik szemöldököm megugrott, hiába akartam úgy tenni,
mintha nem is érdekelne a dolog. Rebell valóban előrelátó és gondos
tervező. Ki tudja, mi lesz használható a hosszú út után? Ki tudja,
mikor következik be valami gikszer? És Ekon valóban rendkívül
gyakorlott a szerelésben, és abban is, hogy emberi erővel alkosson
szinte bármiből bármit. Már értettem, ők miért kaptak helyet a
bárkán. Meg is könnyebbültem, és el is szégyelltem magam.
– Figyi, haver, bocsánatot szeretnék kérni…
Ekon apró szemei azonnal rám villantak.
– Már mondtam, hogy nincs miért haragudnom rád…
– Nem is azért – rándult meg a szám széle. – Azért, mert
irigyeltelek a voucherért, azért mert ti jegyet kaptatok az új világba.
Igazságtalannak éreztem, de rájöttem, hogy pontosan ilyen
emberekre lesz szükség odaát. Ha valaki, akkor te aztán komoly
segítség leszel a kolonizálás során. A két kezeddel felépítesz bármit,
és akkor is rájössz a megoldásra, ha más már szétteszi a kezét.
Ekon szája szeglete egy hangyányit felkunkorodott.
– Hát az biztos!

375
 Én is elmosolyodtam. Az óriás mellett én is biztonságban
éreztem magam. Ha választanom kellene, kire bízzam az életem,
habozás nélkül rá voksolnék.
– És irigy voltál? – nézett rám csodálkozva. – Nem néztem ki
belőled…
– Hát pedig kurva féltékeny voltam.
– Hogy bevallod fejezte be a mondatot.
Egy pillanatnyi csend után mindketten felnevettünk, és a
feszültség szertefoszlott.
Mackós járásával közelebb jött hozzám, és belehajolt a
képernyőmbe.
– Ez a Bárka? – kérdezte áhítattal.
Bólintottam.
– Igen, ez a szerkezeti rajza. Szerinted mivel támasszuk alá a
kabinokat, hogy kibírják az extrém terhelést a le- és felszállásnál, de
utána mégis egyszerűen szétválaszthatóak legyenek az elemek?
– Üveggel – vágta rá habozás nélkül.
Ismét felröhögtem, de hamar gyanús lett, hogy komoly arccal
nézi tovább a rajzokat.
– Nem vicceltél?
Megrázta a fejét.
– Ha kellő mennyiségű Rupert-cseppet forgatunk össze, úgy,
hogy megóvjuk a sérülékeny száraikat, akkor egy iszonyatosan erős
alátámasztást kapunk, amit utána egyszerűen szét tudunk roppantani,
ha a megfelelő helyen törjük le a végeket.
Vastag ujjával a kabinok talapzatára mutatott.
– Oda kellene beágyazni őket.
– Néztem, de nem igazán értettem a gondolatmenetét.
– Évek óta dolgozom üveggel, haver. Hidd el, biztosan nem az a
legalkalmasabb anyag erre.
– Évek óta zúzod az üveget, ez igaz. De fogadjunk, hogy nem
próbáltad még izzó állapotban vízbe cseppenteni.
Olyan szélesen vigyorgott, hogy a két metszője közötti
szünetben felbukkant a nyelve hegye. Ilyenkor pajkos kisgyereknek
látszott.

376
 – Na, gyere, szakikám, megmutatom neked, mit bír ki a
szerinted sérülékeny üveg!

377
Ivey

Ha bárki azt gondolná, egyszerű kidolgozni egy algoritmust, ami

kiválogatja és rendszerezi az embereket, akikre szükség van egy új
bolygó benépesítéséhez és a rendszer működtetéséhez, az alábecsüli
a feladatot.
Számtalan szempont, még több szükséges adottság. Fizikai
állóképesség, hibátlan genetika, gyors felfogás és még gyorsabb
tanulási képesség. És persze legyen könnyen idomuló, de ne átlagos.
Az emberiség eddig abban a hitben élt, hogy az evolúció mindig a
legkönnyebben alkalmazkodó egyedeket részesíti előnyben, de most
jött el az igazság pillanata. Ugyanis egy új, ismeretlen közegben
létfontosságú, hogy olyanok is legyenek, akik eltérnek a
megszokottól. Csakis ők lesznek azok, akik más megközelítésben
képesek szemlélni egy problémát, és új utakat találnak a
megoldására is.
Mint például Ekon.
A nagydarab, békésnek látszó férfi, aki egész életében kilógott
minden sorból, most pedig napok alatt felforgatta az egész helyet.
Mióta Uriah és ő együtt álltak neki a tervezésnek, és nagyjából azzal
egy időben a megvalósításnak is, a bázis életre kelt. Ekon
mindenhez értett, amihez nem, azt is meg akarta tanulni. Kézzel
szerelt össze olyan dolgokat, amihez eddig speciális robotokat
programoztak, és simán arrébb tett bármit, amit mások pneumatikus
emelőkkel mozdítottak volna el.
Számtalanszor rukkolt elő gyors és hatékony megoldással addig
kilátástalannak tűnő problémák kapcsán. Ha lenne még egymillió
Ekonunk, az emberi faj sokkal jobb esélyekkel indulna az új etapon.
És Uriah…
Semmiben nem maradt el az óriás mögött. Bár fizikai erőben
nyilván nem vehette fel a versenyt Ekonnal, de leleményességgel
pótolta a hiányosságait. Olyan elképesztő ötletei voltak, amire a

378
mérnökök először csak csóválták a fejüket, de hamarosan
elismerően rázogatták a kezét.
Én pedig boldog voltam, hogy végre a helyére került, és alkot,
dolgozik. Gyűlöltem a légüres teret, amiben levitált Ekon érkezése
előtt. Úgy tűnt, végre értelmet talált a létezésre, és arra is, hogy
hasznossá tegye magát. És valamiért átbillent benne egy kapcsoló.
Korábban úgy éreztem, valóban zokon veszi, hogy mi még nem
kaptunk helyet a Bárkára, sem valamelyik másik hajóra. Bár én
beláttam, hogy nálunk fontosabb és alkalmasabb egyedeket kell
kiválogatnunk, neki fájt, hogy nem szerepel a listán. A listán, amit
nekem kell felügyelnem.
Az eredeti terv alapján csak ki kellett volna választanom azt a
tízmilliót, aki repülhet, de észszerűtlennek éreztem, hogy random
emberekből válogassak, akik a legtöbb elvárásnak megfelelnek.
Újraírtam a programot, és azon igyekeztem, hogy a négymilliárdból
kiválasszam azokat, akik minden feltételnek megfelelnek.
Meglepetésemre közel kétszázmillió alkalmas egyedet találtam.
Akkor dolgoztam ki a koncepciót, hogy egy-egy részképességhez
rendeljek adott mennyiséget, és tulajdonképpen úgy válogassuk
össze a telepeseket, hogy extrém körülmények között is képesek
legyenek túlélni.
Rossz hasonlat, de kicsit istennek éreztem magam. Az volt a
dolgom, hogy kiválasszam azokat, akik a faj szempontjából a
legértékesebbek. A legkiválóbb elmék, a legerősebbek, a
leggyorsabbak, a legmagasabbak, a legalacsonyabbak, a
legügyesebbek. És nem kell, hogy mind igaz legyen rájuk.
– Hogy megy? – kérdezte Yaron, amikor maga alá húzott egy
széket, és mellém lebegett.
– Remekül! Az új rendszerrel szerintem egy-két nap alatt készen
lesz a lista. De hogyan tovább? Nem mondhatjuk meg nekik, hogy
mire készülünk.
– Nem, azt nem – ingatta a fejét, és közben nézte, ahogy az
algoritmus dolgozik. – De azt igen, hogy egy különleges feladatra
szemeltük ki őket. Manapság bármire hajlandóak az emberek, mert
az életük dögunalom.

379
 – A legtöbben élvezik – mondtam halkan.
– Szerintem nem – válaszolta komolyan Yaron. – Csak tudják,
hogy el kell játszaniuk a beletörődőt, a véletlenül sem
elégedetlenkedőt.
Eltűnődtem, vajon azért mondta-e, mert így gondolja, vagy
burkolt célzás volt-e arra, hogy tudják, mire készülünk Urival.
Készülünk?! Hisz hetek teltek el a megállapodásunk óta, és közben
mindkettőnknél megváltoztak a prioritások. Az ember és a
majdnemember is könnyen motiválható, és eltéríthető a céljától, ha
úgy érzi, fontos és hasznos. A megbecsülés egy olyan fogalom,
amiről kevesen tudják, micsoda erő rejlik benne.
***

Uriah késő este végzett csak a laborban. Ekonnal üveget

olvasztottak, és valami újfajta alátámasztást teszteltek a kabinokhoz.
Örültem, hogy Uri végre a korábbi fényében tündökölt.
– Szia, Élet! – köszöntött, amikor belépett a szobába.
– Szia, zsenikém – mosolyogtam rá, de közben a
hologramképemyőn nyomkodtam az ikonokat.
– Azt beszéltük meg, hogy nem hozzuk haza a munkát – nézett
rám szemrehányón.
– Attól, mert az enyém látható, a tiéd meg csak a fejedben pörög
egész este, de annyira, hogy szinte hallom a fogaskerekek
nyikorgását, még nem kevésbé szeged meg a szabályt –
kacsintottam rá, és újabb mappába mentettem a kiválogatott
egyedeket.
– Hogy haladsz? – adta meg magát Uriah, és mellém ült az
ágyra. A térdemet simogatta az egyik kezével, a másikkal a nyakát
masszírozta. Láttam rajta, mennyire fáradt.
– Remekül! Csak azt nem tudom, hogyan osszam meg a
földrészek között a kvótát. Nyilván az elérhető hajókhoz kellene
igazodnom, de a megfelelő emberek pont a világ másik végén élnek
sűrűbben.
Uriah felhúzta a szemöldökét, és kíváncsian nézett rám.

380
 – Ázsiában van a legkevesebb hajó… – válaszoltam
kimondatlan kérdésére, és közben megnyitottam a statisztikát. – És
amint látod, az algoritmus ott találta a legtöbb kitűnő alanyt.
Uriah eltöprengett.
– Mikor akarnak indulni? – kérdezte.
– Nem tudom… úgy veszem ki a szavaikból, hogy nem akarják
halogatni a dolgot.
Uriah elengedte a nyakát, és abbahagyta a simogatást.
– Micsoda? Azt hittem, éveink vannak még a felkészülésre.
Lassan megráztam a fejem.
– Nem akarok hülyeséget mondani, de szerintem jó, ha
hónapok.
Uri halkan káromkodott, és felállt az ágyról, hogy a már
megszokott útvonalán tegyen meg újabb száz kört. Mostanában
rászokott arra, hogy egyfolytában rója a köröket a kis helyiségben.
Azt mondja, úgy jobban fog az agya. Ez valóban sokaknál így van.
A mozgás megkönnyítheti a gondolkodást. Én meg arra szoktam rá,
hogy ha koncentrálnom kell, akkor ropogtatom az ujjperceimet.
Fogalmam sincs, honnan jön a késztetés, de nem tudom megállni.
– Miért fontos ez? Miért lettél ettől ennyire zaklatott? –
kérdeztem, amikor kezdtem elszédülni a körmenettől.
Uri körbenézett, és láttam a szemén, hogy megretten, de aztán
eszébe jutott, hogy az Ekontól kapott jeladó zavarja az összes
feltételezhető kémsávot. Mégsem volt elég biztos benne, hogy senki
sem figyel minket, ezért mellém ült, átölelt a karjával, és magához
húzott. Olyan halkan suttogott, hogy alig értettem a szavait.
– Mert ha ennyire felgyorsulnak az események, akkor esélyünk
sem lesz, hogy lelépjünk innen…
Azt hittem, az új kihívások elsöpörték belőle a késztetést, és már
nem akar megszökni. Nekem nem volt ellenemre a munka, és
élveztem, hogy olyasmit bíztak rám, ami komoly felelősséggel jár.
Uriah megláthatta az arcomon a csalódottságot, mert beharapta
az alsó ajkát, és egy ideig csak nézett.
– Nem akarod, igaz?

381
 Majdnem rávágtam, hogy dehogynem, de akkor eszembe jutott
az egyezségünk az őszinteségről. Óvatosan megráztam a fejem.
Uriah sóhajtott, egyenes gerince meghajlott a nyomás alatt.
– Értem…
– De ha te mindenáron menni akarsz, akkor tőlem máris
indulhatunk – mondtam halkan. Bár belül életemben először két
ellentétes érzés viaskodott, gyorsan rendreutasítottam magam. Uriah
az első. Minden más csak őutána.
– Nem, Élet… Az az igazság, hogy magam sem tudom, mit
akarok vallotta be, és hátratúrta a haját, ami már a szemébe lógott. –
Ha őszinte akarok lenni, élvezem, hogy Ekonnal dolgozhatok.
Elmosolyodtam. Az óriás a korábbiaknál is jobban a szívembe
lopta magát. Esténként hármasban vacsoráztunk, megittunk egy sört,
aztán együtt néztünk meg egy filmet, vagy kockapókereztünk. Ekon
már első nap kifaragott öt kőkockát.
– Elhiszem. Amúgy is, hová mennénk? – kérdeztem komolyan.
Tudtam, hogy haza nem mehetünk, mert Úrit keresik, én pedig
törvényen kívüli vagyok. Egy másik kontinens eldugott zugában
sem lennénk nagyobb biztonságban. A kamerák bárhol kiszúrnának,
és egy órán belül értünk jönnének, bárhová is rejtőznénk.
– Ekon azt mondta, ismer telepeseket Északon, akik hozzánk
hasonlóakat bújtatnak. A Front emberei ők is…
Nem igazán vágytam a sarkkörre, hogy a hátralévő életemet
semmittevéssel töltsem. Szerintem Uriah sem vágyik rá, hogy
haszontalannak érezze magát.
– És mi a B-terv? – kérdeztem. Reméltem, hogy nemcsak ez az
egy lehetőségünk van.
– A másik variáció, hogy itt maradunk, útjukra bocsátjuk a
hajókat, aztán elfognak és valószínűleg kivégeznek. De gondolom,
előtte még megkínoznak, hogy kiszedjék az összes információt… –
válaszolta nyugodtan Uriah.
A gondolattól is libabőrös lettem, és éreztem, hogy keserű íz tör
fel a torkomon.
– Csak nem… – próbálkoztam.

382
 Uri pillantása sajnálatról árulkodott. Bólintottam, hogy értem.
Aztán eszembe jutott valami…
Félve pillantottam fel Uriah-ra, de szokás szerint egyből érezte,
hogy történt valami.
– Mi az? – kérdezte azonnal.
– Én… – kezdtem bele – tudom, hogy hol vannak elrejtve a
ciánkapszulák – nyögtem ki, amikor rájöttem, hogy feleslegesen
gerjesztenék feszültséget, ha nem mondanám el, amire gondoltam.
– A mik? – nézett rám elkerekedő szemekkel Uri.
– Az üknagyapádék itt dugták el őket a szobában. Még most is
itt kell lenniük…
Uri kérdezni akart valamit, de aztán inkább néma maradt, csak a
pillantása volt beszédes.
– Tudom, hülyeség… de szerintem még mindig jobb, mint azzal
veszélyeztetni a többiek életét, hogy eláruljuk őket.
Uri arcán kínnal vegyes félelem villant, mielőtt egy nagy
sóhajjal kihijta a levegőt.
– Lehet, hogy igazad van – bólintott. – Mindenesetre jobb, ha
nálunk vannak… ha nem lesz más kiút.
Én is bólintottam, aztán hozzáhajoltam, és a nyakába temettem
az arcomat.
– Inkább meghalok veled, minthogy egyetlen napot is eltöltsek
nélküled – suttogtam a bőrébe.
– Jobb is lesz így… – gondolkodott hangosan. – Ha egyébként
nem is árulnék el semmit, veled bármit ki tudnának zsarolni
belőlem.
Meleg lehelete a homlokomat érte, aztán puha ujjai is
csatlakoztak, és lassan simogattak, pont úgy, ahogy szeretem.

383
negyvenkettő

Uriah

Mióta Ivey megmutatta a falba vájt kis odút, ahol a kapszulák

rejtőznek, valahogy más időszámítás kezdődött. Azon az éjjelen
másképp szerettük egymást. Nyugodtabban, mégis
szenvedélyesebben. A döntésünk, hogy mi magunk határozzuk meg
a végkifejletet, ahelyett, hogy elkedvetlenített volna, inkább
felszabadított. Nem nyomasztott a jövő, nem bénítottak meg a
félelmeink. Mivel minden csak időleges volt, és a sorsunk úgymond
eldőlni látszott, kihasználtunk minden percet, minden pillanatot.
Megszűntek az üresjáratok. Ivey is sokat dolgozott, mi pedig
Ekonnal szinte éjt nappallá téve igyekeztünk megoldani az egyre
sokasodó problémákat. Rebell szabad kezet adott a Bárkával
kapcsolatban, és kinevezett a technikuscsapat élére, amin teljesen
meglepődtem. Mivel Ekont egy évtizede ismeri és bízik benne,
sokkal valószínűbb volt, hogy ő kapja a feladatot, de látszólag
egyetértett a parancsnokkal, és úgy tűnt, szívből gratulált. Mivel a
többi hajóról csak a kémek és a hekkercsapat által szerzett
információk álltak rendelkezésünkre, Rebell úgy határozott, hogy
arra a frontra összpontosítja az erőforrásokat. Yaron és Nibé egy-
egy felderítőcsapattal útra kelt, hogy beépüljenek a bázisokra
Ausztráliában és Dél-Amerikában.
Még most sem értettem, miért nem hiányzik senkinek a Bárka.
Látszólag készen áll, hogy közel százezer embert repítsen a Gliese-
re, és ezzel a létező legnagyobb űrhajó, amit valaha emberi kéz
alkotott. Rebell azt mondta, a Konföderációs Űrbázison is komoly
384
fejlesztések folynak, ahol a súlytalanság kedvez a munkálatoknak. A
hatalom emberei valószínűleg azokra fektetik a hangsúlyt, mivel ott
kevesebb a hibalehetőség, mint ennél az „őskori” ócskavasnál. A
Bárka – a professzor és társainak árulása következtében –, bukott
projekt lett, mert veszélyes. Nem tudják, az öreg és a csapata milyen
meglepetésekkel készült azok számára, akik ezzel a hajóval akarják
elhagyni a bolygót. Amikor öngyilkosságukkal szabotálták a
programot, a vezetőség valószínűleg berezelt.
Egyre biztosabb lettem abban, hogy Ivey és én valóban nem
véletlenül vagyunk most itt. Már nem gondoltam, hogy csakis az ő
agyáért szerveztek be. Az üknagyapám szelleme valahogy belengte
az egész helyet. Néha úgy éreztem, ott van velünk, de ha Ivey-ra
néztem, a kellemes érzés átfordult bennem félelembe.
Eisa naponta kérdezgette Ivey-t, hogy tud-e kapcsolatot
teremteni a professzorral, és egyre elkeseredettebb lett a nemleges
válaszoktól. Nem igazán értettem, Ivey miért nem árulja el neki,
hogy szinte minden éjjel időutazáson vesz részt, és lassan úgy ismeri
az öreget, mintha ikertestvérek lennének. Természetesen hallgattam,
mert bíztam benne, de valahogy úgy éreztem, feladta a nyomozást
is. Látszólag meg is feledkezett róla, és ha kérdeztem, azt mondta,
csak képzelgett, amikor úgy érezte, hogy valaki manipulálja, vagy
az életére tör. Nem nyugodtam meg, de mivel közben hetek teltek el,
beláttam, hogy valószínűleg igaza van. Lehet, hogy az öreg elméje,
a benne munkáló érzések mosódtak át a tudatába, amikor rohama
volt. Talán nem történt más, csak végül kijelölték a határokat, hogy
melyikük meddig mehet el. Az ominózus eset óta Ivey csakis éjjel,
álmában ruccant át a múltba, és mindig hozott valami létfontosságú
tudást. Mindenkinek azt mondta, hogy éber állapotban egyszer csak
megnyílik egy újabb tudatszint, ahol hirtelen beugranak neki dolgok,
és ezeket valószínűleg valami látvány vagy más érzékszervi
stimuláció váltja ki. Én tudtam, hogy nem így van, de nem
forszíroztam a dolgot. Ő pedig nem is sejtette, hogy éjjelente,
amikor elindult az útra, úgy kapaszkodott belém, mintha egy
szakadék szélén állna, és a mélybe nézne. Minden ilyen alkalommal
a homlokát simogattam, és a fülébe suttogtam, mennyire szeretem,

385
és azt is, hogy nem engedem el. Hogy nem kell félnie, mert az
utolsó erőmmel is belé kapaszkodom, és az utolsó
lélegzetvételemmel is az ő nevét suttogom majd.
Általában egy óra múlva vissza is tért. Kiengedtek az izmai,
lelassult a légzése, elcsitult az addig ijesztően élénk szemmozgás, és
néha majdnem fel is ébredt. Olyankor ismét átölelt, magához húzott,
de már nem olyan kétségbeesetten, hanem óvón, féltőn, mintha ő
vigyázna énrám.
Mindketten őriztük a titkunkat, de valamiért nem fájt, nem
éreztem árulásnak. Bíztam benne, és abban, hogy oka van rá, ha
valamit elhallgat előlem. Legalábbis ebben reménykedtem.

386
Ivey

– Hogy vagy? – kérdezte Eisa, miközben közelebb gurult, és

robotkarjával a kommunikátoron babrált.
– Remekül, köszönöm! – válaszoltam. Nehezemre esett hazudni
neki. Az az igazság, hogy valamiért kettős érzések viaskodtak
bennem. Egyrészt jól éreztem magam a közelében. Valami lelki
rokonság volt köztünk, amire nem találtam magyarázatot. Gyakran
fél szavakból is megértettük egymást, de az is előfordult, hogy
szólnom sem kellett, Eisa mégis tudta, mit akarok. Másrészt viszont,
ha önvizsgálatot tartottam, be kellett látnom, hogy félek tőle. Volt
benne valami furcsa, valami kiismerhetetlen. Talán csak az zavart
meg, hogy nincs arca, és így nem tudom lekövetni a reakcióit,
feltérképezni az érzéseit. Csak a szavaira és a tetteire
hagyatkozhatok, ami most, hogy nincs mögöttem a háttértár, vajmi
kevésnek tűnik.
– Készen vannak a listák? Zaim nagyon várja már őket. Ki akar
dolgozni egy akciótervet, hogy a lehető legtöbb embert egy héttel az
indulás előtt, feltűnésmentesen a támaszpontok közelébe juttassuk.
Felröhögtem.
– Aham… tízmillió ember hirtelen útra kel, és nagyjából kétszáz
titkos katonai bázis közelébe igyekszik. Ez biztosan nem tűnik majd
fel senkinek…
Eisa nem fordult felém. Azt már megtanultam, hogy ez az egyet
nem értés jele. Ha ember lenne, azt mondanám, duzzog.
– Attól, mert nem látsz át a saját korlátaidon, még lehet rá
megoldás – válaszolta szűkszavúan. Mióta a női hangját végképp
lecserélte a neutrálisra, még nehezebben boldogultam vele.
Rögtön elhalt a nevetésem.
– Igen, igazad van, ne haragudj! – néztem rá bocsánatkérőn, és
megsimogattam a burkolatát. Tudtam, hogy nem érzi, azt is, hogy
felesleges mozdulat, de nekem volt szükségem rá.

387
 – Semmi baj. Ti, emberek szerettek mindenről véleményt
alkotni, és persze a pesszimizmusotok is világbajnok – vágott vissza
azonnal.
– Nem vagyok ember – ingattam a fejem.
Sokszor gondolkodtam az elmúlt időszakban azon, hogy vajon
most minek is számítok, de mindig arra jutottam, hogy valamiféle
átmenetnek, mutációnak érzem magam.
– Hát akkor mi vagy? – fordította felém az objektívet Eisa.
Tudtam, hogy az arcomat fürkészi. Nem zavart.
– Egy hibrid. Emberből klónozott akármi. Az akármi amúgy
elég találó – mosolyogtam rá.
Figyelt még egy ideig, mielőtt elfordult.
– És mi hír Ivóról? – kérdezte, mint minden reggel, nagyjából a
harmadik mondatával. Nyilván van még valami rejtett tudás, amiről
nem beszélnek, de nagy szükségük lenne rá.
– Nem találkoztam vele napok óta – hazudtam, ezúttal
szemrebbenés nélkül. – De a Bárkával kapcsolatban szerintem már
minden anyag felszínre került. Vagy van még valami, amit keresnem
kellene? Mert ha igen, akkor mondjátok meg, hátha képes vagyok
egy kicsit befolyásolni a tudatalattimat.
– Azért hívják tudatalattinak, mert nem tudod – válaszolta Eisa,
aztán elindult, hogy a saját asztalához guruljon.
– Oké, de nem válaszoltál a kérdésemre…
Rám nézett, vagyis az objektív fókuszált rám.
– Nem, Ivey, nincs semmi lényeges, csak valamiért azt hittem,
esetleg közvetlen kapcsolatot létesíthetünk egy lementett aggyal. Ez
óriási tudományos áttörés lenne, és nagy lehetőség, hogy olyanok
elméjét tároljuk, akiknek kevés volt egy élet, hogy kiaknázzák
különleges képességeiket.
Bólintottam.
– Igen, az nagyszerű lenne… de ne adjuk fel! – kacsintottam rá,
és nagyon szerettem volna, ha az arckifejezésem elemzésénél nem
talál semmi különöset. – Hátha hamarosan sikerül!
Néhány másodperces csend után Eisa női hangon szólalt meg,
de az is olyan furcsán csengett.

388
 – Bárcsak így lenne! Bárcsak!

***

– Miért pont ma? – kérdezi Evyn, mintha nem tudná a választ.

– Miért pont ne mai – nézek rá kicsit bosszúsan.
Hónapok teltek el az elhatározásunk óta, és bár akkor úgy
gondoltuk, pár napon belül megtesszük, azóta hagytam, hogy
halogassuk a dolgot. A Bárka készen van, minden problémát
megoldottunk, ami felmerült, és amihez elegendő a tudásunk.
– Nincs miért maradnunk, és ezt te is tudod… – fogom meg a
kezét, de amikor a nyakam köré fonja a karjait, lassan lefeszegetem
egymásba fonódó ujjait. – Kérlek, ne nehezítsd meg… – mondom
halkan, mélyen a szemébe nézve.
– Félek! – suttogja, olyan hangon, amit még sosem hallottam
tőle.
– Mitől? – kérdezem, és hagyom, hogy második próbálkozásra
mégis a nyakamba csimpaszkodjon.
– Hogy nem látlak többé.
Mindig tudtam, hogy Evyn úgy szeret, ahogy én nem
szerethetem, mert a szívemet Ilannál hagytam örökre. A kényszer
adott csak lehetőséget rá, hogy egy másik nőt is beengedjek a
lelkembe, de Evyn nekem mindig csak második lehet, míg az ő
érzései úgy lángolnak irántam, mintha a szerelmünknek lenne
bármilyen jövője is. Hatvan évvel vagyok öregebb, ez már
önmagában is beteg dolog. A gyerekeim idősebbek nála. Akár a
dédunokám is lehetne. Vajon mit lát bennem? A biztonságot nem,
hisz még arról sem én döntök, mit eszem reggelire. Az erőt sem, hisz
ahhoz is gyenge vagyok, hogy véget vessek ennek a színjátéknak. A
jövőt? Ezen csak röhögni tudok. Sosem volt egyetlen pillanatnyi
jövőnk sem. A közös életünk csak a voltra és a vanra korlátozódik.
– Tudod, hogy találkozunk egyszer! Még ha nem is úgy, ahogy
szeretnénk, de minden emlékünk ott lesz, minden érzésünk, minden
gondolatunk. Es ez a lényeg. Nincs mire várnunk, kicsim…
– De van! Tulajdonképpen miért kell meghalnunk? Hogy az
utókor mártírként emlegethessen? Miért nem jó neked itt és most,
389
velem? – kérdezi. A hangából szemrehányás csendül ki. Tudtam,
hogy egyszer betelik nála a pohár. A szerelem és az élni akarás két
nagyon erős érzelem, amit nehéz racionális okokkal felülírni.
– Azért kell meghalnunk, hogy magunkkal vigyük a tudást a
sírba. Ezek nem érdemlik meg, hogy ők népesítsék be az új bolygót,
az egyetlen kiutat, ami a fajunknak maradt. Ha mi most nem
áldozzuk fel az életünket, ők hamarosan elrepülnek, és nem hiszem,
hogy pont nekik kellene megkapniuk ezt az esélyt.
– Miért nem zsaroljuk meg őket, hogy vigyenek magukkal? Ott is
hasznunkat vennék – kapaszkodik az egyetlen pozitív kimenetel
lehetőségébe Evyn.
Nem mondhatom neki, hogy eszem ágában sincs itt hagyni a
családomat, és egy másik bolygón új életet kezdeni vele. Talán nem
is lenne igaz. Szeretem Evynt. A lojalitását, szelíd ragaszkodását,
odaadó természetét, az eszét, és a testét is. Mennyi örömöt kaptam
tőle a kínkeserves évek alatt…
Nem válaszolok, csak megrázom a fejem.
Némán kérlel, nagy szemeiben óriási könnycseppek híznak, míg
végül legördülnek ránctalan arcán. A helyébe képzelek egy ráncos,
öreg arcot, sokat látott, halványkék szemekkel, amikben ott csillog a
közös emlékeink ezernyi szikrája. Abban a percben jobban hiányzik
Ilan, mint bármikor megengedtem volna magamnak.
– Kicsim, kérlek, ne keressünk kifogásokat! Elfáradtam. Csak
tegyük meg, és várjuk, hogy ránk találjanak.
Evyn az ingembe törli könnyes arcát, aztán egy nagy sóhajjal
kiegyenesedik. A karjai lehullanak a nyakamról, le a teste mellé,
mint két törött faág. Már nem kapaszkodik belém. Érzem, ahogy
távolodik tőlem, nem fizikailag, hanem mentálisan. Nem bánom.
Csak abban reménykedem, hogy kitart, amíg megtesszük, és nem
táncol vissza. Ha ő életben marad, akkor minden, de tényleg minden
felesleges volt.

Arra ébredtem hogy Uriah szorosan átölel az egyik karjával, és

félálomban a homlokomat simogatja a másik kezével. Valamit
duruzsolt is, de nem tudtam kivenni a szavait. Megrettentem. Ezek
szerint tudja… Mert ezek a gyakorlott, berögzült mozdulatok arról
390
árulkodtak, hogy megszokta már a ringatást, a halkan elmormolt
mondatokat, és nem ijedt meg. Tehát lehet, hogy hetek óta asszisztál
a kis éjszakai kiruccanásaimhoz. A bűntudat egy pillanat alatt öntött
el, de még nem voltam teljesen önmagam. A lelkiismeret-furdalás
félig a professzoré volt. Már tudtam, mi lesz a végkifejletet. Még
nem mesélte el nekem, de tudtam, hogy megtette. Meg kellett
tennie…

391
negyvenhárom

Uriah

– Mi az? – kérdezte Ekon, amikor észrevette, hogy elmerengek.

– Semmi, csak Ivey-n jár az eszem – dörmögtem, olyan
rekedten, ami engem is meglepett.
– És pedig? – faggatott kedvesen, miközben az egyik robotnak
mutatta, hogy milyen szögben kell beágyaznia a Rupert-cseppeket.
– Valamiért olyan furcsa lett. Nyilván megváltozott attól, hogy
lekapcsolták a központi szerverről, de én valami mást érzek… –
fogalmaztam meg azt, ami napok óta a fejemben járt.
Ekon felém fordult, tanulmányozta az arcomat.
– Hogy érted?
Végiggondoltam, mi az, amit egyáltalán el tudok mondani.
Vannak dolgok, amikre nincsenek szavaim, vagy úgy érzem,
kimerítenék az őrültség kategóriáját.
– Nem is tudom… néha olyan távoli. Mintha máshol járna…
Mintha…
– Más ember lenne – fejezte be helyettem Ekon.
Rácsodálkoztam. A szívem azonnal hevesebben vert, a tenyerem
is leizzadt.
Ekon bólintott.
– Eisánál is így kezdődött…
– Micsoda? – kérdeztem, bár nem voltam biztos benne, hogy
hallani akarom a válaszát.

392
 – Nem tudom, Uri, de valahogy kiszállt belőle az élet. Azt
hittem, azért, mert nem volt már teste, és az ingerek hiánya okozta.
De most, hogy Ivey-val is ez történik…
– Te is észrevetted? – kérdeztem hirtelen, és nem lepett meg,
amikor ismét bólintott.
– Nem akartam szólni. Nem akartam beleavatkozni, de… Mivel
én átéltem már ezt, felismerem a jeleket.
A szívem elnehezült. Ekon szemeiben együttérzés és
sajnálkozás csillant. Ezeket az érzéseket pedig nehezen viseltem.
– Biztosan túlreagálom. Lehet, hogy idővel rendeződik a dolog
– próbáltam elbagatellizálni a helyzetet.
Ekon a fejét ingatta. Láttam, hogy mondana még valamit, de a
pillantása a kis robotra esett, aztán félve nézett fel rám. Megértettem
a félelmét. A korábbi beszélgetésünk jutott eszembe, amikor azt
mondta, ha sokat ugrálok, elveszik tőlem Ivey-t.
Bólintottam, hogy megértettem a kimondatlan üzenetet, és úgy
tettem, mintha lezártnak tekinteném a beszélgetésünket. Némán
dolgoztunk tovább.

Amikor kora este végeztünk, együtt indultunk el a kabinok felé.

Ekon azonban mást tervezett, és az egyik beugróban megfogta a
könyökömet, majd amikor elhagytuk a kamera látóterét, egy
oldalfolyosóra terelt és belökött egy ajtón.
Egy óriási gépteremben találtuk magunkat. Ekon azonnal
leakasztott két sisakot a falról, és az egyiket a kezembe nyomta. Szó
nélkül húztam a fejemre, és én is úgy tettem, ahogy ő. Megnyitottam
egy képernyőt a kommunikátoron, és beljebb sétáltam, mintha
dolgom lenne ott. Egymástól kicsit eltávolodva haladtunk tovább az
óriási fűtő- és szellőztetőgépek között, aztán eljutottunk arra a
részre, ahol már szinte bántó volt a zaj. Ekon lekushadt egy
gigantikus ventilátor mögé, én pedig mellé zuttyantam, amikor
utolértem.
– Figyelj, Uri, nagyon veszélyes vizekre tévedtél.
– Miről beszélsz? – kérdeztem habozás nélkül. Sem időm sem
energiám nem volt a mellébeszélésre.

393
 Ekon is egyetérthetett velem, mert még egyszer körbekémlelt,
aztán közelebb hajolt.
– Eisa a műtéte után annyira más lett. A szakításunkhoz
elsősorban nem a megváltozott külseje vezetett, hanem az, hogy a
lelkét is elvesztette.
Csendben maradtam. Tudtam, hogy kérés nélkül is beavat a
részletekbe.
– Néha voltak jobb napok, de egyre gyakrabban azt vettem
észre, hogy csak megjátssza magát, amikor velem van. Nem
érdekelte, amit mondok, gyakorlatilag semmi, ami körülöttünk
történt. Csak egyetlen dolog volt, ami kitöltötte a gondolatait,
mégpedig az, hogy mikor találnak megfelelő donort a professzor
agyának.
Muszáj volt feltennem a kérdést, ami azóta foglalkoztatott, hogy
Ekon felbukkant a támaszponton, de az elhangzottak még
kíváncsibbá tettek.
– Mondd csak, te véletlenül lettél a szomszédom?
Az óriás tekintetében felszikrázó bűntudat egyértelmű válasszal
szolgált. Nem is kellett kimondania.
– Szóval azért küldtek, hogy szemmel tartsanak. És igaz, hogy
évek óta megfigyeltetek, talán még az is, hogy meghamisították a
teszteredményeimet.
Ekon egy nagy sóhajjal bólintott.
– De közben a barátom lettél. Ez nem hazugság, nem
manipuláció, bár tudom, sosem fogod elhinni nekem… Parancsot
teljesítettem, de közben a kapcsolatunk elég gyorsan felülírta a
küldetést.
Igaza volt, sosem fogom elhinni, bár próbáltam elfogadni az
indokait.
– És mi volt a terv? Mi lett volna, ha nem veszem meg Ivey-t? –
kérdeztem a szemébe nézve.
– Akkor is be kellett volna hozzalak egy-két hónapon belül. A
véletlenek viszont a kezünkre játszottak – vallotta be.
– Tehát te nem tartalékos vagy, hanem egy beépülő ügynök,
vagy valami hasonló.

394
 – Nos, mivel csak régi szavaink vannak arra, ami itt folyik, azt
hiszem, ez nagyjából fedi a valóságot – mosolygott rám félszegen.
– És Brille? Ő tudta? Tudja?
Ekon határozottan megrázta a fejét, aminek örültem. A
feleségéből áradó önzetlen szeretet és gondoskodás olyasmi volt,
amiről képtelen lettem volna elhinni, hogy őszintéden.
– Nem. Neki semmi köze a Fronthoz, vagy bármihez. Brille és a
lányok tiszták.
– És nem félsz, hogy a hatalom kiszagolja, miben mesterkedtek,
és rajtuk keresztül zsarolnak meg?
Ekon először összepréselte húsos ajkait, de aztán lassan
bólintott.
– Nem félek, rettegek… Amikor behívtak, először lázadni
akartam, kiszállni az egészből, és elmenekülni a családommal. Zaim
győzött meg, hogy vállaljam el a munkát, és jöjjek be a központba.
Azt mondta, nélkülem te is kezelhetetlen vagy, és a családom is
ugyanakkora veszélynek van kitéve. Ha menekülni kezdünk, az a
hatóságoknak is fel fog tűnni, és alátámasztja a korábbi gyanújukat
velem kapcsolatban. Azt mondta, nem futhatok örökké… És ha a
hajók elhagyják a Földet, még inkább bűnbakot keresnek majd,
hogy elfedjék az évszázados hazudozások nyomait. Dühükben és
elkeseredettségükben véráldozatokat fognak követelni az emberek.
Éreztem, ahogy a félelem átjár. Aztán eszembe jutott, hogy
nekünk ettől már nem kell tartanunk. Ivey és én addigra az örök
nyugalom kies vidékein ringatózunk majd.
– Ebben igazat adok neki – válaszoltam. – De térjünk vissza az
eredeti problémára, amivel most kell szembenéznünk –
figyelmeztettem. – Mit gondolsz, mi történt Eisával?
Ekon egy ideig méregetett, mintha azt mérlegelné, elmondhatja-
e nekem, amit gondol.
– Szerintem… – kezdett bele –, de tényleg csak egy teória…
– Ne teketóriázz már! – szóltam rá egy kicsit túl erélyesen, mire
megtörölte a homlokát és bólintott.
– Szerintem Evyn nem tűnt el belőle…

395
 A kijelentését hirtelen nem tudtam semmihez kapcsolni, vagy ha
igen, akkor is csak laza szálakkal. Nem volt értelme annak, hogy
Eisa eltitkolja Evyn jelenlétét, hacsak nem óvni akarta, de arra sem
volt észszerű magyarázat. Most, hogy Ivey-n keresztül az
üknagyapám elméje is beszállt a játékba, épp ideje lett volna, hogy
az asszisztense tudását is kiaknázzuk.
Összehúzott szemöldökökkel, zavartan pislogtam Ekonra.
– Szerintem Eisa szűnt meg létezni – mondta, aztán lesütötte a
szemét.

396
Ivey

Ismét Uriah karjai ringattak, amikor magamhoz tértem. Most

azonban nem tehettem úgy, mintha észre sem vettem volna, mert
ahogy elővigyázatlanul kinyitottam a szemem, fürkész pillantása
fogadott.
– Élet, elmondod, mi történik veled? – kérdezte halkan, mintha
nem merné hangosan feltenni a kérdését, félve a válaszomtól.
Éreztem, hogy a professzor hirtelen visszahúzódik bennem,
olyan mélyre, hogy én sem tudtam utánanyúlni, pedig nagy
szükségem lett volna rá. Azt akartam, hogy ő mondja el neki, ami
történik. Én sem értettem igazán, és reméltem, hogy segít nekem.
Uriah az ő leszármazottja, vér a véréből. Talán ő jobban meg tudná
magyarázni neki a miérteket. Én már elfogadtam, ami történik.
Tudtam, hogy lassan háttérbe szorulok mellette. Valamiért azonban
így éreztem helyesnek. Mivel az ő tudása volt a záloga a sikeres
expedíciónak, vagy egyáltalán annak, hogy a Bárka biztonságban
elhagyja a silóját, nyilván fontosabb az ő agya, mint az enyém. Bár a
lelkünk valahogy összemosódott, mivel az elmémet afféle
háttértárnak használta, mint korábban én magam a központi szervert.
Ezért sem nehezteltem rá. Nekem nem volt takargatnivalóm. Nem
rejtettem el előle semmit, hagytam, hogy szabadon garázdálkodjon
bennem, mint egy kísértet, ami egy kastély fogja, és szobáról
szobára jár, mintha keresne valamit.
– Nem tudom, Uri. Éjszakánként újraélem a professzor utolsó
napjait, és ezáltal egy csomó tudáshoz férek hozzá. Látom a
teszteredményeket, a kilövési státusz beállításait, a lefuttatott
szimulációkon felmerülő problémákat, és azok megoldásait.
Uriah figyelmesen nézett, elsősorban a szemeimet.
– Kérdezhetek valamit? – hajolt előre, hogy egy csókot leheljen
a számra.
– Persze! Bár nem biztos, hogy tudok rá válaszolni.

397
 Uriah nem tette fel a kérdését. Először elmélyítette a csókunkat.
Szenvedélye pillanatok alatt rám is átragadt. Éreztem, ahogy a
professzor szinte feloldódik bennem. Régi csókok emlékei mosódtak
össze a jelennel. Evyn ízét éreztem a számon, apró, finom kezeit a
mellkasomon.
– Most te vagy itt? – suttogta Uriah, és elhúzódott, hogy ismét a
szemembe nézhessen.
Rá akartam vágni, hogy persze. Vagyis az öreg akarta rávágni,
én pedig minden erőmmel azon voltam, hogy meggátoljam. Nem
hazudhatok Urinak!
– Félig – nyögtem ki nehézkesen. Mintha az agyam két része
egymással szállt volna harcba. A tudathasadás érzése pánikba
taszított. – És félek – mondtam ki, mielőtt a professzor elméje
legyűrt volna.
– Élet! – szólított Uriah, de már nem tudtam többet mondani. A
szám mosolyra húzódott, hiába nem akartam, aztán felnyúltam, és
lehúztam a fejét. Úgy csókoltam, mintha kiszívhatnám belőle az
életet. Úgy öleltem, mintha magamba olvaszthatnám. Az öreg azt
akarta, hogy eltávolodjak tőle, de én az utolsó erőmmel is Uriba
kapaszkodtam.
– Itt vagyok! Itt is maradok! Nem engedlek el! – fonta szorosan
a mellkasom köré a karjait Uriah. – Nem érdekel, mit akar Ivo, te
hozzám tartozol! Mondd meg neki, vagyis várj… – engedett el
hirtelen, és felült, hogy ismét mélyen a szemembe nézhessen.
– Bármi is a tervetek Evynnel, nem fog sikerülni! – sziszegte. A
lélegzetem a tüdőmben rekedt. – Nem hagyom, hogy eltaposd!
Értetted? Ivey és én vagyunk a jelen, ti pedig a letűnt múlt egy
szelete. Lépj hátra, és hagyd, hogy önmaga maradhasson, vagy
hamarabb véget vetek ennek az egésznek, mint szeretnéd!
A hangjából kicsendülő fenyegetést hirtelen nem is értettem, de
amikor felállt, és a falhoz sétált, majd kinyitotta a kis szelencét,
azonnal a helyére kattant minden. Visszaült az ágy szélére, és elém
tartotta a kapszulákat.
– Én ezeket most elteszem. És ha rájövök, hogy el akarod
nyomni, vagy Evyn tervez bármit is, a legváratlanabb pillanatban

398
vetek véget a játékotoknak! – hajolt bele az arcomba. Kemény
vonásai elszántságról tanúskodtak. – Nekem nincs mit vesztenem,
nagypapi, ezt ne feledd! A vége úgyis ez lesz, ebben már
megállapodtunk Ivey-val.
Beszélni akartam, hogy visszanyerjem az irányítást a testem és
az elmém felett, de a professzor a korábbiaknál jóval erősebben
tartotta a gyeplőt.
Amikor megszólaltam, a hangom is idegen volt.
– Megértettem! – mondtam, amin annyira meglepődtem, hogy a
szemeim majdnem kifordultak a fejemből.
– És most takarodj vissza a helyedre! – hajolt még közelebb
Uriah. – Hagyj minket magunkra!
A professzor egy pillanatig még hezitált, mielőtt lassan megadta
magát, és eltűnt a semmiben.
– Honnan tudtad? – kérdeztem, amikor hirtelen feltisztult a
tudatom. Mintha egy több hétig tartó álomból ébredtem volna.
– Nem én jöttem rá, hanem Ekon – suttogta a hajamba könnyek
között, amikor ismét magához rántott, és boldogan szorongatott.
– És mi van Eisával? – kérdeztem, de a hangomat annyira
tompította Uriah erőteljes ölelése, hogy nem is hallotta.
Aztán már nem is számított. Uriah ujjai a hátamon vándoroltak a
gerincem mentén, amitől apró áramütések szikráztak fel a bőrömön,
és az idegdúcok között is.
Amikor ismét a számra hajolt, ezúttal csak én, egyedül én
csókoltam vissza. Annyira jó érzés volt végre kettesben lenni.
Kiélveztem, hogy az ujjai a bőrömet cirógatják, ahogy az ajkai
siklanak az arcomon. Felsóhajtottam, amikor kihámoztam a
ruhájából, és végre meztelenül simult össze a testünk. Uriah is
felnyögött, amikor a pénisze a tenyerembe simult.
– Élet! – suttogta a hajamba, de aztán hagyta, hogy kedvemre
izgassam.
Percekkel később, lassan ereszkedett rám. A lábaimmal a
csípőjét szorítottam, nehogy visszavonulót fújjon. Szükségem volt
erre az egyesülésre. Érezni, akartam, ahogy kitölt. Mióta a
professzor erőre kapott bennem, szinte mindig én voltam a

399
domináns a szexben, ezért most végtelenül jólesett átengedni az
irányítást. Minden tökéletes volt, amikor Uriah belém hatolt. A
mellkasunk összesimult, és lassan összehangolódott a szívünk
ritmusa. Az izmaink is tudták, mit kell tenniük, és végtelen
összhangban mozogtak, hogy mindkettőnket a gyönyör kapujáig
segítsenek. De a határt nekünk kellett átlépnünk.
Minden segítség, befolyás nélkül, összeolvadva, egymás
szemébe nézve vetettük le magunkat a kéj csúcsáról, hogy a
testünket viharként tépázza a zuhanás.
Amikor földet értünk, lassú, lusta csókokkal kényeztettük
egymást. Uriah szorosan tartott, nem eresztett el. Így csusszantunk
át az álmok mezejére, és reggelig ott is maradtunk. Anélkül, hogy a
professzor egyszer is felbukkant volna.

400
negyvennégy

Uriah

Az előző éjszaka mély nyomokat hagyott bennem. Még mindig nem

tudtam feldolgozni, ami történt. Nem hittem volna, hogy ilyen
egyáltalán létezik. Tehát az üknagyapám háttérbe akarja szorítani
Ivey-t, hogy végül övé legyen az irányítás. Ekon pedig úgy
gondolja, Evynnek ez sikerült is Eisával szemben. Rebell viszont azt
mondta, az implantált agy sosem tört hatalomra. Vagy nem tud róla,
vagy cinkosok.
Nem igazán láttam át a helyzetet, és arra sem jöttem rá, mi
értelme az egésznek. Ha Eisa valóban jó barátja a parancsnoknak,
akkor észre kellett volna vennie… És egyáltalán mi hasznuk
származik abból, ha feláldozzák Eisát, és mondjuk Ivey-t is. Az
üknagyapám és az asszisztense lehet, hogy a saját korukban még
kivételes koponyának számítottak, de mára devalválódott a tudásuk.
Az ötven évvel korábbi vívmányok rég elavultak, ezért nem
értettem, miért lenne ekkora jelentősége az egésznek. Persze óriási
fegyvertény lenne már önmagában is, hogyha az elme túlélése nem
függene a testtől…
Lehet, hogy ez a lényeg? – A kérdés befészkelte magát a
tudatomba, és egész nap elkísért.
Ekon sem volt beszédes kedvében, úgyhogy nem erőltette a
kommunikációt. Végre elkészültünk a kabinok alátámasztásával, és
rátérhettünk a leglényegesebb elemre, a napvitorlák szárnyaira. A
hetven négyzetkilométeres szárnyak a kulcs az egész űrutazáshoz.
Azok nélkül nem tudnánk a fénysebesség négyszeresére gyorsítani a
401
monstrumot. Az üknagyapám jött rá arra, hogy mégsem kellett
volna lesöpörni az asztalról a korábban tesztelt elméletet. Mert bár a
napsugarakkal érkező fotonok ereje minimális, a gravitáció
hatókörén kívül ez nagyon is komoly tényező. A Bárka pedig e
nélkül többszázezer év alatt sem érhetné el a Gliese-t.
Hála Ivey-nak, és annak, hogy sikerült szinte hibátlanul
memorizálnia az adatokat, rekonstruálni tudtuk a terveket. Ivo
Spencer valószínűleg azzal érte el a célját, hogy meghamisította a
hátrahagyott dokumentációt, és fals számításokkal lehetetlenítette el
a mérnökök munkáját. Talán pontosan ezért hagyták el a bázist, és
szüntették be a programot, annak reményében, hogy a kutatások
hamarosan eljutnak arra a szintre, amikor elő tudják állítani a
szükséges anyagokat a megfelelő konstrukcióban, és feléleszthetik a
projektet.
– Mi van, ha a hajó meteorzáporba kerül? És mi van, ha valami
űrszeméttel ütközik? – kérdeztem Ekontól, aki épp egy szimulációt
futtatott le két technikussal.
– Kell egy pótszárny, ha lehet, mechanikusan is nyitható, és kell
a Mylar-ágyú, amivel ki lehet javítani az esetleges sérüléseket.
– Oké, de csak akkor bonthatnak szárnyat, ha legalább ezer
kilométerre vannak a Földtől. Odáig tele van lomokkal. Mint egy
repülő szeméttelep. Korábban túl kockázatos! – dörmögtem, ahogy a
bolygó körül keringő műholdroncsok és az űrállomásokról kidobott
szemét sűrűségét elemeztem. – Szétszaggatják, mielőtt egyáltalán
elindulhatna…
Ekon gondterhelten szusszant, aztán a szakállát vakargatva,
összehúzott szemöldökkel nézett fel rám.
– És mi van, ha nem tud elég energiát termelni ahhoz, hogy a
megfelelő gyorsulási pályára álljon? És hogyan modellezzük le a
vitorlákból adódó röppálya-korrekciót ekkora távolságon? Ugye
tudod, hogy ami itt egycentis csúszás, az ott egy másik galaxis…
Bólintottam.
– A robotpilótáknak folyamatosan felügyelniük kell a pályát,
elemezni az adatokat. Nyilván módosítani kell majd menet közben,
hogy tökéletesen irányba álljanak.

402
 – Te megbíznál bennük? – kérdezte egy kicsit halkabban Ekon.
Felpillantottam, aztán a tekintetét követve én is végignéztem a
termen. Emberek, humanoidok és robotok dolgoztak együtt,
látszólag teljes harmóniában. Mégis… ez csak addig működött ilyen
összhangban, amíg senki nem akart kitörni a kasztjából. Az utóbbi
időben gyakran gondolkoztam azon, hogy megváltozott-e a
véleményem az emberek és a mesterséges létformák kapcsolatát
illetően. Mióta Ivey-ra rátelepítették az üknagyapámat, és kiderült,
hogy Evyn valószínűleg elnyomta Eisát, sokat árnyalódott a kép.
– Kikben? – kérdeztem vissza, elég halkan ahhoz, hogy más ne
figyeljen fel a diskurzusra. – A robotokban nagy általánosságban?
Ekon tétovázva bólintott. Látszott, hogy nem kötekedni akar,
nem is moralizálni, egyszerűen őt is foglalkoztatja a dolog, és
kíváncsi a véleményemre.
– Nem tudom, haver. Mert ki számít most ebbe a kategóriába?
Rebell? A robot, aki már nincs kapcsolatban a háttértárral, és aki
élet-halál ura, méghozzá az emberek által megválasztott katonai
vezetőként? Eisa? Aki szerinted áldozatául esett egy humán agynak?
Akit a saját elméjében pusztított el egy emberi identitás? Vagy Ivey,
akit az életemnél is jobban szeretek, és épp a saját üknagyapámmal
vív csatát, ahol az élete a tét?
Ekon szemei kiguvadtak. Látszott, hogy nem akart ennyire
elmélyülni a témában.
– Az élete, amit én tettem kockára? Az okos és felsőbbrendű
ember, aki képtelen volt akárcsak belegondolni is abba, hogy mit
szabadít magára és a társára, aki történetesen egy humanoid.
Ekon már szorosan behunyt szemeit dörzsölte vaskos ujjaival.
– Bocs, meg sem kellett volna kérdeznem…
– Ez nem igaz! – hajoltam közelebb hozzá. – Csak azért
soroltam fel, hogy lásd, szerintem az emberi faj megbízhatatlanabb,
elszántabb és sunyibb. Úgyhogy a kérdésedre a válaszom: igen!
Határozottan jobban bíznék egy robotok vagy humanoidok által
irányított rendszerben, mint az emberek döntéseiben. Ha nekem
kellene öt évre hibernáltatnom magam, sokkal nyugodtabban
fagynék meg egy robotok vezérelte űrhajón, mint egy olyanon, ahol

403
ezernyi hibalehetőséget rejt maga az ember, aki képtelen igazságos
döntéseket hozni. Minden nagy irodalmi mű pontosan erről szól. Az
ember esendőségéről, az elkövetett hibáinkból kiinduló
eseményláncolatok kiszámíthatóságának abszurditásáról. Hogy
mennyire nevetségesek vagyunk, mi emberek. És mennyire
alkalmatlanok még arra is, hogy a saját életünket menedzseljük,
nemhogy másokét.
Ekon figyelmesen hallgatott. Nem tudtam, min töri annyira a
fejét, de sejtettem, hogy úgyis kinyögi.
– Te Uri! – szólalt meg, amikor nem sokkal később az ebédlő
felé tartottunk.
– Mondd! – mosolyogtam rá. Az éjszaka emléke még mindig a
boldogság tűnő illúziójával ragyogott körül.
– Mi lesz veletek, ha a hajók felszállnak? – kérdezte. Ránéztem.
Miközben leolvastam a vonásait torzító aggodalmat és törődést, azt
mérlegeltem, elárulhatom-e neki a döntésünket.
Hamarabb jöttem rá, hogy semmiképp, mint ahogy kitaláltam,
mit mondjak helyette.
– Elhúzunk. A telep felé vesszük az irányt. Szerintem ott
elrejtőzhetünk. Vagy északra megyünk… Azt mondtad, ismersz ott
valakit.
Ekon rezzenéstelen pillantással fürkészett.
– Ha el akartok menekülni, kelleni fog egy gép… – mondta. –
És nyilván korábban kell elhagynotok a bázist, mielőtt elkezdődik az
őrület. És kell egy hely, ahol meghúzhatjátok magatokat, amíg elül a
balhé.
Bólintottam. Próbáltam úgy tenni, mintha én is komolyan
venném az előkészületek fontosságát.
– Régen autókat bütyköltem – folytatta, és kivillant a két
metszője közötti hézag.
– Tényleg? – kérdeztem izgatottan. Valójában csak annak
örültem, hogy elterelődik a téma. Nem akartam, hogy Ekont
feleslegesen nyomassza a sorsunk.
– Aham! Gyorsasági versenyekre készítettem fel őket.
– De hát minden kocsi leszabályoz – néztem rá értetlenül.

404
 – Hacsak nincs benne egy trükkös kis szerkezet – kacsintott rám
Ekon.
Oldalról néztem a profilját. A szemei élénken csillogtak.
– Feltuningolok neked egyet! – jelentette ki határozottan.
– Az szuper lenne! – válaszoltam, reményeim szerint elég
lelkesen ahhoz, hogy elaltassam a kétségeit.

405
Ivey

A laborban nagyon jó volt a hangulat. A technikusoknak probléma

nélkül sikerült a Bárkáról felhozott hibernálókabint beindítaniuk.
Egy önként jelentkezőt már le is fagyasztottak, cirka hat perc
alatt, ami remek eredmény. Mindenki optimistán nézett a következő
napok elé, amikor már lenn, a hajóban tesztelik majd az összesét.
Embertelen munkának ígérkezett százezer kabinon lefuttatni az
ellenőrző programot, ráadásul egyenként, mivel még mindig nem
merték bekapcsolni a központi szervert, attól tartva, hogy valamiféle
önmegsemmisítő szisztéma is beindul, ha nem tudnak egy újabb
jelszót.
Hiába biztosítottam őket, hogy semmi ilyesmire nem kell
számítaniuk, nem hittek nekem. Még Rebell sem, pedig így értékes
időt vesztegettek el. Egyetlen nap alatt, egyetlen robot is át tudta
volna nézni a Bárkáról érkező összes adatot, teszteredményt,
lefuttatni az algoritmusokat, és elkezdődhetett volna az érdemi
munka, mégpedig az, hogy az elmúlt ötven év vívmányait beépítsük
a világ legnagyobb űrhajójába. Új anyagok, új eljárások. Mennyi
hihetetlen tudományos felfedezés! – Tudtam, hogy ennek a
professzor örül bennem ennyire, de nem akartam beleavatkozni. A
napi munkánál hagytam, hogy ő vegye át az irányítást, mert
tisztában voltam vele, hogy kivételes elméje nagy segítségére lehet a
csapatnak. Eisa szokás szerint úgy dolgozott a kezem alá, mintha
hallaná a gondolataimat. Nem kellett szólnom semmiért. Hamarabb
küldte át a statisztikákat egy adott dologról, mint ahogy
megnyitottam volna a fájlokat. Az előttem felvillanó képernyők
általában szükségtelenné tették, hogy kommunikáljunk. Néha
felmerült bennem, hogy a rohamom napján beültetett valami jeladót,
egy apró kis egységet, ami monitorozza az agyműködésemet, de ezt
hamar elvetettem, mert amikor vége lett a munkának, szinte
elvesztette a talajt a lába alól. Minden mozdulata zavarról
árulkodott, és egy értelmes mondatot sem tudott összerakni.
406
Kérdezett valamit, de egyből elnézést kért éne, és közölte, hogy ez
hülyeség volt. Máskor percekig oldalról fürkészett, és annyira
belemerült, hogy amikor hirtelen felé fordultam, szó szerint lángolni
kezdett az „arca”. Kis piros ledek világítottak a központi egységén,
ami pontosan ezt jelentette. Vészreakciót. Ezek a dolgok
bizonyították, hogy fogalma sincs arról, mikor mire gondolok. Ez
egy kicsit megnyugtatott.
Ezen a napon a szokásosnál is jobban figyelt rám. Sorban
adogatta be a képernyőket a hibernációs tesztekről, én pedig csak
bólintottam, hogy láttam, megértettem, aztán rátértem a következő
feladatra.
– Hogy vagy? – kérdeztem, amikor egy kis szünet állt be, mert a
szerverre még nem kerültek fel a délelőtti adatok.
– Köszönöm, remekül – válaszolta, ismét a női hangján, amitől
már annyira elszoktam, hogy fel sem ismertem.
– Nem vagy fáradt? – fordultam felé teljes testemmel, amitől
megrettent, és kicsit hátrébb gurult.
– Robot vagyok, Ivey – válaszolta kimérten.
– Miért lennél az? Humanoid vagy, az agyad egy emberé,
vagyis kettőé.
– Nincs testem. Ez nem elég ahhoz, hogy ne lehessek ember? –
A hangjában volt egy kis él, egy kis szemrehányás vagy egy kis
neheztelés.
– Nem – válaszoltam határozottan. – Lehet, hogy más csak a
külsőségek alapján dönti el ezt a kérdést, vagy azon a nyomvonalon,
hogy ami kicsit is mesterséges, az nem emberi, de ezen az alapon
szinte alig lenne valaki, aki fajilag tiszta – magyaráztam neki. –
Műcsontok, műszív… apró memóriakártya az agyban, hogy
nagyobb legyen a hely a frissen tárolt elemeknek. Nyomkövető,
állítható dioptriás lencse, beépített telefon. Soroljam még? És a
legfontosabb, manipulált gének. Kiválogatott egyedek.
Programozott tulajdonságok. Szerinted ez emberi?
Eisa észrevétlenül jött egy kicsit közelebb, és nagytotálban nézte
az arcomat.

407
 Éreztem, hogy az öreg felerősödik bennem. Utat engedtem neki.
Kíváncsi voltam, mi van, ha összeeresztem őket.
– Így gondolod? – kérdezte Eisa komolyan.
– Én talán nem, de az, aki most az agyamat irányítja,
határozottan így gondolja…
Láttam, ahogy az objektív hirtelen maximumra tágul, és Eisa
önkéntelenül egészen a lábamig gurul. A kamerája olyan közel volt
az arcomhoz, hogy ha lettek volna érzékszervei, érezte volna a
leheletemet.
– Ivo? – kérdezte. A hangja úgy remegett, mint egy gyertya
lángja a hirtelen támadt fuvallatban.
– Itt vagyok – válaszoltam. Kicsit be kellett segítenem a
professzornak, mert valahogy elbizonytalanodott bennem.
– Ivo… – ismételte Eisa. Meglepett, mennyire elérzékenyült. A
kerekei idegesen mocorogtak, a keze is feszülten matatott a
burkolatán.
– Evyn? – kérdeztem, mert ez volt az egyetlen kézenfekvő
magyarázat. Ahogy felkapta a fejét, aztán hirtelen elfordította a
kamerát, azonnal megerősítette a gyanúmat. – Ott vagy? Válaszolj,
kicsim\
Ez lehetett az a mondat, ami átbillentette. Szinte azonnal fordult
vissza felém, a következő pillanatban pedig már begurult a
combjaim közé, és mindkét karja a mellkasom köré fonódott.
– Ivo! Fogalmad sincs, mennyit vártam rád! – suttogta.
Akkor jöttem rá, hogy mostanában azért nem használta a női
hangját, mert ha beszélt is rajta, az már nem Eisáé volt, hanem
valami más, kicsit magasabb. Evyn…
Én is átöleltem, mintha lenne értelme, mintha érezné…
– Már itt vagyok – mondta belőlem az öreg, miközben a szívem
zakatolni kezdett. Érzések kavalkádja perdült táncra bennem.
Belevegyült az Uriah iránt érzett szerelmem, egy idegen nő, talán
Ilan elhalványuló képe, és Evyn, alacsony, fényes barna hajú,
törékeny alakjának emléke.

408
 Ha nem tudtam volna, hogy Evyn egy gépre telepítve él, fogadni
mertem volna, hogy zokog. A karjai remegtek körülöttem, az
objektívre rázárt a lencsevédő.
– Semmi baj, most már minden rendben – suttogtam neki, és az
arcomat a burkolatra fektettem. Éreztem, ahogy átjár a nyugalom.
– Minden rendben – ismételte fátyolos, halk hangon.
Így maradtunk néhány percig, míg a képernyőkön villogni nem
kezdtek az adatok.
– Dolgozzunk! – mondtam neki, ő pedig lassan leengedte a
karjait.
– Na innen tudom, hogy tényleg te vagy – nevetett fel.
Csilingelő, életteli hangja libabőrt csalt a bőrömre. Rámosolyogtam.
– Mindig csak a munka – kuncogott, de azért visszafordult a saját
állomása felé, és gyorsan szelektált a betöltődő kódok között.

409
negyvenöt

Uriah

Ekon egy kétszemélyes kocsit babrált napok óta. Mivel én voltam az

egység parancsnoka, azt írtam a munkanaplóba, hogy egy
próbaüzemhez kellenek belőle alkatrészek, de valójában mi
hordtunk a hangárba különböző dolgokat, amiknek a
használhatóságáról fogalmam sem volt.
Napközben tettem a dolgom, felügyeltem a kísérleteket,
egyeztettem a technikusokkal, átnéztem a beszámolókat, a szerelők
feljegyzéseit. Boldog voltam, mert a munkánk lassan meghozta
gyümölcsét. A Bárka egyre jobban hasonlított egy üzemképes
űrhajóra. A fényvitorlákat a szárazföldön gyártották elemekben,
aztán a bázison nekünk kellett összeszerelnünk őket, majd ismét
atomjaira bontani, és megoldani a távirányítható, mágnes
kapcsolatot, hogy az űrben szinte maguktól nyíljanak majd ki.
Elképzelni sem tudtam, működni fognak-e, de Ivey – vagyis inkább
az üknagyapám – rengeteget segített a tesztelésnél. Remek
programokat írt, és szinte mindent képes volt lemodellezni. Ő és
Eisa-Evyn úgy működtek együtt, mint egy sziámi ikerpár. Gyakran
figyeltem őket munka közben. A nő a keze alá dolgozott, mintha
olvasna a gondolataiban. A vak is láthatta, hogy sokéves közös
munka van a hátuk mögött. Egyre inkább úgy gondoltam, kizárt,
hogy Rebell nem vette észre, amikor Eisa eltűnt önmagából.
– Szia, Élet! – karoltam át hátulról Ivey-t, és belecsókoltam a
nyakába.

410
 Az ismerős érintéstől ellazult, aztán libabőr lepte el. Imádom,
hogy ennyire szenzitív, és azonnal reagál a közelségemre.
– Szia, Uri! Mi újság? – fordult felém azonnal, és nem habozott,
mielőtt a számra tapasztotta volna bársonyos ajkait.
– Képzeld, az egyik szárny már a Bárkán van! – jelentettem be a
nagy hírt.
A szája a füléig szaladt örömében, és a szemei is felragyogtak.
– Ez nagyszerű! Hihetetlenül ügyesek vagytok! Ekon hol van? –
kérdezte.
Mivel neki sem árultam el, miben mesterkedik a nagy medve,
most is a kitalált sztorihoz ragaszkodtam.
– Egy pneumatikus katapulton dolgozik, hogy az új bolygón a
lehető legegyszerűbben ki tudjuk emelni a kabinokat, és
összeszerelhessünk belőlük néhány épületet…
– Ó, ez nagyszerű lenne! A hibernációs elemek újrahasznosítása
fantasztikus lenne.
– Igen! – mosolyogtam rá, és próbáltam magamba szívni a
vidám, boldog Ivey látványát. Ritka kincseimként őriztem az ilyen
pillanatokat. – Képzeld, mennyi hely szabadulna fel a Bárkán. Mivel
az lesz az ottani városközpont plázája, szerintem fontos, hogy a
lehető legjobban ki tudjuk üríteni.
– Igen! – bólogatott. – Az lesz a színház, a bevásárlóközpont, az
óvóhely és a közösségi tér. Láttam a terveidet. Valami
fantasztikusak! Rebell is odáig van tőle. Azt mondja, nem is
gondolta, hogy ilyen nagyszabású átalakítást véghez lehet majd
vinni odaát…
Büszkeséggel vegyes csodálattal nézett rám. Égszínkék szemei
végigpásztázták az arcomat. Mióta megszoktam a hihetetlenül
intenzív pillantást, meg is szerettem az új színt. Volt benne egy kis
kettősség. A kékség hideg, tiszta fényébe belevegyült Ivey
szeretetteljes lelkének minden melegsége. Megborzongtam, ahogy
végül a szemembe nézett.
– Mikor végzel? – kérdezte, és én, csakis én tudtam egyetlen
töredékmásodperc alatt leszűrni, hogy fojtott szexualitás szűrődött át
a szavain.

411
 – Amikor akarod – válaszoltam azonnal.
Kinyúlt értem, magához húzott, és a combjai közé terelt, hogy
átölelhessen, és egy pillanatra a mellkasomra fektethesse az arcát.
Lehunytam a szemem, hogy a röpke érintés minden örömét
magamba szívhassam. Amikor kinyitottam, a vérem is megfagyott.
Eisa objektívje olyan ellenségesen meredt rám, hogy a lélegzetem is
elakadt. Moccanatlanul figyelt, és bár semmi emberi nem volt
benne, a féltékenységét a bőrömön éreztem, mint egy hűvös, vihar
előtti fuvallatot.

***

Szereztem egy gyertyát a raktárból, amit pár évtizede felejtett ott

valaki, és sikerült kisírnom a konyhásoktól egy egész frissen sült
halat némi rizzsel és zöldségpürével. Ünnepi lakomát terveztem.
Szépen megterítettem a szobánkban, előszedtem a professzor ágy
alatt rejtegetett whiskey-jét, és reméltem, hogy ötven év meg sem
kottyant neki.
Ivey késett. Megbeszéltük, hogy este nyolckor otthon
találkozunk, de már fél kilenc is elmúlt. Mivel a gépteremben nem
működtek a kommunikátorok a szigetelés miatt, kénytelen voltam
várni. Nem akartam odamenni, és számonkérni, hogy miért nem jön
időben. Nyilván fontos dolga van, ha még nincs itt.
Az ajtó nyikorgására figyeltem fel, épp amikor elfújtam a
gyertyát, nehogy idő előtt leégjen. A várakozás alatt egyre nőtt
bennem a szexuális feszültség, és már nem voltam biztos abban,
hogy kibírom a vacsora végéig. Inkább én lennék az első fogás…
Vigyorogva fordultam meg, de az ajtóban Ivey helyett Eisa állt.
Bár a külseje sosem változott, ezúttal mégis volt benne valami
fenyegető… Nem tudtam volna megmagyarázni, miért érzem ezt.
– Mit akarsz? – kérdeztem kertelés nélkül.
Nem válaszolt. Beljebb gurult, és valahogy távvezérelte az ajtót,
hogy becsukódjon mögötte. A nyakam nyirkosra izzadt. Éreztem,
ahogy a hűs légáramlat megborzongtatja a bőrömet.
– Beszélgessünk! – mondta, olyan hátborzongató hangon, amit a
régi horrorfilmekből ismertem csak.
412
 – Miről? – kérdeztem, de igyekeztem távolabb helyezkedni tőle,
ahová nem ér el a karja. Nem is tudtam, mitől félek…
– Mondjuk a szerelemről – folytatta, és zavartalanul elém gurult,
míg már nem volt hová hátrálnom.
A helyzet enyhén szürreális volt, majdnem fel is röhögtem rajta.
– Ivey bármelyik pillanatban itt lehet… – próbálkoztam. Eszem
ágában nem volt Eisával lelki életet élni.
– Nem jön… – válaszolta rezignáltan. A hideg le-fel futkosott a
gerincemen.
– Mi az, hogy nem jön? Mit tettél vele? – kérdeztem, de Eisa
nem válaszolt. A kamerája mintha az arcomat pásztázta volna.
– Tudom, hogy szereted, és ha nem ebben a helyzetben lennénk,
lehet, hogy a javadra döntenék… – magyarázta, de mintha nem is
hozzám beszélt volna.
– Te mi a búbánatos francról beszélsz? – kérdeztem egyre
idegesebben. Az izmaim már úgy feszültek, hogy helyből át tudtam
volna ugrani, és talán készültem is rá, hogy elrohanjak, és
megkeressem Ivey-t.
– Nézd, én nem vagyok agresszív típus. Általában türelmes is
vagyok, de ez most egy olyan helyzet, ami drasztikus lépéseket
kíván – fordult felém az egész hóbelevanc, és ismét közelebb gurult.
Már azok az inak is húrként pendültek bennem, amiknek a
létezéséről sem tudtam.
– Eisa, kérlek, ne csinálj meggondolatlanságot!
És akkor felnevetett. Nem is nevetés volt, inkább sátáni kacaj.
És nem Eisa volt… Abban a pillanatban tudtam, amikor kimondta a
következő mondatot.
– Te most viccelsz, ugye? Ötven év alatt volt időm átrágni a
lehetőségeket.
– Evyn… – nyögtem ki, bár eddig is ott motoszkált bennem,
amit Ekon mondott. A realitásba mégis nehezen ültettem át az
elmondottakat.
Bólintott.
– Én már meghoztam azt az áldozatot, amit a legtöbb embertől
elvárni is baromság. A nagy cél érdekében egyszer már meghaltam,

413
és most ebben a testtelen állapotban vegetálok, pusztán azért, hogy ti
kiaknázhassátok a tudásomat. Mindent feláldoztam az emberiségért,
és csak annyit kértem cserébe, hogy valaha, valahogyan
visszakapjam Ivót.
Nem állt össze a kép, bár sejtéseim azért voltak arról, hogy mit
is akar valójában.
– Megkaptad! – morogtam, és a szemem sarkából a
menekülőutat figyeltem.
– Még nem! – emelte fel a karját, és célba vett valami
fegyverrel, amit nem igazán ismertem.
– Mit akarsz? Miért csinálod ezt? – kérdeztem, miközben a
jeges félelem felkúszott a gerincemen, lebénítva a testemet.
– Mert ma jöttem rá, hogy nem Ivey, hanem te állsz kettőnk
között. Amíg az irántad érzett szerelme uralja a gondolatait, Ivo
sosem lesz elég erős, hogy legyőzze őt. Én is csak akkor tudtam
elnyomni Eisát, amikor végre sikerült megszabadulnom Ekontól.
A szavai lassan álltak össze értelmes magyarázattá a fejemben.
Tehát miatta szakítottak anno. Ő volt az, aki lassú
aknamunkával vert éket kettejük közé, és amikor sikerült
elszakítania egymástól Ekont és Eisát, végül hatalomra jutott.
– És mit érsz vele, ha megszabadulsz tőlem? – nevettem fel
keserűen. – Ha Ivo örökre megszerzi Ivey testét és elméjét. Te csak
egy dobozba zárt szellem vagy, Evyn, egy nem is létező identitás,
aki más gondolatait kell használja ahhoz is, hogy beszéljen.
Néhány centivel még közelebb jött. Már semmi sem akadályozta
meg abban, hogy bevégezze a tervét, nem is tudom, mire várt.
– És ami a legfontosabb… Ivo sosem fog szeretni téged.
Kihasznál… Kihasznált akkor is, amikor azt hazudta, hogy szeret.
Láttam, hogy megremeg a karja. A benne tartott apró fegyver is
belerezgett. Épp annyira, hogy észrevegyem.
– Nem tudod, igaz? Írt egy levelet a feleségének, Ilannak,
amiben meggyónta kettőtöket. Megírta, hogy a hosszú raboskodás
alatt fel kellett adnia az elveit a túlélésért, de azt is megírta, hogy
mindez csak szükségszerű alku volt. A szíve soha, egyetlen
pillanatra sem ingott meg. Örökké a feleségét és a gyermekeit

414
szerette, és te csak egy kényszermegoldás voltál a túléléshez. Hogy
véghezvihesse a feladatát. Hogy gondoskodhasson a fajról, az
emberiségről, a túlélésről.
Hazudtam. Lelkem mélyéről bányásztam, és az után kutattam
magamban, hogy nekem mi fájna a legjobban. Ha el is vesztem ezt a
csatát, legalább nem adom meg magam harc nélkül. Soha be nem
gyógyuló sebet ejtek rajta. Csak egy kicsiny, jelentéktelennek látszó
sebet, mint Parisz Akhilleuszon…
Láttam, hogy elbizonytalanodik. Éreztem, hogy a kétségei
felszínre törnek.
– Ez nem igaz – kiáltotta.
– Nem? Ha elég lettél volna neki, sosem bírt volna rá, hogy
megtegyétek…
Evyn lencsevédője egy pillanatra rázárult az objektívre. Szinte
éreztem a fájdalmát.
– Mondd csak, Evyn, vagy akárki is vagy… Mit mondott
neked? Mit tett veled? – kérdeztem, mert egyik éjjel Ivey álmából
felriadva valamit halandzsázott arról, hogy Ivo tette meg a végső
lépést. Hogy csak neki volt mersze hozzá, de gondoskodott róla,
hogy a lány se lehessen árulója az ügyüknek… Akkor nem értettem,
de ebben a furcsa, kimerevedett pillanatban mindenre fény derült.
Evyn nem válaszolt. A karja milliméterenként közeledett, és
már láttam benne a kis belövőt, aminek a végén egy kiszökő csepp
remegett.
– Szóval elvette az életed? És azt hiszed, szeretett? Ha szeretett
volna, sosem teszi ezt veled – ütöttem a vasat, amíg meleg. Bár a
szavaim a saját szívembe döfték a tőrt, hisz pontosan arra készültem,
amire az üknagyapám sok-sok évvel korábban. Ugyanúgy a halálba
akartam magammal rántani Ivey-t. És ugyanazzal az indokkal, ami
még számomra is hihető volt… Hogy az emberiség túlélése
érdekében áldozom fel őt, és magamat is. Hogy nincs más út és
mód… Remek kapaszkodó hánykolódó lelkemnek. Egy mindent
felülíró magyarázat, cél, ami szentesíti az eszközt.
Evyn is a pillanatba dermedt. Valószínűleg az érzelmei
dobálták, vagy Eisa akart kitörni az elnyomásból, mert egy

415
másodpercre visszahúzódott a karja, aztán újult erővel támadt rám.
Már szinte éreztem a bőrömön a tű karcolását, és tudtam, hogy nincs
több esélyem. Bevégeztetett. És még búcsút sem mondhattam Ivey-
nak… Szerelmem úgy huny ki velem együtt, mint egy gyenge kis
láng, egy jelentéktelen fényforrás, ami arra is kevés, hogy árnyékot
vessen egy fűszálnak.

416
Ivey

Nem érek oda! Az összes izmom összehangolt munkája is kevés,

hogy elég gyorsan repítsenek a célom felé.
Nem gondoltam már semmire, kiürítettem az agyamat, csak
egyetlen dologra koncentráltam, hogy minél hatékonyabban
kihasználjam az erőforrásokat. Légzés, izommunka, összehangolt
mozgás.
Késő lesz! Ha hagyom, hogy megtörténjen, akkor minden, amit
korábban tettem, értelmét veszíti. Ha pont miattam hal meg Uriah,
ha pont én leszek az oka annak, hogy nem tudja teljesíteni a
küldetését, akkor minden, ami a múltban történt, felesleges és
haszontalan. Kit érdekel az emberiség, kit érdekel az új világ? A
családom túlélése volt mindig is az egyetlen igazi indok mindarra,
amit tettem.
Az elsők között írtam fel a listára mindannyiukat. Csak Urialnak
nem árulhattam el, hogy vele együtt az összes Spencer útra kel majd
a Gliese-re, mert nekik szántam a reményt, a lehetőséget, hogy
szemtanúk legyenek fajunk új időszámításának kezdetekor. Tudtam,
hogy az időm kevés, és hamarosan színt kell előtte vallanom, de nem
volt szívem bevallani neki, hogy Ivey és én összenőttünk. Vajon
hogyan fogadja, ha elárulom neki, hogy a kedvese, szívének lakója
csak félig van már jelen? Hogyan magyarázod el egy szerelmesnek,
hogy a lélek, akivel a lelke egyesült, többé nem az, akihez millió
szállal kötődik? Halogattam a dolgot, de milyen rosszul tettem! Már
rég gondoskodnom kellett volna róla, róluk. Már rég beláttam, hogy
nem végezhetem be a tervem. A sors kegyetlen tréfát űzött velem.
Mekkora volt az esélye, hogy pont most és pont így születhetek újjá?
Még hogy a karma baromság! Ím, itt a példa arra, hogy mindig
mindenért megfizetsz. Lehetsz ateista, vagy akár vakhívő, sorsod
kerekét nem te forgatod!
Még háromszáz méter. Egy örökkévalóság!

417
 De arra pont elég hogy ígérjek valamit cserébe… Uriah-ért
cserébe… De mit? Mim van nekem? Még testem sincs? Mit
adhatnék én?
Amikor belém hasított a felismerés, már csak másodpercek
választottak el a végső pillanattól. Tudtam, hogy vagy most, vagy
soha.
Legyen így! – ordítottam Ivey-nak, felverve közös otthonunk
csendjét. Nem felelt. Reméltem, hogy csak azért nem, mert Uriah
tölti ki minden gondolatát.
Rátenyereltem a nyitógombra, de semmi sem történt. Muszáj
voltam rájönni, hogy miért. Evyn okos… Evyn tervező elme. Es azt is
tudja, hogy ha Ivey-ból egy szemernyi is életben van még bennem,
akkor most a végső küzdelem folyik kettőnk között. Tudja, hogy amíg
Uriah él, vesztésre állok.
Csak azt nem tudja, hogy anélkül sem akarok nyerni…

Az ujjaim a zárszerkezetet babrálják. Milyen jó, hogy itt minden

ősöreg. Ismerem a régi technológiákat. Rövidre zárom az áramkört,
az ajtó kinyílik.
Látom őket. Látom Uriah óriási pupilláiban a félelmet, és azt is,
amint megkönnyebbül, hogy még egyszer láthat. Vagyis persze nem
engem, Ivey-t. A fiú szemén át nézem az ükunokámat, és
megdöbbenek, mennyire ismerős az érzés. A legszebb, a
legtökéletesebb, az örök szerelem, a megmásíthatatlan bizonyosság
puha takarója, ami befedi a lelkemet. A rettegés, hogy elveszítem,
pontosan ugyanúgy mar belém, mint fél évszázaddal korábban,
amikor arra ébredtem, hogy lekötözve vergődök egy kórházi ágyon.
Semmi nem érdekelt, csak az, hogy mi lesz Ilannal. Most sem
érdekelt más, csak az, hogy Uriah biztonságban legyen.
Gondolkodás nélkül vetődtem közé és Evyn közé.
A gyorsaságomat siker honorálta. Éreztem, ahogy a tű átszúrja a
bőrömet, mindhárom rétegét, aztán az izomba mélyed, hogy ott
engedje ki apró rakományát. A méreg cseppjét is éreztem, ahogy
ereim hálózatán át pillanatok alatt éri el a legtávolabbi pontot is.
Csak annyi időm volt, hogy Uriah lábai elé térdeljek, átöleljem, és a
szemébe nézve mondjam ki utoljára: Szeretlek!
418
negyvenhat

Uriah

A sokk olyan gyorsan tisztult fel bennem, ahogy Ivey elerőtlenedő

karjai hullottak le rólam, és a teste a földre csúszott. Mire észbe
kaphattam volna, már felemeltem, és az ajtó felé rohantam vele. A
karjaim ereje a lábaimmal vetekedett, hogy minél előbb segítségre
találjak. Ordítottam, ahogy a torkomon kifért. Mindenfelől emberek
rontottak a folyosókra, és valaki megnyomta a vészjelzőt is. Az
orvosi szoba egy emelettel feljebb várt minket, elérhetetlennek tűnő
távolságban. A kétségbeesés ismeretlen hangokat csikart ki a
hangszálaimból, ahogy égő izmaimat figyelmen kívül hagyva,
kettesével repültem fel a fokokon. A külvilág elhomályosult, talán
meg is szűnt, és mire berúgtam az ajtót, és utolsó erőmmel még
egyszer azt sikoltottam, hogy segítség, már ki is hunyt az elmém.

***

Szürkeség. Csend. Ennyi. Még nem tudtam, egyáltalán akarom-e a

tudatom feletti uralmat. Gyáva vagyok. Inkább maradtam volna a
mindent beborító nyugalomban, messze mindentől, ami fájhat.
Csakhogy az emberi agy furcsa szerkezet. Parancsra nem lehet
pihenőállásba kényszeríteni.
Pislogtam. Fehéredő falak, feltisztuló külvilág. Nem akarom!
Újabb perc, az izmaimba visszatérő a feszültség. Az utolsó
pillanat valószerűtlen lassításban elmém vetítővásznán. Emberek.
Egy karcsú alak a tudatom peremén.

419
 Oldalra fordultam. Magányomat csak a falnál bóbiskoló Ekon
halk szuszogása zavarta meg. A neszezésemre éber lett, és azonnal
felállt. Robosztus teste nehezen vette rá magát a mozgásra.
– Hogy vagy? – kérdezte. Tőlem, ő. Ennél agyamentebb dolgot
kitalálni sem lettem volna képes.
– Ivey?! – suttogtam, mert már a neve is szinte fájt.
Ekon a szemembe nézett, aztán mély levegőt vett. Bennem
szabót vetett a rettegés.
– Jól van! Épp az előbb ment ki, mert Rebell hívatta magához.
Úgy ültem fel, mintha egy belső motor rántotta volna össze a
testemet. Már álltam, mire egyáltalán felfogtam, mennyire szédülök.
Ekon a hónom alá nyúlt, és úgy tartott, mint egy rongybabát, míg az
agyam az izmaim irányítógombját kereste.
– Jól van? – kérdeztem, mert hallanom kellett még egyszer. Még
ezerszer!
– Jól van, igen! – vigyorgott rám az óriás. A fogai közötti szünet
ismerősen tátongott.
– Mi történt?
Még mindig a karjain fityegtem, mint egy elhordott kabát. Ekon
erőfeszítés nélkül emelt vissza az ágyra, és megtámasztott a
vállamnál.
– A gyors beavatkozásnak hála, megúszta. Az idegméreg, amit
kapott, valami elavult szer volt. A nanorobotok mindent kipucoltak
belőle pillanatok alatt. Kicsit még sántít, de a doki szerint pár nap,
és jobb lesz, mint új korában.
– Annál nem lehet jobb… – motyogtam, mire Ekon ismét
felnevetett.
– Neked pedig megpattant egy ér az agyadban a megerőltetéstől.
Úgyhogy sokkal nagyobb esély volt arra, hogy elpatkolj, mint Ivey-
nál… – zúdította rám a valóságot Ekon.
Nem túl romantikus alkat. Egy jó hír, egy rossz. Szóval akkor
béna vagyok, nem erőtlen…
– És most? Nem tudok járni? – kérdeztem, bár a választ most
nem akartam hallani.

420
 – Mondjuk úgy, hogy még nem… Van min dolgoznod, cimbora
– mosolygott rám, erős karjaival eltartva magától.
– És fogok? – néztem fel rá, a tekintetemmel kényszerítve
őszinteségre.
– Nagyon ajánlom! – bólintott.
Az ajtó kinyílt, és belépett rajta a legszebb lény az egész
világon.
Ivey egy hófehér vegyvédelmi kezeslábasban állt
földbegyökerezett lábakkal, és a pillantása belém fúródott, mint egy
nyíl, amivel Ámor lövi le az áldozatát. Egy kibaszott angyal! –
próbáltam ingatni a fejem, de csak mérsékelt sikerrel.
– Uriah! – sóhajtotta, aztán már ő vett a karjaiba az oldalra lépő
Ekon helyett. Az államnál fogva emelte fel a fejem, és fölém hajolt.
Türkizkék szemeiből óriási könnyek potyogtak az arcomra, de én
boldog voltam, mert éreztem őket. Ivey már a számat csókolta, puha
ajkaival simogatva, becézve cserepes bőrömet.
– Hát itt vagy! – suttogta, lehelete megcirógatta az arcomat.
– Többé-kevésbé… – válaszoltam, és próbáltam megtartani
magam, de a legnagyobb izmokon kívül nem sokat tudtam
irányítani. – Nyomorék vagyok… – közöltem inkább magammal.
– Nem, hála az égnek, nem vagy az! Az agyad nagy része
megúszta, a többiből is maradtak még használható területek. Majd
szépen lassan megtanulsz mindent, amit most nem tudsz… –
mosolygott rám elszántan és bizakodón.
– Tudod, mit tudok? – kérdeztem, és éreztem, hogy a jövőbe
vetett hite rám is átragad.
– Mit, Élet? – kérdezett vissza, és amikor engem hívott a saját
becenevén, a szívem is kihagyott egy ütemet.
– Hogy szeretlek, és élni akarok… – súgtam neki.
Az arcunk csak centikre volt egymástól.
Ivey szemeibe olyan tűz lobbant, amit utoljára a műtétje előtt
láttam, akkor még barna szivárványhártyáin parázslani.
– Mindkettőnek örülök – harapta be telt alsóajkát. – Mert
nagyon sok a dolgunk, és én is szeretlek, úgyhogy nélküled nem
lenne erőm hozzá.

421
 Ismét csókolt. Türelmesen, mintha miénk lenne minden idő, az
egész jövő, a hosszúra nyúló évmilliók végeláthatatlan sora, a ködbe
vesző múlandóság minden kincsével együtt.
A karomban egy ideg pendült, mint a hegedű húrja, csakis azért,
hogy megölelhessem. Hogy addig használhatatlan kezem a nyakára
ejthessem. Mindennél boldogabb voltam, amikor a szemében
felszikrázó öröm beragyogta a szobát.

422
Ivey

Az, hogy Uriah végre magához tért, mindent felülírt. Hirtelen ki is

törölte belőlem az addig érzett bűntudatot. Az időzítése tökéletes
volt. Ahhoz, hogy a professzor végre végleg magamra hagyjon, és
visszaadja az elmém utolsó kis zugát is, erre volt szükség. Azt
mondta, addig marad, amíg biztosan tudja, hogy Uriah jól van, és
betartotta a szavát. Korábban múló hóbortnak gondoltam, a
lelkiismeret-furdalás indokolta tartalmatlan ígéretnek. Bár azt is
tudtam jól, hogy mielőtt azon a végzetes napon bevetődtünk az
ajtón, szent fogadalmat tett az ő istenének. Megesküdött, hogy ha
sikerül megakadályoznia Evyn tervét, és megmentheti Uriah-t, akkor
önként adja meg magát. Nem küzd többé a létért, mert rájött,
mennyire értéktelen azok nélkül, akiket valaha szívből szeretett. Azt
kiáltotta közös lelkünk mélységeibe, hogy belátja a tévedését, és
bocsánatért esedezett, amiért majdnem elvette a lehetőségét egy
szerelemnek, ami szerinte a túlélés záloga.
Most azonban, amikor Uriah erőtlen karja a nyakamra fonódott,
Ivo Spencer még egyszer felerősödött bennem, és megszorongatta
amúgy is dübörgő szívemet. Mintha belülről markolt volna a
lelkembe, hogy elköszönjön. Ezernyi gondolatot és mérhetetlen
tudást hagyott rám, amiket most nem volt időm felfogni sem.
Szépen eltettem őket egy másik alkalomra, amikor majd
kibontogatom a csomagokat, mint egy nem várt ajándékot.
– Mi lett Evynnel? – kérdezte Uriah halkan. A zsigereim össze-
rándultak, az izmaim is követték a példájukat. Az ujjaim Uriah
hátába martak.
– Rebell még nem döntött róla. Most voltam kihallgatáson.
Holnap hoz ítéletet.
– Zaim? Ő dönt? – kérdezte Úri.
– Felhatalmazták, hogy ítéljen belátása szerint… – válaszoltam.
Kicsit eltávolodtam, bár minden sejtem azért sírt, hogy a karjaimban
tartsam az örökkévalóságig.
423
 Uri nem felelt semmit. A hallgatása kimondatlan vádak és
keserű gondolatok bölcsője volt.
– Igazságos döntést fog hozni – mondtam neki, és magamnak is.
Uriah egy nagy sóhajjal engedte el magát.
– Nem számít! – suttogta. – Segíts felkelni innen…
A kérését egy koordinálatlan mozdulatsorral nyomatékosította,
ami mosolyt csalt az arcomra. A hóna alá nyúltam, és lábra
állítottam, bár úgy tűnt, labdák nőttek a talpaira.
Együtt nevettünk fel, ahogy körkörös imbolygásba kezdett.
– Ha ügyes vagyok, inga még lehetek – közölte, aztán hagyta,
hogy a térdei alá nyúljak, és ölbe vegyem.
Elindultunk. A bal lábam, ami még nem volt százszázalékos,
néha ijesztően beremegett, de azért lassan haladtunk a célunk felé. A
liftet egy mosolygó katona tartotta nekünk, aztán megkérdezte,
segíthet-e, de csak megráztam a fejem. Úgy éreztem, ennyivel
tartozom Uriah-nak. Ő ugyanezen az úton, ugyanígy a karjában
tartva rohant velem, hogy megmentse az életem. A legkevesebb, ha
én viszem vissza oda, ahonnan indultunk, hogy most egy másik utat
válasszunk magunknak.
A szobánkban minden ugyanúgy várt, ahogyan otthagytuk. Azóta
nem volt erőm betenni a lábam. A félig égett gyertyacsonk ott
árválkodott a kis asztalon, a felborult szék a földön feküdt
türelmesen. Az ágyunk megvetve, puha párnákkal hívogatva várt
ránk. Az étel kiszáradva, penésszel borítva intett búcsút a
létezésnek.
Óvatosan letettem Urit az ágyra, aztán gyorsan a szemetesbe
söpörtem a tálakat. Egy pillanatig hezitáltam, de aztán kézbe vettem
a porlepte üveget és a két poharat. Mosolyogva fordultam Uriah
felé.
– Nos, mit gondolsz? Van mire koccintanunk?
Az arcán elterülő mosoly több volt, mint amire valaha is
vágytam. Gyönyörű szemeit is elérte az öröm, és apró szarkalábakat
gyűrt köréjük. Mindegyikbe külön-külön beleszerettem.

424
 – Gyere ide! – intett kissé sután, de nekem ez elegendő ok volt
az eufóriára. Mozog, beszél, felismer, szeret. Ennél jobb még sosem
volt!
Lepakoltam a székre, ami állva vészelte át a korábbi
eseményeket, és leereszkedtem a matracra.
– Csókolj meg! – kérte Uriah, és a szemében ismét kimondatlan
kérdések sorakoztak. Az elsőt kiolvastam, és reméltem, hogy a
válasz mindkettőnket megnyugtat majd.
Ledöntöttem a párnák közé, fölé másztam, és először csak
néztem, hogy a látványával töltsem ki a bennem tátongó űrt. Még
furcsa volt egyedül lenni magamban, de tudtam, hogy elboldogulok,
ha Uriah velem van.
Az ajka száraz volt, durva, mégis annyira édes és izgató. A
nyelve nem sokat várt, hogy megkapja, amit akar. Gyorsabban
siklott a számba, mint ahogy teleszívhattam volna a tüdőmet
levegővel. Egy halk nyögéssel fogadtam, aztán behunytam a
szemem végre, hogy ezúttal más érzékeimet kényeztessem. Uriah
fogain siklott a nyelvem, aztán megtalálta, amit keresett, és
összefonódott a párjával, mintha örömtáncot járnának. A vágy
lassan járt át. Nem volt olyan sürgető és türelmetlen, mint korábban.
Nem akart gyors kielégülést, nem akart robbanást. Csendes
hullámokat vetett bennem, ahogy az óceán öleli át a homokot, amit
addig lustán simogatott.
Uriah elégedetten sóhajtott, és elhúzódott egy kicsit. Boldogan
csillogó szemében megláttam a választ a korábbi kérdésére. A
fogaimmal a saját számba haraptam, mert ha nem teszem, biztos,
hogy kárt teszek a számomra legértékesebb kincsben.
Lassan cirógattam végig a törzsén, kiélvezve minden hajlatot,
minden ívet. A hasa homorúra kopott a hosszú, kómában töltött
napok alatt. Megfogadtam, hogy addig nem nyugszom, míg vissza
nem kapom a korábbi puhaságot. Amikor elhagytam a köldökét,
ismét sóhajtott, és ahogy felpillantottam, a szemeiből a saját vágyam
ikertestvére nézett vissza rám.
A merevedése úgy simult a tenyerembe, mint egy jól ismert,
régi amulett, aminek a fogása egyszerre nyugtat meg és tüzel fel,

425
mert tudod, hogy minden rendben lesz, amíg veled van. Furcsa volt
ilyeneket gondolni, egy mitikus tárgyhoz hasonlítani Uriah péniszét,
de még sosem éreztem ennyire természetesnek mindazt, amit
gondoltam, amire vágytam. És még sosem tudtam így
megfogalmazni az érzéseimet…
Talán a professzor ajándékozott meg ezzel is. Talán itt hagyta
nekem a tapasztalatait, míves gondolatait. Vagy csak megtanultam,
mialatt háttérbe húzódva éltem az életem az elmúlt hetekben-
hónapokban. Nem számított. Csak az, ahogy Uriah teste a tenyerem
után mozdult, hogy el ne veszítse az érintésem.
Ismét a számat haraptam, annyira, hogy vér fémes íze térített
magamhoz.
Elengedtem Uriah-t, aki halkan nyüszített a veszteségtől. Nem
kellett beszélnem. A pillantásom is elég volt, hogy megnyugodjon,
és türelmes zihálásra váltson.
Felálltam, lehúztam a cipzárt a kezeslábason, és hagytam, hogy
a földre csússzon. Kiléptem a cipőmből és a ruháimból, aztán
anyaszült meztelenül álltam, és hagytam, hogy Uriah vágya a
látványtól hágjon magasabbra.
Kinyújtotta értem a kezét. Úgy tűnt, az izmai hamarabb
működnek együtt vele, mint a hangszálai, mert a torkából csak
artikulálatlan hangok törtek fel, amik mégis annyira izgatóak voltak,
mintha a legvadabb dolgokat suttogta volna el.
Fölé ereszkedtem, csókoltam, míg mindkettőnk az ájulás szélére
sodródott, aztán lihegve csúsztam le rajta, míg végre a számba
vehettem.
Uriah dereka elemelkedett a matractól, én pedig egy tiszta
pillanatomban megjegyeztem, hogy a szexterápia mennyire hatásos.
Meg is fogadtam, hogy rengeteget fogom kezelni ezzel a
módszerrel.
– Élet! – szűkölte, de a hangja ismét cserbenhagyta, és csak éles
légvételei kavarták fel a csendet.
Hagytam, hogy az utolsó előtti csúcsot is megmássza a gyönyör
útján, és csak akkor engedtem ki az ajkaim közül, amikor lapos hasa
ütemesen rángani kezdett.

426
 Egy adag nyálat még végigfolyattam gyönyörű péniszén, aztán
felegyenesedtem, és átemeltem rajta a lábamat.
Uriah pillantását szinte éreztem a bőrömön. Úgy simogatott,
mintha az ujjaival tenné. Ahogy lefelé haladt, a szerszámom
megrándult, hogy felhívja magára a figyelmét. Uri keze remegve
emelkedett fel, hogy erőtlen ujjai ráfonódjanak a péniszemre, és
lassú, tétova mozdulatokkal kényeztessen.
Éreztem, hogy könnyek sorakoznak, de útjukat álltam. Tudom, a
sírás jelezhet örömöt és bánatot is, de most úgy éreztem, nem
engedhetem, hogy ők is szemtanúi legyenek ennek a pillanatnak. Ez
csakis kettőnké.
Szélesebb terpeszbe csúsztattam a térdeimet, és beigazítottam
Uriah nedves szerszámát, aztán kitoltam a fenekem, és az égető,
feszítő érzéssel mit sem törődve ráereszkedtem.
A kiáltása visszaverődött a falakról, és egyre halkulva ölelt
körül, míg meg nem éreztem a combjaimba fúródó csípőjét. Csak
akkor álltam meg, amikor biztos voltam benne, hogy maradéktalanul
egyesültünk.
Uriah hangtalanul könyörgött egy kis haladékért, én pedig
jótékony hangulatomban engedtem neki. Percekig csókoltam, és
kiélveztem, ahogy az izmai – még ha öntudatlanul is – megpróbálták
mozgásra bírni. Apró, alig érezhető lökései szabaddá tették az utat
addig visszatartott könnyeim előtt, de már nem akartam
szembeszállni velük. Amikor kinyitottam a szemem, hogy
szabadjára engedjem őket, megláttam az Uriah halántékán
csörgedező társaikat, akik nedves foltként olvadtak egybe a párnán.
Csak néztük egymást, és azt hiszem, abban a percben mindketten
tudtuk, hogy végre kettesben vagyunk, csak ő meg én. A szívünk
felvette egymás ritmusát, a testünk is együtt mozdult. Az övé apró,
de annál jobban várt moccanásokkal, az enyém az extázis felé
közeledő türelmetlenséggel.
– Gyönyörű vagy! – suttogta, és a keze is felemelkedett, hogy a
derekamra simuló ujjai végre beteljenek a bőröm érintésével.
Sokáig szerettük egymást, lassan és türelmesen. Nem űztük a
gyönyört, csak hagytuk, hogy felépüljön bennünk. Nem is volt

427
robbanás, csak egy lassú, erőteljes hullám, ami átbukott a gáton,
amikor már túl magasra gyűlt a kéj. Uriah és én összeolvadtunk,
feloldódtunk egymásban, és nem tudhattuk, molekuláink vajon majd
ugyanazt a testet öltik-e fel, amikor szétválunk.

428
negyvenhét

Ivey

– Figyeljen, Ivey! – fordult felém Rebell, és a homlokát hüvelyk

és mutatóujjával vasalgatta rendületlenül.
– Igen, parancsnok? – néztem rá kíváncsian.
Ritkán fordult elő, hogy Zaim Rebell velem akart volna bármit
is megtárgyalni.
– Tudom, nagyon furcsán fog hangzani, de igazából nem is
magával kellene beszélnem… – pislogott zavartan. – Ha érti, amire
gondolok…
Kellett néhány másodperc, amíg rájöttem, miért kínlódik
ennyire.
– A professzort keresi?
Rebell bólintott. Nagy, lapát füleibe szökött a vér.
– Evyn ügyéről akarnék vele beszélni.
Sajnáltam, hogy nem tudok neki segíteni.
– Spencer professzor átadta nekem a tudását, és elhagyta az
elmémet, parancsnok.
Rebell dús szemöldökei egyszerre ugrottak fel, ismét
összegyűrve a nehezen kisimogatott bőrt.
– Hogy mit csinált?
– Nézze, sok minden történt az elmúlt időszakban, amit nem
tudok elmagyarázni, de a lényeg az, hogy Ivo a saját döntése alapján
nem kívánt többé létezni.
Rebellnek a szemei is kifelé igyekeztek a koponyájából.
Rémületét nehéz lett volna nem észrevenni.
429
 – Az nagy baj… nagyon nagy baj – nyomkodta vissza kiguvadó
szemeit. – Ha se ő, se Evyn…
Gyorsan rájöttem, mi aggasztja ennyire.
– Ha attól fél, hogy a professzor magával vitte a tudását is,
megnyugtathatom, hogy mindent ránk hagyott. Mindenhez
hozzáférek, és az együtt töltött hónapok alatt megtanultam a
mechanizmusokat is, amikkel rendszerezte az adatokat. Minden
kérdésére választ kap, parancsnok.
Rebell hitetlenkedve nézett a szemembe, de egy idő után
megrebbentek a pillái.
– Tudja… – fordult el tőlem. – Igazából nem csak a tudás
aggaszt. Olyan döntést kell meghoznom, ami nagy kihatással lesz a
jövőnkre. Itt, ezen a zárt helyen, ez a kis csoport olyan, mintha az új
világ makettje lenne. Azért kaptam teljhatalmat, mert a vezetőség
belátta, hogy kívülről nem lehet beleavatkozni egy közösség
belügyeibe anélkül, hogy tisztában lennének az itt uralkodó
viszonyokkal. Nekem pedig azt kell mérlegelnem, hogy a döntésem
minden jövőben történő hasonló incidens esetén precedensértékű
lesz.
Még nem jöttem rá, mit nem mond ki, mi az, ami ennyire
felzaklatja. A kezei enyhén remegtek, tétova mozdulatai hol az
egyenruháján igazgatták a ráncokat, hol a szokásos módon
masszírozták a homlokát.
– És mit várt a professzortól? – kérdeztem bátran. Nem féltem
Rebelltől. Szinte mindenkin éreztem, hogy tart tőle, de bennem nem
keltett rettegést.
Ismét rám nézett. Vacillált még egy kicsit, hogy kimondja-e az
igazat. Sokkal emberibb, mint én valaha is leszek.
– Feloldozást – mondta halkan, mintha meggyónta volna még
meg sem tett bűnét.
Rögtön megértettem.
– Nem teheti! – suttogtam. A kezem a szám elé akart
vándorolni, de uralkodtam magamon. Nem lehetek gyerek.

430
 – Nem tehetem, de meg kell tennem! – válaszolta elgyötörtén. –
Ivey, meg kell értenie! Ha pont maga nem fogja fel a lényeget, mit
várhatok el a „csak emberektől”? – nézett rám esdeklőn.
– Parancsnok! Megértem, hogy hadiállapot van, de erre semmi
szükség…
– Ivey! – lépett elém Zaim Rebell, és életében először hozzám
ért. A kezemért nyúlt, és megszorította az ujjaimat. Meleg tenyere
fogságában engem is megcsapott a félelem szele. – Ha nem hozom
meg ezt a döntést, nem lesz, ami visszatartsa az embereket, hogy
amikor az utolsó helyekért megy majd a küzdelem, ne egymás élete
árán akarjanak feljutni a hajókra. Minden, amit most mondunk vagy
teszünk, meghatározza a kiélezett helyzetben való viselkedést, és
valahol azt is, amit magunk mögött hagyunk. Mi elmegyünk, de
akik itt ragadnak, azokra nem hagyhatunk anarchiát.
– Mi!? – kérdeztem elhűlten.
Rebell bólintott.
– Maga írta fel a listára a nevüket, nem? – kérdezte. Egy
hajszálnyi szemrehányást éreztem ki a hangjából.
Megráztam a fejem.
– Nem, uram. Én biztos, hogy nem… – Éreztem, ahogy
elbizonytalanodik a hangom. – Vagy nem én, de… én – sütöttem le
a szemem, amikor rájöttem, hogy az öreg tehette ezt. A szégyen
pillanatok alatt öntött el. Soha senki nem fogja elhinni nekem, hogy
az akaratom ellenére kerültünk a listára. Pedig amikor a névsor
született, mi Urival még a halálra készültünk.
Rebell röntgenszemei az arcomat vizslatták. Amikor
összeszedtem magam, és visszanéztem rá, éreztem, hogy mérlegeli a
reakcióimat. Mégsem teljesen emberi. Vagy épp ettől annyira az…
– Nézze, most úgy csinálunk, mintha számítana, ki írta a
nevüket a listára. Lehetett Evyn, lehetett Spencer professzor, de
lehetett maga is. És én most úgy teszek, mintha orrolnék ezért, hogy
lekötelezve érezze magát. Néha undorodom attól, aki lettem –
fordult el, és vastag szálú, deres, fekete haját próbálta hátrafésülni az
ujjaival.

431
 Elnémultam a vallomásától. Rebell most valóban azt mondta,
hogy érzelmi játszmát játszik velem? Vagyis épp megszegte a
nemlétező szabályokat?
– És mit akart elérni vele? – kérdeztem félénken. Nem tudtam
eldönteni, meddig mehetek el.
– Azt, hogy mellettem álljon, amikor kihirdetem a halálos
ítéletet – válaszolta egyszerűen.
Erről beszéltünk percek óta, kimondva mégis olyan volt, mintha
mázsás súlyt dobott volna a vállaimra.
– Parancsnok, én nem látom át, ami itt folyik. Nem is tudnék
felelős döntést hozni. Nem értek egyet magával, de ez lényegtelen.
– Nem, Ivey, cseppet sem az! – nézett rám óriási szemekkel
Rebell.
– Akkor magyarázza meg, miért ez a kíméletlen döntés? Mi
szükség rá? Evynt ártalmatlanítani nagyon egyszerű, hiszen teste
sincs.
– Valóban nem látja át – ingatta a fejét a parancsnok. – Teste
nincs, de ha rákapcsolódik a központi szerverre, ha csak egy kis
részhez is fér hozzá, beláthatatlan károkat okozhat. Túl nagy a tét,
Ivey. Magának ezt látnia kell! Ezért akartam Spencer professzorral
beszélni, ezért akartam az ő jóváhagyását kérni a döntésemre. Ő az
egyetlen, akinek kellő rálátása lenne a helyzetre. Ha életben hagyom
Evynt, olyan kockázatot vállalok, amit nem engedhetek meg
magamnak, mert itt az emberiség jövője a tét. Evyn pedig bármire
képes, hogy beteljesítse a bosszúját.
– Ezt sem tudhatja! – válaszoltam kissé ingerülten. – Csak azt
akarta elérni, hogy visszakapja a szerelmét. Minden másban a jó
ügyet szolgálta.
– Mert abban reménykedett, hogy valahogy, valamikor majd
egy új testbe költözhet! – kiáltott rám a parancsnok. – Mert azt volt
a terve, hogy Ivo elveszi a maga identitását, ő pedig valaki másét
Eisa után, és visszakapja az életet, amit egyszer elveszített.
Visszagondoltam az utóbbi hetekre, amikor már csak vendég
voltam az elmémben, és a lehetőségtől elborzadtam. Önként adtam
volna át magam, ha Uri már nem él. Ez egészen biztos. De a

432
professzor is meghozta a maga áldozatát, belátta a tévedését. Talán
Evyn is így tett volna…
– Ivey, maga túl jó erre a világra! – ingatta a fejét Rebell,
mintha a gondolataimban olvasott volna.
– És Eisa? Eisa a barátja, parancsnok! – kapaszkodtam az utolsó
szalmaszálba. – Az ítélete gyakorlatilag Eisa ellen szól. Az emberek
talán fel sem fogják majd, ha azt mondja nekik, hogy Evyn kelt
benne életre… Életre? – nevettem el magam. – De hiszen
mindketten egy digitális agyba zárva tengették a létüket.
Rebell újra a saját haját tépte.
– Hol vannak a határok, Ivey? Ha azt mondja, az nem élet,
akkor amire készülök, az nem lehet halálos ítélet, nem igaz?
Gyors észjárása lenyűgözött. Néhány másodpercre érvek nélkül
maradtam.
– De Eisa… – ismételtem makacsul.
– Eisát akkor ítéltem halálra, amikor hagytam, hogy a tudatát
válassza a teste helyett, aztán a nyakába varrtam egy idegen elmét,
és nem segítettem neki az ellene való küzdelemben.
A hangja megremegett, ami ismét letaglózott. Sosem
gondoltam, hogy Zaim Rebell ennyire képes az érzelmei hatása alá
kerülni.
– Ne higgye, hogy nem tudtam… Hogy nem vettem észre.
Felnézett, a szemei véreresek voltak. Nem sírt, talán nem is
tudott, de a lelke zokogott. Szinte éreztem.
– Hagytam… Érti? Racionális döntést hoztam, mint parancsnok.
Feláldoztam a barátomat a nagy ügyért. Sosem tehetem le ezt a
terhet. Én vagyok a felelős érte…
– És most elégtételt akar venni? – kérdeztem. A szavak csak úgy
kifordultak belőlem. Késő volt visszaszívni őket.
– Nem! – kiáltott rám Rebell. – Most másodszor is megölöm,
hisz nem tudhatom, elméje hátsó traktusába zárva ott raboskodik-e
még. Maga azt hiszi, amit teszek, azzal csak Evynt akarom büntetni,
holott erről szó sincs! Megértem, amit tett, amit tenni akart. Igazából
irigylem a bátorságáért, az érzéseiért, azért, hogy egy másik
emberbe, vagy csak egy lélekbe szeretett bele annyira, amiért egy

433
világot is feláldozna. Akárcsak maga… Most azt mondja, sosem
tenne ilyet, de ne akarja megtudni, milyen az, amikor döntenie kell!
Nekem ebből nem jutott. Nem emlékszem, milyen volt a műtét előtt.
Talán szerettem valakit. Talán akkor sem. Most viszont azért ítélnek
el, mert nem tudok. Azt hiszik, aki nem osztja meg a létét valaki
mással, az kevesebbet ér. Micsoda abszurd gondolat? Attól lennék
több, ha mindig valaki másét helyezném a sajátom és a közösség
érdeke elé?
A hangja csöpögött az iróniától. Értettem, amit mond, de
rájöttem, hogy most egészen más szemszögből nézem, mint pár
héttel korábban tettem volna. Akkor valószínűleg mindennel
egyetértettem volna, de most… Most valahogy sajnáltam, és ha
őszinte akartam lenni, én is lenéztem egy kicsit. Rájöttem, hogy
talán nem is félelemből választották őt. Talán nem is azért, mert
mindenkinél alkalmasabbnak találták. Talán azért rá esett a
választás, mert gyengének gondolták, és irányítani akarták. Azt
hitték, meg akar majd felelni, behelyettesíteni a hiányzó
kromoszómákat, kipótolni a sérült DNS-spirált. Rájöttem, hogy mi,
emberek, ebben is óriásit tévedünk.

434
Uriah

Ivey vagy egy órája volt benn Rebellnél, és elképzelni sem tudtam,
mit csinálnak ennyi ideig. Azt mondta, az öreg eltűnt belőle. Vagy
hazudott? Mint Evyn? Lehet, hogy épp Ivey szűnt meg létezni, és
már csak a professzor diktál? Ki mondja meg, melyik énje kerekedik
felül és mikor mond igazat? Egyáltalán létezik olyan, hogy valaki
hátrahagyja a tudását, de nem tart igényt az életre?
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejemben. Le-fel
gurultam a hangárban, és percenként háromszor néztem meg az időt.
– Ha tudnál járni, talán nem lenne ennyire idegesítő – jegyezte
meg Ekon, amikor a századik kanyart írtam le a levegőben.
– Ha tudnék járni, már rég kiszaladtam volna a világból –
válaszoltam.
– Mi a bajod? Hogy Ivey a parancsnokkal tárgyal? Vagy csak
az, hogy nem tudod, miről?
Nem néztem rá.
– Nem… Neked az a bajod, hogy nem veled – folytatta.
Felhorkantam.
– Nem vagyok féltékeny!
– Melyikükre nem? – kérdezte. Miközben felegyenesedett, egy
rongyba törölte olajos kezét.
– Mi van? – néztem rá összehúzott szemöldökökkel.
– Másképp teszem fel a kérdést. Miért nem vagy féltékeny Ivey-
ra? Mert tudod, hogy nem kellene neki más, csak te, vagy azért nem
vagy féltékeny, mert nem tartod többre magadnál…
Kezdtem érteni, mire akar kilyukadni, és szerettem volna
megfojtani, de nem tudtam felállni. A lábaim még nem
engedelmeskedtek a parancsaimnak. Felemeltem a széket, és elé
repültem, majdnem le is söpörtem a kocsiról.
– Fejezd be! Te is tudod, hogy egyik sem!
– Szóval nem tartod egyenrangúnak? – nézett rám apró
szemeivel Ekon.
435
 Akkorát sóhajtottam, hogy meglebbent a szakálla.
– Hogy a picsába ne tartanám egyenrangúnak? – kérdeztem
olyan hangon, amibe belesűrítettem az összes dühömet, amit össze
tudtam kaparni.
– Ha egyenrangúnak tekinted, miért akarsz minden lépéséről
tudni? És miért nem hiszed el neki, ha azt mondja, minden rendben
van?
– Elhiszem…
– Lófaszt, haver! Látom a szemedben a kételyeidet. És ő is látja.
Nem hiszed el neki, hogy az öreg felszívódott, igaz? Most is azt
hiszed, azért van Rebellnél, mert ketten sunnyognak valamiben.
Vagyis az öreg meg Zaim. Azt hiszed, a hátad mögött lepaktáltak.
Megráztam a fejem. Az ő szájából hallani egészen más volt,
mint kósza gondolatként kergetni a fejemben.
– Nem tudom… Honnan lehetnék biztos benne?
– Hazudott neked valaha?
– Ki? Ivey vagy az öreg? És ezt honnan kellene tudnom? Ivey
talán nem. De mi van, ha ugyanaz történik, mint Eisával?
– Figyelj, Uri! – mászott át a kocsi orrán Ekon, és magával
húzott engem is. Lehuppant a motorháztetőre, és maga elé
penderített. – Csakis te tudhatod! Nincs más, aki meg tudja
állapítani, ki van a nyeregben. Te ismered a párodat. Ahogyan én is
tudtam, hogy Evyn elnyomta Eisát, te is tudnád, ha Ivey-val is ez
történne. Higgy nekem! Amikor kettesben vagytok, amikor…
– Értem! – hunytam le a szemem. Nem akartam, hogy kimondja.
– Szóval olyankor mindennél biztosabban érezned kell!
Visszagondoltam az előző esti szeretkezésünkre, és egyből
éreztem, ahogy rángó idegeim kisimulnak, vadul száguldó
gondolataim lelassulnak, és a helyükre színes, illatos emlékek
táncolnak. Ivey átható pillantása, óvatos, becéző mozdulatai, kéjes
nyögései. Hullámzó teste az enyémen, a teljes összeolvadás, a végső
egyesülés. A közös klimax, a mindent elsöprő gyönyör, és az utána
összekapaszkodva átélt lebegés.
Bólintottam.
– Ivey az.

436
 – Na ugye, haver! Ha pedig ő az, akkor engedd szépen, hogy
most már a saját útját járja! Hagyd, hogy kihasználja a lehetőséget,
amit kapott. Most valóban emberré válhat, önmaga lehet, egy másik
tudat nyomasztó árnyéka nélkül. Ne gátold, ne kötözd le, hagyd,
hogy szárnyaljon! Tudom, nehéz, azok után, hogy te egy
humanoidot akartál, de látod, az élet kiszámíthatatlan. Mégis társat
kaptál, olyat, akire egyszer felnézhetsz majd. Ha nem érzed ettől
kevesebbnek magad…
A szavai elgondolkodtattak.
Lehet, hogy tényleg ez a bajom? Féltékeny vagyok? Irigy? Ha
így van, akkor szánalmas is. Tudtam, hogy nem fogok egyik
pillanatról a másikra átbillenni, de már az is nagy lépés, ha
beismerem kicsinyes szándékaimat, amik arra irányulnak, hogy
leláncoljam, megbéklyózzam Ivey-t.
– Lehet, hogy ha tudnék járni, nem lennék ennyire kibírhatatlan.
– Ebben ne reménykedj – nézett rám komolyan Ekon. – Túl
régen ismerlek…
Mire kirobbant belőle a röhögés, én is elmosolyodtam. Aztán ott
hagytam, hahotázva a kocsi tetején, és visszagurultam a szobánkba,
hogy a rehabrobot nekiálljon a kínzásomnak.

437
negyvennyolc

Uriah

Két hét. Egy örökkévalóság. Minden áldott nap ugyanaz a program.

Torna, izom- és idegstimuláció, nanorobotok, rekreáció. Úgy tűnt,
sosem történik meg az áttörés. Az izmaim valahogy nem találtak
maguknak olyan hidat, amin át kommunikálhatnak az agyammal.
Vagy egyszerűen az elmém döntött úgy, hogy a testemmel együtt
szabadságra megy. Mivel kiestem a munkából is, a dolgok
túlhaladtak rajtam. Kicsit sajnáltam, hogy egy olyan korba
születtem, amikor két hét alatt gyakorlatilag használhatatlanná
avulhat a tudásod, ha nem figyelsz oda.
Ivey elárulta, hogy az öreg minket is felírt a listára. Nemcsak
engem, Ivey-t is meglepte a dolog, ami alátámasztotta az
elméletemet arról, hogy volt időszak, amikor inkább az
üknagyapámmal éltem, mint vele. A tudat, hogy akár Ivey-val is
megtörténhetett volna az, ami Eisával, jobban megnyomorított, mint
a béna lábaim. Nem tudtam eldönteni, maga a tény, hogy mi is
esélyt kapunk az újvilágban, fellelkesít, vagy inkább elbizonytalanít.
Mindegy, a lényeg, hogy a Bárka útra kész. A legrosszabb
forgatókönyv szerint is el tudunk küldeni százezer embert egy távoli
galaxisba, hogy új világot építsenek.
Néha eszembe jut, hogy a felfedezések korában pár hajónyi
tengerész érte el az ismeretlen földeket, de ők is bőven elegen voltak
ahhoz, hogy az ott élő őslakosokat kiirtsák, és a valódi pusztításhoz
nem kellettek fegyverek, megtették helyettük a behurcolt kórokozók.
Mi is viszünk magunkkal néhány milliónyit, ami bőven elég arra,
438
hogy a Gliese élővilágát – ha van olyan –, az utolsó szálig
elpusztítsuk.
Amíg kényszerpihenőre kárhoztattam magam, egyfolytában
ezen agyaltam, és amikor kimentem Ekonhoz a hangárba vagy a
laborba, neki is felvezettem az elméletem.
Lehurrogott. Azt mondta, amit viszünk, azt gyógyítani is tudjuk,
vagy ha nem, akkor is gyorsan kifejleszthetőek az életmentő
anyagok. Én ebben kételkedem, de ez már nem az én bajom. Ami
rám tartozik, azt maradéktalanul megoldottam. Az űrhajó minden
eleme hasznosulni fog a majdan felépülő város részeként. Ha más
nem, útburkolat lesz belőle. Elképzelni, hogy egy húsz fényévnyire
lévő, ismeretlen bolygón egy vadonatúj civilizációt kell felépíteni a
nulláról, úgy, hogy közben ne kelljen visszasüllyedni a letűnt korok
szintjére, majdhogynem lehetetlen. Annyi bonyodalom adódhat,
annyi megoldandó kérdés, ami itt a Földön fel sem merül. Mint
amikor tönkremegy a napkollektor, de te annyira hozzá vagy szokva
a soha ki nem fogyó energiához, hogy egy ideig fel sem fogod,
mennyire életképtelen vagy elektromosság nélkül. Még egy pohár
vízhez sem jutsz hozzá. Őrület. És akkor próbáld elképzelni, hogy
egy ismeretlen bolygón, háttértámogatás nélkül kell megszervezned
milliók életét. Nonszensz…
Ilyen gondolatok dobálták a kedvemet. Hol mérhetetlenül
innovatívnak, lelkesültnek éreztem magam, hol szkeptikusnak és
ötlettelennek. A hangulatingadozásaim persze együtt mozogtak a
fizikoterápián elért eredményeimmel. Ha sikerült dirigálnom a
lábaimnak, egyből rájöttem a bonyolult probléma megoldására, de
ha megint összecsuklottam, mint egy kártyavár, akkor a
legegyszerűbb feladat is kifogott rajtam.
Ivey mérhetetlen türelemmel viseltetett irányomban. Minden
este ragaszkodott hozzá, hogy ő is megmasszírozzon, mintha az erre
programozott robotok nem értenének a testemhez. Mondjuk, az tény,
hogy ő ismeri a világon a legjobban, és az ő terápiás terve sokkal
élvezetesebb, mint amivel a rekreáción nyúznak. Ivey a fejébe vette,
hogy a szex a legjobb módszer, mert félig öntudatlan állapotban
magától épül az új neuronhálózat, mivel a testem bármit megtenne

439
az élvezetért. Nem vitatkoztam vele, ugyanis ha igaz, ha nem, nincs
annál jobb, mint amikor egy kiadós szeretkezést követően nagy
tenyerével kitartóan gyúrja az izmaimat.
– És mi újság? – kérdeztem, miközben a nyálam csörgött a
párnára, és képtelen voltam artikulálni, annyira ellazultam a
masszázstól.
– Holnap lesz a kivégzés – közölte egyszerűen, mintha valami
lényegtelen dolog lenne.
A gerincem egyszerre kétfelé akart tekeredni, hogy
megforduljak, és közben ránézzek.
– Micsoda? Miért pont holnap? – kérdeztem döbbenten.
– Zaim válasza ugyanerre a kérdésemre az volt, hogy miért ne
holnap.
Meg akartam szólalni, de nem találtam szavakat, sőt,
gondolatokat sem nagyon.
– És hogyan kivitelezi? Kihúzza az aksiját? – kérdeztem egy idő
után. Ivey rosszalló pillantására hozzátettem: – Nem elviccelem!
Komolyan kérdezem!
Lemászott rólam, és mellettem ült a sarkaira.
– Nem tudom, Uri, de olyan érzésem van, mintha a mi
lelkünkön száradna a dolog…
Átéreztem a problémáját. Bennem is motoszkált egy kis
bűntudat, de korántsem akkora, mint benne.
– Életem, lehet, hogy azért, mert az öreg mégsem tűnt el
nyomtalanul. Nyilván erősebben kötődsz Evynhez, vagy azért érted
meg a motivációját, mert te is…
Úgy nyeltem le a mondat végét, mint egy keserű pirulát. Ha
tehetem, a nyelvemet is lenyeltem volna. Meggondolatlanságom
gyakran szült feszültséget kettőnk között.
– Mi én is? Én is robot vagyok? Én is mutáns vagyok, akin két
elme osztozott? Vagy egy laboratóriumi patkány, aki beképzeli
magának, hogy ő a főszereplője egy kísérletnek, és ezáltal részese
lesz a tudományos vívmányoknak is?
– Nem így értettem…

440
 – Hanem? Ha nem így, akkor hogy? – kérdezte Ivey makacs
hangon. Mostanában észrevettem, hogy nem annyira simulékony,
mint régebben. A változások, amik végbementek rajta, kicsit
aggasztanak. Nem tudom eldönteni, vajon magától, vagy az öreg
hatására vetkőzik ki önmagából.
Annyira szeretnék hinni abban, hogy a professzorban valóban
feltámadt a lelkiismeret, és a szerelmünk láttán feladta a létezést. De
ilyen csak a mesékben van. Az emberi önzés alkalmatlanná tesz
erre.
– Igazad van, nem gondoltam át, amit mondtam.
– Vagy nagyon is átgondoltad! – vágott vissza keményen Ivey. –
Azt hiszed, nem érzem rajtad a kétkedést? Azt hiszed, nem veszem
észre a sanda oldalpillantásokat? Hogy nem látom, amikor
elgondolkodsz, és közben az arcodra kiülnek az érzéseid? De igen,
Uriah, látom, érzem, és értem is. Nyilván nehéz megbíznod bennem.
De mit tegyek? Nem tudom kitenni eléd az agyam vagy a lelkem,
hogy boncold fel, és csak akkor add vissza, ha nem találsz benne
semmi gyanúsat. Csakhogy ez a kettőnk döntése volt, sőt, talán
inkább a tiéd! Ahogy Ekon is fogalmazott, minden rajtad állt. Most
viszont az összes következményt rám hárítod! Úgy teszel, mintha én
lennék a hibás, hogy így alakultak a dolgok. És ez annyira frusztrál,
hogy lassan lebénulok tőle, ha a közeledben vagyok.
Meglepett. Minden szava éles késként hatolt a szívembe, de
közben tudtam, hogy igaza van. És azt is, hogy ezzel megmérgezem
kettőnk kapcsolatát.
– Napról napra távolodunk egymástól, és mindezért szintén
engem teszel felelőssé. Neurotikus vagy! – közölte a végén, majd
felállt az ágyról, és a szekrényhez ment, hogy elővegye a maradék
whiskey-t.
– Ne szokj rá! – mondtam halkan.
Felkacagott. A nevetése hátborzongató volt.
– Mire? Az alkoholra? – nézett rám könnyben úszó szemekkel.
– Van még vagy egy deci belőle, és te attól félsz, hogy alkoholista
leszek?

441
 Rosszulesett, hogy kinevet. Azon túl, hogy másként reagál a
dolgokra, még valahogy felsőbbrendűnek is érzem, amikor
vitahelyzetbe kerülünk.
– Ne beszélj így velem! – figyelmeztettem.
– Hogyan? Ne szóljak, ha nevetségesen viselkedsz? – kérdezte,
és közben csak úgy, az üvegből ivott.
Elhallgattam. Kiszolgáltatottnak és megalázottnak éreztem
magam. Ott feküdtem az ágyon, egyedül a mosdóig sem voltam
képes eljutni, és Ivey-ra voltam utalva minden tekintetben. Ha addig
feszítem a húrt, amíg tényleg összeveszünk, és faképnél hagy, akkor
mihez kezdek? Éreztem, ahogy addig nő bennem a belső feszültség,
amíg már az izmaimat is összerántja. A matrac széléig fókáztam,
aztán hagytam, hogy a testem leguruljon az ágyról. Sírni tudtam
volna dühömben, de nem akartam megadni neki az elégtételt, hogy
lásson összetörni. Dühből ültem fel, és a karjaimmal kapaszkodtam
az ágyba, amíg nagy nehezen térdre álltam. A harag és a
kilátástalanság munkált bennem, amikor a keretre kulcsoltam az
ujjaimat, és megpróbáltam talpra vergődni. Az egész világ
imbolygott, vagy lehet, hogy csak én. Nem szólaltam meg, és úgy
tűnt, Ivey-nak sem jut eszébe, hogy segítsen. Sebaj! Rohadjon meg
az egész világ!
Utolsó erőtartalékaimat is előkotortam, és amikor mindkét
lábam elég stabilnak tűnt, lassan elfordultam, hogy a fürdőszoba felé
álljak. Úgy voltam vele, ha elesek – amire minden esélyem megvolt
legalább már irányban leszek, és összesen két métert kell
csúszómászóként megtennem.

442
Ivey

Nem mertem levegőt venni. Már nyoma sem volt bennem a korábbi
vitának, a haragnak vagy a fájdalomnak. Az egyetlen dolog, amire
minden erőmet koncentráltam, az volt, nehogy odaugorjak, és a
karjaimba vegyem Uriah-t. Ekon azt mondta, nem szabad
kiszolgálni, és nem tűrhetem tovább, hogy rajtam vezesse le a
feszültséget, mert ezzel nem segítek, csak prolongálom az állapotát.
Egész délután azzal tömte a fejem, hogy ne hagyjam magam
elnyomni, csak azért, mert Uriah balesetet szenvedett. Könnyű volt
ezt mondani, de lássuk be, az is elég a bűntudathoz, hogy mindez
miattam történt. Ha nem engem cipel, akkor talán sosem kerül ebbe
az állapotba. Bár a dokik szerint előbb-utóbb valami erős fizikai
megterhelés kiváltotta volna a dolgot, és nagy szerencse, hogy épp
az orvosi szobában esett össze, ahol egy percen belül megkapta a
szükséges kezelést. Ha bárhol máshol történik, örökre nyomorék
lehetett volna. De ettől nem szűnt bennem a lelkiismeret-furdalás, és
nem voltam képes magára hagyni sem, hogy rákényszerítsem a
mozgásra.
És mégis… A vita – a mélyre hatoló tőr, amit a szívembe
mártott –, pontosan ahhoz a helyzethez vezetett, amikor a dühe
felülkerekedett az önsajnálaton. Ekonnak igaza volt!
Figyeltem, ahogy a lábára áll. Az én izmaim is megfeszültek,
hogy ha kell, a másodperc töredéke alatt elkapjam, megóvjam, és a
karjaim is felemelkedtek, mintha úgy nagyobb biztonságban lenne,
de nem moccantam, levegőt sem vettem. A számba haraptam,
nehogy kiszökjön rajta valamilyen hang, ami elárul, és kipislogtam a
könnyeimet. Uriah egy óvatos, apró lépést tett a mosdó felé, de még
nem engedte el az ágyat. Féltem, hogy rám néz, és meglátja, ahogy
ott állok, visszafojtott lélegzettel, előrehajolva, mint egy gondos
szülő gyermeke első lépéseinél.

443
 A másik lábát is felemelte és előrecsúsztatta. A mozgása
koordinálatlan, tétova volt, de magában hordozta a gyógyulás
ígéretét.
Muszáj voltam lélegezni, és ezzel együtt egy hatalmas sóhaj
szökött ki belőlem.
– Elmehetsz, nem kell őrizned – szűrte a fogai között. – Sem
pesztrálnod. Menj, csinálj, amit akarsz! – sziszegte, és úgy tűnt, a
harag a legjobb terápia, mert sokkal gyorsabban és határozottabban
lépett. Az ujjai lassan lecsúsztak a vasrácsról, amibe kapaszkodott.
Hála az égnek, nem volt annyi ereje, és nem tudta megosztani a
figyelmét, hogy rám pazarolja, így a némaságomra azzal reagált,
hogy folytatta:
– Na, menj már! Mit állsz itt? Nézed, ahogy bénázok? Szerinted
ettől jobb nekem? Szerinted nem azzal kelek minden nap, hogy
marcangol a lelkiismeret, amiért belekényszerítettelek ebbe az
egészbe? Szerinted mit adnék érte, ha visszacsinálhatnám? Ne
agyalj, elárulom! – mondta egyre halkabban, ahogy fogyott az ereje.
– Az életemet is odadobnám, ha valaki azt mondaná, meg nem
történtté tehetem az egészet.
A következő lépésre már nem maradt energiája. A lába először
megremegett, aztán lassan kezdett összecsuklani. Láttam, hogy az
üvegfal felé zuhan majd, de már a levegőt szeltem át, és hamarabb
kaptam ölbe, mint ahogy rájöhetett volna, mi történik vele.
Olyan könnyű, olyan törékeny, és olyan gyönyörű!
Ahogy a karomban tartottam, hirtelen minden annyira
értelmetlenné vált. A viták, a napokig halogatott beszélgetések, a
magunkban dédelgetett fájdalom.
– Szeretlek! – suttogtam, mert a hangom áldozatául esett az
érzelmek hullámainak. – De sosem akarnám visszacsinálni. Minden
nap azon rágódom, vajon megtanulsz-e szeretni így is? Hogy vajon
kellek-e neked így?
Seprűs szempilláin a harag csillogott könnyekbe rejtve, amit
eddig nem láthattam, mert háttal állt nekem. Letaglózott a látvány. A
szívem is elfacsarodott. Tehetetlennek éreztem magam. Mit tehetsz

444
azért, akit a világon mindennél jobban szeretsz, de tudod, hogy csak
rajta múlik a gyógyulása? Hogyan segítesz?
– Hogy így? – kérdezte, és a tekintete az arcomat fürkészte.
Tudtam, mire gondol. A plafon felé emeltem a tekintetem,
fogalmam sincs, miért. Valahogy fentről vártam a segítséget, a
kínálkozó megoldást.
– Most azt hiszed, arra gondolok, hogy az ükapád szellemével
terhelten is szeretsz-e majd? – kérdeztem komolyan. – Uriah,
megmondtam már neked, és többször nem akarom elismételni. Ivo
eltűnt. Hetek óta nem adott életjelet, és mostanra annyira
megerősödtem, hogy ha vissza akarna térni, simán elnyomnám. Ha
nem hiszel nekem, nem tudok mit tenni. Már mondtam, de még
egyszer, utoljára… – A tiszta kék szemekben egyszerre csillant
vágyódó szerelem és rettegés. – Meg kell tanulnod bízni bennem,
elfogadni, hogy nem azért vagyok más, vagy, hogy egészen
pontosan fogalmazzak, nem csak azért vagyok más, mert Ivóval
osztoztam az agyamon. Azért vagyok más, mert emberi humanoidot
akartál, érzésekkel, félelmekkel, mindennel együtt. És ezek a
benyomások alakítják, érlelik a személyiséget. Talán gyorsak a
változások, de azt hiszem, akkor is gyorsak voltak, amikor életre
keltettél. Talán most másmilyenek, mert nem egyedül te hatsz rám,
hanem ezernyi külső inger, és olyan közegbe kerültem, ahol
létszükséglet az alkalmazkodás, a gyors asszimiláció. De nem
hibáztathatsz érte!
Befejeztem a kiselőadást. Uriah már pár mondattal korábban
elfordult, és nem is nézett többet a szemembe. Fájt az elutasítása. De
nekem is csak egy életem van, és egy lelkem. Ha neki nem kellek,
majd találok valami más értelmet a létezésnek. Mondjuk, mint
Rebell. Talán ő is pont így járt. Azért nem képes érezni, szeretni,
mert a szívét már darabokra törték, és nem lehet összeforrasztani.

Új nap, új remények.
Bár ez a kedd egészen más lesz, mint az elmúlt százharminc év
bármelyik napja, hiszen ennyi ideje nem végeztek ki senkit.
Ez kivégzés egyáltalán? Rebell szavai csengtek a fülembe,
ahogy azt mondja, ha Eisa-Evyn csak egy robot, akkor ez nem
445
halálos ítélet. És valóban. Hiszen egy humanoid kikapcsolása nem
hasonlítható egy ember életének elvételéhez. Csakhogy Evyn
ember… vagy az volt. A határok összemosódnak. A humanoidból
lett embereket lenézik, ez nem is kérdéses. A felsőbbrendű faj sosem
fogja egyenértékűnek titulálni a gyenge másolatokat. Még él
bennem a belém programozott figyelmeztetés, hogy bármikor alá
kell vetnem magam a gazdám akaratának, hogy sosem szállhatok
szembe emberekkel, és amennyiben kivonnak a forgalomból, az
ellen sem tehetek semmit. Néha még most is úgy ébredek, hogy az
első gondolatom az, vajon Uriah mikor dönti el, hogy megszabadul
tőlem. Általában percek kellenek, mire a vészreakcióim elcsitulnak,
lassul a pulzusom, és az agyam végre bedobja a jó választ: hogy már
a magam ura vagyok, senki nem dönthet a deaktiválásomról, sőt,
már nem is vagyok kikapcsolható, csak kivégezhető. Eddig a napig
ki nem mondott ígéretnek számított, hogy még nagyon sokáig
tervezhetem az életem. Csakhogy azzal, aminek ma tanúi leszünk,
ez a bárgyú remény egyszerre szertefoszlik. Ha Evynt kivégzik,
onnantól bárkire ez a sors várhat.
Leszegett fejjel igyekeztem a kürtő felé. A Bárka fölött egy
terasz lebegett, amit erre az alkalomra reptettek oda. Mint a
középkori vesztőhelyek. És az emberek is ugyanúgy tolongtak a
korlátoknál, hogy jobban lássanak. Mire számítanak? Itt nem lesz
bakó, sem pallos, vér, és szerteszálló agyvelőcafatok. Itt egyetlen
gombnyomás lesz, és ezzel egy – vagy két – élet kihuny. Eisa, vagy
inkább Evyn pedig nem nagyon reménykedhet a mennyországban.
A legnagyobb vallások nagyjából a robotok térnyerésével egy
időben szűntek meg létezni, mert képtelenek voltak megoldást
nyújtani az új morális problémákra. Nem tudták megválaszolni a
híveik kérdéseit. Már nem lehetett azzal tömni az emberek fejét,
hogy Isten a megoldás mindenre, amikor közben a tudomány
gyakorlatilag helyből átugrotta a Mindenhatót.
És most, amikor egy évszázaddal később az ember ismét istent
játszik, vajon van-e, aki közben arra gondol, hogy a lelkek számára
létezik túlvilág?

446
 Körülnéztem. Mindenki összegyűlt, aki a bázison tengette
napjait. A népnek cirkusz kell! Az örökérvényű mondat évezredek
után is tökéletesen igaz.
Izgatottan csillogó szemek, részvét sehol. Ez hát az ember. Ezek
vagyunk mi…
Uriah-t kerestem a tekintetemmel. Hamar meg is találtam, mivel
a tolókocsija előtt szétnyílt a tömeg. Ekon lépdelt mellette és
beszélgettek. Az óriás nagy tenyerét Uriah vállán pihentette. A
szívem nagyot dobbant. Örültem, hogy van még valaki rajtam kívül,
aki szereti, akinek fontos. Nyilván a családja is törődik vele, de nem
tudok róla, hogy az elmúlt hónapokban keresték volna, vagy feltűnt
volna nekik, hogy Uriah felszívódott.
Furcsák az emberi kapcsolatok. Számomra úgy tűnik, a mai
világban nincs erős kötelék, csak felszínes, vékony pókháló.
Olyasmi, mint Ariadné fonala. Egy gyenge jelzés, hogy ki kihez
tartozik, anélkül, hogy bármit is nyújtana. Nem egy biztosítókötél,
ami megtart, ha a mélybe zuhansz, inkább egy postacím, hogy kit
kell értesíteni, ha történik veled valami. Bár, mi történhetne? Évente
alig százezren halnak meg nem természetes halállal. Ez a szám
olyan csekély, hogy tervezni sem érdemes vele. És ez olyannyira
rányomja a bélyegét a világra, hogy gyakorlatilag elvetélnek tőle a
kapcsolatok. Százötven évnyi teljes élet, öregség, egészségügyi
panaszok és leépülés nélkül. Arról pedig senki nem beszél, hogy mi
van utána… Mert választhatod az azonnali eutanáziát, mintha
valami gyógyíthatatlan betegségben szenvednél. Hisz a
sejtregeneráció utáni idő gyakorlatilag az… gyógyíthatatlan és
végzetes, mint valaha egy agresszív tumor lehetett. Ha pedig végig
akarod szenvedni azt a néhány évet, míg a tested elszárad, és az
agyad is lassan leépül, akkor beköltözöl egy intézménybe, egy
elfekvőbe, ahol átsegítenek ezen az időszakon.
– Szia! – szólalt meg mellettem az óriás, és hatalmas tenyere
most az én vállamon nyugodott. Mindig megdöbbenek, hogy
Ekonon érzem, fontos vagyok neki, kedvel, törődik velem. Talán a
családját pótoljuk Urival, de ettől még tény, hogy a többi
bentlakóhoz képest mi hárman szorosabban összetartunk. Egyik nap,

447
amikor Brillével és a lányokkal beszélt, átjött hozzánk, hogy mi is
részese legyünk a dolognak. Végtelenül meghatott vele.
– Sziasztok! – köszöntem még az átfutó gondolataimtól kissé
rekedten.
Uriah egyből felkapta a fejét, és kíváncsian fürkészte az
arcomat.
– Hogy vagy? – kérdeztem Ekontól.
Még mindig nem hittem el, hogy ő le tudta rendezni magában
ezt az egészet. Hogy el tudja engedni Eisát, aki élete nagy szerelme
volt. Tíz év vajon elég lenne, hogy bennem is ennyire megfakuljon
az érzés, ami most a létem főnyalábja? A fény, ami éltet, ami köré
minden gondolatom úgy gyűlik, mint bogarak a lámpa köré?
Létezik, hogy egy évtized elég lenne, hogy az Uriah iránt érzett
szerelmem elkopjon belőlem? Nem! – ráztam meg a fejem, mert
maga a gondolat is megijesztett és összerántotta az izmaimat.
– Szarul! Ma reggel meglátogattam, de Eisával nem tudtam
beszélni. Pedig, ha elő tudta volna keríteni, Evyn most biztosan
felszínre engedte volna, hátha ezzel megmentheti az életét.
Bólintottam. Ez valószínűleg így van. Bár, mióta bent jártam
nála, állítólag egyetlen szót sem szólt. Talán azért, mert látta a
szememben, hogy a professzor valóban elment. Amikor elmondtam
neki, és azt is, hogy miért, Evyn végképp összetört. Elmeséltem
neki, hogy az öreg mindent feláldozott volna, hogy megmenthesse
az ükunokáját, és azt is, hogy Ilan volt számára az örök szerelem.
Nem akartam kegyetlen lenni, de nem éreztem szükségét, hogy
hazudjak. Talán a bosszú erre a megfelelő kifejezés. El akarta venni
az egyetlen embert, aki számít nekem.
Akkor úgy tűnt, amit Uri mondott neki, azt hazugságnak hitte,
de az én számból elfogadta, és ezzel egy időben fel is adta az életet.
Amikor Rebell kihirdette az ítéletet, Evyn volt legkevésbé
meglepődve. Nem tudtam eldönteni, hogy katatón állapota a
gyásznak vagy a saját élete feletti uralom elvesztésének köszönhető.

448
negyvenkilenc

Uriah

A sokadalom elcsendesedett, amikor megjelent Rebell parancsnok,

és mögötte két katona betolta Eisát.
Éreztem, ahogy Ekon keze a vállamba mar. Nem néztem fel rá.
Szavak nélkül is tudtam, hogy egy hajszál választja el az
összeomlástól. Éreztem a szavaiban a keserűséget, miközben Ivey-
hoz beszélt. Tudtam, hogy a remény még most sem hagyta el. Hogy
az utolsó pillanattöredékig várni fog Eisára, arra, hogy felkiáltson és
megállítsa ezt az őrületet. Embertelen dolog valakinek az élete felett
dönteni. Szerencse, hogy nem is egy ember hozta meg a végső
ítéletet. Még nem tudom, Rebell most egy báb, akit a felettesei arra
használnak, hogy példát statuáljanak, vagy egy idióta, aki önállóan
hozta meg ezt a szerencsétlen döntést. Halálbüntetés? 2254-ben?
Mintha a világ hirtelen visszarepült volna az időben. És nem egy
évszázadot, hanem évezredeket. Szemet szemért, fogat fogért – ez
volt az ősi elv. De nem arra vagyunk büszkék, hogy a mi
civilizációnk maga mögött hagyta a pusztítást? Vagy itt, ezen az
elátkozott helyen, ami a jövő ígéretét hordozza magában, mint anya
a méhében gyermekét, minden eltorzul, elcsökevényesedik?
Eltolódnak a határok, elvész az erkölcs, a moralitás, hogy a helyüket
új értékrend vegye át?
– Az emberi élet mindenekfelett való… – kezdte a beszédét
Rebell.
Röhögnöm kellett. Mindenekfelett? És kié? Mert most az én
életemért cserébe vesznek el egy másikat, úgy, hogy nem én kértem
449
ezt az igazságszolgáltatást. Mert ez nem is az. Ez puszta
erőfitogtatás.
– Az ítélet meghozatalánál egyetlen szempont volt, ami mindent
felülírt, mégpedig az, hogy egyszer és mindenkorra lefektessük a
szabályokat. Senki nem törhet a másik életére, nem önbíráskodhat.
Aki megszegi ezt, annak számolnia kell a kiszabható legsúlyosabb
büntetéssel.
A tömeg halkan morgott. Nem tudtam kivenni pontosan, hogy a
többség elégedetlen, türelmetlen, vagy dühös. Néztem az arcokat. A
legtöbb szempárban nem láttam részvétet, sem zavart.
Ledöbbentem. Mindenki megőrült? – futott át az agyamon. Senki
nincs, aki szót emelne Evynért?
– Parancsnok! – hallottam a saját hangomat, ami mintha
önállósította volna magát.
Rebell szemei azonnal rám villantak. A pillantásában volt egy
hangyányi fenyegetés. Figyelmen kívül hagytam. – Mivel az én
életemre tört, de nem érzem igazságosnak az ítéletet, szeretném
elmondani, hogy nem kívánom Eisa halálát.
Zaim Rebell megrázkódott, mintha pofon ütöttem volna.
– Csak azért itt és most vagyok kénytelen kegyelmet kérni
számára, mert sorozatos kéréseim ellenére sem fogadott,
parancsnok…
Az emberek hangosabban morogtak, de még mindig nem
tudtam, minek szól ez a hang. Engem is szeretnének a mélybe
taszítani, hogy végre megtörténjen a kivégzés? Ne pazaroljam a
drága idejüket? Vagy egyetértenek velem, és mellettem állnak?
Ekon ujjai ismét a karomba mélyedtek, és megéreztem még egy
kezet, ami a másik vállamra simult. Ivey meleg érintése szinte
felolvasztotta fagyott lelkemet.
– Spencer, méltányolom az igyekezetét, de itt nem számít, hogy
maga mit akar – válaszolta a parancsnok. – Az ítélet meghozatalánál
nem vettem figyelembe, hogy a gyilkossági kísérlet meghiúsult,
ahogyan azt sem, hogy ember volt-e az elkövető. Ebben az esetben
mindez lényegtelen. Akár humán agy, akár mesterséges intelligencia

450
a felelős azért, hogy valaki rátámad a másikra, a büntetés ezen a
helyen ezentúl halál.
Csend nyújtózott a tömegben. Végül a leghátsó sorok is
elnémultak.
– Csak még egy kérdés, parancsnok! – feszítettem még egyet a
húron.
Rebell bólintott, de tudtam, hogy a türelme fogytán van.
– Ha az, aki ellen a bűncselekmény irányul, történetesen nem
ember, vagy nem teljesen az, akkor is ugyanezt az ítéletet hozta
volna meg?
Felhördülés. Megint a kettős mérce. Ember és robot is halállal
lakói, ha kárt akar tenni egy Homo sapiens sapiensben, de ha
mondjuk Ivey-t ölné meg valaki, arra más szabály vonatkozik? Vagy
esetleg Rebellt…
De hiszen nem tudják, hogy ő is humanoid volt valaha. Vagy ma
is az. Egyáltalán ő és Ivey minek számít? Sosem mondta ki senki,
csak rébuszokban hangzott el, hogy miután lekapcsolták őket a
szerverről, emberré válnak. És pontosan mikor? Vagy Ivey azért
számít kevesebbnek a parancsnoknál, mert ő engedte, hogy még egy
emberi agyat telepítsenek rá? Vagy akkor ő most ettől duplán is
ember? Vagy épp ezért feleannyira?
A kérdések olyan erővel törtek rám, hogy össze kellett
szorítanom az állkapcsomat, nehogy kiszökjenek fogaim ketrecéből.
– Spencer, tudom, mit akar kiprovokálni, de tévúton jár –
válaszolta Zaim Rebell nyugodt hangon. Nem értettem, miért
változott meg a hangulata. Talán más kérdésre számított. – A
bázison ezek a szabályok lesznek mától érvényben. Ember és
humanoid egyenlő! Aki más életére tör, a büntetése halál.
A szavai erőteljesen szóltak, és visszhangot vetettek a fekete
falak között. Mint egy kósza szellem, keringtek a fejek fölött.
Láttam az emberek arcán a döbbenetet, és éreztem, ahogy a
vállaimra támaszkodó kezek egyszerre szorítják meg a karomat.
Rebell felém biccentett, mintha ezzel akarta volna jelezni, hogy
egyet is ért azzal, amit mondott, de ezen semmi meglepő nem volt.
Azon viszont igen, hogy sokan elfordultak, és kiszivárogtak az

451
ajtókon. Néma ellenállás volt ez, de mégis döbbenetes. Rebell
hangsúlyos szemöldökei is felemelkedtek, és összegyűrték a
homlokát.
– Aki nem tud azonosulni az egyenlőség elvével, az a mai és a
holnapi napon kérheti az áthelyezését.
Nem mertem egy újabb kérdéssel tetézni, amit tettem. A lényeg
elhangzott. Itt egyenlőség van, de csakis itt. Másutt mindenütt marad
a felsőbbrendű faj hatalma…

Amikor Rebell végül parancsot adott az ítélet végrehajtására, az

inkább egy ócska, múlt századi film jelenetébe illett volna. A
technikus, aki most a hóhér szerepét játszotta, egyszerűen kiemelte a
processzort és szétzúzta az asztalon. Mégis volt benne valami
végletes, valami pusztítóan veszélyes. Lehetett volna egy üres
egység. Ki mondja meg, hogy valóban Eisa és Evyn elméje lakott
abban a tenyérnyi kis vacakban? Egyikük sem szólalt meg, egyetlen
reakciót sem láttam, ami azt mutatta volna, hogy ők azok. Egy váz
maradt a porondon kifosztva, lakatlanul, de holnap akár új tudatot
telepíthetnek rá, és szembejöhet a folyosón.
Ekonra néztem. Az óriás ököllel dörzsölte meg a szemét. Ő
elhitte az egészet. Talán nekem is így kellene tennem.

452
Ivey

A kis közjáték után gyorsan zajlott minden. Mivel csak néhány

másodperc, egy színpadias mozdulat, és már vége is volt, a legtöbb
ember csalódottan fordult el, és indult kifelé a teremből. Egy percen
belül jóformán csak mi álltunk ott belemerevedve a pillanatba.
Uriah, aki felelősnek érezte magát a történtekért, Ekon, aki egykori
szerelmét siratta, Rebell, aki a legjobb barátját gyászolta, és én. Úgy
éreztem, mi valahogy összetartozunk. Összeköt bennünket a
veszteség, és a tudat, hogy valami olyan kezdődött el ezzel az
eseménysorozattal, amire senki sincs felkészülve, és talán a
legtöbben nem is értik, nem is akarják érteni a folyamatok
mechanizmusát.
– Menjünk! – fogta meg a vállán pihenő kezemet Uriah.
Ekonra néztem, mert úgy éreztem, neki kell eldöntenie, mikor
érez elég erőt. Ő is rám nézett, egy darabig csak merev pillantással
figyelt, aztán elfordult, és szó nélkül indult a szobák felé.
Le is maradtunk mögötte, mert Uriah az ujjaim közé fűzte a
sajátjait, és visszatartott egy ideig.
– Most magányra van szüksége.
– Honnan tudod? – kérdeztem én is olyan halkan, ahogy ő
beszélt.
– Mert ha én lennék a helyében, egy darabig nem akarnék látni
senkit.
Bólintottam, hogy megértettem. Amikor mi is kiértünk az
elnéptelenedett folyosóra, nem tudtam megállni, hogy
megkérdezzem:
– Szerinted miért nézett rám olyan furcsán?
Uriah átgondolta a válaszát.
– Szerintem azért, mert egy másodpercre eszébe jutott, hogy ha
anno a másik opciót választják, vagy nekik is megadatik az, ami
nekünk, akkor Eisa még mindig élne…

453
 Beleborzongtam a tudatba, hogy bármelyik döntésednek
micsoda beláthatatlan következményei lehetnek. Az én döntésem,
hogy engedem magamra telepíteni a professzor tudatát, majdnem
Uriah életébe került, és Eisa hasonló döntése öngyilkosságnak is
tekinthető. Egy rémálom képkockái voltunk mindannyian.
A szobánk kietlensége is ezen az estén csapott meg leginkább.
Addig valahogy bele sem gondoltam, hogy ez lehet az utolsó hely
ezen a bolygón, ahol élünk. És én még alig láttam a világot. Az
pedig, hogy túléljük az utat, és a Gliese-en majd minden vágyunk
teljesül, bármelyik régi vallás mennyországos halandzsájával felér.
– Uri, mi elmehetünk még innen? – kérdeztem hirtelen, mert az
ösztönös vágy minden mást kisöpört a gondolataim közül.
– Hogy érted? – nézett rám komolyan Uriah.
– Szerinted, ha reggel mi is azt mondjuk, hogy az
áthelyezésünket kérjük, Rebell elenged?
A döbbenettel vegyes hitetlenkedés, ami Uri arcára terült,
megmosolyogtatott.
– Miért kérnénk? Nem értünk egyet azzal, hogy téged is teljes
értékűnek és egyenrangúnak tekintsenek?
Megráztam a fejem, és nem tudtam letörölni a képemről a
bárgyú vigyort.
– Nem, mi nem ezért… Mi azért, hogy még néhány napot-hetet
eltölthessünk odakinn. Valahogy úgy érzem, még semmit sem
váltottál valóra abból, amit ígértél. Azt mondtad, mindent
megmutatsz, mindenre megtanítasz, és azt szeretnéd, ha együtt
élnénk át megannyi csodát…
Uriah szemei gyanúsan felfénylettek a félhomályban.
Gyanítottam, hogy könnyek erőlködnek bennük, de derekasan
útjukat állta.
– Valóban ezt ígértem neked… De most – nézett végig a
tolókocsin és a lábain – mégis mit válthatnék belőle valóra?
A szívem hatalmasat dobbant. Muszáj voltam Uriah elé térdelni,
átölelni a derekát, és az ölébe fúrni az arcomat.
– Nem érdekel! Viszlek, ahová kell, vagy jössz ezen az izén!
Csak menjünk el innen…

454
 – Túl sokat tudunk – suttogta a fülembe. – Nem fognak
elengedni minket, mert túl nagy a kockázat, ha elkapnak.
Tudtam, hogy így van.
– És igazuk is van. De Uriah! – néztem rá könyörgő pillantással.
– Én inkább beveszem a mérget, ha kell, és meghalok két hét múlva
valahol a Földön, mint hogy kétes valóságalapú ígéretekre
hagyatkozva éveket utazzak jégkockába zárva egy sosem látott
bolygó felé. Mi a garancia, hogy látlak még valaha, hogy lesz másik
életünk, hogy lesz jövőnk? Ez olyan, mintha valaki a
lélekvándorlással nyaggatna, hogy feltétlenül higgyek benne.
Uriah felnevetett.
– Igen, Élet, ez olyasmi… De mit tegyek? Nyomorék vagyok, e
nélkül a szar nélkül mozdulni sem tudok, és ki tudja, meddig kell
még ösztökélni az idegeimet, hogy végre megtalálják a közös hangot
a lábaimmal…
A napok óta bennem érlelődő gondolat egyszer csak utat tört
magának.
– És mi van, ha szándékosan nem segítenek?
Uriah a vállamnál fogva kényszerített, hogy ránézzek.
– Hogy mondod?
Már nem visszakozhattam.
– A XXIII. század derekán szerinted létezik, hogy egy 70 %-os
aggyal nem képesek kezdeni valamit? Oké, újra kell tanítani
bizonyos funkciókat, de minden sejtet tudnak programozni, minden
idegpályát fel tudnak térképezni, és minden szövetet elő tudnak
állítani. Ne mondd nekem, hogy ennyi idő alatt nem lettek volna
képesek meggyógyítani!
Kicsit eltúloztam a tudományos vívmányokat, de azért nem
lőttem nagyon mellé. Ha engem két hónap alatt felépítettek,
kitenyésztettek, akkor akár egy új gerincet is beültethetnének, ha
arra van szükség. Ráadásul az agyi infarktus után minden orvos
annyira bizakodó volt. Egyikük sem mondta, hogy nem biztos a
teljes gyógyulás. Egyetlen kételkedő sem volt. Akkor hogyan lehet,
hogy Uriah azóta semmit sem javult?!

455
 – Élet, most olyasmit állítasz, amibe belegondolni sem merek! –
suttogta Uri, de a szemei felszikráztak, ami akkor történik, ha a
gondolatai olyan gyorsan követik egymást, hogy szinte felsistereg az
agya.
– Nem akarok vádaskodni… – kezdtem bele, hogy lelohasszam
egy kicsit, de Uri már döntött.
– Ha így van, akkor ki kell jutnunk innen! – súgta a fülembe, és
a cimpámra nyomott egy apró csókot.
– Kijutni, hogyan? – kérdeztem, mert elképzelésem sem volt,
hogy az áthelyezésen kívül van még opció.
– Azt bízd rám! – mondta elszántan, és hirtelen fel akart állni,
de csak annyit ért el, hogy rám zuhant. – A kurva életbe! –
káromkodta el magát.
– Ejnye, Spencer, hová siet ennyire? – kaptam az alkalmon, és a
vállamra vettem, aztán felálltam, és az ágy felé indultam vele.
Felkuncogott.
– Csak úgy kedvem támadt szaladni egy kicsit…
– Nem akarsz inkább valami más testmozgást kipróbálni? –
kérdeztem, ahogy lefektettem a párnák közé, és föléhajoltam.
– Pontosan mire gondolsz? – harapta be az ajkát. Imádom, hogy
mindig kapható egy kis játszadozásra, ha esélyünk van a szexre.
– Pontosan arra, hogy három napja nem szeretkeztünk, és ez
meglátszik a teljesítményemen. Nem tudok fókuszálni, képtelen
vagyok tartósan egy feladatra koncentrálni, és pattanásig feszülnek
az idegeim.
– És erre a hatékony kezelés? – kérdezte huncut hangon.
– Erre a hatékony kezelés egy kiadós orális majd anális
közösülés.
– És az anális részénél melyik variációra van szükséged?
– Arra, hogy a nyakamba vegyem a lábaidat, és addig dugjalak,
amíg ki nem sül az agyam.
Uriah csukló hangot hallatott. Ez egy viszonylag új dolog volt,
és csak azóta tudtam kicsikarni belőle, mióta sokat olvastam
pornóregényeket. A szókincsem fejlesztése nem várt előnyökhöz
juttatott.

456
 – Hmm… ez a terápiás terv egészen biztosan nekem is beválik!
– kacsintott rám, és felemelte a fejét, hogy a fogaival kapja el a
számat, majd egy forró, szenvedélyes csókba kezdjen.

457
ötven

Uriah

Ekonnal a sötét folyosókon osontunk – vagyis én repültem és

próbáltunk észrevétlenek maradni. Zavartuk a kamerákat, és minden
jelfogót, de azért nem voltunk biztosak benne, hogy sikerül
átcsúsznunk a láthatatlan mozgásérzékelőkön. Mindegy, mert ez az
egy esélyünk van csupán. Ivey-nak azt mondtam, meg akarok neki
mutatni valami forradalmi újítást, és ez igaz is. Csak azt felejtettem
el elárulni, hogy a csoda nekünk készült, saját használatra.
Két napja, mióta eldöntöttem, hogy teljesítem a kérését, minden
megváltozott. Valahogy felszabadultam a folyamatos nyomás alól.
Célt találtam az életemnek, amiért volt kedvem felkelni, és beleülni
a rémes tolószékbe.
Ekon azonnal rábólintott a kérésemre, anélkül, hogy további
kérdéseket tett volna fel. Sok mindenért kedvelem az óriást, de az
egyik legjobb tulajdonsága, hogy nem akar mindent megbeszélni, és
hagyja megtörténni a dolgokat. A szívességet pedig tetézte egy
olyan kihagyhatatlan ajánlattal, amire szavakat sem találtam.
Barátságunk ékes bizonyítéka, hogy úgy érzi, ami az övé, az az
enyém is.
Amikor benyitottunk a szerelőcsarnokba, Ekon azonnal
körülnézett. Én is követtem a példáját, csak mást kerestem, mint ő.
Gyorsan meg is találtam a sarokban üldögélő Ivey-t, aki a
kommunikátorán olvasott valamit.
– Hát itt vagytok? – kérdezte boldogan.

458
 – Korán jöttél – mondtam neki némi szemrehányással a
hangomban. Direkt kértem, hogy később érkezzen, mert nem
akartam, hogy felfigyeljenek a mozgására.
– Bocs, hamarabb végeztem, és nem akartam a laborban
maradni.
– Semmi baj! – szólt közbe Ekon. Valószínűleg érezte rajtam,
mennyire feszült vagyok, és nem akarta, hogy túlreagáljam a dolgot.
– Készen álltok?
Ivey buzgón bólogatott, és összedörzsölte a két tenyerét, mintha
valami nagyon izgalmas dolog lenne készülőben. Fogalma sincs,
mennyire igaza van.
– Szálljatok be! – kapcsolta fel a lámpákat Ekon, amik
megvilágították a kocsit.
Ivey a száját is eltátotta, amikor lehúztam a takaróleplet.
– Hűha! Ez igen! Valami prototípus? – indult el a gép felé.
– Valami olyasmi. Ekon saját tervei alapján készült.
– És hová akarjátok beépíteni a Bárkába? – kérdezte Ivey, még
mindig mit sem sejtve a terveimről.
– Találunk neki helyet! – válaszolt helyettem Ekon.
Felemelkedtem az ajtóig, és berepültem a vezetőülésbe.
Ivey a lépcsőn mászott fel a másik oldalon, és kipirult arccal
csúszott az utasülésre.
– És mi benne a különleges? – tette fel a következő kérdést.
– Az, hogy független – kezdtem el a magyarázatot, miközben
gyorsan kapcsolgattam a műszerek között, ellenőriztem mindent, és
lelkierőt gyűjtöttem a feladathoz. A lábaim nélkül valahogy
félembernek éreztem magam. De Ivey-ért bármit megtennék! És
igaza van… Inkább két boldog hét a Földön, mint ötévnyi várakozás
a semmire.
– Úgy érted, nem kellenek neki háttérprogramok? Kapcsolat a
navigációhoz?
Ránéztem és elvigyorodtam.
– Pontosan! Olyan szabad, mint a madár! – azzal megnyomtam
az indítógombot, és beleremegtem, amikor a motor halkan
felduruzsolt alattunk.

459
 Ekonra néztem, aki egy suta mozdulattal a homlokához emelte a
kezét, mintha tisztelegne, aztán kifordította a tenyerét, és intett
egyet, majd sarkon fordult, és kisietett a hangárból.
– Hová megy? – nézett utána Ivey csodálkozva.
– Nem az a kérdés… – vigyorogtam rá, amikor behúztam a
támasztólábakat, és óvatosan megemeltem a gépet.
– Hanem? – fordult azonnal felém Ivey.
– Hanem az, hogy mi hová megyünk.
Meghúztam a kormányt, szépen lassan kioldalaztam a lassan
nyíló kapun, és amikor kiértünk a tenger fölé, habozás nélkül
nyomtam rá a hiperhajtómű gombjára.
Az emelkedés ereje az ülésbe préselt, és néhány pillanatra
elvesztettem a tájékozódási képességemet, mivel úgy pörögtünk a
levegőben, mint egy falevél a viharban. Ekon magyarázott
valamiről, hogy beépített egy randomizálót, amitől kiszámíthatatlan
lesz a gép mozgása, hogy ne tudjanak lelőni, de akkor ez nem tűnt
fontosnak, mert nem a menekülésre, hanem a halálra készültünk
Ivey-val. Néhány héttel korábban eszembe sem jutott volna, hogy
valaha is használni fogjuk a kocsit, és ez lesz az egyetlen esélyünk a
szabadulásra.
Ivey túlkiabálta a turbulenciát.
– Mit csinálsz?
Nem válaszoltam, csak ránevettem. A fejemet is hátravetettem,
annyira magával ragadott a megkönnyebbülés. Nehéz, félig
tehetetlen testem a géppel együtt szárnyalt a levegőben, és úgy
éreztem, abban a pillanatban ismét rátaláltam a boldogságra.
– Elviszlek nyaralni – válaszoltam, mire Ivey óriási,
gyémántokra emlékeztető szemei majdnem kiestek a fejéből.
– Hogyan? Hova?
– El innen! – nyúltam felé, hogy megsimogassam az arcát.
Láttam, ahogy a szigeten apró hangyák jelennek meg a nyitva
maradt kapuban. Rátenyereltem a képernyőre, és gyorsan megadtam
az új koordinátákat, aztán az elém vetülő térképen követtem a
kijelölt utat. A kormány kellemesen remegett a kezemben, azt az
érzetet keltve, hogy végre ura vagyok az életemnek.

460
 Ivey még mindig tátott szájjal, a legmélyebb döbbenet
csöndjébe takarózva nézett vissza az egyre apróbbá váló szigetre,
aztán ismét rám, és az arcomat fürkészte. Nem kérdezett többet.
Talán nem találta a szavakat.
Hátrapillantott, és amikor észrevette, hogy két nagy zsáknyi
holmi hever a padlón, az ő arcát is széles vigyor szelte ketté.
– Megszökünk? – suttogta, és kipirult az izgalomtól.
– Már meg is tettük! – nevettem rá, és ismét benyomtam a
hipert, hogy minél előbb kikerüljünk a radar hatósugarából.
Húsz perccel később egy erőteljes balkanyar után a nyílt óceán
fölé ereszkedtem, és a lehető legközelebb repültem a vízhez. Olyan
érzés volt, mintha a hullámok repítenének a hátukon. Vízpermet
csapódott a szélvédőre, néha puha lökésként egy-egy tarajos hullám
vett ölbe, hogy továbbtaszítson a célunk felé.
– Elárulod, hová megyünk? – kérdezte Ivey csillogó szemekkel,
miközben nagy tenyerét az én kisebb kezemre fektette, és puha
ujjaival simogatta érdes bőrömet.
– Haza!

461
Ivey

Képtelen voltam elhinni, hogy nem csak álmodom. Amikor Uriah

letette a gépet a kertben, olyan érzésem támadt, mintha időutazáson
vennék részt. Az első este jutott eszembe. Ahogy legelőször Uriah
mesekék szemeibe néztem, és ahogy visszanézett rám. Mennyire
távolinak tűnt az a pár hónappal korábbi pillanat, mégis milyen
élénken élt az emlékezetemben.
– Otthon, édes otthon… – szólalt meg rekedten Uriah.
A szó is furcsa érzéseket idézett bennem. A korai, egyedül
eltöltött napok várakozással teli időszakát, a viszontlátás örömét,
amikor Uriah hazatért a korrekcióról. A közös vacsorák, az első
csók ízét, Uriah izgalmának illatát. A szerelem első, bátortalan
lángocskáit, amik aztán felperzselték a lelkemet. Milyen
tapasztalatlan, éretlen gyerek voltam akkor. Vajon, ha a mai napra
nézek majd vissza egyszer, az is ugyanilyen furcsa lesz? Lesz-e
időnk és lehetőségünk megtapasztalni másik ezer csodát? A bázison
töltött idő hirtelen annyira súlytalanná vált, és minden történés
irracionális álomképpé.
Már nem vagyok az, aki voltam, és elsősorban nem azért, mert
lekapcsoltak a szerverről, és nem is azért, mert a professzor
vendégeskedett az agyamban. A lelkem érett meg.
Uriah kiszállt a kocsiból, és az ajtóhoz navigálta magát, aztán
belenézett a retinaleolvasóba, és amikor mellé léptem, láttam, hogy
visszatartja a lélegzetét. A töredékmásodperc megnyúlt, míg az ajtó
végül kinyílt előttünk, és beléphettünk a házba.
– Nem túl veszélyes ez? Itt azonnal ránk találnak… – suttogtam.
Semmit nem értettem.
– Nem maradunk sokáig, de szükségem van egy-két dologra… –
válaszolta.
Elkedvetlenedtem. Azt hittem, kitalált valami megoldást arra,
hogy maradhassunk. Gyerekesen hittem abban, hogy mindenre van
ötlete. Eszembe jutott, hogy a Front emberei itt keresnének utoljára,
462
de az is, hogy a Hatalom katonái valószínűleg figyelik a házat, és
Uriah-t azóta keresik, mióta eltűntünk.
– Akkor siessünk! – mondtam sürgetően, aztán követtem az
utasításait, és összeszedtem, amire kért.
Tíz perccel később újra a kocsiban ültünk. Mindketten
visszanéztünk a kis házra, és szépen elraktároztuk az emlékeinket.
Uri megsimogatta a kezem, aztán megcirógatta a homlokomat. Ez az
érintés a lelkem gyűrődéseit is kisimította. Már nem is emlékszem,
mikor nyúlt így hozzám utoljára. Óvón, féltőn, mintha még mindig
neki kellene gondoskodnia rólam. Nosztalgikus hangulatomból a
hajtómű halk zúgása zökkentett ki, ahogy egyenletes sebességgel
emelkedtünk a házak fölé. Láttam Ekonék kertjét, a kis játszóteret,
de most magányosan árválkodott a mászóka, a homokozó.
Láttam a menhelyet, és eszembe jutott Zsebi. Ő már biztosan
boldogan futkos az új gazdája mellett. Nekem is el kell engednem az
emlékeket, hogy helyet csinálhassak az újaknak.
– Visszatérünk még ide? – kérdeztem, mire Uriah szemében
sajnálat csillant.
– Nem hiszem, Élet…
Nem tudtam mit válaszolni, csak bólintottam, és elfordultam
tőle, hogy kifelé bámuljak az ablakon.
A táj suhant alattunk, és nekem úgy tűnt, az életünk is pontosan
így megy el mellettünk. Mindig mások kezében van az irányítás, és
mi csak arról dönthetünk, hogy akarunk-e élni vagy sem.
– Nagyon elgondolkodtál – fűzte ujjait az ujjaim közé.
– Tudod, amikor megszülettem, azt hittem, az élet csupa öröm és
boldogság. És sokáig, amíg bele nem zuhantunk a rémálomba, még
biztos voltam benne, hogy csodás dolgok várnak ránk. Én állatokkal
foglalkozom majd, te az újrahasznosító telepen váltod meg a világot,
és közben bejárjuk a Földet. Valami ilyesmit képzeltem el, ha a
jövőre gondoltam. De hamar rá kellett jönnöm, hogy ha így is lenne,
minden cselekedetünket szabályoznák, felügyelnék, és úgy élnénk,
mint egy mesterséges hangyabolyban. Szorgalmasan tennénk a ránk
rótt feladatot, miközben nagyítóval figyelnének, és elvárnák, hogy
mindennel elégedettek legyünk. Ha nem keveredsz bele ebbe, és

463
nem tudjuk meg az igazat, akkor akár az utolsó utáni pillanatig is
élhettünk volna abban a hitben, hogy minden rendben van
körülöttünk.
– Most arra gondolsz, hogy a bolygó haldoklik? – nézett rám
Uriah.
Megráztam a fejem.
– Nem. A Föld túléli az emberiséget, ez tiszta sor. Meg se
kottyan neki az, ami nekünk a világvége. Én arról beszélek, hogy én
mint humanoid, és te mint szabálykövető állampolgár az életünk
legapróbb szeletéig monitorozva és távirányítva létezünk. Hogyan
lehet az, hogy ez nem tűnik fel senkinek?
Uriah közben a hegyek felé fordult, és óriásit sóhajtott.
– Évszázadok népbutításának gyümölcse ez… – Hosszasan
nézte a magas hegyláncot, amin túl már a tiltott terület határát jelölte
a navigáción megjelenő piros sáv. – Az emberi faj, bár nagyon
okosnak gondolja magát, gyakorlatilag életképtelen. Talán pont
azért, amit te is sokszor felemlegettél. Az önzés. A mindig jelenlévő,
titkos hátsó szándék, ami olyasmire motiválja az egyedeket, amik
sértik a közösség érdekeit. De kifelé mindenki simulékony,
alkalmazkodó, hisz el kell hitetnie a környezetével, és tágabb
értelemben a világgal, hogy ő a légynek sem ártana.
– Ennek mi köze a központi irányításhoz? – fordultam felé.
– Csak annyi, hogy miközben mindenki a kis poros életét akarja
jobbá tenni, szemet huny a tisztségviselők piszkos húzásai fölött.
Plusz ott van még a média, amiből manipulált tartalmak ömlenek, és
aki nem elég széleslátókörű ahhoz, hogy nagyobb spektrumból
szemlélje az eseményeket, azt nagyon könnyű becsapni. És miért
gondolná, hogy bármi nincs rendben, hiszen neki most jó. A körénk
hazudott, egyenlőségen alapuló társadalmi rend, ami a
kommunizmushoz áll legközelebb, elhiteti az emberekkel, hogy
mindenki egyformán részesül a javakból. Gyakorlatilag bőven több
jut neki, mint amennyire igénye lenne. A munka csak egy eszköz,
amivel elfoglaljuk magunkat, de nem a megélhetésért dolgozunk,
mint az elődeink, hanem azért, hogy szert tehessünk a luxusnak
számító dolgokra.

464
 – Például?
– Például rád – válaszolta mosolyogva. – Te voltál az egyetlen
luxus az életemben – hajolt felém, hogy egy csókot csenjen a
számra.
Élveztem, ahogyan beszélt. Mostanában nem volt alkalmunk,
hogy a régi felállásban létezzünk, ahol ő a nagybetűs Ember, tele
tapasztalatokkal, gondolatokkal, én pedig egy kiskamasz érzelmi- és
tudásszintjén leledző valaki, aki rajong érte. Hiányzott is egy kicsit.
– És mi lesz, amikor kiderül, hogy minden hazugság, ami
körülveszi őket?
– Valószínűleg pillanatokon belül borul minden, lázadások
törnek ki, ami anarchiába torkoll. Ha Rebelléknek sikerül
elfoglalniuk a bázisokat, és az őáltaluk, vagyis az általatok választott
emberek indulnak a Gliese-re, akkor a tömegek meglincselik a
regnáló vezetést. Ha nem sikerül a Front terve, akkor viszont őket
végzik ki látványosan, és rájuk fogják az egészet, miközben a
hatalom kiválasztottai kelnek útra, és mire az emberek feleszmélnek,
magukra hagyva tántorognak majd a kilátástalanságban.
– Szerinted létezik jobb megoldás? – kérdeztem ismét, bár ezt a
beszélgetést, ha nem is pont ugyanebben a formában, de ezerszer
lejátszottuk már.
– Nem tudom, jobb megoldás-e, de úgy érzem, tartozunk
annyival az embereknek, hogy elmondjuk nekik a helyzetet. Nem is
értem, Yaronék miért ragaszkodnak a saját forgatókönyvükhöz!
Mindig azt mondják, a fő ok, hogy féltik az űrhajókat, és tartanak
attól, hogy a népharag mindent elsöpör, a jövő reményével együtt.
– Te nem így gondolod? A történelem arról tanúskodik, hogy
erre van a legnagyobb esély. És amit az emberi természetről
mondtál, az is ezt támasztja alá. Ha az önzés a fő mozgatórugó, és
kiderül, hogy nem fér fel mindenki a hajókra, akkor a tudatlan
tömegek elindulnak, és mindent leradíroznak a Föld színéről, ami
másoknak jobb lehetőséget kínál.
Uriah figyelmesen hallgatott, és bólintott, amikor átgondolta,
amit mondtam.

465
 – De kell lennie harmadik, negyedik, sokadik verziónak. Nem
minden fekete vagy fehér.
Nem válaszoltam. Gondoltam, neki biztosan van ötlete.
– Megértettem, hogy vérfolyón kellene átevezni a hajókhoz, ha
hírük menne… de mi lenne, ha csak azt árulnánk el, hogy mi vár a
bolygóra, de nem hoznánk nyilvánosságra a Gliese-ről szóló részt?
– Ez fair dolog?
– Nem, nem az… – válaszolta Uri. – És állítólag nincs is sok
értelme, mert a folyamat irreverzibilis… Mégis… Nekem ez tűnik a
legemberségesebbnek.

466
ötvenegy

Uriah

Az Ivey-val folytatott beszélgetés olyan magokat vetett el bennem,

amiknek kellett egy kis idő, amíg kihajtanak. Hagytam, hogy a
maguk ütemében gyarapodjanak, és inkább arra koncentráltam,
amiért kockára tettem az életünket.
Ivey azt mondta, nem tartottam be az ígéretemet. Talán, ha az ég
is úgy akarja, most lehetőségem lesz arra, hogy ha nem is váltom
valóra minden álmát, mégis szerezzek neki néhány feledhetetlen
percet, napot.
Két oldalról fognak ránk vadászni. Ez tiszta sor, nem kérdés, és
nem szabad megfeledkezni róla, én mégis megpróbáltam az agyam
hátuljába száműzni, és kiélvezni a pillanatot.
Ivey tekintete beragyogta az autót. Égszínkék szemei szinte
világítottak a szürkeségben. Felettünk vastag felhőtakaró úszott a
célja felé, alattunk a frissen öntözött földek harsány zöldje kellette
magát.
– Gyönyörű! – suttogta Ivey reszketeg hangon. – Annyira
sajnálom a bolygót. Lehet, hogy a Gliese is szép, lehet, hogy szebb
is, de valamiért…
A hangja elhalkult, és nem fejezte be a gondolatot. Ránéztem, és
láttam, ahogy a tenyerét az ablakra fekteti, mintha megsimogathatná
a puha pázsitszőnyeget, ami alattunk terült el.
– Valamiért ezt érzem a hazámnak – mondta egy kis szünet
után.

467
 Meglepődtem. Ő, aki alig pár hetet töltött el szabadon, mielőtt
egy zárt világba száműztem, vajon miért érez ilyen mély kötődést a
bolygó iránt? Pont neki kellene annak lennie, aki racionális érvek
alapján dönt, aki képes új életet kezdeni bárhol. Ha valakinek, akkor
nekem kellene sajnálnom, hogy elmegyünk.
– Szép, szép, de haldoklik… – súgtam halkan, mert ünnep-
rontónak éreztem magam.
– Ha úgy vesszük, mi is haldoklunk. Minden egyes nappal
közelebb kerülünk a véghez – válaszolta, de nem nézett rám.
Rájöttem, hogy igaza van.
– Mi lenne, ha a nászútnak szánt időt nem ilyen nehéz és
búskomor beszélgetéssel töltenénk ki? – kérdeztem, mert a
gyomrom kezdett elnehezülni, mintha köveket vacsoráztam volna.
– Akkor áruld el, hová megyünk! – fordult felém Ivey, és a
szemei ismét felragyogtak, de most inkább csillagokra emlékeztettek
az éjszakai égen.
Megráztam a fejem, és úgy tettem, mintha becipzároznám a
szám, és elhajítanám a kulcsot. Ivey felnevetett, aztán hirtelen
elcsendesedett, és közelebb csúszott az ülésen. A tolókocsi karfája
állta csak útját. Az arcomon éreztem a leheletét. Amikor nem bírtam
már megállni, és ránéztem, a levegő is a bordám alá szorult. Ivey a
fogaival cincálta telt alsó ajkát, és az arcán lázas pír terpeszkedett. A
keze a térdemre simult, onnan pedig felfelé csúszott, egészen az
ölemig. Mire odaért, a farkam haptákban állt, és úgy tűnt, egyből
lepaktálna vele.
– Ha elmondod, hogy hová megyünk, akkor ma este nagyon-
nagyon boldoggá teszlek…
Felnevettem. Tisztán és őszintén.
– És ha nem, akkor kitolsz a házból, és kint felejtesz, mint egy
kutyát?
Ivey is kuncogott, de úgy tűnt, a játék heve és a szexuális
izgalom már átvette nála az irányítást.
– Nem, ilyet sosem tennék – suttogta a fülembe, és bekapta a
cimpámat, hogy óvatosan rágcsálni kezdje. A szerszámom jelezte,
hogy köszöni, neki elég is a bemutatóból, adjam meg magam, de

468
azonnal. – De ha nem árulod el, akkor esetleg nem ülök bele a
péniszedbe, és nem lovagollak addig, amíg életed legerőteljesebb
orgazmusát éled át… – folytatta a kínzást Ivey, aki az elmúlt
hetekben hihetetlen fejlődésen esett át a szexualitást illetően. Nem
tudom, honnan táplálkozott ez a vadonatúj tudás, de nem is
forszíroztam. Eddig azért nem, mert örültem minden lopott percnek,
amit a bázison kettesben tölthettünk, most pedig azért nem, mert
már így is végletekig felizgatott, és nem volt energiám, amit
kérdezősködésre pazarolhattam volna.
– Khmm… ebben az esetben… ha ez az utolsó ajánlatod –
szűrtem a fogaim között, és próbáltam komolynak látszani.
Ivey vagy bevette, vagy egyszerűen belement a játékba. Azt
hiszem, már rég nem elég naiv ahhoz, hogy bedőljön egy ilyen
színjátéknak, de nekem jólesett azzal áltatni magam, hogy még
mindig az a tisztalelkű, édes fiú, akibe beleszerettem.
– Hát, meg tudom még toldani egy isteni mélytorkozással, ha ez
nyom a latba bármit is…
Kitört belőlem a röhögés.
– A szókincsed parádés lett, Élet, csak az a baj, hogy a verbális
játékunknak mindjárt véget vet a spontán magömlésem – nyúltam le,
és rendeztem el a farkam, ami már annyira ágaskodott, hogy
deréktól lefelé elzsibbadtam tőle.
Micsoda?!
A lábaim is úgy zsibongtak, mintha hangyák mászkálnának
rajtuk le-fel.
A tenyerem azonnal a combomra siklott, és erősen belemartam a
saját húsomba. A merevedésem egy pillanat alatt nyomtalanul
eltűnt, a helyét egészen másfajta izgalom vette át.
– Élet! – suttogtam, mert nem mertem hangosan kimondani.
Ivey nem vette észre, ami történt, mert még mindig a fülemet
kényeztette.
– Nem, Uriah, ez a maximum… – válaszolta, miközben az
ajkával simogatta meg a nyakamat.
– Ivey, én azt hiszem…

469
 – Ne már, Uri! Nem mehetsz el ennyitől! – kuncogott, és felült,
hogy egy lesajnáló pillantást vessen az ágyékomra. Abban a
másodpercben kapta fel a fejét, és nézett rám úgy, mintha épp a
vízen járnék, amikor sikerült a bal lábamat egy hajszálnyit
megemelnem, és bokából kifordítanom.
– Istenem! – szakadt ki belőle, és a következő pillanatban már
mindkét nagy tenyere a combomon pihent, az arcán pedig egy
kövér, ünnepi könnycsepp gördült az álla felé. – Ismételd meg!
Tettem, amit kért, és ezúttal visszafordítottam a lábfejem.
Mindketten megbűvölve néztük a hihetetlen attrakciót.
Közben felcsipogtak a műszerek, jelezve, hogy megérkeztünk,
én pedig hagytam, hogy a robotpilóta tegye le a gépet, mert annyira
remegett a kezem, hogy valószínűleg odacsaptam volna, ha én
vezetek.
Az est velünk együtt szállt le, és mire körbekémleltünk, minden
sötétségbe borult körülöttünk.
– Hol vagyunk? – kérdezte Ivey, mintha akkor ébredt volna fel
egy mély álomból.
– A tiltott övezetben – válaszoltam még mindig enyhén remegő
hangon.
– És mit keresünk itt? – nézett rám Ivey egy kis félelemmel a
tekintetében.
Felnyúltam, és megsimogattam az arcát, körülrajzoltam az állát,
aztán odahajoltam, és egy lágy csókot nyomtam a szájára.
– Mindjárt meglátod! – válaszoltam sejtelmesen, aztán
kinyitottam az ajtót, és elegánsan kilebegtem rajta.
A túloldalon kinyitottam a másik ajtót, mint egy igazi lovag, és
a kezemet nyújtottam Ivey-nak, aki feltétlen bizalommal nézett a
szemembe, és szó nélkül az ölembe mászott, én pedig átöleltem a
derekát. A tolószék most hintónak látszott, ahogy könnyedén
elrepített minket a kis fényjelzés felé, ami akkor villant a sötétben,
amikor az Ekontól kapott távirányítón megnyomtam a piros gombot.
Ahogy közeledtünk, a földön apró lámpák gyúltak, mint egy
leszállópálya két oldalán, aztán hirtelen meleg fényárba borult a
környezet.

470
 Magas pálmafák lelógó ágai között repültünk, és már láttuk a
kunyhót, ami félig a homokba vájva, félig a fák törzsének
támaszkodva várt ránk.
– Ez gyönyörű! – hüledezett Ivey, én pedig vigyorogtam, mintha
a két kezemmel építettem volna a házikót. Rájöttem, hogy ez csúnya
dolog.
– Ekon csinálta – vallottam be bűnbánóan.
– Csúcs a pasi! – rázta meg a fejét Ivey.
Leszálltunk a kunyhó előtt, aztán Ivey lesétált a lépcsőn, én
pedig belebegtem a kitárt ajtón.
Odabenn egy apró, de kényelmesnek és otthonosnak látszó kis
szoba fogadott.
– Mi ez tulajdonképpen? Nyaraló? – nézett körül Ivey, és
közben végigsimított a puha szőttesekkel letakart bútorokon.
– Ez Ekon B-terve… – néztem körül egészen más szemmel,
mint egy perccel korábban. Ivey-n is láttam, hogy megilletődik. –
Azt tervezte, hogy ide menekülnek a családdal, ha kitör a káosz.
Úgy gondolta, itt talán túlélhetik. A sivatag közepén vagyunk, 1000
kilométerre a lakott területektől. Ide atomot se dobna senki, mert
felesleges.
– De ha lakhatatlan, akkor mi értelme van? – fordult felém Ivey.
Sajnáltam, hogy éjjel érkeztünk, és így nem láthattuk, amiről
Ekon az elmúlt hetekben annyit mesélt.
Amikor még azt hitte, te és én nem tarthatunk velük, beavatott a
titkába. Az elmúlt években, amikor csak tudott, iderepült, és a két
kezével építette fel ezt a kis oázist. Egy tiszta vizű, mélyről feltörő
forrás köré, ami valaha egy folyót táplált bő vizével, de mára érré
fogyatkozott. Azt mondta, mindent kigondolt és megvalósított, ami
ahhoz kell, hogy a családjával túléljék a világégést. Vannak magok,
amiket csak el kell vetni a föld alá vájt kis floráriumokban, és úgy
tervezte, hogy az utolsó útjukon hoznak még pár tyúkot és kakast is,
amiknek egy remekbe szabott baromfiudvart épített. Napelemek
bújnak meg a rájuk szórt homoktakaró alatt, és a pincében van
bőven hely a terményeknek, és az embereknek is. Ekon állítja, hogy
ez a tökéletes menedék…

471
 Ivey csodálkozva bámészkodott. A piciny térben minden más
volt, mint otthon. Színes anyagok, puha párnák, a gyerekek és Brille
kezének érintését őrző tányérok és bögrék a polcokon, amit ők
maguk formáltak agyagból, és égettek ki a kertjük végében álló
műhely kemencéjében.
– Ekon órákon át mesélte, mennyi munka és öröm van ebben a
kuckóban, ahová mindent ők készítettek, anélkül, hogy a lányok
tudták volna, hová kerülnek. Nekik azt mondta, elajándékozza őket,
de közben mindet idehordta, és alig várta, hogy egyszer
megmutathassa nekik ezt a kis mesevilágot.
– Azért engem megnyugtat, hogy nem lesz szükségük rá –
mosolygott rám Ivey. És boldoggá tesz, hogy mi most kiélvezhetjük
– lépett közelebb hozzám.
Ismét éreztem a borzongást, ami nem állt meg a derekamnál,
mint az elmúlt hetekben, hanem a lábujjaim végéig villámlott, aztán
visszafelé megkergette a véremet. – Itt nem találnak ránk? –
kérdezte egy icipici félelemmel a hangjában.
– Nem hiszem, hogy bárki is itt: keresne – válaszoltam
bizakodón. – De Ekonnak van valami ketyeréje, ami minden adást
zavar tíz kilométeres körzetben. Ha nem működne, már idefelé
lelőttek volna bennünket, amikor átléptünk a tiltott zónába.
Bólintott.
– Akkor használjuk ki az időt! – nézett mélyen a szemembe
Ivey, és a következő pillanatban a hónom alá nyúlt, hogy kiemeljen
a székből, és erős karjaiba vegyen.

472
Ivey

El sem tudtam hinni, ami történt. Valóban megszöktünk, vagyis

Uriah megszöktetett, és a világ végére hozott egy titkos oázisba,
hogy megadja nekem, amire annyira vágytam? A színes valóság úgy
vett körül, mintha akvarellfestékkel rajzolták volna át. Az addigi
szürkeség után minden annyira gyönyörűnek, üdének látszott, és alig
vártam, hogy nappali fényeknél is megcsodálhassam a
színkavalkádot.
Aztán eszembe jutott, hogy a legnagyobb csoda mégis inkább
az, hogy Uriah kezdi érezni a lábait. Vagyis nem csoda, hanem
inkább bizonyíték az elméletemre, de nem akartam elrontani az
ajándékba kapott csodálatos estét.
– Gyere ide! – szólított Uriah, aki a kis, puha kanapén ült és
várt.
Tettem, amit kért, és közvetlenül előtte álltam meg. Egy darabig
megelégedett azzal, hogy csak a szemeivel falt fel, de aztán a kezei
is felemelkedtek, és végigsimított az oldalamon. Felgyűrte a
pólómat, és amikor meglátta a bőrt a nadrágom dereka felett,
azonnal előrehajolt, hogy csókokkal szórja be a hasamat.
– Tudod, miért jó, hogy csak a lábaid bénák? – kérdeztem
incselkedve, és meglepődtem, mennyire pofátlan lettem az utóbbi
időben.
Uriah összevonta a szemöldökeit.
– Egyrészt azért, mert nem kell mindig leülnöd vagy
letérdelned, hogy ezt csináld, másrészt legalább nem látszik, hogy
alacsonyabb vagy nálam.
Először azt hittem, megsértettem, és már meg is bántam a
meggondolatlan kijelentéseket, de hirtelen felnevetett, és újabb
puszikkal ajándékozott meg.
– Lebuktam! – mosolygott a bőrömbe. – A hiúságom volt az
oka, tudod?
– Kellett egy kis idő, amíg rájöttem – vigyorogtam rá.
473
 Bólintott, aztán folytatta, amit elkezdett. Az ajka körüli borosta
csiklandozott, forró tenyere a húsomba markolt, és olyan izgató
hangok törtek fel belőle, amitől lassan eltűnt a külvilág.
– Olyan finom vagy! – suttogta. Nyálas bőrömre borzongást
csalt a lehelete.
Kigombolta a nadrágomat, aztán lassan lehúzta rólam, én pedig
figyeltem, amit csinál, és próbáltam állva maradni, bár a lábaim
remegve jelezték, hogy nem sokáig tartanak meg.
Uriah a kezébe vette a péniszemet, aztán egészen közelről vette
szemügyre, mielőtt az ajkai közé engedte, és a nyelvével cirógatta a
makkom alatti részt.
Arra eszméltem, hogy az ujjaim a tarkójára simulnak, hogy
megtartsam a fejét, a csípőm pedig előrelendül. Én magam lepődtem
meg legjobban, amikor Uriah egy mély, torokhangú nyögéssel vette
tudomásul, hogy túl mélyre hatolok.
Vissza akartam rántani, de most Uri ujjai támasztottak meg,
hogy ne mozdulhassak, aztán még mélyebbre tolt, annyira, hogy
éreztem, ahogy reflexből nyelni próbál. A szemem előtt csillagok
szikráztak fel, a fejem hátrahajlott, a hangszálaim ismeretlen
hangokat képeztek. Uriah kicsúsztatta nedves szerszámomat az ajkai
közül, de csak egy másodpercre, míg mély lélegzetet vett, aztán
ismét leengedett, mélyebbre, mint valaha.
– Ne! – markoltam a hajába, mert éreztem, hogy ebből még két
mozdulat, és annyi a szép terveimnek.
Egy nagy cuppanás, Uriah elégedett sóhaja.
– Akkor tiéd a pálya! – dőlt hátra a párnák közé.
Egy pillanatra zavarba jöttem, mert amit elképzeltem, amire
vágytam, azt nem tudtam volna szavakba önteni. Lerúgtam a
cipőmet, ledobáltam a ruháimat, aztán Urit vetkőztettem élvezettel.
A köldöke köré millió csókot leheltem, mert annyira örültem, hogy
végre ismét kezdte visszanyerni a puhaságát. Én is kényeztettem a
számmal, amíg fojtott nyögései betöltötték a kunyhót, de aztán eljött
az idő, hogy a lényegre térjek.
Felálltam, és miközben a saját péniszemet simogattam, lassan
hátat fordítottam Uriah-nak. Az újabb nyögés megnyugtatott, hogy

474
jó úton járok. Lassan hátráltam felé, miközben lenyúltam, és
marokra fogtam a farkát.
– Hűha, Élet, amit most csinálsz, az több mint izgató!
Kuncogtam, de nem álltam meg. Nem voltam biztos benne,
hogy lenne bátorságom a folytatáshoz, ha egy pillanatra is
megtorpannék.
Feltettem az egyik lábam a kanapéra, és örültem, amiért Uriah
azonnal megfogta a bokámat, hogy maga felé húzzon. A térdeire
támaszkodtam, mielőtt elvesztettem volna az egyensúlyom, és
amikor a fenekem már égnek állt, a másik lábamat is a combja mellé
csúsztattam.
– Tökéletes! – suttogta Uri, én pedig már a legérzékenyebb
részeimen éreztem meleg leheletét. – Gyere közelebb! – kérte, mire
remegve csúsztam még hátrébb, egészen addig, míg az arcom előtt
meg nem láttam Uriah gyönyörű szerszámát. Lehajoltam, és a
számba vettem, pont akkor, amikor a nyelve őrületes táncba kezdett
ott, ahol vágytam rá.
Egymásra licitálva nyögtünk, aztán volt, amikor csak ziháltunk,
és hagytuk, hogy a másik kénye-kedve szerint izgasson, míg túl
közel nem kerül a vég.
Percekkel később – vagy talán órákkal? –, Uriah a derekamnál
fogva segített beleülni nedves péniszébe, és kéjjel vegyes kínnal
nyöszörgött, amikor magamba fogadtam. A lapockámat harapta,
aztán a felhorzsolt bőrt a nyelvével nyugtatta, miközben én körkörös
csípőmozdulatokkal próbáltam ellazulni.
Amikor Uri tenyere a két vállamra simult, még nem sejtettem
semmit, csak ringatóztam az ölében, kiélvezve az egyesülést, a
színtiszta örömöt, a tökéletes boldogságot. Nem is vettem észre,
amikor a talpaira támaszkodott, mert ha láttam vagy felfogtam
volna, hogy így tesz, biztosan kizökkentem volna a felfelé ívelő
spirálból, ami a gyönyör csúcsai felé repített. Így azonban teljesen
váratlanul ért, amikor egy erőteljes döféssel merült el bennem, aztán
újra és újra felemelte a csípőjét, én pedig hangtalan kiáltásra
nyitottam a számat, és legszívesebben azonnal felpattanok róla,
hogy együtt örüljünk a lábaiba visszatérő erőnek, de ő úgy gondolta,

475
ez a legmegfelelőbb ünneplés, ahogy a testünk egy ritmusra mozdul,
és együtt lebegünk a kéj hullámain.

***

Izzadtan és kimerülten pihentem a mellkasán, miközben Uriah a

hátamat simogatta, libabőrt csalva a bőrömre.
– Mutasd meg még egyszer! – kértem, és egy meleg csókot
nyomtam a nyaka hajlatába.
Halkan nevetett, aztán ismét fellökte a csípőjét, olyan magasra,
hogy a dereka is elemelkedett a kanapéról. Lankadó pénisze
erőtlenül fordult le a hasáról.
– Hihetetlen! – motyogtam, mire hangosan felnevetett.
– Igen, az! El sem tudom mondani, mennyire jó érzés.
Biztos voltam benne, hogy így van. A kiszolgáltatottság rémes,
én már csak tudom.
– Megpróbálnék végre a saját lábamra állni… – suttogta a
hajamba, én pedig már mozdultam is, hogy terhemtől
megszabadulva megtegye, amire annyira vágyik. Nem nyúltam
hozzá, amikor nehézkesen kicsúszott a kanapé szélére, és azt is
megálltam, hogy utánakapjak, pedig veszélyesen megingott
miközben felállt.
Az én izmaim is mind egy szálig feszültek, ahogy Uriah a
pillanatba merevedve kereste az egyensúlyát, de végül legyőzte a rá
ható erőket, és felegyenesedett. A lábai jól láthatóan remegtek, és
biztos voltam benne, hogy nem tudna megtenni egyetlen lépést sem,
de nem is akart. Reszketve fordult felém, és a szemeiben végtelen
boldogság csillogott.
– Élet! – suttogta áhítattal, én pedig azonnal felugrottam, a
karomba vettem, a szájára tapadtam, és vele örültem, mert ez volt a
legnagyobb siker, amit valaha megéltem.

476
ötvenkettő

Uriah

A tény, hogy végre újra érzem a lábaimat, mindent megváltoztatott

bennem. Az addig ködbe vesző jövő hirtelen újra szépnek és
ígéretesnek tűnt, és minden perccel egyre bizakodóbbá váltam. Ivey
maga volt a megtestesült gyönyörűség. Meztelenül szaladgált a
homokban, mint egy kisgyerek, aztán a forrás csörgedező vizében
pancsolt, míg végül mellettem terült el az árnyékban, és pár perccel
később úgy aludt, mint a tej.
A bőre enyhe karamell árnyalatot kapott, a hajába is fényes
szőke csíkokat mart a nap. Kipirult arcán az álom simogatta el a
nevetőrancokat. Mióta megérkeztünk–és mióta kiderült, hogy talán
ismét működöm –, Ivey-val madarat lehetett volna fogatni. Főzött,
takarított, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon.
Egyszer sem említette, hogy hiányzik neki a civilizáció. Nem nézett
a kommunikátorra, eszébe sem jutott, hogy mi lehet a bázison.
Tulajdonképpen olyan volt, mintha kitörölték volna az emlékeit.
Irigyeltem érte. Én is szerettem volna rácsukni az ajtót a
gondolataimra, amik hosszú, tömött sorokban özönlöttek a fejembe,
de nem voltam rá képes. Egyfolytában erőre kaptak, és kínoztak,
néha éjjel is. Amikor Ivey már az igazak álmát aludta, én kint ültem
a csillagok alatt, amiket olyan rég nem láttam ilyen tisztán, és azon
gondolkoztam, mi lesz, ha egyszer vége szakad ennek a csodának.
Nem hittem benne, hogy örök időkig vendégeskedhetünk a
paradicsomban. A valóság nem arról híres, hogy feladja, és magadra

477
hagy, ha találsz magadnak egy szimpatikusabb világot. Mindenhová
utánad megy, ha másként nem, beszivárog az elmédbe.
Ivey halk, monoton szuszogása megnyugtatott. Amíg ezt
hallom, amíg mellettem van, bármi történhet, én boldog leszek!
Te is tudod, hogy nem maradhattok itt örökké… A Bárka rátok is
vár, és dolgotok van odaát – darálta a tudatalattim, mint már oly
sokszor az elmúlt napokban. Tudom – válaszoltam elgyötörtén. De
mi van, ha Rebell árulással vádol, esetleg dezertőrökként kezel?
Nem vagytok katonák – válaszolta a belső hang.
Valóban? – tettem fel a kérdést, amire nem volt válaszom.
Honnantól lesz valaki katona? Onnan, hogy fegyvert fog?
Onnan, hogy embert öl?
Eszembe jutott a gépen elrejtett hullámlökő, amit Ekon erőltetett
rám. Azt mondta, sosem lehet tudni, mikor lesz rá szükség. Azt
állította, hogy harc nélkül megadni magad nagyobb gyávaság, mint
elbukni a küzdelemben. Ez a mondat mélyen befészkelte magát a
tudatomba, és random pillanatokban bukkant fel a gondolataim
között.
Feltápászkodtam Ivey mellől, és elindultam a kocsi felé. Még
nehezemre esett száz lépésnél többet gyalogolni, de az autó alig
ötvenre volt. Legfeljebb visszafelé leülök egy kicsit félúton –
gondoltam, és úgy éreztem, szánalmas vagyok.
Az ajtó magától nyílt, ahogy odaértem, én pedig
megkönnyebbülten huppantam a vezetőülésbe, mert úgy elfáradtam,
mintha átkeltem volna a sivatagon. Bekapcsoltam a klímát, és
kiélveztem a hűvös légáramlatot, ami libabőrt lehelt a karjaimra.
– Spencer! – szólalt meg egészen közelről Rebell hangja, amitől
annyira megijedtem, hogy hirtelen hosszan felnyikkantam, mint egy
kiskutya. – Spencer, tudom, hogy hall, válaszoljon!
Lenéztem. A kezeim a lábaimmal versenyeztek, melyikük tud
jobban tremorozni. A gyomrom a hasamba süllyedt, a légzésem
akadozott.
Hogyan talált ránk, rám? Vagy Ekon hazudott? Sosem voltunk
szabadok?
– Itt vagyok, parancsnok – érintettem meg a kommunikátort.

478
 – Hála az égnek! – sóhajtott Rebell.
Fogalmam sem volt, miért örül nekem ennyire, de vártam, mert
biztos voltam benne, hogy úgyis megtudom.
– Uriah, szükségünk van a segítségére!
– Az enyémre? – A hangomon kiütközött a meglepetés.
– Igen. Yaronnak sikerült elküldenie a Columbusok tervrajzát.
Ezek is elég nagy hajók, tulajdonképpen a Bárka alapján tervezték
őket, de nincsen rajtuk fényvitorla. Úgy tűnik, mivel nem értették a
jelentőségét, vagy az ő számításaik szerint nem válnának be,
lehagyták őket a hajókról.
– Az nagy baj – dörmögtem, és az agyam közben már teljes
sebességgel dolgozott.
– Így viszont nem fognak felgyorsulni, és százötven évig
döcögnek majd az űrben – folytatta Rebell.
– Ami azért is nagy gond, mert ennyi ideig nem tartanak ki a
kabinok – válaszoltam.
– Szerintük kitartanak, de én nem bízom ebben – mondta a
parancsnok.
– Én sem tenném, Uram.
– Ekon azt mondja, a Konföderációs Űrállomáson
megállhatnának a hajók, és fel lehetne szerelni rájuk a szárnyakat…
Rebell elhallgatott.
– Ez remek ötlet! De mi a kacifánt? – kérdeztem, mert éreztem,
hogy elhallgat valamit.
– Az, hogy nincs elegendő anyag hozzájuk. Ki kell találnia
valamit!
Halkan felröhögtem.
– Parancsnok, meg ne haragudjon, de ez nem olyasmi, amit
egyszerűen be lehet helyettesíteni.
– Tudom, de ezt meg kell oldanunk! Két hetünk van, Spencer,
egy nappal se több! Már így is egyre szorul a hurok. A hatalom
emberei érzik, hogy történik valami, de még nem jöttek rá, hogy mi
az. Ha kiszagolják, gyorsan lépnünk kell.

479
 – Lehetetlent kér, parancsnok! – sóhajtottam, és két ujjal
masszíroztam a homlokom, pont, ahogyan ő szokta. – Amúgy hogy
talált meg? Végig tudta, hogy itt vagyunk?
Rebell hallgatott egy ideig.
– Most sem tudom, hogy hol vannak, Spencer. Ha tudnám, már
rég behozattam volna magukat. A barátja azonban végletekig
elszánt. Azt mondta, meg is kínozhatom, akkor sem árul el
semmit…
Elmosolyodtam. Ekon valóban a megbízhatóság mintaképe.
– A jelüket teljesen elvesztettük, és ha az óriás nem árulja el,
hogy ő segített maguknak, simán bevettem volna, hogy minden a
maga lelkén szárad. Miért szöktek el? – kérdezte hirtelen, ahogy én
kérdeztem tőle az előbb.
– Mert maguk szándékosan megnyomorítottak. Ez nem elég
indok?
A hangom hűen tükrözte az érzéseimet. Harag és csalódás, némi
elégtétellel.
– Micsoda? Miről beszél? – kérdezte Rebell. – Várjon! –
parancsolta, amitől késztetést éreztem, hogy azonnal megszakítsam
a hívást. Végül a belém nevelt viselkedésforma győzött, és csendben
hallgattam a parancsnok lépteit és éles légvételeit, ahogy szinte
futott valahová.
– Most mondja el még egyszer, Spencer!
Nem értettem semmit.
– Mit? – kérdeztem kissé fásultan.
– Bejöttem a szobámba – válaszolta, mintha ez kellő magyarázat
lett volna bármire. Aztán rájöttem, hogy az is. Rebell attól tartott,
kihallgatják a beszélgetésünket.
– Valaki szándékosan tartott bénultan – ismételtem meg, bár
igazi fájdalmat okozott kimondani.
– Biztos ebben? – Nagyon meglepett, hogy nem tagadta, nem is
kérdezte, honnan veszem, csak az érdekelte, mennyire vagyok biztos
a dolgomban.
– Ivey jött rá, és igaza volt. Ahogy eljöttünk, még aznap este
visszatért az élet a lábaimba.

480
 Rebell borostájának sercegése annyira jellegzetes volt, mint a
homlokát vasalgató ujjai.
– Sejtettem, hogy áruló van a csapatban. Mostanában egyre több
megmagyarázhatatlan dolog történik.
– Ha szabotőr tette volna, akkor sokkal nagyobb károkat okoz,
mint hogy engem tolószékbe kényszerít – válaszoltam.
– Ki tudja, mi van még a tarsolyában… – gondolkodott
hangosan Rebell. – De akkor legalább leszűkül a kör azokra, akik
kapcsolatba kerültek magával.
– Ez nekem inkább személyes bosszúnak tűnik. Mondja,
parancsnok. .. Biztos benne, hogy Evynt végezték ki?
Rebell felnevetett.
– Most viccel, ugye?
– Nem, uram, cseppet sem. Mi a bizonyíték arra, hogy nem
mentette le magát, nem telepedett rá valakire, vagy arra mi a
bizonyíték, hogy egyáltalán rajta volt még Eisán, amikor
deaktiválták?
– A technikusok ellenőriztek mindent – mondta Rebell, de nem
olyan magabiztosan, mint máskor.
– Ez a XXIII. század, uram, Evyn egy kivételes elme, aki tíz éve
készült arra, hogy szerezzen magának egy új testet. Eisa ugyan
megelégedett a testtelenséggel, de lehet, hogy Evyn nem. Főleg,
amikor úgy látta, hogy új esélyt kaphatna, ha a professzor hatalomra
jut Ivey felett.
– Kissé túlkombinálja, Spencer.
– Lehet, uram… De az is lehet, hogy nem. Ha Evyn életben van,
bármilyen formában is, és esetleg bosszút forral, akkor nemcsak mi,
hanem az egész projekt veszélybe kerül.
– Spencer, ha Evynnek sikerült volna átmentenie magát valakire
vagy valamire, akkor maga most halott lenne, valószínűleg én is, és
most ő nyaralna Ivey-val valahol.
Keserű íz lepte el a nyelvemet.
– Evyn ennél sokkal okosabb, parancsnok, és ő is a Gliese-re
készül. Ha ennyi áldozatot hozott az emberiségért, és ezért a
lehetőségért, akkor nem fogja tönkretenni. Magát sem fogja

481
megölni, mert tudja, hogy nincs, aki átvegye a helyét. Sőt, engem
sem, mert tudja, hogy abba Ivey belerokkanna, és neki kevesebb
esélye lenne, mert az üknagyapám is fontosabbnak ítélte a jelent a
múltnál, minket önmagánál és Evynnél. Tehát neki most időre van
szüksége. Időre, amíg kitalálja, hogyan keltheti életre az öreget
Ivey-ban, vagyis hogyan lehet resetelni, és újraindítani az egészet.
Szerintem úgy van vele, hogy egyelőre csak fel akar jutni a Bárkára
Ivey-val együtt, és utána majd kiagyal valami megoldást.
– És mi abban a ráció, hogy magát egy tolókocsihoz szegezze?
– Nem tudom – vallottam be őszintén. – Talán kicsinyes
elégtétel. Esetleg azt hitte, ha én nyomorék vagyok, nem szállhatok
fel a hajóra, vagy azt, hogy akkor nem hagyjuk el a bázist. Bármi
lehet. A női agy működése ismeretlen terület számomra.
– Hát, azzal engem is megleptek, hogy megszöktek. De így már
megértem – válaszolta Rebell.
– Akkor is megszöktünk volna, ha tudok járni – mondtam
halkan. Valamiért úgy éreztem fairnek, ha elárulom neki.
– És mikor akarnak visszajönni a kis nyaralásról? – kérdezte
Rebell türelmetlenül.
– Oda semmikor, semmiképp! – vágtam rá azonnal. – Nem
gondolhatja komolyan, hogy felesleges kockázatot vállalunk…
– Igaza van – sóhajtotta a parancsnok. – De szükségünk van
magára, Spencer.
– Gondolkodom a dolgon, ennyit ígérhetek – zártam rövidre a
beszélgetést.
– Holnap ilyenkor újra hívom! Legyen elérhető! – váltott át a
barátságos hangnemről a parancsnoki hangjára Rebell.
– Rendben – adtam be a derekam. – És uram! – szóltam, mielőtt
megszakadt volna a hívás.
– Mondja!
– Kérem, adja át Ekonnak üdvözletem.
– Majd holnap megmondja neki maga! Iderendelem, hátha
együtt kisütnek valamit a szárnyakkal kapcsolatban.
A vonal üresre váltott, a kommunikátor pirosan villant, mielőtt
kialudt a fénye.

482
 Okos flótás! – állapítottam meg. Tudja, hogy Ekonnak nem
okoznék csalódást azzal, hogy nem fogadom a hívásukat.

483
Ivey

Arra ébredtem, hogy Uriah meleg tenyere a vállamra simul. Az

érintése azonnal burkot vont körém. Mióta leszálltunk ezen a
mesebeli helyen, tulajdonképpen kizártam minden mást, és csak ő
létezett számomra. Ennyit legalább profitáltam a Spencer
professzorral megosztott elmémből, hogy bármikor el tudtam
szeparálni magam attól, amire nem volt erőm gondolni. Most is így
tettem. Mielőtt a valóság ezernyi apró tűvel hatolt volna a
tudatomba, egyszerűen rávágtam a képzeletbeli ajtót, és csakis Uri
ujjainak puha simogatására figyeltem.
– Élet! Este hét óra van. Átaludtad a délutánt. A gyomrod olyan
hangosan korog, hogy elnyomja a vízcsobogást – nevetett a
bőrömbe, ahogy a nyakamba fúrta az arcát.
Felé fordultam, és arra gondoltam, az evés várhat. A nap már
lapos sugarakkal méregette a földet, az este pedig lesben állt a
hegyek mögött.
– Mi lenne, ha idebújnál hozzám, és elmesélnéd, mire vágytál,
amikor kicsi voltál?
Uriah felemelte a fejét, és felhúzta szép ívű szemöldökét.
– Pont most? – kérdezte. Az orra mellett apró ráncokba
gyúródott a bőr, ahogy grimaszolt.
Felnevettem.
– Miért, ez nem jó időpont az esti mesére?- kérdeztem, mert a
nap épp becsukta a szemét, és álomra hajtotta a fejét, a sötétség
pedig azonnal átbukott a hegygerincen, hogy bekebelezze a
horizontot.
– Mi lenne, ha vacsora közben mesélném el? – kérdezte. Az
ujjai a csuklómra fonódtak, és megpróbált ülő helyzetbe húzni.
– Jól van, akarnok! – prüszköltem, és hagytam, hogy fel is
állítson.
Fogalma sem volt róla, hogy a duzzogásom csak álca, amivel
elrejtem a bennem tomboló boldogságot. Uriah ott állt előttem, a
484
lábai magabiztosan tartották a testét, az izmai összehangoltan
mozogtak, hogy segítsék a lépéseit. Még emlékszem rá, milyen
érzés megtanulni járni. Még emlékszem, milyen érzés megtanulni
szeretni…

485
ötvenhárom

Ivey

– Mindennél jobban élveztem, ha apa magával vitt a múzeumba.

A letűnt korok elárvult maradványai annyira vonzottak, mint a
mágnes. Magam elé képzeltem a régi világokat, és meséket szőttem
a megelevenedő alakok köré – mesélte Uriah, miközben két
konzervdobozból falatoztunk a tűz mellett.
A lángok pirosas árnyékszirmokat festettek a bőrére, mintha ő
maga is egy virág lenne, egy gyönyörűen kibomló bimbó. A hangja
mélyebb volt, mint máskor. Nem emelte meg a feszültség.
Lassabban beszélt, mintha közben keresgélné a szavakat. Végtelenül
megnyugtató volt hallgatni a gyermekkorát felidéző történeteket.
– Anyu elég hallgatag volt, de gyönyörűen rajzolt és csodásan
énekelt. Az első emlékem róla, hogy az ágyam szélén ül, és halkan
dúdol nekem, amíg el nem alszom.
– Ez olyan szép!
– Igen, az – mosolyodott el. Az arcán emlékek árnyai suhantak.
– A múzeumban kitalált meséimet ő segített megeleveníteni.
Pillanatok alatt rajzolt meg egy karaktert, aki általában pontosan úgy
nézett ki, mint a gondolataimban. Napokig dolgoztunk egy mesén,
és ő is ugyanolyan boldog volt, mint én, ha végül egy kerek történet
született a kezeink alatt.
– Nagyon szép gyerekkorod lehetett… – mondtam halkan.
Meghatva képzeltem magam elé a kicsi Uriah-t, ahogy rövid-
nadrágos kisfiúként szalad a napsütötte réten.

486
 – Igen, az volt. De miért kérted, hogy a gyerekkoromról
meséljek?
– Mert azt álmodtam, hogy gyerek vagyok – válaszoltam
őszintén.
Uriah szemeiben együttérzés csillant.
– Sajnálom, hogy te nem lehettél gyerek.
Néztem őt, a tűz fényénél elsötétülő íriszeit, kipirult arcát, amit
a felidézett emlékek izgalma színezett, szögletes, izmos vállait,
lapos mellkasát, a hasán redőkbe gyűrődő sima bőrt. Rájöttem, hogy
talán mégsem hiányzik annyira a gyermekkor, mint amennyire ő
hiányozna, akkor is, ha nem ismerném. Biztosan érezném, hogy a
lelkem magányos nélküle.
– Ne sajnáld! Igazából csak kíváncsi lettem, milyen kicsinek
lenni.
Uriah azonnal szélesen elmosolyodott.
– Isteni! Nem nyomasztanak a felnőttek gondjai. Nem
foglalkoztat más, csak a képzeletedben létező világ, ami olyan,
mintha ismernéd az utat egy másik univerzumba…
A szavai az én szám szélét is a fülem felé csalogatták.
– Hamarosan megtudhatod, milyen egy másik galaxisban élni a
valóságban is.
Uriah egy pillanatra elkomorodott, de gyorsan úrrá lett a
változáson.
– Igen! És te, te várod? – nézett rám kíváncsian.
Át kellett gondolnom a választ. Amíg törtem a fejem, a
pillantásom elkalandozott. Megpihent a magasba szökő pálmafák
lágyan táncoló ágain, a kunyhón, aminek a falát szintén
narancsvörösre festették az árnyak, a függőágyon, amit Brille ügyes
keze szőtt színes fonalakból, és a kis forráson, ami halkabban
csörgedezett, mint máskor. Biztosan nem akarta megzavarni a
beszélgetésüket.
– Talán… Várom is, meg nem is. Tudom, ez nem egzakt válasz,
de ez az igazság. Látni akarom, milyen egy másik bolygó, részt
szeretnék venni a hatalmas munkában, hogy felépítsünk ott egy

487
civilizációt, de még ezt sem ismerem. A Föld gyönyörű lehetett
fénykorában, és sajnálom, hogy én csak a haláltusáját láthatom…
– Ez nem az – vágott közbe Uriah. – A Földnek csak egy
szempillantás az emberi civilizáció. Paraziták vagyunk csak, és
miután megszabadul tőlünk, biztos vagyok benne, hogy hamarosan
új életre kel.
– Ugye, szerinted is így lesz? – kérdeztem bizakodón.
– Igen, biztosan! – nyúlt felém a lassan hamvadó parázs fölött
Uri. Meleg, puha ujjai átrajzolták az államat, aztán a fülem mögé
simogatták a hajamat.
Megfogtam a kezét, és a homlokomra húztam, ő pedig egy nagy
sóhajjal fogott bele a megszokott érintésbe. A következő
másodpercben már négykézláb másztam felé, és az ölébe
hemperedtem. Nevetve hajolt előre, és csókolta a szám, aztán
kiegyenesedett, hátát a kunyhó falának vetette, és közelebb húzott.
Hallottam a szívdobbanásait, éreztem a teste melegét a lassan hűlő
estében, és gondolatban hozzátettem: Nekem csak egyetlen
univerzum létezik, amelyikben ő a Nap.

488
Uriah

– Jó estét, uram! – kapcsoltam be a kommunikátort az asztalon.

Behoztam a kocsiból, és elmeséltem Ivey-nak, hogy mi történt
tegnap délután. Úgy láttam, nem volt oda a gyönyörtől, hogy
összesen öt napra sikerült elmenekülnünk a civilizációból.
Bevallom, engem sem vetett szét a boldogság.
– Jó estét, Spencer! – nézett rám Rebell, ahogy bekapcsoltam a
kamerát.
– Ekon? – kérdeztem azonnal.
– Itt van – válaszolta a parancsnok, és kicsit állított az optikán,
hogy nagyobb legyen a látószög. Azonnal észrevettem az óriást,
ahogy fültől-fülig érő vigyorral néz ránk.
– Helló, Uri! Ivey! – biccentett felénk.
– Szia! – lelkendezett Ivey, és integetett neki.
Én is meghatódtam egy kicsit. Ekont látva honvágyam támadt,
vagy valami olyasmi. Nem helyhez kötődő, hanem inkább
személyfüggő honvágy, ha van ilyen. Bele sem mertem gondolni,
mit érezhet Ekon, ha eszébe jut a családja.
– Rátérhetnénk a tárgyra? – kérdezte Zaim Rebell, aki még
mindig nem vált érzelgőssé, ahogy elnéztem.
– Hogyne! – köszörültem meg a torkom.
– Sikerült kitalálnia valamit? – kérdezte a parancsnok, és a
hangjából kihallottam, mennyire feszült.
– Nem tudok jó hírekkel szolgálni – válaszoltam gondterhelten.
– Átnéztük az összes raktárai, de sehol nincs elegendő mylar.
– Mivel száz éve tilos a gyártása – tette hozzá Ivey.
Rebell bólintott.
– És helyettesíthető?
– Lebomló anyagokkal? – nevetett fel Ekon. – Az biztosan
hasznos lenne egy űrutazásnál – humorizált tovább.
– Megértettem – nézett rá gyilkos pillantással a parancsnok.

489
 – De valamit ki kell találnunk! Ezen nem múlhat a küldetés
sikere.
– Meg ne haragudjon – hajoltam közelebb –, de ha csak ezen
múlna a siker, komolyabban venném. Azonban be kell látnunk, hogy
ezen kívül még ezer dolog jöhet közbe, parancsnok.
– Igen, igen, Spencer, én is tudom, nem kell emlékeztetnie rá –
nézett rám is keményen Rebell. – De nekem az a dolgom, hogy a
belátható nehézségeket orvosoljam. A beláthatatlanok nem az én
hatáskörömbe tartoznak…
– Hanem, kiébe? – kérdeztem vissza kapásból.
– Talán Istenébe – biccentette oldalra a fejét Rebell. – Ember
vagy robot kevés ahhoz, hogy minden létező problémára
felkészüljön – tette hozzá.
– Hát, mivel Istenhez nincs közvetlen vonal, kénytelenek
leszünk megoldani helyi szinten – nevetett öblösen Ekon, míg én
még mindig a parancsnok szájából elhangzott mondaton agyaltam.
Komolyan mondta? Vagy ez csak valamiféle vicc? Rebell sem a
humoráról híres, úgyhogy talán mégsem erről van szó.
– És hogyan? – kérdezte Ekontól komolyan.
– Uri, nem hívod fél apádat? Ő pont ezen a területen kutat…
– Mármint milyen területen? – néztem rá értetlenül. – Apám
szakterülete a XX. századi mezőgazdaság.
– Mondom! – csillant fel az óriás szeme. – Az ezredforduló után
elterjedt volt a mylar mezőgazdasági felhasználása. Hátha ismeri a
megoldást. Ha mást nem tud, esetleg egy régi gyártósor
fellelhetőségét ismerheti, én pedig életet lehelek az ósdi masinákba.
Hirtelen nem is tudtam, mit válaszoljak.
– Komolyan gondolod? – kérdeztem döbbenten.
– Ha nincs jobb ötleted… – hajolt bele a kamerába Ekon, és úgy
vigyorgott, hogy a fogai közti szünet fekete lyukként tátongott a
szájában.
– Jól van, egy próbát tehetek – válaszoltam nem túl eltökélten.
– Kérem, Spencer! – nézett rám meglepően érzelmesen Rebell.
– Maga az utolsó reményünk…

490
 – Hát, parancsnok, ha valóban így van, akkor elég nagy szarban
vagyunk.

***

– Nocsak, az elveszett ember – vigyorgott apám a kamerába,

amikor két órával később végre elegendő erőt gyűjtöttem, hogy
felhívjam.
– Nem vesztem el, csak összejöttek a dolgok – válaszoltam, és
meglepődtem, milyen halk és gyenge a hangom.
– Milyen dolgok? – hajolt be a képbe anyám. Feltűnően kék
haja és még kékebb szemei láttán megint elöntött a honvágy.
– Szeretnék nektek bemutatni valakit – vágtam a közepébe, mert
úgy gondoltam, ez lesz a legjobb. Ha ezen túl vagyunk, a többi már
gyerekjáték!
Láttam a mindkettejük szemében felvillanó kíváncsiságot.
– Ő itt Ivey, a kedvesem.
Rányomtam a teljes szélességre, és éreztem, ahogy Ivey meleg
tenyere a vállamra simul, hogy bátorításképp megszorítsa egy kicsit.
– Jó napot!
– Azért egy üzenetet küldhettél volna, mielőtt hívsz! – túrt
azonnal a hajába anyám. – Akkor rendesen felöltözöm, és
összeszedem magam a nagy alkalomra.
– Anyu, így is gyönyörű vagy – mosolyogtam rá, mert én
tényleg annak láttam.
– Mondd neki te is! – szólalt meg apám. – Már nem elég neki,
ha tőlem hallja – nevetett.
Szerettem, hogy mindig vidám, olyasvalaki, aki a legsötétebb
pillanatokban is hisz a fényben.
Anyám egy játékos pofonnal lebbentette meg apu füle mellett a
hosszabbra nőtt tincseket, aztán az ölébe ült, és csillogó szemekkel
nézte Ivey-t.
– Nagyon örülünk, Ivey! Ez legalább megfelelő magyarázat
arra, hogy miért tűnt el ez a pernahajder! Mikor ismerkedtetek meg,
és hogyan?

491
 Éreztem, ahogy a gyomrom összeugrik. Ivey nem szokott
hazudni. Viszont nincs rajta a jel, és nem is mondhatja egy
lehallgatható vonalon, hogy ő egy biobot. A veríték azonnal
kiütközött a homlokomon.
– Egy májusi estén találkoztunk, és olyan volt, mintha akkor
keltem volna életre – válaszolta habozás nélkül. – Igazából annyira
hirtelen történt minden, és olyan elsöprő volt, hogy nehéz szavakba
önteni. Pár nap alatt teljesen megváltozott az életem.
– Az enyém is – szóltam közbe, hogy ne tűnjek kukának.
Ivey anyám példáját követve az ölembe ült, én pedig azonnal
szorosan átöleltem a derekát.
Mire ismét a szüleimre néztem, anyám a szívét masszírozta,
mintha fájna, apám pedig látható büszkeséggel és elégedetten
mosolygott vissza rám.
– Tudod, mi a furcsa? – kérdezte anyu, de hirtelen nem tudtam,
melyikünktől, ezért nem kérdeztem vissza, de nem is kellett, mert
azonnal folytatta. – A gyerekkori meséidben mindig volt egy
szereplő, aki pontosan úgy nézett ki, mint Ivey.
A szívem óriásit dobbant. Ahogy visszagondoltam, azonnal
magam előtt láttam a leírásaim alapján megrajzolt hősöket, akik az
elmémben születtek meg, és tényleg egytől-egyig mind hasonlítottak
Ivey-ra.
– Mert már akkor is ő volt álmaim hercege! – válaszoltam, és
felnyújtóztam, hogy egy puszit nyomhassak az arcára.
A kristálykék szemekben ismeretlen fények csillogtak, és Ivey
ujjai a hajamba kirakodtak a tarkómnál.
– Csak nekik általában barna szemük volt – mondta anyám
elgondolkodva.
– Azóta felnőttem, anyu! – vigyorogtam rá. – Rájöttem, hogy a
kék szem a legszebb a világon.
A bókom célba talált, mert anyám elégedetten kihúzta magát,
apám pedig rám kacsintott, hogy értékelje az igyekezetemet.
– És mivel foglalkozol? – kérdezte apu Ivey-t, én pedig ismét
megfeszültem. Miért nem gondoltam erre? Hogy nyilván ezernyi
kérdéssel fogják nyúzni, amire fel kellett volna készítenem.

492
 – Hasonló területen dolgozom, mint Uriah, csak másik előjellel
– válaszolta fesztelenül Ivey, én pedig igyekeztem csukva tartani a
számat.
– Az mit jelent? – kérdezte azonnal anyu.
– Én nem újrahasznosítással foglalkozom, hanem a betiltott
anyagok kiváltásával.
– Ez érdekesen hangzik! – biggyesztette le elismerően a száját
apám.
– Most épp a régi mylar anyagot szeretném valamivel pótolni,
mert a mezőgazdaságnak nagy szüksége lenne egy tükrös fóliaszerű
anyagra, de mivel sehol sem találok az eredetiből, így nem sokra
megyek a projekttel.
Apám azonnal meglökte kicsit anyut, aki egy ciccenéssel állt fel
az öléből, és kelletlenül leült mellé.
– Hát igen, a legtöbbet beolvasztották aztán mesterségesen
elbomlasztották – vette kézbe a rabját apu, és villámgyorsan gépelni
kezdett. Nem is láttam az ujjait. Egy pillanattal később már három
képernyő nyílt meg előtte, amiket mi is tökéletesen láttunk.
– Azt nézem, hol vannak lezárt üzemek, de sajnos, mind a tiltott
övezetbe esnek – mondta apu szomorkásán.
– Talán kaphatok engedélyt a hozzáféréshez. A Tanács már
többször is kivételt tett, hogyha komoly társadalmi érdekről volt szó.
Apám bólogatott.
– Nos, a népesség etetése elég komoly társadalmi érdek –
vigyorodott el. – Átdobom a gyárak listáját, ha ez segít neked –
nézett Ivey-ra, aki mosolyogva viszonozta a pillantást.
– Nagyon kedves, Mr. Spencer! Óriási előrelépés lenne, és
hatalmas segítség.
– Tegeződjünk! – ajánlotta apám, amitől Ivey szabályosan
elpirult.
Én pedig csodálattal adóztam a képességeinek, amiről konkrétan
fogalmam sem volt addig a pillanatig.
– Tudod, a dédnagyapám is ilyesmivel foglalkozott – mondta
apu, miközben a közös mappánkba dobálta a fájlokat. – A korabeli
űrkutatásnál dolgozott, és nagyon komoly fejlesztéseket vitt véghez.

493
 – Tudom – vágta rá meggondolatlanul Ivey, mire mindhárman
ránéztünk, én halálra válva, anyám és apám csak kíváncsian. –+
Uriah sokat mesélt Ivóról.
– Valóban? – kérdezte anyám csodálkozva. – Nem is ismerte…
– Nem ismertem, de mivel érdekelt a családfa, plusz én is
rájöttem, hogy hasonló területen dolgozott, mint Ivey, ezért
utánaolvastam – válaszoltam, és reméltem, hogy ez elegendő
magyarázat.
– Volt időd a korrekción – mondta halkan apám. Nyilván nem
bírta ki, hogy ne hozza szóba.
Éreztem, hogy elvörösödök.
– Azt nem kérdezed meg, hogy miért vittek be? – néztem rá
olyan sértetten, hogy a feszültség szinte tapintható lett kettőnk
között. Apám nem kérdezett, csak nézett, de belőlem akkor is
kikívánkozott. – Tudom, neked semmi sem mentség arra, hogy
valaki tettlegességig fajuljon, de Achak Ivey-ra és a kapcsolatunkra
tett becsmérlő megjegyzést. A homofób viselkedése volt az ok.
– Óóó… – kapta a szája elé a kezét anyám.
Apám szemöldöke is felszaladt.
– Ezt miért nem mondtad el? Miért nem hívtál fel azóta sem?
Azt hittük, azért sunnyogsz, mert nincs mentséged a tettedre – dőlt
előre apu.
– Mert ez igaz is. Nincs rá mentségem. Nem lett volna szabad
megütnöm – válaszoltam, és éreztem, hogy Ivey masszírozni kezdi a
nyakam. Az izmaim azonnal pihenőállásba kapcsoltak.
– Sajnálom! – mondta anyu könnyes szemmel. – Hihetetlen,
hogy léteznek olyanok, akik mások boldogságába is képesek
lennének beleavatkozni.
– Igen, és megdöbbennél, mennyien… – válaszoltam.
– Ha így történt, akkor büszke vagyok rád! – mondta apám,
amin teljesen meglepődtem. Pacifista volt világéletében. – Vannak
dolgok, amik ellen azonnal és hevesen kell fellépni, hogy csírájában
fojtsuk el őket, mert annyira mérgezőek, hogy indokolt minden
eszközzel harcolni ellenük.

494
 Ez nagyon jólesett. Bólintottam, és rájuk mosolyogtam.
Kamaszkorom óta először éreztem úgy, hogy tökéletesen
elfogadnak, hogy örülnek annak, ami vagy aki lettem, és büszkék
rám. Ivey-val az ölemben, a szüleim elismerő pillantásaitól
meghatottan ültem, és azon gondolkoztam, lehetnék-e boldogabb.

495
ötvennégy

Uriah

Az út alatt végig azon gondolkoztam, jól tesszük-e, hogy ismét fejet

hajtunk mások akarata előtt. Hosszas eszmefuttatásom
végeredménye az lett, hogy rájöttem, nincs más választásunk. A
bolygón tölthető idő annyira rövid, hogy szinte érezni a vég
közeledtét. Mióta tudom, hogy a valóság egészen más, mint amit
korábban hittem, egyfolytában azon agyalok, hol és mikor kellett
volna beleavatkozni a történésekbe ahhoz, hogy megakadályozzuk a
gyorsan közeledő pusztulást. Persze a választ nem tudtam, sosem
fogom megtudni, mivel nem hiszem, hogy egyáltalán lett volna
olyan pillanat. Mert az emberiség túlhasználta a Földet, de erre csak
akkor jött rá, amikor már késő volt. Sajnos a tudásunk gyorsabban
gyarapodott, mint a képességünk, hogy felelősséggel használjuk a
forrásainkat, és így végsőkig feszítettük a húrt. A tudomány bűne
lenne az egész? Vagy az emberé? Azé a fajé, aki kezdetektől
megvetette a tudósokat, kiközösítette, üldözte, ellehetetlenítette
őket. A mindenkori hatalom is csak akkor engedte, hogy tegyék a
dolgukat, ha az ő érdekeit szolgálták. Elhallgatták a felfedezéseket,
vagy egyenesen meghamisították a tényeket, hogy elérjék céljaikat.
És nézd meg most, hová jutottunk? Kihalásra ítéltük saját magunkat.
Két érzés között hánykolódtam. Az egyik felem azt mondta, jó
ez így, megérdemli az emberiség, hogy eltűnjön a föld színéről, és a
bolygónak esélye legyen meggyógyulni, elölről kezdeni mindent. A
másik felem viszont képtelen volt elfogadni, hogy így legyen vége,
hogy egy civilizáció ennyi munka és fejlődés után épp akkor
496
szűnjön meg létezni, amikor majdnem megtanulta, mit jelent
vigyázni arra, amije van. Amikorra az egyén nem érzi magát
vétlennek abban, ami a környezetével történik, és a közösség ereje
kidolgozza magából a rendbontókat, az önző, kisajátító egyedeket.
Vagy ezt is csak én beszélem be magamnak? Lehet, hogy ez is
hazugság? Lehet, hogy ugyanúgy félreismerem az emberiséget, mint
ahogy félreismertem világunk mechanizmusait. Ahogy bedőltem a
hatalom színes, szagos reklámjának, annak, hogy egy szép és
egészséges világot építünk, miközben csak virrasztunk a haldokló
ökoszisztéma ágya mellett.
A kétségeimet csak tetézte, ami velünk történt. Kiábrándított a
tudat, hogy Evynnek alkalma volt egy chipet lőni Ivey-ba, és ki
tudja, mit és hogyan manipulált az agyában hónapokon át; meg az,
hogy engem valaki szándékosan bénított hetekig, amit egyetlen
orvos sem vett észre. Még hogy a diagnosztika csúcsra járatott
terület! Lehet, hogy egy jó sámán hamarabb kiűzte volna belőlünk a
gonosz szellemeket, mint ezek a sarlatánok.
– Uriah! – szólított Ivey, talán már sokadszor. A gondolataim
egy sötét és néma helyre rántottak magukkal.
– Igen? – kérdeztem ijedten.
– Megérkeztünk – nyúlt át Ivey, és megsimogatta az arcomat. –
Olyan gondterhelt vagy. Mi a baj?
– Nem is tudom. Valahogy nem tölt el boldogsággal, hogy
vissza kellett jönnünk.
– Más soha nem jut el a paradicsomba – kacsintott rám Ivey.
– Mi egy egész hetet tölthettünk el ott.
Önkéntelenül vele mosolyogtam. Olyan jó volt ránézni,
belekapaszkodni a pillantásába, kicsit be is takarózni vele. Ha ő
mellettem volt, mindig úgy éreztem, semmi sem reménytelen.
– Akkor most szálljunk alá a pokolba! – nyitottam ki a kocsi
ajtaját.
– Nem biztos, hogy olyan rossz hely – válaszolta Ivey, és
energikusan kiugrott a másik oldalon.

497
 Ekon magas alakja közeledett a felkavart porfelhőben, mintha
szállna. Olyan volt, mint egy mitikus lény, egy óriás, aki szárnyak
nélkül repül.
– Helló, de jó újra látni benneteket! – ölelt magához két karjával
mindkettőnket, amikor hozzánk ért.
– Téged is! – engedtem el magam egy pillanatra, hogy
kiélvezzem a szabadjára engedett érzelmek lélekgyógyító erejét.
– Milyen szépen lebarnultatok! Nem vettetek be sugárbogyót?
– De igen, vettünk be, nyugodj meg – válaszolta Ivey. – Ez
természetes reakció. Nem égtünk le.
– Jól van! Nem láttam ilyet csak filmeken – közölte Ekon, de
hamar túllendült a csodálkozáson, és rátért a fontosabb dolgokra. –
Tegnap érkeztünk. Elég jó kis csapatot sikerült verbuválnom.
Úgy tűnik, pár nap alatt életre tudjuk kelteni a masinákat.
– És ez jó hír? – kérdeztem kissé szkeptikusan.
– Uri, kérlek, próbálj magadba is lelket lehelni! – nézett rám
kissé dühösen Ekon. – Nem tesz jót senkinek, ha te vagy a
kerékkötő.
– Nem kötök kereket, de azért engedtessék meg nekem, hogy
képviseljem a szkepticizmust.
– Mikor lettél filozófus? – röhögött fel Ekon. – Tőlem
képviselhetsz, amit csak akarsz, de most gyere, és nézd át az
anyaglistákat, programozd be a gépeket, frissítsd fel a szoftvereket,
és készítsd elő a gyártást!
– Csak ennyi? – kérdeztem, de a szám sarkát mosoly feszegette.
Ekon mellett képtelenség búskomornak lenni.
– Ha marad időd, benézhetnél a konyhára. Egy robotunk van,
akinek van főzőprogramja, de úgy tűnik, eléggé elavult. Tegnap
natúr algazselét kaptunk vacsorára…
– Oké, és közben kiszaladok a sivatagba, lövök pár tevét! –
válaszoltam komolyan.
– Ha te fogsz vadászni, mind éhen halunk – vágta rá. – De egy
kis lőgyakorlat valóban rád férne.
– Miért, holnaptól ember ember elleni harcokra lehet számítani?
– kérdeztem epésen. Hol él ez? A XXIII. században mi értelme a

498
lőfegyvereknek? Ha kitör a háború, már csak a gombafelhőket
fogjuk látni, aztán elporladunk.
– Sose lehet tudni – vonta meg a vállát Ekon.
– És én? Én mit csináljak? – kérdezte Ivey, aki addig néma
csendben figyelte a szóváltásunkat.
– Te velem jössz! Egy ilyen erős és ügyes srácnak a szerelőknél
a helye!
Ivey szemei felcsillantak. Azt hittem, zokon veszi, hogy nem
valami nemesebb feladatot bíznak rá, ahol kihasználhatná a
professzortól örökölt tudást, de látszólag tökéletesen elégedett volt
azzal, hogy kétkezi munkásnak álljon.
– Akkor vacsoránál találkozunk! – intett felém Ekon, majd Ivey
vállát átkarolva elindult vele az óriási csarnok felé.
– Élet! – szóltam Ivey után, amikor már majdnem túl messze
voltak ahhoz, hogy hallja. Azonnal visszafordult, és mosolyogva
nézett rám. – Szeretlek – formáltam a számmal, mire Ivey szemei
azonnal felcsillantak, az arcán elégedett kifejezés ömlött el, és
szívecskét formázott az ujjaiból. „Én is” – tátogta némán, és még
egy puszit is dobott. Sokkal vidámabban indultam az irodaépület
felé.

Fegyveresek álltak minden ajtónál, és PC60-asok járőröztek az

udvaron. Úgy tűnt, itt tényleg mindenki arra számít, hogy fizikai
erővel kell visszavernünk egy támadást. Rájöttem, hogy nyakig
ülünk a pácban. Ha a rendfenntartók ránk találnak, ha mégsem
tudjuk becsapni őket, és elhitetni, hogy engedélyezett projektmunka
folyik itt, akkor akármelyik pillanatban megérkezhet egy csapat,
akik ránk vadásznak. Egy elhagyatott város utcáin folyó harc nem
szerepelt a bakancslistámon. Rájöttem, hogy a kihalás sincs rajta.
– Spencer! – dörrent a fülemben Rebell hangja. Kicsit elegem
volt már belőle, hogy mindenhol megtalál.
– Igen, uram? – nyomtam meg a fülesemet.
– Csak meg akartam köszönni, hogy megszerezte az
információkat. Valószínűleg megmenti az emberiséget.
– Nagy szavak, uram, de nem én voltam a világmegmentő,
hanem Ivey. Ő vitte véghez a teljesíthetetlen küldetést –
499
vigyorodtam el az emléktől, ahogy Ivey szemrebbenés nélkül
kicsalta a szükséges adatokat apámból.
– Nocsak! – válaszolta Rebell. – Úgy látszik, Ivey valóban
nagyon gyorsan alakul át. A szüleinek nem tűnt fel semmi?
– Mármint úgy érti, rájöttek-e, hogy humanoid? Vagy hogy az
volt?
Rebell nem válaszolt, úgyhogy ebből arra következtettem,
valóban erre kíváncsi.
– Nem. Szerintem fel sem merült bennük.
– Ez remek hír! Ha nekik nem szúrt szemet, akkor senkinek sem
fog – mondta Rebell.
– Miért, kinek fog ez számítani?
Megtorpantam a folyosón, mert valami furcsa érzés – félelem,
talán rémület – késztetett megállásra.
Rebell torkot köszörült. Ez nagyon rossz előjel.
– Remélem, hogy senkinek… – adott kitérő választ.
– Ezt ne csinálja, parancsnok! Maga is tudja, hogy máris bogarat
ültetett a fülembe.
– Nézze, ez nem rajtam múlik, de a Fronton belül is kezdenek
kiélesedni az ellentétek – mondta halkan.
– Mármint mivel kapcsolatban? – kérdeztem vissza.
– Egyrészt a nyilvánossággal, másrészt a biobotok és robotok
Gliese-re történő betelepítése kapcsán.
Éreztem, ahogy a vérem megfagy az ereimben.
– Micsoda? Miért? Eddig arról volt szó, hogy odaát egyenlőség
lesz, új rend, új törvények.
– Látta, ugye, hogy miként reagáltak, amikor kihirdettem a
bázison az egyenlő bánásmódot…
Eszembe jutott, ahogy elfordultak, és némán kisétáltak az
emberek, mintha valami szégyenletes dolognak akarnának hátat
fordítani.
– Ez a népességen belül is ilyen arányban van jelen. Ha nem is a
többség, de jelentős hányad nem akarja, hogy a mesterséges
intelligencia egyenrangú legyen az emberrel.

500
 – És mondja, parancsnok, az AI nélkül egyáltalán lenne
esélyünk a túlélésre? Maga, Ivey, Eisa és a hozzájuk hasonlók
nélkül eljutottunk volna valaha oda, hogy tervezhessük a bolygó
elhagyását? És a robotok nélkül kivitelezhető lenne maga az
űrutazás?
– Nem engem kell meggyőznie, Uriah – válaszolta halkan
Rebell. – És ezt a harcot nem egyedül kell megvívnia. De most
mások a prioritások.
– Igen? Mégis mik az elsődleges szempontok, parancsnok?
– A legfontosabb, hogy a hajók el tudják hagyni a Földet. A
második, hogy legyenek fényvitorlák, és működjenek is. A
harmadik, hogy képesek legyünk harcok nélkül elfoglalni a
bázisokat.
– Ez csak a harmadik? – kérdeztem komolyan.
– Igen, Spencer. Ha kell, a katonáink a vérüket adják azért, hogy
megszerezzük a felügyeletet a bázisokon.
– Ez őrültség, parancsnok! Ha kitörnek a harcok, a hatalom
pillanatok alatt lángtengerré változtathat mindent.
– Nehezen – válaszolta sejtelmesen Rebell.
Kellett néhány másodperc, hogy felfogjam a szavak mögöttes
tartalmát.
– Megint? – nevettem el magam.
– Nem bízhattuk a véletlenre – csatlakozott Rebell. – Már
minden rendszerük a mi kezünkben van. Csak arra várunk, hogy
maguk összerakják a szárnyakat.
– Az még legalább két hét, ha teljes kapacitáson, éjjel-nappal
mennek a gépek, akkor is.
– Ha az anyag megvan, a többit az Űrállomáson csináljuk. 800
kilométerig úgysem lehet vitorlát bontani, és a hajók meg tudnak
állni ott, hogy rájuk szereljük a szárnyakat.
– Nézze, ehhez nem értek. Kérdezze meg Ivey-t, hogy okoz-e ez
valami problémát.
A következő pillanatban már Ivey hangja szólalt meg a
fülemben. Rebell gyorsan elmondta neki, hogy milyen

501
kényszermegoldást találtak ki, mire Ivey egy pillanatnyi késlekedés
nélkül válaszolt:
– Nem ártana, ha felturbóznák a lézerágyút… Arra szükség
lenne, hogyha onnan kell újraindulniuk az űrhajóknak. A kilövési
sebesség nélkül ugyanis ebben az esetben nem lesz elég a hajtóerő.
Rebell néhány másodpercig hallgatott.
– Bassza meg! – tört ki belőle. – Mondtam, hogy a maguk
jóváhagyása nélkül hülyeség meghozni egy ilyen döntést.
Úgy éreztem, megfordul velem a világ. A mi jóváhagyásunk
nélkül? Vagy már hallucinálok?
– Jól van, Ivey. Megtenné, hogy feldiktálja a szükséges adatokat
és elküldi nekem egy kódolt üzenetben?
– Hogyne, máris csinálom.
Amint Ivey kilépett a vonalból, Rebell már csak hozzám beszélt:
– Visszatérve a problémánkra… amiről korábban beszéltünk.
Nézze, Spencer, egy biztos! Maga és Ivey fent lesznek a Bárkán,
akkor is, ha a fene fenét eszik! Szükségem van magukra odaát!
Jólesett, amit mondott, de valahol mélyen, egy ördögi hang azt
ismételgette a fejemben, hogy nem ránk van szüksége, csak a
tudásunkra. Hogy Ivey-t felcsempészni a Bárkára, és végighazudni
az új életünket is, semmivel sem jobb, mint pár száz évvel korábban
ezen a bolygón, amikor az emberek még saját maguk között kerestek
belső ellenségeket etnikum, vagy bőrszín alapján.

502
Ivey

A napok rohantak. Ekonnal átnéztük a teljes gyártósort,

szétszedtünk minden gépet, és újra összeraktuk őket. Egy ügyes kis
nyomtatórobot segítségével kicseréltük a hibás alkatrészeket,
feltöltöttük a tartályokat, és vártuk, hogy Uri és csapata telepítse a
friss szoftvereket. Pár újítást is megbeszéltünk, mert Spencer
professzor tudása messze meghaladta az egykori tervezőkét, és
néhány dolgot sokkal egyszerűbben és gyorsabban is meg lehetett
oldani. Ekon fizikai ereje, és a mechanikus dolgok iránti
elkötelezettsége pedig hidat képezett a hiányzó elemek és az én
fejemben megszülető hibrid technológiák között. Tényleg képes volt
fából vaskarikát eszkábálni.
Három nappal az érkezésünk után végre beindult az első
gyártósor, és pár órán belül a másik kettő is. Estére ontottuk a
mylart, amit egyből óriási konténerekbe pakoltak a robotok, és kis
szállítógépekkel vittek a bázisra, hogy a Bárka gyomrába pakolják
őket.
Úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben halad.
Uriah viszont olyan távoli, olyan elérhetetlen lett. Beszélt, evett,
aludt, mégis úgy láttam, hogy belülről rágja valami. Kérdezgettem,
de a válaszai mind csak részigazságok voltak. Éreztem, hogy vastag
falak épülnek közénk. Megrémített a változás. Eleinte magamra
vettem. Úgy gondoltam, én tehetek róla, akkor is, ha nem rajtam
múlik a dolog. A mostani állapot ikertestvére volt a szigeten
átélteknek. Féltem, hogy talán azt hiszi, az üknagyapja mégis
bennem lakik. Hogy az én agyam képtelen lenne ilyen
eredményesen dolgozni. De minden este úgy nyúlt hozzám, mintha
én lennék a világ legnagyobb csodája. Amikor kettesben voltunk, a
szerelem nyelvén mondta el, hogy mennyire fontos vagyok neki. A
szeretkezéseink újabb és újabb univerzumokba repítettek, és
olyankor minden rendben volt, minden a helyére került. Ha csak mi
voltunk, megszűnt a feszültség, ami máskor annyira nyilvánvalóan
izzott benne, hogy szinte égette a szememet.

503
 Rájöttem, mindkettőnknek jobb, ha napközben nem találkozunk.
Úgy intéztem, hogy soha ne ebédeljünk egyszerre, és akkor is mást
küldtem a részlegére, ha én is mehettem volna. Sajnáltam, hogy így
alakult, de reméltem, hogy előbb-utóbb feldolgozza, bármi bántja is,
és ha így lesz, megosztja velem a dolgot. Megpróbáltam bízni
benne. Vagyis ez hülyeség. Bíztam benne, és megpróbáltam nem
elfelejteni ezt az érzést.
Ekon elmondta, hogy megtanította lőni. Már a gondolattól is
levert a víz. A lehetőségét is gyűlölöm, hogy valaki erőszakkal
léphet fel egy másik ember ellen. Valószínűleg a régi programom
égett az agyamba annyira, hogy mindenfajta fizikai harcot
masszívan elutasítsak. Az emberi élet szent. Senki nem veheti el a
másikét. Rebell is erre hivatkozva hozta meg a döntését, amivel
egyből semmissé tette az egész tézist. Megölni valakit azért, mert ő
is ezt tette, a döntéshozót is lealacsonyítja.
Bár napok óta kerültem minden kényes témát, hogy megőrizzem
legalább az estéink meghitt pillanatait, ezúttal nem tudtam
magamban tartani.
– Szóval Ekonnal lőni tanulsz – jelentettem ki egyik este, mert
nem akartam kérdéssé degradálni a súlyos tényt. Esélyt sem akartam
adni arra, hogy letagadja.
– Igen – válaszolta meglepően egyszerűen.
– És mi célból?
– Hogy meg tudjalak védeni, ha kell – nézett rám, és a tekintete
őszinteségről árulkodott.
– Most arról beszélsz, hogy ha ránk támadnak, akkor képes
lennél bárkit bántani az én érdekemben? – kérdeztem, mire egy
pillanatra meglepetten pislogott.
– Már hogyne? Hogy a picsába ne lőnék le bárkit, aki az
életedre tör? – hajolt közelebb, hogy nyomatékor adjon amúgy is
rémületes szavainak. Megpendült bennem egy húr, egy régi emlék
játszott a lelkemen. Még csak pár napja léteztem, amikor letaglózott
a tudat, hogy én sosem lehetek annyira fontos, hogy harcoljon
értem.

504
 – Uriah… – hunytam le a szemem, hogy megpróbáljak
megnyugodni. A veszekedés nem visz előrébb.
– Figyelj, Élet, erről nem nyitok vitát! Ne mérgezzük ezzel a
kapcsolatunkat! Ez az én döntésem. Ha te ellenzed a
fegyverhasználatot, akkor ne fogj fegyvert. De azt nem várhatod,
hogy tétlenül nézzem, ahogy rád vagy ránk támadnak.
Összepréselte az ajkait, ezzel jelezve, hogy lezárta a kérdést.
Életemben először egekig nőtt bennem a feszültség, és éreztem,
hogy majd felrobbanok. Azt az egy alkalmat leszámítva, amikor
azért szálltam vele vitába, hogy kimozdítsam a holtpontról az
agyvérzése után, sosem engedtem meg magamnak, hogy átlépjem a
határt. Bármi is történt, bennem még mindig ott munkált a régi
beidegződés. Az emberi élet mindennél előrébb való, és én sosem
leszek egyenértékű egy emberrel. Aztán rájöttem, hogy ez
egyszerűen nem igaz.
– Nem! – szólaltam meg határozottan, mire Uriah is felkapta a
fejét. – Erről nem dönthetsz helyettem. Minden másról igen, de erről
nem. Nem akarom, hogy bárkire fegyvert fogj miattam, azt pedig
pláne nem, hogy kárt tegyél egy emberben azért, hogy engem
megments. Volt idő, amikor csak arra vágytam, hogy elég fontos
legyek neked. Hogy küzdj és harcolj értem. De azóta sokat tanultam
erről a világról, és rájöttem, a harc, az öldöklés nem vezet sehová, és
én sem leszek ettől értékesebb. Mindig azt mondod, egyenrangúak
vagyunk. Ha értem akarsz ölni, abba igenis beleszólhatok! –
hajoltam bele ezúttal én az arcába, és közelről figyeltem a vonásait.
Először dac és düh torzította őket, de aztán szépen lassan kisimultak
a gyűrődések, és Uriah pillantásába valami új vegyült. Talán
tisztelet.
– Oké. De magamat megvédhetem? – kérdezte.
Egyből rávágtam:
– Hogyne! Te ember vagy! Bármit megtehetsz, hogy megvédd
magad!

505
ötvenöt

Ivey

A projekt a végéhez közeledett. A szükséges mennyiséget már

legyártottuk, és napokkal korábban elküldtük a Bárkára. A vezetés
úgy döntött, készítünk még annyit, amennyit a rendelkezésünkre álló
források engednek, hátha szükségünk lesz rá. Egyet is értettem
ezzel. Ha elhagyjuk a területet, túl nagy kockázat lenne még egyszer
visszatérni ide. A lézerágyú várható teljesítményét csak saccolni
tudjuk, tehát elképzelhető, hogy nagyobb szárnyakra lesz szükség,
és bár láttam az új hajók terveit, nem voltam biztos benne, hogy
minden számítás tűpontos. Jobb, ha van elegendő tartalékunk.
Ekon már azon dolgozott, hogy előkészítse az Űrállomásra
szállítandó felszerelések listáját, és Uriah-val éjjeleken át hajtották
magukat, hogy minél előbb végezzenek a feladattal. Az életünk
lassan a szigeten töltött időre emlékeztetett. Munka, munka és
munka, megoldásra váró feladatok garmadája. Uriah látszólag ennek
szentelte magát, de én tudtam, hogy valami más tölti ki a
gondolatait. Még mindig nem avatott be, és ez napról napra távolabb
taszított tőle. Próbáltam, tényleg mindent megpróbáltam, hogy
bennem semmi ne változzon, hogy a belé vetett hitem ne csorbuljon,
de egyre nehezebben ment. A hallgatás, mint egy láthatatlan és
egyre vastagodó üvegfal, lassan áttörhetetlen gátat emelt közénk.
Féltem, hogy mire megszólal, mire hozzám fordul, már nem fogom
hallani.
Egy szombati napon történt. Egy ugyanolyan átlagos napon, mint
bármelyik korábbi.
506
 Ekon csütörtök este ment vissza a szigetre, hogy ellenőrizze a
bepakolást, és pénteken arról számolt be, hogy minden a helyén van.
Rebell parancsnok is elégedett volt, és az esti beszélgetésünknél
biztosított arról, hogy amit a Gliese-en létrehozandó laborhoz
kértem, azt is mind berakatta a Bárkába. Megnyugtatott, hogy a kért
adatokat is mind lementette és feltöltötte a központi szerverre, így az
utazás során felmerülő problémák esetén is hozzáférhetőek lesznek.
Úgy döntöttünk, hogy tizenöten – Ekon, Uriah és én, valamint
tizenkét tudós –, nem hibernáltatjuk magunkat, hanem egész úton
felügyeljük a hajókat, végrehajtjuk az esetleges röppálya-
korrekciókat, és megtervezzük azokat a modelleket, amikre nem volt
lehetőségünk a felkészülés során. A többi hajó szerkezeti felépítését
még nem ismertük meg elég mélyen ahhoz, hogy kidolgozzuk a
hasznosításuk lépéseit.
Egész éjjel ez járt a fejemben. A professzor tudását hívtam elő,
hogy a Gliese-en landolt felderítő egység által küldött adatokra
támaszkodva kitaláljam, mire lenne szükség odaát, amire eddig nem
gondoltunk.
Uri gyorsan elaludt, amit a szenvedélyes, sőt inkább
kétségbeesett szeretkezés számlájára írtam. Ezen az estén olyan
erővel akart magába olvasztani, hogy fájdalmat okozott. Nem
szóltam. Némán tűrtem, hogy kisajátítsa a testemet. Úgy éreztem, ha
erre van szüksége, bármennyit elvehet belőlem.
Végül hajnalban ért utol az álom, és olyan mélyre húzott, ahol
már csak sötétség vett körül.

– Ébredj, Élet! Jönnek! – kiáltott Uriah, és megrázta a vállamat.

A hangjából kiérződő félelem és sokk engem is felrántott az
ágyról. Előhúztam a bepakolt utazótáskát, amit Ekon parancsára
tartottunk készenlétben.
– Mennyi időnk van? – kérdeztem, miközben magamra cibáltam
a nadrágomat.
– Maximum öt perc – felelte Uriah, és előkapta a hullámlökőt.
Minden lelassult egy pillanatra.
– Kérlek, ne hozz fegyvert! Megbeszéltük, hogy csak addig
harcolunk, amíg nincs szükség erőszakra.
507
 – Igen. De ha el akarják venni az egyetlen dolgot, amitől
embernek érzem magam, akkor minden áron meg fogom védeni! –
hadarta.
A gyomromat gombócba gyűrte a félelem. Csak azért tett úgy,
mintha megkötöttük volna az alkut, hogy békén hagyjam. Sosem
gondolta komolyan.
– Nem ölhetsz embert egy robotért. Magadat is halálra ítéled –
suttogtam, de közben az agyam tudatos fele tette, amit kell.
Előkaptam a kommunikátort, és nyitottam a fájlokat, hogy meg
tudjam semmisíteni a lényeges adatokat.
– Ha elvisznek, ha elszakítanak tőled, akkor semmit nem ér az
életem – felelte. A szemei komolyan csillogtak, ahogy ránéztem.
Meghatott a ragaszkodása, de képtelen voltam elfogadni az érveit. –
Értsd meg, itt már nem csak rólunk van szó! Nemcsak arról, hogy
mi ketten mit akarunk. Ez az ügy rég túlnőtt rajtunk. Mostanra
felelősek vagyunk több millió életért.
Ebben igaza volt. Mégis, ha visszabontom a problémát az
alapokig, akkor az egyetlen helyes döntés csakis a békés megoldás
lehet. Az emberiség minden baja abból ered, hogy a hatalom
megszerzése érdekében gyilkolta a saját fajtáját. Sosem mondtam ki,
de bennem felmerült, mennyire haszontalan dolog ez az egész.
Végül is teljesen mindegy, melyik tízmillió ember utazik a Gliese-
re. Ott úgyis új szabályok, új rend lép életbe, és a következő
generációk már egészen mások lehetnek, mint amilyenek mi
vagyunk, hiszen másik világba születnek. De ha vér tapad a
kezükhöz azoknak, akik elhagyják a Földet, azzal megpecsételik az
utódaik jövőjét is.
– Akkor sem vethetsz be erőszakot ellenük. Ez a ti bolygótok, ez
a ti civilizációtok. Ne szállj szembe a tieiddel! – kérleltem. Nem
tudtam, hogyan magyarázhatnám el neki, miért annyira végzetes, ha
megteszi, ha embert öl.
– Élet! Nincs olyan, hogy az enyéim, sem olyan, hogy
felsőbbrendű faj. Pontosan ugyanannyit érsz, mint én vagy más –
magyarázta, ahogy a karomnál fogva maga felé fordított. – Ne

508
kezdjük el ezt a vitát még egyszer! Bármi jön, együtt éljük túl,
vagy…
A szavai egyszerre emeltek a magasba, és taszítottak a mélybe.
Az elmúlt hetek történései közénk álltak, éket vertek kettőnk közé,
most mégis épp szerelmet vallott a kezdődő rémálom árnyékában.
Ugyanakkor megijesztett, hogy egyetlen percnyi gondolkodás nélkül
rúgja fel a megállapodásunkat, sőt nem is tekinti érvényesnek.
Mégis… Uriah a létem értelme, az egyetlen biztos pont az összes
univerzumban. Nélküle én is semmi vagyok. Általa tanultam meg
szeretni, és szeretet nélkül értelmetlen a létezés.
– Uriah, kérlek! – próbálkoztam még egyszer, miközben az
utolsó fájlokat is megsemmisítettem, és a kommunikátort a
táskámba dobtam.
Csak annyit ígérhetek, hogy nem én lövök először – válaszolta
halkan. – Gyere! Indulnunk kell! – rántotta meg a kezem, aztán
maga után húzott, hogy a hátsó ajtón az épület mögé érjünk, ahol a
kocsink parkolt.
Bevetettük magukat az ülésekbe, a csomagokat hátradobtuk, és
megvártuk, amíg a biztonsági berendezések felismerik Uriah-t. Az
Ekon által felturbózott szerkezet villámgyorsan betöltött, és Uriah
egyetlen töredékmásodpercet sem habozott, már húzta is a
botkormányt.
Épp az irodaépület előtt sorba állított embereket néztem, akiket
reflektorok világítottak meg, és PC80-asok felügyeltek fegyverrel,
amikor Uri ordítása törte ketté a teret.
– Nem!
Mire felfoghattam volna, hogy mi történik, már hallottam is a
fenyegető géphangot:
– Azonnal szálljanak le, és hagyják el a járművet!
Felpillantottam, és farkasszemet néztem a hatalmas
gépágyúkkal, amik célba vettek minket. Éreztem, hogy a szívem
menten kiugrik a mellkasomból. Nem lehet így vége!
– Uriah, kérlek! – fordultam felé. – Kérlek, ne halj meg értem!
Akkor az egész életem értelmetlenné válik! Kérlek, hagyd, hogy
megtörténjen! – könyörögtem neki. Valóban így gondoltam, és

509
hirtelen Ivo emlékei mosódtak össze az enyémekkel. Mindkettőnk
csak azért élt, hogy lehetőséget biztosítson az emberiségnek a
túlélésre, de legfőképp azért, hogy Uriah Spencer esélyt kapjon egy
új világban. Az üknagyapja a vérségi kötelék miatt érzett így, én
pedig azért, mert végtelenül szeretem.
– Tíz másodpercük van, hogy eleget tegyenek az utasításoknak!
– szólalt meg ismét a géphang. A fejemben elindult a számláló,
miközben az idő szétesett, és lelassult minden. Uriah-ra néztem.
Kifehéredő ujjpercekkel szorította a kormányt, a tekintete
elfelhősödött. A mindig tiszta kék szemek egy pillanat alatt
fordultak sötét, fenyegető viharfelhőkre emlékeztető szürkébe.
Megborzongtam. Ezt az oldalát csak egyszer láttam, amikor
Achakkal szállt szembe.
– Nem! – suttogta, és felém hajolt. Az ajka egy pillanatra ért a
számhoz, és a tudat, hogy akár az utolsó csókunk is lehet,
mozdulatlanná dermesztett. – Szeretlek, Élet! – sóhajtotta, de mielőtt
válaszolhattam volna, mielőtt az utolsó előtti másodpercben
biztosítom arról, hogy nekem is ő a mindenem, a hiperhajtómű
fülsiketítő hangja fojtotta belém a szót, és olyan erő préselt az
ülésbe, hogy képtelen voltam levegőt venni. – Rohadjatok meg! –
ordította Uriah, miközben spirálban repültünk az ég felé, én pedig
egyszerűen becsuktam a szemem, és engedtem, hogy Ivo hangja
betöltse a tudatomat.
Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy,
szenteltessék meg a te neved;
jöjjön el a te országod;
legyen meg a te akaratod,
amint a mennyben, úgy a földön is.
Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma;
és bocsásd meg vétkeinket,
miképpen mi is megbocsátunk
az ellenünk vétkezőknek;
és ne vígy minket kísértésbe,
de szabadíts meg a gonosztól!

510
 (Mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség
mindörökké.) Ámen.

511
Uriah

A tenger felett bekapcsoltam a robotpilótát és a radarzavart, aztán

gyorsan kifordultam az ülésemből. Ivey folyamatosan gépelt a
kommunikátoron és közben telefonon beszélt valakivel, aki
utasításokkal látta el.
– Élet! – szólítottam meg halkan. Hogy ismét hidat képezzek
kettőnk között, a térdére tettem a kezem.
Feltartotta a mutatóujját, ezzel figyelmeztetve, hogy várjak egy
kicsit, és a fülére tette a kezét, hogy a felkavart víz zaja ne nyomja el
a hangokat.
– Igen, értettem, uram! Harminc perc az érkezésig – mondta, és
közben bólintott, mintha bárki is láthatná rajtam kívül. – Biztos,
hogy tudnak a bázisról. Maximum annyi időnk van, amíg
felkészülnek a támadásra.
Amikor kimondta, bennem is elindult a visszaszámlálás.
Harminc perc és vége mindennek. Vajon elegendő-e egy fél óra
arra, hogy a Bárka útra keljen, és elrepítse az emberiség magját egy
távoli galaxisba? Vajon elegendő volt-e az elmúlt fél év arra, hogy
mindent átgondoljunk, és szisztematikusan felkészüljünk? Vajon
csúszott-e hiba a számításba, ami a fajunk kihalását jelenti? Nem
nagy ügy… Maximum vége a világnak.
– Igen, megsemmisítettem, uram. Igen, itt van velem. Adom!
Ivey az ujjával a fülemre mutatott, én pedig megérintettem a
telefont.
– Spencer! Remélem, irgalmatlanul kapkodja magát! Ha nem
érnek be időben, vagy a Tanács előbb indítja a támadást, mint ahogy
lemodelleztük, kénytelenek vagyunk hátrahagyni magukat. Ugye
tudja, hogy nem szívesen teszem, de nem kockáztathatom százezer
ember életét azért, mert kedvelem – mondta Rebell parancsnok,
nekem pedig összeszorult a gyomrom. Egyrészt a gondolattól, hogy
talán nemsokára be kell vennünk a kis kapszulákat, és elbúcsúzni

512
egymástól Ivey-val, másrészt attól, hogy egy idegen ember azt
mondta, kedvel. Olyan életszerűtlen volt az egész.
– Igenis, uram! – válaszoltam olyan hangnemben, mint amit a
régi filmeken használtak a katonák. Nevetséges is lehetett volna, de
valójában félelmetes volt. Azonnal visszafordultam a kijelzők felé,
az ujjaimmal végigzongoráztam a műszereket, és azon agyaltam,
mennyi többletterhelést bír még el a gép.
– Ráadhatsz még tizennyolc százalékot! – mondta Ivey, én
pedig rámosolyogtam. Imádtam, hogy olvas a gondolataimban és
sokkal gyorsabban reagál, mint én.
Bólintottam, és bepötyögtem a felülíró kódot, aztán maximumra
állítottam a terhelést. Bőven a piros jelzésben száguldottunk így is,
de itt már élet-halál a tét!
– Ja és még valami, Spencer! – recsegett Rebell hangja a
vonalban.
– Igen?
– A szülei már a fedélzeten vannak…
A szívem akkorát vonaglott, hogy egy pillanatra azt hittem,
infarktust kapok.
– Ugye nem viccel, uram?
– Nem vagyok egy vicces flótás, Spencer – szakította meg a
hívást Zaim Rebell, a legegyenesebb ember, akit csak ismerek.

Ivey csendesen üldögélt mellettem. Tudtam, hogy még mindig

nyomasztja a tudat, hogy képes lennék belemenni a harcba, azért
hogy mentsem magunkat. Jobban mondva csak az zavarja, hogy érte
lennék képes ölni, és nem érti meg, hogy ebben az egyenletben
teljesen mindegy, hogy ő ember vagy humanoid, sőt akár egy
majom is lehetne. Itt az érzelmi elköteleződés a lényeg, az, hogy az
életem mit sem ér nélküle. Mit számít, itt vagy ott, a Földön vagy a
Gliese-en, a mennyben vagy a pokolban landolunk? Az egyetlen,
ami fontos, hogy ő mellettem legyen!
Újra csipogni kezdett a kommunikátor, és Ekon arca villant fel a
képernyőn.
– Uri, baj van! – suttogta, valószínűleg valami eldugott helyről.

513
 – Mi történt? – kérdeztem, és egyből kiröppentek a fejemből az
előző gondolatok.
– Figyelj, lehet, hogy félreértettem valamit, az is lehet, hogy
hallucinálok…
Az idegeim pattanásig feszültek. Ilyen bevezetés után semmi jó
nem következhet.
– Ne szarakodj! Mondd, amit hallottál!
– Én… – megrázta a fejét, mintha maga sem hinné, amit
mondani készül. – Hallottam, ahogy Rebell őrjöng.
Ismét kifogyott a szuszból, nekem pedig remegni kezdett a
gyomrom. Még 18 perc az érkezésig, egy örökkévalóság. Mi
történhetett, amit Ekon sem képes felfogni. Ezúttal Ivey meleg
tenyere simult a térdemre. Nyugtatni akart, de pont az ellenkezőjét
érte el. A forróság abból a pontból indult, ahol megérintett, és
pillanatok alatt lepte el a testemet.
– Beszélj! – kiáltottam Ekonra.
Az óriás még egy mély levegőt vett, mielőtt megszólalt.
– Evyn életre kelt…
– Tessék? – szűköltem, és a látásom egy pillanatra
elhomályosult. Ivey-ból is furcsa hangok törtek fel.
– Állítólag rávett egy technikust, hogy engedje magát lementeni,
aztán egyből beette magát a központi szerverbe. Már a Bárkán van.
Senki nem fér hozzá, mert azzal fenyegetőzik, hogy legyalulja a
rendszereket.
– És? Mit akar még? – kérdeztem, mert Ekon hangján hallottam,
hogy ez még nem minden. Nem mertem belegondolni, mi lehet
még…
– Azt hiszem, kilövik a rakétákat… – nyögte ki Ekon, de a
hangja elbicsaklott.
A fülem sípolni kezdett, aztán az agyam rázkódott, annyira,
hogy a koponyám falának ütközött, mintha zuhannánk a géppel.
Ivey-ra néztem, és éreztem, hogy a rettegéssel vegyes sokk kiül az
arcomra, ö is bénultan ült.
– Mit mondasz? – kérdeztem vissza, bár tudtam, hogy
tökéletesen hallottam.

514
 – Evyn küldött egy üzenetet a parancsnokságnak, amiben azt
írta, azért hallgattatták el, mert nem akarták, hogy elmondja az
igazat.
– Milyen igazat? – kiáltotta Ivey. Ezt már ő sem bírta idegekkel.
– Azt mondta, Rebell tudja, hogy mi lesz a végkifejlet, de nem
elég erős, hogy meghozzon egy ilyen döntést. Azt állítja, muszáj
elpusztítani az ellenséges hatalmat, és ezzel együtt szinte mindent,
mert ha nem teszik meg, az űrhajóink felét lelövik, mielőtt
elhagyhatnák a légkört.
– Ez őrület! – temettem a tenyerembe az arcom.
– Szerintem az is közrejátszik, hogy a Frontnak szüksége lenne
még pár percre. Európából már felszálltak a hajók, de Ázsia és
Afrika késik. Közbejött valami technikai probléma. Hat hajó szorult
be odaát…
Próbáltam felfogni, amit mond, és volt is értelme a dolognak, de
képtelen voltam elhinni, hogy megteszik. Hogy a pusztításhoz elég a
félelem.
– Beszélnem kell Rebell-lel! – nyomtam ki a telefont.
– Tizenöt perc – közölte Ivey, és közben valamit eszeveszetten
nyomkodott a tabon. – Élesítették a rakétákat Panamában, Indiában
és Kongóban.
A torkomba akkora gombóc nőtt, hogy képtelen voltam
megszólalni tőle. Nyelni sem tudtam. Úgy éreztem, menten
megfulladok.
– Nem lehet! – hörögtem, és Rebellt tárcsáztam, de a
parancsnok nem reagált.
– Újabb két rakétasiló nyílt meg Oroszország és Pakisztán
területén – frissítette az információkat Ivey.
– És itt? – kérdeztem.
Éreztem, ahogy rám néz, és azt is tudtam, hogy nem véletlenül
hallgat.
– Tudnom kell!
Bólintott, épp csak akkorát, amit a periférikus látásommal
érzékeltem.
– Arizona és Alaszka készen áll…

515
 Ököllel csaptam a műszerfalra, aztán lábbal is rúgtam, amit csak
értem.
– A parti zóna, és kétszáz kilométer mélyen a teljes szárazföld –
mondta Ivey, mintha nem tudtam volna, hogy mindent letarolnak, ha
kiadják a lőparancsot.
– Mi marad? – kérdeztem. A hangom krákogás volt csupán.
– Ausztrália keleti partja, Belső-Azsia egy része, Dél-Amerika
déli csücske, és Észak-Amerika középső területei.
– Ennyi? – kérdeztem megkövülve. Már őrjöngeni sem tudtam.
Az agyam sebesen dolgozott. – De miért? Miért hagynak maguk
mögött halált és pusztulást? – tört fel belőlem.
Ivey egy ideig némán nézett ki az ablakon, aztán felém fordult.
– Mondtam neked, hogy ha elkezdődik az öldöklés, a vér vért
szül majd.
Ránéztem, és láttam a szemében, mennyire csalódott.
– Rebell hibázott. Halálra ítélte Evynt, és ezzel elindította a
folyamatot. Mondtam, hogy nem ölhetsz, mert azzal magadat is
halálra ítéled. A bosszú nagyon erős érzelem, olyasmi, amit semmi
nem ír felül. Most pedig bekövetkezik, amitől féltem – folytatta
egyre halkuló hangon.
– Most úgy beszélsz, mint aki hisz a karmában – szűrtem a
fogaim között. A bennem felgyülemlett feszültség utat keresett
magának, és már az is megfelelt, ha Ivey-ba marhatok tehetetlen
dühömben.
– Hívd ahogy akarod! Isteni igazságszolgáltatás, karma, vagy a
sors keze, lényegtelen, mert egyik sem igaz. Ez szimplán az emberi
természetből fakad. Ti vagytok önmagatok legnagyobb ellensége.
Mindegy, ki birtokolja a hatalmat, és egyáltalán hogy nevezzük a
dolgot, a lényeg, hogy az ellenségeivel le kell számolnia. Ha Evyn
nem kerül elő, valószínűleg akkor is megtörtént volna. Ő csak a
katalizátor, de nem ő a felelős az öldöklésért.
Tudtam, hogy van igazság abban, amit mond, de ettől csak még
jobban fájt az árulás.
– Szerintem hazugság, hogy mindez azért történik, mert időre
van szükségük. A hivatalos verzió nyilván az lesz, hogy világszerte

516
megtámadták őket – mondta monoton hangon Ivey. Úgy tűnt, lassan
elillan belőle a düh, és a helyét fájdalom veszi át.
– És valójában? – pillantottam rá félve.
– Valójában attól félnek, hogy a távozásuk után a hatalom
visszaszerzi az irányítást, és kilövik a Konföderációs Űrállomást,
vagy utánunk küldenek pár rakétát. Esetleg egy komplett sereget,
olyan hajókkal, amiknek a létezéséről sem tudunk. Vagy építenek
újakat néhány év alatt, és bosszút állnak rajtunk a Gliese-en.
– Van ennek bármi alapja? – kérdeztem.
– Mindig van esély arra, hogy akit legyőztél, de nem öltél meg,
az erőre kap és letarol – mondta Ivey látszólag érzelemmentes
hangon. Igaza volt.
– De ártatlanok milliárdjainak vére tapad majd a kezükhöz! –
nyögtem, mire Ivey arcán egy árulkodó könnycsepp gurult végig.
– Az emberi élet szent – idézte a Béke alkotmányának első sorát.
A gyomromból kiindulva valami olyan elemi erő villámlott
végig a testemen, amit még sosem kellett megzaboláznom.
Korábban soha nem kellett legyőznöm a késztetést, hogy átlépjem a
határt, amivel mások életét veszélyeztetem.
– Legszívesebben átirányítanám az egyik rakétát a szigetre… –
suttogtam, a saját gondolataimtól is megrémülve.
– Mert te sem tiszteled eléggé az életet – mondta, és éreztem,
hogy csalódott bennem. – És ott van a családod… – nézett rám
olyan haragosan, hogy a szemei szikrákat vetettek. – Meg Ekon,
Brille, a lányok… És Rebell meg a többiek.
A felismerés egy pillanat alatt öltött testet.
– Arról volt szó, hogy minden rendszert felügyelnek. Hogy
nincs veszély… Közben ők maguk égetnek fel mindent maguk után.
Azért mondta nekem Zaim, hogy a szüleim ott vannak, mert ismer.
Tudta, hogy ez lesz az, ami visszatart, hogy én is elégtételt vegyek
az árulásért. Akkor már tudta, hogy mi folyik a háttérben.
A felismerés gúzsba kötött és letaglózott. Rebell gyakorlatilag
minden gondolatomat előre tudta, már akkor, amikor még meg sem
születtek a fejemben

517
 Ivey arcán a csodálkozás viaskodott a rettegéssel. A tabja
pittyent egyet.
– Két rakéta úton. Tizennégy perc a becsapódás. Európának
vége… – suttogta.
A kezeim annyira remegtek, hogy nem tudtam volna megfogni a
kormányt. A robotpilóta nyolc percet írt a landolásig. És onnan még
kettő, amíg felérünk a Bárkára.
Gondolatban magam elé vetítettem a térképet.
– Élet, komolyan mondtad, hogy nem az számít, mennyi időnk
van, hanem az, hogy együtt töltsük el? – kérdeztem.
Ivey összevont szemöldökkel nézett rám, de aztán bólintott.
– És azt is, hogy nem tudod elfogadni azokat, akik a saját
fajtájukra törnek?
Habozás nélkül vágta rá a válaszát:
– Igen! A civilizációtok, a kultúrátok szégyene, ha még most
sem értitek, micsoda kincset birtokoltok. Egy olyan faj egyedei
vagytok, akik kiemelkedtek az állatvilágból, és meghódították a
bolygót. Míg minket ti teremtettetek, addig ti magatoktól szereztétek
meg a tudást, a hatalmat. Évezredek, és sokmilliárdnyi ember élete
kellett ahhoz, hogy mindezt elérjétek. Ami most történik, az
kollektív népirtás, a legszörnyűbb bűncselekmény a
világtörténelemben.
Rajtam volt a sor, hogy bólintsak. Nem válaszoltam, mert nem
volt mit. Az erőmet arra koncentráltam, hogy két kézzel markoljam
meg a botkormányt, és megrántsam, aztán, amikor minden sípolni és
villogni kezdett, egyszerűen kikapcsoltam a rendszert, és manuális
irányításra váltottam. Reméltem, hogy egyáltalán létezik még olyan.

518
Epilógus

Ivey

A piskóta nem jött fel annyira, mint szerettem volna, de a

banánkrém isteni lett – gondoltam, és tálra tettem a süteményt.
Beleszórtam két pálcikát, és zsebre tettem az öngyújtót.
A teraszon szépen megterítve várt az asztal, a vázában frissen
szedett virág.
Izgatott bizsergéssel a gyomromban indultam a forrás felé.
Reggel óta nem láttam Uriah-t, és ennyi idő után mindig elöntött a
hiányérzet. A félelem is munkált bennem, ahányszor berepült a
városba. A Tesla Központ pincéiből elhozott állatok megmentése
azonban fontosabb volt, mint az, hogy én nyugodt legyek.
A nap már elhagyta delelőjét, és lassan ereszkedni kezdett a
horizont felé, de még forróság tombolt a homokdűnék fölött. A
távolban a sűrű köd, mint egy fal magasodott a hegyek fölé. A
látványa megszokhatatlan. Még vagy harminc év, mire feltisztul a
légkör, és ismét lakható lesz a part.
A műhely felé kanyarodtam a kis tó mellett, ahol kacsák
úszkáltak, néha lebukva a víz alá. A réten birkák és kecskék
legelésztek, és Zsebi kergetett egy békát, aki meglepő nyugalommal
szökellt, mindig épp csak annyira, hogy fenntartsa a kutya
érdeklődését. Néztem őket egy darabig, és újra eszembe jutott az
első Zsebi. A szememet könnyek marták a gondolatra, hogy a
felesleges öldöklés nemcsak az embereket tizedelte, hanem a
védtelen állatokat is. Megráztam a fejem. A múlt bűnei nem
mérgezhetik meg a holnapot!
519
 – Uri! – kiáltottam, mire rettenetes csörömpölés hallatszott a
műhely felől.
– Itt vagyok! – válaszolta az imádott hang.
Megszaporáztam a lépteimet, és lehúztam a fejem, amikor
benyitottam az alacsony házikóba.
Uri a régi rádió fölé hajolt, és egy hányatott sorsú fémtányért
próbált rögzíteni egy teleszkópos nyélhez.
– Hogy állsz? – kérdeztem mosolyogva.
– Remekül! – vigyorgott rám, és bólintott is hozzá, hátha ettől
meggyőzőbb.
Nem mintha sürgettem volna. A kapcsolatfelvétel a többi
kontinens túlélőivel még várhatott.
– Gyere velem!
Kézen fogtam, és halk ellenkezését semmibe véve húztam
magam után, egészen a házig, de mielőtt ráfordultunk volna a
teraszhoz vezető utacskára, megállítottam, és a zsebemből előhúzott
kendővel akkurátusan bekötöttem a szemét.
– Miben mesterkedsz? – kuncogott. – Mostanában unalmasnak
találod a szexuális életünket?
Én is felnevettem.
– Gondolod, hogy azért? – kérdeztem, de közben ismét kézen
fogva vezettem, bár lassabban, hogy óvatos lépteivel követni tudjon.
– Csak remélem, hogy nem – felelte még mindig mosolyogva.
Megállítottam az asztal mellett, aztán meggyújtottam a
„gyertyákat”, majd mögé léptem, és kioldottam a hevenyészett
masnit, hogy levegyem róla a kendőt.
Uriah egy meglepett nyikkanás után a szája elé kapta a kezét.
– Torta? Nekem?
– Ha nem tudnád, ma van a születésnapod – közöltem, bár
tökéletesen tisztában voltam vele, hogy rég nem tartja számon,
milyen hónap és hányadika van.
– Ma? – döbbent le Uriah.
– Igen, éppen ma lettél harmincnégy éves – mosolyogtam rá. –
Fújd el! – biztattam.

520
 Uri egy darabig még tanakodott, aztán egy nagy légvétel után
határozottan hajolt a torta fölé, és gyorsan kioltotta a bátortalan
lángokat.
– Hát, legalább Krisztust túléltem – közölte elég elkeseredetten.
Tudtam, mi bántja. A sejtregeneráció nélkül közös életünk sokkal
rövidebb lesz, mint amire számítottunk, és az évek bizony rajta
hagyják ujjlenyomatukat, de engem ez egyáltalán nem érdekel. A kis
kapszulákat biztos helyre tettem, amikor idejöttünk, ezért tudtam,
hogy bármikor is kell majd végleg elhagynunk a sártekét, együtt
indulunk a hosszú útra.
– Ajándékod is van ám! – hajoltam hozzá, hogy csücsörítve egy
csókot kérjek tőle.
– Ajándék? – nézett rám kikerekedő szemekkel, izgatottan.
Az asztal alól, a terítő jótékony rejtekéből elővettem a kis
csomagot. Uriah kíváncsian húzta fel a szemöldökét.
– Mit kapok? – kérdezte, és türelmetlenül nyújtotta érte a kezét.
Nem akartam tovább váratni. Nyitott tenyerébe helyeztem a
dobozkát, és már én is izgultam, hogy vajon örül-e neki, vagy a
pokolba kíván, amiért helyrepofoztam Ekon gépét.
Letépte róla a leveleket, amikbe csomagoltam, és amikor rájött,
mit rejt a ládikó, könnybe lábadtak a szemei.
– Ez az, amire gondolok?
Bólintottam.
– Megjavítottad? És mi van rajta? – kérdezte, miközben
lerogyott a székre, és olyan óvatosan vette kézbe a kis szerkezetet,
mintha valami felbecsülhetetlen érték lenne.
– Minden – válaszoltam egyszerűen.
Uriah felpillantott, hitetlenkedve nézett rám, aztán ismét az
adattárolót vette szemügyre.
– Az egész történelem, minden, amit eltitkoltak előletek. A
rejtett katonai bázisok, a legyilkolt milliók története, a valódi
tanulmányok a bolygó állapotáról, sőt, a titkos paktumok is, amit a
hatalom emberei egymás között kötöttek, és amikből egyenesen
következett mindaz, ami végbement. De nemcsak ilyenek…
Tudományos anyagok, a technikai vívmányok nagy részének leírása,

521
és útmutatók az újrakezdéshez. Olyasmi, mint amin mi is
dolgoztunk az elmúlt időben. És minden, amit jó lesz felidézni. A
történelem a civilizáció bölcsőjétől napjainkig. Bónuszként pedig
egy csomó kép és videó Ekonékról. Még a lányok születése is rajta
van.
Uriah arcán már lefelé görögtek a könnyek. Hónapokig
próbálkozott, hogy megjavítsa, és hozzáférjen az Ekon által
lementett anyagokhoz. Úgy sejtette, az óriás a lányainak gyűjtötte
össze a tudást, hogyha az lesz a végkifejlet, amire számított, legyen
miből tanítania őket.
És nem tévedett. A vége az lett, hogy három és fél milliárd
ember közös sírja lett a bolygó, bombakráterektől felszaggatott
partokkal, évtizedekig tartó füstfelhővel, és letarolt városokkal. A
csekély számú túlélő elhagyatottan, egymástól elszigetelve küzd az
életben maradásért, miközben a Föld talán a gyógyulás útjára lép.
– Eszembe jutott Ekon egyik örökbecsű gondolata – maszatolta
el az arcán a könnyeket Uri.
Kíváncsian néztem rá.
– Azt mondta, semmit sem törölhetsz ki, ami megtörtént. A múlt
része a jelennek, és a jövőnek is. Most érzem át, mennyire igaza
volt. Minden bűnünkért megfizettünk, és még sok-sok nemzedék
rója majd le a tartozást.
Megsimogattam az arcát. Vigasztalhattam volna azzal, hogy
készítettem néhány modellt az időjárás elemzésével, és arra
jutottam, hogy néhány száz év múlva minden jobbra fordul. Ha az
emberiség nem követi el ugyanazt a hibát, ha képes lesz tanulni a
bűneiből, akkor a természet meghálálja, hogy most új esélyt kapott.
A flóra és fauna benépesíti a kihalt területeket, és tiszta lapot nyit a
bolygó történetében. De úgy döntöttem, úgysem hinne nekem.
Sosem hitt, ezután sem fog, mert ő mindig mindent jobban tud. De
én így szeretem!
A kezdetekkor azt kérte tőlem, mondjam el neki, ha úgy érzem,
csalódtam benne. És azt is, hogy soha ne hazudjak. Sok-sok időmbe
telt, míg ambivalens gondolataim és érzéseim tengerében ráleltem az
igazságra, ami felszabadított. Sok mindent másként gondolok, mint

522
ő. Gyakran úgy érzem, nem neki van igaza. Még gyakrabban nem
mondom meg neki, hogy így van. De ez nem hazugság, ez a
szerelem. És cseppet sem vagyok csalódott!
– Köszönöm, Élet! – nyújtotta értem a kezét Uriah. Az ölébe
húzott, átölelt, és csókokkal szórta be a vállamat.
– Boldog születésnapot, ember! – mondtam ünnepélyesen.
– Ugye tudod, hogy a tiéd jövő héten lesz? – kérdezte, mire
bennem rekedt a levegő.
– Micsoda?
– Ha nekem ma van a születésnapom, akkor jövő héten, május
31-én leszel kereken egy éves. Erre nem is gondoltál? – A szemei
szebben csillogtak, mint az éjszakai égbolt csillagai.
Megráztam a fejem. Eszembe sem jutott. Az sem, hogy nekem
is van születésnapom, hiszen nem születtem meg soha, az meg pláne
nem, hogy majdnem pontosan egy éve volt az a csodálatos este,
amikor először néztem ezekbe a gyönyörű szemekbe. – De ha tortát
is akarsz, akkor gyorsan szereljük össze a rádiót, és rendeljünk
valami cukrászdából, mert amit én sütök, attól isten mentsen!
Mindketten felnevettünk. Tény, hogy Uriah főzőtudománya
hagy némi kívánnivalót maga után, de én szeretem a megégett
csirkecombokat, a félig nyers krumplit, és a szikkadt
kenyérszerűséget, amit ő ehetetlennek titulál.
– Én inkább abban reménykedem, hogy Ekon előrelátóan
néhány receptet is elmentett a lányoknak – pusziltam meg a
homlokát. – És ha engem kérdezel, én a rádió ellen szavazok. Ha
neked nem sürgős, nem erőltetném a kapcsolatot a fajtársaiddal…
Uriah hátravetett fejjel nevetett, de aztán gyorsan
elkomolyodott.
– Hidd el, Élet, azok után, ami történt, én sem. De valamiért úgy
érzem, nekünk még sok dolgunk van, és meg kell osztanunk a
tudást. Nem tarthatjuk meg magunknak…
Tudtam, hogy igaza van.
Hónapok óta éreztem, hogy erre készül, és egy részem tisztelte
és becsülte érte. A másik felem viszont tíz körömmel kapaszkodott
volna belé, és csak magának akarta. De nem sajátíthatom ki. Az

523
embertársainak nagy szükségük van rá, tudom. Hagynom kell, hogy
tegye a dolgát, és segítsen újjáépíteni az elveszett világot. Ha nem is
hat nap alatt…

524
Szószedet

Agitátorok
A mindenkori hatalom ellen lázadók, akik belső bomlasztással
próbálják szétzilálni a társadalmi rendet. A 2184. évi LII.
köztörvény értelmében azok, akik lázongást szítanak, vagy egyéb
bizonyított módon agitálnak a Rend ellen, ezzel veszélybe sodorva
embertársaik nyugalomhoz való jogát, kiemelésre kerülnek a
társadalomból, és szigorú felügyelet mellett kerül sor az
elkülönítésükre. Az agitáció az egyik legszigorúbb elbírálásban
részesülő bűncselekmények egyike.

A-kategóriás robot
A legmagasabb besorolású, ún. luxusbiobot, 99 %-ban emberi
szövetekből előállított, minden igényt kielégítő klónozással készülő
humanoidok. Emberi agyukat egy mesterséges neuronhálózattal
ötvözik az előállítás során, amit a megrendelő által választott opciók
alapján töltenek fel.

Aktiválás
A biobotok gyártási folyamatának befejező fázisa, amikor a
feltöltött, üzemkész humanoidot öntudatára ébresztik. A klónozás
során létrehozott testbe beültetett kvantumprocesszor
alapadatfeltöltésének, valamint az agy-gép kapcsolatok kiépülésének
ideje alatt a biobot „hardvere” egyfajta tudattalan álomban van,
köszönhetően egy mesterségesen adagolt szernek, amelyet az emberi
agy által a REM-fázisban termelt neurotranszmitterből
szintetizálnak. Az aktiválást követően a biobot még nem képes
100%-os teljesítményre. A kívánt hatásfokot néhány hónap után éri
525
el. A beüzemelési idő függ a tulajdonostól is, hiszen az első
időszakban a tanulási, tapasztalási folyamatok ingergazdag
környezetben mennek végbe leggyorsabban.
Alfa szint
A társasági humanoidok lakossági felhasználása esetén, a tulajdonos
előzetesen meghatározza, milyen hozzáférési szintet kér a
biobotnak. A skála Alfától Lambdáig terjed. Az Alfa szint a
legnagyobb hozzá léi est jelenti, vagyis a biobot bárhová beléphet a
gazdájával, és egyedül is közlekedhet a lakókörzetén belül. Vállalhat
közösségi szolgálatot, foglalkozhat gyermekekkel.
A Lambda szintre besorolt humanoid mobilitása a gazdája ot t
honának határáig terjed, nem maradhat egyedül 14 éven aluli
gyermekekkel, és nem kommunikálhat idegenekkel. Általában
szexuális igények kielégítésére használják őket.

Béke
Az új világrend általános elnevezése. A pénz kiiktatása, és a
reguláris hadseregek felszámolása utáni idő, amikor a lakosságot
nem fenyegeti többé a háború réme.

Biobot
Emberi szövetekből klónozott, mesterséges intelligencia. Különböző
típusai a kétezres évek közepétől elérhetőek a lakosság számára.
Szerves, neuronhálózat-alapú, de a hipergyors adatfeldolgozást
és a millió exabyte-os tárolókapacitást lehetővé tevő
kvantumchipekkel feljavított, mesterséges intelligenciával
felruházott, válogatott emberi DNS-ből klónozással létrehozott
humanoidok.

BR
Brain Resonance – vagyis agyi rezonancia vizsgálat –, egy speciális
orvosdiagnosztikai eljárás, melynek során az agyban végbemenő
folyamatokat monitorozzák. A XXII. század egyik legfontosabb
gyógyászati felfedezése, amikor fel tudták térképezni az agyi akti
vitás minden kapcsolódási pontját, és a működés során képet alkotni
a zajló folyamatokról.
526
Deaktiválás
A deaktiválás, vagy kikapcsolás a humanoidok tudatának
hatástalanítását jelenti. A tulajdonos bármikor dönihei úgy, hogy
nem kívánja tovább használni a biobotot. Ebben az esetben a
humanoidot korrekciós műtétnek vetik alá, ahol elválasztják a
homloklebenyt a prefrontális kéregtől. Ezt a műtétet korábban
embereken végezték lobotómia néven. Ha az agyi funkciók nem
semmisülnek meg teljesen, akkor esetenként egy gyengébben
funkcionáló neuronhálózatot üzemelnek be rajta, és amennyiben a
biobot agyi struktúrája engedi, korlátozott képességekkel
újratelepítik.

Első Front
Az Első Világválság idején létrejött paramilitáris szervezet, akik – a
Háttérhatalom céljaival összhangban – elsősorban az online
hadviselés eszközével harcoltak a hatalmat birtokló felsőbb
osztályok ellen. Feltörték a számítógépes rendszereket, ellenőrzésük
alá vonták a fegyverzetet, megbénították az online kereskedést,
ezzel ellehetetlenítve a pénzmozgásokat. A tőzsde összeomlása után
felügyelték az újrarendeződést, és sakkban tartották a hatalomra
áhítozókat.

Hatalom
Az új világrend, a Béke bevezetése óta, a tisztségekre kiválasztott,
és azt meghatározott ideig betöltő köztisztviselők által alkotott,
szimbolikus hatalmat birtokló csoport. A népesség jelentős része
őket tekinti vezetőknek.

Háttérhatalom
A HH, teljes nevén Háttérhatalom egy titkos mozgalom,
úgynevezett etikus hekkerek csoportosulása, akik a kétezres évek
végén tömörülnek szervezett formába. Alapvető célként a világot
irányító hatalmi rendszerek erkölcsi normák közé kényszerítését
tűzik ki, hogy elejét vegyék az esetlegesen kirobbanó,
visszafordíthatatlan háborús konfliktusnak, és beavatkozzanak a
gazdaság manipulációján alapuló folyamatokba, melyek súlyosbítják
527
a globális éhínség problémáját. Feltörik a hatalmi csoportok
rendszereit, és nyilvánosságra hozzák az adatokat. Később
tevékenységük összemosódik az Első és Második Front munkájával,
hiszen mindkét válságos időszakban újra és újra a HH fogja össze,
rendszerezi és kezeli az adatokat, amik a modern világban a
legnagyobb értéket képviselik. Sosem állnak a nyilvánosság elé,
egyetlen tag személyére sem derül fény, ezért a tömegek gyakran
vallási áhítattal viseltetnek irántuk. Sokan tőlük várják a megoldást
minden problémára, és bennük látják a korrupciómentes, igazságos
világ létrejöttének garanciáját.
Hullámlökő
EMD rendszerű kézifegyver (ld. penge szócikk). Elektromos
impulzusai hullámszerűen, változtatható intenzitással
működtethetőek. 750000 Voltos feszültségen, akár négy órán át
üzemel. Hatékonyságára jellemző, hogy nemcsak az emberi vagy
állati szervezetre van bénító hatással, de a környezetében fellelhető
elektromos berendezések működését is gátolja, így a gyengébb
teljesítményű fegyvereket is. A rendfenntartó egységek
fegyverzetének része, polgári személyek számára tartása tilos.

Kiemelés
A humanoidok agytörzsébe telepített kvantumprocesszor
eltávolítása, amely a tudatot testesíti meg. Mivel ez a biobotok
emléktárolásának fő eszköze és a neurotranszmittereken alapuló
sejtbiokémiai viselkedés-programozás központja is, eltávolítása –
legenyhébb esetben is – az amnéziával egyenértékű, többnyire az
éntudat teljes törlésével jár, olykor a kiöntést működésének
funkcióvesztésével is. Minél régebb óta működik egy biobot, annál
inkább egyedivé válik agyi mintázata, így kiemelés után annál
nehezebb új adatállománnyal és tudattal feltölteni.
Kocsi
A XVI. századi, lófogatú szállító járművek elterjedésével
önállósodott szó, ami szinte az összes európai nyelvbe beépült, majd
a XIX. századtól a motoros járművek, ún. gépkocsik névalakjában is
fennmaradt. A XXI. század végén, amikor a földi közlekedést

528
felváltotta a légi, a szó továbbra is a 2-8 személyes személyszállító
kisrepülőgépekre alkalmazva használatos.

Konföderáció
A válság után kialakult, a világ összes államát magába foglaló
szövetség, melyet a Háttérhatalom hathatós nyomásgyakorlása
segített életre hívni. Az új Rend, vagyis a Béke alaptéziseinek
kidolgozása után, a Konföderáció egy egész bolygóra kiterjedő, és a
klímaválság megoldásának valamint a technológiai civilizáció
fenntartásának céljait szolgáló államszövetség, közös alkotmánnyal,
de szuverén döntéshozatallal a helyi problémák kezelésére.

Konzorcium
A 2178. évi XIX. törvény 6.§ alapján létrehozott, a Tudományos
Tanács által felügyelt és monitorozott globális nagyvállalat, mely a
forgalomba kerülő, és a közhivatalokban működő biobotok
gyártásáért, szervizeléséért, felügyeletéért és esetleges
beszállításáért felelős. A visszavont vagy üzemen kívül helyezett
humanoidok deaktiválását is a Konzorcium végzi el. A további
használatra újratöltött biobotok elosztása is az ő feladatuk. A
kormányzati hivatalok részéről felmerülő igényeket fontossági
sorrend alapján rangsorolják.

Korrekciós Központ
Büntetés-végrehajtási intézmény, ahol a Tanács határozata alapján a
rendbontó, agresszív viselkedésformát mutató egyedeket a
társadalomtól elkülönítve vizsgálják. Az elítélteket állandó
megfigyelés és elemzés mellett, társas és egyéni foglalkozások
keretében próbálják rehabilitálni.

Második Front
A Második Világválság idején újjáélesztett szervezet ezúttal az
egyházak ellen fordult. Az Első Világválság idején ellehetetlenült
tömegek könnyen befolyásolhatóak lettek, és az egyházak
kihasználták a kínálkozó alkalmat, hogy még nagyobb befolyásra
tegyenek szert. A Második Front harcosai nyilvánosságra hozták a
529
visszaéléseket, a háttérben kötött paktumokat, és kiharcolták a
szervezett vallások, vagyis az egyházak betiltását.

Mylar
A XX. század delején elsősorban mezőgazdasági felhasználása volt
elterjedt, később az űrhajózás területén is széles körben alkalmazták.
A modern, fotonvitrolákkal repülő űrhajók „szárnyainak” burkolata.
A Mylar polietilén-tereftalát alapú, rugalmas poliészter fólia.
Kiválóan ellenáll a nedvességnek és az elterjedt oldószereknek. -70-
150°C-ig terjedő hőmérsékleteken alkalmazható. Nem tartalmaz
lágyítót, így normál körülmények között nem veszti el
rugalmasságát az öregedéssel. Vastagsága 50 mikron.
Különlegessége a 90% feletti fényvisszaverő képesség.

PC60
Általános használatra tervezett, közepesen páncélozott rendvédelmi
robot. Szolgálati felszerelése maroklőfegyver, általában Penge.

PC80
Közelharcra is képes, közepesen páncélozott, objektumvédelemre
kifejlesztett rendvédelmi robot. Szolgálati felszerelése
ismétlőfegyver, általában Hullámlökő.
Papír
A hagyományos technológiával, farostokból előállított papírok
betiltása után bevezetett helyettesítő alapanyag, mely a kender
növény darálmányából készül. Érdekessége, hogy a hagyományos
papír elterjedése előtt is ezt használták. Az első Gutenberg Bibliákat,
és az amerikai, valamint a francia alkotmány eredeti példányait is
erre nyomtatták.

Penge
Könnyű kézifegyver, amely a használata során létrejövő,
nagyfeszültségű ív alakjáról kapta a nevét. Szintén EMD rendszerű
elektromos sokkoló. Az EMD (Electro-Muscular Disruption)
technológia lényege, hogy az elektromos áram közvetlenül az ember

530
központi idegrendszerére hat, és átveszi az irányítást a teljes izomzat
felett. Gyakorlatilag az agy veszíti el az uralmat a test felett.
A testbe hatoló áram nagyobb feszültségű, mint a hagyományos
eszközöknél, de az elektromos impulzusok frekvenciája pontosan
szabályozott, így közvetlen hatással van a mozgásért felelős
központi idegrendszerre.

Rend
A Konföderáció megalakulása után hozott törvények egyetemes
gyűjteménye, mely magában foglalja a bolygó összes
állampolgárára vonatkozó szabályozást. Különlegessége, hogy a
Földet is jogokkal ruházza fel.

Szürke zóna
Az új világrend kialakulása után a fellelhető írásos anyagokat az
úgynevezett Közkönyvtár rendszerére töltötték fel, és ezek bárhol,
bárkinek hozzáférhetőek. A Háttérhatalom által létrehozott „szürke
zóna” azokat az anyagokat tartalmazza, amelyek nem szerepelnek a
hivatalosan nyilvántartott dokumentumok között. Hitelesítés nélküli
szerződések, tanulmányok, könyvek, és találmányok leírásai, vagy
afféle naplóbejegyzések, melyek a hatalommal való visszaéléseket
rögzítik. Sok olyan adat kering a rendszerben, amelyet valaki (vagy
maga a Háttérhatalom) azért ment le erre a felületre, hogy
kitörölhetetlenül nyoma maradjon.

Tanács
A Konföderáció megalakulása és a Rend életbelépése után,
népszavazással választott testület, melynek tagjai nyomon követik a
törvényesség betartását, előkészítik a törvénytervezeteket, majd
felügyelik a szavazások tisztaságát.
A legfelső törvényhozó, végrehajtó és rendfenntartó szerv, a
„hatalom nélküli Hatalom”. Választott tagjai – részben korai egyházi
mintákra – személy szerint semmilyen, testületileg teljes jogkörrel
bírnak, amelyet az állampolgárok teljes szabadságát garantáló,
megmásíthatatlan alapelvek gyűjteménye, a Béke alkotmánya,
vagyis a Rend korlátoz kizárólagosan.
531
Telep
A használaton kívül helyezett, de nem deaktivált humanoid
intelligenciák (biobotok) számára kialakított rezervátumterület, amit
azért hoztak létre, hogy megfelelő opciót kínáljanak a megunt
humanoidok elhelyezésére.

Testület
Az új gazdasági és társadalmi rend kialakulása után szükségszerű
volt az igazságszolgáltatás reformjára is, így a Tanács döntése
alapján létrehozták a regionális Testületeket, melyek a közösség
erkölcsi, fegyelmi vagy más vitás ügyeit tárgyalják. Polgári és
büntetőügyekben egyaránt kizárólagos hatáskörrel bírnak.

Tiltott övezetek
A mesterséges klimatizálás alá vont lakó- és mezőgazdasági
övezeteken kívüli területek, amelyeket az ökoszisztéma megóvása
érdekében elzártak az emberektől. Szigorú feltételek mellett, csakis
kutatási céllal kérelmezhető belépési engedély, de az esetek nagy
hányadában a Tanács illetékes bizottsága nem járul hozzá az ott
folytatott munkához.

Válság
A 2098 januárja és áprilisa közötti időszakban lezajlott
eseménysorozat későbbi összefoglaló neve, ld. idővonal.

XoX
A kétezres évek végén piacra kerülő biobot típusjele. Mivel korai
modell, neurokémiai és agyi interface-alapú programozása
tökéletlen, köszönhetően a szériára jellemző érzelemtanulási
képességnek, amely alkalmassá teszi az alapprogram felülbírálására,
ezáltal az emberivel egyenértékűen komplex, önálló személyiség
elérésére.

532
XP12
Béta besorolási szintű, kizárólag kormányzati tulajdonú társasági
robot, a hivatalos intézmények kommunikációs feladatainak
ellátására.

533
Idővonal

2049. Az emberi élet meghosszabbítását célzó szervklónozási

kísérletek során először sikerül emberi DNS-en alapuló mesterséges
intelligencia létrehozása. A hírek bejárják a világsajtót. A szinte
azonnal megszólaló, az eljárás etikai vonatkozásai miatt aggódó
hangokat a technológiában rejlő lehetőségektől, a belőle származó
óriási haszontól, és az ezzel járó politikai és gazdasági hatalomtól
megittasult elit puszta erővel elfojtja.

2052. A NoTouch mozgalom térnyerése.

kb. 2050 – 2099. Robbanásszerűen terjedő járványok tizedelik a

világ népességét, a kormányok jobbára tehetetlenek. A NoTouch
mozgalom globális támogatottságra tesz szert. Az új generáció már
az emberi érintéstől való beteges rettegés félelmében nő fel és éli
életét. A szélsőséges klímaváltozás több száz millió embert
kényszerít otthona elhagyására, az egykor virágzó tengerparti sávok
eltűnnek az emelkedő óceánok és a terjeszkedő sivatagok
szorításában.

2073. A sokasodó vészjelek életre hívják az Első Front nevű,

paramilitáris szervezetet, mely a Háttérhatalommal karöltve harcol
az új világrendért.

2078. A nemzetközi kutatócsoport lezárja a vizsgálatokat az

éghajlatváltozással kapcsolatban. Beszámolójukban segítséget
kérnek a Tudományos Tanácstól, mert az eredmények alátámasztják
a korábbi feltételezéseket, és bizonyítják, hogy a bolygót

534
veszélyeztető klímakatasztrófa gyakorlatilag visszafordíthatatlan. Az
anyagokat 200 évre titkosítják.
2097.10.09. Nyilvánosságra kerül egy jelentés a Föld várható
pusztulásáról. A következő hónapokban a népesség először a
tagadás, majd a felismerés fázisába kerül, végül kitör a globális
pánik.

2098. január-április A Válság. Zavargások törnek ki, a diplomáciai

képviseletek megszűnnek. Valamennyi nemzet mozgósít. Bolívia
lerohanja Paraguay-t. Közép-Amerika összeomlik, az akkor már
csak Kína fiókszervezeteként létező ENSZ tiltakozása ellenére az
elmúlt száz évben egyre gyengülő, megmaradt nagyhatalmi
pozícióját féltő USA lerohanja a latin-amerikai földrészt, egészen
Panamáig. A Válságban kiéleződő vallási és politikai ellentétek
pattanásig feszítik Egyiptomtól Indonéziáig az arab világot. Izraelt
gyakorlatilag kiürítik a történelem legnagyobb szabású, közös
amerikai-izraeli mentőakciójában. Az egységfrontba tömörülő
Európai Államok Szövetsége véget nem érő vitában végül
megszavazza az általános hadkötelezettséget minden 18 és 65 év
közötti európai állampolgárra vonatkozóan. A túlnépesedett és
éhínségtől sújtott Pakisztán minden, 10 évnél idősebb polgárát
besorozza, majd behatol Indiába. Válaszul India 24 óra haladékot
adva élesíti atomarzenálját. Az ad hoc formálódó, gyakorta egy-egy
katonai vezető személyes ambíciói irányította, bonyolult
érdekszövetségek kibogozhatatlan hálójában felsejlik a mindent
elpusztító, totális atomháború réme.

2098. május A tőzsde mindenhol bedől, globális háború fenyeget. A

fő gazdasági és politikai folyamatok oda vezetnek, hogy a globális
klímakatasztrófát kezelni próbáló, és a pénzügyi forrásokkal
rendelkező csoportok szembekerülnek egymással. A háború
elkerülhetetlennek látszik. Politikai, vallási vezetők, aktivisták és
forradalmárok próbálnak hatalomhoz jutni, miközben a háttérből
iparbárók és bankvezérek mozgatják a szálakat.
2098. május 17. A Háttérhatalom nevű rejtett hekkercsoport
beavatkozása. A nyilvánosságra hozott dokumentumok hatására
535
kitörő népharag segítségével egyszerre lehetetlenítik el szinte az
összes szereplőt. A hadászati rendszerek feltörésével és
felügyeletével pedig arra kényszerítik a vezetőket, hogy asztalhoz
üljenek és konszenzusra jussanak. A globális tömegnyomás addigra
olyan méreteket ölt, ami meggátolja a további hatalomszerzési
törekvéseket, és végül megszületik a Rend.

2098-kb. 2120. Az új világrend alapjainak lerakása. A

Háttérhatalom arctalan hősei legendává lesznek. A pénz
megszűnésének átmeneti bizonytalansága, a Válság időszakának
még nem csituló réme, és a jövőtől való félelem zavarosában
halászó szekták, vallási csoportosulások megerősödésének időszaka.
Ugyanakkor a fegyverkezési kényszer megszűnésével az erőforrások
teljes egészében a technológiai fejlesztésekre irányulhatnak, aminek
hatására addig elképzelhetetlen távlatok nyílnak meg az űrkutatástól
a biobot-klónozáson át az információtárolásig, és az emberi élet
sejtregenerációs kezelésekkel való meghosszabbításáig.

2106. Egy nyelvészcsoport a Tanács felhatalmazásával, az angol és

a német nyelv nyelvtani alapjain, az arab, a kínai, az orosz, és az
ekkora már eltűnt szingaléz szókincsét is felhasználva megalkotja a
világnyelvet, amely 2111-től az oktatás, a globális hír- és
információközlés egyetemleges kódja lesz. Az újgenerációs neuron-
számítógép interface-eknek köszönhetően a nyelvtanulás játszi
könnyedségűvé válik. A vártnál sokkal kisebb ellenállás mellett, alig
10 év alatt mindenhol elterjed a közös nyelv.

2109. Ivo Spencer születése.

2114. Az új világrend megszilárdítása érdekében a Tanács titkos

kongresszusi egyeztetést követően, a még lakható területek
klimatizálásáról dönt, „a nyugalom fenntartása érdekében”.

2118. A Második Front létrejötte. Véres vallási zavargások

kezdődnek világszerte. A fejlett technológián alapuló új világrend
végül helyreállítja a békét. A válság utáni évtizedben megerősödött,
536
majd a 2110-es évek közepére egyre inkább globális hatalmi
tényezővé váló új, és a megújhodást hirdető, de velejéig korrupt régi
egyházak támogatását élvező neoluddita mozgalmak immáron a
Konföderáció törékeny Békéjét veszélyeztetik. Az újabb válság
miatt színre lépő Második Front, és a vele szorosan együttműködő,
Háttérhatalom nyomására a Tanács – parázs viták közepette, napra
pontosan 20 évvel a HH első beavatkozása után, május 17-én –
megszavazza a vallási szervezetek és egyházak betiltását célzó
2118-as köztörvényt. A szinte azonnal fellángoló vallási zavargások
polgárháborús állapotokat teremtenek. Mire a következő két és fél
év során a Föderáció a maga technológiai fölényével – és a Második
Front hathatós támogatásával a háta mögött – úrrá lesz a káoszon,
százmilliók vesznek oda.
2119. A Tanács hatalmának megszilárdulása. A Béke kezdete.

2120. A 2118-2120 közötti iszonyú vérengzések nyomán a Tanács

eltörli a halálbüntetést. „Ember embernek nem lehet többé farkasa.”

2125. A 2125-ös köztörvény értelmében valamennyi állampolgárt a

születésétől megilleti a teljes szabadság. A személyi azonosítást is
szolgáló, születéskor beültetett microchipek – a világ tudomása
szerint – lehetetlenné teszik az állampolgárok lehallgatását,
követését vagy megfigyelését.

2131. Egy új, génsebészetileg ki tenyésztett, hipergyorsan szaporodó

algafaj kifejlesztésével gyakorlatilag megszűnik az éhínség.
Robbanásszerűen elterjednek a „nyomtatott ételek”.

2142. A 2142-es köztörvény értelmében valamennyi információ

mindenki számára szabadon hozzáférhetővé válik. A gyakorlatban a
nyilvános adattárak meghamisításának kezdete. Az új globális elit
hatalmának alapja a sehol, senki számára el nem érhető információ
birtoklása lesz. A Háttérhatalom – miután felfedezi a Tanács és az új
elit szándékait titkos ellenállásba kezd. Létrehozzák a Szürke zónát.

537
2147-2050. Globális médiakampány az addig főleg protokolláris
célokra, és a hipergyors, de emberi intelligencián alapuló
információ-feldolgozást igénylő kutatásokban alkalmazott biobotok
lakossági használatának népszerűsítésére. A Tanács – felismerve az
ebben rejlő lehetőségeket – szorgalmazza a biobotok házi
használatának általánossá válását. Valójában szigorú titoktartás
mellett a potenciálisan veszélyes állampolgárok, utóbb már
valamennyi állampolgár totális megfigyelésének eszközévé teszik a
humanoidokat.

kb. 2150-60. Az új domborzat kialakítása a védett területeken. A

belső területek látogatását – a kényes ökológiai egyensúly
fenntartásának és védelmének érdekére hivatkozva – különleges
engedélyhez kötik.
2154. Konföderációs kongresszusi szavazás a mesterséges
klimatizálásról.

2178. Megszavazzák a 2178. évi XIX. törvényt, mely szabályozza a

kereskedelmi forgalomba kerülő biobotok gyártását, kihelyezését,
nyomon követését, esetleges visszavonását, deaktiválását.
Létrehozzák a Konzorciumot, mely globális szinten kezeli a
humanoidokkal kapcsolatos teendőket. Ugyanezen törvény
értelmében tilos a keveredés. Bár a humanoidok alapból képtelenek
az utódnemzésre, ha valamilyen hiba folytán ez mégis megtörténik,
akkor kötelező megszakítani a terhességet. Amennyiben a hibrid
mégis világra jön, azonnal deaktiválják.

2192. A sarki jégsapkák elolvadtak, a bolygó erőforrásainak jelentős

részét felemésztő mesterséges klimatizálás által védett területeket
érintő információkon kívül semmi nem juthat el a lakossághoz a
bolygó állapotáról. Az új elit kimenekítésének terveként megszületik
a Gliese-projekt.

2198. Uriah apjának születése.

538
2203. Nagy médiaérdeklődés mellett elindul az első Gliese-
expedíció. Dr. Ivo Spencer és csapata előkészíti a Columbus-12
űrhajót, amellyel az első telepesek indulnak felderíteni a bolygót.

2210. Foglyul ejtik Spencer professzort és asszisztensét, Evynt,

valamint a titkos katonai bázison tevékenykedő tudósokat. A
családjukat hivatalosan arról értesítik, hogy meghaltak egy
balesetben.

2221. május 24. Megszületik Uriah Spencer.

2224. Uriah játszótársat kap Bero, a kis biobot személyében. Mint

Ivo Spencer ükunokája, Uriah PD-l-es „Potenciálisan veszélyes,
folyamatos megfigyelése indokolt.” besorolású személy. Berón
keresztül állandó megfigyelés alatt tartják, hogy gyerekkorától
feltérképezzék a személyiségét.

2234. Uriah leadja Berót a Telepen. Közveden, interakciókon

keresztüli megfigyelésének lehetősége időlegesen megszűnik.

2244. Eisa megtalálja és megfejti a Szürke Zónában évtizedek óta

lebegő tudatkódokat.
2248. A Háttérhatalom komoly bizonyítékokat talál arra nézve,
hogy a Hatalom visszaélések sorozatát követte el, és nem az
emberiség javát szolgálja, ezért úgy döntenek, ideje életre hívni a
Harmadik Frontot. Katonai vezetőnek Zaim Rebellt nevezik ki.

2249. Ekon új családjával Uriah Spencer szomszédságába

költözik.

2254. Létrehozzák Ivey XoX-et. A Tanácsnak – pontosabban az

általa felügyelt, hivatalosan nem is létező titkosszolgálatnak –
ezáltal újra lehetősége nyílik Uriah Spencer közveden
megfigyelésére

539