Torkel Franzén

Torkel Franzén
GÖDEL
NEMTELJESSÉGI
TÉTELEI
ÉRTELMEZÉSEK ÉS FÉLREÉRTÉSEK
A könyv a Magyar Tudományos Akadémia és a Nemzeti Kulturális
Alap támogatásával készült.
Copyright © 2005 by A K Peters, Ltd.

All rights reserved.
A fordítás a következő kiadás alapján készült:
Gödel’s Theorem
An Incomplete Guide to Its Use and Abuse
A K Peters, Wellesley, Massachusetts
© Hungarian translation, Csaba Ferenc, Typotex, 2013

Engedély nélkül semmilyen formában nem másolható!
ISBN 978-963-279-370-2
Témakör: logika, filozófia

Kedves Olvasó!
Köszönjük, hogy kínálatunkból választott olvasnivalót!
Újabb kiadványainkról és akcióinkról

a www.typotex.hu és a facebook.com/typotexkiado
oldalakon értesülhet.
Kiadja a Typotex Elektronikus Kiadó Kft.

Felelős vezető: Votisky Zsuzsa
A kötetet gondozta: Csaba Ferenc
Borítóterv: Jeney Szilvia Violetta
Nyomás: Séd Nyomda Kft.
Felelős vezető: Katona Szilvia
Marciának,
aki még mindig ragyogó és gyönyörű,
örömében éppúgy, mint bánatában

TARTALOM
Előszó 9
1. Bevezetés 11
1.1. A nemteljességi tétel 11
1.2. Gödel élete és műve 16
1.3. A könyv hátralévő része 20
2. A nemteljességi tétel 22
2.1. Aritmetika 22
2.2. Az első nemteljességi tétel 31
2.3. Az első nemteljességi tétel érvényességi korlátai 46
2.4. Az első nemteljességi tétel és a matematikai igazság 53
2.5. A Hilbert-féle „Non Ignorabimus” 62
2.6. A második nemteljességi tétel 63
2.7. A nemteljességi tétel bizonyítása 71
2.8. Posztmodern feltétel? 88
2.8. Elme vs. számítógép 96
2.10. Későbbi fejlemények 99
Tartalom 7
3. Kiszámíthatóság és nemteljesség 101

3.1. Jelsorozatok 101
3.2. Felsorolhatóság és eldönthetőség 105
3.3. Eldönthetetlen halmazok 113
3.4. A kiszámíthatóság és az első nemteljességi tétel 121
4. Nemteljesség mindenütt 129

4.1. A nemteljességi tétel a matematikán kívül 129
4.2. Az „emberi gondolat” és a nemteljességi tétel 134
4.3. Általánosított Gödel-mondatok 140
4.4. A nemteljesség és a mindenség elmélete 145
4.5. Teológiai alkalmazások 150
5. Kétely és meggyőződés 159

5.2. Kételyek 170
5.3. Konzisztenciabizonyítások 175
5.4. Kimeríthetetlenség 184
6. Gödel, elmék, számítógépek 187

6.1. Gödel és az UIG 187
6.2. Penrose „második érve” 193
6.3. Kimeríthetetlenség, újra 197
6.4. Saját elménk megértése 201
7. Gödel teljességi tétele 207

7.1. A tétel 207
7.2. PA mint elsőrendű elmélet 213
7.3. Nemteljesség és nemsztenderd modellek 218
8 Gödel tétele: értelmezések és félreértelmezések
8. Nemteljesség, bonyolultság, végtelen 223

8.1. Nemteljesség és bonyolultság 223
8.3. Nemteljesség és véletlen 236
8.3. Nemteljesség és végtelen 242
Függelék 252
F.1. Az elemi aritmetika nyelve 252
F.2. Az első nemteljességi tétel 256
F.3. Σ-formulák és felsorolható relációk 261
Irodalomjegyzék 266
Név- és árgymutató 271
ELŐSZÓ
Mi lehet a mentség egy újabb könyvre, amely Gödel nemteljes-

ségi tételeit a művelt nagyközönség számára kívánja megvilágí-
tani? A következő: nincs olyan könyv, amely a tételt nem csupán
matematikai – többek között a bizonyításelméleti – szempontból
mutatja be, de sorra veszi azt a meglehetősen sokféle álláspontot
is, amelyeket a tételek matematikán kívüli jelentőségével kapcso-
latban fogalmaztak meg.
A könyv jelentős részben azon alapul, hogy sokat olvastam
és kommentáltam a Gödel tételeivel kapcsolatos megjegyzése-
ket. Amikor internetes forrásaimat megneveztem, az URL-eket
nem adtam meg, ezek ugyanis gyakran eltűnnek. Amennyiben
a szóban forgó passzusok még fellelhetők az interneten, egy ke-
reső segítségével az Olvasó könnyen megtalálhatja őket.
Jó néhány esetben azoknak a megjegyzéseknek, amelyeket
az internet alapján (alkalmanként kissé szerkesztett változatban)
idézek, nem adtam meg a forrását. Ezek gyakran előforduló, so-
kak által képviselt nézeteket és érveket reprezentálnak.
Amikor köszönetet mondok azoknak, akik a könyv megírá-

sában segítettek, azokkal kell kezdenem, akik az interneten köz-
zétették Gödel tételeivel kapcsolatos véleményüket, és akik nél-
kül ez a könyv valószínűleg nem is jelent volna meg. Sokat segí-
tettek továbbá Andrew Boucher, Damjan Bojadziev, Alex Blum,
Jeff Dalton, Solomon Feferman, John Harrison, Jeffrey Ketland,
Panu Raatikainen és Charles Silver megjegyzései. Nagyban tá-
maszkodhattam a Luleåi Egyetem által biztosított forrásokra is,
ezért szintén köszönetet mondok.
A mindezek után is megmaradt nemteljesség és inkonzisz-
tencia miatti felelősséget elhárítom: elvégre Gödel bebizonyí-
totta, hogy bármely, a nemteljességi tételekről szóló könyv vagy
nemteljes, vagy inkonzisztens. De talán mégsem ez a helyzet.
Igaz, hogy a könyv egyes részei a matematikai bizonyítások-
hoz és definíciókhoz nem szokott Olvasó számára nehezen kö-
vethetőek, mégis úgy vélem: könyvem a matematikai logikában
nem járatos Olvasót is felvértezi azokkal az ismeretekkel, ame-
lyek alapján maga is megítélheti a nemteljességi tételekkel kap-
csolatban levont következtetéseket, és megértheti, hogy a tételek
milyen matematikai és filozófiai távlatokat nyitottak meg.
1. FEJEZET
BEVEZETÉS
1.1. A nemteljességi tétel
Kevés tétele van a tiszta matematikának, amely a matematikán

kívül is komoly ismertségnek örvend. A legutóbbi időkben pél-
dául a „nagy Fermat-sejtés” került a nagyközönség érdeklődésé-
nek homlokterébe Andrew Wiles bizonyításának köszönhetően,
de a nem matematikusok közül sokan ki tudják mondani Pita-
gorasz tételét is, amely a derékszögű háromszögek oldalai kö-
zött fennálló összefüggésről szól, és amelyről immár egy dal
is született (az előadó Danny Kaye, a zenét Saul Chaplin sze-
rezte, a szöveget John Mercer írta). Meglehetősen nyugodtan ki-
jelenthető azonban, hogy nem-matematikus körökben egyetlen
matematikai tételt sem övez komolyabb érdeklődés, mint Gö-
del 1931-ben megjelent nemteljességi tételét. Az utóbbi évtize-
dek hatástörténete jól nyomon követhető az interneten, ahol a
viták minden lehetséges témára kiterjednek, és ahol Gödel tétele
lépten-nyomon szóba kerül. Ilyen hivatkozásokkal nem csupán

logikai, matematikai, számítástudományi vagy filozófiai viták-
ban találkozunk – ahol számíthatunk is arra, hogy megjelennek
–, de akkor is, amikor a tárgy a politika, a vallás, az ateizmus,
a költészet, az evolúció, a hip-hop vagy éppenséggel a randizás.
Az érdeklődés nem korlátozódik az internetre. A nemteljességi
tételre könyvek és cikkek sokaságában hivatkoznak nem csupán
matematikusok, logikusok és filozófusok, de teológusok, fiziku-
sok, kritikusok, fényképészek, építészek és még sokan mások; a
tétel inspiráció forrása a költészetben és a zenében is.
Amikor a nemteljességi tételekre a formális logika területén
kívülről hivatkoznak, akkor sok esetben nyilvánvaló értelmet-
lenségek születnek, amelyek többnyire vaskos félreértésen vagy
szabad asszociációk valamiféle sorozatán alapulnak. (Ez a hely-
zet például a következő állítás esetében: „Gödel nemteljességi
tétele bizonyítja, hogy nem lehet igazolni az objektív valóság lé-
tezését”. Vagy amikor valaki azt mondja: „Gödel nemteljességi
tétele szerint minden információ csak hiányos és önreferenciális
lehet.” Vagy éppenséggel ebben: „A létezést és a tudatot azono-
sítva Gödel tétele az evolúcióra is alkalmazható.”) Alan Sokal
és Jean Richmond a posztmodernizmust tárgyaló könyvükben1
például leszögezik: „Gödel tétele a félreértelmezések és intellek-
tuális merényletek kimeríthetetlen forrása”, és ezt Regis Deb-
ray, Michel Serres és mások írásaiból vett példákkal támaszt-
ják alá. De a Gödel-tétel által inspirált nem matematikai érve-
lések és gondolatok között sok olyan is akad, amely mentes a
1 Magyarul is olvasható: Intellektuális imposztorok, Typotex, több kiadás, ford.
Kutrovátz Gábor.
Bevezetés 13
posztmodern túlkapásoktól, és amely természetes módon merül

fel sokakban, akik a tételekről elmélkednek. Ilyenek például a
következők: „vannak igazságok, amelyeket a logika és a mate-
matika nem tud bizonyítani”, vagy „semmi sem tudható bizto-
san”, vagy „az emberi elme olyasmire is képes, amire egy szá-
mítógép nem”.
A Gödel-tételről szóló szakirodalomhoz való jelen hozzájá-
rulás célja, hogy a tétel tartalmának és érvényességi körének
bemutatásával a logikában járatlan olvasó számára is lehetővé
tegye, hogy józan és megalapozott véleményt alkothasson a té-
telre hivatkozó gondolatmenetekről. Ennek érdekében számos
ilyen gondolatot sorra veszünk majd, hogy azonosítani tudjuk
a bennük megjelenő félreértéseket és tévedéseket, és hogy meg-
világíthassuk a filozófiai problémákat. A név nélkül megjelenő
érvek és megjegyzések forrása az internet.
Gödel nemteljességi tétele – a tétel bizonyításával egyetem-
ben – egy osztrák tudományos szaklapban jelent meg 1931-ben.
A német nyelvű cikk címe magyarra fordítva: „A Principia Ma-
thematica és hasonló rendszerek formálisan eldönthetetlen állí-
tásairól I.” (Gödel tervezett egy II. részt is, de végül nem írta
meg.) A Principia Mathematica (a továbbiakban PM) Bertrand
Russell és Alfred North Whitehead háromkötetes, 1910 és 1913
között megjelent monumentális műve, amelyben a szerzők a
matematika olyan logikai megalapozását adják meg – egy átte-
kinthetőnek és nyilvánvalónak távolról sem tekinthető axióma-
rendszer és a hozzá kapcsolódó következtetési szabályok formá-
jában –, amelynek keretei között az akkori matematika minden
eredménye formalizálható és bizonyítható. Gödel a cikkben két
tételt bizonyított, az egyik „az első nemteljességi tétel”, a má-

sik „a második nemteljességi tétel” néven vált ismertté. (A „Gö-
del nemteljességi tétele” fordulat a továbbiakban vagy a kettőt
együtt, vagy valamelyiket jelöli.) Az első nemteljességi tétel sze-
rint ha a PM rendszer kielégíti a Gödel által ω-konzisztenciának
(omega-konzisztencia) nevezett feltételt, akkor nem teljes, ami
annyit tesz: létezik olyan, a rendszer nyelvén felírható állítás,
amely a rendszerben nem bizonyítható és nem is cáfolható. Az
ilyen állítást eldönthetetlen állításnak nevezzük. A második nem-
teljességi tétel szerint amennyiben egy rendszer konzisztens –
azaz nincs olyan, a rendszer nyelvén felírható állítás, amely a
rendszerben egyaránt bizonyítható és cáfolható –, úgy a rend-
szer konzisztenciája magában a rendszerben nem bizonyítható.
Az ω-konzisztencia a konzisztenciánál erősebb tulajdonság,
és technikai jellegű – ellentétben a konzisztenciával, amely
könnyen érthető fogalom. J. Barkley Rosser amerikai logikus
azonban 1936-ban bebizonyította, hogy Gödel első nemteljességi
tétele élesíthető: a következtetéshez, miszerint a rendszer nem
teljes, elegendő a konzisztencia feltevése is.
Tételeit Gödel valójában nem a PM-re, hanem egy azzal ro-
kon, általa P-nek nevezett rendszerre vonatkozóan bizonyította
be. Nyilvánvaló volt azonban, hogy a gondolatmenet a PM-re
is alkalmazható, ahogy számos más matematikai axiómarend-
szerre is. Manapság a nemteljességi tételt gyakran olyan állítás-
ként fogalmazzák meg, amely tetszőleges formális rendszerre
érvényes – amennyiben abban az elemi aritmetika egy része for-
malizálható, és néhány alapvető aritmetikai törvény bizonyít-
ható. A tétel szerint ha egy ilyen rendszer konzisztens, akkor
Bevezetés 15
nem teljes, és konzisztenciája nem bizonyítható magán a rend-

szeren belül.
Gödel dolgozatának gondolatmenete akkoriban a matema-
tikusok és a logikusok számára merőben új volt, a bizonyítás
megértése jeles matematikusok számára is komoly kihívást je-
lentett (így például Ernst Zermelónak, az axiomatikus halmaz-
elmélet atyjának is nehézségeket okozott). Napjainkra a tárgy és
annak megértése is eljutott addig a pontig, hogy már egyáltalán
nem tekintjük bonyolultnak, ez megesik más szellemi teljesít-
ménnyel is. A módszer a logika bevett eszköztárának részévé
vált, a bizonyítások egyszerűbbek és áttekinthetőbbek lettek. A
részletek megértése természetesen megköveteli a formális logika
módszereinek és fogalmainak ismeretét. Ebben a könyvben ab-
ból indulunk ki, hogy az Olvasó nem rendelkezik az általános
iskolai matematikán túlmutató ismeretekkel – meggyőződésünk
ugyanis, hogy Gödel tétele a formális logika beható tanulmá-
nyozása nélkül is megközelíthető, és hogy a tétel valós vagy vélt
alkalmazásai is megérthetők a technikai részletek nélkül is.
Arról persze megoszlanak a vélemények, hogy miben áll a
nemteljességi tételek világos, informális megértése. Ezt mutatja
a következő példa:
Gödel nemteljességi tétele intuitív módon a matematikai

megközelítés és a bizonyítás nélkül is megérthető: a nem-
teljességi tétel könnyen felismerhető formában a zen budd-
hizmusban is megjelenik.
A nemteljességi tétel formális rendszerekről, konzisztenciá-

ról és teljességről szól. A „konzisztens”, „teljes” és „rendszer”
fogalmakat a logika nem csupán szakkifejezésekként, de olyan

értelemben használja, amely sok tekintetben különbözik a ter-
mészetes nyelvben való használatuktól. Nem meglepő, hogy Gö-
del tétele oly sok – a teljesség, a konzisztencia vagy a rendszer
valamely informális fogalmához kötődő – gondolatban megjele-
nik. Amint a 4. fejezetben részletesebben bemutatjuk, az efféle
asszociációknak általában nincs sok közük a nemteljességi téte-
lek valódi tartalmához. A tétel intuitív megértésével, amelyhez
esetleg a zen buddhizmus tanulmányozása révén juthatunk el,
ebben a könyvben egyáltalán nem foglalkozunk.
1.2. Gödel élete és műve
Gödelt néha mint német, máskor mint osztrák, cseh vagy ame-
rikai tudóst emlegetik. Bizonyos értelemben mindegyik helyén-
való. Gödel anyanyelve és kulturális háttere is német volt, de a
morvaországi Brünnben (cseh neve Brno) született 1906-ban, egy
jómódú családban. Akkoriban Morvaország az Osztrák-Magyar
Monarchia része volt, az első világháború után azonban a mo-
narchia felbomlott, Gödel pedig Brünn népes német közösségé-
nek tagjaként, az újonnan létrejött Csehszlovákia állampolgára-
ként nőtt fel. 1929-ben lett osztrák állampolgár, amikor már dok-
tori disszertációján dolgozott Bécsben. 1938-ban, miután a náci
Németország elfoglalta Ausztriát, hivatalosan Gödel is német ál-
lampolgár lett. Bár nem volt zsidó, a politika pedig egyáltalán
nem érdekelte, a hatalom szemében gyanús volt, hogy gyakran
megfordult zsidó és liberális körökben. Nem tudott könnyen
egyetemi állást szerezni, és egyszer előfordult az is, hogy az
Bevezetés 17
utcán náci fiatalok egy csoportja támadta meg (a garázdákat a

felesége zavarta el). Az ilyen események és az attól való félelem
miatt, hogy besorozzák a náci hadseregbe, végül úgy döntött,
hogy az Egyesült Államokba emigrál. Nem kevés viszontagság
után erre 1940-ben került sor, és még ebben az évben a prince-
toni Institute of Advenced Study (IAS) munkatársa lett. 1948-ban
vette fel az amerikai állampolgárságot.
Bár Gödel hírnevét döntően a nemteljességi tétel alapozta
meg, több más fontos logikai eredmény is a nevéhez fűződik, zö-
mében az 1929–1940 közötti, bécsi időszakból. Ezekben az évek-
ben látogatást tett az IAS-nél és a University of Notre Dame-en
is az Egyesült Államokban. Doktori disszertációjában bebizonyí-
totta az elsőrendű logikára vonatkozó teljességi tételt, amelyet a
7. fejezetben fogunk majd bemutatni, ezután sikerült belátnia az
első, nem sokkal később a második nemteljességi tételt. Gödel
több fontos halmazelméleti tételt is bizonyított, ezekkel – né-
hány elejtett megjegyzést leszámítva – ebben a könyvben nem
foglalkozunk. Ezek az eredmények a matematikai logikában és
a matematika alapjainak kutatásában új irányokat jelöltek ki. Ez
a bő évtized különösen termékeny korszak volt Gödel életében,
amiről a fentieken túl számos további eredmény is tanúskodik.
Az 1940-es években, az IAS munkatársaként – 1976-os nyugdíjba
vonulásáig az intézet tagja maradt – kidolgozta azt az elméle-
tet, amely utóbb „a Gödel-féle Dialectica-interpretáció” néven
vált ismertté (nevét arról a folyóiratról kapta, amelyben először,
1958-ban megjelent), és amely az úgynevezett konstruktív ma-
tematika egyik fontos eredménye. Gödel hozzájárult az általá-
nos relativitáselmélethez is: megadta az Einstein-egyenletek egy
megoldását, amely olyan univerzumot ír le, amelyben lehetséges

a múltba való időutazás. Az 1940-es évektől kezdve a filozófia
került érdeklődése középpontjába. Élete utolsó évtizedeiben ke-
veset publikált, de számos elismerésben részesült. 1978-ban halt
meg.
Az Olvasónak, aki Gödel életéről – visszatérő egészségügyi
és mentális problémáiról, házasságáról, Einsteinnel való barátsá-
gáról vagy bécsi éveiről – többet szeretne tudni, a [Dawson 97]
könyvet, valamint az Irodalomjegyzékben szereplő többi forrást
ajánljuk figyelmébe.
A nemteljességi tételek hatásáról és fontosságáról gyakran ol-
vashatunk erős állításokat, például ilyeneket: „forradalmasította
a matematikai gondolkodást”, vagy: a matematikával együtt a
tudományt is „a feje tetejére állította”. Akad, aki egyenesen úgy
véli: a tételek nem csupán a matematikában, de a filozófiában,
a nyelvészetben, a számítógép-tudományban, sőt a kozmológi-
ában is forradalmi változásokat idéztek elő. Ezek erős túlzá-
sok. A nemteljességi tétel még a matematikában sem idézett
elő semmiféle forradalmat. A matematikai logikában – egy vi-
szonylag kisebb részterületen – a tétel a kezdetektől fogva jól
ismert, de a matematikusok mindennapi munkájában általában
semmilyen szerepet nem játszik. A matematikusok persze tisztá-
ban vannak azzal, hogy létezhetnek olyan problémák, amelyek
nem oldhatók meg a matematika standard axiomatikus felépí-
tésében. A „forgó univerzumok”, az általános relativitáselmé-
let alapegyenleteinek Gödel-féle megoldásai a kozmológiában
nem keltettek különösebb visszhangot. A számítógép-tudomány
a nemteljességi tételek megjelenése idején még nemigen létezett,
Bevezetés 19
így forradalmi hatást sem szenvedhetett el. A számítógép-tu-

domány alapjait Alan Turing brit matematikus-logikus fektette
le, aki 1936-ban megalkotta a digitális számítógép idealizált mo-
delljét, és bebizonyította a „megállási probléma megoldhatatlan-
ságát”. Ez az eredmény szoros kapcsolatban áll a nemteljességi
tétellel, a kettő közötti összefüggést egy későbbi fejezetben rész-
letesebben is megvizsgáljuk.
Miként egy negyedszázaddal korábban a speciális relativitás-
elmélet, a Gödel által 1929-ben és a 30-as években elért eredmé-
nyek – az elsőrendű logikára vonatkozó teljességi tétel, valamint
a nemteljességi tétel – megjelenésük idején már „a levegőben
voltak”. Maga Gödel is úgy vélte, hogy valószínűleg hónapo-
kon belül bebizonyította volna valaki ezeket a tételeket ([Kreisel
80]). Azt gondolta – nem tudjuk, helyesen, vagy tévesen –, hogy
Thoralf Skolem norvég logikus csupán azért nem bizonyította
be a teljességi tételt, mert ebben a nemfinit gondolatmenetekkel
szembeni előítéletei megakadályozták. Paul Finsler német mate-
matikus viszont maga állította, hogy ő hamarabb bebizonyította
az első nemteljességi tételt, mint Gödel – bár abban, amit en-
nek alátámasztására felhozott, bebizonyítva semmi sem volt. A
lengyel-amerikai Emil Post, a kiszámíthatóság elméletének egyik
úttörője sokkal közelebb került a gödeli belátásokhoz, de a for-
mális bizonyításhoz ő sem jutott el. Az, hogy a második nemtel-
jességi tétel az első következményeként felmerült, éppenséggel
az utóbbira Gödel által megadott, alapos és precíz bizonyításnak
köszönhető.
A logikai alkalmazásain túl a nemteljességi tétel több, a lo-
gika és a matematika természetére vonatkozó filozófiai kérdést
is felvet. Az, hogy a tétel miként befolyásolja a matematikáról al-

kotott elképzeléseinket, elég érdekes és jelentős anélkül is, hogy
„forradalmi hatásról” szóló túlzásokba kellene esnünk. A nem-
teljességi tétel két fontos filozófiai aspektusával ebben a könyv-
ben is foglalkozni fogunk. Az első szerint még a legabsztraktabb,
különféle végtelen halmazok létezését kimondó alapelveknek is
vannak olyan elemi aritmetikai következményei, amelyek elemi
eszközökkel nem bizonyíthatók. Másodszor, ha a tételt azokra a
formális rendszerekre alkalmazzuk, amelyeket matematikailag
helyesnek vélünk, akkor azt a következtetést vonhatjuk le be-
lőle, hogy matematikai tudásunk egészéről nem tudunk formális
leírást adni.
1.3. A könyv hátralévő része
A kifejtés során a hagyományos tárgyalási módot követjük: az

általános bevezetést speciális fejtegetések követik, a fogalmakat
pedig alaposan megvilágítjuk, mielőtt használnánk őket. Ennek
ellenére arra bátorítjuk az Olvasót, hogy nyugodtan lapozzon
ahhoz a fejezethez, amely a leginkább érdekli, a többi részhez
pedig akkor forduljon – vagy térjen rá vissza –, ha úgy tűnik,
hogy az újabb belátások nyomán ez hasznára válhat. Ha isme-
retlen fogalommal találkozik, a Tárgymutatóban utánanézhet,
hogy hol vezettük be, és magyaráztuk el, mit jelent.
A nemteljességi tétel a matematika – egyes részeinek – axi-
omatizálására vonatkozik. A tétel 2. fejezetbeli kifejtését ennek
megfelelően az aritmetika bemutatásával kezdjük. Az Olvasó,
aki inkább a nemteljességi tétel matematikán kívüli, illetve
Bevezetés 21
matematikafilozófiai alkalmazásai iránt érdeklődik, közvetlenül

a 4. fejezettel is kezdheti. A 2. és a 3. fejezetben nemteljesség ma-
tematikai alkalmazásait vesszük sorra, és kitérünk néhány alap-
vető filozófiai kérdésre is. A nemteljességi tételek teológiai és
elmefilozófiai alkalmazásai (az utóbbiak közül a leghíresebb a
„Lucas–Penrose-féle érv”) a 4., az 5. és a 6. fejezetben kerülnek
terítékre, Gregory Chaitin gondolatait pedig a 8. fejezetben mu-
tatjuk be. A Függelékben az érdeklődő Olvasó a nemteljesség
néhány formális aspektusával ismerkedhet meg.
A könnyebb olvashatóság érdekében nem zárkóztunk el az
ismétléstől sem, a 2. fejezet egyes részei például a későbbi feje-
zetekben is megjelennek.
2. FEJEZET
A NEMTELJESSÉGI TÉTEL
2.1. Aritmetika
A matematika nyelvében hemzsegnek az olyan kifejezések és je-

lek, amelyek a nem-matematikusok számára semmit sem jelen-
tenek, sőt még az is előfordul, hogy annak a matematikusnak
sem mondanak sokat, aki nem mélyült el az adott szakterület-
ben. Annak a megértéséhez azonban, amit a logikában „az elemi
aritmetika nyelvének” neveznek, az általános iskolai matemati-
kai ismeretek is elegendőek. Ez a nyelv a természetes számok (a
nemnegatív egész számok: 0, 1, 2. . . ), az összeadás és a szorzás
jól ismert műveleteinek nyelve, amelyen állításokat fogalmazha-
tunk meg – köztük a matematika legmeglepőbb eredményeinek
egyikét-másikát –, és olyan problémákat vethetünk fel, amelyek
a matematika egészét tekintve is párjukat ritkítják.
A nemteljességi tétel 23
Egy prím (vagy prímszám) olyan 1-nél nagyobb természetes

szám, amely csak 1-gyel és önmagával osztható. Az első néhány
prímszám: 2 (az egyetlen páros prím), 3, 5, 7, 11, 13, 17. . . A nyu-
gati világ tiszta matematikájának egyik első mély tétele szerint a
prímek kimeríthetetlenek, azaz végtelen sokan vannak. Az egy-
szerű és ötletes bizonyítás szerepel Euklidész Elemek című köny-
vében, amelyet i. e. 300 körül állított össze. Mintegy 2000 év-
vel később merült fel, hogy 4-től kezdve mintha minden páros
számot fel lehetne írni két prímszám összegeként: 4 = 2 + 2,
6 = 3 + 3, 8 = 5 + 3, 10 = 5 + 5, 12 = 7 + 5. . . Ebben az eset-
ben azonban nem „adta magát” a bizonyítás; a „minden 2-nél
nagyobb páros szám két prímszám összege” állítást, amelyet
az elemi aritmetikában Goldbach sejtéseként emlegetnek, ezidáig
nem sikerült bebizonyítani. A prímszámokkal kapcsolatos hí-
res sejtések között említést érdemel az ikerprímsejtés is, amely
szerint végtelen sok olyan p prímszám létezik, amellyel p + 2
szintén prím.
Vegyük most szemügyre közelebbről az aritmetikai problé-
mák egy osztályát! Ezek nem csupán a természetes számokra,
hanem az egész számokra vonatkoznak, amelyek között ott van-
nak a negatív számok is: −1, −2, −3. . . Diofantikus egyenletnek
(a 3. században élt görög matematikus, Diophantosz nyomán)
nevezzük a
D ( x1 , . . . , x n ) = 0
alakú egyenleteket, amelyekben D ( x1, . . . , xn ) egész együtthatós

polinom. Mit jelent ez? D ( x1, . . . , xn ) olyan kifejezés, amely az
x1 ,. . . ,xn ismeretlenekből és egész számokból épül fel úgy, hogy
csak az összeadás, a kivonás és a szorzás műveleteit használjuk.

Az egyenlet megoldása azt jelenti, hogy valamennyi ismeretlen-
hez úgy rendelünk egész számokat, hogy azokat a D ( x1, . . . , xn )
kifejezésbe behelyettesítve 0-t kapjunk. Lássunk néhány példát,
hogy mindez világossá váljon! Az alábbiak mindegyike diofan-
tikus egyenlet. (A könnyebb kiolvasás érdekében x1 helyett x, x2
helyett y szerepel, x · x helyett x2 -et, y · y · y · y helyett y4 -t írunk,
5 · y helyett 5y-t stb.)
x+8 = 5y
x2 = 2y2
x 2 + y2 = z2
x 4 + y4 = z4
y2 = 2x4 − 1
x18 − y13 = 1
Az egyenlőségjel jobb oldalán nem 0 áll, de az egyenletek köny-

nyen átírhatók D ( x1, . . . , x n ) = 0 alakba. Az első így az x + 8−
−5y = 0, a második az x2 − 2y2 = 0 alakot ölti, és így tovább.
A diofantikus egyenletek megoldása, a megoldások vizsgá-
lata vagy éppen annak bizonyítása, hogy egy egyenletnek nincs
megoldása, évszázadokon át a matematika egy speciális, önálló
területe volt. A diofantikus problémák között éppúgy akadnak
nagyon egyszerűek, mint reménytelenül bonyolultak, a külön-
féle egyenlettípusokat tanulmányozó matematikusok pedig ki-
vételes leleményességről adtak számot.
Az első példa olyan egyenlet, amelynek nyilvánvalóan vég-

telen sok megoldása van: tetszőleges n egész szám esetén meg-
felel y = n és x = 5n − 8. A második egyenletnek nincs más
megoldása, csak x = 0 és y = 0. Ennek a ténynek a bizonyítása
is szerepel az Elemekben, annak a gondolatmenetnek az alapján,
amellyel a pitagoreusok belátták, hogy 2 négyzetgyöke nem ra-
cionális szám. Pitagorasz tétele szerint ez azt jelenti, hogy egy
négyzet átlója és oldala összemérhetetlen, azaz nincs olyan egy-
ség, és nincsenek olyan m és n természetes számok, amelyek-
kel egy négyzet oldala n, átlója pedig m egység hosszú. A har-
madik egyenletnek végtelen sok megoldása van, ezeket pitago-
raszi számhármasoknak nevezzük (a Pitagorasz-tétellel való nyil-
vánvaló kapcsolat miatt). Az x = 3, y = 4, z = 5 hármast már
az ókorban is használták derékszögszerkesztésre. A negyedik
egyenletnek nincs megoldása a 0-tól különböző egész számok
körében; ez a tény azonban messze nem triviális. Fermat híres
sejtése szerint az x n + yn = zn egyenletnek, amennyiben n na-
gyobb mint 2, nincs megoldása a pozitív egész számok körében.
Az ötödik egyenletnek mindössze két megoldása van: x = 1 és
y = 1, illetve x = 13 és y = 239. Ezt egy meglehetősen kör-
mönfont gondolatmenet alapján Wilhelm Ljunggren norvég ma-
tematikus bizonyította be 1942-ben. Az utolsó egyenletnek nincs
olyan megoldása, amelyben x és y is különbözik 0-tól. Ez Cata-
lan sejtésének következménye, amely szerint 8-on és 9-en kívül
nincsenek egymást követő természetes számok, amelyek mind-
egyike tökéletes hatvány, azaz felírható nk alakban, ahol n és k
is 1-nél nagyobb természetes számok. Catalan sejtését 2002-ben
bizonyította be Preda Mihailescu.
Az aritmetikai problémák nem feltétlenül prímekkel vagy

diofantikus egyenletekkel kapcsolatosak. A Collatz-sejtés (alkal-
manként 3n + 1 sejtésként vagy Ulam problémájaként is emlegetik)
például a következő. Induljunk ki tetszőleges pozitív n számból.
Ha n páros, akkor legyen a második szám n/2, ha páratlan, ak-
kor legyen 3n + 1. Az eljárást ugyanígy folytatjuk: ha a második
szám páros, akkor a harmadik legyen a második fele, ha párat-
lan, akkor a 3-szorosánál 1-gyel nagyobb szám, és így tovább.
A Collatz-sejtés szerint bármelyik számmal kezdjük a sorozatot,
végül mindig eljutunk 1-hez. Ha például az első szám 7, akkor
sorozatunk így folytatódik: 22, 11, 34, 17, 52, 26, 13, 40, 20, 10,
5, 16, 8, 4, 2, 1. A számos próbálkozás ellenére a Collatz-sejtést
nem sikerült bebizonyítani; a szakemberek szerint a probléma
felettébb bonyolult.
A nemteljességi tételek tárgyalásában az aritmetika fontos
szerepet kap, de szerencsére nem kell ilyen bonyolult felada-
tokkal szembesülnünk. Elég, ha megismerkedünk a problémák
néhány viszonylag egyszerű logikai aspektusával.
A Goldbach-sejtés szerint minden 2-nél nagyobb páros szám
két prímszám összege. Ezzel ekvivalens a következő megfogal-
mazás: minden természetes szám rendelkezik azzal a tulajdon-
sággal, hogy vagy kisebb mint 3, vagy páratlan, vagy két prím-
szám összege. Az átfogalmazást az indokolja, hogy létezik algo-
ritmus, amellyel eldönthető, hogy egy adott szám rendelkezik-e
a szóban forgó tulajdonsággal. Egy algoritmus tisztán mechani-
kus eljárás, amely tetszőleges számra vagy számok véges so-
rozatára alkalmazható, és véges számú lépés után befejeződik,
valamilyen információval szolgálva a szóban forgó szám(ok)ról.
Az általános iskolában például megtanultuk azokat az algorit-

musokat, amelyek tetszőleges n és k számokkal mint bemenet-
tel az n + k összeget, illetve az m · k szorzatot adják kimenet-
ként. Azt is tudjuk, miként lehet eldönteni, hogy két természetes
szám közül melyik a nagyobb, és ismerjük a maradékos osztás
algoritmusát is, amellyel egy n szám és egy 0-tól különböző k
szám esetén megállapíthatjuk, „hányszor van meg” n-ben a k és
mennyi maradékot ad. Ezeknek az algoritmusoknak az alapján
rendelkezésünkre áll egy algoritmus, amellyel eldönthető, hogy
egy adott n természetes szám rendelkezik-e a „kisebb mint 3,
vagy páratlan, vagy két prímszám összege” tulajdonsággal. Ha
ugyanis n két prímszám összege, akkor ezeknek a számoknak
kisebbnek kell lenniük, mint n. Ha tehát azt akarjuk ellenőrizni,
hogy n két prímszám összege-e, akkor nem kell mást tennünk,
mint megvizsgálni az n-nél kisebb számokat, kikeresni közü-
lük a prímeket, és ellenőrizni, hogy az utóbbiak közül valame-
lyik kettőt összeadva nem kapunk-e n-t. Az, hogy egy (2-nél
nagyobb) n szám prím-e, szintén olyasmi, ami számolással el-
dönthető: osszuk el a számot sorra a nála kisebb, de 1-nél na-
gyobb számokkal, és ha a maradék minden esetben különbö-
zik 0-tól, akkor a szám prím. Az olyan tulajdonságokat, ame-
lyek fennállása vagy fenn nem állása egy algoritmussal eldönt-
hető, kiszámítható tulajdonságnak nevezzük. (Ezzel a fogalommal
a 3. fejezetben részletesebben is foglalkozunk.) Beláttuk tehát,
hogy Goldbach sejtése megfogalmazható a következő formában:
„minden természetes szám P tulajdonságú”, ahol P egy kiszá-
mítható tulajdonság. Logikai szempontból ez a Goldbach-sejtés
rendkívül fontos jellemzője; a következőkben az ilyen formájú
állításokat Goldbach típusú állításoknak fogjuk nevezni. (A logi-

kában ezeket az állításokat Π01 -állításoknak nevezik.) Az iménti
fejtegetésben egy fontos pont felett átsiklottunk: a szóban forgó
P tulajdonságnak nem csupán kiszámíthatónak, de elegendően
egyszerűnek is kell lennie ahhoz, hogy a fennállását vagy fenn
nem állását eldöntő algoritmus „kiolvasható” legyen P definíci-
ójából. Ez a feltétel a könyvben szereplő valamennyi Goldbach
típusú állítás esetében nyilvánvalóan teljesülni fog. (A Függelék-
ben a Goldbach típusú állítások formális definícióját is megad-
juk.)
A Goldbach típusú állítások osztálya kiterjeszthető; ilyen tí-
pusúnak nevezzük „a természetes számok minden k1 , . . . , k n vé-
ges sorozata P tulajdonságú” alakú állításokat, amelyekben P ki-
számítható tulajdonság, azaz létezik egy algoritmus, amelynek
alapján tetszőleges k1 , . . . , k n véges számsorozatról eldönthető,
hogy P tulajdonságú-e vagy sem.
Ha P kiszámítható tulajdonság, akkor ugyanilyen a nem-P
tulajdonság is, amellyel egy szám pontosan akkor rendelkezik,
ha nem P tulajdonságú. Ha tehát P kiszámítható tulajdonság,
akkor a „nem létezik P tulajdonságú természetes szám” állítás
ekvivalens a „minden természetes szám nem-P tulajdonságú”
Goldbach típusú állítással. A „minden természetes szám P tulaj-
donságú” állítás ellenpéldája minden olyan természetes szám,
amely nem P tulajdonságú. Ha tehát egy Goldbach típusú állí-
tás hamis, akkor ez a tény nagyon könnyen bizonyítható: csu-
pán találnunk kell egy n számot, amelyről be tudjuk látni, hogy
nem rendelkezik az adott állításban szereplő tulajdonsággal. Ha
ezt csupán egy rendkívül hosszadalmas számolással tudnánk
alátámasztani, akkor a „bizonyítható” természetesen azt jelenti:

„elvben bizonyítható”. Más szóval, az idő, a tér és az energia
nem számít. Azt azonban leszögezhetjük, hogy ha egy Gold-
bach típusú állítás hamis, akkor az alapvető aritmetikai törvé-
nyek alapján hamis, azaz létezik egy – esetleg rendkívül hossza-
dalmas – számolás, amely az alapvető törvényeken nyugszik,
és amelyet ha elvégeznénk, azt mutatná, hogy az állítás hamis.
Ilyenkor azt mondjuk: létezik egy formális bizonyítás, amely ki-
zárólag alapvető aritmetikai törvényeket használ fel. A számítá-
sokat a bizonyítás speciális eseteinek tekintjük, azaz olyan ma-
tematikai érvelésnek, amely egy állítás igazságát támasztja alá.
A logikában formális rendszereket tanulmányozunk – olyan axi-
ómarendszereket, amelyek keretei között matematikai állítások
bizonyíthatók és cáfolhatók –, a nemteljességi tétel pedig olyan
formális rendszerekről szól, amelyekben az aritmetikai számítá-
sok elvégezhetők. A formális rendszerekkel hamarosan (a 2.2.
alfejezettel kezdődően) részletesebben is foglalkozunk.
Iménti megjegyzésünk szerint ha P kiszámítható, akkor a
„minden természetes szám P tulajdonságú” állítás, amennyiben
hamis, mindig cáfolható úgy, hogy megadunk egy ellenpéldát,
és elvégezzük rá a P-ről döntő számítást. További fontos megfi-
gyelés, hogy – amennyiben létezik – az ellenpélda mindig meg-
található: elég, ha sorra vesszük a 0, 1, 2, 3. . . számokat, amíg
meg nem találjuk a legkisebb olyan számot, amely nem P tulaj-
donságú. Létezik tehát olyan eljárás, amelyet követve minden
hamis Goldbach típusú állításról beláthatjuk, hogy hamis. Ez
speciális esete annak az általános ténynek, miszerint tetszőleges
S formális rendszer esetén, ha egy A állítás bizonyítható S-ben,
akkor szisztematikus kereséssel idővel megtalálhatjuk egy bizo-

nyítását. Ha viszont A nem bizonyítható, akkor a szisztematikus
keresést az idők végezetéig folytathatjuk anélkül, hogy az bár-
milyen eredménnyel szolgálna.
Azokban az S formális rendszerekben, amelyek magukba
foglalnak az aritmetika törvényeiből annyit, amennyi a számítá-
sok elvégzéséhez szükséges, egy Goldbach típusú állítás ponto-
san akkor cáfolható, ha hamis. Azt ugyanakkor nem állíthatjuk,
hogy az igaz Goldbach típusú állítások mindegyikét bizonyítani
is tudjuk. Bármekkora az n, egy-egy számítással a 0, 1, 2,. . . , n
számok mindegyikéről megállapíthatjuk, hogy P tulajdonságú,
ez azonban nem bizonyítja, hogy minden természetes szám P
tulajdonságú. Ha egy Goldbach típusú állítás igaz, akkor lehet,
hogy bizonyítható is, hogy igaz, de azt, hogy ehhez a bizonyítás-
hoz milyen gondolatmenetre lesz szükségünk, nem tudjuk előre
megmondani.
„A D ( x1 , . . . , xn ) = 0 diofantikus egyenletnek nincs megol-
dása az egész számok körében” állítások mind Goldbach típu-
súak. Az ilyen állításokban szereplő tulajdonság a k1 ,. . . , k n szá-
mokra akkor áll, ha nem megoldásai a D ( x1 , . . . , xn ) = 0 egyen-
letnek, márpedig ennek ellenőrzéséhez csak szorzások, össze-
adások és kivonások elvégzésére van szükség.
Az ikerprímsejtés ugyanakkor nem Goldbach típusú állítás.
Igaz, hogy ez is kifejezhető „minden természetes szám P tulaj-
donságú” alakban, ahol egy n természetes szám akkor P tulaj-
donságú, ha létezik nála nagyobb p prímszám, amellyel p + 2
szintén prímszám. Ebben az esetben azonban a definícióból nem
olvasható ki semmiféle algoritmus, amellyel ellenőrizhetnénk,
hogy egy szám P tulajdonságú-e vagy sem. Sorra vehetjük az

n-nél nagyobb prímeket, hogy találjunk köztük olyanokat, ame-
lyek különbsége 2, de ha nincs ilyen pár, akkor ez az eljárás
sohasem ér véget. Ha az ikerprímsejtés igaz, akkor ez az eljárás
ténylegesen egy algoritmus, amely minden n számra igazolja,
hogy P tulajdonságú, addig azonban, amíg nem tudjuk, igaz-e
a sejtés, addig ezt nem jelenthetjük ki. Hasonló megjegyzések
érvényesek a Collatz-sejtésre is. Eszerint számítások egy adott
sorozatának eredménye mindig – azaz tetszőleges kezdőszám
esetén – 1, de nem létezik olyan „nyilvánvaló” algoritmus, ame-
lyet elvégezve ez bármely n számról eldönthető lenne. Sem az
ikerprím-, sem a Collatz-sejtés esetében nincs tehát logikai ala-
punk azt állítani, hogy amennyiben a sejtés hamis, úgy bizonyo-
san cáfolható is.
Az, hogy egy adott állítás Goldbach típusú-e vagy sem, a
nemteljesség tárgyalása során több alkalommal is szerepet fog
játszani.
2.2. Az első nemteljességi tétel
Mint azt már megjegyeztük, az elemi aritmetikai problémákat

gyakran nagyon könnyű megfogalmazni, a megoldásokban sze-
replő matematikai módszerek bonyolultságának azonban nincs
felső korlátja. Fermat tételére adott 129 oldalas bizonyításában
Andrew Wiles valójában az elliptikus görbékre vonatkozó Tani-
yama–Shimura-sejtést igazolta a félig stabil esetben, amelyről K.
A. Ribet korábban már megmutatta, hogy következik belőle a
Fermat-tétel. Nincs szükség arra, hogy megértsük, mit is jelent
mindez, ahhoz, hogy lássuk: annak ellenére, hogy Fermat tételét

nagyon könnyű kimondani, bizonyítani csak a felsőbb matema-
tika rendkívül bonyolult módszereivel sikerült.
Mióta Fermat kijelentette, hogy sikerült egy bizonyítást talál-
nia – amely sajnos nem fért el Diophantosz könyvének margóján
–, sokan kerestek (és sokan hitték tévesen, hogy találtak is) elemi
bizonyítást a tételre: olyat tehát, amely nem támaszkodik Fer-
mat és kortársai számára ismeretlen matematikai eredményekre.
Nyitott kérdés, hogy a tényleges bizonyítás milyen mértékben
egyszerűsíthető, és hogy kihámozható-e belőle egy lényegesen
egyszerűbb bizonyítás. (Általános megfontolások alapján okunk
van feltételezni, hogy – elméletileg – létezik elemi bizonyítás, ez
azonban nemhogy egy könyv margójára nem férne el, de való-
színűleg több ezer oldalt töltene meg.) Ha figyelembe vesszük,
hogy Fermat állításának bizonyítása 300 évbe tellett, és hogy
Goldbach sejtését a mai napig nem sikerült sem cáfolni, sem
bizonyítani, akkor felmerülhet bennünk: vajon van egyáltalán
garancia ara, hogy valamennyi, a matematikusok által felvetett
probléma megoldható, amennyiben elegendő idő és energia áll
rendelkezésre? David Hilbert az 1900-as párizsi matematikus-
konferencián tartott híres előadásában, amelyben 23, az új év-
században a matematikusok számára komoly kihívást jelentő
problémát sorolt fel, annak a véleményének adott hangot, hogy
lennie kell ilyen garanciának.
Tekintsünk egy tetszőleges, jól meghatározott megoldatlan

problémát, például az Euler–Mascheroni-féle C állandó ir-
racionalitásának kérdését, vagy hogy létezik-e végtelen sok
2n + 1 alakú prímszám. Akármilyen megközelíthetetlen-

nek tűnnek is ezek, és akármilyen tanácstalanok vagyunk
velük szemben, mégis határozott meggyőződésünk, hogy
a megoldásuknak tisztán logikai eljárások véges sorát kell
követniük. [. . . ] A meggyőződés, miszerint minden mate-
matikai probléma megoldható, erős ösztönző erő a mate-
matikus számára. Az örök felhívás így szól: Itt a probléma.
Keresd meg a megoldást! A megoldáshoz csak tiszta észre
van szükség, a matematikában nincs ignorabimus.
Ez a Hilbert-féle optimista „nincs ignorabimus”. Hilbert egy

régi mondásra utal, amely így szól: ignoramus et ignorabimus
(nem tudjuk, és nem is fogjuk tudni), amelyet Emil du Bois-
Reymond fiziológus 1872-ben is idézett, amikor az emberi tu-
datról és a fizikai világról szóló tudásunkról beszélt.
Gödel első nemteljességi tétele nem cáfolja Hilbert optimista
nézeteit. Azt viszont megmutatja, hogy ez az optimizmus nem
támasztható alá úgy, hogy mutatunk egy formális rendszert,
amelyben valamennyi matematikai probléma eldönthető – még
akkor sem, ha az aritmetikai problémákra szorítkozunk.
Első nemteljességi tétel (Gödel–Rosser). Bármely S konzisztens

formális rendszerben, amely magába foglalja az elemi aritmetika egy
bizonyos részét, vannak olyan állítások, amelyek S-ben nem bizonyít-
hatók és nem is cáfolhatók.
Hogy megértsük, mit is jelent ez, először a formális rendszer

fogalmát kell megvilágítanunk. Ezután a konzisztencia követel-
ményéről ejtünk néhány szót, majd arról, hogy mit is jelent az
a kikötés, amely szerint a rendszernek magába kell foglalnia az

„elemi aritmetika egy bizonyos részét”.
Formális rendszerek
Egy formális rendszer egy pontosan definiált nyelven felírt axió-

mákból és következtetési szabályokból áll, amelyek alapján a rend-
szer tételei levezethetők. Tételnek nevezünk minden olyan – a
szóban forgó nyelven felírt – állítást, amely az axiómákból kiin-
dulva a következtetési szabályok alapján véges számú lépésben
megkapható. Az ilyen lépéssorozatok a bizonyítások (vagy leveze-
tések), maguk a tételek a bizonyítások konklúziói.
Az axiomatikus rendszer fogalma az euklideszi geometria
révén már régóta ismert a matematikában. Euklidész az Elemek-
ben több definíciót is kimond, amelyek közül az első így szól:
„Pont az, aminek nincs része”. Emellett bevezet posztulátumo-
kat, amelyek a geometria alapját rakják le (a leghíresebb közülük
az ötödik, párhuzamossági posztulátum) és axiómákat, amelyek
az érvelések általános szabályait rögzítik. Utóbbira példa: „amik
ugyanazzal egyenlőek, egymással is egyenlőek”. A definíciók,
posztulátumok és axiómák alapján Euklidész tételek hosszú so-
rát bizonyítja be.
Az euklideszi definíciók, posztulátumok és axiómák ugyan-
akkor nem tekinthetők formális rendszernek. A rendszer nyelve
nincs szigorúan rögzítve, a bizonyításokban olyan feltevésekre is
hivatkozik, amelyek nem szerepelnek a posztulátumok között,
és az axiómákban felsoroltakon túl más logikai alapelveket is al-
kalmaz. (A geometria első, valóban formális axiómarendszereit
csak a 20. században adták meg.) Euklidész geometriája mind-

azonáltal évezredeken át az axiomatikus módszer mintapéldája
volt, és a gondolat, hogy egy bizonyos területről szóló tudásunk
definíciók, posztulátumok és axiómák alapján rendszerezhető, a
filozófiában, a tudományban és más területeken is komoly ha-
tást gyakorolt.
A modern logikában számos formális rendszert vizsgálnak,
ezek közül sokat elsőrendű elméletnek neveznek. Az „elmélet” itt
logikai szakkifejezés, és nem feltétlenül jelenti azt, amit a min-
dennapi vagy a tudományos kontextusokban megszoktunk: egy
elmélet ebben az értelemben nem más, mint egy axiomatikus
formális rendszer. Az „elmélet” szót ennek megfelelően gyak-
ran a „formális rendszer” szinonimájaként használjuk. Az „első-
rendű” kifejezés azokra a levezetési szabályokra utal, amelyekről
Gödel bebizonyította (kissé megtévesztő nevű) teljességi tételét,
amelyről a 3. alfejezetben ejtünk majd szót.
A két legnevezetesebb elsőrendű elmélet, amelyre a nemtel-
jességi tétel érvényes, a Peano-aritmetika (PA), az elemi aritme-
tika formális elmélete, és a kiválasztási axiómát is magába fog-
laló Zermelo–Fränkel-féle halmazelmélet (ZFC). (A ZF rövidítés
azt az elméletet jelöli, amelynek axiómái közt a kiválasztási axi-
óma nem szerepel.) Ebben a könyvben ezekkel az elméletekkel
nem foglalkozunk (bár a 7.2. alfejezetben bemutatjuk a PA rend-
szer axiómáit). Ezen a ponton elég annyit leszögeznünk, hogy
a PA olyan formális rendszer, amelyben minden eleminek tekin-
tett aritmetikai érvelés formalizálható, a ZFC viszont egy külön-
legesen erős axiómarendszer, amelynek keretei között napjaink
matematikájának legtöbb tétele bizonyítható.
Negáció
A nemteljességi tétel nem csupán az elsőrendű elméletekre, de

számos más formális rendszerre is érvényes; azt azonban mindig
fel fogjuk tenni, hogy a rendszerben van negáció operátor, vagyis a
rendszer minden A mondatának kifejezhető a tagadása, amelyet
nem-A jelöl. (Mondaton olyan állítást értünk, amelyről értelme-
sen felvethető, hogy bizonyítható vagy cáfolható-e.) A negáció
(vagy tagadás) fogalma segítségével meghatározhatjuk, mit je-
lent az, hogy egy S rendszer konzisztens (nincs olyan A mondat,
hogy A és nem-A egyaránt bizonyítható), és azt is, hogy mikor
nevezünk egy A mondatot S-ben eldönthetetlennek (ha sem A,
sem nem-A nem tétele S-nek). Egy S rendszer negációteljes, ha
nincs olyan, az S nyelvén felírt mondat, amely S-ben eldönthe-
tetlen, máskülönben S nemteljes.
A következőkben szükségünk lesz egy rövidítésre: ha A egy
(az S rendszer nyelvén felírt) mondat, akkor S + A jelöli azt a for-
mális rendszert, amelyet úgy kapunk, hogy S axiómáihoz (axió-
maként) hozzávesszük A-t (de a következtetési szabályokon nem
változtatunk). Ha A bizonyítható S-ben, akkor az S + A rendszer
tételei ugyanazok, mint az S rendszer tételei (ebben az esetben
A-t szükségtelen axiómának tekinteni), ha azonban A nem bi-
zonyítható, akkor S + A „erősebb” elmélet, mint S, amelyben –
többek között – már A is bizonyítható.
Ezen a ponton a logikai terminológia kissé mintha ellent-
mondana a hétköznapi szóhasználatnak. Furcsa, ha azt mond-
juk: az A mondat, amely az S + A rendszer axiómája, bizonyítható
az S + A rendszerben. Az axiómákat ugyanis többnyire alap-
vető, de bizonyíthatatlan feltevéseknek tekintjük. A logikában

viszont az, hogy „bizonyítható”, mindig egy formális rendszer-
ben való bizonyíthatóságot jelent, eszerint pedig egy S elmélet
axiómái egytől-egyig bizonyíthatók is S-ben. Egy A axióma bi-
zonyítása mindössze egyetlen sorból áll, amelyben rámutatunk,
hogy A a rendszer axiómája. A matematikában ritkán mondunk
olyat, hogy az axiómák bizonyíthatóak, de gyakran mondjuk,
hogy bizonyos állítás az axiómák „közvetlen” vagy „triviális”
következménye. Így például abból az axiómából, amely szerint
„minden n esetén n + 0 = n”, közvetlenül megkapható, hogy
0 + 0 = 0. A logikában az axiómák, illetve triviális következ-
ményeik között nem teszünk ilyen finom különbséget: a lényeg,
hogy valamennyien bizonyíthatók.
Most kimondunk kettőt a negáció, a bizonyíthatóság, a kon-
zisztencia és eldönthetetlenség közötti összefüggések közül. Az
első így szól: egy inkonzisztens elméletben nincsenek eldönt-
hetetlen állítások. Ez annak következménye, hogy egy inkon-
zisztens elméletben minden, az elmélet nyelvén megfogalmazott
állítás bizonyítható – a hagyományos logikában ex falso quodlibet
(„hamisból bármi következik”) néven emelgetett bizonyítási sza-
bály alapján (igazából arról van szó, hogy „egy ellentmondásból
bármi következik”).
A második összefüggés a következő:
Az A állítás pontosan akkor bizonyítható az S rendszer-

ben, ha S + nem-A inkonzisztens, és pontosan akkor el-
dönthetetlen S-ben, ha S + A és S + nem-A egyaránt kon-
zisztens rendszerek.
Ezekre az összefüggésekre a következők folyamán gyakran

fogunk hivatkozni. Azon a szabályon alapulnak, amely szerint
nem-nem-A logikailag egyenértékű A-val, bár a nemteljességi té-
tel olyan rendszerekre is alkalmazható, amelyekben ez a szabály
nem érvényes. Az igazolásukhoz arra a tényre hivatkozhatunk,
amely szerint egy B állításnak a T + A rendszerbeli bizonyítása
tekinthető olyan T-beli levezetésnek, amely A feltevéséből jut el
a B-hez mint konklúzióhoz, azaz a „ha A, akkor B” állítás T-beli
bizonyításának. Megfordítva, ha „ha A, akkor B” tétel T-ben, ak-
kor B tétele annak az elméletnek, amelyet T-ből kapunk A (axi-
ómaként való) hozzávételével. Ha B helyében egy ellentmondás
(vagyis egy „C és nem-C” alakú állítás) szerepel, akkor éppen a
második összefüggést kapjuk.
Formális rendszerek és a kiszámíthatóság elmélete
A nemteljességi tétel nem csupán PA-ra vagy ZF-re alkalmaz-

ható, amelyek matematikai tudásunk egy-egy szeletét formali-
zálják, de formális rendszerek egy széles körére, amelyek ma-
gukba foglalják „az aritmetika egy bizonyos részét” – függetle-
nül attól, hogy axiómáik a matematikai tudás részét képezik-e,
sőt olyanokra is, amelyeknek axiómái hamisak, vagy egyáltalán
nem is interpretáljuk őket (és így igaz vagy hamis voltuk kérdése
fel sem merül).
A hétköznapi nyelvben persze furcsa, ha hamis axiómákról
beszélünk, vagy olyanokról, amelyekhez semmiféle interpretá-
ciót nem rendelünk. A logikában azonban a formális rendsze-
rek általános vizsgálata során az „axióma” kifejezés nem olyan
állítást jelöl, amely bizonyos értelemben alapvető, és nem ve-

zethető vissza más állításokra, és nem is olyan állítást, amelyet
igaznak vagy más szempontból elfogadhatónak tekintünk. Az
axióma általános, logikai fogalma mindig egy formális rend-
szerhez kötött; egy formális rendszer nyelvén felírt tetszőleges
A mondat kinevezhető a rendszer axiómájának.
A formális rendszer általános fogalma szoros kapcsolatban
áll a kiszámítható tulajdonságok elméletével. Ennek magyará-
zata az, hogy amikor axiómák és bizonyítási szabályok egy rend-
szerét próbáljuk pontosan leírni, akkor azt, hogy egy állítás axi-
óma-e vagy sem, illetve hogy egy lépéssorozat valamelyik kö-
vetkeztetési szabály alkalmazása-e vagy sem, minden további
matematikai vizsgálódás nélkül, mechanikusan el kell tudnunk
dönteni. Máskülönben egy újabb – axiómákból és következtetési
szabályokból álló – rendszert kellene értelmeznünk, hogy bebi-
zonyíthassuk, hogy egy lépéssorozat valóban bizonyítás az első
rendszerben. Megköveteljük tehát, hogy egy formális rendszer-
ben azt, hogy egy állítás axióma-e vagy sem, illetve hogy egy
adott lépésben valamelyik következtetési szabályt alkalmaztuk-
e vagy sem, minden további matematikai érvelés nélkül, tisztán
mechanikusan eldönthessük, olyan eljárások alapján, amelyekre
számítógépek is programozhatók.
Gödel tételének népszerű kifejtéseiben a fenti követelmény-
nek megfelelő feltétel (legalábbis az axiómákra vonatkozóan) az
a megkötés, miszerint a rendszernek véges számú axiómája van.
Eszerint tehát az axiómák – elméletben legalábbis – egy véges
táblázat áttekintése alapján beazonosíthatók. Ez a feltétel azon-
ban a logika által tanulmányozott formális rendszerek közül
sokban nem teljesül, így a PA vagy a ZF rendszerre sem. Ezek-

nek végtelen sok axiómájuk van, de ettől még bármely mondat-
ról mechanikusan eldönthető, hogy axióma-e vagy sem. A PA
rendszer például magába foglalja a teljes indukció következtetési
szabályát. Ez axiómák végtelen sorát foglalja magába, amelyek
alakja egyaránt a következő: „ha a 0 szám P tulajdonságú, és ha
tetszőleges n szám esetén abból, hogy az n szám P tulajdonságú,
következik, hogy n + 1 is P tulajdonságú, akkor minden szám P
tulajdonságú”. A P tulajdonság ugyan végtelen sokféle lehet, de
ettől még egyszerű ellenőrzéssel megállapítható, hogy a szóban
forgó szabály egy esetéről van-e szó. Az 5.4. alfejezetben muta-
tunk egy példát olyan, végtelen sok axiómát tartalmazó formá-
lis rendszerre, amelyben az axiómák nem csupán egy általános
séma speciális esetei (mint a PA rendszerben).
A formális rendszerek általános meghatározásakor tehát tá-
maszkodnunk kell a „mechanikusan kiszámítható tulajdonság”
fogalmára, amelynek elméleti alapjait Turing és mások fektet-
ték le a múlt század 30-as éveiben. A kiszámítható tulajdonság
fogalmát a Goldbach típusú, számokra vonatkozó állításokkal
kapcsolatban vezettük be, de egy formális nyelv mondataira, il-
letve mondatainak sorozataira is alkalmazható. A kiszámítha-
tóságról, valamint a kiszámíthatóság és a formális rendszerek,
illetve a nemteljességi tételek kapcsolatáról részletesebben a 3.
fejezetben lesz szó.
Konzisztencia
Az első nemteljességi tétel (az előbbiekben megadott megfo-

galmazásban, amely magába foglalja Gödel tételének Rossertől
származó élesítését is) csupán azt tételezi fel, hogy az S rend-
szer – amellett, hogy magába foglalja az aritmetika egy részét
– konzisztens. Ez erős eredmény, a konzisztencia ugyanis nem
túlságosan erős feltétel. Az aritmetikának vannak olyan elméle-
tei, amelyekben – mint a következetes hazugok „elméleteiben” –
tökéletesen félrevezető állítások is bizonyíthatóak.
Tegyük fel, hogy tudjuk: a ZFC rendszerben bizonyítható egy
A aritmetikai állítás. Következtethetünk-e ennek alapján arra,
hogy A igazságának vagy hamisságának kérdését egyszer s min-
denkorra eldöntöttük? Ha alaposan megvizsgáltuk és meggyő-
zőnek találtuk a bizonyítást, akkor a problémát megoldottnak
tekintjük még akkor is, ha a ZFC axiómáit illetően általános jel-
legű kételyeink vannak. Ha csupán annyit tudunk, hogy létezik
ZFC-beli bizonyítás, akkor a kérdést csak abban az esetben te-
kintjük eldöntöttnek, ha tökéletes megbízunk a rendszer egészé-
ben. De a puszta hit, hogy ZFC konzisztens, általában nem elég-
séges ahhoz, hogy egy A állítást igaznak fogadjunk el csupán
annak alapján, hogy tudjuk: A bizonyítható ZFC-ben.
Léteznek ugyanakkor olyan állítások, amelyek garantáltan
igazak, amennyiben bizonyíthatók egy konzisztens, az aritme-
tika egy bizonyos részét tartalmazó elméletben. Legyen például
A egy Goldbach típusú állítás. Ha A bizonyítható egy ilyen S
rendszerben, akkor A igaz. Ha ugyanis A hamis, akkor S-ben bi-
zonyítható is, hogy A hamis – azaz A cáfolható S-ben –,
ehhez ugyanis csak egy ellenpéldára és a rá vonatkozó számí-

tások elvégzésére van szükség. Ha tehát S konzisztens, akkor
S-ben A már nem lehet bizonyítható. Így például ha tudjuk,
hogy Fermat tétele bizonyítható ZFC-ben, és hogy ZFC konzisz-
tens, akkor arra következtethetünk, hogy a tétel igaz. De egy nem
Goldbach típusú állítás – például az ikerprímsejtés – igazságá-
ról vagy hamisságáról általában semmit sem állíthatunk pusztán
annak alapján, hogy tudjuk: bizonyítható vagy cáfolható vala-
mely, az aritmetika alapvető törvényeit is magába foglaló kon-
zisztens rendszerben.
A nemteljességi tétel konkrét példával szolgál olyan konzisz-
tens elméletekre, amelyekben hamis állítások is bizonyíthatók.
Ez legkönnyebben a második nemteljességi tétel alapján látható
be. Ha ZFC konzisztens, akkor a ZFC + „ZFC konzisztens” el-
mélet szintén konzisztens – mivel a „ZFC inkonzisztens” állítás
nem bizonyítható ZFC-ben –, viszont cáfolja a Goldbach típusú
„ZFC konzisztens” igaz állítást. A 2.6. alfejezetben látjuk majd,
hogy a szóban forgó állítás valóban Goldbach típusú.)
A logikában gyakran beszélünk az elméletek helyességi tulaj-
donságairól. Ha aritmetikáról van szó, a konzisztencia egy mini-
mális helyességi tulajdonság; a legerősebb helyességi tulajdon-
ság pedig, amellyel egy elmélet rendelkezhet, a következő: min-
den, a rendszerben bizonyítható aritmetikai állítás igaz. Az erős-
ség tekintetében a kettő között helyet foglaló helyességi tulaj-
donságok között különleges jelentőségű az, amellyel egy rend-
szer akkor rendelkezik, ha benne egyetlen igaz Goldbach típusú
állítás sem cáfolható. A szakirodalomban ezt néha 1-konziszten-
cia, néha Σ-helyesség („szigma-helyesség”) néven emlegetik;
ebben a könyvben az utóbbit fogjuk használni. (A terminológia

magyarázatát a Függelékben adjuk majd meg.)
Mivel egy hamis Goldbach típusú állítás minden olyan rend-
szerben cáfolható, amely magába foglalja az elemi aritmetikát,
azért ha egy Goldbach típusú állítás egy ilyen rendszerben el-
dönthetetlen (ebben az esetben a rendszer konzisztens, hiszen van
olyan állítás, amely nem bizonyítható benne), akkor a szóban
forgó Goldbach típusú állítás egyúttal igaz is. Annak bizonyítá-
sával tehát, hogy a Goldbach-sejtés eldönthetetlen PA-ban, egy-
úttal magát a sejtést is belátnánk. Ebben nincs semmi lehetetlen:
a sejtés PA-ban való eldönthetetlensége egy erősebb rendszerben
– például ZFC-ben – bizonyítható lehet. Még az is elképzelhető,
hogy a sejtést soha nem sikerül sem cáfolni, sem bizonyítani, vi-
szont sikerül belátnunk a „ha a Goldbach-sejtés igaz, akkor nem
bizonyítható ZFC-ben” állítást. Léteznek olyan A Goldbach tí-
pusú állítások, amelyekkel az iméntihez hasonló feltételes állítá-
sokat be tudjuk bizonyítani, viszont A-t magát sem bizonyítani,
sem cáfolni nem tudjuk. Ez szintén a második nemteljességi té-
tel következménye: a „ha S konzisztens, akkor a konzisztenciája
nem bizonyítható S-ben” állítást akkor is be tudjuk bizonyítani,
ha fogalmunk sincs arról, hogy az S rendszer konzisztens-e vagy
sem.
„Az aritmetika egy bizonyos része”
Az első nemteljességi tétel olyan formális rendszerekre érvényes,

amelyek tartalmazzák az elemi aritmetika egy bizonyos részét.
Világítsuk meg kissé közelebbről, mit is jelent ez!
Egy rendszer, amelynek nyelve magába foglalja az aritme-

tika nyelvét, és amelynek tételei között ott vannak bizonyos, a
természetes számokra vonatkozó alapvető tények, biztosan ki-
elégíti ezt a feltételt. (Az „alapvető aritmetikai tények” egy elég-
séges osztályát a Függelékben adjuk meg.) A nemteljességi tétel
azonban olyan formális rendszerekre is alkalmazható, amelyek-
ben nincsenek ugyan kifejezetten a természetes számokra vo-
natkozó állítások, viszont az objektumok között, amelyekre re-
ferál, vannak olyanok, amelyekkel a természetes számok repre-
zentálhatók. Arról, hogy bizonyos matematikai objektumok más-
féle objektumokat is reprezentálhatnak, a második nemteljességi
kapcsán még ejtünk néhány szót. Ehelyütt elegendő megjegyez-
nünk, hogy lényegében semmit nem veszítünk, ha feltesszük,
hogy a rendszereknek, amelyekre az első nemteljességi tételt
alkalmazzuk, van egy aritmetikai komponense, amelyben az arit-
metika nyelvét használhatjuk, és amelyben bizonyíthatunk né-
hány alapvető összefüggést a természetes számok összeadására
és szorzására vonatkozóan. Ahhoz, hogy az aritmetika nyelvét
használni tudjuk – a rendszertől függően – valamiféle fordításra
is szükségünk lehet, lényegében azonban nyugodtan gondolhat-
juk azt, hogy a rendszer nyelve magába foglalja az elemi aritme-
tika nyelvét.
„Az aritmetika egy bizonyos részének tartalmazására” vonat-
kozó feltétel anélkül is elmagyarázható, hogy a formális részle-
tekbe bocsátkoznánk. A Goldbach típusú állítások tárgyalása so-
rán azt mondtuk: ha az, hogy egy n természetes szám rendelke-
zik egy tulajdonsággal – például azzal, hogy felírható két prím-
szám összegeként – mechanikus számolás útján alátámasztható,
akkor létezik elemi bizonyítás is, amely szerint n rendelkezik a

szóban forgó tulajdonsággal. Az aritmetikának az első nemtel-
jességi tétel bizonyításához szükséges „bizonyos része” ponto-
san az, amely ehhez szükséges. Más szóval, ha S tartalmazza „az
aritmetika egy bizonyos részét”, akkor S-ben minden olyan arit-
metikai állítás bizonyítható, amelyet többé vagy kevésbé hosszú
számítások támasztanak alá.
A nemteljességi tételt gyakran helytelenül úgy mondják ki,
mint amely az „elegendően bonyolult” rendszerekre vonatko-
zik. Ez azért nem állja meg a helyét, mert az, hogy egy rendszer
tartalmazza-e „az aritmetika ama bizonyos részét”, nem a rend-
szer – akár informális, akár formális értelemben vett – bonyo-
lultságán múlik, hanem azon, hogy mi fejezhető ki, és hogy mi
bizonyítható benne. Léteznek ugyanis rendkívül egyszerű rend-
szerek, amelyekre a nemteljességi tétel érvényes, és akadnak fe-
lettébb bonyolult elméletek is, amelyekre nem érvényes. A bo-
nyolultság és a nemteljesség kapcsolatáról a 8. fejezetben lesz
bővebben szó.
A bonyolultság megjelenik a nemteljességi tétel állítólagos
matematikán kívüli alkalmazásaiban is. A következő idézet Ri-
chard Garrod „A posztmodernizmus és a hagyományos fényké-
pészet jövője” című művéből való:
A 20. század elején a matematikus Gödel bebizonyította,

hogy egy eléggé bonyolult rendszerben (egy éppen csak be-
szélni tudó kisgyermek nyelvének szintaxisa már ilyen) le-
hetetlen teljes leírást adni magáról a rendszerről. A leg-
egyszerűbb fénykép bonyolultsága is kiszámíthatatlan, a
legegyszerűbb fényképek is végtelen sok kreatív lehetőséget

rejtenek, és ez mindig is így marad.
Ilyen, a nemteljesség és a bonyolultság közötti laza asszoci-

ációkon alapuló állításokkal gyakran találkozunk a Gödel-téte-
lekről szóló fejtegetésekben. Nem kizárt, hogy a legegyszerűbb
fénykép bonyolultsága kiszámíthatatlan, Gödel azonban nem bi-
zonyította be azt, hogy egy „rendszer teljes leírása” magában a
rendszerben nem adható meg, amennyiben az „eléggé bonyo-
lult”. Az idézetben úgy tűnik, egy fénykép játssza a rendszer
szerepét, és bármit jelentsen is ez, nyilvánvaló, hogy a szerző
nem utal arra, hogy egy fénykép bármilyen aritmetikai állítás bi-
zonyítására képes lenne. Megint egy olyan esettel van tehát dol-
gunk, amikor a Gödel tételére való hivatkozás semmiféle kap-
csolatban nem áll a tétel tényleges tartalmával, hanem egy ana-
lógiára vagy egy metaforára – esetleg az inspiráció egy általános
forrására – hivatkozik.
2.3. Az első nemteljességi tétel érvényességi

korlátai
„Bizonyíthatatlan igazságok”
Gyakran halljuk, hogy Gödel bebizonyította: vannak igazságok,

amelyek nem bizonyíthatók. Ez megint csak tévedés, a nem-
teljességi tételben ugyanis semmi nem szól arról, mit jelenthet
az, ha egy állítás abszolút értelemben bizonyíthatatlan. A tétel-
ben szereplő „bizonyíthatatlanság” valamely konkrét formális
rendszerben való bizonyíthatatlanság. Hiszen attól, hogy egy A

állítás egy S rendszerben nem bizonyítható, triviálisan léteznek
olyan formális rendszerek, amelyekben A bizonyítható: ilyen
például az S + A rendszer, amelyben A is axióma.
A nyilvánvaló ténynek, miszerint az A állítás az S + A rend-
szerben mindig bizonyítható, természetesen semmi jelentősége
nincs, amikor azt kutatjuk, vajon A bizonyítható-e abban az érte-
lemben, hogy „bizonyítható, hogy igaz”. A gondolatot, hogy Gö-
del tételéből „bizonyíthatatlan igazságok” létezése következik –
ha valami egyáltalán, akkor – az táplálja, hogy vannak formális
rendszerek, amelyeknek axiómái és következtetési szabályai kö-
zött vannak, amelyek helyesek, és amelyek ezen felül elégsége-
sek tetszőleges közönséges aritmetikai tétel bizonyításához. Ilyen
például a rendkívül erős ZFC elmélet, amelyről úgy véljük, hogy
benne a jelenleg ismert aritmetikai tételek egytől egyig bizo-
nyíthatóak. Vajon abból, hogy ZFC – amennyiben konzisztens –
nem teljes az aritmetikai állításokra vonatkozóan, következtethe-
tünk-e arra, hogy vannak aritmetikai igazságok, amelyek bizo-
nyíthatatlanok abba az értelemben, hogy egy matematikus előtt
soha, semmiféle lehetőség nem nyílhat arra, hogy bebizonyítsa
róluk, hogy matematikailag igazak?
A következtetés talán megállná a helyét, ha nem ismernénk
semmiféle lehetőséget arra, hogy a ZFC elméletet újabb axiómák
felvételével erősebb rendszerré bővítsük, amely mindazonáltal
éppolyan erős érvek alapján tekinthető a helyes matematikai ér-
velés keretelméletének, mint a ZFC maga. De ilyen bővítések
léteznek (a témával az 5.4. és a 8.3. alfejezetben bővebben foglal-
kozunk).
Semmi nincs tehát a nemteljességi tételben, amely azt tá-

masztaná alá, hogy léteznek igaz aritmetikai állítások, amelyek
valamilyen abszolút értelemben bizonyíthatatlanok lennének.
Ha azonban egy aritmetikai mondat nem bizonyítható a ZFC
elméletben, akkor erős alapunk van feltételezni, hogy a mon-
dat nem bizonyítható be napjaink matematikájában – mondjuk
a tankönyvek anyagára támaszkodva –, és hogy nem lehet úgy
sem bebizonyítani, hogy a bizonyítást a matematikusok nagy
többsége problémamentesnek és valóban bizonyító erejűnek te-
kintse.
Teljes formális rendszerek
A nemteljességi tételből nem következik, hogy egyetlen konzisz-

tens formális rendszer sem teljes. Éppen ellenkezőleg: sok tel-
jes és konzisztens formális rendszer létezik. Matematikai szem-
pontból különösen fontos példa ilyenre a valós számok elmélete.
(Egy másik példával, a Pressburger-aritmetikával a 7. fejezetben
foglalkozunk.) Ennek az elméletnek a nyelve, csakúgy mint az
aritmetikáé, lehetővé teszi, hogy számok összeadásáról és szor-
zásáról beszéljünk – de nem a természetes, hanem a valós szá-
mokra vonatkozóan. A valós számok között vannak az egész
számokon túl az m/n racionális számok (ahol m és n is egész
szám), valamint az irracionális számok, amilyen a 2 négyzet-
gyöke vagy a π.
Lássunk egy példát a valós számok elméletének nyelvén fel-
írt állításra (az 1984-es kanadai matematikai olimpia feladatai
közül):
Tetszőleges hét valós szám között van kettő, x és y, hogy

x − y és 1 + xy hányadosa nagyobb mint 0, és kisebb mint
3 négyzetgyöke.
Egy másik példa:
Egy ax3 + bx2 + cx + d = 0 egyenletnek pontosan akkor

van két különböző valós megoldása, ha 3c − b2 kisebb mint
0, 4c3 − b2c2 − 18bcd − 4b3 + 27d2 pedig kisebb mint 0
vagy egyenlő 0-val.
A valós számok teljes elméletében ezek az állítások – más ha-

sonló állításokkal egyetemben – bizonyíthatók. A példák alapján
nyilvánvaló, hogy az elmélet messze nem triviális, és számos al-
kalmazása is van, többek között az elektromérnöki tudomány-
ban, a kiszámítható geometriában és az optimalizációelmélet-
ben.
Mivel a természetes számok a valós számok részhalmazát al-
kotják, különösnek tűnhet, hogy a valós számok elmélete teljes,
a természetes számoké viszont nem az. A természetes számokra
vonatkozó nemteljesség nem „emelhető át” a valós számok el-
méletébe, mert (annak ellenére, hogy minden természetes szám
egyúttal valós szám is) a természetes számok nem definiálhatók
a valós számok elméletében a valós számok egy részhalmazá-
nak elemeiként – a valós számok elméletének nyelvén. A valós
számok elméletében például nem tudjuk kifejezni a „léteznek m,
n és k természetes számok, amelyek mindegyike nagyobb mint
0, és amelyekkel m3 + n3 = k3 ”. Azt hogy „léteznek r, s és t va-
lós számok, amelyek mindegyike nagyobb mint 0, és amelyekkel
r3 + s3 = t3 ”, könnyedén fel tudjuk írni, és ugyanilyen könnye-

dén be is tudjuk bizonyítani.
Hogyan definiálhatnánk a természetes számokat a valós szá-
mok egy részhalmazaként? A 0 és az 1 valós számokat azono-
síthatjuk a megfelelő természetes számokkal, a valós számok
összeadására hivatkozva a természetes számok halmazát a 0, 1,
1 + 1, 1 + 1 + 1 stb. valós számok alkotják. Ez a „stb.” azonban a
valós számok elméletének nyelvén nem fejezhető ki. Egy másik
lehetőség a következő: mondjuk azt, hogy a természetes számok
olyan valós számok, amelyek a valós számok minden olyan A
halmazának elemei, amelynek a 0 eleme, és amely zárt az 1 hoz-
záadására nézve, azaz amennyiben x eleme A-nak, úgy x + 1 is
eleme A-nak. Ez a definíció azonban másodrendű nyelvet használ,
amelyben a valós számok halmazaira is hivatkozhatunk. A valós
számok elemi elméletének nyelvén, csakúgy, mint az elemi arit-
metikáén, csupán számokra referálhatunk, számok halmazaira
nem.
A teljességi tétel
Gödel első jelentős logikai eredménye annak bizonyítása volt,

hogy az elsőrendű logika teljes. A tétel nem túl szerencsés mó-
don mintha arra utalna, hogy az elsőrendű logika a nemteljes-
ségi tételben szereplő értelemben teljes formális rendszer. Gyak-
ran találkozunk efféle kijelentésekkel:
Az elsőrendű logika nem elég erős ahhoz, hogy ellenálljon

Gödel nemteljességi tételének. Maga Gödel bizonyította be
róla, hogy konzisztens és teljes.
Gödel bizonyította be (1930-ban) azt is, hogy az elsőrendű

logika teljes. A nemteljességi bizonyítás gondolatmenete
kizárólag olyan formális rendszerekre alkalmazható, ame-
lyek elég erősek ahhoz. hogy az aritmetika igazságait rep-
rezentálni tudják.
Az ilyen megjegyzések abból a széles körű és természetes

félreértésből erednek, amelyet az okoz, hogy a „teljes” kifejezés-
nek a logikában két különböző jelentése is van. Annak, hogy az
elsőrendű logika teljes, semmi köze nincs a nemteljességi tétel-
ben szereplő negációteljességhez. A teljességi tételben szereplő
„teljes” egészen mást jelent: azt, hogy az elsőrendű logika bizo-
nyítási szabályai elégségesek ahhoz, hogy tetszőleges, állítások-
ból álló halmaz valamennyi logikai következményét le tudjuk
vezetni. Kevésbé félrevezető tehát, ha Gödel két eredményét így
foglaljuk össze: belátta, hogy számos formális rendszer nem tel-
jes (a negációteljesség értelmében), és hogy az elsőrendű logika
levezetési és következtetési szabályai adekvátak.
A teljességi tételre és a tételnek a (nemteljességi tétel értel-
mében vett) nemteljességre vonatkozó következményeire a 7. fe-
jezetben még visszatérünk.
Eldönthetetlen nemaritmetikai állítások
Egy S formális rendszerben, amelynek nyelvén nemcsak aritme-

tikai, de másfajta állítások is kifejezhetők, természetesen lehet
sok nemaritmetikai eldönthetetlen állítás is. A nemteljességi té-
tel szerint S aritmetikai komponense az, ami nem teljes. Más szóval:
van olyan aritmetikai állítás, amely nem bizonyítható S-ben. Mi
több, a bizonyítás módosítható úgy, hogy expliciten felírhatunk

– az S rendszer jellemzői alapján – egy konkrét Goldbach típusú
állítást, amely S-ben eldönthetetlen.
A nemteljességi tétel tehát az elemi aritmetikát tartalmazó
formális rendszerek egy közös vonására mutat rá: arra, hogy
egyik sem képes eldönteni az összes aritmetikai állítást. A nem-
teljességi tétel matematikán kívüli alkalmazásai szempontjából
kellemetlen, hogy eszerint a nemteljességi tételből semmit sem
tudunk meg a formális rendszerek teljességéről vagy nemteljes-
ségéről a nem aritmetikai állítások vonatkozásában.
Az első nemteljességi tétel egy gyengébb megfogalmazása a
következőképpen szól: minden formális rendszerben, amely ma-
gába foglalja az aritmetika egy részét, van olyan, a rendszer nyel-
vén felírható állítás, amely a rendszerben eldönthetetlen. Ez a
gyengébb állítás bizonyos értelemben érdekesebbnek tűnik, mint
az erősebb, hiszen azt sugallja, hogy az aritmetika egy részét tar-
talmazó asztrofizikáról vagy éppen szellemekről szóló elméletek
nem tartalmazzák a „teljes igazságot” az asztrofizikáról vagy a
szellemekről. Ez azonban nincs így. Egy konzisztens formális
rendszer Gödel tétele alapján nyugodtan teljes lehet az asztro-
fizikai tárgyú, vagy a szellemekről, az angyalokról, az emberi
lélekről, a világegyetemről, esetleg a múltról és a jövőről szóló
mondatok tekintetében. A nemteljességi tételből csak az követ-
kezik, hogy az elmélet aritmetikai része nem tejes.
Bármilyen érdekesnek tűnnek is tehát a nemteljességi tétel
matematikán kívüli alkalmazásairól szóló fejtegetések, gyakran
figyelmen kívül hagyják az elemi aritmetika tartalmazására vo-
natkozó követelményt, és a tételt – helytelenül – úgy mondják ki,
mintha valamennyi formális rendszerre érvényes volna. Amikor

viszont ez nem kerüli el a figyelmüket, a szerzők ilyen megfogal-
mazásokhoz menekülhetnek: „feltevésünk szerint az univerzum
legalább olyan nagy, mint az aritmetika, így nem kerülhet ki a
nemteljességi tétel érvényességi köréből”, vagy „a filozófiának
tartalmaznia kell az aritmetikát, máskülönben eleve korlátozott
érvényű lenne”. Az elsőnek semmi értelme nincs, a második
pedig olyan filozófiai rendszerek szerény meggyőző erejű kri-
tikájának tekinthető, amelyek azért nem nyújthatnak mindenre
kiterjedő kalauzt az élethez és a világmindenséghez, mert nem
képesek eldönteni minden aritmetikai állítást. A nemteljességi
tételek hasonló „alkalmazásaira” a 4. fejezetben még visszaté-
rünk.
2.4. Az első nemteljességi tétel és a matematikai

igazság
Igazság és eldönthetetlenség
A „mondat” és „állítás” szavak ebben a könyvben ugyanazt je-

lentik. A „mondat” kifejezést néha azért részesítik előnyben,
hogy hangsúlyozzák: tisztán szintaktikai fogalomról van szó. Egy
fogalom akkor tisztán szintaktikai, ha meghatározásához sem
a nyelvi jelentésekre vagy interpretációkra nem kell hivatkoz-
nunk, sem a nyelv állításainak igaz vagy hamis voltára, hanem
csupán a mondatok vagy a bizonyítások szerkezetére vonatkozó
formális szabályokra. Az például, hogy egy S rendszer nem
teljes, azt jelenti, hogy van olyan, az S rendszer nyelvén felírt

A mondat, hogy S-ben sem az A, sem a nem-A mondat nem
bizonyítható. A nemteljesség fogalma tehát nem feltételez sem-
milyen, az S mondataira vonatkozó igazságfogalmat, csupán bi-
zonyos, megadott szabályok szerinti jelsorozatokra (a rendszer
mondataira) és mondatok – bizonyos előírásoknak eleget tevő –
sorozataira (a bizonyításokra) hivatkozik. A nemteljesség tehát
tisztán szintaktikai fogalom.
A nemteljességi tételt a népszerűsítő irodalomban gyakran
úgy tálalják, hogy minden olyan S rendszerben, amelyre érvé-
nyes, van olyan, a rendszer nyelvén felírt igaz állítás, amely S-
ben eldönthetetlen. Ha az S nyelvén felírt mondatokra úgy te-
kintünk, mint amelyek egytől egyig igaz vagy hamis állításokat
fejeznek ki, akkor ez valóban következik a nemteljességi tétel-
ből: ha ugyanis A eldönthetetlen, akkor ilyen a nem-A mondat
is, márpedig A és nem-A közül valamelyik igaz. De a nemteljes-
ségi tétel akkor is érvényben marad, ha az S rendszer mondatait
puszta jelsorozatoknak tekintjük, nem pedig olyan állításoknak,
amelyek esetében az igazság vagy hamisság kérdése felmerül-
het. Vannak például, akik úgy vélik, hogy a ZFC elmélet nyelvén
felírt mondatok általában nem fejeznek ki igaz vagy hamis állí-
tásokat. Ettől azonban még elismerik, hogy a nemteljességi tétel
ZFC-re is érvényes.
Nem szabad megfeledkeznünk ugyanakkor arról sem, hogy
azok a formális rendszerek, amelyekre a nemteljességi tétel ér-
vényes, mindig tartalmazzák az aritmetika egy részét. Emiatt
a tétel alkalmazásakor mindig körülhatárolhatjuk S mondata-
inak egy részhalmazát, amelynek elemeit interpretálhatjuk úgy,
mintha aritmetikai állításokat fejeznének ki, és így vagy igazak,

vagy hamisak. (Igaz, hogy ezeknek a mondatoknak a szándékolt
interpretációi – mint azt a Függelékben majd elmagyarázzuk
– nagyon különbözőek lehetnek.) Ezek az S rendszer aritmeti-
kai komponensének mondatai. Ezeknek az állításoknak az eseté-
ben beszélhetünk igazságról és hamisságról – annak feltételezése
nélkül, hogy ez a beszéd az S tetszőleges mondatára kiterjeszt-
hető. Mivel a nemteljességi tétel hatálya alá eső rendszerek arit-
metikai komponensének mondatai esetében értelmes igazságról
és hamisságról beszélni, arra következtethetünk, hogy a nem-
teljességi tétel alapján valóban létezik ezekben a rendszerekben
olyan igaz mondat, amely nem bizonyítható bennük. Az már
más kérdés, hogy egy konkrét eldönthetetlen A állítás esetén
meg tudjuk-e mondani, hogy A és nem-A közül melyik igaz. Erre
a kérdésre a 2.7. alfejezetben, az első nemteljességi tétel Gödel-
féle bizonyításának tárgyalásakor még visszatérünk.
Az igazsággal kapcsolatos filozófiai kételyek
Az eldönthetetlen mondatok igazságára vagy hamisságára vo-

natkozó iménti fejtegetések természetesen feltételezik, hogy az
aritmetikai állítások esetében az igazság vagy hamisság kérdése
értelmesen felvethető. A nemteljességi tételről szóló fejtegetések-
ben nagyon gyakran nem világos, mit értünk azon, hogy egy
– mondjuk a PA rendszerben – eldönthetetlen aritmetikai állí-
tás igaz. Hogyan értsük például azt, hogy az ikerprímsejtés le-
het hogy igaz, ugyanakkor (PA-ban) eldönthetetlen? Amikor azt
mondjuk, hogy az ikerprímsejtés talán igaz, akkor ezt vajon úgy
értjük, hogy esetleg egy másik rendszerben bizonyítható? Ha

igen, akkor melyik rendszerre gondolunk? Vagy úgy, hogy va-
lamiképpen képesek lehetünk „belátni” az ikerprímsejtés igaz-
ságát egy formális bizonyítás nélkül is? Vagy talán az igazság
valamely metafizikai fogalmára gondolunk, amelynek alapja a
matematikai valóságnak való megfelelés?
A kérdés magától értetődik, hiszen az igazsággal kapcsola-
tos talányokban a filozófia hagyományosan gazdag. Amikor te-
hát felmerül a „mit jelent az, hogy egy aritmetikai állítás igaz?”
kérdés, ezt szinte automatikusan úgy tekintik, hogy máris a filo-
zófiai érvek és spekulációk mezejére tévedünk. A matematiku-
sok, akik az efféle érveléseket úgy kerülik, mint a pestist, éppen
ezért hajlanak arra, hogy az „igaz” szót csupán idézőjelben –
vagy egyáltalán ne – használják, amikor a matematikáról egy
nem matematikai kontextusban beszélnek.
Matematikai kontextusban a helyzet már más, ilyenkor a ma-
tematikusok könnyedén emlegetik az igazságot. „Ha az általá-
nos Riemann-hipotézis igaz. . . ” „Erős alapunk van feltételezni,
hogy a Goldbach-sejtés igaz. . . ” „Ha az ikerprímsejtés igaz, ak-
kor végtelen sok ellenpélda van. . . ” Ezekben a kontextusokban
az, hogy egy aritmetikai állítás igaz, nem olyan feltevés, amely-
nek alapja valamilyen formális rendszerben való bizonyítható-
ság, nem is olyasmi, amiről „belátható, hogy igaz”, és nem fel-
tételez semmiféle kétséges metafizikát sem. A kijelentés, misze-
rint a „Goldbach-sejtés igaz”, egyszerűen azzal ekvivalens, hogy
minden 2-nél nagyobb páros szám két prímszám összege. Ha
valaki azt állítja, hogy az ikerprímsejtés igaz, sem többet, sem
kevesebbet nem mond, mint hogy végtelen sok olyan prímszám
van, amellyel p + 2 is prím. Másképpen fogalmazva, „az iker-

prímsejtés igaz” kijelentéssel pontosan ugyanazt mondjuk, amit
az ikerprímsejtés állít. Ez pedig egy matematikai állítás, nem ar-
ról szól, hogy mi tudható vagy bizonyítható, és nem is valami-
féle viszonyról, amely a nyelv és a matematikai valóság között
áll fenn.
Amikor pedig olyan állításokról beszélünk, amelyek igazak,
de PA-ban eldönthetetlenek, akkor nem kell egyből azt felté-
telezni, hogy problematikus filozófiai fogalmakat vezettünk be.
Az, hogy az ikerprímsejtés esetleg igaz, bár PA-ban eldönthetet-
len, egyszerűen annyit tesz: még akkor is lehet, hogy végtelen
sok olyan p prímszám van, amellyel p + 2 is prím, ha ez az állí-
tás nem dönthető el a PA rendszerben. Ha azt mondjuk, vannak
olyan igaz, de PA-ban eldönthetetlen állítások, amelyek szerint
„a D ( x1, . . . x n ) = 0 diofantikus egyenletnek nincs megoldása”,
azzal egyetlen, a matematikai igazságra vonatkozó problemati-
kus filozófiai gondolatot sem vonunk be a tárgyalásba. (A szó-
ban forgó tisztán matematikai állítás ráadásul egy tétel, mint
azt a 3. fejezetben, a Matyijaszevics–Davis–Putnam-tétel kapcsán
részletesebben is elmagyarázzuk.)
Hasonló megjegyzések érvényesek a korábbi megfigyelése-
inkre, amelyek a konzisztens rendszerek „problémaeldöntő” ké-
pességére vonatkoztak. Hangsúlyoztuk: abból, hogy egy kon-
zisztens rendszerben bizonyítható – például – az ikerprímsejtés,
semmi szín alatt nem következik az, hogy az ikerprímsejtés igaz.
Ezzel kapcsolatban is gyakran felmerül, hogy kétes metafizikai
eszmékre hivatkozunk. Pedig semmiféle metafizikáról nincs szó,
csupán egyszerű matematikáról. Tudjuk ugyanis, hogy vannak
olyan, PA-nál bővebb konzisztens aritmetikai elméletek, ame-

lyekben hamis állítások is bizonyíthatók – onnan tudjuk, hogy ez
az állítás maga is egy matematikai tétel –, így matematikai ala-
pon nem következtethetünk arra, hogy az ikerprímsejtés igaz.
Másképpen: csupán a „PA konzisztens” és a „PA-ban bizonyít-
ható az ikerprímsejtés” állítások alapján nem következtethetünk
arra, hogy végtelen sok ikerprímpár létezik.
Vegyük észre, hogy az „igaz” szónak az imént tárgyalt hasz-
nálata az elmélet axiómáira is kiterjeszthető. Akad, aki úgy véli:
ha az „igaz” szót valamiféle filozófiai értelmében használjuk, ak-
kor az axiómákat nem tekinthetjük igaznak – elvégre az axió-
mák képezik a kiindulópontot, amelynek alapján meghatároz-
zuk, mit értünk a továbbiakban az „igaz” kifejezésen. Az ilyen
filozófiai elképzelések mind irrelevánsak az igaz imént tárgyalt –
és a könyv egészében irányadónak tekintett – matematikai hasz-
nálata tekintetében. Ha például azt mondjuk: a PA elmélet azon
axiómája, amely szerint „minden n-re n + 0 = n” igaz, akkor
egyszerűen arra gondolunk, hogy minden n természetes szám
esetén n + 0 = n. Ebben az esetben valóban tudjuk, hogy az axi-
óma igaz. Az, hogy honnan és miként tudtuk meg ezt – definí-
ció, megfontolás vagy intuíció alapján – az „igaz” szó jelentését
illetően irreleváns.
Amikor tehát azt mondjuk, hogy – például – a Goldbach-
sejtés igaz, az ugyanaz, mintha azt állítanánk: minden 2-nél na-
gyobb páros szám két prímszám összege. Az „igaz” szó ezekben
az esetekben puszta konvenció, amely segítségünkre van abban,
hogy ne kelljen megismételnünk magát a sejtést. Az „igaz” szót
azonban más módon is használjuk, például amikor azt mondjuk:
a PA rendszer minden tétele igaz. Itt már nem tudjuk kiküszö-

bölni az „igaz” szót, a „PA minden tétele igaz” állítást nem tud-
juk lecserélni egy másikra, amelyben a PA végtelen sok tételét
egytől egyig felsoroljuk. Ettől még a „PA minden tétele igaz”
egy matematikai állítás, amely nem arról szól, ami bebizonyít-
ható vagy amiről valamiképpen látható, hogy igaz, és nem is
a matematikai valóságról szóló kijelentés. Alfred Tarski a múlt
század 30-as éveiben mutatta meg, miként adható meg az igaz-
ság matematikai definíciója úgy, hogy az „A igaz” állítás mate-
matikailag ekvivalens A-val. Tarski elméletét ebben a könyvben
nem tárgyaljuk részletesen. (Az elmélet azon alapul, hogy az
aritmetikai mondatok esetében megadható az „igaz” matemati-
kai definíciója.)
„Igaz S-ben”
Az „igaz” kifejezést a nemteljességi tételről szóló népszerűsítő

irodalomban meglehetősen gyakran használják a következő ér-
telemben:
Gödel bebizonyította, hogy tetszőleges axiómarendszerben,

amely legalább olyan gazdag, mint az aritmetika, vannak
olyan állítások, amelyek igazak, de nem bizonyíthatók.
A Columbia Encyclopediában pedig a következőket olvas-

hatjuk:
Kurt Gödel az 1930-as években bebizonyította nemteljes-

ségi tételét, amely szerint végtelen sok olyan állítás van,
amely nem bizonyítható egy rendszer axiómái alapján, de

a rendszerben igaz.
Világos, hogy az „igaz az axiómák alapján” vagy az „igaz

a rendszerben” fordulat nem azt jelenti, hogy „bizonyítható az
axiómák alapján”, illetve hogy „bizonyítható a rendszerben”.
Mivel a logikában nem mondunk olyat, hogy „az axiómák alap-
ján igaz” , felmerül a kérdés, hogy mit is jelenthet ez. Egy lehet-
séges interpretációval, amelynek alapján a fenti megfogalmazá-
sok értelmesek ugyan, de tévesek, a 7. fejezetben, az elsőrendű
logikára vonatkozó teljességi tétel kapcsán foglalkozunk részle-
tesebben. Úgy tűnik mindazonáltal, hogy azok a szerzők, akik
a fenti fordulatokat használják, arra gondolnak, hogy a rend-
szer használói valamiképpen képesek meggyőzni magukat egy
állítás igazságáról akkor is, ha az formálisan nem vezethető le.
Egy ilyen esetben fontos lehet, hogy – a rendszertől függően –
lehetséges vagy nem lehetséges, hogy tudjuk egy konkrét állí-
tásról azt, hogy igaz, de a rendszerben nem bizonyítható. Spe-
ciálisan, előfordulhat, hogy van alapunk, de az is, hogy nincs
arról dönteni, hogy a Gödel bizonyításában megadott eldönthe-
tetlen állítás igaz-e vagy sem (erről részletesebben szó lesz a 2.7.
alfejezetben).
Egy rokon félreértést érhetünk tetten, amikor eldönthetetlen
tételekről olvasunk, mint például: „Ha a rendszer konzisztens,
akkor vannak benne igaz, de nem bizonyítható tételek.” Egy S
rendszerben minden tétel bizonyítható, hiszen az „S tétele” for-
dulat pontosan ezt jelenti. Hasonló furcsasággal találkozunk a
következő állításban is:
Gödel nemteljességi tétele szerint minden matematikai

rendszerben van olyan axióma, amely a rendszerben nem
bizonyítható és nem is cáfolható.
Mint azt már korábban leszögeztük, egy rendszerben min-

den axióma triviálisan bizonyítható.
Meg kell jegyeznünk mindazonáltal, hogy – ha csak perifé-
rikusan is, de – a logikában is szóba kerülnek „bizonyíthatatlan
tételek”. Harvey Friedman amerikai logikus (és a zenetudomány
professzora) egy helyen a következőt írja:
Egy bizonyíthatatlan tétel olyan matematikai eredmény,

amely nem bizonyítható a matematika bevett axiómarend-
szerében (Zermelo–Fraenkel plusz a kiválasztási axióma),
de bizonyítható a felsőbb végtelenekre – azaz nagy számos-
ságokra – hivatkozva. Az új axiómák, amelyeket – Gödellel
kezdve – a matematikusok felvetettek, mind nagy számos-
ságokra vonatkozó axiómák.
A nem különösebben szerencsés terminológiából természe-

tesen nem következik, hogy – bármely S rendszerről legyen is
szó – vannak S-nek olyan tételei, amelyek nem bizonyíthatók
S-ben. A nagy számosságokra vonatkozó axiómákról a 8. feje-
zetben lesz szó, amelyben röviden bemutatjuk Friedman nagy
számosságokat felhasználó eredményeit is.
2.5. Az első nemteljességi tétel és a Hilbert-féle

„Non Ignorabimus”
A nemteljességi tétel alapján tudjuk, hogy (feltéve, hogy kon-

zisztens) a ZFC elmélet sem dönti el az összes aritmetikai ál-
lítást. Lehetséges, hogy – például – az ikerprímsejtés eldönthe-
tetlen ZFC-ben? Logikailag lehetséges, de semmi nem szól mel-
lette. Nincs olyan aritmetikai sejtés vagy probléma, amely va-
lódi matematikai – azaz nem logikai vagy matematikafilozófiai
– kontextusban merült fel, és amelyről kiderült, hogy eldönthe-
tetlen ZFC-ben. Egy matematikusnak tehát, aki egy matematikai
problémával a hilberti „non ignorabimus” optimista szellemé-
ben kíván megbirkózni, egyáltalán nem kell aggódnia amiatt,
hogy a probléma esetleg még ZFC-ben sem oldható meg.
Hangsúlyozzuk: az imént aritmetikai sejtéseket vagy prob-
lémákat említettünk. Ha az aritmetika helyett a halmazelmé-
let problémáiról beszélünk, akkor könnyen említhetünk olyat,
amely ZFC-ben (amennyiben konzisztens) eldönthetetlen: ilyen
például a Hilbert 23-as listájának első helyén szereplő kontinu-
umhipotézis. Azt, hogy ez a probléma ZFC-ben eldönthetetlen,
Gödel (1938-ban) és Paul Cohen (1963-ban) bizonyította be hal-
mazelméleti eszközökkel, nem a nemteljességi tételre támasz-
kodva. Ez pedig – mivel a ZFC-ről úgy gondoljuk, hogy a „min-
dennapi” matematika valamennyi módszerét magába foglalja –
azt jelenti, hogy a kontinuum-hipotézis bizonyításához vagy cá-
folatához új axiómákat vagy következtetési sémákat kell beve-
zetni. Mivel a mindennapi matematikai praxishoz nem tartozik
hozzá az új axiómák keresése, a matematikusok hajlanak arra,
hogy a ZFC-ben eldönthetetlennek bizonyuló problémákat ne

tekintsék többé valódi matematikai kihívásnak. Így ha például
az ikerprímsejtésről bebizonyítanák, hogy ZFC-ben eldönthetet-
len (ami fölöttébb szenzációs eredmény lenne), akkor a sejtés
igazságának kérdése más matematikai dimenzióba lépne.
A matematikában elfogadott axiómarendszerek és következ-
tetési sémák bővítésével mindazonáltal – ha nem is a minden-
napi praxis részeként, de – időről időre próbálkoznak. Egy ren-
díthetetlen optimista Hilbert szellemében tehát gondolhatja azt
is: attól, hogy nincs olyan formális rendszer, amelyben vala-
mennyi matematikai probléma eldönthető lenne, még lehetsé-
ges, hogy a matematika új axiómákkal és következtetési sémák-
kal való bővítéseinek valamelyikében minden matematikai prob-
léma megoldható. Mint azt korábban jeleztük, maga Gödel is így
vélekedett, és a matematika nagy számosságokra vonatkozó axi-
ómákkal való bővítésére tett javaslatot.
2.6. A második nemteljességi tétel
Kezdjük a tétel informális megfogalmazásával:
Ha egy S formális rendszer tartalmazza az elemi aritme-

tika egy részét, akkor S konzisztenciája S-ben nem bizo-
nyítható.
Rögtön szögezzük le: az elemi aritmetikának az a „része”,

amely a tételben szerepel, nem ugyanaz a rész, amely az első
nemteljességi tétel feltételei között szerepel. Erről a második
nemteljességi tétel bizonyítása kapcsán többet is mondunk majd.
A második nemteljességi tétel megfogalmazása alapján felté-

telezzük, hogy az „S konzisztens” állítás legalábbis kifejezhető az
S rendszer nyelvében, ellenkező esetben az, hogy S konziszten-
ciája bizonyítható S-ben, nem mondana sokat. (Ahogyan meg-
lehetősen érdektelen az a megfigyelés is, amely szerint egy arit-
metikai elmélet nem tudja bizonyítani azt, hogy a lovak négy-
lábúak.) Egyáltalán nem lehetetlen olyan S formális rendszert
konstruálni, amelynek nyelve a formálisan definiált nyelveken
megadott mondatokra és bizonyításokra referál – ideértve az
S rendszer mondatait és bizonyításait is. A második nemtel-
jességi tétel azonban – miként az első is – csupán azt követeli
meg, hogy az adott S rendszernek legyen aritmetikai kompo-
nense, ezzel pedig azt feltételezi, hogy a mondatok és a bizo-
nyítások számokkal reprezentálhatók, a mondatokról és bizo-
nyításokról szóló állítások pedig a szóban forgó számokra vo-
natkozó aritmetikai állításokkal. Ez az eljárás a szintaxis aritmeti-
zálása, amelyet elsőként Gödel hajtott végre az első nemteljes-
ségi tétel bizonyítása során. A szintaktikai objektumok – így
például mondatok vagy bizonyítások – számokkal való repre-
zentálásának módszerét Gödel-számozásnak nevezzük. A nemtel-
jességi tétel legfárasztóbb része éppen a Gödel-számozás defi-
niálása, illetve annak bizonyítása, hogy az „n az S rendszer m
Gödel számú mondata egy bizonyításának Gödel-száma” állítás
kifejezhető az aritmetika nyelvén. Ehhez szükséges az, hogy tet-
szőleges mondat, illetve mondatsorozat Gödel-számát mechani-
kusan ki lehessen számítani, és hogy a szintaktikai objektumok
kiszámítható jellemzőit a megfelelő Gödel-számok kiszámítható
tulajdonságainak lehessen megfeleltetni.
A Gödel-számozás technikai részleteivel ebben a könyvben

nem foglalkozunk, bár a 3. fejezetben bemutatunk egy konk-
rét Gödel-számozást. Az esetek többségében adottnak vesszük,
hogy bevezethető egy Gödel-számozás, így az A rendszer arit-
metikai komponense tartalmaz olyan állításokat, amelyeket in-
terpretálhatunk úgy, mintha formális rendszerek – köztük az S
– mondatairól is bizonyításairól szólnának.
Az „interpretálhatjuk úgy” fordulatot érdemes részleteseb-
ben is megvilágítani. Tekintsük például a ConS mondatot, az
„S konzisztens” állításnak az aritmetika nyelvére való fordítá-
sát. ConS aritmetikai állítás, amelyet egy Gödel-számozás beve-
zetésével úgy kapunk, hogy az aritmetika nyelvére fordítjuk a
„nincs olyan, az S rendszer nyelvén felírt A mondat, hogy A és
nem-A egyaránt bizonyítható S-ben” mondatot. A ConS mondat
mint az aritmetika nyelvén felírt mondat rettenetesen hosszú, ha
leírva látnánk, nem lennénk képesek semmiféle értelmet tulajdo-
nítani neki. Aritmetikai szempontból a mondat egyáltalán nem
érdekes, csupán a számok és a szintaktikai objektumok közötti
konvencionális megfeleltetés alapján. Egy hagyományos mate-
matikai érvelés keretei között referálunk erre a mondatra, de nem
használjuk a mondatot az érvekben. Ugyanez áll más, formális
rendszerekről szóló állítások Gödel-számozáson alapuló aritme-
tikai fordításaira is.
Hasonló a helyzet, amikor – például a számítógépes játé-
kokban – bináris adatok képeket és hangokat reprezentálnak.
A játék eseményei úgy jelennek meg, hogy az egyes szituációkat
reprezentáló hatalmas mennyiségű bitet (0-t vagy 1-est) mate-
matikai transzformációknak vetik alá. Ezek a transzformációk
leírhatók ugyan tisztán matematikai alapon, de számunkra csu-

pán a bitmintázatok és a hangok/képek közötti konvencionális
megfeleltetés alapján értelmesek és érdekesek; ezekről a mintá-
zatokról nem is beszélünk másként, mint képek és hangok rep-
rezentánsairól.
Az elemi aritmetikában is használunk egy számok és szim-
bólumsorozatok közötti megfeleltetést: a számokat számjegyek-
ből álló sorozatok – amilyen például a „365” – jelölik. Amikor
a „365” karaktersorozatról a 365-ös számra asszociálunk, akkor
ez a szimbólumsorozatok számokként való – szisztematikus –
interpretációjának köszönhető. Ezeken a jelsorozatokon külön-
böző, tisztán szintaktikai alapon leírható műveleteket végezhe-
tünk el. Ilyen például az, hogy tetszőleges jelsorozat végére egy
0-t írunk. Ez is leírható tisztán szintaktikailag – jelsorozatokon
végzett manipulációként –, de a jelentősége mégis azon alapul,
hogy a számjegysorozatok és a számok közötti szokásos megfe-
leltetés értelmében megfelel a 10-zel való szorzásnak. Ebben az
esetben egyfajta „fordított Gödel-számozással” van dolgunk: a
számokon végzett műveletek és a róluk szóló állításokat jelso-
rozatokon végzett műveletekként, illetve rájuk vonatkozó állítá-
sokként fejezzük ki.
A gondolat, hogy bizonyos típusú, formálisan definiálható
tárgyakról – számokról, halmazokról, jelsorozatokról, nagyobb
mintázatokról – szóló állítások interpretálhatók másféle objek-
tumokról szóló állításokként, már Gödel előtt felmerült, és szá-
mos – nem csupán logikai – kontextusban használták is. Gödel
ezt a gondolatot fejlesztette tovább a szintaxis aritmetizálásával,
amely a formális rendszerek vizsgálatának is új irányt adott.
ConS bizonyítása
Egy S formális rendszer inkonzisztens, ha létezik olyan, az S

nyelvén felírt A mondat, hogy S-ben mind A, mind nem-A bi-
zonyítható. Mivel az, hogy egy n szám egy S-beli bizonyítás
Gödel-száma, az n kiszámítható tulajdonsága, azért az, hogy „S
konzisztens”, megragadható egy Goldbach típusú állítás formá-
jában: nincsenek olyan n és m számok, hogy n egy A állítás S-
beli bizonyításának, m pedig a nem-A állítás egy bizonyításának
Gödel-száma. Ebből az következik, hogy ha ConS hamis, akkor
ez számítások elvégzésével igazolható, ha viszont igaz, akkor
előfordulhat, hogy bizonyítható, de az is, hogy nem. A második
nemteljességi tétel szerint a helyzet a következő: ha ConS igaz,
akkor az, hogy igaz, nem bizonyítható be az S rendszer axió-
mái és következtetési szabályai alapján. Más formális rendsze-
rekben természetesen ConS is bizonyítható, ami pedig a mate-
matika jól alátámasztott rendszereit illeti, ezekben bizonyítható
és bizonyíthatatlan is lehet.
A második nemteljességi tételről értekezők gyakran esnek a
következő, általános tévedés áldozatául, amelyet a [Kadvany 89]
kötetből vettünk (165. oldal), és amely a nemteljességi tétel állí-
tólagos posztmodern következményeiről szól.
Gödel második tételéből következik, hogy a Principia kon-

zisztenciája csak úgy bizonyítható, ha a Principia rend-
szerét eleve konzisztensnek tekintjük (a matematikusok a
gyakorlatban pontosan ezt teszik), vagy úgy, hogy vissza-
vezetjük egy erősebb rendszer konzisztenciájára, ily módon
egy végtelen regresszust indítva el.
A második nemteljességi tételből nem következik, hogy egy

S rendszer konzisztenciája csak egy S-nél erősebb rendszerben
lehet bizonyítható, ahol S-nél erősebb rendszeren olyan rend-
szert értünk, amelyben minden mondat bizonyítható, amely S-
ben bizonyítható, és emellett még más mondatok is. Csak azt
mondja, hogy S konzisztenciája nem bizonyítható S-ben. Kü-
lönös is lenne, ha S konzisztenciája csak erősebb rendszerek-
ben lenne bizonyítható, elvégre az, hogy S konzisztens, csupán
azt jelenti, hogy nem bizonyítható benne két egymásnak ellent-
mondó állítás – előfordulhat az is, hogy S-ben jó néhány hamis
állítás is bizonyítható, mindazonáltal konzisztens. Azzal tehát,
hogy belátjuk, az S rendszer konzisztens, egyúttal nem szolgál-
tatunk érvet amellett, hogy S-re mint az aritmetikai tételek meg-
bízható forrására kell tekintenünk; nem tudunk érvelni amel-
lett sem, hogy egy S-re vonatkozó konzisztenciabizonyításnak
eleve feltételeznie kell az S-beli érvelési formákat. A PA rend-
szer Gerhard Gentzentől származó (1938-as) konzisztenciabizo-
nyításának keretelmélete például olyan formális rendszer, amely
egy tekintetben bővebb, más szempontok szerint azonban sok-
kal szűkebb, mint a PA rendszer.
Az viszont igaz, hogy egy konzisztens S rendszer konzisz-
tenciája csupán olyan S′ rendszerben bizonyítható, amely a Gold-
bach típusú mondatok tekintetében „erősebb”, mint S. Az S′ rend-
szerben ugyanis bizonyítható az S konzisztenciáját kimondó
ConS mondat, amely S-ben nem bizonyítható, viszont minden
S-ben bizonyítható Goldbach típusú mondat S′ -ben is bizonyít-
ható. (Ez azért van, mert S′ -ben bizonyítható, hogy egy konzisz-
tens elmélet minden Goldbach típusú tétele igaz.)
A gondolattal, miszerint a második nemteljességi tétel miatt

a konzisztencia bizonyítása végtelen regresszushoz vezet, gyak-
ran találkozunk. Ez azért is különös, mert már az ókorban tisz-
tában voltak azzal, hogy az axiómák és az alapelvek igazolá-
sakor nem hivatkozhatunk másféle axiómákra és alapelvekre –
amennyiben a végtelen regresszust el akarjuk kerülni. Tegyük
fel tehát, hogy egy S rendszerben bebizonyítjuk PA konzisz-
tenciáját. Miért kellene elfogadnunk ezt a bizonyítást? Ha azt
mondjuk: ahhoz, hogy elfogadjuk PA konzisztenciájának S-beli
bizonyítását, előbb S konzisztenciáját kell igazolnunk, akkor va-
lóban elindultunk egy végtelen úton. De ahhoz nem kell Gödel-
lel konzultálnunk, hogy tudjuk: egy formális rendszerbeli bizo-
nyítást nem fogadhatunk el egy másik formális rendszerbeli má-
sik bizonyítás alapján. Elérkezik egy pont, amikor axiómáinkat
– és így a bizonyításokat is – csupán informális eszközökkel le-
szünk képesek igazolni: például intuitív egyszerűségük, meg-
győző erejük vagy a gyakorlatban való alkalmazhatóságuk alap-
ján, esetleg a hagyományra vagy valami másra hivatkozva.
És mi lenne, ha PA konzisztenciája bizonyítható lenne PA-
ben? Vajon egy ilyen bizonyítás valóban alátámasztja, hogy PA
konzisztens? Nem feltétlenül, elvégre miért tekintenénk éppen
ezt a bizonyítást konkluzívnak? Ha PA konzisztenciáját illetően
merül fel kétely, akkor egy PA-beli konzisztenciabizonyítás épp-
úgy kétséges – addig legalábbis, amíg alaposan szemügyre nem
vesszük. A PA rendszer konzisztenciájának PA-ban adott bizo-
nyítását ugyanis konkluzívnak tekintenénk, ha PA-nak egy ki-
sebb részére támaszkodna, egy olyan aritmetikai részelméletre,
amelynek konzisztenciájáról akkor is meg vagyunk győződve,
ha PA egészét illetően kételyeink vannak. Ezt a megközelítést

javasolta egyébként David Hilbert is.
A második nemteljességi tétel és a Hilbert-program
A második nemteljességi tételnek komoly következményei van-

nak a matematika megalapozására David Hilbert által javasolt
programra nézve. Hilbert célja az volt, hogy a matematika kon-
zisztenciáját finit módszerekkel igazolja. Javaslata két részből
állt: adjunk meg egy formális rendszert, amely a „hétköznapi”
matematikát teljes egészében magába foglalja, és bizonyítsuk be
ennek a rendszernek a konzisztenciáját úgy, hogy a bizonyítás
során csak matematika legalapvetőbb és legkonkrétabb, „finit”
elemeire hivatkozunk.
Bár Hilbert nem határozta meg közelebbről, hogy milyen
módszerek használhatók a „finit” érvelésekben, nyilvánvalónak
tűnik, hogy az általa ajánlott eszközöknek mind formalizálha-
tónak kell lenniük az aritmetika axiómarendszereiben, például
PA-ban. Így ha PA nem képes saját konzisztenciáját bizonyí-
tani, akkor ebből az következik, hogy „finit” módszerekkel még
az elemi aritmetika konzisztenciája sem bizonyítható (és hogy
a Hilbert tanítványa és munkatársa, Wilhelm Ackermann által
adott finit konzisztenciabizonyításnak hibásnak kell lennie – ez
utóbb be is igazolódott).
Gyakran halljuk, hogy a nemteljességi tétel Hilbert program-
jának végét jelentette, de ezt maga Gödel sem gondolta így. Va-
lójában azt mutatta meg, hogy ki kell terjeszteni azoknak a mód-
szereknek a körét, amelyeket egy konzisztenciabizonyításban
még megengedünk. A Gödel által az 1940-es években kidolgo-

zott, és 1958-ban a Dialectica című folyóiratban megjelent „Dia-
lectica-interpretáció” éppen a finit bizonyítás fogalmának egy
lehetséges bővítését adja meg.
Hilbert programja a matematikai állítások jelentésére, a ma-
tematikai tartalom mibenlétére és a matematikai igazolás sajá-
tosságaira vonatkozó alapfeltevéseken nyugszik. Ha ezeket nem
osztjuk, akkor egy konzisztenciabizonyítás önmagában nem
elégséges egy matematikai elmélet igazolásához, hiszen – pél-
dául – a puszta tény, hogy az ikerprímsejtés egy konzisztens
elméletben bizonyítható, semmilyen garanciát nem jelent arra,
hogy valóban végtelen sok ikerprímpár létezik. A második nem-
teljességi tételből levont nem matematikai következtetések el-
vétve állnak csak hilberti alapokon, de a bennük megjelenő
szkepticizmust nyilvánvalóan befolyásolják a hilberti gondola-
tok. Ilyen következtetésekkel az 5. fejezetben részletesebben is
foglalkozunk.
2.7. A nemteljességi tétel bizonyítása
Akad, aki szerint az első nemteljességi tétel – a szó hétköznapi

értelmében – nem is matematikai állítás. Így például:
A tétel egy formális matematikai rendszerben van leírva,

de csak informális matematikai érveléssel bizonyítható. A
bizonyítás nem formalizálható; kizárólag természetes nyel-
ven – például magyarul – fejthető ki.
Egy másik nehézség, hogy Gödel bizonyítása valóban bi-

zonyítás-e. A nemteljesség bizonyításához interpretálnunk
kell a formulát, és meg kell értenünk, hogy amit mond,
igaz. Az eredményhez tehát nem egy formalizált gondo-
latmenet vezet, hanem egy rendszeren kívüli metaérvelés.
Ezért nem is tekinthetjük „formális” bizonyításnak. Egy
formula igazságának felismeréséhez valamiféle „belátásra”
is szükség van.
Az, hogy Gödel tételének bizonyítása túllép a hétköznapi

matematika keretein, úgy tűnik, az első nemteljességi tételre Gö-
del által adott bizonyítás félreértésén alapul: azon a téves el-
gondoláson, miszerint Gödel bizonyítása nemcsak azt mutatta
meg, hogy létezik egy S-től függő G aritmetikai állítás, amely –
amennyiben S konzisztens – nem bizonyítható S-ben, hanem azt
is, hogy ez a G mondat igaz. Ha így lenne, akkor Gödel bizonyí-
tása még figyelemre méltóbb lenne, de igazából a bizonyításból
semmi ilyesmi nem következik. Gödel bizonyítása a következő
implikációt igazolja: „ha S konzisztens, akkor G igaz”. Ha be
tudjuk bizonyítani, hogy S konzisztens – néha be tudjuk –, akkor
azt is képesek vagyunk belátni, hogy G igaz. Gödel gondolatme-
nete akkor is alkalmazható, amikor fogalmunk sincs arról, hogy
S konzisztens-e vagy sem, de ekkor azt sem tudjuk megmon-
dani, hogy G igaz-e vagy sem. Az, hogy a G mondat igaz-e vagy
sem, Gödel bizonyítása alapján egyik esetben sem dönthető el.
Valójában Gödel bizonyításában semmivel több informális
vagy intuitív elem nincs, mint a matematikai bizonyításokban ál-
talában. A nemteljességi tétel meglehetősen gyenge matematikai
elméletekben is formalizálható, a PA rendszer ehhez több mint

elégséges. A PA-ra vagy erősebb rendszerekre alkalmazva Gödel
bizonyítása egyetlen, a szóban forgó elméletben nem bizonyít-
ható matematikai állítás igazságát sem támasztja alá.
Gödel bizonyítása
A nemteljességi tételt Gödel nem a formális rendszerekre álta-

lánosan érvényes állításként mondta ki és bizonyította be, hi-
szen a kiszámíthatóság általános elmélete és ennélfogva a for-
mális rendszer általános fogalma 1930-ban még nem állt rendel-
kezésre. Gödel a tételt egy speciális, általa P-vel jelölt formális
rendszerre bizonyította be. Felsorolta, hogy bizonyításában a P
rendszer mely tulajdonságait használta ki, megjegyezve, hogy
ezek a formális rendszerek egy meglehetősen tág osztályára ál-
talánosan érvényesek. Azt tervezte, hogy cikk II. részében álta-
lánosítja a tételt, ez azonban soha nem jelent meg. Az 1930-as
években, a kiszámíthatóság általános fogalmának megjelenésé-
vel párhuzamosan nyilvánvalóvá vált, hogy lényegében ugyanez
a bizonyítás valóban alkalmazható a Gödel által felsorolt felté-
teleket kielégítő formális rendszerek mindegyikére, ahogy az is,
hogy a szóban forgó feltételeket minden olyan formális rendszer
kielégíti, amely tartalmazza az aritmetika egy bizonyos, nem túl
erős szegmensét.
A nemteljességi tétel Gödel-féle bizonyításában jelent meg
először a logikában azóta széles körben alkalmazott módszer,
amelynek lényege az aritmetikai mondatok bizonyítható fixpont-
jainak fogalma. Ez a technika a szintaxis aritmetizálásán alapul.
Tegyük fel például, hogy definiáltuk az S rendszer mondatai

Gödel-számainak egy P tulajdonságát. Egy szám például lehet
P lehet tulajdonságú akkor, ha egy Goldbach típusú mondat
Gödel-száma, vagy ha S valamely axiómájának vagy S egy té-
telének Gödel-száma. Ahogy a korábban említett tulajdonságok
esetében, ezúttal is fel kell tennünk, hogy P definiálható az arit-
metika nyelvén. A P tulajdonság bizonyítható fixpontja minden
olyan, az S rendszer nyelvén felírt A mondat, amelyről S-ben
vagy egy S-nél gyengébb rendszerben bizonyítható, hogy
A pontosan akkor, ha az m szám P tulajdonságú,
ahol m az A mondat Gödel-száma. Más szóval: S-ben bizonyít-

ható, hogy A akkor és csak akkor áll fenn, ha Gödel-száma P
tulajdonságú.
Messze nem nyilvánvaló, hogy minden, az aritmetika nyel-
vén definiálható P tulajdonságnak létezik bizonyítható fixpontja.
Gödel a fixpontok létezését úgy bizonyította, hogy megadta az
„azt állítja magáról, hogy P tulajdonságú” kijelentés aritmeti-
kai fordítását. Ehhez olyan konstrukcióhoz folyamodott, amelyet
(nem különösebben) természetes nyelven így adhatunk vissza:
Annak eredménye, hogy az „Annak eredménye, hogy az

idézőjelek közé tett x-et írjuk »x« helyébe az x rendelkezik
a P tulajdonsággal” mondatot idézőjelek közé helyezve be-
helyettesítjük »x« helyébe az „Annak eredménye, hogy az
a P tulajdonsággal” mondatba rendelkezik a P tulajdon-
sággal.
A kissé furcsán megfogalmazott mondat szerint egy bizo-

nyos behelyettesítési művelet eredménye P tulajdonságú. Ha a
szóban forgó műveletet végrehajtjuk, akkor az eredmény maga
az idézett mondat: azt állítja, hogy egy bizonyos feltételnek ele-
get tevő mondat P tulajdonságú, miközben az egyetlen, ezen
feltételeknek eleget tévő mondat éppenséggel ő maga. A mon-
dat tehát „azt állítja magáról, hogy P tulajdonságú” – abban az
értelemben, hogy „azt mondja”: egy mondat, amely bizonyos
feltételeknek eleget tesz, P tulajdonságú, és ő maga az egyetlen
olyan mondat, amely ezeknek a feltételeknek eleget tesz. Az-
által, hogy bebizonyította, a behelyettesítés a megfelelő Gödel-
számokon értelmezett aritmetikai műveletként definiálható, Gö-
del fel tudta írni a fenti mondat egy A aritmetikai megfelelőjét,
amely a PA rendszerben bizonyíthatóan ekvivalens azzal, hogy
„az m szám P tulajdonságú”, ahol m az A állítás Gödel-száma.
Arra, hogy miként definiálhatók önmagukra referáló monda-
tok szintaktikai műveletek alapján, később más módszereket is
felfedeztek. W. V. O. Quine amerikai logikus-filozófus nevéhez
fűződik például az azóta „quining” néven emlegetett módszer:
a „P tulajdonságú mondatot eredményez, ha arra a kife-

jezésre alkalmazzuk, amelyet úgy kapunk, hogy önmagát
idézőjelek közé tesszük” idézőjeles kifejezés P tulajdonságú
mondatot eredményez, ha arra a kifejezésre alkalmazzuk,
amelyet úgy kapunk, hogy önmagát idézőjelek közé tesszük
Az általános fixpont-konstrukciókat a logikában széles kör-

ben használják. Gödel így bizonyította be első nemteljességi té-
telét, azáltal, hogy a módszert a „nem tétele a P rendszernek”
tulajdonságra alkalmazta. Az S rendszer Gödel-mondatának olyan

G mondat, amelyet az általános fixpont-konstrukció alapján ka-
punk, és amelyről S-ben bizonyítható, hogy
G pontosan akkor, ha n az S egyetlen tételének sem Gödel-

száma,
ahol n magának a G mondatnak a Gödel-száma.

Jegyezzük meg mindenekelőtt, hogy G felírható Goldbach
típusú állításként, hiszen ekvivalens azzal a mondattal, amely
szerint nincs olyan p szám, amely a G mondat egy S-beli bizo-
nyításának Gödel-száma, és ez a tulajdonság – a formális rend-
szerek általános jellemzői, valamint a Gödel-számozás alapján –
kiszámítható.
Gödel bizonyításának gondolatmenete a következő. Először
is, ha G az S rendszerben bizonyítható, akkor az is bizonyítható,
hogy G az S rendszer tétele (azaz hogy n az S egy tételének
Gödel-száma). A magyarázat a következő: az, hogy egy mon-
dat S-ben bizonyítható, egy S-beli bizonyítással támasztható alá.
Az viszont, hogy állítások egy sorozata bizonyítás-e, a szóban
forgó mondatsorozat kiszámítható tulajdonsága, így a tulajdon-
ság fennállásának igazolásához szükséges számítások S-ben el-
végezhetők. Ha tehát G az S rendszerben bizonyítható lenne, ak-
kor ez a tényállás is bizonyítható lenne S-ben, mivel azonban G a
„nem bizonyítható S-ben” tulajdonság bizonyítható fixpontja, G
tagadása is bizonyítható lenne S-ben – ami azt jelentené, hogy S
inkonzisztens.
Ha tehát S konzisztens, akkor G nem bizonyítható S-ben.
Arra is következtethetünk egyúttal, hogy a G – amennyiben S
konzisztens – nem is cáfolható S-ben? Nem. A második nemtel-

jességi tétel ugyanis nem zárja ki, hogy egy konzisztens S elmé-
let bebizonyítsa saját inkonzisztenciáját, igazolva ezzel, hogy S-
ben minden állítás bizonyítható (speciálisan az is, hogy G hamis,
elvégre G ekvivalens azzal, hogy G nem bizonyítható S-ben). Ha
azonban az S rendszer konzisztens, akkor G igaz (hiszen nem
bizonyítható S-ben), és mivel G szintén Goldbach típusú állí-
tás, ebből az következik, hogy – amennyiben S Σ-helyes, azaz nem
cáfol egyetlen igaz Goldbach típusú állítást sem – nem-G nem bizo-
nyítható S-ben. Ez valamivel erősebb állítás, mint Gödel eredeti,
ω-konzisztens rendszerekre kimondott tétele; ha ugyanis S ω-
konzisztens, akkor S nem cáfol egyetlen igaz Goldbach típusú
állítást sem.
Rosser-mondatok
A nemteljességi tétel élesítése céljából J. Barkley Rosser egy R

Rosser-mondatot használt, amely egy, a „nem bizonyítható S-ben”
tulajdonságnál bonyolultabb tulajdonság fixpontja. A PA axió-
marendszerben ugyanis bizonyítható a következő:
R pontosan akkor, ha minden n-re teljesül, hogy ha n az

R mondat bizonyításának Gödel-száma, akkor létezik olyan
m < n szám, hogy m a nem-A mondat egy bizonyításának
Gödel-száma.
ahol n magának az R mondatnak a Gödel-száma.

Az érdeklődő Olvasóra hagyjuk annak igazolását, hogy R
ugyancsak Goldbach típusú állítás, és hogy S-ben – amennyiben
S konzisztens – eldönthetetlen. Nem éri persze különösebb vesz-

teség akkor sem, ha egyszerűen csak elhiszi, hogy ez valóban így
van.
Tarski tétele
A fixpont-konstrukció alapján bebizonyítható, hogy az a tulaj-

donság, amellyel egy szám akkor rendelkezik, ha egy igaz arit-
metikai mondat Gödel-száma, nem definiálható az aritmetika
nyelvén. Ha ugyanis így lenne, akkor a szintén definiálható
„nem Gödel-száma igaz aritmetikai állításnak” tulajdonság tet-
szőleges A fixpontja olyan mondat lenne, amely pontosan akkor
igaz, ha a Gödel-száma nem Gödel-száma egyetlen igaz aritme-
tikai mondatnak sem. Ezzel lényegében megkapnánk a hazug
paradoxonját: olyan aritmetikai mondatot, amelyik akkor és csak
akkor igaz, ha nem igaz. A tételt, amely szerint nem definiálható
az aritmetika nyelvén az a tulajdonság, amellyel egy szám akkor
rendelkezik, ha egy igaz aritmetikai mondat Gödel-száma, ál-
talában Tarski tételének nevezik, bár valójában Gödel is eljutott
ehhez az eredményhez a nemteljességi tétel felfedezése során.
Az „igaz aritmetikai mondat Gödel-száma” tulajdonság nem
definiálható ugyan, az „igaz Goldbach típusú mondat Gödel
száma” tulajdonság azonban már definiálható, több más mon-
dattípussal egyetemben. Így tehát meg tudunk adni olyan A
aritmetikai mondatot, amely pontosan akkor igaz, ha Gödel-
száma egyetlen igaz Goldbach típusú aritmetikai mondatnak
sem Gödel-száma. Ebben nincs semmi paradox, A ugyanis nem
Goldbach típusú mondat – és igaz.
Gödel maga is rámutatott a nemteljességi tétel és a hazug

paradoxon közötti kapcsolatra. A „hazug paradoxonjában” sze-
replő H mondat azt „állítja magáról, hogy nem igaz”. Az „igaz”
kifejezés hétköznapi használata alapján ebből úgy tűnik, az kö-
vetkezik, hogy H pontosan akkor igaz, ha nem igaz, ami logi-
kai ellentmondás. A Gödel bizonyításában szereplő aritmetikai
mondatban azonban nem az „igaz”, hanem a „bizonyítható az
S rendszerben” szerepel. Míg a „hazug mondat” az „igaz” je-
lentését illető, véget nem érő vitákhoz vezetett, és felmerült a
kérdés, hogy egyáltalán értelmes kijelentésről van-e szó, Gödel
bizonyításában egy aritmetikai – Goldbach típusú – állítás sze-
repel, amelynek értelmessége minden vitán felül áll.
A nemteljességi tételnek több bizonyítását is ismerjük, ezek
közül némelyekkel a későbbiekben még találkozni fogunk. Most
azonban néhány, az önreferenciával kapcsolatos megjegyzés kö-
vetkezik – az Olvasó ezeket akár át is ugorhatja.
Önreferencia
Az első nemteljességi tételre a Gödel és a Rosser által adott bizo-

nyítás egyaránt a fixpont-konstrukción alapul. Gyakran találkoz-
hatunk azzal az érvvel, miszerint félrevezető azt állítani, hogy
a fixpont-konstrukció alapján kapott mondatok „önreferenciáli-
sak” lennének. Eszerint csupán olyan
A pontosan akkor, ha az m szám P tulajdonságú
formájú állításokról van szó, amelyekben az m éppen az A mon-

dat Gödel-száma. A G-hez és R-hez hasonló mondatok tehát
egyszerűen csak fixpontjai bizonyos tulajdonságoknak, és nem

„önreferenciálisak”.
Ez azonban tévedés. Gödel bizonyítása valóban azon fordul
csak meg, hogy a G Gödel-mondat a „nem egy S-ben bizo-
nyítható mondat Gödel-száma” tulajdonság fixpontja. Azok a
mondatok azonban, amelyek annak a tételnek a bizonyításában
szerepelnek, amely szerint minden P aritmetikai tulajdonságnak
van fixpontja – ez a fixpont-tétel –, egy erősebb értelemben önre-
ferenciálisak. Ezek olyan A mondatok, amelyek szerint
létezik m, amely a P és a Q tulajdonsággal egyaránt rendelkezik
alakúak, és PA-ban bizonyítható, hogy az egyetlen P tulajdon-

ságú szám az A mondat m Gödel-száma. Ebben az értelem-
ben mondjuk, hogy az A mondat „azt állítja magáról, hogy Q
tulajdonságú”. A „nem egy S-ben bizonyítható mondat Gödel-
száma” tulajdonságnak vannak a Gödel-mondatokon kívül más
bizonyítható fixpontjai is, ilyen például – a második nemteljes-
ségi tétel miatt – az „S konzisztens” állítást formalizáló ConS
mondat is. S-ben bizonyítható, hogy ConS pontosan akkor igaz,
ha nem bizonyítható S-ben, ConS tehát valóban fixpontja a „nem
egy S-ben bizonyítható mondat Gödel-száma” tulajdonságnak.
De a ConS mondat a szó semmilyen értelmében nem önreferen-
ciális: nem állítja magáról, hogy nem bizonyítható S-ben.
Ezzel még nem mondtunk el mindent az önreferenciális arit-
metikai állításokról. Lássunk néhány példát hétköznapi önrefe-
renciális állításokra, amelyekben nem a mondat, hanem maga
a beszélő hivatkozik önmagára. Tegyük fel, hogy János kijelenti:
„János szeret téged”. Ez a mondat a beszélő intencióitól függően
lehet is meg nem is önreferenciális. Ha önmagára hivatkozik

– ahogy például George Constanza a Seinfeld című sorozatban,
amikor azt mondja, „George kezd dühös lenni” –, akkor önrefe-
renciális, ha viszont egy másik, de szintén János nevű személyre,
akkor nem az. Ha viszont János azt mondja a feleségének: „János
szeret téged”, akkor a mondat a szándékaitól függetlenül önre-
ferenciális. Még ha emlékezetkiesése volt is, és csupán annak
alapján állítja, amit a felesége férjéről másoktól megtudott, az
állítás akkor is önreferenciális: abban az értelemben, hogy János
az egyetlen férje a mondat címzettjének, maga a mondat pedig
pontosan akkor igaz, ha János szereti a feleségét.
Az aritmetika nyelvén megfogalmazott önreferenciális állítá-
sok körében természetesen nem merül fel, hogy ki is a „címzett”,
de az önreferencia két hasonló esetét itt is tetten érhetjük. A be-
helyettesítés – vagy valami ahhoz hasonló – művelet az iménti
második példának felel meg, az egyszerű, Gödel-számozáson
alapuló önreferencia pedig az elsőnek. Tegyük fel, hogy az A
állítás a következő:
a 0 szám Q tulajdonságú
Ezután adjunk meg egy Gödel-számozást, amely szerint az A

mondat Gödel-száma 0. Ilyen Gödel-számozás gond nélkül ér-
telmezhető, elvégre a Gödel-számozás csupán egy konvenció –
természetesen mindaddig, amíg a kiszámítható szintaktikai tu-
lajdonságoknak a megfelelő Gödel-számok kiszámítható aritme-
tikai tulajdonságait feleltetjük meg. Az A állítás ekkor – ennek a
Gödel-számozásnak az alapján – nyilvánvalóan a Q tulajdonság
bizonyítható fixpontja, elvégre az imént mondottak értelmében
A „azt állítja magáról, hogy Q tulajdonságú”. A ugyanis „létezik

m szám, amely a P és a Q tulajdonsággal egyaránt rendelkezik”
alakú, ahol A Gödel-száma az egyetlen P tulajdonságú (azaz 0-
val azonos) szám.
Valami azonban hiányzik az utóbbi példából. Vajon ezen az
úton miért nem kapható meg a Gödel-tétel egyszerű bizonyí-
tása? A válasz: azért, mert előbb szembesültünk a Q tulajdon-
sággal, és csak azután adtuk meg a – Q-tól függő – Gödel-
számozást. Ezen a módon azonban a „nem egy S-ben bizonyít-
ható mondat Gödel-száma” tulajdonság fixpontját nem kaphat-
juk meg, hiszen ez a tulajdonság eleve egy Gödel-számozástól
függ. A triviális eljárással kaphatunk ugyan egy állítást, amely
„azt mondja magáról, hogy Q tulajdonságú”, de ez a Q csupán
a szóban forgó mondat Gödel-számának egy véletlenszerű és ér-
dektelen tulajdonsága. Azok a mondatok, amelyek G-hez vagy
R-hez hasonlóan önreferenciálisak, nem csupán azért azok, mert
„létezik m szám, amely a P és a Q tulajdonsággal egyaránt ren-
delkezik” alakúak, ahol az egyetlen P tulajdonságú szám ma-
gának az állításnak a Gödel-száma. Ezekben a mondatokban P
is és Q is állítások szintaktikai tulajdonságainak – egy Gödel-
számozás alapján értelmezett – aritmetikai megfelelői.
Az első nemteljességi tétel bizonyításai a kiszámíthatóság el-
mélete alapján
Az első nemteljességi tételre Gödel által adott, majd Rosser által

élesített bizonyítás alapján az a benyomásunk támadhat, hogy a
tétel csak az S rendszer nyelvén megkonstruált önreferenciális
állításokkal bizonyítható, vagy akár ahhoz, hogy az elemi arit-

metikában kizárólag furcsa önreferenciális mondatok lehetnek
eldönthetetlenek.
Az első nemteljességi tétel másfajta bizonyításai ezeket a be-
nyomásokat cáfolják. Az egyik lehetséges gondolatmenet a kö-
vetkező. A korábban már említett Matyijaszevics–Robinson–Da-
vis–Putnam-tétel szerint nem létezik olyan algoritmus, amely-
nek alapján tetszőleges D ( x1, . . . , xn ) = 0 diofantikus egyenlet-
ről eldönthető, hogy létezik-e megoldása. De ekkor olyan elmé-
let sem létezhet, amely a „D ( x1, . . . , xn ) = 0 diofantikus egyen-
letnek van megoldása” állítások mindegyikét helyesen dönti el.
Ha ugyanis S ilyen elmélet lenne, akkor azt is eldönthetnénk,
hogy a D ( x1, . . . , xn ) = 0 egyenletnek van-e megoldása. Ehhez
csupán az S-beli bizonyításokat kellene sorra vennünk, amíg
meg nem találjuk az „D ( x1, . . . , xn ) = 0 diofantikus egyenlet-
nek van megoldása” állításnak, vagy ezen állítás tagadásának a
bizonyítását.
Ne kerülje el a figyelmünket az iménti gondolatmenet két jel-
lemzője. Először, miként Gödel eredeti bizonyítása, csupán azt
teszi fel, hogy az S rendszerben egyetlen igaz Goldbach típusú
állítás sem cáfolható. Másodszor: a gondolatmenet alapján – Gö-
del bizonyításával ellentétben – nem írható fel egyetlen konkrét
eldönthetetlen mondat sem. Nincs ugyanakkor szükség a szinta-
xis aritmetizálására sem; az S rendszer aritmetikai nemteljessége
hétköznapi, diofantikus egyenletekkel kapcsolatos állítások kö-
rében válik nyilvánvalóvá. Ha adott egy Gödel-számozás, akkor
a gondolatmenet finomítható, és – Gödel eredeti bizonyításához
hasonlóan – egy konkrét eldönthetetlen állítást is felírhatunk.
A nemteljességi tételnek ezt a bizonyítását, valamint a Matyi-

jaszevics–Robinson–Davis–Putnam-tételt részletesen is tárgyal-
juk a 3. fejezetben, amelynek tárgya a kiszámíthatóság-elmélet
és a nemteljesség kapcsolata. A nemteljességi tétel bizonyításá-
nak egy harmadik, a Kolmogorov-bonyolultságon alapuló mód-
szerét a 8. fejezetben mutatjuk majd be.
Az Olvasó, aki nem szándékozik elmerülni ezekben a részle-
tekben, elegendő, ha szem előtt tartja: a nemteljesség nem kor-
látozódik különös önreferenciális állítások aritmetikai fordítása-
ira. Sokkal inkább a következőről van szó: tudjuk, hogy azokban
az S rendszerekben, amelyekre Gödel tétele érvényes, az eldönt-
hetetlen állítások „a D ( x1, . . . , xn ) = 0 diofantikus egyenletnek
nincs megoldása” alakúak. Azt azonban nem tudjuk, hogy van-
e a PA-ban vagy ZFC-ben eldönthetetlen állítások között olyan,
amely a matematikusok számára is érdekes.
Az első nemteljességi tétel gyengébb változatai
A PA rendszer és más elméletek aritmetikai komponensének

nemteljességére más bizonyítások is léteznek. Egy ilyen, Saul
Kripkétől származó bizonyítás olvasható például a [Putnam 00]
cikkben. A Kripke-féle gondolatmenet nem az önreferencián és
nem is a kiszámíthatóság elméletén alapul. (Ehelyett a PA rend-
szer nemsztenderd modelljeire hivatkozik, amelyekről 7.3. alfeje-
zetben ejtünk majd szót.) Az így kapott eldönthetetlen állítás
azonban bonyolultabb, mint az, amelyik Gödel eredeti bizonyí-
tásában szerepel – nem is Goldbach típusú –, és a nem is kapható
meg belőle a második nemteljességi tétel bizonyítása.
A második nemteljességi tétel bizonyítása
A második nemteljességi tételre a Gödel által az 1931-es cikkben

adott bizonyítás csak a gondolatmenet lépéseit jelzi, részletes ki-
fejtés nélkül. Maga az érv egyszerű: az első nemteljességi tétel
szerint ha a P rendszer konzisztens, akkor G nem bizonyítható
P-ben, ennélfogva G igaz. Ha megvizsgáljuk a gondolatmenet lé-
péseit, akkor azt találjuk, hogy csak olyan matematikai érvelésre
támaszkodik, amely magában P-ben is formalizálható. Eszerint
tehát P-ben bizonyítható a „ha P konzisztens, akkor G” impli-
káció. Ekkor azonban ha P konzisztens, akkor az, hogy „P kon-
zisztens” nem lehet bizonyítható, hiszen akkor bizonyíthatatlan
lenne G is.
Az iménti konklúzió élesíthető: nem csupán az bizonyítható
be P-ben, hogy „ha P konzisztens, akkor G”, de ennek megfor-
dítása, azaz a „ha G, akkor P konzisztens” állítás is. G ugyanis
ekvivalens azzal, hogy „G nem tétele P-nek”, márpedig ha van
olyan állítás, amely egy elméletben nem bizonyítható, akkor az
elmélet konzisztens; ez a tény szintén bizonyítható P-ben. Vég-
eredményben tehát a G mondat és a „P konzisztens” állítások
ekvivalensek.
Miként az első nemteljességi tétel esetében, itt is nyilván-
való, hogy a bizonyítás formális rendszerek egy tág osztályára
alkalmazható; ehhez elég, ha a rendszerek magukba foglalják
„az aritmetika egy részét”. Ez a „rész” azonban nem ugyanaz a
„rész”, amelyet az első nemteljességi tételhez követeltünk meg.
A második nemteljességi tétel Gödel-féle bizonyítása azon ala-
pul, hogy a „ha S konzisztens, akkor G nem bizonyítható
S-ben” állítás formalizálható magában az S rendszerben is. Ah-

hoz, hogy egy formális rendszerben az első nemteljességi tétel
formalizálható legyen, „több” aritmetikára van szükség, mint ah-
hoz, hogy a rendszerre az első nemteljességi tétel bizonyítása
alkalmazható legyen. Léteznek olyan aritmetikai elméletek – pél-
dául a Függelékben bemutatott Robinson-aritmetika –, amelyekre
az első nemteljességi tétel gondolatmenete alkalmazható, a má-
sodiké viszont már nem. Jegyezzük meg: ez nem azt jelenti, hogy
a Robinson-aritmetika képes bizonyítani saját konzisztenciáját,
csupán azt, hogy a második nemteljességi tétel gondolatmene-
tét követve nem tudjuk belátni, hogy nem tudja bizonyítani saját
konzisztenciáját. (A logikai szakirodalomban léteznek olyan for-
mális rendszerek is, amelyek képesek bizonyítani saját konzisz-
tenciájukat. Ezek a rendszerek – ilyen vagy olyan értelemben –
meglehetősen gyengék, például nem feltétlenül teljesül bennük,
hogy minden számnak van rákövetkezője, mindazonáltal jó né-
hány nemtriviális aritmetikai gondolatmenetet magukba foglal-
hatnak.)
Gödel érvelése eléggé meggyőző volt: olyannyira, hogy soha-
sem fogott hozzá, hogy a második nemteljességi tételt részlete-
sen bebizonyítsa. Ilyen bizonyítás először David Hilbert és Paul
Bernays Grundlagen der Mathematik (A matematika alapjai) című,
1939-ben megjelent, kétkötetes művében szerepelt. A második
nemteljességi tétel bizonyításai közül még mindig a Gödel ál-
tal adott a legszélesebb körben ismert és a legmeggyőzőbb, bár
egyes speciális elméletekre más bizonyítások is ismertek.
Amint az első nemteljességi tétel kapcsán, a második nemtel-
jességi tételről szóló fejtegetésekben is előfordul, hogy azt
állítják: a tétel bizonyítása nem egy „közönséges” matematikai

bizonyítás. Kadvany például [Kadvany 89, 278. o.] ezt írja: „A
történelmi folyamat azt mutatja, hogy a második nemteljességi
tétel nem tétel a szó hétköznapi értelmében.” Ez nem egysze-
rűen a tétel félreértésén alapuló gondolat, amilyennel az első
nemteljességi tétellel kapcsolatban már találkoztunk. Kadvany
arra utal, hogy a második nemteljességi tétel megköveteli az
„S konzisztens” állítás formalizálását az aritmetika nyelvén. Ha
tetszőleges formális rendszereket vizsgálunk, akkor ez valóban
érdekes kérdés, és csupán a 60-as években, Solomon Feferman
amerikai logikus-filozófus munkája nyomán vált világossá, hogy
miként formalizálható a második nemteljességi tétel a legálta-
lánosabb esetben. Ezekkel a finomságokkal azonban nem kell
foglalkoznunk, amikor a tétel gondolatmenetét PA-ra, ZFC-re
vagy bármelyik másik, a logikában vizsgált elméletre alkalmaz-
zuk. Ezekben az elméletekben az „S konzisztens” állítás lénye-
gében egyetlen módon formalizálható. Kadvany ezzel kapcsolat-
ban megjegyzi (176. o.): „Ami természetes, az valójában egy tör-
ténelmi döntés eredménye, amelyet a matematikai hagyomány
is befolyásolt, és amelyet akkor hoztak meg, amikor radikáli-
san új eszméket kellett adaptálni.” Ez félrevezető. Az általános
esetben – amikor S tetszőleges elmélet lehet – egyszerűen nem
létezik természetes választás, és nem is született „történelmi dön-
tés”. A PA vagy a ZFC esetében az „S konzisztens” aritmeti-
kai fordítása – egy adott Gödel-számozás mellett – éppolyan
természetes, mint például a számelmélet alaptétele („minden
természetes szám egyértelműen felírható prímszámok szorza-
taként”), amennyiben adott, hogy a számokat számjelek véges
sorozatai reprezentálják. Bonyodalomról vagy önkényességről –

a Gödel-számozás kiválasztásán túl – szó sincs. Mi több, annak
ellenére, hogy a Gödel-számozás kiválasztásában megnyilvánul
némi önkényesség, könnyen elkülöníthetőek a sztenderd Gödel-
számozások, amelyek alapján egymással ekvivalens Gödel-mon-
datok írhatók fel, illetve amelyek az „S konzisztens” állítás ek-
vivalens formális fordításait adják.
Ahogy az iménti megjegyzésekből valószínűleg az Olvasó
számára is nyilvánvaló, a Kadvany által felvetett probléma – lo-
gikai és filozófiai szempontból egyaránt – kissé technikai jellegű,
és a könyv hátralévő részében nem is foglalkozunk vele. Az ér-
deklődő Olvasónak a [Franzén 04] könyvet ajánljuk figyelmébe.
2.8. Posztmodern feltétel?
Amikor a nemteljességi tétel kapcsán bizonyíthatóságról vagy

eldönthetőségről beszélünk, akkor ezen mindig egy adott for-
mális rendszerben való bizonyíthatóságot vagy eldönthetőséget
értünk. A logikában nincs olyasmi, hogy egy A állítás bármi-
lyen abszolút értelemben bizonyítható, nem bizonyítható vagy
éppen eldönthetetlen – mindig csak arról beszélünk, hogy A egy
S rendszerben bizonyítható, nem bizonyítható vagy eldönthetet-
len. Bármely A állítás, amely S-ben eldönthetetlen, más rendsze-
rekben eldönthetővé tehető. Így például ha A egy konzisztens
S rendszerben eldönthetetlen, akkor abban az S + A rendszer-
ben, amelyet úgy kapunk, hogy S axiómáihoz hozzávesszük az
A állítást is, A eldönthető, az S + nem-A rendszerben pedig,
amelynek axiómái között ott van A tagadása is, A cáfolható.
Ebből természetesen semmi nem következik arra nézve, hogy A

eldönthető-e abban a – sokkal izgalmasabb – értelemben, hogy
bizonyítható- vagy cáfolható-e olyan érvelés alapján, amelyet a
matematikusok konkluzivnak tekintenek, vagy hogy eldönthe-
tő-e olyan, közérdeklődésre számot tartó elméletekben, amilyen
a PA vagy a ZFC.
Akad, aki úgy véli: abból, hogy bizonyos állítások valamely
formális rendszerben eldönthetetlenek, az következik, hogy a
matematika „két ágra szakad”, az egyikben az illető állítás bizo-
nyítható, a másikban pedig cáfolható. Sokszor felmerül az euk-
lideszi párhuzamossági posztulátummal való analógia is; ez a
posztulátum ugyanis független a többitől, ami a nemeuklideszi
geometriák axiomatizálása felé nyitott utat. Ez a gondolat gyak-
ran azzal a feltételezéssel egészül ki, amely szerint Gödel tétele
hasonló szerepet tölt be a posztmodernizmusban [Kadvany 89,
162. o.]:
A legegyszerűbb megfigyelés, amelyből arra következtethe-

tünk, hogy Gödel tétele egy posztmodern feltételt teremt,
az első nemteljességi tétellel kezdődik. A tétel szerint egy
konzisztens axiómarendszer, amely elég erős ahhoz, hogy
az elemi számelmélet néhány gyenge tételét bebizonyítsa,
és amelyben csupán az összeadás és a szorzás műveleteire
van szükség, nem lehet teljes: mindig lesznek olyan, a
szóban forgó rendszer szintaktikai szabályai szerint meg-
formált matematikai állítások, amelyek a rendszerben nem
bizonyíthatók és nem is cáfolhatók, azaz eldönthetetle-
nek. Mivel egy eldönthetetlen állítás és tagadása egyaránt
konzisztens az eredeti rendszerrel, a régi rendszert két,

egymással össze nem egyeztethető módon is kibővíthetjük:
új axiómaként az eldönthetetlen mondatot, valamint annak
tagadását is hozzáadhatjuk. Ennek az eljárásnak a klasszi-
kus példáját az elemi geometriában láttuk, amikor a pár-
huzamossági posztulátum tagadását adtuk hozzá a többi
posztulátumhoz. Az így kapott rendszerekben új eldönt-
hetetlen mondatok lesznek, és az eljárást, amelynek során
az egyes rendszereket az eldönthetetlen mondatokkal, vala-
mint tagadásaikkal bővítjük, vég nélkül folytathatjuk. Az
újabb és újabb rendszerek olyanok, mint egy végtelenül el-
ágazó fa.
Vizsgáljuk meg közelebbről is az állítólagos analógiát. Azok

az axiomatikus geometriai elméletek, amelyeket úgy kapunk,
hogy a párhuzamossági posztulátumot lecseréljük egy vele ösz-
szeegyeztethetetlen állításra, az euklideszi geometriához hason-
lóan matematikai szempontból érdekesek és az alkalmazások
szempontjából is hasznosak. Az euklideszi síkgeometria például
alkalmazható a földfelszín kisebb részleteinek leírására, a föld-
felszín egésze viszont már nem-euklideszi. Jegyezzük meg: az
euklideszi geometria egy-egy hasznos alternatíváját nem úgy
kapjuk, hogy a párhuzamossági posztulátumot annak tagadá-
sára cseréljük le, hanem úgy, hogy a maradék posztulátumo-
kat speciális, a párhuzamossági posztulátummal összeegyeztet-
hetetlen axiómával egészítjük ki. A gömbfelületen – és így jó
közelítéssel a Föld felszínén – érvényes elliptikus geometriában
például a párhuzamossági posztulátum helyett az az axióma
szerepel, amely szerint tetszőleges egyenes és az egyenesre nem

illeszkedő pont esetén nem létezik az egyenessel párhuzamos, az
adott ponton átmenő egyenes.
Könnyen meggyőződhetünk arról, hogy a párhuzamossági
posztulátummal való analógia nem érvényes az eldönthetetlen-
ség összes esetére. A PA rendszer egyik axiómája szerint tetsző-
leges n szám esetén n + 0 = n. Ez az axióma a többi axióma
alapján nem bizonyítható, így tehát konzisztens elméletet ka-
punk akkor is, ha a többi axiómához a „nem minden n-re telje-
sül, hogy n + 0 = n” axiómát vesszük hozzá. Az elsőrendű lo-
gikára vonatkozó, elsőként Gödel által bizonyított teljességi té-
tel szerint (amelyről részletesebben a 7. fejezetben lesz szó) az
így kapott elméletnek is van modellje, azaz megadhatunk olyan
matematikai struktúrát, amelyben van olyan e, hogy e + 0 nem
egyenlő e-vel, a PA rendszer többi axiómáját viszont a struktúra
kielégíti. A nem-euklideszi geometriákkal ellentétben azonban
egy ilyen struktúra teljesen érdektelen, úgy a tiszta matematika,
mint az alkalmazások szempontjából. És persze az, hogy létez-
nek ilyen struktúrák – nagyon sok ilyen struktúra létezik – a
legkevésbé sem csorbítja annak igazságát, hogy n + 0 ténylegesen
egyenlő n-nel, minden n szám esetén.
Előállíthatjuk a PA változatainak egy végtelen fáját is úgy,
hogy elhagyjuk az n + 0 = n axiómát, és egyszer a 0 + 0 = 0
axiómával, egyszer pedig ennek tagadásával bővítjük, majd az
így kapott elméletekhez az 1 + 0 = 1 állítást, illetve ennek ta-
gadását vesszük hozzá, és így tovább. Így lesz olyan elméle-
tünk, amelyben 0 + 0 egyenlő 0-val, de 1 + 0 nem egyenlő 1-gyel,
vagy olyan, amelyben 0 + 0 nem egyenlő 0-val, de 1 + 0 egyenlő
1-gyel. Semmiféle „posztmodern feltétel” nem áll így elő, csu-

pán meglehetősen érdektelen elméletek egy végtelen fája. (A 7.
fejezetben elmagyarázzuk, honnan tudhatjuk azt, hogy a fát al-
kotó összes elmélet konzisztens.)
Ha tehát úgy gondoljuk, hogy a nemteljességi tétel alapján
az aritmetika lehetséges változatainak egész spektruma tárul ki
– talán éppen a posztmodernizmus szellemében –, akkor lennie
kell valaminek, ami az iménti, triviális példát megkülönbözteti
attól a mondattól, amely a gödeli bizonyításban szerepel. Mi le-
het ez a döntő különbség?
Az elméletek végtelen fája, amelyet legutóbbi példánkban be-
mutattunk, részben azért érdektelen, mert a természetes számok
körében valamennyi n + 0 = n alakú mondat igaz, és nincs ér-
telme olyan elméleteket bevezetni, amelyek ezek némelyikét –
vagy az összeset – cáfolják. Ezeknek az elméleteknek nincsenek
érdekes alkalmazásai, és matematikai szempontból is haszonta-
lanok. Tekintsük most a PA rendszernek azt a „bifurkációját”,
amely az első nemteljességi tétel Gödel-féle bizonyításán alapul.
A Gödel bizonyításában szereplő G eldönthetetlen mondat a PA
rendszerben ekvivalens azzal, hogy „PA konzisztens”, így való-
ban megkaphatjuk PA két konzisztens bővítését attól függően,
hogy a PA-t a „PA konzisztens” vagy a „PA nem konzisztens”
új axiómával bővítjük. Az így kapott T elméleteket megint bő-
víthetjük akár a „T konzisztens”, akár a „T nem konzisztens”
új axiómákkal. De a triviális példához hasonlóan a „PA kon-
zisztens” és a „T konzisztens” mondatról tudjuk, hogy igaz, így
korántsem nyilvánvaló, hogy miért tarthatnak számot érdeklő-
désünkre azok az elméletek, amelyeknek axiómái között olyan
mondatok szerepelnek, mint a „PA inkonzisztens” vagy a „T in-

konzisztens”. Az így kapott fának egyetlen ága van csak, amely
nyilvánvalóan érdekes: az a PA, PA1 , PA2 stb. elméletsorozat,
amelyben PA1 -et úgy kaptuk, hogy PA axiómáihoz hozzávettük
a „PA konzisztens” állítást, PA2 -t pedig úgy, hogy PA1 -hez hoz-
záadjuk a „PA1 konzisztens” állítást, és így tovább. Ennek az
ágnak az érdekességét az adja, hogy a PA rendszer végtelen sok
igaz mondattal való bővítését adja meg.
Azok a matematikai struktúrák, amelyekben a PA + „PA
inkonzisztens” formális rendszer axiómái mind igazak, az arit-
metika nemsztenderd modelljei közé tartoznak; ezekben a „szten-
derd” természetes számok (0, 1, 2. . . ) mellett vannak „végtelen
elemek” is, amelyek nem természetes számok. Az ilyen struk-
túrák nem érdektelenek a matematika szempontjából, de ebből
nem következik, hogy ahhoz, hogy ilyen struktúrákat kapjunk,
hamis axiómákkal kell az elméletet bővíteni.
Honnan tudjuk, hogy az imént leírt módon generált kon-
zisztencia-állítások mindegyike igaz? Akad, aki szerint ilyenkor
valamiféle intuitív belátásra hivatkozunk, aminek alapján „lát-
juk”, hogy az elméletek konzisztensek. Valójában teljesen hét-
köznapi matematikai eszközökkel bizonyítható, hogy a szóban
forgó konzisztencia-állítások igazak – annak alapján, hogy az
elméletek helyesek, azaz valamennyi axiómájuk igaz.
Semmilyen más „meglátásra” nincs itt szükség azon kívül,
amelyre általában a matematikai bizonyításoknál és a matemati-
kai állításoknál hagyatkozunk. Természetesen bárki megkérdője-
lezheti ezt a bizonyítást, és szkeptikus álláspontra helyezkedhet
a PA, a PA1 és a többi elmélet konzisztenciáját illetően. Ebben a
tekintetben a tétel nem különbözik más, a matematikai absztrak-

ció kellően magas szintjét képviselő tételektől. Így például kéte-
lyeket táplálhatunk Wilesnak a Fermat-tételre adott bizonyítá-
sával kapcsolatban, és hangoztathatjuk azt: a bizonyítás alapján
igazából még nem tudjuk, hogy Fermat híres sejtése igaz-e vagy
sem. Az efféle szkepticizmus azonban – ajánljon nekünk bármit
is – semmivel sem nyom többet a latban a konzisztenciabizonyí-
tások esetében, mint más matematikai kontextusokban.
Tegyük fel, hogy a bemutatott konstrukcióban PA helyett
ZFC-ből indulunk ki. Az elméletek konzisztenciája ekkor már
nem bizonyítható „tökéletesen hétköznapi” matematikai kere-
tek között. (A ZFC-re adott konzisztenciabizonyítások olyan hal-
mazelméleti axiómákat használnak, amelyek nem tartoznak a
hétköznapi matematika eszköztárába.) De így sem kapunk „el-
ágazó” valódi halmazelméleteket. Ha ZFC-t a „ZFC konzisz-
tens” axiómával bővítjük, akkor – amennyiben ZFC konzisztens
– konzisztens elméletet kapunk, amely azonban érdektelen és
alkalmazásai sincsenek.
Kereshetünk más példákat is, amelyekben nem tudjuk, hogy
az eldönthetetlen állítások igazak-e vagy sem. A Matyijaszevics–
Robinson–Davis–Putnam-tételt (erről a 3. fejezetben lesz szó)
és halmazelméleti eredményeket felhasználva megadhatunk egy
halmazt, amelynek minden eleme egy, „a D ( x1 , . . . , x n ) = 0 dio-
fantikus egyenletnek nincs megoldása” alakú állítás, és amellyel
létrehozható egy, a fent leírthoz hasonló végtelen fa: ennek a fá-
nak a kiindulópontja PA, amelyben a szóban forgó állításhalmaz
egyetlen eleméről sem tudjuk, hogy igaz-e vagy sem. De ezzel
sem áll elő egy matematikai „posztmodern feltétel”, mivel az
így kapott elméletek érdektelenek és alkalmazásaik sincsenek.

Csupán arról van szó, hogy van jó néhány, a fenti mintájú ál-
lítás, amelyek némelyikéről utóbb kiderülhet, hogy valamilyen
szempontból érdekes, és amelyek közül egyesekről talán lehet
bizonyítani azt, hogy igazak, vagy azt, hogy hamisak.
Röviden: amellett érveltünk, hogy a nemteljességi tétel nem
vezet olyan szituációhoz, amelyben a matematika (és speciálisan
az aritmetika) végtelen sok, egymással inkompatibilis „ágra” vá-
lik szét, és semmi nem szól amellett, hogy ennek így kellene len-
nie. Nem gondoljuk azt sem, hogy az emberiségnek a világegye-
temben elfoglalt helyéről való elmélet két ágra válik, amelyek
egyikében azt posztuláljuk, hogy létezik földönkívüli élet ezer
fényévnyi távolságon belül, a másikban pedig azt, hogy nincs (és
esetleg mindkét ágat tovább bontjuk újabb, jelenlegi tudásunk-
kal konzisztens, de egymásnak ellentmondó további posztulá-
tumokkal). A nemteljesség puszta ténye a matematikában sem
idéz elő semmiféle „elágazásokat”.
Az idézett cikkében Kadvany nem csupán olyan az eldönthe-
tetlen állításokról ír, amelyeket a nemteljességi tétel bizonyítása
alapján kaphatunk meg, de azokról a halmezelméleti állítások-
ról is, amelyekről Gödel, Cohen és mások eredményei alapján
tudjuk, hogy – a halmazok valamely axiomatikus elméletében –
eldönthetetlenek. Korábban már említettük a kontinuumhipoté-
zist, amelyről nemcsak azt tudjuk, hogy ZFC-ben eldönthetetlen,
de azt is, hogy nem dönthető el egyetlen olyan halmazelméleti
„alapelvre” hivatkozva sem, amelyet matematikusok egy szá-
mottevő csoportja evidensnek tekint. Bár a halmazelmélet a kon-
tinuumhipotézis mentén sem „ágazott el” különböző irányokba
oly módon, ahogy arra a geometriában láttunk példát, ebben

az esetben mégis lehet alapja annak, hogy a jövőben ez esetleg
mégis bekövetkezik. Ennek az „elágazásnak” azonban semmi
köze nincs a Gödel-tétel szerinti nemteljességhez; a kontinuum-
hipotézissel ebben a könyvben – a 8. fejezet néhány megjegyzé-
sétől eltekintve – nem foglalkozunk.
Az imént tárgyalt gondolatokat az 5. fejezetben vizsgáljuk to-
vább, amikor a második nemteljességi tételhez kapcsolódó
szkeptikus álláspontokat vesszük sorra.
2.9. Elme vs. számítógép
J. R. Lucas brit filozófus nevéhez kötik a következő érvet. Mi-

vel tudjuk, hogy PA konzisztens, azért azt is tudjuk, hogy PA
Gödel-mondata igaz; ennek alapján pedig arra következtethe-
tünk, hogy az emberi elme minden gépet felülmúl ([Lucas 61]):
Bármilyen bonyolult gépet készítünk, az – gép lévén –

megfelel egy formális rendszernek, amelyre viszont alkal-
mazható Gödel módszere, amelynek alapján felírható egy,
az adott rendszerben eldönthetetlen mondat. Ezt a monda-
tot a gép nem tudja igaz állításként előállítani – holott az
elme látja róla, hogy igaz.
Az érvelés hibás: azon a téves elgondoláson alapul, amely

szerint „Gödel tétele kimondja, hogy minden konzisztens rend-
szerben, amely elegendően erős ahhoz, hogy magába foglalja az
elemi aritmetikát, vannak olyan formulák, amelyek a rendszer-
ben nem bizonyíthatók, viszont belátható, hogy igazak”. Gödel
tétele semmi ilyesmit nem állít. Ahogy azt hangsúlyoztuk, az

általános esetben egyszerűen fogalmunk sincs arról, hogy egy
Gödel-mondat igaz-e vagy sem – még akkor sem, amikor tény-
legesen igaz. Annyit tudunk mindössze, hogy a Gödel-mondat
pontosan akkor igaz, ha a rendszer konzisztens – ez viszont ma-
gában a rendszerben is bizonyítható. Ha tudnánk, hogy a rend-
szer konzisztens, akkor azt is tudnánk, hogy a Gödel-mondat
igaz, de az általános esetben nem tudjuk, hogy formális rend-
szerünk konzisztens-e vagy sem. Ha az emberi elme tetszőleges
formális rendszerről képes lenne eldönteni, hogy konzisztens-e
vagy sem, akkor valóban „többet tudna” minden gépnél – ezt a
feltételezést azonban semmivel sem tudjuk alátámasztani.
A nemteljességi tétel alapján tehát nem következtethetünk
arra, hogy az emberi elme minden számítógépet (vagy min-
den formális rendszert) képes felülmúlni. Ebből a tényből eset-
leg megkockáztathatunk egy gyengébb következtetést: „egyet-
len gép sem modellezheti adekvát módon az emberi elmét” –
abban az értelemben, hogy az aritmetika tekintetében egyetlen
gép sem lehet pontosan ekvivalens az emberi elmével (bár lehet-
séges olyan gép, amely az aritmetika tekintetében felülmúlja az
emberi elmét). De a nemteljességi tételből még ez sem követke-
zik. Tegyük fel ugyanis (nem akármilyen feltevés), hogy létezik
olyasmi, mint „az emberiség aritmetikai tudásának összessége”;
tegyük fel továbbá, hogy létezik egy S formális rendszer, amely
pontosan ezt az összességet foglalja magába. Ha most tudnánk,
hogy S konzisztens, akkor valóban ellentmondásba kerülnénk a
nemteljességi tétellel. De megint hiányzik az érv, amely megma-
gyarázná, hogy honnan is tudjuk, hogy S konzisztens.
Lucas [Lucas 61] irreleváns megjegyzése szerint „a legtöbb,

amit mondhatunk, hogy ha mi magunk konzisztensek vagyunk,
akkor S is az”. Ez azért irreleváns, mert még ha tudnánk is ma-
gunkról, hogy konzisztensek vagyunk, ebből csak akkor követ-
keztethetnénk arra, hogy S konzisztens, ha már eleve tudnánk,
hogy S az „emberi aritmetikai tudást” kodifikálja – de ezt vajon
honnan kellene tudnunk? Maga Gödel is úgy vélte: semmi nem
zárja ki egy olyan S formális rendszer létezését, amely pontosan
megfelel az emberi aritmetikai tudásnak, csak éppen arra nem
lennénk képesek, hogy S axiómáinak igazságáról meggyőződ-
jünk.
Gyengítsük tehát tovább a konklúziót. A nemteljességi tétel-
ből ténylegesen következik, hogy nem vagyunk képesek meg-
adni olyan S formális rendszert, amelyről tudjuk, hogy pontosan
azokat az aritmetikai igazságokat bizonyítja be, amelyek igazsá-
gáról mi magunk is képesek vagyunk meggyőződni. Ha ugyanis
egy S rendszerről tudjuk, hogy a benne bizonyítható aritmeti-
kai állítások mindegyike igaz, akkor megadhatnánk egy olyan
mondatot – az „S konzisztens” állítás aritmetizált megfelelőjét –,
amelyről tudnánk, hogy igaz, de amely S-ben nem lenne bizo-
nyítható. Eszerint tehát nem adhatunk meg egyetlen olyan for-
mális rendszert sem, amely kimerítené matematikai tudásunk
egészét.
Az utóbbi, magától Gödeltől származó érv úgy tűnik, hogy a
matematikai tudásunk kimeríthetetlenségére utal, ami a nemteljes-
ségi tétel egyik legmeghökkentőbb következménye. Talán önma-
gában ez is elegendő lehet annak feltételezéséhez, hogy az em-
ber matematikai tudása nem írható le puszta mechanizmusok
és számítások alapján. Az érvet részletesen a 6. fejezetben vizs-

gáljuk meg.
2.10. Későbbi fejlemények
Mint azt már korábban megjegyeztük, a nemteljességi tétel bi-

zonyítása alapján nem tudhatjuk, hogy a PA-ban vagy ZFC-ben
eldönthetetlen mondatok között vannak-e olyan „valódi” mate-
matikai állítások, amilyen például a Goldbach-sejtés. Különösen
érdekes lenne, ha a számelmélet valamelyik klasszikus problé-
májáról kiderülne, hogy PA-ban eldönthetetlen, de az ebben a
fejezetben vizsgált módszerek és eredmények erre vonatkozóan
semmiféle iránymutatással nem szolgálnak.
Az utóbbi évtizedekben sokan próbáltak a nemteljességi tétel
alapján olyan eldönthetetlen aritmetikai állításokat találni, ame-
lyek – ha nem is fejeznek ki egy nemlogikai kontextusban meg-
jelenő sejtést, de – a Gödel-mondatokhoz és a konzisztencia-
állításokhoz képest mégiscsak közelebb vannak a „hétköznapi
matematikához”. Az első ilyen eredmény a Paris–Harrington-té-
tel, amely egy kombinatorikai elv aritmetizált megfelelőjéről ál-
lítja, hogy PA-ban eldönthetetlen. A szóban forgó elv PA-ban
nem bizonyítható, mindazonáltal (PA-ban bizonyíthatóan) ekvi-
valens azzal az állítással, amely szerint PA-ban egyetlen hamis
Goldbach típusú állítás sem bizonyítható, így „közönséges” ma-
tematikai érvelés alapján belátható, hogy igaz.
Tudjuk azonban azt is, hogy ZFC aritmetikai komponense
sem teljes. ZFC aritmetikai komponensének bővítéseiről, ame-
lyekre Gödel hívta fel a figyelmet a múlt század 40-es éveiben,
azóta sokat megtudtunk. ZFC bővíthető például végtelenségi axió-

mákkal: olyan erős halmazelméleti állításokkal, amelyekből ZFC-
ben eldönthetetlen aritmetikai állítások is következnek.
A múlt század 60-as éveiben kezdték vizsgálni a nemtel-
jesség és a Kolmogorov-bonyolultság kapcsolatát. Ez az irány
döntően Gregory Chaitin amerikai matematikus munkásságá-
hoz kapcsolódik, aki a témában számos népszerű könyvet és
cikket írt. A Kolmogorov-bonyolultság elméletével a 8. fejezet-
ben foglalkozunk; itt bemutatjuk a Paris–Harrington-tételt is, és
ejtünk néhány szót arról, hogy miként bizonyíthatók „erős” vég-
telenségi axiómák alapján olyan aritmetikai állítások, amelyek
ZFC-ben eldönthetetlenek.
3. FEJEZET
KISZÁMÍTHATÓSÁG,
FORMÁLIS RENDSZEREK,
NEMTELJESSÉG
3.1. Jelsorozatok
Egy formális rendszer axiómái, tételei és más mondatai egy-

aránt tekinthetők jelsorozatoknak. A matematikában és a logiká-
ban különféle speciális jeleket is használnak, ez azonban csupán
megállapodás kérdése. Nyugodtan feltehetjük, hogy csak olyan
jeleket használunk, amelyek a számítógépek billentyűzetén is
megtalálhatók – kis- és nagybetűk, számjelek, zárójelek stb. –,
nem megfeledkezve arról, hogy a szóköz (amelyet a „space”
billentyű lenyomásával állítunk elő) szintén „jel”. A fejezetben

szereplő definíciók és érvelések jelek tetszőleges kiinduló hal-
mazára érvényesek – amennyiben ez a halmaz véges számú jelet
tartalmaz.
A véges jelsorozatokat füzérnek nevezzük; a matematikusok
használják a sztring kifejezést is. Ilyenek például a következők:
Nem igaz: – hű lelkek násza nem ismer akadályt!
aaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa
=) =) ::))
a kellő pillanatban
vatasi va neko da jo
9)#lklK0+ == FDBk2 + +?%
∼ ( Ex )(y)(yEx pontosan akkor, ha ∼ yEy)

9023949999393020011109
Ahogy a példák mutatják, a füzérek tetszőleges – nem fel-

tétlenül értelmes – kifejezések lehetnek. Van azonban némi bi-
zonytalanság azt illetően, hogy mit jelent, ha egy jel megjelenik
egy füzérben. Felmerülhet ugyanis, hogy az „aaaa” füzér va-
jon egyetlen jelből (az „a” betűből), vagy négy jelből áll-e. A
kétértelműség elkerülhető: azt mondjuk, hogy az „aaaa” füzér
egyetlen jel négy előfordulásából áll. Egy füzér hossza a benne lévő
jel-előfordulások száma. A fenti példák mindegyike rövid fü-
zér, de a logikában és a matematikában semmiféle felső korlá-
tot nem szabunk a füzérek hosszára vonatkozóan, és minden
további nélkül beszélünk olyan füzérekről, amelyeknek hosszát
Kiszámíthatóság, formális rendszerek, nemteljesség 103
nagyobb szám fejezi ki, mint a Gangeszben lévő homokszemek

számát. A füzérek tehát ebben a tekintetben matematikai ob-
jektumok, amelyeknek nincs feltétlenül fizikai interpretációjuk.
A matematika szempontjából a füzérek és a számok felcserél-
hetők: a számok reprezentálhatnak füzéreket, a füzérek pedig
reprezentálhatnak számokat. A füzérek számokkal való repre-
zentációját – amire a következő alfejezetben példát is mutatunk
– általában Gödel-számozásnak nevezzük. De előbb vizsgáljuk
meg alaposabban a másik, ismertebb irányt, a természetes szá-
mok bizonyos típusú füzérekkel való reprezentációját.
A számjelekből álló füzéreket, amelyek a matematikában és
számos természetes nyelvben természetes számokat (nemnega-
tív egész számokat) jelölnek, numerikus füzéreknek nevezzük. A
„165” füzér tehát a százhatvanöt számot, „0” pedig a nullát
jelöli. Ha kikötjük, hogy az egynél több számjegyből álló nu-
merikus füzérek nem kezdődhetnek nullával, akkor minden ter-
mészetes számot egyetlen, jól meghatározott numerikus füzérrel
jelölhetünk. A természetes nyelvben olyannyira hozzászoktunk
a természetes számok ilyen jelöléséhez, hogy egyáltalán nem
könnyű megkülönböztetnünk a 165 számot és a „165” véges jel-
sorozatot. De a számok reprezentálására nem a számjelek kí-
nálják az egyetlen módszert. Használjuk például az úgynevezett
„tőszámneveket”, például amikor a fenti számot így adjuk meg
„százhatvanöt”. Ahhoz, hogy így minden természetes számot
leírhassunk, új szavakat is be kell vezetnünk, amire többféle le-
hetőség is kínálkozik. A 3 141 592 653 589 793 238 462 643 383 szá-
mot például így olvashatjuk ki:
háromkvadrilliárd-
száznegyvenegykvadrillió-
ötszázkilencvenkéttrilliárd-
hatszázötvenháromtrillió-
ötszáznyolcvankilencbilliárd-
hétszázkilencvenhárombillió-
kétszázharmincnyolcmilliárd-
négyszázhatvankétmillió-
hatszáznegyvenháromezer-
háromszáznyolcvanhárom.
A természetes számokat kettes számrendszerben is felírhatjuk,

ilyenkor nem a 10, hanem a 2 hatványait használjuk. A kettes
számrendszerben – bináris jelölésben – a fenti szám az
1010001001101010101000011111000000010001101110
0111110100000010000110100100100011110010110111
alakot ölti. A természetes számok számjelfüzérekkel való jelölése

két okból is magától értetődő számunkra: egyrészt, mert a jelölés
eleve tartalmaz a számokra vonatkozó információkat, másrészt,
mert a számok írásbeli összeadását és szorzását ennek a jelö-
lésnek az alapján tanultuk meg. A hétköznapi kontextusokban
kissé furcsa, ha tetszőleges jelsorozatokra mint számokra hivat-
kozunk, a logikában és a kiszámíthatóság elméletében azonban
ez bevett gyakorlat.
Azt állítottuk, hogy nem csupán egy formális nyelv tétele-
ire és más mondataira, de a rendszerben felírt bizonyításokra
is hivatkozhatunk úgy, mint véges jelsorozatokra. Mivel a bizo-
nyítások véges mondatsorozatok, ehhez tudnunk kell, miként
reprezentálhatók a mondatsorozatok füzérként. Ennek legegy-

szerűbb módja az, ha választunk egy jelet, amely egyetlen mon-
datban sem fordul elő – legyen ez például £ –, és mondatok
elválasztására használjuk. Az „aisiteru no”, a „suki da jo” és a
„baka da jo” mondatokból álló füzér ekkor így reprezentálható:
aisiteru no£suki da jo£baka da jo.
De mi van akkor, ha a mondatokban bármelyik jel előfor-

dulhat? Ilyenkor is lehetséges füzérek tetszőleges véges soroza-
tát egyetlen füzérként reprezentálni, de csak a 8. fejezetben lesz
szükségünk arra, hogy lássuk, miként.
3.2. Felsorolhatóság és eldönthetőség
Felsorolható halmazok
A numerikus füzérek két tulajdonsága is kitüntetett jelentőségű

a nemteljességi tétel szempontjából. Az első, hogy a számje-
lek generálására létezik egy mechanikus eljárás, amelyet követve a
számjelek sorra leírhatóak egymás után. Ez a következőképpen
megy: először leírjuk sorban az egy számjegyből álló füzéreket,
aztán a (nem 0-val kezdődő) két számjegyűeket, majd a három
szemjegyből állókat, és így tovább. Ahhoz, hogy további kérdé-
sek ne merülhessenek fel, rögzítenünk kell az azonos hosszú-
ságú füzérek sorrendjét, amely a szótárak módszerét követi (ezt a
matematikában alfabetikus rendezésnek nevezzük). Ennek a mód-
szernek az alapján ezt sorrendet kapjuk
0, 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 10, 11, 12, 13, 14, 15, 16, 17, 18, 19, 20, 21 . . .
A numerikus füzéreknek ez a rendezése jól ismert előttünk,

elvégre megfelel a számok szokásos „sorba rendezésének”. Ha a
szokásos számneveket rendeznénk a „rövidebbek előbb, ábécé-
rendben” elv szerint, akkor a lista így kezdődhetne:
öt, egy, hat, hét, tíz, ezer, húsz, négy, száz, nulla, nyolc,
három, kettő, ötven, hatvan, hetven, kilenc. . .
Az előzőekben leírtuk azt a mechanikus eljárást, amelyet kö-

vetve egy idő után valamennyi numerikus füzérhez eljutunk. Az
eljárás mechanikus: nem kell ítéleteket alkotnunk, választanunk
vagy feladatot megoldanunk, csupán követnünk kell a szigorúan
rögzített szabályokat. Ez lényegében azt jelenti, hogy egy szá-
mítógép programozható arra, hogy – a fenti szabályok alapján
– a megfelelő sorrendben generálja a numerikus füzéreket. Azt
mondjuk, hogy füzérek egy E halmaza felsorolható, ha lehetséges
egy számítógépet úgy programozni, hogy kiszámítsa és kinyom-
tassa E elemeit – figyelmen kívül hagyva az idő, az energia és a
memória által támasztott korlátokat. Eszerint tehát a numerikus
füzérek halmaza felsorolható.
A továbbiakat szem előtt tartva helyénvaló, ha eloszlatunk
egy lehetséges félreértést. Felmerülhet ugyanis, hogy amikor azt
mondjuk: lehetséges „egy számítógépet úgy programozni, hogy
kiszámítsa és kinyomtassa E elemeit”, megengedjük-e az ismét-
léseket, azt tehát, hogy az E halmaz ugyanazon elemét a prog-
ram többször is kinyomtassa. Valójában minden végtelen felso-
rolható E halmaz felsorolható ismétlések nélkül is – amennyiben
E minden eleme megjelenik számítógépünk kimenetelén. Ennél
mélyebb kérdés a következő: mi történik, ha az E halmaz véges,
ilyenkor az E elemeinek kiszámítására és kinyomtatására prog-

ramozott számítógép, miután E összes eleme megjelent a kime-
neten, vajon a végtelenségig számol tovább – és így legalább
egy füzért végtelen sokszor kinyomtat –, vagy a halmaz összes
elemének kinyomtatása után egyszerűen leáll? Közvetlenül nem
nyilvánvaló, hogy miért, de amikor egy véges E halmazt felso-
rolhatónak nevezünk, akkor egy olyan program létezését téte-
lezzük fel, amelynek végrehajtásakor előfordulhat, hogy számí-
tógépünk soha nem áll le, és így E elemei közül legalább egy
végtelen sokszor megjelenik a kimenetén, és az is, hogy a szá-
mítógép E összes elemének kinyomtatása után leáll.
A „kiszámítható módon elsorolható számhalmaz” definíció-
ját eredetileg a füzérek halmazaira vonatkozóan határozták meg,
de a természetes számok halmazaira is alkalmazható. Természe-
tes számok egy E halmaza felsorolható, amennyiben a halmaz
elemeit reprezentáló numerikus füzérek halmaza felsorolható.
A definíció minden füzérekkel reprezentálható matematikai ob-
jektumra kiterjeszthető. Így például minden pozitív racionális
szám egyértelműen reprezentálható egy m/n füzérrel, ahol m
és n természetes számok, amelyeknek legnagyobb közös osztója
1. Ennek alapján beszélhetünk a racionális számok felsorolható
részhalmazairól is.
Alan Turing 1936-ban dolgozta ki a korlátlan memóriával
rendelkező általános digitális számítógép – az univerzális Turing-
gép – modelljét, és erős érvekkel támasztotta alá, hogy bármi,
ami mechanikusan kiszámítható, kiszámítható egy ilyen géppel
is. Napjainkban a Turing-kiszámíthatóság egyike a kiszámítha-
tóság számos – egymással egyenértékű – modelljeinek, és szokás
a számítógépekre úgy gondolni mint az univerzális Turing-gép

fizikai reprezentációira – eltekintve természetesen a korlátlan
memória követelményétől. A kiszámíthatóság matematikai el-
méleteiben a Turing-gépek – vagy más koncepciók – alapján de-
finiálják az elmélet alapfogalmait. Ebben a könyvben megelég-
szünk az informális definíciókkal, elvégre számos fontos ered-
mény ezek alapján is kifejthető és megérthető. A számítógépek
működéséről mindössze annyit kell tudnunk, hogy egy program
végrehajtása lépésekben történik; előfordulhat, hogy bizonyos lé-
péseket végrehajt a program, egy ideig mással foglalkozik, majd
visszatér a szóban forgó számítás következő lépéséhez.
Lássunk egy példát olyan érvelésre, amely az informális defi-
níciók alapján is megállja a helyét: belátjuk, hogy ha A és B egy-
aránt kiszámítható halmazok, akkor C uniójuk is az. A C halmaz
elemeinek felsorolásához csupán az A-t és a B-t felsoroló prog-
ramokat kell lépésenként felváltva végrehajtanunk: amikor egy
szám megjelenik a kimeneten, az nyilván vagy A, vagy B eleme.
Eldönthető halmazok
A numerikus füzérek másik fontos tulajdonsága, hogy létezik

olyan algoritmus, amelynek alapján tetszőleges jelsorozatról el-
dönthető, hogy megjelenik-e valaha a numerikus füzérek felso-
rolásában. Egy algoritmus olyan mechanikus eljárás, amelyre
egy számítógép is beprogramozható, és amely mindig – bizo-
nyos füzér megjelenítésével – véget ér. (A szakirodalomban elő-
fordul, hogy az algoritmus definíciójában nem kötik ki, hogy
az adott mechanikus eljárás szükségképpen véget ér.) A szóban
forgó algoritmus meglehetősen egyszerű: csupán azt kell ellen-

őrizni, hogy a vizsgált füzér minden eleme számjel-e, és hogy
(amennyiben hossza 1-nél nagyobb) nem kezdődik-e 0-val. Azt
mondjuk, hogy egy E halmaz eldönthető, ha lehetséges egy szá-
mítógépet úgy programozni, hogy tetszőleges s jelsorozat ese-
tén képesek legyünk eldönteni, hogy s eleme-e E-nek vagy sem.
Másképp fogalmazva, a számítógép az s füzérrel mint bemenet-
tel elvégez néhány számítást, a kimeneten pedig az „igen” szó
jelenik meg, ha s eleme E-nek, és a „nem” szó, ha s nem eleme
E-nek. (Ahogy a felsorolhatóságé, ez a definíció is alkalmazható
természetes számokból álló halmazokra is.) A nem eldönthető
halmazokat eldönthetetlennek nevezzük.
Újfent emlékeztetünk arra, hogy a lehetőség itt matematikai
– „elméleti” – jellegű, és nem jelenti azt, hogy a szóban forgó
számításokat ténylegesen is végre lehet hajtani. Így például füzé-
rek bármely véges E halmaza eldönthető, hiszen könnyen meg-
adható egy algoritmus, amely tetszőleges füzér esetén eldönti,
eleme-e az E halmaznak: egyszerűen sorra kell venni E elemeit.
Egy számítógépet be tudunk programozni egy ilyen algoritmus
végrehajtására úgy, hogy E elemeinek listáját beillesztjük a prog-
ramba. Ha E-nek – mondjuk – egybilliárd eleme van, akkor ko-
rántsem nyilvánvaló, hogy ténylegesen lehetséges (valamilyen
más módon, nem E elemeinek felsorolásával) egy számítógépet
arra programozni, hogy bármely füzérről eldöntse, eleme-e E-
nek. A következőkben a „kiszámítható” vagy „eldönthető” for-
dulatokat mindig a matematikai értelemben használjuk.
A „teljes” és a „nemteljes” kifejezésekhez hasonlóan az „el-
dönthető” és az „eldönthetetlen” szavakat is két különböző
értelemben használjuk a logikában. Egy A mondat egy S formá-

lis rendszerben eldönthető, ha S-ben vagy maga A, vagy A taga-
dása bizonyítható. Az eldönthetőség ebben az értelemben mon-
datok – egy adott formális rendszer tekintetében fennálló vagy
fenn nem álló – tulajdonsága. Az eldönthetőség az imént vázolt
értelemben viszont nem mondatok, hanem – füzérekből, szá-
mokból vagy egyéb, füzérekkel reprezentálható objektumokból
álló – halmazok tulajdonsága, amely nem kapcsolódik egyetlen
formális rendszerhez sem. Az „eldönthető” két jelentése mind-
azonáltal kapcsolódik egymáshoz: annak alapján, hogy bizonyos
halmazok eldönthetetlenek, be lehet bizonyítani, hogy bizonyos
formális rendszerekben vannak eldönthetetlen mondatok. Eb-
ben a fejezetben ezt az eredményt mutatjuk be.
Definiálható halmazok
A kérdés, hogy egy halmaz felsorolható vagy eldönthető-e, csak

akkor értelmes, ha a halmaznak megadható egy formális (mate-
matikai) definíciója. Feltehetjük például a kérdést: vajon eldönt-
hető-e a magyar nyelv mondatainak halmaza? Ehhez meg kell
mondanunk, mit értünk magyar nyelvű mondaton. Ha a megha-
tározást azokra a mondatokra korlátozzuk, amelyeket valaha le-
írtak vagy kimondtak, illetve le fognak írni vagy ki fognak mon-
dani, akkor mondataink nem lehetnek akármilyen hosszúak, el-
végre – például – egymilliárd jelből álló mondatot sohasem fog
sem kimondani, sem leírni senki. Akkor vajon – annak alapján,
hogy minden véges halmaz eldönthető – vajon a kevesebb mint
egymilliárd karaktert használó magyar mondatok halmaza is el-
dönthető? Nem, ugyanis nem egyértelmű, hogy mely füzérek

elemei ennek a halmaznak, másképpen: ez a halmaz nincs defi-
niálva. A természetes nyelveket – amilyen a magyar is – a logi-
kában tanulmányozott formális nyelvekkel szemben nem mate-
matikai szabályok, hanem a tényleges használat alapján írjuk le.
Amikor figyelembe vesszük, hogy a nyelvhasználók mit fogad-
nak el magyar mondatként, akkor idő- és térbeli eltéréseket ta-
lálunk, különbségek vannak az egyes emberek definíciói között,
előfordul, hogy valakinek megváltozik a véleménye, de még az
is, hogy egy adott füzérről senki sem tudja megmondani, ma-
gyar mondat-e vagy sem.
Mindez nem jelenti azt, hogy a magyar mondatok halmazá-
nak eldönthetőségét firtató kérdés értelmetlen. Ahhoz azonban,
hogy értelmessé váljon, fel kell állítanunk a magyar nyelv egy
elméleti modelljét, olyan szabályokkal, amelyek alapján a ma-
gyar mondatok előállnak – méghozzá pontosan azok, amelyeket
a gyakorlatban is annak tartunk. A formális grammatika alapján
végtelen sok füzér bizonyul magyar mondatnak, és egyáltalán
nem triviális kérdés, hogy a halmazuk eldönthető-e.
A logikában és a matematikában vizsgált füzéreket eleve ma-
tematikai alapon definiáljuk, mint például azoknak a mondatok-
nak a halmazát, amelyek egy adott rendszer axiómái és követ-
keztetési szabályai alapján levezethetők. A felsorolhatóság és az
eldönthetőség kérdése így mindig értelmes.
Gödel-számozás
Az eljárás, amelynek alapján a numerikus füzéreket generáltuk,

kiterjeszthető úgy, hogy valamennyi füzért előállíthassuk. Először
felsoroljuk az összes egyetlen jelből álló füzért (véges számú
ilyen van), majd – lexikografikus sorrendben – felsoroljuk a két
jelből álló (szintén véges számú) füzéreket, és így tovább.
Tekintsük például az ASCII táblázat 32–126. sorszámú jeleit.
Ezek („ábécérendben”) a következők: szóköz, !, ”, #, $, %, &,’,(,
), ∗, +, vessző, -, ., /, a számjegyek 0-tól 9-ig, :, ;, <, =, >, ?, @,
a nagybetűk A-tól Z-ig, [, \, ], ˇ, _, ^, a kisbetűk a-tól z-ig, {, |,
}, ∼. Ha az ezekből a jelekből álló füzéreket akarjuk előállítani,
akkor célszerű a 95 egyetlen jelből álló füzérrel kezdeni, majd
a 95 · 95 = 9025 két jelből álló füzérrel folytatni (az utóbbiak
lexikografikus sorrendjében az első a két egymást követő szó-
közből álló füzér). Ezután következhetnek – hasonló sorrendben
– a három jelből álló füzérek, és így tovább.
Ezzel egyúttal megadhatunk egy Gödel-számozást, amely-
nek segítségével tetszőleges, nem csupán numerikus füzéreket
is reprezentálhatunk számokkal. Nem kell mást tennünk, mint
minden füzérhez hozzárendeljük azt a sorszámot, amelyet a fü-
zérek felsorolásában elfoglal. A 95 egy jelből álló füzérhez az
1–95 számokat rendeljük, a következő 9025 két jelből álló füzér a
96–9120 Gödel-számokat kapja. A 0 számot az egyetlen jelet sem
tartalmazó üres füzérhez rendeljük, amely az üres halmazhoz ha-
sonlóan hasznos matematikai konstrukció.
Ez a Gödel-számozás csupán egy a végtelen sok lehetőség
közül, amellyel tetszőleges füzérek számokkal reprezentálhatók.
A Gödel-számozásoknak két alapvető tulajdonságuk van. Elő-

ször, ha adott egy füzér, akkor mechanikus úton ki tudjuk szá-
mítani a Gödel-számát. Másodszor, ha adott egy szám, akkor –
egy hasonló számítás alapján – eldönthetjük, hogy létezik-e fü-
zér, amelynek ez a szám Gödel-száma, és ha igen, akkor melyik
az. Ezek szerint füzérek egy halmaza pontosan akkor felsorol-
ható, illetve eldönthető, ha a halmaz elemei Gödel-számainak
halmaza felsorolható, illetve eldönthető.
3.3. Eldönthetetlen halmazok
Két alapvető összefüggés
A felsorolhatóság és az eldönthetőség között két alapvető össze-

függés áll fenn. Az első:
Minden eldönthető halmaz felsorolható.
A magyarázat a következő: (elméletben) mindig programoz-

hatunk egy számítógépet arra, hogy kinyomtassa egy eldönthető
E halmaz elemeit úgy, hogy sorra vesz minden füzért, és ha a szá-
mítás azt mutatja, hogy E eleme, akkor kinyomtatja, ha pedig
nem eleme E-nek, akkor továbblép.
Ha egy halmaz eldönthető, akkor általában van egyszerűbb
és közvetlenebb módszer is a halmaz elemeinek előállítására.
Így például a numerikus füzérek előállítására sem az a kézen-
fekvő megoldás, hogy sorra veszünk minden füzért, és kiros-
táljuk közülük a nem-numerikusakat, hanem a 0–9 számjelekből
szisztematikusan előállítjuk az összes, nem 0-val kezdődő füzért.
A fent leírt eljárás azonban mindig alkalmazható, és azt mutatja,

hogy minden eldönthető halmaz felsorolható.
Egy füzérekből álló E halmaz komplementuma az a halmaz,
amelynek elemei pontosan azok a füzérek, amelyek nem elemei
E-nek. A második alapvető összefüggés:
Egy E halmaz pontosan akkor eldönthető, ha E és E komp-

lementuma egyaránt felsorolható.
Hogy ezt belássuk, mindenekelőtt jegyezzük meg, hogy ha E

eldönthető, akkor a komplementuma is az, minek következtében
– az első összefüggés szerint – E és E komplementuma egyaránt
felsorolható. Ekkor viszont megadható egy algoritmus, amely
tetszőleges füzérről eldönti, eleme-e E-nek vagy sem. Hajtsuk
végre az E halmazt felsoroló program, illetve az E komplemen-
tumát felsoroló program első lépését. Ha a füzér nem jelenik
meg kimenetként, akkor lépjünk eggyel tovább mindkét prog-
ramban. Előbb-utóbb a füzérnek vagy az E, vagy az E komp-
lementuma elemeinek felsorolásában meg kell jelennie, aminek
alapján eldönthetjük, hogy a szóban forgó füzér eleme-e E-nek.
Az eldönthetetlenségi tétel
A felsorolható halmazok elméletének kiindulópontja a követ-

kező eredmény:
Eldönthetetlenségi tétel (Turing, Church): Létezik olyan felsorol-

ható halmaz, amely nem eldönthető.
A tétel bizonyítása és a példák előtt érdemes néhány szót

szólni arról, hogy milyen is egy felsorolható, de nem eldönthető
halmaz. Tegyük fel tehát, hogy E felsorolható, de nem eldönt-

hető. Ekkor létezik egy algoritmus, amelynek alapján E vala-
mennyi eleme szisztematikusan felsorolható. Ha tehát az s fü-
zér eleme E-nek, akkor (elméletben legalábbis) lehetséges erről
a tényről megbizonyosodnunk: addig generáljuk E elemeit, amíg
s meg nem jelenik a számítógépünk kimenetén. (A felsorolható
halmazokat ezért is nevezik néha félig-eldönthető halmazoknak.)
Nem létezik azonban olyan mechanikus eljárás, amelynek alap-
ján tetszőleges füzérről eldönthetnénk, eleme-e E-nek vagy sem.
Ha ugyanis s nem eleme E-nek, akkor erről csak valamilyen
másféle gondolatmenet alapján bizonyosodhatunk meg, az E-t
felsoroló program kimeneteinek figyelése ehhez kevés. Amikor
az első nemteljességi tételt egy felsorolható, de eldönthetetlen E
halmazra hivatkozva bizonyítjuk, akkor a következőt látjuk majd
be: ha egy S formális rendszer egyetlen „k eleme E-nek” alakú
mondatot sem dönt el tévesen, akkor lesznek olyan „k eleme E-
nek” alakú állítások, amelyek S-ben eldönthetetlenek.
Az eldönthetetlenségi tétel Turing-féle bizonyítása
Turing az eldönthetetlenségi tételt úgy bizonyította be, hogy be-

látta „a megállási probléma rekurzív megoldhatatlanságát”. He-
lyénvaló, ha itt felidézünk néhány szakkifejezést. A „rekurzív
módon felsorolható” és az „effektív módon felsorolható” ugyan-
azt jelenti, mint a „felsorolható”. Amikor „rekurzív módon meg-
oldhatatlan problémáról” beszélünk, akkor nem egyetlen „nyitott
kérdésről” van szó, hanem problémák egy halmazáról. Egy rekur-
zív módon eldönthetetlen probléma megadása egy természetes
számokból, vagy más, numerikus füzérekkel reprezentálható

matematikai objektumokból álló, eldönthetetlen E halmaz meg-
adását jelenti; az, hogy az „eleme-e a az E halmaznak?” alakú
problémák halmaza eldönthetetlen, azt jelenti, hogy nem léte-
zik olyan mechanikus eljárás, amely a szóban forgó problémák
bármelyikére alkalmazva helyes („igen” vagy „nem”) választ ad.
Ahhoz, hogy megértsük az eldönthetetlenségi tétel és az első
nemteljességi tétel között fennálló kapcsolatot, nem kell feltét-
lenül az előbbi tétel bizonyítását is ismernünk, de az érdeklődő
Olvasó kedvéért bemutatjuk Alan Turing bizonyítását.
Rögzítsünk egy programnyelvet: ez éppúgy lehet a Basic, a
C, a Java, mint bármely más bevett nyelv – ezek ugyanis a ki-
számíthatóság elmélete szempontjából mind egyenértékűek. Az
az Olvasó, aki egyetlen programnyelvet sem ismer, elegendő, ha
úgy gondol rájuk, mint utasítások sorozatára, amelyek alapján
mechanikus számítások végezhetők el. A számításhoz szükség
lehet füzérekre mint bemenetekre; a számítás néha nem ér vé-
get, máskor viszont véget ér, és a kimenet szintén egy jelekből
álló füzér. Egy, az adott nyelven felírt program maga is jelekből
álló füzér. A programok írására vonatkozó szabályok olyanok,
hogy a programok halmaza eldönthető, ahogy azoknak a prog-
ramoknak a halmaza is, amelyek igényelnek egy input-füzért, és
amelyek az elindulás után vagy megállnak, és adnak egy output-
füzért, vagy sohasem állnak meg. Az ilyen programoknak te-
hát létezik egy P0 , P1, P2 , . . . felsorolása. Azt mondjuk, hogy az i
szám a Pi program indexe.
Legyen K azoknak az i számoknak a halmaza, amelyek olyan
Pi programok indexei, amelyek az i-vel (pontosabban az i-t
reprezentáló numerikus füzérrel) mint bemenettel elindítva egy

idő után megállnak, méghozzá úgy, hogy a kimenetükön megje-
lenik egy füzér. Belátható, hogy ez a kissé különös módon defi-
niált halmaz felsorolható. Ennek igazolásához a Pi programokról
csupán azt kell tudnunk, hogy a számításokat lépésenként hajt-
ják végre. Emiatt
a Pi program által a k inputon végrehajtott számítás leg-

feljebb n lépés után véget ér
alakú igaz állítások halmaza eldönthető. Adott i, k és n esetén

ugyanis először – a programok felsorolása alapján – generálhat-
juk a Pi programot, majd elindíthatjuk a k bemenettel, és meg-
nézzük, mi történik n lépés végrehajtása után. A K halmaz ele-
meinek felsorolásához ezek után nem kell mást tennünk, mint
sorra venni az előbbi alakú igaz állításokat, és amikor a k = i
esetben igaz állítást kapunk, akkor i-t hozzáadjuk a K elemeit
felsoroló listához.
A K halmaz tehát felsorolható – de eldönthetetlen. Tegyük
fel ugyanis, hogy K eldönthető, azaz létezik egy eljárás, amely
tetszőleges i-ről eldönti, hogy eleme-e K-nak. Ennek alapján de-
finiálhatunk egy E eljárást, amely minden i számmal mint beme-
nettel kiszámít egy füzért. Ha i nem eleme a K halmaznak, akkor
legyen a E kimenete 0. Ha i eleme K-nak, akkor hajtsuk végre a
Pi programot; a Pi program által adott kimenet(füzér) végére ír-
junk még egy numerikus jelet; legyen az így kapott füzér az i
bemenetnél E kimenete. Az E eljárás is meghatároz egy P prog-
ramot, amely nyilván eleme K-nak. Eszerint tehát van olyan m,
hogy P megegyezik Pm -mel. P és Pm azonban az m bemenettel
– az E eljárás definíciója szerint – különböző kimenetet adnak,

így nem lehetnek azonosak. A kapott ellentmondás azt mutatja,
hogy kiindulópontunk hamis, vagyis K nem eldönthető.
A Turing-féle bizonyítás alapgondolatát a logikában diagoná-
lis érvelésnek nevezzük. Ennek legáltalánosabb formája a követ-
kező. Tekintsünk egy R( a, b) relációt, amely egy A halmaz a és
b elemei között állhat fenn; legyen P az a tulajdonság, amellyel
az A halmaz egy a eleme pontosan akkor rendelkezik, ha R( a, a)
nem áll fenn. Ekkor a P tulajdonság egyetlen a esetén sem azo-
nos azzal az R a (b) tulajdonsággal, amely b-re pontosan akkor
áll, ha fennáll R( a, b). Ezt az egyszerű gondolatmenetet Georg
Cantor német matematikus alkalmazta először a 19. században,
és azóta a logikában és a matematikában számos formájával ta-
lálkozhattunk. A diagonális módszer egy-egy változatán alapul
Gödel első nemteljességi tételének legtöbb – talán az összes –
bizonyítása, legalábbis azok, amelyekből egy Goldbach típusú el-
dönthetetlen mondat létezése következik. (A Goldbach típusú
állítás definícióját l. a 2.1. alfejezetben.)
A felsorolható, de eldönthetetlen halmazokra két további pél-
dát is adunk majd: ilyenek a Post által definiált egyszerű halma-
zok és a megoldható diofantikus egyenletek halmaza.
A Post-féle egyszerű halmazok
Emil Post, a kiszámíthatóság elméletének egyik úttörője muta-

tott rá a felsorolható halmazok egy olyan kategóriájára, amely-
nek elemei – bizonyos értelemben – szélsőségesen eldönthetetle-
nek. Egyszerűnek nevezzük a természetes számok olyan felsorol-
ható A részhalmazait, amelyek komplementumának – bár végte-

len halmazok – nincs felsorolható végtelen részhalmazuk. Tehát
annak ellenére, hogy végtelen sok szám van, amely nem eleme
A-nak, nincs olyan mechanikus eljárás, amellyel végtelen sokat
felsorolhatnánk közülük. A Turing-féle, imént bemutatott bizo-
nyításban szereplő K halmaz nem egyszerű, mivel könnyen de-
finiálhatunk végtelen sok olyan programot, amely egyetlen be-
menettel sem ad semmilyen kimenetet.
Egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy léteznek egyszerű halma-
zok. Post a felsorolható halmazok felsorolása alapján definiált
egy ilyen halmazt. A 8. fejezetben bemutatunk majd egy – 20
évvel később felfedezett – egyszerű halmazt is: az összenyomható
füzérek halmazát.
Hilbert tizedik problémája és az MRDP-tétel
A Hilbert által 1900-ban megadott 23-as lista 10. problémája a

következő: van-e olyan algoritmus, amely minden diofantikus
egyenletről (l. a 2.2. alfejezetet) képes eldönteni, hogy létezik-e
megoldása? A Matyijaszevics–Robinson–Davis–Putnam-tétel
(MRDP-tétel) alapján 1970-ben sikerült belátni, hogy nem léte-
zik ilyen algoritmus.
Hogy a tárgyalást egyszerűsítsük, figyelmünket a diofanti-
kus egyenletek nemnegatív megoldásaira összpontosítjuk. (Be-
látható, hogy tetszőleges diofantikus egyenlet esetén a kérdés,
hogy létezik-e az egyenletnek megoldása az egész számok köré-
ben, visszavezethető arra, hogy egy másik diofantikus egyenlet-
nek létezik-e megoldása a nemnegatív egész számok körében.)
Így aztán azt mondjuk: egy D ( x1, . . . , xn ) = 0 diofantikus egyen-

let megoldható, ha léteznek olyan k1 , . . . , k n természetes számok,
amelyekkel D (k1 , . . . , k n ) = 0.
Első megfigyelésünk: a megoldható diofantikus egyenletek
halmaza felsorolható. Ennek alapja az, hogy a
D ( x1 , . . . , xn ) = 0 egyenlet megoldásai x1 = k1 , . . . , xn = k n
alakú (igaz vagy hamis) mondatok M halmaza (ahol k1 . . . , k n

numerikus füzérek) eldönthető, minek következtében felsorol-
ható is. Ahhoz tehát, hogy felsoroljuk valamennyi megoldható
diofantikus egyenletet, elegendő, ha sorra vegyük az M hal-
maz elemeit, és ellenőrizzük, hogy a D ( x1 , . . . , xn ) polinom 0-t
ad-e, ha x1 = k1 , . . . , xn = k n . Ha igen, akkor a szóban forgó
D ( x1 . . . , xn = 0 egyenletet felvesszük a megoldható diofantikus
egyenletek listájára.
Hasonlóan, tetszőleges D ( x1 , . . . , xn , y) = 0 egyenlet esetén
felsorolható az az ED halmaz, amelynek k pontosan akkor eleme,
ha az egyenletnek van olyan megoldása, amelyben y = k. Ez
azért van így, mert előállíthatjuk az összes olyan megoldható
D ( x1, . . . , xn , k) = 0 diofantikus egyenletet, amelyet úgy kapunk,
hogy eredeti egyenletünkben y helyébe k-t írunk; az ilyen k-kat
pedig sorra felvesszük az ED elemeit felsoroló listába. Az olyan
felsorolható halmazokat, amelyek valamely D-vel egyenlőek az
ED halmazzal, diofantikus halmazoknak nevezzük.
Az MRDP-tétel szerint a természetes számok minden felsorolható
részhalmaza diofantikus. Mivel léteznek felsorolható, de eldönthe-
tetlen halmazok, a tételből következik, hogy nem létezik algorit-
mus, amellyel bármely diofantikus egyenletről eldönthető, hogy
megoldható-e vagy sem. A megoldható diofantikus egyenletek

halmaza tehát – bár felsorolható – nem eldönthető, a nem meg-
oldható diofantikus egyenletek halmaza pedig még csak nem is
felsorolható.
Az MRDP-tételnek van egy másik fontos következménye is,
amely azon alapul, hogy a tétel elemi aritmetikai eszközökkel, a
PA rendszerben formalizálhatóan is bebizonyítható: tetszőleges
Goldbach típusú A állításhoz (a Goldbach típusú állítás infor-
mális definícióját a 2.1. alfejezetben, formális definícióját a Füg-
gelékben adtuk meg) konstruálhatunk egy D ( x1 , . . . , xn ) = 0
diofantikus egyenletet, hogy PA-ban bizonyítható: A pontosan
akkor igaz, ha a szóban forgó egyenlet megoldható. Speciálisan,
található ilyen egyenlet a „PA konzisztens” állításhoz (pontosab-
ban ennek aritmetikai reprezentációjához) is.
3.4. A kiszámíthatóság és az első

nemteljességi tétel
A formális rendszereket egy formális nyelven felírt axiómákkal

és következtetési szabályokkal adjuk meg. A nyelv mondatainak
halmazáról feltesszük, hogy eldönthető. Az axiómákat (amelyek
szintén mondatok) és a következtetési szabályokat úgy kell de-
finiálnunk, hogy fennálljon
A formális rendszerek alapvető tulajdonsága: egy formális rend-

szerben bizonyítható tételek halmaza felsorolható halmaz.
Egy elsőrendű elmélet esetében például lehetséges úgy meg-

választani az axiómákat (köztük a „tisztán logikai” axiómákat,
amelyek valamennyi elsőrendű elméletben szerepelnek), hogy
csupán egy következtetési szabályunk legyen, amely szerint A
és „ha A, akkor B” alapján B-re következtethetünk. Ha így já-
runk el, akkor egy bizonyítás mondatok olyan A1 , . . . , An véges
sorozata, amelyben minden i-re Ai vagy axióma, vagy a soro-
zat korábbi tagjai között szerepel egy A j és a „ha A j , akkor Ai ”
mondat is. A bizonyítások halmaza tehát felsorolható, aminek
következtében az alapvető tulajdonság is fennáll: a tételek felso-
rolásához elegendő, ha sorra vesszük az összes füzért, és ami-
kor bizonyítást találunk, annak utolsó mondatát hozzávesszük a
tételek listájához. Az általános esetben az alapvető tulajdonság
fennállásához elegendő, ha a bizonyítások halmaza felsorolható.
Ha pedig az alapvető tulajdonság fennáll, akkor a bizonyítások
mindig definiálhatók úgy, hogy halmazuk felsorolható legyen.
Az alapvető tulajdonság következménye, hogy egy adott A
mondat bizonyítását mechanikusan is kereshetjük, és ha létezik,
akkor előbb vagy utóbb meg is találjuk. Ha A nem tétel, akkor a
keresésnek soha sincs vége. A gyakorlatban persze a tételek bi-
zonyítását általában nem mechanikusan keressük, hanem többé-
kevésbé világos megfontolások alapján. Az automatikus tételbizo-
nyítás szakemberei olyan programokat keresnek, amelyekkel a
számítógépek „intelligens módon”, nem pedig „nyers erővel”
keresik a bizonyításokat. (Bár az „intelligens módszer” is azt
jelenti, hogy a program mechanikusan követ bizonyos szabályo-
kat.) Amikor egy állítást „hétköznapi” módon próbálunk bebi-
zonyítani, akkor előfordulhat, hogy olyan szabályokat követünk,
amelyekre egy számítógép is beprogramozható, de ezeket álta-

lában nem tudjuk pontosan meghatározni.
Egy formális rendszer eldönthető, ha a rendszer tételeinek hal-
maza – nem csupán felsorolható, de – eldönthető. Egy teljes for-
mális rendszer mindig eldönthető. Ha ugyanis a rendszer in-
konzisztens, akkor minden mondat tétel, a mondatok halmaza
pedig eldönthető. Ha pedig a rendszer konzisztens, akkor a té-
telek felsorolásában A és nem-A közül pontosan az egyiknek
meg kell jelennie. Így tehát a valós számok elemei elmélete (l. a
2.3. alfejezetet), amelyről tudjuk, hogy teljes, egyúttal eldönthető
is. (Ami persze nem jelenti azt, hogy létezik a gyakorlatban is
használható algoritmus, amelynek alapján tetszőleges mondat-
ról eldönthetnénk, hogy bizonyítható-e vagy sem.) Vannak olyan
elméletek is, amelyek eldönthetőek ugyan, de nem teljesek.
Az első nemteljességi tétel
Legyen S olyan formális rendszer, amely elegendő aritmetikát

tartalmaz ahhoz, hogy benne valamennyi „a D ( x1, . . . , x − n) =
= 0 egyenletnek az x1 = k1 , . . . , k n = k n számok egy megoldását
adják” alakú igaz állítás bizonyítható. Ehhez nem kell sok arit-
metika, elvégre csak egész számok összeadására, kivonására és
szorzására, valamint az egyenlőségre vonatkozó alapvető szabá-
lyokra van szükség.
Tekintsük most az S rendszer „a D ( x1, . . . , xn ) = 0 egyen-
letnek nincs megoldása” alakú tételeit. Ha S konzisztens, akkor
minden ilyen tétel igaz. Ha ugyanis az egyenletnek van megol-
dása, akkor S-ben is bizonyítható, hogy van megoldása, minek
következtében nem lehet bizonyítható az, hogy nincs megoldás.

Azoknak az egyenleteknek a halmaza tehát, amelyekről bizo-
nyítható, hogy nincs megoldásuk, a nem megoldható egyenle-
tek halmazának egy felsorolható részhalmazát képezik. Mivel
azonban a megoldható diofantikus egyenletek halmaza nem el-
dönthető, a nem megoldható diofantikus egyenletek halmaza
nem felsorolható. Ebből az következik, hogy végtelen sok olyan
D ( x1, . . . , xn ) = 0 egyenlet van, amelynek nincs megoldása, de
az, hogy nincs megoldása, nem bizonyítható S-ben. Ha az S
rendszer Σ-helyes – aminek következtében S-ben egyetlen „a
D ( x1, . . . , xn ) = 0 diofantikus egyenletnek van legalább egy
megoldása” alakú hamis állítást sem bizonyítható –, akkor vég-
telen sok olyan D ( x1 . . . , xn ) = 0 alakú egyenlet van, amelyről
S-ben eldönthetetlen, hogy van-e megoldása.
Állításunkat élesíthetjük. Azoknak az egyenleteknek az A
halmaza, amelyekről S-ben bizonyítható, hogy nincs megoldá-
suk, felsorolható részhalmaza annak a B halmaznak, amely az
összes olyan egyenletből áll, amelynek nincs megoldása. Ha a
B \ A halmaz (amelynek elemei B azon elemei, amelyek A-nak
nem elemei) felsorolható lenne, akkor B két felsorolható hal-
maz uniójaként maga is felsorolható lenne. Az a halmaz tehát,
amelynek elemei „a D ( x1, . . . , xn ) = 0 diofantikus egyenletnek
nincs megoldása” alakú igaz, de S-ben nem bizonyítható állítá-
sok, nem csupán végtelen, de nem is felsorolható.
A nemteljességi tételnek a kiszámíthatóság elméletén alapuló
változata azt mutatja, hogy az önreferenciális állításokra (pon-
tosabban aritmetikai megfelelőikre) nincs feltétlenül szükség a
nemteljesség bizonyításakor. A premisszák között ennek
megfelelően nem is szerepel, hogy S-nek képesnek kell lennie az

önreferencia kezelésére. Az is nyilvánvaló, hogy a nemteljesség
bizonyításához S-ről csupán annyit kell feltennünk, hogy ma-
gába foglalja az aritmetika egy részét. Az viszont már irreleváns,
hogy S elsőrendű elmélet-e vagy sem – amennyiben eleget tesz
a formális rendszerek alapvető tulajdonságában szereplő felté-
telnek.
A gondolatmenet kiindulópontjának nem kell feltétlenül a
megoldható diofantikus egyenletek halmazát választanunk, bár-
mely felsorolható, de eldönthetetlen E halmaz megfelel. A „k
eleme E-nek” alakú mondatoknak azonban formalizálhatónak
kell lenniük az aritmetika nyelvén, és minden ilyen igaz állítás-
nak aritmetikai eszközökkel bizonyíthatónak kell lennie. Ahhoz,
hogy ezt igazolhassuk, előbb formálisan rögzítenünk kell a ki-
számíthatóság valamely modelljét (például a Turing-féle kiszá-
míthatóságét), az elmélet nyelvét pedig aritmetizálnunk kell (a
szintaxis aritmetizálására a Gödel-féle bizonyításban is szükség
volt). Az, hogy E-nek a megoldható diofantikus egyenletek hal-
mazát választottuk, azzal az előnnyel jár, hogy a szintaxis arit-
metizálására nincs szükség, és hogy a bizonyításban csupán egy-
szerű aritmetikai állítások szerepelnek.
A nemteljességi tételnek ez a változata ugyanolyan erős, mint
a Gödel-féle eredeti: mindkettőben feltesszük, hogy az S rend-
szer Σ-helyes (azaz nem bizonyítható benne egyetlen hamis
Goldbach típusú állítás sem), ami ekvivalens azzal, hogy S-ben
egyetlen, „a D ( x1, . . . , x n ) = 0 diofantikus egyenletnek van leg-
alább egy megoldása” alakú hamis mondat sem bizonyítható.
Előfordulhat, hogy egy felsorolható, de nem eldönthető E hal-
maz esetén az S rendszer az „n eleme E-nek” alakú állítások-

ról helyesen, mindazonáltal végtelen sok más állításról helyte-
lenül dönt. A nem megoldható diofantikus egyenletek speciá-
lis esetében azonban nincs olyan (az aritmetika egy bizonyos
részét magába foglaló) konzisztens rendszer, amely minden, „a
megoldása” alakú állítást eldönt, mivel az eldönthetetlen Rosser-
mondat (l. a 2.7. alfejezetet) ekvivalens egy ilyen állítással.
Ha E a Post-féle értelemben egyszerű halmaz, akkor S-ben
csupán véges sok „k nem eleme E-nek” alakú állítás bizonyítható
annak ellenére, hogy végtelen sok ilyen alakú igaz állítás léte-
zik. Ezt az esetet a 8. fejezetben, Chaitin nemteljességi tételének
bizonyításával kapcsolatban alaposabban is megvizsgáljuk.
A kiszámíthatóság elméletének erejét egy olyan témával il-
lusztráljuk, amelyet elsőként Gödel vetett fel.
Lényegi eldönthetetlenség és a bizonyítások hossza
Vizsgáljuk meg az iménti gondolatmenetet egy másik szempont-

ból! Ha az S rendszer Σ-helyes, akkor egy D ( x1, . . . , x n ) = 0
diofantikus egyenletnek pontosan akkor van legalább egy meg-
oldása, ha S-ben bizonyítható „a D ( x1, . . . , x n ) = 0 diofantikus
egyenletnek van legalább egy megoldása” állítás. S tételeinek
halmaza így nem lehet eldönthető, máskülönben ugyanis létezne
egy algoritmus, amelynek alapján bármely diofantikus egyenlet-
ről eldönthetnénk, hogy létezik-e megoldása: csupán azt kellene
ellenőriznünk, hogy a megfelelő állítás bizonyítható-e S-ben.
Ebből az következik, hogy PA, továbbá minden PA-t magába

foglaló Σ-helyes rendszer (ezeket PA bővítéseinek nevezzük) el-
dönthetetlen. A gondolatmenetet kissé megváltoztatva ezen fe-
lül még az is bizonyítható, hogy PA valamennyi konzisztens bő-
vítése eldönthetetlen: az ilyen rendszert lényegileg eldönthetetlen
rendszernek nevezzük. Egy elméletről úgy is beláthatjuk, hogy
nem teljes, ha azt igazoljuk, hogy eldönthetetlen, hiszen – mint
azt már láttuk – egy teljes elmélet mindig eldönthető. Tegyük
fel tehát, hogy a T rendszer lényegileg eldönthetetlen, legyen to-
vábbá A egy S-ben eldönthetetlen mondat. Ekkor (feltéve, hogy
a rendszerben érvényesek a „nem” és a „vagy” logikai törvé-
nyei) az az M halmaz, amelynek elemei a T ′ = T + A rend-
szerben nem bizonyítható mondatok, nem felsorolható. Ugyanis
tetszőleges B mondat esetén az „A vagy B” mondat (amely a
T ′ elméletben tétel) pontosan akkor eleme M-nek, ha „A vagy
B” nem bizonyítható T-ben, vagy ami ugyanaz: pontosan akkor,
ha B nem bizonyítható a T + nem-A rendszerben. Ha tehát M
felsorolható, akkor a T + nem-A rendszerben nem bizonyítható
mondatok halmaza felsorolható, amiből viszont az következik,
hogy T + nem-A eldönthető – ami viszont ellentmond a felte-
vésünknek, amely szerint A eldönthetetlen T-ben, és T minden
konzisztens bővítése eldönthetetlen.
Az előző bekezdés gondolatmenete rámutatott, hogy milyen
sok mondat van, amely T-ben nem, a T + A rendszerben viszont
már bizonyítható. A lényegi eldönthetetlenségnek van ezen felül
egy másik – könnyen bizonyítható, de korántsem nyilvánvaló –
következménye is, amely olyan állításokra vonatkozik, amelyek
a T és a T + A rendszerben egyaránt bizonyíthatóak. Tegyük fel,
hogy a PA rendszert bővítjük a PA-ban eldönthetetlen A mon-

dattal; jelölje az így kapott elméletet PA′ . Ha most megvizsgál-
juk a PA-ben is bizonyítható mondatok PA′ -beli bizonyításait,
vajon szükségszerű, hogy PA bizonyos tételei sokkal hatéko-
nyabban bizonyíthatók PA′ -ban, mint PA-ban – abban az érte-
lemben, hogy van olyan PA′ -beli bizonyításuk, amely rövidebb
minden PA-beli bizonyításnál? (Egy bizonyítást akkor mondunk
rövidebbnek egy másiknál, ha a Gödel-száma kisebb.) A válasz:
igen; mi több, szükségképpen léteznek olyan mondatok, ame-
lyek PA′ -beli bizonyítása sokkal rövidebb. Van például PA-nak
olyan tétele, amellyel 101000 · p′ < p, ahol p′ a mondat legrövi-
debb PA′ -beli, p pedig a legrövidebb PA-beli bizonyítás Gödel-
számát jelöli. Ennél több is igaz: bármely, természetes számok-
hoz természetes számokat rendelő kiszámítható f függvényhez
létezik olyan mondat, amelyre teljesül f ( p′ ) < p. (Az első ilyen
típusú eredmény Gödelé, és 1936-ból való.) Ha ugyanis létezik
olyan kiszámítható f , hogy nincs olyan A tétele PA-nak, amelyre
(p és p′ iménti értelmezése mellett) f ( p′ ) < p, akkor tetszőleges
M mondatra teljesül a következő: M-nek pontosan akkor létezik
PA′ -ben n-nél rövidebb bizonyítása, ha M-nek létezik PA-ben
egy f (n)-nél rövidebb bizonyítása. Ezzel viszont megadhatunk
egy eljárást, amellyel PA′ valamennyi olyan tétele felsorolható,
amely PA-ban nem bizonyítható, ami – mivel PA lényegileg el-
dönthetetlen – nem lehetséges.
4. FEJEZET
NEMTELJESSÉG
MINDENÜTT
4.1. A nemteljességi tétel a matematikán kívül
A nemteljességi tétel formális rendszerek konzisztenciájáról és

teljességéről szól. Mint már a bevezető fejezetben megjegyeztük,
a „konzisztens”, „inkonzisztens”, „teljes”, „nemteljes”, „rend-
szer” szavakat nem nem csupán a logikai értelmükben használ-
juk, a mindennapi nyelvben számos más jelentést is tulajdoní-
tunk nekik. Nem csoda tehát, ha sokan úgy gondolják, hogy a
nemteljességi tételből a matematikától távol eső területeken is
súlyos következmények vonhatók le. Lássunk néhány példát!
A vallásos emberek szerint a Bibliában – vagy abban a

szövegben, amelyet szentként tisztelnek – minden kérdésre
megtalálható a válasz. Ezzel úgy tűnik, arra utalnak, hogy
a Biblia teljes rendszer, de Gödel tétele alapján ez feltehe-
tően nem igaz. Ugyanez mondható minden olyan vallásról,
amely a végső válaszok összességét ígéri.
Gödel bebizonyította, hogy egyetlen konzisztens formális

rendszer sem teljes, és hogy minden teljes formális rend-
szer inkonzisztens. Az Egyesült Államok Alkotmánya egy
formális rendszer. Az Alapító Atyáknak a nemteljesség és
az inkonzisztencia között kellett választaniuk, a bírói ha-
talmi ágra azért van szükség, hogy kitöltse a nemteljesség
miatt létező réseket.
Gödel bebizonyította, hogy minden axiomatikus rendszer

vagy nemteljes, vagy inkonzisztens, és amennyiben Ayn
Rand filozófiai rendszerét axiómákból és kijelentésekből álló
rendszernek tekintjük, a kettő közül valamelyik erre az el-
méletre is áll.
A nemteljességi tételre mindhárom idézet hiányosan hivat-

kozik, mivel kihagyja azt a lényeges feltételt, hogy a szóban
forgó rendszereknek magukba kell foglalniuk az aritmetika egy
bizonyos részét. Sok olyan teljes és konzisztens rendszer létezik,
amely ezt a feltételt nem teljesíti. Ha nem feledkezünk el erről
a feltételről, akkor a nemteljességi tétel állítólagos alkalmazásai
már sokkal kevésbé nyilvánvalóak, elvégre sem a Bibliát, sem az
Egyesült Államok Alkotmányát, sem az Ayn Rand-féle objekti-
vizmust nem tekintjük aritmetikai tételek tárházának.
Nemteljesség mindenütt 131
A nemteljességi tétel matematikai eredmény, és olyan for-

mális rendszerekre vonatkozik, amilyen az aritmetika PA vagy
a halmazelmélet ZFC axiómarendszere. A formális rendszerek
megadásához egy formális nyelvre, valamint ezen a nyelven fel-
írt axiómákra és következtetési szabályokra van szükség, amely
utóbbiak alapján meghatározható a rendszer tételeink halmaza.
A Biblia nem formális rendszer. Ez a következőket jelenti: A Bib-
liának nincs formális nyelve, hanem hétköznapi – latin, angol,
japán, szuahéli, görög vagy valamely más – nyelven írt szöve-
gek gyűjteménye. Nincsenek sem axiómái, sem következtetési
szabályai, sem tételei. Az, hogy valami abból következik, ami a
Bibliában áll, nem matematikai kérdés: ítélet, interpretáció, hit
vagy vélekedés dolga. Ugyanezt mondhatjuk az Alkotmányról
vagy Ayn Rand filozófiájáról is. Annak eldöntése, hogy valami
ezekből a szövegekből következik-e vagy sem, nem a matemati-
kusok, hanem a teológusok, a hívők, a Legfelső Bíróság vagy az
olvasók feladata, akik gyakran maguk döntik el, miként értelme-
zik a szöveget anélkül, hogy formális következtetési szabályokra
támaszkodnának.
A kérdés tehát, amit fel kell tennünk: formális rendszer-e a
Biblia (az Alkotmány stb.)? A válasz pedig: nyilvánvalóan nem
az. Még csak nem is hasonlít egy formális rendszerre. Persze
ha nem a „formális rendszer” matematikai értelmezéséből in-
dulunk ki, akkor mondhatjuk, hogy az Alkotmány – „bizonyos
értelemben” – formális rendszer: elvégre sok szakkifejezés szere-
pel benne, a felépítése pedig meglehetősen rendszeresnek tűnik.
Azt azonban senki sem állíthatja, hogy a nyelve egy matema-
tikai alapon definiált nyelv, és hogy meghatározott axiómák és
következtetési szabályok alapján lehetne a tételeit levezetni. A

nemteljességi tétel tehát nem alkalmazható sem az Alkotmányra,
sem a Bibliára, sem Ayn Rand filozófiájára.
Attól, hogy a különböző gondolati, jogi, filozófiai vagy más
rendszereket nem tekintjük formális rendszernek, még alkal-
mazhatjuk rájuk a konzisztencia és a teljesség matematikai fo-
galmainak analogonjait. A Bibliát például akkor nevezhetnénk
teljesnek, ha bármely, a saját kontextusában értelmes állításról
döntene: abban az értelemben, hogy vagy az állítás, vagy annak
tagadása explicite szerepel a Bibliában. A kérdésre, hogy vajon
ebben az értelemben teljes-e a Biblia, a válasz megint csak nyil-
vánvaló: nem az. Például bibliai kontextusban értelmes kérdés a
következő: tüsszentett-e Mózes az ötödik születésnapján? Mivel
erről semmiféle információval nem szolgál, a Biblia nem teljes.
Nem teljes az Egyesült Államok Alkotmánya sem, hiszen nem
derül ki belőle – például –, hogy ildomos-e pöttyös öltönyben
megjelenni a Kongresszusban. Az Ayn Rand-féle objektivizmus
nem ad választ arra a – keretei között értelmesen felvethető –
kérdésre, hogy van-e élet a Marson. Nem kell tehát Gödelre hi-
vatkoznunk ahhoz, hogy belássuk: ezek a rendszerek nem tel-
jesek. Ebben az értelemben természetesen egyetlen doktrína, el-
mélet vagy kánon sem teljes. A fenti idézetek szerzői feltehetően
nem az efféle triviális értelmezésre gondoltak, de Gödel tételé-
ből semmiféle más értelemben sem vonhatók le következtetések
a Bibliára, az Alkotmányra vagy az objektivizmusra vonatko-
zóan.
Hasonlókat mondhatunk John Edwards alábbi, a Ceteris Pa-
ribus online magazinban megjelent fejtegetéséről:
Az életünket meghatározó szabályokra – legyenek akár kul-

turális szabályok, maximák, törvények vagy előírások – te-
kinthetünk úgy, mint egy formális rendszer axiómáira, a
különböző cselekedetekre pedig mint állításokra. Egy állí-
tást akkor tekintünk bizonyítottnak, ha a neki megfelelő
cselekedet jogszerű vagy elfogadható a rendszerben, cáfolt-
nak pedig akkor, ha a cselekedet tilos, jogszerűtlen vagy el-
fogadhatatlan. Gödel tételének fényében nem tűnik-e való-
színűnek, hogy bármely ilyen rendszer szükségképpen in-
konzisztens vagy nem teljes?
A feltevés, miszerint az életünkre vonatkozó szabályokra „te-

kinthetünk úgy” mint egy logikai rendszerre, nem kifogásol-
ható, elvégre – kis jóindulattal – bármi tekinthető valami más-
nak, mint ami. És nyilvánvaló, hogy az emberek sok dologra
tekintenek mint „rendszerre”, amelynek „axiómái” vannak, és
amelyben „tételek” bizonyíthatók. Az már más kérdés, hogy ef-
féle analógiák és metaforák alapján levonható-e egyáltalán ér-
telmes következtetés. Az idézett szövegben a következtetés így
szól: a szabályok rendszere „inkonzisztens vagy nemteljes”. An-
nak alapján, amit az „inkonzisztens” vagy a „nemteljes” ezek-
ben a kontextusokban jelent, ezt könnyen általánosíthatjuk: va-
lamennyi jogszabályrendszer, életvitelre vonatkozó előírás stb.
inkonzisztens és nemteljes, és az is marad. A jogszabályok ese-
tében ez annyit tesz: mindig lesznek olyan cselekedetek és el-
járások, amelyekről a jog semmit sem mond, ahogy olyanok
is, amelyekről egymásnak ellentmondó jogi értelmezések szü-
letnek. Ezért van szükség a bíróságok határozataira. Ehhez az
egyszerű megfigyeléshez Gödele tétel legföljebb egy szónoki for-

dulat elemeként járulhat hozzá.
4.2. Az „emberi gondolat” és a nemteljességi tétel
Az egyik leggyakrabban emlegetett „rendszer”, amelyre a nem-

teljességi tételt alkalmazhatónak vélik, „az ember gondolatvi-
lága”, amelyet „emberi elmeként”, emberi agyként” és „emberi
intellektusként” is emlegetnek. Ebben a fejezetben „az emberi
gondolat” kifejezést fogjuk használni. Azok az általános meg-
jegyzések, amelyek a Bibliára, az Alkotmányra vagy Ayn Rand
filozófiára érvényesek voltak, itt is azok: „az emberi gondolat-
nak” nincs formális nyelve, ahogy axiómái és következtetési sza-
bályai sincsenek, így nincs értelme a nemteljességi tétel „emberi
gondolatra” való alkalmazásáról sem beszélni. Vannak azonban
speciális tényezők, amelyek a nemteljességi tételnek ezzel az al-
kalmazásával kapcsolatosak, és mintha valamelyest meggyőzővé
tennék. Ennek a nézőpontnak egy jellegzetes megfogalmazása a
következő:
Amennyiben az emberek logikusak próbálnak lenni, gon-

dolataik egy formális rendszert alkotnak, amelynek Gödel
tétele miatt szükségszerű korlátai vannak.
A „logikusak próbálnak lenni” fordulaton ezt is érthetjük:

„úgy próbál érvelni, hogy az általa levont következtetések for-
mális logikai következményei legyenek alapvető feltevések egy
formális nyelven felírt halmazának”. A gondolkodás néhány
szűk területét leszámítva ezt valóban alkalmazhatjuk. Például
amikor nagy számokat próbálunk tényezőkre bontani, akkor „az

n természetes szám osztható m-mel” alakú konklúziót alapvető
aritmetikai összefüggések következményének tekintjük. Ez
azonban nem jelenti azt, hogy a konklúzióhoz kizárólag úgy
juthatunk el, hogy az alapvető elvekből indulunk ki, és logi-
kai szabályokat követünk. Éppen ellenkezőleg: bármilyen ma-
tematikai módszerhez folyamodhatunk; a tényezőkre bontás so-
rán – amennyiben ez hasznosnak bizonyul – akár tealevelek-
ből is jósolhatunk, elvégre az „az n természetes szám osztható
m-mel” konklúzióról könnyen ellenőrizhető, hogy igaz-e (és ha
igaz, akkor valóban az alapvető aritmetikai összefüggések kö-
vetkezménye). A „logikusak próbálnak lenni” szigorúbb értel-
mezése a formális érvelés bizonyos meghatározott szabályainak
tényleges alkalmazását jelentheti – például amikor egy hosszú
osztást papíron végzünk el –, és ilyenkor valóban mondhatjuk
azt, hogy gondolatmenetünk közeli rokonságban áll egy for-
mális rendszerrel. Ezek azonban nem tipikus intellektuális te-
vékenységek. Ha pedig az, hogy „próbálnak logikusak lenni”
mindössze annyit jelent, hogy igyekeznek értelmes, nem elha-
markodott következtetéseket levonni, az ellentmondásokat elke-
rülni stb., akkor egyetlen formális rendszerről sem állíthatjuk,
hogy gondolkodásunk szempontjából különösebb relevanciával
bírna. Formális rendszereket matematikusok és a számítógép-
programozás szakemberei állítanak fel és vizsgálnak, politikai
és jogi vitákban, a sportról, a tudományról, a hírekről vagy ép-
pen az időjárásról szóló beszélgetésekben nem játszanak szere-
pet, ahogy a mindennapi vagy a laboratóriumi problémák meg-
oldásában sem. Az, hogy „gondolataink egy formális rendszert
alkotnak” még akkor sem több metaforikus fordulatnál, ha any-

nyira próbálunk gépiesek lenni, amennyire csak tőlünk telik.
A fentiekkel kapcsolatban gyakran találkozunk a következő
gondolatmenettel. Fogadjuk el, hogy a nemteljességi tétel értel-
mesen csak akkor alkalmazható, amikor matematikai tételek bi-
zonyításáról van szó, a Bibliáról vagy politikáról folytatott viták-
ban viszont nem. Az emberi lények azonban ténylegesen bizo-
nyítanak matematikai – köztük aritmetikai – állításokat. Amikor
azt mondjuk, hogy az „emberi gondolkodást”, amennyiben ma-
tematikai állításokról van szó, nem korlátozza a nemteljességi té-
tel, vajon nem kell-e elismernünk, hogy az emberi matematikai
gondolkodásban van valami lényegileg nem kiszámítható, ami-
nek következtében túlléphetünk a számítógépek vagy a formális
rendszerek korlátain, mi több, esetleg azt is, hogy az emberi el-
mének van valamiféle spirituális, nem anyagi komponense?
Ezzel az állásponttal a következőképpen szállhatunk vitába.
Amikor a nemteljességi tételről és a tétel emberi gondolkodással
kapcsolatos alkalmazásairól van szó, akkor nem számít, hogy a
Star Trek „pozitronagyú”, időről időre „érzelemchipek” által be-
folyásolt Data hadnagyáról beszélünk, vagy – ami a másik véglet
– spirituális teremtményekről, akik képesek mindenféle mecha-
nizmust túlhaladni.
Amikor arról vitázunk, hogy Gödel tétele szab-e korlátokat
az emberi gondolkodásnak, akkor eleve feltételezzük, hogy ér-
telmes arról beszélni, amit „az emberi elme képes bebizonyí-
tani” az aritmetikában. Ha valóban ez a helyzet, akkor feltehet-
jük a kérdést: felsorolható-e az „emberi elme által bebizonyít-
ható” aritmetikai állítások M halmaza? Ha igen, akkor Gödel
tétele az „emberi elmére” is alkalmazható, és léteznek aritme-

tikai állítások, amelyek „ember által” eldönthetetlenek (feltéve
persze, hogy az „emberi gondolkodás” konzisztens). Ha az M
halmaz nem felsorolható, akkor az emberi elme többre képes
bármely számítógépnél, a nemteljességi tétel pedig nem korlá-
tozza. A kérdés, hogy M felsorolható-e – amennyiben a kiinduló
feltevést elfogadjuk – komoly kihívást jelent, amelyre ha választ
kapnánk, az rendkívül érdekes és megvilágító erejű lenne.
De létezik-e vajon az „ember által bizonyítható” aritmetikai
állítások M halmaza? Ez a feltevés nem tűnik plauzibilisnek, és
nemigen támasztható alá. Az egyes emberi elméket természete-
sen számos tényező, köztük a rendelkezésre álló idő és energia
korlátozza, amikor tehát azt vizsgáljuk, ami „elméletileg” vagy
„elvben lehetséges”, hogy bizonyítható, akkor szükségünk van
egy elméletre – vagy legalább néhány feltevésre – arról, hogy mi-
ként működik az „emberi elme”. Ennek alapján beszélhetnénk
„elméleti alapon” az „ember által bizonyítható” aritmetikai ál-
lításokról. Meglehetősen bizonytalan azonban, hogy miféle fel-
tevések jöhetnek szóba, és „az emberi elme” sokfélesége és ru-
galmassága miatt felettébb valószínűtlen, hogy egy ilyen elmélet
valaha is rendelkezésünkre áll.
Vizsgáljuk most az aritmetikai állításoknak azt a halmazát,
amelyet „az emberi elme” már bebizonyított. Vannak emberi el-
mék, amelyek a halmazelméletben bevezetett végteleneket értel-
metlennek tekintik, mások viszont meggyőzőnek és intuitívnek
tekintik az ezeket használó módszereket – ennek megfelelően
súlyos nézeteltérés van azt illetően, hogy bizonyos konziszten-
cia-állítások bizonyítottak-e vagy legalább erős érvekkel alá
vannak-e támasztva. Ha arra keressük a választ, hogy mi az,

amit „az emberi elme” képes bebizonyítani, akkor előzetesen
meg kell állapodnunk abban, hogy mit tekintünk – és mit nem
– bizonyításnak. Amíg az összes lehetséges bizonyítás elméleti
jellemzőit nem sikerül rögzíteni, sőt, még abban sincs általános
egyetértés, hogy a már meglévő gondolatmenetek közül melyek
számítanak bizonyításnak, addig csupán azt kérdezhetjük: mi
az, amit „az emberi elme” bizonyos meghatározott módszerek-
kel képes bebizonyítani? Ebben a kérdésben viszont „az em-
beri elme” már irreleváns, hiszen lényegében arról van csak szó,
hogy mi bizonyítható ebben vagy abban a formális rendszerben.
Ami pedig a rugalmasságot illeti: Erret Bishop, a konstruktív
matematika jeles művelője és propagátora például kijelentette:
szükségképpen eljön „a nap, amikor a konstruktív matematika
válik az elfogadott normává”. Annak alapján, amit az emberi el-
méről tudunk, minden további nélkül lehetséges, hogy Bishop
jóslata valóra válik. Semmi sem zárja ki, hogy az elfogadott
norma egyszer valóban a konstruktivizmus lesz – annak elle-
nére, hogy akadnak, akik a Bishop-féle konstruktív matematika
egyes elemeit is megalapozatlannak tartják. Ugyanúgy elképzel-
hető azonban az is, hogy az emberek a jövőben – ilyen vagy
olyan alapon – olyan szélsőségesen nem-konstruktív alapelve-
ket fogadnak el, amelyeket manapság senki sem tart evidensnek.
Ebben az értelemben lehetséges, hogy „az emberi elme bizonyí-
tási képességeinek” egyáltalán nincsenek korlátai. Semmi nem
zárja ki ugyanakkor annak a lehetőségét sem, hogy – amennyi-
ben evidensnek tekintenek aritmetikailag nem helyes alapelve-
ket is – hamis állításokat is bizonyítottnak tekintenek majd.
Amikor azt kérdezzük, hogy az emberi elme az aritmetikai

állítások bizonyítása során milyen aktuális vagy potenciális kor-
látokba ütközik, akkor másféle problémát vizsgálunk, mintha
azt firtatnák, hogy milyen magasra ugorhat fel egy ember, hogy
hány hot-dogot képes megenni öt perc alatt, hogy a π hány
számjegyét képes valaki megjegyezni, vagy hogy milyen mesz-
szire képes az emberiség eljutni. Kérdésünk inkább erre hasonlít:
hány hot-dogot képes megenni egy ember öt perc alatt anélkül,
hogy tökéletesen gusztustalan látványt nyújtana? Erre ugyanis
különböző időpontokban, különböző társadalmakban, különbö-
ző emberektől különböző válaszokat kapunk. Egyszerűen nincs
elméleti alapja annak, hogy „az emberi elme” bizonyítási ké-
pességeivel kapcsolatban súlyos kérdéseket tehessünk fel. Ezt a
kérdést a 6. fejezetben újra felvetjük majd, amikor a gödeli gon-
dolatmenetek elmefilozófiai alkalmazásait tekintjük át.
Létezik azonban a nemteljességi tétel emberi gondolkodásra
való alkalmazásának egy másik megközelítése is. Ennek képvi-
selői nem – matematikai vagy informális hétköznapi kontextu-
sokban – konkrét, eldönthetetlen mondatokat keresnek, hanem
azzal feltevéssel élnek, hogy a Gödel által az első nemteljességi
tételre adott bizonyítás nem-matematikai kontextusokban is ér-
vényes maradhat. A következő alfejezetben ezt a megközelítést
vesszük szemügyre.
4.3. Általánosított Gödel-mondatok
A matematikában
Ahogy a 2. fejezetben is említettük, a Gödeltől származó, a bi-

zonyítható fixpontok létezésén alapuló gondolatmenetet azóta a
logika számos területén – nem csupán az első nemteljességi té-
tel bizonyítása során – alkalmazták. A következőkben egy ilyen
alkalmazást mutatunk be.
A formális rendszerek alapvető tulajdonsága, mint azt a 3.4.
alfejezetben hangsúlyoztuk, hogy a tételek halmaza felsorolható.
Ha ehhez a feltevéshez nem ragaszkodunk – de a formális nyelv,
az axiómák és a következtetési szabályok meglétéhez ragaszko-
dunk –, akkor a formális rendszer egy általánosabb, a logikában
szintén tanulmányozott fogalmát kapjuk. Egy ilyen általános el-
mélet nem feltétlenül releváns a matematikai tudás szempontjá-
ból, mivel nem biztos, hogy módunkban áll eldönteni, hogy egy
ilyen rendszerben mi számít bizonyításnak, a logikai vizsgáló-
dásokban azonban a koncepció felettébb hasznos.
Ha az elméletnek ebből a liberálisabb értelmezéséből indu-
lunk ki, akkor definiálhatunk például egy T elméletet, amelyet
úgy kapunk, hogy PA-hoz axiómaként hozzávesszük az összes „a
D ( x1, . . . , xn ) = 0 diofantikus egyenletnek nincs megoldása”
alakú igaz állítást. Az ilyen állítások Gödel-számainak halmaza
az aritmetika nyelvén definiálható, így a fixpont-konstrukció
alapján megadhatunk egy A mondatot, amelyről PA-ban bizo-
nyítható, hogy pontosan akkor igaz, ha nem bizonyítható T-
ben. (Ez az A állítás nem Goldbach típusú.) Ha A hamis, akkor
bizonyítható T-ben – ami lehetetlen, hiszen T minden axiómája

igaz. Így tehát A igaz, de nem bizonyítható T-ben.
A fixpont-konstrukció alapján így sok más, a szigorú defi-
níció szerint formális rendszernek nem tekinthető elméletről is
bebizonyíthatjuk, hogy nem teljes. De mi van, ha PA-hoz axió-
maként az összes igaz aritmetikai állítást hozzávesszük? Az így
kapott T elmélet – az „igaz aritmetika” – nyilvánvalóan teljes, a
fixpont-konstrukció tehát valahol elakad. A magyarázat az, hogy
T-nek nincs „Gödel-mondata”, az iménti gondolatmenet alapján
ugyanis a tulajdonság, amellyel egy szám akkor rendelkezik, ha
egy igaz aritmetikai mondat Gödel-száma, nem definiálható az
aritmetika nyelvén.
A matematikán kívül
Felmerül tehát a kérdés: ahelyett, hogy a nemteljességi tételt

nem-matematikai rendszerekre alkalmaznánk, miért nem adap-
táljuk a Gödel-féle bizonyítást, aminek eredményeként felírhat-
juk a szóban forgó rendszerek egy „Gödel-mondatát”? Ezen a
módon ilyen mondatokat kaphatunk:
Ennek a mondatnak az igazsága nem támasztható alá a

Biblia alapján.
Semmi nincs az Alkotmányban, amiről arra következtet-

hetnénk, hogy ez a mondat igaz.
Ayn Rand filozófiája alapján nem látható be, hogy ez a

mondat igaz.
Mielőtt sorra vennénk ezeket a meglehetősen különös mon-

datokat, válaszolnunk kell a kérdésre: jelölheti-e az „ez a mon-
dat” kifejezés azt a mondatot, amelyben előfordul? Az efféle ön-
referenciát több okból is gyanúsnak tekintik. Akad, aki szerint
végtelen regresszusba keveredünk, amikor ezeket a mondatokat
megpróbáljuk megérteni. Ez a vád megállja a helyét, amennyi-
ben a mondatokban szereplő „ez” azt jelöli, amit hagyományo-
san propozíciónak neveznek, és a mondat tartalmát értik rajta. A
fenti mondatokban azonban – ahogy a mintául szolgáló Gödel-
féle konstrukcióban – az „ez a mondat” kifejezés kifejezés szin-
taktikai kifejezést, egy jelsorozatot jelöl, jelöletének meghatáro-
zása így semmiféle végtelen regresszushoz nem vezet. Ahogy a
Gödel-mondat esetében, az „ez a mondat” fordulatot helyettesí-
téssel vagy a Quine-tól származó technikával ki is küszöbölhet-
jük (l. a 2.7. alfejezetet), de eljárhatunk úgy is, hogy (például) az
első mondatot
a P mondat igazsága nem támasztható alá a Biblia alapján.
mondatra cseréljük, és kiegészítjük a következő explicit definíci-

óval:
P = „A P mondat igazsága nem támasztható alá a Biblia

alapján.”
Ez a definíció éppoly problémamentes, mint bármely más

logikai vagy matematikai definíció, hiszen nem tettünk mást,
mint bevezettünk egy jelet, amely egy másik, szintén jelekből
álló füzért jelöl. (A P mondat definiálásakor még azt sem kell
feltennünk, hogy az egyenlőségjel jobb oldalán lévő kifejezés
értelmes.) A következőkben mindazonáltal maradunk a rövi-

debb, az „ez a mondat” kifejezést tartalmazó változatoknál.
Térjünk rá most a „Gödel-mondatok” vizsgálatára. Első be-
nyomásra talán probléma nélkül igaznak tekinthetők – anélkül
persze, hogy bármiféle hiányosságra mutatnának rá a Bibliában,
az Alkotmányban vagy Ayn Rand filozófiájában. Elvégre egyál-
talán nem nyilvánvaló, hogy a szóban forgó állításoknak a Biblia,
az alkotmány vagy Ayn rand filozófiája tanulmányozása szem-
pontjából értelmesek. A PA rendszer Gödel-mondata esetében
nem így áll a dolog: ez ugyanis egy értelmes aritmetikai mondat,
és az, hogy PA-ban nem bizonyítható, valóban PA egy „gyenge
pontjára” mutat rá. Az viszont, hogy – mondjuk – az Alkotmány
nem elégséges ahhoz, hogy alátámassza a „semmi sincs az Al-
kotmányban, amiről arra következtethetnénk, hogy ez a mondat
igaz” mondat igazságát, semmiféle gyenge pontra nem mutat rá
az Alkotmányban, amelyet nem logikai fejtörők vizsgálata céljá-
ból kodifikáltak.
A három mondat azonban egyáltalán nem olyan probléma-
mentes, amilyennek első pillantásra tűnik. Vannak ugyanis ha-
sonló típusú, de sokkal általánosabb „Gödel-mondatok”, pél-
dául a következő:
Ennek a mondatnak az igazsága semmiféle helyes érvvel

nem támasztható alá.
Ha ez a mondat hamis, akkor helyes érvekkel alátámaszt-

ható, hogy igaz, márpedig helyes érvekkel hamis állítást nem le-
het alátámasztani. A helyes érv tehát mintha azt mutatná, hogy
a mondat igaz – de akkor hamis. Nem kellene mégis inkább
értelmetlennek neveznünk? De ha értelmetlen, akkor megint

csak úgy áll a dolog, hogy az igazsága egyetlen helyes érvvel
sem támasztható alá. . .
Ennek a gondolatmenetnek egy népszerű változata alapján
bárkinek felírhatjuk a „Gödel-mondatát”: olyan állítást, amelyet
az illetőn kívül bárki nyilvánvalóan igaznak tekinthet. Ilyen pél-
János soha nem lesz képes meggyőződni ennek a mondat-

nak az igazságáról.
A „soha nem lesz képes meggyőződni a mondat igazságáról”

fordulattal már közelítünk a klasszikus hazug-paradoxonhoz,
amely szerint az
ez a mondat hamis
mondat pontosan akkor igaz, ha hamis.

A hazug mondattal és a különböző „Gödel-mondatokkal”
ebben a könyvben nem foglalkozunk részletesebben. Néhány
megjegyzés mindazonáltal helyénvaló. A nemteljességi tétel
pontosan azért matematikai tétel, mert az igazság és a bizo-
nyíthatóság releváns fogalmai matematikailag definiálhatóak. A
nem-matematikai Gödel- és hazug-mondatok hosszú (vagy in-
kább végtelen) vitákat generálnak arról, hogy mit értünk bizo-
nyításon, igaz vagy értelmes állításon, helyes érvelésen, vagy
azon, hogy mit jelent valaminek az igazságát alátámasztani, ma-
gunkat valamiről meggyőzni stb. Annak ellenére, hogy fennáll
némi hasonlóság az aritmetikai (vagy általánosabban: matema-
tikai) tulajdonságok fixpontjaival, ezekben az esetekben sem a
nemteljességi tételt, sem a tétel bizonyítását nem alkalmazzuk,

csupán általuk inspirált megfontolásokkal és rejtvényekkel van
dolgunk. Nyitott kérdés, hogy bír-e valamiféle elméleti vagy filo-
zófiai jelentőséggel az a zűrzavar, amelyet az emberek agyában
az olyan mondatok kelthetnek, amilyen például a „János soha
nem lesz képes meggyőződni ennek a mondatnak az igazságá-
ról”.
4.4. A nemteljesség és a mindenség elmélete
A „mindenség elméletét” (Theory of Everything, TOE) gyakran

az elméleti fizika minden kérdésre választ adó Szent Gráljaként
emlegetik. A nemteljességi tétel alapján jeles fizikusok – többek
között Freeman Dyson vagy Stephen Hawking – érveltek amel-
lett, hogy ilyen elméletet soha nem leszünk képesek felállítani.
A New York Review of Books egy könyvismertetésében írja
Dyson a következőket:
Gödel tétele egy újabb érv a tudomány kimeríthetetlensége

mellett. Kurt Gödel ezt a tételt 1931-ben fedezte fel és bizo-
nyította be. A tétel szerint tetszőleges véges szabályrend-
szerben, amelynek alapján a matematikusok dolgoznak, lé-
teznek eldönthetetlen állítások: olyan állítások, amelyek az
adott szabályok alapján nem bizonyíthatók és nem is cá-
folhatók. Gödel példákat adott olyan eldönthetetlen állítá-
sokra, amelyek a logika és az aritmetika szokásos szabá-
lyai alapján eldönthetetlenek. A tétel következménye, hogy
a tiszta matematika kimeríthetetlen. Bármennyi problémát
oldunk is meg, mindig maradnak olyanok, amelyek a ren-

delkezésre álló szabályok alapján nem oldhatók meg. Azt
állítom mármost, hogy Gödel tétele miatt a fizika is kime-
ríthetetlen. A fizika törvényei egy véges szabályrendszer-
ben foglalhatók össze, és mivel ezek között ott vannak a
matematikai szabályai is, Gödel tétele erre az esetre is al-
kalmazható. A tételből az következik, hogy a tudásunk soha
nem lehet teljes a fizika alapvető egyenletei területén sem.
Ésszerűnek tűnik a feltevés, miszerint az elméleti fizika for-

malizálása – amennyiben ilyen elmélet létezik – magába fog-
lalja az aritmetika egy részét is, aminek következtében érvényes
rá a nemteljességi tétel. Miként azonban már a 2.3. alfejezetben
is hangsúlyoztuk, Gödel tételéből csupán az elmélet aritmeti-
kai komponensének nemteljessége következik. A fizika alapvető
egyenletei – bármik is legyenek – valóban nem dönthetik el az
összes aritmetikai állítást, de a nemteljességi tétel alapján sem
arról nem mondhatunk semmit, hogy a fizikai világ leírásaként
teljesek-e, sem arról, hogy egyáltalán mit jelenthet ebben az eset-
ben a teljesség.2
A nemteljességi tételre való alábbi hivatkozás még tovább
megy:
És akkor még nem is említettük a világ végtelen sok más

tulajdonságát, amelyek nem számszerűsíthetőek. Ilyen a
szépség és a csúnyaság, a boldogság és a nyomorúság, az
intuíció és az ihlet, az együttérzés és a szeretet stb. Eze-
2 Ezt utóbb maga Dyson is elismerte arra a levélre válaszolva, amelyet Solo-
mon Feferman írt a New York Review of Booksnak (2004. július 15.), és amelyben
az iméntiekhez hasonló megjegyzések szerepeltek.
ket a Mindenség egyetlen matematikai elmélete sem képes

megragadni. Mivel a tudományos elméletek matematikai
rendszereken alapulnak, a nemteljesség a tudományos el-
méletekre is tovább öröklődik. A nemteljességi tétel alap-
ján nyilvánvaló, hogy bármilyen haladást tudjon is maga
mögött, a tudomány elvben sem képes a természet teljes
feltárására.
A nemteljességi tételhez kapcsolódó szál itt a lehetséges leg-

vékonyabb: „Mivel a tudományos elméletek matematikai rend-
szereken alapulnak, a nemteljesség a tudományos elméletekre is
tovább öröklődik.” A következtetés téves, a nemteljességi tétel
egyáltalán nem zárja ki, hogy megalkossuk a csillagok, a szel-
lemek és a macskák egységes elméletét – amennyiben a csilla-
gokról, a szellemekről és a macskákról szóló információk nem
interpretálhatóak aritmetikai állításokként. Az pedig, hogy a tu-
dománytól nem várható, hogy mindent elmondjon a szépségről
és a csúnyaságról, az intuícióról és az ihletről stb., olyan ésszerű
feltételezés, amelyet Gödel tétele nem támaszt alá, de nincs is
szükség arra, hogy alátámassza.
Stephen Hawking a „Gödel és a fizika vége” című előadásá-
ban szintén említést tesz Gödel tételéről:
Milyen kapcsolat áll fenn Gödel tétele és a kérdés között,

amely így szól: képesek vagyunk-e megalkotni az univer-
zum – véges számú alapelven nyugvó – elméletét? Az
egyik kapcsolat nyilvánvaló. A tudomány pozitivista mo-
dellje szerint minden fizikai elmélet egy matematikai mo-
dell. Ha tehát léteznek matematikai állítások, amelyek nem
bizonyíthatóak, akkor vannak fizikai problémák, amelyek

nem jelezhetők előre. Ilyen példa lehet a Goldbach-sejtés.
Ha kapunk páros számú fakockát, vajon mindig képesek
vagyunk-e arra, hogy úgy osszuk a kockákat két csoportra,
hogy egyikből se lehessen téglalapot kirakni? Az utóbbi fel-
tevés annyit tesz: mindkét csoport kockáinak száma prím-
szám. Bár ez is egyfajta nemteljesség, mégsem ilyen elő-
rejelezhetetlenségre gondolok. Úgy vélem, hogy kvantum-
elmélet és a gravitáció együtt új, a klasszikus newtoni el-
méletben nem szereplő elemet hoz a vitába. A tudományfi-
lozófia sztenderd pozitivista megközelítése szerint a fizikai
elméletek lakbér fizetése nélkül éldegélnek az ideális mate-
matikai modellek platóni mennyországában. Ez azt jelenti,
hogy bármilyen részletes és bármekkora mennyiségű infor-
mációval szolgál is a modell, nem befolyásolja az általa leírt
univerzumot. Mi azonban nem vagyunk angyalok, akik az
univerzumra külső szemlélőként tekintenek. Mi és a mo-
delljeink egyaránt az univerzum részei vagyunk. A fizikai
elméletek tehát önreferenciálisak, amilyen a Gödel-mondat
is. Emiatt számíthatunk arra, hogy vagy inkonzisztensek,
vagy nemteljesek. Az eddigi elméleteink egyszerre inkon-
zisztensek és nemteljesek.
Az érv lényege a következő: mivel a fizikai elméletek „ön-

referenciálisak” – feltehetően abban az értelemben, hogy a fizi-
kai elméletek is „részei az univerzumnak” –, azért számíthatunk
arra, hogy vagy inkonzisztensek, vagy nemteljesek, elvégre az
első nemteljességi tételt Gödel is egy önreferenciális mondattal
bizonyította be. A nemteljességi tételre való hivatkozás itt is leg-

feljebb metaforikus jellegű lehet. De Hawking egy másik témát
is érint: az aritmetika szerepét a fizikai kísérletek kimenetelé-
nek előrejelzésében. Ha rendelkezésünkre áll 104 729 fakocka,
vajon képesek vagyunk téglalap alakba kirakni őket? Számo-
lás útján kideríthető, hogy 104 729 prímszám, így arra következ-
tethetünk, hogy minden ilyen próbálkozás kudarcra van ítélve.
Vagy tekintsünk egy életszerűbb példát, a 15-ös rejtvényt, ame-
lyet Sam Lloyd talált ki 1873-ban, és amelyet a mesterséges intel-
ligencia kutatói sokáig előszeretettel használtak a heurisztikus
keresőalgoritmusok tesztelésére. Lloyd 1000 dollárt ajánlott fel
annak, aki megoldja a „15–14 tologatós problémát”. Jól tudta,
hogy nincs veszélyben a pénze, hiszen egy kombinatorikai gon-
dolatmenet alapján belátható, hogy a feladatnak nincs megol-
dása. Nyugodtan felszólíthatta tehát az embereket, hogy pró-
bálkozzanak a megoldással, miközben meg lehetett győződve a
kísérletek kimeneteléről (hogy mind kudarccal végződik).
Az ilyen példák vajon azt támasztják alá, hogy az aritmetikai
nemteljességből a fizikai világ leírásának nemteljessége követke-
zik? Nem igazán. Tegyük fel, hogy a D ( x1, . . . , xn ) = 0 diofan-
tikus egyenletnek nincs megoldása, de ez a tény a mai mate-
matikában nem bizonyítható. Ekkor nem tudunk megalapozott
előrejelzést adni semmilyen fizikai kísérlet kimenetlére, amely
„a D ( x1, . . . , xn ) = 0 egyenlet megoldásának kereséseként” ír-
ható le. (Ilyen kísérlet lehet fakockák rakosgatása, papíron, ce-
ruzával végzett számolás, de számítógépes programok futtatása
is.) Ez azonban a fizikai világ leírásában semmiféle nemteljessé-
get nem jelez. Amikor fizikai kísérletek eredményét aritmetikai
számítások alapján jósoljuk meg, akkor azzal a feltételezéssel

élünk, hogy az aritmetika – bizonyos megfigyelhető tulajdon-
ságok tekintetében – jól modellezi a fizikai rendszerek viselke-
dését. (Így például feltesszük, hogy a fakockákhoz hasonló fizi-
kai testek időben bizonyos stabilitással rendelkeznek, hogy nem
létezik makroszkopikus alagút-effektus, ami aláásná az aritme-
tika alkalmazhatóságát, hogy a kosarakban nem jelennek spon-
tán módon tojások, és így tovább.) A fizikai világ leírása szem-
pontjából az alapvető feltevés, hogy ez a kiindulópont helyes.
Amikor ennek a modellnek az alapján fizikai rendszerekre vo-
natkozó következtetéseket vonunk le, akkor az aritmetikai állítá-
sokat csupán az alapfeltevés részét képező premisszaként hasz-
náljuk.
4.5. Teológiai alkalmazások
Gödel saját magáról néha mint teistáról beszélt, és – bár nem

volt tagja egyetlen egyháznak sem – hitt a „racionális teológia”
lehetőségében. Hao Wang idézi tőle a következőt ([Wang 87]):
„hiszek abban, hogy sokkal több értelem van a vallásban – bár az
egyházakban nem –, mint azt általában elismerik”. Nem kell fel-
tennünk, hogy a gödeli teizmus megegyezik azzal, amit a fenn-
álló teista vallások tanítanak. Ezek általában felteszik egy Isten
– vagy több isten – létezését, aki olyan kapcsolatban áll az em-
beri lényekkel, aminek alapján értelmes dolog Istenhez (az iste-
nekhez) imádkozni, köszönetet mondani vagy engedelmeskedni
neki(k), vagy általánosabban: kommunikálni vele (velük). Gödel
„racionális teológiája” effélékkel nem foglalkozik. Életében nem
publikált írásai között van Szent Anzelm ontológiai istenérvének

egy változata is. A Gödel-féle verzió konklúziója az, hogy léte-
zik „istenszerű” individuum – ahol az, hogy x „istenszerű”, azt
jelenti, hogy x minden lényegi tulajdonsága pozitív, és x-et min-
den pozitív tulajdonság lényegileg jellemzi. Az „istenszerűnek”
ez a meghatározása is jelzi, hogy a racionális teológia gödeli ide-
ája nem evangéliumi jellegű. Oskar Morgenstern meg is jegyezte
(l. [Dawson 97, 237. o.]), hogy Gödel azért habozott nyilvános-
ságra hozni bizonyítását, „mert attól félt, hogy istenhívőnek te-
kintik, miközben egy tisztán logikai vizsgálódásról van csak szó,
amely azt mutatja, hogy ilyen bizonyítás a formális logika elfo-
gadott elvei alapján is lehetséges”.
Gödel tehát nem nézte eleve ellenségesen a teológiai fejtege-
téseket, a nemteljességi tétel alapján azonban meg sem próbált
teológiai következtetéseket levonni. Mások azonban megtették
ezt helyette. A Bibliography of Christianity in Mathematics 1983-
as első kiadása 13 cikket sorol fel, amely Gödel tételére hivat-
kozik. Az alábbiakban ezeknek a cikkeknek az összefoglalóiból
idézünk:
A nemsztenderd modellek és Gödel nemteljességi tétele azt

mutatja, hogy Istennek éppúgy szabadságában áll megvál-
toztatni a tudás struktúráját, mint az ismert objektumokat.
Gödel tétele alapján amellett érvelünk, hogy a fizikusok so-

hasem lesznek képesek felállítani a fizikai valóság végleges
elméletét.
Hangsúlyozzuk Gödel nemteljességi tételeinek jelentőségét

az emberi elme olyan elméletének kidolgozásában, amely az
elmét többnek tünteti fel puszta gépnél.
. . . a teológusoknak bele kell törődniük abba, hogy nem si-

kerül rendszerbe foglalniuk a kinyilatkoztatott igazságot,
mivel a matematikusok sem képesek a maguk rendszerei-
ben megragadni az összes matematikai igazságot.
Ha a matematika az emberek elméjének önkényes alkotása,

akkor is ragaszkodhatunk az örök matematikai igazsághoz:
Gödel nemteljességi eredményei garantálják, hogy vannak
olyan igazságok, amelyeket csak az emberi ész képes felis-
merni, rögzített szabályokon alapuló manipulációkkal nem
juthatunk el hozzájuk. Az ilyen igazságokból Isten létezése
következik.
Gödel tételének analógiájára érvelünk amellett, hogy a tu-

domány módszerei, eljárásai és előfeltevései nem alapulhat-
nak kizárólag tudományon, ahhoz, hogy érvényességükről
dönthessünk, tudományon kívüli forrásokat is fel kell hasz-
nálnunk.
Ahogy ezekből az idézetekből kitűnik, amikor a nemteljes-

ségi tételre teológiai kontextusban hivatkoznak, akkor néha az
elmefilozófia területéről származó gödeli érveléseket említik
(amelyekről a 6. fejezetben lesz majd szó), vagy a 4.4. alfejezet-
ből ismert, „a mindenség elméletével” kapcsolatos gondolatme-
neteket. Vannak azonban a tételnek a teológiához közelebb álló
alkalmazásai is. Ezek némelyike zavarba ejtő:
Évezredeken keresztül az emberek a konzisztenciát a de-

terminizmussal azonosították, abban a meggyőződésben,
hogy állítások egy logikailag konzisztens sorozatának csak

egyféle kimenetele lehet. Ez az érzés lehet az elképzelés
alapja, miszerint isten mindent tud és ellenőriz. Kurt Gö-
del egy David Hilbert által feltett problémán dolgozva
megmutatta, hogy a konzisztencia nem jelent mindig de-
terminizmust.
Nehéz elképzelni, mit jelenthet az, hogy „állítások egy logi-

kailag konzisztens sorozatának csak egyféle kimenetele lehet”,
és hogy ennek mi köze van a nemteljességhez.
A Gödel-tételeknek vannak olyan teológiai alkalmazása is,
amelyeknek könnyebb értelmet tulajdonítani. Daniel Graves kö-
vetkező gondolatai egy, a „Revolution against evolution” webol-
dalon megjelent esszéből származnak.
Gödel megmutatta, hogy „lehetetlen bebizonyítani deduk-

tív rendszerek egy igen nagy osztályának – köztük az elemi
aritmetikának – a belső konzisztenciáját anélkül, hogy
olyan alapelveket fogadnánk el, amelyek olyannyira bonyo-
lultak, hogy belső konzisztenciájuk épp annyira kétséges,
mint a szóban forgó rendszereké”. (A szerző itt a [Nagel
és Newman 59] cikkből idéz.) Röviden: nem vagyunk biz-
tosak abban, hogy a szívünknek kedves matematikai rend-
szerek mentesek a belső ellentmondásoktól.
Vegyük észre, Gödel nem bizonyított be egy ellentmondó
állítást, azt, hogy A = nem-A (ez a fajta gondolkodás
több keleti vallásban előfordul). Ehelyett azt bizonyította
be, hogy egyetlen rendszer sem tud dönteni A és nem-A
között – még akkor sem, ha A-ról tudjuk, hogy igaz. Egy
véges rendszer, amely magába foglalja az aritmetikát, nem

lehet önmagában zárt.
A zsidó-keresztény hagyomány szerint az igazság túl van
azon, ami ésszel felfogható. A szellemi igazságot, így ta-
nultuk, csak a szellem ragadhatja meg. És ennek így is kell
lennie. A gödeli kép jól illeszkedik abba, amit a kereszté-
nyek az univerzumról hisznek. Ha be tudta volna látni,
hogy az önigazolás lehetséges, nagy bajba került volna.
Ahogy fentebb már megjegyeztük, ebben az esetben az uni-
verzum önmagában és önmagából magyarázható lenne.
A természet valóságos végtelenjeinek és paradoxonjainak
magyarázatához valami magasabbra, más típusúra, na-
gyobb erejűre van szükség, ahogy minden logikai rendszer-
nek szüksége van egy magasabb logikai rendszerre, hogy
elemeire magyarázatot adjon és bizonyítsa őket.
Gödel bizonyításának tanulsága meggyőződésem szerint
az, hogy egyetlen véges rendszer sem képes az általa fel-
tett kérdésekre kielégítő választ adni, még akkor sem, ha
olyan hatalmas, mint maga az univerzum.
Az idézetek többsége arra hívja fel a figyelmet, hogy az arit-

metikát magába foglaló konzisztens rendszerek nem képesek
saját konzisztenciájukat bizonyítani, és nem tudnak megvála-
szolni minden, bennük felvetődő kérdést: ebből a szempontból
nem„zártak önmagukban”. Az első rendszer által felvetett kér-
dések mindegyikére – és ezeken túl másokra – egy bővebb erő-
sebb rendszerben adhatunk csak választ, amelyben az első rend-
szer konzisztenciája is bizonyítható. Ezekkel szemben nem lehet
semmiféle ellenvetésünk, hasonló gondolatokat fejtett ki Gödel

is az 1931-es cikk 48a jelzésű lábjegyzetében:
Amint azt cikkünk II. részében megmutatjuk, a matema-

tika formális rendszereit lényegileg jellemző nemteljesség
valódi gyökere az, hogy ezek a rendszerek a végtelenségig
bővíthetők újabb és újabb típusokkal (l. Hilbert, 1926, 184.
o.), miközben mindegyikben legfeljebb megszámlálható sok
típus áll csak rendelkezésre. Belátható ugyanis, hogy az
imént konstruált eldönthetetlen állítások eldönthetővé vál-
nak, amint a rendszert a megfelelő magasabb típusokkal
(például a P rendszer esetében az ω típussal) bővítjük. Ha-
sonló a helyzet a halmazelmélet axiómarendszereivel is.
Ebben a tekintetben tehát Graves megjegyzései is helyénva-

lóak, más vonatkozásban azonban akadnak melléfogások. Az
aritmetika konzisztenciájával kapcsolatban felmerülő kétellyel a
6. fejezetben foglalkozunk; egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy ez
a fajta szkepticizmus teológiai szempontból releváns. Az „egyet-
len rendszer sem tud dönteni A és nem-A között” megfogalma-
zás hibás: nincs olyan A, amelyről egyetlen rendszer sem tud
dönteni, valójában arról van szó, hogy minden rendszerhez lé-
tezik (magától a rendszertől függő) A, hogy a rendszer nem
tud dönteni A és nem-A között. A passzus fő üzenete azon-
ban (nem meglepő módon) az, hogy a nemteljességi tétel analóg
azzal, ahogy a keresztények látják Isten és az univerzum kap-
csolatát: az univerzumnak szüksége van valami „magasabbra”,
ami magyarázatot ad rá. Az efféle analógiák keresése nem kifo-
gásolható, de végletekig elfogult eljárás, amikor „tanulságokat”
vonunk le belőlük. Kérdéses az is, hogy milyen alapon gondolja

a szerző, hogy „ha be tudta volna látni, hogy az önigazolás le-
hetséges, Gödel nagy bajba került volna”. Tegyük fel, hogy az
„önigazolás” azt jelenti, hogy S konzisztenciája S keretei között
bizonyítható. Nehéz elképzelni, hogy akadna teológus, aki ab-
ból, hogy egy PA-ra adott konzisztenciabizonyítás PA keretei
között formalizálható, a következő konklúzióra jutna: mivel az
aritmetikának nincs szüksége semmi magasabb rendűre ahhoz,
hogy megalapozza magát, azért az univerzumnak sincs szük-
sége Istenre.
A szerző tovább megy:
Gödel tételének harmadik következménye, hogy kiderült: a

valóságra (végső soron) a hit az egyetlen válasz. Michael
Guillen ezt így fejezte ki: „egy bizonyíthatatlan – akár ma-
tematikai, akár másféle – igazság elismerésének egyetlen
módja, ha hittételként fogadjuk el”. Más szóval, a tudósok-
nak éppúgy szükségük van a hitre, mint a nem-tudósok-
nak. [Az idézett hely: Bridges to Infinity, Los Angeles:
Tarcher, 1983, 117. o.]
A Gödel tételére való hivatkozás itt teljesen alaptalan. A hit

tudományban játszott szerepére a teológiai és vallási vitákban
gyakran hivatkoznak, de Gödel tétele itt is irreleváns. Annak,
hogy egy elmélet teljes-e vagy sem, nincs jelentősége abban a
tekintetben, hogy milyen erős hitre lehet szükség axiómáinak el-
fogadásához. Nem Gödel tétele tette számunkra nyilvánvalóvá
azt sem, hogy bizonyos alapelveket bizonyítás nélkül el kell fo-
gadnunk.
A Gödel-tétel megint másfajta teológiai alkalmazása jelenik

meg Najamuddin Mohammed alábbi fejtegetéseiben:
Kiderült: nem számít, hogy (logikai szabályokkal) miként

írjuk le a világot, mindig lesznek „dolgok”, amelyekről nem
dönthetjük el, hogy igazak-e vagy hamisak. És az, hogy
„ezeket a dolgokat” igaznak vagy hamisnak tekintjük, nem
befolyásolja logikai törvényeink érvényességét. Különös, de
igaz!
Tegyük fel például: te és én megegyezünk abban, hogy el-

fogadunk bizonyos logikai törvényeket. Mindig lesz olyan
állítás – nevezzük A-nak – amelyről az elfogadott törvé-
nyek alapján nem tudjuk megállapítani, hogy igaz vagy
hamis. Te tekintheted igaznak, én pedig hamisnak, de ettől
még mindkettőnk logikai rendszere konzisztens marad.
Most mindkettőnk rendelkezésére áll egy-egy konzisztens

szabályrendszer, és megint lesz egy B, amelynek igazságá-
ban nem tudunk megállapodni, és így tovább. . . Ez Gödel
nemteljességi tételének alapja.
Ha csak a logikára és az ésszerűségre támaszkodunk, akkor

zűrzavar lesz a vége, számtalan egymásnak ellentmondó,
de önmagában konzisztens rendszerrel. Melyik helyes? Va-
jon minden attól függ, hogy pillanatnyi diszpozícióink
alapján mit tekintünk igaznak, és mit hamisnak? A he-
lyesség ezekben az esetekben nem jelent semmit, minden
az agnoszticizmus és az ateizmus irányába mutat.
Ezek a megjegyzések rokonságot mutatnak a nemteljességi

tételek által teremtett „posztmodern feltételekkel”, amivel a 2.8.
alfejezetben foglalkoztunk. Ezek szerint a nemteljesség egymás-
tól különböző konzisztens elméletek sokaságához vezet, és senki
sem tudja, hol kell az igazságot – vagy az „igazságot” – keresni.
Az ész tehát önmagában nem tud utat mutatni, erre csak a val-
lásos hit képes. A gondolatmenet gyenge pontja itt is ugyanaz:
nincsen szó sem a matematikai gondolkodás „szerteágazásáról”,
sem az eldönthetetlenség tengerében való elsüllyedésről. A ma-
tematikai gondolkodás „zűrzavara” nem több teológiai álom-
képnél.
A nemteljességi tétel teológiai alkalmazásai közül két gon-
dolatmenetet még meg kell vizsgálnunk. Egyik sem speciálisan
teológiai jellegű, de a teológia szempontjából is jelentőséggel bír-
hat: az egyik a második nemteljességi tétel alapján levont szkep-
tikus következtetésekkel kapcsolatos, a másik az emberi elme
természetével, amelyről sokak szerint az első nemteljességi tétel
alapján vonhatunk le messzemenő következtetéseket. A követ-
kező két fejezetben ezek kerülnek terítékre.
5. FEJEZET
KÉTELY
ÉS MEGGYŐZŐDÉS
A tétel felfedezése
A nemteljességi tételről Gödel először 1930-ban számolt be egy

konferencián, amelynek címe „Az egzakt tudományok episzte-
mológiája” volt. Gödel akkor még a 25. évét sem töltötte be, ő
is azok közé a matematikusok közé tartozik tehát, akik egészen
fiatalon már maradandót alkottak. A konferencia résztvevői kö-
zött volt a Gödelnél mindössze 3 évvel idősebb Neumann János
is, a 20. századi matematika egyik nagy alakja, akinek gyors fel-
fogóképességéről számos anekdotát ismerünk. Nem véletlenül:
úgy tűnik, a konferencia résztvevői közül egyedül ő értette meg

azonnal Gödel bizonyítását. A második nemteljességi tételt ek-
kor Gödel még nem bizonyította be, az első nemteljességi té-
telre adott bizonyítása pedig PA-ra még nem, csak valamivel
erősebb rendszerekre volt érvényes. Azt azonban már akkor iga-
zolni tudta, hogy amennyiben a bizonyításhoz szükséges feltéte-
leknek eleget tevő S elmélet konzisztens, úgy a G Gödel-mondat
eldönthetetlen. A konferencia után Neumann rájött, hogy a „ha
S konzisztens, akkor G eldönthetetlen” konklúziót alátámasztó
gondolatmenet magában S-ben is formalizálható. Mivel azon-
ban G ekvivalens azzal„ hogy G nem bizonyítható S-ben, ebből
az következik, hogy ha S-ben bizonyítható az „S konzisztens”
állítást S nyelvén kifejező ConS mondat, akkor S-ben G is bizo-
nyítható, amiből viszont az következik, hogy S inkonzisztens. A
visszájáról fogalmazva ez éppen a második nemteljességi tétel:
ha S konzisztens, akkor ConS nem bizonyítható. Amikor Neu-
mann ezt felismerte, levélben beszámolt róla Gödelnek, aki ad-
digra maga is eljutott ehhez az eredményhez, amely szerepel –
az akkorra elkészült – 1931-es dolgozatában is.
A második nemteljességi tétel bizonyításának alapgondolata
az, hogy a matematikai bizonyítások – bizonyos formális rend-
szerekben – formalizálhatóak. Ez azt jelenti, hogy a bizonyítás
minden lépésének megfelel a formális rendszer egy következte-
tési szabálya, a konklúzió pedig – amennyiben a rendszer nyel-
vén fejezzük ki – a rendszernek is tétele. Ez a gondolat akko-
riban – Gottlob Frege, Russell és Whitehead, Hilbert és mások
munkáinak eredményeként – már ismert volt, így Gödel nyil-
vánvalónak tekinthette a P-re vonatkozó nemteljességi tétel első
Kétely és meggyőződés 161
felében azt, hogy a „ha P konzisztens, akkor G nem bizonyítható

P-ben” állítás magában P-ben is formalizálható.
A második nemteljességi tétel bizonyításának Gödel csak a
vázlatát adta meg. A részletes bizonyításhoz (az első nemteljes-
ségi tétellel ellentétben) mindenképpen szükség van S szintaxi-
sának aritmetizálására és arra, hogy az S-ről szóló információkat
magában S-ben fejezzük ki: elvégre az „S konzisztens” állítást
másképp fel sem írhatnák S nyelvén. Gödel az aritmetizálás rész-
leteit kifejtette ugyan, de azt, hogy a „ha S konzisztens, akkor G
nem bizonyítható S-ben” állítás magában is S-ben is formali-
zálható, bizonyítás nélkül, felettébb plauzibilis tényként mondta
csak ki. A második nemteljességi tétel részletes bizonyítását a
cikk folytatásában tervezte kifejteni. A II. rész azonban soha
nem jelent meg, egyrészt mivel a Gödel által adott informális
érvek is meggyőzték az olvasókat, másrészt pedig Paul Bernays
és David Hilbert Grundlagen der Mathematik (A matematika alap-
jai) című munkájának 1939-ben megjelent második kötetében a
részletes bizonyítás is szerepel. Addigra Turing és Church mun-
kája nyomán a formális rendszer fogalma már kikristályosodott,
és a nemteljességi tételt a manapság ismert általános alakjában
is ki lehetett mondani.
A második nemteljességi tétel bizonyításához azt kell belátni,
hogy a „ha ConS , akkor G” implikáció („aritmetizáltja”) magá-
ban S-ben is bizonyítható. Az állítás megfordításáról – „ha G,
akkor ConS ” – ez sokkal könnyebben igazolható. Ehhez ugyanis
csupán annak a gondolatmenetnek a formalizálására van szük-
ség, amely azt támasztja alá, hogy G-ből G bizonyíthatatlan-
sága következik (aminek következménye, hogy S konzisztens,
hiszen egy inkonzisztens rendszerben minden állítás bizonyít-

ható). Eszerint tehát G és ConS ekvivalens állítások, és az, hogy
ekvivalensek, magában S-ben is bizonyítható. Mindebből az kö-
vetkezik, hogy egy formális rendszer G Gödel-mondatáról pon-
tosan akkor tudjuk, hogy igaz, ha tudjuk, hogy a rendszer kon-
zisztens.
Azzal kapcsolatban, hogy G és ConS ekvivalens, helyénvaló
itt két megjegyzés. Először is, gyakran halljuk, hogy Gödel bi-
zonyítása megmutatja, hogy G igaz, vagy legalábbis „bizonyos
értelemben igaz”. Ez nem így van. A bizonyítás alapján csupán
annyi következik, hogy G pontosan akkor igaz, ha S konzisz-
tens. Ebben a tekintetben nincs értelme „bizonyos értelemben
vett igazságról” beszélni: ha S konzisztens, akkor G ugyanab-
ban a hétköznapi matematikai értelemben „igaz”, mint amikor
azt mondjuk: a Goldbach-sejtés igaz, ha minden 2-nél nagyobb
páros szám felírható két prímszám összegeként. Másodszor, Gö-
del bizonyításából az sem következik, hogy létezik aritmetikai
állítás, amelyről tudjuk, hogy igaz, de nem bizonyítható S-ben,
elvégre a „ConS pontosan akkor, ha G” állítás magában az S
rendszerben is bizonyítható. Sok olyan S elmélet van, amelyről
tudjuk, hogy konzisztens, és így a megfelelő G-ről is azt, hogy
igaz – Gödel bizonyítása azonban semmit nem mond arról, hogy
S konzisztens-e vagy sem.
A második nemteljességi tétel alapján nem állítható az sem,
hogy S konzisztenciája csupán egy S-nél erősebb rendszerben
bizonyítható. S konzisztenciájának bizonyításához S axiómáira
nincs is feltétlenül szükség. Érdemes ebben a tekintetben szem
előtt tartani a következő példát. A második nemteljességi tétel
szerint ha PA konzisztens, akkor konzisztens a PA + nem-ConPA

elmélet is. Nem lenne szerencsés azonban, ha az utóbbi elmélet
konzisztenciáját csak egy erősebb elméletben lennénk képesek
bizonyítani, vagyis egy olyan rendszerben, amelynek aritmeti-
kai komponense a PA + nem-ConPA elmélet valamennyi tételét
bizonyítja. A PA + nem-ConPA elmélet konzisztenciáját ehelyett
úgy bizonyítjuk, hogy belátjuk: PA konzisztens – ami annyit
tesz: konzisztenciáját egy vele összeegyeztethetetlen elméletben bi-
zonyítjuk.
Amikor a PA + ConPA elméletet a logikában S-nél erősebb-
nek nevezzük, akkor ezt „az interpretálhatóság tekintetében”
értjük. Az elsőrendű logikára vonatkozó teljességi tétel szerint
(l. a 7. fejezetet) minden konzisztens elsőrendű S elméletnek van
modellje: egy matematikai struktúra, amelyben S valamennyi
axiómája igaz. A tétel egy finomítása szerint egy ilyen modell
magában PA-ban is definiálható, és S minden axiómájáról (pon-
tosabban annak aritmetizáltjáról) belátható, hogy bizonyítható
a PA + ConS elméletben. Így például definiálhatunk egy arit-
metikai relációt, amelyet tekinthetünk a ZFC halmazelméletben
szereplő „eleme P” reláció megfelelőjének, és a ZFC elmélet bár-
mely A tételének A′ aritmetizáltja bizonyítható a PA + ConZFC
elméletben. Ebből azonban nem következik, hogy a ZFC aritme-
tikai komponensének minden tétele bizonyítható a PA + ConZFC
elméletben. Tegyük fel például, hogy az ikerprímsejtés (amely
egy véges halmazokról szóló állítás) ZFZ-ben való A formali-
zálása bizonyítható ZFC-ben. Ekkor az A mondat A′ aritmeti-
záltja bizonyítható ugyan a PA + ConZFC elméletben, de semmi
sem garantálja, hogy A′ – PA-ban bizonyíthatóan – ekvivalens
az ikerprímsejtéssel. Az A′ „fordítás” ugyanis nem őrzi meg A

aritmetikai jelentését. Vannak ugyanis a ZFC aritmetikai kom-
ponensének olyan (ZFC-ben eldönthetetlen) A mondatai, hogy
A igaz, A′ viszont hamis. Ha viszont A a ZFC elmélet aritmeti-
kai komponensének egy Goldbach típusú állítása, akkor a PA +
+ ConZFC elméletben nem csupán A′ bizonyítható, de az az ál-
lítás is, amelyet – halmazelméleti formalizmusban – A fejez ki.
A második nemteljességi tételnek a Hilbert–Bernays-féle
Grundlagenben szereplő bizonyítása nem ad számot arról, hogy
miként fogalmazható meg és bizonyítható be a tétel a lehető leg-
általánosabb formában. Erre 1960-ig, Solomon Feferman Artih-
metization of Metamathematics in a General Setting c. dolgozatá-
nak megjelenéséig várni kellett. A logikában és a matematiká-
ban használt rendszerek – mint a PA vagy a ZFC – esetében
azonban már az 1930-as években nyilvánvaló volt, hogy miként
fogalmazható meg és bizonyítható be a rájuk vonatkozó nemtel-
jességi tétel.
Amennyiben a második nemteljességi a tételt és alkalmazá-
sait tekintjük, Gödel eredeti bizonyítása marad a legfontosabb.
A logikai szakirodalomban találkozhatunk a PA-ra vagy ZFC-re
vonatkozó tétel részletes bizonyításaival, ezek azonban felettébb
technikai jellegűek.
Néhány következmény
Tetszőleges T elmélet konzisztenciája nyilvánvalóan bizonyít-

ható olyan elméletekben, amelyeknek az axiómái között szere-
pel a „T konzisztens” állítás (amely igaz és hamis is lehet). Ha
például PA axiómáihoz hozzáadjuk a ConT állítást, akkor olyan

elméletet kapunk, amelyben T konzisztenciája bizonyítható. Em-
lékeztetünk arra: ha T konzisztens, akkor PA + ConT erősebb,
mint T: abban a tekintetben, hogy be lehet benne bizonyítani
egy olyan aritmetikai állítást, amelyet T-ben nem. Ettől azonban
még előfordulhat, hogy T-ben – akár T aritmetikai komponen-
sében – sok olyan (nem Goldbach típusú) állítás is bizonyítható,
amely PA-ban nem.
Az, hogy T konzisztenciája bizonyítható a PA + ConT el-
méletben, egyáltalán nem olyan semmitmondó, amilyennek első
pillantásra tűnik: rámutat ugyanis egy fontos különbségre. A
második nemteljességi tétel a formális bizonyíthatóságról szól: azt
mondja ki, hogy – az adott T elméletben – a ConT mondat nem
vezethető le. Arról a tétel nem szól, hogy a „T konzisztens” állí-
tásról – valamilyen meggyőző vagy a matematikusok által elfo-
gadott érv alapján – belátható-e, hogy igaz. Arra vonatkozóan,
hogy ConT igazsága a matematikus közösséget kielégítő módon
alátámasztható-e, sem abból nem vonhatunk le következtetése-
ket, hogy T konzisztenciája a PA + ConT elméletben bizonyít-
ható, sem abból, hogy ConT magában T-ben nem bizonyítható.
Ennek a különbségtételnek egy másik aspektusára is érde-
mes felhívni a figyelmet. Nagyon könnyen megadhatók olyan
T elméletek, amelyek konzisztenciamondata magában T-ben is
bizonyítható, ezért a „ConT nem bizonyítható T-ben” állítás al-
kalmanként erősebb, mint azt gondolnánk. Nem csupán arról
lehet szó ugyanis, hogy T-ben nincsenek meg az eszközök T
vizsgálatához és igazolásához, de arról is, hogy T-ben ki sem fe-
jezhető a saját konzisztenciáját kódoló mondat. A 2.7. alfejezetben
bemutatott fixpont-konstrukció segítségével előállíthatunk pél-

dául egy C aritmetikai mondatot, amely az „ez a mondat kon-
zisztens a PA axiómáival” állítást formalizálja. A PA + C elmélet
ekkor axiómaként posztulálja saját konzisztenciáját (anélkül per-
sze, hogy megpróbálná alátámasztani), így a második nemteljes-
ségi tételből az következik, hogy inkonzisztens. A konzisztencia
bizonyíthatatlanságát ennek alapján nevezhetjük a konzisztencia
posztulálhatatlanságának is. Egy T elmélet nem posztulálhatja sa-
ját konzisztenciáját, egy másik, konzisztens elméletben azonban
ez lehetséges. (Az Olvasó megpróbálhat választ adni a követ-
kező kérdésre: Léteznek-e olyan konzisztens S és T elméletek,
amelyek egymás konzisztenciáját posztulálják? Az iménti fejte-
getésből következik, hogy a válasz: nem.)
A logikában előfordul, hogy a második nemteljességi tétel
alapján bizonyítják be azt, hogy egy elmélet inkonzisztens, de
az ilyen bizonyításokat általában az érvelés pozitív tartalma te-
szi érdekessé. Jó példa erre Löb tétele. Tekintsük a „bizonyítható
PA-ban” tulajdonság (aritmetizáltjának) fixpontját (az első nem-
teljességi tétel Gödel-féle bizonyításában a „nem bizonyítható
PA-ban” tulajdonság fixpontja játszott főszerepet). Ez a H mon-
dat az „ez a mondat bizonyítható PA-ban” állítást formalizálja
az aritmetika nyelvén. Felmerül a kérdés (amelyet Leon Henkin
tett fel elsőként, a H-t az ő nevének kezdőbetűjéről nevezték el):
vajon a H bizonyítható-e PA-ban? H jelentése alapján annyi biz-
tos, hogy H pontosan akkor igaz, ha bizonyítható PA-ban, ezzel
azonban nem jutunk semmire sem. Vajon eldönthető, hogy ez
a különös önreferenciális állítás bizonyítható-e PA-ban? A prob-
léma elsőre reménytelenül megoldhatatlannak tűnik.
A választ Martin Löb adta meg, aki bebizonyította: ha PA-

ban bizonyítható a „ha A PA-ban bizonyítható, akkor A” állítás,
akkor PA-ban bizonyítható A. (Így speciálisan PA-ban bizonyít-
ható az iménti H mondat is.) Ennek igazolásához tekintsük a
PA + nem-A elméletet. Tegyük fel, hogy PA-ban bizonyítható
a „ha PA-ban bizonyítható A, akkor A” állítás. Ekkor PA-ban
bizonyítható az is, hogy „ha nem-A, akkor PA-ban nem bizo-
nyítható, hogy A”. Ez utóbbiból viszont az következik, hogy „ha
nem-A, akkor PA + nem-A konzisztens”, ez azonban azt jelenti,
hogy PA + nem-A bizonyítja saját konzisztenciáját. A második
nemteljességi tétel szerint így PA + nem-A inkonzisztens, ami
viszont ekvivalens azzal, hogy PA-ban bizonyítható A. Hasonló
gondolatmenet érvényes minden olyan T elméletre, amelyre ele-
get tesz a második nemteljességi tétel feltételeinek.
A második nemteljességi tétel Löb tételének speciális esete.
A helyében egy „B és nem-B” alakú logikai ellentmondással az,
hogy PA-ban bizonyítható A, pontosan azt mondja, hogy PA in-
konzisztens. Löb tétele ebben az esetben így szól: ha PA-ban
bizonyítható, hogy PA inkonzisztens, akkor PA inkonzisztens,
ami a visszájáról fogalmazva éppen a második nemteljességi té-
tel: ha PA konzisztens, akkor PA-ban nem bizonyítható, hogy PA
konzisztens.
Löb tétele egy meglehetősen különös eszközt ad a kezünkbe
ahhoz, hogy természetes számokról szóló állításokat bizonyít-
sunk. A bizonyításakor kiindulhatunk abból a feltevésből, hogy
PA-ban bizonyítható, hogy A – amennyiben ez a bizonyítás for-
malizálható PA-ban. Amennyiben ugyanis PA-ban bizonyítható,
hogy „ha A PA-ban bizonyítható, akkor A”, úgy PA-ban bizo-
nyítható A is. Ugyanez áll például a ZFC halmazelméletre is.

Ennek az elvnek az alapján egyelőre egyetlen – mondjuk prím-
számokról szóló – „hétköznapi” matematikai tételt sem bizonyí-
tottak be, a logikában azonban hasznosnak bizonyult.
A Löb-féle elv nem csupán különös, de egyenesen zavarba
ejtő. Hogyan tehetjük fel A bizonyításához azt, hogy A bizo-
nyítható PA-ban? Elvégre bármi, ami bizonyítható PA-ban, az
igaz – miért nem következtetünk akkor minden további nélkül
arra, hogy A? A válasz a következő. Amikor A-t úgy bizonyítjuk,
hogy feltesszük, hogy A bizonyítható PA-ban, akkor valójában
csak azt tesszük fel, hogy a gondolatmenet, amely azt támasztja
alá, hogy A PA-beli bizonyíthatóságából A következik, PA-ban
is formalizálható. Az, hogy „ami PA-ban bizonyítható, az igaz”
PA-ban nem bizonyítható – mint azt a második nemteljességi té-
tel mutatja. A „0 = 1 igaz, ha PA-ban bizonyítható, hogy 0 = 1”
állítással (amennyiben 0 nem egyenlő 1-gyel) csupán azt mond-
juk, hogy 0 = 1 nem bizonyítható PA-ban, azaz PA konzisztens.
Elméletek, amelyek majdnem bizonyítják saját konzisztenciá-
jukat
A PA axiómarendszer konzisztens, ezért nem bizonyítja saját

konzisztenciáját. Amennyiben azonban PA axiómái közül véges
számút választunk ki, az így kapott elmélet konzisztenciája már
bizonyítható PA-ban. Ugyanez igaz a ZFC halmazelméletre is:
bárhogyan választunk ki az elmélet axiómái közül véges sokat,
az általuk meghatározott elmélet konzisztenciája bizonyítható
ZFC-ben.
Ha egy elmélet inkonzisztens, akkor axiómáiból levezethető

egy logikai ellentmondás. Az olyan elméletekben, amilyen a PA
vagy a ZFC, egy bizonyítás mindig véges számú lépésből áll,
és véges számú axiómát használ. Ha tehát az axiómák bármely
véges részhalmaza konzisztens, akkor az egész elmélet is az. Ez
a gondolat PA-ban könnyen formalizálható, PA-ban tehát bizo-
nyítható, hogy „ha PA axiómáinak bármely véges részhalmaza
konzisztens, akkor PA is az”. De PA bármely (PA-axiómákból
álló) véges axiómarendszer konzisztenciáját bizonyítja. Miért
nem bizonyítja akkor saját konzisztenciáját?
A válasz a következő. A „PA bármely (PA-axiómákból álló)
véges axiómarendszer konzisztenciáját bizonyítja” állítás kétér-
telmű. Ténylegesen igaz, hogy PA axiómáinak tetszőleges véges
M részhalmazát kiválasztva PA-ban bizonyítható, hogy „az M
axiómákból álló elmélet konzisztens”. „A PA rendszer axiómá-
inak tetszőleges M részhalmazával kapott elmélet konzisztens”
állítás azonban nem bizonyítható PA-ban. Ez a megkülönbözte-
tés, amely a bizonyításokról és a konzisztenciáról szóló informá-
lis fejtegetésekben semmi nem feleltethető meg, arra hívja fel a
figyelmet, hogy Gödel tételével kapcsolatban vannak „finomsá-
gok”, amelyek esetleg a tételhez kapcsolódó filozófiai vagy más
gondolatmenetekben is szerepet játszhatnak. A témára a 6.4. al-
fejezetben még visszatérünk, amikor azt vizsgáljuk majd meg,
hogy mit jelent „megérteni saját elménket”.
5.2. Kételyek
A nemteljességi tételről gyakran gondolják azt, hogy a mate-

matikát illető szkepticizmust támasztja alá. A szkeptikus szerint
szigorúan véve a matematikában semmit sem bizonyítunk be, és
hogy a nemteljességi tétel alapján kétséges a PA-hoz és ZFC-hez
hasonló elméletek konzisztenciája.
Előfordul, hogy semmiféle magyarázatot nem kapunk arra,
hogy miként juthatunk el a szkeptikus konklúzióhoz. A Britan-
nica Encyclopedia például titokzatosan leszögezi: Gödel bizo-
nyítása
. . . azt állítja, hogy bármely szigorúan logikus matemati-

kai rendszerben vannak állítások (vagy kérdések), amelyek
a rendszer axiómái alapján magában a rendszerben nem
bizonyíthatók és nem is cáfolhatók, emiatt nem lehetünk
biztosak abban, hogy az aritmetika alapvető axiómái nem
vezetnek ellentmondásra.
Az idézet többi furcsaságától tekintsünk most el (a forrás

egyébként Carl Boyer és Uta Merzbach History of Mathematics
című könyve), és szögezzünk le csupán annyit: a nemteljesség-
ből a potenciális inkonzisztenciára való következtetés minden
racionális alapot nélkülöz, és a szócikk többi részében semmi
nem is utal ilyesmire. Hasonlóan, találkozhatunk efféle megjegy-
zésekkel is:
Gödel tétele szerint minden rendszer vagy nemteljes, vagy

inkonzisztens. Logikai értelemben tehát lehetetlen, hogy
bármely állítást teljesen „bebizonyítsunk”.
A nemteljességi tételek által inspirált megannyi non sequi-

tur figyelemreméltó közös vonása, hogy szerzőik előszeretettel
használják a „logikai értelemben” fordulatot.
Amikor a szkeptikus konklúziót értelmes érvekkel is alátá-
masztják, általában a második nemteljességi tételre hivatkoznak.
Nagel és Newman [Nagel és Newman 59, 6. o.] például kijelenti:
Gödel bebizonyította, hogy
nagyon sok deduktív rendszer van, amelynek belső kon-

zisztenciája csak olyan érvelési módszerek elfogadásával
támasztható alá, amelyek annyira bonyolultak, hogy belső
konzisztenciájukat illetően éppúgy kételyek merülnek fel,
mint maguknak a rendszereknek a konzisztenciáját ille-
tően.
Mások ennél is tovább mennek. Morris Kline például a Ma-

thematics: The Loss of Certainty c. könyvében ezt állítja: „Gödel
konzisztenciával kapcsolatos eredménye szerint biztonságos lo-
gikai módszerekkel a matematikában semmilyen módon nem
bizonyítható az ellentmondásmentesség”.
Az efféle megjegyzések két alapgondolata: a matematikában
használt formális rendszerek némelyikének – vagy az összes-
nek – a konzisztenciája kétséges, és ezeknek a rendszereknek a
konzisztenciája nem bizonyítható abban az értelemben, amelyben
más matematikai állításokat bizonyítottnak mondunk. Kezdjük
az elsővel.
Gödel tétele és a kételyek: nincs kapcsolat
Semmi nincs Gödel tételében, ami bármiféle módon cáfolná azt

a nézetet, mely szerint a matematikában használatos formális
rendszerek konzisztenciájára a kétely árnya sem vetül. Gödel
tétele egyáltalán nem mond ellent annak, hogy abszolút érte-
lemben tudjuk: a szóban forgó forgó rendszerek axiómái mind
igazak, ennélfogva azt is, hogy a rendszerek maguk konziszten-
sek.
A további vizsgálatokhoz meg kell különböztetnünk két dol-
got: egyrészt, hogy a matematika axiómáit és következtetési sza-
bályait illetően milyen fokú szkepticizmus indokolt, illetve ér-
telmes, másrészt, hogy Gödel tétele ezzel milyen kapcsolatba
hozható. Valaki például állíthatja: abszolút bizonyossággal tudja,
hogy – mondjuk – ZFC valamennyi axiómája igaz. Hogyan tá-
madható meg ez az álláspont Gödel tétele alapján? Megalapo-
zott kritika lenne, ha ezt mondanánk: ha abszolút bizonyosság-
gal tudjuk, hogy az axiómák igazak, akkor ZFC konzisztenciá-
jának ZFC-ben is bizonyíthatónak kell lennie? Egyáltalán nem.
Miért kellene léteznie egy ZFC-beli konzisztenciabizonyításnak
csak azért, mert tudjuk, hogy az axiómák igazak (és így azt is,
hogy ZFC konzisztens)? Az nyilvánvaló, hogy mindent nem tu-
dunk bebizonyítani. Bizonyos alapelveket bizonyítás nélkül el
kell fogadnunk, ennek belátásához nincs szükség Gödel tételére.
Mivel pedig ZFC axiómái tökéletesen meggyőzőek, és így nyil-
vánvalóan igazak a halmazok univerzumában, a legjobb, amit
tehetünk, hogy elfogadjuk őket axiómaként. Mivel az axiómák
igazak, azért konzisztensek is.
Nem az a kérdés, hogy ez az álláspont védhető-e, hanem

az, hogy támadható-e a nemteljességi tételek alapján. Ha ZFC
axiómái nyilvánvalóan igazak, akkor ZFC konzisztens – annak
ellenére, hogy ZFC-beli konzisztenciabizonyításra nem számít-
hatunk.
A ZFC elmélet konzisztenciáját illető kétellyel kapcsolatban
közelebbről megvizsgálva az sem világos, hogy miben állhat
a második nemteljességi tétel jelentősége. Mit érne egy ZFC-
beli konzisztenciabizonyítás? Hiszen ha ZFC konzisztenciáját te-
kintjük kérdésesnek, akkor egy ilyen bizonyítás semennyit sem
nyom a latban.
Ha tehát nincsenek kételyeink ZFC konzisztenciáját illetően,
akkor ezen a második nemteljeljességi tétel sem változtat. Ha
pedig kételyeink vannak ZFC konzisztenciáját illetően, akkor azt
sem állíthatjuk, hogy egy ZFC-beli konzisztenciabizonyítás bár-
milyen értelemben hozzájárulhatna ezeknek a kételyeknek az el-
oszlatásához.
Finitizmus
Hilbert úgy vélte: a ZFC-hez hasonló erős matematikai elméletek

konzisztenciáját nagyon gyenge matematikai feltevésekből, „vé-
ges” érvelésekkel – végtelen halmazok létezésének feltételezése
nélkül, logikai eszközök egy szűk körére támaszkodva – kell be-
bizonyítani. A második nemteljességi tétel szerint olyan eszkö-
zökkel, amilyenekre Hilbert gondolhatott, még PA konzisztenci-
ája sem bizonyítható. Ha tehát úgy véljük, hogy csupán a hilberti
értelemben vett „véges” (vagy „finit”) érvelések állnak „biztos
logikai alapon”, és csak ezekkel kapcsolatban nem merül fel az

inkonzisztencia gyanúja, vagy csak ezek tekinthetők „valódi” bi-
zonyításnak, akkor valóban levonhatjuk a következtetést: még
az elemi aritmetika konzisztenciája sem bizonyítható be „biztos
logikai alapon” stb. Ez az álláspont azonban nem Gödel tételé-
nek következménye, hanem egy speciális matematikafilozófiai ál-
láspont, amelyet Gödel tételével hoztak összefüggésbe. Aki úgy
véli, hogy a véges érveléseken túl léteznek más, problémamentes
eszközök is, nyugodtan helyezkedhet arra az álláspontra, misze-
rint PA konzisztenciája „véges” módszerekkel nem bizonyítható
ugyan, más módon azonban könnyedén bizonyítható.
Jegyezzük meg: egy kevésbé szigorúan vett finitizmus szem-
pontjából a konzisztencia csupán egy gyenge helyesség-kritéri-
um. Az, hogy S konzisztens – mint azt a második nemteljességi
tétel alapján tudjuk –, nem zárja ki, hogy S-ben hamis állítások is
bizonyíthatóak. PA + nem-ConPA például konzisztens elmélet,
amelyben bizonyítható a hamis állítás, amely szerint PA (és így
a kibővített rendszer is) inkonzisztens. Ha elméleteinkhez erős
igazolást keresünk, a puszta konzisztencia bizonyításával nem
elégedhetünk meg.
Hilbert programjának filozófiai öröksége és a nemteljességi
tételekkel kapcsolatos szónoki érvelés nem csupán filozófusok-
ra, de matematikusokra is hatott. Sokan anélkül tulajdonítanak
nagy jelentőséget a „finitista” konzisztenciabizonyítás lehetet-
lenségének, hogy bármely finitista doktrína mellett elköteleznék
magukat. Egy konzisztenciabizonyítás – mondják – csupán rela-
tív lehet, például azt mutathatja meg, hogy ha ZFC konzisztens,
akkor PA is az. A következőkben azt az álláspontot vizsgáljuk
meg, amely szerint a konzisztenciabizonyítások valamilyen érte-

lemben nem hétköznapi matematikai bizonyítások, vagy a kon-
zisztenciamondatok nem bizonyíthatóak abban az értelemben,
ahogy más matematikai állítások.
5.3. Konzisztenciabizonyítások
A logikai szakirodalomban számos konzisztenciabizonyítással

találkozhatunk. Amint azt Georg Kreisel megjegyezte, ezek a
bizonyítások gyakran a puszta konzisztenciánál valami sokkal
érdekesebbet is bizonyítanak, de esetenként nehéz azonosítani,
hogy mi is ez a „sokkal érdekesebb”. Jó példa erre PA kon-
zisztenciájának Gerhard Gentzen által 1935-ben megadott bizo-
nyítása. Ez a bizonyítás olyan indukciós elven alapul, amelyet
egy, a természetes számoknál sokkal „hosszabb” sorozatra al-
kalmazunk, azoknak a tulajdonságoknak a köre viszont, ame-
lyek ezekben a gondolatmenetekben szerepelnek, jóval szűkebb,
mint az elemi aritmetikában. A PA rendszert tehát az egyik di-
menzióban kibővítjük, a másikban viszont szűkítjük. A Gentzen-
féle bizonyítás – csakúgy, mint a belőle kiinduló ordinal analysis
( „rendszám-analízis”) – erősen technika jellegű, és nem hozható
egyszerű kapcsolatba a PA konzisztenciáját illető kételyekkel.
Egy másik híres példa Gödel bizonyítása a kiválasztási axi-
óma „relatív konzisztenciájára”. Ez nem konzisztenciabizonyí-
tás, hanem a „ha ZF konzisztens, akkor ZFC is az” implikáció
bizonyítása. Ebben a formában az eredmény semmiféle infor-
mációval nem szolgál azoknak, akik szerint ZFC nyilvánvalóan
konzisztens. A bizonyításból azonban ennél sokkal több derül
ki, többek között az is, hogy minden aritmetikai tétel, amely a

kiválasztási axiómával bizonyítható, bizonyítható a kiválasztási
axióma nélkül is. Ez egyáltalán nem nyilvánvaló, még akkor
sem, ha ZFC-t konzisztensnek tekintjük.
A két híres logikai eredményről azért tettünk itt említést,
hogy hangsúlyozzuk: az, hogy miben áll a matematikai logika
„konzisztenciabizonyításainak” vagy „relatív konzisztenciabizo-
nyításainak” tartalma és jelentősége, gyakran technikai jellegű és
bonyolult kérdés. A következőkben a konzisztenciabizonyítások
egy másik típusával foglalkozunk. Ezek matematikai szempont-
ból triviálisak, és a puszta konzisztenciánál jóval többet bizonyí-
tanak: azt, hogy a szóban forgó elmélet minden tétele igaz.
ZFC konzisztenciájának bizonyítása
ZFC-re vonatkozóan nem létezik olyan konzisztenciabizonyítás,

amely párhuzamba állítható lenne Gentzen PA-ra adott bizonyí-
tásával. A ZFC elmélet konzisztenciája ugyanakkor közvetlen
következménye számos, a „ZFC konzisztens” mondatnál erő-
sebb állításnak, így például a végtelenségi axiómáknak nevezett
halmazelméleti kijelentéseknek (amelyekről részletesebben a 8.3.
alfejezetben lesz szó). Mivel ezeket az axiómákat (az „elemi”
változat kivételével, amely ZFC-nek is axiómája) a matemati-
kusok általában nem használják, amikor tételeket bizonyítanak,
teljesen természetes a megállapítás, miszerint ezek a bizonyítá-
sok nem „hétköznapi” matematikai bizonyítások, és hogy ZFC
konzisztenciája nem olyan értelemben bizonyított, mint – mond-
juk – a híres Fermat-tétel. Ez attól függetlenül így van, hogy a
végtelenségi axiómákat matematikailag megalapozottnak tekint-

jük-e vagy sem. Mindaddig, amíg a matematikusok – néhány ki-
vételtől eltekintve – a végtelenségi axiómákat nem használják fel
bizonyításaikban, nyugodtan kijelenthető: ZFC konzisztenciájá-
nak nincs „hétköznapi” matematikai bizonyítása.
Hasonló megjegyzések érvényesek a reflexiós bizonyításokra
is. Amint azt már korábban megjegyeztük, ha a ZFC rendszer
axiómái közül véges számút kiválasztunk, akkor az így kapott M
axiómarendszer konzisztenciamondata ZFC-ben bizonyítható.
Amennyiben tehát elfogadjuk, hogy minden, ami ZFC-ben bizo-
nyított, az igaz, akkor úgy tűnhet, hogy el kell ismernünk: ZFC
minden véges része – és így maga ZFC is – konzisztens. En-
nek az érvnek a tüzetes vizsgálatához ki kellene nyitnunk egy
filozófiai kígyókkal teli konzervet, amire itt nem vállalkozunk.
Legyen elég annyi, hogy megjegyezzük: a reflexiós konziszten-
ciabizonyítások – bármiben álljon is a jelentőségük – nemigen
hasonlítanak a szokásos matematikai bizonyításokra.
PA konzisztenciájának bizonyítása ugyanakkor pofonegysze-
rű, és csupán hétköznapi matematika szükséges hozzá. Ha te-
hát arra keresünk választ, hogy a konzisztenciabizonyítások va-
lóban szükségszerűen problematikusabbak, kétségesebbek vagy
kevésbé erősek, mint más matematikai bizonyítások, akkor he-
lyénvaló, ha az aritmetikával folytatjuk.
PA helyességének bizonyítása
Hogy lássunk egy példát triviális, a hétköznapi matematika ke-

retei között maradó konzisztenciabizonyításra, vizsgáljuk meg,
miként bizonyítható a
PA, PA1 , PA2 . . .
elméletsorozat tagjainak konzisztenciája, ahol PA1 az az elmélet,

amelyben PA1 -et úgy kapjuk, hogy PA-t a „PA konzisztens” axi-
ómával bővítjük, PA2 -t úgy, hogy PA1 -hez vesszük hozzá a „PA1
konzisztens” axiómát és így tovább.
Azt mondjuk, hogy egy T elmélet aritmetikailag helyes, ha
minden T-ben bizonyítható aritmetikai állítás igaz. Az aritme-
tikailag helyes elméletek konzisztensek, hiszen minden inkon-
zisztens elméletben bizonyítható a hamis 0 = 1 állítás. Ha pedig
T aritmetikailag helyes, akkor ugyanilyen a T + „T konzisztens”
elmélet is. Így ha PA aritmetikailag helyes, akkor aritmetikailag
helyesek a fenti sorozat tagjai is. Ennek a gondolatmenetnek az
alapján valójában sokkal „hosszabb” sorozatokról is be tudjuk
látni, hogy minden tagjuk konzisztens. (Arról, hogy mit is jelent
a „sokkal hosszabb’, az 5.4. alfejezetben ejtünk néhány szót.)
Jegyezzük meg: abból, hogy PA konzisztens, a sorozat első
utáni tagjainak konzisztenciája már nem következik, hiszen a
nemteljességi tétel alapján tudjuk, hogy vannak konzisztens el-
méletek, amelyekben bizonyítható a saját inkonzisztenciájukat
„kódoló” mondat. Így például az a T elmélet, amelyet úgy ka-
punk, hogy PA-t kibővítjük a „PA inkonzisztens” axiómával,
konzisztens; T-t a „T konzisztens” állítással bővítve ugyanakkor
inkonzisztens elméletet kapunk.
Ahhoz tehát, hogy belássuk, sorozatunk valamennyi tagja
konzisztens, elegendő bebizonyítani, hogy PA aritmetikailag he-
lyes. Mit jelent ez? Először is definiálnunk kell, mikor nevezünk
egy aritmetikai mondatot igaznak, majd igazolnunk kell, hogy

PA minden axiómája igaz, és hogy a következtetési szabályok
alapján igaz premisszákból mindig igaz konklúziót kapunk. A
részletek kívül esnek e könyv keretein, a bizonyítással kapcso-
latban mindazonáltal helyénvaló néhány megjegyzés.
Először is, emlékeztetünk arra, hogy az „igaz aritmetikai ál-
lítás” definíciójakor nem hivatkozunk semmilyen formális rend-
szerre. Mint azt a 2.4. alfejezetben kifejtettük, az aritmetikai
mondatok igazságának matematikai definíciója alapján egysze-
rűen azt kapjuk – például –, hogy a Goldbach-sejtés pontosan
akkor igaz, ha minden 2-nél nagyobb páros szám felírható két
prímszám összegeként.
Másodszor, annak igazolásakor, hogy PA axiómái igazak, és
hogy a következtetési szabályokat követve igaz mondatokból so-
hasem jutunk hamis konklúzióra, ugyanazokat az alapelveket és
következtetési szabályokat használjuk, amelyeket PA-ban is rög-
zítettünk – plusz egy kevés halmazelméletet vagy más, az abszt-
rakció hasonló szintjét képviselő matematikát. Néha azt mond-
juk, hogy a bizonyítást ZFC-ben adjuk meg, de valójában keret-
elméletnek egy jóval gyengébb halmazelmélet is elegendő. Ilyen
például az ACA rendszer, amely matematikus körökben talán
nem olyan ismert, de a benne foglalt következtetési szabályok
egytől egyig a hétköznapi matematika bevett módszerei.
Rendelkezésünkre áll tehát egy, a „gyenge” ACA halmaz-
elméletben formalizálható bizonyítás, amely szerint a PA, PA1 ,
PA2 . . . rendszerek mindegyike konzisztens. Így speciálisan – tel-
jesen hétköznapi matematikára támaszkodva – azt is beláttuk,
hogy a PA konzisztens.
Az iméntiekkel szemben általános ellenvetés, hogy valójában

nem konzisztenciabizonyításról van szó, hiszen ACA logikailag
erősebb a sorozat bármelyik tagjánál, így ha PA vagy a sorozat
más tagjainak konzisztenciáját illetően kételyek merülhetnek fel,
akkor ezek a kételyek kiterjednek ACA konzisztenciájára is. A
sorozat tagjainak konzisztenciájának bizonyításához tehát fel kell
tennünk, hogy ACA konzisztens. Más szóval: ha ACA konzisz-
tens, akkor ilyenek a sorozatban szereplő elméletek is.
Ez az ellenvetés azon alapul, hogy kételyeink vannak PA
konzisztenciáját illetően, és ezeket egy konzisztenciabizonyítás-
sal akarjuk eloszlatni. Ha azonban a PA-ban vagy az ACA-ban
foglalt módszereket nyilvánvalóan a matematikai tudásunk ré-
szének tekintjük, akkor PA (vagy a sorozat bármely más tagja)
helyességének bizonyítása nem a kételyek eloszlatását célozza.
Nincs többről szó ugyanis, mint egy alapvető logikai meglátás
triviális bizonyításáról.
Gödel tételéből tehát nem következik, hogy egy PA-ra vagy
a fenti sorozat bármelyik tagjára vonatkozó konzisztenciabizo-
nyítás nem bizonyítás abban az értelemben, amelyben bármely
más bizonyítást bizonyításnak mondunk. Minden matematikai
bizonyítás axiómákon és következtetési szabályokon alapul. Az
imént vázolt konzisztenciabizonyítás egyáltalán nem igazolja
vagy „legitimálja” a PA-ban formalizált módszereket. Nem több
egy aritmetikai állítás bizonyításánál, és az állítás igazságát
ugyanabban az értelemben támasztja alá, mint bármelyik arit-
metikai állításé, amely ugyanezeket az axiómákat és következte-
tési szabályokat használja. Amikor pedig erre a bizonyításra úgy
tekintünk, mint PA konzisztenciájának „alátámasztására”, akkor
ennek alapja az, hogy megbízunk az ACA-ban formalizált axió-

mákban és következtetési szabályokban: nem csupán abban bí-
zunk, hogy ACA konzisztens, de abban is, hogy matematikailag
korrekt (ami ebben az esetben azt jelentheti, hogy aritmetikailag
helyes).
Annak, aki PA-ra vagy ACA-ra nem úgy tekint, mint ma-
tematikai ismereteink egy részének formalizálására, természete-
sen meg lehet minden alapja arra, hogy kételkedjen az ACA-beli
bizonyításokban (és így PA konzisztenciájának bizonyításában).
Vegyük most szemügyre közelebbről a szkeptikus perspektívát.
A szkeptikus perspektíva
Ha egy T elmélet konzisztenciáját illetően kétségeink vannak,

és ezeket az S elméletben megadott konzisztenciabizonyítással
kívánjuk elűzni, akkor ennek a bizonyításnak a lépéseihez nem
szabad, hogy kétség férjen. Ha pedig csak annyit tudunk, hogy
létezik egy S-beli konzisztenciabizonyítás, akkor ahhoz, hogy eb-
ből T konzisztenciájára következtethessünk, hinnünk kell abban,
hogy S konzisztens.
Az efféle kételyek nem csak azokban merülhetnek fel, akik
az ACA vagy a PA elmélet konzisztenciáját kétségbe vonják.
Bármi legyen is a PA, az ACA vagy a ZFC rendszerekkel kap-
csolatos álláspontunk, mindig vannak olyan esetek, amikor egy
T elmélet – formalizált – axiómáit és következtetési szabályait
nem tartjuk magától értetődőnek vagy elfogadhatónak, és még
T konzisztenciájában sem vagyunk biztosak. Így például a PA +
+ „PA inkonzisztens” elmélet axiómái közül az egyik hamis, és
ha nem ismernénk Gödel tételét, akkor kétségeink támadhatná-

nak a konzisztenciáját illetően. Pedig tudjuk, hogy ennek az el-
méletnek a konzisztenciája PA konzisztenciájának következmé-
nye, ez utóbbi pedig bebizonyítható.
A PA vagy az ACA rendszereket illető kételyekkel kapcso-
latban az a megdöbbentő, hogy matematikai kontextusban csak
nagyon ritkán találkozunk velük. Amikor halmazelméleti eszkö-
zökkel aritmetikai állításokat bizonyítanak – például azt, hogy
„ha ACA konzisztens, akkor PA is az” –, a matematikusok csak
nagyon ritkán hangsúlyozzák, hogy csupán a szóban forgó té-
tel egy halmazelméleti interpretációjáról van szó. Arra, hogy
„Andrew Wiles bebizonyította Fermat híres sejtését”, még soha
nem hallottuk a következő ellenvetést: „Nem, nem, ez lehetet-
len. Csak annyit bizonyított be, hogy ha ZFC konzisztens, akkor
az x n + yn = zn egyenletnek nincs megoldása a pozitív egész
számok körében, amennyiben n > 2.” Ennek oka nem az, hogy
Wiles bizonyítása annyira elemi, hogy még a PA konzisztenciáját
illető kételyek sem merülhetnek fel. Éppen ellenkezőleg, a bizo-
nyítás komoly matematikai arzenált mozgósít, és nyitott kérdés,
hogy a gondolatmenethez pontosan milyen erős elméletre van
szükség. Annyi azonban igaz, hogy akár Wiles bizonyításáról,
akár az előző alfejezetben vázolt konzisztenciabizonyításról van
szó, amennyiben ZFC konzisztenciájában kételkedünk, úgy nincs
nyilvánvaló érvünk amellett sem, hogy egy ZFC beli bizonyítást
a tétel igazsága alátámasztásának tekinthessünk (feltéve, hogy
Wiles bizonyítása elfér ZFC keretei között).
Azt is mondhatnánk, hogy a „ha ZFC konzisztens” feltétel
implicit módon minden ZFC-ben bizonyított aritmetikai tételben
jelen van, és hasonló a helyzet más elméletek esetében is. A kon-

zisztenciával kapcsolatos tételek esetében pedig – érvelhetnénk
– ezt a feltételt explicitté kell tennünk, nehogy azt a félrevezető
látszatot keltsük, hogy PA konzisztenciáját abszolút, minden ké-
telyt eloszlató módon bizonyítottuk. De akkor miért nem szere-
peltetjük a feltételt a Fermat–Wiles-tétel esetében is, hogy elke-
rüljük a félrevezető látszatot, miszerint a tételt valamilyen abszo-
lút értelemben sikerült bizonyítani? Ekkor azonban egy sokkal
súlyosabb kérdéssel szembesülünk: hogyan értelmezhető ilyen
módon a matematika általában? Tekintsük például az 1837-ben,
Dirichlet által bebizonyított klasszikus tételt, amely szerint ha az
n és k pozitív egész számok legnagyobb közös osztója 1, akkor
az n, n + k, n + 2k, n + 3k . . . számok között végtelen sok prím
van. Ha az ACA elméletben formalizált matematikai módsze-
reket nem tekintjük helyesnek, akkor vajon mire következtethe-
tünk Dirichlet tételének egy ACA-ban megadott bizonyításából?
Mivel a tétel nem Goldbach típusú állítás, még ezt sem mond-
hatjuk: „ha ACA konzisztens, akkor az n, n + k, n + 2k, n + 3k . . .
számok között végtelen sok prím van, amennyiben n és k leg-
nagyobb közös osztója 1”. De akkor pontosan mit is bizonyít
Dirichlet tételének egy bizonyítása?
A kérdés további vizsgálata túl messzire vezetne a matema-
tika filozófiájának területén. Az eddig elmondottakat a követke-
zőkben foglalhatjuk össze. Semmi nem zárja ki, hogy egy T el-
mélet konzisztenciáját illetően kétségeink legyenek, és hogy eze-
ket a kételyeket egy konzisztenciabizonyítással akarjuk elosz-
latni. Az ilyen esetekben a konzisztenciabizonyítást olyan rend-
szerben kell megadni, amelynek konzisztenciájában biztosabbak
vagyunk. Előfordulhat azonban, hogy a konzisztenciabizonyítás

egy teljesen hétköznapi bizonyítása bizonyos, formális rendsze-
rekre vonatkozó ténynek (vagy egy aritmetikai ténynek, ameny-
nyiben egy állítás aritmetikai fordításának bizonyításáról van
szó), és legfeljebb annyiban szolgálja a matematikát övező kéte-
lyek eloszlatását, mint amennyire bármely más aritmetikai tétel
bizonyítása. Gödel tétele semmit nem mond arról, hogy mi két-
séges a matematikában, és mi nem az. Ha azt mondjuk, hogy az
aritmetika konzisztenciája egyáltalán nem bizonyítható, akkor
annak csupán egy, a matematika egészét illető szkepszis keretei
között van értelme.
5.4. Kimeríthetetlenség
Tegyük fel most, hogy nem hajlunk a szkepticizmusra, hanem el-

fogadjuk, hogy bizonyos formális rendszerek – például PA vagy
ZFC –, amelyekre a nemteljességi tétel alkalmazható, probléma-
mentesen formalizálják matematikai tudásunkat. Mire következ-
tethetünk ekkor a nemteljességi tételből?
Ezzel kapcsolatban Gödel a következőket jegyezte meg:
Ez az a tétel [a második nemteljességi tétel], amely a mate-

matika befejezhetetlenségét különösképpen nyilvánvalóvá
teszi. A tétel fényében ugyanis lehetetlen, hogy valaki
axiómák és szabályok egy jól definiált rendszerére
rámutatva konzisztens módon a következőt állítsa:
mindezen axiómákat és szabályokat (matematikai bi-
zonyossággal) helyesnek tartom, és meggyőződésem
szerint az egész matematikát magukba foglalják. Ha

valaki ezt állítja, saját magának mond ellent. Ha ugyanis
valamennyi axiómát helyesnek tartja, akkor (ugyanazzal a
bizonyossággal) arról is meg lehet győződve, hogy a rend-
szer konzisztens. Olyan matematikai belátással rendelkezik
tehát, amely az axiómákból nem vezethető le.3
Ebben az esetben tehát a második nemteljességi tétel pozi-

tív folyománya az, hogy az általunk helyesnek tartott formális
rendszereket (vagyis azokat, amelyeknek minden axiómája igaz)
mindig bővíthetjük úgy, hogy hozzájuk adjuk axiómaként a kon-
zisztenciájukat kimondó állítást.
Ez azt jelenti, hogy bármely T elméletből indulunk ki, azon-
nal megkapjuk T bővítéseinek végtelen sorozatát – amint azt a
T = PA esetben már láttuk. A PA, PA1 , PA2 . . . sorozatban sze-
replő elméletek mindegyikét úgy kaptuk, hogy a megelőző el-
méletet a saját konzisztenciáját kimondó axiómával bővítettük.
Ha PA helyes, akkor a sorozat valamennyi elmélete az. De en-
nél többet is mondhatunk: helyes ugyanis az a PAω elmélet is,
amelyet úgy kapunk, hogy PA-t az összes így kapott konzisz-
tenciamondattal bővítjük. Az eljárás folytatható: Gödel tétele a
PAω rendszerre is érvényes, ezt is bővíthetjük tehát a „PAω kon-
zisztens” axiómával, aminek eredményeként az erősebb PAω +1
elmélet kapjuk.
Mi történik, ha ezt az eljárást folytatjuk? Amikor definiálunk
egy elméletet, amely bizonyíthatóan helyes (amennyiben PA is
3 Collected Works, III. kötet, 309. o., kiemelés az eredetiben. [Magyarul l. A
matematika filozófiája a 21. század küszöbén (szerk. Csaba Ferenc, Osiris Kiadó, Bu-
dapest, 2003) 67–68. o. – A ford.]
az), mindig létezik egy erősebb – és továbbra is helyes – elmé-

let, amely bővíti. Felmerül azonban a kérdés, hogy az így kapott
elméletek helyessége miként látható be. Ha erre válaszolni aka-
runk, technikai jellegű problémák egész sora merül fel.
Az imént olyan elméletsorozatokat vizsgáltunk, amelyeknek
minden tagját úgy kaptuk, hogy a megelőzőt a saját konziszten-
ciáját kimondó állítással bővítettük. Gödel megjegyzései akkor
is érvényben maradnak, ha a T elméletet a „T konzisztens” állí-
tásnál erősebb, de T helyességéből következő állítással bővítjük.
Ha például minden T-ben bizonyítható aritmetikai állítás igaz,
akkor ugyanez áll a T + „T Σ-helyes” elméletre is, ahol a Σ-
helyesség azt jelenti: minden T-ben cáfolható Goldbach típusú
állítás hamis. Ezzel az eljárással is megkaphatjuk a PA elmélet
bővítéseinek egy sorozatát, amelyben minden tag logikailag erő-
sebb, mint az őt megelőző. A sorozat tagjai ezen felül erősebbek,
mint a konzisztenciamondatokkal való bővítéssel kapott sorozat
megfelelő tagjai. Megfogalmazhatók erősebb bővítések is, ame-
lyek erősebb – reflexiós elveknek nevezett – állításokat használnak.
A matematika kimeríthetetlenségére a 6.3. alfejezetben, az
elmefilozófiában használt gödeli érvekkel kapcsolatban vissza-
térünk. Ezekben nem a konzisztenciaállításokkal való bővítések
matematikája a kérdés, hanem az az érv, amely szerint az, hogy
nem vagyunk képesek egyetlen, a matematika egészét kimerítő
formális rendszert megadni, arra utal, hogy matematikai gon-
dolkodásunkban van valami, ami lényegileg nem mechanikus.
6. FEJEZET
GÖDEL, ELMÉK,
SZÁMÍTÓGÉPEK
6.1. Gödel és az UIG
A Gödel-tételek elmefilozófiai következményeiről folytatott vi-

tákban alkalmanként gépekről (számítógépekről, esetenként ro-
botokról), máskor formális rendszerekről van szó. A két fogalom
felcserélhető, mivel tetszőleges formális rendszer esetén lehetsé-
ges úgy programozni egy számítógépet, hogy az sorra generálja
a rendszer tételeit, és bárhogy programozunk egy számítógé-
pet arra, hogy egy formális nyelv bizonyos mondatait generálja,
mindig megadható egy formális rendszer, amelynek tételei ép-
pen a program által generált mondatok.
Az első nemteljességi tétellel kapcsolatban az egyik legszé-

lesebb körben elterjedt félreértés, hogy Gödel bizonyítása – egy
konzisztens rendszerre alkalmazva – azt mutatja, hogy a rend-
szer Gödel-mondata a rendszerben bizonyíthatatlan, de igaz. A
következő félrevezető történet Rudy Rucker Infinity and the Mind
(A végtelen és az elme) c. könyvéből való [Rucker 95, 174. o.]:
Gödel nemteljességi tételének bizonyítása zavarba ejtően

egyszerű. A fő lépések a következők:
1. Valaki bemutatja Gödelnek az UIG-t, az Univerzális

Igazság Gépet, amelyről úgy tartják: minden kérdésre
ismeri a helyes választ.
2. Gödel kéri, hogy adják meg neki az UIG programját

és hardverének felépítését. Lehetséges, hogy a prog-
ram bonyolult, de nem lehet végtelen hosszú; nevez-
zük P(UIG)-nek.
3. Gödel elmosolyodik, majd leírja a következő monda-

tot: „A P(UIG) program alapján alapján működő szá-
mítógép sohasem fogja kijelenteni, hogy ez a mondat
igaz.” Nevezzük ezt a mondatot G-nek; jegyezzük
meg: G ekvivalens „az UIG sohasem fogja azt állí-
tani, hogy G igaz” mondattal.
4. Immár nevetve, Gödel megkérdezi az UIG-t, hogy G

igaz-e vagy sem.
5. Ha az UIG azt állítja, hogy G igaz, akkor „az UIG

sohasem fogja azt állítani, hogy G igaz” mondat ha-
mis, így hamis G is (hiszen G = „az UIG sohasem
Gödel, elmék, számítógépek 189
fogja azt állítani, hogy G igaz”). Ha tehát az UIG

azt mondja, hogy G igaz, akkor G ténylegesen ha-
mis, vagyis az UIG hamis kijelentést tesz. Ha tehát
az UIG sohasem tesz hamis kijelentést, akkor soha-
sem fogja azt állítani, hogy G igaz.
6. Beláttuk tehát, hogy az UIG sohasem fogja kijelen-

teni, hogy G igaz. „Az UIG sohasem fogja azt állí-
tani, hogy G igaz” állítás tehát igaz, ennélfogva igaz
G is (hiszen G = „az UIG sohasem fogja azt állítani,
hogy G igaz”).
7. „Ismerek tehát olyan igaz állítást, amelyet az UIG

sohasem képes kimondani – mondja Gödel –, hiszen
tudom, hogy G igaz. Az UIG igazából nem univer-
zális.”
Eddig Rucker. A történetet így is folytathatnánk:
8. Gödelnek leesik az álla, amikor az UIG komoly han-

gon megszólal: „Ezúton közlöm, hogy G igaz.” „De
hát – tiltakozik Gödel – feltettük, hogy te mindig iga-
zat mondasz.” „Nos – hangzik a válasz –, úgy tűnik,
nem mindig.”
Ha feltesszük, hogy az UIG valóban mindig igazat mond –

és így az utolsó jelenetre nem kerülhet sor –, Gödel akkor sem
bizonyította, hogy tud olyan igazságról, amelyet a gép nem ké-
pes kimondani. Csupán annyit tudhat: „ha az UIG mindig iga-
zat mond, akkor G igaz”. Ezt azonban minden további nélkül
kijelentheti az UIG is. Gödel csak akkor tudhatja, hogy G igaz,
ha valamiképpen megbizonyosodott róla, hogy az UIG mindig

igazat mond. Ehhez azonban nem elég, ha pusztán úgy hallotta,
hogy így áll a dolog.
Ugyanilyen okból hibás a Lucas-féle érv [Lucas 61] is, amely
szerint minden konzisztens S rendszer esetén létezik olyan igaz
állítás, amelyet mi be tudunk bizonyítani, S viszont nem. Lu-
cas tévesen állítja, hogy „Gödel tétele szerint bármely, az egy-
szerű aritmetikát magába foglaló konzisztens rendszerben van-
nak olyan formulák, amelyek a rendszerben nem bizonyítha-
tóak, de belátható, hogy igazak”. Miként azt a korábbi fejeze-
tekben is hangsúlyoztuk, a tétel semmi ilyesmit nem állít, és
nem is következik belőle semmi ilyesmi. A nemteljességi tétel
Gödel-féle bizonyítása alapján nem állíthatjuk, hogy az S el-
mélet G Gödel-mondata igaz, csupán annyit, hogy „ha S kon-
zisztens, akkor G igaz”. Ez az implikáció azonban magában S-
ben is bizonyítható, Gödel tételéből tehát nem következik, hogy
– az aritmetika tekintetében – mi többet tudnánk, mint az S
rendszer. (Amint ezt Rucker könyvének kitartó olvasói is meg-
tudhatják, ha eljutnak a nemteljességi tétel bizonyítását vázoló
2. Exkurzusig.) Természetesen tudjuk, hogy – például – a PA
rendszer Gödel-mondata igaz, mivel tudjuk, hogy PA konzisz-
tens. Általában: ha egy elméletről tudjuk, hogy konzisztens, ak-
kor tudjuk, hogy a benne bizonyíthatatlan Gödel-mondat igaz.
Azokban az esetekben azokban, amikor fogalmunk sincs, hogy
S konzisztens-e vagy sem, arról sincs elképzelésünk, hogy a G
Gödel-mondat igaz-e vagy sem. Ha csupán megérzésünk dik-
tálja, hogy S konzisztens, akkor puszta megérzés marad az is,
hogy G igaz.
Mindezek alapján semmi alapunk azt állítani, hogy mi („az

emberi elme”) bármely formális rendszernél többre vagyunk ké-
pesek. Valamivel gyengébb állítás lenne a következő: nem léte-
zik olyan formális rendszer, amely – az aritmetika tekintetében
– pontosan reprezentálja az emberi elme képességeit. Tegyük
fel tehát, hogy megadtunk egy T rendszert (ez lehet a ZFC, ki-
bővítve egy „erős” végtelenségi axiómával, l. a 8.3. alfejezetet).
Cáfolhatjuk-e Gödel tétele alapján, hogy a T-ben bizonyítható
aritmetikai állítások pontosan azok, amelyeket az emberi elme
bizonyítani képes? Ha ezzel próbálkozunk, kudarcot vallunk –
méghozzá ugyanazon okból, amiért a Lucas-féle érv is kudar-
cot vallott. Először is, a nemteljességi tételből semmi nem követ-
kezik, aminek alapján cáfolhatnánk, hogy a T-ben bizonyítható
aritmetikai állításokat az emberi elme is képes bizonyítani. El-
képzelhető, hogy van olyan, T-ben bizonyított aritmetikai állítás,
amelyről jelenleg nem tudjuk, miként bizonyíthatnánk be, de a
nemteljességi tétel nem szolgáltat olyan érvvel, amelynek alap-
ján kizárhatnánk annak lehetőségét, hogy létezik egy, az emberi
elme számára is elfogadható bizonyítás. Másodszor, a nemtel-
jességi tétel azt sem zárja ki, hogy minden, az emberi elme által
bizonyítható aritmetikai állítás T-ben is bizonyítható. Van olyan
végtelenségi axióma, hogy ha ZFC-t azzal bővítjük, akkor a ka-
pott elmélet konzisztenciája az emberi elme számára egyálta-
lán nem evidens – így aztán Gödel tétel alapján sem írhatunk
fel olyan aritmetikai állítást, amely T-ben nem bizonyítható, de
amelyről „látjuk, hogy igaz”.
Erre az ellenvetésre Lucas így válaszol [Lucas 96, 117. o.]:
Az elme nem abban a reményben működik és mond ki té-

teleket, hogy felülmúlja a gépeket. A „mechanista” ugyan-
akkor teljesen komolyan állítja, hogy az elme egy géppel
reprezentálható. Mielőtt ezzel az állítással az időnket vesz-
tegetnénk, ésszerű, ha felteszünk néhány kérdést a szóban
forgó gépről, és arról, hogy a komoly állítás mögött vannak-
e komoly érvek. Nem csupán a gép speciális jellemzőiről
kell a „mechanistát” kifaggatnunk, de fel kell tennünk a
kérdést: vajon konzisztens-e a gép. Ha nem konzisztens,
akkor a „mechanista” állításával a továbbiakban nem érde-
mes foglalkozni. Ha viszont indokolható, hogy a gép kon-
zisztens, akkor az elme rendelkezésére áll a szükséges pre-
missza. A gép konzisztenciáját tehát nem az elme mate-
matikai belátásai támasztják alá, hanem a „mechanista”
adott szava. A „mechanista” állítja ugyanis, hogy a gép
konzisztens. Ha ez a helyzet, akkor nem képes bebizonyí-
tani saját Gödel-mondatát, amelyről viszont az elme mégis
látja, hogy igaz. Ha pedig a gép inkonzisztens, akkor nincs
miről beszélni.
Ezek a megállapítások furcsának tűnnek, mivel úgy tűnik,

mintha már nem arról lenne szó, hogy Gödel tétele tétele alap-
ján – függetlenül attól, hogy bárki állítja-e ezt vagy sem – cáfolhatjuk,
hogy T pontosan reprezentálja az emberi matematikai képessé-
get . De helyezkedjünk Lucas álláspontjára, és fogadjuk el, hogy
a feladat a következő: tegyük semmissé annak az érveit, aki „ko-
molyan úgy véli”, hogy T reprezentálja az emberi elmét. Figye-
lemreméltó, hogy Lucas csupán arról beszél, hogy „indokolható,
hogy a gép konzisztens”. Ez pontosan olyan, mint amikor az

előző történetben szereplő UIG-ről „úgy vélik, hogy mindig iga-
zat mond”. Az, hogy a „mechanista” komolyan hisz abban, hogy
a gép konzisztens, Lucas számára semmiféle alapot nem szol-
gáltat arra, hogy a gép Gödel-mondatát – bármilyen értelemben
– az ember számára bizonyíthatónak tekintse. A ,mechanista”
adott szava kevés ahhoz, hogy azt állítsuk: „az elme látja”, hogy
a gép konzisztens. Különbséget kell tennünk ugyanis két állítás
között. Az egyik: „tudjuk, hogy ha T konzisztens, akkor G igaz”
– ez igaz; a másik: „ha T konzisztens, akkor tudjuk, hogy G
igaz” – ezt nincs alapunk állítani. Természetesen, ha Lucas telje-
sen megbízik a gép tervezőjében, akkor talán hihet abban, hogy
a gép konzisztens, és így abban is, hogy G igaz – de ezt nem
tekinthetjük sem a Gödel-mondat bizonyításának, sem igazsága
„belátásának”.
6.2. Penrose „második érve”
Roger Penrose a The Emperor’s New Mind és a Shadows of the

Mind című könyveiben hosszan érvel amellett, hogy Gödel té-
telei relevánsak a „tudatosság tudományában”. A Shadows-ban
bemutat egy – a szakirodalomban Penrose „új érvének” vagy
„második érvének” nevezett – gödeli argumentumot, amely azt
próbálja alátámasztani, amit Lucas gondolatmenetének nem si-
került: hogy egyetlen gép sem képes pontosan reprezentálni az
emberi elme aritmetikai képességeit. A Shadows-beli kifejtés
meglehetősen hosszú és bonyolult, de szerencsére Penrose a Psy-
che elektronikus folyóiratban röviden összefoglalta [Penrose, 96]:
Próbáljuk tehát feltenni, hogy az ember számára elvben

elérhető (támadhatatlan) matematikai eszközök összessége
megragadható egy – nem feltétlenül számításokra korláto-
zódó – helyes F formális rendszerben. Egy humán matema-
tikus, akinek bemutatják F-et, a következőképpen érvelhet
(az „F vagyok” fordulat azt rövidíti: „F magába foglalja a
matematikai bizonyítás valamennyi, ember számára elér-
hető eszközét”):
(A) „Bár nem tudom, hogy szükségképpen F vagyok, any-

nyi biztos, hogy ha F lennék, akkor F-nek helyesnek kellene
lennie, mi több, helyesnek kellene lennie annak az F ′ elmé-
letnek is, amelyet úgy kapunk, hogy F-et az »F vagyok«
állítással bővítjük. Látom tehát: abból, hogy F vagyok, az
következik, hogy a G ( F ′ ) Gödel-mondatnak igaznak kell
lennie, és azt is, hogy ez a mondat nem F ′ következménye.
De épp az imént láttam be, hogy »ha F lennék, akkor a
G ( F ′ ) mondatnak igaznak kellene lennie«, és az ilyen belá-
tások pontosan olyan természetűek, amilyenekről feltettük,
hogy F ′ magába foglalja őket. Képes vagyok tehát belátni
valamit, ami meghaladja F ′ képességeit, amiből arra kö-
vetkeztetek, hogy mégsem lehetek F. Ez a gondolatmenet
ráadásul F helyében bármely más („gödelizálható”) rend-
szerre alkalmazható.
Egyszerűsítsük tovább a dolgot! Egy F formális rendszerre

Penrose egy matematikai állítással (az érv megfelelő megvál-
toztatásával egy következtetési szabállyal) „válaszol”: az „F va-
gyok” mondattal, amelyre teljesül, hogy
(1) ha „F vagyok”, akkor az F + „F vagyok” rendszer kon-

zisztens,
valamint az, hogy
(2) be tudom bizonyítani („látom”), hogy ha „F vagyok”, ak-

kor az F + „F vagyok” rendszer konzisztens.
Ebben a megfogalmazásban az F + „F vagyok” rendszer

Gödel-mondatának helyét a rendszer konzisztencia-mondata ve-
szi át. Ez általában jó gondolat, mivel egy S rendszer Gödel-
mondata ekvivalens az „S konzisztens” mondattal, amely utóbbi
kevesebb félreértésre ad okot, mint az önreferenciális Gödel-
mondat. Penrose (1)-et az F + „F vagyok” rendszer helyessége
alapján látja be – az érv szempontjából mindazonáltal csak az
fontos, hogy valamiképpen belássuk. A következő premissza:
(3) Ha „F vagyok”, akkor bármely A állítás esetén, amennyi-

ben be tudom bizonyítani („látom”), hogy A, akkor A bi-
zonyítható az F rendszerben.
(2) és (3) alapján azt kapjuk, hogy ha „F vagyok”, akkor F-

ben bizonyítható, hogy „»ha F vagyok«, akkor F + »F vagyok«
konzisztens”. Ekkor azonban az F + „F vagyok” rendszerben
bizonyítható, hogy F + „F vagyok” konzisztens, amiből az kö-
vetkezik, hogy az F + „F vagyok” rendszer inkonzisztens. Ez (1)
miatt összeegyeztethetetlen azzal, hogy „F vagyok”. Ha tehát az
„F vagyok” állítás igaz, akkor hamis: tehát hamis.
Az érv helyes abban az értelemben, hogy az (1)–(3) premisz-
szák alapján minden olyan F rendszerre vonatkozóan levonhat-
juk a „nem igaz, hogy »F vagyok«” következtetést, amelyre a
Gödel-tétel gondolatmenete alkalmazható. Ráadásul könnyen

találhatunk olyan matematikai állítást, amely eljátszhatja az „F
vagyok” szerepét: megfelel bármely mondat, amelyről be tudjuk
bizonyítani, hogy hamis. Persze az egész érv mit sem ér, ha az
„F vagyok” mondat nem teljesíti a következő feltételt:
(4) Ha F magába foglalja a matematikai bizonyítás valameny-

nyi, ember számára elérhető eszközét, akkor „F vagyok”.
Található olyan „F vagyok” állítás, amelyre a négy feltétel

mindegyike teljesül? Penrose szerint
természetesen felmerülhetnek aggályok azzal kapcsolatban,

hogy az „F vagyok” állításhoz hasonló mondatokat mi-
ként lehet felhasználni a logika formális rendszereiben. Ezt
a kérdést a Shadows-ban alaposan megvizsgáltam [. . . ],
bár a kifejtés módja valamelyest különbözik a fentitől, és
kevésbé tömör.
Penrose itt indokolatlanul optimista. Túl messzire vinne ben-

nünket mindazonáltal, ha alaposan megvizsgálnánk, miként is
fejti „második érvét” a Shadows-ban. Az érvvel foglalkozó szak-
emberek – a Psyche számának szerzői, Per Lindström [Lindström
01] vagy Stewart Shapiro [Shapiro 03] – az érvet különbözőkép-
pen rekonstruálják, és más-más helyen találnak benne hibát. Ha
őket követnénk, akkor most egy hosszú fejtegetés következne
arról, hogy Penrose-nak nem sikerült alátámasztania a döntő lé-
pést, miszerint létezik az (1)–(4) feltételeknek eleget tevő „F va-
gyok” – de ezt csak kevés Olvasó találná megvilágító erejűnek.
Szerencsére nincs is sok értelme tovább vizsgálni az érvet,

mivel maga Penrose is elismeri [Penrose 96, 4.2. alfejezet]:
. . . [a második érvet] nem tekintem a „valódi” gödeli érv-

nek, aminek alapján kétségbe vonható, hogy mechanikus
alapon valaha is megadható lesz az elme – vagy akár a tu-
datos agy viselkedéséének – magyarázata.
Az érv, amelyet Penrose meggyőzőnek tart – és melynek a

Shadows második fejezetét szenteli – azon fordul meg, hogy nem
vagyunk képesek tökéletesen megragadni, miben is áll az arit-
metikai tudásunk.
6.3. Kimeríthetetlenség, újra
Ahogy Gödel is hangsúlyozta, amennyiben egy S formális rend-

szerről elfogadjuk, hogy az korrekt módon formalizálja matema-
tikai tudásunk egy részét, akkor – ugyanabban az értelemben,
ugyanazzal a bizonyossággal – korrektnek tekinthetjük az S +
+ „S konzisztens” rendszert is. Mivel az S + „S konzisztens”
rendszer erősebb, mint S, ebből arra következtethetünk, hogy
nem vagyunk képesek egyetlen olyan S rendszert sem leírni,
amely kimerítené matematikai tudásunkat.
Penrose egy ezzel ekvivalens, általa „G konklúziónak” neve-
zett állítást a következőképpen fogalmaz meg [Penrose 94, 76.
o.]: „Az emberi matematikusok a matematikai igazságot nem egy he-
lyesként ismert algoritmus alapján támasztják alá.” Ennek igazolásá-
hoz nem a második nemteljességi tételt, hanem megállási prob-
léma megoldhatatlanságának Turing-féle bizonyítását (l. a 3.3.
alfejezetet) hívja segítségül. Kissé módosítva Penrose érvelése a

következőképpen foglalható össze. Ha tudjuk, hogy a T formá-
lis rendszerben bizonyítható „Pi az i bemenettel soha nem áll
meg” alakú állítások mindegyike igaz, akkor megadhatunk egy
ugyanilyen formájú mondatot, amelyről tudjuk, hogy igaz, de
amely nem tétele T-nek. Található ugyanis egy olyan e szám,
hogy a Pe program tetszőleges n esetén a T rendszer „Pn az n
bemenettel soha nem áll meg” alakú tételeit veszi sorra, a „Pe
sohasem áll meg az e bemenettel” állításról pedig tudjuk, hogy
igaz, de S-ben nem bizonyítható. Ebben az értelemben nem léte-
zik tehát „helyesként ismert” T elmélet, amelyben minden „em-
beri eszközökkel belátható”, „Pn az n bemenettel sohasem áll
meg” alakú állítás bizonyítható.
Lucas érvével ellentétben a megállapítás, miszerint nem léte-
zik „helyesként ismert” algoritmus, amely kimerítené az ember
aritmetikai képességeit, nem a nemteljességi tétel félreértésén
alapul, és Penrose második érvével ellentétben ez a gondolatme-
net nem is bizonytalan, és nem is homályos. De vajon mond-e
bármit is az emberi elméről?
Penrose is elismeri, hogy a „G konklúzió” összeegyeztethető
a feltevéssel, miszerint az emberi elme – az aritmetikai tételek
bizonyítása tekintetében – tökéletesen ekvivalens egy T formá-
lis rendszerrel, bár ebben az esetben nem tudnák bebizonyítani
vagy látni, hogy T konzisztens (és talán T axiómáit sem len-
nénk képesek felírni). Penrose több érvet is bemutat, amely ezt
a feltevést cáfolja; valóban nem sok szól amellett, hogy elfo-
gadjuk egy ilyen T létezését. Ha a „G konklúzióból” arra aka-
runk következtetni, hogy az emberi elme bizonyos értelemben
nem-algoritmikus, akkor fel kell tennünk a kérdést: valóban azt

mutatja-e a G konklúzió, hogy ténylegesen lehetetlen számunkra,
hogy egy számítógépbe „beleprogramozzuk” minden olyan tu-
dásunkat, amellyel aritmetikai tételeket bizonyítunk.
Úgy tűnhet, hogy a válasz nyilvánvaló, elvégre a „G konklú-
zió” pontosan azt mondja, hogy nem tudunk megadni olyan for-
mális rendszert, amely kimeríti matematikai tudásunkat. Nincs
azonban okunk feltételezni, hogy amikor egy számítógépbe
minden aritmetikai képességünket „beleprogramozzuk”, akkor
szükségképpen egy formális rendszert adunk meg. Elvégre ah-
hoz, hogy az emberi matematikust utánozni tudja, a számító-
gépnek képesnek kell lennie arra a gondolatmenetre is, amely
onnan, hogy egy T formális rendszert matematikailag helyes-
ként fogadott el, oda vezet, hogy egy T-nél erősebb rendszert is
– ugyanabban az értelemben – helyesnek tekinti.
Ezt a lehetőséget megvizsgálva Penrose a következőképpen
érvel ([Penrose 94, 81. o.]). Bármilyenek is a következtetési sza-
bályok, amelyek végrehajtására a robotot programoztuk, az ál-
tala bizonyítható állítások összessége egy – általunk helyesnek
tekintett – formális rendszer tételeinek összessége lesz, és erre
a rendszerre érvényes a „G konklúzió”. Arra következtethetünk
tehát, hogy a robot programja nem meríti ki aritmetikai tudá-
sunkat és tételbizonyító képességünket.
Az érv nem meggyőző, mivel az a fajta érvelés, amely vala-
mely formális rendszer helyesként való elfogadásától egy erő-
sebb rendszer helyesként való elfogadásához vezet, különféle –
formális és informális – elveken alapul, amelyek között éppúgy
vannak evidensek és problémamentesek, mint kevésbé
evidensek és problémamentesek. Az, amikor a T elmélet kor-

rektként való elfogadásától a T + „T konzisztens” elmélet kor-
rektként való elfogadására térünk át, egyszerű és problémamen-
tes eset. Hogyan tudunk erről a bővítési elvről számot adni,
amikor a robotmatematikust minden aritmetikai tudásunkkal fel
akarjuk vértezni? Kezdjük egy alapvető T aritmetikai elmélettel.
Hogy a robot a bővítési alapelvet is „ismerje”, adhatunk neki
egy nyomógombot, amely bármely rendelkezésére álló axióma-
rendszert kibővíti a szóban forgó rendszer konzisztenciáját ki-
mondó állítással. Amikor egy aritmetikai állítás bizonyítását ke-
resi, a robot akárhányszor megnyomhatja ezt a gombot. Vajon
ettől – matematikai tekintetben – egyenlővé válik velünk? Nem,
ugyanis amikor egy helyes T elméletből kiindulva az elv ismé-
telt alkalmazásával kapott valamennyi elmélet korrekt, akkor
ugyanilyennek ismerjük el ezen elméletek unióját is, amelynek
axiómái között az összes konzisztenciaállítás szerepel – ezúton
pedig olyan konzisztenciaállítást kapunk, amelyet a robot nem
képes bizonyítani. Ekkor azonban már egy másik elvet alkal-
maztunk: egy habozás nélkül helyesként elfogadott T elmélettől
T végtelen sok konzisztenciaállítással való bővítéséhez léptünk
tovább, és az utóbbi elméletet szintén – és szintén habozás nél-
kül – korrektnek tekintjük. A robotot persze programozhatjuk
úgy, hogy ezt az elvet is képes legyen alkalmazni. Ezzel azonban
még mindig nem utánozza mindenben tételbizonyító képessége-
inket, hiszen mi további, erősebb bővítési elveket is meg tudunk
fogalmazni.
Ahogy egyre erősebb és bonyolultabb elveket fogalmazunk
meg, amelyek alapján egy korrekt elméletet erősebb – de még
mindig korrekt – elméletté bővíthetjük, számos kérdéssel szem-

besülünk azzal a kapcsolatban, hogy mi tekinthető matematikai
szempontból elfogadhatónak. Ezekre a kérdésekre különböző
matematikusok és filozófusok különböző válaszokat adnak, és
sokan egyenesen úgy vélik: nincs is rájuk egyértelmű válasz.
Ahhoz, hogy a robot tökéletesen utánozni tudja az „emberi”
matematikát, ezekre a kérdésekre is tudnia kell válaszolni. Ha
erre is képes, akkor azoknak a tételeknek a halmaza, amelyeket
a formálisan definiált bővítési elvek alapján bizonyítani képes,
még mindig felsorolható lesz ugyan, de nekünk már semmi ala-
punk nem lesz azt állítani, hogy mi, „humán matematikusok”
be tudunk bizonyítani olyasmit is, amit a robot nem tud. Annyit
jelenthetünk csak ki, hogy sikeresen előállítottunk egy robotot,
amely éppúgy képes összezavarodni és elbizonytalanodni, mint
mi magunk, amikor egyre bonyolultabb módon próbálja korrekt
elméleteinket bővíteni.
Arról, hogy mi is történik pontosan, amikor – különböző
elvek alapján – a korrekt elméleteket erősebb, de még mindig
korrekt elméletekké bővítjük, a fenti leírás csak vázlatos képet
ad. Ahhoz, hogy ezt valódi tartalommal töltsük meg, a techni-
kai részletekre is ki kellene térnünk; az érdeklődő olvasónak a
[Franzén 04] könyvet ajánljuk figyelmébe.
6.4. Saját elménk megértése
A Gödel nemteljességi tételével kapcsolatban felmerülő témák

egyike saját elménk megértésének problémája. Tipikus megjegy-
zés a következő:
Gödel nemteljességi tétele alapján lehetetlen, hogy saját el-

ménket megértsük – holott éppen ez az a tudás, amelyre
időtlen idők óta áhítozunk!
Miként számos más hivatkozás, amely a nemteljességi tételre

a matematikán és a logikán kívül eső témákban hivatkozik, szó
szerinti értelmét tekintve ez is téves. Az „alapján” úgy értendő,
hogy Gödel tétele állítja, vagy Gödel tételéből következik, és ter-
mészetesen Gödel tétele nem állítja, és nem is következik belőle,
hogy saját elménk megértése lehetetlen. De a fenti megjegyzésre
– miként sok másikra is – nem úgy kell tekintenünk, mint a
nemteljességi tételek egy következményének rögzítésére, hanem
inkább egy, a tételek által inspirált gondolatra. Douglas Hofs-
tadter Gödel, Escher, Bach című könyvéből4 való az alábbi idézet.
Hofstadter érdeme, hogy nyilvánvalóvá teszi: a nemteljességi té-
tel szerepe sokkal inkább inspiráció, mint implikáció.
Provokatívnak tartom Gödel tételének azt a metaforikus

analogonját is, amely szerint senki nem értheti meg saját
elméjét/agyát. [. . . ] Elvégre saját szemünkkel nem láthat-
juk az arcunkat sem – miért lenne akkor elképzelhetetlen,
hogy nem vagyunk képesek teljes mentális struktúránkat
visszatükrözni azokban a szimbólumokban, amelyekkel le-
írjuk? A matematika valamennyi limitatív tétele és a kiszá-
míthatóság elmélete azt sugallja, hogy amint saját struk-
túráink reprezentálásának képessége elér egy bizonyos kri-
tikus pontot, az már a halál csókja: innentől kezdve biztos,
4 Magyarul is olvasható, Typotex, Budapest, több kiadás. – A ford.

hogy sohasem leszünk képesek saját magunkat teljes egé-

szében reprezentálni.
Az elme tanulmányozása során természetesen tökéletesen

helyénvaló és hasznos is lehet, ha sugallatokra, metaforákra
vagy analógiákra hivatkozunk. De ez csupán kiindulópontként
szolgálhat, az iméntihez hasonló megjegyzéseket a felállított el-
méleteknek kell tartalommal megtölteniük. Azzal, hogy ez mi-
ként tehető meg, ebben a könyvben nem foglalkozunk. A nem-
teljességi tétel metaforikus alkalmazásainak ezt a típusát mind-
azonáltal érdemes alaposabban is megvizsgálnunk.
A fentiekhez hasonló megjegyzésekben általában – explicite
vagy implicite – a második nemteljességi tételre hivatkoznak.
Azt, hogy egy S formális rendszer nem képes bizonyítani sa-
ját konzisztenciáját, a következőképpen értelmezik: S nem képes
önmagát megfelelő módon elemezni és alátámasztani: „nem érti
saját magát”.
Ez a metafora valójában kisebbnek mutatja a problémát, ame-
lyet a konzisztencia bizonyíthatatlansága jelent. Mint az 5.1. al-
fejezetben már kifejtettük, a konzisztencia bizonyíthatatlansága
valójában a konzisztencia kijelenthetetlensége: egy S rendszer
nem posztulálhatja igaz állításként saját konzisztenciáját – és ak-
kor az elemzéstől vagy az igazolástól még igen távol vagyunk –
, miközben más rendszerekben S konzisztenciája posztulálható.
Ehhez hasonló a következő „probléma”: senki sem állíthatja igaz
módon, hogy soha nem beszél magáról, miközben mások ezt
kijelenthetik róla, és nem kizárt, hogy igazuk van. Ennek ma-
gyarázata azonban nem az, hogy az emberi elme nem képes
megfelelően elemezni vagy igazolni magát, hanem az, hogy a

„sohasem beszélek magamról” mondat azonnal hamissá válik,
amint valaki kimondja.
Ezt az analógiát persze valószínűleg senki nem tekinti külö-
nösképpen provokatívnak, hiszen az elméről semmit nem mond,
csupán egy adott típusú állítás tartalmának és kijelentésének
összeegyeztethetetlenségére mutat rá. Próbáljunk tehát valódi
„következtetéseket” levonni az emberi elmére vonatkozóan a
PA-hoz és a ZFC-hez hasonló formális rendszerek alapján! Ek-
kor azonban nem arra jutunk, hogy az emberi elme nem képes
megérteni magát, hanem arra, hogy – amennyiben ezekhez a
formális rendszerekhez hasonlít – csodálatos módon képes ér-
teni magát.
Akárhogy választunk ki véges sokat a PA rendszer axiómái
közül, PA bizonyítja ezek konzisztenciáját, méghozzá a szóban
forgó véges elmélet alapos elemzése alapján. Ezen felül PA bizo-
nyítja, hogy
axiómáim bármely véges részét kiválasztva, képes vagyok

bebizonyítani, hogy ez a rész konzisztens,
valamint, hogy
ha axiómáim bármelyik véges része konzisztens, akkor én

is konzisztens vagyok.
Ahhoz azonban, hogy a paradoxonokat elkerüljük, PA nem ál-

líthatja a következőt: „ha axiómáim egy véges részhalmazáról be
tudom bizonyítani azt, hogy konzisztens, akkor ez a részhalmaz
konzisztens”. (Ekkor ugyanis PA bebizonyítaná saját konziszten-
ciáját, és így saját Gödel-mondatának igazságát és hamisságát is
egyszerre.) PA persze azt is be tudja bizonyítani, hogy erre nem

képes; bizonyítja ugyanis a következőt:
Ha be tudom bizonyítani, hogy „axiómáim tetszőleges M

véges részhalmaza esetén, ha be tudom bizonyítani, hogy
M konzisztens, akkor M konzisztens”, akkor inkonzisz-
tens vagyok.
Annak alapján, hogy PA milyen mértékben képes megérteni ma-

gát, a nemteljességi tétel metaforikus „alkalmazásainak” szelle-
mében kijelenthetjük: ha az emberi elme rendelkezésére állnak
olyan eszközök, amelyekhez hasonlóak alapján PA vagy ZFC ké-
pes önmagát „vizsgálni”, akkor számíthatunk arra, hogy tökéle-
tesen képes lesz megérteni magát.
„A rendszeren kívülről nézve”
Gyakran halljuk, hogy egy elmélet – például PA – Gödel-monda-

tát csak „a rendszeren kívül” lehet bebizonyítani; ez is azt a ké-
pet erősíti, amely szerint „egy rendszer nem képes tökéletesen
megérteni magát”. Ez valóban így van: abban az értelemben,
hogy magában a rendszerben nem bizonyítható – sőt, igaz mó-
don nem is posztulálható – sem a Gödel-, sem a vele ekvivalens
konzisztencia-mondat. A „rendszeren kívül” fordulat azonban
kissé megtévesztő: azt sugallja ugyanis, hogy létezik valamiféle
általánosan alkalmazható módszer arra, hogy olyasmiket, ami-
ket a rendszerben magában nem vagyunk képesek bizonyítani,
„a rendszeren kívülről” be tudunk látni. Ilyen általános mód-
szert nem ismerünk. Tekintsük például azt a T elméletet, ame-
lyet úgy kapunk, hogy PA-hoz új axiómaként hozzávesszük a
Goldbach-sejtést. T pontosan akkor konzisztens, ha a Goldbach-

sejtés igaz, de fogalmunk sincs arról, miként lehetne „a rendsze-
ren kívülről” bebizonyítani – vagy „látni” –, hogy T konzisztens.
7. FEJEZET
GÖDEL TELJESSÉGI
TÉTELE
7.1. A tétel
A Gödel nemteljességi tételével kapcsolatos problémák általános

forrása, hogy Gödel – doktori disszertációjában – bebizonyított
egy fontos tételt:
Az elsőrendű logika teljességi tétele (Gödel): az elsőrendű logika

(vagy predikátumlogika, vagy elsőrendű predikátumkalkulus) teljes.
Mint azt a 2.3. alfejezetben már említettük: gyakran olvas-

ható, hogy az elsőrendű logika azért „menekül meg” a nemtel-
jességi tétel elől, mert nem foglalja magába „az aritmetika egy
meghatározott részét”. Egy példa:
Gödel bebizonyította, hogy minden formális rendszer,

amelynek nyelve elegendően komplex ahhoz, hogy az elemi
aritmetikát reprezentálni tudja, vagy nemteljes, vagy in-
konzisztens. A legtöbb formális rendszer, amelyet a gya-
korlatban használunk, egyszerre teljes és konzisztens, ilyen
például az elsőrendű predikátumkalkulus vagy az euklide-
szi geometria. Ezek nem elég komplexek ahhoz, hogy „gö-
deli” rendszernek tekinthessük őket.
Az ehhez hasonló megjegyzésekben megjelenő félreértések

alapja, hogy a „teljes” kifejezés a logikában több dolgot is jelent-
het Az euklideszi geometria (megfelelően formalizálva) valóban
teljes a „teljességnek” a nemteljességi tételben szereplő értelmé-
ben: az elmélet nyelvén megfogalmazott mondatok mindegyike
vagy bizonyítható, vagy cáfolható. Ezt Alfred Tarski bizonyította
be az 1930-as években. Ezzel szorosan összefügg – és szintén Tar-
ski által bizonyított – eredmény, hogy a valós számok elmélete
is teljes (erről a 2.3. alfejezetben volt szó). Az elsőrendű prediká-
tumkalkulus azonban ebben az értelemben nem teljes.
Mit mond ki akkor a teljességi tétel? Emlékeztetünk arra,
hogy a formális axiómarendszerek alapjául egy formális nyelv
szolgál, amelyen az axiómákat felírjuk, valamint azok a szabá-
lyok, amelyek alapján ezekből az axiómákból következtetéseket
vonhatunk le. Az elsőrendű elméletek nyelve az elsőrendű prediká-
tumnyelv, következtetési szabályai pedig magukba foglalják az
elsőrendű predikátumlogika szabályait (gyakran kizárólag eze-
ket). Az, hogy az elsőrendű predikátumlogika teljes, azt jelenti,
hogy ezeknek a szabályoknak az alapján minden olyan mondat
Gödel teljességi tétele 209
levezethető, amely az axiómák logikai következménye. Ennek meg-

fordítása is igaz – azaz az axiómákból levezethető mondatok
egyúttal logikai következményei is az axiómáknak –, így tehát
igaz a következő is: egy elsőrendű elmélet tételei pontosan azok
a mondatok, amelyek logikai következményei az axiómáknak.
Ebben a fejezetben röviden bemutatjuk az elsőrendű logikát,
és megvizsgáljuk, milyen kapcsolat áll fenn az elsőrendű logika
teljességi tétele és a nemteljességi tétel között. Az Olvasó, aki
úgy érzi, hogy számára ez a téma nem éri meg a fáradságot,
elegendő, ha megjegyzi: ami a Gödel-féle teljességi tétel szerint
„teljes”, az nem egy axiomatikus elmélet, hanem a PA-ban, a
ZFC-ben és a többi elsőrendű elméletben közös logikai apparátus.
Maga a teljesség pedig azt jelenti, hogy bármelyik rendszerről
legyen is szó, ez az apparátus elegendő ahhoz, hogy az axiómák
valamennyi logikai következményét levezessük.
Az elsőrendű logika formális következtetési szabályait a 19.
század utolsó harmadában fogalmazták meg; ebben meghatá-
rozó szerepe volt Gottlob Frege német matematikus-logikus-filo-
zófusnak. Frege az elsőrendű elemeket nem különítette el rend-
szere többi részétől; erre csak később, a 20. század első évtize-
deiben került sor. Az elsőrendű logikának többféle felépítése
ismert. Bizonyos változatokban logikai axiómák is szerepelnek,
amelyek közösek minden elsőrendű elméletben, és megkülön-
böztetjük őket a rendszer speciális, nemlogikai axiómáitól. Más
felépítésekben nincsenek logikai axiómák, csupán következtetési
szabályok. Ebben a könyvben az egyértelműség érdekében fel-
tesszük, hogy az elsőrendű logikai apparátus kizárólag követ-
keztetési szabályokból áll.
Elsőrendű logikai következmény
Az elsőrendű logikai következményfogalmának illusztrálására

vezessünk be egy egyszerű elsőrendű nyelvet. Egy ilyen nyelv-
ben individuumokról fogalmazunk meg állításokat, amelyek egy
individuumtartomány (vagy tárgyalási univerzum) elemei, és ame-
lyeknek tulajdonságait, illetve egymáshoz való viszonyait pre-
dikátumok fejezik ki. A nyelvünkben két predikátum szerepel:
egy individuumról állíthatjuk azt, hogy manxom, és azt is, hogy
egy individuum purrog egy individuumra. Ilyenkor azt mond-
juk, hogy a „manxom” egyargumentumú, a „purrog” pedig két-
argumentumú predikátum. Összetett mondatainkban használ-
hatjuk a „ha–akkor”, a „vagy”, az „és” és az „akkor és csak ak-
kor” konstrukciókat, valamint változókat is. Az utóbbiak az indi-
viduumtartomány elemeit jelölik, és olyan állítások kimondásá-
ban játszanak szerepet, mint „minden x (individuum) esetén. . . ”
vagy „van olyan x (individuum), hogy. . . ”.
Lássunk néhány, ezen az egyszerű nyelven kifejezett monda-
tot, előbb „hétköznapi” nyelven, majd formálisan:
• Van legalább egy manxom: létezik x, hogy x manxom.
• Egyetlen manxom sem purrog magára: minden x-re, ha x

manxom, akkor nem áll, hogy x purrog x-re.
• Minden, ami manxom, az manxom: minden x-re, ha x

manxom, akkor x manxom.
• Minden manxomra purrog legalább egy manxom: minden

x-re, ha x manxom, akkor létezik y, hogy y manxom, és y
purrog x-re.
• Van olyan manxom, amely minden manxomra purrog: lé-

tezik x, hogy x manxom, és minden y-ra, ha y manxom,
akkor x purrog y-ra.
Amikor a nyelvet megadtuk, semmit nem mondtuk arról,

hogy mik az individuumok, hogy mit jelent az, hogy „x egy
manxom”, vagy hogy „x purrog y-ra”. A nyelv megadásakor
csupán a szintaxist rögzítjük, a szemantikával nem foglalko-
zunk. (L. a 2.4. alfejezetet.) Van azonban néhány dolog, amit
a jelentések ismerete nélkül is leszögezhetünk: függetlenül at-
tól, hogy mik az individuumok, hogy az individuumtartomány
mely elemeit tekintjük manxomnak, és hogy mely individuu-
mok között áll fenn a „purrog rá” reláció, ha az ötödik mon-
dat igaz, akkor a negyedik mondat is igaz. Ezt értjük azon, hogy
az ötödik mondat a negyedik mondat (elsőrendű) logikai követ-
kezménye. Beláthatjuk azt is, hogy az ötödik mondat nem logi-
kai következménye a negyediknek. Tegyük fel ugyanis, hogy az
individuumtartománynak csupán két eleme van, a 0 és az 1,
a manxom-ságot interpretáljuk így: eleme az individuumtarto-
mánynak (azaz a 0 és az 1 is manxom); az pedig, hogy x purrog
y-ra, jelentse azt, hogy x azonos y-nal. Ekkor a negyedik mondat
igaz, az ötödik viszont hamis.
A harmadik mondat logikai igazság: bármilyen individuum-
tartományt választunk, és bárhogy interpretáljuk az x manxom
predikátumot, a mondat mindig igaz lesz. Az elsőrendű logika
olyan felépítéseiben, amelyekben logikai axiómák is szerepel-
nek, a logikai axiómák mind logikai igazságok.
Kissé pongyolán fogalmazva: egy elsőrendű nyelven felírt A

mondat logikai következménye az M mondathalmaznak, ha tet-
szőleges individuumtartomány és a nyelvben szereplő prediká-
tumok tetszőleges értelmezése esetén teljesül, hogy ha (az adott
értelmezés szerint) M valamennyi eleme igaz, akkor A is igaz.
Egy elsőrendű nyelv interpretációjának megadása azt jelenti, hogy
megadunk egy individuumtartományt, és meghatározzuk, hogy
a nyelv predikátumainak az individuumtartomány mely rész-
halmazai, illetve rajta értelmezett relációk felelnek meg. Az in-
terpretációt a T elsőrendű elmélet modelljének nevezzük, ha az in-
terpretáció szerint T minden axiómája igaz. Az A mondat tehát
T logikai következménye, ha A a T minden modelljében igaz.
Helyesség és teljesség
Az elsőrendű elméletekben használt formális logikai szabályok a

logikai következményrelációra nézve helyesek: ez azt jelenti, hogy
amit az axiómákból kiindulva ezeknek a szabályoknak az alap-
ján be lehet bizonyítani, az egyúttal logikai következménye is az
axiómáknak. Ezt az eredményt nevezzük az elsőrendű logikára
vonatkozó helyességi tételnek. A teljességi tétel ennek megfordí-
tása: ha egy A mondat az axiómák logikai következménye, ak-
kor A – az elsőrendű logika szabályai szerint – levezethető az
axiómákból.
Figyelembe véve, hogy egy elmélet modelljén olyan inter-
pretációt értünk, amely szerint az elmélet valamennyi axiómája
igaz, a helyességi és a teljességi tételt a következőképpen gyúr-
hatjuk össze egy állításba: tetszőleges T elsőrendű elmélet esetén
egy A mondat pontosan akkor igaz T minden modelljében,

ha A levezethető T axiómái alapján;
egy másik lehetőség a következő: tetszőleges T elsőrendű elmé-

letre teljesül, hogy
T-nek pontosan akkor létezik modellje, ha konzisztens.
A teljességi tételt ebben a könyvben nem bizonyítjuk be, azt

azonban beláthatjuk, hogy a két megfogalmazás ekvivalens. A
második következik az elsőből, amennyiben A helyébe egy logi-
kai ellentmondást – egy „B és nem-B” alakú mondatot – válasz-
tunk; az első következik a másodikból, amennyiben az utóbbit a
T + nem-A elméletre alkalmazzuk. (A teljességi tétel az „elmé-
let” liberálisabb, a 4.3. alfejezetben vázolt értelmezése mellett is
érvényben marad.)
Most megvizsgáljuk, mit jelent mindez PA esetében.
7.2. PA mint elsőrendű elmélet
A PA elmélet nyelvében függvényjelek is szerepelnek; ilyenek a

„manxom–purrog” nyelvben nem voltak. Függvényjelek felel-
nek meg az individuumtartomány elemein végzett műveletek-
nek; az aritmetika nyelvében ilyen az összeadás + és a szor-
zás · jele. Van továbbá egy konstansunk, a 0, amely a nulla szá-
mot, és egy s speciális függvényjel, amely a rákövetkezés- vagy
(szukcesszor-) függvényt jelöli: azt, amely minden n-hez az n + 1
számot rendeli hozzá. A következőkben n jelöli azt a kifejezést,
amelyet úgy kapunk, hogy 0-ra egymás után n-szer alkalmazzuk
s-t: 0 tehát a 0, 1 az s(0), 2 pedig az s(s(0)) kifejezés, és így to-

vább. PA nyelvében egyetlen kétargumentumú predikátum sze-
repel, az egyenlőséget jelölő =. Az egyenlőségre vonatkozó sza-
bályok – például az, amely szerint ha b = c és c = a, akkor b = a
– nem korlátozódnak az aritmetikára, és néha (de nem mindig)
az elmélet logikai apparátusa részének tekintik őket. Mi is így
járunk el; a PA elmélet „nemlogikai” részét az aritmetikai axió-
mák alkotják.
Az iménti összefoglalásban nem csupán a PA nyelvét, de en-
nek a nyelvnek egy interpretációját is megadtuk: ezt az interp-
retációt az elmélet „szándékolt interpretációjának” vagy „szten-
derd modelljének” nevezzük. Természetesen PA-nak vannak
más interpretációi is; hamarosan ezekről is szót ejtünk.
A PA elmélet axiómáit négy csoportra oszthatjuk. Az elsőbe
tartoznak a rákövetkezésfüggvényre vonatkozó axiómák, ame-
lyek szerint a 0 egyetlen számnak sem rákövetkezője, és külön-
böző számok rákövetkezői is különbözők. A predikátumlogika
nyelvén ezek a következők
Minden x-re teljesül, hogy s( x ) = 0 nem áll fenn.
Minden x-re és minden y-ra, ha s( x ) = s(y), akkor x = y.
A második csoportba tartozó axiómák az összeadás alapvető

tulajdonságait rögzítik:
Minden x-re, x + 0 = x.
Minden x-re és minden y-ra, x + s(y) = s( x + y).
A harmadik csoport axiómái a szorzásra vonatkoznak:

Minden x-re, x · 0 = 0.
Minden x-re és minden y-ra x · s(y) = x · y + x.
Az összeadásra és a szorzásra vonatkozó axiómák alapján

minden n + m = k, illetve n · m = k alakú igaz állítást be tudunk
bizonyítani. A rákövetkezésfüggvényre vonatkozó axiómákat is
felhasználva pedig minden ilyen alakú hamis állítást cáfolni tu-
dunk.
Az utolsó csoport az indukciós axiómákból áll. Minden, az arit-
metika nyelvén kifejezhető P tulajdonsághoz tartozik egy axi-
óma, amely szerint ha a 0 szám P tulajdonságú, és tetszőleges
x-re teljesül, hogy amennyiben az x szám P tulajdonságú, úgy
s( x ) is az, akkor minden x szám P tulajdonságú. A P tulajdon-
ságban „paraméterek” is szerepelhetnek, mint például a követ-
kező indukciós axiómában:
Minden y-ra, ha 0 + y = y + 0, és teljesül, hogy minden

x-re, amennyiben x + y = y + x, úgy s( x ) + y = y+
+s( x ), akkor minden x-re x + y = y + x.
Ezt az axiómát használjuk, amikor PA-ban bebizonyítjuk, hogy

minden x-re és minden y-ra x + y = y + x.
Presburger-aritmetika
Ha a PA elmélet nyelvből elhagyjuk a szorzás jelét, az axió-

mák közül pedig a szorzásra vonatkozókat, akkor a Presburger-
aritmetikának nevezett elméletet kapjuk (amely a nevét Mojzesz
Presburger lengyel matematikusról kapta, aki 1929-ben beve-
zette). A Presburger-aritmetika újabb példa olyan elméletre,
amely – hasonlóan a valós számok 2.3. alfejezetben említett el-

méletéhez – teljes, de egyáltalán nem triviális. PA-val ellentétben
a Presburger-aritmetika végesen axiomatizálható, a végtelen sok
indukciós axióma helyett tehát megadhatunk véges számú axió-
mát úgy, hogy a kapott elmélet tételei pontosan ugyanazok.
Egy konzisztenciabizonyítás
A 2.8. alfejezetben, amikor azt cáfoltuk, hogy a nemteljességi

tétel a matematikában valamiféle „posztmodern feltételhez” ve-
zet, jegyeztük meg, hogy konzisztens elméletek egy végtelenül
elágazó „fáját” kapjuk, ha PA-ból elhagyjuk a „minden x-re,
x + 0 = x” axiómát , és a megmaradó elméletet egyszer a 0 + 0 =
0 axiómával, egyszer pedig ennek tagadásával bővítjük, majd az
így kapott elméleteket az 1 + 0 = 1 axiómával, illetve ennek ta-
gadásával, és így tovább.
A PA elmélet leírása és az elsőrendű logika helyességi tétele
alapján igazolhatjuk, hogy valamennyi elmélet valóban konzisz-
tens: ehhez elég megmutatni, hogy mindnek van modellje. Va-
lójában az is belátható, hogy ha a „minden x-re, x + 0 = x” axi-
ómát elhagyjuk, akkor egy n + 0 összeg bármilyen szám lehet.
Tegyük fel például, hogy a szóban forgó axiómát egy végtelen
axiómasorozatra cseréljük:
0 + 0 = n0 , 1 + 0 = n 1 , 2 + 0 = n2 , . . . ,
ahol n0 , n1 , n2 , . . . természetes számok egy tetszőleges kiszámít-

ható sorozata. Ennek az elméletnek a következőképpen adhatjuk
meg egy modelljét. A tárgyalási univerzum (újfent) a természe-

tes számok halmaza, a 0 a nulla számot jelöli, és a rákövetke-
zésfüggvény értelmezése is a szokásos. Jegyezzük meg, hogy ez
már elegendő ahhoz, hogy az indukciós axiómák igazak legye-
nek – az összeadás és a szorzás értelmezésétől függetlenül. A +
jel interpretációja ugyanakkor nem a szokásos +, hanem a +′
művelet, amelyet így definiálunk:
k +′ m = nk + m.
Továbbra is igaz marad, hogy k +′ s(m) = s(k +′ m). Ahhoz,

hogy a szorzásra vonatkozó axiómák is igazak maradjanak, k ·
m interpretációját is meg kell változtatnunk: az új, ·′ -vel jelölt
interpretációt a következő egyenletekkel definiáljuk:
k ·′ 0 = 0
k ·′ s( m ) = k ·′ m +′ k
A 2.8. alfejezetben bemutatott, meglehetősen érdektelen elméle-

tek tehát egytől egyig konzisztensek.
Igaz a sztenderd modellben
Alkalmanként azzal a véleménnyel is találkozhatunk, hogy ami-

kor aritmetikai állítások igazságáról vagy hamisságáról beszé-
lünk, akkor igazából azt kellene mondanunk: „igaz a sztenderd
modellben” vagy „hamis a sztenderd modellben”:
Ez a forrása az olyan népszerű megfigyeléseknek, amilyen

a következő: ha Goldbach sejtése a PA rendszerben eldönt-
hetetlen, akkor igaz. Ez valóban helyes, amennyiben figye-
lünk arra, hogy a mondat végéről ne felejtsük ki „a szten-
derd modellben” fordulatot.
Az ilyen megjegyzések háttere, úgy tűnik, az a gondolat,

hogy ha egy A aritmetikai mondatról ahelyett, hogy „a szten-
derd modellben igaz”, egyszerűen azt mondjuk, hogy „igaz”,
akkor ezzel azt állítjuk, hogy A a PA elmélet minden modelljé-
ben igaz. Ez mindössze logikai túlzás. Ha egy hétköznapi mate-
matikai kontextusban azt mondjuk, hogy a Goldbach-sejtés igaz,
akkor se többet, se kevesebbet nem állítunk, mint hogy minden
2-nél nagyobb páros szám felírható két prímszám összegeként.
PA és PA modelljei csak nagyon speciális kontextusokban bírnak
jelentőséggel; ezeket a matematikusok többségének nem is szük-
séges ismernie. Amikor persze a PA elmélet különböző modell-
jeiről van szó, akkor az „igaz a sztenderd modellben” fordulat
hangsúlyozása nagyon is helyénvaló lehet.
7.3. Nemteljesség és nemsztenderd modellek
Az első nemteljességi tétel jellegzetes téves megfogalmazása a

következő:
Bármely eléggé bonyolult konzisztens T elméletben

található olyan, a T elmélet nyelvén felírható állítás,
amely T minden modelljében igaz, de T-ben mégsem
bizonyítható.
Ha elsőrendű elméletekről (amilyen például PA vagy ZFC), ak-

kor ez az állítás téves. A teljességi tétel alapján ugyanis tudjuk:
ha valamely, a PA elmélet nyelvén megfogalmazott A mondat
PA valamennyi modelljében igaz, akkor bizonyítható PA-ban.
A nemteljességi tétel, az elsőrendű logikára vonatkozó tel-
jességi tétel és PA konzisztenciája miatt van modellje annak az
elméletnek is, amelyet úgy kapunk, hogy PA axiómáihoz hoz-
závesszük a „PA inkonzisztens” állítás A aritmetizáltját. Létezik
tehát egy matematikai struktúra, amelyet egy N ′ alaphalmaz,
valamint az ezen értelmezett s′ , a +′ és a ·′ műveletek adnak
meg, és amelyben – amennyiben s-t, +-t és ·-t a szóban forgó
műveletekkel interpretáljuk – a PA valamennyi axiómája, vala-
mint az A mondat is igaz. Az A mondat a természetes számok és
a műveletek szokásos interpretációja által meghatározott szten-
derd modellben nem igaz, az N ′ , a +′ és a ·′ által meghatározott
modell tehát lényegileg különbözik a sztenderd modelltől.
Ennél valamivel többet is mondhatunk. Az N ′ halmaznak
van egy részhalmaza, amely lényegében megegyezik a természe-
tes számok szokásos halmazával: ez az 0, s(0), s(s(0)). . . alakú
individuumok halmaza, amelyeken a + és a · jelentése a meg-
szokott. N ′ -nek azonban ezeken kívül vannak további elemei is,
amelyeket végtelen elemeknek nevezünk. Az elnevezés magyará-
zata a következő: minden olyan N ′ -beli a individuum esetén,
amely egyetlen m természetes szám esetén felel meg m-nek, tel-
jesül, hogy bármely n természetes számra n < a. (Azt, hogy
x < y, így definiáljuk: van olyan z, hogy y = x + s(z).) PA-ban
ugyanis bizonyítható, hogy tetszőleges x és y esetén vagy x < y,
vagy y < x, vagy x = y; valamint hogy tetszőleges n természetes
szám esetén, ha x < n, akkor x = 0 vagy x = 1. . . vagy x = n − 1.

Ha tehát a nem felel meg egyetlen m-nek sem, akkor minden-
képpen n < a. A PA rendszer olyan modelljeit, amelyek végte-
len elemeket is tartalmaznak, nemsztenderd modellnek nevezzük.
A természetes számokat sokféleképpen definiálhatjuk (például a
halmazelméletben), de amíg minden természetes szám megfelel
egy m-nek, addig valamennyi modell izomorf, ami annyit tesz:
pontosan ugyanazt a matematikai struktúrát adja meg.
A PA + „PA inkonzisztens” elmélet modelljeiben van olyan
c, amely megfelel annak a tulajdonságnak, amelyet az „x egy el-
lentmondás PA-beli bizonyításának Gödel-száma” aritmetizáltja
fejez ki. Mivel e végtelen, igazából nem Gödel-szám. A +′ és
·′ műveletek a nemsztenderd modellek végtelen elemein nem
szorzást és összeadást jelentenek, miképpen – amennyiben egy
végtelen e elemre alkalmazzuk – az „x egy PA-beli bizonyítás
Gödel-száma” tulajdonság aritmetizáltja sem azt fejezi ki, hogy
e egy bizonyításnak – vagy bárminek – a Gödel-száma lenne.
Az aritmetika nemsztenderd modelljeit a logikában vizsgál-
ják, de az Abraham Robinson amerikai matematikus által az
1960-as években kidolgozott nemsztenderd analízisben általáno-
sabb szerepet is játszanak. Robinson az elsőrendű logika esz-
közeit csatasorba állítva kidolgozta a „végtelen kicsi” mennyisé-
gek precíz elméletét, amelyet – informálisan – az analízis atyjai,
Newton és Leibniz is használtak. A nemsztenderd analízis ékes
példája annak, miként használható a matematikai logika általá-
ban a matematikában. Ahhoz azonban, hogy egy nemsztenderd
modellhez jussunk, nem kell feltennünk, hogy PA elmélet axi-
ómáit egy hamis egzisztenciális – azaz bizonyos tulajdonságú
individduumok létezését posztuláló – axiómával bővítettük. Ép-

pen ellenkezőleg: a nemsztenderd analízisben használt nemsz-
tenderd modellekben pontosan ugyanazok az aritmetikai állí-
tások igazak, mint a sztenderd modellben. Ez azért lehetséges,
mert a nemsztenderd modellek egyáltalán nem kapcsolódnak a
nemteljességhez. A teljességi tétel következménye, hogy nem-
sztenderd modelljei még az „igaz aritmetikának” (l. a 4.3. alfeje-
zetet) is vannak. A T igaz aritmetikában, amely csak egy általá-
nosított értelemben tekinthető elméletnek, minden igaz aritmeti-
kai állítás axióma. Tekintsük most azt az elméletet, amelyet úgy
kapunk, hogy T axiómáihoz hozzávesszük a c > 0, c > 1, c > 2
stb. axiómákat, amelyekben c egy új konstans. Ha ez az elmélet
inkonzisztens, akkor inkonzisztens egy olyan elmélet is, amely-
ben T axiómái mellett az új axiómákból csak véges sok szerepel,
elvégre egy ellentmondás levezetésében csak véges sok axióma
használható fel. Ha viszont T-t az új axiómák közül csak véges
sokkal bővítjük, akkor az így kapott rendszer konzisztens, hi-
szen c szerepét mindig eljátszhatja egy eléggé nagy természetes
szám. Ezek szerint tehát a végtelen sok axiómával való bővítés-
sel kapott elmélet is konzisztens, és a teljességi modell szerint
van modellje, amelyben c egy végtelen elemet kell hogy jelöljön.
(A logikában ezt a gondolatmenetet a kompaktsági tétel alkalma-
zásának nevezik.)
A PA elmélet sztenderd és nemsztenderd modelljei közötti
különbség tehát az elemi aritmetika nyelvén nem fogalmazható
meg. Előfordulhat, hogy egy nemsztenderd modellben ugyan-
azok az – elemi aritmetika nyelvén felírt – mondatok igazak,
mint a sztenderd modellben. Sokan gyötrődnek emiatt azon,
hogy miként is különböztethetők meg a sztenderd és a nemsz-

tenderd modellek, ez a kérdés azonban – mint már jeleztük –
nem kapcsolódik közvetlenül a nemteljességi tételhez, így ebben
a könyvben nem is foglalkozunk vele.
8. FEJEZET
NEMTELJESSÉG,
BONYOLULTSÁG,
VÉGTELEN
8.1. Nemteljesség és bonyolultság
Mint azt a 2.2. alfejezetben már megjegyeztük, a gyakorta hall-

ható vélemény, mely szerint a nemteljességi tétel bármely „ele-
gendően bonyolult” rendszerre alkalmazható, a legjobb esetben
is félrevezető. Vannak ugyanis rendkívül bonyolult rendszerek,
amelyek teljesek, és olyanok is, amelyek nagyon egyszerűek, de
nem teljesek. A félrevezető kijelentésekben a „bonyolultság” ki-
fejezést feltehetően egy informális értelemben használják. Ele-
gendő ugyanis egy pillantást vetni a (Függelékben definiált)
Robinson-aritmetikára, hogy lássunk egy nagyon egyszerű rend-

szert, amely mindazonáltal magába foglalja az aritmetikának azt
„a bizonyos részét”, amely ahhoz szükséges, hogy a nemteljes-
ségi tétel alkalmazható legyen rá. Másrészt könnyen értelmezhe-
tünk olyan konzisztens és teljes rendszereket, amelyek átlátha-
tatlanul bonyolultak. Ha tehát a „bonyolultság” kifejezést infor-
mális értelemben használjuk, akkor semmiféle korreláció nincs
a bonyolultság és a nemteljesség között.
A logikában ismert a bonyolultság formális fogalma is, ame-
lyet Kolmogorov-, Solomonoff- vagy Chaitin-bonyolultság (eset-
leg ezek valamilyen kombinációja), algoritmikus, információel-
méleti vagy programméret-bonyolultság néven emlegetnek. Az
említettek közül Kolmogorov a leghíresebb matematikus, így a
legközismertebb a Kolmogorov-bonyolultság elnevezés – miként a
[Li és Vitanyi 97] könyv szerzői megjegyzik, feltehetően annak a
bibliai elvnek az alapján, amely szerint „annak akinek van, még
adnak, hogy bőven legyen neki”. Bár a nemteljességi tétel alkal-
mazhatósága nem a rendszer bonyolultságától függ, a nemteljes-
ség és a Kolmogorov-bonyolultság között több kapcsolat is fenn-
áll. Így például a nemteljességi tétel a Kolmogorov-bonyolultság
alapján is bizonyítható. Ennek a bizonyításnak első számú nép-
szerűsítője Gregory Chaitin, a bonyolultság fogalmát bevezető
matematikusok egyike.
Chaitin nemteljességi tétele
A Kolmogorov-bonyolultság fogalma sokféleképpen értelmez-

hető, de az értelmezések közötti különbségek az ebben a
Nemteljesség, bonyolultság, végtelen 225
fejezetben tárgyalt szempontokból nem számítanak. Az elmé-

lyült elméleti kifejtésekben a bonyolultság fogalmát általában
bináris sorozatokra (amilyen például 0110101010011) alkalmaz-
zák, és a definícióban a Turing-gép fogalmára hivatkoznak. Ehe-
lyütt inkább a jelekből álló füzérek kiszámítható tulajdonságai-
nak elméletére támaszkodunk, amelyet informálisan a 3. fejezet-
ben mutattunk be.
Az alapgondolat egyszerű: egy s füzér bonyolultságát nem
s hosszával, hanem annak a legrövidebb füzérnek a hosszával
mérjük, amely minden információt magába foglal ahhoz, hogy
s-t kiszámíthassuk. A szóban forgó füzér egy programot kódol,
amely megfelelő bemenettel lefuttatva s-t adja kimenetként. Így
például annak az s füzérnek a bonyolultsága, amely π (2-es
számrendszerbeli alakjának) első egymilliárd számjegyéből áll,
sokkal kisebb, mint s hossza, mivel π számjegyeinek kiszámítá-
sára léteznek rövid programok, amelyeket csupán az „egymilli-
árd számjegy után állj meg” utasítással kell kiegészítenünk. Az s
füzér tehát összenyomható: Kolmogorov-bonyolultsága sokkal ki-
sebb, mint a hossza. A másik végletet az erősen összenyomhatat-
lan füzérek jelentik, amelyeknek Kolmogorov-bonyolultsága kö-
zel van a hosszukhoz. A (mondjuk) 1000-nél hosszabb füzérek
túlnyomó többsége ilyen. Speciálisan, minden n esetén létezik
olyan, legalább egy n hosszúságú füzér, amelynek bonyolultsága
n. (Ennek bizonyítása egyszerű: n-nél rövidebb program legföl-
jebb 1 + 2 + 4 + · · · + 2n−1 = 2n − 1 van, n hosszúságú bináris
füzér viszont 2n darab.) Az összenyomhatatlan füzérek a tipi-
kus, „véletlen-” sorozatok, amelyekben nincsenek olyan mintá-
zatok, amelyek alapján megadható lenne egy, a füzért kiszámító,
de a füzérnél rövidebb jelsorozattal leírható algoritmus. Egy ma-

ximálisan összenyomhatatlan füzér esetében nincs jobb algorit-
mus annál, mint amely explicite tartalmazza a füzér elemeinek
listáját.
Mindennek alapján ésszerű feltevés, hogy a véletlen (mond-
juk valamely fizikai folyamat, például radioaktív bomlás megfi-
gyelésén alapuló) jelsorozatok összenyomhatatlanok. Annak bi-
zonyítása persze, hogy egy sorozat valóban ilyen, már egészen
más dolog.
Legyen T olyan formális rendszer, amely tartalmazza az arit-
metika ama „bizonyos részét”. Chaitin nemteljességi tétel szerint
ekkor létezik egy T-től függő c szám, hogy T-ben egyetlen „az s
füzér bonyolultsága c-nél nagyobb” alakú állítás sem bizonyít-
ható. Mivel azonban léteznek ilyen alakú igaz állítások, ebből az
következik, hogy vannak olyan „az s füzér bonyolultsága c-nél
nagyobb” alakú állítások, amelyek T-ben – amennyiben nem bi-
zonyíthatóak benne a bonyolultságra vonatkozó hamis állítások
– eldönthetetlenek.
A bizonyítás lényegét a következő, informális gondolatme-
netben mutathatjuk be. Jelölje egy s füzér Kolmogorov-bonyo-
lultságát K (s). Tegyük fel, hogy tetszőleges nagy n számhoz lé-
tezik olyan s füzér, hogy a konzisztens T elméletben bizonyít-
ható a K (s) > n állítás. Legyen továbbá t olyan füzér, amely
magába foglal minden információt, amely T tételeinek felsorolá-
sához szükséges. Válasszunk most egy olyan n számot, amelyre
teljesül, hogy n és az n-t jelölő numerikus füzér hosszának kü-
lönbsége többszöröse t hosszának. Ahhoz, hogy találjunk egy
n-nél nagyobb bonyolultságú füzért, csupán T tételeit kell sorra
megvizsgálnunk – addig, amíg nem találunk köztük egy K (s) >

> n alakút. Ez azonban azt jelenti, hogy az s füzér megadásá-
hoz kizárólag (a T alapján adott) t-re és n-re van szükségünk,
márpedig e két információ együttesének a bonyolultsága jóval
kisebb, mint n, azaz ellentmondásra jutottunk.
Mielőtt az eredmény további vizsgálatára rátérnénk, követ-
kezzen most egy második, formálisabb bizonyítás – azoknak az
Olvasóknak a kedvéért, akiket a technikai részletek nem riaszta-
nak el.
Emlékeztetünk (l. a 3.3. alfejezetet), hogy
P0 , P1, P2 , . . .
azoknak a programoknak a (kiszámítható) felsorolása, amelyek-

nek bemenetként egyetlen füzérre van szükségük, és amelyek
kimenetén vagy egy füzér jelenik meg, vagy sohasem állnak
meg. Tetszőleges s füzér esetén végtelen sok olyan i és w léte-
zik, hogy a Pi program a w bemenettel az s kimenetet adja. Ha
például Pi olyan program, amely kimenetként egyszerűen a be-
menetet adja, akkor az s bemenetnél a kimenet is s lesz. Egy
s füzér Kolmogorov-bonyolultságának értelmezésekor (ebben a
speciális esetben) azt keressük, miként lehet s-t a legrövidebben
meghatározni azzal, hogy megadunk egy programot és egy be-
menetet, hogy az előbbi az utóbbival s-t adja kimenetként. K (s)-t
ennek megfelelően a legrövidebb olyan (i, w) párként definiál-
juk, amelyre teljesül, hogy a Pi program a w bemenettel s-t adja
kimenetként.
Figyeljünk fel arra, hogy egy füzér Kolmogorov-bonyolultsá-

ga a programok felsorolásától is függ. Belátható azonban, hogy
a programok bármely két különböző felsorolásából indulunk ki,
az így kapott K1 és K2 bonyolultságmértékek lényegében ekviva-
lensek: abban az értelemben, hogy létezik egy (K1 -től és K2 -től,
de s-től nem) függő c szám, hogy tetszőleges s esetén |K1 (s)−
−K2 (s)| < c . Ennek következménye, hogy a Kolmogorov-bo-
nyolultság fogalmán alapuló kvantitatív eredmények – köztük
Chaitin nemteljességi tétele – nem függenek attól, hogy ponto-
san miként is definiáljuk a bonyolultságot. (Ez a fogalom más-
fajta definícióira is érvényben marad, a különböző meghatáro-
zások alapján meghatározott bonyolultságmértékek különbsége
egy s füzér esetén az s hosszának logaritmusával fejezhető ki.) A
K (s) bonyolultság egy adott definíciója alapján kapott kvantitatív
eredményeknek ugyanakkor nem tulajdoníthatunk komolyabb
jelentőséget.
Adósak vagyunk az „(i, w) pár hossza” fordulat magyaráza-
tával. Tetszőleges s és t füzérek esetén (s, t) szintén egy füzér,
amelyből s és t is kiolvasható. Ha adott a pár, akkor belőle az őt
alkotó két füzér egyértelműen meghatározható. Az (s, t) pár eg-
zakt definíciójának a továbbiak szempontjából nincs jelentősége;
egy lehetséges módszer mindazonáltal a következő. Ha az s fü-
zér n hosszúságú, akkor legyen (s, t) az a füzér, amely n darab
1-essel kezdődik, majd egy 0, aztán az s, végül a t füzér követ-
kezik. Ha például s az „abcdf”, t pedig a „ghijk” füzér, akkor
(s, t) az 111110abcdefghijk füzér. Az így definiált pár első tagja
a párt megadó füzérben az első 0 után következő n darab jel
által meghatározott füzér, a második tag pedig az, ami ez után
„marad”. Ha az s füzér n, a t füzér pedig m hosszúságú, akkor

(s, t) hossza 2n + m + 1.
A Kolmogorov-bonyolultság fontos vonása, hogy a K (s) > n
alakú állításokról feltehetjük, hogy Goldbach típusúak. Ennek
oka, hogy K (s) > n a következő állítás formájában fogalmazható
meg:
Bármely m szám és bármely n-nél nem hosszabb (i, w) pár

esetén nem igaz az, hogy a Pi program a w bemenettel m
lépés után s-t adja kimenetként.
Ha tehát egy konzisztens elméletben bizonyítható K (s) > n,

akkor s bonyolultsága valóban nagyobb, mint n.
Chaitin nemteljességi tételének bizonyításához szükségünk
lesz a felsorolható halmazok
W0 , W1 , W2 , . . .
sorozatára is, amelyben Wi azoknak az s füzéreknek a halmaza,

amelyekkel mint bemenettel a Pi program – egyszer csak – meg-
áll. A Wi halmazok valóban felsorolhatóak. Ennek magyarázata
az, hogy „a P1 program az s bemenettel n lépés végrehajtása
után megáll” alakú igaz állítások halmaza eldönthető. Megfor-
dítva, minden felsorolható E halmazhoz létezik (végtelen sok)
i, hogy E azonos a Wi halmazzal. Ez pedig azért van így, mert
egy felsorolható E pontosan azoknak a füzéreknek a halmaza,
amelyekkel mint bemenettel az E-t felsoroló programok egyszer
csak megállnak, azt jelezve, hogy a szóban forgó füzér E eleme.
Mi a helyzet, ha Wi végtelen? A fent leírt eljárás ebben az

esetben nem áll meg, hanem a végtelenségig tovább folytató-
dik. Ez igazából szükségképpen van így. Nem létezik ugyanis
a felsorolható halmazoknak olyan felsorolása, amelynek alap-
ján eldönthetnénk, hogy mely felsorolható halmazok végesek,
és olyan sincs, amely csak a végtelen felsorolható halmazokat
adja meg. A felsorolható halmazok definíciójában éppen ezért
engedtük meg, hogy egy véges halmaz elemeinek felsorolása a
végtelenségig folytatódhasson.
A tétel bizonyítását kezdjük azzal, hogy definiálunk egy Pe
programot, amely bármely ( p, k) párral mint bemenettel – ahol
p és k is numerikus füzér – a Wp halmaz elemei között keres „a
w bonyolultsága nagyobb, mint a (k, ( p, k)) pár hossza” alakú
mondatokat. Ha talál egy ilyen mondatot Wp -ben, akkor a kime-
neten megjelenik a w füzér.
Ha most adott egy T elmélet, akkor legyen Wp a T tételeinek
halmaza. Tegyük fel, hogy a Pe program a ( p, e) bemenettel –
egy idő után – megáll, és a kimeneten egy w füzér jelenik meg.
A bonyolultság definíciója alapján w bonyolultsága nem lehet
nagyobb, mint (e, ( p, e)) hossza. Ha azonban T konzisztens, ak-
kor w bonyolultsága nagyobb kell hogy legyen, mint (e, ( p, e))
hossza. Ha tehát T konzisztens, akkor benne egyetlen, „w bonyo-
lultsága nagyobb, mint c” alakú állítás sem lehet bizonyítható,
ahol a c az (e, ( p, e)) pár hossza.
Az (e, ( p, e)) párban e nem függ T-től, p viszont a T téte-
leit felsoroló halmaz indexe – p meghatározása elegendő ah-
hoz, hogy megmondjuk, mit jelent T egy tételének lenni. Emiatt
ésszerű, ha a legrövidebb ilyen p hosszát tekintjük a T elmélet
K ( T ) bonyolultságának. Ezzel lényegében ugyanolyan mértékű

bonyolultságot adunk meg, mint a fogalom más, természetes de-
finíció alapján.
A bonyolultság fogalmát megfelelően módosítva a nemteljes-
ségi tétel a következőképpen is megfogalmazható: létezik olyan,
T-től független c konstans, hogy T-ben egyetlen K (s) > n alakú
állítás sem bizonyítható, amennyiben n nagyobb, mint K ( T ) + c
(l. [Chaitin 92]). Ez a megfogalmazás igazából semmit sem tesz
hozzá a tételhez, mivel sem a c konstansnak, sem a bonyolultság
definíciójának nincs különösebb jelentősége (l. [Lambalgen 89]
és [Raatakainen 98]).
Chaitin nemteljességi tételének következménye, hogy a ma-
ximálisan összenyomhatatlan füzérek halmazának komplemen-
tuma, azaz azoknak az s füzéreknek a halmaza, amelyeknek a
bonyolultsága kisebb, mint a hosszuk, Post-féle értelemben egy-
szerű halmaz (l. a 3.3 alfejezetet). Azoknak az s füzéreknek a
halmaza ugyanis, amelyekre K (s) kisebb, mint s hossza, csak
úgy lehetne felsorolható, ha képesek lennénk megvizsgálni min-
den, „Pi a w bemenettel m lépés után az s kimenetet adja” alakú
állítást. Nem létezhet továbbá olyan végtelen kiszámítható hal-
maz sem, amelynek minden eleme maximálisan összenyomha-
tatlan füzér: ezzel ugyanis rendelkezésünkre állna egy végtelen
Wp halmaz, amelynek elemei „az s füzér bonyolultsága legalább
akkora, mint s hossza” alakú igaz állítások, azaz egy elmélet,
amelyben tetszőleges nagy n szám esetén bizonyíthatóak lenné-
nek „az s füzér bonyolultsága nagyobb, mint n” alakú állítások.
Egy konzisztens elméletben tehát csak véges számú „az s füzér
maximálisan összenyomhatatlan” alakú állítás bizonyítható.
Ha megvizsgáljuk a gondolatmenetet, amely szerint vannak

„az s füzér maximálisan összenyomhatatlan” alakú bizonyítha-
tatlan állítások, akkor kiderül: magának a bizonyításnak az alap-
ján egyetlen ilyen állítást sem tudunk felírni. Ha ugyanis ren-
delkezésünkre állna egy mechanizmus, amelynek alapján tet-
szőleges konzisztens T elmélet esetén definiálhatnánk egy ilyen
alakú igaz mondatot, akkor végtelen sok ilyen mondatot ge-
nerálhatnánk, ami lehetetlen. Így annak ellenére, hogy az „s
összenyomhatatlan” alakú állítások Goldbach típusúak, egyet-
len ilyen alakú állítást sem tudunk felírni, amelyről meg lehe-
tünk győződve, hogy eldönthetetlen T-ben. Tetszőleges T elmé-
let esetén megadhatunk olyan n számot, amellyel T-ben az „s
egy n hosszúságú összenyomhatatlan füzér” állítás egyetlen s
esetén sem bizonyítható, annak ismeretéhez azonban, hogy egy
ilyen állítás eldönthetetlen, azt is tudnunk kellene, hogy s való-
ban egy n hosszúságú összenyomhatatlan füzér.
Amint azt Chaitin is megjegyzi, az általa bizonyított nemtel-
jességi tétel úgy viszonyul a Berry-paradoxonhoz, mint Gödel
eredeti bizonyítása a hazug paradoxonhoz. G. G. Berryt, az ox-
fordi Bodleian Library könyvtárosát a Principia Mathematica egy
lábjegyzete tette halhatatlanná; az általa felfedezett paradoxon
alapja, hogy „a legkisebb olyan szám, amely nem definiálható
száznál kevesebb szóval” olyan szám, amelyet épp most defini-
áltunk, méghozzá száznál kevesebb szóval. (A nemteljességi té-
tel egy másik, Berry-paradoxonon alapuló bizonyítását George
Boolos adta meg a [Boolos 89] cikkben.)
A bonyolultság mint a nemteljesség magyarázata
Chaitin saját nemteljességi tételéhez fűzött kommentárjai alap-

ján sok olvasójának támadhatott az a benyomása, hogy a tétel a
nemteljesség valódi alapjait tárja fel. A [Chaitin 82] cikk össze-
foglalójában például ezt olvashatjuk:
Gödel tétele információelméleti alapon is bizonyítható. Egy

ilyen megközelítésben érvelhetünk úgy, hogy ha egy tétel
több információt tartalmaz, mint axiómák egy adott hal-
maza, akkor a tétel ezen axiómák alapján nem bizonyít-
ható. Az eredeti, hazug paradoxonon alapuló bizonyítással
szemben ez a megközelítés azt sugallja, hogy a Gödel által
felfedezett nemteljesség sokkal inkább természetes és szé-
leskörű, mintsem patologikus és furcsa.
Nem világos, hogy mit ért Chaitin azon, hogy „érvelhetünk

úgy. . . ”, és hogy miként kell érteni a cikkben szereplő megjegy-
zést, amely szerint „szeretném, ha azt mondhatnám: ha van ötki-
lónyi axiómánk és egy 10 kilós tételünk, akkor ez a tétel nem ve-
zethető le az axiómákból”. Azon, hogy „több információt tartal-
maz”, Chaitin ezt érti: „nagyobb a Kolmogorov-bonyolultsága”.
Chaitin nemteljességi tétele azonban nem egy elmélet tételeinek
bonyolultságáról, hanem a bonyolultságról tett állításokról szól.
Tagadhatatlan, hogy egy „K (s) > n” alakú igaz állítás bonyolult-
sága nagyobb, mint n-é, hiszen az n füzér is megkapható belőle.
De ez semmiképpen nem jelenti azt, hogy az állítás bonyolultsága
magyarázná azt, hogy nem bizonyítható. Egyáltalán nem igaz,
hogy egy tétel bonyolultsága nem lehet nagyobb, mint azoknak
az axiómáknak a bonyolultsága, amelyek alapján levezettük. Ha
például egyetlen axiómánk a „minden x füzér esetén x = x” ál-

lítás, akkor egy meglehetősen szerény bonyolultságú elmélettel
van dolgunk. Az s = s alakú tételekben azonban s tetszőleges
füzér lehet, az ilyen tételek Kolmogorov-bonyolultságának tehát
nincs felső korlátja. Előfordulhat tehát, hogy „lehetséges amel-
lett érvelni”, hogy egy elmélet tételei nem lehetnek bonyolultab-
bak az axiómáknál, ahogy az is, hogy Chaitin „szeretné, ha azt
mondhatná”, hogy sovány axiómákból nem vezethetők le kövér
tételek – de ezeket az állításokat látszólag semmi sem támasztja
alá.
Ezt maga Chaitin is megjegyzi ([Chaitin 92]), és megadja új,
javított változatát annak a „heurisztikus alapelvnek”, amely sze-
rint egyetlen tétel bonyolultsága sem haladhatja meg az axiómá-
két:
Nem bizonyíthatunk be egy adott axiómahalmaz alapján

olyan tételt, amelynek bonyolultsága nagyobb, mint az axi-
ómáké úgy, hogy ezt tudjuk is. Más szóval, nem va-
gyunk képesek felismerni, ha egy tétel bonyolultsága lé-
nyegesen meghaladja azokét az axiómákét, amelyekből le-
vezettük.
Chaitin nem mondja meg, miként lehetne a „javított válto-

zatot” alátámasztani, és egyáltalán nem világos, hogy miben is
állna egy ilyen „alátámasztás”. Tetszőleges s füzér esetén a „min-
den x esetén x = x” axióma alapján be tudjuk bizonyítani, hogy
s = s. Chaitin alapelvéből az következik, hogy sohasem tudhat-
juk, hogy s füzér bonyolultsága nagyobb, mint a „minden x-re,
x = x” füzéré – de ezt semmi sem támasztja alá.
Chaitin a következő megjegyzéssel zárja fejtegetéseit: „Talán

helyesebb, ha ezeket a problémákat úgy kerüljük el, hogy alap-
elvünket a következő, kétségbevonhatatlan formában rögzítjük:
egy axiómahalmazból, amelynek bonyolultsága N, nem bizo-
nyíthatunk be olyan tételt, amely azt állítja, hogy egy adott ob-
jektum bonyolultsága lényegesen nagyobb, mint N.” Ez a nem-
teljességi tétel megfogalmazásaként valóban kétségbevonhatat-
lan: T-ben nem bizonyítható K (s) > n tetszőleges olyan n ese-
tén, amely nagyobb, mint K ( T ) + c – csupán azt kell figyelembe
vennünk, hogy az itt szereplő c konstans rendkívül nagy is le-
het, nem nyilvánvaló tehát, hogy hol van a határ a „lényegesen
nagyobb” és a „nem lényegesen nagyobb” bonyolultság között.
Az állítás a nemteljességi tétel speciális esete, amit – a korábban
bemutatottakhoz hasonló – informális érvek alapján is megért-
hetünk.
Ami pedig a a korábbi, „a hazug paradoxonján alapuló” bi-
zonyítással szembeállítható nézőpont „újdonságát” illeti, az első
nemteljességi tételnek a kiszámíthatóság elméletén alapuló bizo-
nyítása – mint azt Chaitin maga is megjegyzi – már régóta ismert
volt. Az MRDP-tétel (l. a 3.3. alfejezetet) szerint ha egy elmélet
kielégíti az első nemteljességi tétel feltételeit, akkor végtelen sok
„a D ( x1 , . . . , xn ) = 0 diofantikus egyenletnek nincs megoldása”
alakú állítás van, amely az elméletben eldönthetetlen. Valóban
fontos hangsúlyozni, hogy az eldönthetetlen aritmetikai monda-
toknak nem kell feltétlenül különös önreferenciális állításoknak
lenniük, ezt azonban a diofantikus egyenletekről szóló állítások
tökéletesen illusztrálják.
8.3. Nemteljesség és véletlen
Az összenyomhatatlan füzéreket (Kolmogorov-)véletlen füzérek-

nek is nevezik. A véges füzérek esetében a véletlenségnek foko-
zatai vannak, a fogalom azonban kiterjeszthető a végtelen hosz-
szú sorozatokra is, amelyeknél már nincsenek fokozatok: egy
végtelen sorozat vagy véletlen, vagy nem az. Az utóbbi típusú
bonyolultság értelmezése meglehetősen technikai, ebben a
könyvben ezért nem is tárgyaljuk. Jegyezzük azonban meg, hogy
létezik egy speciális véletlen végtelen bináris – azaz csak 0-ból
és 1-esből álló – sorozat, amelyet elsőként Chaitin definiált, és
„megállási valószínűségnek” vagy Ω-nak (omega) nevezett el.
Az Ω bizonyos véges bináris sorozatok r1 , r2 , r3 . . . sorozatának
limesze: abban az értelemben, hogy Ω n-edik tagja pontosan ak-
kor i, ha létezik olyan k szám, hogy az rm füzér n-edik tagja min-
den k-nál nagyobb m esetén i. Az Ω sorozat nem kiszámítható:
nincs olyan effektív eljárás, amellyel Ω összes tagját megkap-
hatnánk. Kiszámíthatjuk az r1 , r2 , r3 . . . füzérek tagjait, és tudjuk,
hogy bármely Ω-beli n pozíciót tekintjük, az r1 , r2 , r3 . . . sorozat
egyszer csak „stabilizálódik”, azaz ha eléggé előrehaladunk, ak-
kor a sorozat bármely rk tagjának n-edik tagja ugyanaz lesz (és
ez lesz Ω n-edik tagja), de általában nem áll módunkban eldön-
teni, hogy mikor érkezünk el ehhez az n-edik pozícióhoz.
Chaitin bebizonyította, hogy egy formális rendszerben csak
véges számú „Ω n-edik pozíciójában i áll” alakú állítás dönthető
el helyesen, és azt is, hogy – a bonyolultság egy adott értelme-
zése mellett – egy c bonyolultságú formális rendszerben Ω-nak
legfeljebb n + c tagja határozható meg, ahol c egy konstans.
Mi a jelentősége az Ω sorozatnak a nemteljesség szempont-

jából? Chaitin – The Unknowable című könyvének bevezetőjében
– a következőket állítja:
Dióhéjban: Gödel felfedezte a nemteljességet, Turing a ki-

számíthatatlanságot, én pedig a véletlenséget: azt az elké-
pesztő tényt, hogy vannak matematikai állítások, amelye-
ket semmi nem támaszt alá, csupán véletlenül igazak.
A szóban forgó állítások úgy tűnik, „az Ω n-edik pozíciójá-

ban i áll” alakúak. Az, hogy ezeket „semmi nem támasztja alá”,
azt sugallja, hogy ezek valamilyen abszolút értelemben bizonyít-
hatatlanok. Ezt maga Chaitin is megerősíti („Irreducible Comp-
lexitiy in Mathematics” című írásában):
Az ilyen matematikai tények bizonyításának lényegében

egyetlen módja, hogy – mindenféle igazolás nélkül – egy-
szerűen axiómaként posztuláljuk őket.
Hamarosan megvizsgáljuk, mit is jelent ez, most azonban

arra hívjuk fel a figyelmet, hogy Chaitin a szóban forgó állítá-
sokat „véletlenül igaznak” nevezi, ezzel is hangsúlyozva az Ω
sorozat véletlen jellegét. MetaMath című könyvében például ezt
írja:
Most valóban olyan matematikai tényeket kapunk, amelyek

semmire sem vezethetők vissza, amelyek nem „valaminek
az alapján” igazak. Ezek a tények, az Ω megállási valószí-
nűség bináris kifejtésének számjegyei, úgy szimulálják egy
érme egymás utáni feldobásának kimeneteleit, amennyire
ez a tiszta matematikában egyáltalán lehetséges.
Mintha azt sugallná, hogy „az Ω sorozat n-edik számjegye

i” alakú állítások valamilyen értelemben úgy igazak „minden
alap nélkül”, mint az, hogy egy adott időpontban egy radioak-
tív bomlás bekövetkezik. Amikor azt mondjuk, hogy a radioak-
tív bomlás „valóban véletlenszerű”, ezen azt értjük, hogy nem
létezik semmiféle mechanizmus, amely egy atom bomlását egy
adott időpontban előidézné, és hogy a statisztikai leírás foglal
magába mindent, amit a bomlásról tudunk. Ω-t azonban termé-
szetesen nem fizikai kísérletek alapján definiáltuk, és nem isme-
rünk olyan „matematikai mechanizmusokat” vagy „matemati-
kai törvényeket”, amelyek alapján egyes állításokat megalapo-
zottan, másokat pedig „csak úgy, véletlenül” igaznak tekinthet-
nénk. Ha nem bizonyításokról és érvelésekről beszélünk, akkor
csak ilyesmiket mondhatunk: Goldbach sejtése, ha igaz, akkor
azért igaz, mert minden 2-nél nagyobb páros szám felírható két
prímszám összegeként, vagy hogy „az Ω sorozat n-edik tagja i”
állítás, ha igaz, akkor azért azért igaz, mert i a véges sorozatok-
ból álló matematikailag definiált r1 , r2 , r3 . . . sorozat n-edik tagja-
inak határértéke, és így tovább. Abból, hogy Ω-t „véletlen soro-
zatnak” nevezzük, egyáltalán nem következik, hogy itt a termé-
szetben esetleg létező véletlenség bármiféle analogonjáról lenne
szó.
Chaitin is hangsúlyozza, hogy Ω matematikai alapon defi-
niált sorozat, amelyet talán nem a „véletlen”, hanem egy másik
terminus jobban leírna, és az „irreducibilis” kifejezést javasolja:
Más szóval, Ω tagjai logikailag irreducibilisek, nem kap-

hatók meg náluk egyszerűbb axiómák alapján. Végre! Itt
van, miként szimulálhatóak egy érme egymás utáni feldo-

básai, találtunk „atomi” matematikai tényeket, méghozzá
atomi tények egy olyan végtelen sorozatát, amelynek tagjai
semmilyen kapcsolatban nem állnak egymással, és nem va-
laminek (pontosabban nem valami náluk egyszerűbbnek)
az alapján igazak.
Ezzel visszaérkeztünk ahhoz a gondolathoz, miszerint eze-

ket az állításokat csupán posztulálni tudjuk, bizonyítani – vala-
milyen tartalmasabb értelemben, az utóbbi idézet szerint „egy-
szerűbb axiómák alapján” – viszont nem.
Vizsgáljuk meg alaposabban, mit jelent ez! Az „egyszerűbb”
bármely értelmezése mellett – amennyiben egy füzér egyszerű-
ségét egy természetes számmal fejezzük ki –, nyilvánvalóan lesz-
nek aritmetikai állítások, amelyek nem vezethetők le logikailag
egyszerűbb igaz állítások alapján. Így például azok a legegy-
szerűbb igaz állítások, amelyekből a „0 = 0” állítás következik,
nem vezethetők le semmilyen, náluk egyszerűbb igaz állítások-
ból. Maga a „0 = 0” állítás az egyszerűség számos természetes
definíciója szerint például ilyen. A „megdöbbentő tény”, amely-
ről Chaitin beszél, nem lehet az, hogy léteznek olyan állítások,
amelyek nem vezethetők le náluk egyszerűbb axiómák alapján.
Természetesen lényegi különbség van a „0 = 0” és „az Ω
sorozat n-edik tagja i” alakú kijelentések között. Hogy mást ne
mondjunk, az utóbbiak egyáltalán nem magától értetődőek, sok-
kal inkább matematikai problémafelvetések, amelyek bizonyí-
tásra szorulnak. Alaptalan ugyanakkor azt állítani, hogy „nem
kaphatók meg náluk egyszerűbb axiómák alapján”. Abból, hogy
egy n bonyolultságú formális rendszerben az Ω sorozatnak leg-

feljebb n + c tagja határozható meg, nem következik, hogy az „Ω
n-edik tagja 0” állítás, amennyiben igaz, nem bizonyítható más-
képp, csak úgy, hogy felvesszük az axiómák közé. Az, hogy az Ω
tagjairól egy adott rendszerben mely állítások bizonyíthatók, a
rendszertől magától, valamint Ω definíciójának részleteitől függ.
Speciálisan, bármekkora is az n szám, az Ω definíciójában sze-
replő paramétereket megválaszthatjuk úgy, hogy bármely k < n
esetén bebizonyíthatjuk valamennyi, az „Ω sorozat k-adik tagja
i” alakú igaz állítást. A szóban forgó paraméterek egy természe-
tes értelmezése mellett Calude és munkatársai [Calude et al. 01]
például kiszámították Ω első 64 tagját.
Tekintsük most inkább az „Ω első n tagját s adja meg” alakú
állításokat, ahol s egy n hosszúságú füzér. Mivel Ω véletlen so-
rozat, létezik olyan (n-től független) c állandó, hogy az Ω első
n tagjából álló Ω1;n füzér bonyolultsága – a bonyolultság egy
megfelelő értelmezése szerint – nem kisebb, mint n − c. Ebből az
következik, hogy ha n elég nagy, akkor Ω1;n (tetszőleges, előre
megadott „mértékben”) összenyomhatatlan, és hogy „az Ω első
n tagját s adja meg” alakú igaz állításokat semmilyen algoritmus
alapján nem kaphatjuk meg, ha kikötjük, hogy a bemenetnek n-
nél (lényegesen) rövidebbnek kell lennie. Tudjuk azonban, hogy
nagyon egyszerű axiómák alapján is bizonyíthatóak rendkívüli
bonyolultságú tételek, még akkor is, ha nem létezik algoritmus,
amely egy egyszerű bemenet alapján ezek bármelyikét adná ki-
menetként. Annak igazolásához viszont, hogy az ilyen alakú,
elegendően hosszú állításokat csak ugyanolyan bonyolultságú,
azaz (mivel ezek az állítások összenyomhatatlanok) ugyanolyan
hosszú axiómákból lehet levezetni, további érvekre van szükség.

De ha sikerül is belátnunk, hogy ez a helyzet, az még mindig
kevés annak igazolásához, hogy ha egy B állítás igazságát az
A axiómák alapján logikai úton alátámasztottuk, akkor A hossza
rövidebb kell, hogy legyen, mint B-é (ami éppen az ellenkezője
a Chaitin-féle „heurisztikus alapelvnek”, amely szerint egy té-
tel bonyolultsága nem lehet nagyobb azoknak az axiómáknak
a bonyolultságánál, amelyekből levezettük). Ezt Chaitin semmi-
vel nem támasztja alá, de nincs is összhangban a tapasztalattal.
Tekintsük például a
létezik p prímszám, hogy 10 00010 0000 < p < 2 · 10 00010 0000
állítást. Ennek belátása egyáltalán nem ütközik akadályba: Er-

dős Pálnak a Csebisev-tételre adott gyönyörű elemi bizonyítá-
sából következik, hogy n és 2n között mindig van legalább egy
prímszám. De a bizonyításhoz több olyan axiómára is hivatkoz-
nunk kell, amelynek bonyolultsága – bármely természetes mérő-
szám alapján – nagyobb, mint a bizonyítandó állításé. Az, hogy
(elég nagy n-ek esetén) az „Ω első n tagját az s füzér adja meg”
alakú állításokat csupán úgy lehet „bizonyítani”, hogy axióma-
ként posztuláljuk őket, olyan állítás, amely csupán az Ω1;n füzé-
rek összenyomhatatlansága alapján nem igazolható.
Természetesen tudjuk, hogy – például – egy ZFC-ben forma-
lizálható gondolatmenet alapján elegendően nagy n-ek esetén a
fenti alakú állítások nem bizonyíthatók. (Robert Solovay bebizo-
nyította azt is, hogy – a Chaitin-féle definíció megfelelő gyen-
gítése mellett – az „elég nagy n” jelentheti azt, hogy „bármely
0-nál nagyobb n”.) De ha arra akarunk következtetni, hogy az
„érvelés” mint olyan ehhez általában is kevés, akkor ehhez szük-

ség lenne az érvelés általános (tetszőlegesen hosszú állításokra
is érvényes) elméletére, márpedig ilyesmivel Chaitin írásaiban
nem találkozunk.
Ezzel természetesen nem állítjuk, hogy az Ω sorozat tagjai-
ról szóló vagy a K (s) > n alakú állítások igazsága mindig alá-
támasztható valamilyen – elméleti jellegű – gondolatmenettel.
Egyszerűen megint arról van szó csupán, hogy semmiféle elmé-
leti alapunk nincs arra, hogy eldöntsük, mi az, ami valamilyen
abszolút értelemben nem bizonyítható vagy magyarázható. Az,
hogy Chaitin felfedezte volna „az elképesztő tényt, miszerint
vannak matematikai állítások, amelyeket semmi nem támaszt
alá, csupán véletlenül igazak”, híján van valódi tartalomnak, in-
kább úgy tűnik, hogy a „véletlen” kifejezéshez kapcsolódó ál-
talános képzettársításokon alapul. Az aritmetikai nemteljesség
Kolmogorov-bonyolultságon alapuló esetei továbbra is támasz-
tanak kihívásokat.
8.3. Nemteljesség és végtelen
A nemteljesség változatai
Sok formális rendszer van, amely szándékoltan nemteljes: ezek

matematikai struktúrák egy osztályát meghatározott tulajdonsá-
gok szempontjából írják le; más jellemzőket azonban nem rögzí-
tenek. Tipikus példa a csoportok elemi elmélete, amelynek axi-
ómái azt rögzítik, hogy mit tekintünk „csoportnak” (egy speci-
ális matematikai struktúrának). Ez az elmélet nem teljes, mivel
– például – vannak kommutatív csoportok, de olyanok is, ame-

lyek ezzel a tulajdonsággal nem rendelkeznek, vagy mivel nincs
minden csoportnak ugyanannyi eleme. Azok az elméletek, ame-
lyek matematikai struktúrák egy bizonyos osztályát karakteri-
zálják, általában nem teljesítik a Gödel-tétel feltételeit, így az,
hogy nemteljesek, definíciójuk nyilvánvaló következménye.
De még akkor is, ha vizsgálódásainkat olyan elméletekre kor-
látozzuk, amelyek nem matematikai struktúrák egy bizonyos
osztályát írják le, hanem matematikai tudásunk egy részét for-
malizálják, jelentős különbségek állnak fenn a logikában bizo-
nyított nemteljességi eredmények között. Tekintsük a ZFC el-
méletet: a Zermelo–Fränkel-féle halmazelméletet a kiválasztási
axiómával. ZFC „több dimenzió mentén” nemteljes. (A követ-
kezőkben adottnak tekintjük, hogy ZFC aritmetikailag helyes,
vagyis azt, hogy minden ZFC-ben bizonyítható aritmetikai állí-
tás igaz.)
Először, mivel a nemteljességi tétel alkalmazható ZFC-re, az
elmélet aritmetikai komponense nem teljes. Így speciálisan ZFC-
ben nem bizonyítható a saját konzisztenciáját kódoló állítás. Az
MRDP-tétel alapján tudjuk, hogy vannak ZFC-ben eldönthetet-
len, „a D ( x1, . . . , xn ) = 0 diofantikus egyenletnek nincs megol-
dása” alakú állítások, de azon állítások között, amelyekről tud-
juk, hogy eldönthetetlenek ZFC-ben (amennyiben ZFC az arit-
metika tekintetében helyes elmélet), nincsenek olyanok, amelye-
ket matematikusok vetettek volna fel, vagy olyan, például prím-
számokkal kapcsolatos állítások, amelyekről azt mondhatnánk,
hogy matematikai szempontból érdekesek. Logikai alapon nem
zárhatjuk ki ugyan, hogy – például – a prímszámsejtés a ZFC
axiómarendszerben eldönthetetlen, de semmi alapunk nincs arra

sem, hogy ezt gondoljuk. Annak bizonyítása, hogy a prímszám-
sejtés ZFC-ben eldönthetetlen, olyan szenzáció lenne, mintha ki-
derülne, hogy létezik a Marson egy föld alatti civilizáció.
Másodszor, ZFC axiómáiból végtelen halmazok sokaságának
létezése következik, de az elmélet ezeknek a halmazoknak sok
tulajdonságát eldöntetlenül hagyja. Az ilyen eldönthetetlen ál-
lítások közül a leghíresebb a Cantor-féle kontinuum-hipotézis
(CH), amely szerint a valós számok bármely végtelen részhal-
maza vagy megszámlálhatóan végtelen, vagy egyenlő számos-
ságú az összes valós szám halmazával. (Semmi szükség arra,
hogy részletesen kifejtsük, mit is jelent ez.) Azt, hogy a kontinu-
um-hipotézis ZFC-ben eldönthetetlen, Gödel és Paul Cohen bi-
zonyította be. Cohen – Gödel halmazelméleti eredményeire is
támaszkodva – bevezette a forszolásnak nevezett módszert, amely
rendkívül hasznos eszköznek bizonyult végtelen halmazokról
szóló állítások eldönthetetlenségének bizonyítására, a Gödel-féle
nemteljességi tételhez azonban semmi köze nincs. A kontinu-
umhipotézis függetlenségének bizonyítása ennek a módszernek
tipikus alkalmazása: sem CH-ból, sem nem-CH-ból nem követ-
kezik olyan aritmetikai állítás, amely nem bizonyítható ZFC-ben.
(CH eldönthetetlenségének bizonyításához csupán ZFC konzisz-
tenciáját kell feltennünk.)
Alapvető dolgozatában, amelyben – egyebek mellett – azt is
bebizonyította, hogy CH nem cáfolható ZFC axiómái alapján,
Gödel bevezetett egy halmazelméleti alapelvet, amelyet „konst-
ruálhatósági axiómának” neveznek, és a „V = L” egyenlőséggel
jelölnek. V = L alapján a második kategória minden – vagy
gyakorlatilag minden – eldönthetetlen állítása eldönthető (bár

nincsenek olyan aritmetikai következményei, amelyek ZFC-ben
enélkül nem bizonyíthatóak). Gödel bebizonyította azt is, hogy
V = L ZFC axiómái alapján nem cáfolható. (A második kate-
gória eldönthetetlen állításairól azt, hogy ZFC-ben nem cáfolha-
tóak, ennek alapján gyakran úgy látják be, hogy bebizonyítják,
hogy a V = L állítás következményei.) Az Olvasónak, aki sze-
retné megérteni, hogy a V = L állítást mindezek ellenére miért
nem vették fel a halmazelmélet sztenderd axiómái közé, Shelah
„Logical Dreams” című dolgozatát [Shelah 03] ajánljuk figyel-
mébe, amelyben számos technikai jellegű fejtegetéssel találkoz-
hat könyvünk ezen utolsó fejezetének tárgyában is.
A ZFC nemteljességének harmadik dimenzióját az jelenti,
hogy az elméletből nem következik bizonyos „nagy” végtelenek
létezése. „Végtelenségi axiómáknak” egész családját ismerjük,
amelyet az 1960-as évek óta intenzíven vizsgálnak. Ezek az axió-
mák olyan halmazok létezését mondják ki, amelyek – amennyi-
ben léteznek – „rendkívül nagyok”. Egy ilyen A végtelenségi
axiómáról (ZFC konzisztenciáját feltéve) belátható, hogy ZFC-
ben nem bizonyítható, vagyis az, hogy a ZFC + nem-A elmélet
konzisztens. Az, hogy ZFC + A konzisztens-e, többé-kevésbé
problematikus (még akkor is, ha feltesszük, hogy ZFC axiómái
igazak). Meg kell különböztetni azokat a végtelenségi axiómá-
kat, amelyek szerint a halmazok univerzuma rendelkezik bizo-
nyos „lezárási tulajdonságokkal”, és emiatt vannak benne rend-
kívül nagy halmazok, azoktól a végtelenségi axiómáktól, ame-
lyek a legkisebb végtelen halmaznak, a természetes számok hal-
mazának egy tulajdonságát izolálják, és azt állítják, hogy
léteznek „nagyobb”, ilyen tulajdonságú végtelen halmazok. Míg

az előbbiek (a „gyenge végtelenségi axiómák”) sokak számára
meggyőzőek és informális megfontolások alapján is igazolha-
tóak, addig az utóbbiakról (az „erős végtelenségi axiómákról”)
valószínűleg még azt is csak nagyon kevesen állítanák, hogy evi-
dens, hogy nem cáfolhatóak ZFC többi axiómája alapján. Az
erős végtelenségi axiómák közül több összeegyeztethetetlen a
V = L elvvel, viszont nem ismerünk olyat sem, amely eldön-
tené a kontinuum-hipotézist.
A ZFC nemteljességén ek harmadik dimenziója és a végtelen-
ségi axiómák vizsgálata a matematika meglehetősen ezoterikus
és speciális területének tűnik, és az is. De vannak következmé-
nyei a természetes számok matematikájára vonatkozóan is.
A gödeli kapcsolat
Ennek oka az, hogy figyelemre méltó kapcsolat áll fenn a ZFC
elméletnek a végtelenségi axiómákkal kapcsolatos nemteljessége
és a Gödel által felfedezett aritmetikai nemteljessége között: a
végtelenségi axiómákkal bővített elméletekben mindig bizonyít-
hatóak olyan aritmetikai állítások, amelyek a bővítés előtt el-
dönthetetlenek voltak, és minél erősebb egy végtelenségi axi-
óma, annál több új aritmetikai tétel következik belőle.
Ez a kapcsolat a nemteljességi tétel alapján érthető meg.
A leggyengébb végtelenségi axióma ZFC-ben is szerepel: azt
mondja ki, hogy létezik végtelen halmaz. Ezt az axiómát hasz-
nálva bebizonyíthatjuk, hogy ZFC többi axiómájának van mo-
dellje, vagyis azt, hogy a végtelenségi axióma elhagyásával
kapott – ZFC−ω -val jelölt – elmélet konzisztens. ZFC−ω kielégíti

a nemteljességi tétel feltételeit (aritmetikai komponense ekviva-
lens PA-val), így saját konzisztenciáját nem képes bizonyítani. A
„létezik végtelen halmaz” axióma bevezetésével tehát új aritme-
tikai tételeket kapunk, többek között azt, amely ZFC−ω (és így
PA) konzisztenciáját mondja ki. (Ez a példa kissé félrevezető, mi-
vel ZFC valójában aritmetikailag sokkal erősebb, mint ZFC−ω .)
Erős végtelenségi axiómákat nem könnyű megfogalmazni,
de a végtelenség és az aritmetika közötti kapcsolat ugyanezt a
gödeli elvet követi. A következő végtelenségi axiómából, amely
egy „erősen elérhetetlen számosság” létezését posztulálja, egye-
bek mellett az is következik, hogy minden ZFC-ben bizonyítható
aritmetikai állítás igaz. Az elérhetetlen számosság létezését ki-
mondó axióma a „gyenge” végtelenségi axiómák közé tartozik
(a fent vázolt értelemben), de a vizsgálatok azt mutatják, hogy az
erősebb axiómákból következik a gyengébb axiómákkal bővített
ZFC aritmetikai helyessége.
Filozófiai szempontból különösen érdekes, hogy ZFC-t na-
gyon nagy végtelen halmazok létezését kimondó axiómákkal bő-
vítve olyan aritmetikai állítások válnak bizonyíthatóvá, amelyek
a szóban forgó axiómák feltevése nélkül eldönthetetlenek. De
a helyzet megint az, hogy ezek között az állítások között egy
sem akad, amelyet „hagyományosan” érdekesnek nevezhetnénk.
Kiváltképp megvilágító erejű lenne tehát, ha lennének olyan,
nem csupán a logika szempontjából érdekes aritmetikai állítá-
sok, amelyek ZFC-ben eldönthetetlenek, de végtelenségi axió-
mákat felhasználva már bizonyíthatóak.
A Paris–Harrington-tétel
Ebben az irányban az első lépést 1977-ben tették meg, amikor

egy kombinatorikai elvről sikerült belátni, hogy eldönthetetlen
PA-ban. Az eredmény jelentőségét az adja, hogy a szóban forgó
elv nem Gödel-számokra és nem is formális elméletekre vonat-
kozik, hanem csupán egy látszólag jelentéktelen szigorítása egy
jól ismert matematikai tételnek. Ezt az eredményt érdemes ala-
posabban is szemügyre venni, hogy megértsük, miben áll ennek
a megközelítésnek a jelentősége.
A véges matematika egyik alapvető eredménye Ramsey tétele,
amelyet 1928-ban bizonyított be Frank Plumpton Ramsey. A tétel
kimondásához előbb meg kell ismerkednünk néhány definíció-
val. Legyen A véges halmaz, amelynek elemi számok (vagy más-
féle objektumok, ennek nincs jelentősége). Azt mondjuk, hogy
B az A halmaz n elemű részhalmaza, ha B-nek n eleme van, és B
mindegyik eleme A-nak is eleme. Az A halmaz n elemű részhal-
mazai egy m-partíciója a szóban forgó részhalmazokat úgy osztja
m darab, C1 , . . . , Cm „kategóriába”, hogy A minden n elemű
részhalmaza pontosan egy ilyen kategóriához tartozik. Végül A
egy H részhalmazát egy adott partíció tekintetében homogénnek
nevezzük, ha létezik a partícióban olyan Ci kategória, hogy A
valamennyi olyan n elemű részhalmaza, amely H-nak is részhal-
maza, Ci -be esik.
Lássunk egy konkrét példát! Ha az A halmaz egy város la-
kossága, akkor A öt emberből álló részhalmazait két kategóri-
ába sorolhatjuk: az egyikbe azok az ötös csoportok tartoznak,
amelyek tagjai jól kijönnek egymással, a másikba pedig azok,
amelyeknek elemei nem. Ekkor egy homogén H halmaz olyan

emberekből áll, amelyekből akárhogy választunk ki 5-öt, azok jól
kijönnek egymással, vagy olyan, amelyből akárhogy választunk
ki 5-öt, azok nem jönnek ki jól egymással.
Ramsey tétele homogén részhalmazok létezéséről szól. A té-
tel (pontosabban „a véges Ramsey-tétel”) szerint tetszőleges n, m
és k esetén létezik olyan p szám, hogy ha A-nak legalább p eleme
van, akkor A n elemű részhalmazai tetszőleges m-partíciójához
létezik A-nak legalább k elemű homogén részhalmaza. A fenti
példában (amennyiben mondjuk k = 1000) ezt azt jelenti, hogy
ha a városnak elég sok lakója van, akkor vagy van olyan 1000
városlakóból álló halmaz, amelyből akárhogy választunk ki 5-
öt, azok jól kijönnek egymással, vagy olyan, amelyből akárhogy
választunk ki 5-öt, azok nem jönnek ki jól egymással.
A véges Ramsey-tétel véges halmazokról szól, de ha a vé-
ges számhalmazokat számokkal reprezentáljuk, akkor aritmeti-
kai állításként is megfogalmazható, és ez az állítás PA-ban bizo-
nyítható. A Paris–Harrington-tétel a véges Ramsey-tétel konklú-
ziójának kis mértékű módosításával kapcsolatos. Azt mondjuk,
hogy egy számokból álló A halmaz relatíve nagy, ha A elemeinek
száma nagyobb, mint A legkisebb eleme. Belátható, hogy Ram-
sey tétele akkor is érvényben marad, ha azt is megköveteljük,
hogy a benne szereplő homogén halmaz relatíve nagy legyen. A
Paris–Harrington-tétel szerint azonban ez utóbbi állítás PA-ban
már nem bizonyítható.
Bár a Paris–Harrington-tétel más módszerrel is bebizonyít-
ható, az a típusú nemteljesség, amire „rámutat”, Gödel-típusú
nemteljesség, a „szigorúbb” Ramsey-tétel ugyanis PA-ban
ekvivalens a „PA Σ-helyes” állítással. Olyan állítás tehát, amely

PA helyességének igazolásával „eldől”, így speciálisan a végte-
lenségi axióma feltevésével már bizonyítható.
Későbbi fejlemények
A Paris–Harrington-tétel alapján számíthatunk arra, hogy van-

nak hasonló, véges halmazokra vonatkozó kombinatorikus el-
vek, amelyek ZFC-ben eldönthetetlenek, de bizonyos végtelen-
ségi axiómákat feltéve bizonyíthatók. Harvey Friedman ebben
az irányban komoly eredményeket ért el, különböző kombina-
torikus elvekről bizonyítva be különféle végtelenségi axiómák
alapján, hogy azok ekvivalensek ZFC konzisztenciájával vagy Σ-
helyességével. Ezek az eredmények abban hasonlítanak a Paris–
Harrington-tételhez, hogy PA-ban bizonyítható kombinatorikus
elvek látszólag ártalmatlan élesítéséről derül ki, hogy nagyon
erős elméletek konzisztenciája következik belőlük. A Friedmann
tételeiben szereplő kombinatorikus elvek kissé különösek, és
egyelőre nyitott kérdés, hogy mennyi hasznukat vehetjük a „hét-
köznapi matematikában”. Hasonlóan, amikor ezekből az elvek-
ből „erős végtelenségi axiómák” konzisztenciája következik,
egyáltalán nem világos, hogy ez miért lenne a szóban forgó el-
vek elfogadása melletti érv. Gödel úgy gondolta, hogy a végte-
lenségi axiómáknak annyi következményük van a véges mate-
matika birodalmában, hogy ez erős érvet jelent az – amúgy nem
nyilvánvaló –, végtelen halmazok létezését posztuláló állítások
elfogadása mellett. Friedmann eredményei ebből a szempont-
ból nyilvánvalóan relevánsak, de még korántsem világos, hogy
hova vezetnek. Arról, hogy szükség van-e a matematikában axi-

ómákra, jól követhető olvasmány [Feferman et al. 00].
FÜGGELÉK
F.1. Az elemi aritmetika nyelve
A Függelékben a fő célunk, hogy megadjuk a Goldbach típusú

állítások formális definícióját, és hogy ejtsünk néhány szót a
nemteljességi tétel eredeti, Gödel-féle változatának Rossertől
származó élesítéséről. Az Olvasó, aki a nemteljességi tétel bi-
zonyításával is meg akar ismerkedni, haszonnal forgathatja a
[Smullyan 92] könyvet5 , amelynek olvasásához semmilyen lo-
gikai előismeret nem szükséges.
Az elemi aritmetika nyelvét a 7.2. alfejezetben definiáltuk.
Ezt most néhány új fogalommal kiegészítve elevenítjük fel.
Kezdjük a terminus fogalmával. A terminusok változókból (x, y,
z stb.), a 0 számjelből, az összeadás + és a szorzás · jeléből, vala-
mint rákövetkezésfüggvény s jeléből épülnek fel. (A rákövetke-
zés – vagy szukcesszor – az a függvény, amely egy n számhoz az
n + 1 számot rendeli.) A 0, 1, 2, 3. . . természetes számokat ezen
a nyelven tehát 0, s(0), s(s(0)), s(s(s(0))). . . jelöli. Az n számot
5 Magyarul: Gödel nemteljességi tételei, Typotex, több kiadás.
252
FÜGGELÉK 253
jelölő (formális) számjelre az n rövidítést használjuk. A változó-

kat úgy használjuk, ahogy a matematikában általában; segítsé-
gükkel például olyan terminusokat képezhetünk, mint x + s(0),
( x + y) · z stb.; amennyiben a változókhoz természetes számokat
rendelünk, úgy ezek a terminusok is természetes számokat je-
lölnek. Ha például x-hez a 8, y-hoz a 0, z-hez pedig a 2 számot
rendeljük, akkor ( x + s(y)) · z értéke 18. A formulákat az s = t
alakú egyenlőségekből (ahol s és t egyaránt terminusok) képezzük,
logikai konnektívumok („nem”, „és”, „vagy”, „ha–akkor”, „ak-
kor és csak akkor”), az univerzális kvantor („minden x természe-
tes szám esetén. . . ”) és az egzisztenciális kvantor („van legalább
egy x természetes szám, hogy. . . ”) segítségével.
Ezen a nyelven aztán olyan állításokat fogalmazhatunk meg,
amilyen például a következő:
Minden x természetes számhoz létezik olyan y természetes

szám, hogy valamely z-vel y = x + s(z) és valamely w-vel
y = s(s(w)), és bármely u és v természetes számok esetén,
ha y = u · w, akkor vagy u = s(0) és v = y, vagy u = y
és v = s(0).
Az állítás – mint látni fogjuk – azt fejezi ki, hogy végtelen sok
prímszám létezik. Az aritmetika nyelvét kibővíthetjük definiált
jelekkel és kifejezésekkel is. Így például ha a „valamely z-vel
y = x + s(z)” helyett azt írjuk, hogy x < y, a „létezik w, hogy
y = s(s(w)), és tetszőleges s és v természetes számok esetén,
ha y = u · w, akkor vagy u = s(0) és v = y, vagy u = y és
v = s(0)” helyett pedig azt, hogy y prímszám, akkor az iménti
állítás könnyebben értelmezhetővé válik:

szám, hogy x < y és y prímszám.
Amikor formulákról beszélünk, meg kell különböztetnünk a

változók szabad és kötött előfordulásait. Egy változó kötött előfor-
dulásai azok, amelyek egy kvantor hatókörébe esnek. Így pél-
dául a „valamely z-vel y = x + s(z) és valamely w-vel y =
= s(s(w)), és bármely u és v természetes számok esetén, ha
y = u · w, akkor vagy u = s(0) és v = y, vagy u = y és
v = S(0)” formulában a w, az u és v változók valamennyi előfor-
dulása kötött. Ezeket a változókat csupán arra használjuk, hogy
a „minden szám esetén. . . ” és a „van olyan szám, hogy. . . ” lo-
gikai konstrukciókat precízen kifejezhessük. Az y változó elő-
fordulása ugyanakkor szabad, ami azt jelenti, hogy a formula
egésze az y egy tulajdonságát fejezi ki – esetünkben azt, hogy y
prím.
Ha A olyan formula, amelyben az egyetlen szabad változó
x, akkor így jelöljük: A( x ); azt a formulát pedig, amelyet úgy
kapunk, hogy x helyébe mindenütt a t terminust írjuk, A(t) je-
löli. Mondatnak nevezzük azokat a formulákat, amelyekben nincs
szabad változó. Egy mondat tehát egy állítást fejez ki, amelyről
értelmesen felvethető, hogy igaz-e vagy hamis, míg azok a for-
mulák, amelyben az x, y. . . szabad változók szerepelnek, olyan
feltételeket fejeznek ki, amelyek x, y. . . bizonyos értékei mellett
igazak, máskor pedig hamisak. Ha a fenti formulát, amely azt fe-
jezi ki, hogy y prím, prím(y) jelöli, akkor prím(17) igaz mondat,
amely azt fejezi ki, hogy 17 prímszám, prím(15) pedig hamis
mondat, amely azt fejezi ki, hogy 15 prímszám.
FÜGGELÉK 255
Gödel fedezte fel azt a figyelemre méltó tényt, hogy az össze-

adás és a szorzás segítségével a hatványozás is definiálható – az
aritmetikában használt többi szokásos művelettel egyetemben.
Az, hogy a hatványozás definiálható, a következőt jelenti: léte-
zik olyan exp( x, y, z) formula, hogy tetszőleges m, n és k szá-
mok esetén a behelyettesítéssel kapott exp(m, n, k) mondat pon-
tosan akkor igaz, ha k = mn . Mi több, ennek a definíciónak az
alapján PA-ban bizonyíthatóak a hatványozásra vonatkozó alap-
vető összefüggések: x0 = 1 és x y+1 = x y · x, tetszőleges x és y
esetén. (Ezekből, valamint az indukciós axiómákból a hatványo-
zásra vonatkozó összes többi szabály levezethető.) Amikor tehát
az elemi aritmetikáról logikai vagy filozófiai kontextusban esik
szó, akkor elegendő, ha az összeadásra és a szorzásra, valamint
PA axiómáira szorítkozunk.
Egy kis szimbolizmus
Használni fogjuk a szokásos logikai jeleket: ∀ x jelöli azt, hogy

„minden x esetén”, ∃ x azt, hogy „van olyan x, hogy”, ¬ A azt,
hogy nem-A (nem az a helyzet, hogy A), A ∨ B azt, hogy „A
vagy B”, A ∧ B azt, hogy „A és B”, A ⊃ B azt, hogy „ha A,
akkor B”, A ≡ B pedig azt, hogy „A akkor és csak akkor, ha B”.
Az például, hogy x < y, így írható fel: ∃z(y = x + s(z)).
Az „y prím” formula az áttekinthetőbb ∃w(y = s(s(w))) ∧ ∀u∀v
(y = u · w ⊃ (u = 1 ∧ v = y) ∨ (u = y ∧ v = 1)) alakot ölti, a
„végtelen sok prímszám van” mondat pedig ez a formula lesz:
∀ x ∃y( x < y ∧ y prím).
F.2. Az első nemteljességi tétel
Immár abban a helyzetben vagyunk, hogy formálisan is rögzít-

hetjük, miben is áll „az aritmetika ama bizonyos része”, amely-
nek magába foglalása elegendő ahhoz, hogy egy formális rend-
szerre az első nemteljességi tétel érvényes legyen. A következte-
tési szabályokat nem határozzuk meg, ehelyett egyszerűen fel-
tesszük, hogy bármely informális aritmetikai érvelés a vizsgált
rendszerekben is formalizálható. Mivel „informális érvelés” itt
azt jelenti, hogy „az elsőrendű logikában formalizálható érve-
lés” (l. a 7. fejezetet), ez a feltevésünk jogos (amennyiben a vizs-
gált formális rendszer magába foglalja az elsőrendű logika sza-
bályait is). Feltesszük azt is, hogy a rendszer tételeinek halmaza
felsorolható (l. a 3.4. alfejezetet).
Tegyük fel tehát, hogy elméletünk nyelve magába foglalja az
elemi aritmetika nyelvét, axiómái között pedig ott van PA első
hat axiómája:
1. ∀ x ¬s( x ) = 0
2. ∀ x ∀y(s( x ) = s(y) ⊃ x = y
3. ∀ x ( x + 0 = x )
4. ∀ x ∀y( x + s(y) = s( x + y))
5. ∀ x ( x · 0 = 0)
6. ∀ x ∀y( x · s(y) = x · y + x )
Vizsgáljuk most „a D ( x1 , . . . , xn ) = 0 diofantikus egyenlet-

nek van legalább egy megoldása (a természetes számok
FÜGGELÉK 257
körében)” alakú állításokat. Feltesszük, hogy ezek PA nyelvén

is felírhatók; így például az x · x − y · y = 1 helyett azt írhatjuk,
hogy x · x = y · y + 1. Az ilyen alakú igaz állítások bizonyításá-
hoz csupán a (3), (4), (5) és (6) axiómákra van szükség, elvégre ha
egy s( x1 , . . . , xn ) = t( x1 , . . . , xn ) egyenletnek a k1 , . . . , k n számok
egy megoldását adják, akkor (3)–(6) alapján bizonyítható, hogy
valamely m-re s(k1 , . . . , k n ) = m és t(k1 , . . . , k n ) = m, amiből egy
egyszerű logikai következtetéssel kapjuk, hogy az egyenlet meg-
oldható. Ha a vizsgált T elmélet konzisztens, akkor (mint azt a
3.4. alfejezetben láttuk) az MRDP-tételből következik, hogy van-
nak „a D ( x1 , . . . , xn ) = 0 diofantikus egyenletnek nincs megol-
dása” alakú igaz állítások, amelyek T-ben nem bizonyíthatók.
Ha pedig T-ben egyetlen, „az D ( x1, . . . , x n ) = 0 diofantikus
egyenletnek van megoldása” alakú hamis állítás sem bizonyít-
ható, akkor vannak T-ben eldönthetetlen ilyen alakú állítások is.
Jegyezzük meg: igazából nem szükséges, hogy a T rendszer
magába foglalja az aritmetika nyelvét, és hogy axiómái között ott
legyenek az (1)–(6) formulák. Elegendő, ha +, · és s definiálhatóak
az elmélet nyelvén, és felírható egy N ( x ) formula, hogy a neki
eleget tevő objektumokra (1)–(6) bizonyíthatóak. A halmazelmé-
letben például azt, hogy x egy természetes szám, definiálhatjuk
egy tisztán halmazelméleti (azaz kizárólag az „eleme” jelet hasz-
náló) N ( x ) formulával, és hasonlóan definiálhatjuk „az x termé-
szetes szám az y és z természetes számok összege”, „az x termé-
szetes szám az y és z természetes számok szorzata”, és „az x ter-
mészetes szám az y természetes szám rákövetkezője” kifejezése-
ket, amelyekkel – és a 0 definíciójával – az (1)–(6) formulák mind
bizonyíthatóak. A nemteljességi tétel gondolatmenete ezután –
az értelemszerű módosításokkal – a halmazelméletre is alkal-

mazható.
Jegyezzük meg azt is, hogy az (1) és a (2) axiómára a fenti
gondolatmenetben nincs is szükségünk. Az (1) és a (2) axiómák
alapján minden „m = n” alakú hamis állítás cáfolható, a (3)–(6)
axiómákat is csatasorba állítva tehát minden „D ( x1, . . . , x n ) =
= 0” alakú hamis állítást cáfolhatunk. Ezeknek az axiómák-
nak az alapján tehát már kimondhatjuk a nemteljességi tétel
Gödeltől származó, az ω-konzisztencián alapuló változatát: ha
egy T rendszerre teljesül, hogy nincs olyan A( x1 , . . . , x n ) arit-
metikai formula, hogy T-ben bizonyítható a „létezik x1 , . . . , xn ,
hogy A( x1 , . . . , xn )”, de valamennyi A(k1 , . . . , k n ) állítás cáfol-
ható, akkor T nem teljes. (Valójában elegendő feltennünk azt,
hogy a T rendszer Σ-helyes – a Σ-helyesség formális definícióját
is hamarosan megadjuk –, mivel a feltétel teljesülését csupán a
D ( x1, . . . , xn ) = 0 alakú formulákra kell megkövetelnünk.)
A nemteljességi tétel Rossertől származó élesítése szerint
egyetlen, az aritmetika egy elegendő részét magába foglaló kon-
zisztens rendszer sem teljes. Azzal, hogy az ω-konzisztencia
vagy a Σ-helyesség helyett a konzisztenciát kötjük ki, úgy tű-
nik, a nemteljességi tételt csak szerény mértékben élesítettük.
Valóban, az olyan elméletek esetében, mint a PA vagy a ZFC,
amelyek matematikai tudásunk egy részét formalizálják, a Σ-
helyesség nem problematikusabb, mint a konzisztencia, így az
erősebb nemteljességi tétel nem szolgál új információval. Elvben
előfordulhat, hogy valaki csupán PA vagy ZFC Σ-helyességében
kételkedik, az elméletek konzisztenciájában viszont nem – a va-
lóságban azonban ilyen szkeptikus, úgy tűnik, nem létezik.
FÜGGELÉK 259
A Rosser-féle változatnak mindazonáltal fontos alkalmazásai

vannak. Amikor a tételt egy T elméletre alkalmazzuk, akkor izo-
láljuk T „aritmetikai komponensét”, amelyen belül definiálható
az „x egy természetes” szám tulajdonság, a 0, az összeadás, a
szorzás és a rákövetkezés úgy, hogy a tárgyalási univerzumot az
így definiált természetes számokra szűkítve az (1)–(6) axiómák
bizonyíthatók. Előfordulhat azonban, hogy az, amit mi a T el-
mélet aritmetikai komponensének választottunk, másképpen is
interpretálható. Emiatt előfordulhat, hogy semmi baj nem szár-
mazik abból, ha T-ben bizonyítható olyan, „a D ( x1 , . . . , xn ) = 0
diofantikus egyenletnek van megoldása” alakú állítás, amely a
természetes számokról szóló kijelentésként interpretálva hamis.
Tegyük fel például, hogy T nem csupán az (1)–(6) axiómákat
bizonyítja, de azt is, hogy
∃ x ( s(0) + x = x ).
Aritmetikai állításként értelmezve ez nyilvánvalóan hamis, hi-

szen az 1 + x = x egyenletnek nincs megoldása a természetes
számok körében. De előfordulhat, hogy valaki, aki a T elmélet-
ben dolgozik, a változók lehetséges értékeinek nem a természe-
tes számokat, hanem a megszámlálható rendszámokat (a termé-
szetes számok halmazelméleti általánosításait) tekinti. Az (1)–(6)
axiómák eszerint az interpretáció szerint is igazak maradnak, vi-
szont az 1 + x = x egyenletnek is lesz (méghozzá végtelen sok)
megoldása.
Amikor tehát egy T elméletre a nemteljességi tétel Rosser-féle
erősebb változatát alkalmazzuk, akkor a következő a helyzet:
bármilyen ésszerű választásnak tűnik is T aritmetikai kompo-

nensének izolálása (attól függően, hogy az elmélet az aritmetika
„egy bizonyos részén” kívül még mit bizonyít), ez a komponens
nem lesz teljes – csak akkor, ha inkonzisztens, ami viszont min-
denképpen „rossz” tulajdonság, bármiképpen interpretáljuk is
T-t.
Rosser bizonyításával röviden a 2.7. alfejezetben foglalkoz-
tunk. A bizonyításnak több változata és általánosítása ismert, de
egyik sem használja az MRDP-tételt azon a nyilvánvaló módon,
ahogy abból a tétel Gödel-féle változata megkapható. A Gödel–
Rosser-tételt általában olyan elméletekre alkalmazzák, amelyek
az (1)–(6) axiómákhoz képest valamivel „több” aritmetikát fog-
lalnak magukba. Az aritmetikának ezt az elméletét Robinson-
aritmetikának nevezik (R. M. Robinson nyomán). Egyik változatát
úgy kaphatjuk meg, hogy az elemi aritmetika nyelvét kibővít-
jük: a < relációt nem definiáljuk, hanem definiálatlan alapjelként
vesszük fel, és a szokásos, „szigorúan kisebb, mint” értelemben
interpretáljuk. Az (1)–(6) axiómákhoz pedig hozzávesszük a kö-
vetkező hármat, amelyek közül az első kettő ugyanazt teszi a <
relációval kapcsolatban, mint az (1)–(6) axiómák az összeadásra,
a szorzásra és a rákövetkezésre vonatkozóan:
7. ∀ x ¬ x < 0
8. ∀ x ∀y( x < s(y) ≡ x < y ∨ x = y)
9. ∀ x ∀y( x < y ∨ y < x ∨ x = y)
Az érdeklődő Olvasó Smullyan könyvében megtalálja annak

bizonyítását, hogy egyetlen, az (1)–(9) axiómákat magába foglaló
FÜGGELÉK 261
konzisztens elmélet sem teljes. Mi a továbbiakban a Robinson-

aritmetikát a kiszámíthatóság elmélete szempontjából vizsgál-
juk, hogy megadhassuk a Goldbach típusú állítások formális de-
finícióját.
F.3. Goldbach típusú állítások, Σ-formulák

és felsorolható relációk
A < reláció segítségével definiálhatjuk formulák egy osztályát,

amelyekben csak korlátos kvantorok szerepelnek, és amelynek
elemeit korlátos formuláknak nevezzük. Egy ilyen formulában az
univerzális kvantorok kizárólag ∀ x ( x < t ⊃ A) formában, az
egzisztenciális kvantorok pedig kizárólag ∃ x ( x < t ∨ A) for-
mában jelennek meg (t mindkét esetben olyan terminus, amely
nem tartalmazza x-et). Ezeket a formulákat ∀ x < t A( x ), illetve
∃ x < t A( x ) rövidíti.
A korlátos formulák lényegi tulajdonsága, hogy létezik algo-
ritmus, amelynek alapján tetszőleges mondatról, amelyben ki-
zárólag korlátos kvantorok fordulnak elő, eldönthető, hogy igaz
vagy hamis. Annak eldöntéséhez, hogy a ∀ x ( x < t ⊃ A) mondat
igaz-e, elegendő, ha sorra vesszük azokat az A(n) mondatokat,
amelyekben n < t, és hasonlóan kell eljárnunk a ∃ x < t A( x )
mondat esetében is. Tekintsük például a
∀ x < 1000(2 < x ∧ ∃w < x ( x = 2 · w) ⊃

⊃ ∃y < x ∃z < x (z = x + y ∧ x prímszám ∧ z prímszám)
mondatot, amelyben azt, hogy „y prímszám”, immár olyan for-

mulával definiáljuk, amelyben kizárólag korlátos kvantorok sze-
repelnek: 1 < y ∧ ∀u < y ∀v < y ¬(u · v = y). A fenti mód-
szert alkalmazva azt, hogy a fenti mondat (amely Goldbach sej-
tésének az 1000-nél kisebb számokra való megszorítása) igaz-e
vagy sem, véges számú, s = t, illetve s < t alakú mondat el-
lenőrzésével eldönthetjük. Ugyanez áll minden olyan mondatra,
amelyben kizárólag korlátos kvantorok szerepelnek. Egy korlá-
tos mondat igazsága mindig eldönthető olyan gondolatmenet
alapján, amely a Robinson-aritmetikában is formalizálható.
Mindebből az következik, hogy minden olyan természetes
számokból álló E halmaz kiszámítható, amely egy A( x ) korlátos
formulával definiálható. Annak eldöntéséhez, hogy n eleme-e az
E halmaznak, csupán azt kell kideríteni, hogy az A(n) mondat
igaz-e. A megfordítás nem igaz, vannak ugyanis olyan kiszámít-
ható halmazok, amelyek nem definiálhatók korlátos formulával.
De miként látni fogjuk, a kiszámíthatóságot mégis definiálhatjuk
ennek a fogalomnak az alapján.
Jegyezzük meg, hogy egy korlátos formula tagadása is min-
dig megadható egy korlátos formulával. Ennek magyarázata az,
hogy ¬∀ x < t A( x ) logikailag ekvivalens a ∃ x < t ¬ A( x ) formu-
lával, ¬∃ x < t A( x ) pedig a ∀ x < t ¬ A( x ) formulával. Ezeknek
a szabályoknak az egymás utáni alkalmazásával – és figyelembe
véve más logikai ekvivalenciákat, például azt, hogy ¬( A ∨ B)
ekvivalens a ¬ A ∧ ¬ B formulával – minden korlátos formula ta-
gadása egy korlátos formulára redukálható.
Immár megadhatjuk a „Goldbach típusú mondat” formális
definícióját. Idézzük fel a 2.1. alfejezetből a következőket:
FÜGGELÉK 263
Beláttuk tehát, hogy Goldbach sejtése megfogalmazható a

következő formában: „minden természetes szám P tulaj-
donságú”, ahol P egy kiszámítható tulajdonság. Logikai
szempontból ez a Goldbach-sejtés rendkívül fontos jellem-
zője; a következőkben az ilyen formájú állításokat Gold-
bach típusú állításoknak fogjuk nevezni. . . Az iménti fej-
tegetésben egy fontos pont felett átsiklottunk: a szóban
forgó P tulajdonságnak nem csupán kiszámíthatónak, de
elegendően egyszerűnek is kell lennie ahhoz, hogy a fenn-
állását vagy fenn nem állását eldöntő algoritmus „kiolvas-
ható” legyen P definíciójából.
Goldbach típusú mondatnak nevezzük mármost a ∀ xA( x )

alakú mondatokat, ahol A( x ) korlátos formula. A fentiekből kö-
vetkezik, hogy ez a definíció kielégíti azt a feltételt, miszerint az
algoritmus, amelynek alapján eldönthető, hogy valamely n szám
esetén A(n) igaz-e vagy sem, az A( x ) feltétel alapján felírható.
Bár maga a Goldbach-sejtés könnyen megfogalmazható
Goldbach típusú állításként (nem kell mást tennünk, mint a pél-
dánkban szereplő „< 1000” korlátot eltüntetni a ∀ x kvantor mö-
gül), egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy az 1.2. alfejezet informá-
lis definíciójának megfelelő mondatok az iménti, formális meg-
határozásnak is eleget tesznek.
Hogy ezt belássuk, néhány újabb fogalomra is szükségünk
lesz. A ∃ xA( x ) alakú formulákat, ahol A( x ) korlátos formula, Σ-
formulának nevezzük. (Egy elmélet Σ-helyes, ha minden benne bi-
zonyítható Σ-mondat igaz.) Tegyük fel, hogy a ∃ xA( x ) mondat-
nak van egy szabad változója, így ∃ xA( x, y) alakban is
felírhatjuk. Ekkor azoknak az n számoknak a halmaza, ame-

lyekkel ∃ xA( x, n) igaz, felsorolható halmaz: felsorolásához az
A(m, n) alakú mondatokat kell sorra vennünk, és amikor igaz
mondatot találunk, n-t hozzá kell csapnunk a listához. Ennek
a megfordítása is igaz: minden felsorolható E halmazhoz léte-
zik egy ∃ xA( x, y) Σ-formula, hogy E pontosan azoknak az n
számoknak a halmaza, amelyekkel ∃ xA( x, n) igaz. Ennek bizo-
nyításához – például Turing-gépekre hivatkozva – formalizálni
kell felsorolható halmazok 3. fejezetben szereplő informális de-
finícióját. (Ehhez komoly technikai arzenált kell mozgósítani, itt
nem is kíséreljük meg.) Ha egy E halmazt olyan definícióval ad-
nak meg nekünk, amelynek alapján tudjuk, hogy E felsorolható
(például „legyen E olyan ZFC-beli bizonyításoknak a halmaza,
amelyek valamely állításnak és az állítás tagadásának konjunk-
cióját bizonyítják”), akkor megkonstruálhatjuk az E-t definiáló
∃ xA( x, y) formulát. A „minden n-re, n nem eleme E-nek” állí-
tás így formalizálható: ∀y¬∃ xA( x, y), vagy ami ezzel ekvivalens:
∀z∀y < z ∀ x < z ¬ A( x, y) – ez utóbbi viszont a formális definí-
ció alapján Goldbach típusú állítás. Speciálisan, ha adott egy P
tulajdonság, amelyről tudjuk, hogy eldönthető, akkor „a minden
természetes szám P tulajdonságú” állítás felírható ∀ xA( x ) alak-
ban, ahol A( x ) korlátos formula. Egy eldönthető halmaz komp-
lementuma ugyanis mindig kiszámítható; a ∀ xA( x ) állítás pedig
ekvivalens azzal, hogy „minden n esetén, n nem eleme a P tu-
lajdonságú számok halmaza komplementumának”.
Figyelembe véve, hogy egy halmaz pontosan akkor eldönt-
hető, ha ő maga és a komplementuma egyaránt kiszámítható,
egy hasonló gondolatmenet alapján azt is beláthatjuk, hogy az
FÜGGELÉK 265
eldönthető halmazok pontosan azok a halmazok, amelyek egy

∃ xA( x, y) Σ-formulával és egy ∀ xA( x, y) Π-formulával is defi-
niálhatók. (A Π-formulák a ∀ xA( x ) alakú formulák, ahol A( x )
korlátos.)
IRODALOMJEGYZÉK
Számos könyv és tanulmány foglalkozik a nemteljességi téte-

lekkel és Kurt Gödellel. Az alábbi felsorolásban azokat gyűjtöt-
tük össze, amelyekre a könyvben valamilyen formában hivat-
koztunk. Gödel tudományos munkásságával kapcsolatban a fő
referencia a Collected Works, a sztenderd életrajz pedig Dawson
könyve. Az elektronikus források közül a bécsi központú Kurt
Gödel Társaság weboldalait emelhetjük ki. A FOM (Foundations
of Mathematics, „a matematika alapjai”) című levelezőlistán szá-
mos logikus és filozófus gondolatait olvashatjuk a nemteljességi
tételekkel – és többek között Harvey Friedman tételeivel – kap-
csolatban.
[Boolos 89] Boolos, G., „A New Proof of the Gödel Incomplete-

ness Theorem”, Notices of the AMS 36 (1989), 388–390. o.
[Calude et al. 01] Calude, C. S., Hertling, P., Khoussainov, B.
és Wang, Y., „Recursively Enumerable Reals and Chaitin
Omega Numbers”, Theoretical Computer Science 255 (2001),
125–149. o.
[Chaitin 82] Chaitin, G. J., „Gödel’ s Theorem and Information”,

International Journal of Theoretical Physics 22 (1982), 941–
–954. o.
[Chaitin 92] Chaitin, G. J., Information-Theoretic Incompleteness,

World Scientific, Singapore, 1992.
[Chaitin 99] Chaitin, G. J., The Unknowable, Springer-Verlag, Sin-

gapore, 1999.
[Chaitin 05] Chaitin, G. J., „Irreducible Complexity in Pure Ma-

thematics”, electronic draft, March 24, 2005.
[Chaitin 05] Chaitin, G. J., Metamath! The Quest for Omega. Pant-
heon Books, New York, 2005.
[Chase és Jongsma 83] Chase, G. és Jongsma, C., Bibliography

of Christianity and Mathematics, Dordt College Press, Sioux
Center, IA, 1983.
[Dawson 97] Dawson, J., Logical Dilemmas: The Life and Work of
Kurt Gödel, A K Peters, Natick, MA, 1997.
[Feferman 60] Feferman, S., „Arithmetization of Metamathema-

tics in a General Setting”, Fundamenta Mathematica 49
(1960), 35–92. o.
[Feferman et al. 86] Feferman, S., Dawson, J. W., Goldfarb, W.,

Parsons, C. és Sieg, W. (eds.), Kurt Gödel: Collected Works,
Vol. I–III, Oxford University Press, Oxford, 1986–1995.
[Feferman et al. 00] Feferman, S., Friedman, H., Maddy, P., and
Steel, J., „Does Mathematics Need New Axioms?”, Bulletin
of Symbolic Logic 6 (2000), 401–413. o.
[Franzén 04] Franzén, T., Inexhaustibility: A Non-Exhaustive Treat-

ment, Lecture Notes in Logic 16, Association for Symbolic
Logic and A K Peters, Wellesley, MA, 2004.
[Hofstadter 79] Hofstadter, D., Gödel, Escher, Bach: An Eternal Gol-

den Braid, Basic Books, New York, 1979. [Magyarul: Gödel,
Escher, Bach: Egybefont gondolatok birodalma, Typotex, Buda-
pest, több kiadás.]
[Kadvany 89] Kadvany, J., „Reflections on the Legacy of Kurt Gö-

del: Mathematics, Skepticism, Postmodernism”, The Philo-
sophical Forum 20 (1989), 161–181. o.
[Kline 80] Kline, M., Mathematics: The Loss of Certainty, Oxford

University Press, Oxford, 1980.
[Kreisel 80] Kreisel, G., „Kurt Gödel”, Biographical Memoirs of Fel-

lows of the Royal Society 26 (1980), 148–224. o.
[van Lambalgen 89] van Lambalgen, M., „Algorithmic Informa-

tion Theory”, Journal of Symbolic Logic 54 (1989), 1389–
–1400. o.
[Li és Vitanyi 97] Li, M. és Vitanyi, P., An Introduction to Kolmo-

gorov Complexity and its Applications, Springer-Verlag, New
York, 1997.
[Lindström 01] Lindström, P., „Penrose’s New Argument”, Jour-

nal of Philosophical Logic 30 (2001), 241–250. o.
[Lucas 61] Lucas, J. R., „Minds, Machines and Gödel”, Philosophy

XXXVI (1961), 112–127. o.
[Lucas 96] Lucas, J. R., „Minds, Machines, and Gödel: A Retros-

pect”, in P. J. R. Millican és A. Clark (szerk.) Machines and
Thought: The Legacy of Alan Turing, Vol. 1, Oxford University

Press, Oxford, 1996, 103–124. o.
[Nagel and Newman 59] Nagel, E. and Newman, J., Gödel’s Proof,
Routledge & Kegan Paul, New York, 1959.
[Penrose 89] Penrose, R., The Emperor’s New Mind, Oxford Uni-
versity Press, Oxford, 1989. [Magyarul: A császár új elméje,
Akadémiai Kiadó, Budapest, több kiadás.]
[Penrose 94] Penrose, R., Shadows of the Mind, Oxford University

Press, Oxford, 1994.
[Penrose 96] Penrose, R., „Beyond the Doubting of a Shadow”,

PSYCHE 2(23) (1996), elektronikus folyóirat.
[Putnam 00] Putnam, H., „Nonstandard Models and Kripke’s

Proof of the Gödel Theorem”, Notre Dame J. of Formal Logic
41(1) (2000), 53–58. o.
[Raatikainen 98] Raatikainen, P., „Interpreting Chaitin’s Incomp-

leteness Theorem”, Journal of Philosophical Logic 27
(1998), 269–286. o.
[Rucker 95] Rucker, R., Infinity and the Mind, Princeton Univer-
sity Press, Princeton, NJ, 1995.
[Shapiro 03] Shapiro, S., „Mechanism, Truth, and Penrose’s New

Argument” Journal of Philosophical Logic 32 (2003), 19–42. o.
[Shelah 03] Shelah, S., „Logical Dreams” Bulletin of the AMS 40(2)
(2003), 203–228. o.
[Smullyan 92] Smullyan, R., Gödel’s Incompleteness Theorems, Ox-

ford University Press, Oxford, 1992. [Magyarul: Gödel nem-
teljességi tételei, Typotex, Budapest, több kiadás.]
[Sokal és Bricmont 98] Sokal, A. D. és Bricmont, J., Fashionable

Nonsense: Postmodern Intellectuals’ Abuse of Science, Picador
Books, New York, 1998. [Magyarul: Intellektuális imposzto-
rok, Typotex, Budapest, több kiadás.]
[Wang 87] Wang, H., Reflections on Kurt Gödel, MIT Press, Camb-
ridge, MA, 1987.
NÉV- ÉS TÁRGYMUTATÓ
ACA halmazelmélet, 179 Edwards, John, 132

Ackermann, Wilhelm, 70 egyszerű halmaz, 118, 231
algoritmus, 26 eldönthető halmaz, 109
aritmetikai komponens, 44 eldönthetetlen mondat, 36
aritmetizálás, 64 eldönthetetlenségi tétel, 114
axióma, 34 elsőrendű elmélet, 35
Euklidész, 23
Bernays, Paul, 86, 161
Berry, G. G., 232
Bishop, Erret, 138 Feferman, Solomon, 146, 164
bizonyítás, 34 felsorolható füzérhalmaz, 106
Boolos, George, 232 finit módszerek, 70
finitizmus, 173
Cantor, Georg, 118 Finsler, Paul, 19
Chaitin, Gergory, 100, 224 fixpont, 74
Cohen, Paul, 62 fixpont-tétel, 80
Collatz-sejtés, 26 formális rendszer, 34
aritmetikai komponense, 44
diagonális érv, 118 eldönthető, 123
diofantikus egyenlet, 23 elsőrendű, 35
diofantikus halmaz, 120 konzisztens, 36
Dirichlet tétele, 183 teljes, 36, 48
füzér, 102 Lindström, Per, 196

numerikus, 103 Ljunggren, Wilhelm, 25
véletlen, 236 logikai igazság, 211
Frege, Gottlob, 160, 209 Löb tétele, 166
Friedman, Harvey, 61, 250 Löb, Martin, 167
Lucas, John Randolph, 96
Gödel-számozás, 64 Lucas-féle érv, 190
Garrod, Richard, 45
Gentzen, Gerhard, 68, 175 Matyijaszevics–Robinson–Davis–
Goldbach típusú állítás, 28, 263 Putnam-tétel, 120
Goldbach-sejtés, 23 megállási valószínűség, Ω, 236
Graves, Daniel, 153 modell, 212
mondat, 36, 254
Hawking, Stephen, 145, 147 eldönthetetlen, 36
Henkin, Leon, 166 önreferenciális, 79
Hilbert, David, 32, 70, 86, 161 Morgenstern, Oskar, 151
Hilbert-program, 70
Najamuddin, Mohammed, 157
Hofstadter, Douglas, 202
nemsztenderd analízis, 220
nemsztenderd modell, 220
indukciós axiómák, 215
Neumann János, 159
interpretáció, 212
non ignorabimus, 62
numerikus füzér, 103
Kadvany, J., 87
kettes számrendszer, 104 önreferencia, 79
kimeríthetetlenség, 186
Kline, Morris, 171 Paris–Harrington-tétel, 249
Kolmogorov, Andrej Nyikolaje- Peano-aritmetika, 35
vics, 224 axiómái, 214, 256
Kolmogorov-bonyolultság, 224 nemsztenderd modelljei, 220
kompaktsági tétel, 221 sztenderd modellje, 217
konnektívumok, 253 Penrose, Roger, 193
konzisztencia, 36 Post, Emil, 19, 118
konzisztenciabizonyítás, 175 Presburger, Mojzesz, 215
Kripke, Saul, 84 Presburger-aritmetika, 215
kvantorok, 253 prímszám, 23
Név- és tárgymutató 273
Principia Mathematica, 13 Tarski tétele, 78

Tarski, Alfred, 59, 208
Quine, William Van Orman, 75 teljességi tétel, 207
tétel, 34
Ramsey tétele, 248
Turing, Alan, 19, 40, 107
Ramsey, Frank Plumpton, 248
Turing-gép, 107
Rand, Ayn, 130
univerzális, 107
reflexiós bizonyítások, 177
Turing-kiszámíthatóság, 107
Richmond, Jean, 12
Robinson, Abraham, 220
Univerzális Igazság Gép, UIG, 188
Robinson, Raphael, 260
Robinson-aritmetika, 260
végtelenségi axiómák, 245
Rosser, J. Barkley, 41, 77
véletlen füzér, 236
Rosser-féle nemteljességi tétel, 258
Rucker, Rudy, 188
Russell, Bertrand, 13, 160 Whitehead, Alfred North, 13
Wiles, Andrew, 31, 182
Shapiro, Stewart, 196
Skolem, Thoralf, 19 Zermelo, Ernst, 15
Smullyan, Raymond, 252 Zermelo–Fränkel-féle halmazel-
Sokal, Alan, 12 mélet, 35
sztenderd modell, 217 nemteljessége, 243–246
Powered by TCPDF (www.tcpdf.org)

Gödel nemteljességi tételei
Értelmezések és félreértések
Torkel Franzén
GÖDEL
NEMTELJESSÉGI
TÉTELEI
ÉRTELMEZÉSEK ÉS FÉLREÉRTÉSEK
A könyv a Magyar Tudományos Akadémia és a Nemzeti Kulturális
Alap támogatásával készült.
Copyright © 2005 by A K Peters, Ltd.

All rights reserved.
A fordítás a következő kiadás alapján készült:
Gödel’s Theorem
An Incomplete Guide to Its Use and Abuse
A K Peters, Wellesley, Massachusetts
© Hungarian translation, Csaba Ferenc, Typotex, 2013

Engedély nélkül semmilyen formában nem másolható!
ISBN 978-963-279-370-2
Témakör: logika, filozófia

Kedves Olvasó!
Köszönjük, hogy kínálatunkból választott olvasnivalót!
Újabb kiadványainkról és akcióinkról

a www.typotex.hu és a facebook.com/typotexkiado
oldalakon értesülhet.
Kiadja a Typotex Elektronikus Kiadó Kft.

Felelős vezető: Votisky Zsuzsa
A kötetet gondozta: Csaba Ferenc
Borítóterv: Jeney Szilvia Violetta
Nyomás: Séd Nyomda Kft.
Felelős vezető: Katona Szilvia
Marciának,
aki még mindig ragyogó és gyönyörű,
örömében éppúgy, mint bánatában

TARTALOM
Előszó 9
1. Bevezetés 11
1.1. A nemteljességi tétel 11
1.2. Gödel élete és műve 16
1.3. A könyv hátralévő része 20
2. A nemteljességi tétel 22
2.1. Aritmetika 22
2.2. Az első nemteljességi tétel 31
2.3. Az első nemteljességi tétel érvényességi korlátai 46
2.4. Az első nemteljességi tétel és a matematikai igazság 53
2.5. A Hilbert-féle „Non Ignorabimus” 62
2.7. A nemteljességi tétel bizonyítása 71
2.8. Posztmodern feltétel? 88
2.8. Elme vs. számítógép 96
2.10. Későbbi fejlemények 99
Tartalom 7
3. Kiszámíthatóság és nemteljesség 101

3.1. Jelsorozatok 101
3.2. Felsorolhatóság és eldönthetőség 105
3.3. Eldönthetetlen halmazok 113
3.4. A kiszámíthatóság és az első nemteljességi tétel 121
4. Nemteljesség mindenütt 129

4.1. A nemteljességi tétel a matematikán kívül 129
4.2. Az „emberi gondolat” és a nemteljességi tétel 134
4.3. Általánosított Gödel-mondatok 140
4.4. A nemteljesség és a mindenség elmélete 145
4.5. Teológiai alkalmazások 150
5. Kétely és meggyőződés 159

5.2. Kételyek 170
5.3. Konzisztenciabizonyítások 175
5.4. Kimeríthetetlenség 184
6. Gödel, elmék, számítógépek 187

6.1. Gödel és az UIG 187
6.2. Penrose „második érve” 193
6.3. Kimeríthetetlenség, újra 197
6.4. Saját elménk megértése 201
7. Gödel teljességi tétele 207

7.1. A tétel 207
7.2. PA mint elsőrendű elmélet 213
7.3. Nemteljesség és nemsztenderd modellek 218
8. Nemteljesség, bonyolultság, végtelen 223

8.1. Nemteljesség és bonyolultság 223
8.3. Nemteljesség és véletlen 236
8.3. Nemteljesség és végtelen 242
Függelék 252
F.1. Az elemi aritmetika nyelve 252
F.2. Az első nemteljességi tétel 256
F.3. Σ-formulák és felsorolható relációk 261
Név- és árgymutató 271
ELŐSZÓ
Mi lehet a mentség egy újabb könyvre, amely Gödel nemteljes-

ségi tételeit a művelt nagyközönség számára kívánja megvilágí-
tani? A következő: nincs olyan könyv, amely a tételt nem csupán
matematikai – többek között a bizonyításelméleti – szempontból
mutatja be, de sorra veszi azt a meglehetősen sokféle álláspontot
is, amelyeket a tételek matematikán kívüli jelentőségével kapcso-
latban fogalmaztak meg.
A könyv jelentős részben azon alapul, hogy sokat olvastam
és kommentáltam a Gödel tételeivel kapcsolatos megjegyzése-
ket. Amikor internetes forrásaimat megneveztem, az URL-eket
nem adtam meg, ezek ugyanis gyakran eltűnnek. Amennyiben
a szóban forgó passzusok még fellelhetők az interneten, egy ke-
reső segítségével az Olvasó könnyen megtalálhatja őket.
Jó néhány esetben azoknak a megjegyzéseknek, amelyeket
az internet alapján (alkalmanként kissé szerkesztett változatban)
idézek, nem adtam meg a forrását. Ezek gyakran előforduló, so-
kak által képviselt nézeteket és érveket reprezentálnak.
Amikor köszönetet mondok azoknak, akik a könyv megírá-

sában segítettek, azokkal kell kezdenem, akik az interneten köz-
zétették Gödel tételeivel kapcsolatos véleményüket, és akik nél-
kül ez a könyv valószínűleg nem is jelent volna meg. Sokat segí-
tettek továbbá Andrew Boucher, Damjan Bojadziev, Alex Blum,
Jeff Dalton, Solomon Feferman, John Harrison, Jeffrey Ketland,
Panu Raatikainen és Charles Silver megjegyzései. Nagyban tá-
maszkodhattam a Luleåi Egyetem által biztosított forrásokra is,
ezért szintén köszönetet mondok.
A mindezek után is megmaradt nemteljesség és inkonzisz-
tencia miatti felelősséget elhárítom: elvégre Gödel bebizonyí-
totta, hogy bármely, a nemteljességi tételekről szóló könyv vagy
nemteljes, vagy inkonzisztens. De talán mégsem ez a helyzet.
Igaz, hogy a könyv egyes részei a matematikai bizonyítások-
hoz és definíciókhoz nem szokott Olvasó számára nehezen kö-
vethetőek, mégis úgy vélem: könyvem a matematikai logikában
nem járatos Olvasót is felvértezi azokkal az ismeretekkel, ame-
lyek alapján maga is megítélheti a nemteljességi tételekkel kap-
csolatban levont következtetéseket, és megértheti, hogy a tételek
milyen matematikai és filozófiai távlatokat nyitottak meg.
1. FEJEZET
BEVEZETÉS
1.1. A nemteljességi tétel
Kevés tétele van a tiszta matematikának, amely a matematikán

kívül is komoly ismertségnek örvend. A legutóbbi időkben pél-
dául a „nagy Fermat-sejtés” került a nagyközönség érdeklődésé-
nek homlokterébe Andrew Wiles bizonyításának köszönhetően,
de a nem matematikusok közül sokan ki tudják mondani Pita-
gorasz tételét is, amely a derékszögű háromszögek oldalai kö-
zött fennálló összefüggésről szól, és amelyről immár egy dal
is született (az előadó Danny Kaye, a zenét Saul Chaplin sze-
rezte, a szöveget John Mercer írta). Meglehetősen nyugodtan ki-
jelenthető azonban, hogy nem-matematikus körökben egyetlen
matematikai tételt sem övez komolyabb érdeklődés, mint Gö-
del 1931-ben megjelent nemteljességi tételét. Az utóbbi évtize-
dek hatástörténete jól nyomon követhető az interneten, ahol a
viták minden lehetséges témára kiterjednek, és ahol Gödel tétele
lépten-nyomon szóba kerül. Ilyen hivatkozásokkal nem csupán

logikai, matematikai, számítástudományi vagy filozófiai viták-
ban találkozunk – ahol számíthatunk is arra, hogy megjelennek
–, de akkor is, amikor a tárgy a politika, a vallás, az ateizmus,
a költészet, az evolúció, a hip-hop vagy éppenséggel a randizás.
Az érdeklődés nem korlátozódik az internetre. A nemteljességi
tételre könyvek és cikkek sokaságában hivatkoznak nem csupán
matematikusok, logikusok és filozófusok, de teológusok, fiziku-
sok, kritikusok, fényképészek, építészek és még sokan mások; a
tétel inspiráció forrása a költészetben és a zenében is.
Amikor a nemteljességi tételekre a formális logika területén
kívülről hivatkoznak, akkor sok esetben nyilvánvaló értelmet-
lenségek születnek, amelyek többnyire vaskos félreértésen vagy
szabad asszociációk valamiféle sorozatán alapulnak. (Ez a hely-
zet például a következő állítás esetében: „Gödel nemteljességi
tétele bizonyítja, hogy nem lehet igazolni az objektív valóság lé-
tezését”. Vagy amikor valaki azt mondja: „Gödel nemteljességi
tétele szerint minden információ csak hiányos és önreferenciális
lehet.” Vagy éppenséggel ebben: „A létezést és a tudatot azono-
sítva Gödel tétele az evolúcióra is alkalmazható.”) Alan Sokal
és Jean Richmond a posztmodernizmust tárgyaló könyvükben1
például leszögezik: „Gödel tétele a félreértelmezések és intellek-
tuális merényletek kimeríthetetlen forrása”, és ezt Regis Deb-
ray, Michel Serres és mások írásaiból vett példákkal támaszt-
ják alá. De a Gödel-tétel által inspirált nem matematikai érve-
lések és gondolatok között sok olyan is akad, amely mentes a
1 Magyarul is olvasható: Intellektuális imposztorok, Typotex, több kiadás, ford.
Kutrovátz Gábor.
Bevezetés 13
posztmodern túlkapásoktól, és amely természetes módon merül

fel sokakban, akik a tételekről elmélkednek. Ilyenek például a
következők: „vannak igazságok, amelyeket a logika és a mate-
matika nem tud bizonyítani”, vagy „semmi sem tudható bizto-
san”, vagy „az emberi elme olyasmire is képes, amire egy szá-
mítógép nem”.
A Gödel-tételről szóló szakirodalomhoz való jelen hozzájá-
rulás célja, hogy a tétel tartalmának és érvényességi körének
bemutatásával a logikában járatlan olvasó számára is lehetővé
tegye, hogy józan és megalapozott véleményt alkothasson a té-
telre hivatkozó gondolatmenetekről. Ennek érdekében számos
ilyen gondolatot sorra veszünk majd, hogy azonosítani tudjuk
a bennük megjelenő félreértéseket és tévedéseket, és hogy meg-
világíthassuk a filozófiai problémákat. A név nélkül megjelenő
érvek és megjegyzések forrása az internet.
Gödel nemteljességi tétele – a tétel bizonyításával egyetem-
ben – egy osztrák tudományos szaklapban jelent meg 1931-ben.
A német nyelvű cikk címe magyarra fordítva: „A Principia Ma-
thematica és hasonló rendszerek formálisan eldönthetetlen állí-
tásairól I.” (Gödel tervezett egy II. részt is, de végül nem írta
meg.) A Principia Mathematica (a továbbiakban PM) Bertrand
Russell és Alfred North Whitehead háromkötetes, 1910 és 1913
között megjelent monumentális műve, amelyben a szerzők a
matematika olyan logikai megalapozását adják meg – egy átte-
kinthetőnek és nyilvánvalónak távolról sem tekinthető axióma-
rendszer és a hozzá kapcsolódó következtetési szabályok formá-
jában –, amelynek keretei között az akkori matematika minden
eredménye formalizálható és bizonyítható. Gödel a cikkben két
tételt bizonyított, az egyik „az első nemteljességi tétel”, a má-

sik „a második nemteljességi tétel” néven vált ismertté. (A „Gö-
del nemteljességi tétele” fordulat a továbbiakban vagy a kettőt
együtt, vagy valamelyiket jelöli.) Az első nemteljességi tétel sze-
rint ha a PM rendszer kielégíti a Gödel által ω-konzisztenciának
(omega-konzisztencia) nevezett feltételt, akkor nem teljes, ami
annyit tesz: létezik olyan, a rendszer nyelvén felírható állítás,
amely a rendszerben nem bizonyítható és nem is cáfolható. Az
ilyen állítást eldönthetetlen állításnak nevezzük. A második nem-
teljességi tétel szerint amennyiben egy rendszer konzisztens –
azaz nincs olyan, a rendszer nyelvén felírható állítás, amely a
rendszerben egyaránt bizonyítható és cáfolható –, úgy a rend-
szer konzisztenciája magában a rendszerben nem bizonyítható.
Az ω-konzisztencia a konzisztenciánál erősebb tulajdonság,
és technikai jellegű – ellentétben a konzisztenciával, amely
könnyen érthető fogalom. J. Barkley Rosser amerikai logikus
azonban 1936-ban bebizonyította, hogy Gödel első nemteljességi
tétele élesíthető: a következtetéshez, miszerint a rendszer nem
teljes, elegendő a konzisztencia feltevése is.
Tételeit Gödel valójában nem a PM-re, hanem egy azzal ro-
kon, általa P-nek nevezett rendszerre vonatkozóan bizonyította
be. Nyilvánvaló volt azonban, hogy a gondolatmenet a PM-re
is alkalmazható, ahogy számos más matematikai axiómarend-
szerre is. Manapság a nemteljességi tételt gyakran olyan állítás-
ként fogalmazzák meg, amely tetszőleges formális rendszerre
érvényes – amennyiben abban az elemi aritmetika egy része for-
malizálható, és néhány alapvető aritmetikai törvény bizonyít-
ható. A tétel szerint ha egy ilyen rendszer konzisztens, akkor
Bevezetés 15
nem teljes, és konzisztenciája nem bizonyítható magán a rend-

szeren belül.
Gödel dolgozatának gondolatmenete akkoriban a matema-
tikusok és a logikusok számára merőben új volt, a bizonyítás
megértése jeles matematikusok számára is komoly kihívást je-
lentett (így például Ernst Zermelónak, az axiomatikus halmaz-
elmélet atyjának is nehézségeket okozott). Napjainkra a tárgy és
annak megértése is eljutott addig a pontig, hogy már egyáltalán
nem tekintjük bonyolultnak, ez megesik más szellemi teljesít-
ménnyel is. A módszer a logika bevett eszköztárának részévé
vált, a bizonyítások egyszerűbbek és áttekinthetőbbek lettek. A
részletek megértése természetesen megköveteli a formális logika
módszereinek és fogalmainak ismeretét. Ebben a könyvben ab-
ból indulunk ki, hogy az Olvasó nem rendelkezik az általános
iskolai matematikán túlmutató ismeretekkel – meggyőződésünk
ugyanis, hogy Gödel tétele a formális logika beható tanulmá-
nyozása nélkül is megközelíthető, és hogy a tétel valós vagy vélt
alkalmazásai is megérthetők a technikai részletek nélkül is.
Arról persze megoszlanak a vélemények, hogy miben áll a
nemteljességi tételek világos, informális megértése. Ezt mutatja
a következő példa:
Gödel nemteljességi tétele intuitív módon a matematikai

megközelítés és a bizonyítás nélkül is megérthető: a nem-
teljességi tétel könnyen felismerhető formában a zen budd-
hizmusban is megjelenik.
A nemteljességi tétel formális rendszerekről, konzisztenciá-

ról és teljességről szól. A „konzisztens”, „teljes” és „rendszer”
fogalmakat a logika nem csupán szakkifejezésekként, de olyan

értelemben használja, amely sok tekintetben különbözik a ter-
mészetes nyelvben való használatuktól. Nem meglepő, hogy Gö-
del tétele oly sok – a teljesség, a konzisztencia vagy a rendszer
valamely informális fogalmához kötődő – gondolatban megjele-
nik. Amint a 4. fejezetben részletesebben bemutatjuk, az efféle
asszociációknak általában nincs sok közük a nemteljességi téte-
lek valódi tartalmához. A tétel intuitív megértésével, amelyhez
esetleg a zen buddhizmus tanulmányozása révén juthatunk el,
ebben a könyvben egyáltalán nem foglalkozunk.
1.2. Gödel élete és műve
Gödelt néha mint német, máskor mint osztrák, cseh vagy ame-
rikai tudóst emlegetik. Bizonyos értelemben mindegyik helyén-
való. Gödel anyanyelve és kulturális háttere is német volt, de a
morvaországi Brünnben (cseh neve Brno) született 1906-ban, egy
jómódú családban. Akkoriban Morvaország az Osztrák-Magyar
Monarchia része volt, az első világháború után azonban a mo-
narchia felbomlott, Gödel pedig Brünn népes német közösségé-
nek tagjaként, az újonnan létrejött Csehszlovákia állampolgára-
ként nőtt fel. 1929-ben lett osztrák állampolgár, amikor már dok-
tori disszertációján dolgozott Bécsben. 1938-ban, miután a náci
Németország elfoglalta Ausztriát, hivatalosan Gödel is német ál-
lampolgár lett. Bár nem volt zsidó, a politika pedig egyáltalán
nem érdekelte, a hatalom szemében gyanús volt, hogy gyakran
megfordult zsidó és liberális körökben. Nem tudott könnyen
egyetemi állást szerezni, és egyszer előfordult az is, hogy az
Bevezetés 17
utcán náci fiatalok egy csoportja támadta meg (a garázdákat a

felesége zavarta el). Az ilyen események és az attól való félelem
miatt, hogy besorozzák a náci hadseregbe, végül úgy döntött,
hogy az Egyesült Államokba emigrál. Nem kevés viszontagság
után erre 1940-ben került sor, és még ebben az évben a prince-
toni Institute of Advenced Study (IAS) munkatársa lett. 1948-ban
vette fel az amerikai állampolgárságot.
Bár Gödel hírnevét döntően a nemteljességi tétel alapozta
meg, több más fontos logikai eredmény is a nevéhez fűződik, zö-
mében az 1929–1940 közötti, bécsi időszakból. Ezekben az évek-
ben látogatást tett az IAS-nél és a University of Notre Dame-en
is az Egyesült Államokban. Doktori disszertációjában bebizonyí-
totta az elsőrendű logikára vonatkozó teljességi tételt, amelyet a
7. fejezetben fogunk majd bemutatni, ezután sikerült belátnia az
első, nem sokkal később a második nemteljességi tételt. Gödel
több fontos halmazelméleti tételt is bizonyított, ezekkel – né-
hány elejtett megjegyzést leszámítva – ebben a könyvben nem
foglalkozunk. Ezek az eredmények a matematikai logikában és
a matematika alapjainak kutatásában új irányokat jelöltek ki. Ez
a bő évtized különösen termékeny korszak volt Gödel életében,
amiről a fentieken túl számos további eredmény is tanúskodik.
Az 1940-es években, az IAS munkatársaként – 1976-os nyugdíjba
vonulásáig az intézet tagja maradt – kidolgozta azt az elméle-
tet, amely utóbb „a Gödel-féle Dialectica-interpretáció” néven
vált ismertté (nevét arról a folyóiratról kapta, amelyben először,
1958-ban megjelent), és amely az úgynevezett konstruktív ma-
tematika egyik fontos eredménye. Gödel hozzájárult az általá-
nos relativitáselmélethez is: megadta az Einstein-egyenletek egy
megoldását, amely olyan univerzumot ír le, amelyben lehetséges

a múltba való időutazás. Az 1940-es évektől kezdve a filozófia
került érdeklődése középpontjába. Élete utolsó évtizedeiben ke-
veset publikált, de számos elismerésben részesült. 1978-ban halt
meg.
Az Olvasónak, aki Gödel életéről – visszatérő egészségügyi
és mentális problémáiról, házasságáról, Einsteinnel való barátsá-
gáról vagy bécsi éveiről – többet szeretne tudni, a [Dawson 97]
könyvet, valamint az Irodalomjegyzékben szereplő többi forrást
ajánljuk figyelmébe.
A nemteljességi tételek hatásáról és fontosságáról gyakran ol-
vashatunk erős állításokat, például ilyeneket: „forradalmasította
a matematikai gondolkodást”, vagy: a matematikával együtt a
tudományt is „a feje tetejére állította”. Akad, aki egyenesen úgy
véli: a tételek nem csupán a matematikában, de a filozófiában,
a nyelvészetben, a számítógép-tudományban, sőt a kozmológi-
ában is forradalmi változásokat idéztek elő. Ezek erős túlzá-
sok. A nemteljességi tétel még a matematikában sem idézett
elő semmiféle forradalmat. A matematikai logikában – egy vi-
szonylag kisebb részterületen – a tétel a kezdetektől fogva jól
ismert, de a matematikusok mindennapi munkájában általában
semmilyen szerepet nem játszik. A matematikusok persze tisztá-
ban vannak azzal, hogy létezhetnek olyan problémák, amelyek
nem oldhatók meg a matematika standard axiomatikus felépí-
tésében. A „forgó univerzumok”, az általános relativitáselmé-
let alapegyenleteinek Gödel-féle megoldásai a kozmológiában
nem keltettek különösebb visszhangot. A számítógép-tudomány
a nemteljességi tételek megjelenése idején még nemigen létezett,
Bevezetés 19
így forradalmi hatást sem szenvedhetett el. A számítógép-tu-

domány alapjait Alan Turing brit matematikus-logikus fektette
le, aki 1936-ban megalkotta a digitális számítógép idealizált mo-
delljét, és bebizonyította a „megállási probléma megoldhatatlan-
ságát”. Ez az eredmény szoros kapcsolatban áll a nemteljességi
tétellel, a kettő közötti összefüggést egy későbbi fejezetben rész-
letesebben is megvizsgáljuk.
Miként egy negyedszázaddal korábban a speciális relativitás-
elmélet, a Gödel által 1929-ben és a 30-as években elért eredmé-
nyek – az elsőrendű logikára vonatkozó teljességi tétel, valamint
a nemteljességi tétel – megjelenésük idején már „a levegőben
voltak”. Maga Gödel is úgy vélte, hogy valószínűleg hónapo-
kon belül bebizonyította volna valaki ezeket a tételeket ([Kreisel
80]). Azt gondolta – nem tudjuk, helyesen, vagy tévesen –, hogy
Thoralf Skolem norvég logikus csupán azért nem bizonyította
be a teljességi tételt, mert ebben a nemfinit gondolatmenetekkel
szembeni előítéletei megakadályozták. Paul Finsler német mate-
matikus viszont maga állította, hogy ő hamarabb bebizonyította
az első nemteljességi tételt, mint Gödel – bár abban, amit en-
nek alátámasztására felhozott, bebizonyítva semmi sem volt. A
lengyel-amerikai Emil Post, a kiszámíthatóság elméletének egyik
úttörője sokkal közelebb került a gödeli belátásokhoz, de a for-
mális bizonyításhoz ő sem jutott el. Az, hogy a második nemtel-
jességi tétel az első következményeként felmerült, éppenséggel
az utóbbira Gödel által megadott, alapos és precíz bizonyításnak
köszönhető.
A logikai alkalmazásain túl a nemteljességi tétel több, a lo-
gika és a matematika természetére vonatkozó filozófiai kérdést
is felvet. Az, hogy a tétel miként befolyásolja a matematikáról al-

kotott elképzeléseinket, elég érdekes és jelentős anélkül is, hogy
„forradalmi hatásról” szóló túlzásokba kellene esnünk. A nem-
teljességi tétel két fontos filozófiai aspektusával ebben a könyv-
ben is foglalkozni fogunk. Az első szerint még a legabsztraktabb,
különféle végtelen halmazok létezését kimondó alapelveknek is
vannak olyan elemi aritmetikai következményei, amelyek elemi
eszközökkel nem bizonyíthatók. Másodszor, ha a tételt azokra a
formális rendszerekre alkalmazzuk, amelyeket matematikailag
helyesnek vélünk, akkor azt a következtetést vonhatjuk le be-
lőle, hogy matematikai tudásunk egészéről nem tudunk formális
leírást adni.
1.3. A könyv hátralévő része
A kifejtés során a hagyományos tárgyalási módot követjük: az

általános bevezetést speciális fejtegetések követik, a fogalmakat
pedig alaposan megvilágítjuk, mielőtt használnánk őket. Ennek
ellenére arra bátorítjuk az Olvasót, hogy nyugodtan lapozzon
ahhoz a fejezethez, amely a leginkább érdekli, a többi részhez
pedig akkor forduljon – vagy térjen rá vissza –, ha úgy tűnik,
hogy az újabb belátások nyomán ez hasznára válhat. Ha isme-
retlen fogalommal találkozik, a Tárgymutatóban utánanézhet,
hogy hol vezettük be, és magyaráztuk el, mit jelent.
A nemteljességi tétel a matematika – egyes részeinek – axi-
omatizálására vonatkozik. A tétel 2. fejezetbeli kifejtését ennek
megfelelően az aritmetika bemutatásával kezdjük. Az Olvasó,
aki inkább a nemteljességi tétel matematikán kívüli, illetve
Bevezetés 21
matematikafilozófiai alkalmazásai iránt érdeklődik, közvetlenül

a 4. fejezettel is kezdheti. A 2. és a 3. fejezetben nemteljesség ma-
tematikai alkalmazásait vesszük sorra, és kitérünk néhány alap-
vető filozófiai kérdésre is. A nemteljességi tételek teológiai és
elmefilozófiai alkalmazásai (az utóbbiak közül a leghíresebb a
„Lucas–Penrose-féle érv”) a 4., az 5. és a 6. fejezetben kerülnek
terítékre, Gregory Chaitin gondolatait pedig a 8. fejezetben mu-
tatjuk be. A Függelékben az érdeklődő Olvasó a nemteljesség
néhány formális aspektusával ismerkedhet meg.
A könnyebb olvashatóság érdekében nem zárkóztunk el az
ismétléstől sem, a 2. fejezet egyes részei például a későbbi feje-
zetekben is megjelennek.
2. FEJEZET
A NEMTELJESSÉGI TÉTEL
2.1. Aritmetika
A matematika nyelvében hemzsegnek az olyan kifejezések és je-

lek, amelyek a nem-matematikusok számára semmit sem jelen-
tenek, sőt még az is előfordul, hogy annak a matematikusnak
sem mondanak sokat, aki nem mélyült el az adott szakterület-
ben. Annak a megértéséhez azonban, amit a logikában „az elemi
aritmetika nyelvének” neveznek, az általános iskolai matemati-
kai ismeretek is elegendőek. Ez a nyelv a természetes számok (a
nemnegatív egész számok: 0, 1, 2. . . ), az összeadás és a szorzás
jól ismert műveleteinek nyelve, amelyen állításokat fogalmazha-
tunk meg – köztük a matematika legmeglepőbb eredményeinek
egyikét-másikát –, és olyan problémákat vethetünk fel, amelyek
a matematika egészét tekintve is párjukat ritkítják.
Egy prím (vagy prímszám) olyan 1-nél nagyobb természetes

szám, amely csak 1-gyel és önmagával osztható. Az első néhány
prímszám: 2 (az egyetlen páros prím), 3, 5, 7, 11, 13, 17. . . A nyu-
gati világ tiszta matematikájának egyik első mély tétele szerint a
prímek kimeríthetetlenek, azaz végtelen sokan vannak. Az egy-
szerű és ötletes bizonyítás szerepel Euklidész Elemek című köny-
vében, amelyet i. e. 300 körül állított össze. Mintegy 2000 év-
vel később merült fel, hogy 4-től kezdve mintha minden páros
számot fel lehetne írni két prímszám összegeként: 4 = 2 + 2,
6 = 3 + 3, 8 = 5 + 3, 10 = 5 + 5, 12 = 7 + 5. . . Ebben az eset-
ben azonban nem „adta magát” a bizonyítás; a „minden 2-nél
nagyobb páros szám két prímszám összege” állítást, amelyet
az elemi aritmetikában Goldbach sejtéseként emlegetnek, ezidáig
nem sikerült bebizonyítani. A prímszámokkal kapcsolatos hí-
res sejtések között említést érdemel az ikerprímsejtés is, amely
szerint végtelen sok olyan p prímszám létezik, amellyel p + 2
szintén prím.
Vegyük most szemügyre közelebbről az aritmetikai problé-
mák egy osztályát! Ezek nem csupán a természetes számokra,
hanem az egész számokra vonatkoznak, amelyek között ott van-
nak a negatív számok is: −1, −2, −3. . . Diofantikus egyenletnek
(a 3. században élt görög matematikus, Diophantosz nyomán)
nevezzük a
D ( x1 , . . . , x n ) = 0
alakú egyenleteket, amelyekben D ( x1, . . . , xn ) egész együtthatós

polinom. Mit jelent ez? D ( x1, . . . , xn ) olyan kifejezés, amely az
x1 ,. . . ,xn ismeretlenekből és egész számokból épül fel úgy, hogy
csak az összeadás, a kivonás és a szorzás műveleteit használjuk.

Az egyenlet megoldása azt jelenti, hogy valamennyi ismeretlen-
hez úgy rendelünk egész számokat, hogy azokat a D ( x1, . . . , xn )
kifejezésbe behelyettesítve 0-t kapjunk. Lássunk néhány példát,
hogy mindez világossá váljon! Az alábbiak mindegyike diofan-
tikus egyenlet. (A könnyebb kiolvasás érdekében x1 helyett x, x2
helyett y szerepel, x · x helyett x2 -et, y · y · y · y helyett y4 -t írunk,
5 · y helyett 5y-t stb.)
x+8 = 5y
x2 = 2y2
x 2 + y2 = z2
x 4 + y4 = z4
y2 = 2x4 − 1
x18 − y13 = 1
Az egyenlőségjel jobb oldalán nem 0 áll, de az egyenletek köny-

nyen átírhatók D ( x1, . . . , x n ) = 0 alakba. Az első így az x + 8−
−5y = 0, a második az x2 − 2y2 = 0 alakot ölti, és így tovább.
A diofantikus egyenletek megoldása, a megoldások vizsgá-
lata vagy éppen annak bizonyítása, hogy egy egyenletnek nincs
megoldása, évszázadokon át a matematika egy speciális, önálló
területe volt. A diofantikus problémák között éppúgy akadnak
nagyon egyszerűek, mint reménytelenül bonyolultak, a külön-
féle egyenlettípusokat tanulmányozó matematikusok pedig ki-
vételes leleményességről adtak számot.
Az első példa olyan egyenlet, amelynek nyilvánvalóan vég-

telen sok megoldása van: tetszőleges n egész szám esetén meg-
felel y = n és x = 5n − 8. A második egyenletnek nincs más
megoldása, csak x = 0 és y = 0. Ennek a ténynek a bizonyítása
is szerepel az Elemekben, annak a gondolatmenetnek az alapján,
amellyel a pitagoreusok belátták, hogy 2 négyzetgyöke nem ra-
cionális szám. Pitagorasz tétele szerint ez azt jelenti, hogy egy
négyzet átlója és oldala összemérhetetlen, azaz nincs olyan egy-
ség, és nincsenek olyan m és n természetes számok, amelyek-
kel egy négyzet oldala n, átlója pedig m egység hosszú. A har-
madik egyenletnek végtelen sok megoldása van, ezeket pitago-
raszi számhármasoknak nevezzük (a Pitagorasz-tétellel való nyil-
vánvaló kapcsolat miatt). Az x = 3, y = 4, z = 5 hármast már
az ókorban is használták derékszögszerkesztésre. A negyedik
egyenletnek nincs megoldása a 0-tól különböző egész számok
körében; ez a tény azonban messze nem triviális. Fermat híres
sejtése szerint az x n + yn = zn egyenletnek, amennyiben n na-
gyobb mint 2, nincs megoldása a pozitív egész számok körében.
Az ötödik egyenletnek mindössze két megoldása van: x = 1 és
y = 1, illetve x = 13 és y = 239. Ezt egy meglehetősen kör-
mönfont gondolatmenet alapján Wilhelm Ljunggren norvég ma-
tematikus bizonyította be 1942-ben. Az utolsó egyenletnek nincs
olyan megoldása, amelyben x és y is különbözik 0-tól. Ez Cata-
lan sejtésének következménye, amely szerint 8-on és 9-en kívül
nincsenek egymást követő természetes számok, amelyek mind-
egyike tökéletes hatvány, azaz felírható nk alakban, ahol n és k
is 1-nél nagyobb természetes számok. Catalan sejtését 2002-ben
bizonyította be Preda Mihailescu.
Az aritmetikai problémák nem feltétlenül prímekkel vagy

diofantikus egyenletekkel kapcsolatosak. A Collatz-sejtés (alkal-
manként 3n + 1 sejtésként vagy Ulam problémájaként is emlegetik)
például a következő. Induljunk ki tetszőleges pozitív n számból.
Ha n páros, akkor legyen a második szám n/2, ha páratlan, ak-
kor legyen 3n + 1. Az eljárást ugyanígy folytatjuk: ha a második
szám páros, akkor a harmadik legyen a második fele, ha párat-
lan, akkor a 3-szorosánál 1-gyel nagyobb szám, és így tovább.
A Collatz-sejtés szerint bármelyik számmal kezdjük a sorozatot,
végül mindig eljutunk 1-hez. Ha például az első szám 7, akkor
sorozatunk így folytatódik: 22, 11, 34, 17, 52, 26, 13, 40, 20, 10,
5, 16, 8, 4, 2, 1. A számos próbálkozás ellenére a Collatz-sejtést
nem sikerült bebizonyítani; a szakemberek szerint a probléma
felettébb bonyolult.
A nemteljességi tételek tárgyalásában az aritmetika fontos
szerepet kap, de szerencsére nem kell ilyen bonyolult felada-
tokkal szembesülnünk. Elég, ha megismerkedünk a problémák
néhány viszonylag egyszerű logikai aspektusával.
A Goldbach-sejtés szerint minden 2-nél nagyobb páros szám
két prímszám összege. Ezzel ekvivalens a következő megfogal-
mazás: minden természetes szám rendelkezik azzal a tulajdon-
sággal, hogy vagy kisebb mint 3, vagy páratlan, vagy két prím-
szám összege. Az átfogalmazást az indokolja, hogy létezik algo-
ritmus, amellyel eldönthető, hogy egy adott szám rendelkezik-e
a szóban forgó tulajdonsággal. Egy algoritmus tisztán mechani-
kus eljárás, amely tetszőleges számra vagy számok véges so-
rozatára alkalmazható, és véges számú lépés után befejeződik,
valamilyen információval szolgálva a szóban forgó szám(ok)ról.
Az általános iskolában például megtanultuk azokat az algorit-

musokat, amelyek tetszőleges n és k számokkal mint bemenet-
tel az n + k összeget, illetve az m · k szorzatot adják kimenet-
ként. Azt is tudjuk, miként lehet eldönteni, hogy két természetes
szám közül melyik a nagyobb, és ismerjük a maradékos osztás
algoritmusát is, amellyel egy n szám és egy 0-tól különböző k
szám esetén megállapíthatjuk, „hányszor van meg” n-ben a k és
mennyi maradékot ad. Ezeknek az algoritmusoknak az alapján
rendelkezésünkre áll egy algoritmus, amellyel eldönthető, hogy
egy adott n természetes szám rendelkezik-e a „kisebb mint 3,
vagy páratlan, vagy két prímszám összege” tulajdonsággal. Ha
ugyanis n két prímszám összege, akkor ezeknek a számoknak
kisebbnek kell lenniük, mint n. Ha tehát azt akarjuk ellenőrizni,
hogy n két prímszám összege-e, akkor nem kell mást tennünk,
mint megvizsgálni az n-nél kisebb számokat, kikeresni közü-
lük a prímeket, és ellenőrizni, hogy az utóbbiak közül valame-
lyik kettőt összeadva nem kapunk-e n-t. Az, hogy egy (2-nél
nagyobb) n szám prím-e, szintén olyasmi, ami számolással el-
dönthető: osszuk el a számot sorra a nála kisebb, de 1-nél na-
gyobb számokkal, és ha a maradék minden esetben különbö-
zik 0-tól, akkor a szám prím. Az olyan tulajdonságokat, ame-
lyek fennállása vagy fenn nem állása egy algoritmussal eldönt-
hető, kiszámítható tulajdonságnak nevezzük. (Ezzel a fogalommal
a 3. fejezetben részletesebben is foglalkozunk.) Beláttuk tehát,
hogy Goldbach sejtése megfogalmazható a következő formában:
„minden természetes szám P tulajdonságú”, ahol P egy kiszá-
mítható tulajdonság. Logikai szempontból ez a Goldbach-sejtés
rendkívül fontos jellemzője; a következőkben az ilyen formájú
állításokat Goldbach típusú állításoknak fogjuk nevezni. (A logi-

kában ezeket az állításokat Π01 -állításoknak nevezik.) Az iménti
fejtegetésben egy fontos pont felett átsiklottunk: a szóban forgó
P tulajdonságnak nem csupán kiszámíthatónak, de elegendően
egyszerűnek is kell lennie ahhoz, hogy a fennállását vagy fenn
nem állását eldöntő algoritmus „kiolvasható” legyen P definíci-
ójából. Ez a feltétel a könyvben szereplő valamennyi Goldbach
típusú állítás esetében nyilvánvalóan teljesülni fog. (A Függelék-
ben a Goldbach típusú állítások formális definícióját is megad-
juk.)
A Goldbach típusú állítások osztálya kiterjeszthető; ilyen tí-
pusúnak nevezzük „a természetes számok minden k1 , . . . , k n vé-
ges sorozata P tulajdonságú” alakú állításokat, amelyekben P ki-
számítható tulajdonság, azaz létezik egy algoritmus, amelynek
alapján tetszőleges k1 , . . . , k n véges számsorozatról eldönthető,
hogy P tulajdonságú-e vagy sem.
Ha P kiszámítható tulajdonság, akkor ugyanilyen a nem-P
tulajdonság is, amellyel egy szám pontosan akkor rendelkezik,
ha nem P tulajdonságú. Ha tehát P kiszámítható tulajdonság,
akkor a „nem létezik P tulajdonságú természetes szám” állítás
ekvivalens a „minden természetes szám nem-P tulajdonságú”
Goldbach típusú állítással. A „minden természetes szám P tulaj-
donságú” állítás ellenpéldája minden olyan természetes szám,
amely nem P tulajdonságú. Ha tehát egy Goldbach típusú állí-
tás hamis, akkor ez a tény nagyon könnyen bizonyítható: csu-
pán találnunk kell egy n számot, amelyről be tudjuk látni, hogy
nem rendelkezik az adott állításban szereplő tulajdonsággal. Ha
ezt csupán egy rendkívül hosszadalmas számolással tudnánk
alátámasztani, akkor a „bizonyítható” természetesen azt jelenti:

„elvben bizonyítható”. Más szóval, az idő, a tér és az energia
nem számít. Azt azonban leszögezhetjük, hogy ha egy Gold-
bach típusú állítás hamis, akkor az alapvető aritmetikai törvé-
nyek alapján hamis, azaz létezik egy – esetleg rendkívül hossza-
dalmas – számolás, amely az alapvető törvényeken nyugszik,
és amelyet ha elvégeznénk, azt mutatná, hogy az állítás hamis.
Ilyenkor azt mondjuk: létezik egy formális bizonyítás, amely ki-
zárólag alapvető aritmetikai törvényeket használ fel. A számítá-
sokat a bizonyítás speciális eseteinek tekintjük, azaz olyan ma-
tematikai érvelésnek, amely egy állítás igazságát támasztja alá.
A logikában formális rendszereket tanulmányozunk – olyan axi-
ómarendszereket, amelyek keretei között matematikai állítások
bizonyíthatók és cáfolhatók –, a nemteljességi tétel pedig olyan
formális rendszerekről szól, amelyekben az aritmetikai számítá-
sok elvégezhetők. A formális rendszerekkel hamarosan (a 2.2.
alfejezettel kezdődően) részletesebben is foglalkozunk.
Iménti megjegyzésünk szerint ha P kiszámítható, akkor a
„minden természetes szám P tulajdonságú” állítás, amennyiben
hamis, mindig cáfolható úgy, hogy megadunk egy ellenpéldát,
és elvégezzük rá a P-ről döntő számítást. További fontos megfi-
gyelés, hogy – amennyiben létezik – az ellenpélda mindig meg-
található: elég, ha sorra vesszük a 0, 1, 2, 3. . . számokat, amíg
meg nem találjuk a legkisebb olyan számot, amely nem P tulaj-
donságú. Létezik tehát olyan eljárás, amelyet követve minden
hamis Goldbach típusú állításról beláthatjuk, hogy hamis. Ez
speciális esete annak az általános ténynek, miszerint tetszőleges
S formális rendszer esetén, ha egy A állítás bizonyítható S-ben,
akkor szisztematikus kereséssel idővel megtalálhatjuk egy bizo-

nyítását. Ha viszont A nem bizonyítható, akkor a szisztematikus
keresést az idők végezetéig folytathatjuk anélkül, hogy az bár-
milyen eredménnyel szolgálna.
Azokban az S formális rendszerekben, amelyek magukba
foglalnak az aritmetika törvényeiből annyit, amennyi a számítá-
sok elvégzéséhez szükséges, egy Goldbach típusú állítás ponto-
san akkor cáfolható, ha hamis. Azt ugyanakkor nem állíthatjuk,
hogy az igaz Goldbach típusú állítások mindegyikét bizonyítani
is tudjuk. Bármekkora az n, egy-egy számítással a 0, 1, 2,. . . , n
számok mindegyikéről megállapíthatjuk, hogy P tulajdonságú,
ez azonban nem bizonyítja, hogy minden természetes szám P
tulajdonságú. Ha egy Goldbach típusú állítás igaz, akkor lehet,
hogy bizonyítható is, hogy igaz, de azt, hogy ehhez a bizonyítás-
hoz milyen gondolatmenetre lesz szükségünk, nem tudjuk előre
megmondani.
„A D ( x1 , . . . , xn ) = 0 diofantikus egyenletnek nincs megol-
dása az egész számok körében” állítások mind Goldbach típu-
súak. Az ilyen állításokban szereplő tulajdonság a k1 ,. . . , k n szá-
mokra akkor áll, ha nem megoldásai a D ( x1 , . . . , xn ) = 0 egyen-
letnek, márpedig ennek ellenőrzéséhez csak szorzások, össze-
adások és kivonások elvégzésére van szükség.
Az ikerprímsejtés ugyanakkor nem Goldbach típusú állítás.
Igaz, hogy ez is kifejezhető „minden természetes szám P tulaj-
donságú” alakban, ahol egy n természetes szám akkor P tulaj-
donságú, ha létezik nála nagyobb p prímszám, amellyel p + 2
szintén prímszám. Ebben az esetben azonban a definícióból nem
olvasható ki semmiféle algoritmus, amellyel ellenőrizhetnénk,
hogy egy szám P tulajdonságú-e vagy sem. Sorra vehetjük az

n-nél nagyobb prímeket, hogy találjunk köztük olyanokat, ame-
lyek különbsége 2, de ha nincs ilyen pár, akkor ez az eljárás
sohasem ér véget. Ha az ikerprímsejtés igaz, akkor ez az eljárás
ténylegesen egy algoritmus, amely minden n számra igazolja,
hogy P tulajdonságú, addig azonban, amíg nem tudjuk, igaz-e
a sejtés, addig ezt nem jelenthetjük ki. Hasonló megjegyzések
érvényesek a Collatz-sejtésre is. Eszerint számítások egy adott
sorozatának eredménye mindig – azaz tetszőleges kezdőszám
esetén – 1, de nem létezik olyan „nyilvánvaló” algoritmus, ame-
lyet elvégezve ez bármely n számról eldönthető lenne. Sem az
ikerprím-, sem a Collatz-sejtés esetében nincs tehát logikai ala-
punk azt állítani, hogy amennyiben a sejtés hamis, úgy bizonyo-
san cáfolható is.
Az, hogy egy adott állítás Goldbach típusú-e vagy sem, a
nemteljesség tárgyalása során több alkalommal is szerepet fog
játszani.
2.2. Az első nemteljességi tétel
Mint azt már megjegyeztük, az elemi aritmetikai problémákat

gyakran nagyon könnyű megfogalmazni, a megoldásokban sze-
replő matematikai módszerek bonyolultságának azonban nincs
felső korlátja. Fermat tételére adott 129 oldalas bizonyításában
Andrew Wiles valójában az elliptikus görbékre vonatkozó Tani-
yama–Shimura-sejtést igazolta a félig stabil esetben, amelyről K.
A. Ribet korábban már megmutatta, hogy következik belőle a
Fermat-tétel. Nincs szükség arra, hogy megértsük, mit is jelent
mindez, ahhoz, hogy lássuk: annak ellenére, hogy Fermat tételét

nagyon könnyű kimondani, bizonyítani csak a felsőbb matema-
tika rendkívül bonyolult módszereivel sikerült.
Mióta Fermat kijelentette, hogy sikerült egy bizonyítást talál-
nia – amely sajnos nem fért el Diophantosz könyvének margóján
–, sokan kerestek (és sokan hitték tévesen, hogy találtak is) elemi
bizonyítást a tételre: olyat tehát, amely nem támaszkodik Fer-
mat és kortársai számára ismeretlen matematikai eredményekre.
Nyitott kérdés, hogy a tényleges bizonyítás milyen mértékben
egyszerűsíthető, és hogy kihámozható-e belőle egy lényegesen
egyszerűbb bizonyítás. (Általános megfontolások alapján okunk
van feltételezni, hogy – elméletileg – létezik elemi bizonyítás, ez
azonban nemhogy egy könyv margójára nem férne el, de való-
színűleg több ezer oldalt töltene meg.) Ha figyelembe vesszük,
hogy Fermat állításának bizonyítása 300 évbe tellett, és hogy
Goldbach sejtését a mai napig nem sikerült sem cáfolni, sem
bizonyítani, akkor felmerülhet bennünk: vajon van egyáltalán
garancia ara, hogy valamennyi, a matematikusok által felvetett
probléma megoldható, amennyiben elegendő idő és energia áll
rendelkezésre? David Hilbert az 1900-as párizsi matematikus-
konferencián tartott híres előadásában, amelyben 23, az új év-
században a matematikusok számára komoly kihívást jelentő
problémát sorolt fel, annak a véleményének adott hangot, hogy
lennie kell ilyen garanciának.
Tekintsünk egy tetszőleges, jól meghatározott megoldatlan

problémát, például az Euler–Mascheroni-féle C állandó ir-
racionalitásának kérdését, vagy hogy létezik-e végtelen sok
2n + 1 alakú prímszám. Akármilyen megközelíthetetlen-

nek tűnnek is ezek, és akármilyen tanácstalanok vagyunk
velük szemben, mégis határozott meggyőződésünk, hogy
a megoldásuknak tisztán logikai eljárások véges sorát kell
követniük. [. . . ] A meggyőződés, miszerint minden mate-
matikai probléma megoldható, erős ösztönző erő a mate-
matikus számára. Az örök felhívás így szól: Itt a probléma.
Keresd meg a megoldást! A megoldáshoz csak tiszta észre
van szükség, a matematikában nincs ignorabimus.
Ez a Hilbert-féle optimista „nincs ignorabimus”. Hilbert egy

régi mondásra utal, amely így szól: ignoramus et ignorabimus
(nem tudjuk, és nem is fogjuk tudni), amelyet Emil du Bois-
Reymond fiziológus 1872-ben is idézett, amikor az emberi tu-
datról és a fizikai világról szóló tudásunkról beszélt.
Gödel első nemteljességi tétele nem cáfolja Hilbert optimista
nézeteit. Azt viszont megmutatja, hogy ez az optimizmus nem
támasztható alá úgy, hogy mutatunk egy formális rendszert,
amelyben valamennyi matematikai probléma eldönthető – még
akkor sem, ha az aritmetikai problémákra szorítkozunk.
Első nemteljességi tétel (Gödel–Rosser). Bármely S konzisztens

formális rendszerben, amely magába foglalja az elemi aritmetika egy
bizonyos részét, vannak olyan állítások, amelyek S-ben nem bizonyít-
hatók és nem is cáfolhatók.
Hogy megértsük, mit is jelent ez, először a formális rendszer

fogalmát kell megvilágítanunk. Ezután a konzisztencia követel-
ményéről ejtünk néhány szót, majd arról, hogy mit is jelent az
a kikötés, amely szerint a rendszernek magába kell foglalnia az

„elemi aritmetika egy bizonyos részét”.
Egy formális rendszer egy pontosan definiált nyelven felírt axió-

mákból és következtetési szabályokból áll, amelyek alapján a rend-
szer tételei levezethetők. Tételnek nevezünk minden olyan – a
szóban forgó nyelven felírt – állítást, amely az axiómákból kiin-
dulva a következtetési szabályok alapján véges számú lépésben
megkapható. Az ilyen lépéssorozatok a bizonyítások (vagy leveze-
tések), maguk a tételek a bizonyítások konklúziói.
Az axiomatikus rendszer fogalma az euklideszi geometria
révén már régóta ismert a matematikában. Euklidész az Elemek-
ben több definíciót is kimond, amelyek közül az első így szól:
„Pont az, aminek nincs része”. Emellett bevezet posztulátumo-
kat, amelyek a geometria alapját rakják le (a leghíresebb közülük
az ötödik, párhuzamossági posztulátum) és axiómákat, amelyek
az érvelések általános szabályait rögzítik. Utóbbira példa: „amik
ugyanazzal egyenlőek, egymással is egyenlőek”. A definíciók,
posztulátumok és axiómák alapján Euklidész tételek hosszú so-
rát bizonyítja be.
Az euklideszi definíciók, posztulátumok és axiómák ugyan-
akkor nem tekinthetők formális rendszernek. A rendszer nyelve
nincs szigorúan rögzítve, a bizonyításokban olyan feltevésekre is
hivatkozik, amelyek nem szerepelnek a posztulátumok között,
és az axiómákban felsoroltakon túl más logikai alapelveket is al-
kalmaz. (A geometria első, valóban formális axiómarendszereit
csak a 20. században adták meg.) Euklidész geometriája mind-

azonáltal évezredeken át az axiomatikus módszer mintapéldája
volt, és a gondolat, hogy egy bizonyos területről szóló tudásunk
definíciók, posztulátumok és axiómák alapján rendszerezhető, a
filozófiában, a tudományban és más területeken is komoly ha-
tást gyakorolt.
A modern logikában számos formális rendszert vizsgálnak,
ezek közül sokat elsőrendű elméletnek neveznek. Az „elmélet” itt
logikai szakkifejezés, és nem feltétlenül jelenti azt, amit a min-
dennapi vagy a tudományos kontextusokban megszoktunk: egy
elmélet ebben az értelemben nem más, mint egy axiomatikus
formális rendszer. Az „elmélet” szót ennek megfelelően gyak-
ran a „formális rendszer” szinonimájaként használjuk. Az „első-
rendű” kifejezés azokra a levezetési szabályokra utal, amelyekről
Gödel bebizonyította (kissé megtévesztő nevű) teljességi tételét,
amelyről a 3. alfejezetben ejtünk majd szót.
A két legnevezetesebb elsőrendű elmélet, amelyre a nemtel-
jességi tétel érvényes, a Peano-aritmetika (PA), az elemi aritme-
tika formális elmélete, és a kiválasztási axiómát is magába fog-
laló Zermelo–Fränkel-féle halmazelmélet (ZFC). (A ZF rövidítés
azt az elméletet jelöli, amelynek axiómái közt a kiválasztási axi-
óma nem szerepel.) Ebben a könyvben ezekkel az elméletekkel
nem foglalkozunk (bár a 7.2. alfejezetben bemutatjuk a PA rend-
szer axiómáit). Ezen a ponton elég annyit leszögeznünk, hogy
a PA olyan formális rendszer, amelyben minden eleminek tekin-
tett aritmetikai érvelés formalizálható, a ZFC viszont egy külön-
legesen erős axiómarendszer, amelynek keretei között napjaink
matematikájának legtöbb tétele bizonyítható.
Negáció
A nemteljességi tétel nem csupán az elsőrendű elméletekre, de

számos más formális rendszerre is érvényes; azt azonban mindig
fel fogjuk tenni, hogy a rendszerben van negáció operátor, vagyis a
rendszer minden A mondatának kifejezhető a tagadása, amelyet
nem-A jelöl. (Mondaton olyan állítást értünk, amelyről értelme-
sen felvethető, hogy bizonyítható vagy cáfolható-e.) A negáció
(vagy tagadás) fogalma segítségével meghatározhatjuk, mit je-
lent az, hogy egy S rendszer konzisztens (nincs olyan A mondat,
hogy A és nem-A egyaránt bizonyítható), és azt is, hogy mikor
nevezünk egy A mondatot S-ben eldönthetetlennek (ha sem A,
sem nem-A nem tétele S-nek). Egy S rendszer negációteljes, ha
nincs olyan, az S nyelvén felírt mondat, amely S-ben eldönthe-
tetlen, máskülönben S nemteljes.
A következőkben szükségünk lesz egy rövidítésre: ha A egy
(az S rendszer nyelvén felírt) mondat, akkor S + A jelöli azt a for-
mális rendszert, amelyet úgy kapunk, hogy S axiómáihoz (axió-
maként) hozzávesszük A-t (de a következtetési szabályokon nem
változtatunk). Ha A bizonyítható S-ben, akkor az S + A rendszer
tételei ugyanazok, mint az S rendszer tételei (ebben az esetben
A-t szükségtelen axiómának tekinteni), ha azonban A nem bi-
zonyítható, akkor S + A „erősebb” elmélet, mint S, amelyben –
többek között – már A is bizonyítható.
Ezen a ponton a logikai terminológia kissé mintha ellent-
mondana a hétköznapi szóhasználatnak. Furcsa, ha azt mond-
juk: az A mondat, amely az S + A rendszer axiómája, bizonyítható
az S + A rendszerben. Az axiómákat ugyanis többnyire alap-
vető, de bizonyíthatatlan feltevéseknek tekintjük. A logikában

viszont az, hogy „bizonyítható”, mindig egy formális rendszer-
ben való bizonyíthatóságot jelent, eszerint pedig egy S elmélet
axiómái egytől-egyig bizonyíthatók is S-ben. Egy A axióma bi-
zonyítása mindössze egyetlen sorból áll, amelyben rámutatunk,
hogy A a rendszer axiómája. A matematikában ritkán mondunk
olyat, hogy az axiómák bizonyíthatóak, de gyakran mondjuk,
hogy bizonyos állítás az axiómák „közvetlen” vagy „triviális”
következménye. Így például abból az axiómából, amely szerint
„minden n esetén n + 0 = n”, közvetlenül megkapható, hogy
0 + 0 = 0. A logikában az axiómák, illetve triviális következ-
ményeik között nem teszünk ilyen finom különbséget: a lényeg,
hogy valamennyien bizonyíthatók.
Most kimondunk kettőt a negáció, a bizonyíthatóság, a kon-
zisztencia és eldönthetetlenség közötti összefüggések közül. Az
első így szól: egy inkonzisztens elméletben nincsenek eldönt-
hetetlen állítások. Ez annak következménye, hogy egy inkon-
zisztens elméletben minden, az elmélet nyelvén megfogalmazott
állítás bizonyítható – a hagyományos logikában ex falso quodlibet
(„hamisból bármi következik”) néven emelgetett bizonyítási sza-
bály alapján (igazából arról van szó, hogy „egy ellentmondásból
bármi következik”).
A második összefüggés a következő:
Az A állítás pontosan akkor bizonyítható az S rendszer-

ben, ha S + nem-A inkonzisztens, és pontosan akkor el-
dönthetetlen S-ben, ha S + A és S + nem-A egyaránt kon-
zisztens rendszerek.
Ezekre az összefüggésekre a következők folyamán gyakran

fogunk hivatkozni. Azon a szabályon alapulnak, amely szerint
nem-nem-A logikailag egyenértékű A-val, bár a nemteljességi té-
tel olyan rendszerekre is alkalmazható, amelyekben ez a szabály
nem érvényes. Az igazolásukhoz arra a tényre hivatkozhatunk,
amely szerint egy B állításnak a T + A rendszerbeli bizonyítása
tekinthető olyan T-beli levezetésnek, amely A feltevéséből jut el
a B-hez mint konklúzióhoz, azaz a „ha A, akkor B” állítás T-beli
bizonyításának. Megfordítva, ha „ha A, akkor B” tétel T-ben, ak-
kor B tétele annak az elméletnek, amelyet T-ből kapunk A (axi-
ómaként való) hozzávételével. Ha B helyében egy ellentmondás
(vagyis egy „C és nem-C” alakú állítás) szerepel, akkor éppen a
második összefüggést kapjuk.
Formális rendszerek és a kiszámíthatóság elmélete
A nemteljességi tétel nem csupán PA-ra vagy ZF-re alkalmaz-

ható, amelyek matematikai tudásunk egy-egy szeletét formali-
zálják, de formális rendszerek egy széles körére, amelyek ma-
gukba foglalják „az aritmetika egy bizonyos részét” – függetle-
nül attól, hogy axiómáik a matematikai tudás részét képezik-e,
sőt olyanokra is, amelyeknek axiómái hamisak, vagy egyáltalán
nem is interpretáljuk őket (és így igaz vagy hamis voltuk kérdése
fel sem merül).
A hétköznapi nyelvben persze furcsa, ha hamis axiómákról
beszélünk, vagy olyanokról, amelyekhez semmiféle interpretá-
ciót nem rendelünk. A logikában azonban a formális rendsze-
rek általános vizsgálata során az „axióma” kifejezés nem olyan
állítást jelöl, amely bizonyos értelemben alapvető, és nem ve-

zethető vissza más állításokra, és nem is olyan állítást, amelyet
igaznak vagy más szempontból elfogadhatónak tekintünk. Az
axióma általános, logikai fogalma mindig egy formális rend-
szerhez kötött; egy formális rendszer nyelvén felírt tetszőleges
A mondat kinevezhető a rendszer axiómájának.
A formális rendszer általános fogalma szoros kapcsolatban
áll a kiszámítható tulajdonságok elméletével. Ennek magyará-
zata az, hogy amikor axiómák és bizonyítási szabályok egy rend-
szerét próbáljuk pontosan leírni, akkor azt, hogy egy állítás axi-
óma-e vagy sem, illetve hogy egy lépéssorozat valamelyik kö-
vetkeztetési szabály alkalmazása-e vagy sem, minden további
matematikai vizsgálódás nélkül, mechanikusan el kell tudnunk
dönteni. Máskülönben egy újabb – axiómákból és következtetési
szabályokból álló – rendszert kellene értelmeznünk, hogy bebi-
zonyíthassuk, hogy egy lépéssorozat valóban bizonyítás az első
rendszerben. Megköveteljük tehát, hogy egy formális rendszer-
ben azt, hogy egy állítás axióma-e vagy sem, illetve hogy egy
adott lépésben valamelyik következtetési szabályt alkalmaztuk-
e vagy sem, minden további matematikai érvelés nélkül, tisztán
mechanikusan eldönthessük, olyan eljárások alapján, amelyekre
számítógépek is programozhatók.
Gödel tételének népszerű kifejtéseiben a fenti követelmény-
nek megfelelő feltétel (legalábbis az axiómákra vonatkozóan) az
a megkötés, miszerint a rendszernek véges számú axiómája van.
Eszerint tehát az axiómák – elméletben legalábbis – egy véges
táblázat áttekintése alapján beazonosíthatók. Ez a feltétel azon-
ban a logika által tanulmányozott formális rendszerek közül
sokban nem teljesül, így a PA vagy a ZF rendszerre sem. Ezek-

nek végtelen sok axiómájuk van, de ettől még bármely mondat-
ról mechanikusan eldönthető, hogy axióma-e vagy sem. A PA
rendszer például magába foglalja a teljes indukció következtetési
szabályát. Ez axiómák végtelen sorát foglalja magába, amelyek
alakja egyaránt a következő: „ha a 0 szám P tulajdonságú, és ha
tetszőleges n szám esetén abból, hogy az n szám P tulajdonságú,
következik, hogy n + 1 is P tulajdonságú, akkor minden szám P
tulajdonságú”. A P tulajdonság ugyan végtelen sokféle lehet, de
ettől még egyszerű ellenőrzéssel megállapítható, hogy a szóban
forgó szabály egy esetéről van-e szó. Az 5.4. alfejezetben muta-
tunk egy példát olyan, végtelen sok axiómát tartalmazó formá-
lis rendszerre, amelyben az axiómák nem csupán egy általános
séma speciális esetei (mint a PA rendszerben).
A formális rendszerek általános meghatározásakor tehát tá-
maszkodnunk kell a „mechanikusan kiszámítható tulajdonság”
fogalmára, amelynek elméleti alapjait Turing és mások fektet-
ték le a múlt század 30-as éveiben. A kiszámítható tulajdonság
fogalmát a Goldbach típusú, számokra vonatkozó állításokkal
kapcsolatban vezettük be, de egy formális nyelv mondataira, il-
letve mondatainak sorozataira is alkalmazható. A kiszámítha-
tóságról, valamint a kiszámíthatóság és a formális rendszerek,
illetve a nemteljességi tételek kapcsolatáról részletesebben a 3.
fejezetben lesz szó.
Konzisztencia
Az első nemteljességi tétel (az előbbiekben megadott megfo-

galmazásban, amely magába foglalja Gödel tételének Rossertől
származó élesítését is) csupán azt tételezi fel, hogy az S rend-
szer – amellett, hogy magába foglalja az aritmetika egy részét
– konzisztens. Ez erős eredmény, a konzisztencia ugyanis nem
túlságosan erős feltétel. Az aritmetikának vannak olyan elméle-
tei, amelyekben – mint a következetes hazugok „elméleteiben” –
tökéletesen félrevezető állítások is bizonyíthatóak.
Tegyük fel, hogy tudjuk: a ZFC rendszerben bizonyítható egy
A aritmetikai állítás. Következtethetünk-e ennek alapján arra,
hogy A igazságának vagy hamisságának kérdését egyszer s min-
denkorra eldöntöttük? Ha alaposan megvizsgáltuk és meggyő-
zőnek találtuk a bizonyítást, akkor a problémát megoldottnak
tekintjük még akkor is, ha a ZFC axiómáit illetően általános jel-
legű kételyeink vannak. Ha csupán annyit tudunk, hogy létezik
ZFC-beli bizonyítás, akkor a kérdést csak abban az esetben te-
kintjük eldöntöttnek, ha tökéletes megbízunk a rendszer egészé-
ben. De a puszta hit, hogy ZFC konzisztens, általában nem elég-
séges ahhoz, hogy egy A állítást igaznak fogadjunk el csupán
annak alapján, hogy tudjuk: A bizonyítható ZFC-ben.
Léteznek ugyanakkor olyan állítások, amelyek garantáltan
igazak, amennyiben bizonyíthatók egy konzisztens, az aritme-
tika egy bizonyos részét tartalmazó elméletben. Legyen például
A egy Goldbach típusú állítás. Ha A bizonyítható egy ilyen S
rendszerben, akkor A igaz. Ha ugyanis A hamis, akkor S-ben bi-
zonyítható is, hogy A hamis – azaz A cáfolható S-ben –,
ehhez ugyanis csak egy ellenpéldára és a rá vonatkozó számí-

tások elvégzésére van szükség. Ha tehát S konzisztens, akkor
S-ben A már nem lehet bizonyítható. Így például ha tudjuk,
hogy Fermat tétele bizonyítható ZFC-ben, és hogy ZFC konzisz-
tens, akkor arra következtethetünk, hogy a tétel igaz. De egy nem
Goldbach típusú állítás – például az ikerprímsejtés – igazságá-
ról vagy hamisságáról általában semmit sem állíthatunk pusztán
annak alapján, hogy tudjuk: bizonyítható vagy cáfolható vala-
mely, az aritmetika alapvető törvényeit is magába foglaló kon-
zisztens rendszerben.
A nemteljességi tétel konkrét példával szolgál olyan konzisz-
tens elméletekre, amelyekben hamis állítások is bizonyíthatók.
Ez legkönnyebben a második nemteljességi tétel alapján látható
be. Ha ZFC konzisztens, akkor a ZFC + „ZFC konzisztens” el-
mélet szintén konzisztens – mivel a „ZFC inkonzisztens” állítás
nem bizonyítható ZFC-ben –, viszont cáfolja a Goldbach típusú
„ZFC konzisztens” igaz állítást. A 2.6. alfejezetben látjuk majd,
hogy a szóban forgó állítás valóban Goldbach típusú.)
A logikában gyakran beszélünk az elméletek helyességi tulaj-
donságairól. Ha aritmetikáról van szó, a konzisztencia egy mini-
mális helyességi tulajdonság; a legerősebb helyességi tulajdon-
ság pedig, amellyel egy elmélet rendelkezhet, a következő: min-
den, a rendszerben bizonyítható aritmetikai állítás igaz. Az erős-
ség tekintetében a kettő között helyet foglaló helyességi tulaj-
donságok között különleges jelentőségű az, amellyel egy rend-
szer akkor rendelkezik, ha benne egyetlen igaz Goldbach típusú
állítás sem cáfolható. A szakirodalomban ezt néha 1-konziszten-
cia, néha Σ-helyesség („szigma-helyesség”) néven emlegetik;
ebben a könyvben az utóbbit fogjuk használni. (A terminológia

magyarázatát a Függelékben adjuk majd meg.)
Mivel egy hamis Goldbach típusú állítás minden olyan rend-
szerben cáfolható, amely magába foglalja az elemi aritmetikát,
azért ha egy Goldbach típusú állítás egy ilyen rendszerben el-
dönthetetlen (ebben az esetben a rendszer konzisztens, hiszen van
olyan állítás, amely nem bizonyítható benne), akkor a szóban
forgó Goldbach típusú állítás egyúttal igaz is. Annak bizonyítá-
sával tehát, hogy a Goldbach-sejtés eldönthetetlen PA-ban, egy-
úttal magát a sejtést is belátnánk. Ebben nincs semmi lehetetlen:
a sejtés PA-ban való eldönthetetlensége egy erősebb rendszerben
– például ZFC-ben – bizonyítható lehet. Még az is elképzelhető,
hogy a sejtést soha nem sikerül sem cáfolni, sem bizonyítani, vi-
szont sikerül belátnunk a „ha a Goldbach-sejtés igaz, akkor nem
bizonyítható ZFC-ben” állítást. Léteznek olyan A Goldbach tí-
pusú állítások, amelyekkel az iméntihez hasonló feltételes állítá-
sokat be tudjuk bizonyítani, viszont A-t magát sem bizonyítani,
sem cáfolni nem tudjuk. Ez szintén a második nemteljességi té-
tel következménye: a „ha S konzisztens, akkor a konzisztenciája
nem bizonyítható S-ben” állítást akkor is be tudjuk bizonyítani,
ha fogalmunk sincs arról, hogy az S rendszer konzisztens-e vagy
sem.
„Az aritmetika egy bizonyos része”
Az első nemteljességi tétel olyan formális rendszerekre érvényes,

amelyek tartalmazzák az elemi aritmetika egy bizonyos részét.
Világítsuk meg kissé közelebbről, mit is jelent ez!
Egy rendszer, amelynek nyelve magába foglalja az aritme-

tika nyelvét, és amelynek tételei között ott vannak bizonyos, a
természetes számokra vonatkozó alapvető tények, biztosan ki-
elégíti ezt a feltételt. (Az „alapvető aritmetikai tények” egy elég-
séges osztályát a Függelékben adjuk meg.) A nemteljességi tétel
azonban olyan formális rendszerekre is alkalmazható, amelyek-
ben nincsenek ugyan kifejezetten a természetes számokra vo-
natkozó állítások, viszont az objektumok között, amelyekre re-
ferál, vannak olyanok, amelyekkel a természetes számok repre-
zentálhatók. Arról, hogy bizonyos matematikai objektumok más-
féle objektumokat is reprezentálhatnak, a második nemteljességi
kapcsán még ejtünk néhány szót. Ehelyütt elegendő megjegyez-
nünk, hogy lényegében semmit nem veszítünk, ha feltesszük,
hogy a rendszereknek, amelyekre az első nemteljességi tételt
alkalmazzuk, van egy aritmetikai komponense, amelyben az arit-
metika nyelvét használhatjuk, és amelyben bizonyíthatunk né-
hány alapvető összefüggést a természetes számok összeadására
és szorzására vonatkozóan. Ahhoz, hogy az aritmetika nyelvét
használni tudjuk – a rendszertől függően – valamiféle fordításra
is szükségünk lehet, lényegében azonban nyugodtan gondolhat-
juk azt, hogy a rendszer nyelve magába foglalja az elemi aritme-
tika nyelvét.
„Az aritmetika egy bizonyos részének tartalmazására” vonat-
kozó feltétel anélkül is elmagyarázható, hogy a formális részle-
tekbe bocsátkoznánk. A Goldbach típusú állítások tárgyalása so-
rán azt mondtuk: ha az, hogy egy n természetes szám rendelke-
zik egy tulajdonsággal – például azzal, hogy felírható két prím-
szám összegeként – mechanikus számolás útján alátámasztható,
akkor létezik elemi bizonyítás is, amely szerint n rendelkezik a

szóban forgó tulajdonsággal. Az aritmetikának az első nemtel-
jességi tétel bizonyításához szükséges „bizonyos része” ponto-
san az, amely ehhez szükséges. Más szóval, ha S tartalmazza „az
aritmetika egy bizonyos részét”, akkor S-ben minden olyan arit-
metikai állítás bizonyítható, amelyet többé vagy kevésbé hosszú
számítások támasztanak alá.
A nemteljességi tételt gyakran helytelenül úgy mondják ki,
mint amely az „elegendően bonyolult” rendszerekre vonatko-
zik. Ez azért nem állja meg a helyét, mert az, hogy egy rendszer
tartalmazza-e „az aritmetika ama bizonyos részét”, nem a rend-
szer – akár informális, akár formális értelemben vett – bonyo-
lultságán múlik, hanem azon, hogy mi fejezhető ki, és hogy mi
bizonyítható benne. Léteznek ugyanis rendkívül egyszerű rend-
szerek, amelyekre a nemteljességi tétel érvényes, és akadnak fe-
lettébb bonyolult elméletek is, amelyekre nem érvényes. A bo-
nyolultság és a nemteljesség kapcsolatáról a 8. fejezetben lesz
bővebben szó.
A bonyolultság megjelenik a nemteljességi tétel állítólagos
matematikán kívüli alkalmazásaiban is. A következő idézet Ri-
chard Garrod „A posztmodernizmus és a hagyományos fényké-
pészet jövője” című művéből való:
A 20. század elején a matematikus Gödel bebizonyította,

hogy egy eléggé bonyolult rendszerben (egy éppen csak be-
szélni tudó kisgyermek nyelvének szintaxisa már ilyen) le-
hetetlen teljes leírást adni magáról a rendszerről. A leg-
egyszerűbb fénykép bonyolultsága is kiszámíthatatlan, a
legegyszerűbb fényképek is végtelen sok kreatív lehetőséget

rejtenek, és ez mindig is így marad.
Ilyen, a nemteljesség és a bonyolultság közötti laza asszoci-

ációkon alapuló állításokkal gyakran találkozunk a Gödel-téte-
lekről szóló fejtegetésekben. Nem kizárt, hogy a legegyszerűbb
fénykép bonyolultsága kiszámíthatatlan, Gödel azonban nem bi-
zonyította be azt, hogy egy „rendszer teljes leírása” magában a
rendszerben nem adható meg, amennyiben az „eléggé bonyo-
lult”. Az idézetben úgy tűnik, egy fénykép játssza a rendszer
szerepét, és bármit jelentsen is ez, nyilvánvaló, hogy a szerző
nem utal arra, hogy egy fénykép bármilyen aritmetikai állítás bi-
zonyítására képes lenne. Megint egy olyan esettel van tehát dol-
gunk, amikor a Gödel tételére való hivatkozás semmiféle kap-
csolatban nem áll a tétel tényleges tartalmával, hanem egy ana-
lógiára vagy egy metaforára – esetleg az inspiráció egy általános
forrására – hivatkozik.
2.3. Az első nemteljességi tétel érvényességi

korlátai
„Bizonyíthatatlan igazságok”
Gyakran halljuk, hogy Gödel bebizonyította: vannak igazságok,

amelyek nem bizonyíthatók. Ez megint csak tévedés, a nem-
teljességi tételben ugyanis semmi nem szól arról, mit jelenthet
az, ha egy állítás abszolút értelemben bizonyíthatatlan. A tétel-
ben szereplő „bizonyíthatatlanság” valamely konkrét formális
rendszerben való bizonyíthatatlanság. Hiszen attól, hogy egy A

állítás egy S rendszerben nem bizonyítható, triviálisan léteznek
olyan formális rendszerek, amelyekben A bizonyítható: ilyen
például az S + A rendszer, amelyben A is axióma.
A nyilvánvaló ténynek, miszerint az A állítás az S + A rend-
szerben mindig bizonyítható, természetesen semmi jelentősége
nincs, amikor azt kutatjuk, vajon A bizonyítható-e abban az érte-
lemben, hogy „bizonyítható, hogy igaz”. A gondolatot, hogy Gö-
del tételéből „bizonyíthatatlan igazságok” létezése következik –
ha valami egyáltalán, akkor – az táplálja, hogy vannak formális
rendszerek, amelyeknek axiómái és következtetési szabályai kö-
zött vannak, amelyek helyesek, és amelyek ezen felül elégsége-
sek tetszőleges közönséges aritmetikai tétel bizonyításához. Ilyen
például a rendkívül erős ZFC elmélet, amelyről úgy véljük, hogy
benne a jelenleg ismert aritmetikai tételek egytől egyig bizo-
nyíthatóak. Vajon abból, hogy ZFC – amennyiben konzisztens –
nem teljes az aritmetikai állításokra vonatkozóan, következtethe-
tünk-e arra, hogy vannak aritmetikai igazságok, amelyek bizo-
nyíthatatlanok abba az értelemben, hogy egy matematikus előtt
soha, semmiféle lehetőség nem nyílhat arra, hogy bebizonyítsa
róluk, hogy matematikailag igazak?
A következtetés talán megállná a helyét, ha nem ismernénk
semmiféle lehetőséget arra, hogy a ZFC elméletet újabb axiómák
felvételével erősebb rendszerré bővítsük, amely mindazonáltal
éppolyan erős érvek alapján tekinthető a helyes matematikai ér-
velés keretelméletének, mint a ZFC maga. De ilyen bővítések
léteznek (a témával az 5.4. és a 8.3. alfejezetben bővebben foglal-
kozunk).
Semmi nincs tehát a nemteljességi tételben, amely azt tá-

masztaná alá, hogy léteznek igaz aritmetikai állítások, amelyek
valamilyen abszolút értelemben bizonyíthatatlanok lennének.
Ha azonban egy aritmetikai mondat nem bizonyítható a ZFC
elméletben, akkor erős alapunk van feltételezni, hogy a mon-
dat nem bizonyítható be napjaink matematikájában – mondjuk
a tankönyvek anyagára támaszkodva –, és hogy nem lehet úgy
sem bebizonyítani, hogy a bizonyítást a matematikusok nagy
többsége problémamentesnek és valóban bizonyító erejűnek te-
kintse.
Teljes formális rendszerek
A nemteljességi tételből nem következik, hogy egyetlen konzisz-

tens formális rendszer sem teljes. Éppen ellenkezőleg: sok tel-
jes és konzisztens formális rendszer létezik. Matematikai szem-
pontból különösen fontos példa ilyenre a valós számok elmélete.
(Egy másik példával, a Pressburger-aritmetikával a 7. fejezetben
foglalkozunk.) Ennek az elméletnek a nyelve, csakúgy mint az
aritmetikáé, lehetővé teszi, hogy számok összeadásáról és szor-
zásáról beszéljünk – de nem a természetes, hanem a valós szá-
mokra vonatkozóan. A valós számok között vannak az egész
számokon túl az m/n racionális számok (ahol m és n is egész
szám), valamint az irracionális számok, amilyen a 2 négyzet-
gyöke vagy a π.
Lássunk egy példát a valós számok elméletének nyelvén fel-
írt állításra (az 1984-es kanadai matematikai olimpia feladatai
közül):
Tetszőleges hét valós szám között van kettő, x és y, hogy

x − y és 1 + xy hányadosa nagyobb mint 0, és kisebb mint
3 négyzetgyöke.
Egy másik példa:
Egy ax3 + bx2 + cx + d = 0 egyenletnek pontosan akkor

van két különböző valós megoldása, ha 3c − b2 kisebb mint
0, 4c3 − b2c2 − 18bcd − 4b3 + 27d2 pedig kisebb mint 0
vagy egyenlő 0-val.
A valós számok teljes elméletében ezek az állítások – más ha-

sonló állításokkal egyetemben – bizonyíthatók. A példák alapján
nyilvánvaló, hogy az elmélet messze nem triviális, és számos al-
kalmazása is van, többek között az elektromérnöki tudomány-
ban, a kiszámítható geometriában és az optimalizációelmélet-
ben.
Mivel a természetes számok a valós számok részhalmazát al-
kotják, különösnek tűnhet, hogy a valós számok elmélete teljes,
a természetes számoké viszont nem az. A természetes számokra
vonatkozó nemteljesség nem „emelhető át” a valós számok el-
méletébe, mert (annak ellenére, hogy minden természetes szám
egyúttal valós szám is) a természetes számok nem definiálhatók
a valós számok elméletében a valós számok egy részhalmazá-
nak elemeiként – a valós számok elméletének nyelvén. A valós
számok elméletében például nem tudjuk kifejezni a „léteznek m,
n és k természetes számok, amelyek mindegyike nagyobb mint
0, és amelyekkel m3 + n3 = k3 ”. Azt hogy „léteznek r, s és t va-
lós számok, amelyek mindegyike nagyobb mint 0, és amelyekkel
r3 + s3 = t3 ”, könnyedén fel tudjuk írni, és ugyanilyen könnye-

dén be is tudjuk bizonyítani.
Hogyan definiálhatnánk a természetes számokat a valós szá-
mok egy részhalmazaként? A 0 és az 1 valós számokat azono-
síthatjuk a megfelelő természetes számokkal, a valós számok
összeadására hivatkozva a természetes számok halmazát a 0, 1,
1 + 1, 1 + 1 + 1 stb. valós számok alkotják. Ez a „stb.” azonban a
valós számok elméletének nyelvén nem fejezhető ki. Egy másik
lehetőség a következő: mondjuk azt, hogy a természetes számok
olyan valós számok, amelyek a valós számok minden olyan A
halmazának elemei, amelynek a 0 eleme, és amely zárt az 1 hoz-
záadására nézve, azaz amennyiben x eleme A-nak, úgy x + 1 is
eleme A-nak. Ez a definíció azonban másodrendű nyelvet használ,
amelyben a valós számok halmazaira is hivatkozhatunk. A valós
számok elemi elméletének nyelvén, csakúgy, mint az elemi arit-
metikáén, csupán számokra referálhatunk, számok halmazaira
nem.
A teljességi tétel
Gödel első jelentős logikai eredménye annak bizonyítása volt,

hogy az elsőrendű logika teljes. A tétel nem túl szerencsés mó-
don mintha arra utalna, hogy az elsőrendű logika a nemteljes-
ségi tételben szereplő értelemben teljes formális rendszer. Gyak-
ran találkozunk efféle kijelentésekkel:
Az elsőrendű logika nem elég erős ahhoz, hogy ellenálljon

Gödel nemteljességi tételének. Maga Gödel bizonyította be
róla, hogy konzisztens és teljes.
Gödel bizonyította be (1930-ban) azt is, hogy az elsőrendű

logika teljes. A nemteljességi bizonyítás gondolatmenete
kizárólag olyan formális rendszerekre alkalmazható, ame-
lyek elég erősek ahhoz. hogy az aritmetika igazságait rep-
rezentálni tudják.
Az ilyen megjegyzések abból a széles körű és természetes

félreértésből erednek, amelyet az okoz, hogy a „teljes” kifejezés-
nek a logikában két különböző jelentése is van. Annak, hogy az
elsőrendű logika teljes, semmi köze nincs a nemteljességi tétel-
ben szereplő negációteljességhez. A teljességi tételben szereplő
„teljes” egészen mást jelent: azt, hogy az elsőrendű logika bizo-
nyítási szabályai elégségesek ahhoz, hogy tetszőleges, állítások-
ból álló halmaz valamennyi logikai következményét le tudjuk
vezetni. Kevésbé félrevezető tehát, ha Gödel két eredményét így
foglaljuk össze: belátta, hogy számos formális rendszer nem tel-
jes (a negációteljesség értelmében), és hogy az elsőrendű logika
levezetési és következtetési szabályai adekvátak.
A teljességi tételre és a tételnek a (nemteljességi tétel értel-
mében vett) nemteljességre vonatkozó következményeire a 7. fe-
jezetben még visszatérünk.
Eldönthetetlen nemaritmetikai állítások
Egy S formális rendszerben, amelynek nyelvén nemcsak aritme-

tikai, de másfajta állítások is kifejezhetők, természetesen lehet
sok nemaritmetikai eldönthetetlen állítás is. A nemteljességi té-
tel szerint S aritmetikai komponense az, ami nem teljes. Más szóval:
van olyan aritmetikai állítás, amely nem bizonyítható S-ben. Mi
több, a bizonyítás módosítható úgy, hogy expliciten felírhatunk

– az S rendszer jellemzői alapján – egy konkrét Goldbach típusú
állítást, amely S-ben eldönthetetlen.
A nemteljességi tétel tehát az elemi aritmetikát tartalmazó
formális rendszerek egy közös vonására mutat rá: arra, hogy
egyik sem képes eldönteni az összes aritmetikai állítást. A nem-
teljességi tétel matematikán kívüli alkalmazásai szempontjából
kellemetlen, hogy eszerint a nemteljességi tételből semmit sem
tudunk meg a formális rendszerek teljességéről vagy nemteljes-
ségéről a nem aritmetikai állítások vonatkozásában.
Az első nemteljességi tétel egy gyengébb megfogalmazása a
következőképpen szól: minden formális rendszerben, amely ma-
gába foglalja az aritmetika egy részét, van olyan, a rendszer nyel-
vén felírható állítás, amely a rendszerben eldönthetetlen. Ez a
gyengébb állítás bizonyos értelemben érdekesebbnek tűnik, mint
az erősebb, hiszen azt sugallja, hogy az aritmetika egy részét tar-
talmazó asztrofizikáról vagy éppen szellemekről szóló elméletek
nem tartalmazzák a „teljes igazságot” az asztrofizikáról vagy a
szellemekről. Ez azonban nincs így. Egy konzisztens formális
rendszer Gödel tétele alapján nyugodtan teljes lehet az asztro-
fizikai tárgyú, vagy a szellemekről, az angyalokról, az emberi
lélekről, a világegyetemről, esetleg a múltról és a jövőről szóló
mondatok tekintetében. A nemteljességi tételből csak az követ-
kezik, hogy az elmélet aritmetikai része nem tejes.
Bármilyen érdekesnek tűnnek is tehát a nemteljességi tétel
matematikán kívüli alkalmazásairól szóló fejtegetések, gyakran
figyelmen kívül hagyják az elemi aritmetika tartalmazására vo-
natkozó követelményt, és a tételt – helytelenül – úgy mondják ki,
mintha valamennyi formális rendszerre érvényes volna. Amikor

viszont ez nem kerüli el a figyelmüket, a szerzők ilyen megfogal-
mazásokhoz menekülhetnek: „feltevésünk szerint az univerzum
legalább olyan nagy, mint az aritmetika, így nem kerülhet ki a
nemteljességi tétel érvényességi köréből”, vagy „a filozófiának
tartalmaznia kell az aritmetikát, máskülönben eleve korlátozott
érvényű lenne”. Az elsőnek semmi értelme nincs, a második
pedig olyan filozófiai rendszerek szerény meggyőző erejű kri-
tikájának tekinthető, amelyek azért nem nyújthatnak mindenre
kiterjedő kalauzt az élethez és a világmindenséghez, mert nem
képesek eldönteni minden aritmetikai állítást. A nemteljességi
tételek hasonló „alkalmazásaira” a 4. fejezetben még visszaté-
rünk.
2.4. Az első nemteljességi tétel és a matematikai

igazság
Igazság és eldönthetetlenség
A „mondat” és „állítás” szavak ebben a könyvben ugyanazt je-

lentik. A „mondat” kifejezést néha azért részesítik előnyben,
hogy hangsúlyozzák: tisztán szintaktikai fogalomról van szó. Egy
fogalom akkor tisztán szintaktikai, ha meghatározásához sem
a nyelvi jelentésekre vagy interpretációkra nem kell hivatkoz-
nunk, sem a nyelv állításainak igaz vagy hamis voltára, hanem
csupán a mondatok vagy a bizonyítások szerkezetére vonatkozó
formális szabályokra. Az például, hogy egy S rendszer nem
teljes, azt jelenti, hogy van olyan, az S rendszer nyelvén felírt

A mondat, hogy S-ben sem az A, sem a nem-A mondat nem
bizonyítható. A nemteljesség fogalma tehát nem feltételez sem-
milyen, az S mondataira vonatkozó igazságfogalmat, csupán bi-
zonyos, megadott szabályok szerinti jelsorozatokra (a rendszer
mondataira) és mondatok – bizonyos előírásoknak eleget tevő –
sorozataira (a bizonyításokra) hivatkozik. A nemteljesség tehát
tisztán szintaktikai fogalom.
A nemteljességi tételt a népszerűsítő irodalomban gyakran
úgy tálalják, hogy minden olyan S rendszerben, amelyre érvé-
nyes, van olyan, a rendszer nyelvén felírt igaz állítás, amely S-
ben eldönthetetlen. Ha az S nyelvén felírt mondatokra úgy te-
kintünk, mint amelyek egytől egyig igaz vagy hamis állításokat
fejeznek ki, akkor ez valóban következik a nemteljességi tétel-
ből: ha ugyanis A eldönthetetlen, akkor ilyen a nem-A mondat
is, márpedig A és nem-A közül valamelyik igaz. De a nemteljes-
ségi tétel akkor is érvényben marad, ha az S rendszer mondatait
puszta jelsorozatoknak tekintjük, nem pedig olyan állításoknak,
amelyek esetében az igazság vagy hamisság kérdése felmerül-
het. Vannak például, akik úgy vélik, hogy a ZFC elmélet nyelvén
felírt mondatok általában nem fejeznek ki igaz vagy hamis állí-
tásokat. Ettől azonban még elismerik, hogy a nemteljességi tétel
ZFC-re is érvényes.
Nem szabad megfeledkeznünk ugyanakkor arról sem, hogy
azok a formális rendszerek, amelyekre a nemteljességi tétel ér-
vényes, mindig tartalmazzák az aritmetika egy részét. Emiatt
a tétel alkalmazásakor mindig körülhatárolhatjuk S mondata-
inak egy részhalmazát, amelynek elemeit interpretálhatjuk úgy,
mintha aritmetikai állításokat fejeznének ki, és így vagy igazak,

vagy hamisak. (Igaz, hogy ezeknek a mondatoknak a szándékolt
interpretációi – mint azt a Függelékben majd elmagyarázzuk
– nagyon különbözőek lehetnek.) Ezek az S rendszer aritmeti-
kai komponensének mondatai. Ezeknek az állításoknak az eseté-
ben beszélhetünk igazságról és hamisságról – annak feltételezése
nélkül, hogy ez a beszéd az S tetszőleges mondatára kiterjeszt-
hető. Mivel a nemteljességi tétel hatálya alá eső rendszerek arit-
metikai komponensének mondatai esetében értelmes igazságról
és hamisságról beszélni, arra következtethetünk, hogy a nem-
teljességi tétel alapján valóban létezik ezekben a rendszerekben
olyan igaz mondat, amely nem bizonyítható bennük. Az már
más kérdés, hogy egy konkrét eldönthetetlen A állítás esetén
meg tudjuk-e mondani, hogy A és nem-A közül melyik igaz. Erre
a kérdésre a 2.7. alfejezetben, az első nemteljességi tétel Gödel-
féle bizonyításának tárgyalásakor még visszatérünk.
Az igazsággal kapcsolatos filozófiai kételyek
Az eldönthetetlen mondatok igazságára vagy hamisságára vo-

natkozó iménti fejtegetések természetesen feltételezik, hogy az
aritmetikai állítások esetében az igazság vagy hamisság kérdése
értelmesen felvethető. A nemteljességi tételről szóló fejtegetések-
ben nagyon gyakran nem világos, mit értünk azon, hogy egy
– mondjuk a PA rendszerben – eldönthetetlen aritmetikai állí-
tás igaz. Hogyan értsük például azt, hogy az ikerprímsejtés le-
het hogy igaz, ugyanakkor (PA-ban) eldönthetetlen? Amikor azt
mondjuk, hogy az ikerprímsejtés talán igaz, akkor ezt vajon úgy
értjük, hogy esetleg egy másik rendszerben bizonyítható? Ha

igen, akkor melyik rendszerre gondolunk? Vagy úgy, hogy va-
lamiképpen képesek lehetünk „belátni” az ikerprímsejtés igaz-
ságát egy formális bizonyítás nélkül is? Vagy talán az igazság
valamely metafizikai fogalmára gondolunk, amelynek alapja a
matematikai valóságnak való megfelelés?
A kérdés magától értetődik, hiszen az igazsággal kapcsola-
tos talányokban a filozófia hagyományosan gazdag. Amikor te-
hát felmerül a „mit jelent az, hogy egy aritmetikai állítás igaz?”
kérdés, ezt szinte automatikusan úgy tekintik, hogy máris a filo-
zófiai érvek és spekulációk mezejére tévedünk. A matematiku-
sok, akik az efféle érveléseket úgy kerülik, mint a pestist, éppen
ezért hajlanak arra, hogy az „igaz” szót csupán idézőjelben –
vagy egyáltalán ne – használják, amikor a matematikáról egy
nem matematikai kontextusban beszélnek.
Matematikai kontextusban a helyzet már más, ilyenkor a ma-
tematikusok könnyedén emlegetik az igazságot. „Ha az általá-
nos Riemann-hipotézis igaz. . . ” „Erős alapunk van feltételezni,
hogy a Goldbach-sejtés igaz. . . ” „Ha az ikerprímsejtés igaz, ak-
kor végtelen sok ellenpélda van. . . ” Ezekben a kontextusokban
az, hogy egy aritmetikai állítás igaz, nem olyan feltevés, amely-
nek alapja valamilyen formális rendszerben való bizonyítható-
ság, nem is olyasmi, amiről „belátható, hogy igaz”, és nem fel-
tételez semmiféle kétséges metafizikát sem. A kijelentés, misze-
rint a „Goldbach-sejtés igaz”, egyszerűen azzal ekvivalens, hogy
minden 2-nél nagyobb páros szám két prímszám összege. Ha
valaki azt állítja, hogy az ikerprímsejtés igaz, sem többet, sem
kevesebbet nem mond, mint hogy végtelen sok olyan prímszám
van, amellyel p + 2 is prím. Másképpen fogalmazva, „az iker-

prímsejtés igaz” kijelentéssel pontosan ugyanazt mondjuk, amit
az ikerprímsejtés állít. Ez pedig egy matematikai állítás, nem ar-
ról szól, hogy mi tudható vagy bizonyítható, és nem is valami-
féle viszonyról, amely a nyelv és a matematikai valóság között
áll fenn.
Amikor pedig olyan állításokról beszélünk, amelyek igazak,
de PA-ban eldönthetetlenek, akkor nem kell egyből azt felté-
telezni, hogy problematikus filozófiai fogalmakat vezettünk be.
Az, hogy az ikerprímsejtés esetleg igaz, bár PA-ban eldönthetet-
len, egyszerűen annyit tesz: még akkor is lehet, hogy végtelen
sok olyan p prímszám van, amellyel p + 2 is prím, ha ez az állí-
tás nem dönthető el a PA rendszerben. Ha azt mondjuk, vannak
olyan igaz, de PA-ban eldönthetetlen állítások, amelyek szerint
„a D ( x1, . . . x n ) = 0 diofantikus egyenletnek nincs megoldása”,
azzal egyetlen, a matematikai igazságra vonatkozó problemati-
kus filozófiai gondolatot sem vonunk be a tárgyalásba. (A szó-
ban forgó tisztán matematikai állítás ráadásul egy tétel, mint
azt a 3. fejezetben, a Matyijaszevics–Davis–Putnam-tétel kapcsán
részletesebben is elmagyarázzuk.)
Hasonló megjegyzések érvényesek a korábbi megfigyelése-
inkre, amelyek a konzisztens rendszerek „problémaeldöntő” ké-
pességére vonatkoztak. Hangsúlyoztuk: abból, hogy egy kon-
zisztens rendszerben bizonyítható – például – az ikerprímsejtés,
semmi szín alatt nem következik az, hogy az ikerprímsejtés igaz.
Ezzel kapcsolatban is gyakran felmerül, hogy kétes metafizikai
eszmékre hivatkozunk. Pedig semmiféle metafizikáról nincs szó,
csupán egyszerű matematikáról. Tudjuk ugyanis, hogy vannak
olyan, PA-nál bővebb konzisztens aritmetikai elméletek, ame-

lyekben hamis állítások is bizonyíthatók – onnan tudjuk, hogy ez
az állítás maga is egy matematikai tétel –, így matematikai ala-
pon nem következtethetünk arra, hogy az ikerprímsejtés igaz.
Másképpen: csupán a „PA konzisztens” és a „PA-ban bizonyít-
ható az ikerprímsejtés” állítások alapján nem következtethetünk
arra, hogy végtelen sok ikerprímpár létezik.
Vegyük észre, hogy az „igaz” szónak az imént tárgyalt hasz-
nálata az elmélet axiómáira is kiterjeszthető. Akad, aki úgy véli:
ha az „igaz” szót valamiféle filozófiai értelmében használjuk, ak-
kor az axiómákat nem tekinthetjük igaznak – elvégre az axió-
mák képezik a kiindulópontot, amelynek alapján meghatároz-
zuk, mit értünk a továbbiakban az „igaz” kifejezésen. Az ilyen
filozófiai elképzelések mind irrelevánsak az igaz imént tárgyalt –
és a könyv egészében irányadónak tekintett – matematikai hasz-
nálata tekintetében. Ha például azt mondjuk: a PA elmélet azon
axiómája, amely szerint „minden n-re n + 0 = n” igaz, akkor
egyszerűen arra gondolunk, hogy minden n természetes szám
esetén n + 0 = n. Ebben az esetben valóban tudjuk, hogy az axi-
óma igaz. Az, hogy honnan és miként tudtuk meg ezt – definí-
ció, megfontolás vagy intuíció alapján – az „igaz” szó jelentését
illetően irreleváns.
Amikor tehát azt mondjuk, hogy – például – a Goldbach-
sejtés igaz, az ugyanaz, mintha azt állítanánk: minden 2-nél na-
gyobb páros szám két prímszám összege. Az „igaz” szó ezekben
az esetekben puszta konvenció, amely segítségünkre van abban,
hogy ne kelljen megismételnünk magát a sejtést. Az „igaz” szót
azonban más módon is használjuk, például amikor azt mondjuk:
a PA rendszer minden tétele igaz. Itt már nem tudjuk kiküszö-

bölni az „igaz” szót, a „PA minden tétele igaz” állítást nem tud-
juk lecserélni egy másikra, amelyben a PA végtelen sok tételét
egytől egyig felsoroljuk. Ettől még a „PA minden tétele igaz”
egy matematikai állítás, amely nem arról szól, ami bebizonyít-
ható vagy amiről valamiképpen látható, hogy igaz, és nem is
a matematikai valóságról szóló kijelentés. Alfred Tarski a múlt
század 30-as éveiben mutatta meg, miként adható meg az igaz-
ság matematikai definíciója úgy, hogy az „A igaz” állítás mate-
matikailag ekvivalens A-val. Tarski elméletét ebben a könyvben
nem tárgyaljuk részletesen. (Az elmélet azon alapul, hogy az
aritmetikai mondatok esetében megadható az „igaz” matemati-
kai definíciója.)
„Igaz S-ben”
Az „igaz” kifejezést a nemteljességi tételről szóló népszerűsítő

irodalomban meglehetősen gyakran használják a következő ér-
telemben:
Gödel bebizonyította, hogy tetszőleges axiómarendszerben,

amely legalább olyan gazdag, mint az aritmetika, vannak
olyan állítások, amelyek igazak, de nem bizonyíthatók.
A Columbia Encyclopediában pedig a következőket olvas-

hatjuk:
Kurt Gödel az 1930-as években bebizonyította nemteljes-

ségi tételét, amely szerint végtelen sok olyan állítás van,
amely nem bizonyítható egy rendszer axiómái alapján, de

a rendszerben igaz.
Világos, hogy az „igaz az axiómák alapján” vagy az „igaz

a rendszerben” fordulat nem azt jelenti, hogy „bizonyítható az
axiómák alapján”, illetve hogy „bizonyítható a rendszerben”.
Mivel a logikában nem mondunk olyat, hogy „az axiómák alap-
ján igaz” , felmerül a kérdés, hogy mit is jelenthet ez. Egy lehet-
séges interpretációval, amelynek alapján a fenti megfogalmazá-
sok értelmesek ugyan, de tévesek, a 7. fejezetben, az elsőrendű
logikára vonatkozó teljességi tétel kapcsán foglalkozunk részle-
tesebben. Úgy tűnik mindazonáltal, hogy azok a szerzők, akik
a fenti fordulatokat használják, arra gondolnak, hogy a rend-
szer használói valamiképpen képesek meggyőzni magukat egy
állítás igazságáról akkor is, ha az formálisan nem vezethető le.
Egy ilyen esetben fontos lehet, hogy – a rendszertől függően –
lehetséges vagy nem lehetséges, hogy tudjuk egy konkrét állí-
tásról azt, hogy igaz, de a rendszerben nem bizonyítható. Spe-
ciálisan, előfordulhat, hogy van alapunk, de az is, hogy nincs
arról dönteni, hogy a Gödel bizonyításában megadott eldönthe-
tetlen állítás igaz-e vagy sem (erről részletesebben szó lesz a 2.7.
alfejezetben).
Egy rokon félreértést érhetünk tetten, amikor eldönthetetlen
tételekről olvasunk, mint például: „Ha a rendszer konzisztens,
akkor vannak benne igaz, de nem bizonyítható tételek.” Egy S
rendszerben minden tétel bizonyítható, hiszen az „S tétele” for-
dulat pontosan ezt jelenti. Hasonló furcsasággal találkozunk a
következő állításban is:
Gödel nemteljességi tétele szerint minden matematikai

rendszerben van olyan axióma, amely a rendszerben nem
bizonyítható és nem is cáfolható.
Mint azt már korábban leszögeztük, egy rendszerben min-

den axióma triviálisan bizonyítható.
Meg kell jegyeznünk mindazonáltal, hogy – ha csak perifé-
rikusan is, de – a logikában is szóba kerülnek „bizonyíthatatlan
tételek”. Harvey Friedman amerikai logikus (és a zenetudomány
professzora) egy helyen a következőt írja:
Egy bizonyíthatatlan tétel olyan matematikai eredmény,

amely nem bizonyítható a matematika bevett axiómarend-
szerében (Zermelo–Fraenkel plusz a kiválasztási axióma),
de bizonyítható a felsőbb végtelenekre – azaz nagy számos-
ságokra – hivatkozva. Az új axiómák, amelyeket – Gödellel
kezdve – a matematikusok felvetettek, mind nagy számos-
ságokra vonatkozó axiómák.
A nem különösebben szerencsés terminológiából természe-

tesen nem következik, hogy – bármely S rendszerről legyen is
szó – vannak S-nek olyan tételei, amelyek nem bizonyíthatók
S-ben. A nagy számosságokra vonatkozó axiómákról a 8. feje-
zetben lesz szó, amelyben röviden bemutatjuk Friedman nagy
számosságokat felhasználó eredményeit is.
2.5. Az első nemteljességi tétel és a Hilbert-féle

„Non Ignorabimus”
A nemteljességi tétel alapján tudjuk, hogy (feltéve, hogy kon-

zisztens) a ZFC elmélet sem dönti el az összes aritmetikai ál-
lítást. Lehetséges, hogy – például – az ikerprímsejtés eldönthe-
tetlen ZFC-ben? Logikailag lehetséges, de semmi nem szól mel-
lette. Nincs olyan aritmetikai sejtés vagy probléma, amely va-
lódi matematikai – azaz nem logikai vagy matematikafilozófiai
– kontextusban merült fel, és amelyről kiderült, hogy eldönthe-
tetlen ZFC-ben. Egy matematikusnak tehát, aki egy matematikai
problémával a hilberti „non ignorabimus” optimista szellemé-
ben kíván megbirkózni, egyáltalán nem kell aggódnia amiatt,
hogy a probléma esetleg még ZFC-ben sem oldható meg.
Hangsúlyozzuk: az imént aritmetikai sejtéseket vagy prob-
lémákat említettünk. Ha az aritmetika helyett a halmazelmé-
let problémáiról beszélünk, akkor könnyen említhetünk olyat,
amely ZFC-ben (amennyiben konzisztens) eldönthetetlen: ilyen
például a Hilbert 23-as listájának első helyén szereplő kontinu-
umhipotézis. Azt, hogy ez a probléma ZFC-ben eldönthetetlen,
Gödel (1938-ban) és Paul Cohen (1963-ban) bizonyította be hal-
mazelméleti eszközökkel, nem a nemteljességi tételre támasz-
kodva. Ez pedig – mivel a ZFC-ről úgy gondoljuk, hogy a „min-
dennapi” matematika valamennyi módszerét magába foglalja –
azt jelenti, hogy a kontinuum-hipotézis bizonyításához vagy cá-
folatához új axiómákat vagy következtetési sémákat kell beve-
zetni. Mivel a mindennapi matematikai praxishoz nem tartozik
hozzá az új axiómák keresése, a matematikusok hajlanak arra,
hogy a ZFC-ben eldönthetetlennek bizonyuló problémákat ne

tekintsék többé valódi matematikai kihívásnak. Így ha például
az ikerprímsejtésről bebizonyítanák, hogy ZFC-ben eldönthetet-
len (ami fölöttébb szenzációs eredmény lenne), akkor a sejtés
igazságának kérdése más matematikai dimenzióba lépne.
A matematikában elfogadott axiómarendszerek és következ-
tetési sémák bővítésével mindazonáltal – ha nem is a minden-
napi praxis részeként, de – időről időre próbálkoznak. Egy ren-
díthetetlen optimista Hilbert szellemében tehát gondolhatja azt
is: attól, hogy nincs olyan formális rendszer, amelyben vala-
mennyi matematikai probléma eldönthető lenne, még lehetsé-
ges, hogy a matematika új axiómákkal és következtetési sémák-
kal való bővítéseinek valamelyikében minden matematikai prob-
léma megoldható. Mint azt korábban jeleztük, maga Gödel is így
vélekedett, és a matematika nagy számosságokra vonatkozó axi-
ómákkal való bővítésére tett javaslatot.
Kezdjük a tétel informális megfogalmazásával:
Ha egy S formális rendszer tartalmazza az elemi aritme-

tika egy részét, akkor S konzisztenciája S-ben nem bizo-
nyítható.
Rögtön szögezzük le: az elemi aritmetikának az a „része”,

amely a tételben szerepel, nem ugyanaz a rész, amely az első
nemteljességi tétel feltételei között szerepel. Erről a második
nemteljességi tétel bizonyítása kapcsán többet is mondunk majd.
A második nemteljességi tétel megfogalmazása alapján felté-

telezzük, hogy az „S konzisztens” állítás legalábbis kifejezhető az
S rendszer nyelvében, ellenkező esetben az, hogy S konziszten-
ciája bizonyítható S-ben, nem mondana sokat. (Ahogyan meg-
lehetősen érdektelen az a megfigyelés is, amely szerint egy arit-
metikai elmélet nem tudja bizonyítani azt, hogy a lovak négy-
lábúak.) Egyáltalán nem lehetetlen olyan S formális rendszert
konstruálni, amelynek nyelve a formálisan definiált nyelveken
megadott mondatokra és bizonyításokra referál – ideértve az
S rendszer mondatait és bizonyításait is. A második nemtel-
jességi tétel azonban – miként az első is – csupán azt követeli
meg, hogy az adott S rendszernek legyen aritmetikai kompo-
nense, ezzel pedig azt feltételezi, hogy a mondatok és a bizo-
nyítások számokkal reprezentálhatók, a mondatokról és bizo-
nyításokról szóló állítások pedig a szóban forgó számokra vo-
natkozó aritmetikai állításokkal. Ez az eljárás a szintaxis aritmeti-
zálása, amelyet elsőként Gödel hajtott végre az első nemteljes-
ségi tétel bizonyítása során. A szintaktikai objektumok – így
például mondatok vagy bizonyítások – számokkal való repre-
zentálásának módszerét Gödel-számozásnak nevezzük. A nemtel-
jességi tétel legfárasztóbb része éppen a Gödel-számozás defi-
niálása, illetve annak bizonyítása, hogy az „n az S rendszer m
Gödel számú mondata egy bizonyításának Gödel-száma” állítás
kifejezhető az aritmetika nyelvén. Ehhez szükséges az, hogy tet-
szőleges mondat, illetve mondatsorozat Gödel-számát mechani-
kusan ki lehessen számítani, és hogy a szintaktikai objektumok
kiszámítható jellemzőit a megfelelő Gödel-számok kiszámítható
tulajdonságainak lehessen megfeleltetni.
A Gödel-számozás technikai részleteivel ebben a könyvben

nem foglalkozunk, bár a 3. fejezetben bemutatunk egy konk-
rét Gödel-számozást. Az esetek többségében adottnak vesszük,
hogy bevezethető egy Gödel-számozás, így az A rendszer arit-
metikai komponense tartalmaz olyan állításokat, amelyeket in-
terpretálhatunk úgy, mintha formális rendszerek – köztük az S
– mondatairól is bizonyításairól szólnának.
Az „interpretálhatjuk úgy” fordulatot érdemes részleteseb-
ben is megvilágítani. Tekintsük például a ConS mondatot, az
„S konzisztens” állításnak az aritmetika nyelvére való fordítá-
sát. ConS aritmetikai állítás, amelyet egy Gödel-számozás beve-
zetésével úgy kapunk, hogy az aritmetika nyelvére fordítjuk a
„nincs olyan, az S rendszer nyelvén felírt A mondat, hogy A és
nem-A egyaránt bizonyítható S-ben” mondatot. A ConS mondat
mint az aritmetika nyelvén felírt mondat rettenetesen hosszú, ha
leírva látnánk, nem lennénk képesek semmiféle értelmet tulajdo-
nítani neki. Aritmetikai szempontból a mondat egyáltalán nem
érdekes, csupán a számok és a szintaktikai objektumok közötti
konvencionális megfeleltetés alapján. Egy hagyományos mate-
matikai érvelés keretei között referálunk erre a mondatra, de nem
használjuk a mondatot az érvekben. Ugyanez áll más, formális
rendszerekről szóló állítások Gödel-számozáson alapuló aritme-
tikai fordításaira is.
Hasonló a helyzet, amikor – például a számítógépes játé-
kokban – bináris adatok képeket és hangokat reprezentálnak.
A játék eseményei úgy jelennek meg, hogy az egyes szituációkat
reprezentáló hatalmas mennyiségű bitet (0-t vagy 1-est) mate-
matikai transzformációknak vetik alá. Ezek a transzformációk
leírhatók ugyan tisztán matematikai alapon, de számunkra csu-

pán a bitmintázatok és a hangok/képek közötti konvencionális
megfeleltetés alapján értelmesek és érdekesek; ezekről a mintá-
zatokról nem is beszélünk másként, mint képek és hangok rep-
rezentánsairól.
Az elemi aritmetikában is használunk egy számok és szim-
bólumsorozatok közötti megfeleltetést: a számokat számjegyek-
ből álló sorozatok – amilyen például a „365” – jelölik. Amikor
a „365” karaktersorozatról a 365-ös számra asszociálunk, akkor
ez a szimbólumsorozatok számokként való – szisztematikus –
interpretációjának köszönhető. Ezeken a jelsorozatokon külön-
böző, tisztán szintaktikai alapon leírható műveleteket végezhe-
tünk el. Ilyen például az, hogy tetszőleges jelsorozat végére egy
0-t írunk. Ez is leírható tisztán szintaktikailag – jelsorozatokon
végzett manipulációként –, de a jelentősége mégis azon alapul,
hogy a számjegysorozatok és a számok közötti szokásos megfe-
leltetés értelmében megfelel a 10-zel való szorzásnak. Ebben az
esetben egyfajta „fordított Gödel-számozással” van dolgunk: a
számokon végzett műveletek és a róluk szóló állításokat jelso-
rozatokon végzett műveletekként, illetve rájuk vonatkozó állítá-
sokként fejezzük ki.
A gondolat, hogy bizonyos típusú, formálisan definiálható
tárgyakról – számokról, halmazokról, jelsorozatokról, nagyobb
mintázatokról – szóló állítások interpretálhatók másféle objek-
tumokról szóló állításokként, már Gödel előtt felmerült, és szá-
mos – nem csupán logikai – kontextusban használták is. Gödel
ezt a gondolatot fejlesztette tovább a szintaxis aritmetizálásával,
amely a formális rendszerek vizsgálatának is új irányt adott.
ConS bizonyítása
Egy S formális rendszer inkonzisztens, ha létezik olyan, az S

nyelvén felírt A mondat, hogy S-ben mind A, mind nem-A bi-
zonyítható. Mivel az, hogy egy n szám egy S-beli bizonyítás
Gödel-száma, az n kiszámítható tulajdonsága, azért az, hogy „S
konzisztens”, megragadható egy Goldbach típusú állítás formá-
jában: nincsenek olyan n és m számok, hogy n egy A állítás S-
beli bizonyításának, m pedig a nem-A állítás egy bizonyításának
Gödel-száma. Ebből az következik, hogy ha ConS hamis, akkor
ez számítások elvégzésével igazolható, ha viszont igaz, akkor
előfordulhat, hogy bizonyítható, de az is, hogy nem. A második
nemteljességi tétel szerint a helyzet a következő: ha ConS igaz,
akkor az, hogy igaz, nem bizonyítható be az S rendszer axió-
mái és következtetési szabályai alapján. Más formális rendsze-
rekben természetesen ConS is bizonyítható, ami pedig a mate-
matika jól alátámasztott rendszereit illeti, ezekben bizonyítható
és bizonyíthatatlan is lehet.
A második nemteljességi tételről értekezők gyakran esnek a
következő, általános tévedés áldozatául, amelyet a [Kadvany 89]
kötetből vettünk (165. oldal), és amely a nemteljességi tétel állí-
tólagos posztmodern következményeiről szól.
Gödel második tételéből következik, hogy a Principia kon-

zisztenciája csak úgy bizonyítható, ha a Principia rend-
szerét eleve konzisztensnek tekintjük (a matematikusok a
gyakorlatban pontosan ezt teszik), vagy úgy, hogy vissza-
vezetjük egy erősebb rendszer konzisztenciájára, ily módon
egy végtelen regresszust indítva el.
A második nemteljességi tételből nem következik, hogy egy

S rendszer konzisztenciája csak egy S-nél erősebb rendszerben
lehet bizonyítható, ahol S-nél erősebb rendszeren olyan rend-
szert értünk, amelyben minden mondat bizonyítható, amely S-
ben bizonyítható, és emellett még más mondatok is. Csak azt
mondja, hogy S konzisztenciája nem bizonyítható S-ben. Kü-
lönös is lenne, ha S konzisztenciája csak erősebb rendszerek-
ben lenne bizonyítható, elvégre az, hogy S konzisztens, csupán
azt jelenti, hogy nem bizonyítható benne két egymásnak ellent-
mondó állítás – előfordulhat az is, hogy S-ben jó néhány hamis
állítás is bizonyítható, mindazonáltal konzisztens. Azzal tehát,
hogy belátjuk, az S rendszer konzisztens, egyúttal nem szolgál-
tatunk érvet amellett, hogy S-re mint az aritmetikai tételek meg-
bízható forrására kell tekintenünk; nem tudunk érvelni amel-
lett sem, hogy egy S-re vonatkozó konzisztenciabizonyításnak
eleve feltételeznie kell az S-beli érvelési formákat. A PA rend-
szer Gerhard Gentzentől származó (1938-as) konzisztenciabizo-
nyításának keretelmélete például olyan formális rendszer, amely
egy tekintetben bővebb, más szempontok szerint azonban sok-
kal szűkebb, mint a PA rendszer.
Az viszont igaz, hogy egy konzisztens S rendszer konzisz-
tenciája csupán olyan S′ rendszerben bizonyítható, amely a Gold-
bach típusú mondatok tekintetében „erősebb”, mint S. Az S′ rend-
szerben ugyanis bizonyítható az S konzisztenciáját kimondó
ConS mondat, amely S-ben nem bizonyítható, viszont minden
S-ben bizonyítható Goldbach típusú mondat S′ -ben is bizonyít-
ható. (Ez azért van, mert S′ -ben bizonyítható, hogy egy konzisz-
tens elmélet minden Goldbach típusú tétele igaz.)
A gondolattal, miszerint a második nemteljességi tétel miatt

a konzisztencia bizonyítása végtelen regresszushoz vezet, gyak-
ran találkozunk. Ez azért is különös, mert már az ókorban tisz-
tában voltak azzal, hogy az axiómák és az alapelvek igazolá-
sakor nem hivatkozhatunk másféle axiómákra és alapelvekre –
amennyiben a végtelen regresszust el akarjuk kerülni. Tegyük
fel tehát, hogy egy S rendszerben bebizonyítjuk PA konzisz-
tenciáját. Miért kellene elfogadnunk ezt a bizonyítást? Ha azt
mondjuk: ahhoz, hogy elfogadjuk PA konzisztenciájának S-beli
bizonyítását, előbb S konzisztenciáját kell igazolnunk, akkor va-
lóban elindultunk egy végtelen úton. De ahhoz nem kell Gödel-
lel konzultálnunk, hogy tudjuk: egy formális rendszerbeli bizo-
nyítást nem fogadhatunk el egy másik formális rendszerbeli má-
sik bizonyítás alapján. Elérkezik egy pont, amikor axiómáinkat
– és így a bizonyításokat is – csupán informális eszközökkel le-
szünk képesek igazolni: például intuitív egyszerűségük, meg-
győző erejük vagy a gyakorlatban való alkalmazhatóságuk alap-
ján, esetleg a hagyományra vagy valami másra hivatkozva.
És mi lenne, ha PA konzisztenciája bizonyítható lenne PA-
ben? Vajon egy ilyen bizonyítás valóban alátámasztja, hogy PA
konzisztens? Nem feltétlenül, elvégre miért tekintenénk éppen
ezt a bizonyítást konkluzívnak? Ha PA konzisztenciáját illetően
merül fel kétely, akkor egy PA-beli konzisztenciabizonyítás épp-
úgy kétséges – addig legalábbis, amíg alaposan szemügyre nem
vesszük. A PA rendszer konzisztenciájának PA-ban adott bizo-
nyítását ugyanis konkluzívnak tekintenénk, ha PA-nak egy ki-
sebb részére támaszkodna, egy olyan aritmetikai részelméletre,
amelynek konzisztenciájáról akkor is meg vagyunk győződve,
ha PA egészét illetően kételyeink vannak. Ezt a megközelítést

javasolta egyébként David Hilbert is.
A második nemteljességi tétel és a Hilbert-program
A második nemteljességi tételnek komoly következményei van-

nak a matematika megalapozására David Hilbert által javasolt
programra nézve. Hilbert célja az volt, hogy a matematika kon-
zisztenciáját finit módszerekkel igazolja. Javaslata két részből
állt: adjunk meg egy formális rendszert, amely a „hétköznapi”
matematikát teljes egészében magába foglalja, és bizonyítsuk be
ennek a rendszernek a konzisztenciáját úgy, hogy a bizonyítás
során csak matematika legalapvetőbb és legkonkrétabb, „finit”
elemeire hivatkozunk.
Bár Hilbert nem határozta meg közelebbről, hogy milyen
módszerek használhatók a „finit” érvelésekben, nyilvánvalónak
tűnik, hogy az általa ajánlott eszközöknek mind formalizálha-
tónak kell lenniük az aritmetika axiómarendszereiben, például
PA-ban. Így ha PA nem képes saját konzisztenciáját bizonyí-
tani, akkor ebből az következik, hogy „finit” módszerekkel még
az elemi aritmetika konzisztenciája sem bizonyítható (és hogy
a Hilbert tanítványa és munkatársa, Wilhelm Ackermann által
adott finit konzisztenciabizonyításnak hibásnak kell lennie – ez
utóbb be is igazolódott).
Gyakran halljuk, hogy a nemteljességi tétel Hilbert program-
jának végét jelentette, de ezt maga Gödel sem gondolta így. Va-
lójában azt mutatta meg, hogy ki kell terjeszteni azoknak a mód-
szereknek a körét, amelyeket egy konzisztenciabizonyításban
még megengedünk. A Gödel által az 1940-es években kidolgo-

zott, és 1958-ban a Dialectica című folyóiratban megjelent „Dia-
lectica-interpretáció” éppen a finit bizonyítás fogalmának egy
lehetséges bővítését adja meg.
Hilbert programja a matematikai állítások jelentésére, a ma-
tematikai tartalom mibenlétére és a matematikai igazolás sajá-
tosságaira vonatkozó alapfeltevéseken nyugszik. Ha ezeket nem
osztjuk, akkor egy konzisztenciabizonyítás önmagában nem
elégséges egy matematikai elmélet igazolásához, hiszen – pél-
dául – a puszta tény, hogy az ikerprímsejtés egy konzisztens
elméletben bizonyítható, semmilyen garanciát nem jelent arra,
hogy valóban végtelen sok ikerprímpár létezik. A második nem-
teljességi tételből levont nem matematikai következtetések el-
vétve állnak csak hilberti alapokon, de a bennük megjelenő
szkepticizmust nyilvánvalóan befolyásolják a hilberti gondola-
tok. Ilyen következtetésekkel az 5. fejezetben részletesebben is
foglalkozunk.
2.7. A nemteljességi tétel bizonyítása
Akad, aki szerint az első nemteljességi tétel – a szó hétköznapi

értelmében – nem is matematikai állítás. Így például:
A tétel egy formális matematikai rendszerben van leírva,

de csak informális matematikai érveléssel bizonyítható. A
bizonyítás nem formalizálható; kizárólag természetes nyel-
ven – például magyarul – fejthető ki.
Egy másik nehézség, hogy Gödel bizonyítása valóban bi-

zonyítás-e. A nemteljesség bizonyításához interpretálnunk
kell a formulát, és meg kell értenünk, hogy amit mond,
igaz. Az eredményhez tehát nem egy formalizált gondo-
latmenet vezet, hanem egy rendszeren kívüli metaérvelés.
Ezért nem is tekinthetjük „formális” bizonyításnak. Egy
formula igazságának felismeréséhez valamiféle „belátásra”
is szükség van.
Az, hogy Gödel tételének bizonyítása túllép a hétköznapi

matematika keretein, úgy tűnik, az első nemteljességi tételre Gö-
del által adott bizonyítás félreértésén alapul: azon a téves el-
gondoláson, miszerint Gödel bizonyítása nemcsak azt mutatta
meg, hogy létezik egy S-től függő G aritmetikai állítás, amely –
amennyiben S konzisztens – nem bizonyítható S-ben, hanem azt
is, hogy ez a G mondat igaz. Ha így lenne, akkor Gödel bizonyí-
tása még figyelemre méltóbb lenne, de igazából a bizonyításból
semmi ilyesmi nem következik. Gödel bizonyítása a következő
implikációt igazolja: „ha S konzisztens, akkor G igaz”. Ha be
tudjuk bizonyítani, hogy S konzisztens – néha be tudjuk –, akkor
azt is képesek vagyunk belátni, hogy G igaz. Gödel gondolatme-
nete akkor is alkalmazható, amikor fogalmunk sincs arról, hogy
S konzisztens-e vagy sem, de ekkor azt sem tudjuk megmon-
dani, hogy G igaz-e vagy sem. Az, hogy a G mondat igaz-e vagy
sem, Gödel bizonyítása alapján egyik esetben sem dönthető el.
Valójában Gödel bizonyításában semmivel több informális
vagy intuitív elem nincs, mint a matematikai bizonyításokban ál-
talában. A nemteljességi tétel meglehetősen gyenge matematikai
elméletekben is formalizálható, a PA rendszer ehhez több mint

elégséges. A PA-ra vagy erősebb rendszerekre alkalmazva Gödel
bizonyítása egyetlen, a szóban forgó elméletben nem bizonyít-
ható matematikai állítás igazságát sem támasztja alá.
Gödel bizonyítása
A nemteljességi tételt Gödel nem a formális rendszerekre álta-

lánosan érvényes állításként mondta ki és bizonyította be, hi-
szen a kiszámíthatóság általános elmélete és ennélfogva a for-
mális rendszer általános fogalma 1930-ban még nem állt rendel-
kezésre. Gödel a tételt egy speciális, általa P-vel jelölt formális
rendszerre bizonyította be. Felsorolta, hogy bizonyításában a P
rendszer mely tulajdonságait használta ki, megjegyezve, hogy
ezek a formális rendszerek egy meglehetősen tág osztályára ál-
talánosan érvényesek. Azt tervezte, hogy cikk II. részében álta-
lánosítja a tételt, ez azonban soha nem jelent meg. Az 1930-as
években, a kiszámíthatóság általános fogalmának megjelenésé-
vel párhuzamosan nyilvánvalóvá vált, hogy lényegében ugyanez
a bizonyítás valóban alkalmazható a Gödel által felsorolt felté-
teleket kielégítő formális rendszerek mindegyikére, ahogy az is,
hogy a szóban forgó feltételeket minden olyan formális rendszer
kielégíti, amely tartalmazza az aritmetika egy bizonyos, nem túl
erős szegmensét.
A nemteljességi tétel Gödel-féle bizonyításában jelent meg
először a logikában azóta széles körben alkalmazott módszer,
amelynek lényege az aritmetikai mondatok bizonyítható fixpont-
jainak fogalma. Ez a technika a szintaxis aritmetizálásán alapul.
Tegyük fel például, hogy definiáltuk az S rendszer mondatai

Gödel-számainak egy P tulajdonságát. Egy szám például lehet
P lehet tulajdonságú akkor, ha egy Goldbach típusú mondat
Gödel-száma, vagy ha S valamely axiómájának vagy S egy té-
telének Gödel-száma. Ahogy a korábban említett tulajdonságok
esetében, ezúttal is fel kell tennünk, hogy P definiálható az arit-
metika nyelvén. A P tulajdonság bizonyítható fixpontja minden
olyan, az S rendszer nyelvén felírt A mondat, amelyről S-ben
vagy egy S-nél gyengébb rendszerben bizonyítható, hogy
A pontosan akkor, ha az m szám P tulajdonságú,
ahol m az A mondat Gödel-száma. Más szóval: S-ben bizonyít-

ható, hogy A akkor és csak akkor áll fenn, ha Gödel-száma P
tulajdonságú.
Messze nem nyilvánvaló, hogy minden, az aritmetika nyel-
vén definiálható P tulajdonságnak létezik bizonyítható fixpontja.
Gödel a fixpontok létezését úgy bizonyította, hogy megadta az
„azt állítja magáról, hogy P tulajdonságú” kijelentés aritmeti-
kai fordítását. Ehhez olyan konstrukcióhoz folyamodott, amelyet
(nem különösebben) természetes nyelven így adhatunk vissza:
Annak eredménye, hogy az „Annak eredménye, hogy az

a P tulajdonsággal” mondatot idézőjelek közé helyezve be-
helyettesítjük »x« helyébe az „Annak eredménye, hogy az
a P tulajdonsággal” mondatba rendelkezik a P tulajdon-
sággal.
A kissé furcsán megfogalmazott mondat szerint egy bizo-

nyos behelyettesítési művelet eredménye P tulajdonságú. Ha a
szóban forgó műveletet végrehajtjuk, akkor az eredmény maga
az idézett mondat: azt állítja, hogy egy bizonyos feltételnek ele-
get tevő mondat P tulajdonságú, miközben az egyetlen, ezen
feltételeknek eleget tévő mondat éppenséggel ő maga. A mon-
dat tehát „azt állítja magáról, hogy P tulajdonságú” – abban az
értelemben, hogy „azt mondja”: egy mondat, amely bizonyos
feltételeknek eleget tesz, P tulajdonságú, és ő maga az egyetlen
olyan mondat, amely ezeknek a feltételeknek eleget tesz. Az-
által, hogy bebizonyította, a behelyettesítés a megfelelő Gödel-
számokon értelmezett aritmetikai műveletként definiálható, Gö-
del fel tudta írni a fenti mondat egy A aritmetikai megfelelőjét,
amely a PA rendszerben bizonyíthatóan ekvivalens azzal, hogy
„az m szám P tulajdonságú”, ahol m az A állítás Gödel-száma.
Arra, hogy miként definiálhatók önmagukra referáló monda-
tok szintaktikai műveletek alapján, később más módszereket is
felfedeztek. W. V. O. Quine amerikai logikus-filozófus nevéhez
fűződik például az azóta „quining” néven emlegetett módszer:
a „P tulajdonságú mondatot eredményez, ha arra a kife-

jezésre alkalmazzuk, amelyet úgy kapunk, hogy önmagát
idézőjelek közé tesszük” idézőjeles kifejezés P tulajdonságú
mondatot eredményez, ha arra a kifejezésre alkalmazzuk,
amelyet úgy kapunk, hogy önmagát idézőjelek közé tesszük
Az általános fixpont-konstrukciókat a logikában széles kör-

ben használják. Gödel így bizonyította be első nemteljességi té-
telét, azáltal, hogy a módszert a „nem tétele a P rendszernek”
tulajdonságra alkalmazta. Az S rendszer Gödel-mondatának olyan

G mondat, amelyet az általános fixpont-konstrukció alapján ka-
punk, és amelyről S-ben bizonyítható, hogy
G pontosan akkor, ha n az S egyetlen tételének sem Gödel-

száma,
ahol n magának a G mondatnak a Gödel-száma.

Jegyezzük meg mindenekelőtt, hogy G felírható Goldbach
típusú állításként, hiszen ekvivalens azzal a mondattal, amely
szerint nincs olyan p szám, amely a G mondat egy S-beli bizo-
nyításának Gödel-száma, és ez a tulajdonság – a formális rend-
szerek általános jellemzői, valamint a Gödel-számozás alapján –
kiszámítható.
Gödel bizonyításának gondolatmenete a következő. Először
is, ha G az S rendszerben bizonyítható, akkor az is bizonyítható,
hogy G az S rendszer tétele (azaz hogy n az S egy tételének
Gödel-száma). A magyarázat a következő: az, hogy egy mon-
dat S-ben bizonyítható, egy S-beli bizonyítással támasztható alá.
Az viszont, hogy állítások egy sorozata bizonyítás-e, a szóban
forgó mondatsorozat kiszámítható tulajdonsága, így a tulajdon-
ság fennállásának igazolásához szükséges számítások S-ben el-
végezhetők. Ha tehát G az S rendszerben bizonyítható lenne, ak-
kor ez a tényállás is bizonyítható lenne S-ben, mivel azonban G a
„nem bizonyítható S-ben” tulajdonság bizonyítható fixpontja, G
tagadása is bizonyítható lenne S-ben – ami azt jelentené, hogy S
inkonzisztens.
Ha tehát S konzisztens, akkor G nem bizonyítható S-ben.
Arra is következtethetünk egyúttal, hogy a G – amennyiben S
konzisztens – nem is cáfolható S-ben? Nem. A második nemtel-

jességi tétel ugyanis nem zárja ki, hogy egy konzisztens S elmé-
let bebizonyítsa saját inkonzisztenciáját, igazolva ezzel, hogy S-
ben minden állítás bizonyítható (speciálisan az is, hogy G hamis,
elvégre G ekvivalens azzal, hogy G nem bizonyítható S-ben). Ha
azonban az S rendszer konzisztens, akkor G igaz (hiszen nem
bizonyítható S-ben), és mivel G szintén Goldbach típusú állí-
tás, ebből az következik, hogy – amennyiben S Σ-helyes, azaz nem
cáfol egyetlen igaz Goldbach típusú állítást sem – nem-G nem bizo-
nyítható S-ben. Ez valamivel erősebb állítás, mint Gödel eredeti,
ω-konzisztens rendszerekre kimondott tétele; ha ugyanis S ω-
konzisztens, akkor S nem cáfol egyetlen igaz Goldbach típusú
állítást sem.
Rosser-mondatok
A nemteljességi tétel élesítése céljából J. Barkley Rosser egy R

Rosser-mondatot használt, amely egy, a „nem bizonyítható S-ben”
tulajdonságnál bonyolultabb tulajdonság fixpontja. A PA axió-
marendszerben ugyanis bizonyítható a következő:
R pontosan akkor, ha minden n-re teljesül, hogy ha n az

R mondat bizonyításának Gödel-száma, akkor létezik olyan
m < n szám, hogy m a nem-A mondat egy bizonyításának
Gödel-száma.
ahol n magának az R mondatnak a Gödel-száma.

Az érdeklődő Olvasóra hagyjuk annak igazolását, hogy R
ugyancsak Goldbach típusú állítás, és hogy S-ben – amennyiben
S konzisztens – eldönthetetlen. Nem éri persze különösebb vesz-

teség akkor sem, ha egyszerűen csak elhiszi, hogy ez valóban így
van.
Tarski tétele
A fixpont-konstrukció alapján bebizonyítható, hogy az a tulaj-

donság, amellyel egy szám akkor rendelkezik, ha egy igaz arit-
metikai mondat Gödel-száma, nem definiálható az aritmetika
nyelvén. Ha ugyanis így lenne, akkor a szintén definiálható
„nem Gödel-száma igaz aritmetikai állításnak” tulajdonság tet-
szőleges A fixpontja olyan mondat lenne, amely pontosan akkor
igaz, ha a Gödel-száma nem Gödel-száma egyetlen igaz aritme-
tikai mondatnak sem. Ezzel lényegében megkapnánk a hazug
paradoxonját: olyan aritmetikai mondatot, amelyik akkor és csak
akkor igaz, ha nem igaz. A tételt, amely szerint nem definiálható
az aritmetika nyelvén az a tulajdonság, amellyel egy szám akkor
rendelkezik, ha egy igaz aritmetikai mondat Gödel-száma, ál-
talában Tarski tételének nevezik, bár valójában Gödel is eljutott
ehhez az eredményhez a nemteljességi tétel felfedezése során.
Az „igaz aritmetikai mondat Gödel-száma” tulajdonság nem
definiálható ugyan, az „igaz Goldbach típusú mondat Gödel
száma” tulajdonság azonban már definiálható, több más mon-
dattípussal egyetemben. Így tehát meg tudunk adni olyan A
aritmetikai mondatot, amely pontosan akkor igaz, ha Gödel-
száma egyetlen igaz Goldbach típusú aritmetikai mondatnak
sem Gödel-száma. Ebben nincs semmi paradox, A ugyanis nem
Goldbach típusú mondat – és igaz.
Gödel maga is rámutatott a nemteljességi tétel és a hazug

paradoxon közötti kapcsolatra. A „hazug paradoxonjában” sze-
replő H mondat azt „állítja magáról, hogy nem igaz”. Az „igaz”
kifejezés hétköznapi használata alapján ebből úgy tűnik, az kö-
vetkezik, hogy H pontosan akkor igaz, ha nem igaz, ami logi-
kai ellentmondás. A Gödel bizonyításában szereplő aritmetikai
mondatban azonban nem az „igaz”, hanem a „bizonyítható az
S rendszerben” szerepel. Míg a „hazug mondat” az „igaz” je-
lentését illető, véget nem érő vitákhoz vezetett, és felmerült a
kérdés, hogy egyáltalán értelmes kijelentésről van-e szó, Gödel
bizonyításában egy aritmetikai – Goldbach típusú – állítás sze-
repel, amelynek értelmessége minden vitán felül áll.
A nemteljességi tételnek több bizonyítását is ismerjük, ezek
közül némelyekkel a későbbiekben még találkozni fogunk. Most
azonban néhány, az önreferenciával kapcsolatos megjegyzés kö-
vetkezik – az Olvasó ezeket akár át is ugorhatja.
Önreferencia
Az első nemteljességi tételre a Gödel és a Rosser által adott bizo-

nyítás egyaránt a fixpont-konstrukción alapul. Gyakran találkoz-
hatunk azzal az érvvel, miszerint félrevezető azt állítani, hogy
a fixpont-konstrukció alapján kapott mondatok „önreferenciáli-
sak” lennének. Eszerint csupán olyan
A pontosan akkor, ha az m szám P tulajdonságú
formájú állításokról van szó, amelyekben az m éppen az A mon-

dat Gödel-száma. A G-hez és R-hez hasonló mondatok tehát
egyszerűen csak fixpontjai bizonyos tulajdonságoknak, és nem

„önreferenciálisak”.
Ez azonban tévedés. Gödel bizonyítása valóban azon fordul
csak meg, hogy a G Gödel-mondat a „nem egy S-ben bizo-
nyítható mondat Gödel-száma” tulajdonság fixpontja. Azok a
mondatok azonban, amelyek annak a tételnek a bizonyításában
szerepelnek, amely szerint minden P aritmetikai tulajdonságnak
van fixpontja – ez a fixpont-tétel –, egy erősebb értelemben önre-
ferenciálisak. Ezek olyan A mondatok, amelyek szerint
létezik m, amely a P és a Q tulajdonsággal egyaránt rendelkezik
alakúak, és PA-ban bizonyítható, hogy az egyetlen P tulajdon-

ságú szám az A mondat m Gödel-száma. Ebben az értelem-
ben mondjuk, hogy az A mondat „azt állítja magáról, hogy Q
tulajdonságú”. A „nem egy S-ben bizonyítható mondat Gödel-
száma” tulajdonságnak vannak a Gödel-mondatokon kívül más
bizonyítható fixpontjai is, ilyen például – a második nemteljes-
ségi tétel miatt – az „S konzisztens” állítást formalizáló ConS
mondat is. S-ben bizonyítható, hogy ConS pontosan akkor igaz,
ha nem bizonyítható S-ben, ConS tehát valóban fixpontja a „nem
egy S-ben bizonyítható mondat Gödel-száma” tulajdonságnak.
De a ConS mondat a szó semmilyen értelmében nem önreferen-
ciális: nem állítja magáról, hogy nem bizonyítható S-ben.
Ezzel még nem mondtunk el mindent az önreferenciális arit-
metikai állításokról. Lássunk néhány példát hétköznapi önrefe-
renciális állításokra, amelyekben nem a mondat, hanem maga
a beszélő hivatkozik önmagára. Tegyük fel, hogy János kijelenti:
„János szeret téged”. Ez a mondat a beszélő intencióitól függően
lehet is meg nem is önreferenciális. Ha önmagára hivatkozik

– ahogy például George Constanza a Seinfeld című sorozatban,
amikor azt mondja, „George kezd dühös lenni” –, akkor önrefe-
renciális, ha viszont egy másik, de szintén János nevű személyre,
akkor nem az. Ha viszont János azt mondja a feleségének: „János
szeret téged”, akkor a mondat a szándékaitól függetlenül önre-
ferenciális. Még ha emlékezetkiesése volt is, és csupán annak
alapján állítja, amit a felesége férjéről másoktól megtudott, az
állítás akkor is önreferenciális: abban az értelemben, hogy János
az egyetlen férje a mondat címzettjének, maga a mondat pedig
pontosan akkor igaz, ha János szereti a feleségét.
Az aritmetika nyelvén megfogalmazott önreferenciális állítá-
sok körében természetesen nem merül fel, hogy ki is a „címzett”,
de az önreferencia két hasonló esetét itt is tetten érhetjük. A be-
helyettesítés – vagy valami ahhoz hasonló – művelet az iménti
második példának felel meg, az egyszerű, Gödel-számozáson
alapuló önreferencia pedig az elsőnek. Tegyük fel, hogy az A
állítás a következő:
a 0 szám Q tulajdonságú
Ezután adjunk meg egy Gödel-számozást, amely szerint az A

mondat Gödel-száma 0. Ilyen Gödel-számozás gond nélkül ér-
telmezhető, elvégre a Gödel-számozás csupán egy konvenció –
természetesen mindaddig, amíg a kiszámítható szintaktikai tu-
lajdonságoknak a megfelelő Gödel-számok kiszámítható aritme-
tikai tulajdonságait feleltetjük meg. Az A állítás ekkor – ennek a
Gödel-számozásnak az alapján – nyilvánvalóan a Q tulajdonság
bizonyítható fixpontja, elvégre az imént mondottak értelmében
A „azt állítja magáról, hogy Q tulajdonságú”. A ugyanis „létezik

m szám, amely a P és a Q tulajdonsággal egyaránt rendelkezik”
alakú, ahol A Gödel-száma az egyetlen P tulajdonságú (azaz 0-
val azonos) szám.
Valami azonban hiányzik az utóbbi példából. Vajon ezen az
úton miért nem kapható meg a Gödel-tétel egyszerű bizonyí-
tása? A válasz: azért, mert előbb szembesültünk a Q tulajdon-
sággal, és csak azután adtuk meg a – Q-tól függő – Gödel-
számozást. Ezen a módon azonban a „nem egy S-ben bizonyít-
ható mondat Gödel-száma” tulajdonság fixpontját nem kaphat-
juk meg, hiszen ez a tulajdonság eleve egy Gödel-számozástól
függ. A triviális eljárással kaphatunk ugyan egy állítást, amely
„azt mondja magáról, hogy Q tulajdonságú”, de ez a Q csupán
a szóban forgó mondat Gödel-számának egy véletlenszerű és ér-
dektelen tulajdonsága. Azok a mondatok, amelyek G-hez vagy
R-hez hasonlóan önreferenciálisak, nem csupán azért azok, mert
„létezik m szám, amely a P és a Q tulajdonsággal egyaránt ren-
delkezik” alakúak, ahol az egyetlen P tulajdonságú szám ma-
gának az állításnak a Gödel-száma. Ezekben a mondatokban P
is és Q is állítások szintaktikai tulajdonságainak – egy Gödel-
számozás alapján értelmezett – aritmetikai megfelelői.
Az első nemteljességi tétel bizonyításai a kiszámíthatóság el-
mélete alapján
Az első nemteljességi tételre Gödel által adott, majd Rosser által

élesített bizonyítás alapján az a benyomásunk támadhat, hogy a
tétel csak az S rendszer nyelvén megkonstruált önreferenciális
állításokkal bizonyítható, vagy akár ahhoz, hogy az elemi arit-

metikában kizárólag furcsa önreferenciális mondatok lehetnek
eldönthetetlenek.
Az első nemteljességi tétel másfajta bizonyításai ezeket a be-
nyomásokat cáfolják. Az egyik lehetséges gondolatmenet a kö-
vetkező. A korábban már említett Matyijaszevics–Robinson–Da-
vis–Putnam-tétel szerint nem létezik olyan algoritmus, amely-
nek alapján tetszőleges D ( x1, . . . , xn ) = 0 diofantikus egyenlet-
ről eldönthető, hogy létezik-e megoldása. De ekkor olyan elmé-
let sem létezhet, amely a „D ( x1, . . . , xn ) = 0 diofantikus egyen-
letnek van megoldása” állítások mindegyikét helyesen dönti el.
Ha ugyanis S ilyen elmélet lenne, akkor azt is eldönthetnénk,
hogy a D ( x1, . . . , xn ) = 0 egyenletnek van-e megoldása. Ehhez
csupán az S-beli bizonyításokat kellene sorra vennünk, amíg
meg nem találjuk az „D ( x1, . . . , xn ) = 0 diofantikus egyenlet-
nek van megoldása” állításnak, vagy ezen állítás tagadásának a
bizonyítását.
Ne kerülje el a figyelmünket az iménti gondolatmenet két jel-
lemzője. Először, miként Gödel eredeti bizonyítása, csupán azt
teszi fel, hogy az S rendszerben egyetlen igaz Goldbach típusú
állítás sem cáfolható. Másodszor: a gondolatmenet alapján – Gö-
del bizonyításával ellentétben – nem írható fel egyetlen konkrét
eldönthetetlen mondat sem. Nincs ugyanakkor szükség a szinta-
xis aritmetizálására sem; az S rendszer aritmetikai nemteljessége
hétköznapi, diofantikus egyenletekkel kapcsolatos állítások kö-
rében válik nyilvánvalóvá. Ha adott egy Gödel-számozás, akkor
a gondolatmenet finomítható, és – Gödel eredeti bizonyításához
hasonlóan – egy konkrét eldönthetetlen állítást is felírhatunk.
A nemteljességi tételnek ezt a bizonyítását, valamint a Matyi-

jaszevics–Robinson–Davis–Putnam-tételt részletesen is tárgyal-
juk a 3. fejezetben, amelynek tárgya a kiszámíthatóság-elmélet
és a nemteljesség kapcsolata. A nemteljességi tétel bizonyításá-
nak egy harmadik, a Kolmogorov-bonyolultságon alapuló mód-
szerét a 8. fejezetben mutatjuk majd be.
Az Olvasó, aki nem szándékozik elmerülni ezekben a részle-
tekben, elegendő, ha szem előtt tartja: a nemteljesség nem kor-
látozódik különös önreferenciális állítások aritmetikai fordítása-
ira. Sokkal inkább a következőről van szó: tudjuk, hogy azokban
az S rendszerekben, amelyekre Gödel tétele érvényes, az eldönt-
hetetlen állítások „a D ( x1, . . . , xn ) = 0 diofantikus egyenletnek
nincs megoldása” alakúak. Azt azonban nem tudjuk, hogy van-
e a PA-ban vagy ZFC-ben eldönthetetlen állítások között olyan,
amely a matematikusok számára is érdekes.
Az első nemteljességi tétel gyengébb változatai
A PA rendszer és más elméletek aritmetikai komponensének

nemteljességére más bizonyítások is léteznek. Egy ilyen, Saul
Kripkétől származó bizonyítás olvasható például a [Putnam 00]
cikkben. A Kripke-féle gondolatmenet nem az önreferencián és
nem is a kiszámíthatóság elméletén alapul. (Ehelyett a PA rend-
szer nemsztenderd modelljeire hivatkozik, amelyekről 7.3. alfeje-
zetben ejtünk majd szót.) Az így kapott eldönthetetlen állítás
azonban bonyolultabb, mint az, amelyik Gödel eredeti bizonyí-
tásában szerepel – nem is Goldbach típusú –, és a nem is kapható
meg belőle a második nemteljességi tétel bizonyítása.
A második nemteljességi tétel bizonyítása
A második nemteljességi tételre a Gödel által az 1931-es cikkben

adott bizonyítás csak a gondolatmenet lépéseit jelzi, részletes ki-
fejtés nélkül. Maga az érv egyszerű: az első nemteljességi tétel
szerint ha a P rendszer konzisztens, akkor G nem bizonyítható
P-ben, ennélfogva G igaz. Ha megvizsgáljuk a gondolatmenet lé-
péseit, akkor azt találjuk, hogy csak olyan matematikai érvelésre
támaszkodik, amely magában P-ben is formalizálható. Eszerint
tehát P-ben bizonyítható a „ha P konzisztens, akkor G” impli-
káció. Ekkor azonban ha P konzisztens, akkor az, hogy „P kon-
zisztens” nem lehet bizonyítható, hiszen akkor bizonyíthatatlan
lenne G is.
Az iménti konklúzió élesíthető: nem csupán az bizonyítható
be P-ben, hogy „ha P konzisztens, akkor G”, de ennek megfor-
dítása, azaz a „ha G, akkor P konzisztens” állítás is. G ugyanis
ekvivalens azzal, hogy „G nem tétele P-nek”, márpedig ha van
olyan állítás, amely egy elméletben nem bizonyítható, akkor az
elmélet konzisztens; ez a tény szintén bizonyítható P-ben. Vég-
eredményben tehát a G mondat és a „P konzisztens” állítások
ekvivalensek.
Miként az első nemteljességi tétel esetében, itt is nyilván-
való, hogy a bizonyítás formális rendszerek egy tág osztályára
alkalmazható; ehhez elég, ha a rendszerek magukba foglalják
„az aritmetika egy részét”. Ez a „rész” azonban nem ugyanaz a
„rész”, amelyet az első nemteljességi tételhez követeltünk meg.
A második nemteljességi tétel Gödel-féle bizonyítása azon ala-
pul, hogy a „ha S konzisztens, akkor G nem bizonyítható
S-ben” állítás formalizálható magában az S rendszerben is. Ah-

hoz, hogy egy formális rendszerben az első nemteljességi tétel
formalizálható legyen, „több” aritmetikára van szükség, mint ah-
hoz, hogy a rendszerre az első nemteljességi tétel bizonyítása
alkalmazható legyen. Léteznek olyan aritmetikai elméletek – pél-
dául a Függelékben bemutatott Robinson-aritmetika –, amelyekre
az első nemteljességi tétel gondolatmenete alkalmazható, a má-
sodiké viszont már nem. Jegyezzük meg: ez nem azt jelenti, hogy
a Robinson-aritmetika képes bizonyítani saját konzisztenciáját,
csupán azt, hogy a második nemteljességi tétel gondolatmene-
tét követve nem tudjuk belátni, hogy nem tudja bizonyítani saját
konzisztenciáját. (A logikai szakirodalomban léteznek olyan for-
mális rendszerek is, amelyek képesek bizonyítani saját konzisz-
tenciájukat. Ezek a rendszerek – ilyen vagy olyan értelemben –
meglehetősen gyengék, például nem feltétlenül teljesül bennük,
hogy minden számnak van rákövetkezője, mindazonáltal jó né-
hány nemtriviális aritmetikai gondolatmenetet magukba foglal-
hatnak.)
Gödel érvelése eléggé meggyőző volt: olyannyira, hogy soha-
sem fogott hozzá, hogy a második nemteljességi tételt részlete-
sen bebizonyítsa. Ilyen bizonyítás először David Hilbert és Paul
Bernays Grundlagen der Mathematik (A matematika alapjai) című,
1939-ben megjelent, kétkötetes művében szerepelt. A második
nemteljességi tétel bizonyításai közül még mindig a Gödel ál-
tal adott a legszélesebb körben ismert és a legmeggyőzőbb, bár
egyes speciális elméletekre más bizonyítások is ismertek.
Amint az első nemteljességi tétel kapcsán, a második nemtel-
jességi tételről szóló fejtegetésekben is előfordul, hogy azt
állítják: a tétel bizonyítása nem egy „közönséges” matematikai

bizonyítás. Kadvany például [Kadvany 89, 278. o.] ezt írja: „A
történelmi folyamat azt mutatja, hogy a második nemteljességi
tétel nem tétel a szó hétköznapi értelmében.” Ez nem egysze-
rűen a tétel félreértésén alapuló gondolat, amilyennel az első
nemteljességi tétellel kapcsolatban már találkoztunk. Kadvany
arra utal, hogy a második nemteljességi tétel megköveteli az
„S konzisztens” állítás formalizálását az aritmetika nyelvén. Ha
tetszőleges formális rendszereket vizsgálunk, akkor ez valóban
érdekes kérdés, és csupán a 60-as években, Solomon Feferman
amerikai logikus-filozófus munkája nyomán vált világossá, hogy
miként formalizálható a második nemteljességi tétel a legálta-
lánosabb esetben. Ezekkel a finomságokkal azonban nem kell
foglalkoznunk, amikor a tétel gondolatmenetét PA-ra, ZFC-re
vagy bármelyik másik, a logikában vizsgált elméletre alkalmaz-
zuk. Ezekben az elméletekben az „S konzisztens” állítás lénye-
gében egyetlen módon formalizálható. Kadvany ezzel kapcsolat-
ban megjegyzi (176. o.): „Ami természetes, az valójában egy tör-
ténelmi döntés eredménye, amelyet a matematikai hagyomány
is befolyásolt, és amelyet akkor hoztak meg, amikor radikáli-
san új eszméket kellett adaptálni.” Ez félrevezető. Az általános
esetben – amikor S tetszőleges elmélet lehet – egyszerűen nem
létezik természetes választás, és nem is született „történelmi dön-
tés”. A PA vagy a ZFC esetében az „S konzisztens” aritmeti-
kai fordítása – egy adott Gödel-számozás mellett – éppolyan
természetes, mint például a számelmélet alaptétele („minden
természetes szám egyértelműen felírható prímszámok szorza-
taként”), amennyiben adott, hogy a számokat számjelek véges
sorozatai reprezentálják. Bonyodalomról vagy önkényességről –

a Gödel-számozás kiválasztásán túl – szó sincs. Mi több, annak
ellenére, hogy a Gödel-számozás kiválasztásában megnyilvánul
némi önkényesség, könnyen elkülöníthetőek a sztenderd Gödel-
számozások, amelyek alapján egymással ekvivalens Gödel-mon-
datok írhatók fel, illetve amelyek az „S konzisztens” állítás ek-
vivalens formális fordításait adják.
Ahogy az iménti megjegyzésekből valószínűleg az Olvasó
számára is nyilvánvaló, a Kadvany által felvetett probléma – lo-
gikai és filozófiai szempontból egyaránt – kissé technikai jellegű,
és a könyv hátralévő részében nem is foglalkozunk vele. Az ér-
deklődő Olvasónak a [Franzén 04] könyvet ajánljuk figyelmébe.
2.8. Posztmodern feltétel?
Amikor a nemteljességi tétel kapcsán bizonyíthatóságról vagy

eldönthetőségről beszélünk, akkor ezen mindig egy adott for-
mális rendszerben való bizonyíthatóságot vagy eldönthetőséget
értünk. A logikában nincs olyasmi, hogy egy A állítás bármi-
lyen abszolút értelemben bizonyítható, nem bizonyítható vagy
éppen eldönthetetlen – mindig csak arról beszélünk, hogy A egy
S rendszerben bizonyítható, nem bizonyítható vagy eldönthetet-
len. Bármely A állítás, amely S-ben eldönthetetlen, más rendsze-
rekben eldönthetővé tehető. Így például ha A egy konzisztens
S rendszerben eldönthetetlen, akkor abban az S + A rendszer-
ben, amelyet úgy kapunk, hogy S axiómáihoz hozzávesszük az
A állítást is, A eldönthető, az S + nem-A rendszerben pedig,
amelynek axiómái között ott van A tagadása is, A cáfolható.
Ebből természetesen semmi nem következik arra nézve, hogy A

eldönthető-e abban a – sokkal izgalmasabb – értelemben, hogy
bizonyítható- vagy cáfolható-e olyan érvelés alapján, amelyet a
matematikusok konkluzivnak tekintenek, vagy hogy eldönthe-
tő-e olyan, közérdeklődésre számot tartó elméletekben, amilyen
a PA vagy a ZFC.
Akad, aki úgy véli: abból, hogy bizonyos állítások valamely
formális rendszerben eldönthetetlenek, az következik, hogy a
matematika „két ágra szakad”, az egyikben az illető állítás bizo-
nyítható, a másikban pedig cáfolható. Sokszor felmerül az euk-
lideszi párhuzamossági posztulátummal való analógia is; ez a
posztulátum ugyanis független a többitől, ami a nemeuklideszi
geometriák axiomatizálása felé nyitott utat. Ez a gondolat gyak-
ran azzal a feltételezéssel egészül ki, amely szerint Gödel tétele
hasonló szerepet tölt be a posztmodernizmusban [Kadvany 89,
162. o.]:
A legegyszerűbb megfigyelés, amelyből arra következtethe-

tünk, hogy Gödel tétele egy posztmodern feltételt teremt,
az első nemteljességi tétellel kezdődik. A tétel szerint egy
konzisztens axiómarendszer, amely elég erős ahhoz, hogy
az elemi számelmélet néhány gyenge tételét bebizonyítsa,
és amelyben csupán az összeadás és a szorzás műveleteire
van szükség, nem lehet teljes: mindig lesznek olyan, a
szóban forgó rendszer szintaktikai szabályai szerint meg-
formált matematikai állítások, amelyek a rendszerben nem
bizonyíthatók és nem is cáfolhatók, azaz eldönthetetle-
nek. Mivel egy eldönthetetlen állítás és tagadása egyaránt
konzisztens az eredeti rendszerrel, a régi rendszert két,

egymással össze nem egyeztethető módon is kibővíthetjük:
új axiómaként az eldönthetetlen mondatot, valamint annak
tagadását is hozzáadhatjuk. Ennek az eljárásnak a klasszi-
kus példáját az elemi geometriában láttuk, amikor a pár-
huzamossági posztulátum tagadását adtuk hozzá a többi
posztulátumhoz. Az így kapott rendszerekben új eldönt-
hetetlen mondatok lesznek, és az eljárást, amelynek során
az egyes rendszereket az eldönthetetlen mondatokkal, vala-
mint tagadásaikkal bővítjük, vég nélkül folytathatjuk. Az
újabb és újabb rendszerek olyanok, mint egy végtelenül el-
ágazó fa.
Vizsgáljuk meg közelebbről is az állítólagos analógiát. Azok

az axiomatikus geometriai elméletek, amelyeket úgy kapunk,
hogy a párhuzamossági posztulátumot lecseréljük egy vele ösz-
szeegyeztethetetlen állításra, az euklideszi geometriához hason-
lóan matematikai szempontból érdekesek és az alkalmazások
szempontjából is hasznosak. Az euklideszi síkgeometria például
alkalmazható a földfelszín kisebb részleteinek leírására, a föld-
felszín egésze viszont már nem-euklideszi. Jegyezzük meg: az
euklideszi geometria egy-egy hasznos alternatíváját nem úgy
kapjuk, hogy a párhuzamossági posztulátumot annak tagadá-
sára cseréljük le, hanem úgy, hogy a maradék posztulátumo-
kat speciális, a párhuzamossági posztulátummal összeegyeztet-
hetetlen axiómával egészítjük ki. A gömbfelületen – és így jó
közelítéssel a Föld felszínén – érvényes elliptikus geometriában
például a párhuzamossági posztulátum helyett az az axióma
szerepel, amely szerint tetszőleges egyenes és az egyenesre nem

illeszkedő pont esetén nem létezik az egyenessel párhuzamos, az
adott ponton átmenő egyenes.
Könnyen meggyőződhetünk arról, hogy a párhuzamossági
posztulátummal való analógia nem érvényes az eldönthetetlen-
ség összes esetére. A PA rendszer egyik axiómája szerint tetsző-
leges n szám esetén n + 0 = n. Ez az axióma a többi axióma
alapján nem bizonyítható, így tehát konzisztens elméletet ka-
punk akkor is, ha a többi axiómához a „nem minden n-re telje-
sül, hogy n + 0 = n” axiómát vesszük hozzá. Az elsőrendű lo-
gikára vonatkozó, elsőként Gödel által bizonyított teljességi té-
tel szerint (amelyről részletesebben a 7. fejezetben lesz szó) az
így kapott elméletnek is van modellje, azaz megadhatunk olyan
matematikai struktúrát, amelyben van olyan e, hogy e + 0 nem
egyenlő e-vel, a PA rendszer többi axiómáját viszont a struktúra
kielégíti. A nem-euklideszi geometriákkal ellentétben azonban
egy ilyen struktúra teljesen érdektelen, úgy a tiszta matematika,
mint az alkalmazások szempontjából. És persze az, hogy létez-
nek ilyen struktúrák – nagyon sok ilyen struktúra létezik – a
legkevésbé sem csorbítja annak igazságát, hogy n + 0 ténylegesen
egyenlő n-nel, minden n szám esetén.
Előállíthatjuk a PA változatainak egy végtelen fáját is úgy,
hogy elhagyjuk az n + 0 = n axiómát, és egyszer a 0 + 0 = 0
axiómával, egyszer pedig ennek tagadásával bővítjük, majd az
így kapott elméletekhez az 1 + 0 = 1 állítást, illetve ennek ta-
gadását vesszük hozzá, és így tovább. Így lesz olyan elméle-
tünk, amelyben 0 + 0 egyenlő 0-val, de 1 + 0 nem egyenlő 1-gyel,
vagy olyan, amelyben 0 + 0 nem egyenlő 0-val, de 1 + 0 egyenlő
1-gyel. Semmiféle „posztmodern feltétel” nem áll így elő, csu-

pán meglehetősen érdektelen elméletek egy végtelen fája. (A 7.
fejezetben elmagyarázzuk, honnan tudhatjuk azt, hogy a fát al-
kotó összes elmélet konzisztens.)
Ha tehát úgy gondoljuk, hogy a nemteljességi tétel alapján
az aritmetika lehetséges változatainak egész spektruma tárul ki
– talán éppen a posztmodernizmus szellemében –, akkor lennie
kell valaminek, ami az iménti, triviális példát megkülönbözteti
attól a mondattól, amely a gödeli bizonyításban szerepel. Mi le-
het ez a döntő különbség?
Az elméletek végtelen fája, amelyet legutóbbi példánkban be-
mutattunk, részben azért érdektelen, mert a természetes számok
körében valamennyi n + 0 = n alakú mondat igaz, és nincs ér-
telme olyan elméleteket bevezetni, amelyek ezek némelyikét –
vagy az összeset – cáfolják. Ezeknek az elméleteknek nincsenek
érdekes alkalmazásai, és matematikai szempontból is haszonta-
lanok. Tekintsük most a PA rendszernek azt a „bifurkációját”,
amely az első nemteljességi tétel Gödel-féle bizonyításán alapul.
A Gödel bizonyításában szereplő G eldönthetetlen mondat a PA
rendszerben ekvivalens azzal, hogy „PA konzisztens”, így való-
ban megkaphatjuk PA két konzisztens bővítését attól függően,
hogy a PA-t a „PA konzisztens” vagy a „PA nem konzisztens”
új axiómával bővítjük. Az így kapott T elméleteket megint bő-
víthetjük akár a „T konzisztens”, akár a „T nem konzisztens”
új axiómákkal. De a triviális példához hasonlóan a „PA kon-
zisztens” és a „T konzisztens” mondatról tudjuk, hogy igaz, így
korántsem nyilvánvaló, hogy miért tarthatnak számot érdeklő-
désünkre azok az elméletek, amelyeknek axiómái között olyan
mondatok szerepelnek, mint a „PA inkonzisztens” vagy a „T in-

konzisztens”. Az így kapott fának egyetlen ága van csak, amely
nyilvánvalóan érdekes: az a PA, PA1 , PA2 stb. elméletsorozat,
amelyben PA1 -et úgy kaptuk, hogy PA axiómáihoz hozzávettük
a „PA konzisztens” állítást, PA2 -t pedig úgy, hogy PA1 -hez hoz-
záadjuk a „PA1 konzisztens” állítást, és így tovább. Ennek az
ágnak az érdekességét az adja, hogy a PA rendszer végtelen sok
igaz mondattal való bővítését adja meg.
Azok a matematikai struktúrák, amelyekben a PA + „PA
inkonzisztens” formális rendszer axiómái mind igazak, az arit-
metika nemsztenderd modelljei közé tartoznak; ezekben a „szten-
derd” természetes számok (0, 1, 2. . . ) mellett vannak „végtelen
elemek” is, amelyek nem természetes számok. Az ilyen struk-
túrák nem érdektelenek a matematika szempontjából, de ebből
nem következik, hogy ahhoz, hogy ilyen struktúrákat kapjunk,
hamis axiómákkal kell az elméletet bővíteni.
Honnan tudjuk, hogy az imént leírt módon generált kon-
zisztencia-állítások mindegyike igaz? Akad, aki szerint ilyenkor
valamiféle intuitív belátásra hivatkozunk, aminek alapján „lát-
juk”, hogy az elméletek konzisztensek. Valójában teljesen hét-
köznapi matematikai eszközökkel bizonyítható, hogy a szóban
forgó konzisztencia-állítások igazak – annak alapján, hogy az
elméletek helyesek, azaz valamennyi axiómájuk igaz.
Semmilyen más „meglátásra” nincs itt szükség azon kívül,
amelyre általában a matematikai bizonyításoknál és a matemati-
kai állításoknál hagyatkozunk. Természetesen bárki megkérdője-
lezheti ezt a bizonyítást, és szkeptikus álláspontra helyezkedhet
a PA, a PA1 és a többi elmélet konzisztenciáját illetően. Ebben a
tekintetben a tétel nem különbözik más, a matematikai absztrak-

ció kellően magas szintjét képviselő tételektől. Így például kéte-
lyeket táplálhatunk Wilesnak a Fermat-tételre adott bizonyítá-
sával kapcsolatban, és hangoztathatjuk azt: a bizonyítás alapján
igazából még nem tudjuk, hogy Fermat híres sejtése igaz-e vagy
sem. Az efféle szkepticizmus azonban – ajánljon nekünk bármit
is – semmivel sem nyom többet a latban a konzisztenciabizonyí-
tások esetében, mint más matematikai kontextusokban.
Tegyük fel, hogy a bemutatott konstrukcióban PA helyett
ZFC-ből indulunk ki. Az elméletek konzisztenciája ekkor már
nem bizonyítható „tökéletesen hétköznapi” matematikai kere-
tek között. (A ZFC-re adott konzisztenciabizonyítások olyan hal-
mazelméleti axiómákat használnak, amelyek nem tartoznak a
hétköznapi matematika eszköztárába.) De így sem kapunk „el-
ágazó” valódi halmazelméleteket. Ha ZFC-t a „ZFC konzisz-
tens” axiómával bővítjük, akkor – amennyiben ZFC konzisztens
– konzisztens elméletet kapunk, amely azonban érdektelen és
alkalmazásai sincsenek.
Kereshetünk más példákat is, amelyekben nem tudjuk, hogy
az eldönthetetlen állítások igazak-e vagy sem. A Matyijaszevics–
Robinson–Davis–Putnam-tételt (erről a 3. fejezetben lesz szó)
és halmazelméleti eredményeket felhasználva megadhatunk egy
halmazt, amelynek minden eleme egy, „a D ( x1 , . . . , x n ) = 0 dio-
fantikus egyenletnek nincs megoldása” alakú állítás, és amellyel
létrehozható egy, a fent leírthoz hasonló végtelen fa: ennek a fá-
nak a kiindulópontja PA, amelyben a szóban forgó állításhalmaz
egyetlen eleméről sem tudjuk, hogy igaz-e vagy sem. De ezzel
sem áll elő egy matematikai „posztmodern feltétel”, mivel az
így kapott elméletek érdektelenek és alkalmazásaik sincsenek.

Csupán arról van szó, hogy van jó néhány, a fenti mintájú ál-
lítás, amelyek némelyikéről utóbb kiderülhet, hogy valamilyen
szempontból érdekes, és amelyek közül egyesekről talán lehet
bizonyítani azt, hogy igazak, vagy azt, hogy hamisak.
Röviden: amellett érveltünk, hogy a nemteljességi tétel nem
vezet olyan szituációhoz, amelyben a matematika (és speciálisan
az aritmetika) végtelen sok, egymással inkompatibilis „ágra” vá-
lik szét, és semmi nem szól amellett, hogy ennek így kellene len-
nie. Nem gondoljuk azt sem, hogy az emberiségnek a világegye-
temben elfoglalt helyéről való elmélet két ágra válik, amelyek
egyikében azt posztuláljuk, hogy létezik földönkívüli élet ezer
fényévnyi távolságon belül, a másikban pedig azt, hogy nincs (és
esetleg mindkét ágat tovább bontjuk újabb, jelenlegi tudásunk-
kal konzisztens, de egymásnak ellentmondó további posztulá-
tumokkal). A nemteljesség puszta ténye a matematikában sem
idéz elő semmiféle „elágazásokat”.
Az idézett cikkében Kadvany nem csupán olyan az eldönthe-
tetlen állításokról ír, amelyeket a nemteljességi tétel bizonyítása
alapján kaphatunk meg, de azokról a halmezelméleti állítások-
ról is, amelyekről Gödel, Cohen és mások eredményei alapján
tudjuk, hogy – a halmazok valamely axiomatikus elméletében –
eldönthetetlenek. Korábban már említettük a kontinuumhipoté-
zist, amelyről nemcsak azt tudjuk, hogy ZFC-ben eldönthetetlen,
de azt is, hogy nem dönthető el egyetlen olyan halmazelméleti
„alapelvre” hivatkozva sem, amelyet matematikusok egy szá-
mottevő csoportja evidensnek tekint. Bár a halmazelmélet a kon-
tinuumhipotézis mentén sem „ágazott el” különböző irányokba
oly módon, ahogy arra a geometriában láttunk példát, ebben

az esetben mégis lehet alapja annak, hogy a jövőben ez esetleg
mégis bekövetkezik. Ennek az „elágazásnak” azonban semmi
köze nincs a Gödel-tétel szerinti nemteljességhez; a kontinuum-
hipotézissel ebben a könyvben – a 8. fejezet néhány megjegyzé-
sétől eltekintve – nem foglalkozunk.
Az imént tárgyalt gondolatokat az 5. fejezetben vizsgáljuk to-
vább, amikor a második nemteljességi tételhez kapcsolódó
szkeptikus álláspontokat vesszük sorra.
2.9. Elme vs. számítógép
J. R. Lucas brit filozófus nevéhez kötik a következő érvet. Mi-

vel tudjuk, hogy PA konzisztens, azért azt is tudjuk, hogy PA
Gödel-mondata igaz; ennek alapján pedig arra következtethe-
tünk, hogy az emberi elme minden gépet felülmúl ([Lucas 61]):
Bármilyen bonyolult gépet készítünk, az – gép lévén –

megfelel egy formális rendszernek, amelyre viszont alkal-
mazható Gödel módszere, amelynek alapján felírható egy,
az adott rendszerben eldönthetetlen mondat. Ezt a monda-
tot a gép nem tudja igaz állításként előállítani – holott az
elme látja róla, hogy igaz.
Az érvelés hibás: azon a téves elgondoláson alapul, amely

szerint „Gödel tétele kimondja, hogy minden konzisztens rend-
szerben, amely elegendően erős ahhoz, hogy magába foglalja az
elemi aritmetikát, vannak olyan formulák, amelyek a rendszer-
ben nem bizonyíthatók, viszont belátható, hogy igazak”. Gödel
tétele semmi ilyesmit nem állít. Ahogy azt hangsúlyoztuk, az

általános esetben egyszerűen fogalmunk sincs arról, hogy egy
Gödel-mondat igaz-e vagy sem – még akkor sem, amikor tény-
legesen igaz. Annyit tudunk mindössze, hogy a Gödel-mondat
pontosan akkor igaz, ha a rendszer konzisztens – ez viszont ma-
gában a rendszerben is bizonyítható. Ha tudnánk, hogy a rend-
szer konzisztens, akkor azt is tudnánk, hogy a Gödel-mondat
igaz, de az általános esetben nem tudjuk, hogy formális rend-
szerünk konzisztens-e vagy sem. Ha az emberi elme tetszőleges
formális rendszerről képes lenne eldönteni, hogy konzisztens-e
vagy sem, akkor valóban „többet tudna” minden gépnél – ezt a
feltételezést azonban semmivel sem tudjuk alátámasztani.
A nemteljességi tétel alapján tehát nem következtethetünk
arra, hogy az emberi elme minden számítógépet (vagy min-
den formális rendszert) képes felülmúlni. Ebből a tényből eset-
leg megkockáztathatunk egy gyengébb következtetést: „egyet-
len gép sem modellezheti adekvát módon az emberi elmét” –
abban az értelemben, hogy az aritmetika tekintetében egyetlen
gép sem lehet pontosan ekvivalens az emberi elmével (bár lehet-
séges olyan gép, amely az aritmetika tekintetében felülmúlja az
emberi elmét). De a nemteljességi tételből még ez sem követke-
zik. Tegyük fel ugyanis (nem akármilyen feltevés), hogy létezik
olyasmi, mint „az emberiség aritmetikai tudásának összessége”;
tegyük fel továbbá, hogy létezik egy S formális rendszer, amely
pontosan ezt az összességet foglalja magába. Ha most tudnánk,
hogy S konzisztens, akkor valóban ellentmondásba kerülnénk a
nemteljességi tétellel. De megint hiányzik az érv, amely megma-
gyarázná, hogy honnan is tudjuk, hogy S konzisztens.
Lucas [Lucas 61] irreleváns megjegyzése szerint „a legtöbb,

amit mondhatunk, hogy ha mi magunk konzisztensek vagyunk,
akkor S is az”. Ez azért irreleváns, mert még ha tudnánk is ma-
gunkról, hogy konzisztensek vagyunk, ebből csak akkor követ-
keztethetnénk arra, hogy S konzisztens, ha már eleve tudnánk,
hogy S az „emberi aritmetikai tudást” kodifikálja – de ezt vajon
honnan kellene tudnunk? Maga Gödel is úgy vélte: semmi nem
zárja ki egy olyan S formális rendszer létezését, amely pontosan
megfelel az emberi aritmetikai tudásnak, csak éppen arra nem
lennénk képesek, hogy S axiómáinak igazságáról meggyőződ-
jünk.
Gyengítsük tehát tovább a konklúziót. A nemteljességi tétel-
ből ténylegesen következik, hogy nem vagyunk képesek meg-
adni olyan S formális rendszert, amelyről tudjuk, hogy pontosan
azokat az aritmetikai igazságokat bizonyítja be, amelyek igazsá-
gáról mi magunk is képesek vagyunk meggyőződni. Ha ugyanis
egy S rendszerről tudjuk, hogy a benne bizonyítható aritmeti-
kai állítások mindegyike igaz, akkor megadhatnánk egy olyan
mondatot – az „S konzisztens” állítás aritmetizált megfelelőjét –,
amelyről tudnánk, hogy igaz, de amely S-ben nem lenne bizo-
nyítható. Eszerint tehát nem adhatunk meg egyetlen olyan for-
mális rendszert sem, amely kimerítené matematikai tudásunk
egészét.
Az utóbbi, magától Gödeltől származó érv úgy tűnik, hogy a
matematikai tudásunk kimeríthetetlenségére utal, ami a nemteljes-
ségi tétel egyik legmeghökkentőbb következménye. Talán önma-
gában ez is elegendő lehet annak feltételezéséhez, hogy az em-
ber matematikai tudása nem írható le puszta mechanizmusok
és számítások alapján. Az érvet részletesen a 6. fejezetben vizs-

gáljuk meg.
2.10. Későbbi fejlemények
Mint azt már korábban megjegyeztük, a nemteljességi tétel bi-

zonyítása alapján nem tudhatjuk, hogy a PA-ban vagy ZFC-ben
eldönthetetlen mondatok között vannak-e olyan „valódi” mate-
matikai állítások, amilyen például a Goldbach-sejtés. Különösen
érdekes lenne, ha a számelmélet valamelyik klasszikus problé-
májáról kiderülne, hogy PA-ban eldönthetetlen, de az ebben a
fejezetben vizsgált módszerek és eredmények erre vonatkozóan
semmiféle iránymutatással nem szolgálnak.
Az utóbbi évtizedekben sokan próbáltak a nemteljességi tétel
alapján olyan eldönthetetlen aritmetikai állításokat találni, ame-
lyek – ha nem is fejeznek ki egy nemlogikai kontextusban meg-
jelenő sejtést, de – a Gödel-mondatokhoz és a konzisztencia-
állításokhoz képest mégiscsak közelebb vannak a „hétköznapi
matematikához”. Az első ilyen eredmény a Paris–Harrington-té-
tel, amely egy kombinatorikai elv aritmetizált megfelelőjéről ál-
lítja, hogy PA-ban eldönthetetlen. A szóban forgó elv PA-ban
nem bizonyítható, mindazonáltal (PA-ban bizonyíthatóan) ekvi-
valens azzal az állítással, amely szerint PA-ban egyetlen hamis
Goldbach típusú állítás sem bizonyítható, így „közönséges” ma-
tematikai érvelés alapján belátható, hogy igaz.
Tudjuk azonban azt is, hogy ZFC aritmetikai komponense
sem teljes. ZFC aritmetikai komponensének bővítéseiről, ame-
lyekre Gödel hívta fel a figyelmet a múlt század 40-es éveiben,
azóta sokat megtudtunk. ZFC bővíthető például végtelenségi axió-

mákkal: olyan erős halmazelméleti állításokkal, amelyekből ZFC-
ben eldönthetetlen aritmetikai állítások is következnek.
A múlt század 60-as éveiben kezdték vizsgálni a nemtel-
jesség és a Kolmogorov-bonyolultság kapcsolatát. Ez az irány
döntően Gregory Chaitin amerikai matematikus munkásságá-
hoz kapcsolódik, aki a témában számos népszerű könyvet és
cikket írt. A Kolmogorov-bonyolultság elméletével a 8. fejezet-
ben foglalkozunk; itt bemutatjuk a Paris–Harrington-tételt is, és
ejtünk néhány szót arról, hogy miként bizonyíthatók „erős” vég-
telenségi axiómák alapján olyan aritmetikai állítások, amelyek
ZFC-ben eldönthetetlenek.
3. FEJEZET
KISZÁMÍTHATÓSÁG,
FORMÁLIS RENDSZEREK,
NEMTELJESSÉG
3.1. Jelsorozatok
Egy formális rendszer axiómái, tételei és más mondatai egy-

aránt tekinthetők jelsorozatoknak. A matematikában és a logiká-
ban különféle speciális jeleket is használnak, ez azonban csupán
megállapodás kérdése. Nyugodtan feltehetjük, hogy csak olyan
jeleket használunk, amelyek a számítógépek billentyűzetén is
megtalálhatók – kis- és nagybetűk, számjelek, zárójelek stb. –,
nem megfeledkezve arról, hogy a szóköz (amelyet a „space”
billentyű lenyomásával állítunk elő) szintén „jel”. A fejezetben

szereplő definíciók és érvelések jelek tetszőleges kiinduló hal-
mazára érvényesek – amennyiben ez a halmaz véges számú jelet
tartalmaz.
A véges jelsorozatokat füzérnek nevezzük; a matematikusok
használják a sztring kifejezést is. Ilyenek például a következők:
Nem igaz: – hű lelkek násza nem ismer akadályt!
aaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa
=) =) ::))
a kellő pillanatban
vatasi va neko da jo
9)#lklK0+ == FDBk2 + +?%
∼ ( Ex )(y)(yEx pontosan akkor, ha ∼ yEy)

9023949999393020011109
Ahogy a példák mutatják, a füzérek tetszőleges – nem fel-

tétlenül értelmes – kifejezések lehetnek. Van azonban némi bi-
zonytalanság azt illetően, hogy mit jelent, ha egy jel megjelenik
egy füzérben. Felmerülhet ugyanis, hogy az „aaaa” füzér va-
jon egyetlen jelből (az „a” betűből), vagy négy jelből áll-e. A
kétértelműség elkerülhető: azt mondjuk, hogy az „aaaa” füzér
egyetlen jel négy előfordulásából áll. Egy füzér hossza a benne lévő
jel-előfordulások száma. A fenti példák mindegyike rövid fü-
zér, de a logikában és a matematikában semmiféle felső korlá-
tot nem szabunk a füzérek hosszára vonatkozóan, és minden
további nélkül beszélünk olyan füzérekről, amelyeknek hosszát
nagyobb szám fejezi ki, mint a Gangeszben lévő homokszemek

számát. A füzérek tehát ebben a tekintetben matematikai ob-
jektumok, amelyeknek nincs feltétlenül fizikai interpretációjuk.
A matematika szempontjából a füzérek és a számok felcserél-
hetők: a számok reprezentálhatnak füzéreket, a füzérek pedig
reprezentálhatnak számokat. A füzérek számokkal való repre-
zentációját – amire a következő alfejezetben példát is mutatunk
– általában Gödel-számozásnak nevezzük. De előbb vizsgáljuk
meg alaposabban a másik, ismertebb irányt, a természetes szá-
mok bizonyos típusú füzérekkel való reprezentációját.
A számjelekből álló füzéreket, amelyek a matematikában és
számos természetes nyelvben természetes számokat (nemnega-
tív egész számokat) jelölnek, numerikus füzéreknek nevezzük. A
„165” füzér tehát a százhatvanöt számot, „0” pedig a nullát
jelöli. Ha kikötjük, hogy az egynél több számjegyből álló nu-
merikus füzérek nem kezdődhetnek nullával, akkor minden ter-
mészetes számot egyetlen, jól meghatározott numerikus füzérrel
jelölhetünk. A természetes nyelvben olyannyira hozzászoktunk
a természetes számok ilyen jelöléséhez, hogy egyáltalán nem
könnyű megkülönböztetnünk a 165 számot és a „165” véges jel-
sorozatot. De a számok reprezentálására nem a számjelek kí-
nálják az egyetlen módszert. Használjuk például az úgynevezett
„tőszámneveket”, például amikor a fenti számot így adjuk meg
„százhatvanöt”. Ahhoz, hogy így minden természetes számot
leírhassunk, új szavakat is be kell vezetnünk, amire többféle le-
hetőség is kínálkozik. A 3 141 592 653 589 793 238 462 643 383 szá-
mot például így olvashatjuk ki:
háromkvadrilliárd-
száznegyvenegykvadrillió-
ötszázkilencvenkéttrilliárd-
hatszázötvenháromtrillió-
ötszáznyolcvankilencbilliárd-
hétszázkilencvenhárombillió-
kétszázharmincnyolcmilliárd-
négyszázhatvankétmillió-
hatszáznegyvenháromezer-
háromszáznyolcvanhárom.
A természetes számokat kettes számrendszerben is felírhatjuk,

ilyenkor nem a 10, hanem a 2 hatványait használjuk. A kettes
számrendszerben – bináris jelölésben – a fenti szám az
1010001001101010101000011111000000010001101110
0111110100000010000110100100100011110010110111
alakot ölti. A természetes számok számjelfüzérekkel való jelölése

két okból is magától értetődő számunkra: egyrészt, mert a jelölés
eleve tartalmaz a számokra vonatkozó információkat, másrészt,
mert a számok írásbeli összeadását és szorzását ennek a jelö-
lésnek az alapján tanultuk meg. A hétköznapi kontextusokban
kissé furcsa, ha tetszőleges jelsorozatokra mint számokra hivat-
kozunk, a logikában és a kiszámíthatóság elméletében azonban
ez bevett gyakorlat.
Azt állítottuk, hogy nem csupán egy formális nyelv tétele-
ire és más mondataira, de a rendszerben felírt bizonyításokra
is hivatkozhatunk úgy, mint véges jelsorozatokra. Mivel a bizo-
nyítások véges mondatsorozatok, ehhez tudnunk kell, miként
reprezentálhatók a mondatsorozatok füzérként. Ennek legegy-

szerűbb módja az, ha választunk egy jelet, amely egyetlen mon-
datban sem fordul elő – legyen ez például £ –, és mondatok
elválasztására használjuk. Az „aisiteru no”, a „suki da jo” és a
„baka da jo” mondatokból álló füzér ekkor így reprezentálható:
aisiteru no£suki da jo£baka da jo.
De mi van akkor, ha a mondatokban bármelyik jel előfor-

dulhat? Ilyenkor is lehetséges füzérek tetszőleges véges soroza-
tát egyetlen füzérként reprezentálni, de csak a 8. fejezetben lesz
szükségünk arra, hogy lássuk, miként.
3.2. Felsorolhatóság és eldönthetőség
Felsorolható halmazok
A numerikus füzérek két tulajdonsága is kitüntetett jelentőségű

a nemteljességi tétel szempontjából. Az első, hogy a számje-
lek generálására létezik egy mechanikus eljárás, amelyet követve a
számjelek sorra leírhatóak egymás után. Ez a következőképpen
megy: először leírjuk sorban az egy számjegyből álló füzéreket,
aztán a (nem 0-val kezdődő) két számjegyűeket, majd a három
szemjegyből állókat, és így tovább. Ahhoz, hogy további kérdé-
sek ne merülhessenek fel, rögzítenünk kell az azonos hosszú-
ságú füzérek sorrendjét, amely a szótárak módszerét követi (ezt a
matematikában alfabetikus rendezésnek nevezzük). Ennek a mód-
szernek az alapján ezt sorrendet kapjuk
0, 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 10, 11, 12, 13, 14, 15, 16, 17, 18, 19, 20, 21 . . .
A numerikus füzéreknek ez a rendezése jól ismert előttünk,

elvégre megfelel a számok szokásos „sorba rendezésének”. Ha a
szokásos számneveket rendeznénk a „rövidebbek előbb, ábécé-
rendben” elv szerint, akkor a lista így kezdődhetne:
öt, egy, hat, hét, tíz, ezer, húsz, négy, száz, nulla, nyolc,
három, kettő, ötven, hatvan, hetven, kilenc. . .
Az előzőekben leírtuk azt a mechanikus eljárást, amelyet kö-

vetve egy idő után valamennyi numerikus füzérhez eljutunk. Az
eljárás mechanikus: nem kell ítéleteket alkotnunk, választanunk
vagy feladatot megoldanunk, csupán követnünk kell a szigorúan
rögzített szabályokat. Ez lényegében azt jelenti, hogy egy szá-
mítógép programozható arra, hogy – a fenti szabályok alapján
– a megfelelő sorrendben generálja a numerikus füzéreket. Azt
mondjuk, hogy füzérek egy E halmaza felsorolható, ha lehetséges
egy számítógépet úgy programozni, hogy kiszámítsa és kinyom-
tassa E elemeit – figyelmen kívül hagyva az idő, az energia és a
memória által támasztott korlátokat. Eszerint tehát a numerikus
füzérek halmaza felsorolható.
A továbbiakat szem előtt tartva helyénvaló, ha eloszlatunk
egy lehetséges félreértést. Felmerülhet ugyanis, hogy amikor azt
mondjuk: lehetséges „egy számítógépet úgy programozni, hogy
kiszámítsa és kinyomtassa E elemeit”, megengedjük-e az ismét-
léseket, azt tehát, hogy az E halmaz ugyanazon elemét a prog-
ram többször is kinyomtassa. Valójában minden végtelen felso-
rolható E halmaz felsorolható ismétlések nélkül is – amennyiben
E minden eleme megjelenik számítógépünk kimenetelén. Ennél
mélyebb kérdés a következő: mi történik, ha az E halmaz véges,
ilyenkor az E elemeinek kiszámítására és kinyomtatására prog-

ramozott számítógép, miután E összes eleme megjelent a kime-
neten, vajon a végtelenségig számol tovább – és így legalább
egy füzért végtelen sokszor kinyomtat –, vagy a halmaz összes
elemének kinyomtatása után egyszerűen leáll? Közvetlenül nem
nyilvánvaló, hogy miért, de amikor egy véges E halmazt felso-
rolhatónak nevezünk, akkor egy olyan program létezését téte-
lezzük fel, amelynek végrehajtásakor előfordulhat, hogy számí-
tógépünk soha nem áll le, és így E elemei közül legalább egy
végtelen sokszor megjelenik a kimenetén, és az is, hogy a szá-
mítógép E összes elemének kinyomtatása után leáll.
A „kiszámítható módon elsorolható számhalmaz” definíció-
ját eredetileg a füzérek halmazaira vonatkozóan határozták meg,
de a természetes számok halmazaira is alkalmazható. Természe-
tes számok egy E halmaza felsorolható, amennyiben a halmaz
elemeit reprezentáló numerikus füzérek halmaza felsorolható.
A definíció minden füzérekkel reprezentálható matematikai ob-
jektumra kiterjeszthető. Így például minden pozitív racionális
szám egyértelműen reprezentálható egy m/n füzérrel, ahol m
és n természetes számok, amelyeknek legnagyobb közös osztója
1. Ennek alapján beszélhetünk a racionális számok felsorolható
részhalmazairól is.
Alan Turing 1936-ban dolgozta ki a korlátlan memóriával
rendelkező általános digitális számítógép – az univerzális Turing-
gép – modelljét, és erős érvekkel támasztotta alá, hogy bármi,
ami mechanikusan kiszámítható, kiszámítható egy ilyen géppel
is. Napjainkban a Turing-kiszámíthatóság egyike a kiszámítha-
tóság számos – egymással egyenértékű – modelljeinek, és szokás
a számítógépekre úgy gondolni mint az univerzális Turing-gép

fizikai reprezentációira – eltekintve természetesen a korlátlan
memória követelményétől. A kiszámíthatóság matematikai el-
méleteiben a Turing-gépek – vagy más koncepciók – alapján de-
finiálják az elmélet alapfogalmait. Ebben a könyvben megelég-
szünk az informális definíciókkal, elvégre számos fontos ered-
mény ezek alapján is kifejthető és megérthető. A számítógépek
működéséről mindössze annyit kell tudnunk, hogy egy program
végrehajtása lépésekben történik; előfordulhat, hogy bizonyos lé-
péseket végrehajt a program, egy ideig mással foglalkozik, majd
visszatér a szóban forgó számítás következő lépéséhez.
Lássunk egy példát olyan érvelésre, amely az informális defi-
níciók alapján is megállja a helyét: belátjuk, hogy ha A és B egy-
aránt kiszámítható halmazok, akkor C uniójuk is az. A C halmaz
elemeinek felsorolásához csupán az A-t és a B-t felsoroló prog-
ramokat kell lépésenként felváltva végrehajtanunk: amikor egy
szám megjelenik a kimeneten, az nyilván vagy A, vagy B eleme.
Eldönthető halmazok
A numerikus füzérek másik fontos tulajdonsága, hogy létezik

olyan algoritmus, amelynek alapján tetszőleges jelsorozatról el-
dönthető, hogy megjelenik-e valaha a numerikus füzérek felso-
rolásában. Egy algoritmus olyan mechanikus eljárás, amelyre
egy számítógép is beprogramozható, és amely mindig – bizo-
nyos füzér megjelenítésével – véget ér. (A szakirodalomban elő-
fordul, hogy az algoritmus definíciójában nem kötik ki, hogy
az adott mechanikus eljárás szükségképpen véget ér.) A szóban
forgó algoritmus meglehetősen egyszerű: csupán azt kell ellen-

őrizni, hogy a vizsgált füzér minden eleme számjel-e, és hogy
(amennyiben hossza 1-nél nagyobb) nem kezdődik-e 0-val. Azt
mondjuk, hogy egy E halmaz eldönthető, ha lehetséges egy szá-
mítógépet úgy programozni, hogy tetszőleges s jelsorozat ese-
tén képesek legyünk eldönteni, hogy s eleme-e E-nek vagy sem.
Másképp fogalmazva, a számítógép az s füzérrel mint bemenet-
tel elvégez néhány számítást, a kimeneten pedig az „igen” szó
jelenik meg, ha s eleme E-nek, és a „nem” szó, ha s nem eleme
E-nek. (Ahogy a felsorolhatóságé, ez a definíció is alkalmazható
természetes számokból álló halmazokra is.) A nem eldönthető
halmazokat eldönthetetlennek nevezzük.
Újfent emlékeztetünk arra, hogy a lehetőség itt matematikai
– „elméleti” – jellegű, és nem jelenti azt, hogy a szóban forgó
számításokat ténylegesen is végre lehet hajtani. Így például füzé-
rek bármely véges E halmaza eldönthető, hiszen könnyen meg-
adható egy algoritmus, amely tetszőleges füzér esetén eldönti,
eleme-e az E halmaznak: egyszerűen sorra kell venni E elemeit.
Egy számítógépet be tudunk programozni egy ilyen algoritmus
végrehajtására úgy, hogy E elemeinek listáját beillesztjük a prog-
ramba. Ha E-nek – mondjuk – egybilliárd eleme van, akkor ko-
rántsem nyilvánvaló, hogy ténylegesen lehetséges (valamilyen
más módon, nem E elemeinek felsorolásával) egy számítógépet
arra programozni, hogy bármely füzérről eldöntse, eleme-e E-
nek. A következőkben a „kiszámítható” vagy „eldönthető” for-
dulatokat mindig a matematikai értelemben használjuk.
A „teljes” és a „nemteljes” kifejezésekhez hasonlóan az „el-
dönthető” és az „eldönthetetlen” szavakat is két különböző
értelemben használjuk a logikában. Egy A mondat egy S formá-

lis rendszerben eldönthető, ha S-ben vagy maga A, vagy A taga-
dása bizonyítható. Az eldönthetőség ebben az értelemben mon-
datok – egy adott formális rendszer tekintetében fennálló vagy
fenn nem álló – tulajdonsága. Az eldönthetőség az imént vázolt
értelemben viszont nem mondatok, hanem – füzérekből, szá-
mokból vagy egyéb, füzérekkel reprezentálható objektumokból
álló – halmazok tulajdonsága, amely nem kapcsolódik egyetlen
formális rendszerhez sem. Az „eldönthető” két jelentése mind-
azonáltal kapcsolódik egymáshoz: annak alapján, hogy bizonyos
halmazok eldönthetetlenek, be lehet bizonyítani, hogy bizonyos
formális rendszerekben vannak eldönthetetlen mondatok. Eb-
ben a fejezetben ezt az eredményt mutatjuk be.
Definiálható halmazok
A kérdés, hogy egy halmaz felsorolható vagy eldönthető-e, csak

akkor értelmes, ha a halmaznak megadható egy formális (mate-
matikai) definíciója. Feltehetjük például a kérdést: vajon eldönt-
hető-e a magyar nyelv mondatainak halmaza? Ehhez meg kell
mondanunk, mit értünk magyar nyelvű mondaton. Ha a megha-
tározást azokra a mondatokra korlátozzuk, amelyeket valaha le-
írtak vagy kimondtak, illetve le fognak írni vagy ki fognak mon-
dani, akkor mondataink nem lehetnek akármilyen hosszúak, el-
végre – például – egymilliárd jelből álló mondatot sohasem fog
sem kimondani, sem leírni senki. Akkor vajon – annak alapján,
hogy minden véges halmaz eldönthető – vajon a kevesebb mint
egymilliárd karaktert használó magyar mondatok halmaza is el-
dönthető? Nem, ugyanis nem egyértelmű, hogy mely füzérek

elemei ennek a halmaznak, másképpen: ez a halmaz nincs defi-
niálva. A természetes nyelveket – amilyen a magyar is – a logi-
kában tanulmányozott formális nyelvekkel szemben nem mate-
matikai szabályok, hanem a tényleges használat alapján írjuk le.
Amikor figyelembe vesszük, hogy a nyelvhasználók mit fogad-
nak el magyar mondatként, akkor idő- és térbeli eltéréseket ta-
lálunk, különbségek vannak az egyes emberek definíciói között,
előfordul, hogy valakinek megváltozik a véleménye, de még az
is, hogy egy adott füzérről senki sem tudja megmondani, ma-
gyar mondat-e vagy sem.
Mindez nem jelenti azt, hogy a magyar mondatok halmazá-
nak eldönthetőségét firtató kérdés értelmetlen. Ahhoz azonban,
hogy értelmessé váljon, fel kell állítanunk a magyar nyelv egy
elméleti modelljét, olyan szabályokkal, amelyek alapján a ma-
gyar mondatok előállnak – méghozzá pontosan azok, amelyeket
a gyakorlatban is annak tartunk. A formális grammatika alapján
végtelen sok füzér bizonyul magyar mondatnak, és egyáltalán
nem triviális kérdés, hogy a halmazuk eldönthető-e.
A logikában és a matematikában vizsgált füzéreket eleve ma-
tematikai alapon definiáljuk, mint például azoknak a mondatok-
nak a halmazát, amelyek egy adott rendszer axiómái és követ-
keztetési szabályai alapján levezethetők. A felsorolhatóság és az
eldönthetőség kérdése így mindig értelmes.
Gödel-számozás
Az eljárás, amelynek alapján a numerikus füzéreket generáltuk,

kiterjeszthető úgy, hogy valamennyi füzért előállíthassuk. Először
felsoroljuk az összes egyetlen jelből álló füzért (véges számú
ilyen van), majd – lexikografikus sorrendben – felsoroljuk a két
jelből álló (szintén véges számú) füzéreket, és így tovább.
Tekintsük például az ASCII táblázat 32–126. sorszámú jeleit.
Ezek („ábécérendben”) a következők: szóköz, !, ”, #, $, %, &,’,(,
), ∗, +, vessző, -, ., /, a számjegyek 0-tól 9-ig, :, ;, <, =, >, ?, @,
a nagybetűk A-tól Z-ig, [, \, ], ˇ, _, ^, a kisbetűk a-tól z-ig, {, |,
}, ∼. Ha az ezekből a jelekből álló füzéreket akarjuk előállítani,
akkor célszerű a 95 egyetlen jelből álló füzérrel kezdeni, majd
a 95 · 95 = 9025 két jelből álló füzérrel folytatni (az utóbbiak
lexikografikus sorrendjében az első a két egymást követő szó-
közből álló füzér). Ezután következhetnek – hasonló sorrendben
– a három jelből álló füzérek, és így tovább.
Ezzel egyúttal megadhatunk egy Gödel-számozást, amely-
nek segítségével tetszőleges, nem csupán numerikus füzéreket
is reprezentálhatunk számokkal. Nem kell mást tennünk, mint
minden füzérhez hozzárendeljük azt a sorszámot, amelyet a fü-
zérek felsorolásában elfoglal. A 95 egy jelből álló füzérhez az
1–95 számokat rendeljük, a következő 9025 két jelből álló füzér a
96–9120 Gödel-számokat kapja. A 0 számot az egyetlen jelet sem
tartalmazó üres füzérhez rendeljük, amely az üres halmazhoz ha-
sonlóan hasznos matematikai konstrukció.
Ez a Gödel-számozás csupán egy a végtelen sok lehetőség
közül, amellyel tetszőleges füzérek számokkal reprezentálhatók.
A Gödel-számozásoknak két alapvető tulajdonságuk van. Elő-

ször, ha adott egy füzér, akkor mechanikus úton ki tudjuk szá-
mítani a Gödel-számát. Másodszor, ha adott egy szám, akkor –
egy hasonló számítás alapján – eldönthetjük, hogy létezik-e fü-
zér, amelynek ez a szám Gödel-száma, és ha igen, akkor melyik
az. Ezek szerint füzérek egy halmaza pontosan akkor felsorol-
ható, illetve eldönthető, ha a halmaz elemei Gödel-számainak
halmaza felsorolható, illetve eldönthető.
3.3. Eldönthetetlen halmazok
Két alapvető összefüggés
A felsorolhatóság és az eldönthetőség között két alapvető össze-

függés áll fenn. Az első:
Minden eldönthető halmaz felsorolható.
A magyarázat a következő: (elméletben) mindig programoz-

hatunk egy számítógépet arra, hogy kinyomtassa egy eldönthető
E halmaz elemeit úgy, hogy sorra vesz minden füzért, és ha a szá-
mítás azt mutatja, hogy E eleme, akkor kinyomtatja, ha pedig
nem eleme E-nek, akkor továbblép.
Ha egy halmaz eldönthető, akkor általában van egyszerűbb
és közvetlenebb módszer is a halmaz elemeinek előállítására.
Így például a numerikus füzérek előállítására sem az a kézen-
fekvő megoldás, hogy sorra veszünk minden füzért, és kiros-
táljuk közülük a nem-numerikusakat, hanem a 0–9 számjelekből
szisztematikusan előállítjuk az összes, nem 0-val kezdődő füzért.
A fent leírt eljárás azonban mindig alkalmazható, és azt mutatja,

hogy minden eldönthető halmaz felsorolható.
Egy füzérekből álló E halmaz komplementuma az a halmaz,
amelynek elemei pontosan azok a füzérek, amelyek nem elemei
E-nek. A második alapvető összefüggés:
Egy E halmaz pontosan akkor eldönthető, ha E és E komp-

lementuma egyaránt felsorolható.
Hogy ezt belássuk, mindenekelőtt jegyezzük meg, hogy ha E

eldönthető, akkor a komplementuma is az, minek következtében
– az első összefüggés szerint – E és E komplementuma egyaránt
felsorolható. Ekkor viszont megadható egy algoritmus, amely
tetszőleges füzérről eldönti, eleme-e E-nek vagy sem. Hajtsuk
végre az E halmazt felsoroló program, illetve az E komplemen-
tumát felsoroló program első lépését. Ha a füzér nem jelenik
meg kimenetként, akkor lépjünk eggyel tovább mindkét prog-
ramban. Előbb-utóbb a füzérnek vagy az E, vagy az E komp-
lementuma elemeinek felsorolásában meg kell jelennie, aminek
alapján eldönthetjük, hogy a szóban forgó füzér eleme-e E-nek.
Az eldönthetetlenségi tétel
A felsorolható halmazok elméletének kiindulópontja a követ-

kező eredmény:
Eldönthetetlenségi tétel (Turing, Church): Létezik olyan felsorol-

ható halmaz, amely nem eldönthető.
A tétel bizonyítása és a példák előtt érdemes néhány szót

szólni arról, hogy milyen is egy felsorolható, de nem eldönthető
halmaz. Tegyük fel tehát, hogy E felsorolható, de nem eldönt-

hető. Ekkor létezik egy algoritmus, amelynek alapján E vala-
mennyi eleme szisztematikusan felsorolható. Ha tehát az s fü-
zér eleme E-nek, akkor (elméletben legalábbis) lehetséges erről
a tényről megbizonyosodnunk: addig generáljuk E elemeit, amíg
s meg nem jelenik a számítógépünk kimenetén. (A felsorolható
halmazokat ezért is nevezik néha félig-eldönthető halmazoknak.)
Nem létezik azonban olyan mechanikus eljárás, amelynek alap-
ján tetszőleges füzérről eldönthetnénk, eleme-e E-nek vagy sem.
Ha ugyanis s nem eleme E-nek, akkor erről csak valamilyen
másféle gondolatmenet alapján bizonyosodhatunk meg, az E-t
felsoroló program kimeneteinek figyelése ehhez kevés. Amikor
az első nemteljességi tételt egy felsorolható, de eldönthetetlen E
halmazra hivatkozva bizonyítjuk, akkor a következőt látjuk majd
be: ha egy S formális rendszer egyetlen „k eleme E-nek” alakú
mondatot sem dönt el tévesen, akkor lesznek olyan „k eleme E-
nek” alakú állítások, amelyek S-ben eldönthetetlenek.
Az eldönthetetlenségi tétel Turing-féle bizonyítása
Turing az eldönthetetlenségi tételt úgy bizonyította be, hogy be-

látta „a megállási probléma rekurzív megoldhatatlanságát”. He-
lyénvaló, ha itt felidézünk néhány szakkifejezést. A „rekurzív
módon felsorolható” és az „effektív módon felsorolható” ugyan-
azt jelenti, mint a „felsorolható”. Amikor „rekurzív módon meg-
oldhatatlan problémáról” beszélünk, akkor nem egyetlen „nyitott
kérdésről” van szó, hanem problémák egy halmazáról. Egy rekur-
zív módon eldönthetetlen probléma megadása egy természetes
számokból, vagy más, numerikus füzérekkel reprezentálható

matematikai objektumokból álló, eldönthetetlen E halmaz meg-
adását jelenti; az, hogy az „eleme-e a az E halmaznak?” alakú
problémák halmaza eldönthetetlen, azt jelenti, hogy nem léte-
zik olyan mechanikus eljárás, amely a szóban forgó problémák
bármelyikére alkalmazva helyes („igen” vagy „nem”) választ ad.
Ahhoz, hogy megértsük az eldönthetetlenségi tétel és az első
nemteljességi tétel között fennálló kapcsolatot, nem kell feltét-
lenül az előbbi tétel bizonyítását is ismernünk, de az érdeklődő
Olvasó kedvéért bemutatjuk Alan Turing bizonyítását.
Rögzítsünk egy programnyelvet: ez éppúgy lehet a Basic, a
C, a Java, mint bármely más bevett nyelv – ezek ugyanis a ki-
számíthatóság elmélete szempontjából mind egyenértékűek. Az
az Olvasó, aki egyetlen programnyelvet sem ismer, elegendő, ha
úgy gondol rájuk, mint utasítások sorozatára, amelyek alapján
mechanikus számítások végezhetők el. A számításhoz szükség
lehet füzérekre mint bemenetekre; a számítás néha nem ér vé-
get, máskor viszont véget ér, és a kimenet szintén egy jelekből
álló füzér. Egy, az adott nyelven felírt program maga is jelekből
álló füzér. A programok írására vonatkozó szabályok olyanok,
hogy a programok halmaza eldönthető, ahogy azoknak a prog-
ramoknak a halmaza is, amelyek igényelnek egy input-füzért, és
amelyek az elindulás után vagy megállnak, és adnak egy output-
füzért, vagy sohasem állnak meg. Az ilyen programoknak te-
hát létezik egy P0 , P1, P2 , . . . felsorolása. Azt mondjuk, hogy az i
szám a Pi program indexe.
Legyen K azoknak az i számoknak a halmaza, amelyek olyan
Pi programok indexei, amelyek az i-vel (pontosabban az i-t
reprezentáló numerikus füzérrel) mint bemenettel elindítva egy

idő után megállnak, méghozzá úgy, hogy a kimenetükön megje-
lenik egy füzér. Belátható, hogy ez a kissé különös módon defi-
niált halmaz felsorolható. Ennek igazolásához a Pi programokról
csupán azt kell tudnunk, hogy a számításokat lépésenként hajt-
ják végre. Emiatt
a Pi program által a k inputon végrehajtott számítás leg-

feljebb n lépés után véget ér
alakú igaz állítások halmaza eldönthető. Adott i, k és n esetén

ugyanis először – a programok felsorolása alapján – generálhat-
juk a Pi programot, majd elindíthatjuk a k bemenettel, és meg-
nézzük, mi történik n lépés végrehajtása után. A K halmaz ele-
meinek felsorolásához ezek után nem kell mást tennünk, mint
sorra venni az előbbi alakú igaz állításokat, és amikor a k = i
esetben igaz állítást kapunk, akkor i-t hozzáadjuk a K elemeit
felsoroló listához.
A K halmaz tehát felsorolható – de eldönthetetlen. Tegyük
fel ugyanis, hogy K eldönthető, azaz létezik egy eljárás, amely
tetszőleges i-ről eldönti, hogy eleme-e K-nak. Ennek alapján de-
finiálhatunk egy E eljárást, amely minden i számmal mint beme-
nettel kiszámít egy füzért. Ha i nem eleme a K halmaznak, akkor
legyen a E kimenete 0. Ha i eleme K-nak, akkor hajtsuk végre a
Pi programot; a Pi program által adott kimenet(füzér) végére ír-
junk még egy numerikus jelet; legyen az így kapott füzér az i
bemenetnél E kimenete. Az E eljárás is meghatároz egy P prog-
ramot, amely nyilván eleme K-nak. Eszerint tehát van olyan m,
hogy P megegyezik Pm -mel. P és Pm azonban az m bemenettel
– az E eljárás definíciója szerint – különböző kimenetet adnak,

így nem lehetnek azonosak. A kapott ellentmondás azt mutatja,
hogy kiindulópontunk hamis, vagyis K nem eldönthető.
A Turing-féle bizonyítás alapgondolatát a logikában diagoná-
lis érvelésnek nevezzük. Ennek legáltalánosabb formája a követ-
kező. Tekintsünk egy R( a, b) relációt, amely egy A halmaz a és
b elemei között állhat fenn; legyen P az a tulajdonság, amellyel
az A halmaz egy a eleme pontosan akkor rendelkezik, ha R( a, a)
nem áll fenn. Ekkor a P tulajdonság egyetlen a esetén sem azo-
nos azzal az R a (b) tulajdonsággal, amely b-re pontosan akkor
áll, ha fennáll R( a, b). Ezt az egyszerű gondolatmenetet Georg
Cantor német matematikus alkalmazta először a 19. században,
és azóta a logikában és a matematikában számos formájával ta-
lálkozhattunk. A diagonális módszer egy-egy változatán alapul
Gödel első nemteljességi tételének legtöbb – talán az összes –
bizonyítása, legalábbis azok, amelyekből egy Goldbach típusú el-
dönthetetlen mondat létezése következik. (A Goldbach típusú
állítás definícióját l. a 2.1. alfejezetben.)
A felsorolható, de eldönthetetlen halmazokra két további pél-
dát is adunk majd: ilyenek a Post által definiált egyszerű halma-
zok és a megoldható diofantikus egyenletek halmaza.
A Post-féle egyszerű halmazok
Emil Post, a kiszámíthatóság elméletének egyik úttörője muta-

tott rá a felsorolható halmazok egy olyan kategóriájára, amely-
nek elemei – bizonyos értelemben – szélsőségesen eldönthetetle-
nek. Egyszerűnek nevezzük a természetes számok olyan felsorol-
ható A részhalmazait, amelyek komplementumának – bár végte-

len halmazok – nincs felsorolható végtelen részhalmazuk. Tehát
annak ellenére, hogy végtelen sok szám van, amely nem eleme
A-nak, nincs olyan mechanikus eljárás, amellyel végtelen sokat
felsorolhatnánk közülük. A Turing-féle, imént bemutatott bizo-
nyításban szereplő K halmaz nem egyszerű, mivel könnyen de-
finiálhatunk végtelen sok olyan programot, amely egyetlen be-
menettel sem ad semmilyen kimenetet.
Egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy léteznek egyszerű halma-
zok. Post a felsorolható halmazok felsorolása alapján definiált
egy ilyen halmazt. A 8. fejezetben bemutatunk majd egy – 20
évvel később felfedezett – egyszerű halmazt is: az összenyomható
füzérek halmazát.
Hilbert tizedik problémája és az MRDP-tétel
A Hilbert által 1900-ban megadott 23-as lista 10. problémája a

következő: van-e olyan algoritmus, amely minden diofantikus
egyenletről (l. a 2.2. alfejezetet) képes eldönteni, hogy létezik-e
megoldása? A Matyijaszevics–Robinson–Davis–Putnam-tétel
(MRDP-tétel) alapján 1970-ben sikerült belátni, hogy nem léte-
zik ilyen algoritmus.
Hogy a tárgyalást egyszerűsítsük, figyelmünket a diofanti-
kus egyenletek nemnegatív megoldásaira összpontosítjuk. (Be-
látható, hogy tetszőleges diofantikus egyenlet esetén a kérdés,
hogy létezik-e az egyenletnek megoldása az egész számok köré-
ben, visszavezethető arra, hogy egy másik diofantikus egyenlet-
nek létezik-e megoldása a nemnegatív egész számok körében.)
Így aztán azt mondjuk: egy D ( x1, . . . , xn ) = 0 diofantikus egyen-

let megoldható, ha léteznek olyan k1 , . . . , k n természetes számok,
amelyekkel D (k1 , . . . , k n ) = 0.
Első megfigyelésünk: a megoldható diofantikus egyenletek
halmaza felsorolható. Ennek alapja az, hogy a
D ( x1 , . . . , xn ) = 0 egyenlet megoldásai x1 = k1 , . . . , xn = k n
alakú (igaz vagy hamis) mondatok M halmaza (ahol k1 . . . , k n

numerikus füzérek) eldönthető, minek következtében felsorol-
ható is. Ahhoz tehát, hogy felsoroljuk valamennyi megoldható
diofantikus egyenletet, elegendő, ha sorra vegyük az M hal-
maz elemeit, és ellenőrizzük, hogy a D ( x1 , . . . , xn ) polinom 0-t
ad-e, ha x1 = k1 , . . . , xn = k n . Ha igen, akkor a szóban forgó
D ( x1 . . . , xn = 0 egyenletet felvesszük a megoldható diofantikus
egyenletek listájára.
Hasonlóan, tetszőleges D ( x1 , . . . , xn , y) = 0 egyenlet esetén
felsorolható az az ED halmaz, amelynek k pontosan akkor eleme,
ha az egyenletnek van olyan megoldása, amelyben y = k. Ez
azért van így, mert előállíthatjuk az összes olyan megoldható
D ( x1, . . . , xn , k) = 0 diofantikus egyenletet, amelyet úgy kapunk,
hogy eredeti egyenletünkben y helyébe k-t írunk; az ilyen k-kat
pedig sorra felvesszük az ED elemeit felsoroló listába. Az olyan
felsorolható halmazokat, amelyek valamely D-vel egyenlőek az
ED halmazzal, diofantikus halmazoknak nevezzük.
Az MRDP-tétel szerint a természetes számok minden felsorolható
részhalmaza diofantikus. Mivel léteznek felsorolható, de eldönthe-
tetlen halmazok, a tételből következik, hogy nem létezik algorit-
mus, amellyel bármely diofantikus egyenletről eldönthető, hogy
megoldható-e vagy sem. A megoldható diofantikus egyenletek

halmaza tehát – bár felsorolható – nem eldönthető, a nem meg-
oldható diofantikus egyenletek halmaza pedig még csak nem is
felsorolható.
Az MRDP-tételnek van egy másik fontos következménye is,
amely azon alapul, hogy a tétel elemi aritmetikai eszközökkel, a
PA rendszerben formalizálhatóan is bebizonyítható: tetszőleges
Goldbach típusú A állításhoz (a Goldbach típusú állítás infor-
mális definícióját a 2.1. alfejezetben, formális definícióját a Füg-
gelékben adtuk meg) konstruálhatunk egy D ( x1 , . . . , xn ) = 0
diofantikus egyenletet, hogy PA-ban bizonyítható: A pontosan
akkor igaz, ha a szóban forgó egyenlet megoldható. Speciálisan,
található ilyen egyenlet a „PA konzisztens” állításhoz (pontosab-
ban ennek aritmetikai reprezentációjához) is.
3.4. A kiszámíthatóság és az első

nemteljességi tétel
A formális rendszereket egy formális nyelven felírt axiómákkal

és következtetési szabályokkal adjuk meg. A nyelv mondatainak
halmazáról feltesszük, hogy eldönthető. Az axiómákat (amelyek
szintén mondatok) és a következtetési szabályokat úgy kell de-
finiálnunk, hogy fennálljon
A formális rendszerek alapvető tulajdonsága: egy formális rend-

szerben bizonyítható tételek halmaza felsorolható halmaz.
Egy elsőrendű elmélet esetében például lehetséges úgy meg-

választani az axiómákat (köztük a „tisztán logikai” axiómákat,
amelyek valamennyi elsőrendű elméletben szerepelnek), hogy
csupán egy következtetési szabályunk legyen, amely szerint A
és „ha A, akkor B” alapján B-re következtethetünk. Ha így já-
runk el, akkor egy bizonyítás mondatok olyan A1 , . . . , An véges
sorozata, amelyben minden i-re Ai vagy axióma, vagy a soro-
zat korábbi tagjai között szerepel egy A j és a „ha A j , akkor Ai ”
mondat is. A bizonyítások halmaza tehát felsorolható, aminek
következtében az alapvető tulajdonság is fennáll: a tételek felso-
rolásához elegendő, ha sorra vesszük az összes füzért, és ami-
kor bizonyítást találunk, annak utolsó mondatát hozzávesszük a
tételek listájához. Az általános esetben az alapvető tulajdonság
fennállásához elegendő, ha a bizonyítások halmaza felsorolható.
Ha pedig az alapvető tulajdonság fennáll, akkor a bizonyítások
mindig definiálhatók úgy, hogy halmazuk felsorolható legyen.
Az alapvető tulajdonság következménye, hogy egy adott A
mondat bizonyítását mechanikusan is kereshetjük, és ha létezik,
akkor előbb vagy utóbb meg is találjuk. Ha A nem tétel, akkor a
keresésnek soha sincs vége. A gyakorlatban persze a tételek bi-
zonyítását általában nem mechanikusan keressük, hanem többé-
kevésbé világos megfontolások alapján. Az automatikus tételbizo-
nyítás szakemberei olyan programokat keresnek, amelyekkel a
számítógépek „intelligens módon”, nem pedig „nyers erővel”
keresik a bizonyításokat. (Bár az „intelligens módszer” is azt
jelenti, hogy a program mechanikusan követ bizonyos szabályo-
kat.) Amikor egy állítást „hétköznapi” módon próbálunk bebi-
zonyítani, akkor előfordulhat, hogy olyan szabályokat követünk,
amelyekre egy számítógép is beprogramozható, de ezeket álta-

lában nem tudjuk pontosan meghatározni.
Egy formális rendszer eldönthető, ha a rendszer tételeinek hal-
maza – nem csupán felsorolható, de – eldönthető. Egy teljes for-
mális rendszer mindig eldönthető. Ha ugyanis a rendszer in-
konzisztens, akkor minden mondat tétel, a mondatok halmaza
pedig eldönthető. Ha pedig a rendszer konzisztens, akkor a té-
telek felsorolásában A és nem-A közül pontosan az egyiknek
meg kell jelennie. Így tehát a valós számok elemei elmélete (l. a
2.3. alfejezetet), amelyről tudjuk, hogy teljes, egyúttal eldönthető
is. (Ami persze nem jelenti azt, hogy létezik a gyakorlatban is
használható algoritmus, amelynek alapján tetszőleges mondat-
ról eldönthetnénk, hogy bizonyítható-e vagy sem.) Vannak olyan
elméletek is, amelyek eldönthetőek ugyan, de nem teljesek.
Az első nemteljességi tétel
Legyen S olyan formális rendszer, amely elegendő aritmetikát

tartalmaz ahhoz, hogy benne valamennyi „a D ( x1, . . . , x − n) =
= 0 egyenletnek az x1 = k1 , . . . , k n = k n számok egy megoldását
adják” alakú igaz állítás bizonyítható. Ehhez nem kell sok arit-
metika, elvégre csak egész számok összeadására, kivonására és
szorzására, valamint az egyenlőségre vonatkozó alapvető szabá-
lyokra van szükség.
Tekintsük most az S rendszer „a D ( x1, . . . , xn ) = 0 egyen-
letnek nincs megoldása” alakú tételeit. Ha S konzisztens, akkor
minden ilyen tétel igaz. Ha ugyanis az egyenletnek van megol-
dása, akkor S-ben is bizonyítható, hogy van megoldása, minek
következtében nem lehet bizonyítható az, hogy nincs megoldás.

Azoknak az egyenleteknek a halmaza tehát, amelyekről bizo-
nyítható, hogy nincs megoldásuk, a nem megoldható egyenle-
tek halmazának egy felsorolható részhalmazát képezik. Mivel
azonban a megoldható diofantikus egyenletek halmaza nem el-
dönthető, a nem megoldható diofantikus egyenletek halmaza
nem felsorolható. Ebből az következik, hogy végtelen sok olyan
D ( x1, . . . , xn ) = 0 egyenlet van, amelynek nincs megoldása, de
az, hogy nincs megoldása, nem bizonyítható S-ben. Ha az S
rendszer Σ-helyes – aminek következtében S-ben egyetlen „a
megoldása” alakú hamis állítást sem bizonyítható –, akkor vég-
telen sok olyan D ( x1 . . . , xn ) = 0 alakú egyenlet van, amelyről
S-ben eldönthetetlen, hogy van-e megoldása.
Állításunkat élesíthetjük. Azoknak az egyenleteknek az A
halmaza, amelyekről S-ben bizonyítható, hogy nincs megoldá-
suk, felsorolható részhalmaza annak a B halmaznak, amely az
összes olyan egyenletből áll, amelynek nincs megoldása. Ha a
B \ A halmaz (amelynek elemei B azon elemei, amelyek A-nak
nem elemei) felsorolható lenne, akkor B két felsorolható hal-
maz uniójaként maga is felsorolható lenne. Az a halmaz tehát,
amelynek elemei „a D ( x1, . . . , xn ) = 0 diofantikus egyenletnek
nincs megoldása” alakú igaz, de S-ben nem bizonyítható állítá-
sok, nem csupán végtelen, de nem is felsorolható.
A nemteljességi tételnek a kiszámíthatóság elméletén alapuló
változata azt mutatja, hogy az önreferenciális állításokra (pon-
tosabban aritmetikai megfelelőikre) nincs feltétlenül szükség a
nemteljesség bizonyításakor. A premisszák között ennek
megfelelően nem is szerepel, hogy S-nek képesnek kell lennie az

önreferencia kezelésére. Az is nyilvánvaló, hogy a nemteljesség
bizonyításához S-ről csupán annyit kell feltennünk, hogy ma-
gába foglalja az aritmetika egy részét. Az viszont már irreleváns,
hogy S elsőrendű elmélet-e vagy sem – amennyiben eleget tesz
a formális rendszerek alapvető tulajdonságában szereplő felté-
telnek.
A gondolatmenet kiindulópontjának nem kell feltétlenül a
megoldható diofantikus egyenletek halmazát választanunk, bár-
mely felsorolható, de eldönthetetlen E halmaz megfelel. A „k
eleme E-nek” alakú mondatoknak azonban formalizálhatónak
kell lenniük az aritmetika nyelvén, és minden ilyen igaz állítás-
nak aritmetikai eszközökkel bizonyíthatónak kell lennie. Ahhoz,
hogy ezt igazolhassuk, előbb formálisan rögzítenünk kell a ki-
számíthatóság valamely modelljét (például a Turing-féle kiszá-
míthatóságét), az elmélet nyelvét pedig aritmetizálnunk kell (a
szintaxis aritmetizálására a Gödel-féle bizonyításban is szükség
volt). Az, hogy E-nek a megoldható diofantikus egyenletek hal-
mazát választottuk, azzal az előnnyel jár, hogy a szintaxis arit-
metizálására nincs szükség, és hogy a bizonyításban csupán egy-
szerű aritmetikai állítások szerepelnek.
A nemteljességi tételnek ez a változata ugyanolyan erős, mint
a Gödel-féle eredeti: mindkettőben feltesszük, hogy az S rend-
szer Σ-helyes (azaz nem bizonyítható benne egyetlen hamis
Goldbach típusú állítás sem), ami ekvivalens azzal, hogy S-ben
egyetlen, „a D ( x1, . . . , x n ) = 0 diofantikus egyenletnek van leg-
alább egy megoldása” alakú hamis mondat sem bizonyítható.
Előfordulhat, hogy egy felsorolható, de nem eldönthető E hal-
maz esetén az S rendszer az „n eleme E-nek” alakú állítások-

ról helyesen, mindazonáltal végtelen sok más állításról helyte-
lenül dönt. A nem megoldható diofantikus egyenletek speciá-
lis esetében azonban nincs olyan (az aritmetika egy bizonyos
részét magába foglaló) konzisztens rendszer, amely minden, „a
megoldása” alakú állítást eldönt, mivel az eldönthetetlen Rosser-
mondat (l. a 2.7. alfejezetet) ekvivalens egy ilyen állítással.
Ha E a Post-féle értelemben egyszerű halmaz, akkor S-ben
csupán véges sok „k nem eleme E-nek” alakú állítás bizonyítható
annak ellenére, hogy végtelen sok ilyen alakú igaz állítás léte-
zik. Ezt az esetet a 8. fejezetben, Chaitin nemteljességi tételének
bizonyításával kapcsolatban alaposabban is megvizsgáljuk.
A kiszámíthatóság elméletének erejét egy olyan témával il-
lusztráljuk, amelyet elsőként Gödel vetett fel.
Lényegi eldönthetetlenség és a bizonyítások hossza
Vizsgáljuk meg az iménti gondolatmenetet egy másik szempont-

ból! Ha az S rendszer Σ-helyes, akkor egy D ( x1, . . . , x n ) = 0
diofantikus egyenletnek pontosan akkor van legalább egy meg-
oldása, ha S-ben bizonyítható „a D ( x1, . . . , x n ) = 0 diofantikus
egyenletnek van legalább egy megoldása” állítás. S tételeinek
halmaza így nem lehet eldönthető, máskülönben ugyanis létezne
egy algoritmus, amelynek alapján bármely diofantikus egyenlet-
ről eldönthetnénk, hogy létezik-e megoldása: csupán azt kellene
ellenőriznünk, hogy a megfelelő állítás bizonyítható-e S-ben.
Ebből az következik, hogy PA, továbbá minden PA-t magába

foglaló Σ-helyes rendszer (ezeket PA bővítéseinek nevezzük) el-
dönthetetlen. A gondolatmenetet kissé megváltoztatva ezen fe-
lül még az is bizonyítható, hogy PA valamennyi konzisztens bő-
vítése eldönthetetlen: az ilyen rendszert lényegileg eldönthetetlen
rendszernek nevezzük. Egy elméletről úgy is beláthatjuk, hogy
nem teljes, ha azt igazoljuk, hogy eldönthetetlen, hiszen – mint
azt már láttuk – egy teljes elmélet mindig eldönthető. Tegyük
fel tehát, hogy a T rendszer lényegileg eldönthetetlen, legyen to-
vábbá A egy S-ben eldönthetetlen mondat. Ekkor (feltéve, hogy
a rendszerben érvényesek a „nem” és a „vagy” logikai törvé-
nyei) az az M halmaz, amelynek elemei a T ′ = T + A rend-
szerben nem bizonyítható mondatok, nem felsorolható. Ugyanis
tetszőleges B mondat esetén az „A vagy B” mondat (amely a
T ′ elméletben tétel) pontosan akkor eleme M-nek, ha „A vagy
B” nem bizonyítható T-ben, vagy ami ugyanaz: pontosan akkor,
ha B nem bizonyítható a T + nem-A rendszerben. Ha tehát M
felsorolható, akkor a T + nem-A rendszerben nem bizonyítható
mondatok halmaza felsorolható, amiből viszont az következik,
hogy T + nem-A eldönthető – ami viszont ellentmond a felte-
vésünknek, amely szerint A eldönthetetlen T-ben, és T minden
konzisztens bővítése eldönthetetlen.
Az előző bekezdés gondolatmenete rámutatott, hogy milyen
sok mondat van, amely T-ben nem, a T + A rendszerben viszont
már bizonyítható. A lényegi eldönthetetlenségnek van ezen felül
egy másik – könnyen bizonyítható, de korántsem nyilvánvaló –
következménye is, amely olyan állításokra vonatkozik, amelyek
a T és a T + A rendszerben egyaránt bizonyíthatóak. Tegyük fel,
hogy a PA rendszert bővítjük a PA-ban eldönthetetlen A mon-

dattal; jelölje az így kapott elméletet PA′ . Ha most megvizsgál-
juk a PA-ben is bizonyítható mondatok PA′ -beli bizonyításait,
vajon szükségszerű, hogy PA bizonyos tételei sokkal hatéko-
nyabban bizonyíthatók PA′ -ban, mint PA-ban – abban az érte-
lemben, hogy van olyan PA′ -beli bizonyításuk, amely rövidebb
minden PA-beli bizonyításnál? (Egy bizonyítást akkor mondunk
rövidebbnek egy másiknál, ha a Gödel-száma kisebb.) A válasz:
igen; mi több, szükségképpen léteznek olyan mondatok, ame-
lyek PA′ -beli bizonyítása sokkal rövidebb. Van például PA-nak
olyan tétele, amellyel 101000 · p′ < p, ahol p′ a mondat legrövi-
debb PA′ -beli, p pedig a legrövidebb PA-beli bizonyítás Gödel-
számát jelöli. Ennél több is igaz: bármely, természetes számok-
hoz természetes számokat rendelő kiszámítható f függvényhez
létezik olyan mondat, amelyre teljesül f ( p′ ) < p. (Az első ilyen
típusú eredmény Gödelé, és 1936-ból való.) Ha ugyanis létezik
olyan kiszámítható f , hogy nincs olyan A tétele PA-nak, amelyre
(p és p′ iménti értelmezése mellett) f ( p′ ) < p, akkor tetszőleges
M mondatra teljesül a következő: M-nek pontosan akkor létezik
PA′ -ben n-nél rövidebb bizonyítása, ha M-nek létezik PA-ben
egy f (n)-nél rövidebb bizonyítása. Ezzel viszont megadhatunk
egy eljárást, amellyel PA′ valamennyi olyan tétele felsorolható,
amely PA-ban nem bizonyítható, ami – mivel PA lényegileg el-
dönthetetlen – nem lehetséges.
4. FEJEZET
NEMTELJESSÉG
MINDENÜTT
4.1. A nemteljességi tétel a matematikán kívül
A nemteljességi tétel formális rendszerek konzisztenciájáról és

teljességéről szól. Mint már a bevezető fejezetben megjegyeztük,
a „konzisztens”, „inkonzisztens”, „teljes”, „nemteljes”, „rend-
szer” szavakat nem nem csupán a logikai értelmükben használ-
juk, a mindennapi nyelvben számos más jelentést is tulajdoní-
tunk nekik. Nem csoda tehát, ha sokan úgy gondolják, hogy a
nemteljességi tételből a matematikától távol eső területeken is
súlyos következmények vonhatók le. Lássunk néhány példát!
A vallásos emberek szerint a Bibliában – vagy abban a

szövegben, amelyet szentként tisztelnek – minden kérdésre
megtalálható a válasz. Ezzel úgy tűnik, arra utalnak, hogy
a Biblia teljes rendszer, de Gödel tétele alapján ez feltehe-
tően nem igaz. Ugyanez mondható minden olyan vallásról,
amely a végső válaszok összességét ígéri.
Gödel bebizonyította, hogy egyetlen konzisztens formális

rendszer sem teljes, és hogy minden teljes formális rend-
szer inkonzisztens. Az Egyesült Államok Alkotmánya egy
formális rendszer. Az Alapító Atyáknak a nemteljesség és
az inkonzisztencia között kellett választaniuk, a bírói ha-
talmi ágra azért van szükség, hogy kitöltse a nemteljesség
miatt létező réseket.
Gödel bebizonyította, hogy minden axiomatikus rendszer

vagy nemteljes, vagy inkonzisztens, és amennyiben Ayn
Rand filozófiai rendszerét axiómákból és kijelentésekből álló
rendszernek tekintjük, a kettő közül valamelyik erre az el-
méletre is áll.
A nemteljességi tételre mindhárom idézet hiányosan hivat-

kozik, mivel kihagyja azt a lényeges feltételt, hogy a szóban
forgó rendszereknek magukba kell foglalniuk az aritmetika egy
bizonyos részét. Sok olyan teljes és konzisztens rendszer létezik,
amely ezt a feltételt nem teljesíti. Ha nem feledkezünk el erről
a feltételről, akkor a nemteljességi tétel állítólagos alkalmazásai
már sokkal kevésbé nyilvánvalóak, elvégre sem a Bibliát, sem az
Egyesült Államok Alkotmányát, sem az Ayn Rand-féle objekti-
vizmust nem tekintjük aritmetikai tételek tárházának.
A nemteljességi tétel matematikai eredmény, és olyan for-

mális rendszerekre vonatkozik, amilyen az aritmetika PA vagy
a halmazelmélet ZFC axiómarendszere. A formális rendszerek
megadásához egy formális nyelvre, valamint ezen a nyelven fel-
írt axiómákra és következtetési szabályokra van szükség, amely
utóbbiak alapján meghatározható a rendszer tételeink halmaza.
A Biblia nem formális rendszer. Ez a következőket jelenti: A Bib-
liának nincs formális nyelve, hanem hétköznapi – latin, angol,
japán, szuahéli, görög vagy valamely más – nyelven írt szöve-
gek gyűjteménye. Nincsenek sem axiómái, sem következtetési
szabályai, sem tételei. Az, hogy valami abból következik, ami a
Bibliában áll, nem matematikai kérdés: ítélet, interpretáció, hit
vagy vélekedés dolga. Ugyanezt mondhatjuk az Alkotmányról
vagy Ayn Rand filozófiájáról is. Annak eldöntése, hogy valami
ezekből a szövegekből következik-e vagy sem, nem a matemati-
kusok, hanem a teológusok, a hívők, a Legfelső Bíróság vagy az
olvasók feladata, akik gyakran maguk döntik el, miként értelme-
zik a szöveget anélkül, hogy formális következtetési szabályokra
támaszkodnának.
A kérdés tehát, amit fel kell tennünk: formális rendszer-e a
Biblia (az Alkotmány stb.)? A válasz pedig: nyilvánvalóan nem
az. Még csak nem is hasonlít egy formális rendszerre. Persze
ha nem a „formális rendszer” matematikai értelmezéséből in-
dulunk ki, akkor mondhatjuk, hogy az Alkotmány – „bizonyos
értelemben” – formális rendszer: elvégre sok szakkifejezés szere-
pel benne, a felépítése pedig meglehetősen rendszeresnek tűnik.
Azt azonban senki sem állíthatja, hogy a nyelve egy matema-
tikai alapon definiált nyelv, és hogy meghatározott axiómák és
következtetési szabályok alapján lehetne a tételeit levezetni. A

nemteljességi tétel tehát nem alkalmazható sem az Alkotmányra,
sem a Bibliára, sem Ayn Rand filozófiájára.
Attól, hogy a különböző gondolati, jogi, filozófiai vagy más
rendszereket nem tekintjük formális rendszernek, még alkal-
mazhatjuk rájuk a konzisztencia és a teljesség matematikai fo-
galmainak analogonjait. A Bibliát például akkor nevezhetnénk
teljesnek, ha bármely, a saját kontextusában értelmes állításról
döntene: abban az értelemben, hogy vagy az állítás, vagy annak
tagadása explicite szerepel a Bibliában. A kérdésre, hogy vajon
ebben az értelemben teljes-e a Biblia, a válasz megint csak nyil-
vánvaló: nem az. Például bibliai kontextusban értelmes kérdés a
következő: tüsszentett-e Mózes az ötödik születésnapján? Mivel
erről semmiféle információval nem szolgál, a Biblia nem teljes.
Nem teljes az Egyesült Államok Alkotmánya sem, hiszen nem
derül ki belőle – például –, hogy ildomos-e pöttyös öltönyben
megjelenni a Kongresszusban. Az Ayn Rand-féle objektivizmus
nem ad választ arra a – keretei között értelmesen felvethető –
kérdésre, hogy van-e élet a Marson. Nem kell tehát Gödelre hi-
vatkoznunk ahhoz, hogy belássuk: ezek a rendszerek nem tel-
jesek. Ebben az értelemben természetesen egyetlen doktrína, el-
mélet vagy kánon sem teljes. A fenti idézetek szerzői feltehetően
nem az efféle triviális értelmezésre gondoltak, de Gödel tételé-
ből semmiféle más értelemben sem vonhatók le következtetések
a Bibliára, az Alkotmányra vagy az objektivizmusra vonatko-
zóan.
Hasonlókat mondhatunk John Edwards alábbi, a Ceteris Pa-
ribus online magazinban megjelent fejtegetéséről:
Az életünket meghatározó szabályokra – legyenek akár kul-

turális szabályok, maximák, törvények vagy előírások – te-
kinthetünk úgy, mint egy formális rendszer axiómáira, a
különböző cselekedetekre pedig mint állításokra. Egy állí-
tást akkor tekintünk bizonyítottnak, ha a neki megfelelő
cselekedet jogszerű vagy elfogadható a rendszerben, cáfolt-
nak pedig akkor, ha a cselekedet tilos, jogszerűtlen vagy el-
fogadhatatlan. Gödel tételének fényében nem tűnik-e való-
színűnek, hogy bármely ilyen rendszer szükségképpen in-
konzisztens vagy nem teljes?
A feltevés, miszerint az életünkre vonatkozó szabályokra „te-

kinthetünk úgy” mint egy logikai rendszerre, nem kifogásol-
ható, elvégre – kis jóindulattal – bármi tekinthető valami más-
nak, mint ami. És nyilvánvaló, hogy az emberek sok dologra
tekintenek mint „rendszerre”, amelynek „axiómái” vannak, és
amelyben „tételek” bizonyíthatók. Az már más kérdés, hogy ef-
féle analógiák és metaforák alapján levonható-e egyáltalán ér-
telmes következtetés. Az idézett szövegben a következtetés így
szól: a szabályok rendszere „inkonzisztens vagy nemteljes”. An-
nak alapján, amit az „inkonzisztens” vagy a „nemteljes” ezek-
ben a kontextusokban jelent, ezt könnyen általánosíthatjuk: va-
lamennyi jogszabályrendszer, életvitelre vonatkozó előírás stb.
inkonzisztens és nemteljes, és az is marad. A jogszabályok ese-
tében ez annyit tesz: mindig lesznek olyan cselekedetek és el-
járások, amelyekről a jog semmit sem mond, ahogy olyanok
is, amelyekről egymásnak ellentmondó jogi értelmezések szü-
letnek. Ezért van szükség a bíróságok határozataira. Ehhez az
egyszerű megfigyeléshez Gödele tétel legföljebb egy szónoki for-

dulat elemeként járulhat hozzá.
4.2. Az „emberi gondolat” és a nemteljességi tétel
Az egyik leggyakrabban emlegetett „rendszer”, amelyre a nem-

teljességi tételt alkalmazhatónak vélik, „az ember gondolatvi-
lága”, amelyet „emberi elmeként”, emberi agyként” és „emberi
intellektusként” is emlegetnek. Ebben a fejezetben „az emberi
gondolat” kifejezést fogjuk használni. Azok az általános meg-
jegyzések, amelyek a Bibliára, az Alkotmányra vagy Ayn Rand
filozófiára érvényesek voltak, itt is azok: „az emberi gondolat-
nak” nincs formális nyelve, ahogy axiómái és következtetési sza-
bályai sincsenek, így nincs értelme a nemteljességi tétel „emberi
gondolatra” való alkalmazásáról sem beszélni. Vannak azonban
speciális tényezők, amelyek a nemteljességi tételnek ezzel az al-
kalmazásával kapcsolatosak, és mintha valamelyest meggyőzővé
tennék. Ennek a nézőpontnak egy jellegzetes megfogalmazása a
következő:
Amennyiben az emberek logikusak próbálnak lenni, gon-

dolataik egy formális rendszert alkotnak, amelynek Gödel
tétele miatt szükségszerű korlátai vannak.
A „logikusak próbálnak lenni” fordulaton ezt is érthetjük:

„úgy próbál érvelni, hogy az általa levont következtetések for-
mális logikai következményei legyenek alapvető feltevések egy
formális nyelven felírt halmazának”. A gondolkodás néhány
szűk területét leszámítva ezt valóban alkalmazhatjuk. Például
amikor nagy számokat próbálunk tényezőkre bontani, akkor „az

n természetes szám osztható m-mel” alakú konklúziót alapvető
aritmetikai összefüggések következményének tekintjük. Ez
azonban nem jelenti azt, hogy a konklúzióhoz kizárólag úgy
juthatunk el, hogy az alapvető elvekből indulunk ki, és logi-
kai szabályokat követünk. Éppen ellenkezőleg: bármilyen ma-
tematikai módszerhez folyamodhatunk; a tényezőkre bontás so-
rán – amennyiben ez hasznosnak bizonyul – akár tealevelek-
ből is jósolhatunk, elvégre az „az n természetes szám osztható
m-mel” konklúzióról könnyen ellenőrizhető, hogy igaz-e (és ha
igaz, akkor valóban az alapvető aritmetikai összefüggések kö-
vetkezménye). A „logikusak próbálnak lenni” szigorúbb értel-
mezése a formális érvelés bizonyos meghatározott szabályainak
tényleges alkalmazását jelentheti – például amikor egy hosszú
osztást papíron végzünk el –, és ilyenkor valóban mondhatjuk
azt, hogy gondolatmenetünk közeli rokonságban áll egy for-
mális rendszerrel. Ezek azonban nem tipikus intellektuális te-
vékenységek. Ha pedig az, hogy „próbálnak logikusak lenni”
mindössze annyit jelent, hogy igyekeznek értelmes, nem elha-
markodott következtetéseket levonni, az ellentmondásokat elke-
rülni stb., akkor egyetlen formális rendszerről sem állíthatjuk,
hogy gondolkodásunk szempontjából különösebb relevanciával
bírna. Formális rendszereket matematikusok és a számítógép-
programozás szakemberei állítanak fel és vizsgálnak, politikai
és jogi vitákban, a sportról, a tudományról, a hírekről vagy ép-
pen az időjárásról szóló beszélgetésekben nem játszanak szere-
pet, ahogy a mindennapi vagy a laboratóriumi problémák meg-
oldásában sem. Az, hogy „gondolataink egy formális rendszert
alkotnak” még akkor sem több metaforikus fordulatnál, ha any-

nyira próbálunk gépiesek lenni, amennyire csak tőlünk telik.
A fentiekkel kapcsolatban gyakran találkozunk a következő
gondolatmenettel. Fogadjuk el, hogy a nemteljességi tétel értel-
mesen csak akkor alkalmazható, amikor matematikai tételek bi-
zonyításáról van szó, a Bibliáról vagy politikáról folytatott viták-
ban viszont nem. Az emberi lények azonban ténylegesen bizo-
nyítanak matematikai – köztük aritmetikai – állításokat. Amikor
azt mondjuk, hogy az „emberi gondolkodást”, amennyiben ma-
tematikai állításokról van szó, nem korlátozza a nemteljességi té-
tel, vajon nem kell-e elismernünk, hogy az emberi matematikai
gondolkodásban van valami lényegileg nem kiszámítható, ami-
nek következtében túlléphetünk a számítógépek vagy a formális
rendszerek korlátain, mi több, esetleg azt is, hogy az emberi el-
mének van valamiféle spirituális, nem anyagi komponense?
Ezzel az állásponttal a következőképpen szállhatunk vitába.
Amikor a nemteljességi tételről és a tétel emberi gondolkodással
kapcsolatos alkalmazásairól van szó, akkor nem számít, hogy a
Star Trek „pozitronagyú”, időről időre „érzelemchipek” által be-
folyásolt Data hadnagyáról beszélünk, vagy – ami a másik véglet
– spirituális teremtményekről, akik képesek mindenféle mecha-
nizmust túlhaladni.
Amikor arról vitázunk, hogy Gödel tétele szab-e korlátokat
az emberi gondolkodásnak, akkor eleve feltételezzük, hogy ér-
telmes arról beszélni, amit „az emberi elme képes bebizonyí-
tani” az aritmetikában. Ha valóban ez a helyzet, akkor feltehet-
jük a kérdést: felsorolható-e az „emberi elme által bebizonyít-
ható” aritmetikai állítások M halmaza? Ha igen, akkor Gödel
tétele az „emberi elmére” is alkalmazható, és léteznek aritme-

tikai állítások, amelyek „ember által” eldönthetetlenek (feltéve
persze, hogy az „emberi gondolkodás” konzisztens). Ha az M
halmaz nem felsorolható, akkor az emberi elme többre képes
bármely számítógépnél, a nemteljességi tétel pedig nem korlá-
tozza. A kérdés, hogy M felsorolható-e – amennyiben a kiinduló
feltevést elfogadjuk – komoly kihívást jelent, amelyre ha választ
kapnánk, az rendkívül érdekes és megvilágító erejű lenne.
De létezik-e vajon az „ember által bizonyítható” aritmetikai
állítások M halmaza? Ez a feltevés nem tűnik plauzibilisnek, és
nemigen támasztható alá. Az egyes emberi elméket természete-
sen számos tényező, köztük a rendelkezésre álló idő és energia
korlátozza, amikor tehát azt vizsgáljuk, ami „elméletileg” vagy
„elvben lehetséges”, hogy bizonyítható, akkor szükségünk van
egy elméletre – vagy legalább néhány feltevésre – arról, hogy mi-
ként működik az „emberi elme”. Ennek alapján beszélhetnénk
„elméleti alapon” az „ember által bizonyítható” aritmetikai ál-
lításokról. Meglehetősen bizonytalan azonban, hogy miféle fel-
tevések jöhetnek szóba, és „az emberi elme” sokfélesége és ru-
galmassága miatt felettébb valószínűtlen, hogy egy ilyen elmélet
valaha is rendelkezésünkre áll.
Vizsgáljuk most az aritmetikai állításoknak azt a halmazát,
amelyet „az emberi elme” már bebizonyított. Vannak emberi el-
mék, amelyek a halmazelméletben bevezetett végteleneket értel-
metlennek tekintik, mások viszont meggyőzőnek és intuitívnek
tekintik az ezeket használó módszereket – ennek megfelelően
súlyos nézeteltérés van azt illetően, hogy bizonyos konziszten-
cia-állítások bizonyítottak-e vagy legalább erős érvekkel alá
vannak-e támasztva. Ha arra keressük a választ, hogy mi az,

amit „az emberi elme” képes bebizonyítani, akkor előzetesen
meg kell állapodnunk abban, hogy mit tekintünk – és mit nem
– bizonyításnak. Amíg az összes lehetséges bizonyítás elméleti
jellemzőit nem sikerül rögzíteni, sőt, még abban sincs általános
egyetértés, hogy a már meglévő gondolatmenetek közül melyek
számítanak bizonyításnak, addig csupán azt kérdezhetjük: mi
az, amit „az emberi elme” bizonyos meghatározott módszerek-
kel képes bebizonyítani? Ebben a kérdésben viszont „az em-
beri elme” már irreleváns, hiszen lényegében arról van csak szó,
hogy mi bizonyítható ebben vagy abban a formális rendszerben.
Ami pedig a rugalmasságot illeti: Erret Bishop, a konstruktív
matematika jeles művelője és propagátora például kijelentette:
szükségképpen eljön „a nap, amikor a konstruktív matematika
válik az elfogadott normává”. Annak alapján, amit az emberi el-
méről tudunk, minden további nélkül lehetséges, hogy Bishop
jóslata valóra válik. Semmi sem zárja ki, hogy az elfogadott
norma egyszer valóban a konstruktivizmus lesz – annak elle-
nére, hogy akadnak, akik a Bishop-féle konstruktív matematika
egyes elemeit is megalapozatlannak tartják. Ugyanúgy elképzel-
hető azonban az is, hogy az emberek a jövőben – ilyen vagy
olyan alapon – olyan szélsőségesen nem-konstruktív alapelve-
ket fogadnak el, amelyeket manapság senki sem tart evidensnek.
Ebben az értelemben lehetséges, hogy „az emberi elme bizonyí-
tási képességeinek” egyáltalán nincsenek korlátai. Semmi nem
zárja ki ugyanakkor annak a lehetőségét sem, hogy – amennyi-
ben evidensnek tekintenek aritmetikailag nem helyes alapelve-
ket is – hamis állításokat is bizonyítottnak tekintenek majd.
Amikor azt kérdezzük, hogy az emberi elme az aritmetikai

állítások bizonyítása során milyen aktuális vagy potenciális kor-
látokba ütközik, akkor másféle problémát vizsgálunk, mintha
azt firtatnák, hogy milyen magasra ugorhat fel egy ember, hogy
hány hot-dogot képes megenni öt perc alatt, hogy a π hány
számjegyét képes valaki megjegyezni, vagy hogy milyen mesz-
szire képes az emberiség eljutni. Kérdésünk inkább erre hasonlít:
hány hot-dogot képes megenni egy ember öt perc alatt anélkül,
hogy tökéletesen gusztustalan látványt nyújtana? Erre ugyanis
különböző időpontokban, különböző társadalmakban, különbö-
ző emberektől különböző válaszokat kapunk. Egyszerűen nincs
elméleti alapja annak, hogy „az emberi elme” bizonyítási ké-
pességeivel kapcsolatban súlyos kérdéseket tehessünk fel. Ezt a
kérdést a 6. fejezetben újra felvetjük majd, amikor a gödeli gon-
dolatmenetek elmefilozófiai alkalmazásait tekintjük át.
Létezik azonban a nemteljességi tétel emberi gondolkodásra
való alkalmazásának egy másik megközelítése is. Ennek képvi-
selői nem – matematikai vagy informális hétköznapi kontextu-
sokban – konkrét, eldönthetetlen mondatokat keresnek, hanem
azzal feltevéssel élnek, hogy a Gödel által az első nemteljességi
tételre adott bizonyítás nem-matematikai kontextusokban is ér-
vényes maradhat. A következő alfejezetben ezt a megközelítést
vesszük szemügyre.
4.3. Általánosított Gödel-mondatok
A matematikában
Ahogy a 2. fejezetben is említettük, a Gödeltől származó, a bi-

zonyítható fixpontok létezésén alapuló gondolatmenetet azóta a
logika számos területén – nem csupán az első nemteljességi té-
tel bizonyítása során – alkalmazták. A következőkben egy ilyen
alkalmazást mutatunk be.
A formális rendszerek alapvető tulajdonsága, mint azt a 3.4.
alfejezetben hangsúlyoztuk, hogy a tételek halmaza felsorolható.
Ha ehhez a feltevéshez nem ragaszkodunk – de a formális nyelv,
az axiómák és a következtetési szabályok meglétéhez ragaszko-
dunk –, akkor a formális rendszer egy általánosabb, a logikában
szintén tanulmányozott fogalmát kapjuk. Egy ilyen általános el-
mélet nem feltétlenül releváns a matematikai tudás szempontjá-
ból, mivel nem biztos, hogy módunkban áll eldönteni, hogy egy
ilyen rendszerben mi számít bizonyításnak, a logikai vizsgáló-
dásokban azonban a koncepció felettébb hasznos.
Ha az elméletnek ebből a liberálisabb értelmezéséből indu-
lunk ki, akkor definiálhatunk például egy T elméletet, amelyet
úgy kapunk, hogy PA-hoz axiómaként hozzávesszük az összes „a
D ( x1, . . . , xn ) = 0 diofantikus egyenletnek nincs megoldása”
alakú igaz állítást. Az ilyen állítások Gödel-számainak halmaza
az aritmetika nyelvén definiálható, így a fixpont-konstrukció
alapján megadhatunk egy A mondatot, amelyről PA-ban bizo-
nyítható, hogy pontosan akkor igaz, ha nem bizonyítható T-
ben. (Ez az A állítás nem Goldbach típusú.) Ha A hamis, akkor
bizonyítható T-ben – ami lehetetlen, hiszen T minden axiómája

igaz. Így tehát A igaz, de nem bizonyítható T-ben.
A fixpont-konstrukció alapján így sok más, a szigorú defi-
níció szerint formális rendszernek nem tekinthető elméletről is
bebizonyíthatjuk, hogy nem teljes. De mi van, ha PA-hoz axió-
maként az összes igaz aritmetikai állítást hozzávesszük? Az így
kapott T elmélet – az „igaz aritmetika” – nyilvánvalóan teljes, a
fixpont-konstrukció tehát valahol elakad. A magyarázat az, hogy
T-nek nincs „Gödel-mondata”, az iménti gondolatmenet alapján
ugyanis a tulajdonság, amellyel egy szám akkor rendelkezik, ha
egy igaz aritmetikai mondat Gödel-száma, nem definiálható az
aritmetika nyelvén.
A matematikán kívül
Felmerül tehát a kérdés: ahelyett, hogy a nemteljességi tételt

nem-matematikai rendszerekre alkalmaznánk, miért nem adap-
táljuk a Gödel-féle bizonyítást, aminek eredményeként felírhat-
juk a szóban forgó rendszerek egy „Gödel-mondatát”? Ezen a
módon ilyen mondatokat kaphatunk:
Ennek a mondatnak az igazsága nem támasztható alá a

Biblia alapján.
Semmi nincs az Alkotmányban, amiről arra következtet-

hetnénk, hogy ez a mondat igaz.
Ayn Rand filozófiája alapján nem látható be, hogy ez a

mondat igaz.
Mielőtt sorra vennénk ezeket a meglehetősen különös mon-

datokat, válaszolnunk kell a kérdésre: jelölheti-e az „ez a mon-
dat” kifejezés azt a mondatot, amelyben előfordul? Az efféle ön-
referenciát több okból is gyanúsnak tekintik. Akad, aki szerint
végtelen regresszusba keveredünk, amikor ezeket a mondatokat
megpróbáljuk megérteni. Ez a vád megállja a helyét, amennyi-
ben a mondatokban szereplő „ez” azt jelöli, amit hagyományo-
san propozíciónak neveznek, és a mondat tartalmát értik rajta. A
fenti mondatokban azonban – ahogy a mintául szolgáló Gödel-
féle konstrukcióban – az „ez a mondat” kifejezés kifejezés szin-
taktikai kifejezést, egy jelsorozatot jelöl, jelöletének meghatáro-
zása így semmiféle végtelen regresszushoz nem vezet. Ahogy a
Gödel-mondat esetében, az „ez a mondat” fordulatot helyettesí-
téssel vagy a Quine-tól származó technikával ki is küszöbölhet-
jük (l. a 2.7. alfejezetet), de eljárhatunk úgy is, hogy (például) az
első mondatot
a P mondat igazsága nem támasztható alá a Biblia alapján.
mondatra cseréljük, és kiegészítjük a következő explicit definíci-

óval:
P = „A P mondat igazsága nem támasztható alá a Biblia

alapján.”
Ez a definíció éppoly problémamentes, mint bármely más

logikai vagy matematikai definíció, hiszen nem tettünk mást,
mint bevezettünk egy jelet, amely egy másik, szintén jelekből
álló füzért jelöl. (A P mondat definiálásakor még azt sem kell
feltennünk, hogy az egyenlőségjel jobb oldalán lévő kifejezés
értelmes.) A következőkben mindazonáltal maradunk a rövi-

debb, az „ez a mondat” kifejezést tartalmazó változatoknál.
Térjünk rá most a „Gödel-mondatok” vizsgálatára. Első be-
nyomásra talán probléma nélkül igaznak tekinthetők – anélkül
persze, hogy bármiféle hiányosságra mutatnának rá a Bibliában,
az Alkotmányban vagy Ayn Rand filozófiájában. Elvégre egyál-
talán nem nyilvánvaló, hogy a szóban forgó állításoknak a Biblia,
az alkotmány vagy Ayn rand filozófiája tanulmányozása szem-
pontjából értelmesek. A PA rendszer Gödel-mondata esetében
nem így áll a dolog: ez ugyanis egy értelmes aritmetikai mondat,
és az, hogy PA-ban nem bizonyítható, valóban PA egy „gyenge
pontjára” mutat rá. Az viszont, hogy – mondjuk – az Alkotmány
nem elégséges ahhoz, hogy alátámassza a „semmi sincs az Al-
kotmányban, amiről arra következtethetnénk, hogy ez a mondat
igaz” mondat igazságát, semmiféle gyenge pontra nem mutat rá
az Alkotmányban, amelyet nem logikai fejtörők vizsgálata céljá-
ból kodifikáltak.
A három mondat azonban egyáltalán nem olyan probléma-
mentes, amilyennek első pillantásra tűnik. Vannak ugyanis ha-
sonló típusú, de sokkal általánosabb „Gödel-mondatok”, pél-
Ennek a mondatnak az igazsága semmiféle helyes érvvel

nem támasztható alá.
Ha ez a mondat hamis, akkor helyes érvekkel alátámaszt-

ható, hogy igaz, márpedig helyes érvekkel hamis állítást nem le-
het alátámasztani. A helyes érv tehát mintha azt mutatná, hogy
a mondat igaz – de akkor hamis. Nem kellene mégis inkább
értelmetlennek neveznünk? De ha értelmetlen, akkor megint

csak úgy áll a dolog, hogy az igazsága egyetlen helyes érvvel
sem támasztható alá. . .
Ennek a gondolatmenetnek egy népszerű változata alapján
bárkinek felírhatjuk a „Gödel-mondatát”: olyan állítást, amelyet
az illetőn kívül bárki nyilvánvalóan igaznak tekinthet. Ilyen pél-
János soha nem lesz képes meggyőződni ennek a mondat-

nak az igazságáról.
A „soha nem lesz képes meggyőződni a mondat igazságáról”

fordulattal már közelítünk a klasszikus hazug-paradoxonhoz,
amely szerint az
ez a mondat hamis
mondat pontosan akkor igaz, ha hamis.

A hazug mondattal és a különböző „Gödel-mondatokkal”
ebben a könyvben nem foglalkozunk részletesebben. Néhány
megjegyzés mindazonáltal helyénvaló. A nemteljességi tétel
pontosan azért matematikai tétel, mert az igazság és a bizo-
nyíthatóság releváns fogalmai matematikailag definiálhatóak. A
nem-matematikai Gödel- és hazug-mondatok hosszú (vagy in-
kább végtelen) vitákat generálnak arról, hogy mit értünk bizo-
nyításon, igaz vagy értelmes állításon, helyes érvelésen, vagy
azon, hogy mit jelent valaminek az igazságát alátámasztani, ma-
gunkat valamiről meggyőzni stb. Annak ellenére, hogy fennáll
némi hasonlóság az aritmetikai (vagy általánosabban: matema-
tikai) tulajdonságok fixpontjaival, ezekben az esetekben sem a
nemteljességi tételt, sem a tétel bizonyítását nem alkalmazzuk,

csupán általuk inspirált megfontolásokkal és rejtvényekkel van
dolgunk. Nyitott kérdés, hogy bír-e valamiféle elméleti vagy filo-
zófiai jelentőséggel az a zűrzavar, amelyet az emberek agyában
az olyan mondatok kelthetnek, amilyen például a „János soha
nem lesz képes meggyőződni ennek a mondatnak az igazságá-
ról”.
4.4. A nemteljesség és a mindenség elmélete
A „mindenség elméletét” (Theory of Everything, TOE) gyakran

az elméleti fizika minden kérdésre választ adó Szent Gráljaként
emlegetik. A nemteljességi tétel alapján jeles fizikusok – többek
között Freeman Dyson vagy Stephen Hawking – érveltek amel-
lett, hogy ilyen elméletet soha nem leszünk képesek felállítani.
A New York Review of Books egy könyvismertetésében írja
Dyson a következőket:
Gödel tétele egy újabb érv a tudomány kimeríthetetlensége

mellett. Kurt Gödel ezt a tételt 1931-ben fedezte fel és bizo-
nyította be. A tétel szerint tetszőleges véges szabályrend-
szerben, amelynek alapján a matematikusok dolgoznak, lé-
teznek eldönthetetlen állítások: olyan állítások, amelyek az
adott szabályok alapján nem bizonyíthatók és nem is cá-
folhatók. Gödel példákat adott olyan eldönthetetlen állítá-
sokra, amelyek a logika és az aritmetika szokásos szabá-
lyai alapján eldönthetetlenek. A tétel következménye, hogy
a tiszta matematika kimeríthetetlen. Bármennyi problémát
oldunk is meg, mindig maradnak olyanok, amelyek a ren-

delkezésre álló szabályok alapján nem oldhatók meg. Azt
állítom mármost, hogy Gödel tétele miatt a fizika is kime-
ríthetetlen. A fizika törvényei egy véges szabályrendszer-
ben foglalhatók össze, és mivel ezek között ott vannak a
matematikai szabályai is, Gödel tétele erre az esetre is al-
kalmazható. A tételből az következik, hogy a tudásunk soha
nem lehet teljes a fizika alapvető egyenletei területén sem.
Ésszerűnek tűnik a feltevés, miszerint az elméleti fizika for-

malizálása – amennyiben ilyen elmélet létezik – magába fog-
lalja az aritmetika egy részét is, aminek következtében érvényes
rá a nemteljességi tétel. Miként azonban már a 2.3. alfejezetben
is hangsúlyoztuk, Gödel tételéből csupán az elmélet aritmeti-
kai komponensének nemteljessége következik. A fizika alapvető
egyenletei – bármik is legyenek – valóban nem dönthetik el az
összes aritmetikai állítást, de a nemteljességi tétel alapján sem
arról nem mondhatunk semmit, hogy a fizikai világ leírásaként
teljesek-e, sem arról, hogy egyáltalán mit jelenthet ebben az eset-
ben a teljesség.2
A nemteljességi tételre való alábbi hivatkozás még tovább
megy:
És akkor még nem is említettük a világ végtelen sok más

tulajdonságát, amelyek nem számszerűsíthetőek. Ilyen a
szépség és a csúnyaság, a boldogság és a nyomorúság, az
intuíció és az ihlet, az együttérzés és a szeretet stb. Eze-
2 Ezt utóbb maga Dyson is elismerte arra a levélre válaszolva, amelyet Solo-
mon Feferman írt a New York Review of Booksnak (2004. július 15.), és amelyben
az iméntiekhez hasonló megjegyzések szerepeltek.
ket a Mindenség egyetlen matematikai elmélete sem képes

megragadni. Mivel a tudományos elméletek matematikai
rendszereken alapulnak, a nemteljesség a tudományos el-
méletekre is tovább öröklődik. A nemteljességi tétel alap-
ján nyilvánvaló, hogy bármilyen haladást tudjon is maga
mögött, a tudomány elvben sem képes a természet teljes
feltárására.
A nemteljességi tételhez kapcsolódó szál itt a lehetséges leg-

vékonyabb: „Mivel a tudományos elméletek matematikai rend-
szereken alapulnak, a nemteljesség a tudományos elméletekre is
tovább öröklődik.” A következtetés téves, a nemteljességi tétel
egyáltalán nem zárja ki, hogy megalkossuk a csillagok, a szel-
lemek és a macskák egységes elméletét – amennyiben a csilla-
gokról, a szellemekről és a macskákról szóló információk nem
interpretálhatóak aritmetikai állításokként. Az pedig, hogy a tu-
dománytól nem várható, hogy mindent elmondjon a szépségről
és a csúnyaságról, az intuícióról és az ihletről stb., olyan ésszerű
feltételezés, amelyet Gödel tétele nem támaszt alá, de nincs is
szükség arra, hogy alátámassza.
Stephen Hawking a „Gödel és a fizika vége” című előadásá-
ban szintén említést tesz Gödel tételéről:
Milyen kapcsolat áll fenn Gödel tétele és a kérdés között,

amely így szól: képesek vagyunk-e megalkotni az univer-
zum – véges számú alapelven nyugvó – elméletét? Az
egyik kapcsolat nyilvánvaló. A tudomány pozitivista mo-
dellje szerint minden fizikai elmélet egy matematikai mo-
dell. Ha tehát léteznek matematikai állítások, amelyek nem
bizonyíthatóak, akkor vannak fizikai problémák, amelyek

nem jelezhetők előre. Ilyen példa lehet a Goldbach-sejtés.
Ha kapunk páros számú fakockát, vajon mindig képesek
vagyunk-e arra, hogy úgy osszuk a kockákat két csoportra,
hogy egyikből se lehessen téglalapot kirakni? Az utóbbi fel-
tevés annyit tesz: mindkét csoport kockáinak száma prím-
szám. Bár ez is egyfajta nemteljesség, mégsem ilyen elő-
rejelezhetetlenségre gondolok. Úgy vélem, hogy kvantum-
elmélet és a gravitáció együtt új, a klasszikus newtoni el-
méletben nem szereplő elemet hoz a vitába. A tudományfi-
lozófia sztenderd pozitivista megközelítése szerint a fizikai
elméletek lakbér fizetése nélkül éldegélnek az ideális mate-
matikai modellek platóni mennyországában. Ez azt jelenti,
hogy bármilyen részletes és bármekkora mennyiségű infor-
mációval szolgál is a modell, nem befolyásolja az általa leírt
univerzumot. Mi azonban nem vagyunk angyalok, akik az
univerzumra külső szemlélőként tekintenek. Mi és a mo-
delljeink egyaránt az univerzum részei vagyunk. A fizikai
elméletek tehát önreferenciálisak, amilyen a Gödel-mondat
is. Emiatt számíthatunk arra, hogy vagy inkonzisztensek,
vagy nemteljesek. Az eddigi elméleteink egyszerre inkon-
zisztensek és nemteljesek.
Az érv lényege a következő: mivel a fizikai elméletek „ön-

referenciálisak” – feltehetően abban az értelemben, hogy a fizi-
kai elméletek is „részei az univerzumnak” –, azért számíthatunk
arra, hogy vagy inkonzisztensek, vagy nemteljesek, elvégre az
első nemteljességi tételt Gödel is egy önreferenciális mondattal
bizonyította be. A nemteljességi tételre való hivatkozás itt is leg-

feljebb metaforikus jellegű lehet. De Hawking egy másik témát
is érint: az aritmetika szerepét a fizikai kísérletek kimenetelé-
nek előrejelzésében. Ha rendelkezésünkre áll 104 729 fakocka,
vajon képesek vagyunk téglalap alakba kirakni őket? Számo-
lás útján kideríthető, hogy 104 729 prímszám, így arra következ-
tethetünk, hogy minden ilyen próbálkozás kudarcra van ítélve.
Vagy tekintsünk egy életszerűbb példát, a 15-ös rejtvényt, ame-
lyet Sam Lloyd talált ki 1873-ban, és amelyet a mesterséges intel-
ligencia kutatói sokáig előszeretettel használtak a heurisztikus
keresőalgoritmusok tesztelésére. Lloyd 1000 dollárt ajánlott fel
annak, aki megoldja a „15–14 tologatós problémát”. Jól tudta,
hogy nincs veszélyben a pénze, hiszen egy kombinatorikai gon-
dolatmenet alapján belátható, hogy a feladatnak nincs megol-
dása. Nyugodtan felszólíthatta tehát az embereket, hogy pró-
bálkozzanak a megoldással, miközben meg lehetett győződve a
kísérletek kimeneteléről (hogy mind kudarccal végződik).
Az ilyen példák vajon azt támasztják alá, hogy az aritmetikai
nemteljességből a fizikai világ leírásának nemteljessége követke-
zik? Nem igazán. Tegyük fel, hogy a D ( x1, . . . , xn ) = 0 diofan-
tikus egyenletnek nincs megoldása, de ez a tény a mai mate-
matikában nem bizonyítható. Ekkor nem tudunk megalapozott
előrejelzést adni semmilyen fizikai kísérlet kimenetlére, amely
„a D ( x1, . . . , xn ) = 0 egyenlet megoldásának kereséseként” ír-
ható le. (Ilyen kísérlet lehet fakockák rakosgatása, papíron, ce-
ruzával végzett számolás, de számítógépes programok futtatása
is.) Ez azonban a fizikai világ leírásában semmiféle nemteljessé-
get nem jelez. Amikor fizikai kísérletek eredményét aritmetikai
számítások alapján jósoljuk meg, akkor azzal a feltételezéssel

élünk, hogy az aritmetika – bizonyos megfigyelhető tulajdon-
ságok tekintetében – jól modellezi a fizikai rendszerek viselke-
dését. (Így például feltesszük, hogy a fakockákhoz hasonló fizi-
kai testek időben bizonyos stabilitással rendelkeznek, hogy nem
létezik makroszkopikus alagút-effektus, ami aláásná az aritme-
tika alkalmazhatóságát, hogy a kosarakban nem jelennek spon-
tán módon tojások, és így tovább.) A fizikai világ leírása szem-
pontjából az alapvető feltevés, hogy ez a kiindulópont helyes.
Amikor ennek a modellnek az alapján fizikai rendszerekre vo-
natkozó következtetéseket vonunk le, akkor az aritmetikai állítá-
sokat csupán az alapfeltevés részét képező premisszaként hasz-
náljuk.
4.5. Teológiai alkalmazások
Gödel saját magáról néha mint teistáról beszélt, és – bár nem

volt tagja egyetlen egyháznak sem – hitt a „racionális teológia”
lehetőségében. Hao Wang idézi tőle a következőt ([Wang 87]):
„hiszek abban, hogy sokkal több értelem van a vallásban – bár az
egyházakban nem –, mint azt általában elismerik”. Nem kell fel-
tennünk, hogy a gödeli teizmus megegyezik azzal, amit a fenn-
álló teista vallások tanítanak. Ezek általában felteszik egy Isten
– vagy több isten – létezését, aki olyan kapcsolatban áll az em-
beri lényekkel, aminek alapján értelmes dolog Istenhez (az iste-
nekhez) imádkozni, köszönetet mondani vagy engedelmeskedni
neki(k), vagy általánosabban: kommunikálni vele (velük). Gödel
„racionális teológiája” effélékkel nem foglalkozik. Életében nem
publikált írásai között van Szent Anzelm ontológiai istenérvének

egy változata is. A Gödel-féle verzió konklúziója az, hogy léte-
zik „istenszerű” individuum – ahol az, hogy x „istenszerű”, azt
jelenti, hogy x minden lényegi tulajdonsága pozitív, és x-et min-
den pozitív tulajdonság lényegileg jellemzi. Az „istenszerűnek”
ez a meghatározása is jelzi, hogy a racionális teológia gödeli ide-
ája nem evangéliumi jellegű. Oskar Morgenstern meg is jegyezte
(l. [Dawson 97, 237. o.]), hogy Gödel azért habozott nyilvános-
ságra hozni bizonyítását, „mert attól félt, hogy istenhívőnek te-
kintik, miközben egy tisztán logikai vizsgálódásról van csak szó,
amely azt mutatja, hogy ilyen bizonyítás a formális logika elfo-
gadott elvei alapján is lehetséges”.
Gödel tehát nem nézte eleve ellenségesen a teológiai fejtege-
téseket, a nemteljességi tétel alapján azonban meg sem próbált
teológiai következtetéseket levonni. Mások azonban megtették
ezt helyette. A Bibliography of Christianity in Mathematics 1983-
as első kiadása 13 cikket sorol fel, amely Gödel tételére hivat-
kozik. Az alábbiakban ezeknek a cikkeknek az összefoglalóiból
idézünk:
A nemsztenderd modellek és Gödel nemteljességi tétele azt

mutatja, hogy Istennek éppúgy szabadságában áll megvál-
toztatni a tudás struktúráját, mint az ismert objektumokat.
Gödel tétele alapján amellett érvelünk, hogy a fizikusok so-

hasem lesznek képesek felállítani a fizikai valóság végleges
elméletét.
Hangsúlyozzuk Gödel nemteljességi tételeinek jelentőségét

az emberi elme olyan elméletének kidolgozásában, amely az
elmét többnek tünteti fel puszta gépnél.
. . . a teológusoknak bele kell törődniük abba, hogy nem si-

kerül rendszerbe foglalniuk a kinyilatkoztatott igazságot,
mivel a matematikusok sem képesek a maguk rendszerei-
ben megragadni az összes matematikai igazságot.
Ha a matematika az emberek elméjének önkényes alkotása,

akkor is ragaszkodhatunk az örök matematikai igazsághoz:
Gödel nemteljességi eredményei garantálják, hogy vannak
olyan igazságok, amelyeket csak az emberi ész képes felis-
merni, rögzített szabályokon alapuló manipulációkkal nem
juthatunk el hozzájuk. Az ilyen igazságokból Isten létezése
következik.
Gödel tételének analógiájára érvelünk amellett, hogy a tu-

domány módszerei, eljárásai és előfeltevései nem alapulhat-
nak kizárólag tudományon, ahhoz, hogy érvényességükről
dönthessünk, tudományon kívüli forrásokat is fel kell hasz-
nálnunk.
Ahogy ezekből az idézetekből kitűnik, amikor a nemteljes-

ségi tételre teológiai kontextusban hivatkoznak, akkor néha az
elmefilozófia területéről származó gödeli érveléseket említik
(amelyekről a 6. fejezetben lesz majd szó), vagy a 4.4. alfejezet-
ből ismert, „a mindenség elméletével” kapcsolatos gondolatme-
neteket. Vannak azonban a tételnek a teológiához közelebb álló
alkalmazásai is. Ezek némelyike zavarba ejtő:
Évezredeken keresztül az emberek a konzisztenciát a de-

terminizmussal azonosították, abban a meggyőződésben,
hogy állítások egy logikailag konzisztens sorozatának csak

egyféle kimenetele lehet. Ez az érzés lehet az elképzelés
alapja, miszerint isten mindent tud és ellenőriz. Kurt Gö-
del egy David Hilbert által feltett problémán dolgozva
megmutatta, hogy a konzisztencia nem jelent mindig de-
terminizmust.
Nehéz elképzelni, mit jelenthet az, hogy „állítások egy logi-

kailag konzisztens sorozatának csak egyféle kimenetele lehet”,
és hogy ennek mi köze van a nemteljességhez.
A Gödel-tételeknek vannak olyan teológiai alkalmazása is,
amelyeknek könnyebb értelmet tulajdonítani. Daniel Graves kö-
vetkező gondolatai egy, a „Revolution against evolution” webol-
dalon megjelent esszéből származnak.
Gödel megmutatta, hogy „lehetetlen bebizonyítani deduk-

tív rendszerek egy igen nagy osztályának – köztük az elemi
aritmetikának – a belső konzisztenciáját anélkül, hogy
olyan alapelveket fogadnánk el, amelyek olyannyira bonyo-
lultak, hogy belső konzisztenciájuk épp annyira kétséges,
mint a szóban forgó rendszereké”. (A szerző itt a [Nagel
és Newman 59] cikkből idéz.) Röviden: nem vagyunk biz-
tosak abban, hogy a szívünknek kedves matematikai rend-
szerek mentesek a belső ellentmondásoktól.
Vegyük észre, Gödel nem bizonyított be egy ellentmondó
állítást, azt, hogy A = nem-A (ez a fajta gondolkodás
több keleti vallásban előfordul). Ehelyett azt bizonyította
be, hogy egyetlen rendszer sem tud dönteni A és nem-A
között – még akkor sem, ha A-ról tudjuk, hogy igaz. Egy
véges rendszer, amely magába foglalja az aritmetikát, nem

lehet önmagában zárt.
A zsidó-keresztény hagyomány szerint az igazság túl van
azon, ami ésszel felfogható. A szellemi igazságot, így ta-
nultuk, csak a szellem ragadhatja meg. És ennek így is kell
lennie. A gödeli kép jól illeszkedik abba, amit a kereszté-
nyek az univerzumról hisznek. Ha be tudta volna látni,
hogy az önigazolás lehetséges, nagy bajba került volna.
Ahogy fentebb már megjegyeztük, ebben az esetben az uni-
verzum önmagában és önmagából magyarázható lenne.
A természet valóságos végtelenjeinek és paradoxonjainak
magyarázatához valami magasabbra, más típusúra, na-
gyobb erejűre van szükség, ahogy minden logikai rendszer-
nek szüksége van egy magasabb logikai rendszerre, hogy
elemeire magyarázatot adjon és bizonyítsa őket.
Gödel bizonyításának tanulsága meggyőződésem szerint
az, hogy egyetlen véges rendszer sem képes az általa fel-
tett kérdésekre kielégítő választ adni, még akkor sem, ha
olyan hatalmas, mint maga az univerzum.
Az idézetek többsége arra hívja fel a figyelmet, hogy az arit-

metikát magába foglaló konzisztens rendszerek nem képesek
saját konzisztenciájukat bizonyítani, és nem tudnak megvála-
szolni minden, bennük felvetődő kérdést: ebből a szempontból
nem„zártak önmagukban”. Az első rendszer által felvetett kér-
dések mindegyikére – és ezeken túl másokra – egy bővebb erő-
sebb rendszerben adhatunk csak választ, amelyben az első rend-
szer konzisztenciája is bizonyítható. Ezekkel szemben nem lehet
semmiféle ellenvetésünk, hasonló gondolatokat fejtett ki Gödel

is az 1931-es cikk 48a jelzésű lábjegyzetében:
Amint azt cikkünk II. részében megmutatjuk, a matema-

tika formális rendszereit lényegileg jellemző nemteljesség
valódi gyökere az, hogy ezek a rendszerek a végtelenségig
bővíthetők újabb és újabb típusokkal (l. Hilbert, 1926, 184.
o.), miközben mindegyikben legfeljebb megszámlálható sok
típus áll csak rendelkezésre. Belátható ugyanis, hogy az
imént konstruált eldönthetetlen állítások eldönthetővé vál-
nak, amint a rendszert a megfelelő magasabb típusokkal
(például a P rendszer esetében az ω típussal) bővítjük. Ha-
sonló a helyzet a halmazelmélet axiómarendszereivel is.
Ebben a tekintetben tehát Graves megjegyzései is helyénva-

lóak, más vonatkozásban azonban akadnak melléfogások. Az
aritmetika konzisztenciájával kapcsolatban felmerülő kétellyel a
6. fejezetben foglalkozunk; egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy ez
a fajta szkepticizmus teológiai szempontból releváns. Az „egyet-
len rendszer sem tud dönteni A és nem-A között” megfogalma-
zás hibás: nincs olyan A, amelyről egyetlen rendszer sem tud
dönteni, valójában arról van szó, hogy minden rendszerhez lé-
tezik (magától a rendszertől függő) A, hogy a rendszer nem
tud dönteni A és nem-A között. A passzus fő üzenete azon-
ban (nem meglepő módon) az, hogy a nemteljességi tétel analóg
azzal, ahogy a keresztények látják Isten és az univerzum kap-
csolatát: az univerzumnak szüksége van valami „magasabbra”,
ami magyarázatot ad rá. Az efféle analógiák keresése nem kifo-
gásolható, de végletekig elfogult eljárás, amikor „tanulságokat”
vonunk le belőlük. Kérdéses az is, hogy milyen alapon gondolja

a szerző, hogy „ha be tudta volna látni, hogy az önigazolás le-
hetséges, Gödel nagy bajba került volna”. Tegyük fel, hogy az
„önigazolás” azt jelenti, hogy S konzisztenciája S keretei között
bizonyítható. Nehéz elképzelni, hogy akadna teológus, aki ab-
ból, hogy egy PA-ra adott konzisztenciabizonyítás PA keretei
között formalizálható, a következő konklúzióra jutna: mivel az
aritmetikának nincs szüksége semmi magasabb rendűre ahhoz,
hogy megalapozza magát, azért az univerzumnak sincs szük-
sége Istenre.
A szerző tovább megy:
Gödel tételének harmadik következménye, hogy kiderült: a

valóságra (végső soron) a hit az egyetlen válasz. Michael
Guillen ezt így fejezte ki: „egy bizonyíthatatlan – akár ma-
tematikai, akár másféle – igazság elismerésének egyetlen
módja, ha hittételként fogadjuk el”. Más szóval, a tudósok-
nak éppúgy szükségük van a hitre, mint a nem-tudósok-
nak. [Az idézett hely: Bridges to Infinity, Los Angeles:
Tarcher, 1983, 117. o.]
A Gödel tételére való hivatkozás itt teljesen alaptalan. A hit

tudományban játszott szerepére a teológiai és vallási vitákban
gyakran hivatkoznak, de Gödel tétele itt is irreleváns. Annak,
hogy egy elmélet teljes-e vagy sem, nincs jelentősége abban a
tekintetben, hogy milyen erős hitre lehet szükség axiómáinak el-
fogadásához. Nem Gödel tétele tette számunkra nyilvánvalóvá
azt sem, hogy bizonyos alapelveket bizonyítás nélkül el kell fo-
gadnunk.
A Gödel-tétel megint másfajta teológiai alkalmazása jelenik

meg Najamuddin Mohammed alábbi fejtegetéseiben:
Kiderült: nem számít, hogy (logikai szabályokkal) miként

írjuk le a világot, mindig lesznek „dolgok”, amelyekről nem
dönthetjük el, hogy igazak-e vagy hamisak. És az, hogy
„ezeket a dolgokat” igaznak vagy hamisnak tekintjük, nem
befolyásolja logikai törvényeink érvényességét. Különös, de
igaz!
Tegyük fel például: te és én megegyezünk abban, hogy el-

fogadunk bizonyos logikai törvényeket. Mindig lesz olyan
állítás – nevezzük A-nak – amelyről az elfogadott törvé-
nyek alapján nem tudjuk megállapítani, hogy igaz vagy
hamis. Te tekintheted igaznak, én pedig hamisnak, de ettől
még mindkettőnk logikai rendszere konzisztens marad.
Most mindkettőnk rendelkezésére áll egy-egy konzisztens

szabályrendszer, és megint lesz egy B, amelynek igazságá-
ban nem tudunk megállapodni, és így tovább. . . Ez Gödel
nemteljességi tételének alapja.
Ha csak a logikára és az ésszerűségre támaszkodunk, akkor

zűrzavar lesz a vége, számtalan egymásnak ellentmondó,
de önmagában konzisztens rendszerrel. Melyik helyes? Va-
jon minden attól függ, hogy pillanatnyi diszpozícióink
alapján mit tekintünk igaznak, és mit hamisnak? A he-
lyesség ezekben az esetekben nem jelent semmit, minden
az agnoszticizmus és az ateizmus irányába mutat.
Ezek a megjegyzések rokonságot mutatnak a nemteljességi

tételek által teremtett „posztmodern feltételekkel”, amivel a 2.8.
alfejezetben foglalkoztunk. Ezek szerint a nemteljesség egymás-
tól különböző konzisztens elméletek sokaságához vezet, és senki
sem tudja, hol kell az igazságot – vagy az „igazságot” – keresni.
Az ész tehát önmagában nem tud utat mutatni, erre csak a val-
lásos hit képes. A gondolatmenet gyenge pontja itt is ugyanaz:
nincsen szó sem a matematikai gondolkodás „szerteágazásáról”,
sem az eldönthetetlenség tengerében való elsüllyedésről. A ma-
tematikai gondolkodás „zűrzavara” nem több teológiai álom-
képnél.
A nemteljességi tétel teológiai alkalmazásai közül két gon-
dolatmenetet még meg kell vizsgálnunk. Egyik sem speciálisan
teológiai jellegű, de a teológia szempontjából is jelentőséggel bír-
hat: az egyik a második nemteljességi tétel alapján levont szkep-
tikus következtetésekkel kapcsolatos, a másik az emberi elme
természetével, amelyről sokak szerint az első nemteljességi tétel
alapján vonhatunk le messzemenő következtetéseket. A követ-
kező két fejezetben ezek kerülnek terítékre.
5. FEJEZET
KÉTELY
ÉS MEGGYŐZŐDÉS
A tétel felfedezése
A nemteljességi tételről Gödel először 1930-ban számolt be egy

konferencián, amelynek címe „Az egzakt tudományok episzte-
mológiája” volt. Gödel akkor még a 25. évét sem töltötte be, ő
is azok közé a matematikusok közé tartozik tehát, akik egészen
fiatalon már maradandót alkottak. A konferencia résztvevői kö-
zött volt a Gödelnél mindössze 3 évvel idősebb Neumann János
is, a 20. századi matematika egyik nagy alakja, akinek gyors fel-
fogóképességéről számos anekdotát ismerünk. Nem véletlenül:
úgy tűnik, a konferencia résztvevői közül egyedül ő értette meg

azonnal Gödel bizonyítását. A második nemteljességi tételt ek-
kor Gödel még nem bizonyította be, az első nemteljességi té-
telre adott bizonyítása pedig PA-ra még nem, csak valamivel
erősebb rendszerekre volt érvényes. Azt azonban már akkor iga-
zolni tudta, hogy amennyiben a bizonyításhoz szükséges feltéte-
leknek eleget tevő S elmélet konzisztens, úgy a G Gödel-mondat
eldönthetetlen. A konferencia után Neumann rájött, hogy a „ha
S konzisztens, akkor G eldönthetetlen” konklúziót alátámasztó
gondolatmenet magában S-ben is formalizálható. Mivel azon-
ban G ekvivalens azzal„ hogy G nem bizonyítható S-ben, ebből
az következik, hogy ha S-ben bizonyítható az „S konzisztens”
állítást S nyelvén kifejező ConS mondat, akkor S-ben G is bizo-
nyítható, amiből viszont az következik, hogy S inkonzisztens. A
visszájáról fogalmazva ez éppen a második nemteljességi tétel:
ha S konzisztens, akkor ConS nem bizonyítható. Amikor Neu-
mann ezt felismerte, levélben beszámolt róla Gödelnek, aki ad-
digra maga is eljutott ehhez az eredményhez, amely szerepel –
az akkorra elkészült – 1931-es dolgozatában is.
A második nemteljességi tétel bizonyításának alapgondolata
az, hogy a matematikai bizonyítások – bizonyos formális rend-
szerekben – formalizálhatóak. Ez azt jelenti, hogy a bizonyítás
minden lépésének megfelel a formális rendszer egy következte-
tési szabálya, a konklúzió pedig – amennyiben a rendszer nyel-
vén fejezzük ki – a rendszernek is tétele. Ez a gondolat akko-
riban – Gottlob Frege, Russell és Whitehead, Hilbert és mások
munkáinak eredményeként – már ismert volt, így Gödel nyil-
vánvalónak tekinthette a P-re vonatkozó nemteljességi tétel első
felében azt, hogy a „ha P konzisztens, akkor G nem bizonyítható

P-ben” állítás magában P-ben is formalizálható.
A második nemteljességi tétel bizonyításának Gödel csak a
vázlatát adta meg. A részletes bizonyításhoz (az első nemteljes-
ségi tétellel ellentétben) mindenképpen szükség van S szintaxi-
sának aritmetizálására és arra, hogy az S-ről szóló információkat
magában S-ben fejezzük ki: elvégre az „S konzisztens” állítást
másképp fel sem írhatnák S nyelvén. Gödel az aritmetizálás rész-
leteit kifejtette ugyan, de azt, hogy a „ha S konzisztens, akkor G
nem bizonyítható S-ben” állítás magában is S-ben is formali-
zálható, bizonyítás nélkül, felettébb plauzibilis tényként mondta
csak ki. A második nemteljességi tétel részletes bizonyítását a
cikk folytatásában tervezte kifejteni. A II. rész azonban soha
nem jelent meg, egyrészt mivel a Gödel által adott informális
érvek is meggyőzték az olvasókat, másrészt pedig Paul Bernays
és David Hilbert Grundlagen der Mathematik (A matematika alap-
jai) című munkájának 1939-ben megjelent második kötetében a
részletes bizonyítás is szerepel. Addigra Turing és Church mun-
kája nyomán a formális rendszer fogalma már kikristályosodott,
és a nemteljességi tételt a manapság ismert általános alakjában
is ki lehetett mondani.
A második nemteljességi tétel bizonyításához azt kell belátni,
hogy a „ha ConS , akkor G” implikáció („aritmetizáltja”) magá-
ban S-ben is bizonyítható. Az állítás megfordításáról – „ha G,
akkor ConS ” – ez sokkal könnyebben igazolható. Ehhez ugyanis
csupán annak a gondolatmenetnek a formalizálására van szük-
ség, amely azt támasztja alá, hogy G-ből G bizonyíthatatlan-
sága következik (aminek következménye, hogy S konzisztens,
hiszen egy inkonzisztens rendszerben minden állítás bizonyít-

ható). Eszerint tehát G és ConS ekvivalens állítások, és az, hogy
ekvivalensek, magában S-ben is bizonyítható. Mindebből az kö-
vetkezik, hogy egy formális rendszer G Gödel-mondatáról pon-
tosan akkor tudjuk, hogy igaz, ha tudjuk, hogy a rendszer kon-
zisztens.
Azzal kapcsolatban, hogy G és ConS ekvivalens, helyénvaló
itt két megjegyzés. Először is, gyakran halljuk, hogy Gödel bi-
zonyítása megmutatja, hogy G igaz, vagy legalábbis „bizonyos
értelemben igaz”. Ez nem így van. A bizonyítás alapján csupán
annyi következik, hogy G pontosan akkor igaz, ha S konzisz-
tens. Ebben a tekintetben nincs értelme „bizonyos értelemben
vett igazságról” beszélni: ha S konzisztens, akkor G ugyanab-
ban a hétköznapi matematikai értelemben „igaz”, mint amikor
azt mondjuk: a Goldbach-sejtés igaz, ha minden 2-nél nagyobb
páros szám felírható két prímszám összegeként. Másodszor, Gö-
del bizonyításából az sem következik, hogy létezik aritmetikai
állítás, amelyről tudjuk, hogy igaz, de nem bizonyítható S-ben,
elvégre a „ConS pontosan akkor, ha G” állítás magában az S
rendszerben is bizonyítható. Sok olyan S elmélet van, amelyről
tudjuk, hogy konzisztens, és így a megfelelő G-ről is azt, hogy
igaz – Gödel bizonyítása azonban semmit nem mond arról, hogy
S konzisztens-e vagy sem.
A második nemteljességi tétel alapján nem állítható az sem,
hogy S konzisztenciája csupán egy S-nél erősebb rendszerben
bizonyítható. S konzisztenciájának bizonyításához S axiómáira
nincs is feltétlenül szükség. Érdemes ebben a tekintetben szem
előtt tartani a következő példát. A második nemteljességi tétel
szerint ha PA konzisztens, akkor konzisztens a PA + nem-ConPA

elmélet is. Nem lenne szerencsés azonban, ha az utóbbi elmélet
konzisztenciáját csak egy erősebb elméletben lennénk képesek
bizonyítani, vagyis egy olyan rendszerben, amelynek aritmeti-
kai komponense a PA + nem-ConPA elmélet valamennyi tételét
bizonyítja. A PA + nem-ConPA elmélet konzisztenciáját ehelyett
úgy bizonyítjuk, hogy belátjuk: PA konzisztens – ami annyit
tesz: konzisztenciáját egy vele összeegyeztethetetlen elméletben bi-
zonyítjuk.
Amikor a PA + ConPA elméletet a logikában S-nél erősebb-
nek nevezzük, akkor ezt „az interpretálhatóság tekintetében”
értjük. Az elsőrendű logikára vonatkozó teljességi tétel szerint
(l. a 7. fejezetet) minden konzisztens elsőrendű S elméletnek van
modellje: egy matematikai struktúra, amelyben S valamennyi
axiómája igaz. A tétel egy finomítása szerint egy ilyen modell
magában PA-ban is definiálható, és S minden axiómájáról (pon-
tosabban annak aritmetizáltjáról) belátható, hogy bizonyítható
a PA + ConS elméletben. Így például definiálhatunk egy arit-
metikai relációt, amelyet tekinthetünk a ZFC halmazelméletben
szereplő „eleme P” reláció megfelelőjének, és a ZFC elmélet bár-
mely A tételének A′ aritmetizáltja bizonyítható a PA + ConZFC
elméletben. Ebből azonban nem következik, hogy a ZFC aritme-
tikai komponensének minden tétele bizonyítható a PA + ConZFC
elméletben. Tegyük fel például, hogy az ikerprímsejtés (amely
egy véges halmazokról szóló állítás) ZFZ-ben való A formali-
zálása bizonyítható ZFC-ben. Ekkor az A mondat A′ aritmeti-
záltja bizonyítható ugyan a PA + ConZFC elméletben, de semmi
sem garantálja, hogy A′ – PA-ban bizonyíthatóan – ekvivalens
az ikerprímsejtéssel. Az A′ „fordítás” ugyanis nem őrzi meg A

aritmetikai jelentését. Vannak ugyanis a ZFC aritmetikai kom-
ponensének olyan (ZFC-ben eldönthetetlen) A mondatai, hogy
A igaz, A′ viszont hamis. Ha viszont A a ZFC elmélet aritmeti-
kai komponensének egy Goldbach típusú állítása, akkor a PA +
+ ConZFC elméletben nem csupán A′ bizonyítható, de az az ál-
lítás is, amelyet – halmazelméleti formalizmusban – A fejez ki.
A második nemteljességi tételnek a Hilbert–Bernays-féle
Grundlagenben szereplő bizonyítása nem ad számot arról, hogy
miként fogalmazható meg és bizonyítható be a tétel a lehető leg-
általánosabb formában. Erre 1960-ig, Solomon Feferman Artih-
metization of Metamathematics in a General Setting c. dolgozatá-
nak megjelenéséig várni kellett. A logikában és a matematiká-
ban használt rendszerek – mint a PA vagy a ZFC – esetében
azonban már az 1930-as években nyilvánvaló volt, hogy miként
fogalmazható meg és bizonyítható be a rájuk vonatkozó nemtel-
jességi tétel.
Amennyiben a második nemteljességi a tételt és alkalmazá-
sait tekintjük, Gödel eredeti bizonyítása marad a legfontosabb.
A logikai szakirodalomban találkozhatunk a PA-ra vagy ZFC-re
vonatkozó tétel részletes bizonyításaival, ezek azonban felettébb
technikai jellegűek.
Néhány következmény
Tetszőleges T elmélet konzisztenciája nyilvánvalóan bizonyít-

ható olyan elméletekben, amelyeknek az axiómái között szere-
pel a „T konzisztens” állítás (amely igaz és hamis is lehet). Ha
például PA axiómáihoz hozzáadjuk a ConT állítást, akkor olyan

elméletet kapunk, amelyben T konzisztenciája bizonyítható. Em-
lékeztetünk arra: ha T konzisztens, akkor PA + ConT erősebb,
mint T: abban a tekintetben, hogy be lehet benne bizonyítani
egy olyan aritmetikai állítást, amelyet T-ben nem. Ettől azonban
még előfordulhat, hogy T-ben – akár T aritmetikai komponen-
sében – sok olyan (nem Goldbach típusú) állítás is bizonyítható,
amely PA-ban nem.
Az, hogy T konzisztenciája bizonyítható a PA + ConT el-
méletben, egyáltalán nem olyan semmitmondó, amilyennek első
pillantásra tűnik: rámutat ugyanis egy fontos különbségre. A
második nemteljességi tétel a formális bizonyíthatóságról szól: azt
mondja ki, hogy – az adott T elméletben – a ConT mondat nem
vezethető le. Arról a tétel nem szól, hogy a „T konzisztens” állí-
tásról – valamilyen meggyőző vagy a matematikusok által elfo-
gadott érv alapján – belátható-e, hogy igaz. Arra vonatkozóan,
hogy ConT igazsága a matematikus közösséget kielégítő módon
alátámasztható-e, sem abból nem vonhatunk le következtetése-
ket, hogy T konzisztenciája a PA + ConT elméletben bizonyít-
ható, sem abból, hogy ConT magában T-ben nem bizonyítható.
Ennek a különbségtételnek egy másik aspektusára is érde-
mes felhívni a figyelmet. Nagyon könnyen megadhatók olyan
T elméletek, amelyek konzisztenciamondata magában T-ben is
bizonyítható, ezért a „ConT nem bizonyítható T-ben” állítás al-
kalmanként erősebb, mint azt gondolnánk. Nem csupán arról
lehet szó ugyanis, hogy T-ben nincsenek meg az eszközök T
vizsgálatához és igazolásához, de arról is, hogy T-ben ki sem fe-
jezhető a saját konzisztenciáját kódoló mondat. A 2.7. alfejezetben
bemutatott fixpont-konstrukció segítségével előállíthatunk pél-

dául egy C aritmetikai mondatot, amely az „ez a mondat kon-
zisztens a PA axiómáival” állítást formalizálja. A PA + C elmélet
ekkor axiómaként posztulálja saját konzisztenciáját (anélkül per-
sze, hogy megpróbálná alátámasztani), így a második nemteljes-
ségi tételből az következik, hogy inkonzisztens. A konzisztencia
bizonyíthatatlanságát ennek alapján nevezhetjük a konzisztencia
posztulálhatatlanságának is. Egy T elmélet nem posztulálhatja sa-
ját konzisztenciáját, egy másik, konzisztens elméletben azonban
ez lehetséges. (Az Olvasó megpróbálhat választ adni a követ-
kező kérdésre: Léteznek-e olyan konzisztens S és T elméletek,
amelyek egymás konzisztenciáját posztulálják? Az iménti fejte-
getésből következik, hogy a válasz: nem.)
A logikában előfordul, hogy a második nemteljességi tétel
alapján bizonyítják be azt, hogy egy elmélet inkonzisztens, de
az ilyen bizonyításokat általában az érvelés pozitív tartalma te-
szi érdekessé. Jó példa erre Löb tétele. Tekintsük a „bizonyítható
PA-ban” tulajdonság (aritmetizáltjának) fixpontját (az első nem-
teljességi tétel Gödel-féle bizonyításában a „nem bizonyítható
PA-ban” tulajdonság fixpontja játszott főszerepet). Ez a H mon-
dat az „ez a mondat bizonyítható PA-ban” állítást formalizálja
az aritmetika nyelvén. Felmerül a kérdés (amelyet Leon Henkin
tett fel elsőként, a H-t az ő nevének kezdőbetűjéről nevezték el):
vajon a H bizonyítható-e PA-ban? H jelentése alapján annyi biz-
tos, hogy H pontosan akkor igaz, ha bizonyítható PA-ban, ezzel
azonban nem jutunk semmire sem. Vajon eldönthető, hogy ez
a különös önreferenciális állítás bizonyítható-e PA-ban? A prob-
léma elsőre reménytelenül megoldhatatlannak tűnik.
A választ Martin Löb adta meg, aki bebizonyította: ha PA-

ban bizonyítható a „ha A PA-ban bizonyítható, akkor A” állítás,
akkor PA-ban bizonyítható A. (Így speciálisan PA-ban bizonyít-
ható az iménti H mondat is.) Ennek igazolásához tekintsük a
PA + nem-A elméletet. Tegyük fel, hogy PA-ban bizonyítható
a „ha PA-ban bizonyítható A, akkor A” állítás. Ekkor PA-ban
bizonyítható az is, hogy „ha nem-A, akkor PA-ban nem bizo-
nyítható, hogy A”. Ez utóbbiból viszont az következik, hogy „ha
nem-A, akkor PA + nem-A konzisztens”, ez azonban azt jelenti,
hogy PA + nem-A bizonyítja saját konzisztenciáját. A második
nemteljességi tétel szerint így PA + nem-A inkonzisztens, ami
viszont ekvivalens azzal, hogy PA-ban bizonyítható A. Hasonló
gondolatmenet érvényes minden olyan T elméletre, amelyre ele-
get tesz a második nemteljességi tétel feltételeinek.
A második nemteljességi tétel Löb tételének speciális esete.
A helyében egy „B és nem-B” alakú logikai ellentmondással az,
hogy PA-ban bizonyítható A, pontosan azt mondja, hogy PA in-
konzisztens. Löb tétele ebben az esetben így szól: ha PA-ban
bizonyítható, hogy PA inkonzisztens, akkor PA inkonzisztens,
ami a visszájáról fogalmazva éppen a második nemteljességi té-
tel: ha PA konzisztens, akkor PA-ban nem bizonyítható, hogy PA
konzisztens.
Löb tétele egy meglehetősen különös eszközt ad a kezünkbe
ahhoz, hogy természetes számokról szóló állításokat bizonyít-
sunk. A bizonyításakor kiindulhatunk abból a feltevésből, hogy
PA-ban bizonyítható, hogy A – amennyiben ez a bizonyítás for-
malizálható PA-ban. Amennyiben ugyanis PA-ban bizonyítható,
hogy „ha A PA-ban bizonyítható, akkor A”, úgy PA-ban bizo-
nyítható A is. Ugyanez áll például a ZFC halmazelméletre is.

Ennek az elvnek az alapján egyelőre egyetlen – mondjuk prím-
számokról szóló – „hétköznapi” matematikai tételt sem bizonyí-
tottak be, a logikában azonban hasznosnak bizonyult.
A Löb-féle elv nem csupán különös, de egyenesen zavarba
ejtő. Hogyan tehetjük fel A bizonyításához azt, hogy A bizo-
nyítható PA-ban? Elvégre bármi, ami bizonyítható PA-ban, az
igaz – miért nem következtetünk akkor minden további nélkül
arra, hogy A? A válasz a következő. Amikor A-t úgy bizonyítjuk,
hogy feltesszük, hogy A bizonyítható PA-ban, akkor valójában
csak azt tesszük fel, hogy a gondolatmenet, amely azt támasztja
alá, hogy A PA-beli bizonyíthatóságából A következik, PA-ban
is formalizálható. Az, hogy „ami PA-ban bizonyítható, az igaz”
PA-ban nem bizonyítható – mint azt a második nemteljességi té-
tel mutatja. A „0 = 1 igaz, ha PA-ban bizonyítható, hogy 0 = 1”
állítással (amennyiben 0 nem egyenlő 1-gyel) csupán azt mond-
juk, hogy 0 = 1 nem bizonyítható PA-ban, azaz PA konzisztens.
Elméletek, amelyek majdnem bizonyítják saját konzisztenciá-
jukat
A PA axiómarendszer konzisztens, ezért nem bizonyítja saját

konzisztenciáját. Amennyiben azonban PA axiómái közül véges
számút választunk ki, az így kapott elmélet konzisztenciája már
bizonyítható PA-ban. Ugyanez igaz a ZFC halmazelméletre is:
bárhogyan választunk ki az elmélet axiómái közül véges sokat,
az általuk meghatározott elmélet konzisztenciája bizonyítható
ZFC-ben.
Ha egy elmélet inkonzisztens, akkor axiómáiból levezethető

egy logikai ellentmondás. Az olyan elméletekben, amilyen a PA
vagy a ZFC, egy bizonyítás mindig véges számú lépésből áll,
és véges számú axiómát használ. Ha tehát az axiómák bármely
véges részhalmaza konzisztens, akkor az egész elmélet is az. Ez
a gondolat PA-ban könnyen formalizálható, PA-ban tehát bizo-
nyítható, hogy „ha PA axiómáinak bármely véges részhalmaza
konzisztens, akkor PA is az”. De PA bármely (PA-axiómákból
álló) véges axiómarendszer konzisztenciáját bizonyítja. Miért
nem bizonyítja akkor saját konzisztenciáját?
A válasz a következő. A „PA bármely (PA-axiómákból álló)
véges axiómarendszer konzisztenciáját bizonyítja” állítás kétér-
telmű. Ténylegesen igaz, hogy PA axiómáinak tetszőleges véges
M részhalmazát kiválasztva PA-ban bizonyítható, hogy „az M
axiómákból álló elmélet konzisztens”. „A PA rendszer axiómá-
inak tetszőleges M részhalmazával kapott elmélet konzisztens”
állítás azonban nem bizonyítható PA-ban. Ez a megkülönbözte-
tés, amely a bizonyításokról és a konzisztenciáról szóló informá-
lis fejtegetésekben semmi nem feleltethető meg, arra hívja fel a
figyelmet, hogy Gödel tételével kapcsolatban vannak „finomsá-
gok”, amelyek esetleg a tételhez kapcsolódó filozófiai vagy más
gondolatmenetekben is szerepet játszhatnak. A témára a 6.4. al-
fejezetben még visszatérünk, amikor azt vizsgáljuk majd meg,
hogy mit jelent „megérteni saját elménket”.
5.2. Kételyek
A nemteljességi tételről gyakran gondolják azt, hogy a mate-

matikát illető szkepticizmust támasztja alá. A szkeptikus szerint
szigorúan véve a matematikában semmit sem bizonyítunk be, és
hogy a nemteljességi tétel alapján kétséges a PA-hoz és ZFC-hez
hasonló elméletek konzisztenciája.
Előfordul, hogy semmiféle magyarázatot nem kapunk arra,
hogy miként juthatunk el a szkeptikus konklúzióhoz. A Britan-
nica Encyclopedia például titokzatosan leszögezi: Gödel bizo-
nyítása
. . . azt állítja, hogy bármely szigorúan logikus matemati-

kai rendszerben vannak állítások (vagy kérdések), amelyek
a rendszer axiómái alapján magában a rendszerben nem
bizonyíthatók és nem is cáfolhatók, emiatt nem lehetünk
biztosak abban, hogy az aritmetika alapvető axiómái nem
vezetnek ellentmondásra.
Az idézet többi furcsaságától tekintsünk most el (a forrás

egyébként Carl Boyer és Uta Merzbach History of Mathematics
című könyve), és szögezzünk le csupán annyit: a nemteljesség-
ből a potenciális inkonzisztenciára való következtetés minden
racionális alapot nélkülöz, és a szócikk többi részében semmi
nem is utal ilyesmire. Hasonlóan, találkozhatunk efféle megjegy-
zésekkel is:
Gödel tétele szerint minden rendszer vagy nemteljes, vagy

inkonzisztens. Logikai értelemben tehát lehetetlen, hogy
bármely állítást teljesen „bebizonyítsunk”.
A nemteljességi tételek által inspirált megannyi non sequi-

tur figyelemreméltó közös vonása, hogy szerzőik előszeretettel
használják a „logikai értelemben” fordulatot.
Amikor a szkeptikus konklúziót értelmes érvekkel is alátá-
masztják, általában a második nemteljességi tételre hivatkoznak.
Nagel és Newman [Nagel és Newman 59, 6. o.] például kijelenti:
Gödel bebizonyította, hogy
nagyon sok deduktív rendszer van, amelynek belső kon-

zisztenciája csak olyan érvelési módszerek elfogadásával
támasztható alá, amelyek annyira bonyolultak, hogy belső
konzisztenciájukat illetően éppúgy kételyek merülnek fel,
mint maguknak a rendszereknek a konzisztenciáját ille-
tően.
Mások ennél is tovább mennek. Morris Kline például a Ma-

thematics: The Loss of Certainty c. könyvében ezt állítja: „Gödel
konzisztenciával kapcsolatos eredménye szerint biztonságos lo-
gikai módszerekkel a matematikában semmilyen módon nem
bizonyítható az ellentmondásmentesség”.
Az efféle megjegyzések két alapgondolata: a matematikában
használt formális rendszerek némelyikének – vagy az összes-
nek – a konzisztenciája kétséges, és ezeknek a rendszereknek a
konzisztenciája nem bizonyítható abban az értelemben, amelyben
más matematikai állításokat bizonyítottnak mondunk. Kezdjük
az elsővel.
Gödel tétele és a kételyek: nincs kapcsolat
Semmi nincs Gödel tételében, ami bármiféle módon cáfolná azt

a nézetet, mely szerint a matematikában használatos formális
rendszerek konzisztenciájára a kétely árnya sem vetül. Gödel
tétele egyáltalán nem mond ellent annak, hogy abszolút érte-
lemben tudjuk: a szóban forgó forgó rendszerek axiómái mind
igazak, ennélfogva azt is, hogy a rendszerek maguk konziszten-
sek.
A további vizsgálatokhoz meg kell különböztetnünk két dol-
got: egyrészt, hogy a matematika axiómáit és következtetési sza-
bályait illetően milyen fokú szkepticizmus indokolt, illetve ér-
telmes, másrészt, hogy Gödel tétele ezzel milyen kapcsolatba
hozható. Valaki például állíthatja: abszolút bizonyossággal tudja,
hogy – mondjuk – ZFC valamennyi axiómája igaz. Hogyan tá-
madható meg ez az álláspont Gödel tétele alapján? Megalapo-
zott kritika lenne, ha ezt mondanánk: ha abszolút bizonyosság-
gal tudjuk, hogy az axiómák igazak, akkor ZFC konzisztenciá-
jának ZFC-ben is bizonyíthatónak kell lennie? Egyáltalán nem.
Miért kellene léteznie egy ZFC-beli konzisztenciabizonyításnak
csak azért, mert tudjuk, hogy az axiómák igazak (és így azt is,
hogy ZFC konzisztens)? Az nyilvánvaló, hogy mindent nem tu-
dunk bebizonyítani. Bizonyos alapelveket bizonyítás nélkül el
kell fogadnunk, ennek belátásához nincs szükség Gödel tételére.
Mivel pedig ZFC axiómái tökéletesen meggyőzőek, és így nyil-
vánvalóan igazak a halmazok univerzumában, a legjobb, amit
tehetünk, hogy elfogadjuk őket axiómaként. Mivel az axiómák
igazak, azért konzisztensek is.
Nem az a kérdés, hogy ez az álláspont védhető-e, hanem

az, hogy támadható-e a nemteljességi tételek alapján. Ha ZFC
axiómái nyilvánvalóan igazak, akkor ZFC konzisztens – annak
ellenére, hogy ZFC-beli konzisztenciabizonyításra nem számít-
hatunk.
A ZFC elmélet konzisztenciáját illető kétellyel kapcsolatban
közelebbről megvizsgálva az sem világos, hogy miben állhat
a második nemteljességi tétel jelentősége. Mit érne egy ZFC-
beli konzisztenciabizonyítás? Hiszen ha ZFC konzisztenciáját te-
kintjük kérdésesnek, akkor egy ilyen bizonyítás semennyit sem
nyom a latban.
Ha tehát nincsenek kételyeink ZFC konzisztenciáját illetően,
akkor ezen a második nemteljeljességi tétel sem változtat. Ha
pedig kételyeink vannak ZFC konzisztenciáját illetően, akkor azt
sem állíthatjuk, hogy egy ZFC-beli konzisztenciabizonyítás bár-
milyen értelemben hozzájárulhatna ezeknek a kételyeknek az el-
oszlatásához.
Finitizmus
Hilbert úgy vélte: a ZFC-hez hasonló erős matematikai elméletek

konzisztenciáját nagyon gyenge matematikai feltevésekből, „vé-
ges” érvelésekkel – végtelen halmazok létezésének feltételezése
nélkül, logikai eszközök egy szűk körére támaszkodva – kell be-
bizonyítani. A második nemteljességi tétel szerint olyan eszkö-
zökkel, amilyenekre Hilbert gondolhatott, még PA konzisztenci-
ája sem bizonyítható. Ha tehát úgy véljük, hogy csupán a hilberti
értelemben vett „véges” (vagy „finit”) érvelések állnak „biztos
logikai alapon”, és csak ezekkel kapcsolatban nem merül fel az

inkonzisztencia gyanúja, vagy csak ezek tekinthetők „valódi” bi-
zonyításnak, akkor valóban levonhatjuk a következtetést: még
az elemi aritmetika konzisztenciája sem bizonyítható be „biztos
logikai alapon” stb. Ez az álláspont azonban nem Gödel tételé-
nek következménye, hanem egy speciális matematikafilozófiai ál-
láspont, amelyet Gödel tételével hoztak összefüggésbe. Aki úgy
véli, hogy a véges érveléseken túl léteznek más, problémamentes
eszközök is, nyugodtan helyezkedhet arra az álláspontra, misze-
rint PA konzisztenciája „véges” módszerekkel nem bizonyítható
ugyan, más módon azonban könnyedén bizonyítható.
Jegyezzük meg: egy kevésbé szigorúan vett finitizmus szem-
pontjából a konzisztencia csupán egy gyenge helyesség-kritéri-
um. Az, hogy S konzisztens – mint azt a második nemteljességi
tétel alapján tudjuk –, nem zárja ki, hogy S-ben hamis állítások is
bizonyíthatóak. PA + nem-ConPA például konzisztens elmélet,
amelyben bizonyítható a hamis állítás, amely szerint PA (és így
a kibővített rendszer is) inkonzisztens. Ha elméleteinkhez erős
igazolást keresünk, a puszta konzisztencia bizonyításával nem
elégedhetünk meg.
Hilbert programjának filozófiai öröksége és a nemteljességi
tételekkel kapcsolatos szónoki érvelés nem csupán filozófusok-
ra, de matematikusokra is hatott. Sokan anélkül tulajdonítanak
nagy jelentőséget a „finitista” konzisztenciabizonyítás lehetet-
lenségének, hogy bármely finitista doktrína mellett elköteleznék
magukat. Egy konzisztenciabizonyítás – mondják – csupán rela-
tív lehet, például azt mutathatja meg, hogy ha ZFC konzisztens,
akkor PA is az. A következőkben azt az álláspontot vizsgáljuk
meg, amely szerint a konzisztenciabizonyítások valamilyen érte-

lemben nem hétköznapi matematikai bizonyítások, vagy a kon-
zisztenciamondatok nem bizonyíthatóak abban az értelemben,
ahogy más matematikai állítások.
5.3. Konzisztenciabizonyítások
A logikai szakirodalomban számos konzisztenciabizonyítással

találkozhatunk. Amint azt Georg Kreisel megjegyezte, ezek a
bizonyítások gyakran a puszta konzisztenciánál valami sokkal
érdekesebbet is bizonyítanak, de esetenként nehéz azonosítani,
hogy mi is ez a „sokkal érdekesebb”. Jó példa erre PA kon-
zisztenciájának Gerhard Gentzen által 1935-ben megadott bizo-
nyítása. Ez a bizonyítás olyan indukciós elven alapul, amelyet
egy, a természetes számoknál sokkal „hosszabb” sorozatra al-
kalmazunk, azoknak a tulajdonságoknak a köre viszont, ame-
lyek ezekben a gondolatmenetekben szerepelnek, jóval szűkebb,
mint az elemi aritmetikában. A PA rendszert tehát az egyik di-
menzióban kibővítjük, a másikban viszont szűkítjük. A Gentzen-
féle bizonyítás – csakúgy, mint a belőle kiinduló ordinal analysis
( „rendszám-analízis”) – erősen technika jellegű, és nem hozható
egyszerű kapcsolatba a PA konzisztenciáját illető kételyekkel.
Egy másik híres példa Gödel bizonyítása a kiválasztási axi-
óma „relatív konzisztenciájára”. Ez nem konzisztenciabizonyí-
tás, hanem a „ha ZF konzisztens, akkor ZFC is az” implikáció
bizonyítása. Ebben a formában az eredmény semmiféle infor-
mációval nem szolgál azoknak, akik szerint ZFC nyilvánvalóan
konzisztens. A bizonyításból azonban ennél sokkal több derül
ki, többek között az is, hogy minden aritmetikai tétel, amely a

kiválasztási axiómával bizonyítható, bizonyítható a kiválasztási
axióma nélkül is. Ez egyáltalán nem nyilvánvaló, még akkor
sem, ha ZFC-t konzisztensnek tekintjük.
A két híres logikai eredményről azért tettünk itt említést,
hogy hangsúlyozzuk: az, hogy miben áll a matematikai logika
„konzisztenciabizonyításainak” vagy „relatív konzisztenciabizo-
nyításainak” tartalma és jelentősége, gyakran technikai jellegű és
bonyolult kérdés. A következőkben a konzisztenciabizonyítások
egy másik típusával foglalkozunk. Ezek matematikai szempont-
ból triviálisak, és a puszta konzisztenciánál jóval többet bizonyí-
tanak: azt, hogy a szóban forgó elmélet minden tétele igaz.
ZFC konzisztenciájának bizonyítása
ZFC-re vonatkozóan nem létezik olyan konzisztenciabizonyítás,

amely párhuzamba állítható lenne Gentzen PA-ra adott bizonyí-
tásával. A ZFC elmélet konzisztenciája ugyanakkor közvetlen
következménye számos, a „ZFC konzisztens” mondatnál erő-
sebb állításnak, így például a végtelenségi axiómáknak nevezett
halmazelméleti kijelentéseknek (amelyekről részletesebben a 8.3.
alfejezetben lesz szó). Mivel ezeket az axiómákat (az „elemi”
változat kivételével, amely ZFC-nek is axiómája) a matemati-
kusok általában nem használják, amikor tételeket bizonyítanak,
teljesen természetes a megállapítás, miszerint ezek a bizonyítá-
sok nem „hétköznapi” matematikai bizonyítások, és hogy ZFC
konzisztenciája nem olyan értelemben bizonyított, mint – mond-
juk – a híres Fermat-tétel. Ez attól függetlenül így van, hogy a
végtelenségi axiómákat matematikailag megalapozottnak tekint-

jük-e vagy sem. Mindaddig, amíg a matematikusok – néhány ki-
vételtől eltekintve – a végtelenségi axiómákat nem használják fel
bizonyításaikban, nyugodtan kijelenthető: ZFC konzisztenciájá-
nak nincs „hétköznapi” matematikai bizonyítása.
Hasonló megjegyzések érvényesek a reflexiós bizonyításokra
is. Amint azt már korábban megjegyeztük, ha a ZFC rendszer
axiómái közül véges számút kiválasztunk, akkor az így kapott M
axiómarendszer konzisztenciamondata ZFC-ben bizonyítható.
Amennyiben tehát elfogadjuk, hogy minden, ami ZFC-ben bizo-
nyított, az igaz, akkor úgy tűnhet, hogy el kell ismernünk: ZFC
minden véges része – és így maga ZFC is – konzisztens. En-
nek az érvnek a tüzetes vizsgálatához ki kellene nyitnunk egy
filozófiai kígyókkal teli konzervet, amire itt nem vállalkozunk.
Legyen elég annyi, hogy megjegyezzük: a reflexiós konziszten-
ciabizonyítások – bármiben álljon is a jelentőségük – nemigen
hasonlítanak a szokásos matematikai bizonyításokra.
PA konzisztenciájának bizonyítása ugyanakkor pofonegysze-
rű, és csupán hétköznapi matematika szükséges hozzá. Ha te-
hát arra keresünk választ, hogy a konzisztenciabizonyítások va-
lóban szükségszerűen problematikusabbak, kétségesebbek vagy
kevésbé erősek, mint más matematikai bizonyítások, akkor he-
lyénvaló, ha az aritmetikával folytatjuk.
PA helyességének bizonyítása
Hogy lássunk egy példát triviális, a hétköznapi matematika ke-

retei között maradó konzisztenciabizonyításra, vizsgáljuk meg,
miként bizonyítható a
PA, PA1 , PA2 . . .
elméletsorozat tagjainak konzisztenciája, ahol PA1 az az elmélet,

amelyben PA1 -et úgy kapjuk, hogy PA-t a „PA konzisztens” axi-
ómával bővítjük, PA2 -t úgy, hogy PA1 -hez vesszük hozzá a „PA1
konzisztens” axiómát és így tovább.
Azt mondjuk, hogy egy T elmélet aritmetikailag helyes, ha
minden T-ben bizonyítható aritmetikai állítás igaz. Az aritme-
tikailag helyes elméletek konzisztensek, hiszen minden inkon-
zisztens elméletben bizonyítható a hamis 0 = 1 állítás. Ha pedig
T aritmetikailag helyes, akkor ugyanilyen a T + „T konzisztens”
elmélet is. Így ha PA aritmetikailag helyes, akkor aritmetikailag
helyesek a fenti sorozat tagjai is. Ennek a gondolatmenetnek az
alapján valójában sokkal „hosszabb” sorozatokról is be tudjuk
látni, hogy minden tagjuk konzisztens. (Arról, hogy mit is jelent
a „sokkal hosszabb’, az 5.4. alfejezetben ejtünk néhány szót.)
Jegyezzük meg: abból, hogy PA konzisztens, a sorozat első
utáni tagjainak konzisztenciája már nem következik, hiszen a
nemteljességi tétel alapján tudjuk, hogy vannak konzisztens el-
méletek, amelyekben bizonyítható a saját inkonzisztenciájukat
„kódoló” mondat. Így például az a T elmélet, amelyet úgy ka-
punk, hogy PA-t kibővítjük a „PA inkonzisztens” axiómával,
konzisztens; T-t a „T konzisztens” állítással bővítve ugyanakkor
inkonzisztens elméletet kapunk.
Ahhoz tehát, hogy belássuk, sorozatunk valamennyi tagja
konzisztens, elegendő bebizonyítani, hogy PA aritmetikailag he-
lyes. Mit jelent ez? Először is definiálnunk kell, mikor nevezünk
egy aritmetikai mondatot igaznak, majd igazolnunk kell, hogy

PA minden axiómája igaz, és hogy a következtetési szabályok
alapján igaz premisszákból mindig igaz konklúziót kapunk. A
részletek kívül esnek e könyv keretein, a bizonyítással kapcso-
latban mindazonáltal helyénvaló néhány megjegyzés.
Először is, emlékeztetünk arra, hogy az „igaz aritmetikai ál-
lítás” definíciójakor nem hivatkozunk semmilyen formális rend-
szerre. Mint azt a 2.4. alfejezetben kifejtettük, az aritmetikai
mondatok igazságának matematikai definíciója alapján egysze-
rűen azt kapjuk – például –, hogy a Goldbach-sejtés pontosan
akkor igaz, ha minden 2-nél nagyobb páros szám felírható két
prímszám összegeként.
Másodszor, annak igazolásakor, hogy PA axiómái igazak, és
hogy a következtetési szabályokat követve igaz mondatokból so-
hasem jutunk hamis konklúzióra, ugyanazokat az alapelveket és
következtetési szabályokat használjuk, amelyeket PA-ban is rög-
zítettünk – plusz egy kevés halmazelméletet vagy más, az abszt-
rakció hasonló szintjét képviselő matematikát. Néha azt mond-
juk, hogy a bizonyítást ZFC-ben adjuk meg, de valójában keret-
elméletnek egy jóval gyengébb halmazelmélet is elegendő. Ilyen
például az ACA rendszer, amely matematikus körökben talán
nem olyan ismert, de a benne foglalt következtetési szabályok
egytől egyig a hétköznapi matematika bevett módszerei.
Rendelkezésünkre áll tehát egy, a „gyenge” ACA halmaz-
elméletben formalizálható bizonyítás, amely szerint a PA, PA1 ,
PA2 . . . rendszerek mindegyike konzisztens. Így speciálisan – tel-
jesen hétköznapi matematikára támaszkodva – azt is beláttuk,
hogy a PA konzisztens.
Az iméntiekkel szemben általános ellenvetés, hogy valójában

nem konzisztenciabizonyításról van szó, hiszen ACA logikailag
erősebb a sorozat bármelyik tagjánál, így ha PA vagy a sorozat
más tagjainak konzisztenciáját illetően kételyek merülhetnek fel,
akkor ezek a kételyek kiterjednek ACA konzisztenciájára is. A
sorozat tagjainak konzisztenciájának bizonyításához tehát fel kell
tennünk, hogy ACA konzisztens. Más szóval: ha ACA konzisz-
tens, akkor ilyenek a sorozatban szereplő elméletek is.
Ez az ellenvetés azon alapul, hogy kételyeink vannak PA
konzisztenciáját illetően, és ezeket egy konzisztenciabizonyítás-
sal akarjuk eloszlatni. Ha azonban a PA-ban vagy az ACA-ban
foglalt módszereket nyilvánvalóan a matematikai tudásunk ré-
szének tekintjük, akkor PA (vagy a sorozat bármely más tagja)
helyességének bizonyítása nem a kételyek eloszlatását célozza.
Nincs többről szó ugyanis, mint egy alapvető logikai meglátás
triviális bizonyításáról.
Gödel tételéből tehát nem következik, hogy egy PA-ra vagy
a fenti sorozat bármelyik tagjára vonatkozó konzisztenciabizo-
nyítás nem bizonyítás abban az értelemben, amelyben bármely
más bizonyítást bizonyításnak mondunk. Minden matematikai
bizonyítás axiómákon és következtetési szabályokon alapul. Az
imént vázolt konzisztenciabizonyítás egyáltalán nem igazolja
vagy „legitimálja” a PA-ban formalizált módszereket. Nem több
egy aritmetikai állítás bizonyításánál, és az állítás igazságát
ugyanabban az értelemben támasztja alá, mint bármelyik arit-
metikai állításé, amely ugyanezeket az axiómákat és következte-
tési szabályokat használja. Amikor pedig erre a bizonyításra úgy
tekintünk, mint PA konzisztenciájának „alátámasztására”, akkor
ennek alapja az, hogy megbízunk az ACA-ban formalizált axió-

mákban és következtetési szabályokban: nem csupán abban bí-
zunk, hogy ACA konzisztens, de abban is, hogy matematikailag
korrekt (ami ebben az esetben azt jelentheti, hogy aritmetikailag
helyes).
Annak, aki PA-ra vagy ACA-ra nem úgy tekint, mint ma-
tematikai ismereteink egy részének formalizálására, természete-
sen meg lehet minden alapja arra, hogy kételkedjen az ACA-beli
bizonyításokban (és így PA konzisztenciájának bizonyításában).
Vegyük most szemügyre közelebbről a szkeptikus perspektívát.
A szkeptikus perspektíva
Ha egy T elmélet konzisztenciáját illetően kétségeink vannak,

és ezeket az S elméletben megadott konzisztenciabizonyítással
kívánjuk elűzni, akkor ennek a bizonyításnak a lépéseihez nem
szabad, hogy kétség férjen. Ha pedig csak annyit tudunk, hogy
létezik egy S-beli konzisztenciabizonyítás, akkor ahhoz, hogy eb-
ből T konzisztenciájára következtethessünk, hinnünk kell abban,
hogy S konzisztens.
Az efféle kételyek nem csak azokban merülhetnek fel, akik
az ACA vagy a PA elmélet konzisztenciáját kétségbe vonják.
Bármi legyen is a PA, az ACA vagy a ZFC rendszerekkel kap-
csolatos álláspontunk, mindig vannak olyan esetek, amikor egy
T elmélet – formalizált – axiómáit és következtetési szabályait
nem tartjuk magától értetődőnek vagy elfogadhatónak, és még
T konzisztenciájában sem vagyunk biztosak. Így például a PA +
+ „PA inkonzisztens” elmélet axiómái közül az egyik hamis, és
ha nem ismernénk Gödel tételét, akkor kétségeink támadhatná-

nak a konzisztenciáját illetően. Pedig tudjuk, hogy ennek az el-
méletnek a konzisztenciája PA konzisztenciájának következmé-
nye, ez utóbbi pedig bebizonyítható.
A PA vagy az ACA rendszereket illető kételyekkel kapcso-
latban az a megdöbbentő, hogy matematikai kontextusban csak
nagyon ritkán találkozunk velük. Amikor halmazelméleti eszkö-
zökkel aritmetikai állításokat bizonyítanak – például azt, hogy
„ha ACA konzisztens, akkor PA is az” –, a matematikusok csak
nagyon ritkán hangsúlyozzák, hogy csupán a szóban forgó té-
tel egy halmazelméleti interpretációjáról van szó. Arra, hogy
„Andrew Wiles bebizonyította Fermat híres sejtését”, még soha
nem hallottuk a következő ellenvetést: „Nem, nem, ez lehetet-
len. Csak annyit bizonyított be, hogy ha ZFC konzisztens, akkor
az x n + yn = zn egyenletnek nincs megoldása a pozitív egész
számok körében, amennyiben n > 2.” Ennek oka nem az, hogy
Wiles bizonyítása annyira elemi, hogy még a PA konzisztenciáját
illető kételyek sem merülhetnek fel. Éppen ellenkezőleg, a bizo-
nyítás komoly matematikai arzenált mozgósít, és nyitott kérdés,
hogy a gondolatmenethez pontosan milyen erős elméletre van
szükség. Annyi azonban igaz, hogy akár Wiles bizonyításáról,
akár az előző alfejezetben vázolt konzisztenciabizonyításról van
szó, amennyiben ZFC konzisztenciájában kételkedünk, úgy nincs
nyilvánvaló érvünk amellett sem, hogy egy ZFC beli bizonyítást
a tétel igazsága alátámasztásának tekinthessünk (feltéve, hogy
Wiles bizonyítása elfér ZFC keretei között).
Azt is mondhatnánk, hogy a „ha ZFC konzisztens” feltétel
implicit módon minden ZFC-ben bizonyított aritmetikai tételben
jelen van, és hasonló a helyzet más elméletek esetében is. A kon-

zisztenciával kapcsolatos tételek esetében pedig – érvelhetnénk
– ezt a feltételt explicitté kell tennünk, nehogy azt a félrevezető
látszatot keltsük, hogy PA konzisztenciáját abszolút, minden ké-
telyt eloszlató módon bizonyítottuk. De akkor miért nem szere-
peltetjük a feltételt a Fermat–Wiles-tétel esetében is, hogy elke-
rüljük a félrevezető látszatot, miszerint a tételt valamilyen abszo-
lút értelemben sikerült bizonyítani? Ekkor azonban egy sokkal
súlyosabb kérdéssel szembesülünk: hogyan értelmezhető ilyen
módon a matematika általában? Tekintsük például az 1837-ben,
Dirichlet által bebizonyított klasszikus tételt, amely szerint ha az
n és k pozitív egész számok legnagyobb közös osztója 1, akkor
az n, n + k, n + 2k, n + 3k . . . számok között végtelen sok prím
van. Ha az ACA elméletben formalizált matematikai módsze-
reket nem tekintjük helyesnek, akkor vajon mire következtethe-
tünk Dirichlet tételének egy ACA-ban megadott bizonyításából?
Mivel a tétel nem Goldbach típusú állítás, még ezt sem mond-
hatjuk: „ha ACA konzisztens, akkor az n, n + k, n + 2k, n + 3k . . .
számok között végtelen sok prím van, amennyiben n és k leg-
nagyobb közös osztója 1”. De akkor pontosan mit is bizonyít
Dirichlet tételének egy bizonyítása?
A kérdés további vizsgálata túl messzire vezetne a matema-
tika filozófiájának területén. Az eddig elmondottakat a követke-
zőkben foglalhatjuk össze. Semmi nem zárja ki, hogy egy T el-
mélet konzisztenciáját illetően kétségeink legyenek, és hogy eze-
ket a kételyeket egy konzisztenciabizonyítással akarjuk elosz-
latni. Az ilyen esetekben a konzisztenciabizonyítást olyan rend-
szerben kell megadni, amelynek konzisztenciájában biztosabbak
vagyunk. Előfordulhat azonban, hogy a konzisztenciabizonyítás

egy teljesen hétköznapi bizonyítása bizonyos, formális rendsze-
rekre vonatkozó ténynek (vagy egy aritmetikai ténynek, ameny-
nyiben egy állítás aritmetikai fordításának bizonyításáról van
szó), és legfeljebb annyiban szolgálja a matematikát övező kéte-
lyek eloszlatását, mint amennyire bármely más aritmetikai tétel
bizonyítása. Gödel tétele semmit nem mond arról, hogy mi két-
séges a matematikában, és mi nem az. Ha azt mondjuk, hogy az
aritmetika konzisztenciája egyáltalán nem bizonyítható, akkor
annak csupán egy, a matematika egészét illető szkepszis keretei
között van értelme.
5.4. Kimeríthetetlenség
Tegyük fel most, hogy nem hajlunk a szkepticizmusra, hanem el-

fogadjuk, hogy bizonyos formális rendszerek – például PA vagy
ZFC –, amelyekre a nemteljességi tétel alkalmazható, probléma-
mentesen formalizálják matematikai tudásunkat. Mire következ-
tethetünk ekkor a nemteljességi tételből?
Ezzel kapcsolatban Gödel a következőket jegyezte meg:
Ez az a tétel [a második nemteljességi tétel], amely a mate-

matika befejezhetetlenségét különösképpen nyilvánvalóvá
teszi. A tétel fényében ugyanis lehetetlen, hogy valaki
axiómák és szabályok egy jól definiált rendszerére
rámutatva konzisztens módon a következőt állítsa:
mindezen axiómákat és szabályokat (matematikai bi-
zonyossággal) helyesnek tartom, és meggyőződésem
szerint az egész matematikát magukba foglalják. Ha

valaki ezt állítja, saját magának mond ellent. Ha ugyanis
valamennyi axiómát helyesnek tartja, akkor (ugyanazzal a
bizonyossággal) arról is meg lehet győződve, hogy a rend-
szer konzisztens. Olyan matematikai belátással rendelkezik
tehát, amely az axiómákból nem vezethető le.3
Ebben az esetben tehát a második nemteljességi tétel pozi-

tív folyománya az, hogy az általunk helyesnek tartott formális
rendszereket (vagyis azokat, amelyeknek minden axiómája igaz)
mindig bővíthetjük úgy, hogy hozzájuk adjuk axiómaként a kon-
zisztenciájukat kimondó állítást.
Ez azt jelenti, hogy bármely T elméletből indulunk ki, azon-
nal megkapjuk T bővítéseinek végtelen sorozatát – amint azt a
T = PA esetben már láttuk. A PA, PA1 , PA2 . . . sorozatban sze-
replő elméletek mindegyikét úgy kaptuk, hogy a megelőző el-
méletet a saját konzisztenciáját kimondó axiómával bővítettük.
Ha PA helyes, akkor a sorozat valamennyi elmélete az. De en-
nél többet is mondhatunk: helyes ugyanis az a PAω elmélet is,
amelyet úgy kapunk, hogy PA-t az összes így kapott konzisz-
tenciamondattal bővítjük. Az eljárás folytatható: Gödel tétele a
PAω rendszerre is érvényes, ezt is bővíthetjük tehát a „PAω kon-
zisztens” axiómával, aminek eredményeként az erősebb PAω +1
elmélet kapjuk.
Mi történik, ha ezt az eljárást folytatjuk? Amikor definiálunk
egy elméletet, amely bizonyíthatóan helyes (amennyiben PA is
3 Collected Works, III. kötet, 309. o., kiemelés az eredetiben. [Magyarul l. A
matematika filozófiája a 21. század küszöbén (szerk. Csaba Ferenc, Osiris Kiadó, Bu-
dapest, 2003) 67–68. o. – A ford.]
az), mindig létezik egy erősebb – és továbbra is helyes – elmé-

let, amely bővíti. Felmerül azonban a kérdés, hogy az így kapott
elméletek helyessége miként látható be. Ha erre válaszolni aka-
runk, technikai jellegű problémák egész sora merül fel.
Az imént olyan elméletsorozatokat vizsgáltunk, amelyeknek
minden tagját úgy kaptuk, hogy a megelőzőt a saját konziszten-
ciáját kimondó állítással bővítettük. Gödel megjegyzései akkor
is érvényben maradnak, ha a T elméletet a „T konzisztens” állí-
tásnál erősebb, de T helyességéből következő állítással bővítjük.
Ha például minden T-ben bizonyítható aritmetikai állítás igaz,
akkor ugyanez áll a T + „T Σ-helyes” elméletre is, ahol a Σ-
helyesség azt jelenti: minden T-ben cáfolható Goldbach típusú
állítás hamis. Ezzel az eljárással is megkaphatjuk a PA elmélet
bővítéseinek egy sorozatát, amelyben minden tag logikailag erő-
sebb, mint az őt megelőző. A sorozat tagjai ezen felül erősebbek,
mint a konzisztenciamondatokkal való bővítéssel kapott sorozat
megfelelő tagjai. Megfogalmazhatók erősebb bővítések is, ame-
lyek erősebb – reflexiós elveknek nevezett – állításokat használnak.
A matematika kimeríthetetlenségére a 6.3. alfejezetben, az
elmefilozófiában használt gödeli érvekkel kapcsolatban vissza-
térünk. Ezekben nem a konzisztenciaállításokkal való bővítések
matematikája a kérdés, hanem az az érv, amely szerint az, hogy
nem vagyunk képesek egyetlen, a matematika egészét kimerítő
formális rendszert megadni, arra utal, hogy matematikai gon-
dolkodásunkban van valami, ami lényegileg nem mechanikus.
6. FEJEZET
GÖDEL, ELMÉK,
SZÁMÍTÓGÉPEK
6.1. Gödel és az UIG
A Gödel-tételek elmefilozófiai következményeiről folytatott vi-

tákban alkalmanként gépekről (számítógépekről, esetenként ro-
botokról), máskor formális rendszerekről van szó. A két fogalom
felcserélhető, mivel tetszőleges formális rendszer esetén lehetsé-
ges úgy programozni egy számítógépet, hogy az sorra generálja
a rendszer tételeit, és bárhogy programozunk egy számítógé-
pet arra, hogy egy formális nyelv bizonyos mondatait generálja,
mindig megadható egy formális rendszer, amelynek tételei ép-
pen a program által generált mondatok.
Az első nemteljességi tétellel kapcsolatban az egyik legszé-

lesebb körben elterjedt félreértés, hogy Gödel bizonyítása – egy
konzisztens rendszerre alkalmazva – azt mutatja, hogy a rend-
szer Gödel-mondata a rendszerben bizonyíthatatlan, de igaz. A
következő félrevezető történet Rudy Rucker Infinity and the Mind
(A végtelen és az elme) c. könyvéből való [Rucker 95, 174. o.]:
Gödel nemteljességi tételének bizonyítása zavarba ejtően

egyszerű. A fő lépések a következők:
1. Valaki bemutatja Gödelnek az UIG-t, az Univerzális

Igazság Gépet, amelyről úgy tartják: minden kérdésre
ismeri a helyes választ.
2. Gödel kéri, hogy adják meg neki az UIG programját

és hardverének felépítését. Lehetséges, hogy a prog-
ram bonyolult, de nem lehet végtelen hosszú; nevez-
zük P(UIG)-nek.
3. Gödel elmosolyodik, majd leírja a következő monda-

tot: „A P(UIG) program alapján alapján működő szá-
mítógép sohasem fogja kijelenteni, hogy ez a mondat
igaz.” Nevezzük ezt a mondatot G-nek; jegyezzük
meg: G ekvivalens „az UIG sohasem fogja azt állí-
tani, hogy G igaz” mondattal.
4. Immár nevetve, Gödel megkérdezi az UIG-t, hogy G

igaz-e vagy sem.
5. Ha az UIG azt állítja, hogy G igaz, akkor „az UIG

sohasem fogja azt állítani, hogy G igaz” mondat ha-
mis, így hamis G is (hiszen G = „az UIG sohasem
fogja azt állítani, hogy G igaz”). Ha tehát az UIG

azt mondja, hogy G igaz, akkor G ténylegesen ha-
mis, vagyis az UIG hamis kijelentést tesz. Ha tehát
az UIG sohasem tesz hamis kijelentést, akkor soha-
sem fogja azt állítani, hogy G igaz.
6. Beláttuk tehát, hogy az UIG sohasem fogja kijelen-

teni, hogy G igaz. „Az UIG sohasem fogja azt állí-
tani, hogy G igaz” állítás tehát igaz, ennélfogva igaz
G is (hiszen G = „az UIG sohasem fogja azt állítani,
hogy G igaz”).
7. „Ismerek tehát olyan igaz állítást, amelyet az UIG

sohasem képes kimondani – mondja Gödel –, hiszen
tudom, hogy G igaz. Az UIG igazából nem univer-
zális.”
Eddig Rucker. A történetet így is folytathatnánk:
8. Gödelnek leesik az álla, amikor az UIG komoly han-

gon megszólal: „Ezúton közlöm, hogy G igaz.” „De
hát – tiltakozik Gödel – feltettük, hogy te mindig iga-
zat mondasz.” „Nos – hangzik a válasz –, úgy tűnik,
nem mindig.”
Ha feltesszük, hogy az UIG valóban mindig igazat mond –

és így az utolsó jelenetre nem kerülhet sor –, Gödel akkor sem
bizonyította, hogy tud olyan igazságról, amelyet a gép nem ké-
pes kimondani. Csupán annyit tudhat: „ha az UIG mindig iga-
zat mond, akkor G igaz”. Ezt azonban minden további nélkül
kijelentheti az UIG is. Gödel csak akkor tudhatja, hogy G igaz,
ha valamiképpen megbizonyosodott róla, hogy az UIG mindig

igazat mond. Ehhez azonban nem elég, ha pusztán úgy hallotta,
hogy így áll a dolog.
Ugyanilyen okból hibás a Lucas-féle érv [Lucas 61] is, amely
szerint minden konzisztens S rendszer esetén létezik olyan igaz
állítás, amelyet mi be tudunk bizonyítani, S viszont nem. Lu-
cas tévesen állítja, hogy „Gödel tétele szerint bármely, az egy-
szerű aritmetikát magába foglaló konzisztens rendszerben van-
nak olyan formulák, amelyek a rendszerben nem bizonyítha-
tóak, de belátható, hogy igazak”. Miként azt a korábbi fejeze-
tekben is hangsúlyoztuk, a tétel semmi ilyesmit nem állít, és
nem is következik belőle semmi ilyesmi. A nemteljességi tétel
Gödel-féle bizonyítása alapján nem állíthatjuk, hogy az S el-
mélet G Gödel-mondata igaz, csupán annyit, hogy „ha S kon-
zisztens, akkor G igaz”. Ez az implikáció azonban magában S-
ben is bizonyítható, Gödel tételéből tehát nem következik, hogy
– az aritmetika tekintetében – mi többet tudnánk, mint az S
rendszer. (Amint ezt Rucker könyvének kitartó olvasói is meg-
tudhatják, ha eljutnak a nemteljességi tétel bizonyítását vázoló
2. Exkurzusig.) Természetesen tudjuk, hogy – például – a PA
rendszer Gödel-mondata igaz, mivel tudjuk, hogy PA konzisz-
tens. Általában: ha egy elméletről tudjuk, hogy konzisztens, ak-
kor tudjuk, hogy a benne bizonyíthatatlan Gödel-mondat igaz.
Azokban az esetekben azokban, amikor fogalmunk sincs, hogy
S konzisztens-e vagy sem, arról sincs elképzelésünk, hogy a G
Gödel-mondat igaz-e vagy sem. Ha csupán megérzésünk dik-
tálja, hogy S konzisztens, akkor puszta megérzés marad az is,
hogy G igaz.
Mindezek alapján semmi alapunk azt állítani, hogy mi („az

emberi elme”) bármely formális rendszernél többre vagyunk ké-
pesek. Valamivel gyengébb állítás lenne a következő: nem léte-
zik olyan formális rendszer, amely – az aritmetika tekintetében
– pontosan reprezentálja az emberi elme képességeit. Tegyük
fel tehát, hogy megadtunk egy T rendszert (ez lehet a ZFC, ki-
bővítve egy „erős” végtelenségi axiómával, l. a 8.3. alfejezetet).
Cáfolhatjuk-e Gödel tétele alapján, hogy a T-ben bizonyítható
aritmetikai állítások pontosan azok, amelyeket az emberi elme
bizonyítani képes? Ha ezzel próbálkozunk, kudarcot vallunk –
méghozzá ugyanazon okból, amiért a Lucas-féle érv is kudar-
cot vallott. Először is, a nemteljességi tételből semmi nem követ-
kezik, aminek alapján cáfolhatnánk, hogy a T-ben bizonyítható
aritmetikai állításokat az emberi elme is képes bizonyítani. El-
képzelhető, hogy van olyan, T-ben bizonyított aritmetikai állítás,
amelyről jelenleg nem tudjuk, miként bizonyíthatnánk be, de a
nemteljességi tétel nem szolgáltat olyan érvvel, amelynek alap-
ján kizárhatnánk annak lehetőségét, hogy létezik egy, az emberi
elme számára is elfogadható bizonyítás. Másodszor, a nemtel-
jességi tétel azt sem zárja ki, hogy minden, az emberi elme által
bizonyítható aritmetikai állítás T-ben is bizonyítható. Van olyan
végtelenségi axióma, hogy ha ZFC-t azzal bővítjük, akkor a ka-
pott elmélet konzisztenciája az emberi elme számára egyálta-
lán nem evidens – így aztán Gödel tétel alapján sem írhatunk
fel olyan aritmetikai állítást, amely T-ben nem bizonyítható, de
amelyről „látjuk, hogy igaz”.
Erre az ellenvetésre Lucas így válaszol [Lucas 96, 117. o.]:
Az elme nem abban a reményben működik és mond ki té-

teleket, hogy felülmúlja a gépeket. A „mechanista” ugyan-
akkor teljesen komolyan állítja, hogy az elme egy géppel
reprezentálható. Mielőtt ezzel az állítással az időnket vesz-
tegetnénk, ésszerű, ha felteszünk néhány kérdést a szóban
forgó gépről, és arról, hogy a komoly állítás mögött vannak-
e komoly érvek. Nem csupán a gép speciális jellemzőiről
kell a „mechanistát” kifaggatnunk, de fel kell tennünk a
kérdést: vajon konzisztens-e a gép. Ha nem konzisztens,
akkor a „mechanista” állításával a továbbiakban nem érde-
mes foglalkozni. Ha viszont indokolható, hogy a gép kon-
zisztens, akkor az elme rendelkezésére áll a szükséges pre-
missza. A gép konzisztenciáját tehát nem az elme mate-
matikai belátásai támasztják alá, hanem a „mechanista”
adott szava. A „mechanista” állítja ugyanis, hogy a gép
konzisztens. Ha ez a helyzet, akkor nem képes bebizonyí-
tani saját Gödel-mondatát, amelyről viszont az elme mégis
látja, hogy igaz. Ha pedig a gép inkonzisztens, akkor nincs
miről beszélni.
Ezek a megállapítások furcsának tűnnek, mivel úgy tűnik,

mintha már nem arról lenne szó, hogy Gödel tétele tétele alap-
ján – függetlenül attól, hogy bárki állítja-e ezt vagy sem – cáfolhatjuk,
hogy T pontosan reprezentálja az emberi matematikai képessé-
get . De helyezkedjünk Lucas álláspontjára, és fogadjuk el, hogy
a feladat a következő: tegyük semmissé annak az érveit, aki „ko-
molyan úgy véli”, hogy T reprezentálja az emberi elmét. Figye-
lemreméltó, hogy Lucas csupán arról beszél, hogy „indokolható,
hogy a gép konzisztens”. Ez pontosan olyan, mint amikor az

előző történetben szereplő UIG-ről „úgy vélik, hogy mindig iga-
zat mond”. Az, hogy a „mechanista” komolyan hisz abban, hogy
a gép konzisztens, Lucas számára semmiféle alapot nem szol-
gáltat arra, hogy a gép Gödel-mondatát – bármilyen értelemben
– az ember számára bizonyíthatónak tekintse. A ,mechanista”
adott szava kevés ahhoz, hogy azt állítsuk: „az elme látja”, hogy
a gép konzisztens. Különbséget kell tennünk ugyanis két állítás
között. Az egyik: „tudjuk, hogy ha T konzisztens, akkor G igaz”
– ez igaz; a másik: „ha T konzisztens, akkor tudjuk, hogy G
igaz” – ezt nincs alapunk állítani. Természetesen, ha Lucas telje-
sen megbízik a gép tervezőjében, akkor talán hihet abban, hogy
a gép konzisztens, és így abban is, hogy G igaz – de ezt nem
tekinthetjük sem a Gödel-mondat bizonyításának, sem igazsága
„belátásának”.
6.2. Penrose „második érve”
Roger Penrose a The Emperor’s New Mind és a Shadows of the

Mind című könyveiben hosszan érvel amellett, hogy Gödel té-
telei relevánsak a „tudatosság tudományában”. A Shadows-ban
bemutat egy – a szakirodalomban Penrose „új érvének” vagy
„második érvének” nevezett – gödeli argumentumot, amely azt
próbálja alátámasztani, amit Lucas gondolatmenetének nem si-
került: hogy egyetlen gép sem képes pontosan reprezentálni az
emberi elme aritmetikai képességeit. A Shadows-beli kifejtés
meglehetősen hosszú és bonyolult, de szerencsére Penrose a Psy-
che elektronikus folyóiratban röviden összefoglalta [Penrose, 96]:
Próbáljuk tehát feltenni, hogy az ember számára elvben

elérhető (támadhatatlan) matematikai eszközök összessége
megragadható egy – nem feltétlenül számításokra korláto-
zódó – helyes F formális rendszerben. Egy humán matema-
tikus, akinek bemutatják F-et, a következőképpen érvelhet
(az „F vagyok” fordulat azt rövidíti: „F magába foglalja a
matematikai bizonyítás valamennyi, ember számára elér-
hető eszközét”):
(A) „Bár nem tudom, hogy szükségképpen F vagyok, any-

nyi biztos, hogy ha F lennék, akkor F-nek helyesnek kellene
lennie, mi több, helyesnek kellene lennie annak az F ′ elmé-
letnek is, amelyet úgy kapunk, hogy F-et az »F vagyok«
állítással bővítjük. Látom tehát: abból, hogy F vagyok, az
következik, hogy a G ( F ′ ) Gödel-mondatnak igaznak kell
lennie, és azt is, hogy ez a mondat nem F ′ következménye.
De épp az imént láttam be, hogy »ha F lennék, akkor a
G ( F ′ ) mondatnak igaznak kellene lennie«, és az ilyen belá-
tások pontosan olyan természetűek, amilyenekről feltettük,
hogy F ′ magába foglalja őket. Képes vagyok tehát belátni
valamit, ami meghaladja F ′ képességeit, amiből arra kö-
vetkeztetek, hogy mégsem lehetek F. Ez a gondolatmenet
ráadásul F helyében bármely más („gödelizálható”) rend-
szerre alkalmazható.
Egyszerűsítsük tovább a dolgot! Egy F formális rendszerre

Penrose egy matematikai állítással (az érv megfelelő megvál-
toztatásával egy következtetési szabállyal) „válaszol”: az „F va-
gyok” mondattal, amelyre teljesül, hogy
(1) ha „F vagyok”, akkor az F + „F vagyok” rendszer kon-

zisztens,
valamint az, hogy
(2) be tudom bizonyítani („látom”), hogy ha „F vagyok”, ak-

kor az F + „F vagyok” rendszer konzisztens.
Ebben a megfogalmazásban az F + „F vagyok” rendszer

Gödel-mondatának helyét a rendszer konzisztencia-mondata ve-
szi át. Ez általában jó gondolat, mivel egy S rendszer Gödel-
mondata ekvivalens az „S konzisztens” mondattal, amely utóbbi
kevesebb félreértésre ad okot, mint az önreferenciális Gödel-
mondat. Penrose (1)-et az F + „F vagyok” rendszer helyessége
alapján látja be – az érv szempontjából mindazonáltal csak az
fontos, hogy valamiképpen belássuk. A következő premissza:
(3) Ha „F vagyok”, akkor bármely A állítás esetén, amennyi-

ben be tudom bizonyítani („látom”), hogy A, akkor A bi-
zonyítható az F rendszerben.
(2) és (3) alapján azt kapjuk, hogy ha „F vagyok”, akkor F-

ben bizonyítható, hogy „»ha F vagyok«, akkor F + »F vagyok«
konzisztens”. Ekkor azonban az F + „F vagyok” rendszerben
bizonyítható, hogy F + „F vagyok” konzisztens, amiből az kö-
vetkezik, hogy az F + „F vagyok” rendszer inkonzisztens. Ez (1)
miatt összeegyeztethetetlen azzal, hogy „F vagyok”. Ha tehát az
„F vagyok” állítás igaz, akkor hamis: tehát hamis.
Az érv helyes abban az értelemben, hogy az (1)–(3) premisz-
szák alapján minden olyan F rendszerre vonatkozóan levonhat-
juk a „nem igaz, hogy »F vagyok«” következtetést, amelyre a
Gödel-tétel gondolatmenete alkalmazható. Ráadásul könnyen

találhatunk olyan matematikai állítást, amely eljátszhatja az „F
vagyok” szerepét: megfelel bármely mondat, amelyről be tudjuk
bizonyítani, hogy hamis. Persze az egész érv mit sem ér, ha az
„F vagyok” mondat nem teljesíti a következő feltételt:
(4) Ha F magába foglalja a matematikai bizonyítás valameny-

nyi, ember számára elérhető eszközét, akkor „F vagyok”.
Található olyan „F vagyok” állítás, amelyre a négy feltétel

mindegyike teljesül? Penrose szerint
természetesen felmerülhetnek aggályok azzal kapcsolatban,

hogy az „F vagyok” állításhoz hasonló mondatokat mi-
ként lehet felhasználni a logika formális rendszereiben. Ezt
a kérdést a Shadows-ban alaposan megvizsgáltam [. . . ],
bár a kifejtés módja valamelyest különbözik a fentitől, és
kevésbé tömör.
Penrose itt indokolatlanul optimista. Túl messzire vinne ben-

nünket mindazonáltal, ha alaposan megvizsgálnánk, miként is
fejti „második érvét” a Shadows-ban. Az érvvel foglalkozó szak-
emberek – a Psyche számának szerzői, Per Lindström [Lindström
01] vagy Stewart Shapiro [Shapiro 03] – az érvet különbözőkép-
pen rekonstruálják, és más-más helyen találnak benne hibát. Ha
őket követnénk, akkor most egy hosszú fejtegetés következne
arról, hogy Penrose-nak nem sikerült alátámasztania a döntő lé-
pést, miszerint létezik az (1)–(4) feltételeknek eleget tevő „F va-
gyok” – de ezt csak kevés Olvasó találná megvilágító erejűnek.
Szerencsére nincs is sok értelme tovább vizsgálni az érvet,

mivel maga Penrose is elismeri [Penrose 96, 4.2. alfejezet]:
. . . [a második érvet] nem tekintem a „valódi” gödeli érv-

nek, aminek alapján kétségbe vonható, hogy mechanikus
alapon valaha is megadható lesz az elme – vagy akár a tu-
datos agy viselkedéséének – magyarázata.
Az érv, amelyet Penrose meggyőzőnek tart – és melynek a

Shadows második fejezetét szenteli – azon fordul meg, hogy nem
vagyunk képesek tökéletesen megragadni, miben is áll az arit-
metikai tudásunk.
6.3. Kimeríthetetlenség, újra
Ahogy Gödel is hangsúlyozta, amennyiben egy S formális rend-

szerről elfogadjuk, hogy az korrekt módon formalizálja matema-
tikai tudásunk egy részét, akkor – ugyanabban az értelemben,
ugyanazzal a bizonyossággal – korrektnek tekinthetjük az S +
+ „S konzisztens” rendszert is. Mivel az S + „S konzisztens”
rendszer erősebb, mint S, ebből arra következtethetünk, hogy
nem vagyunk képesek egyetlen olyan S rendszert sem leírni,
amely kimerítené matematikai tudásunkat.
Penrose egy ezzel ekvivalens, általa „G konklúziónak” neve-
zett állítást a következőképpen fogalmaz meg [Penrose 94, 76.
o.]: „Az emberi matematikusok a matematikai igazságot nem egy he-
lyesként ismert algoritmus alapján támasztják alá.” Ennek igazolásá-
hoz nem a második nemteljességi tételt, hanem megállási prob-
léma megoldhatatlanságának Turing-féle bizonyítását (l. a 3.3.
alfejezetet) hívja segítségül. Kissé módosítva Penrose érvelése a

következőképpen foglalható össze. Ha tudjuk, hogy a T formá-
lis rendszerben bizonyítható „Pi az i bemenettel soha nem áll
meg” alakú állítások mindegyike igaz, akkor megadhatunk egy
ugyanilyen formájú mondatot, amelyről tudjuk, hogy igaz, de
amely nem tétele T-nek. Található ugyanis egy olyan e szám,
hogy a Pe program tetszőleges n esetén a T rendszer „Pn az n
bemenettel soha nem áll meg” alakú tételeit veszi sorra, a „Pe
sohasem áll meg az e bemenettel” állításról pedig tudjuk, hogy
igaz, de S-ben nem bizonyítható. Ebben az értelemben nem léte-
zik tehát „helyesként ismert” T elmélet, amelyben minden „em-
beri eszközökkel belátható”, „Pn az n bemenettel sohasem áll
meg” alakú állítás bizonyítható.
Lucas érvével ellentétben a megállapítás, miszerint nem léte-
zik „helyesként ismert” algoritmus, amely kimerítené az ember
aritmetikai képességeit, nem a nemteljességi tétel félreértésén
alapul, és Penrose második érvével ellentétben ez a gondolatme-
net nem is bizonytalan, és nem is homályos. De vajon mond-e
bármit is az emberi elméről?
Penrose is elismeri, hogy a „G konklúzió” összeegyeztethető
a feltevéssel, miszerint az emberi elme – az aritmetikai tételek
bizonyítása tekintetében – tökéletesen ekvivalens egy T formá-
lis rendszerrel, bár ebben az esetben nem tudnák bebizonyítani
vagy látni, hogy T konzisztens (és talán T axiómáit sem len-
nénk képesek felírni). Penrose több érvet is bemutat, amely ezt
a feltevést cáfolja; valóban nem sok szól amellett, hogy elfo-
gadjuk egy ilyen T létezését. Ha a „G konklúzióból” arra aka-
runk következtetni, hogy az emberi elme bizonyos értelemben
nem-algoritmikus, akkor fel kell tennünk a kérdést: valóban azt

mutatja-e a G konklúzió, hogy ténylegesen lehetetlen számunkra,
hogy egy számítógépbe „beleprogramozzuk” minden olyan tu-
dásunkat, amellyel aritmetikai tételeket bizonyítunk.
Úgy tűnhet, hogy a válasz nyilvánvaló, elvégre a „G konklú-
zió” pontosan azt mondja, hogy nem tudunk megadni olyan for-
mális rendszert, amely kimeríti matematikai tudásunkat. Nincs
azonban okunk feltételezni, hogy amikor egy számítógépbe
minden aritmetikai képességünket „beleprogramozzuk”, akkor
szükségképpen egy formális rendszert adunk meg. Elvégre ah-
hoz, hogy az emberi matematikust utánozni tudja, a számító-
gépnek képesnek kell lennie arra a gondolatmenetre is, amely
onnan, hogy egy T formális rendszert matematikailag helyes-
ként fogadott el, oda vezet, hogy egy T-nél erősebb rendszert is
– ugyanabban az értelemben – helyesnek tekinti.
Ezt a lehetőséget megvizsgálva Penrose a következőképpen
érvel ([Penrose 94, 81. o.]). Bármilyenek is a következtetési sza-
bályok, amelyek végrehajtására a robotot programoztuk, az ál-
tala bizonyítható állítások összessége egy – általunk helyesnek
tekintett – formális rendszer tételeinek összessége lesz, és erre
a rendszerre érvényes a „G konklúzió”. Arra következtethetünk
tehát, hogy a robot programja nem meríti ki aritmetikai tudá-
sunkat és tételbizonyító képességünket.
Az érv nem meggyőző, mivel az a fajta érvelés, amely vala-
mely formális rendszer helyesként való elfogadásától egy erő-
sebb rendszer helyesként való elfogadásához vezet, különféle –
formális és informális – elveken alapul, amelyek között éppúgy
vannak evidensek és problémamentesek, mint kevésbé
evidensek és problémamentesek. Az, amikor a T elmélet kor-

rektként való elfogadásától a T + „T konzisztens” elmélet kor-
rektként való elfogadására térünk át, egyszerű és problémamen-
tes eset. Hogyan tudunk erről a bővítési elvről számot adni,
amikor a robotmatematikust minden aritmetikai tudásunkkal fel
akarjuk vértezni? Kezdjük egy alapvető T aritmetikai elmélettel.
Hogy a robot a bővítési alapelvet is „ismerje”, adhatunk neki
egy nyomógombot, amely bármely rendelkezésére álló axióma-
rendszert kibővíti a szóban forgó rendszer konzisztenciáját ki-
mondó állítással. Amikor egy aritmetikai állítás bizonyítását ke-
resi, a robot akárhányszor megnyomhatja ezt a gombot. Vajon
ettől – matematikai tekintetben – egyenlővé válik velünk? Nem,
ugyanis amikor egy helyes T elméletből kiindulva az elv ismé-
telt alkalmazásával kapott valamennyi elmélet korrekt, akkor
ugyanilyennek ismerjük el ezen elméletek unióját is, amelynek
axiómái között az összes konzisztenciaállítás szerepel – ezúton
pedig olyan konzisztenciaállítást kapunk, amelyet a robot nem
képes bizonyítani. Ekkor azonban már egy másik elvet alkal-
maztunk: egy habozás nélkül helyesként elfogadott T elmélettől
T végtelen sok konzisztenciaállítással való bővítéséhez léptünk
tovább, és az utóbbi elméletet szintén – és szintén habozás nél-
kül – korrektnek tekintjük. A robotot persze programozhatjuk
úgy, hogy ezt az elvet is képes legyen alkalmazni. Ezzel azonban
még mindig nem utánozza mindenben tételbizonyító képessége-
inket, hiszen mi további, erősebb bővítési elveket is meg tudunk
fogalmazni.
Ahogy egyre erősebb és bonyolultabb elveket fogalmazunk
meg, amelyek alapján egy korrekt elméletet erősebb – de még
mindig korrekt – elméletté bővíthetjük, számos kérdéssel szem-

besülünk azzal a kapcsolatban, hogy mi tekinthető matematikai
szempontból elfogadhatónak. Ezekre a kérdésekre különböző
matematikusok és filozófusok különböző válaszokat adnak, és
sokan egyenesen úgy vélik: nincs is rájuk egyértelmű válasz.
Ahhoz, hogy a robot tökéletesen utánozni tudja az „emberi”
matematikát, ezekre a kérdésekre is tudnia kell válaszolni. Ha
erre is képes, akkor azoknak a tételeknek a halmaza, amelyeket
a formálisan definiált bővítési elvek alapján bizonyítani képes,
még mindig felsorolható lesz ugyan, de nekünk már semmi ala-
punk nem lesz azt állítani, hogy mi, „humán matematikusok”
be tudunk bizonyítani olyasmit is, amit a robot nem tud. Annyit
jelenthetünk csak ki, hogy sikeresen előállítottunk egy robotot,
amely éppúgy képes összezavarodni és elbizonytalanodni, mint
mi magunk, amikor egyre bonyolultabb módon próbálja korrekt
elméleteinket bővíteni.
Arról, hogy mi is történik pontosan, amikor – különböző
elvek alapján – a korrekt elméleteket erősebb, de még mindig
korrekt elméletekké bővítjük, a fenti leírás csak vázlatos képet
ad. Ahhoz, hogy ezt valódi tartalommal töltsük meg, a techni-
kai részletekre is ki kellene térnünk; az érdeklődő olvasónak a
[Franzén 04] könyvet ajánljuk figyelmébe.
6.4. Saját elménk megértése
A Gödel nemteljességi tételével kapcsolatban felmerülő témák

egyike saját elménk megértésének problémája. Tipikus megjegy-
zés a következő:
Gödel nemteljességi tétele alapján lehetetlen, hogy saját el-

ménket megértsük – holott éppen ez az a tudás, amelyre
időtlen idők óta áhítozunk!
Miként számos más hivatkozás, amely a nemteljességi tételre

a matematikán és a logikán kívül eső témákban hivatkozik, szó
szerinti értelmét tekintve ez is téves. Az „alapján” úgy értendő,
hogy Gödel tétele állítja, vagy Gödel tételéből következik, és ter-
mészetesen Gödel tétele nem állítja, és nem is következik belőle,
hogy saját elménk megértése lehetetlen. De a fenti megjegyzésre
– miként sok másikra is – nem úgy kell tekintenünk, mint a
nemteljességi tételek egy következményének rögzítésére, hanem
inkább egy, a tételek által inspirált gondolatra. Douglas Hofs-
tadter Gödel, Escher, Bach című könyvéből4 való az alábbi idézet.
Hofstadter érdeme, hogy nyilvánvalóvá teszi: a nemteljességi té-
tel szerepe sokkal inkább inspiráció, mint implikáció.
Provokatívnak tartom Gödel tételének azt a metaforikus

analogonját is, amely szerint senki nem értheti meg saját
elméjét/agyát. [. . . ] Elvégre saját szemünkkel nem láthat-
juk az arcunkat sem – miért lenne akkor elképzelhetetlen,
hogy nem vagyunk képesek teljes mentális struktúránkat
visszatükrözni azokban a szimbólumokban, amelyekkel le-
írjuk? A matematika valamennyi limitatív tétele és a kiszá-
míthatóság elmélete azt sugallja, hogy amint saját struk-
túráink reprezentálásának képessége elér egy bizonyos kri-
tikus pontot, az már a halál csókja: innentől kezdve biztos,
4 Magyarul is olvasható, Typotex, Budapest, több kiadás. – A ford.

hogy sohasem leszünk képesek saját magunkat teljes egé-

szében reprezentálni.
Az elme tanulmányozása során természetesen tökéletesen

helyénvaló és hasznos is lehet, ha sugallatokra, metaforákra
vagy analógiákra hivatkozunk. De ez csupán kiindulópontként
szolgálhat, az iméntihez hasonló megjegyzéseket a felállított el-
méleteknek kell tartalommal megtölteniük. Azzal, hogy ez mi-
ként tehető meg, ebben a könyvben nem foglalkozunk. A nem-
teljességi tétel metaforikus alkalmazásainak ezt a típusát mind-
azonáltal érdemes alaposabban is megvizsgálnunk.
A fentiekhez hasonló megjegyzésekben általában – explicite
vagy implicite – a második nemteljességi tételre hivatkoznak.
Azt, hogy egy S formális rendszer nem képes bizonyítani sa-
ját konzisztenciáját, a következőképpen értelmezik: S nem képes
önmagát megfelelő módon elemezni és alátámasztani: „nem érti
saját magát”.
Ez a metafora valójában kisebbnek mutatja a problémát, ame-
lyet a konzisztencia bizonyíthatatlansága jelent. Mint az 5.1. al-
fejezetben már kifejtettük, a konzisztencia bizonyíthatatlansága
valójában a konzisztencia kijelenthetetlensége: egy S rendszer
nem posztulálhatja igaz állításként saját konzisztenciáját – és ak-
kor az elemzéstől vagy az igazolástól még igen távol vagyunk –
, miközben más rendszerekben S konzisztenciája posztulálható.
Ehhez hasonló a következő „probléma”: senki sem állíthatja igaz
módon, hogy soha nem beszél magáról, miközben mások ezt
kijelenthetik róla, és nem kizárt, hogy igazuk van. Ennek ma-
gyarázata azonban nem az, hogy az emberi elme nem képes
megfelelően elemezni vagy igazolni magát, hanem az, hogy a

„sohasem beszélek magamról” mondat azonnal hamissá válik,
amint valaki kimondja.
Ezt az analógiát persze valószínűleg senki nem tekinti külö-
nösképpen provokatívnak, hiszen az elméről semmit nem mond,
csupán egy adott típusú állítás tartalmának és kijelentésének
összeegyeztethetetlenségére mutat rá. Próbáljunk tehát valódi
„következtetéseket” levonni az emberi elmére vonatkozóan a
PA-hoz és a ZFC-hez hasonló formális rendszerek alapján! Ek-
kor azonban nem arra jutunk, hogy az emberi elme nem képes
megérteni magát, hanem arra, hogy – amennyiben ezekhez a
formális rendszerekhez hasonlít – csodálatos módon képes ér-
teni magát.
Akárhogy választunk ki véges sokat a PA rendszer axiómái
közül, PA bizonyítja ezek konzisztenciáját, méghozzá a szóban
forgó véges elmélet alapos elemzése alapján. Ezen felül PA bizo-
nyítja, hogy
axiómáim bármely véges részét kiválasztva, képes vagyok

bebizonyítani, hogy ez a rész konzisztens,
valamint, hogy
ha axiómáim bármelyik véges része konzisztens, akkor én

is konzisztens vagyok.
Ahhoz azonban, hogy a paradoxonokat elkerüljük, PA nem ál-

líthatja a következőt: „ha axiómáim egy véges részhalmazáról be
tudom bizonyítani azt, hogy konzisztens, akkor ez a részhalmaz
konzisztens”. (Ekkor ugyanis PA bebizonyítaná saját konziszten-
ciáját, és így saját Gödel-mondatának igazságát és hamisságát is
egyszerre.) PA persze azt is be tudja bizonyítani, hogy erre nem

képes; bizonyítja ugyanis a következőt:
Ha be tudom bizonyítani, hogy „axiómáim tetszőleges M

véges részhalmaza esetén, ha be tudom bizonyítani, hogy
M konzisztens, akkor M konzisztens”, akkor inkonzisz-
tens vagyok.
Annak alapján, hogy PA milyen mértékben képes megérteni ma-

gát, a nemteljességi tétel metaforikus „alkalmazásainak” szelle-
mében kijelenthetjük: ha az emberi elme rendelkezésére állnak
olyan eszközök, amelyekhez hasonlóak alapján PA vagy ZFC ké-
pes önmagát „vizsgálni”, akkor számíthatunk arra, hogy tökéle-
tesen képes lesz megérteni magát.
„A rendszeren kívülről nézve”
Gyakran halljuk, hogy egy elmélet – például PA – Gödel-monda-

tát csak „a rendszeren kívül” lehet bebizonyítani; ez is azt a ké-
pet erősíti, amely szerint „egy rendszer nem képes tökéletesen
megérteni magát”. Ez valóban így van: abban az értelemben,
hogy magában a rendszerben nem bizonyítható – sőt, igaz mó-
don nem is posztulálható – sem a Gödel-, sem a vele ekvivalens
konzisztencia-mondat. A „rendszeren kívül” fordulat azonban
kissé megtévesztő: azt sugallja ugyanis, hogy létezik valamiféle
általánosan alkalmazható módszer arra, hogy olyasmiket, ami-
ket a rendszerben magában nem vagyunk képesek bizonyítani,
„a rendszeren kívülről” be tudunk látni. Ilyen általános mód-
szert nem ismerünk. Tekintsük például azt a T elméletet, ame-
lyet úgy kapunk, hogy PA-hoz új axiómaként hozzávesszük a
Goldbach-sejtést. T pontosan akkor konzisztens, ha a Goldbach-

sejtés igaz, de fogalmunk sincs arról, miként lehetne „a rendsze-
ren kívülről” bebizonyítani – vagy „látni” –, hogy T konzisztens.
7. FEJEZET
GÖDEL TELJESSÉGI
TÉTELE
7.1. A tétel
A Gödel nemteljességi tételével kapcsolatos problémák általános

forrása, hogy Gödel – doktori disszertációjában – bebizonyított
egy fontos tételt:
Az elsőrendű logika teljességi tétele (Gödel): az elsőrendű logika

(vagy predikátumlogika, vagy elsőrendű predikátumkalkulus) teljes.
Mint azt a 2.3. alfejezetben már említettük: gyakran olvas-

ható, hogy az elsőrendű logika azért „menekül meg” a nemtel-
jességi tétel elől, mert nem foglalja magába „az aritmetika egy
meghatározott részét”. Egy példa:
Gödel bebizonyította, hogy minden formális rendszer,

amelynek nyelve elegendően komplex ahhoz, hogy az elemi
aritmetikát reprezentálni tudja, vagy nemteljes, vagy in-
konzisztens. A legtöbb formális rendszer, amelyet a gya-
korlatban használunk, egyszerre teljes és konzisztens, ilyen
például az elsőrendű predikátumkalkulus vagy az euklide-
szi geometria. Ezek nem elég komplexek ahhoz, hogy „gö-
deli” rendszernek tekinthessük őket.
Az ehhez hasonló megjegyzésekben megjelenő félreértések

alapja, hogy a „teljes” kifejezés a logikában több dolgot is jelent-
het Az euklideszi geometria (megfelelően formalizálva) valóban
teljes a „teljességnek” a nemteljességi tételben szereplő értelmé-
ben: az elmélet nyelvén megfogalmazott mondatok mindegyike
vagy bizonyítható, vagy cáfolható. Ezt Alfred Tarski bizonyította
be az 1930-as években. Ezzel szorosan összefügg – és szintén Tar-
ski által bizonyított – eredmény, hogy a valós számok elmélete
is teljes (erről a 2.3. alfejezetben volt szó). Az elsőrendű prediká-
tumkalkulus azonban ebben az értelemben nem teljes.
Mit mond ki akkor a teljességi tétel? Emlékeztetünk arra,
hogy a formális axiómarendszerek alapjául egy formális nyelv
szolgál, amelyen az axiómákat felírjuk, valamint azok a szabá-
lyok, amelyek alapján ezekből az axiómákból következtetéseket
vonhatunk le. Az elsőrendű elméletek nyelve az elsőrendű prediká-
tumnyelv, következtetési szabályai pedig magukba foglalják az
elsőrendű predikátumlogika szabályait (gyakran kizárólag eze-
ket). Az, hogy az elsőrendű predikátumlogika teljes, azt jelenti,
hogy ezeknek a szabályoknak az alapján minden olyan mondat
levezethető, amely az axiómák logikai következménye. Ennek meg-

fordítása is igaz – azaz az axiómákból levezethető mondatok
egyúttal logikai következményei is az axiómáknak –, így tehát
igaz a következő is: egy elsőrendű elmélet tételei pontosan azok
a mondatok, amelyek logikai következményei az axiómáknak.
Ebben a fejezetben röviden bemutatjuk az elsőrendű logikát,
és megvizsgáljuk, milyen kapcsolat áll fenn az elsőrendű logika
teljességi tétele és a nemteljességi tétel között. Az Olvasó, aki
úgy érzi, hogy számára ez a téma nem éri meg a fáradságot,
elegendő, ha megjegyzi: ami a Gödel-féle teljességi tétel szerint
„teljes”, az nem egy axiomatikus elmélet, hanem a PA-ban, a
ZFC-ben és a többi elsőrendű elméletben közös logikai apparátus.
Maga a teljesség pedig azt jelenti, hogy bármelyik rendszerről
legyen is szó, ez az apparátus elegendő ahhoz, hogy az axiómák
valamennyi logikai következményét levezessük.
Az elsőrendű logika formális következtetési szabályait a 19.
század utolsó harmadában fogalmazták meg; ebben meghatá-
rozó szerepe volt Gottlob Frege német matematikus-logikus-filo-
zófusnak. Frege az elsőrendű elemeket nem különítette el rend-
szere többi részétől; erre csak később, a 20. század első évtize-
deiben került sor. Az elsőrendű logikának többféle felépítése
ismert. Bizonyos változatokban logikai axiómák is szerepelnek,
amelyek közösek minden elsőrendű elméletben, és megkülön-
böztetjük őket a rendszer speciális, nemlogikai axiómáitól. Más
felépítésekben nincsenek logikai axiómák, csupán következtetési
szabályok. Ebben a könyvben az egyértelműség érdekében fel-
tesszük, hogy az elsőrendű logikai apparátus kizárólag követ-
keztetési szabályokból áll.
Elsőrendű logikai következmény
Az elsőrendű logikai következményfogalmának illusztrálására

vezessünk be egy egyszerű elsőrendű nyelvet. Egy ilyen nyelv-
ben individuumokról fogalmazunk meg állításokat, amelyek egy
individuumtartomány (vagy tárgyalási univerzum) elemei, és ame-
lyeknek tulajdonságait, illetve egymáshoz való viszonyait pre-
dikátumok fejezik ki. A nyelvünkben két predikátum szerepel:
egy individuumról állíthatjuk azt, hogy manxom, és azt is, hogy
egy individuum purrog egy individuumra. Ilyenkor azt mond-
juk, hogy a „manxom” egyargumentumú, a „purrog” pedig két-
argumentumú predikátum. Összetett mondatainkban használ-
hatjuk a „ha–akkor”, a „vagy”, az „és” és az „akkor és csak ak-
kor” konstrukciókat, valamint változókat is. Az utóbbiak az indi-
viduumtartomány elemeit jelölik, és olyan állítások kimondásá-
ban játszanak szerepet, mint „minden x (individuum) esetén. . . ”
vagy „van olyan x (individuum), hogy. . . ”.
Lássunk néhány, ezen az egyszerű nyelven kifejezett monda-
tot, előbb „hétköznapi” nyelven, majd formálisan:
• Van legalább egy manxom: létezik x, hogy x manxom.
• Egyetlen manxom sem purrog magára: minden x-re, ha x

manxom, akkor nem áll, hogy x purrog x-re.
• Minden, ami manxom, az manxom: minden x-re, ha x

manxom, akkor x manxom.
• Minden manxomra purrog legalább egy manxom: minden

x-re, ha x manxom, akkor létezik y, hogy y manxom, és y
purrog x-re.
• Van olyan manxom, amely minden manxomra purrog: lé-

tezik x, hogy x manxom, és minden y-ra, ha y manxom,
akkor x purrog y-ra.
Amikor a nyelvet megadtuk, semmit nem mondtuk arról,

hogy mik az individuumok, hogy mit jelent az, hogy „x egy
manxom”, vagy hogy „x purrog y-ra”. A nyelv megadásakor
csupán a szintaxist rögzítjük, a szemantikával nem foglalko-
zunk. (L. a 2.4. alfejezetet.) Van azonban néhány dolog, amit
a jelentések ismerete nélkül is leszögezhetünk: függetlenül at-
tól, hogy mik az individuumok, hogy az individuumtartomány
mely elemeit tekintjük manxomnak, és hogy mely individuu-
mok között áll fenn a „purrog rá” reláció, ha az ötödik mon-
dat igaz, akkor a negyedik mondat is igaz. Ezt értjük azon, hogy
az ötödik mondat a negyedik mondat (elsőrendű) logikai követ-
kezménye. Beláthatjuk azt is, hogy az ötödik mondat nem logi-
kai következménye a negyediknek. Tegyük fel ugyanis, hogy az
individuumtartománynak csupán két eleme van, a 0 és az 1,
a manxom-ságot interpretáljuk így: eleme az individuumtarto-
mánynak (azaz a 0 és az 1 is manxom); az pedig, hogy x purrog
y-ra, jelentse azt, hogy x azonos y-nal. Ekkor a negyedik mondat
igaz, az ötödik viszont hamis.
A harmadik mondat logikai igazság: bármilyen individuum-
tartományt választunk, és bárhogy interpretáljuk az x manxom
predikátumot, a mondat mindig igaz lesz. Az elsőrendű logika
olyan felépítéseiben, amelyekben logikai axiómák is szerepel-
nek, a logikai axiómák mind logikai igazságok.
Kissé pongyolán fogalmazva: egy elsőrendű nyelven felírt A

mondat logikai következménye az M mondathalmaznak, ha tet-
szőleges individuumtartomány és a nyelvben szereplő prediká-
tumok tetszőleges értelmezése esetén teljesül, hogy ha (az adott
értelmezés szerint) M valamennyi eleme igaz, akkor A is igaz.
Egy elsőrendű nyelv interpretációjának megadása azt jelenti, hogy
megadunk egy individuumtartományt, és meghatározzuk, hogy
a nyelv predikátumainak az individuumtartomány mely rész-
halmazai, illetve rajta értelmezett relációk felelnek meg. Az in-
terpretációt a T elsőrendű elmélet modelljének nevezzük, ha az in-
terpretáció szerint T minden axiómája igaz. Az A mondat tehát
T logikai következménye, ha A a T minden modelljében igaz.
Helyesség és teljesség
Az elsőrendű elméletekben használt formális logikai szabályok a

logikai következményrelációra nézve helyesek: ez azt jelenti, hogy
amit az axiómákból kiindulva ezeknek a szabályoknak az alap-
ján be lehet bizonyítani, az egyúttal logikai következménye is az
axiómáknak. Ezt az eredményt nevezzük az elsőrendű logikára
vonatkozó helyességi tételnek. A teljességi tétel ennek megfordí-
tása: ha egy A mondat az axiómák logikai következménye, ak-
kor A – az elsőrendű logika szabályai szerint – levezethető az
axiómákból.
Figyelembe véve, hogy egy elmélet modelljén olyan inter-
pretációt értünk, amely szerint az elmélet valamennyi axiómája
igaz, a helyességi és a teljességi tételt a következőképpen gyúr-
hatjuk össze egy állításba: tetszőleges T elsőrendű elmélet esetén
egy A mondat pontosan akkor igaz T minden modelljében,

ha A levezethető T axiómái alapján;
egy másik lehetőség a következő: tetszőleges T elsőrendű elmé-

letre teljesül, hogy
T-nek pontosan akkor létezik modellje, ha konzisztens.
A teljességi tételt ebben a könyvben nem bizonyítjuk be, azt

azonban beláthatjuk, hogy a két megfogalmazás ekvivalens. A
második következik az elsőből, amennyiben A helyébe egy logi-
kai ellentmondást – egy „B és nem-B” alakú mondatot – válasz-
tunk; az első következik a másodikból, amennyiben az utóbbit a
T + nem-A elméletre alkalmazzuk. (A teljességi tétel az „elmé-
let” liberálisabb, a 4.3. alfejezetben vázolt értelmezése mellett is
érvényben marad.)
Most megvizsgáljuk, mit jelent mindez PA esetében.
7.2. PA mint elsőrendű elmélet
A PA elmélet nyelvében függvényjelek is szerepelnek; ilyenek a

„manxom–purrog” nyelvben nem voltak. Függvényjelek felel-
nek meg az individuumtartomány elemein végzett műveletek-
nek; az aritmetika nyelvében ilyen az összeadás + és a szor-
zás · jele. Van továbbá egy konstansunk, a 0, amely a nulla szá-
mot, és egy s speciális függvényjel, amely a rákövetkezés- vagy
(szukcesszor-) függvényt jelöli: azt, amely minden n-hez az n + 1
számot rendeli hozzá. A következőkben n jelöli azt a kifejezést,
amelyet úgy kapunk, hogy 0-ra egymás után n-szer alkalmazzuk
s-t: 0 tehát a 0, 1 az s(0), 2 pedig az s(s(0)) kifejezés, és így to-

vább. PA nyelvében egyetlen kétargumentumú predikátum sze-
repel, az egyenlőséget jelölő =. Az egyenlőségre vonatkozó sza-
bályok – például az, amely szerint ha b = c és c = a, akkor b = a
– nem korlátozódnak az aritmetikára, és néha (de nem mindig)
az elmélet logikai apparátusa részének tekintik őket. Mi is így
járunk el; a PA elmélet „nemlogikai” részét az aritmetikai axió-
mák alkotják.
Az iménti összefoglalásban nem csupán a PA nyelvét, de en-
nek a nyelvnek egy interpretációját is megadtuk: ezt az interp-
retációt az elmélet „szándékolt interpretációjának” vagy „szten-
derd modelljének” nevezzük. Természetesen PA-nak vannak
más interpretációi is; hamarosan ezekről is szót ejtünk.
A PA elmélet axiómáit négy csoportra oszthatjuk. Az elsőbe
tartoznak a rákövetkezésfüggvényre vonatkozó axiómák, ame-
lyek szerint a 0 egyetlen számnak sem rákövetkezője, és külön-
böző számok rákövetkezői is különbözők. A predikátumlogika
nyelvén ezek a következők
Minden x-re teljesül, hogy s( x ) = 0 nem áll fenn.
Minden x-re és minden y-ra, ha s( x ) = s(y), akkor x = y.
A második csoportba tartozó axiómák az összeadás alapvető

tulajdonságait rögzítik:
Minden x-re, x + 0 = x.
Minden x-re és minden y-ra, x + s(y) = s( x + y).
A harmadik csoport axiómái a szorzásra vonatkoznak:

Minden x-re, x · 0 = 0.
Minden x-re és minden y-ra x · s(y) = x · y + x.
Az összeadásra és a szorzásra vonatkozó axiómák alapján

minden n + m = k, illetve n · m = k alakú igaz állítást be tudunk
bizonyítani. A rákövetkezésfüggvényre vonatkozó axiómákat is
felhasználva pedig minden ilyen alakú hamis állítást cáfolni tu-
dunk.
Az utolsó csoport az indukciós axiómákból áll. Minden, az arit-
metika nyelvén kifejezhető P tulajdonsághoz tartozik egy axi-
óma, amely szerint ha a 0 szám P tulajdonságú, és tetszőleges
x-re teljesül, hogy amennyiben az x szám P tulajdonságú, úgy
s( x ) is az, akkor minden x szám P tulajdonságú. A P tulajdon-
ságban „paraméterek” is szerepelhetnek, mint például a követ-
kező indukciós axiómában:
Minden y-ra, ha 0 + y = y + 0, és teljesül, hogy minden

x-re, amennyiben x + y = y + x, úgy s( x ) + y = y+
+s( x ), akkor minden x-re x + y = y + x.
Ezt az axiómát használjuk, amikor PA-ban bebizonyítjuk, hogy

minden x-re és minden y-ra x + y = y + x.
Presburger-aritmetika
Ha a PA elmélet nyelvből elhagyjuk a szorzás jelét, az axió-

mák közül pedig a szorzásra vonatkozókat, akkor a Presburger-
aritmetikának nevezett elméletet kapjuk (amely a nevét Mojzesz
Presburger lengyel matematikusról kapta, aki 1929-ben beve-
zette). A Presburger-aritmetika újabb példa olyan elméletre,
amely – hasonlóan a valós számok 2.3. alfejezetben említett el-

méletéhez – teljes, de egyáltalán nem triviális. PA-val ellentétben
a Presburger-aritmetika végesen axiomatizálható, a végtelen sok
indukciós axióma helyett tehát megadhatunk véges számú axió-
mát úgy, hogy a kapott elmélet tételei pontosan ugyanazok.
Egy konzisztenciabizonyítás
A 2.8. alfejezetben, amikor azt cáfoltuk, hogy a nemteljességi

tétel a matematikában valamiféle „posztmodern feltételhez” ve-
zet, jegyeztük meg, hogy konzisztens elméletek egy végtelenül
elágazó „fáját” kapjuk, ha PA-ból elhagyjuk a „minden x-re,
x + 0 = x” axiómát , és a megmaradó elméletet egyszer a 0 + 0 =
0 axiómával, egyszer pedig ennek tagadásával bővítjük, majd az
így kapott elméleteket az 1 + 0 = 1 axiómával, illetve ennek ta-
gadásával, és így tovább.
A PA elmélet leírása és az elsőrendű logika helyességi tétele
alapján igazolhatjuk, hogy valamennyi elmélet valóban konzisz-
tens: ehhez elég megmutatni, hogy mindnek van modellje. Va-
lójában az is belátható, hogy ha a „minden x-re, x + 0 = x” axi-
ómát elhagyjuk, akkor egy n + 0 összeg bármilyen szám lehet.
Tegyük fel például, hogy a szóban forgó axiómát egy végtelen
axiómasorozatra cseréljük:
0 + 0 = n0 , 1 + 0 = n 1 , 2 + 0 = n2 , . . . ,
ahol n0 , n1 , n2 , . . . természetes számok egy tetszőleges kiszámít-

ható sorozata. Ennek az elméletnek a következőképpen adhatjuk
meg egy modelljét. A tárgyalási univerzum (újfent) a természe-

tes számok halmaza, a 0 a nulla számot jelöli, és a rákövetke-
zésfüggvény értelmezése is a szokásos. Jegyezzük meg, hogy ez
már elegendő ahhoz, hogy az indukciós axiómák igazak legye-
nek – az összeadás és a szorzás értelmezésétől függetlenül. A +
jel interpretációja ugyanakkor nem a szokásos +, hanem a +′
művelet, amelyet így definiálunk:
k +′ m = nk + m.
Továbbra is igaz marad, hogy k +′ s(m) = s(k +′ m). Ahhoz,

hogy a szorzásra vonatkozó axiómák is igazak maradjanak, k ·
m interpretációját is meg kell változtatnunk: az új, ·′ -vel jelölt
interpretációt a következő egyenletekkel definiáljuk:
k ·′ 0 = 0
k ·′ s( m ) = k ·′ m +′ k
A 2.8. alfejezetben bemutatott, meglehetősen érdektelen elméle-

tek tehát egytől egyig konzisztensek.
Igaz a sztenderd modellben
Alkalmanként azzal a véleménnyel is találkozhatunk, hogy ami-

kor aritmetikai állítások igazságáról vagy hamisságáról beszé-
lünk, akkor igazából azt kellene mondanunk: „igaz a sztenderd
modellben” vagy „hamis a sztenderd modellben”:
Ez a forrása az olyan népszerű megfigyeléseknek, amilyen

a következő: ha Goldbach sejtése a PA rendszerben eldönt-
hetetlen, akkor igaz. Ez valóban helyes, amennyiben figye-
lünk arra, hogy a mondat végéről ne felejtsük ki „a szten-
derd modellben” fordulatot.
Az ilyen megjegyzések háttere, úgy tűnik, az a gondolat,

hogy ha egy A aritmetikai mondatról ahelyett, hogy „a szten-
derd modellben igaz”, egyszerűen azt mondjuk, hogy „igaz”,
akkor ezzel azt állítjuk, hogy A a PA elmélet minden modelljé-
ben igaz. Ez mindössze logikai túlzás. Ha egy hétköznapi mate-
matikai kontextusban azt mondjuk, hogy a Goldbach-sejtés igaz,
akkor se többet, se kevesebbet nem állítunk, mint hogy minden
2-nél nagyobb páros szám felírható két prímszám összegeként.
PA és PA modelljei csak nagyon speciális kontextusokban bírnak
jelentőséggel; ezeket a matematikusok többségének nem is szük-
séges ismernie. Amikor persze a PA elmélet különböző modell-
jeiről van szó, akkor az „igaz a sztenderd modellben” fordulat
hangsúlyozása nagyon is helyénvaló lehet.
7.3. Nemteljesség és nemsztenderd modellek
Az első nemteljességi tétel jellegzetes téves megfogalmazása a

következő:
Bármely eléggé bonyolult konzisztens T elméletben

található olyan, a T elmélet nyelvén felírható állítás,
amely T minden modelljében igaz, de T-ben mégsem
bizonyítható.
Ha elsőrendű elméletekről (amilyen például PA vagy ZFC), ak-

kor ez az állítás téves. A teljességi tétel alapján ugyanis tudjuk:
ha valamely, a PA elmélet nyelvén megfogalmazott A mondat
PA valamennyi modelljében igaz, akkor bizonyítható PA-ban.
A nemteljességi tétel, az elsőrendű logikára vonatkozó tel-
jességi tétel és PA konzisztenciája miatt van modellje annak az
elméletnek is, amelyet úgy kapunk, hogy PA axiómáihoz hoz-
závesszük a „PA inkonzisztens” állítás A aritmetizáltját. Létezik
tehát egy matematikai struktúra, amelyet egy N ′ alaphalmaz,
valamint az ezen értelmezett s′ , a +′ és a ·′ műveletek adnak
meg, és amelyben – amennyiben s-t, +-t és ·-t a szóban forgó
műveletekkel interpretáljuk – a PA valamennyi axiómája, vala-
mint az A mondat is igaz. Az A mondat a természetes számok és
a műveletek szokásos interpretációja által meghatározott szten-
derd modellben nem igaz, az N ′ , a +′ és a ·′ által meghatározott
modell tehát lényegileg különbözik a sztenderd modelltől.
Ennél valamivel többet is mondhatunk. Az N ′ halmaznak
van egy részhalmaza, amely lényegében megegyezik a természe-
tes számok szokásos halmazával: ez az 0, s(0), s(s(0)). . . alakú
individuumok halmaza, amelyeken a + és a · jelentése a meg-
szokott. N ′ -nek azonban ezeken kívül vannak további elemei is,
amelyeket végtelen elemeknek nevezünk. Az elnevezés magyará-
zata a következő: minden olyan N ′ -beli a individuum esetén,
amely egyetlen m természetes szám esetén felel meg m-nek, tel-
jesül, hogy bármely n természetes számra n < a. (Azt, hogy
x < y, így definiáljuk: van olyan z, hogy y = x + s(z).) PA-ban
ugyanis bizonyítható, hogy tetszőleges x és y esetén vagy x < y,
vagy y < x, vagy x = y; valamint hogy tetszőleges n természetes
szám esetén, ha x < n, akkor x = 0 vagy x = 1. . . vagy x = n − 1.

Ha tehát a nem felel meg egyetlen m-nek sem, akkor minden-
képpen n < a. A PA rendszer olyan modelljeit, amelyek végte-
len elemeket is tartalmaznak, nemsztenderd modellnek nevezzük.
A természetes számokat sokféleképpen definiálhatjuk (például a
halmazelméletben), de amíg minden természetes szám megfelel
egy m-nek, addig valamennyi modell izomorf, ami annyit tesz:
pontosan ugyanazt a matematikai struktúrát adja meg.
A PA + „PA inkonzisztens” elmélet modelljeiben van olyan
c, amely megfelel annak a tulajdonságnak, amelyet az „x egy el-
lentmondás PA-beli bizonyításának Gödel-száma” aritmetizáltja
fejez ki. Mivel e végtelen, igazából nem Gödel-szám. A +′ és
·′ műveletek a nemsztenderd modellek végtelen elemein nem
szorzást és összeadást jelentenek, miképpen – amennyiben egy
végtelen e elemre alkalmazzuk – az „x egy PA-beli bizonyítás
Gödel-száma” tulajdonság aritmetizáltja sem azt fejezi ki, hogy
e egy bizonyításnak – vagy bárminek – a Gödel-száma lenne.
Az aritmetika nemsztenderd modelljeit a logikában vizsgál-
ják, de az Abraham Robinson amerikai matematikus által az
1960-as években kidolgozott nemsztenderd analízisben általáno-
sabb szerepet is játszanak. Robinson az elsőrendű logika esz-
közeit csatasorba állítva kidolgozta a „végtelen kicsi” mennyisé-
gek precíz elméletét, amelyet – informálisan – az analízis atyjai,
Newton és Leibniz is használtak. A nemsztenderd analízis ékes
példája annak, miként használható a matematikai logika általá-
ban a matematikában. Ahhoz azonban, hogy egy nemsztenderd
modellhez jussunk, nem kell feltennünk, hogy PA elmélet axi-
ómáit egy hamis egzisztenciális – azaz bizonyos tulajdonságú
individduumok létezését posztuláló – axiómával bővítettük. Ép-

pen ellenkezőleg: a nemsztenderd analízisben használt nemsz-
tenderd modellekben pontosan ugyanazok az aritmetikai állí-
tások igazak, mint a sztenderd modellben. Ez azért lehetséges,
mert a nemsztenderd modellek egyáltalán nem kapcsolódnak a
nemteljességhez. A teljességi tétel következménye, hogy nem-
sztenderd modelljei még az „igaz aritmetikának” (l. a 4.3. alfeje-
zetet) is vannak. A T igaz aritmetikában, amely csak egy általá-
nosított értelemben tekinthető elméletnek, minden igaz aritmeti-
kai állítás axióma. Tekintsük most azt az elméletet, amelyet úgy
kapunk, hogy T axiómáihoz hozzávesszük a c > 0, c > 1, c > 2
stb. axiómákat, amelyekben c egy új konstans. Ha ez az elmélet
inkonzisztens, akkor inkonzisztens egy olyan elmélet is, amely-
ben T axiómái mellett az új axiómákból csak véges sok szerepel,
elvégre egy ellentmondás levezetésében csak véges sok axióma
használható fel. Ha viszont T-t az új axiómák közül csak véges
sokkal bővítjük, akkor az így kapott rendszer konzisztens, hi-
szen c szerepét mindig eljátszhatja egy eléggé nagy természetes
szám. Ezek szerint tehát a végtelen sok axiómával való bővítés-
sel kapott elmélet is konzisztens, és a teljességi modell szerint
van modellje, amelyben c egy végtelen elemet kell hogy jelöljön.
(A logikában ezt a gondolatmenetet a kompaktsági tétel alkalma-
zásának nevezik.)
A PA elmélet sztenderd és nemsztenderd modelljei közötti
különbség tehát az elemi aritmetika nyelvén nem fogalmazható
meg. Előfordulhat, hogy egy nemsztenderd modellben ugyan-
azok az – elemi aritmetika nyelvén felírt – mondatok igazak,
mint a sztenderd modellben. Sokan gyötrődnek emiatt azon,
hogy miként is különböztethetők meg a sztenderd és a nemsz-

tenderd modellek, ez a kérdés azonban – mint már jeleztük –
nem kapcsolódik közvetlenül a nemteljességi tételhez, így ebben
a könyvben nem is foglalkozunk vele.
8. FEJEZET
NEMTELJESSÉG,
BONYOLULTSÁG,
VÉGTELEN
8.1. Nemteljesség és bonyolultság
Mint azt a 2.2. alfejezetben már megjegyeztük, a gyakorta hall-

ható vélemény, mely szerint a nemteljességi tétel bármely „ele-
gendően bonyolult” rendszerre alkalmazható, a legjobb esetben
is félrevezető. Vannak ugyanis rendkívül bonyolult rendszerek,
amelyek teljesek, és olyanok is, amelyek nagyon egyszerűek, de
nem teljesek. A félrevezető kijelentésekben a „bonyolultság” ki-
fejezést feltehetően egy informális értelemben használják. Ele-
gendő ugyanis egy pillantást vetni a (Függelékben definiált)
Robinson-aritmetikára, hogy lássunk egy nagyon egyszerű rend-

szert, amely mindazonáltal magába foglalja az aritmetikának azt
„a bizonyos részét”, amely ahhoz szükséges, hogy a nemteljes-
ségi tétel alkalmazható legyen rá. Másrészt könnyen értelmezhe-
tünk olyan konzisztens és teljes rendszereket, amelyek átlátha-
tatlanul bonyolultak. Ha tehát a „bonyolultság” kifejezést infor-
mális értelemben használjuk, akkor semmiféle korreláció nincs
a bonyolultság és a nemteljesség között.
A logikában ismert a bonyolultság formális fogalma is, ame-
lyet Kolmogorov-, Solomonoff- vagy Chaitin-bonyolultság (eset-
leg ezek valamilyen kombinációja), algoritmikus, információel-
méleti vagy programméret-bonyolultság néven emlegetnek. Az
említettek közül Kolmogorov a leghíresebb matematikus, így a
legközismertebb a Kolmogorov-bonyolultság elnevezés – miként a
[Li és Vitanyi 97] könyv szerzői megjegyzik, feltehetően annak a
bibliai elvnek az alapján, amely szerint „annak akinek van, még
adnak, hogy bőven legyen neki”. Bár a nemteljességi tétel alkal-
mazhatósága nem a rendszer bonyolultságától függ, a nemteljes-
ség és a Kolmogorov-bonyolultság között több kapcsolat is fenn-
áll. Így például a nemteljességi tétel a Kolmogorov-bonyolultság
alapján is bizonyítható. Ennek a bizonyításnak első számú nép-
szerűsítője Gregory Chaitin, a bonyolultság fogalmát bevezető
matematikusok egyike.
Chaitin nemteljességi tétele
A Kolmogorov-bonyolultság fogalma sokféleképpen értelmez-

hető, de az értelmezések közötti különbségek az ebben a
fejezetben tárgyalt szempontokból nem számítanak. Az elmé-

lyült elméleti kifejtésekben a bonyolultság fogalmát általában
bináris sorozatokra (amilyen például 0110101010011) alkalmaz-
zák, és a definícióban a Turing-gép fogalmára hivatkoznak. Ehe-
lyütt inkább a jelekből álló füzérek kiszámítható tulajdonságai-
nak elméletére támaszkodunk, amelyet informálisan a 3. fejezet-
ben mutattunk be.
Az alapgondolat egyszerű: egy s füzér bonyolultságát nem
s hosszával, hanem annak a legrövidebb füzérnek a hosszával
mérjük, amely minden információt magába foglal ahhoz, hogy
s-t kiszámíthassuk. A szóban forgó füzér egy programot kódol,
amely megfelelő bemenettel lefuttatva s-t adja kimenetként. Így
például annak az s füzérnek a bonyolultsága, amely π (2-es
számrendszerbeli alakjának) első egymilliárd számjegyéből áll,
sokkal kisebb, mint s hossza, mivel π számjegyeinek kiszámítá-
sára léteznek rövid programok, amelyeket csupán az „egymilli-
árd számjegy után állj meg” utasítással kell kiegészítenünk. Az s
füzér tehát összenyomható: Kolmogorov-bonyolultsága sokkal ki-
sebb, mint a hossza. A másik végletet az erősen összenyomhatat-
lan füzérek jelentik, amelyeknek Kolmogorov-bonyolultsága kö-
zel van a hosszukhoz. A (mondjuk) 1000-nél hosszabb füzérek
túlnyomó többsége ilyen. Speciálisan, minden n esetén létezik
olyan, legalább egy n hosszúságú füzér, amelynek bonyolultsága
n. (Ennek bizonyítása egyszerű: n-nél rövidebb program legföl-
jebb 1 + 2 + 4 + · · · + 2n−1 = 2n − 1 van, n hosszúságú bináris
füzér viszont 2n darab.) Az összenyomhatatlan füzérek a tipi-
kus, „véletlen-” sorozatok, amelyekben nincsenek olyan mintá-
zatok, amelyek alapján megadható lenne egy, a füzért kiszámító,
de a füzérnél rövidebb jelsorozattal leírható algoritmus. Egy ma-

ximálisan összenyomhatatlan füzér esetében nincs jobb algorit-
mus annál, mint amely explicite tartalmazza a füzér elemeinek
listáját.
Mindennek alapján ésszerű feltevés, hogy a véletlen (mond-
juk valamely fizikai folyamat, például radioaktív bomlás megfi-
gyelésén alapuló) jelsorozatok összenyomhatatlanok. Annak bi-
zonyítása persze, hogy egy sorozat valóban ilyen, már egészen
más dolog.
Legyen T olyan formális rendszer, amely tartalmazza az arit-
metika ama „bizonyos részét”. Chaitin nemteljességi tétel szerint
ekkor létezik egy T-től függő c szám, hogy T-ben egyetlen „az s
füzér bonyolultsága c-nél nagyobb” alakú állítás sem bizonyít-
ható. Mivel azonban léteznek ilyen alakú igaz állítások, ebből az
következik, hogy vannak olyan „az s füzér bonyolultsága c-nél
nagyobb” alakú állítások, amelyek T-ben – amennyiben nem bi-
zonyíthatóak benne a bonyolultságra vonatkozó hamis állítások
– eldönthetetlenek.
A bizonyítás lényegét a következő, informális gondolatme-
netben mutathatjuk be. Jelölje egy s füzér Kolmogorov-bonyo-
lultságát K (s). Tegyük fel, hogy tetszőleges nagy n számhoz lé-
tezik olyan s füzér, hogy a konzisztens T elméletben bizonyít-
ható a K (s) > n állítás. Legyen továbbá t olyan füzér, amely
magába foglal minden információt, amely T tételeinek felsorolá-
sához szükséges. Válasszunk most egy olyan n számot, amelyre
teljesül, hogy n és az n-t jelölő numerikus füzér hosszának kü-
lönbsége többszöröse t hosszának. Ahhoz, hogy találjunk egy
n-nél nagyobb bonyolultságú füzért, csupán T tételeit kell sorra
megvizsgálnunk – addig, amíg nem találunk köztük egy K (s) >

> n alakút. Ez azonban azt jelenti, hogy az s füzér megadásá-
hoz kizárólag (a T alapján adott) t-re és n-re van szükségünk,
márpedig e két információ együttesének a bonyolultsága jóval
kisebb, mint n, azaz ellentmondásra jutottunk.
Mielőtt az eredmény további vizsgálatára rátérnénk, követ-
kezzen most egy második, formálisabb bizonyítás – azoknak az
Olvasóknak a kedvéért, akiket a technikai részletek nem riaszta-
nak el.
Emlékeztetünk (l. a 3.3. alfejezetet), hogy
P0 , P1, P2 , . . .
azoknak a programoknak a (kiszámítható) felsorolása, amelyek-

nek bemenetként egyetlen füzérre van szükségük, és amelyek
kimenetén vagy egy füzér jelenik meg, vagy sohasem állnak
meg. Tetszőleges s füzér esetén végtelen sok olyan i és w léte-
zik, hogy a Pi program a w bemenettel az s kimenetet adja. Ha
például Pi olyan program, amely kimenetként egyszerűen a be-
menetet adja, akkor az s bemenetnél a kimenet is s lesz. Egy
s füzér Kolmogorov-bonyolultságának értelmezésekor (ebben a
speciális esetben) azt keressük, miként lehet s-t a legrövidebben
meghatározni azzal, hogy megadunk egy programot és egy be-
menetet, hogy az előbbi az utóbbival s-t adja kimenetként. K (s)-t
ennek megfelelően a legrövidebb olyan (i, w) párként definiál-
juk, amelyre teljesül, hogy a Pi program a w bemenettel s-t adja
kimenetként.
Figyeljünk fel arra, hogy egy füzér Kolmogorov-bonyolultsá-

ga a programok felsorolásától is függ. Belátható azonban, hogy
a programok bármely két különböző felsorolásából indulunk ki,
az így kapott K1 és K2 bonyolultságmértékek lényegében ekviva-
lensek: abban az értelemben, hogy létezik egy (K1 -től és K2 -től,
de s-től nem) függő c szám, hogy tetszőleges s esetén |K1 (s)−
−K2 (s)| < c . Ennek következménye, hogy a Kolmogorov-bo-
nyolultság fogalmán alapuló kvantitatív eredmények – köztük
Chaitin nemteljességi tétele – nem függenek attól, hogy ponto-
san miként is definiáljuk a bonyolultságot. (Ez a fogalom más-
fajta definícióira is érvényben marad, a különböző meghatáro-
zások alapján meghatározott bonyolultságmértékek különbsége
egy s füzér esetén az s hosszának logaritmusával fejezhető ki.) A
K (s) bonyolultság egy adott definíciója alapján kapott kvantitatív
eredményeknek ugyanakkor nem tulajdoníthatunk komolyabb
jelentőséget.
Adósak vagyunk az „(i, w) pár hossza” fordulat magyaráza-
tával. Tetszőleges s és t füzérek esetén (s, t) szintén egy füzér,
amelyből s és t is kiolvasható. Ha adott a pár, akkor belőle az őt
alkotó két füzér egyértelműen meghatározható. Az (s, t) pár eg-
zakt definíciójának a továbbiak szempontjából nincs jelentősége;
egy lehetséges módszer mindazonáltal a következő. Ha az s fü-
zér n hosszúságú, akkor legyen (s, t) az a füzér, amely n darab
1-essel kezdődik, majd egy 0, aztán az s, végül a t füzér követ-
kezik. Ha például s az „abcdf”, t pedig a „ghijk” füzér, akkor
(s, t) az 111110abcdefghijk füzér. Az így definiált pár első tagja
a párt megadó füzérben az első 0 után következő n darab jel
által meghatározott füzér, a második tag pedig az, ami ez után
„marad”. Ha az s füzér n, a t füzér pedig m hosszúságú, akkor

(s, t) hossza 2n + m + 1.
A Kolmogorov-bonyolultság fontos vonása, hogy a K (s) > n
alakú állításokról feltehetjük, hogy Goldbach típusúak. Ennek
oka, hogy K (s) > n a következő állítás formájában fogalmazható
meg:
Bármely m szám és bármely n-nél nem hosszabb (i, w) pár

esetén nem igaz az, hogy a Pi program a w bemenettel m
lépés után s-t adja kimenetként.
Ha tehát egy konzisztens elméletben bizonyítható K (s) > n,

akkor s bonyolultsága valóban nagyobb, mint n.
Chaitin nemteljességi tételének bizonyításához szükségünk
lesz a felsorolható halmazok
W0 , W1 , W2 , . . .
sorozatára is, amelyben Wi azoknak az s füzéreknek a halmaza,

amelyekkel mint bemenettel a Pi program – egyszer csak – meg-
áll. A Wi halmazok valóban felsorolhatóak. Ennek magyarázata
az, hogy „a P1 program az s bemenettel n lépés végrehajtása
után megáll” alakú igaz állítások halmaza eldönthető. Megfor-
dítva, minden felsorolható E halmazhoz létezik (végtelen sok)
i, hogy E azonos a Wi halmazzal. Ez pedig azért van így, mert
egy felsorolható E pontosan azoknak a füzéreknek a halmaza,
amelyekkel mint bemenettel az E-t felsoroló programok egyszer
csak megállnak, azt jelezve, hogy a szóban forgó füzér E eleme.
Mi a helyzet, ha Wi végtelen? A fent leírt eljárás ebben az

esetben nem áll meg, hanem a végtelenségig tovább folytató-
dik. Ez igazából szükségképpen van így. Nem létezik ugyanis
a felsorolható halmazoknak olyan felsorolása, amelynek alap-
ján eldönthetnénk, hogy mely felsorolható halmazok végesek,
és olyan sincs, amely csak a végtelen felsorolható halmazokat
adja meg. A felsorolható halmazok definíciójában éppen ezért
engedtük meg, hogy egy véges halmaz elemeinek felsorolása a
végtelenségig folytatódhasson.
A tétel bizonyítását kezdjük azzal, hogy definiálunk egy Pe
programot, amely bármely ( p, k) párral mint bemenettel – ahol
p és k is numerikus füzér – a Wp halmaz elemei között keres „a
w bonyolultsága nagyobb, mint a (k, ( p, k)) pár hossza” alakú
mondatokat. Ha talál egy ilyen mondatot Wp -ben, akkor a kime-
neten megjelenik a w füzér.
Ha most adott egy T elmélet, akkor legyen Wp a T tételeinek
halmaza. Tegyük fel, hogy a Pe program a ( p, e) bemenettel –
egy idő után – megáll, és a kimeneten egy w füzér jelenik meg.
A bonyolultság definíciója alapján w bonyolultsága nem lehet
nagyobb, mint (e, ( p, e)) hossza. Ha azonban T konzisztens, ak-
kor w bonyolultsága nagyobb kell hogy legyen, mint (e, ( p, e))
hossza. Ha tehát T konzisztens, akkor benne egyetlen, „w bonyo-
lultsága nagyobb, mint c” alakú állítás sem lehet bizonyítható,
ahol a c az (e, ( p, e)) pár hossza.
Az (e, ( p, e)) párban e nem függ T-től, p viszont a T téte-
leit felsoroló halmaz indexe – p meghatározása elegendő ah-
hoz, hogy megmondjuk, mit jelent T egy tételének lenni. Emiatt
ésszerű, ha a legrövidebb ilyen p hosszát tekintjük a T elmélet
K ( T ) bonyolultságának. Ezzel lényegében ugyanolyan mértékű

bonyolultságot adunk meg, mint a fogalom más, természetes de-
finíció alapján.
A bonyolultság fogalmát megfelelően módosítva a nemteljes-
ségi tétel a következőképpen is megfogalmazható: létezik olyan,
T-től független c konstans, hogy T-ben egyetlen K (s) > n alakú
állítás sem bizonyítható, amennyiben n nagyobb, mint K ( T ) + c
(l. [Chaitin 92]). Ez a megfogalmazás igazából semmit sem tesz
hozzá a tételhez, mivel sem a c konstansnak, sem a bonyolultság
definíciójának nincs különösebb jelentősége (l. [Lambalgen 89]
és [Raatakainen 98]).
Chaitin nemteljességi tételének következménye, hogy a ma-
ximálisan összenyomhatatlan füzérek halmazának komplemen-
tuma, azaz azoknak az s füzéreknek a halmaza, amelyeknek a
bonyolultsága kisebb, mint a hosszuk, Post-féle értelemben egy-
szerű halmaz (l. a 3.3 alfejezetet). Azoknak az s füzéreknek a
halmaza ugyanis, amelyekre K (s) kisebb, mint s hossza, csak
úgy lehetne felsorolható, ha képesek lennénk megvizsgálni min-
den, „Pi a w bemenettel m lépés után az s kimenetet adja” alakú
állítást. Nem létezhet továbbá olyan végtelen kiszámítható hal-
maz sem, amelynek minden eleme maximálisan összenyomha-
tatlan füzér: ezzel ugyanis rendelkezésünkre állna egy végtelen
Wp halmaz, amelynek elemei „az s füzér bonyolultsága legalább
akkora, mint s hossza” alakú igaz állítások, azaz egy elmélet,
amelyben tetszőleges nagy n szám esetén bizonyíthatóak lenné-
nek „az s füzér bonyolultsága nagyobb, mint n” alakú állítások.
Egy konzisztens elméletben tehát csak véges számú „az s füzér
maximálisan összenyomhatatlan” alakú állítás bizonyítható.
Ha megvizsgáljuk a gondolatmenetet, amely szerint vannak

„az s füzér maximálisan összenyomhatatlan” alakú bizonyítha-
tatlan állítások, akkor kiderül: magának a bizonyításnak az alap-
ján egyetlen ilyen állítást sem tudunk felírni. Ha ugyanis ren-
delkezésünkre állna egy mechanizmus, amelynek alapján tet-
szőleges konzisztens T elmélet esetén definiálhatnánk egy ilyen
alakú igaz mondatot, akkor végtelen sok ilyen mondatot ge-
nerálhatnánk, ami lehetetlen. Így annak ellenére, hogy az „s
összenyomhatatlan” alakú állítások Goldbach típusúak, egyet-
len ilyen alakú állítást sem tudunk felírni, amelyről meg lehe-
tünk győződve, hogy eldönthetetlen T-ben. Tetszőleges T elmé-
let esetén megadhatunk olyan n számot, amellyel T-ben az „s
egy n hosszúságú összenyomhatatlan füzér” állítás egyetlen s
esetén sem bizonyítható, annak ismeretéhez azonban, hogy egy
ilyen állítás eldönthetetlen, azt is tudnunk kellene, hogy s való-
ban egy n hosszúságú összenyomhatatlan füzér.
Amint azt Chaitin is megjegyzi, az általa bizonyított nemtel-
jességi tétel úgy viszonyul a Berry-paradoxonhoz, mint Gödel
eredeti bizonyítása a hazug paradoxonhoz. G. G. Berryt, az ox-
fordi Bodleian Library könyvtárosát a Principia Mathematica egy
lábjegyzete tette halhatatlanná; az általa felfedezett paradoxon
alapja, hogy „a legkisebb olyan szám, amely nem definiálható
száznál kevesebb szóval” olyan szám, amelyet épp most defini-
áltunk, méghozzá száznál kevesebb szóval. (A nemteljességi té-
tel egy másik, Berry-paradoxonon alapuló bizonyítását George
Boolos adta meg a [Boolos 89] cikkben.)
A bonyolultság mint a nemteljesség magyarázata
Chaitin saját nemteljességi tételéhez fűzött kommentárjai alap-

ján sok olvasójának támadhatott az a benyomása, hogy a tétel a
nemteljesség valódi alapjait tárja fel. A [Chaitin 82] cikk össze-
foglalójában például ezt olvashatjuk:
Gödel tétele információelméleti alapon is bizonyítható. Egy

ilyen megközelítésben érvelhetünk úgy, hogy ha egy tétel
több információt tartalmaz, mint axiómák egy adott hal-
maza, akkor a tétel ezen axiómák alapján nem bizonyít-
ható. Az eredeti, hazug paradoxonon alapuló bizonyítással
szemben ez a megközelítés azt sugallja, hogy a Gödel által
felfedezett nemteljesség sokkal inkább természetes és szé-
leskörű, mintsem patologikus és furcsa.
Nem világos, hogy mit ért Chaitin azon, hogy „érvelhetünk

úgy. . . ”, és hogy miként kell érteni a cikkben szereplő megjegy-
zést, amely szerint „szeretném, ha azt mondhatnám: ha van ötki-
lónyi axiómánk és egy 10 kilós tételünk, akkor ez a tétel nem ve-
zethető le az axiómákból”. Azon, hogy „több információt tartal-
maz”, Chaitin ezt érti: „nagyobb a Kolmogorov-bonyolultsága”.
Chaitin nemteljességi tétele azonban nem egy elmélet tételeinek
bonyolultságáról, hanem a bonyolultságról tett állításokról szól.
Tagadhatatlan, hogy egy „K (s) > n” alakú igaz állítás bonyolult-
sága nagyobb, mint n-é, hiszen az n füzér is megkapható belőle.
De ez semmiképpen nem jelenti azt, hogy az állítás bonyolultsága
magyarázná azt, hogy nem bizonyítható. Egyáltalán nem igaz,
hogy egy tétel bonyolultsága nem lehet nagyobb, mint azoknak
az axiómáknak a bonyolultsága, amelyek alapján levezettük. Ha
például egyetlen axiómánk a „minden x füzér esetén x = x” ál-

lítás, akkor egy meglehetősen szerény bonyolultságú elmélettel
van dolgunk. Az s = s alakú tételekben azonban s tetszőleges
füzér lehet, az ilyen tételek Kolmogorov-bonyolultságának tehát
nincs felső korlátja. Előfordulhat tehát, hogy „lehetséges amel-
lett érvelni”, hogy egy elmélet tételei nem lehetnek bonyolultab-
bak az axiómáknál, ahogy az is, hogy Chaitin „szeretné, ha azt
mondhatná”, hogy sovány axiómákból nem vezethetők le kövér
tételek – de ezeket az állításokat látszólag semmi sem támasztja
alá.
Ezt maga Chaitin is megjegyzi ([Chaitin 92]), és megadja új,
javított változatát annak a „heurisztikus alapelvnek”, amely sze-
rint egyetlen tétel bonyolultsága sem haladhatja meg az axiómá-
két:
Nem bizonyíthatunk be egy adott axiómahalmaz alapján

olyan tételt, amelynek bonyolultsága nagyobb, mint az axi-
ómáké úgy, hogy ezt tudjuk is. Más szóval, nem va-
gyunk képesek felismerni, ha egy tétel bonyolultsága lé-
nyegesen meghaladja azokét az axiómákét, amelyekből le-
vezettük.
Chaitin nem mondja meg, miként lehetne a „javított válto-

zatot” alátámasztani, és egyáltalán nem világos, hogy miben is
állna egy ilyen „alátámasztás”. Tetszőleges s füzér esetén a „min-
den x esetén x = x” axióma alapján be tudjuk bizonyítani, hogy
s = s. Chaitin alapelvéből az következik, hogy sohasem tudhat-
juk, hogy s füzér bonyolultsága nagyobb, mint a „minden x-re,
x = x” füzéré – de ezt semmi sem támasztja alá.
Chaitin a következő megjegyzéssel zárja fejtegetéseit: „Talán

helyesebb, ha ezeket a problémákat úgy kerüljük el, hogy alap-
elvünket a következő, kétségbevonhatatlan formában rögzítjük:
egy axiómahalmazból, amelynek bonyolultsága N, nem bizo-
nyíthatunk be olyan tételt, amely azt állítja, hogy egy adott ob-
jektum bonyolultsága lényegesen nagyobb, mint N.” Ez a nem-
teljességi tétel megfogalmazásaként valóban kétségbevonhatat-
lan: T-ben nem bizonyítható K (s) > n tetszőleges olyan n ese-
tén, amely nagyobb, mint K ( T ) + c – csupán azt kell figyelembe
vennünk, hogy az itt szereplő c konstans rendkívül nagy is le-
het, nem nyilvánvaló tehát, hogy hol van a határ a „lényegesen
nagyobb” és a „nem lényegesen nagyobb” bonyolultság között.
Az állítás a nemteljességi tétel speciális esete, amit – a korábban
bemutatottakhoz hasonló – informális érvek alapján is megért-
hetünk.
Ami pedig a a korábbi, „a hazug paradoxonján alapuló” bi-
zonyítással szembeállítható nézőpont „újdonságát” illeti, az első
nemteljességi tételnek a kiszámíthatóság elméletén alapuló bizo-
nyítása – mint azt Chaitin maga is megjegyzi – már régóta ismert
volt. Az MRDP-tétel (l. a 3.3. alfejezetet) szerint ha egy elmélet
kielégíti az első nemteljességi tétel feltételeit, akkor végtelen sok
„a D ( x1 , . . . , xn ) = 0 diofantikus egyenletnek nincs megoldása”
alakú állítás van, amely az elméletben eldönthetetlen. Valóban
fontos hangsúlyozni, hogy az eldönthetetlen aritmetikai monda-
toknak nem kell feltétlenül különös önreferenciális állításoknak
lenniük, ezt azonban a diofantikus egyenletekről szóló állítások
tökéletesen illusztrálják.
8.3. Nemteljesség és véletlen
Az összenyomhatatlan füzéreket (Kolmogorov-)véletlen füzérek-

nek is nevezik. A véges füzérek esetében a véletlenségnek foko-
zatai vannak, a fogalom azonban kiterjeszthető a végtelen hosz-
szú sorozatokra is, amelyeknél már nincsenek fokozatok: egy
végtelen sorozat vagy véletlen, vagy nem az. Az utóbbi típusú
bonyolultság értelmezése meglehetősen technikai, ebben a
könyvben ezért nem is tárgyaljuk. Jegyezzük azonban meg, hogy
létezik egy speciális véletlen végtelen bináris – azaz csak 0-ból
és 1-esből álló – sorozat, amelyet elsőként Chaitin definiált, és
„megállási valószínűségnek” vagy Ω-nak (omega) nevezett el.
Az Ω bizonyos véges bináris sorozatok r1 , r2 , r3 . . . sorozatának
limesze: abban az értelemben, hogy Ω n-edik tagja pontosan ak-
kor i, ha létezik olyan k szám, hogy az rm füzér n-edik tagja min-
den k-nál nagyobb m esetén i. Az Ω sorozat nem kiszámítható:
nincs olyan effektív eljárás, amellyel Ω összes tagját megkap-
hatnánk. Kiszámíthatjuk az r1 , r2 , r3 . . . füzérek tagjait, és tudjuk,
hogy bármely Ω-beli n pozíciót tekintjük, az r1 , r2 , r3 . . . sorozat
egyszer csak „stabilizálódik”, azaz ha eléggé előrehaladunk, ak-
kor a sorozat bármely rk tagjának n-edik tagja ugyanaz lesz (és
ez lesz Ω n-edik tagja), de általában nem áll módunkban eldön-
teni, hogy mikor érkezünk el ehhez az n-edik pozícióhoz.
Chaitin bebizonyította, hogy egy formális rendszerben csak
véges számú „Ω n-edik pozíciójában i áll” alakú állítás dönthető
el helyesen, és azt is, hogy – a bonyolultság egy adott értelme-
zése mellett – egy c bonyolultságú formális rendszerben Ω-nak
legfeljebb n + c tagja határozható meg, ahol c egy konstans.
Mi a jelentősége az Ω sorozatnak a nemteljesség szempont-

jából? Chaitin – The Unknowable című könyvének bevezetőjében
– a következőket állítja:
Dióhéjban: Gödel felfedezte a nemteljességet, Turing a ki-

számíthatatlanságot, én pedig a véletlenséget: azt az elké-
pesztő tényt, hogy vannak matematikai állítások, amelye-
ket semmi nem támaszt alá, csupán véletlenül igazak.
A szóban forgó állítások úgy tűnik, „az Ω n-edik pozíciójá-

ban i áll” alakúak. Az, hogy ezeket „semmi nem támasztja alá”,
azt sugallja, hogy ezek valamilyen abszolút értelemben bizonyít-
hatatlanok. Ezt maga Chaitin is megerősíti („Irreducible Comp-
lexitiy in Mathematics” című írásában):
Az ilyen matematikai tények bizonyításának lényegében

egyetlen módja, hogy – mindenféle igazolás nélkül – egy-
szerűen axiómaként posztuláljuk őket.
Hamarosan megvizsgáljuk, mit is jelent ez, most azonban

arra hívjuk fel a figyelmet, hogy Chaitin a szóban forgó állítá-
sokat „véletlenül igaznak” nevezi, ezzel is hangsúlyozva az Ω
sorozat véletlen jellegét. MetaMath című könyvében például ezt
írja:
Most valóban olyan matematikai tényeket kapunk, amelyek

semmire sem vezethetők vissza, amelyek nem „valaminek
az alapján” igazak. Ezek a tények, az Ω megállási valószí-
nűség bináris kifejtésének számjegyei, úgy szimulálják egy
érme egymás utáni feldobásának kimeneteleit, amennyire
ez a tiszta matematikában egyáltalán lehetséges.
Mintha azt sugallná, hogy „az Ω sorozat n-edik számjegye

i” alakú állítások valamilyen értelemben úgy igazak „minden
alap nélkül”, mint az, hogy egy adott időpontban egy radioak-
tív bomlás bekövetkezik. Amikor azt mondjuk, hogy a radioak-
tív bomlás „valóban véletlenszerű”, ezen azt értjük, hogy nem
létezik semmiféle mechanizmus, amely egy atom bomlását egy
adott időpontban előidézné, és hogy a statisztikai leírás foglal
magába mindent, amit a bomlásról tudunk. Ω-t azonban termé-
szetesen nem fizikai kísérletek alapján definiáltuk, és nem isme-
rünk olyan „matematikai mechanizmusokat” vagy „matemati-
kai törvényeket”, amelyek alapján egyes állításokat megalapo-
zottan, másokat pedig „csak úgy, véletlenül” igaznak tekinthet-
nénk. Ha nem bizonyításokról és érvelésekről beszélünk, akkor
csak ilyesmiket mondhatunk: Goldbach sejtése, ha igaz, akkor
azért igaz, mert minden 2-nél nagyobb páros szám felírható két
prímszám összegeként, vagy hogy „az Ω sorozat n-edik tagja i”
állítás, ha igaz, akkor azért azért igaz, mert i a véges sorozatok-
ból álló matematikailag definiált r1 , r2 , r3 . . . sorozat n-edik tagja-
inak határértéke, és így tovább. Abból, hogy Ω-t „véletlen soro-
zatnak” nevezzük, egyáltalán nem következik, hogy itt a termé-
szetben esetleg létező véletlenség bármiféle analogonjáról lenne
szó.
Chaitin is hangsúlyozza, hogy Ω matematikai alapon defi-
niált sorozat, amelyet talán nem a „véletlen”, hanem egy másik
terminus jobban leírna, és az „irreducibilis” kifejezést javasolja:
Más szóval, Ω tagjai logikailag irreducibilisek, nem kap-

hatók meg náluk egyszerűbb axiómák alapján. Végre! Itt
van, miként szimulálhatóak egy érme egymás utáni feldo-

básai, találtunk „atomi” matematikai tényeket, méghozzá
atomi tények egy olyan végtelen sorozatát, amelynek tagjai
semmilyen kapcsolatban nem állnak egymással, és nem va-
laminek (pontosabban nem valami náluk egyszerűbbnek)
az alapján igazak.
Ezzel visszaérkeztünk ahhoz a gondolathoz, miszerint eze-

ket az állításokat csupán posztulálni tudjuk, bizonyítani – vala-
milyen tartalmasabb értelemben, az utóbbi idézet szerint „egy-
szerűbb axiómák alapján” – viszont nem.
Vizsgáljuk meg alaposabban, mit jelent ez! Az „egyszerűbb”
bármely értelmezése mellett – amennyiben egy füzér egyszerű-
ségét egy természetes számmal fejezzük ki –, nyilvánvalóan lesz-
nek aritmetikai állítások, amelyek nem vezethetők le logikailag
egyszerűbb igaz állítások alapján. Így például azok a legegy-
szerűbb igaz állítások, amelyekből a „0 = 0” állítás következik,
nem vezethetők le semmilyen, náluk egyszerűbb igaz állítások-
ból. Maga a „0 = 0” állítás az egyszerűség számos természetes
definíciója szerint például ilyen. A „megdöbbentő tény”, amely-
ről Chaitin beszél, nem lehet az, hogy léteznek olyan állítások,
amelyek nem vezethetők le náluk egyszerűbb axiómák alapján.
Természetesen lényegi különbség van a „0 = 0” és „az Ω
sorozat n-edik tagja i” alakú kijelentések között. Hogy mást ne
mondjunk, az utóbbiak egyáltalán nem magától értetődőek, sok-
kal inkább matematikai problémafelvetések, amelyek bizonyí-
tásra szorulnak. Alaptalan ugyanakkor azt állítani, hogy „nem
kaphatók meg náluk egyszerűbb axiómák alapján”. Abból, hogy
egy n bonyolultságú formális rendszerben az Ω sorozatnak leg-

feljebb n + c tagja határozható meg, nem következik, hogy az „Ω
n-edik tagja 0” állítás, amennyiben igaz, nem bizonyítható más-
képp, csak úgy, hogy felvesszük az axiómák közé. Az, hogy az Ω
tagjairól egy adott rendszerben mely állítások bizonyíthatók, a
rendszertől magától, valamint Ω definíciójának részleteitől függ.
Speciálisan, bármekkora is az n szám, az Ω definíciójában sze-
replő paramétereket megválaszthatjuk úgy, hogy bármely k < n
esetén bebizonyíthatjuk valamennyi, az „Ω sorozat k-adik tagja
i” alakú igaz állítást. A szóban forgó paraméterek egy természe-
tes értelmezése mellett Calude és munkatársai [Calude et al. 01]
például kiszámították Ω első 64 tagját.
Tekintsük most inkább az „Ω első n tagját s adja meg” alakú
állításokat, ahol s egy n hosszúságú füzér. Mivel Ω véletlen so-
rozat, létezik olyan (n-től független) c állandó, hogy az Ω első
n tagjából álló Ω1;n füzér bonyolultsága – a bonyolultság egy
megfelelő értelmezése szerint – nem kisebb, mint n − c. Ebből az
következik, hogy ha n elég nagy, akkor Ω1;n (tetszőleges, előre
megadott „mértékben”) összenyomhatatlan, és hogy „az Ω első
n tagját s adja meg” alakú igaz állításokat semmilyen algoritmus
alapján nem kaphatjuk meg, ha kikötjük, hogy a bemenetnek n-
nél (lényegesen) rövidebbnek kell lennie. Tudjuk azonban, hogy
nagyon egyszerű axiómák alapján is bizonyíthatóak rendkívüli
bonyolultságú tételek, még akkor is, ha nem létezik algoritmus,
amely egy egyszerű bemenet alapján ezek bármelyikét adná ki-
menetként. Annak igazolásához viszont, hogy az ilyen alakú,
elegendően hosszú állításokat csak ugyanolyan bonyolultságú,
azaz (mivel ezek az állítások összenyomhatatlanok) ugyanolyan
hosszú axiómákból lehet levezetni, további érvekre van szükség.

De ha sikerül is belátnunk, hogy ez a helyzet, az még mindig
kevés annak igazolásához, hogy ha egy B állítás igazságát az
A axiómák alapján logikai úton alátámasztottuk, akkor A hossza
rövidebb kell, hogy legyen, mint B-é (ami éppen az ellenkezője
a Chaitin-féle „heurisztikus alapelvnek”, amely szerint egy té-
tel bonyolultsága nem lehet nagyobb azoknak az axiómáknak
a bonyolultságánál, amelyekből levezettük). Ezt Chaitin semmi-
vel nem támasztja alá, de nincs is összhangban a tapasztalattal.
Tekintsük például a
létezik p prímszám, hogy 10 00010 0000 < p < 2 · 10 00010 0000
állítást. Ennek belátása egyáltalán nem ütközik akadályba: Er-

dős Pálnak a Csebisev-tételre adott gyönyörű elemi bizonyítá-
sából következik, hogy n és 2n között mindig van legalább egy
prímszám. De a bizonyításhoz több olyan axiómára is hivatkoz-
nunk kell, amelynek bonyolultsága – bármely természetes mérő-
szám alapján – nagyobb, mint a bizonyítandó állításé. Az, hogy
(elég nagy n-ek esetén) az „Ω első n tagját az s füzér adja meg”
alakú állításokat csupán úgy lehet „bizonyítani”, hogy axióma-
ként posztuláljuk őket, olyan állítás, amely csupán az Ω1;n füzé-
rek összenyomhatatlansága alapján nem igazolható.
Természetesen tudjuk, hogy – például – egy ZFC-ben forma-
lizálható gondolatmenet alapján elegendően nagy n-ek esetén a
fenti alakú állítások nem bizonyíthatók. (Robert Solovay bebizo-
nyította azt is, hogy – a Chaitin-féle definíció megfelelő gyen-
gítése mellett – az „elég nagy n” jelentheti azt, hogy „bármely
0-nál nagyobb n”.) De ha arra akarunk következtetni, hogy az
„érvelés” mint olyan ehhez általában is kevés, akkor ehhez szük-

ség lenne az érvelés általános (tetszőlegesen hosszú állításokra
is érvényes) elméletére, márpedig ilyesmivel Chaitin írásaiban
nem találkozunk.
Ezzel természetesen nem állítjuk, hogy az Ω sorozat tagjai-
ról szóló vagy a K (s) > n alakú állítások igazsága mindig alá-
támasztható valamilyen – elméleti jellegű – gondolatmenettel.
Egyszerűen megint arról van szó csupán, hogy semmiféle elmé-
leti alapunk nincs arra, hogy eldöntsük, mi az, ami valamilyen
abszolút értelemben nem bizonyítható vagy magyarázható. Az,
hogy Chaitin felfedezte volna „az elképesztő tényt, miszerint
vannak matematikai állítások, amelyeket semmi nem támaszt
alá, csupán véletlenül igazak”, híján van valódi tartalomnak, in-
kább úgy tűnik, hogy a „véletlen” kifejezéshez kapcsolódó ál-
talános képzettársításokon alapul. Az aritmetikai nemteljesség
Kolmogorov-bonyolultságon alapuló esetei továbbra is támasz-
tanak kihívásokat.
8.3. Nemteljesség és végtelen
A nemteljesség változatai
Sok formális rendszer van, amely szándékoltan nemteljes: ezek

matematikai struktúrák egy osztályát meghatározott tulajdonsá-
gok szempontjából írják le; más jellemzőket azonban nem rögzí-
tenek. Tipikus példa a csoportok elemi elmélete, amelynek axi-
ómái azt rögzítik, hogy mit tekintünk „csoportnak” (egy speci-
ális matematikai struktúrának). Ez az elmélet nem teljes, mivel
– például – vannak kommutatív csoportok, de olyanok is, ame-

lyek ezzel a tulajdonsággal nem rendelkeznek, vagy mivel nincs
minden csoportnak ugyanannyi eleme. Azok az elméletek, ame-
lyek matematikai struktúrák egy bizonyos osztályát karakteri-
zálják, általában nem teljesítik a Gödel-tétel feltételeit, így az,
hogy nemteljesek, definíciójuk nyilvánvaló következménye.
De még akkor is, ha vizsgálódásainkat olyan elméletekre kor-
látozzuk, amelyek nem matematikai struktúrák egy bizonyos
osztályát írják le, hanem matematikai tudásunk egy részét for-
malizálják, jelentős különbségek állnak fenn a logikában bizo-
nyított nemteljességi eredmények között. Tekintsük a ZFC el-
méletet: a Zermelo–Fränkel-féle halmazelméletet a kiválasztási
axiómával. ZFC „több dimenzió mentén” nemteljes. (A követ-
kezőkben adottnak tekintjük, hogy ZFC aritmetikailag helyes,
vagyis azt, hogy minden ZFC-ben bizonyítható aritmetikai állí-
tás igaz.)
Először, mivel a nemteljességi tétel alkalmazható ZFC-re, az
elmélet aritmetikai komponense nem teljes. Így speciálisan ZFC-
ben nem bizonyítható a saját konzisztenciáját kódoló állítás. Az
MRDP-tétel alapján tudjuk, hogy vannak ZFC-ben eldönthetet-
len, „a D ( x1, . . . , xn ) = 0 diofantikus egyenletnek nincs megol-
dása” alakú állítások, de azon állítások között, amelyekről tud-
juk, hogy eldönthetetlenek ZFC-ben (amennyiben ZFC az arit-
metika tekintetében helyes elmélet), nincsenek olyanok, amelye-
ket matematikusok vetettek volna fel, vagy olyan, például prím-
számokkal kapcsolatos állítások, amelyekről azt mondhatnánk,
hogy matematikai szempontból érdekesek. Logikai alapon nem
zárhatjuk ki ugyan, hogy – például – a prímszámsejtés a ZFC
axiómarendszerben eldönthetetlen, de semmi alapunk nincs arra

sem, hogy ezt gondoljuk. Annak bizonyítása, hogy a prímszám-
sejtés ZFC-ben eldönthetetlen, olyan szenzáció lenne, mintha ki-
derülne, hogy létezik a Marson egy föld alatti civilizáció.
Másodszor, ZFC axiómáiból végtelen halmazok sokaságának
létezése következik, de az elmélet ezeknek a halmazoknak sok
tulajdonságát eldöntetlenül hagyja. Az ilyen eldönthetetlen ál-
lítások közül a leghíresebb a Cantor-féle kontinuum-hipotézis
(CH), amely szerint a valós számok bármely végtelen részhal-
maza vagy megszámlálhatóan végtelen, vagy egyenlő számos-
ságú az összes valós szám halmazával. (Semmi szükség arra,
hogy részletesen kifejtsük, mit is jelent ez.) Azt, hogy a kontinu-
um-hipotézis ZFC-ben eldönthetetlen, Gödel és Paul Cohen bi-
zonyította be. Cohen – Gödel halmazelméleti eredményeire is
támaszkodva – bevezette a forszolásnak nevezett módszert, amely
rendkívül hasznos eszköznek bizonyult végtelen halmazokról
szóló állítások eldönthetetlenségének bizonyítására, a Gödel-féle
nemteljességi tételhez azonban semmi köze nincs. A kontinu-
umhipotézis függetlenségének bizonyítása ennek a módszernek
tipikus alkalmazása: sem CH-ból, sem nem-CH-ból nem követ-
kezik olyan aritmetikai állítás, amely nem bizonyítható ZFC-ben.
(CH eldönthetetlenségének bizonyításához csupán ZFC konzisz-
tenciáját kell feltennünk.)
Alapvető dolgozatában, amelyben – egyebek mellett – azt is
bebizonyította, hogy CH nem cáfolható ZFC axiómái alapján,
Gödel bevezetett egy halmazelméleti alapelvet, amelyet „konst-
ruálhatósági axiómának” neveznek, és a „V = L” egyenlőséggel
jelölnek. V = L alapján a második kategória minden – vagy
gyakorlatilag minden – eldönthetetlen állítása eldönthető (bár

nincsenek olyan aritmetikai következményei, amelyek ZFC-ben
enélkül nem bizonyíthatóak). Gödel bebizonyította azt is, hogy
V = L ZFC axiómái alapján nem cáfolható. (A második kate-
gória eldönthetetlen állításairól azt, hogy ZFC-ben nem cáfolha-
tóak, ennek alapján gyakran úgy látják be, hogy bebizonyítják,
hogy a V = L állítás következményei.) Az Olvasónak, aki sze-
retné megérteni, hogy a V = L állítást mindezek ellenére miért
nem vették fel a halmazelmélet sztenderd axiómái közé, Shelah
„Logical Dreams” című dolgozatát [Shelah 03] ajánljuk figyel-
mébe, amelyben számos technikai jellegű fejtegetéssel találkoz-
hat könyvünk ezen utolsó fejezetének tárgyában is.
A ZFC nemteljességének harmadik dimenzióját az jelenti,
hogy az elméletből nem következik bizonyos „nagy” végtelenek
létezése. „Végtelenségi axiómáknak” egész családját ismerjük,
amelyet az 1960-as évek óta intenzíven vizsgálnak. Ezek az axió-
mák olyan halmazok létezését mondják ki, amelyek – amennyi-
ben léteznek – „rendkívül nagyok”. Egy ilyen A végtelenségi
axiómáról (ZFC konzisztenciáját feltéve) belátható, hogy ZFC-
ben nem bizonyítható, vagyis az, hogy a ZFC + nem-A elmélet
konzisztens. Az, hogy ZFC + A konzisztens-e, többé-kevésbé
problematikus (még akkor is, ha feltesszük, hogy ZFC axiómái
igazak). Meg kell különböztetni azokat a végtelenségi axiómá-
kat, amelyek szerint a halmazok univerzuma rendelkezik bizo-
nyos „lezárási tulajdonságokkal”, és emiatt vannak benne rend-
kívül nagy halmazok, azoktól a végtelenségi axiómáktól, ame-
lyek a legkisebb végtelen halmaznak, a természetes számok hal-
mazának egy tulajdonságát izolálják, és azt állítják, hogy
léteznek „nagyobb”, ilyen tulajdonságú végtelen halmazok. Míg

az előbbiek (a „gyenge végtelenségi axiómák”) sokak számára
meggyőzőek és informális megfontolások alapján is igazolha-
tóak, addig az utóbbiakról (az „erős végtelenségi axiómákról”)
valószínűleg még azt is csak nagyon kevesen állítanák, hogy evi-
dens, hogy nem cáfolhatóak ZFC többi axiómája alapján. Az
erős végtelenségi axiómák közül több összeegyeztethetetlen a
V = L elvvel, viszont nem ismerünk olyat sem, amely eldön-
tené a kontinuum-hipotézist.
A ZFC nemteljességén ek harmadik dimenziója és a végtelen-
ségi axiómák vizsgálata a matematika meglehetősen ezoterikus
és speciális területének tűnik, és az is. De vannak következmé-
nyei a természetes számok matematikájára vonatkozóan is.
A gödeli kapcsolat
Ennek oka az, hogy figyelemre méltó kapcsolat áll fenn a ZFC
elméletnek a végtelenségi axiómákkal kapcsolatos nemteljessége
és a Gödel által felfedezett aritmetikai nemteljessége között: a
végtelenségi axiómákkal bővített elméletekben mindig bizonyít-
hatóak olyan aritmetikai állítások, amelyek a bővítés előtt el-
dönthetetlenek voltak, és minél erősebb egy végtelenségi axi-
óma, annál több új aritmetikai tétel következik belőle.
Ez a kapcsolat a nemteljességi tétel alapján érthető meg.
A leggyengébb végtelenségi axióma ZFC-ben is szerepel: azt
mondja ki, hogy létezik végtelen halmaz. Ezt az axiómát hasz-
nálva bebizonyíthatjuk, hogy ZFC többi axiómájának van mo-
dellje, vagyis azt, hogy a végtelenségi axióma elhagyásával
kapott – ZFC−ω -val jelölt – elmélet konzisztens. ZFC−ω kielégíti

a nemteljességi tétel feltételeit (aritmetikai komponense ekviva-
lens PA-val), így saját konzisztenciáját nem képes bizonyítani. A
„létezik végtelen halmaz” axióma bevezetésével tehát új aritme-
tikai tételeket kapunk, többek között azt, amely ZFC−ω (és így
PA) konzisztenciáját mondja ki. (Ez a példa kissé félrevezető, mi-
vel ZFC valójában aritmetikailag sokkal erősebb, mint ZFC−ω .)
Erős végtelenségi axiómákat nem könnyű megfogalmazni,
de a végtelenség és az aritmetika közötti kapcsolat ugyanezt a
gödeli elvet követi. A következő végtelenségi axiómából, amely
egy „erősen elérhetetlen számosság” létezését posztulálja, egye-
bek mellett az is következik, hogy minden ZFC-ben bizonyítható
aritmetikai állítás igaz. Az elérhetetlen számosság létezését ki-
mondó axióma a „gyenge” végtelenségi axiómák közé tartozik
(a fent vázolt értelemben), de a vizsgálatok azt mutatják, hogy az
erősebb axiómákból következik a gyengébb axiómákkal bővített
ZFC aritmetikai helyessége.
Filozófiai szempontból különösen érdekes, hogy ZFC-t na-
gyon nagy végtelen halmazok létezését kimondó axiómákkal bő-
vítve olyan aritmetikai állítások válnak bizonyíthatóvá, amelyek
a szóban forgó axiómák feltevése nélkül eldönthetetlenek. De
a helyzet megint az, hogy ezek között az állítások között egy
sem akad, amelyet „hagyományosan” érdekesnek nevezhetnénk.
Kiváltképp megvilágító erejű lenne tehát, ha lennének olyan,
nem csupán a logika szempontjából érdekes aritmetikai állítá-
sok, amelyek ZFC-ben eldönthetetlenek, de végtelenségi axió-
mákat felhasználva már bizonyíthatóak.
A Paris–Harrington-tétel
Ebben az irányban az első lépést 1977-ben tették meg, amikor

egy kombinatorikai elvről sikerült belátni, hogy eldönthetetlen
PA-ban. Az eredmény jelentőségét az adja, hogy a szóban forgó
elv nem Gödel-számokra és nem is formális elméletekre vonat-
kozik, hanem csupán egy látszólag jelentéktelen szigorítása egy
jól ismert matematikai tételnek. Ezt az eredményt érdemes ala-
posabban is szemügyre venni, hogy megértsük, miben áll ennek
a megközelítésnek a jelentősége.
A véges matematika egyik alapvető eredménye Ramsey tétele,
amelyet 1928-ban bizonyított be Frank Plumpton Ramsey. A tétel
kimondásához előbb meg kell ismerkednünk néhány definíció-
val. Legyen A véges halmaz, amelynek elemi számok (vagy más-
féle objektumok, ennek nincs jelentősége). Azt mondjuk, hogy
B az A halmaz n elemű részhalmaza, ha B-nek n eleme van, és B
mindegyik eleme A-nak is eleme. Az A halmaz n elemű részhal-
mazai egy m-partíciója a szóban forgó részhalmazokat úgy osztja
m darab, C1 , . . . , Cm „kategóriába”, hogy A minden n elemű
részhalmaza pontosan egy ilyen kategóriához tartozik. Végül A
egy H részhalmazát egy adott partíció tekintetében homogénnek
nevezzük, ha létezik a partícióban olyan Ci kategória, hogy A
valamennyi olyan n elemű részhalmaza, amely H-nak is részhal-
maza, Ci -be esik.
Lássunk egy konkrét példát! Ha az A halmaz egy város la-
kossága, akkor A öt emberből álló részhalmazait két kategóri-
ába sorolhatjuk: az egyikbe azok az ötös csoportok tartoznak,
amelyek tagjai jól kijönnek egymással, a másikba pedig azok,
amelyeknek elemei nem. Ekkor egy homogén H halmaz olyan

emberekből áll, amelyekből akárhogy választunk ki 5-öt, azok jól
kijönnek egymással, vagy olyan, amelyből akárhogy választunk
ki 5-öt, azok nem jönnek ki jól egymással.
Ramsey tétele homogén részhalmazok létezéséről szól. A té-
tel (pontosabban „a véges Ramsey-tétel”) szerint tetszőleges n, m
és k esetén létezik olyan p szám, hogy ha A-nak legalább p eleme
van, akkor A n elemű részhalmazai tetszőleges m-partíciójához
létezik A-nak legalább k elemű homogén részhalmaza. A fenti
példában (amennyiben mondjuk k = 1000) ezt azt jelenti, hogy
ha a városnak elég sok lakója van, akkor vagy van olyan 1000
városlakóból álló halmaz, amelyből akárhogy választunk ki 5-
öt, azok jól kijönnek egymással, vagy olyan, amelyből akárhogy
választunk ki 5-öt, azok nem jönnek ki jól egymással.
A véges Ramsey-tétel véges halmazokról szól, de ha a vé-
ges számhalmazokat számokkal reprezentáljuk, akkor aritmeti-
kai állításként is megfogalmazható, és ez az állítás PA-ban bizo-
nyítható. A Paris–Harrington-tétel a véges Ramsey-tétel konklú-
ziójának kis mértékű módosításával kapcsolatos. Azt mondjuk,
hogy egy számokból álló A halmaz relatíve nagy, ha A elemeinek
száma nagyobb, mint A legkisebb eleme. Belátható, hogy Ram-
sey tétele akkor is érvényben marad, ha azt is megköveteljük,
hogy a benne szereplő homogén halmaz relatíve nagy legyen. A
Paris–Harrington-tétel szerint azonban ez utóbbi állítás PA-ban
már nem bizonyítható.
Bár a Paris–Harrington-tétel más módszerrel is bebizonyít-
ható, az a típusú nemteljesség, amire „rámutat”, Gödel-típusú
nemteljesség, a „szigorúbb” Ramsey-tétel ugyanis PA-ban
ekvivalens a „PA Σ-helyes” állítással. Olyan állítás tehát, amely

PA helyességének igazolásával „eldől”, így speciálisan a végte-
lenségi axióma feltevésével már bizonyítható.
Későbbi fejlemények
A Paris–Harrington-tétel alapján számíthatunk arra, hogy van-

nak hasonló, véges halmazokra vonatkozó kombinatorikus el-
vek, amelyek ZFC-ben eldönthetetlenek, de bizonyos végtelen-
ségi axiómákat feltéve bizonyíthatók. Harvey Friedman ebben
az irányban komoly eredményeket ért el, különböző kombina-
torikus elvekről bizonyítva be különféle végtelenségi axiómák
alapján, hogy azok ekvivalensek ZFC konzisztenciájával vagy Σ-
helyességével. Ezek az eredmények abban hasonlítanak a Paris–
Harrington-tételhez, hogy PA-ban bizonyítható kombinatorikus
elvek látszólag ártalmatlan élesítéséről derül ki, hogy nagyon
erős elméletek konzisztenciája következik belőlük. A Friedmann
tételeiben szereplő kombinatorikus elvek kissé különösek, és
egyelőre nyitott kérdés, hogy mennyi hasznukat vehetjük a „hét-
köznapi matematikában”. Hasonlóan, amikor ezekből az elvek-
ből „erős végtelenségi axiómák” konzisztenciája következik,
egyáltalán nem világos, hogy ez miért lenne a szóban forgó el-
vek elfogadása melletti érv. Gödel úgy gondolta, hogy a végte-
lenségi axiómáknak annyi következményük van a véges mate-
matika birodalmában, hogy ez erős érvet jelent az – amúgy nem
nyilvánvaló –, végtelen halmazok létezését posztuláló állítások
elfogadása mellett. Friedmann eredményei ebből a szempont-
ból nyilvánvalóan relevánsak, de még korántsem világos, hogy
hova vezetnek. Arról, hogy szükség van-e a matematikában axi-

ómákra, jól követhető olvasmány [Feferman et al. 00].
FÜGGELÉK
F.1. Az elemi aritmetika nyelve
A Függelékben a fő célunk, hogy megadjuk a Goldbach típusú

állítások formális definícióját, és hogy ejtsünk néhány szót a
nemteljességi tétel eredeti, Gödel-féle változatának Rossertől
származó élesítéséről. Az Olvasó, aki a nemteljességi tétel bi-
zonyításával is meg akar ismerkedni, haszonnal forgathatja a
[Smullyan 92] könyvet5 , amelynek olvasásához semmilyen lo-
gikai előismeret nem szükséges.
Az elemi aritmetika nyelvét a 7.2. alfejezetben definiáltuk.
Ezt most néhány új fogalommal kiegészítve elevenítjük fel.
Kezdjük a terminus fogalmával. A terminusok változókból (x, y,
z stb.), a 0 számjelből, az összeadás + és a szorzás · jeléből, vala-
mint rákövetkezésfüggvény s jeléből épülnek fel. (A rákövetke-
zés – vagy szukcesszor – az a függvény, amely egy n számhoz az
n + 1 számot rendeli.) A 0, 1, 2, 3. . . természetes számokat ezen
a nyelven tehát 0, s(0), s(s(0)), s(s(s(0))). . . jelöli. Az n számot
5 Magyarul: Gödel nemteljességi tételei, Typotex, több kiadás.
252
FÜGGELÉK 253
jelölő (formális) számjelre az n rövidítést használjuk. A változó-

kat úgy használjuk, ahogy a matematikában általában; segítsé-
gükkel például olyan terminusokat képezhetünk, mint x + s(0),
( x + y) · z stb.; amennyiben a változókhoz természetes számokat
rendelünk, úgy ezek a terminusok is természetes számokat je-
lölnek. Ha például x-hez a 8, y-hoz a 0, z-hez pedig a 2 számot
rendeljük, akkor ( x + s(y)) · z értéke 18. A formulákat az s = t
alakú egyenlőségekből (ahol s és t egyaránt terminusok) képezzük,
logikai konnektívumok („nem”, „és”, „vagy”, „ha–akkor”, „ak-
kor és csak akkor”), az univerzális kvantor („minden x természe-
tes szám esetén. . . ”) és az egzisztenciális kvantor („van legalább
egy x természetes szám, hogy. . . ”) segítségével.
Ezen a nyelven aztán olyan állításokat fogalmazhatunk meg,
amilyen például a következő:

szám, hogy valamely z-vel y = x + s(z) és valamely w-vel
y = s(s(w)), és bármely u és v természetes számok esetén,
ha y = u · w, akkor vagy u = s(0) és v = y, vagy u = y
és v = s(0).
Az állítás – mint látni fogjuk – azt fejezi ki, hogy végtelen sok
prímszám létezik. Az aritmetika nyelvét kibővíthetjük definiált
jelekkel és kifejezésekkel is. Így például ha a „valamely z-vel
y = x + s(z)” helyett azt írjuk, hogy x < y, a „létezik w, hogy
y = s(s(w)), és tetszőleges s és v természetes számok esetén,
ha y = u · w, akkor vagy u = s(0) és v = y, vagy u = y és
v = s(0)” helyett pedig azt, hogy y prímszám, akkor az iménti
állítás könnyebben értelmezhetővé válik:

szám, hogy x < y és y prímszám.
Amikor formulákról beszélünk, meg kell különböztetnünk a

változók szabad és kötött előfordulásait. Egy változó kötött előfor-
dulásai azok, amelyek egy kvantor hatókörébe esnek. Így pél-
dául a „valamely z-vel y = x + s(z) és valamely w-vel y =
= s(s(w)), és bármely u és v természetes számok esetén, ha
y = u · w, akkor vagy u = s(0) és v = y, vagy u = y és
v = S(0)” formulában a w, az u és v változók valamennyi előfor-
dulása kötött. Ezeket a változókat csupán arra használjuk, hogy
a „minden szám esetén. . . ” és a „van olyan szám, hogy. . . ” lo-
gikai konstrukciókat precízen kifejezhessük. Az y változó elő-
fordulása ugyanakkor szabad, ami azt jelenti, hogy a formula
egésze az y egy tulajdonságát fejezi ki – esetünkben azt, hogy y
prím.
Ha A olyan formula, amelyben az egyetlen szabad változó
x, akkor így jelöljük: A( x ); azt a formulát pedig, amelyet úgy
kapunk, hogy x helyébe mindenütt a t terminust írjuk, A(t) je-
löli. Mondatnak nevezzük azokat a formulákat, amelyekben nincs
szabad változó. Egy mondat tehát egy állítást fejez ki, amelyről
értelmesen felvethető, hogy igaz-e vagy hamis, míg azok a for-
mulák, amelyben az x, y. . . szabad változók szerepelnek, olyan
feltételeket fejeznek ki, amelyek x, y. . . bizonyos értékei mellett
igazak, máskor pedig hamisak. Ha a fenti formulát, amely azt fe-
jezi ki, hogy y prím, prím(y) jelöli, akkor prím(17) igaz mondat,
amely azt fejezi ki, hogy 17 prímszám, prím(15) pedig hamis
mondat, amely azt fejezi ki, hogy 15 prímszám.
FÜGGELÉK 255
Gödel fedezte fel azt a figyelemre méltó tényt, hogy az össze-

adás és a szorzás segítségével a hatványozás is definiálható – az
aritmetikában használt többi szokásos művelettel egyetemben.
Az, hogy a hatványozás definiálható, a következőt jelenti: léte-
zik olyan exp( x, y, z) formula, hogy tetszőleges m, n és k szá-
mok esetén a behelyettesítéssel kapott exp(m, n, k) mondat pon-
tosan akkor igaz, ha k = mn . Mi több, ennek a definíciónak az
alapján PA-ban bizonyíthatóak a hatványozásra vonatkozó alap-
vető összefüggések: x0 = 1 és x y+1 = x y · x, tetszőleges x és y
esetén. (Ezekből, valamint az indukciós axiómákból a hatványo-
zásra vonatkozó összes többi szabály levezethető.) Amikor tehát
az elemi aritmetikáról logikai vagy filozófiai kontextusban esik
szó, akkor elegendő, ha az összeadásra és a szorzásra, valamint
PA axiómáira szorítkozunk.
Egy kis szimbolizmus
Használni fogjuk a szokásos logikai jeleket: ∀ x jelöli azt, hogy

„minden x esetén”, ∃ x azt, hogy „van olyan x, hogy”, ¬ A azt,
hogy nem-A (nem az a helyzet, hogy A), A ∨ B azt, hogy „A
vagy B”, A ∧ B azt, hogy „A és B”, A ⊃ B azt, hogy „ha A,
akkor B”, A ≡ B pedig azt, hogy „A akkor és csak akkor, ha B”.
Az például, hogy x < y, így írható fel: ∃z(y = x + s(z)).
Az „y prím” formula az áttekinthetőbb ∃w(y = s(s(w))) ∧ ∀u∀v
(y = u · w ⊃ (u = 1 ∧ v = y) ∨ (u = y ∧ v = 1)) alakot ölti, a
„végtelen sok prímszám van” mondat pedig ez a formula lesz:
∀ x ∃y( x < y ∧ y prím).
F.2. Az első nemteljességi tétel
Immár abban a helyzetben vagyunk, hogy formálisan is rögzít-

hetjük, miben is áll „az aritmetika ama bizonyos része”, amely-
nek magába foglalása elegendő ahhoz, hogy egy formális rend-
szerre az első nemteljességi tétel érvényes legyen. A következte-
tési szabályokat nem határozzuk meg, ehelyett egyszerűen fel-
tesszük, hogy bármely informális aritmetikai érvelés a vizsgált
rendszerekben is formalizálható. Mivel „informális érvelés” itt
azt jelenti, hogy „az elsőrendű logikában formalizálható érve-
lés” (l. a 7. fejezetet), ez a feltevésünk jogos (amennyiben a vizs-
gált formális rendszer magába foglalja az elsőrendű logika sza-
bályait is). Feltesszük azt is, hogy a rendszer tételeinek halmaza
felsorolható (l. a 3.4. alfejezetet).
Tegyük fel tehát, hogy elméletünk nyelve magába foglalja az
elemi aritmetika nyelvét, axiómái között pedig ott van PA első
hat axiómája:
1. ∀ x ¬s( x ) = 0
2. ∀ x ∀y(s( x ) = s(y) ⊃ x = y
3. ∀ x ( x + 0 = x )
4. ∀ x ∀y( x + s(y) = s( x + y))
5. ∀ x ( x · 0 = 0)
6. ∀ x ∀y( x · s(y) = x · y + x )
Vizsgáljuk most „a D ( x1 , . . . , xn ) = 0 diofantikus egyenlet-

nek van legalább egy megoldása (a természetes számok
FÜGGELÉK 257
körében)” alakú állításokat. Feltesszük, hogy ezek PA nyelvén

is felírhatók; így például az x · x − y · y = 1 helyett azt írhatjuk,
hogy x · x = y · y + 1. Az ilyen alakú igaz állítások bizonyításá-
hoz csupán a (3), (4), (5) és (6) axiómákra van szükség, elvégre ha
egy s( x1 , . . . , xn ) = t( x1 , . . . , xn ) egyenletnek a k1 , . . . , k n számok
egy megoldását adják, akkor (3)–(6) alapján bizonyítható, hogy
valamely m-re s(k1 , . . . , k n ) = m és t(k1 , . . . , k n ) = m, amiből egy
egyszerű logikai következtetéssel kapjuk, hogy az egyenlet meg-
oldható. Ha a vizsgált T elmélet konzisztens, akkor (mint azt a
3.4. alfejezetben láttuk) az MRDP-tételből következik, hogy van-
nak „a D ( x1 , . . . , xn ) = 0 diofantikus egyenletnek nincs megol-
dása” alakú igaz állítások, amelyek T-ben nem bizonyíthatók.
Ha pedig T-ben egyetlen, „az D ( x1, . . . , x n ) = 0 diofantikus
egyenletnek van megoldása” alakú hamis állítás sem bizonyít-
ható, akkor vannak T-ben eldönthetetlen ilyen alakú állítások is.
Jegyezzük meg: igazából nem szükséges, hogy a T rendszer
magába foglalja az aritmetika nyelvét, és hogy axiómái között ott
legyenek az (1)–(6) formulák. Elegendő, ha +, · és s definiálhatóak
az elmélet nyelvén, és felírható egy N ( x ) formula, hogy a neki
eleget tevő objektumokra (1)–(6) bizonyíthatóak. A halmazelmé-
letben például azt, hogy x egy természetes szám, definiálhatjuk
egy tisztán halmazelméleti (azaz kizárólag az „eleme” jelet hasz-
náló) N ( x ) formulával, és hasonlóan definiálhatjuk „az x termé-
szetes szám az y és z természetes számok összege”, „az x termé-
szetes szám az y és z természetes számok szorzata”, és „az x ter-
mészetes szám az y természetes szám rákövetkezője” kifejezése-
ket, amelyekkel – és a 0 definíciójával – az (1)–(6) formulák mind
bizonyíthatóak. A nemteljességi tétel gondolatmenete ezután –
az értelemszerű módosításokkal – a halmazelméletre is alkal-

mazható.
Jegyezzük meg azt is, hogy az (1) és a (2) axiómára a fenti
gondolatmenetben nincs is szükségünk. Az (1) és a (2) axiómák
alapján minden „m = n” alakú hamis állítás cáfolható, a (3)–(6)
axiómákat is csatasorba állítva tehát minden „D ( x1, . . . , x n ) =
= 0” alakú hamis állítást cáfolhatunk. Ezeknek az axiómák-
nak az alapján tehát már kimondhatjuk a nemteljességi tétel
Gödeltől származó, az ω-konzisztencián alapuló változatát: ha
egy T rendszerre teljesül, hogy nincs olyan A( x1 , . . . , x n ) arit-
metikai formula, hogy T-ben bizonyítható a „létezik x1 , . . . , xn ,
hogy A( x1 , . . . , xn )”, de valamennyi A(k1 , . . . , k n ) állítás cáfol-
ható, akkor T nem teljes. (Valójában elegendő feltennünk azt,
hogy a T rendszer Σ-helyes – a Σ-helyesség formális definícióját
is hamarosan megadjuk –, mivel a feltétel teljesülését csupán a
D ( x1, . . . , xn ) = 0 alakú formulákra kell megkövetelnünk.)
A nemteljességi tétel Rossertől származó élesítése szerint
egyetlen, az aritmetika egy elegendő részét magába foglaló kon-
zisztens rendszer sem teljes. Azzal, hogy az ω-konzisztencia
vagy a Σ-helyesség helyett a konzisztenciát kötjük ki, úgy tű-
nik, a nemteljességi tételt csak szerény mértékben élesítettük.
Valóban, az olyan elméletek esetében, mint a PA vagy a ZFC,
amelyek matematikai tudásunk egy részét formalizálják, a Σ-
helyesség nem problematikusabb, mint a konzisztencia, így az
erősebb nemteljességi tétel nem szolgál új információval. Elvben
előfordulhat, hogy valaki csupán PA vagy ZFC Σ-helyességében
kételkedik, az elméletek konzisztenciájában viszont nem – a va-
lóságban azonban ilyen szkeptikus, úgy tűnik, nem létezik.
FÜGGELÉK 259
A Rosser-féle változatnak mindazonáltal fontos alkalmazásai

vannak. Amikor a tételt egy T elméletre alkalmazzuk, akkor izo-
láljuk T „aritmetikai komponensét”, amelyen belül definiálható
az „x egy természetes” szám tulajdonság, a 0, az összeadás, a
szorzás és a rákövetkezés úgy, hogy a tárgyalási univerzumot az
így definiált természetes számokra szűkítve az (1)–(6) axiómák
bizonyíthatók. Előfordulhat azonban, hogy az, amit mi a T el-
mélet aritmetikai komponensének választottunk, másképpen is
interpretálható. Emiatt előfordulhat, hogy semmi baj nem szár-
mazik abból, ha T-ben bizonyítható olyan, „a D ( x1 , . . . , xn ) = 0
diofantikus egyenletnek van megoldása” alakú állítás, amely a
természetes számokról szóló kijelentésként interpretálva hamis.
Tegyük fel például, hogy T nem csupán az (1)–(6) axiómákat
bizonyítja, de azt is, hogy
∃ x ( s(0) + x = x ).
Aritmetikai állításként értelmezve ez nyilvánvalóan hamis, hi-

szen az 1 + x = x egyenletnek nincs megoldása a természetes
számok körében. De előfordulhat, hogy valaki, aki a T elmélet-
ben dolgozik, a változók lehetséges értékeinek nem a természe-
tes számokat, hanem a megszámlálható rendszámokat (a termé-
szetes számok halmazelméleti általánosításait) tekinti. Az (1)–(6)
axiómák eszerint az interpretáció szerint is igazak maradnak, vi-
szont az 1 + x = x egyenletnek is lesz (méghozzá végtelen sok)
megoldása.
Amikor tehát egy T elméletre a nemteljességi tétel Rosser-féle
erősebb változatát alkalmazzuk, akkor a következő a helyzet:
bármilyen ésszerű választásnak tűnik is T aritmetikai kompo-

nensének izolálása (attól függően, hogy az elmélet az aritmetika
„egy bizonyos részén” kívül még mit bizonyít), ez a komponens
nem lesz teljes – csak akkor, ha inkonzisztens, ami viszont min-
denképpen „rossz” tulajdonság, bármiképpen interpretáljuk is
T-t.
Rosser bizonyításával röviden a 2.7. alfejezetben foglalkoz-
tunk. A bizonyításnak több változata és általánosítása ismert, de
egyik sem használja az MRDP-tételt azon a nyilvánvaló módon,
ahogy abból a tétel Gödel-féle változata megkapható. A Gödel–
Rosser-tételt általában olyan elméletekre alkalmazzák, amelyek
az (1)–(6) axiómákhoz képest valamivel „több” aritmetikát fog-
lalnak magukba. Az aritmetikának ezt az elméletét Robinson-
aritmetikának nevezik (R. M. Robinson nyomán). Egyik változatát
úgy kaphatjuk meg, hogy az elemi aritmetika nyelvét kibővít-
jük: a < relációt nem definiáljuk, hanem definiálatlan alapjelként
vesszük fel, és a szokásos, „szigorúan kisebb, mint” értelemben
interpretáljuk. Az (1)–(6) axiómákhoz pedig hozzávesszük a kö-
vetkező hármat, amelyek közül az első kettő ugyanazt teszi a <
relációval kapcsolatban, mint az (1)–(6) axiómák az összeadásra,
a szorzásra és a rákövetkezésre vonatkozóan:
7. ∀ x ¬ x < 0
8. ∀ x ∀y( x < s(y) ≡ x < y ∨ x = y)
9. ∀ x ∀y( x < y ∨ y < x ∨ x = y)
Az érdeklődő Olvasó Smullyan könyvében megtalálja annak

bizonyítását, hogy egyetlen, az (1)–(9) axiómákat magába foglaló
FÜGGELÉK 261
konzisztens elmélet sem teljes. Mi a továbbiakban a Robinson-

aritmetikát a kiszámíthatóság elmélete szempontjából vizsgál-
juk, hogy megadhassuk a Goldbach típusú állítások formális de-
finícióját.
F.3. Goldbach típusú állítások, Σ-formulák

és felsorolható relációk
A < reláció segítségével definiálhatjuk formulák egy osztályát,

amelyekben csak korlátos kvantorok szerepelnek, és amelynek
elemeit korlátos formuláknak nevezzük. Egy ilyen formulában az
univerzális kvantorok kizárólag ∀ x ( x < t ⊃ A) formában, az
egzisztenciális kvantorok pedig kizárólag ∃ x ( x < t ∨ A) for-
mában jelennek meg (t mindkét esetben olyan terminus, amely
nem tartalmazza x-et). Ezeket a formulákat ∀ x < t A( x ), illetve
∃ x < t A( x ) rövidíti.
A korlátos formulák lényegi tulajdonsága, hogy létezik algo-
ritmus, amelynek alapján tetszőleges mondatról, amelyben ki-
zárólag korlátos kvantorok fordulnak elő, eldönthető, hogy igaz
vagy hamis. Annak eldöntéséhez, hogy a ∀ x ( x < t ⊃ A) mondat
igaz-e, elegendő, ha sorra vesszük azokat az A(n) mondatokat,
amelyekben n < t, és hasonlóan kell eljárnunk a ∃ x < t A( x )
mondat esetében is. Tekintsük például a
∀ x < 1000(2 < x ∧ ∃w < x ( x = 2 · w) ⊃

⊃ ∃y < x ∃z < x (z = x + y ∧ x prímszám ∧ z prímszám)
mondatot, amelyben azt, hogy „y prímszám”, immár olyan for-

mulával definiáljuk, amelyben kizárólag korlátos kvantorok sze-
repelnek: 1 < y ∧ ∀u < y ∀v < y ¬(u · v = y). A fenti mód-
szert alkalmazva azt, hogy a fenti mondat (amely Goldbach sej-
tésének az 1000-nél kisebb számokra való megszorítása) igaz-e
vagy sem, véges számú, s = t, illetve s < t alakú mondat el-
lenőrzésével eldönthetjük. Ugyanez áll minden olyan mondatra,
amelyben kizárólag korlátos kvantorok szerepelnek. Egy korlá-
tos mondat igazsága mindig eldönthető olyan gondolatmenet
alapján, amely a Robinson-aritmetikában is formalizálható.
Mindebből az következik, hogy minden olyan természetes
számokból álló E halmaz kiszámítható, amely egy A( x ) korlátos
formulával definiálható. Annak eldöntéséhez, hogy n eleme-e az
E halmaznak, csupán azt kell kideríteni, hogy az A(n) mondat
igaz-e. A megfordítás nem igaz, vannak ugyanis olyan kiszámít-
ható halmazok, amelyek nem definiálhatók korlátos formulával.
De miként látni fogjuk, a kiszámíthatóságot mégis definiálhatjuk
ennek a fogalomnak az alapján.
Jegyezzük meg, hogy egy korlátos formula tagadása is min-
dig megadható egy korlátos formulával. Ennek magyarázata az,
hogy ¬∀ x < t A( x ) logikailag ekvivalens a ∃ x < t ¬ A( x ) formu-
lával, ¬∃ x < t A( x ) pedig a ∀ x < t ¬ A( x ) formulával. Ezeknek
a szabályoknak az egymás utáni alkalmazásával – és figyelembe
véve más logikai ekvivalenciákat, például azt, hogy ¬( A ∨ B)
ekvivalens a ¬ A ∧ ¬ B formulával – minden korlátos formula ta-
gadása egy korlátos formulára redukálható.
Immár megadhatjuk a „Goldbach típusú mondat” formális
definícióját. Idézzük fel a 2.1. alfejezetből a következőket:
FÜGGELÉK 263
Beláttuk tehát, hogy Goldbach sejtése megfogalmazható a

következő formában: „minden természetes szám P tulaj-
donságú”, ahol P egy kiszámítható tulajdonság. Logikai
szempontból ez a Goldbach-sejtés rendkívül fontos jellem-
zője; a következőkben az ilyen formájú állításokat Gold-
bach típusú állításoknak fogjuk nevezni. . . Az iménti fej-
tegetésben egy fontos pont felett átsiklottunk: a szóban
forgó P tulajdonságnak nem csupán kiszámíthatónak, de
elegendően egyszerűnek is kell lennie ahhoz, hogy a fenn-
állását vagy fenn nem állását eldöntő algoritmus „kiolvas-
ható” legyen P definíciójából.
Goldbach típusú mondatnak nevezzük mármost a ∀ xA( x )

alakú mondatokat, ahol A( x ) korlátos formula. A fentiekből kö-
vetkezik, hogy ez a definíció kielégíti azt a feltételt, miszerint az
algoritmus, amelynek alapján eldönthető, hogy valamely n szám
esetén A(n) igaz-e vagy sem, az A( x ) feltétel alapján felírható.
Bár maga a Goldbach-sejtés könnyen megfogalmazható
Goldbach típusú állításként (nem kell mást tennünk, mint a pél-
dánkban szereplő „< 1000” korlátot eltüntetni a ∀ x kvantor mö-
gül), egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy az 1.2. alfejezet informá-
lis definíciójának megfelelő mondatok az iménti, formális meg-
határozásnak is eleget tesznek.
Hogy ezt belássuk, néhány újabb fogalomra is szükségünk
lesz. A ∃ xA( x ) alakú formulákat, ahol A( x ) korlátos formula, Σ-
formulának nevezzük. (Egy elmélet Σ-helyes, ha minden benne bi-
zonyítható Σ-mondat igaz.) Tegyük fel, hogy a ∃ xA( x ) mondat-
nak van egy szabad változója, így ∃ xA( x, y) alakban is
felírhatjuk. Ekkor azoknak az n számoknak a halmaza, ame-

lyekkel ∃ xA( x, n) igaz, felsorolható halmaz: felsorolásához az
A(m, n) alakú mondatokat kell sorra vennünk, és amikor igaz
mondatot találunk, n-t hozzá kell csapnunk a listához. Ennek
a megfordítása is igaz: minden felsorolható E halmazhoz léte-
zik egy ∃ xA( x, y) Σ-formula, hogy E pontosan azoknak az n
számoknak a halmaza, amelyekkel ∃ xA( x, n) igaz. Ennek bizo-
nyításához – például Turing-gépekre hivatkozva – formalizálni
kell felsorolható halmazok 3. fejezetben szereplő informális de-
finícióját. (Ehhez komoly technikai arzenált kell mozgósítani, itt
nem is kíséreljük meg.) Ha egy E halmazt olyan definícióval ad-
nak meg nekünk, amelynek alapján tudjuk, hogy E felsorolható
(például „legyen E olyan ZFC-beli bizonyításoknak a halmaza,
amelyek valamely állításnak és az állítás tagadásának konjunk-
cióját bizonyítják”), akkor megkonstruálhatjuk az E-t definiáló
∃ xA( x, y) formulát. A „minden n-re, n nem eleme E-nek” állí-
tás így formalizálható: ∀y¬∃ xA( x, y), vagy ami ezzel ekvivalens:
∀z∀y < z ∀ x < z ¬ A( x, y) – ez utóbbi viszont a formális definí-
ció alapján Goldbach típusú állítás. Speciálisan, ha adott egy P
tulajdonság, amelyről tudjuk, hogy eldönthető, akkor „a minden
természetes szám P tulajdonságú” állítás felírható ∀ xA( x ) alak-
ban, ahol A( x ) korlátos formula. Egy eldönthető halmaz komp-
lementuma ugyanis mindig kiszámítható; a ∀ xA( x ) állítás pedig
ekvivalens azzal, hogy „minden n esetén, n nem eleme a P tu-
lajdonságú számok halmaza komplementumának”.
Figyelembe véve, hogy egy halmaz pontosan akkor eldönt-
hető, ha ő maga és a komplementuma egyaránt kiszámítható,
egy hasonló gondolatmenet alapján azt is beláthatjuk, hogy az
FÜGGELÉK 265
eldönthető halmazok pontosan azok a halmazok, amelyek egy

∃ xA( x, y) Σ-formulával és egy ∀ xA( x, y) Π-formulával is defi-
niálhatók. (A Π-formulák a ∀ xA( x ) alakú formulák, ahol A( x )
korlátos.)
IRODALOMJEGYZÉK
Számos könyv és tanulmány foglalkozik a nemteljességi téte-

lekkel és Kurt Gödellel. Az alábbi felsorolásban azokat gyűjtöt-
tük össze, amelyekre a könyvben valamilyen formában hivat-
koztunk. Gödel tudományos munkásságával kapcsolatban a fő
referencia a Collected Works, a sztenderd életrajz pedig Dawson
könyve. Az elektronikus források közül a bécsi központú Kurt
Gödel Társaság weboldalait emelhetjük ki. A FOM (Foundations
of Mathematics, „a matematika alapjai”) című levelezőlistán szá-
mos logikus és filozófus gondolatait olvashatjuk a nemteljességi
tételekkel – és többek között Harvey Friedman tételeivel – kap-
csolatban.
[Boolos 89] Boolos, G., „A New Proof of the Gödel Incomplete-

ness Theorem”, Notices of the AMS 36 (1989), 388–390. o.
[Calude et al. 01] Calude, C. S., Hertling, P., Khoussainov, B.
és Wang, Y., „Recursively Enumerable Reals and Chaitin
Omega Numbers”, Theoretical Computer Science 255 (2001),
125–149. o.
[Chaitin 82] Chaitin, G. J., „Gödel’ s Theorem and Information”,

International Journal of Theoretical Physics 22 (1982), 941–
–954. o.
[Chaitin 92] Chaitin, G. J., Information-Theoretic Incompleteness,

World Scientific, Singapore, 1992.
[Chaitin 99] Chaitin, G. J., The Unknowable, Springer-Verlag, Sin-

gapore, 1999.
[Chaitin 05] Chaitin, G. J., „Irreducible Complexity in Pure Ma-

thematics”, electronic draft, March 24, 2005.
[Chaitin 05] Chaitin, G. J., Metamath! The Quest for Omega. Pant-
heon Books, New York, 2005.
[Chase és Jongsma 83] Chase, G. és Jongsma, C., Bibliography

of Christianity and Mathematics, Dordt College Press, Sioux
Center, IA, 1983.
[Dawson 97] Dawson, J., Logical Dilemmas: The Life and Work of
Kurt Gödel, A K Peters, Natick, MA, 1997.
[Feferman 60] Feferman, S., „Arithmetization of Metamathema-

tics in a General Setting”, Fundamenta Mathematica 49
(1960), 35–92. o.
[Feferman et al. 86] Feferman, S., Dawson, J. W., Goldfarb, W.,

Parsons, C. és Sieg, W. (eds.), Kurt Gödel: Collected Works,
Vol. I–III, Oxford University Press, Oxford, 1986–1995.
[Feferman et al. 00] Feferman, S., Friedman, H., Maddy, P., and
Steel, J., „Does Mathematics Need New Axioms?”, Bulletin
of Symbolic Logic 6 (2000), 401–413. o.
[Franzén 04] Franzén, T., Inexhaustibility: A Non-Exhaustive Treat-

ment, Lecture Notes in Logic 16, Association for Symbolic
Logic and A K Peters, Wellesley, MA, 2004.
[Hofstadter 79] Hofstadter, D., Gödel, Escher, Bach: An Eternal Gol-

den Braid, Basic Books, New York, 1979. [Magyarul: Gödel,
Escher, Bach: Egybefont gondolatok birodalma, Typotex, Buda-
pest, több kiadás.]
[Kadvany 89] Kadvany, J., „Reflections on the Legacy of Kurt Gö-

del: Mathematics, Skepticism, Postmodernism”, The Philo-
sophical Forum 20 (1989), 161–181. o.
[Kline 80] Kline, M., Mathematics: The Loss of Certainty, Oxford

University Press, Oxford, 1980.
[Kreisel 80] Kreisel, G., „Kurt Gödel”, Biographical Memoirs of Fel-

lows of the Royal Society 26 (1980), 148–224. o.
[van Lambalgen 89] van Lambalgen, M., „Algorithmic Informa-

tion Theory”, Journal of Symbolic Logic 54 (1989), 1389–
–1400. o.
[Li és Vitanyi 97] Li, M. és Vitanyi, P., An Introduction to Kolmo-

gorov Complexity and its Applications, Springer-Verlag, New
York, 1997.
[Lindström 01] Lindström, P., „Penrose’s New Argument”, Jour-

nal of Philosophical Logic 30 (2001), 241–250. o.
[Lucas 61] Lucas, J. R., „Minds, Machines and Gödel”, Philosophy

XXXVI (1961), 112–127. o.
[Lucas 96] Lucas, J. R., „Minds, Machines, and Gödel: A Retros-

pect”, in P. J. R. Millican és A. Clark (szerk.) Machines and
Thought: The Legacy of Alan Turing, Vol. 1, Oxford University

Press, Oxford, 1996, 103–124. o.
[Nagel and Newman 59] Nagel, E. and Newman, J., Gödel’s Proof,
Routledge & Kegan Paul, New York, 1959.
[Penrose 89] Penrose, R., The Emperor’s New Mind, Oxford Uni-
versity Press, Oxford, 1989. [Magyarul: A császár új elméje,
Akadémiai Kiadó, Budapest, több kiadás.]
[Penrose 94] Penrose, R., Shadows of the Mind, Oxford University

Press, Oxford, 1994.
[Penrose 96] Penrose, R., „Beyond the Doubting of a Shadow”,

PSYCHE 2(23) (1996), elektronikus folyóirat.
[Putnam 00] Putnam, H., „Nonstandard Models and Kripke’s

Proof of the Gödel Theorem”, Notre Dame J. of Formal Logic
41(1) (2000), 53–58. o.
[Raatikainen 98] Raatikainen, P., „Interpreting Chaitin’s Incomp-

leteness Theorem”, Journal of Philosophical Logic 27
(1998), 269–286. o.
[Rucker 95] Rucker, R., Infinity and the Mind, Princeton Univer-
sity Press, Princeton, NJ, 1995.
[Shapiro 03] Shapiro, S., „Mechanism, Truth, and Penrose’s New

Argument” Journal of Philosophical Logic 32 (2003), 19–42. o.
[Shelah 03] Shelah, S., „Logical Dreams” Bulletin of the AMS 40(2)
(2003), 203–228. o.
[Smullyan 92] Smullyan, R., Gödel’s Incompleteness Theorems, Ox-

ford University Press, Oxford, 1992. [Magyarul: Gödel nem-
teljességi tételei, Typotex, Budapest, több kiadás.]
[Sokal és Bricmont 98] Sokal, A. D. és Bricmont, J., Fashionable

Nonsense: Postmodern Intellectuals’ Abuse of Science, Picador
Books, New York, 1998. [Magyarul: Intellektuális imposzto-
rok, Typotex, Budapest, több kiadás.]
[Wang 87] Wang, H., Reflections on Kurt Gödel, MIT Press, Camb-
ridge, MA, 1987.
NÉV- ÉS TÁRGYMUTATÓ
ACA halmazelmélet, 179 Edwards, John, 132

Ackermann, Wilhelm, 70 egyszerű halmaz, 118, 231
algoritmus, 26 eldönthető halmaz, 109
aritmetikai komponens, 44 eldönthetetlen mondat, 36
aritmetizálás, 64 eldönthetetlenségi tétel, 114
axióma, 34 elsőrendű elmélet, 35
Euklidész, 23
Bernays, Paul, 86, 161
Berry, G. G., 232
Bishop, Erret, 138 Feferman, Solomon, 146, 164
bizonyítás, 34 felsorolható füzérhalmaz, 106
Boolos, George, 232 finit módszerek, 70
finitizmus, 173
Cantor, Georg, 118 Finsler, Paul, 19
Chaitin, Gergory, 100, 224 fixpont, 74
Cohen, Paul, 62 fixpont-tétel, 80
Collatz-sejtés, 26 formális rendszer, 34
aritmetikai komponense, 44
diagonális érv, 118 eldönthető, 123
diofantikus egyenlet, 23 elsőrendű, 35
diofantikus halmaz, 120 konzisztens, 36
Dirichlet tétele, 183 teljes, 36, 48
füzér, 102 Lindström, Per, 196

numerikus, 103 Ljunggren, Wilhelm, 25
véletlen, 236 logikai igazság, 211
Frege, Gottlob, 160, 209 Löb tétele, 166
Friedman, Harvey, 61, 250 Löb, Martin, 167
Lucas, John Randolph, 96
Gödel-számozás, 64 Lucas-féle érv, 190
Garrod, Richard, 45
Gentzen, Gerhard, 68, 175 Matyijaszevics–Robinson–Davis–
Goldbach típusú állítás, 28, 263 Putnam-tétel, 120
Goldbach-sejtés, 23 megállási valószínűség, Ω, 236
Graves, Daniel, 153 modell, 212
mondat, 36, 254
Hawking, Stephen, 145, 147 eldönthetetlen, 36
Henkin, Leon, 166 önreferenciális, 79
Hilbert, David, 32, 70, 86, 161 Morgenstern, Oskar, 151
Hilbert-program, 70
Najamuddin, Mohammed, 157
Hofstadter, Douglas, 202
nemsztenderd analízis, 220
nemsztenderd modell, 220
indukciós axiómák, 215
Neumann János, 159
interpretáció, 212
non ignorabimus, 62
numerikus füzér, 103
Kadvany, J., 87
kettes számrendszer, 104 önreferencia, 79
kimeríthetetlenség, 186
Kline, Morris, 171 Paris–Harrington-tétel, 249
Kolmogorov, Andrej Nyikolaje- Peano-aritmetika, 35
vics, 224 axiómái, 214, 256
Kolmogorov-bonyolultság, 224 nemsztenderd modelljei, 220
kompaktsági tétel, 221 sztenderd modellje, 217
konnektívumok, 253 Penrose, Roger, 193
konzisztencia, 36 Post, Emil, 19, 118
konzisztenciabizonyítás, 175 Presburger, Mojzesz, 215
Kripke, Saul, 84 Presburger-aritmetika, 215
kvantorok, 253 prímszám, 23
Név- és tárgymutató 273
Principia Mathematica, 13 Tarski tétele, 78

Tarski, Alfred, 59, 208
Quine, William Van Orman, 75 teljességi tétel, 207
tétel, 34
Ramsey tétele, 248
Turing, Alan, 19, 40, 107
Ramsey, Frank Plumpton, 248
Turing-gép, 107
Rand, Ayn, 130
univerzális, 107
reflexiós bizonyítások, 177
Turing-kiszámíthatóság, 107
Richmond, Jean, 12
Robinson, Abraham, 220
Univerzális Igazság Gép, UIG, 188
Robinson, Raphael, 260
Robinson-aritmetika, 260
végtelenségi axiómák, 245
Rosser, J. Barkley, 41, 77
véletlen füzér, 236
Rosser-féle nemteljességi tétel, 258
Rucker, Rudy, 188
Russell, Bertrand, 13, 160 Whitehead, Alfred North, 13
Wiles, Andrew, 31, 182
Shapiro, Stewart, 196
Skolem, Thoralf, 19 Zermelo, Ernst, 15
Smullyan, Raymond, 252 Zermelo–Fränkel-féle halmazel-
Sokal, Alan, 12 mélet, 35
sztenderd modell, 217 nemteljessége, 243–246
Powered by TCPDF (www.tcpdf.org)

Torkel Franzén - Gödel Nemteljességi Tételei

Uploaded by

Document Information

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Torkel Franzén - Gödel Nemteljességi Tételei

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Copyright © 2005 by A K Peters, Ltd.

© Hungarian translation, Csaba Ferenc, Typotex, 2013

Témakör: logika, filozófia

Újabb kiadványainkról és akcióinkról

Kiadja a Typotex Elektronikus Kiadó Kft.

aki még mindig ragyogó és gyönyörű,

örömében éppúgy, mint bánatában

3. Kiszámíthatóság és nemteljesség 101

4. Nemteljesség mindenütt 129

5. Kétely és meggyőződés 159

6. Gödel, elmék, számítógépek 187

7. Gödel teljességi tétele 207

8. Nemteljesség, bonyolultság, végtelen 223

Mi lehet a mentség egy újabb könyvre, amely Gödel nemteljes-

Amikor köszönetet mondok azoknak, akik a könyv megírá-

1.1. A nemteljességi tétel

Kevés tétele van a tiszta matematikának, amely a matematikán

lépten-nyomon szóba kerül. Ilyen hivatkozásokkal nem csupán

1 Magyarul is olvasható: Intellektuális imposztorok, Typotex, több kiadás, ford.

posztmodern túlkapásoktól, és amely természetes módon merül

tételt bizonyított, az egyik „az első nemteljességi tétel”, a má-

nem teljes, és konzisztenciája nem bizonyítható magán a rend-

Gödel nemteljességi tétele intuitív módon a matematikai

A nemteljességi tétel formális rendszerekről, konzisztenciá-

fogalmakat a logika nem csupán szakkifejezésekként, de olyan

1.2. Gödel élete és műve

utcán náci fiatalok egy csoportja támadta meg (a garázdákat a

megoldását, amely olyan univerzumot ír le, amelyben lehetséges

így forradalmi hatást sem szenvedhetett el. A számítógép-tu-

is felvet. Az, hogy a tétel miként befolyásolja a matematikáról al-

1.3. A könyv hátralévő része

A kifejtés során a hagyományos tárgyalási módot követjük: az

matematikafilozófiai alkalmazásai iránt érdeklődik, közvetlenül

A matematika nyelvében hemzsegnek az olyan kifejezések és je-

Egy prím (vagy prímszám) olyan 1-nél nagyobb természetes

alakú egyenleteket, amelyekben D ( x1, . . . , xn ) egész együtthatós

csak az összeadás, a kivonás és a szorzás műveleteit használjuk.

Az egyenlőségjel jobb oldalán nem 0 áll, de az egyenletek köny-

Az első példa olyan egyenlet, amelynek nyilvánvalóan vég-

Az aritmetikai problémák nem feltétlenül prímekkel vagy

Az általános iskolában például megtanultuk azokat az algorit-

állításokat Goldbach típusú állításoknak fogjuk nevezni. (A logi-

alátámasztani, akkor a „bizonyítható” természetesen azt jelenti:

akkor szisztematikus kereséssel idővel megtalálhatjuk egy bizo-

hogy egy szám P tulajdonságú-e vagy sem. Sorra vehetjük az

2.2. Az első nemteljességi tétel

Mint azt már megjegyeztük, az elemi aritmetikai problémákat

mindez, ahhoz, hogy lássuk: annak ellenére, hogy Fermat tételét

Tekintsünk egy tetszőleges, jól meghatározott megoldatlan

2n + 1 alakú prímszám. Akármilyen megközelíthetetlen-

Ez a Hilbert-féle optimista „nincs ignorabimus”. Hilbert egy

Első nemteljességi tétel (Gödel–Rosser). Bármely S konzisztens

Hogy megértsük, mit is jelent ez, először a formális rendszer

a kikötés, amely szerint a rendszernek magába kell foglalnia az

Egy formális rendszer egy pontosan definiált nyelven felírt axió-

csak a 20. században adták meg.) Euklidész geometriája mind-

A nemteljességi tétel nem csupán az elsőrendű elméletekre, de

vető, de bizonyíthatatlan feltevéseknek tekintjük. A logikában

Az A állítás pontosan akkor bizonyítható az S rendszer-

Ezekre az összefüggésekre a következők folyamán gyakran

Formális rendszerek és a kiszámíthatóság elmélete

A nemteljességi tétel nem csupán PA-ra vagy ZF-re alkalmaz-

állítást jelöl, amely bizonyos értelemben alapvető, és nem ve-