Jim 

Holt

AMIKOR kirándulás

az értelem

EINSTEIN peremén
GÖDELLEL
SÉTÁLT

2019
ELŐSZÓ

A könyvben szereplő esszéket három szempont alapján válogattam ki.

Először is az általuk közvetített gondolatok mélysége, erőteljessége és
puszta szépsége miatt.
Einstein relativitáselmélete (mind a speciális, mind az általános),
kvantummechanika, csoportelmélet, a végtelen és az infinitezimális, Turing
kiszámíthatóság-elmélete és a „döntési probléma”, Gödel nemteljességi
tételei, prímszámok és Riemann-sejtés, kategóriaelmélet, , magasabb
dimenziók, fraktálok, statisztikai regresszió és a „haranggörbe”,
igazságelmélet: mindezek az általam megismert legizgalmasabb – és
leginkább alázatra késztető – intellektuális teljesítmények közé tartoznak.
Tanulmányaimban mindegyiket elmagyarázom. Eszményem a koktélparti-
beszélgetés: amikor a mély gondolatot szórakoztató módon, a lényegére
lecsupaszítva közvetítjük egy érdeklődő barátnak (esetleg egy gyors rajzzal
is kísérve a szalvétán). A cél az, hogy az újonc fejében világosságot
gyújtsunk, de vigyünk a témába egy olyan csavart, amellyel a szakértő
tetszését is elnyerjük. És persze soha ne untassunk.
A második szempontom az emberi tényező. A fenti eszmék hús-vér
emberektől származnak, akik igencsak drámai életet éltek. Nem voltak
mentesek az abszurditásoktól sem. A modern statisztika megalkotója (akitől
az „öröklés vagy környezet” kifejezés is származik), Sir Francis Galton
gőgös viktoriánus volt, akit expedíciói során komikus balesetek értek az
afrikai vadonban.
A négyszín-tétel történetének központi alakjai közé tartozott egy
kirívóan excentrikus matematikus, Percy Heawood, akit macskabajszának
köszönhetően barátai csak „Pussy” Heawoodnak neveztek.
Még gyakoribb, hogy az élet tragikus fordulatot vesz. A csoportelmélet
szerzőjét, Évariste Galois-t párbajban megölték, mielőtt megülhette volna a
huszonegyedik születésnapját. Az elmúlt fél évszázad legforradalmibb
matematikusa, Alexander Grothendieck viharos életét kiábrándult
remeteként fejezte be a Pireneusokban. A végtelen elméletének
megalkotója, Georg Cantor kabbalista misztikus volt, aki
elmegyógyintézetben halt meg. Ada Lovelace-t, a kiber-feminizmus
kultikus istennőjét (és az Amerikai Védelmi Minisztérium által használt
programozási nyelv névadóját) idegrohamok gyötörték, amiért úgy érezte:
vezekelnie kell apja, Lord Byron vérfertőző kicsapongásaiért. A végtelent
kutató nagy oroszokat, Dmitrij Jegorovot és Pavel Florenszkijt elítélték
antimaterialista spiritualizmusukért, és megölték Sztálin Gulágjában. Kurt
Gödel, a modern logikusok legnagyobbika, halálra éheztette magát ama
paranoiás meggyőződése miatt, hogy egyetemes összeesküvés folyik a
megmérgezésére. David Foster Wallace (akinek azt a kísérletét vizsgálom,
hogy megküzdjön a végtelennel) felakasztotta magát. És Alan Turing, aki a
számítógépet kitalálta, megoldotta korának legnagyobb logikai problémáját,
és számtalan életet mentett meg a náci „Enigma” kód feltörésével, saját
életét ma is titokzatos okok miatt eldobta: beleharapott egy cianidos
almába.
Harmadik megfontolásom az esszék összeválogatásában filozófiai
természetű. Az általuk bemutatott gondolatok döntő befolyást gyakorolnak
a világ legáltalánosabb koncepciójára (metafizika); arra, ahogyan
tudásunkra szert teszünk és azt igazoljuk (episztemológia), sőt arra is,
ahogyan életünket vezetjük (etika).
Kezdjük a metafizikával. A végtelenül kicsi – az infinitezimális –
ideája elvezet ahhoz a kérdéshez, hogy a valóság inkább egy hordó szörpre
emlékeztet (azaz folytonos) vagy egy halom homokra (diszkrét). Einstein
relativitáselmélete vagy kikezdi időfogalmunkat, vagy – ha Gödel zseniális
érvelését el kell fogadni – teljesen meg is szünteti. A kvantumos
összefonódás megkérdőjelezi a tér valóságát, és felveti annak lehetőségét,
hogy „holisztikus” univerzumban élünk. Turing kiszámíthatóság-elmélete
arra kényszerít bennünket, hogy újragondoljuk, hogyan keletkezik az
anyagból elme és tudat.
Nézzük azután az episztemológiát. A legtöbb nagy matematikus állítja,
hogy olyan absztrakt formák örök birodalmába lát bele, amelyek túllépnek a
mi megszokott világunkon. Hogyan lépnek kapcsolatba ezek a tudósok e
feltételezett „platonikus” világgal, hogy matematikai tudáshoz jussanak?
Vagy talán gyökeres tévedésbe esnek, és a matematika végső soron
ugyanúgy tautológia, mint az „egy barna tehén az tehén” állítás? A
megvitatást élénkítendő új megközelítést alkalmazok, azt vizsgálom meg,
amit egyetemesen a matematika legnagyobb megoldatlan problémájának
tartanak – a Riemann-sejtést.
A fizikusok is szívesen ápolnak romantikus képet arról, hogyan
tesznek szert az ismeretekre. Ha nem rendelkeznek kísérleti vagy
megfigyelésen alapuló bizonyítékkal, esztétikai intuíciójukra támaszkodnak
– arra, amit a Nobel-díjas Steven Weinberg arcátlanul a fizikusok
„szépérzékének” nevez.
A „szépség = igazság” egyenlőség a múlt század nagy részében jól
kiszolgálta a fizikusokat.
De nem lehet, hogy az utóbbi időben éppen ez vitte félre őket? Ezt a
kérdést „Húrelméleti háborúk” című esszémben tárgyalom.
Végül az etika. Ezek az esszék sok szempontból érintik az életvitelt.
Az eugenika-programok Európában és az Egyesült Államokban, melyeket
Sir Francis Galton elméleti spekulációi indítottak el, kegyetlenül
illusztrálják, hogyan térítheti az etikát rossz útra a tudomány. Szokásaink
számítógép általi folyamatos átalakulása kapcsán pedig alaposan el kell
tűnődnünk a boldogság és a kreatív beteljesülés természetéről (ahogy én az
„Okosabb, boldogabb, produktívabb” fejezetben). És a szenvedésnek a
világon mindenütt való jelenléte el kell, hogy gondolkoztasson minket arról,
vajon milyen korlátaik vannak – ha vannak – a velünk szembeni erkölcsi
elvárásoknak (ahogyan „Az erkölcsi szentségről” című részben teszem).
A kötet utolsó esszéje, a „Mondhatsz akármit”, Harry Frankfurt híres
bullshitter-jellemzésével kezdődik: olyan ember, aki nem ellenséges az
igazsággal szemben, hanem közömbös iránta. Majd kitágítja a képet azt
vizsgálva, hogyan szóltak a filozófusok az igazságról (tévesen?), mint a
nyelv és a világ közötti „megfelelésről”.
Némileg játékosan, ez az esszé hidat ver a metafizika, az
episztemológia és az etika közé; remélem, nem csak látszatra egységesebb
ettől a kötet.
És nehogy következetlenséggel vádoljanak, hadd fejezzem ki azt a (túl
szilárd?) meggyőződésemet, hogy a „Kopernikuszi elv”, a „Gödel-féle
nemteljességi tételek”, „Heisenberg határozatlansági relációja”, a
„Newcomb-probléma” és a „Monty Hall probléma” mind kivételt képez
Stigler eponímia törvénye alól.

J. H.
New York, 2017
 I.

AZ

ÖRÖKKÉVALÓSÁG

MOZGÓ KÉPMÁSA
1

AMIKOR EINSTEIN GÖDELLEL SÉTÁLT

1933-ban, nagy tudományos felfedezésekkel a háta mögött, Albert Einstein

Amerikába érkezett. Élete utolsó huszonkét évét Princetonban (New Jersey)
töltötte, ahol az Institute for Advanced Study sztárolt tagja lett. Einstein
meglehetősen elégedett volt új miliőjével, nem zavartatta magát annak
sznobságától. „Princeton csodálatos földdarab, ugyanakkor rendkívül
szórakoztató ceremoniális állóvíz kis pipaszár lábú félistenekkel” – jegyezte
meg. Napirendje a házától (112 Mercer Street) intézeti irodájába tett ráérős
sétával kezdődött. Akkorára a világ egyik leghíresebb és – elfeküdt
üstökével, kitérdelt, hózentrágeres nadrágjával – leginkább felismerhető
embere lett.
Egy évtizeddel Princetonba érkezése után, Einstein sétapartnerre talált:
a nála sokkal fiatalabb ember, fehér vászonruhájával és ahhoz illő fedora
kalapjával, kimondottan elegánsnak tűnhetett a topis Einstein mellett.
Reggelente, miközben együtt ballagtak be az intézetbe, élénk beszélgetésbe
merültek német nyelven; s pont ugyanígy tettek hazafelé is. Az öltönyös
embert a városban nem sokan ismerhették, de Einstein magával
egyenrangúnak tekintette, olyasvalakinek, aki hozzá hasonlóan fél kézzel
indított el egy konceptuális forradalmat. Míg Einstein a relativitás-
elméletével forgatta fel a fizikai világról alkotott hétköznapi fogalmainkat, a
fiatalabb férfi, Kurt Gödel a matematika absztrakt világával kapcsolatos
felfogásunkra hatott hasonlóképpen.
Gödel, akit gyakran tekintettek Arisztotelész óta a legnagyobb
logikusnak, különös és végső soron tragikus sorsú ember volt. Míg
Einsteint társas lénynek ismerték, aki nagyokat hahotázott, Gödel különc
volt, magányos és pesszimista. Einstein, a szenvedélyes amatőr
hegedűművész, Beethovent és Mozartot szerette. Gödel ízlése merőben más
volt: a filmek közül Walt Disney Hófehérke és a hét törpéje volt a
kedvence, és amikor felesége egy rózsaszín flamingót hozott az udvarukba,
azt mondta: furchtbar herzig (roppant elbűvölő). Einstein gond nélkül
csillapította étvágyát nehéz, német ételekkel; Gödel egészségmániás
étrenden, vajon, bébiételeken és hashajtókon tartotta fenn magát. Bár
Einstein magánélete nem volt bonyodalmaktól mentes, kifelé vidámnak
mutatkozott, és otthonosan mozgott a világban. Ezzel szemben Gödel
hajlott a paranoiára. Hitt a kísértetekben, s morbid módon attól rettegett,
hogy megmérgezik a hűtőszekrény gázával. Mikor egyes ismert
matematikusok megjelentek a városban, ő nem volt hajlandó elhagyni
otthonát: nyilvánvalóan tartott tőle, hogy az életére törnek. „Minden káosz a
rossz megjelenése” – hangoztatta (a paranoiás első axiómája).
Noha az intézet többi tagja rejtélyesnek és megközelíthetetlennek látta
a komor logikatudóst, Einstein azt mondta nekik, „csakis azért a
kiváltságért jár be az irodába, hogy Kurt Gödellel mehessen haza”. Ez azért
is lehetett, mert Gödelt nem bátortalanította el Einstein hírneve, és nem
habozott megkérdőjelezni barátja ötleteit. Az intézet másik tagja, a fizikus
Freeman Dyson mondta: „Gödel volt […] az egyetlen olyan munkatársunk,
aki egyenrangúként járt-kelt és beszélt Einsteinnel.” Úgy tűnhetett, hogy
Einstein és Gödel magasabb síkon léteznek, mint az emberiség többi része.
Másfelől az is igaz, hogy – Einstein szavaival – „muzeális darabokká
váltak”. Einstein soha nem fogadta el Niels Bohr és Werner Heisenberg
kvantumelméletét. Gödel pedig hitt abban, hogy a matematikai absztrakciók
éppolyan valóságosak, mint az asztalok és a székek – e nézet a filozófusok
körében nevetségesen naivnak számított. Mind Gödel, mind Einstein
ragaszkodott ahhoz, hogy a világ független a tudatunktól, de racionálisan
szervezett és nyitott az emberi megértés számára. Osztozva az intellektuális
elszigeteltség érzésében, egymás társaságában leltek vigaszt. „Senki mással
nem akartak beszélni – mesélte az intézet egy másik tagja. – Csakis
egymással.”
S az emberek kíváncsiak voltak, miről beszélgethetnek. Egyik témájuk
feltehetően a politika lehetett (Einstein, aki támogatta Adlai Stevensont,
felháborodott, amikor Gödel 1952-ben Dwight D. Eisenhowerre szavazott);
a másik kétségtelenül a fizika. Gödel ebben igencsak jártas volt; osztotta
Einstein kvantumelmélettel szembeni bizalmatlanságát, de azt már
szkepszissel fogadta, hogy az idősebb fizikus a kvantumelméletet „egységes
mezőelmélettel” akarta helyettesíteni, amely minden ismert erőt magában
foglalna egy determinisztikus keretben. Mindkettejüket az olyan problémák
vonzották, amelyek – Einsteint idézve – „eredendő fontossággal”
rendelkeztek, és a valóság legalapvetőbb elemeihez kapcsolódtak. Gödelt
mindenek felett foglalkoztatta az idő természete; ahogy egy barátjának
mondta, számára ez volt a filozófiai kérdés. Hogyan képezheti – tűnődött –
egy ilyen „titokzatos és látszólag önmagának ellentmondó dolog a világ és
saját létezésünk alapját?” E téren Einstein már szerzett némi szakértelmet.
Évtizedekkel korábban, 1905-ben Einstein bebizonyította, hogy az,
amit akár a tudósok, akár a laikusok időn értenek, fikció. De messze nem ez
volt egyetlen eredménye abban az évben. Úgy kezdődött, hogy a huszonöt
éves Einstein egy svájci hivatalban, Bernben dolgozott
szabadalomvizsgálóként. Miután nem szerezte meg doktorátusát fizikából,
ideiglenesen feladta tudományos pályafutását. Egy barátjának ennyit
mondott erről: „Az egész komédia kezdett unalmassá válni”. Akkoriban
olvasta az óriási hírnévvel rendelkező Henri Poincaré, francia matematikus
könyvét, amely három fő megoldatlan problémát jelölt meg a tudományban.
Az első a „fényelektromos hatással” volt kapcsolatos: hogyan lök ki az
ultraibolya sugárzás elektronokat egy darab fém felszínéről? A második a
„Brown-mozgást” érintette: miért mozognak a vízben lebegő
pollenrészecskék egy véletlenszerű cikkcakk mintázat szerint? A harmadik
a „fényvivő éterről” szólt, melynek ki kell töltenie az összes teret, és olyan
közegül kell szolgálnia, amelyen át a fényhullámok úgy áramlanak, ahogy a
hanghullámok a levegőn, vagy az óceán hullámai a vízen keresztül. Vajon
miért nem sikerült kísérletileg kimutatni a Földnek ezen az éteren való
áthaladását?
E problémák mindegyikében ott volt a lehetőség, hogy feltárul az,
amiről Einstein úgy vélte: a természet alapját képező egyszerűség.
Egymagában, a tudományos közösségen kívül dolgozva az ismeretlen, ifjú
hivatalnoknak rövid idő alatt mindhárom problémát sikerült elintéznie.
Megoldásait négy, 1905 márciusában, áprilisában, júniusában és júliusában
írt tanulmány mutatta be. A fényelektromos hatásról szóló márciusi
dolgozatában levonta a következtetést: a fény diszkrét részecskék
formájában érkezik. Ezeket később fotonoknak nevezték el. Az áprilisi és a
májusi írás egyszer s mindenkorra igazolta az atomok valóságát, elméleti
becslést adott a méretükről, és megmutatta, hogy ütközéseik hogyan hozzák
létre a Brown-mozgást. Az éter-problémáról szóló júniusi tanulmányában
Einstein ismertette relativitáselméletét. Majd szeptemberben – egyfajta
ráadásként – közzétett egy három oldalas írást minden idők leghíresebb
egyenletével, az E = mc2-el.
Mind a négy művét némileg mágikusnak találták; felforgattak
bizonyos, a fizikusok világában mélyen rögzült meggyőződéseket. Azonban
tárgykör és merészség tekintetében Einstein júniusi írása kiemelkedett a
többi közül. Harminc rövid oldalon teljesen újraírta a fizika törvényeit. Két
szigorú elvvel kezdte. Először is, a fizika törvényei abszolútak:
ugyanazoknak a törvényeknek kell érvényesnek lenniük minden megfigyelő
számára. Másodszor, a fény sebessége abszolút; az is minden megfigyelő
számára ugyanaz. A második alapelv, bár kevésbé nyilvánvaló, ugyanazt a
logikát követi. Mivel a fény elektromágneses hullám (ezt a 19. század óta
tudták), sebességét az elektromágnesesség törvényei rögzítik; ezeknek a
törvényeknek minden megfigyelő számára ugyanazoknak kell lenniük; ezért
mindenkinek úgy kell látnia, hogy a fény azonos sebességgel mozog,
függetlenül az ő referenciakeretétől. Valójában Einsteintől nagy merészség
volt, hogy ilyen elvet hangoztatott a fényről, mivel ennek következményei
tökéletesen abszurdnak tűntek.
Az életszerűség kedvéért tegyük fel, hogy a fénysebesség óránként
száz mérföld. Most képzeljük el, hogy én az út szélén állok, és azt látom,
hogy egy fénysugár ezzel a sebességgel halad. Aztán látom, hogy te
üldözőbe veszed ezt egy hatvan mérföld per perccel haladó autóval.
Számomra úgy tűnik, hogy a fénysugár óránként negyven mérfölddel előz
meg téged. De neked a kocsi belsejéből azt kell látnod, hogy a sugár
óránként száz mérfölddel hagy le, ahogyan akkor is ezt látnád, ha állnál: ezt
követeli meg a fény elve. Mi van, ha bedurrantod a motort, és a sebességed
óránként kilencvenkilenc mérföldre nő? Most azt látom, hogy a fénysugár
csak egy mérföld per órával jár előtted. Mégis, az autó belsejéből számodra
úgy tűnik, hogy a sugár, megnövekedett sebességed ellenére, továbbra is
óránként száz mérfölddel hagy le. Hogy lehet ez? A sebesség természetesen
a távolság osztva az idővel. Nyilvánvaló, hogy minél gyorsabban mész az
autóval, annál rövidebb lesz a vonalzód, és annál lassabban ketyeg az órád
az enyémhez képest. Ez az egyetlen mód arra, hogy továbbra is
egyetértsünk a fény sebességéről. (Ha kihúzok egy távcsövet, és azon át
nézem a felgyorsult autódat, azt látom, hogy a hossza lerövidül, és te lassan
mozogsz benne.) Einstein tehát nekilátott, hogy a fentieknek megfelelően
átdolgozza a fizika törvényeit. Hogy e törvények abszolútak lehessenek, a
teret és az időt tette relatívvá.
A leglenyűgözőbb az abszolút idő feláldozása volt. Isaac Newton úgy
vélte, hogy az idő objektív, egyetemes és minden természeti jelenséghez
képest transzcendens; „az abszolút idő áramlása semmilyen változásnak
nincs alávetve” – jelentette ki Principiája elején. Einstein azonban rájött,
hogy időfogalmunkat a ritmikus jelenségek (szívverés, bolygók forgása és
keringése, az órák ketyegése) tapasztalatából absztraháltuk. Az időre
vonatkozó ítéletek mindig az egyidejűségre vonatkozó ítéletekhez
kapcsolódnak. „Ha például azt mondom: »Ez a vonat 7 órakor érkezik ide«,
ezen valami ilyesmit értek: »Órám kismutatójának a 7-re történő mutatása
és a vonat érkezése egyidejű események«” – írta Einstein a júniusi
dolgozatában. Ha a szóban forgó események egymástól bizonyos távolságra
következnek be, az egyidejűség megállapítása csak fényjelek oda-vissza
küldésével lehetséges. Két alapelvéből kiindulva Einstein bebizonyította:
az, hogy egy megfigyelő úgy ítéli-e meg, hogy két esemény „ugyanabban
az időben” történik, a mozgásának állapotától függ. Más szóval nincs
univerzális most. A különböző megfigyelők által különböző módokon
„múltra”, „jelenre” és „jövőre” darabolt időhorizont révén mintha minden
pillanat egyidejűleg létezne, egyforma realitással.
Einstein következtetései tiszta gondolkodásának voltak a gyümölcsei,
amely a természettel kapcsolatos legegyszerűbb feltevésekből indult ki. Az
azóta eltelt több mint egy évszázadban állításait egyik kísérlet a másik után
igazolta. Annak idején azonban elutasították a relativitásról szóló 1905.
júniusi tanulmányát, amikor azt disszertációként adta be. (Ezután
benyújtotta az áprilisi írást az atomok méretéről, amelyről úgy gondolta,
hogy kevésbé fogja elriasztani a bírálókat; ezt csak az után fogadták el,
hogy hozzáírt egy mondatot, és ezzel megfelelt a szöveghossz-küszöbnek.)
Amikor Einstein 1921-ben elnyerte a fizikai Nobel-díjat, a fényelektromos
hatásról szóló munkáját jelölték meg indokként. A Svéd Akadémia
megtiltotta neki, hogy az átvételre írt beszédében említést tegyen a
relativitásról. De úgy alakult, hogy Einstein nem tudott részt venni a
stockholmi ünnepségen. Nobel-előadását Göteborgban tartotta meg, ahol V.
Gustav király az első sorban ült. A királyt érdekelte a relativitás, és Einstein
megtette neki azt a szívességet, hogy ismertette.
Kurt Gödel 1906-ban, az Einstein annus mirabilise utáni évben
született Brünnben (jelenleg Csehország). A kis Kurt egyik fő vonása a
kíváncsiság volt – szüleitől és fivérétől meg is kapta a „Herr Warum”
(Miért Úr) becenevet –, másik az idegesség. Állítólag már ötéves korában
enyhe szorongásos neurózistól szenvedett. Nyolcévesen szörnyű,
reumatikus lázrohamon esett át, ami miatt egész életében meg volt
győződve arról, hogy szíve végzetesen károsodott.
Gödel 1924-ben iratkozott be a Bécsi Egyetemre. Fizikát akart tanulni,
de hamar elcsábították a matematika szépségei. Különösen lenyűgözte az a
gondolat, hogy az olyan absztrakciók, mint a számok és a körök tökéletes,
időtlen létezést élveznek, függetlenül az emberi elmétől. Ez az elmélet,
mivel Platón idea-elméletéből származik, a platonizmus nevet kapta, s a
matematikusok körében mindig is igen népszerű volt. Nem így az 1920-as
évek bécsi filozófiai miliőjében, ahol kifejezetten régimódinak számított. A
város gazdag kávéházi kultúrájában virágzó számos szellemi mozgalom
közül az egyik legkiemelkedőbb a Bécsi Kör volt. A gondolkodók e
csoportját az a meggyőződés fogta össze, hogy a filozófiát meg kell
tisztítani a metafizikától, és át kell alakítani tudománnyá. Vonakodó
gurujuk, Ludwig Wittgenstein hatására a Bécsi Kör tagjai a matematikát a
szimbólumokkal űzött játéknak tekintették, a sakk bonyolultabb
változatának. Úgy tartották, a „2 + 2 = 4” állítás nem attól igaz, hogy
korrektül írja le a számok valamilyen absztrakt világát, hanem attól, hogy
bizonyos szabályok szerint levezethető egy logikai rendszerben.
Gödelt egyik professzora mutatta be a Bécsi Körben, ő azonban inkább
hallgatott platonista nézeteiről. Mivel makacs volt és idegenkedett a
vitáktól, nem szívesen érvelt álláspontja mellett, hacsak nem tudta
támadhatatlanul bizonyítani annak érvényességét. De hogyan lehetne
bizonyítani, hogy a matematika nem redukálható a logika trükkjeire? Gödel
természetfelettien okos és, a filozófus, Rebecca Goldstein szavaival
„lélegzetelállítóan szép” stratégiája az volt, hogy a logikát önmagával
szemben alkalmazta. Egy feltételezhetően ellentmondásmentes,
matematikai célú logikai rendszerből kiindulva olyan ötletes szisztémát
talált ki, amely lehetővé tette, hogy a benne lévő formulák egyfajta kettős
beszédbe kezdjenek. Egy formula, amely mond valamit a számokról, ebben
a rendszerben úgy is értelmezhető, mint ami más formulákról, továbbá az
azok közti logikai viszonyokról is mond valamit. Sőt, ahogy Gödel
megmutatta, egy numerikus formula úgy is megalkotható, hogy mondjon
valamit önmagáról. Miután a matematikai önreferencia ezen apparátusát
gondosan felépítette, Gödel meglepő csavarral állt elő: olyan formulát
készített, amely – bár látszólag mond valamit a számokról – azt is mondja:
„Nem vagyok bizonyítható”. Első látásra ez olyasféle paradoxon, mint
amikor a szállóigévé lett mondatot a krétai filozófus kihirdeti: „Minden
krétai hazudik.” De Gödel önreferenciális formulája saját
bizonyíthatóságáról mond valamit, és nem az igazságáról. Hazudhat-e,
amikor azt állítja: „Nem vagyok bizonyítható”? Nem, mert ha hazudna, ez
azt jelentené, hogy bizonyítható, ami viszont igazzá tenné. Tehát amikor azt
állítja, hogy nem bizonyítható, az igazat kell mondania. De a kijelentés
igazsága csak a logikai rendszeren kívülről látható; a rendszeren belül sem
bizonyítani, sem cáfolni nem lehet. A rendszer tehát hiányos, mert legalább
egy olyan, a számokra vonatkozó igaz állítás létezik (az, amelyik ezt
mondja: „Nem vagyok bizonyítható”), amely benne nem bizonyítható. A
következmény – hogy egyetlen logikai rendszer sem képes megragadni a
matematika összes igazságát – az első nemteljességi tétel néven ismert.
Gödel azt is bizonyította, hogy semmilyen, a matematika alapjául szolgáló
logikai rendszerről nem lehet saját eszközeivel kimutatni, hogy mentes az
inkonzisztenciától – ez a második nemteljességi tétel.
Wittgenstein egyszer azt állította, hogy „a logikában soha nem
lehetnek meglepetések”. De Gödel nemteljességi tételei a meglepetés
erejével hatottak. Valójában amikor a kezdő logikatudós bemutatta őket egy
1930-as, a németországi Königsberg városában tartott konferencián, szinte
senki sem tudott mit kezdeni velük. Ugyan mit jelent az, hogy egy
matematikai állítás akkor lenne igaz, ha nem lehetne bizonyítani? Az ötlet
abszurdnak tűnt. Még az egykor nagy logikus Bertrand Russell is zavarba
jött; tévesen úgy hitte, hogy Gödel ellentmondást talált a matematikában.
„Azt kellene talán gondolnunk, hogy 2 + 2 nem 4, hanem 4,001?” kérdezte
évtizedekkel később kétségbeesetten, majd hozzátette, örül, hogy már nem
foglalkozik matematikai logikával. Amikor Gödel tételei már veszítettek
jelentőségükből, olyan szavakkal kezdtek dobálódzni, mint „bukás”,
„katasztrófa”, „rémálom”. Gödel felfedezései előtt hittétel volt, hogy
logikával felfegyverkezve a matematikusok elvileg minden fogas kérdést
megoldhatnak; hogy a matematikában, mint az ismert mondás állította
(utalás Hilbert kijelentésére), nincs ignorabimus. Úgy tűnt, Gödel tételei
összezúzták a tökéletes tudásnak ezt az eszményét.
Gödel mindezt egészen másképp látta. Bizonyítása hite szerint arra
irányult, hogy a matematika robusztus valósága, meghaladja a logika
bármely rendszerét. De meg volt győződve róla, hogy a logika nem az
egyetlen út e valóság megismeréséhez; vezet hozzá egy másik is, egyfajta
extraszenzoros észlelés, amelyet ő „matematikai intuíciónak”
(szemléletnek) nevezett. E képesség révén láthatjuk meg például, hogy a
„Nem vagyok bizonyítható” formulának igaznak kell lennie, még akkor is,
ha nem lehet bizonyítani azon a rendszeren belül, ahol létezik. Egyes
gondolkodók (mint például a fizikus Roger Penrose) továbbvitték ezt a
témát, hangsúlyozva, hogy Gödel nemteljességi tételeinek mélyreható
következményei vannak az emberi elme természetére nézve. Szellemi
képességeink – szól az érvelés – bármely számítógépéit felül kell, hogy
múlják, mert a számítógép csupán egy hardware-en futó logikai rendszer,
elménk viszont olyan igazságokig is el tud jutni, amelyek egy logikai
rendszer számára elérhetetlenek.
Gödel huszonnégy évesen bizonyította be nemteljességi tételeit (tehát
kicsit fiatalabb volt, mint Einstein a relativitáselmélet megalkotásakor).
Abban az időben – szigorú evangélikus szülei erős nemtetszése mellett –
egy Adele nevű idősebb, elvált, katolikus nőnek udvarolt, aki ráadásul
táncosnőként dolgozott egy bécsi nightclubban, a Der Nachtfalterben (Éjjeli
lepke). Ausztriában a politikai helyzet Hitler németországi hatalomra
jutásával egyre zavarosabbá vált, bár Gödel ezt nem igazán észlelte. 1936-
ban felbomlott a Bécsi Kör, miután alapítójukat egy zavaros fejű diák
meggyilkolta. Két évvel később bekövetkezett az Anschluss. A vészterhes
idők ekkor már Gödelt is utolérték: náci fiatalok bandája támadt rá, s
leverték a szemüvegét; végül Adele-nek kellett szétcsapnia köztük az
esernyőjével. Gödel elhatározta, hogy Princetonba távozik, ahol az Institute
for Advanced Study már felajánlott neki egy állást. De amikor a háború
kitört, úgy ítélte meg, hogy az Atlanti-óceánon való átkelés túl kockázatos
lenne. Így a már összeházasodott pár hosszú kerülőutat tett meg: átszelte
Oroszországot, a Csendes-óceánt és az Egyesült Államokat, majd 1940-ben
érkezett Princetonba. Az intézetben Gödel irodát kapott, majdnem
közvetlenül Einsteiné felett. Élete hátralévő részében ritkán hagyta el
Princetont, amelyet „tízszer olyan kellemesnek” talált, mint az ő egykor
annyira imádott Bécsét.
Noha Gödel még nem volt világszerte ismert, a szakértők körében
szinte isteni rangot élvezett. „Valahogy ma már felfoghatatlan, hogy K.
Goedel, mint bármely más név, ott szerepelt a világos narancssárga
princetoni közösségi telefonkönyvben” – írja Incompleteness: The Proof
and Paradox of Kurt Gödel (Nemteljesség: Kurt Gödel bizonyítása és
paradoxonja) című intellektuális életrajzában Rebecca Goldstein, aki a 70-
es évek elején filozófia szakos hallgatóként került a Princetoni Egyetemre.
„Olyan volt, mintha kinyitnám a helyi telefonkönyvet, és felfedezném
benne B. Spinozát vagy I. Newtont.” Másutt ezt meséli: „egyszer ott
találtam a kicsit zavartan álldogáló filozófust, Richard Rortyt Davidson
élelmiszerüzletében. Halkan odasúgta nekem, hogy épp az imént látta
Gödelt a mirelit-részlegen.”
 A nagy logikatudós annyira naiv és nem e világba való volt, hogy
Einstein úgy érezte, élete gyakorlati vonatkozásaiban is segítenie kell neki.
Az egyik sokat emlegetett történet Gödelnek a háború utáni ama döntésével
kapcsolatos, hogy amerikai állampolgárrá válik. Gödel nagy
ünnepélyességgel kezelte az állampolgárság ügyét, az előírt vizsgára az
USA alkotmányának alapos tanulmányozásával készült fel. A megjelölt
napon Einstein elkísérte a trentoni bíróságra; s bizony közbe kellett lépnie,
hogy lecsillapítsa Gödelt, amikor az izgatott logikatudós elkezdte
magyarázni a bírónak: az amerikai alkotmány olyan kiskaput tartalmaz,
amely akár diktatúra létrejöttét is lehetővé teszi.[1]
Ugyanabban az időben, amikor Gödel az Alkotmányt tanulmányozta,
ismerkedett meg közelebbről Einstein relativitáselméletével is. A relativitás
kulcsfontosságú alapelve, hogy a fizika törvényeinek minden megfigyelő
számára azonosaknak kell lenniük. Amikor Einstein forradalmi 1905-ös
tanulmányában először fogalmazta meg az elvet, a „minden megfigyelőt”
azokra korlátozta, akik egymáshoz képest egyenletesen mozognak – azaz
egyenes vonalban és állandó sebességgel. De hamar rájött, hogy ez a
korlátozás önkényes. Ha a fizika törvényei a természet valóban objektív
jellegű leírását akarják adni, akkor mindenképpen érvényeseknek kell
lenniük egymáshoz képest bármilyen módon – pörögve, gyorsítva,
spirálban stb. – mozgó megfigyelők számára is. Így tért át Einstein az 1905-
ös „speciális” relativitáselméletéről „általános” elméletére, amelynek
egyenleteit a következő évtizedben dolgozta ki és 1916-ban jelentette meg.
Ami ezeket az egyenleteket oly jelentőssé tette, hogy megmagyarázták a
gravitációt, a kozmosz egészének kialakulását irányító erőt.
Évtizedekkel később Einsteinnel sétálva Gödelnek az a kiváltság
adatott meg, hogy magától a mestertől szedegethette össze a
relativitáselmélet finomságait. Einstein kimutatta, hogy az idő áramlása
függ a mozgástól és a gravitációtól, és hogy az események „múltra” és
„jövőre” való felosztása relatív. Gödel radikálisabb álláspontot képviselt:
úgy hitte, az idő, legalábbis ahogy intuitív módon értjük, egyáltalán nem
létezik. Mint általában, nem elégedett meg a puszta szóbeli érveléssel.
Filozófusok az ókori Parmenidésztől a 18. századi Immanuel Kanton át a
20. század eleji John McTaggartig előálltak már hasonló érvekkel, de ezek
nem voltak meggyőzőek. Gödel olyan bizonyítást akart, amely rendelkezik
a matematika szigorával és bizonyosságával. És látta, hogy amit akar, az ott
bujkál a relativitáselméletben. Érvelését Einsteinnek a 70. születésnapjára
prezentálta egy rézkarc kíséretében (egyébként Gödel felesége kötött
Einsteinnek egy pulóvert, de aztán úgy döntött, hogy nem küldi el).
Amit Gödel talált, az egy korábban elképzelhetetlen világegyetem
lehetősége. Az általános relativitás egyenletei különféle módokon oldhatók
meg. Mindegyik megoldás valójában egy modellje annak, milyen lehet a
világegyetem. Einstein, aki filozófiai alapon hitte, hogy az univerzum
örökkévaló és változatlan, toldozta-foltozta az egyenleteit, hogy ilyen
modellt eredményezzenek – ezt később „legnagyobb baklövésének”
nevezte. Egy másik fizikus (történetesen egy jezsuita pap) olyan megoldást
talált, amely megfelel a véges múlt egy bizonyos pillanatában született,
táguló világegyetemnek. Mivel ez a megoldás, amely Big Bang modellként
vált ismertté, konzisztens volt a csillagászok által megfigyeltekkel, úgy
tűnt, ez írja le a tényleges kozmoszt.
De Gödel az Einstein-egyenletek egy harmadik fajta megoldásával állt
elő: ebben a világegyetem nem tágul, hanem forog. (A forgásból származó
centrifugális erő tart vissza mindent attól, hogy a gravitáció ereje alatt
összeroppanjon.) Egy megfigyelő ebben a világegyetemben azt látja, hogy
minden galaxis lassú forgást végez körülötte; tudja, hogy a világegyetem
forog, és nem ő maga, mert szédülést nem érez. Ezt a forgó univerzumot az
teszi valóban furcsává, hogy – amint Gödel kimutatta – geometriája
összekeveri a teret és az időt. Ugyanis Gödel univerzumának a lakója
kellően hosszú űrhajó-körutazással saját múltjának bármely pontjára vissza
tudna térni.
Einstein nem volt teljesen elragadtatva attól az újságtól, hogy
egyenletei lehetővé tettek valami Alice Csodaországába illőt, mint
amilyenek az időben visszahurkoló térbeli utak; bevallotta, hogy „zavarja”
Gödel univerzuma. Más fizikusok csodálkoztak azon, hogy az időutazás,
amely korábban a science fiction világába tartozott, látszólag összhangban
áll a fizika törvényeivel. (Aztán aggódni kezdtek, hogy mi történne, ha
valaki visszamenne a születése előtti időbe, és mondjuk, megölné saját
nagyapját.) Gödel egészen más tanulságot vont le. Ha az időutazás
lehetséges, állította, akkor maga az idő viszont lehetetlen. Egy múlt, amely
újra felkereshető, valójában nem is múlt el. És az a tény, hogy a valós
univerzum tágul, nem pedig forog, irreleváns. Az idő, akárcsak Isten, vagy
szükségszerű, vagy semmi; ha az egyik lehetséges univerzumból eltűnik, az
minden lehetséges univerzumban aláássa a létét, köztük a miénkben is.
 Gödel furcsa kozmológiai ajándékát élete egy sivárabb szakaszában
kapta meg Einstein. Törekvése az egységes fizikai elméletre hiábavalónak
bizonyult, és a kvantumelmélettel szembeni ellenállása elidegenítette a
fizikusok főáramától. Családi élete sem nyújtott sok vigaszt. Két házassága
kudarcba torkollott; házasságon kívül született lánya valahogy eltűnt a világ
szeme elől; két fia közül az egyik skizofréniában szenvedett, a másik
teljesen eltávolodott tőle. Einstein baráti köre Gödelre és még néhány másik
emberre szűkült le. Egyikük a belgiumi Erzsébet királyné volt, akinek 1955
márciusában bizalmasan megvallotta: „a túlzott megbecsülés, amelyben az
életművemet tartják, igencsak nyugtalanít. Úgy érzem, kénytelen vagyok
magamra, mint akaratlan csalóra gondolni.” Egy hónappal később,
hetvenhat éves korában meghalt. Amikor Gödel és egy másik kollégájuk
Einstein intézeti irodájába mentek, hogy írásaival foglalkozzanak, a tábla
telis-tele volt zsákutcába vezető egyenletekkel.
Einstein halála után, Gödel egyre inkább visszavonult. Ha csak tehette,
beszélgetéseit telefonon bonyolította le, még akkor is, ha beszélgetőpartnere
néhány méter távolságra tartózkodott. Amikor különösen el akart kerülni
valakit, beütemezett vele egy találkozót pontos időre és helyre, majd
elintézte, hogy ekkor mindenképpen valahol messze járjon. A kitüntetések,
amelyeket szerettek volna átadni neki, óvatossá tették. 1953-ban,
díszdoktori címének átadásakor a Harvardon nemteljességi tételeit az elmúlt
száz év legfontosabb matematikai felfedezéseként üdvözölték. De ő később
arra panaszkodott, hogy méltánytalanul a szintén kitüntetett John Foster
Dulles „maximálisan harcias társaságába” keveredett. Amikor 1974-ben
elnyerte a National Medal of Science-et (Nemzeti Tudományos Érem), nem
volt hajlandó Washingtonba menni, hogy a Fehér Házban Gerald Forddal
találkozzon, holott neki és feleségének sofőrt ajánlottak fel az útra.
Hallucinációs epizódok gyötörték, és homályosan bizonyos, a világban
működő erőkről beszélt, amelyek „közvetlenül lenyomják a jókat”. Attól
való félelmében, hogy összeesküvők meg akarják mérgezni, tartósan
elutasította az ételt. Végül, amikor már úgy nézett ki (egy barátja
szavaival), mint egy „élő halott”, a Princetoni Kórházba vitték. Itt hunyt el
két héttel később, 1978. január 14-én anorexia nervosában. Halotti
bizonyítványa szerint a halál oka „alultápláltság és kiéhezettség” volt,
amelyet „személyiségzavara” okozott.
Mind Gödel, mind Einstein utolsó éveit egyfajta hiábavalóság
jellemezte. Ami azonban a leginkább hiábavaló lehetett, az egyfajta hinni
akarás az idő nem reális voltában. A kísértés érthető volt. Ha az idő csak
elménkben létezik, talán reménykedhetünk, hogy azt az időtlen
örökkévalóságba menekíthetjük. Aztán mondhatnánk William Blake-kel:
„Egyként létezve, magam előtt látom a jelent, a múltat és a jövőt.” Talán a
gyermekkorból eredő rettegése attól, hogy szíve végzetesen károsodott, volt
az, ami miatt Gödel vonzódott az időtlen világegyetem gondolatához. Élete
vége felé azt mondta egy bizalmasának, hogy sokáig várt egy epifániára,
isteni jelenésre, amelyet követően új színben láthatta volna a világot – de ez
soha nem jött el.
Einstein sem tudott teljesen szakítani az idővel. „Azok számára, akik a
fizikában hisznek – írta egy, a közelmúltban meghalt barátja özvegyének –,
a múlt, a jelen és a jövő e különválasztása csak illúzió, még ha makacs is.”
Amikor néhány héttel később az ő órája is eljött, azt mondta: „Ideje menni”.
2

IDŐ – A NAGY ILLÚZIÓ?

Isaac Newtonnak sajátos fogalma volt az időről. Úgy látta azt, mint egyfajta
kozmikus ingaórát, amely a természet többi részétől függetlenül, közönyös
autonómiában ketyeg. S azt hitte, hogy az idő simán és állandó ritmusban
halad a múltból a jövő felé.
„Az abszolút, igaz, matematikai idő önmagától és saját természetéből
eredően egyformán folyik, tekintet nélkül bármi rajta kívül állóra”, állította
Newton Principiája elején. Azoknak, akik ezt a mindennapi élet időbeli
áramlásában értik meg, mindez teljes képtelenség. Az idő nem
transzcendensnek és matematikainak tűnik számunkra, sokkal inkább
intimnek és szubjektívnek. És nem is halad állandó, változatlan
sebességgel. Tudjuk, hogy az időnek különféle sebességei lehetnek. Az
évvégi ünnepi előkészületek során például kellemesen repül. Januárban és
februárban aztán nyomorúságosan vánszorog. Ezen felül az idő
némelyikünk számára gyorsabban telik, mint másoknak.
Az öregeket kegyetlenül gyorsan kergeti az idő a jövő felé. Fran
Lebowitz mondja, hogy a felnőttek úgy észlelik, mintha a karácsony
ötpercenként érkezne el. Ugyanakkor a kisgyerekek számára az idő igen
lassan telik. A gyermeknek a tapasztalatok csupa újdonsággal szolgálnak,
ezért egyetlen nyár olyan hosszúra nyúlik számára, mint az örökkévalóság.
Becslések szerint nyolcéves korára az egyén szubjektíve megélte életének
kétharmadát. A kutatók megpróbálták lemérni az idő szubjektív áramlását
úgy, hogy különböző korú embereket megkértek, becsüljék meg, mikor telt
el bizonyos mennyiségű idő. A korai húszas éveikben járók többnyire igen
pontosan ítélik meg, mikor telik el három perc; általában nem tévednek
többel három másodpercnél. A hatvanas éveikben járók viszont negyven
másodperccel túllőnek a célon; azaz, ami valójában három perc negyven
másodperc, az számukra csupán három percnek tűnik. Az idősek belső órája
lassú, így számukra a valós órák mintha túl gyorsan ketyegnének. Ennek
lehetnek előnyei is: egy John Cage koncerten az idős emberek élik át úgy,
hogy a 4’33” kompozíciója egész hamar véget ért.
 Az idő folyójának lehetnek gyorsabb és lassabb szakaszai, de
egyvalami biztosnak tűnik: áramlása, akarjuk vagy sem, mindannyiunkat
magával sodor. Ellenállhatatlanul, visszafordíthatatlanul visz minket a
halálunk felé, ridegen, másodpercről másodpercre. Ahogy a mögöttünk
hagyott múlt kihullik a létezésből, az egykor ismeretlen és rejtélyes jövő –
amint megadja magát az örökké siető mostnak – felölti előttünk banális
valóját.
De az áramlás ezen érzete óriási illúzió – állítja a kortárs fizika. És
Newton éppannyira áldozata volt ennek az illúziónak, mint mi, többiek.
Időfelfogásunk terén a forradalmat Albert Einstein kezdeményezte.
1905-ben megmutatta, hogy amit a fizikusok és hasonlóképpen az egyszerű
emberek időn értenek, merő fikció. Einstein bebizonyította: az, hogy egy
megfigyelő két, különböző helyen történő eseményt „egyidejűnek” vél, a
mozgásállapotától függ. Tegyük fel például, hogy Jones kifelé sétál a
belvárosból a Fifth Avenue-n, Smith pedig befelé. Viszonylagos mozgásuk
több napnyi eltérést okoz abban, hogy amikor a járdán elhaladnak egymás
mellett, mire mondják: épp „most” történik az Androméda-galaxisban.
Smith számára a földi élet elpusztítására indított űrflotta már úton van;
Jones számára a tirannusok andromédai tanácsa még el sem határozta, hogy
elküldje-e a flottát.
Einstein azt mutatta meg, hogy nincs univerzális „most”. Hogy két
esemény egyidejű-e, az a megfigyelőtől függ. És amint az egyidejűséget
elvetettük, a pillanatok „múltra”, „jelenre” és „jövőre” való felosztása
értelmét veszíti. Események, amelyekről az egyik megfigyelő úgy ítéli,
hogy a múltban történtek, egy másik számára még a jövőben találhatók;
ezért a múlt és a jelen egyformán meghatározott, egyformán „reális” kell,
hogy legyen. A röpke jelen helyett hatalmas, megfagyott időhorizontunk
marad – egy négydimenziós tömbuniverzumunk. Itt éppen megszületsz; ott
az ezredfordulót ünnepled; és amott már egy ideje halott vagy. Semmi nem
„áramlik” egyik eseménytől a másikig. Hermann Weyl, matematikus,
emlékezetes mondása szerint: „Az objektív világ pusztán van, nem pedig
történik”.
Einstein a relativitáselméletén keresztül az idővel kapcsolatos azon
filozófiai nézet igazolását adta, amely Spinozáig, Szent Ágostonig, sőt
Parmenidészig vezethető vissza, s amelyet eternalizmusnak neveznek.
Az idő e nézet szerint a jelenségek birodalmához tartozik, nem a
valóságéhoz. Az univerzumra egyetlen módon tekinthetünk objektíven: ha
azt, Istenhez hasonlóan, sub specie aeternitatis nézzük.
Az Einstein halála óta eltelt évtizedekben a fizika még radikálisabban
felforgatta mindennapi időfogalmunkat. A relativitáselmélet megfagyott
téridejéről kiderült, hogy tátongó lyukak – fekete lyukak – találhatók benne.
Éspedig azért, mert az idő „meggörbült” a gravitáció által. Minél erősebb a
gravitációs mező, annál lassabban haladnak előre az óramutatók. Ha egy
földszinti lakásban élsz, hajszálnyit kevésbé gyorsan öregszel, mint
lakótársad a legfelső emeleten.
A hatás jóval észrevehetőbb lenne, ha elnyelne egy fekete lyuk, ahol az
idő gravitációs görbülete végtelen. A fekete lyukak szó szerint kapuk az idő
végezetéhez: a Semmikorhoz. Ha az idő eltorzul a fekete lyukak körül,
akkor teljesen el is tűnhet a skálák legkisebbikén, ahol a téridő szövete
feloldódik valami „kvantumhabban”, melyben az eseményeknek nincs
meghatározott sorrendjük.
Az időbeli dolgok még furcsábbak, ha visszatekintünk a Nagy
Bummra, arra a kataklizmatikus eseményre, amely létrehívta
univerzumunkat – és nemcsak az univerzumot, hanem annak téridőtartályát
is. Mindannyian tudni akarjuk, mi a csoda történt éppen a Nagy Bumm
előtt? De ez a kérdés abszurd. Mindenesetre ezt mondja nekünk Stephen
Hawking Az idő rövid történetében. Felidézve, amit ő „képzetes időnek”
nevez – ez a fogalom, mint ismeretes, még fizikustársait is zavarba ejtette –
Hawking állítja: azt kérdezni, mi előzte meg a Nagy Bummot, éppolyan
ostobaság, mint ha azt kérdeznénk, mi van az északi Sarktól északra. A
válasz természetesen az, hogy semmi.
Van-e az időnek jövője? Van, de hogy mekkora részének, az attól is
függ, milyen lesz a kozmosz végső sorsa. Vajon a lehetőségek a költő
Robert Frost választására redukálódnak: tűz vagy jég? Egészen a Nagy
Bumm által, úgy 13.82 milliárd évvel ezelőtt történt születése óta az
univerzum tágul. Ha ez a tágulás örökké folytatódik, az univerzum jégként
végzi, legalábbis metaforikus értelemben. A csillagok kiégnek; a fekete
lyukak elpárolognak; az atomok és szubatomi alkotórészeik elpusztulnak. A
távoli jövőben a megmaradó részecskék (főként fotonok és neutrínók)
szétszóródnak az űrben, s olyan messzire kerülnek egymástól, hogy
megszűnik a köztük lévő interakció. A tér üressé válik, kivéve egy épp csak
jelzésszerű „vákuumenergia” jelenlétét.
Mégis, a szinte-semminek ebben a jövőbeli pusztaságában az idő
tovább halad; véletlen események továbbra is bekövetkeznek; köszönhetően
a kvantumbizonytalanság mágiájának, a dolgok „beletáncolnak” a
létezésbe, csak hogy mindjárt el is tűnjenek az űrben. E jövőbeli
tiszavirágok nagyrészt önálló részecskék lesznek, például elektronok és
protonok. De egyszer-egyszer – roppant hosszú idő alatt – bonyolultabb
struktúrák is belevillannak a létbe: mondjuk, egy emberi agy. Valójában, az
idő teljességében, a kvantumfizika végtelen számú ilyen testetlen agyat tesz
lehetővé, tele (hamis) emlékekkel, amelyek megjelennek és eltűnnek. A
tudományos irodalomban ezeket a szomorú és tünékeny entitásokat hívják
Boltzmann-agyaknak (a modern termodinamika egyik úttörője, Ludwig
Boltzmann után). Egy ilyen távoli jövőbeli Boltzmann-agy azonos lehetne a
saját agyaddal, lehet akár éppen olyan, amilyen állapotban e pillanatban
van. Így egy felfoghatatlanul távoli korszakban jelenlegi tudatállapotod
újrateremtődhet az űrből, csak hogy egy pillanattal később eltűnjön – talán
nem épp ilyen feltámadásban reménykedtél.
Ez mind igaz lehet (mondja a jelenlegi fizika), amennyiben az
univerzum folytatja örök tágulását, egyre üresebbé, sötétebbé és hidegebbé
válva: a szcenárió, amelyet Nagy Fagynak nevezhetünk. De elképzelhető
egy másik lehetséges kozmikus végzet is. Idővel, a távoli jövő valamely
pontján az univerzumban jelenleg zajló tágulást megállítja valami – talán a
gravitáció, talán egy jelenleg ismeretlen erő.
Ezután mind a százmilliárd galaxis elkezd visszazuhanni önmagába,
végül egy tüzes, mindent megsemmisítő roppanásban találkoznak: ez a
Nagy Reccs. Épp ahogy a Nagy Bumm létrehívta az időt, a Nagy Reccs
véget vet neki. De valóban megteheti ezt? Egyes kozmikus optimisták
amellett érveltek, hogy egy ilyen Nagy Reccs előtti utolsó pillanatokban
végtelen mennyiségű energia szabadulna fel. Ezt az energiát, mondják az
optimisták, távoli jövőbeli leszármazottaink hasznosíthatnák úgy, hogy az
végtelen mennyiségű komputációhoz adjon áramot, végtelen számú
gondolatot hozva létre. Mivel ezek a gondolatok egyre gyorsabb és
gyorsabb ütemben kerülnek kibontásra, a szubjektív idő mintha örökké
tartana, még akkor is, ha az objektív idő épp a végéhez közeledik. A
másodperc töredéke a Nagy Reccs előtt így olyan lenne, mint egy gyerek
végtelen nyara: egy virtuális örökkévalóság.
Virtuális örökkévalóság, kapuk a Semmikorba, az idő nem valós
volta… Vajon e lótuszevő eszmék bármelyike valóban megérint minket ott,
ahol élünk, vagyis az „életvilágban”?
 Valószínűleg nem. Ahogy maga Einstein, mi is makacsul rabjai
vagyunk idő-illúzióinknak. Menthetetlenül úgy érezzük, hogy a téridő egyik
részének (a múltnak) szolgái vagyunk, míg a másik részének (a jövőnek)
túszai.
És menthetetlenül úgy érezzük, hogy szó szerint kifutunk az időből.
Arthur Eddington, az első fizikusok egyike, aki megértette Einstein
relativitáselméletét, kijelentette: az idő múlásával kapcsolatos intuitív
érzésünk olyan hatalmas, hogy valami az objektív világban meg kell, hogy
feleljen neki. Ha a tudomány nem tudja ezt megragadni, nos, akkor annál
rosszabb a tudománynak!
Amiről a tudomány mondani tud nekünk valamit, az az idő múlásának
pszichológiája. Tudatos jelenünk – amit William James „látszólagos
jelennek” nevezett – valójában egy körülbelül három másodperces szakasz.
Ez az a kiterjedés, amelyben agyunk a bejövő érzékleti adatokat egyesített
tapasztalatban köti össze. Az is igen világos, hogy az emlékezet
természetének van némi köze ahhoz az érzéshez, hogy az időben mozgunk.
A múlt és a jövő egyformán valóságos lehet, de – furcsa módon a
termodinamika második törvényére visszavezethető okokból – nem tudunk
„emlékezni” jövőbeli eseményekre, csupán múltbeliekre. Az emlékek csak
az egyik időbeli irányban gyűlnek fel, a másikban nem. Ez megmagyarázni
látszik az idő pszichológiai nyilát. De sajnos nem magyarázza meg, miért
tűnik úgy, hogy ez a nyíl repül.
Ha mindez teljes zavarodottságban hagy az időt illetően, előkelő
társaságba kerültél. John Archibald Wheeler, a 20. század egyik nagy
fizikusa idézte egy tudományos cikkben: „Az idő az a mód, ahogy a
természet megakadályozza, hogy minden egyszerre történjen”.
Egy lábjegyzetben Wheeler azt írja, hogy ezt az idézetet a texasi
Austinban lévő Old Pecan Street Café férfimosdójában fedezte fel a
graffitik között. Hogy egy ilyen kiváló gondolkodó képes a férfimosdó
faláról idézni, nem is olyan meglepő: gondoljunk csak az idő mivoltával
kapcsolatos jelenkori zűrzavarra a fizikusok, a filozófusok és a fizika
filozófusai között. Néhányan fenntartják, hogy az idő az univerzum
alapvető alkotórésze; mások azt mondják, nem az, hanem a fizikai valóság
mélyebb sajátosságaiból emelkedik ki. Egyesek kitartanak amellett, hogy az
időnek eleve adott iránya van; mások kételkednek ebben. Stephen Hawking
egyszer azt állította, hogy az idő végül is meg tudná fordítani önmagát és
visszafelé tudna haladni (csak hogy később rájöjjön, hiba csúszott a
számításaiba). A legtöbb mai fizikus és filozófus egyetért Einsteinnel
abban, hogy az idő haladása illúzió: ők az eternalisták.
De egy kisebbség – akik prezentistának hívják magukat – azt gondolja,
hogy a most egy speciális pillanat, amely valóban előre halad, mint egy kis
fénypont, s végigmegy a történelem vonalán; ez még akkor is igaz lehetne,
hiszik, ha nem volnának hozzánk hasonló megfigyelők az univerzumban.
Ha létezik állítás az időről, amelyben minden tudományos irányultságú
gondolkodó egyet tud érteni, az a nem-tudós Hector Berlioznak
tulajdonított szellemes megjegyzés: „Az idő nagy tanítómester, de sajnos,
minden tanítványát megöli”.
 II.

SZÁMOK AZ

AGYBAN,

A PLATÓNI

ÉGBEN ÉS A

TÁRSADALOMBAN
3

A SZÁMOK EMBERE:

A MATEMATIKA IDEGTUDOMÁNYA

Egy 1989. szeptemberi reggelen egy, a negyvenes évei közepén járó egykori
üzletkötő a fiatal párizsi idegtudóssal, Stanislas Dehaene-val belépett egy
vizsgálati helyiségbe. Három évvel korábban ez az ember, akit a kutatók
Mr. N.-ként emlegetnek, agyvérzést kapott, amely kiterjedt sérülést okozott
bal féltekéjének hátsó felében. Súlyos hátrányai a következők voltak: jobb
karja fel volt kötve; nem tudott olvasni; beszéde fájdalmasan lassú volt.
Valaha házasságban élt, két lánygyerekkel, de jelenleg nem volt képes
önálló életvezetésre, és idős szüleihez költözött. Dehaene-t azért hívták meg
hozzá, mert károsodásai között a súlyos akalkulia is szerepelt: ez egy
általános kifejezés a számfeldolgozás különféle zavaraira. Amikor
megkérdezték, mennyi 2 + 2, azt felelte: „Három”. El tudott mondani olyan
számsorokat, mint a 2, 4, 6, 8, de nem tudott visszafelé számolni 9-től,
megkülönböztetni páros és páratlan számokat, vagy felismerni az 5-ös
számjegyet, amikor azt felvillantották előtte.
Dehaene számára nem is annyira ezek a károsodások voltak érdekesek,
sokkal inkább azok a töredékes képességek, amelyeket Mr. N.-nek sikerült
fenntartania. Ha néhány másodpercre felmutatták neki az 5-ös számjegyet,
tudta, hogy az inkább számjegy, mint betű, és 1-től számlálva a megfelelő
egész szám eléréséig, végül is beazonosította azt 5-ként. Ugyanezt csinálta,
amikor 7 éves lányának a koráról kérdezték. Számérzék című 1997-es
könyvében Dehaene ezt írta: „Úgy tűnik, kezdettől tudja, milyen
mennyiségeket szeretne megnevezni, de mintha a számsor recitálása lenne
számára az egyetlen eszköz, hogy rátaláljon a megfelelő szóra”.
Dehaene azt is megjegyzi, hogy noha Mr. N. már nem tudott olvasni,
olykor megközelítőleg érzékelte azokat a szavakat, amelyeket
felvillantottak előtte; amikor a „sonka” szót mutatták neki, azt mondta:
„Valamiféle hús”. Dehaene kíváncsi volt, hogy Mr. N.-nek van-e hasonló
érzéke a számokhoz is. A 7-es és a 8-as számot mutatta neki. Mr. N.
gyorsan meg tudta mondani, hogy a 8 a nagyobb; jóval gyorsabban, mint
ahogy – számlálás révén elérve a megfelelő mennyiségekig – azonosította
ezeket a számokat. Azt is meg tudta ítélni, hogy vajon különféle számok
nagyobbak-e vagy kisebbek, mint 55, és csak akkor hibázott, amikor a
számok nagyon közel estek az 55-höz. Dehaene Mr. N.-t „Körülbelüli
Embernek” nevezte el. A Körülbelüli Ember olyan világban élt, amelyben
egy év „körülbelül 350 napból” állt, egy óra „körülbelül ötven percből”;
ahol 5 évszak volt, és a tucat tojás „hatot vagy tizet” tett ki. Dehaene
többször kérte, hogy adjon össze 2+2-t, és 3-tól 5-ig terjedő válaszokat
kapott. De, jegyezte meg, „sosem állt elő olyan abszurd eredménnyel, mint
a 9”.
A kognitív tudományban az agykárosodás esetei a természet által
végzett kísérletek. Ha egy sérülés kiüt egy képességet, de érintetlenül hagy
egy másikat, ez bizonyítékként szolgál arra, hogy ezek különböző idegi
áramkörökhöz tartoznak. Ebben az esetben Dehaene azt feltételezte, hogy
kifinomult matematikai műveletek megtanulására való képességünk az agy
teljesen más részében lakozik, mint a kezdetlegesebb kvantitatív érzék.
Évtizedek alatt felgyűltek az agykárosodást szenvedett betegek kognitív
hiányosságaival kapcsolatos bizonyítékok, és a kutatók arra jutottak, hogy
rendelkezünk egyfajta számérzékkel, amely független a nyelvtől, az
emlékezettől és általában véve a gondolkodástól. Az idegtudományon belül
új, izgalmas terület bontakozott ki: a számkogníció, amelynek egyik legelső
kutatója Dehaene lett. Munkássága „teljesen úttörő”, mondta nekem a
számkogníciót tanulmányozó Susan Carey, a Harvard Egyetem
pszichológiaprofesszora. „Ha biztos akarsz lenni abban, hogy a
gyerekeknek tanított mateknak van értelme, tudnod kell valamit arról,
hogyan reprezentálja az agy a számokat, azon a szinten, amelyen azt Stan
próbálja megérteni”.
Karrierjének nagy részében Dehaene számérzékünk körvonalazásával
foglalkozott, és azt próbálta megfejteni, matematikai képességeink mely
aspektusai velünk születettek és melyek tanultak, s e két rendszer
mennyiben fedi át egymást és hogyan hat egymásra. A problémát minden
lehetséges szemszögből megvizsgálta. Kollégáival együtt Franciaországban
és az Egyesült Államokban is olyan kísérleteket végzett, amelyek azt
kutatták, hogyan kódolja elménk a számokat. Tanulmányozta a számokkal
kapcsolatos képességeket állatoknál, amazóniai bennszülötteknél és a
legkiválóbb francia matematikus hallgatóknál. Agyi képalkotó eljárásokat
használt, hogy pontosan megvizsgálja, agykérgünk mely redőiben és
hasadékaiban jönnek létre számokkal kapcsolatos képességeink.
Összehasonlított nyelveket, hogy vajon melyek nehezítik jobban a számok
felfogását, mint mások.
Dehaene munkássága kulcsfontosságú kérdéseket vet fel a matematika
tanításával kapcsolatban is. Nézőpontja szerint mindannyian ősi, evolúciós
matematikai ösztönnel születünk. A számolás elsajátításához a gyerekeknek
ezt az ösztönt hasznosítaniuk kell, de le is kell szokniuk bizonyos
hajlamokról, amelyek főemlős őseinknek előnyére váltak, a ma szükséges
képességekkel viszont már ütköznek. És egyes társadalmak bizonyítottan
jobbak másoknál abban, hogy a gyerekeknél ezt elérjék. Mind
Franciaországban, mind az Egyesült Államokban gyakran merül fel, hogy a
matematikaoktatás válságos állapotba került. Az amerikai gyerekek
matematikai képességei jóval gyengébbek, mint szingapúri, Dél-koreai és
japán társaiké. Az ezzel való szembenézés azt jelenti, hogy megbirkózunk a
kérdéssel, amelyet pályájának nagy részében Dehaene is vizsgált: Mi lehet
az agyban, ami a számolást néha oly könnyűvé, máskor oly nehézzé teszi?
Ami Dehaene saját matematikai adottságait illeti, azok figyelemre
méltóak. 1965-ben született, és Roubaix-ban, egy közepes méretű, ipari
városban nőtt fel, közel a francia–belga határhoz. (Vezetékneve flamand.)
Gyermekorvos apja az elsők közt volt, akik a magzati alkoholszindrómát
tanulmányozták. A tinédzser Dehaene-ban feltámadt, mint mondja, a
matematika iránti „szenvedély”, és a párizsi École Normale Supérieure-re
járt, ahol Franciaország tudományos elitjét képzik. Dehaene érdeklődése a
számítógépes modellezés és a mesterséges intelligencia felé fordult. Miután
18 éves korában, 1983-ban elolvasta az Agyunk által világosant (L’homme
neuronal) Jean-Pierre Changeux-től, Franciaország legelismertebb
neurobiológusától, az agykutatás is vonzani kezdte. Changeux
megközelítése azzal a lehetőséggel kecsegtetett, hogy a pszichológia
összeegyeztethető az idegtudománnyal. Dehaene találkozott Changeux-vel,
és elkezdtek együtt dolgozni a gondolkodás és az emlékezet absztrakt
modelljein. Szintén kapcsolatba került Jacques Mehler kognitív tudóssal.
Mehler laboratóriumában ismerkedett meg későbbi feleségével, Ghislaine
Lambertz-cel, a kognitív gyermekpszichológia kutatójával.
A „puszta szerencsének” köszönhetően, emlékszik vissza Dehaene,
Mehler éppen azt kutatta, hogyan értjük meg a számokat. Ekkor találkozott
először Dehaene azzal a képességgel, amelyet majdan „számérzékként” írt
le. Dehaene munkája látszólag egyszerű kérdésre összpontosít: Honnan
tudjuk, hogy egyik szám nagyobb-e, vagy kisebb, mint a másik? Ha
megkérnek, hogy arab számjegypárok, például a 4 és a 7 közül válaszd ki a
nagyobbat, másodperc töredéke alatt azt mondod: 7, és úgy gondolhatnánk,
hogy bármely két számjegy éppilyen gyorsan összehasonlítható. Ám
Dehaene kísérletei mást mutattak. Míg az alanyok gyorsan és pontosan
válaszoltak egymástól messzire eső számoknál, amilyenek a 2 és a 9,
lelassultak, amikor a számok közelebb voltak egymáshoz, mint az 5 és a 6.
A teljesítmény akkor is romlott, amikor nagyobb számokra került sor: a 2-t
jóval könnyebb volt összehasonlítani a 3-mal, mint a 7-et a 8-cal. Amikor
Dehaene az École Normale néhány legkiválóbb matematikus hallgatóját
tesztelte, meglepte őket, hogy lelassultak, sőt hibáztak is, amikor azt
kérdezték tőlük, melyik a nagyobb, a 8 vagy a 9.
Dehaene arra következtetett, hogy ha számjegyeket látunk vagy
számneveket hallunk, agyunk automatikusan elhelyezi őket egy
számegyenesen, amely 3 vagy 4 fölött egyre homályosabbá válik. Úgy
találta, hogy ezen semennyi gyakorlás nem tud változtatni. „Ez alapvető
szerkezeti sajátsága annak, ahogy az agyunk a számokat reprezentálja, nem
csupán egy képesség hiánya”, mondta nekem. 1987-ben, amikor Dehaene
még párizsi diák volt, az amerikai kognitív pszichológus Michael Posner és
kollégái a St. Louis-i Washington Egyetemen úttörő tanulmányt jelentettek
meg a Nature-ben. Az agyi véráramlást nyomon követő szkennelési
technikával Posner kutatócsoportja részletesen feltárta, mely különféle
területek válnak aktívvá a nyelvfeldolgozás során. Kutatásuk Dehaene
számára revelációt jelentett. „Jól emlékszem, ahogy ülök és olvasom ezt a
cikket, azután megvitatom Jacques Mehlerrel, PhD-s témavezetőmmel”,
mesélte. Mehler, akinek kutatásai középpontjában a kognitív funkciók
absztrakt szerveződése állt, nem látta be, mi értelme pontosan
meghatározni, hol történnek a dolgok az agyban. Ám Dehaene át akarta
hidalni a szakadékot a pszichológia és a neurobiológia között, hogy
pontosan leírja, az elme funkciói – gondolkodás, észlelés, érzés, akarat –
hogyan valósulnak meg a koponyánkban lévő, úgy 1,3 kilogrammos, zselés
anyagban. Ma, köszönhetően az új technológiáknak, már le tudjuk képezni,
még ha elnagyoltan is, mi zajlik az agyban gondolkodás közben. Így,
miután doktoriját megszerezte, Dehaene két évet töltött az agyi képalkotó
eljárások tanulmányozásával Posnernél, aki akkor az Eugene-i Oregon
Egyetemen dolgozott. „Nagyon fura volt, hogy a kognitív idegtudomány e
bimbózó területének legizgalmasabb eredményei közül néhány épp itt
született, ezen a kis helyen – az egyetlen olyan helyen, ahol valaha is
hatvanéves hippiket láttam, amint batikolt pólókban ücsörögnek!” –
mondja.
Dehaene mokány, vonzó és barátságos férfi; hétköznapian öltözködik,
divatos szemüvegeket visel, és kopasz fejtetőjét chapeau de cowboy-jal
védi az elemektől. Amikor, még 2008-ban, először felkerestem, éppen
költözött új laboratóriumába, a NeuroSpinbe, a nukleáris energiát kutató,
nemzeti központ egyik campusára, amely Párizstól úgy 20 kilométernyire
délnyugatra fekszik. Az épület modernista alkotás, üvegből és fémből;
körös-körül az agyi képalkotó berendezések zúgása, zümmögése és
sistergése – nagy részüket még csak akkor szerelték össze. Boltívek sora
futott végig egy fal mentén, óriási szinuszhullám formájában; mindegyik
mögött betonboltozat, amely a folyékony hélium által hűtött szupravezető
elektromágnest védte. (Az agyi képalkotásban minél erősebb a mágneses
mező, annál élesebb lesz a kép). Az új agyszkennerektől azt várták, hogy az
ember agyi anatómiáját olyan részletességgel mutassák meg, ahogy előtte
soha senki nem látta, esetleg felfedve az apró anomáliákat a diszlexiások
agyában – és a diszkalkuliásokéban: e bénító hiányosságról a számok
kezelése terén a kutatók azt gyanítják, hogy éppolyan elterjedt, mint a
diszlexia.
Az egyik szkenner már készen volt, és dolgozott. „Nincs pacemakere,
vagy valami hasonló?”, kérdezte Dehaene, amikor beléptünk a szobába,
ahol két kutató pepecselt az irányító berendezésekkel. Habár a szkennert
emberekre szabták, bent, ahogy a monitorról láthattam, egy barna patkány
feküdt. A kutatók azt nézték, hogyan reagál az agya különféle illatokra,
amelyeket jó gyakran fújtak be neki. Aztán Dehaene felvezetett a lépcsőn
egy tágas galériába, ahol a NeuroSpin agykutatói szoktak összegyűlni, hogy
megosszák egymással gondolataikat. Akkor épp üresen állt. „Reméljük,
találunk egy kávéautomatát”, mondta.
Dehaene az agyi képalkotás nemzetközi hírű virtuózának rangjára
emelkedett. Visszatérve Franciaországba a Posnerrel eltöltött idő után, a
képalkotó technológiák segítségével elszántan tanulmányozta, hogyan
dolgozza fel az elme a számokat. Az evolúciósan kifejlődött számolási
készség létezését az állatokkal és gyerekekkel végzett kutatás alapján már
régóta feltételezték, és az agykárosodott betegektől nyert bizonyítékok
segítettek rátalálni, vajon az agyban ez hol található. Dehaene nekilátott,
hogy pontosabban lokalizálja ezt a képességet és leírja annak
architektúráját. „Egy kísérletben, amelyet különösen szerettem – emlékezett
vissza – félórán belül megpróbáltuk feltérképezni az egész fali lebenyt, úgy,
hogy az alanynak olyan műveleteket kellett végrehajtania, mint a szem és a
kéz mozgatása, ujjal való mutatás, egy tárgy megragadása, különféle nyelvi
feladatok és természetesen kisebb számítások elvégzése, mint például 13 -
4. Az általunk aktivált területeken gyönyörű geometriai szerveződést
találtunk. A szemmozgások hátul voltak, a kézmozdulatok középen, a
tárgyak megragadása elöl, és így tovább. És ahogy azt sikerült kimutatnunk,
éppen középen volt egy olyan terület, amely a számokkal foglalkozott.”
A számok területe a fali lebeny mélyének egyik redőjében, az
intraparietális barázdában (éppen a fej teteje mögött) található. De nem
könnyű megmondani, mit is csinálnak itt az idegsejtek. Az agyi képalkotás,
technológiájának minden kifinomultsága mellett, meglehetősen elnagyolt
képet ad arról, mi zajlik a koponyán belül, és ugyanaz a hely az agyban két
feladatnál is felvillan, bár különböző idegsejtek vesznek részt bennük.
„Egyesek úgy vélik, hogy a pszichológiát egyszerűen felváltja az agyi
képalkotás, de én egyáltalán nem hiszem, hogy ez lenne a helyzet” –
mondta Dehaene. „Szükségünk van a pszichológiára, hogy finomítsuk az
elképzeléseinket arról, mit mutat meg nekünk az agyi képalkotás. Ezért
végzünk viselkedési kísérleteket, figyelünk meg betegeket. A tudást
mindezeknek a különféle módszereknek az ütköztetése hozza létre.”
Dehaene képes volt összehangolni e kérdés kísérleti és elméleti
oldalait, és legalább egy alkalommal feltételezte egy neurológiai
jellegzetesség fennállását, amit később más kutatók igazoltak. Az 1990-es
évek elején, mikor Jean-Pierre Changeux-vel dolgozott, belekezdett egy
olyan számítógépes modell létrehozásába, amely azt szimulálja, hogyan
becsülik meg az emberek és némely állatok egy pillantás alatt környezetük
bizonyos tárgyainak a számát. Nagyon kis számok esetében ez a becslés
szinte tökéletesen pontos lehet: ezt a képességet nevezzük szubitizációnak
(a latin subitus, hirtelen szóból). Egyes pszichológusok szerint a
szubitizáció pusztán gyors, tudattalan számolás, de mások, köztük Dehaene
úgy vélik, hogy elménk három vagy négy tárgyig mindet egyszerre észleli,
anélkül hogy mentálisan egyesével rájuk kellene irányulnia.
Dehaene úgy találta, hogy az emberi és állati szubitizáció módjának
számítógépes modellje csak akkor hozható létre, ha beépít
„számidegsejteket” is, amelyek csak meghatározott számú objektumra adott
válaszként tüzelnek maximális intenzitással. Modelljében volt például egy
speciális „négyes” neuron, amely különösen izgatottá vált, amikor a
számítógépnek négy tárgyat mutattak. A modell számidegsejtjei teljesen
elméletiek voltak, de csaknem egy évtizeddel később két kutatócsoport
számtani feladatokra tanított makákó majmok agyában felfedezett valamit,
ami már annak tűnt, amit Dehaene keresett. A számidegsejtek pontosan a
Dehaene modelljének előrejelzései szerint tüzeltek – lenyűgöző elismerés
az elméleti pszichológia számára. „Alapvetően ezeknek a neuronoknak a
viselkedési jellemzőit az alapelvekből kikövetkeztethetjük”, mondta. „A
pszichológia így kissé hasonlóbbá vált a fizikához.”
Az agy azonban az evolúció – egy rendezetlen, véletlenszerű folyamat
– terméke, és bár a számérzék az agykéreg egy bizonyos részében is
elhelyezkedhet, áramköre, úgy tűnik, összekapcsolódik más mentális
funkciók áramköreivel. Néhány évvel ezelőtt egy szám-összehasonlítással
kapcsolatos kísérlet elemzése során Dehaene észrevette, hogy az alanyok
jobban teljesítettek a nagy számokkal, ha a válaszbillentyűt a jobb kezükben
tartották, a kisebb számokkal viszont akkor, ha a balban. Furcsa módon, ha
az alanyoknak keresztezniük kellett a kezüket, a hatás megfordult. Úgy tűnt,
nem az volt a lényeg, hogy ténylegesen melyik kezüket használják; maga a
térfél számított, amelyet az alanyok tudattalanul a nagyobb vagy kisebb
számokkal társítottak. Dehaene feltételezi, hogy a szám és a
helymeghatározás idegi áramkörei átfedik egymást. Azt is gyanítja, hogy ez
az oka annak, hogy az utazók miért jönnek zavarba, mikor belépnek a
párizsi Charles de Gaulle repülőtér 2. termináljába, ahol a kis számokkal
jelölt kapuk a jobb oldalon, a nagy számokkal jelöltek pedig a bal oldalon
találhatók. „Mára valóságos iparággá vált, hogy lássuk, hogyan társítjuk a
számot a térrel és a teret a számmal” – mondta Dehaene. „És azt látjuk,
hogy ez a társítás nagyon, nagyon mélyen megy végbe az agyban.”
Később elkísértem Dehaene-t az Institut de France díszes
környezetébe, a Louvre-tól indulva a Szajnán át. Itt vett át egy negyedmillió
eurós díjat attól a Liliane Bettencourt-tól, akinek apja a L’Oréal kozmetikai
csoportot hozta létre. A barokk faliszőnyegekkel teliaggatott szalonban
Dehaene egy kis közönség, benne egy volt francia miniszterelnök előtt
ismertette kutatásait. Elmagyarázta, hogy az agyi képalkotás új technikái
rávilágíthatnak, hogyan bontakozik ki az agyban egy olyan gondolkodási
folyamat, mint a számolás. Ez nem csak tiszta tudás kérdése, tette hozzá.
Mivel az agy felépítése határozza meg a számunkra természetes képességek
fajtáit, e felépítés részletekbe menő megértése jobb matematikatanítási
módszerekhez vezethet, és abban is segíthet, hogy a nyugati gyerekeket
számos ázsiai ország gyerekeitől elválasztó oktatási szakadékot áthidaljuk.
A matematika tanulásával az az alapvető probléma, hogy bár a
számérzék feltehetően genetikus, a pontos számolás kulturális eszközöket –
szimbólumokat és algoritmusokat – kíván, amelyek csak néhány ezer éve
vannak jelen, ezért az agy olyan területeinek kell magukba szívniuk,
amelyek más célokra fejlődtek ki. A folyamatot könnyebbé teszi, ha az,
amit tanulunk, harmonizál a beépített áramkörökkel. Ha nem tudjuk
megváltoztatni agyunk felépítését, legalább tanítási módszereinket igazítsuk
hozzá az általa állított korlátokhoz.
Majdnem három évtizede az amerikai pedagógusok „matematikai
reformot” hajtottak végre, amelyben a gyerekeket arra bátorítják, hogy
fedezzék fel saját módszereiket a problémamegoldásra. A
reformmatematika előtt volt az „új matematika”, amelyet ma már széles
körben oktatási katasztrófának tekintenek. (Franciaországban les maths
modernes-nek nevezték, és szintén utálatnak örvend.) Az új matematika
alapja a befolyásos svájci pszichológus, Jean Piaget elmélete volt, aki úgy
gondolta, hogy a gyerekek mindenfajta számérzék nélkül születnek, és csak
fokozatosan, több fejlődési szakasz során alakítják ki magukban a szám
fogalmát. Piaget szerint négy vagy öt éves korig a gyerekek nem tudják
megragadni azt az egyszerű elvet, hogy a tárgyak mozgatása nem
befolyásolja számosságukat, és így hat vagy hét éves kor előtt nincs értelme
az aritmetika tanításának.
Az ötvenes években Piaget nézetei standarddá váltak, de a
pszichológusok azóta arra a meggyőződésre váltottak, hogy e kutató
alulértékelte a kisgyermekek számtani kompetenciáját. Hat hónapos
csecsemők, akik egyidejűleg vannak kitéve szokásos tárgyak képeinek és a
dobütések sorozatainak, következetesen tovább nézik a tárgyakat, ha azok
mennyisége megfelel a dobütések számának. Mostanra általános egyetértés
alakult ki arról, hogy a csecsemők bizonyos kezdetleges képességekkel
születnek a számok érzékelésére és reprezentálására. (Úgy tűnik, ez sokféle
állatra is igaz, beleértve a szalamandrát, a galambot, a mosómedvét, a
delfint, a papagájt és a majmokat.) És ha az evolúció felszerelt minket a
számok reprezentálásának egyik módjával, amely a primitív számérzékben
valósul meg, a kultúra ehhez még két továbbit ad hozzá: a számjegyeket és
a számneveket. Dehaene szerint a számokról való gondolkodás e három
módja az agy különböző területeinek felel meg. A számérzék a fali
lebenyben, az agy azon részében található, amely a térrel és a hellyel
foglalkozik; a számokat a vizuális területek kezelik, a számszavakat pedig a
nyelvi területek dolgozzák fel.
E bonyolult agyi áramkörökben sajnos sehol nem lelhető fel az öt
dolláros számológépben található chip valamely megfelelője. Ez a
hiányosság teszi a négy alapművelet tanulását – A Lewis Carroll alkotta
szarkasztikus képpel – az „Összezavarás, Deresrevonás, Sározás és
Kiosztás” szörnyű kvartettjévé, vagyis merő robottá. Először még nem is
olyan rossz. Számérzékünk ellát minket egy kezdetleges ráérzéssel arra, mi
is az összeadás, így a gyerekek még az iskolai oktatás előtt megtalálják a
számok összeadásának egyszerű módjait. Ha például arra kérik, hogy
végezze el a 2+4 összeadást, akkor a gyerek mondjuk elkezdi az első
számmal, majd a másodikkal lépked felfelé: „kettő, a három egy, a négy
kettő, az öt három, a hat pedig négy, hat.” De a szorzás már más kérdés.
Dehaene előszeretettel nevezi „természetellenes gyakorlatnak”, és ennek
oka, hogy agyunk rosszul van huzalozva. Itt sem az intuícióval, sem a
számlálással nem megyünk sokra, így a szorzótáblát szósorok formájában
kell tárolnunk az agyban.
A memorizálandó aritmetikai tények listája ugyan rövid, de pokolian
trükkös: ugyanazok a számok fordulnak elő újra meg újra, különböző
sorrendekben, részleges átfedésekkel és irreleváns rímekkel. (Megfigyelték,
hogy a kétnyelvűek szorzás idején visszatérnek az iskolában használt
nyelvhez.) Az emberi emlékezet, a számítógépével ellentétben,
asszociatívra evolválódott. Ezért nem jól illeszkedik az aritmetikához, ahol
a tudás részeinek nem szabad zavarniuk egymást: ha a 7×6 szorzás
eredményét próbáljuk kinyerni, a 7×5 reflexszerű aktiválódása
katasztrofális lehet. Tehát a szorzás kettős borzalom: nemcsak hogy távol
esik intuitív számérzékünktől, hanem ráadásul olyan formában kell
befogadnunk, amely elüt memóriánk evolválódott szerveződésétől. Az
eredmény az, hogy amikor a felnőttek egy számjegyű számokat szoroznak
össze, akkor az esetek 10-15%-ában hibáznak. A legnehezebb problémák
esetén, mint a 7–8, a hibaarány meghaladhatja a 25 százalékot.
A bonyolultabb matematikai műveletekre való beépített
alkalmatlanságunk miatt Dehaene-ban az a kérdés merült fel, miért
ragaszkodunk ahhoz, hogy gyerekeinket olyasmiknek tegyük ki, mint a
hosszú osztások gyakoroltatása. Végül is ott az alternatíva: az elektronikus
számológép. „Adj egy számológépet az ötéves gyereknek, és megtanítod
neki, hogyan legyen barátságban a számokkal ahelyett, hogy utálná őket”,
írta. Ahelyett, hogy órák százait kellene eltölteniük unalmas eljárások
memorizálásával, állítja, a kalkulátorok felszabadíthatják a gyerekeket arra,
hogy ezen eljárások értelmére összpontosítsanak, amit az oktatási status
quo miatt teljesen elhanyagolunk.
E hozzáállás révén úgy tűnhet, mintha Dehaene azoknak a
pedagógusoknak lenne a természetes szövetségese, akik támogatják a
matematikai reformot; és azoknak a szülőknek a természetes ellensége, akik
szeretnék, hogy gyermekeik matematikatanárai térjenek „vissza az
alapokhoz”. De amikor a reform matematikáról kérdeztem őt, látszott, nem
szimpatizál ezzel. „Azt az elképzelést, hogy minden gyermek más, és hogy
a saját maguk módján kell felfedezniük a dolgokat – egyáltalán nem
fogadom el”, mondta. „Azt hiszem, egyféle agyi szerveződés létezik. Ezt
látjuk a csecsemőkben; ezt látjuk a felnőttekben is. Néhány variáció ide
vagy oda, alapvetően mindannyian ugyanazt az utat járjuk végig”.
Csodálja az ázsiai országok, mint Kína és Japán matematikai
tanterveit, amelyek magas szinten strukturált tapasztalatokat biztosítanak a
gyermekeknek, előre jelezve, milyen választ adnak majd a különféle
szakaszokban; és olyan kihívásoknak teszik ki őket, amelyeket a hibák
számának minimalizálására terveztek. „Ez az, amit megpróbálunk
visszahozni Franciaországban”, mondta. Dehaene kollégájával, Anna
Wilsonnal együttműködve megalkotta a The Number Race nevű
számítógépes játékot, hogy segítsen a diszkalkuliás gyermekeknek. A
szoftver adaptív, felismeri, melyek azok a számokkal kapcsolatos feladatok,
ahol a gyermek bizonytalan, és úgy állítja be a nehézségi szintet, hogy a
bátorító 75 százalékos sikerességet tartsa fenn.
Mindannyiunk közös agyi szerveződése ellenére a számok kezelésének
terén mutatkozó kulturális különbségek továbbra is fennállnak, és nem
korlátozódnak az osztályteremre. Az evolúció hozzávetőleges
számegyenessel ruházott fel minket, de a számok pontos meghatározásához
– Dehaene metaforája szerint „kikristályosodásához” – szimbólumok
rendszerére van szükség.
A mundurukuknak, egy amazóniai törzsnek, amelyet Dehaene és
munkatársai, nevezetesen Pierre Pica nyelvész nemrégiben tanulmányoztak,
csak ötig vannak szavaik a számokra. (Az ötre használt szavuk szó szerint
azt jelenti, „egy kéz”.) És még ezek a szavak is csak közelítő címkék
számukra: egy munduruku, akinek három tárgyat mutatnak, néha azt
mondja, hogy három van ott, néha azt, hogy négy. Mindazonáltal a
mundurukuk jó numerikus intuícióval rendelkeznek. „Tudják például, hogy
ötven plusz harminc nagyobb lesz, mint hatvan”, mondta Dehaene.
„Természetesen nem tudják ezt verbálisan, és nem tudnának beszélni erről.
De amikor megmutattuk nekik a megfelelő halmazokat és átalakításokat,
azonnal megértették”.
Úgy tűnik, a mundurukuk csak kevés kulturális eszközt hoztak létre a
veleszületett számérzék fejlesztésére. Érdekes módon azok a szimbólumok,
amelyekkel feljegyezzük számításainkat, hasonló fejlődési fokok nyomát
viselik. Az első három római számot, az I, II és a III-ot úgy alakítottuk ki,
hogy az egy szimbólumát annyiszor használtuk, amennyiszer szükséges
volt; a négyre alkalmazott IV szimbólum már nem ilyen átlátszó. Ugyanez
az elv vonatkozik a kínai számokra is: az első három egy, kettő és három
vízszintes sávból áll, de a negyedik más formát ölt. Még az arab számok is
követik ezt a logikát: az 1 egyetlen függőleges sáv; a 2 és a 3 két és három
vízszintes sávként kezdődött, amelyek az írás megkönnyítése érdekében
kapcsolódtak össze. („Ez egy szép kis tény, de nem hiszem, hogy az
agyunkban továbbra is kódolva lenne”, jegyezte meg Dehaene.)
Ma világszerte jócskán elterjedtek az arab számok, míg a szavak,
amelyekkel a számokat megnevezzük, természetesen nyelvenként
különböznek. És ahogyan Dehaene és mások is megjegyezték, ezek a
különbségek messze nem triviálisak. Az angol nehézkes. A 11-től 19-ig
terjedő számokra és a 20-tól 90-ig terjedő dekádokra különleges szavakat
alkalmaznak. Ez kihívássá teszi a számolást az angol nyelvű gyermekek
számára, akik ilyen hibákra hajlamosak: „huszonnyolc, huszonkilenc,
huszontíz, huszontizenegy”.
A francia éppilyen rossz, csökevényes húszas alapú szörnyűségekkel,
mint például a quatre-vingt-dix-neuf (négy-húsz-tíz-kilenc) a 99-re. A kínai
viszont maga az egyszerűség; számszintaxisa tökéletesen tükrözi az arab
számok tízes alapú formáját, minimális mennyiségű terminusokkal.
Következésképpen az átlagos kínai négyéves el tud számolni negyvenig,
míg az azonos korú amerikai gyerekek tizenötig is csak küszködve jutnak
el. És az előnyök a felnőttekre is kiterjednek. Mivel a kínai szavak igen
rövidek – átlagosan kevesebb, mint egynegyed másodperc alatt ki lehet
mondani őket, szemben az angolok egyharmad másodpercével – az átlagos
kínai beszélő memóriája kilenc számjegyre terjed ki, szemben az angol
beszélők hét számjegyével. (A Hongkongban is használt, csodálatosan
hatékony kantoni nyelvjárás beszélői tíz számjeggyel tudnak zsonglőrködni
az aktív memóriájukban.)
2005-ben Dehaene-t az 1530-ban I. Ferenc által alapított nagy
presztízsű intézmény, a Collège de France Kísérleti Kognitív Pszichológia
Tanszékének vezetőjévé választották. A tanári testület mindössze ötvenkét
tudósból áll, és Dehaene lett a legfiatalabb tagja. Székfoglaló előadásában
csodálatát fejezte ki az iránt, hogy a matematika egyidejűleg az emberi
elme terméke és hatékony eszköz azon törvények felfedezésére, amelyek
révén az emberi elme működik. Beszélt az új technológiák, például az agyi
képalkotás és a számmal, térrel, idővel kapcsolatos ősi filozófiai kérdések
szembesítéséről. És szerencsésnek mondta magát, hogy olyan korszakban
él, amikor a pszichológia és az agyi képalkotás fejleményei összeadódnak,
hogy „láthatóvá tegyék” az eddig láthatatlan gondolatvilágot.
Dehaene számára a numerikus gondolkodás csak vizsgálódásainak
kezdete. Pályafutása utóbbi részében azon töprengett, hogyan lehet az
empirikus tudomány módszereivel megközelíteni a tudatosság filozófiai
problémáját. A küszöb alatti ún. „szám előfeszítéssel” végzett kísérletek azt
mutatják, hogy mindaz, amit elménk a számokkal tesz, nagyrészt tudattalan.
Ennek kapcsán Dehaene azon tűnődött, hogy miért lépik át egyes mentális
tevékenységek a tudatosság küszöbét, míg mások nem. Néhány kollégájával
együttműködve Dehaene megvizsgálta a tudatosság „globális munkaterület”
elméletének idegrendszeri alapját, amely a filozófusokból is élénk
érdeklődést váltott ki.
Az elmélet általa adott változatában az információ akkor válik
tudatossá, amikor bizonyos „munkaterületi” idegsejtek egyszerre
sugározzák azt szét az agy számos területére, így egyidejűleg válnak
elérhetővé például a nyelv, a memória, az észlelési kategorizálás, az
akciótervezés stb. számára. Más szavakkal a tudatosság „cerebrális
celebritás”, ahogyan Daniel Dennett filozófus leírta, avagy „hírnév az
agyban”.
NeuroSpin-beli irodájában Dehaene leírta, hogy bizonyos rendkívül
hosszú munkaterületi neuronok az emberi agy szerteágazó részeit a
tudatosság egyetlen pulzáló áramkörébe kapcsolhatják össze. Hogy
megmutassa nekem, hol találhatók ezek a területek, benyúlt egy
faliszekrénybe, és kihúzott egy körülbelül softball méretű, szabálytalan
formájú babakék gipsz tárgyat. „Ez az agyam!”, jelentette ki látható
örömmel.
 A modellt, amelyet a kezében tartott, magyarázta, egy gyors
prototípus-alkotó géppel (egyfajta háromdimenziós nyomtatóval) hozták
létre, a számos rajta elvégzett MRI-vizsgálat egyikéből nyert számítógépes
adatokból. Rámutatott arra a kis barázdára, ahol a számérzék feltehetően
elhelyezkedik, és észrevette, hogy az övének kissé szokatlan formája van.
Különös módon a számítógépes szoftver „kiugrónak” minősítette Dehaene
agyát, mivel aktivációs mintázatai annyira eltérnek az embereknél
megszokottól. Kezében tartva a pasztellszínű tárgyat, elméjének a saját
szellemi erőfeszítései által kialakított modelljét, Dehaene egy pillanatra
szünetet tartott. Aztán elmosolyodott, és ezt mondta: „Hát én olyannak
szeretem az agyamat, amilyen.”
4

RIEMANN ZÉTA-SEJTÉSE

ÉS A PRÍMEK KACAJA

Milyen lesz a civilizáció egymillió év múlva? A legtöbb számunkra ismerős

dolog el fog tűnni; de lesz olyan is, amely fennmarad. És meglehetősen
biztosak lehetünk abban, hogy a számok és a nevetés köztük lesznek. Ez
azért jó, mert a maguk nagyon eltérő módján a számok és a nevetés azok,
amik miatt érdemes élni. Így aztán érdemes eltöprengeni azon, mi lesz a
szerepük a milliomodik évben. De először is hadd mondjam el, miért
vagyok annyira biztos benne, hogy még mindig itt lesznek, amikor szinte
minden más, amit ismerünk, addigra vagy eltűnik, vagy valami igencsak
felismerhetetlenné alakul át.
Általánosságban elmondható, hogy azok a dolgok, amelyek régóta
körülvesznek minket, valószínűleg sokkal tovább fennmaradnak. Ezzel
szemben az újabb keletű dolgok alkalmasint nem sokáig lesznek velünk.
Mindkét következtetés a „kopernikuszi elvből” adódik, amely lényegében
azt mondja ki, hogy nem vagyunk különlegesek. Ha pedig nézőpontunkban
nincs semmi különös, nem valószínű, hogy bármely adott dolgot a
létezésének kezdetén vagy végén figyelhetnénk meg. Tegyük fel, hogy
megnézünk egy Broadway-előadást. Senki sem tudhatja biztosan, hogy
mennyi ideig tartják majd műsoron. Lehet ez bármennyi, pár estétől a sok
évig. De azt tudjuk, hogy az összes embernek, aki meg fogja nézni, 95
százaléka sem az első 2,5 százalékban, sem az utolsó 2,5 százalékban nem
lesz benne. Így, ha nem vagyunk „különlegesek” – azaz csak az előadás
teljes közönségének véletlenszerű tagjai vagyunk –, 95 százalékra biztosak
lehetünk abban, hogy nem esünk bele a két szél egyikébe sem. Ez azt
jelenti, hogy ha a darab már az n. előadásánál tart, amikor megnézzük, 95
százalékban biztos, hogy nem ér meg többet 39 × n előadásnál, és nem ér
meg kevesebbet n ÷ 39-nél. (Elemi aritmetika: a felső határ távol tart minket
a teljes közönség első 2,5 százalékától, az alsó korlát az utolsó 2,5
százalékától.) Pusztán a kopernikuszi elv és egy általános iskolai számítás
alapján 95 százalékos konfidenciaintervallummal meg tudjuk jósolni az
élettartamát bárminek, ami hasonló egy Broadway-darabhoz. Ez igazán
csodálatos.
Az effajta érvelés úttörője J. Richard Gott III, a Princetoni Egyetem
asztrofizikusa volt. A Nature-ben megjelent 1993-as, Implications of the
Copernican Principle for Our Future Prospects (A kopernikuszi elv
következményei jövőbeni kilátásainkra) című cikkében kiszámította fajunk
várható élettartamát. Emberek körülbelül 200 ezer éve léteznek. Tehát, ha
nincs semmi különös abban a pillanatban, amikor fajunkat megfigyeljük,
akkor 95 százalékig biztosak lehetünk abban, hogy legalább 5 100 évig
(1/39 × 200 000) fennmarad, de 7,8 millió éven belül eltűnik (39 × 200
000). Ez – amint Gott megjegyzi – a Homo sapiens számára a többi hominid
fajéhoz (a Homo erectus, őseink faja 1,6 millió évig létezett) és általában az
emlősfajokéhoz (átlagban 2 millió év) hasonlítható teljes várható
élettartamot jelent. Egyúttal tisztességes esélyt is ad nekünk arra, hogy a
milliomodik évben itt legyünk – bár ez a valószínűség nem olyan nagy, mint
ahogy naivan remélhetnénk.
De mi más lesz még akkor? Gondoljunk valamire, ami a közelmúltban
jött létre. Ilyen például az internet, amely körülbelül egyharmad évszázada
létezik (ezt onnan tudom, hogy felmentem az internetre és megnéztem a
Wikipediában). Ez azt jelenti, hogy a kopernikuszi érvelés szerint 95
százalékban biztosak lehetünk, hogy még legalább további tíz hónapig
megmarad, de ezerháromszáz éven belül eltűnik. Így a milliomodik évben
szinte biztosan nem lesz semmi, amiben ráismerhetünk az internetre. (Ez
talán nem túl meglepő következtetés.) Ugyanez áll a baseballra, amely már
egy kicsit több mint két évszázada létezik. Vagy arra, amit ipari
technológiának nevezünk, és néhány száz éve keletkezett: ezt valószínűleg
valami furcsa és új szorítja ki a következő tízezer évben. Ugyanezen
kopernikuszi érvelés alapján a szervezett vallás esetében sem jó arra
fogadni, hogy túléli a milliomodik évet.
Ahhoz, hogy találjunk valamit, ami minden bizonnyal még mindig itt
lesz a milliomodik évben, kénytelenek vagyunk – meglehetősen paradox
módon – igen messzire visszamenni a fajunk történetében. Ennek oka ismét
csak az, hogy (amint Gott állítja) „azok a dolgok, amelyek már régóta
megvannak, általában hosszú ideig meg is maradnak.” És ha több millió
évre visszatekinthetnénk a múltba, ott látnánk, egyebek között, a nevetést és
a számokat. Honnan tudjuk ezt? Mivel ma mind a nevetésben, mind a
számérzékben osztozunk más fajokkal, s ezáltal közös őseinkkel is, amelyek
több millió évvel ezelőtt léteztek.
Vegyük a nevetést. A csimpánzok nevetnek. Charles Darwin írja Az
ember és az állat érzelmeinek kifejezésében (The Expression of the Emotions
in Man and Animals): „Ha egy fiatal csimpánzt megcsiklandozunk – a
hónalj, mint gyermekeink esetében, különösen érzékeny a csiklandozásra –
határozott kuncogó vagy nevető hangot hallat; bár a nevetés néha
hangtalan.” Valójában amit a primatológusok csimpánznevetésnek hívnak,
közelebb áll a lihegéshez. Nemcsak csiklandozás váltja ki, hanem
verekedés, üldözési játékok és tettetett támadások is – éppúgy, mint
gyerekeknél a szóbeli viccelődés öt vagy hat éves korban való megjelenése
előtt. De vajon a főemlős humor felülemelkedik-e valaha is a puszta
testiségen? Roger Fouts kutató arról számolt be, hogy Washoe, egy
jelnyelvre tanított csimpánz, egyszer levizelte, miközben a vállán lovagolt.
„Vicces”, jelezte és horkantott, de nem nevetett.
Az emberi és a csimpánz leszármazási vonalak egymástól öt-hét millió
évvel ezelőtt szakadtak el. Az észszerű feltételezés alapján, hogy a csimpánz
és az emberi nevetés „homológ”, s nem egymástól függetlenül kialakult
jellemzők, ez azt jelenti, hogy a nevetésnek is legalább öt-hét millió évesnek
kell lennie. (Valószínűleg sokkal régebbi: az orangutánok is nevetnek, és a
leszármazási vonaluk úgy tizennégymillió évvel ezelőtt vált külön.) Tehát a
kopernikuszi elv szerint a nevetés, meglehetős valószínűséggel, a
milliomodik évben is meglesz.
Most vegyük a számokat. A csimpánzok el tudnak végezni elemi
számtani műveleteket, és ki is képezték őket arra, hogy a mennyiségről való
gondolkodáshoz számnévszerű szimbólumokat használjanak. És a
számérzék nem korlátozódik a főemlősökre. A kutatók azt találták, hogy
olyan különböző állatok, mint a szalamandra, a delfin és a mosómedve
képesek a számokat érzékelni és reprezentálni. Néhány évtizeddel ezelőtt az
MIT kutatói makákó majmok agyának azon részében bukkantak specializált
„számidegsejtekre”, amely megfelel az emberi számmodul helyének.
Nyilvánvaló, hogy a számérzék evolúciós története még hosszabb, mint a
nevetésé. Tehát ismét a kopernikuszi elv alapján meglehetősen biztosak
lehetünk abban, hogy a számok a milliomodik évben is itt lesznek.
Világunk kulturális csodái közül a számok és a nevetés a legrégebbiek
közül valók. Mint ilyenek, valószínű, hogy a lehető legtovább itt lesznek,
bizonyára még a milliomodik éven is túl. Analógiába hozhatjuk mindezt az
ókori világ hét csodájával. A lista elkészítésekor (legkorábbi fennmaradt
verziója kb. Kr. e. 140-ben keletkezett) messze a legrégebbi csoda a gizai
piramis volt, amely körülbelül Kr. e. 2500-ra ment vissza. A többi hat csoda
– a babiloni függőkertek, az Artemisz-templom Epheszoszban, a Zeusz-
szobor Olympiában, a halikarnasszoszi mauzóleum, a rodoszi kolosszus és
az alexandriai világítótorony – majdnem két évezreddel újabb volt. És a
hétből melyik csoda maradt fenn máig? Csak a Gízai piramis. Az összes
többi tűzvész vagy földrengés révén odalett.
A nevetés és a számok várható élettartamuk szempontjából olyanok,
mint a piramisok. És ez, mint már említettem, azért jó, mert a humor és a
matematika alapját képezik, márpedig ezek teszik az életet elviselhetővé a
nemesebb szellemek számára. Bertrand Russell önéletrajzában beszámol
arról, hogy boldogtalan serdülőként gyakran gondolt öngyilkosságra. De
nem tette meg, mondja, mivel szeretett volna „többet tudni a
matematikáról”. A Woody Allen alakította hős a Hannah és nővérei
(Hannah and Her Sisters) című filmben hasonlóan öngyilkossági
gondolatoknak adja át magát, de visszakozik a szakadék szélétől, amikor
egy filmmúzeumba megy, és látja a Marx testvéreket a Kacsalevesben
(Duck Soup), amint Freedonia katonái sisakján, mint egy xilofonon
játszanak. Ha a leszármazottaink a milliomodik évben még mindig úgy
találják, hogy a létezés megéri a vesződséget, leginkább a nevetés és a
matematika kell majd nekik.
De milyen lesz a matematikájuk? És min fognak nevetni?
Az első kérdés könnyebben megválaszolhatónak tűnhet. A matematika
végül is feltehetően az emberi civilizáció leguniverzálisabb része. Minden
földi kultúra számol, tehát minden földi kultúrának vannak számai. Ha a
kozmoszban máshol létezik intelligens élet, ott ugyanerre számíthatunk. A
civilizáció egyetlen olyan megkülönböztető jele, amely valószínűleg az
egész világon felismerhető, a szám.
Carl Sagan Kapcsolat (Contact) című sci-fi regényében a Vega csillag
közelében élő idegenek egy sor prímszámot sugároznak a föld felé. A könyv
(a film verzióban Jodie Foster által játszott) hősnője a SETI-nek (Search for
Extraterrestrial Intelligence, azaz "földönkívüli intelligencia keresése")
dolgozik. Borzongással jön rá, hogy a prímszámú impulzusokat, amelyeket
rádióteleszkópja felfog, valamiféle intelligens életnek kellett generálnia.
De mi lenne, ha az idegenek számok helyett vicceket sugároznának?
Valószínűleg nem tudnánk megkülönböztetni a vicceket a háttérzajtól.
Valójában Shakespeare színjátékaiban is alig tudjuk megkülönböztetni a
vicceket a háttérzajtól (most komolyan, nevetett Ön valaha is egy
Shakespeare-darabon?) Ahogy semmi sem időtlenebb, mint a matematika
magva, a szám, semmi sem lokálisabb és efemerebb, mint a nevetés magva,
a humor. Legalábbis így képzeljük. Biztosak vagyunk benne, hogy egy a
miénknél millió évvel előbbre tartó civilizáció érthetőnek találná a mi
számfogalmunkat, és mi is az övéket. De a vicceiken csak a fejünket
vakarnánk zavarunkban, és fordítva. Ami a kultúra összes közbeeső részét
illeti – a (lokálisabb) irodalomtól és művészettől az (univerzálisabb)
filozófiáig és fizikáig terjedő tartományban – nos, ki tudja?
Jelenleg így látjuk a dolgokat. A milliomodik évben azonban, úgy
gondolom, a nézőpont épp ennek a fordítottja lesz. A humort fogják a
kultúra leginkább egyetemes aspektusának tekinteni. A szám viszont
elveszti transzcendentális hírnevét, és helyi jellegű artefaktumnak tartják
majd, mint egy számítógépes operációs rendszert vagy egy számlakeretet.
Ha igazam van, akkor a SETI-tudósoknak nem elsődlegesen a
prímszámokra vagy a π számjegyeire kell odafigyelniük, hanem valami
egészen másra.
Egy pillanatra térjünk vissza a számokhoz. 1907-ben az akkor
harmincas éveiben járó Bertrand Russell így áradozott: „A matematika, ha
helyesen tekintjük, nemcsak igaz, hanem fölöttébb szép is; hidegen és
egyszerűen szép, mint egy szobor, nincs hatása természetünk gyarló
vonásaira, a festészet vagy a zene csodálatos csapdái nélkül, mégis olyan
fenségesen tiszta és szigorú tökéletességre képes, mint a legnagyobb
művészi alkotások” (Szilágyi András fordítása). Ezeket a matematika
transzcendens képét megjelenítő sorokat gyakran idézik a matematikát
népszerűsítő művekben. Ritkán találkozunk viszont azzal a meglehetősen
eltérő nézőponttal, amelyet Russell a nyolcvanas évei végén fogalmazott
meg, „javarészt nonszenszként” utasítva el (viszonylag) fiatalos
lelkesedését. A matematika, írta az idősebb Russell, „témájában már nem
tűnt számomra nem-emberi jellegűnek. Vonakodva bár, de el kellett hinnem,
hogy tautológiákból áll. Attól tartok, hogy egy elegendő intellektuális erővel
rendelkező elme számára a matematika egésze triviálisnak tűnne, olyan
triviálisnak, mint az a kijelentés, hogy egy négylábú állat állat.” Így élete
során Russell a matematikáról való gondolkodás terén egyfajta evolúción
ment keresztül. Azt hiszem, civilizációnk hasonló evolúción megy majd át a
milliomodik évig. (Igen, Virginia, a törzsfejlődés néha megismétli az
egyedfejlődést.) Leszármazottaink a matematikát csak tautológiák bonyolult
hálózatának fogják tekinteni, szigorúan helyi jelentőséggel, amely
könyvelési rendszerként kényelmesnek bizonyult számunkra a világgal való
megbirkózáshoz.
Ha a matematika lényegében triviális, akkor trivialitása elemi szinten
kell, hogy a legnyilvánvalóbb legyen, mielőtt a magasabb elmélet
hókuszpókuszainak esélyük lenne a beavatkozásra. Úgyhogy nézzük ezt a
szintet. Mindenki egyetért abban, hogy a matematika legalapvetőbb
objektumai a természetes számok: 1, 2, 3 és így tovább. Az ilyen számok
között a prímszámok – azok, amelyeket az idegenek sugároztak a
Kapcsolatban – állítólag speciálisak. A prímszám olyan szám, amely nem
bontható fel kisebb tényezőkre. (A meghatározás másik módja, hogy azt
mondjuk, olyan szám, amely maradék nélkül csak önmagával és eggyel
osztható.) Íme az első néhány prím: 2, 3, 5, 7, 11, 13, 17, 19, 23, 29, 31, 37
stb. A prímek az aritmetika atomjai: a többi számot, az úgynevezett
„összetett” számokat felépíthetjük úgy, hogy a prímeket különböző
kombinációkban összeszorozzuk. Így a 666-os szám mint 2 × 3 × 3 × 37
nyerhető. Némi fáradság árán azt is be tudjuk bizonyítani, hogy minden
egyes összetett számot egyetlen, és csak egyetlen módon lehet összeállítani
prímszámok szorzataként. Ezt gyakran nevezik az aritmetika alaptételének.
Eddig rendben is volnánk: minden eléggé tautologikusnak néz ki.
Akkor térjünk át a következő nyilvánvaló kérdésre: Hány prímszám létezik?
Ezt a kérdést már Euklidész is feltette a Kr. e. III. században, és a válasz az
Elemek 20. kijelentésében található: végtelen sok. Euklidésznek erre az
állításra adott bizonyítéka talán az első igazán elegáns érvelés a matematika
történetében. Egyetlen mondatba belefér: Ha csak véges sok prímszám
lenne, akkor mindet összeszorozva és az eredményhez 1-et hozzáadva olyan
új számot kapnánk, amely egyetlen prímszámmal sem osztható, ami
lehetetlen. (Ez az új szám 1-et adna maradékul, ha a prímszámok állítólag
véges listáján szereplő bármely számmal elosztanánk; így vagy
prímszámnak kellene lennie, vagy oszthatónak olyan prímszámmal, amely
az eredeti listán nem szerepelt. A prímszámok eredeti véges listájának
mindkét esetben hiányosnak kell lennie. Tehát egyetlen véges lista nem
foglalhatja magába az összes prímszámot. Ezért végtelen sok prímszámnak
kell lennie.)
Immár tudva, hogy a prímek örökké folytatódnak, a következő kérdés,
amely természetesen felmerül: hogyan szóródnak szét ezek az aritmetikai
atomok a többi szám között? Felfedezhető-e ebben valamiféle minta? A
prímszámok meglehetősen gyakran jelennek meg a kisebb számok között,
de egyre ritkábbá válnak, ahogy a számsorban felfelé haladunk. Az első tíz
szám közül négy prímszám (2, 3, 5 és 7). Az első száz szám közül huszonöt.
Egy kicsit előre ugorva, 9 999 900 és 10 000 000 között mindössze kilenc
prímszám van; a következő, tehát 10 000 000 és 10 000 100 közötti száz
szám közül csak kettő (10 000 019 és 10 000 079) prím. Lehetőség van
számok tetszőlegesen hosszú szakaszainak megtalálására, amelyek teljesen
prímszám-mentesek. Ugyanakkor előfordulnak nagyon nagy prímek is
szinte összenőve, mint az 1 000 000 009 649 és az 1 000 000 009 651. (Az
ilyen, egymástól csak kettővel eltérő prímszámokat hívják ikerprímeknek;
nyitott kérdés, van-e belőlük végtelen sok.) Úgy tűnik, hogy a prímszámok
szinte véletlenszerűen bukkannak elő, mint a gyomok hajtanak ki a többi
szám közül. „Nincs nyilvánvaló oka annak, hogy egy szám miért prím és
egy másik miért nem az – nyilatkozta Don Zagier matematikus a Bonni
Egyetemen tartott székfoglaló előadásán 1975-ben. – Épp ellenkezőleg,
ezeket a számokat elnézve az az érzésünk támad, hogy a teremtés egyik
megmagyarázhatatlan titka előtt állunk.”
Egyszerű definíciójuk ellenére úgy tűnik, hogy a prímeknek megvan a
maguk komplex és időtlen realitása, amely teljesen független az elménktől.
Ők transzcendensen titokzatosak, nem úgy, ahogy Russell kijelentése: „egy
négylábú állat állat”. De vajon teljesen szabálytalanok? Ez nagyon meglepő
lenne, tekintettel az aritmetika építőköveiként betöltött szerepükre. És
valóban engedelmeskednek valamilyen törvénynek. De hogy ezt
megtaláljuk, különös módon sok emeletet kell megmásznunk a matematika
épületében: a szerény természetes számoktól az egész számokon, a törteken
és a valós számokon keresztül egészen a komplex számokig, amelyek
„imaginárius” résszel rendelkeznek. (Történelmileg ez a felemelkedés több
mint két évezredet vett igénybe.) És akkor, azon a magasztos szinten, az
ember beleütközik egy talányba, amelyet Riemann zéta-sejtéseként
ismerünk.
A matematikusok közel egyhangú véleménye szerint a Riemann-
hipotézis az egész matematika legnagyobb megoldatlan problémája. Lehet,
hogy a legnehezebb probléma, amit az emberi elme valaha is kigondolt. A
szóban forgó személy Bernhard Riemann XIX. századi német matematikus.
A zéta függvény a magasabb matematika egy alkotása, amely – ahogy
Riemann elsőként észrevette – magában rejti a prímszámok titkát. 1859-ben
rövid, de rendkívül mély írásában Riemann hipotézist fogalmazott meg a
zéta-függvényről. Ha hipotézise igaz, akkor a prímszámoknak van egy
rejtett harmóniájuk, amely meglehetősen szép. Ha hamis, akkor a
prímszámok zenéje valami csúfságnak bizonyulhat, olyannak, amilyet egy
nem kiegyensúlyozott hangzású zenekar hoz létre.
Melyik eshetőség várható? Az elmúlt másfél évszázadban a
matematikusok hiába igyekeztek megoldani Riemann zéta-sejtését. 1900-
ban egy párizsi nemzetközi konferencián tartott híres beszédében David
Hilbert is felvette a matematika legfontosabb problémáinak huszonhármas
listájára. (Később kijelentette, hogy ez „nem csak a matematikában, hanem
általában véve is a legfontosabb”.) A Riemann-hipotézis az egyetlen
probléma Hilbert listáján, amely elintézetlenül élte túl a századot. 2000-ben,
Hilbert beszédének századik évfordulóján a világ vezető matematikusainak
egy kis csoportja sajtótájékoztatót tartott a Collège de France-ban,
bemutatva a „Millenniumi Problémák” új, héttagú sorozatát, amelyből
akármelyiknek a megoldását egymillió dolláros díjjal jutalmazzák. (A
nyereményalap a Landon T. Clay bostoni befektető alapította Clay
Mathematics Institute adománya.) Senkit sem lep meg, hogy a listán a
Riemann-hipotézis is rajta van.
Riemann hipotézise több, mint kulcs a prímszámok megértéséhez.
Annyira központi szerepet tölt be a matematika haladásában, hogy igazságát
– talán elhamarkodottan – több ezer ideiglenes bizonyításban (amelyekről
azt mondják, hogy a hipotézis által „kondicionalizáltak”) egyszerűen
adottnak veszik. Ha kiderül, hogy hamis, akkor a magasabb matematika rá
épülő része összeomlik. (Fermat utolsó tétele, amelyet 1995-ben
bizonyítottak be, nem játszott ilyen strukturális szerepet a matematikában,
ezért sokkal kevésbé volt fontos.)
A zéta függvény jellemzően a zenéből ered. Ha megpendítünk egy
hegedűhúrt, az úgy rezeg, hogy nem csak azt a hangot hozza létre, amelyre
hangolva van, hanem minden lehetséges felhangot is. Matematikailag a
hangoknak ez a kombinációja az 1 + ½ + ⅓ + ¼ + … végtelen sornak felel
meg, amelyet harmonikus sornak neveznek. Ha vesszük e sor összes tagját,
és felemeljük az „s” változó szerinti hatványra, a zéta függvényt kapjuk:
Ezt a függvényt 1740 körül vezette be Leonhard Euler, aki azután egy
meglepő felfedezést is tett. Megállapította, hogy a zéta függvény, ez a
végtelen összeg, amely az összes számon végigfut, átírható végtelen
szorzattá, amely csak a prímszámokon fut végig (melyek úgy jelennek meg,
mint reciprokok):

Noha Euler kora legnagyobb matematikusa volt, nem tudta teljes mértékben
megragadni az általa felfedezett végtelen szorzatos képletben rejlő
lehetőségeket. „A matematikusok a mai napig hiába próbáltak valamiféle
rendet felfedezni a prímszámok sorozatában – írta Euler –, és jó okunk van
azt hinni, hogy ez egy rejtély, amelybe az emberi elme soha nem fog
behatolni.”
Fél évszázaddal később az Euklidész óta első igazi áttörés a
prímszámok megértése terén Carl Friedrich Gaussnak sikerült. Fiatal fiúként
Gauss azzal szórakozott, hogy összeszámolta, hány prímszám található
ezres blokkonként. Az efféle számításokkal jól el lehetett ütni „egy tétlen
negyedórát – írta egy barátjának –, de végül feladtam anélkül, hogy az
egymillióig eljutottam volna.” 1792-ben, amikor tizenöt éves volt, észrevett
valami érdekeset. Habár a prímszámok látszólag véletlenszerűen bukkantak
fel, úgy tűnt, hogy folyamukban van némi szabályszerűség. Jó becslését
kaphatjuk annak, hogy hány prímszám van adott számig, ha ez utóbbit
elosztjuk saját természetes logaritmusával. Tegyük fel például, hogy
szeretnénk tudni, hány prímszám van egymillióig. Vegyük elő a
zsebszámológépünket, üssünk be 1.000.000-t, és osszuk el ln(1.000.000)-
vel. Kijön 72.382. A prímek tényleges száma egymillióig 78 788, így a
becslés körülbelül 8 százalékkal kevesebb. De a számok növekedésével a
százalékos hiba nulla felé tart.
Amit Gauss felfedezett, „az az érme volt, amelyet a Természet dobott
fel, hogy a prímszámokat válassza” (a brit matematikus Marcus du Sautoy
szavaival). Rejtély volt, hogy ezt az érmét miért a természetes logaritmussal
kell súlyozni, amely a kalkulus folytonos világában keletkezett, és úgy
tűnhet, hogy semmi köze nincs a természetes számok darabos világához. (A
logaritmikus függvényt egy bizonyos görbe alatti terület definiálja.) Gauss
nem tudta bizonyítani, hogy a természetes logaritmus függvény továbbra is
leírná a prímek ritkulását a számok végtelenségéig; csupán empirikusan
rátalált. A pontatlanságát sem tudta megmagyarázni: miért nem tudja
pontosan megmondani, hol bukkan elő a következő prímszám.
Riemann volt az, aki a véletlenszerűség illúzióján keresztüllátott. 1859-
ben egy tíz oldalnál rövidebb írásában egy sor olyan lépéshez folyamodott,
amelyek feltörték a prímszámok rejtélyét. A zéta függvénnyel kezdte. Euler
ezt a függvényt csak „valós” értékek felett látta. (A valós számok, amelyek
a vonalon lévő pontoknak felelnek meg, magukba foglalják mind a pozitív,
mind a negatív egész számokat; a racionális számokat, melyeket törtek
képviselhetnek; és az irracionális számokat, mint például a π vagy az e,
amelyeket nem ismétlődő végtelen tizedes törtek adhatnak vissza.) De
Riemann tovább merészkedett Eulernél, bővítve a zéta függvényt a komplex
számok bevonásával.
A komplex számoknak két különböző részük van: egy „valós” és egy
„képzetes”. (A „képzetes” rész √-1-et tartalmaz. Egy tipikus komplex szám
a 2 + 3 √-1, melynek 2 a valós és 3√-1 a képzetes része.)Mivel a komplex
számok két részből állnak, elgondolhatjuk őket kétdimenziósakként:
ahelyett, hogy egy vonalat képeznének (mint a valós számok), egy síkot
alkotnak. Riemann úgy döntött, hogy a zéta függvényt erre a komplex síkra
terjeszti ki. Ahogy kimutatta, a zéta függvény a komplex sík összes
pontjában meghatároz egy magasságot. Így hatalmas absztrakt tájképet
kapunk hegyekkel, dombokkal és völgyekkel, amelyek minden irányban a
végtelenbe nyúlnak – ez a zéta tájkép. A legérdekesebb pontok a zéta-
tájképen, amelyeket talált, a nulla magasságúak, a tenger szintjén levő
pontok. Ezeket a pontokat nevezzük a zéta függvény nulláinak, mert
megfelelnek azoknak a komplex számoknak, amelyek a zéta függvénybe
behelyettesítve nullát adnak. A zéta függvény e komplex „nulláinak”
használatával – amelyekből végtelenül sok van a zéta-tájképen – Riemann
csodálatos dolgot tudott tenni: ő alkotott meg elsőként egy olyan képletet,
amely pontosan leírja, hogy a prímek végtelensége hogyan rendeződik el a
számsorban.
Ez a felfedezés metaforikus párbeszédet indított el a matematika és a
zene között. Riemann előtt a prímszámokban csak véletlenszerű zaj
hallatszott. Most zenéjük hallgatásának új módja lett. A zéta függvény
összes nullája, amikor Riemann prím-képletébe kerül, egy tiszta zenei
hanghoz hasonló hullámot hoz létre. Amikor mindezek a tiszta hangok
kombinálódnak, a prímszámok harmonikus szerkezetét generálják. Riemann
megállapította, hogy a megfelelő hangjegy magasságát és hangerejét egy
adott nulla pont zéta-tájképben elfoglalt helye határozza meg. Minél
északabbra van a nulla, annál nagyobb a hangmagasság. És – ami fontosabb
– minél keletebbre van, annál nagyobb a hangerő. Csak akkor, ha az összes
nulla pont a zéta-tájkép viszonylag keskeny hosszirányú sávjába esik, lesz a
prímszámok zenekara egyensúlyban úgy, hogy egyik hangszer sem fedi el a
többit. De Riemann tovább ment ennél. Miután a végtelen zéta-tájképnek
csupán egy apró részén navigált végig, merészen kijelentette, hogy annak
minden nullája pontosan ott sorakozik egy déltől észak felé tartó „kritikus
vonal” mentén. És ez az az állítás, amely később Riemann zéta-sejtéseként
vált ismertté.
„Ha Riemann hipotézise igaz – írja Marcus du Sautoy –, az
megmagyarázza, miért nem látunk robusztus mintákat a prímszámoknál.
Egy minta megfelelne egy hangszernek, amely hangosabban játszik, mint a
többi. Mintha mindegyik hangszer saját mintázattal rendelkezne, de ezek,
mivel ilyen tökéletesen kombinálódnak, kioltják egymást, és csak a prímek
szabálytalan apálya és dagálya marad.” Van valami mágikus abban az útban,
ahogy a nulla pontok végtelensége a zéta-tájképen együttesen szabályozza,
hogy a végtelen számú prím hogyan fordul elő a természetes számok között:
minél több a felsorakozó nulla a távcső egyik végéről nézve, annál inkább
véletlenszerű a prímek megjelenése a másikról nézve.
De vajon a nullák tökéletesen felsorakoznak, ahogy Riemann hitte? Ha
a Riemann-hipotézis hamis, egyetlen nulla, amely nem a kritikus vonalon
található, elegendő ahhoz, hogy megcáfolják. Kiszámítani, hol
helyezkednek el ezek a nullák, nem triviális feladat. Riemann saját
navigációja a zéta-tájképen azt hozta ki, hogy az első néhány tengerszint-
pont úgy sorakozik fel, ahogy várta. A XX. század elejéig több száz nullát
számítottak ki kézzel. Azóta a számítógépek több milliárd nullát
lokalizáltak, és mindegyik pontosan a kritikus vonalon található. Arra
gondolhatunk: az, hogy eddig nem sikerült a Riemann-hipotézisre
ellenpéldát találni, növeli az esélyét igaz voltának. Ez azonban vitatható.
Hiszen a zéta függvénynek végtelen sok nulla pontja van, és lehet, hogy
csak a zéta tájkép elképzelhetetlenül távoli tartományaiban vallanak színt,
amelyek felfedezésére jóval a milliomodik éven túl kerülhet sor. Azoknak,
akik naivan feltételezik a Riemann-hipotézis igazságát, szem előtt kell
tartaniuk egy érdekes mintázatot a matematika történetében: miközben a
régóta meglévő sejtések az algebrában (mint a Fermat-tétel) jellemzően
igazak, az analízisben (ahová például a Riemann-hipotézis tartozik) gyakran
kiderül, hogy hamisak.
A legtöbb matematikus, aki ma ragaszkodik a Riemann-hipotézishez,
elsősorban esztétikai alapon teszi: egyszerűbb és szebb, mint a tagadása, és
a prímek „legtermészetesebb” eloszlásához vezet. „Ha rengeteg olyan nulla
van, amely kilóg a sorból – ami nagyon is lehetséges –, az összkép
egyszerűen szörnyű, szörnyű, rettentően csúf lesz” – mondta a matematikus
Steve Gonek. Nem valószínű, hogy a hipotézisnek bármilyen gyakorlati
következménye lenne, de ennek nincs jelentősége az őt kutató
matematikusok számára. „Soha nem csináltam semmi »hasznosat«”,
kérkedett G. H. Hardy híres könyvében, az Egy matematikus
védőbeszédében (A Mathematician’s Apology). „Egyik felfedezésem sem
volt vagy lehet különösebb hatással se közvetlenül, se közvetetten, sem
előnyösen, sem hátrányosan a világ komfortosságára.” A matematikusok,
mint Hardy két motívumot ismernek: az egyik a matematika művelésének a
puszta élvezete. A másik az az érzés, hogy olyanok, mint a csillagászok,
akik a számok egy platóni kozmoszát kémlelik, egy kozmoszt, amely
meghaladja az emberi kultúrát és minden más mostani vagy a jövőben
lehetséges civilizáció kultúráját. Hardy hozzáteszi, hogy „a 317 prímszám,
de nem azért, mert így gondoljuk, vagy mert gondolataink inkább az egyik
módon vannak alakítva a másik helyett, hanem azért, mert így van, mert ily
módon épül fel a matematikai valóság.” Alain Connes francia matematikus,
akiről széles körben úgy tartják, ő a legesélyesebb jelölt a Riemann-
hipotézis bizonyítására, szintén nem szégyelli platonizmusát. „Számomra –
mondta Connes – a prímszámok sorozata […] olyan valósággal rendelkezik,
amely sokkal állandóbb, mint a bennünket körülvevő fizikai valóság.”
De vajon a milliomodik évben ez még mindig igaznak fog tűnni? Azt
hiszem, hogy a prímszámok el fogják veszíteni transzcendentális hírüket,
amint jobban megértjük őket. Akkor majd azt látjuk, hogy mint a
matematika többi része (vagy a vallás, ebben a kérdésben) ember alkotta,
földi mű. És mikorra várhatjuk a nagy leértékelődést? Erdős Pál, a
legtermékenyebb (és leginkább peripatetikus) modern matematikus híres
kijelentése: „Még legalább egy millió év beletelik, mire megérthetjük a
prímszámokat.” A kopernikuszi elv meglehetősen eltérő becslést ad erről. A
Riemann-sejtés azóta nyitott, hogy körülbelül 160 évvel ezelőtt Riemann
először vetette fel. Ez azt jelenti, hogy 95 százalékra bizonyos, hogy még
legalább négy évig fennmarad nyitott problémaként (1/39 × 160), de
megoldódik a következő hat évezredben (39 × 160) – jóval hamarabb, mint
a milliomodik év. Ha és amikor megoldódik, a prímszámok végre
megszabadulnak kozmikus másságuktól.
A prímszámok meghatározzák a zéta függvényt; a zéta függvény
meghatározza a nulla pontokat; és a nulla pontok együttesen őrzik a prímek
titkait. A Riemann-hipotézis megoldása szorosan bezárja ezt a szűkebb kört,
és ez a prímszámok „rejtélyét” tautologikussá teszi, olyanná, amilyen a
„négy lábú állat állat” kijelentés. Előrejelzésem tehát az, hogy jóval a
milliomodik év előtt a matematikusok fel fognak ébredni kollektív
platonista álmukból. Senkinek nem lesz többé olyan ötlete, hogy a
kozmoszba a prímszámokat sugározzuk. Leszármazottaink úgy el fogják
utasítani őket, ahogy Bertrand Russell „A matematikus rémálma” című
történetének hőse, mondván: „Takarodjatok! Nem vagytok többek
szimbolikus kényelmi eszközöknél!”

***

És mi a helyzet a nevetéssel? Ahogy korábban megjegyeztem, semmi sem

olyan helyi és efemer, mint az a „humor”, amely megnevettet. Vagy semmi
sem olyan alacsonyrendű. Az emberi történelem nagy részében a komikum
a rosszindulat, az agresszió és a gúnyolódás keveréke volt. Ami az általa
keltett különös zihálást és mellkasi hullámzást illeti, „luxus reflexnek”
tekintették, amelynek nincs nyilvánvaló adaptív célja.
Az elmúlt években azonban az evolúciós pszichológia fantáziadús
művészetének gyakorlói sokkal találékonyabbá váltak a nevetés darwini
indoklása terén. Az egyik legkézenfekvőbb az idegtudós V. S.
Ramachandrantól ered. 1998-as, Sandra Blakeslee-vel közösen írt
könyvében, a Phantoms in the Brainben (Fantomok az agyban) adta elő a
nevetés „téves riasztás” elméletét. Látszólag fenyegető a helyzet; ütni-vagy-
futni módba megyünk át; a veszély hamisnak bizonyul; figyelmeztetjük
(genetikailag velünk szorosan összefonódott) társadalmi csoportunkat a
tényleges veszély hiányára egy sztereotip hangadással, amely felerősödik,
ahogy járványszerűen egyikünkről másikunkra terjed.
Miután ezt a mechanizmust az evolúció létrehozta – mondja az elmélet
–, más célokra is ki lehetett használni: az ellenségesség (és a fölény)
kifejezésére más társadalmi csoportokkal szemben, vagy a saját csoporton
belüli tiltott szexuális impulzusok megszellőztetésére. De a nevetés eredeti
„hamis riasztási” mechanizmusának középpontjában az
összeegyeztethetetlenség áll: egy súlyos fenyegetés
összeegyeztethetetlensége azzal, amiről kiderül, hogy banális, csupán
ártalmatlan, „semmibe” elpárolgó, fenyegető „valami”. És a humornak az
évezredek során bekövetkezett evolúciójában az összeegyeztethetetlenség
érzékelése egyre dominánsabb szerepet játszott. A nevetést a legmagasabb
szinten ma egy intellektuális emóció kifejezésének tekintik. Valójában a
tréfálkozás evolúciójának felső határa a zsidó vicc lehet, ahol a nyelv és a
logika birodalmára irányuló talmudi játékosság uralkodik. (Gondoljunk
kedvenc Groucho Marx vagy Woody Allen szövegünkre.) Ezen
intellektualista nézet szerint a nevetés legnagyobb ösztönzője a tiszta,
absztrakt összeegyeztethetetlenség. Minden jó vicc, ahogy Schopenhauer
tartotta, megzavart szillogizmus. (Például: „Ami fontos, az az őszinteség.
Ha tudod tettetni, akkor elsajátítottad.”) És az összeegyeztethetetlenség az
ellenkezője az unalmas régi tautológiának. És éppolyan univerzális.
Ezért gondolom azt, hogy a humor és a matematika a milliomodik évre
helyet cserél. De milyenek lesznek a viccek abban a távoli korszakban?
Hangosabb a nevetés, amikor egy összeegyeztethetetlenséget valamilyen
okos módon látunk megoldódni, ami az elégedett elismerés érzelmi
borzongását eredményezi. Azt hittük, hogy valami furcsát, titokzatosat
észleltünk, de hirtelen az egész kicsúszott a kezünkből. A Riemann-
hipotézis, amikor végül elintéződik az eljövendő korokban, csak ilyen
megoldást fog adni. Hatalmas kacajok közepette a prímszámok platóni
mássága feloldódik egy triviális tautológiában. Kijózanító arra gondolni,
hogy amit ma az emberi elme által valaha is megfogalmazott legnehezebb
problémának tekintenek, a milliomodik évben talán nem lesz több egy kissé
durva, iskolás gyermekekhez illő tréfánál.
5

SIR FRANCIS GALTON, A STATISZTIKA ATYJA – ÉS AZ

EUGENIKÁÉ

Az 1880-as években a nagy-britanniai városok lakói észrevehettek egy idős,

kopasz, pofaszakállas úriembert, aki szorgosan megbámult minden egyes
lányt az utcán, miközben valamit manipulált a zsebében. Amit láttak, nem
szeméremsértő cselekedet volt, hanem tudomány. A férfi zsebében egy
eszköz lapult, amit „lyukasztónak” nevezett, ez egy gyűszűre szerelt tűből
és egy kereszt alakú papírdarabból állt. Azáltal, hogy a papír különböző
részeibe lyukakat ütött, titokban rögzíteni tudta a női járókelő kinézetére
vonatkozó értékelését egy vonzó-taszító skálán. Sok hónap lyukasztás
eredményeinek összesítése után megrajzolta a Brit szigetek „szépség-
térképét”. London bizonyult a szépség, Aberdeen pedig az ellenkező véglet
epicentrumának.
Az ilyen vizsgálatok nagyon illettek Francis Galtonhoz, egy emberhez,
aki mottóul ezt választotta: „Amit megszámolhatsz, azt számold meg.”
Galton volt az egyik nagy viktoriánus újító; talán nem akkora, mint
unokatestvére, Charles Darwin, de minden bizonnyal sokoldalúbb.
Ismeretlen területeket fedezett fel Afrikában. Úttörője volt az időjárás-
előrejelzés és az ujjlenyomat-alkalmazás területeinek. Statisztikai ötletei
forradalmasították a tudomány módszertanát. Személy szerint Galton vonzó
és nyájas fickó volt, noha kicsit sznob. De ma leginkább egy olyan
teljesítményére emlékeznek, amely kimondottan baljós megvilágításba
helyezi: ő volt az atyja az eugenikának, az emberi faj szelektív tenyésztés
általi „javításával” foglalkozó tudománynak vagy áltudománynak.
Amint az eugenika későbbi karrierje alapján nyilvánvalónak tűnik,
gonosz dolog a szülőjének lenni. A Galton ötletei iránti lelkesedés az
Amerikai Egyesült Államokban és Európában több százezer, genetikailag
alkalmatlannak tartott ember erőszakos sterilizálásához vezetett, és
hozzájárult a náci faji politikához, amely a holokausztban csúcsosodott ki.
Ma már a legtöbbünk úgy látja, hogy az emberiség felemelése azáltal, hogy
a „kívánatosak” egyre többet szaporodjanak, a „nem kívánatosak” egyre
kevesebbet, mind tudományos, mind etikai tekintetben kezdettől fogva
torzszülött ötlet volt. Nemzőjére enyhe viszolygással tekintünk vissza, és a
morális haladásnak tudjuk be, hogy a galtoni evangéliumot magunk mögött
hagytuk. De talán nem kellene annyira önelégültnek lennünk. A
géntechnológia új korszakában egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az
eugenika kísértése egyáltalán nem tűnt el; egyszerűen új formát ölt,
amelynek talán még nehezebb lesz ellenállni. Ha Galton a róla alkotott
képünk szerint tehetséges és alapvetően tisztességes ember volt, akit
elcsábított egy gonosz eszme, akkor esetleg nem csak történelmi
érdekessége van annak, hogyan is tévedt rossz útra.
Francis Galton – életrajzírója, Martin Brookes szavaival – „Wellington
és Waterloo után jött világra, majd az autók és a repülőgépek hajnalán
távozott onnan”. Mivel 1822-ben született gazdag és előkelő, kvéker
családba – anyai nagyapja Erasmus Darwin volt, egy köztiszteletben álló
orvos és botanikus, aki költeményeket írt a növények nemi életéről –
Galtont igencsak elkényeztették. Gyermekként szívesen büszkélkedett
koraérettségével: „Négyéves vagyok és minden angol nyelvű könyvet el
tudok olvasni. A latin költészet 52 sora mellett minden latin főnevet,
melléknevet és aktív igét fel tudok sorolni. Mindent össze tudok adni, és
bármilyen összeget meg tudok szorozni 2-vel, 3-mal, 4-gyel, 5-tel, 6-tal, 7-
tel, 8-cal, 10-zel. El tudom mondani a penny-táblázatot is. Kicsit már
olvasok franciául, és ismerem az órát.” Amikor Galton tizenhat éves volt,
apja úgy döntött, hogy kiváló nagyapjához hasonlóan orvosi pályára kell
lépnie. Egy kórházba küldték képzésre, de a műtőasztalon lévő betegek
sikolyai ezekben az érzéstelenítés előtti időkben elvették a kedvét.
Unokatestvérétől, Charles Darwintól kért útmutatást, aki éppen visszatért a
HMS Beagle-en megtett világkörüli útjáról. Ő azt ajánlotta Galtonnak, hogy
„sürgősen olvasson matematikát.” Így aztán beiratkozott Cambridge-be,
ahol viszont nem segített rajta az általa feltalált „gógyifelélesztő gép”,
amely vizet csepegtetett a bágyadó tudós főkre; hamarosan összeroppant a
túl sok munkától.
Ez a mintázat – eszeveszett szellemi tevékenység, majd azt követő
idegösszeomlás – Galton egész életében fennmaradt. Apja halálától kezdve
viszont nem volt szüksége arra, hogy megkeresse kenyerét. Ekkor
huszonkét éves volt. Most, hogy volt egy csinos öröksége, és megszabadult
az apai elvárások terhétől, átadta magát a sportos hedonizmusnak. 1845-ben
vízilóvadász expedíción vett részt a Níluson (siralmas lövőnek bizonyult),
majd teveháton kelt át a Núbiai sivatagon. Folytatva útját a Közel-Keletre,
arabul tanult, és alighanem elkapott egy nemi betegséget egy prostituálttól.
Ez lehetett az oka annak, hogy fiatalember létére feltűnően elhidegült a
nőktől.
Abban az időben a világ még tele volt hatalmas, feltérképezetlen
területekkel, és ezek felfedezése, úgy tűnt, megfelelő hivatás lehet ennek a
gazdag viktoriánus agglegénynek. 1850-ben Galton Dél-Afrikába hajózott,
és expedíciót szervezett a belső részekbe, ahol fehér ember még nem járt.
Indulás előtt vett egy színházi kellék koronát a Drury Lane-en, azt tervezve,
hogy majd „a leghatalmasabb vagy a legtávolibb potentát” fejére helyezi,
akivel találkozik. Rögtönzött túlélési technikákkal tette meg az ezer
mérföldes utat a bozótos területen át: meg kellett küzdenie a perzselő
hőséggel, a vízhiánnyal, a törzsi háborúkkal, a lovait és öszvéreit prédáló
oroszlánokkal, a tengelytörésekkel, az agyafúrt vezetőkkel és a bennszülött
teherhordókkal, akiknek ellentétes étrendi babonái lehetetlenné tették, hogy
megegyezzenek egy kölcsönösen elfogadható ételben, amelyet a karaván
mozgó juh- és ökör-éléstára szolgáltatott volna. Megfigyeléseiben
módszeres lévén, elsajátította a szextáns használatát; egy ponton ezt a
navigációs eszközt arra használta, hogy egy különösen telt idomú
bennszülött nőnek – egy „Vénusznak a hottentoták között” – messziről
megmérje a hajlatait.
Az utazás csúcspontja a Nangoro királlyal való találkozás volt, egy
törzsi uralkodóval, akit a helyiek a világ legkövérebb emberének tartottak.
Nangorót lenyűgözte az angol fehér bőre és egyenes haja, ám mérsékelt
örömöt fejezett ki, amikor a tapadós színpadi korona a fejére került. De
Galton elkövetett egy helyrehozhatatlan tapintatlanságot. Amikor a király
elküldte vajjal és vörös okkerrel bekent unokahúgát a vendég sátrába, hogy
éjszakára feleségül szolgáljon, Galton, aki egyetlen tiszta fehér öltönyét
viselte, úgy találta, hogy a meztelen hercegnő „éppúgy képes foltot hagyni
bármin, amit megérint, mint egy jól feltöltött nyomtató görgője […]
úgyhogy minimális ceremóniával elbocsátottam.”
Galtonnak hírnevet hoztak teljesítményei: visszatérve Angliába, a
harmincéves felfedezőt az újságokban ünnepelték, és aranyérmet kapott a
Királyi Földrajzi Társaságtól. Miután írt egy bestsellert arról, hogyan kell
túlélni az afrikai bozótosban, úgy döntött, elég volt a kalandor életből. Még
mindig kellemes megjelenésű ember volt, dacára annak, hogy kopaszodott,
amit két hatalmas oldalszakállal próbált kompenzálni. Feleségül vett egy
eléggé átlagos nőt egy intellektuálisan kiemelkedő családból, akivel soha
nem sikerült gyermeket nemzenie (talán azért, mert nemi betegsége
meddővé tette). Kensington déli részén kúriát vásárolt, kényelmesen közel a
számos klubhoz és társasághoz, amelyhez most már tartozott, és a
műkedvelő tudós életvitelére rendezkedett be. Igazi métier-je, ahogy mindig
is érezte, a mérés volt. Ennek hódolva bonyolult kísérleteket végzett a
teakészítés tudományáról, levezetve a tökéletes tea főzésének egyenleteit.
Továbbá nekiállt kiszámítani a világ összes aranyának mennyiségét, és saját
legnagyobb meglepetésére arra jutott, hogy annak térfogata sokkal kisebb,
mint az ebédlőjéé.
Végül olyasmi kezdte érdekelni, ami valóban fontos volt: az időjárás.
A meteorológia azokban az időkben nemigen volt tudománynak nevezhető;
a brit kormány első időjósának előrejelzési erőfeszítései olyan általános
nevetséget váltottak ki, hogy végül elvágta a torkát. A kezdeményezést
követően Galton Európa-szerte mindenhonnan begyűjtötte a
helyzetjelentéseket, majd létrehozta a modern időjárási térkép prototípusát.
Fontos új időjárási mintázatot is felfedezett, amelyet anticiklonnak nevezett
el – ma magasnyomású képződménynek is nevezzük.
Könnyen lehet, hogy Galton élete hátralévő részében kisebb
jelentőségű úri tudósként pepecselgetett volna, ha nem következik be egy
drámai esemény: Darwin 1859-ben publikálta A fajok eredete (On the
Origin of Species) című könyvét. Unokatestvére könyvének olvasása
világosságot gyújtott Galtonban, s eltöltötte a céltudatosság érzésével. Egy
dolog különleges erővel ragadta meg: Darwin, hogy illusztrálja, hogyan
alakította a természetes szelekció a fajokat, arra hivatkozott, ahogy a
gazdák tenyésztik a háziasított növényeket és állatokat a jobb törzsek
előállítása érdekében. Talán – ábrándozott Galton – az emberi evolúció is
szándékosan irányítható ugyanígy. „Ha azon költségek és fáradozások
huszadrészét, amelyeket a lovak és a szarvasmarha tenyésztésének
javítására fordítanak, az emberi faj javítását szolgáló intézkedésekre
fordítanák, a zsenik micsoda galaxisát teremthetnénk meg!” – írta abban az
1864-es nagy sikerű újságcikkében, amellyel az eugenikus mozgalom
elindult (bár magát az „eugenika” szót, amely a görög „jól született”-re
megy vissza, csak két évtizeddel később vezette be.)
Darwinon túllépve, aki főleg a fizikai jellegzetességek, mint a
szárnyak és a szemek evolúciójáról gondolkodott, Galton ugyanazt az
átöröklési logikát a mentális tulajdonságokra alkalmazta, amilyen a tehetség
és az erény. Így ellentétbe került a John Locke, David Hume és John Stuart
Mill által képviselt filozófiai ortodoxiával, akik szerint az elme egy üres
palatábla, amelyre a tapasztalás ír. „Nehezen viselem – írta Galton – az
időnként kimondott, de többnyire hallgatólagos feltevést, főleg azokban a
mesékben, amelyek gyermekeknek szólnak (hogy jók legyenek), miszerint
a csecsemők meglehetősen hasonlók egymáshoz, és a fiú és fiú, férfi és férfi
közötti különbségek egyedüli létrehozója az állandó szorgalom és erkölcsi
erőfeszítés.”
Galton volt az, aki megfogalmazta az „öröklés kontra nevelés” (nature
versus nurture) ellentétet, amely még mai vitákban is visszhangzik.
(Valószínűleg Shakespeare A vihar című darabja sugallta, amelyben
Prospero azon siránkozik, hogy fogadott fia, Caliban „A devil, a born devil,
on whose nature / Nurture can never stick” (Babits fordításában: „Ördög,
született ördög, nem ragad rajt az emberséges nevelés, hiába”.) Mitől volt
olyan biztos abban, hogy egy személy tehetségét és vérmérsékletét
elsősorban nem a nevelés, hanem a természet határozza meg? Az ötlet
először Cambridge-ben villant be agyába, ahol észrevette, hogy a legjobb
diákoknak olyan rokonaik voltak, akik ott szintén kiemelkedtek. Arra jutott,
hogy az ilyen családi sikersorozatok biztosan nem a puszta véletlennek
köszönhetők. Ez a vesszőparipája utazásai során tovább erősödött, ami még
élőbbé tette számára azt, amit „a különböző fajok mentális sajátosságainak”
nevezett.
Galton őszinte erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy igazolja a
környezettel szemben az öröklésbe vetett hitét, szilárd bizonyítékokkal
álljon elő. 1869-es könyvében, az Öröklött lángelmében (Hereditary
Genius) „kiemelkedő” férfiak – bírák, költők, tudósok, sőt evezősök és
birkózók – hosszú listáit gyűjtötte össze, hogy megmutassa, a kiválóság a
családokban adódik tovább. Azon ellenvetés leszerelésére, hogy emögött
társadalmi előnyök, nem pedig biológiaiak lehetnek, a pápák fogadott fiait
használta egyfajta kontrollcsoportként. Álláspontja, miszerint a mentális
képesség nagyrészt örökletes, szkeptikus véleményeket provokált, de nagy
hatással volt Darwinra. „Bizonyos értelemben megtérítettél egy ellenfelet –
írta Galtonnak –, mert én mindig azt állítottam, hogy a bolondok kivételével
az emberek nemigen különböznek egymástól intellektuálisan, csupán a
szorgalom és a kemény munka terén.” De ami Galton munkásságát illeti, ez
még éppen csak megkezdődött. Hogy eugénikus utópiája gyakorlati
lehetőség-e, ehhez többet kellett tudnia arról, hogyan működik az
öröklődés; e tudás hiányában előfordulhat, hogy a házasság és a
reprodukció szigorú felügyelete nem hozza meg az emberiség remélt
javulását. Galtont tehát az eugenikába vetett hite arra késztette, hogy
megpróbálja felfedezni az öröklődés törvényét. És ez elvezette a
statisztikához.
Abban az időben a statisztika sivár dolog volt, lélekszámok,
kereskedelmi adatok és hasonlók zűrzavara. Nem volt benne komolyabb
matematika, kivéve egyetlen fogalmat: a haranggörbét. Különös módon a
haranggörbe – más néven normális vagy Gauss-eloszlás[1] (több felfedezője
közül az egyik, Carl Friedrich Gauss után) – először a csillagászatban
merült fel. A XVIII. században a csillagászok észrevették, hogy a bolygók
pozícióinak mérésében bekövetkezett hibák általában egy sajátos mintázatot
adnak. A mérési eredmények szimmetrikusan gyülekeztek a valódi érték
körül, legtöbbjük elég közel volt hozzá, néhányuk távolabb mindkét
oldalon. Amikor ábrázolták, a hibák eloszlásának grafikonja harang alakot
adott. A XIX. század elején Adolphe Quetelet belga csillagász észrevette,
hogy ugyanaz a „hibatörvény”, amely a csillagászatban keletkezett, számos
emberi jelenségre is érvényes. Például Quetelet, miután ötezer skót katona
mellbőség-adatát gyűjtötte össze, megállapította, hogy az adatok
haranggörbét rajzolnak ki, amelynek közepén az átlagos mellbőség,
körülbelül negyven hüvelyk található.
Miért van annyira mindenütt jelen a haranggörbe? A választ a
matematika adja meg. Garantáltan előkerül, valahányszor egy változót
(például az emberi magasságot) sok kisebb ok (gén, étrend, egészség stb.)
határoz meg többé-kevésbé egymástól függetlenül. Quetelet esetében a
haranggörbe a véletlen eltéréseket ábrázolta egyfajta plátói eszménytől, akit
homme moyennek – átlagos embernek – nevezett. Amikor Galton
belebotlott Quetelet munkájába, új megvilágításban látta a haranggörbét: az,
amit leír, nem pusztán mellőzhető véletlenek, hanem arról a
változatosságról árulkodó különbségek, amelytől az evolúció függ.
Törekvése, hogy megtalálja azokat a törvényeket, amelyek szabályozzák,
hogyan továbbítódjanak a különbségek az egyik nemzedékről a
következőre, elvezetett oda, amit jogosan tekintenek Galton legjelentősebb
ajándékának a tudomány számára: a regresszióhoz és a korrelációhoz.
Bár Galtont főleg a mentális képességek öröklése érdekelte, mint
például az intelligenciáé, tudta, hogy ezek nehezen mérhetők. Tehát fizikai
tulajdonságokra, például a magasságra összpontosított. Abban az időben az
egyetlen ismert öröklési szabály a homályos „hasonló hasonlót nemz” volt.
Magasabb szülőknek inkább magasabb, alacsonyabb szülőknek inkább
alacsonyabb gyermekeik vannak. Az egyedi esetek azonban
kiszámíthatatlanok voltak. Remélve, hogy nagyobb mintázatot talál, Galton
1884-ben Londonban létrehozott egy „antropometriai laboratóriumot”.
Hírneve miatt emberek ezrei özönlöttek oda és készségesen megmérették
magasságukat, súlyukat, reakcióidejüket, húzóerejüket, színérzékelésüket
stb. A látogatók között volt William Gladstone, az akkori miniszterelnök is.
„Gladstone úr szórakoztatóan nagyra volt fejének méreteivel […] de végül
nem is volt olyan nagy a körmérete”, jegyezte meg Galton, aki büszke volt
a maga hatalmas, kopasz boltozatos koponyájára.
Miután megszerezte a magasság-adatokat 205 szülői pártól és ezek 928
felnőtt gyermekétől, Galton grafikonon ábrázolta a pontokat, a szülők
magassága az egyik tengelyen volt képviselve, a gyermekeiké a másikon.
Majd egyenes vonalat húzott a pontok felhőjén át, hogy megragadja az
általa képviselt tendenciát. Kiderült, hogy ennek a vonalnak a meredeksége
kétharmad. Ez, mint Galton rájött, azt jelentette, hogy a kivételesen magas
(vagy alacsony) szülőknek olyan gyermekeik voltak, akik átlagosan csak
kétharmad annyira voltak kivételesek, mint ők. Más szavakkal a magasság
tekintetében a gyermekek közepesebbek voltak, mint a szüleik. Ugyanez,
amint évekkel korábban megjegyezte, a „kiválóság” esetében is igaznak
tűnt: J. S. Bach gyermekei például a zenében kiválóbbak lehettek, mint az
átlag, de kevésbé voltak kiválóak, mint az apjuk. Galton ezt a jelenséget „a
közepességhez való visszatérésnek (regressziónak)” nevezte. A regresszió-
analízis lehetővé tette egy dolog előrejelzését (mint a gyermek magassága)
egy másikból (szüleiéből), amikor a két dolog elmosódott (fuzzy)
kapcsolatban állt egymással. Galton továbbment, kifejlesztette az ilyen
fuzzy kapcsolatok erősségének mérését, amely akkor is alkalmazható, ha a
kapcsolódó dolgok különböző jellegűek, mint a csapadék és a terméshozam,
vagy a cigarettafogyasztás és a tüdőrák, vagy az osztályméret és az
egyetemi teljesítmény. Ezt az általánosabb technikát „korrelációnak”
nevezte el.
Az eredmény jelentős fogalmi áttörés volt. Addig a tudomány
tulajdonképpen az ok és okozat determinisztikus törvényeire korlátozódott.
Ilyen törvényeket nem könnyű találni a biológia világában, ahol a sokféle
ok gyakran kusza módon keveredik össze egymással. Galtonnak
köszönhetően a statisztikai törvények kezdtek polgárjogot nyerni a
tudományos világban. A közepességhez való visszatérés felfedezése – vagy
az átlaghoz való regresszióé, ahogy ma hívják – még nagyobb visszhangot
keltett. 1996-ban megjelent könyvében, az Against the Gods: The
Remarkable Story of Riskben (Az istenek ellen: a kockázat figyelemre
méltó története) Peter L. Bernstein ezt írta: „Az átlaghoz való regresszió
majdnem minden kockázatvállalás és előrejelzés indoklásában benne van.
Az olyan bölcsességek gyökerében is, mint »Pride goeth before a fall« ,
»Ami felmegy, annak le is kell jönnie« valamint »Isten a kevélyeknek
ellenáll«, és »From shirtsleeves to shirtsleeves in three generations.«”[2]
Mégis, noha egyszerűnek látszik, a regresszió gondolata mind a
kifinomult, mind az egyszerű elmék számára csapdává vált. A leggyakoribb
félreértés az, hogy egy idő után konvergenciát jelent. Ha a nagyon magas
szülőknek valamivel alacsonyabb gyermekeik szoktak lenni, és a nagyon
alacsony szülőknek általában valamivel magasabb gyermekük van, nem azt
jelenti-e, hogy végül mindenki ugyanolyan magasságú lesz? Nem, mert a
regresszió az időben visszafelé ugyanúgy működik, mint előre: a nagyon
magas gyermekeknek valamivel alacsonyabb szüleik szoktak lenni, és a
nagyon alacsony gyermekeknek többnyire valamivel magasabbak.
A látszólagos paradoxon megértésének kulcsa, hogy felismerjük: az
átlaghoz való visszatérés olyankor következik be, amikor tartós tényezők,
amelyeket készségeknek nevezhetünk, ok-okozatilag keverednek átmeneti
tényezőkkel, amelyeket esetleg nevezhetünk szerencsének. Tekintsük a
sportágat, ahol az átlaghoz való regressziót gyakran összetévesztik a
kifulladással vagy a formahanyatlással. Azok a Major League baseball-
játékosok, akik a legutóbbi szezonban több mint .300-et ütöttek átlagosan,
ezt képességeik és a szerencse kombinációjának köszönhették. Némelyek
igazán nagyszerű játékosok, akiknek épp hogy csak tűrhető évük volt, de a
nagy többség pusztán jó játékos, akik szerencsés évet tudhattak maguk
mögött. Nincs ok, amiért az utóbbi csoportnak ugyanilyen szerencsésnek
kellene lennie a következő évben; ezért aztán mintegy 80 százalékuk átlagai
csökkenni fognak.
Aki sokakhoz hasonlóan összetéveszti a regressziót egy valódi, a
tehetséget vagy a minőséget az idő múlásával megkoptató erővel, az abba
esik bele, amit Galton csapdájának neveznek. 1933-ban megjelent egy
könyv Horace Secrist, a Northwestern University professzora tollából, a
The Triumph of Mediocrity in Business (A középszer diadala az üzleti
életben), amely teljes egészében ezt a csapdát példázza. Azzal érvelt, hogy
mivel a rendkívül jövedelmező cégek hajlamosak kevésbé jövedelmezőekké
válni, és a rendkívül rosszul jövedelmezőek kevésbé rosszul
jövedelmezőekké, minden cég hamarosan középszerű lesz. Néhány
évtizeddel ezelőtt az izraeli légierő arra a következtetésre jutott, hogy a
pilóták motiválása terén a hibáztatásnak hatékonyabbnak kell lennie, mint a
dicséretnek, mert a rosszul teljesítő pilóták, akiket hibáztattak, jobb
leszállásokat hajtottak végre, míg a jobb teljesítményűek, akiket
megdicsértek, rosszabbakat. (Kijózanító gondolat, hogy a regressziós
fallácia miatt általában túlbecsülhetjük a kritika hatását és alábecsülhetjük a
dicséretét.) 1990-ben a The New York Times szerkesztőségi cikke tévesen
azzal érvelt, hogy a regressziós hatás egyedül is biztosítja, hogy a fajok
közötti IQ-különbségek idővel eltűnjenek.
Vajon Galton maga is beleeshetett Galton csapdájába? Martin Brookes
2004-es Galton-életrajzában, az Extreme Measuresben (Szélsőséges
méretek) ragaszkodik ahhoz, hogy igen. „Galton teljesen rosszul értelmezte
a regresszióval kapcsolatos eredményeit – írja Brookes. Az emberi
magasság nem hajlamos arra, hogy minden egyes nemzedékben átlagosabbá
váljon. De Galton hite szerint a regresszió azt bizonyította, hogy mégis így
van.” Sőt ami még rosszabb, Brookes szerint a regresszióval kapcsolatos
konfúzió miatt jutott el Galton az evolúció darwinista szemléletének
elutasításához, és fogadott el egy szélsőségesebb és rosszízűbb változatot,
az eugenikát. Tegyük fel, hogy a regresszió valóban egyfajta gravitációként
viselkedik, az egyéneket mindig visszahúzva a népesség átlaga felé.
Ebből az következnék, hogy az evolúció nem mehetne végbe kis
változások fokozatos sorozata révén, amint azt Darwin elképzelte. Nagy,
nem folytonos változásokat kívánna meg, amelyek valamilyen módon
immunisak az átlaghoz való visszatéréssel szemben. Az ilyen ugrások,
gondolta Galton, feltűnően újszerű szervezetek megjelenését
eredményeznék, „a természet tréfáit”, amelyek a képességek teljes
haranggörbéjét eltolnák. És ha az eugenikának lehetett volna esélye a
sikerre, ugyanúgy kellett volna működnie, mint az evolúciónak. Más szóval
a természet eme tréfáit kellene tenyészállatokként alkalmazni egy új fajta
létrehozására. Csak így lehetne a regressziót leküzdeni és haladás útjára
lépni.
De Galton nem volt olyan zavaros fejű, amilyennek életrajzírója,
Brookes beállítja. Közel két évtizedig tartott, amíg kidolgozta a regresszió
finomságait. Stephen M. Stigler, a Chicagói Egyetem történésze szerint a
regressziót a „legnagyobb tudománytörténeti események közé kell
rangsorolni, egy szinten William Harvey felfedezésével a vér keringéséről,
Isaac Newtonéval a fény felbonthatóságáról”. Úgyhogy mikorra
legnagyobb hatású könyve, a Natural Inheritance (Természetes örökség)
megjelent, majdnem tökéletesen sikerült átlátnia a regressziót.
Tudta, hogy a regressziónak semmi különösebb köze nincs az élethez
vagy az öröklődéshez. Tudta, hogy független az idő múlásától.
(Megfigyelte, hogy a regresszió az átlaghoz testvérek között is érvényes: a
rendkívül magas férfiaknak valamivel kevésbé magas fiútestvéreik szoktak
lenni.) Valójában, ahogy Galton egy egyszerű geometriai érvvel ki tudta
mutatni, a regresszió tiszta matematika kérdése, nem pedig empirikus erő.
Hogy semmi kétség ne maradjon, az örökletes magasság esetét a mechanika
problémájának álcázta, és elküldte egy képzett Cambridge-i
matematikusnak, aki Galton nagy örömére megerősítette megállapítását.
„Soha nem éreztem olyan lojalitást és tiszteletet a matematikai analízis
szuverenitása és csodálatos hatalma iránt, mint amikor válasza eljutott
hozzám” – írta Galton.
Amellett, hogy az emberi öröklődés statisztikai vizsgálatának alapjait
lefektette, Galton továbbra is számos egyéb intellektuális érdeklődésnek
hódolt; néhányuk fontos volt, mások pusztán excentrikusak. Megalkotott
egy tenger alatti szemüveget, amely lehetővé tette számára, hogy a fürdőbe
merülve olvashasson, és egy kerékpáros sebességmérőt, amely (amint
Brookes leírja) „nem más, mint egy homokóra, amelyet a kerékpárosnak
kellett tartania a pedálok fordulatainak számlálása közben. Több mint
háromszáz tudományos munkája közt szerepelnek az „Aritmetika szaglás
útján” és a „Eperkúra köszvény ellen” című cikkei. Vitákat váltott ki,
amikor a statisztikát az imádság hatékonyságának vizsgálatára alkalmazta.
(Megállapította, hogy az Istenhez intézett kérések nem képesek megvédeni
az embereket a betegségtől.)
Megpróbálta, kétségtelenül némi sikerrel kiváltani önmagában az
ideiglenes őrület állapotát úgy, hogy a Piccadillyn haladva elképzelte:
körülötte minden személy és tárgy kém. A Mars bolygó várt Földközelsége
alkalmából égi jelzőrendszert dolgozott ki, hogy lehetővé tegye a
kommunikációt a marslakókkal. Hasznosabb volt, hogy az ujjlenyomat-
vétel gyakorlatát szigorú alapokra helyezte a minták osztályozásával és
annak bebizonyításával, hogy két ujjlenyomat soha nem pontosan egyforma
– ez nagy előrelépés volt a viktoriánus rendőrség számára. Megalkotta az
első pszichológiai kérdőívet, amelyet tudósok közt osztott szét, hogy
megismerje mentális képalkotó képességeiket. Szintén feltalálta a szó-
asszociáció technikáját, amelyet saját tudattalanjának vizsgálatára használt,
évtizedekkel Freud előtt.
Galton a századforduló táján is fáradhatatlanul aktív maradt. 1900-ban
az eugenika presztízsét nagyban megerősítette, amikor Gregor Mendel
borsó öröklődésével kapcsolatos munkája ismertté vált. Az öröklődési
determinizmus hirtelen tudományos divattá lett. Bár Galtont süketség és
asztma sújtotta (amit hasis szívásával mérsékelt), 1904-ben nagy beszédet
tartott az eugenikáról a Szociológiai Társaság előtt. „Amit a természet
vakon, lassan és könyörtelenül tesz, az ember elvégezheti előrelátóan,
gyorsan és jóindulatúan” – jelentette ki. Születőben volt egy nemzetközi
eugenikus mozgalom, és Galtont ennek hőseként dicsőítették. 1909-ben
lovaggá ütötték. Két évvel később, nyolcvannyolc éves korában halt meg.
Hosszú pályafutása során Galton nem jutott közelebb az eugenika
központi axiómájának bizonyításához, tehát hogy a tehetség és az erény
területén az öröklés dominál a nevelés felett. Mégsem kételkedett soha az
igazságában, és sok tudós osztotta meggyőződését. Maga Darwin a Az
ember származásában (The Descent of Man) írta: „Most már tudjuk, Mr.
Galton csodálatos munkássága révén, hogy a zsenialitás hajlamos
öröklődni.” Ha ez az axióma adott, az eugenika kétféleképpen valósítható
meg a gyakorlatban: „pozitív” eugenikával, vagyis annak elősegítésével,
hogy a felsőbbrendű emberek egyre jobban szaporodjanak; és „negatív”
eugenikával, azaz annak elérésével, hogy az alsóbbrendű emberek kevésbé
szaporodjanak. Galton nagyrészt pozitív eugenista volt.
Hangsúlyozta a korai házasság és a magas termékenység fontosságát a
genetikai elitben, a Westminster-apátságban tartandó gazdag, állami
finanszírozású esküvőkről fantáziálva, ahol a királynő, mintegy
ösztönzésként, a menyasszonyt odaajándékozná a vőlegénynek. Amúgy is
mindig ellenséges volt a vallással szemben, de különösen a római katolikus
egyház ellen kelt ki, amiért évszázadok óta cölibátust kényszerített a
legtehetségesebb tagjaira. (A papi cölibátus fajra ártalmas eredményei
világosan megmutatkoztak Spanyolország hanyatlásában – gondolta.)
Remélte, hogy az eugenikus evangélium terjesztése a tehetségesekben
tudatosítja: felelősséggel tartoznak az emberi faj java iránt.
De Galton nem hitte, hogy az eugenika teljes mértékben az erkölcsi
rábeszélésen múlna. Aggasztották azok az adatok, hogy az ipari Nagy-
Britanniában a szegények aránytalanul szaporodnak, sürgette, hogy a
jótékonyságot irányítsák át tőlük a „kívánatos osztályok” felé. Hogy
megakadályozzák „azok szabad sokasodását, akiket komolyan sújt az
elmebaj, a gyengeelméjűség, a megrögzött bűnözés és a nyomor”, „szigorú
kényszerítést” sürgetett, amely a házassági korlátozások vagy akár a
sterilizálás formáját is öltheti.
Galton eugenikai javaslatai jóindulatúak voltak összehasonlítva azon
híres kortársaiéival, akik az ügy mellé álltak. H. G. Wells például a negatív
eugenika tántoríthatatlan támogatója volt, kijelentve, hogy „a nemesítés
szempontjából kudarcos esetek sterilizálásában, nem pedig a sikeres esetek
kiválasztásában rejlik az emberi állomány javulásának a lehetősége.”
George Bernard Shaw az eugenikus szexet a tudomány előtti, házasságon
keresztüli szaporodás alternatívájaként támogatta. „Amire szükségünk van
– mondta Shaw –: olyan embereknek, akik még soha nem látták, és soha
többé nem is szándékoznak látni egymást, szabadságot adni arra, hogy
bizonyos meghatározott, publikus feltételek mellett gyermekeket hozzanak
létre, becsületük elvesztése nélkül.”
Habár Galton konzervatív volt, hitvallása olyan progresszív figurákban
talált követőkre, mint Harold Laski, John Maynard Keynes, Sidney és
Beatrice Webb. Az Egyesült Államokban New York-i tanítványok
megalapították a Galton Társaságot, amely rendszeresen összejött az
Amerikai Természettudományi Múzeumban; emellett népszerűsítők
próbálták elterjeszteni az ország többi részében az eugenikus gondolkodást.
„Meddig lesz ez úgy, hogy mi, amerikaiak olyan kényesek vagyunk a
sertések, a csirkék és a szarvasmarhák pedigréjére, miközben a
gyermekeink leszármazását a véletlenre vagy a »vak« érzelemre bízzuk?” –
kérdezte egy plakát egy philadelphiai kiállításon.
Négy évvel Galton halála előtt az indianai törvényhozás elfogadta az
első állami sterilizációs törvényt, „megakadályozandó a megrögzött
bűnözők, idióták, imbecillisek és nemi erőszaktevők szaporodását”. Ezt
hamarosan a többi állam többsége is követte. 1927-ben Oliver Wendell
Holmes Jr. a Legfelsőbb Bíróság döntéséhez – amely fenntartotta Virginia
állam sterilizálási törvényének legalitását, miután azt egy fiatal nőre
alkalmazták, akinek anyját gyengeelméjűnek minősítették, és aki már szült
egy olyan lányt, akit szintén annak minősítettek – hozzátette:
„Imbecillisekből három generáció untig elég.”
Úgy hatvanezer eugenikusan alkalmatlannak ítélt személy amerikai
bíróság által elrendelt sterilizációjára került sor. Szintén nagy számban
történt erőszakos sterilizálás Kanadában, Svédországban, Norvégiában és
Svájcban (Nagy-Britanniában viszont, különös módon, nem). Mivel az
eugenikus mozgalom egész Európában, Latin-Amerikában és keleten,
Japánban is elterjedt, úgy tűnt, hogy Galton programja – Daniel J. Kevles
történész szavaival – „gyakorlatilag az egész bolygóra kiterjedő forradalmat
indított el”.
Legszörnyűbb formáját az eugenika Németországban öltötte. Galton
hitvallása az emberiség egészének felemelkedésére irányult; bár osztotta a
viktoriánus korban általános rasszista előítéleteket, a faj fogalma nem
játszott nagy szerepet az elméletében. Ezzel ellentétben a német eugenika
gyorsan a Rassenhygiene-be ment át. A német fajhigiénikusok úgy hitték,
hogy az árja faj küzd az alacsonyabb fajokkal az uralomért, és nem szabad
megengedni, hogy az árják genetikai állománya romoljon az alkalmatlanok
korlátlan szaporodása által. Hitler alatt közel 400 ezer állítólag például
gyengeelméjűséggel, alkoholizmussal vagy skizofréniával örökletesen
terhelt embert erőszakkal sterilizáltak. Idővel sokat egyszerűen
meggyilkoltak. A nácik „pozitív” eugenikus intézkedéseket is hoztak; a
Lebensborn (életforrás) program nagyon alkalmasnak tartott hajadon nőket
párosított össze SS-tagokkal abban a reményben, hogy a legmagasabb
minőségű árja utódokat produkálják.
A fajbiológia náci kísérlete ellenérzést váltott ki az eugenikával
szemben, ami ténylegesen meg is szüntette a mozgalmat. A genetikusok
áltudományként utasították el az eugenikát, egyrészt annak eltúlzása miatt,
hogy az intelligenciát és a személyiséget milyen mértékben határozza meg
az öröklődés, másrészt azzal kapcsolatos naivitásáért, hogy az emberi
tulajdonságokat milyen sok gén mennyire bonyolult és titokzatos
kölcsönhatása határozza meg. 1966-ban a brit genetikus Lionel Penrose úgy
nyilatkozott, hogy „az emberi gének és működésük ismerete még mindig
olyan gyér, hogy az emberi tenyésztésre vonatkozó konkrét elvek
lefektetése önhitt és ostoba dolog.”
Azóta a tudomány sokkal többet megtudott az emberi genomról, és a
biotechnológia fejlődésének köszönhetően beleszólásunk van utódaink
genetikai felépítésébe. A terhesség alatti teszt például figyelmeztetheti a
szülőket, hogy még meg nem született gyermeküknél genetikai probléma áll
fenn, például Down-szindróma vagy Tay-Sachs-betegség, és az abortusz
gyakran gyötrelmes lehetőségét kínálják fel. Az „embriókiválasztás”
technikája még nagyobb kontrollt biztosít. A szülők spermájából és
petesejtjeiből in vitro számos embrió jön létre; ezeket az embriókat
genetikailag tesztelik, és a legjobb jellemzőkkel rendelkezőt ültetik be az
anya méhébe.
Mindkét technikát a „negatív” eugenika alá lehet besorolni, mert a
szűrt gének betegségekhez kapcsolódnak, vagy olyan tulajdonságokhoz,
amelyeket a szülők esetleg nem tartanak kívánatosnak (alacsony IQ,
elhízás, homoszexualitás vagy éppen kopaszság). A „pozitív” – à la Galton
– eugenika újraélesztése viszont a petesejt vagy a sperma adományozását
magában foglaló reprodukciós technológiák alkalmazásában tapasztalható.
Hirdetések jelentek meg az Ivy League újságjaiban, amelyek akár ötvenezer
dollárt ígértek az olyan megfelelő jellemzőkkel rendelkező petesejt-
donoroknak, mint például a magas SAT-pontszám vagy a kék szem; a
„nordikus” gének iránti globális igény miatt pedig Dánia a világ
legnagyobb spermabankjának ad otthont.
Megjelent a horizonton egy még radikálisabb eugénikus lehetőség is,
amely túltesz bármin, amit Galton eltervezett. Ez magában foglalná
leszármazottaink örökségének alakítását azáltal, hogy közvetlenül a
genetikai anyagot barkácsoljuk azokban a sejtekben, amelyekből csíráznak.
Ezt a technikát, az úgynevezett csíravonal-mérnökséget már többféle
emlősfaj esetében is használták; legújabban az új CRISPR (klaszteres,
rendszeresen elosztott rövid palindromikus ismétlések) technológiát
alkalmazzák a célzott génszerkesztéshez. A csíravonal-mérnökség
támogatói azt állítják, csak idő kérdése, hogy az emberek maguk élhessenek
vele.
A csíravonal-terápia szokásos indoklása a genetikai rendellenességek
és betegségek kiküszöbölésének lehetősége, nemcsak a megváltozott
génekből fejlődő személyben, hanem minden utódjában is. Ugyanakkor
megvan benne a lehetőség arra is, hogy „fejlesztésre” használják. Ha
például a kutatók azonosítják az intelligenciával vagy az atlétikai
képességgel vagy a boldogsággal kapcsolatos géneket, a csíravonal-
mérnökség lehetővé tenné a szülők számára, hogy eugenikusan javítsák fel
gyermekeiket ezek tekintetében. Míg a csíravonal-tervezés óvatosabb
támogatói ragaszkodnak ahhoz, hogy csak a genetikai hibák kijavítására
használják, ellenzői attól tartanak, hogy csúszós lejtőre kerülünk az
eugenikus fejlesztés felé vezető úton. Végül is, ha egy kórosan alacsony IQ-
jú gyermek „meggyógyítható” csíravonal-manipulációval, akkor melyik
szülő lenne képes ellenállni annak a kísértésnek, hogy húsz vagy több
pontot adjon hozzá normális gyermekének IQ-jához hasonló trükközéssel?
A galtoni eugenika rossz volt, mert hibás tudományon alapult, és
kivitelezése kényszerítéssel történt. De Galton célja, hogy a barbárságot
kiűzze az emberiségből, nem volt megvetendő. Ezzel ellentétben az új
eugenika viszonylag épkézláb (bár még mindig nagyrészt hiányos)
tudományon alapul, és nem kényszerítő; „laissez-faire” eugenikának is
nevezhetjük, mert a gyermekek genetikai adottságairól szóló döntéseket a
szüleikre hagyják. Valójában az egyetlen fontolgatott kényszerpolitika az,
amelyben az állam törvénytelennek nyilvánítja e technológiákat, ezáltal
érvényre juttatja a természetes genetikai rendet. (Európa – ellentétben az
Egyesült Államokkal – már betiltotta a csíravonal-manipulációt.)
Az új eugenikának a célja az, ami morálisan nem világos. Ha
technológiáit a gyermekek genetikai adottságainak alakítására használják a
szülők vágyainak (és pénzügyi eszközeinek) megfelelően, az eredmény a
„természetes” alosztálynál intelligensebb, egészségesebb és csinosabb
emberek „GenRich” osztálya. Az egyén feljavításának ideálja a faj
felemelkedése helyett szöges ellentétben áll a galtoni eugenikus vízióval.
„Állományunk javulása számomra az egyik legmagasabb rendű
feladat, amellyel észszerűen próbálkozhatunk”, jelentette ki Galton 1904-
ben az eugenika céljairól szóló beszédében. „Nem látjuk előre az emberiség
végső sorsát, de teljesen biztosak vagyunk abban, hogy éppen annyira
nemes munka a színvonalának az emelése… amennyire nemtelen lenne
annak lealacsonyítása.” Jogos lehet ezt elutasítani (ahogy Martin Brookes
teszi), mint afféle „szószátyár prédikációt”. De Galton szavaiban van
bizonyos korrektség, ha melléjük tesszük az új eugenikusok beszédét a
tervezett babák „poszthumán” jövőjéről. Galtonnak mentségül legalább ott
volt történelmi ártatlansága.
 III.

TISZTA ÉS

TISZTÁTALAN

MATEMATIKA
6

EGY MATEMATIKAI ROMÁNC

Azoknak, akik megismertek valamit a magasabb matematikából, mi sem

természetesebb, mint hogy a „szép” szóval illessék. A matematika
szépsége, akár mondjuk egy késői Beethoven-vonósnégyesé, a furcsaság és
az elkerülhetetlenség kombinációjából ered. Egyszerűen meghatározott
absztrakciók rejtett fordulatokat és bonyolultságokat tárnak fel. Látszólag
független struktúrákról kiderül, hogy titokzatos megfeleléseik vannak
egymással. Rejtélyes minták jelennek meg, és még azután is rejtélyesek
maradnak, hogy a logika szigora kezeskedik értük.
Ezek az esztétikai benyomások annyira erősek, hogy egy nagy
matematikus, G. H. Hardy kijelentette, miszerint a matematikát valójában
nem hasznossága, hanem szépsége igazolja. Hardy számára a matematika
először is és elsősorban alkotó művészet volt. „A matematikus
mintázatainak, a festő vagy a költő mintázataihoz hasonlóan, szépeknek kell
lenniük” – írta klasszikus 1940-es könyvében az Egy matematikus
védőbeszédében. „A szépség az első teszt: a csúnya matematika számára
nincs maradandó hely a világon.”
És mi a megfelelő reakció, amikor az ember a matematikai szépséggel
szembesül? Természetesen az öröm; de talán a félelem is. Thomas Jefferson
írta hetvenhat évesen, hogy a matematika igazságairól való elmélkedés
hozott neki enyhületet „a hanyatló élet nyűgei” közepette. Bertrand Russell
jócskán dramatizálva azt állította önéletrajzában: csak azért nem végzett
magával, mert többet akart megtudni a matematikáról. Számára a
matematika szépsége hideg és szigorú, „mint a szobrok… olyan fenségesen
tiszta és szigorú tökéletességre képes, mint a legnagyobb művészi
alkotások” (Szilágyi András fordítása). Másokban a matematikai szépség
határozottan melegebb érzést kelt; ők talán Platón Lakomájából merítenek.
Ebben a dialógusban Szókratész azt mondja a lakomán összegyűlt
vendégeknek, hogy egy Diotima nevű papnő avatta be őt Erósz
misztériumaiba – a görög „erósz” kifejezést a vágy minden formájára
alkalmazzák.
 Az Erósz egyik formája az adott szeretett személy fizikai szépsége
által kiváltott szexuális vágy. Diotima szerint ez a legalacsonyabb forma.
Filozófiai pallérozottsággal azonban elérhető, hogy az Erósz egyre
fenségesebb objektumok felé emelkedjen. Az utolsó előtti ezek közül –
amely felett már csak magának a szépségnek a platóni ideája áll – a
matematikai tudományok révén felfedezett tökéletes és időtlen szépség. Az
ilyen szépség azokban, akik képesek megragadni, felkelti a vágyat a
reprodukálásra – nem biológiai, hanem intellektuális értelemben – újabb
„dicsőségesen szép gondolatok és elméletek” létrehozása által. Diotima – és
valószínűleg Platón – számára a matematikai szépséghez illő reakció az
Erósznak az a formája, amelyet szerelemnek nevezünk. (Egy ideillő
esetleges, de szórakoztató egybeesés, írja G. H. Hardy az Egy matematikus
védőbeszéde vége felé, hogy az a Cambridge-i oktató, aki először nyitotta
fel a szemét a matematika szépségére, „Love professzor” volt.)
Edward Frenkel orosz matematikai csodagyerek, aki huszonegy évesen
lett professzor a Harvardon, most pedig a Berkeley-n tanít, nyíltan
platonista. Erósz járja át elbűvölő 2013-as memoárját, a Love and Mathet
(Csók és matek címen jelent meg magyarul – a szerk.), amely egyfajta
platóni szerelmes levél a matematikához. Ifjú korában a matematika
szépsége egyfajta coup de foudre-ként[1] érte. Amikor még tizenévesen új
matematikai felfedezést tett, ez olyan volt számára, „mint az első csók”.
Még amikor karrierbeli reményei látszólag meg is hiúsultak a szovjet
antiszemitizmus miatt, a „matematika művelésének szenvedélye és öröme”
tartotta benne a lelket.
Frenkel ezt a szenvedélyt és örömöt mindenkivel meg akarja osztani,
ami nem kis kihívás. A matematika elvont és nehéz; szépségei a legtöbbünk
számára hozzáférhetetlennek tűnnek. Ahogy a német költő, Hans Magnus
Enzensberger észrevette: a matematika „vakfolt a kultúránkban – idegen
terület, ahova csak az elitnek, a beavatott keveseknek sikerül
beférkőzniük.” Egyéb területeken művelt emberek büszkén vállalják
nyárspolgári előítéleteiket, ha a matematika kerül szóba. A probléma oka
az, hogy soha nem vezették be őket e tudomány remekműveibe. Az
iskolában tanított matematika, sőt a főiskolai is (mondjuk a bevezetés az
analízisbe) nagyrészt több száz vagy több ezer éves, és sok benne a
rutinszerű problémamegoldás fárasztó számításokkal.
Ez kevéssé hasonlít ahhoz, amivel a legtöbb mai matematikus
foglalkozik. A XIX. század közepe körül a matematikában egyfajta
forradalom következett be: a hangsúly a természettudományokhoz kötött
számításról új struktúrák, új nyelvek szabad létrehozására helyeződött át. A
matematikai bizonyítások minden szigorú logikájuk mellett is egyre inkább
narratívákhoz kezdtek hasonlítani, cselekményekkel és
mellékcselekményekkel, fordulatokkal és megoldásokkal. Ez az a fajta
matematika, amelyet a legtöbb ember soha nem lát. Igaz viszont, hogy
ijesztő is lehet. De a nagy műalkotások, még ha bonyolultak is, gyakran
lehetővé teszik, hogy a képzetlen is némi bepillantást nyerjen szépségükbe.
Nem kell ismernünk az ellenpont elméletét, hogy egy Bach-fúga
megindítson minket.
A magasabb matematika szépségének hajszolása vezethette Frenkelt
ahhoz a döntő szerephez, amelyet az utóbbi fél évszázad legizgalmasabb
matematikai drámájában, a Langlands-programban játszott. Ezt az 1960-as
években fogalmazta meg egy kanadai matematikus, Robert Langlands
(amúgy Einstein ottani egykori irodájának örököse), a princetoni Institute
for Advanced Studyban. A Langlands-program nem kevesebbet tűzött ki
célul, mint hogy egy nagy egyesítő elméletet alkosson. Frenkel számára ez
tartalmazza „minden matematika forráskódját”. Mégis, a matematikai
közösségen kívül kevéssé ismert. Valójában a legtöbb professzionális
matematikus sem tudott a Langlands-programról egészen az 1990-es
évekig, amikor Fermat utolsó tételének a főcímekben is szereplő
megoldásában került elő. Alkalmazási köre azóta túlterjed a tiszta
matematikán, és eléri az elméleti fizika határterületeit.
Frenkel a-korszakban nőtt fel a Kolomna nevű iparvárosban, amely
Moszkvától mintegy hetven mérföldre fekszik. „Az iskolában utáltam a
matematikát – mondta. – Ami igazán izgatott, az a fizika volt, különösen a
kvantumfizika.” Tízes éveinek elején mohón falta a népszerű
fizikakönyveket, tele borzongató hivatkozásokkal a szubatomi
részecskékre, mint például a hadronokra és a kvarkokra. Azon tűnődött,
honnan a természet alapvető részecskéinek e zavarba ejtő változatossága?
Miért tartoznak bizonyos, méret szerinti családokba? Frenkel csak akkor
világosodott meg, amikor szülei (mindketten ipari mérnökök) összehozták
egy régi barátjukkal, egy matematikussal. Ami az anyag építőköveinek
rendet és logikát ad, magyarázta a matematikus, egy „szimmetria-
csoportnak” nevezett valami: egy matematikai csodalény, amellyel Frenkel
soha nem találkozott az iskolában. „Ez volt a megvilágosodás pillanata –
emlékszik vissza –, egy »teljesen más világ« víziója”.
 A matematikusok számára egy „csoport” olyan akciók vagy műveletek
halmaza, amelyek szép összhangban állnak egymással. Ezt a szép
összhangot a csoportelmélet ama négy axiómája írja le, amely
meghatározza egy csoport algebrai szerkezetét. Az egyik axióma például
azt mondja, hogy a csoportban végzett bármely akcióhoz tartozik egy másik
akció ugyanebben a csoportban, amely visszacsinálja azt.
A csoportok egyik fontos fajtája – Frenkel először ezzel találkozott – a
szimmetriacsoport. Tegyük fel, hogy van egy négyzet alakú kártyaasztalunk
a szoba közepén. Intuitíve érezzük, hogy ez a bútor valamiféleképpen
szimmetrikus. Hogyan lehet pontosítani ezt az állítást? Nos, ha az asztalt
éppen 90 fokkal elforgatjuk a középpontja körül, kinézete változatlan
marad; senki, aki nem volt a szobában, amikor az asztalt forgatták,
visszatérésekor nem vesz észre semmilyen különbséget (feltéve, hogy az
asztal felületén nincsenek foltok vagy karcolások). Ugyanez igaz, ha a
kártyaasztalt 180, 270 vagy 360 fokkal forgatjuk el; ez utóbbi, mivel a
kártyaasztal teljes fordulatot tett, a semennyi elforgatásnak felel meg.
Ezek a műveletek alkotják a kártyaasztal szimmetriacsoportját. Mivel
csak négy van belőlük, a csoport véges. Ha az asztal kerek volna, akkor
viszont a szimmetriacsoportja végtelen lenne, mivel minden forgatás –
legyen 1 fokos, 45 fokos, 132,32578 fokos vagy bármekkora – változatlanul
hagyná. A csoportok tehát egy objektum szimmetriájának mérésére
szolgálnak: egy kör alakú asztal a maga végtelen szimmetriacsoportjával
szimmetrikusabb, mint egy négyzet alakú asztal, amelynek
szimmetriacsoportja csak négy akciót tartalmaz.
De (szerencsére) mindez sokkal érdekesebb is lehet. A csoportok olyan
szimmetriákat képesek megragadni, amelyek túlmutatnak a pusztán
geometriain – mint egy egyenletben vagy a szubatomi részecskék
családjában rejlő szimmetriák. A csoportelmélet igazi erejét először 1832-
ben demonstrálta az a levél, amelyet egy Évariste Galois nevű húszéves
párizsi diák és politikai lázadó firkantott le sietve egy barátjának késő este,
mielőtt párbajban meghalt (egy nő becsületéért, és valószínűleg a kormány
egy agent provocateur-jének a kezétől).
Amit Galois látott, igazán szép kiterjesztése a szimmetria-
koncepciónak a számok birodalmára. Théorie des groupes-ja segítségével
képes volt megoldani egy klasszikus, a matematikusokat évszázadok óta
kísértő problémát az algebrában – méghozzá teljesen váratlan módon.
(„Galois nem oldotta meg a problémát – jegyzi meg Frenkel –, hanem
meghekkelte azt.”) Galois felfedezésének jelentősége messze túlmutat azon
a problémán, amely inspirálta. Napjainkban a „Galois-csoportok” mindenütt
jelen vannak a szakirodalomban, és a csoport gondolata talán az egész
matematika legsokoldalúbb ötletének bizonyult, amely számos mély rejtélyt
tisztázott. „Ha kétségeid vannak – tanácsolta a nagy André Weil –, keresd a
csoportot!” Ez a matematika cherchez la femme-ja.
Ezekre rádöbbenvén az ifjú Frenkel megszállottan annyit akart
megtanulni a matematikáról, amennyit csak tudott. („Ez történik, ha
szerelembe esünk.”) Amikor elérte a tizenhat éves kort, ideje volt
egyetemre jelentkeznie. Az ideális választás nyilvánvaló volt: a Moszkvai
Állami Egyetem, amelynek mechanikai és matematikai tanszékét Mekh-
Mat-nak nevezték, s a tiszta matematika egyik nagy világközpontja volt. De
1984-ben – egy évvel azelőtt, hogy Gorbacsov hatalomra lépett – a
kommunista párt keze még mindig belenyúlt az oroszországi élet összes
aspektusába, beleértve az egyetemi felvételeket is. Frenkelnek zsidó apja
lévén, ez nyilvánvalóan elég volt ahhoz, hogy elvágja esélyeit a Moszkvai
Állami Egyetemre való bejutásra.
(A nem hivatalos indok arra, hogy a zsidókat tartsák távol a fizikával
kapcsolatos akadémiai területektől, az volt, hogy nukleáris szakértelmet
szerezhetnének, majd kivándorolnának Izraelbe.) De fenntartották a
méltányosság látszatát. Frenkelnek megengedték, hogy beüljön a felvételi
vizsgára, amely szadisztikus ötórás Alice Csodaországban-szerű
vesszőfutássá változott. (Vizsgáztató: „Mi a kör definíciója?” Frenkel: „Egy
kör azon síkbeli pontok halmaza, amelyek egy adott ponttól egyenlő
távolságra vannak.” Vizsgáztató: „Rossz! Az összes olyan síkbeli pont
halmaza, amely egy adott ponttól egyenlő távolságra van.”)
Frenkel vigaszdíja egy hely volt a Moszkvai Kőolaj- és Földgáz
Intézetben (cinikusan Keroszinkának nevezték), amely a zsidó diákok
menedékévé vált. De olyan erős volt vágya a tiszta matematika iránt,
beszéli el, hogy átmászott a szigorúan őrzött Mekh-Mat húsz láb magas
kerítésén, hogy bejusson az ottani szemináriumokba. Hamarosan a
moszkvai matematika egyik vezető szereplője elismerte rendkívüli
képességeit, és egy megoldatlan problémát adott neki feladatul, amely
hetekre lefoglalta elméjét, egészen az álmatlanságig. „És aztán hirtelen
megvolt” – emlékszik vissza. „Életemben először volt a birtokomban
valami, ami senki másnak a világon.” Az általa megoldott probléma az
absztrakt csoport másik fajtájával volt kapcsolatos, amelyeket
„fonatcsoportoknak” neveznek, mivel összefonódó görbék olyan
rendszereiből állnak elő, amelyek szó szerint a fonott hajhoz hasonló
látványt nyújtanak.
Ennek és a még húsz éves kora előtt elért több más átütő
eredményének dacára Frenkelnek, mint kvázi zsidónak az egyetemi
kilátásai még mindig bizonytalanok voltak. De a tehetsége felkeltette
külföldi matematikusok figyelmét. 1989-ben váratlan levelet hozott a posta
Derek Boktól, a Harvard elnökétől. A levél Frenkel „doktornak” szólt (bár
még BA fokozattal sem rendelkezett), és felkérte őt, hogy jöjjön a
Harvardra ösztöndíjasnak. „Korábban már hallottam a Harvard Egyetemről
– emlékszik vissza Frenkel –, bár el kell ismernem, hogy akkoriban nem
volt fogalmam arról, mekkora a jelentősége a tudományos világban.”
Huszonegy éves korában a matematika professzora lehet a Harvardon,
hivatalos kötelezettségek nélkül, kivéve, hogy a munkájáról alkalmanként
előadásokat kell tartania. Éppígy meglepte, hogy egy hónapon belül szovjet
kilépési vízumot is kapott, és egyike lett az elsőknek a zsidó matematikusok
peresztrojka alatti exodusában.
Frenkel beilleszkedése az amerikai életbe meglehetősen simán ment.
Csodálatba ejtette a „kapitalizmus bősége” egy bostoni szupermarket
részlegeiben; megvette a „legdivatosabb farmert és egy Sony walkmant”;
igyekezett megtanulni az angol nyelv ironikus árnyalatait, ezért minden
éjjel odaadóan nézte a TV-ben a David Letterman show-t. És ami a
legfontosabb: találkozott egy másik orosz zsidó emigránssal a Harvardon,
aki bevezette a Langlands programba.
A Galois-elmélethez hasonlóan a Langlands program is egy levélből
eredt. 1967-ben (harmincas évei elején) Robert Langlands írta egyik
Institute for Advanced Study-beli kollégájának, André Weilnek. Levelében
Langlands mély analógia lehetőségét vetette fel két, látszólag a matematikai
kozmosz ellentétes végein található elmélet között: egyikük a Galois-
csoportok elmélete, amely a számok világában lévő szimmetriákkal
foglalkozik, másikuk a „harmonikus analízis”, amely azt vizsgálja, hogy
bonyolult hullámok (például egy szimfónia hangzása) hogyan épülnek fel
egyszerű (például az egyes hangszerek által keltett) felhangokból. A
harmóniák világának bizonyos struktúrái, az úgynevezett automorf formák,
valahogy „tudtak” a számok világának titokzatos mintázatairól. Így
lehetségessé válhat az egyik világ módszereinek alkalmazása arra, hogy a
másikban rejtett harmóniákat fedjünk fel – vélte Langlands. És ha Weil a
levélben szereplő intuíciókat nem találná meggyőzőnek, Langlands
hozzátette: „biztos vagyok benne, hogy van kéznél egy szemétkosarad.”
De Weil, a XX. századi matematika tekintélyes figurája (1998-ban halt
meg kilencvenkét éves korában) befogadásra kész közönségnek bizonyult.
Egy 1940-es levelében, amelyet testvérének, Simone Weilnek írt, élénken
ecsetelte az analógia fontosságát a matematikában. A Bhagavad Gítára
utalva (a szanszkritnak is tudora volt) André elmagyarázta Simone-nak,
hogy éppúgy, ahogy a hindu istenségnek, Visnunak tíz különböző avatárja
volt, egy látszólag egyszerű matematikai egyenlet is drámaian eltérő
absztrakt struktúrákban jelenhet meg. Az ilyen struktúrák közti finom
analógiák olyanok, mint a „tiltott kapcsolatok – írta –, mi sem ad nagyobb
örömöt az ínyencnek.” Weil történetesen egy franciaországi börtönből írt a
húgának, ahol átmenetileg dezertálásért ült (miután Finnországban
majdnem kivégezték, mint kémet).
A Langlands program olyan sejtések rendszere, amelyek az ilyen
hipotetikus analógiákat szilárd logikai hidakká változtatják: ezek különböző
matematikai szigeteket kötnek össze a nem-tudás környező tengerében.
Vagy e program úgy is tekinthető, mint egy Rosette-i kő, amely lehetővé
tenné, hogy e különféle szigeteken élő matematikai törzsek – a számelmélet
művelőié, a topológusoké, az algebrai geométereké – beszéljenek
egymással és egyesítsék fogalmi kincseiket. A Langlands-sejtések eddig
nagyrészt bizonyítatlanok. (Kivétel a Taniyama-Shimura sejtés, amelyet az
1950-es években két japán matematikus állított fel, majd az 1990-es
években az angol Andrew Wiles bizonyított be, aki erre alapozta Fermat
utolsó tételének igazságát.) Vajon igazak-e egyáltalán ezek a titokzatos
feltételezések? A matematikusok szinte platonikus bizalommal hiszik, hogy
igen. Ahogyan Ian Stewart megjegyezte, a Langlands program „az a fajta
matematika, amely annyira szép, hogy igaznak kell lennie.” Az az egység,
amelybe a magasabb matematikát foglalná, elvezethetne egy új aranykorba,
amelyben végül felfedezhetjük, ahogy Frenkel mondja, „miről szól
valójában a matematika.”
Mivel Frenkelnek nem volt diplomája, arra az egy évre, amely alatt
PhD értekezését írta, a Harvard professzorából átmenetileg „leminősült”
végzős hallgatóvá. (1991-es diplomázásakor nagy örömére az év egyik
díszdoktora, Eduard Sevardnadze, a peresztrojka egyik mérnöke
személyesen gratulált neki.) Ebben a diplomamunkában Frenkel
bebizonyított egy tételt, amely segített új fejezetet nyitni a Langlands-
programban, kiterjesztve azt a számok birodalmáról az ívelt felületek – mint
a golyóé vagy a fánké – geometriai birodalmára. (Ezeket Bernhard Riemann
XIX. századi matematikus után Riemann-felületeknek nevezik.)
A Langlands-program folytatása egybeesett sok ismerős matematikai
fogalom kicsavarásával vagy éppen szétzúzásával – olyan alapvető
fogalmakéval, mint például a természetes számok. Tekintsük a 3-as számot.
Unalmas, nincs belső szerkezete. De tegyük fel, hogy a 3-as számot
háromdimenziós „vektortérrel” helyettesítjük, vagyis egy olyan térrel, ahol
minden pont egy-egy számhármast képvisel, és amelynek saját szabályai
vannak az összeadás és a szorzás műveletére. Így már kaptunk valami
érdekeset: egy struktúrát, amely több szimmetriával rendelkezik, mint egy
görög templom. „A modern matematikában új világot hozunk létre,
amelyben a számok vektorterekként kelnek életre” – írja Frenkel. Más
alapfogalmak is gazdagodtak. A „függvények”, amelyekkel a középiskolai
matematikában találkozhattunk – mint az y = f(x) – egzotikus
teremtményekké, úgynevezett kévékké alakultak át. (A matematika
nyelvének ezen újjáalkotása leginkább Alexander Grothendiecknek
köszönhető, akit általánosan a XX. század második fele legnagyobb
matematikusának tartanak.)
A következő lépés az volt, hogy a Langlands-programot a matematika
határain túlra is kiterjesszék. Az 1970-es években észrevették, hogy egyik
legfontosabb összetevője – a „Langlands-duális csoport” – a
kvantumfizikában is felbukkan. Ez meglepetésként hatott. Ugyanazoknak a
mintázatoknak, amelyekről a szám- és mértan világaiban csak halvány, futó
benyomást nyerhetünk, megfelelői lennének a természet alapvető erőit leíró
elméletben? Frenkel fejében szöget ütött a kvantumfizika és a Langlands-
program közötti lehetséges kapcsolat, és nekiállt, hogy ezt megvizsgálja –
méghozzá egy több millió dolláros támogatás segítségével, amelyet ő és
néhány kollégája 2004-ben kapott a Védelmi Minisztériumtól; ez máig a
legjelentősebb támogatás a tiszta matematika kutatásában. (A tiszta
matematika, amellett, hogy makulátlan és jószándékú, ráadásul olcsó is:
gyakorlóinak nincs szükségük többre, mint krétára és egy kis útiköltségre.
Emellett nyitott és átlátható, mert nincsenek benne szabadalmaztatásra váró
találmányok.)
Ez Frenkel Edward Wittennel való együttműködését eredményezte.
Wittent széles körben a legnagyobb élő matematikai fizikusnak tekintik (és
mint maga Langlands, a Princeton-i Institute for Advanced Study tagja).
Witten virtuóza a húrelméletnek, a fizikusok folyamatos erőfeszítésének,
hogy a természet összes erőjét – beleértve a gravitációt is – egyetlen csinos
matematikai csomagban egyesítsék. Frenkelt meglepte Witten
„kérlelhetetlen logikája” és „remek ízlése”. Witten látta meg, hogy a
húrelméleti szakemberek által feltételezett „bránok” (a „membrán” szóból)
analógok lehetnek a matematikusok által kitalált „kévékkel”. Így indult el
egy termékeny párbeszéd egyfelől a matematika egységesítésére törekvő
Langlands-program, másfelől a fizika egységesítését célzó húrelmélet
között. Bár a húrelmélettel kapcsolatos optimizmus kissé alábbhagyott a
világegyetem hatékony leírásának (eddigi) sikertelensége miatt, a
Langlands-kapcsolat mély betekintést tett lehetővé a részecskefizika
működésébe.
Nem ez volt az első eset, amikor a tiszta szépségükért tanulmányozott
matematikai fogalmakról később kiderült, hogy megvilágítanak valamit a
fizika világában. „Hogyan lehet – kérdezte Einstein csodálkozva –, hogy az
a matematika, amely végső soron a tapasztalástól független emberi
gondolkodás terméke, csodálatosan megfelel a valóság tárgyainak?”
Frenkel ehhez való hozzáállása nagyon eltér Einsteinétől. Frenkel számára a
matematikai struktúrák a „valóság tárgyai” közé tartoznak; mindegyik
éppolyan valóságos, mint bármi a fizikai vagy a mentális világban.
Ezenkívül nem az emberi gondolkodás termékei; időtlenül léteznek a
maguk platóni birodalmában, várva, hogy a matematikusok felfedezzék
őket. Az a meggyőződés, hogy a matematikának van egy, az emberi elmén
túlmutató valósága, nem szokatlan a művelőinél, különösen az olyan
nagyoknál, mint Frenkel és Langlands, Sir Roger Penrose és Kurt Gödel. Ez
abból ered, ahogy váratlanul bizonyos furcsa mintázatok és megfelelések
bukkannak fel, sejtetve valami titokzatosat. Ki tette ide ezeket a
mintázatokat? Bizonyosan nem mi voltunk.
A matematika e platonista szemléletével az a probléma (a misterioso
hajlamú Frenkel soha nem ismeri el annak), hogy a matematikai tudást
csodává változtatja. Ha a matematika tárgyai tőlünk elkülönülve léteznek,
valami olyan platóni mennyországban, amely túl van a tér és az idő fizikai
világán, akkor hogyan érintkezik velük az emberi elme, hogyan ismeri meg
tulajdonságaikat és kapcsolataikat? Netán a matematikusoknak ESP-jük
(elektronikus stabilitási programjuk) van ehhez? A platonizmussal az a
gond, ahogy a filozófus Hilary Putnam megjegyzi, hogy „úgy tűnik, teljesen
összeegyeztethetetlen azon egyszerű ténnyel, hogy agyunkkal
gondolkozunk, nem anyagtalan lelkünkkel.”
Lehet, hogy Frenkelnek el kell nézni platonikus fantáziáját. Utóvégre
minden szerelmes romantikus illúziókat dédelget a szeretett lénnyel
kapcsolatban. 2009-ben, amikor Frenkel Párizsban elfoglalhatta a Fondation
Sciences Mathématiques Chaire d’Excellence-át, elhatározta, hogy
rövidfilmet készít matematika iránti szenvedélyének kifejezésére. Mishima
Yukio The Rite of Love and Deathje (A szerelem és a halál rítusai) által
inspirálva a Rites of Love and Math (A szerelem és a matematika rítusai – a
ford.) címet adta neki. Ebben a csendes Nó-stílusú allegóriában Frenkel
olyan matematikust játszik, aki megalkotja a szerelem képletét. Hogy a
képlet ne kerüljön gonosz kezekbe, elrejti a világ elől, bambuszbottal a
szeretett nő testére tetoválja, majd felkészül, hogy a képlet védelme
érdekében feláldozza magát. A filmet 2010-es párizsi premierjét követően a
Le Monde „lenyűgöző rövidfilmnek” nevezte, amely „szokatlanul
romantikus képet ad a matematikusokról”. A filmben használt „szerelmi
formulát” Frenkel maga fedezte fel (a kvantumtérelmélet matematikai
alapjai után kutatva). Szép képlet, mégis megszorító. Csak 0, 1 és ∞
szerepel benne számként. Nem ilyen a szerelem is?
7

A MAGASABB MATEMATIKA AVATÁRJAI

„A tiszta matematika tudománya … azt állíthatja magáról, hogy az emberi

szellem legeredetibb alkotása”, jelentette ki a filozófus (azelőtt
matematikus) Alfred North Whitehead. Ehhez képest furcsa, hogy e
„tudomány” gyakorlói még mindig úgy érzik, szükség van hivatásuk
igazolására – nem is beszélve a társadalom többi tagjától kapott
támogatásról. Ne feledjük, hogy Whitehead „tiszta” matematikát mondott.
Ő nem beszélt az „alkalmazott” fajtáról, amelyet azért művelnek, mert
hasznos az empirikus tudományok vagy a kereskedelmi célok
szempontjából. (Ez utóbbit néha lekicsinylően ipari matematikának
nevezik.) A „tiszta” matematika közömbös az ilyen szempontok iránt.
Legmélyebb problémái saját, semmi másra nem tekintő rejtélyeiből
keletkeznek.
Természetesen időről időre a tiszta matematika kutatásáról is kiderül,
hogy vannak alkalmazásai. Az elméleti tyúk aranytojást tojik. A
melléktermékek váratlan hasznosságának e lehetőségére hívta fel a
figyelmet Abraham Flexner, a princetoni Institute for Advanced Study
alapítója a Harper’s Magazine-ban megjelent, „A haszontalan tudás
haszna” című 1939-es cikkében. De az „aranytojást tojó tyúk érv” (ahogy a
harvardi történész Steven Shapin elnevezte) nem éppen az, ami a tiszta
matematika művelőit vonzaná. A brit matematikus G. H. Hardy a maga
részéről kimondott megvetéssel viseltetett azon elképzelés iránt, hogy a
„valódi” matematikának bármiféle gyakorlati jelentőséggel kellene bírnia.
1940-es Egy matematikus védőbeszéde című könyvében – melyet
David Foster Wallace jogosan üdvözölt „a legélesebb elméjű angol
szépprózaként a matematikáról” – Hardy azt állította, hogy a matematika
célja ugyanaz, mint a művészeté: a belső szépség megteremtése.
Előszeretettel hangoztatta azt a vélekedést, hogy saját speciális területe, a
számelmélet tökéletesen haszontalan. Nem kétséges, hogy Hardyt, aki
1947-ben hunyt el, lesújtaná az a fejlemény, hogy „tiszta” számelméletét a
nyilvános kulcsú kriptográfia alapjaként tisztátalan szolgáltatásra fogták –
általa az ügyfelek titkosított hitelkártyaadatokat küldhetnek egy online
áruházba titkos kriptográfiai kulcsok cseréje nélkül, ami sok billió dollárnyi
e-kereskedelmet tesz lehetővé. Annak sem örülne, hogy a matematika egyik
ágával, a funkcionálanalízissel foglalkozó munkája alapvető fontosságúnak
bizonyult a híres Black-Scholes egyenlethez, amelyet a Wall Streeten
használnak a pénzügyi derivatívák beárazására.
A durva kommercializmust szülő tiszta matematika iróniájának nem
kis hatása volt Michael Harrisre, akinek memoárja, a Mathematics without
Apologies (Matematika bocsánatkérés nélkül), tiszteletlenül visszhangozza
a Hardy-könyv klasszikus címét. Harris kiváló középkorú amerikai
matematikus; abban a dicsőségesen tiszta sztratoszférában dolgozik, ahol az
algebra, a geometria és a számelmélet találkozik egymással. „Pályafutásom
első részének legfőbb problémája – írta – a Birch és a Swinnerton-Dyer
sejtés, amely a polinomiális egyenletek legegyszerűbb osztályáról –
elliptikus görbékről – szól: ezeknél nincs egyszerű mód arra, hogy
eldöntsük, a megoldások száma véges-e vagy végtelen.” (Bár az elliptikus
görbék megjelenése egyszerű, kiderül, hogy mély struktúrával
rendelkeznek, ami végtelenül érdekessé teszi őket.) Harris kutatói
karrierjének nagy részét Párizsban töltötte, és ez meg is látszik; a memoárt
áthatja a gall intellektuális játékosság, és tele van olyan személyiségek
emlegetésével, mint Pierre Bourdieu, Issey Miyake és Catherine Millet („a
szexuális sztahanovista”). Szót ejt továbbá a végeérhetetlen párizsi pezsgős
fogadásokról, ahol „az első egy vagy két pohár alatt matematikai
eszmecsere zajlik, utána a beszélgetés rátér az egyetemi politikára és a
pletykákra”. Elkalandozó, kaján (a „fuck-you money” kifejezés megjelenik
a tárgymutatóban) és szellemes. Lenyűgöző irodalmi kitérőket tartalmaz,
mint például Thomas Pynchon-regények rejtett matematikai szerkezetének
elemzését; továbbá bájos kis közjátékokat az elemi matematikával
kapcsolatban, amelyeket Harrisnek az a gáláns kísérlete inspirált, hogy egy
manhattani vacsorán elmagyarázza a számelméletet egy brit színésznőnek.
A prímszám egyszerű meghatározásával indítva lépésről lépésre építi
fel az említett Birch-Swinnerton-Dyer-hipotézis magyarázatát, amely a
vezető matematikusok nemzetközi csoportja által 2000-ben Párizsban adott
sajtótájékoztatón a hét millenniumi probléma egyikének minősült: ezek
megoldását egymillió dolláros díjjal jutalmazzák. Harris bensőséges
pillantást vet a modern matematika legmélyebb fejleményeire, különösen
Alexander Grothendieck látnoki munkásságára. És sokat elmélkedik azon,
amit a matematikusi hivatás „pátoszának” nevez.
 Harris őszintén szkeptikus a tiszta matematika szokásos igazolásával
kapcsolatban, miszerint habár az valóban szép, de még jó is lehet,
legalábbis a haszonelvű „aranytojást tojó tyúk” értelmében. „Nemcsak
tisztességtelen, hanem önromboló is az az állítás, hogy a tiszta matematika
kutatásait a lehetséges alkalmazások motiválják” – mondja. Megjegyzi,
hogy a nyilvános kulcsú kriptográfia azáltal, hogy a világot biztonságossá
teszi az Amazon számára, tönkretette a sarki könyvesboltokat (Amerikában,
nem pedig Franciaországban, ahol az online kiskereskedőknek törvény
tiltja, hogy leértékelt könyveket ingyenesen szállítsanak). És olimposzi
megvetést mutat a „pénzügyi matematika” hirtelen támadt népszerűsége
iránt, amely utat kínál a derivatívák által hizlalt vagyonoknak a Wall
Streeten: „Egy kolléga azzal büszkélkedett, hogy a Columbia Egyetem
matematikai finanszírozási programja friss gyümölcsök, sajtok és
csokoládés brownie-k gazdag napi kiosztását ígérte, miközben más
tanszékek, köztük az enyém is Párizsban, jó, ha néhány teafiltert és pár
süteményt tudnak juttatni alultáplált diákjaiknak.” Ma a matematikai
hallgatók 70 százaléka még Franciaország elit École Polytechnique-jében is
pénzügyi karrierre törekszik.
Harrist az az állítás sem hatja meg, amelyet Hardy és sokan mások
hangoztatnak, hogy a tiszta matematikát igazolja a szépsége. Amikor
matematikusok beszélnek a szépségről, mondja, ezen ők valójában örömet
értenek. „Ezen a nyugodt területen kívül rossz néven veszik, ha azt
mondjuk, hogy az öröm motivál minket” – írja Harris. „Az esztétika az
egyik módja annak, hogy összebékítsük ezt a motivációt az elme
»magasztos« habitusával”.
Miért fizessen a társadalom egy kis embercsoportnak azért, hogy
kreatív képességeit arra használja, amit élvez? „Ha egy miniszter tenné fel
nekem ezt a kérdést – mondja Harris –, azt felelném, hogy a
matematikusokra, mint más tudósokra is, az egyetemeken azért van
szükség, hogy a tanulók egy bizonyos populációját a technológiai
társadalom fejlődéséhez szükséges készségekre tanítsák. Egy némileg
szélesebb körű diákpopulációt pedig olyan tanfolyamokkal kössenek le,
amelyek meghiúsítják a felesleges pályázók álmait különösen kívánatos
szakmák betöltésére (a kezdő szintű matematikai analízis például formális
követelmény volt az Egyesült Államokban az orvosi egyetemre való
felvételhez)”. Ugyan az orvosoknak nincs igazán szükségük az analízisre,
de Harris legalább azt elismeri, hogy a mérnökök, a közgazdászok és a
készletgazdák nem tudnának boldogulni tisztességes mennyiségű
matematika nélkül; bár szerinte ez is triviális matematika.
Végül ott a matematikai igazság feltételezett értéke. Az ókori görögök
óta a matematikát a tudás paradigmájának tekintették: biztos, időtlen,
szükségszerű. De minek a tudása? Vajon a matematika által felfedezett
igazságok az olyan tárgyak – tökéletes körök stb. – örök és nem evilági
birodalmát írják le, amelyek teljesen függetlenül léteznek a róluk
gondolkodó matematikusoktól? Vagy valójában a matematikai tárgyak
csupán a mi elménkben létező emberi konstrukciók? Esetleg, még
radikálisabban fogalmazva, lehet, hogy a tiszta matematika egyáltalán nem
ír le semmilyen tárgyat, és csak egy bonyolult játék formális
szimbólumokkal, amelyet ceruzával és papírral játszanak?
A kérdés, hogy valójában mi a matematika, továbbra is nyugtalanítja a
filozófusokat, de nem így Harrist. A filozófusok, akik a matematikai lét és
igazság problémáival foglalkoznak, állítja, jellemzően kevés figyelmet
szentelnek annak, hogy valójában mit csinálnak a matematikusok. Támadó
éllel szembeállítja egymással, amit a „Matematika filozófiájának” nevez
(nagy M) – „a filozófusok által feltalált tisztán hipotetikus témát” – „a (kis
m) matematika filozófiájával”, amely kiindulópontnak nem az
ismeretelmélettel és az ontológiával kapcsolatos a priori kérdéseket teszi
meg, hanem a gyakorló matematikusok tevékenységét.
Itt Harris egy kicsit igazságtalan. Nem szól arról, hogy a matematika
filozófiájában a standard versengő pozíciókat eredetileg nem filozófusok,
hanem matematikusok jelölték ki – éspedig a múlt század legnagyobbjai
közül valók. David Hilbert volt az – Harris értékelése szerint „szuperhős” –,
aki létrehozta a „formalizmust”, amely a magasabb matematikát formális
szimbólumokkal való játéknak tekinti. Henri Poincaré (egy másik
„szuperhős”), Hermann Weyl és L. E. J. Brouwer álltak az „intuicionizmus”
mögött, amely szerint a számok és más matematikai objektumok elmefüggő
konstrukciók. Bertrand Russell és Alfred North Whitehead a „logicizmus”
néven ismert pozíciót képviselték, a hatalmas Principia Mathematicában
annak megmutatására tettek kísérletet, hogy a matematika valójában
álruhába öltözött logika. A „platonizmust” pedig – azt a gondolatot, hogy a
matematika a tudattól független tárgyak tökéletes és örökkévaló birodalmát
írja le, mint Platónnál a formák világa – Kurt Gödel hirdette.
Mindezek a matematikus figurák szenvedélyesen részt vettek abban,
amit Harris nagy M-mel a Matematika filozófiájának minősít. A köztük és
híveik közötti vita az 1920-as években éleződött ki, és csapott át gyakran
személyeskedésbe. Ez nem csoda: a matematika az idő tájt „válságon” ment
keresztül, amely egy sor, a bizalmat megrendítő fejleményből eredt, mint a
nem-euklideszi geometriák megjelenése és a halmazelmélet
paradoxonainak felfedezése. Úgy érezték, hogy ha a bizonyosság régi
ideálját meg akarják menteni, a matematikát új és biztonságos alapokra kell
helyezniük. A kérdés az volt, hogyan műveljék a matematikát: milyen
típusú bizonyításokat fogadjanak el érvényesnek, s a végtelen miféle
használatait engedjék meg.
Az egymással versengő XX. század eleji megalapozási programok
egyike sem bizonyult kielégítőnek, s ennek éppúgy voltak technikai, mint
filozófiai okai. (Különösen Gödel „nemteljességi tételei” vontak maguk
után mind a Hilbert-féle formalizmus, mind Russell és Whitehead logikája
számára leküzdhetetlen problémákat: a nemteljességi tételek nagyjából azt
mutatták, hogy Hilbert matematikai „játékszabályainak”
ellentmondástalanságát soha nem lehet bebizonyítani, és hogy egy olyan
logikai rendszer, mint a Russell – Whitehead párosé, soha nem tud
megragadni minden matematikai igazságot.) A matematikai létezés és
igazság problémája továbbra is megoldatlan, és a filozófusok ezután is
birkóznak velük – eredménytelenül. Erről tanúskodik Hilary Putnam 1979-
es tanulmányának őszinte címe is, Philosophy of Mathematics: Why
Nothing Works (A matematika filozófiája: miért nem működik semmi).
Harris számára ez kissé vieux jeu[2]. A szakma válságérzése, amely
olyan erős volt kevesebb, mint egy évszázaddal ezelőtt, alábbhagyott; a régi
nehézségeket úgy-ahogy elsimították vagy elkendőzték. Ha egy kortárs
matematikust megkérünk, nyilatkozzon filozófiai pártállásáról, a vicc
szerint hétköznap „platonistát” fogunk hallani, vasárnap pedig
„formalistát”. Azaz amikor matematikán dolgoznak, a matematikusok ezt a
tudattól független valóságnak tekintik; de mikor gondolkodóba esnek,
sokan állítják, hogy abban hisznek, ez csak egy játék jelentés nélküli
formális szimbólumokkal.
Ma a matematika paradigmaváltásai kevésbé kapcsolódnak a
„válsághoz”, inkább a jobb módszerek megtalálásához. Korábban például
azt gondolták, hogy az egész matematika felépíthető halmazokból. A
halmazelmélet azt mutatja be, hogy a látszólag korlátlan komplexitású
struktúrák – számrendszerek, geometriai terek, a végtelenségek végtelen
hierarchiája – kialakíthatók a legszerényebb anyagokból, abból az egyszerű
fogalomból, hogy egy dolog egy másik dolog eleme. A 0 szám például
„üres halmazként” definiálható: az a halmaz, amelynek egyáltalán
nincsenek elemei. Az 1-es szám úgy, mint az a halmaz, amely egy elemet
tartalmaz, a 0-t, és semmi mást. A kettő viszont 0-t és 1-et tartalmazó
halmazként, és így tovább, minden egymásra következő számhoz az a
halmaz tartozik, amely az összes előző számhoz tartozót magában foglalja.
A számokat nem kiindulásnak veszik többé, hanem egyre összetettebb
struktúrák tiszta halmazainak.
Az 1930-as években ragyogó fiatal párizsi matematikusok – köztük
André Weil – elhatározták, hogy a matematika házát biztonságosabbá
teszik, újra felépítve azt a halmazelmélet logikai alapjain. A projekt a
Bourbaki kollektív álnév alatt évtizedekig folytatódott, s egyik vastag
értekezést szülte a másik után. Ennek egyik következménye – eléggé
esztelen módon – az „új matematika” nevű oktatási reform bevezetése volt
még az 1960-as években, amely a számokról való intuitív beszédet a
halmazok idegen zsargonjával helyettesítve teljesen összezavarta az
amerikai iskolás gyerekeket és szüleiket.
A fizikusok a „minden elméletének” megtalálásáról beszélnek; s a
halmazelmélet annyira elsöprően általános, hogy akár a „minden elmélete
elméletének” is tűnhet. A Bourbaki-kör tagjai is biztosan így látták. De
néhány évtizeddel azután, hogy programjuk elindult, a rendkívüli
Alexander Grothendieck vált a kör központjává, és túllépett rajta. Eközben
létrehozta a tiszta matematika új stílusát, amely éppolyan gyümölcsözőnek
bizonyult, mint amilyen szédítően elvontnak. Már jóval azelőtt, hogy 2014-
ben a Pireneusokban egy távoli tanyán nyolcvanhat évesen meghalt, az
utolsó fél évszázad legnagyobb matematikusának tekintették. Ahogy Harris
megjegyzi, bizonyára a „legromantikusabb” is volt: „Élettörténete írói
feldolgozásért kiált.”
A nyers tények eléggé meglepőek. Alexander Grothendieck 1928-ban
született Berlinben aktív anarchista szülőktől. Orosz zsidó apja részt vett a
cári rezsim elleni 1905-ös felkelésben és az 1917-es forradalomban. A
bolsevikok alatt megúszta a bebörtönöztetést; összecsapott a náci
gengszterekkel Berlin utcáin; harcolt a republikánus oldalon a spanyol
polgárháborúban (ahogy Grothendieck anyja is); és Franciaország eleste
után Párizsból Auschwitzba deportálták, majd ott meggyilkolták.
Grothendiecket hamburgi nem-zsidó anyja nevelte Franciaország déli
részén. A fiú mind a számokhoz, mind a bokszhoz tehetséget mutatott. A
háború után Párizsba ment, hogy a nagy Henri Cartan-nál tanuljon
matematikát. A São Paulóban és Kansasban, valamint a Harvardon
elvégzett korai oktatási gyakorlat után Grothendiecket 1958-ban meghívták,
hogy csatlakozzon az Institut des Hautes Études Scientifiques-hez, amelyet
éppen akkor alapított egy magánvállalkozó Párizs mellett, a Bois-Marie
erdeiben. Ott töltötte Grothendieck a következő tizenkét évet,
megdöbbentve elit kollégáit és fiatalabb tanítványait azzal, ahogy a
magasabb matematika tájképét újjáalkotta.
Grothendieck fizikailag impozáns, borotvált fejű, jóképű férfi volt;
éppolyan karizmatikus, mint puritán. Kegyetlen minimalizmusa kiterjedt a
pénz megvetésére és szerzetesi ruhatárára. Következetes pacifista és
antimilitarista lévén 1966-ban nem volt hajlandó Moszkvába menni (ahol a
matematikusok nemzetközi kongresszusát tartották), hogy átvegye a
matematikában legnagyobb kitüntetést, a Fields-érmet. Ugyanakkor a
következő évben elutazott Észak-Vietnamba, ahol a dzsungelben tiszta
matematikára tanította azokat a diákokat, akiket Hanoiból evakuáltak az
amerikai bombázás elkerülése végett. Életének nagy részében (önként)
hontalan maradt, három gyermeke volt egy nőtől, akit feleségül vett, és még
kettő házasságon kívül. Megalapította a Survivre et Vivre radikális ökológiai
csoportot, és egyszer letartóztatták, mert egy politikai tüntetésen
Avignonban leütött néhány csendőrt.
Kérlelhetetlen és néha paranoiás integritás-érzése miatt Grothendieck
végül elidegenedett a francia matematikusok intézményi világától. Az
1990-es évek elején eltűnt a Pireneusokban, ahol – mint azt maroknyi
csodálója jelentette, akiknek sikerült nyomon követni őt – a fennmaradó
éveiben pitypanglevesen élt, és azon elmélkedett, hogy egy rosszindulatú
metafizikai erő pusztítja a világ isteni harmóniáját, alkalmasint picit
módosítva a fény sebességén. Azt mondták, a helybeli falusiak
gondoskodtak róla.
Grothendieck víziója a matematikáról új nyelvet fejlesztett ki – ez akár
ideológiának is nevezhető –, amelyen addig elképzelhetetlen gondolatokat
lehetett kifejezni. Elsőként hirdette azt az elvet, miszerint egy matematikai
objektum ismerete azt jelenti, hogy ismerjük a kapcsolatait az összes
hasonló jellegű objektummal. Más szóval, ha szeretnénk megismerni a
matematikai objektum valódi természetét, ne bele nézzünk, hanem azt
figyeljük meg, hogyan játszik a társaival.
 A matematikai objektumok egy ilyen társas csoportját Arisztotelész és
Kant előtti főhajtásként nevezik kategóriának. Egy kategória állhat
absztrakt felületekből. Ezek a felületek összejátszanak, abban az
értelemben, hogy teljesen természetesen tudunk oda-vissza mozogni
közöttük úgy, hogy figyelembe vesszük általános formájukat. Például, ha
két felületen ugyanolyan számú lyuk van – mint egy fánkon és egy
kávéscsészén –, az egyik felület matematikailag zökkenőmentesen
átalakítható a másikba.
Egy másik kategória állhat az összes olyan különböző algebrai
rendszerből, amelyek a szorzáshoz hasonló művelettel rendelkeznek; ezek
az algebrák is összejátszanak abban az értelemben, hogy természetesen
tudunk oda-vissza mozogni közöttük, miközben figyelembe vesszük közös
multiplikatív szerkezetüket. Az egy kategóriába tartozó objektumok közötti
ilyen struktúra-megőrző oda-vissza relációkat nevezzük morfizmusoknak,
vagy néha – absztrakt természetük hangsúlyozására – nyilaknak. Ezek
határozzák meg a kategóriákon belüli játék általános alakját.
És itt kezd a dolog érdekessé válni: az egyik kategóriában – mondjuk a
felületekében – tanúsított viselkedést finoman utánozhatja a másikban –
mondjuk az algebrák kategóriájában – történő viselkedés. A két kategória
együtt játszónak is tekinthető: van egy természetes módja annak, hogy oda-
vissza lépjünk közöttük; ezt nevezik funktornak. Egy ilyen funktor
birtokában meglehetősen általánosan mindkét kategóriáról okoskodhatunk
anélkül, hogy valamelyikük sajátos részleteiben elakadnánk. Azt is
észrevehetjük, hogy mivel a kategóriák egymással játszanak, maguk is
kategóriát alkotnak: a kategóriák kategóriáját.
A kategóriaelméletet az 1940-es években találta fel Saunders Mac
Lane a Chicagói Egyetemről és Samuel Eilenberg a Columbiáról. Először
sok matematikus kétesnek ítélte, így megkapta az „absztrakt nonszensz”
becenevet. Hogyan tudna a matematika egy ilyen túl elvont megközelítése,
amelyből szinte minden klasszikus tartalmat lecsapoltak, mást
eredményezni, mint terméketlenséget? Grothendiecknél mégis működött.
1958 és 1970 között kategóriaelméletet használt, hogy új, páratlan
gazdagságú struktúrákat hozzon létre. Azóta a kategóriaelmélet mámorító
absztrakciói hasznosak lettek az elméleti fizikában, a számítástechnikában,
a logikában és a filozófiában. A francia filozófus Alain Badiou az 1980-as
évektől kezdve – megfelelő matematikai alapokkal – a lét és a
transzcendencia eszméinek vizsgálatában a kategóriaelméletre támaszkodik.
 A Grothendieck által kezdeményezett projekt Descartes-tal kezdődött:
a geometria és az algebra egyesítésével. Ezeket a matematika jin-jéhez és
yang-jához hasonlították: a geometria tér, az algebra idő; a geometria olyan,
mint a festés, az algebra, mint a zene stb. Kevésbé fantáziadúsan a
geometria a formáról, az algebra a struktúráról – mindenekelőtt az
egyenleteken belüli struktúráról – szól. És ahogy Descartes a karteziánus
koordináták kitalálásával megmutatta, az egyenletek alakzatokat írhatnak
le: az x2 + y2 = 1 például egy 1 sugarú kört. Tehát az algebra és a geometria
szorosan kapcsolódnak, és – André Weil szavaival – „finom simogatásokat”
váltanak egymással.
Az 1940-es években Weil meglátásainak köszönhetően nyilvánvalóvá
vált, hogy a geometria és az algebra közötti dialektika kulcsszerepet játszik
a matematika néhány makacsul tartós rejtélyének a megoldásában. E
dialektikát azután Grothendieck munkája emelte fel az absztrakció olyan
magasságaiba – amely, mint mondták, még a nagy Weilt is megijesztette –,
hogy e misztériumok újszerű megértése következett be. Az elmúlt évtizedek
legnagyobb matematikai eredményeit számos esetben Grothendieck
alapozta meg, beleértve Fermat utolsó tételének 1994-es bizonyítását is –
csodálatos intellektuális teljesítmény, nulla gyakorlati vagy kereskedelmi
értékkel.
Grothendieck átalakította a modern matematikát. Azonban ennek az
átalakulásnak nem kis részét egy kevésbé ismert előfutárának, Emmy
Noethernek kell a javára írni. Az 1882-ben Bajorországban született
Noether volt az, aki a kategóriák elméletét inspiráló absztrakt megközelítést
nagyrészt létrehozta.[3] Azonban nőként egy férfiak által uralt egyetemi
világban el volt zárva előtte annak lehetősége, hogy professzor legyen
Göttingenben; a klasszicisták és a történészek a karon azt is megpróbálták
megakadályozni, hogy fizetés nélküli előadásokat tartson. Erre föl jegyezte
meg David Hilbert, a német matematika doyenje: „Nem látok okot arra,
hogy neme akadálya legyen a kinevezésének. Utóvégre egyetem vagyunk,
nem fürdő.” Noether, aki zsidó volt, elmenekült az Egyesült Államokba,
amikor a nácik hatalomra jutottak, és a chicagói Bryn Mawr-ban tanított, de
egy hirtelen fertőzésbe 1935-ben belehalt.
Emmy Noetherben természetesen alakult ki az az intellektuális szokás,
hogy egy problémával az általánosság egyre magasabb szintjein birkózzon
meg. Ezt osztotta Grothendieck is, aki azt mondta, hogy nem a „kalapács-
véső” módszerrel szeret megoldani egy problémát, hanem hagyja, hogy az
absztrakció tengere „elárassza és feloldja” azt. A matematikusok által kezelt
ismerős dolgok, mint például az egyenletek, függvények és még a
geometriai pontok is az ő víziójában jóval összetettebb és sokoldalúbb
struktúrákként születtek újjá. A régi dolgok az újak puszta árnyékainak –
vagy, ahogy Grothendieck szívesebben hívta őket, „avatárjainak” –
bizonyultak. (Egy avatár eredetileg egy hindu isten földi megnyilvánulása;
sok francia matematikus talán a szanszkrit nyelvben is szakértő André Weil
befolyása miatt merít előszeretettel a terminológiában a hindu
metafizikából.)
Ez nem egyszeri folyamat. Végül minden új absztrakcióról kiderül,
hogy egy még magasabb absztrakció avatárja. Ahogy Michael Harris
mondja: „A rendelkezésre álló fogalmak az általunk megragadni próbált,
elérhetetlen fogalmak avatárjaként értelmezhetők.” Ezen új fogalmak
megragadásával a matematika a növekvő absztrakció egyfajta „létráján”
halad felfelé. És Harris szerint ez az, amire a filozófusoknak figyelniük kell:
„Ha a mai matematika egyetlen jellegzetességére kérdeznél rá, amely
filozófiai elemzés után kiált, azt tanácsolnám, hogy a szilárd alapok
keresése helyett gyakorold a fogalmi és avatár-létrák megmászását.”
És mi van a létra tetején? Harris játékos komolysággal azt állítja, hogy
„talán van egy nagy tétel”, minden matematika végső eredete – „valami
samsara = nirvana-hoz hasonló”. De mivel a megmászásra váró lépcsők
száma végtelenül sok, ez elérhetetlen.
Akkor hát ebben áll a matematika pátosza. Ellentétben az elméleti
fizikával, amely törekedhet egy, az univerzum összes erőjéről és
részecskéjéről számot adó „végső elméletre”, a tiszta matematikának el kell
ismernie végső igazságra való törekvésének hiábavalóságát. Ahogy Harris
megjegyzi: „Minden fellebbentett fátyollal csupán egy további fátyol tárul a
szemünk elé.” A matematikus arra van ítélve, amit André Weil „a tudás és
közöny” végtelen ciklusának nevezett.
De lehet ez még rosszabb is. Gödel második nemteljességi tételének
köszönhetően, amely nagyjából azt mondja ki, hogy a matematika soha nem
tudja bizonyítani a saját konzisztens voltát, a matematikusok nem lehetnek
teljesen biztosak abban, hogy a vállalkozásukat megalapozó axiómák nem
rejtenek magukban még felderítetlen logikai ellentmondást. Ez a lehetőség
„rendkívül zavaró bármely racionális elme számára” – nyilatkozta
Vlagyimir Vojevodszkij orosz származású (és Fields-érmes) matematikus az
Institute of Advanced Study nyolcadik születésnapja alkalmából. Valójában
az ilyen következetlenség felfedezése végzetes lenne a tiszta matematikára
nézve, legalábbis, ahogy ma gondoljuk. Sértené az igazság és a hamisság
közti különbségtételt, az avatárok létrája összeomlana, és az Egyetlen Nagy
Tétel valóban szörnyű formát öltene: 0 = 1.
Mégis, furcsa módon az e-kereskedelem és a pénzügyi derivatívák
érintetlenül maradnának.
8

BENOIT MANDELBROT
ÉS A FRAKTÁLOK FELFEDEZÉSE

Benoit Mandelbrotot, a 2010-ben meghalt ragyogó lengyel-francia-amerikai

matematikust szinte annyira vonzotta a bonyolultság és a furcsaság, mint
egy költőt. Az ő távoli jelenségek közti mély kapcsolatokat észlelő
zsenialitása új geometriai ág létrehozását eredményezte, amely elmélyítette
mind egyes természeti formák, mind az emberi viselkedés mintáinak
megértését. Ennek kulcsa az egyszerű, de nehezen megragadható gondolat,
az önhasonlóság.
Ahhoz, hogy lássuk, mit jelent az önhasonlóság, vessünk egy pillantást
egy egyszerű példára: a karfiolra. Vegyünk egyet ebből a káposztaféléből,
és figyeljük meg félgömb alakú húsos virágzatát. Egyik rózsáját szedjük le.
Hogyan néz ki? Mint egy kisebb karfiolfej, amely több kisebb rózsából áll.
Most szedjünk le ebből egy kisebb rózsát. Ez hogyan néz ki? Mint egy még
kisebb karfiolfej. Ha folytatjuk ezt a folyamatot – hamarosan szükségünk
lesz nagyítóra –, azt találjuk, hogy a kisebb és kisebb darabok mindegyike
hasonlít a kezdetihez. A karfiolt tehát önhasonlónak mondjuk. Mindegyik
része ismétli az egészet.
Más, önhasonló jelenségek a felhők, a partvonalak, a villám, a
galaxisok csoportjai, a testünkben lévő vérerek hálózata, és talán a pénzügyi
piacok fel- és leszálló mozgásainak mintázata – mindegyiknek megvan a
maga sajátos formája. Minél közelebbről nézünk egy partvonalat, annál
jobban úgy találjuk, hogy egyenetlen, nem sima, és minden egyenetlen
szegmens kisebb, hasonlóan egyenetlen szegmenseket tartalmaz, amelyeket
Mandelbrot módszerei írhatnak le. Az önhasonló formák lényegi érdessége
miatt a klasszikus matematika nincs rájuk kellően felkészülve. Módszerei, a
görögöktől a múlt századig, jobban illeszkednek a sima formákhoz, például
a körökhöz. (Ne feledjük, a kör nem önhasonló: ha kisebb és kisebb
szegmensekre vágjuk, ezek a szegmensek majdnem egyenesek lesznek.)
Csak az utóbbi néhány évtizedben jött létre az érdesség matematikája,
amely meg tudja ragadni az önhasonlóságot és más, ilyen jellegű témákat,
mint a turbulencia, a zaj, a klaszterezés és a káosz. És mindezek mögött az
"első mozgató" Mandelbrot volt. Peripatetikus karriert futott be, de ennek
nagy részét az IBM New York-i kutatójaként töltötte el. Az 1970-es évek
végén híressé tette az önhasonlóság eszméjének népszerűsítése és a
„fraktál” szó (a latin fractus „törött” szóból) bevezetése az önhasonló
formák jelölésére. 1980-ban felfedezte a „Mandelbrot-halmazt”, amelynek
formája – kicsit úgy néz ki, mint egy szemölcsös hóember vagy egy bogár –
az újonnan divatba jött káoszkutatás reprezentatív alakjává vált. Viszont
talán kevésbé ismert Mandelbrot-ról, hogy a közgazdaságtant is felforgatta.
A fraktál-ötletei alapján létrehozott pénzügyi modellek azt jelezték, hogy a
tőzsde- és devizapiacok sokkal kockázatosabbak, mint ahogy azt az üzleti
iskolákban és a befektetési bankokban uralkodó konszenzus feltételezte, és
a vad kilengések – mint 2008. szeptember 29-én a Dow 777 pontos
zuhanása – elkerülhetetlenek.
Mindezt már azelőtt jól tudtam Mandelbrot karrierjéről, hogy
elolvastam posztumusz 2012-es visszaemlékezését, A fraktalista: egy
tudományos vagabund emlékeit, amelynek piszkozatát halála előtt,
nyolcvanöt évesen fejezte be. Tudtam „vagabund” és „bajkeverő” híréről, és
hogy az IBM-es évei ellenére meg is érdemelte ezeket a címkéket. Amire
nem voltam felkészülve, az a káprázatos emberek sora volt, akikkel
karrierje során találkozott. Íme, egy részleges lista a memoárjában
felbukkanó figurákról: Margaret Mead, Valéry Giscard d’Estaing, Claude
Lévi-Strauss, Noam Chomsky, Robert Oppenheimer, Jean Piaget, Fernand
Braudel, Claudio Abbado, Roman Jakobson, George Shultz, Ligeti György,
Stephen Jay Gould, Philip Johnson és Japán császárnéja.
Azt sem tudtam korábban, hogy Mandelbrot időnként anarchikus
megmozdulásai az IBM-nél legalább részben felelősek voltak a modern élet
csapásának, a számítógépes jelszónak a megjelenéséért. Ami a leginkább
megdöbbentett, az Mandelbrot intuíciójának egyedisége volt. Újra és újra az
egyszerűséget, sőt a szépséget találta meg ott, ahol mások csak
helyrehozhatatlan rendetlenséget láttak. A titka? A képekkel való játék
kedvelése, a vizuális meglátásokra való támaszkodás: „Amikor keresek,
csak nézek, nézek, nézek […]”
Mandelbrot 1924-ben született egy Varsóban élő zsidó családban.
Egyik szülője sem foglalkozott matematikával. Apja női kötöttáruval
kereskedett, anyja fogorvos volt, aki „erős jobb kezének és bicepszének”
köszönhetően mestere volt a foghúzásnak. Szolem nevű nagybátyja
azonban nemzetközi rangú matematikus volt, aki Párizsban tanult, és a
Collège de France professzora lett. „Senki sem befolyásolta annyira a
tudományos életutamat, mint Szolem” – mondja Mandelbrot, bár
nagybátyjának hatása elég sajátos volt.
Varsói gyermekkorát leírva élénken emlékszik vissza például az anyja
egyik páciense által árasztott trágyaszerű szagra; ez a páciens, csupa
tönkrement foggal, a fogorvosi költséget úgy spórolta össze, hogy a
családnak friss húst hozott a vágóhídról, ahol dolgozott. A nagy gazdasági
válságban apja üzlete összeomlott, és végül a család elhagyta
Lengyelországot; egy leplombált vonaton utazva a náci Németországon
keresztül Párizsba mentek. „Az összes ember közül, akit ismertünk, egyedül
mi költöztünk Franciaországba, és csak mi éltünk túl” – írja Mandelbrot,
hozzátéve, hogy a varsói gettóbeli szomszédjaik közül sokukat
„visszatartott értékes porcelánjuk, vagy az, hogy nem tudták eladni nagy
Bösendorfer koncertzongorájukat.”
Párizs elbűvölte a fiatal Mandelbrotot. Családja melegvíz nélküli
lakásban rendezkedett be Belleville mellett egy városrészben, amely akkor
még nyomornegyed volt, a Buttes Chaumont közelében, de a fiú mohón
fedezte fel a várost, a Louvre-t, a rue St.-Martin régi tudományos
múzeumát, a latin negyedet. Gyorsan elsajátította az új nyelvet. Egyik nap
apja hazacipelt „egy elavult többkötetes Larousse Encyclopédie-t, és a
frissítések évtizedek óta gyűlt köteteit. Azonnal végigolvastam őket elejétől
a végig.” Bár a lycée-ben, ahová járt, a tiszta franciát beszélték, ráragadt a
belleville-i környezet egyfajta párizsi cockney-ja, amelyben a marrant
(vicces) marronnak (barna) hangzik. Ennek eredményeként, mint mondja,
„a beszélt franciaságom sohasem stabilizálódott, és maradt egy akcentusom,
amely időnként változik, és nem könnyű követni.”
Az iskolában Mandelbrot kitűnt, mint un crack – szleng kifejezés az
„éllovas”-ra –, sőt un taupin (matekos): ez „nyelvileg – mondja Mandelbrot
– az amerikai »nerd«[4] szélsőséges formája” (a taupin szó a francia taupe,
azaz „vakondok”-ból vezethető le). Ami miatt kiemelkedett, az a képessége
volt, hogy „geometrizálja” a problémákat. Ahelyett, hogy a képleteket
rakosgatta volna, mint diáktársai, ő kivételes vizuális memóriáját használta,
hogy megértse, hogyan rejthet egy bonyolult egyenlet álruhája egy egyszerű
alakot. Egy országos versenyvizsgán ő volt az egyetlen diák
Franciaországban, akinek sikerült megoldani egy különösen gyilkos
problémát. „Hogyan sikerült?” – kérdezte hitetlenkedve tanára, egy
bizonyos Monsieur Pons. – „Egyetlen ember sem tudta megoldani ezt a
hármas integrált a megadott időn belül!” Mandelbrot közölte a tanárával,
hogy egyszerűen megváltoztatta azokat a koordinátákat, amelyekben a
problémát megfogalmazták, így kiderült annak geometriai lényege, a gömb,
mire M. Pons továbbállt, motyogva: „Hát persze, persze, persze!”
Honnan eredt Mandelbrot geometriai „belső hangja”? Szerinte ahhoz
lehet köze, hogy gyermekkorában odavolt a sakkért és a térképekért. Vagy
az „elavult” matematikai könyvekhez, amelyekre tizenéves emigránsként
tett szert, s amelyekben több kép volt, mint amennyit akkor (és ma) az
iskolákban használtak. „A matematika ilyen könyvekből való tanulása
révén közelről megismertem egy nagy állatkertet, amelyet évszázadok alatt
gyűjtöttek össze mindenféle nagyon speciális alakzatokból”, mondja.
„Azonnal felismertem őket, még akkor is, ha analitikus ruhába voltak
öltöztetve, ami »idegen« volt tőlem, és – gondoltam – alapvető
természetüktől.”
Mandelbrot tizennégy éves volt, amikor a második világháború kitört.
Párizs elestével ő és családja menedéket keresett a vichyi Franciaországban,
ahol idegen származású zsidóként állandóan féltek a feljelentéstől, és
hamarosan szét kellett válniuk. Felvett nevet használva és hamis papírokkal
Mandelbrot szerszámkészítő inasnak adta ki magát egy nehéz körülmények
között élő Limousin-i faluban (ahol franciasága, a párizsi kültelki és a
helyes francia nyelv keveréke a vidéki akcentus nyomaival egészült ki).
Egy szoros, letartóztatással egybekötött razzia után Lyon felé vette az útját,
ahol Klaus Barbie orra előtt egy lelkes helyi tanár segítségével finomította
geometriai készségeit a helyi lycée-ben.
Ez alatt az idő alatt fogalmazódott meg Mandelbrotban az, amit
„kepleri küldetésének” nevezett. „Három évszázaddal korábban Johannes
Kepler egyetlen geometriai meglátással értelmezte a bolygók látszólag
szabálytalan mozgásait: azt állította, hogy a pályájuk nem kör – ahogy
ősidők óta feltételezték hanem –, ellipszis alakú. Tinédzserként Mandelbrot
„azért jött, hogy hódoljon” Kepler teljesítménye előtt, és valami hasonlót
igyekezett megtenni, hogy egy merész geometriai húzással rendet teremtsen
egy újonnan induló tudományterületen.
Mandelbrot a háború utáni Párizsban kezdett bele komolyabban ebbe a
kutatásba. Szolem nagybácsi arra ösztönözte őt, hogy járjon az École
Normale Supérieure-be, Franciaország legelitebb felsőoktatási
intézményébe, és Mandelbrot húszéves korában felvételt nyert oda (a
mindössze húsz francia közt volt az egyik). De a matematika ottani siváran
elvont stílusa nem volt neki rokonszenves. Abban az időben az École
Normale-on – a mondás szerint dite normale, prétendue supérieure – a
matematikában a Bourbaki nevű félig titkos összeesküvő társaság
uralkodott. (A Bourbaki nevet játékból egy szerencsétlen XIX. századi
francia tábornoktól vették, aki egyszer megpróbálta fejbe lőni magát, de
nem sikerült neki.) Vezetője André Weil volt, a XX. század egyik
legnagyobb matematikusa (és Simone Weil testvére).
A Bourbaki célja az volt, hogy megtisztítsa a matematikát, újjáépítse
azt tökéletesen logikai alapokon, úgy, hogy a fizikai vagy geometriai
intuíció ne hagyjon rajta nyomot. Mandelbrot a Bourbaki-kultuszt és
különösen Weil-t „kifejezetten visszataszítónak” találta. Úgy látta, hogy a
bourbakisták elvágták a természettudománytól a matematikát, és egyfajta
logikai teológiává tették. A geometriáról, Mandelbrot kepleri álmának
szerves részéről úgy gondolták, hogy a matematika halott ága, amely
legjobb esetben gyermekeknek való. Ezért Mandelbrot mindjárt a második
napon otthagyta az École Normale-t. Nagybátyját megdöbbentette döntése,
de ez csak megerősítette elhatározását. Míg Szolem „óvatos konformista
volt, aki azonnal csatlakozott a hatalom felé tartó Bourbakihoz”,
Mandelbrot önmagát úgy látta – mint elismeri, kissé nagyzolva –, mint
„eretneket”, aki felborítja e mozgalom ortodoxiáját.
Ezt a célt követve Mandelbrot beiratkozott egy másik grande école-ba,
az École Polytechnique-be, ahol a nemzet mérnöki elitjét képezték.
Akkoriban a Latin negyedben volt található, egy fenséges kapu mögött, a
rue Descartes 5-ben, és úgy működött, mint egy katonai akadémia.
Mandelbrot is kapott egyenruhát, beleértve a „kissé napóleoni” kétszögletű
kalapot és egy évszázados, egyenes kardot, amelyet ünnepélyes meneteken
hordott a különböző méltóságok, köztük az odalátogató Ho Si Minh
tiszteletére. Zsebpénzként köztisztviselői kezdő fizetést kapott. Ez segít
választ adni arra a kérdésre, amit gyakran az amerikai szülők vagy tanárok
feltesznek: „Hogyhogy a húszéves diákok annyival jobbak
Franciaországban matematikából?” A magyarázathoz hozzátartozik az is,
hogy „valójában meg vannak vesztegetve”.
Miután sikeresen befejezte a Polytechnique-et, Mandelbrot megint egy
(legalábbis Szolem bácsi számára) zavarba ejtő lépést tett. Kaliforniába
indult, ahol a pasadenai Caltechben kívánta tanulmányozni az áramlástant.
Az áramlástan a folyadékok, mint a víz, vagy a gázok, mint a levegő
mozgását érinti, ahogy ezek különböző erők hatása alatt akadályok körül
áramlanak. Ez a matematika hírhedten nehéz területe. Az áramlástan által
felvetett legbonyolultabb probléma a turbulencia – a szél hajlamos a
szabálytalan lökésekre, a folyókban kavargó örvények alakulnak ki.
Vannak-e olyan geometriai elvek, amelyek megmagyarázhatják, hogy a
sima áramlásból hogyan lesz hirtelen látszólag kiszámíthatatlan
turbulencia? Egy ilyen kérdésnek egyértelműen megvolt a kívánt kepleri
íze. Sajnos, az áramlástan hatalmas tekintélye, aki miatt Pasadenába utazott,
hogy a témát vele tanulmányozza – Kármán Tódorról van szó –, mint
kiderült, éppen Párizsban töltötte szabadságát.
Visszatérve Franciaországba, Mandelbrot – aki akkor lengyel
állampolgársága és a Polytechnique-i kvázi-katonai szolgálata miatt
polgárilag ugyanúgy besorolhatatlan volt, mint a matematika területén –
„belefutott a francia légierő tárt karjaiba”. A Nanterre-i légibázis (amelyet
„Camp de la Folie”-nek nevezett) táborában újoncként tett szolgálata tele
volt bürokratikus komédiával. „Bemutatkoztam a kapitánynak. Alig öt láb
magas volt, és gyűlölte az összes hatlábasokat, különösen az alacsony
rangúakat. Elkérte a papírjaimat. »Ez a levél egyszerűen bejelenti, hogy Ön
majd kinevezésre kerül. Csak a köztársasági elnök írhatja alá ezeket a
dokumentumokat. «” Miután a zavart elhárították, Mandelbrotot a tábor
parancsnoka kiválasztotta, hogy tudományos összekötő legyen az
egyetemekkel. „Nem sokat törődtem a kapcsolatok ápolásával – mondja –,
és ennek mindenki örült.” Ugyanekkor kezdődött a klasszikus zene iránti
szenvedélye, George Enescu, valamint a „fiatal és sovány (!) fuvolás, Jean-
Pierre Rampal hangversenyeinek látogatása.” Ez a szenvedély, amikor
Mandelbrot már híres volt, hozta meg Solti és Abbado karmesterek,
valamint Ligeti és Charles Wuorinen zeneszerzők barátságát; utóbbiak
zenéjére később hatással volt a fraktálok önhasonlóságának mandelbroti
fogalma.
A légierőtől leszerelt és doktori fokozattal még mindig nem rendelkező
Mandelbrot huszonhat évesen „már nem annyira fiatal” diplomás hallgató
lett a párizsi egyetemen, „annak hosszú és gyakran dicsőséges története
egyik mélypontján”. A disszertáció témakörének keresésekor következett
be első kepleri fellobbanása. Egyszer Szolem bácsi – aki most már leírta
Mandelbrotot, mint aki elveszett a matematika számára – megvetése jeléül a
szemétkosárból húzott ki és adott oda Mandelbrotnak egy nyomtatványt
Zipf törvényéről. Ez egy George Kingsley Zipf nevű excentrikus harvardi
nyelvész agyszüleménye volt, amely a különböző szavak írott szövegekben
– újságcikkekben, könyvekben stb. – való előfordulásának gyakoriságát
érinti. Az írott angol leggyakrabban előforduló szava a „the”, ezt követi az
„of”, majd az „and”. Zipf az írott szövegek összes szavát ilyen módon
rangsorolta, majd ábrázolta a használat gyakoriságát. A kapott görbének
furcsa alakja volt. Ahelyett, hogy fokozatosan esett volna a leggyakoribb
szótól a legkevésbé szokványosig, ahogyan elvárható, először meredeken
zuhant, majd egy hosszú és finoman lejtős farokban folytatódott – mint egy
síugró sánc. Ez az alak szélsőséges egyenlőtlenséget jelez: néhány száz
legmagasabb rangú szó a közlés szinte minden munkáját elvégzi, míg a
nagy többség alig használtan senyved. (Zipf alkalmasint alábecsülte ezt a
nyelvi egyenlőtlenséget: az egyik fő adatforrásként James Joyce Ulyssesét
használta, amely tele van ezoterikus szavakkal.) Zipf „törvénye” egyszerű,
de pontos számszerű összefüggés egy szó rangja és gyakorisága között.
Zipf törvénye, amelyről kimutatták, hogy minden nyelvre igaz,
jelentéktelen dolognak tűnhet. Ugyanez az alapelv azonban sokféle
jelenségre érvényes, beleértve a szigetek méretét, a városok populációit, az
időt, ameddig egy könyv a bestsellerek listáján szerepel, adott webhelyre
mutató hivatkozások számát és – ahogy az olasz közgazdász Vilfredo
Pareto az 1890-es években felfedezte – az ország jövedelmének és
vagyonának megoszlását. Mindezek a hatványtörvény szerinti eloszlás
példái (Az elnevezés az adott eloszlás pontos alakját meghatározó
hatványkitevőre utal.) A hatványtörvény a természetben vagy a
társadalomban ott érvényesül, ahol szélsőséges egyenlőtlenség vagy
egyenetlenség áll fenn: ahol a magas csúcsot (ami megfelel egy maroknyi
megapolisznak, gyakran használt szónak vagy épp nagyon gazdag
embernek) egy lapos „hosszú farok” követi (amely megfelel a sok
kisvárosnak, ritka szónak vagy bérrabszolgának). Ilyen esetekben az „átlag”
fogalma értelmetlen.
Nagybátyjától hazafelé a metrón Mandelbrot már meg is emésztette a
Zipf-törvényt. „Életem néhány nagyon világos heuréka pillanatának
egyikében – mondja – láttam, hogy ez mély kapcsolatban lehet az
információelmélettel, és így a statisztikus termodinamikával – és egy életre
rabjává váltam a hatványtörvény-eloszlásnak.” Doktori disszertációját a
Zipf-törvényről írta. Sem Szolem nagybátyja, sem a bíráló bizottság (Louis
de Broglie, a kvantumelmélet egyik alapítója elnökletével) nem fordított
nagy figyelmet arra, hogyan magyarázza el a hatvány-törvények
jelentőségét, és hosszú ideig Mandelbrot volt az egyetlen matematikus, aki
ezeket az eloszlásokat és hosszú farkukat komolyan vette, ezért, amikor
fontosságukat végül fél évszázaddal később már kellően értékelték, ő a
hosszú farkak apjaként vált ismertté.
Miután szokatlan értekezésével elindította szóló tudósi karrierjét,
Mandelbrot más hasonlóan újító hajlamú matematikusokat keresett. Az
egyikük Norbert Wiener volt, a „kibernetika” alapítója (és névadója): e
tudomány arról szól, hogyan szabályoznak visszacsatolási hurkok egyes
rendszereket, a telefonközpontoktól egészen az emberi agyig. A másikuk,
Neumann János, a játékelmélet (és még sok egyéb) alkotója. Mandelbrotnak
ez a két férfi maga volt a csoda. Mindkettőnél postdocként szolgált: először
Wienernél az MIT-ben, majd Neumann-nál a princetoni Institute for
Advanced Studyban, ahol volt egy rémálomszerű élménye. Miközben a
fizika és a nyelvészet mély kapcsolatairól tartott előadást, arra lett
figyelmes, hogy a közönségben ülő hírességeknek egymás után lecsuklott a
fejük, és horkolni kezdtek. Amikor befejezte, a híres matematikatörténész,
Otto Neugebauer ezzel a kiáltással ébresztette fel az alvókat: „Tiltakoznom
kell! Ez volt a legrosszabb előadás, amit valaha hallottam.” Mandelbrot
lebénult a félelemtől, de szerencsére egy fantasztikus pár sietett a
segítségére: először Robert Oppenheimer, aki hibátlanul közvetítette az
előadás szándékolt célját, megtartva legendás „Oppie-beszédeinek” egyikét;
aztán Neumann, aki ugyanezt tette egy hasonlóan nevezetes „Johnny-
beszédben”. A közönség kővé meredt, és az esemény diadalmasan ért véget.
Visszatérve Európába, Mandelbrot friss házasként néhány boldog évet
töltött nejével Genfben. Ott a pszichológus Jean Piaget, akit lenyűgöztek
lingvisztikai kutatásai, megpróbálta felvenni matematikai munkatársnak.
Mandelbrot elutasította az ajánlatot, dacára a nagy férfiú iránti (különös)
tiszteletének: „Lehet, hogy Piaget néha homályos volt vagy tévedett, de
mindig tisztességes maradt.” Fernand Braudel is hívta, létesítsenek egy
kutatóközpontot a párizsi Luxemburg kert szomszédságában, hogy
előmozdítsák az Annales iskola által kedvelt kvantitatív történelem ügyét.
De Mandelbrot továbbra is nyomasztónak érezte a francia purista
matematikai intézményrendszert. „Nem láttam összeegyeztethetőnek a
franciaországi egyetemi pozíciót az én még mindig égő vad ambíciómmal”
– írja. És amikor Charles de Gaulle 1958-ban visszatért a hatalomba (akitől,
úgy tűnik, Mandelbrot különösen idegenkedett), gyorsan elfogadott egy
nyári munka ajánlatot az IBM-nél Yorktown Heights-ben, New York City-
től északra. Itt találta meg tudományos otthonát.
 Nagy és kissé bürokratikus vállalatként az IBM aligha tűnik megfelelő
játszótérnek egy különc vagabund számára. Az 1950-es évek vége azonban
a tiszta kutatás aranykorának kezdete volt az IBM-nél. „Könnyen
megengedhetjük magunknak, hogy néhány nagy tudós a saját dolgaival
foglalkozzon” – közölte az épp megérkező Mandelbrottal a kutatási
igazgató. De a legjobb az volt, hogy az IBM számítógépeit használhatta
geometriai ábrák készítéséhez. A programozás akkoriban munkaigényes
vállalkozás volt, amelyhez hozzátartozott, hogy kombi autók hátuljában
szállították a lyukkártyákat egyik létesítményből a másikba. Amikor a fia
középiskolai tanára segítséget kért egy számítógépes órához, Mandelbrot
belement, ám hamarosan arra lett figyelmes, hogy a diákok egész
Westchester megyében az ő nevének használatával férnek hozzá az IBM
számítógépeihez. „Innentől a számítástechnikai központ munkatársainak
jelszavakat kellett megadniuk” – mondja. „Szóval büszkélkedhetem azzal –
ha ez a helyes kifejezés –, hogy ott voltam a forrásánál annak a rendőrségi
behatolásnak, amelyet ez a változás képviselt.”
Ismét a véletlen szerencse volt az, ami Mandelbrot következő áttörését
eredményezte. Mikor a Harvardra látogatott, hogy előadást tartson a
hatványtörvényről és a gazdagság eloszlásáról, meglepődött egy diagramon,
amelyet egy közgazdász professzor irodájában látott meg a táblán. A
diagram majdnem megegyezett azzal, amelyet az előadásában készült
bemutatni, de nem a vagyoneloszlásról szólt, hanem a New York-i
Gyapottőzsde áringadozásairól. Miért kellene a gyapotpiacon a
hullámhegyek és -völgyek mintázatának oly lenyűgöző hasonlóságot
mutatnia azzal, amilyen egyenetlenül a gazdagság oszlik el a
társadalomban? Ez nyilván nem állt összhangban a pénzpiacok ortodox
modelljével, amelyet eredetileg 1900-ban Louis Bachelier francia
matematikus alkotott meg (aki az egyensúlyban lévő gáz fizikájából
másolta). A Bachelier-modell szerint a részvény- vagy árupiac árváltozásai
igen enyhék, és mértékük szerint rendezve klasszikus haranggörbét kell
kiadniuk. Ez az alapja annak, ami a hatékony piac hipotéziseként vált
ismertté.
De Mandelbrot, aki visszatért az IBM-hez, és annak számítógépein a
New York-i Gyapottőzsdéről származó adatokat rostálta, sokkal ingadozóbb
mintázatot talált, melyet kisszámú szélsőséges kilengés dominált. Úgy tűnt,
hogy itt egy hatványtörvény működik. Ráadásul a pénzügyi piacok minden
időskálán nagyjából azonos módon viselkedtek. Amikor Mandelbrot vett
egy árdiagramot, és egy évről egy hónapra, majd egy napra nagyította ki, a
vonal erősen hullámzó jellege nem változott. Más szóval, az ár-idősorok
önhasonlók voltak – akár a karfiol. „A pénzügyek leglényege a fraktál” –
vonta le Mandelbrot a tanulságot.
A pénzügyi piacok fraktálmodelljének, amelyet aztán Mandelbrot
továbbfejlesztett, soha nem volt sikere a pénzügytan professzorainál, akik
még mindig csökönyösen ragaszkodnak a hatékony piac hipotéziséhez. Ha
Mandelbrot elemzése helyes, az ortodox modellekre való hagyatkozás
veszélyes. És ez több alkalommal be is bizonyosodott. 1998 nyarán például
a Long-Term Capital Management – egy olyan fedezeti alap, amelyet két, a
portfólióelméletben végzett munkájáért Nobel-díjat kapott közgazdász
alapított, s amely huszonöt PhD-hallgatót foglalkoztatott – kipukkadt, és
majdnem a feje tetejére állította a világ bankrendszerét, amikor egy előre
nem látható orosz pénzügyi válság megcáfolta a modelljeit.
Mandelbrot úgy érezte, „kiszorult a gazdasági fősodorból”. Némi
keserűséggel elmondja, a Chicagói Egyetem üzleti iskolájától, a hatékony
piaci ortodoxia bástyájától hogyan kapott állásajánlatot, amelyet azután a
dékán (és Reagan jövőbeli külügyi államtitkára, George Shultz)
meghiúsított. A Harvard is megtagadta az állandó státuszt az oda látogató
Mandelbrottól, noha eredetileg érdeklődést mutatott iránta. Ezeket a
nyilvánvaló lekezeléseket nem vette a szívére. Az IBM-hez való
visszatéréskor megtapasztalta a „melegség érzését, a régi vágású
kollegialitás örömeit egy a Harvardénál sokkal nyitottabb és
»tudományosabb« közösségben”. Valóban, Mandelbrot az IBM-nél
maradhatott 1987-ig, amikor is a vállalat úgy látta jónak, hogy beszünteti a
tiszta kutatások támogatását. Ezután meghívást kapott, hogy tanítson a
Yale-en, ahol 1999-ben, hetvenöt éves korában véglegesítették – „épp a
legjobbkor”.
1980-ban, a Harvardon tette Mandelbrot karrierjének legfontosabb
felfedezését. Mandelbrotot barátján, Stephen Jay Gouldon keresztül – aki
szintén a diszkontinuitás gondolatának védelmezője volt – felkérték,
vállaljon el egy kurzust, amely megmutatja, hogy a fraktál gondolata
hogyan tudná megvilágítani a klasszikus matematikát. Ez arra késztette őt,
hogy a „komplex dinamikát” vegye elő, egy elvont megközelítést a káosz
tanulmányozására. A XX. század elején a párizsi matematikai körökben
virágzott a komplex dinamika, de hamarosan túlságosan bonyolult
geometriai formákhoz vezetett, és a téma egy idő után befagyott.
 Mandelbrot látta a módját, hogyan élesztheti fel: a számítógép
erejével. Abban az időben a matematikusok eléggé lenézték a
számítógépeket, „beleborzongtak abba a gondolatba, hogy egy gép
beszennyezheti területük érintetlen tisztaságát.” De Mandelbrot, aki soha
nem volt purista, egy teljesen új szupermini VAX-et kapott a Harvard
tudományos központjának alagsorában. A gép adta grafikus lehetőségeket
mintegy mikroszkópként használva elkezdett vizsgálni egy bizonyos,
nagyon egyszerű képlettel generált geometriai ábrát (egyébként ez az
egyetlen képlet, amelyet beengedett a memoárjába). S ahogy a számítógép
egyre részletesebb képeket készített az ábráról, teljesen váratlan látvány
tárult elé: bogár alakú foltok csodálatos világa, melyet fakadó rügyek,
indák, kacskaringók, stilizált tengeri csikók és sárkányszerű teremtmények
vesznek körül, mind finom fonállal összekötve. Először azt gyanította, hogy
a látott geometriai tobzódás a készülék hibájának köszönhető. De minél
inkább nagyított a számítógép, annál pontosabb (és fantasztikusabb) lett a
minta; valóban úgy tűnt, hogy végtelen számú példányt tartalmaz
önmagáról, kisebb és kisebb méretekben, amelyek mindegyike saját rokokó
díszítéssel van ellátva. Ezt nevezték el Mandelbrot-halmaznak.
Mandelbrot jogosan tartja a róla elnevezett halmazt „végtelenül
szépnek”. Részletes, még messze nem teljesen megértett geometriája a
kaotikus folyamatok végtelen bestiáriumát kódolja. Hogyan lehetett ilyen
egyszerű képletből ilyen végtelenül összetett objektumot – mint állítják, az
egész matematikában a legösszetettebbet – létrehozni? Sir Roger Penrose
matematikai fizikus számára ez az előre nem látott gazdagság feltűnő példa
a matematika időtlen platóni valóságára. „A Mandelbrot-halmaz nem az
emberi elme találmánya. Ez egy felfedezés volt – írta Penrose. A
Mandelbrot-halmaz egyszerűen csak ott van, mint a Mount Everest!”
A fraktalista nem folyamatos memoár; valójában megvan a maga
fraktál-érdessége. Nem kétséges, hogy sokkal fényesebbre sikerült volna, ha
a szerző tovább él: érzülete a hanyag piszkozatok felülvizsgálata és
toldozás-foldozása iránt – mint mondja – Balzacéval vetekedett. Esetenként
előfordulnak benne a fennhéjázás („az arrogancián is túlmegyek, amikor
kijelentem…”), és a sértett büszkeség („Nem török hatalomra vagy
barátkozom jobbra-balra, hogy szívességeket kérjek … Az akadémiai világ
alkalmatlannak talált.”) csikorgó hangjai. Kevés kísérletet tesz arra, hogy a
laikus olvasónak a matematikai újításokat, mondjuk a dimenziónak a
fraktál-érdesség mérésére való használatát elmagyarázza. (Például Nagy-
Britannia partvonala annyira kígyózó, hogy fraktál-dimenziója 1,25, így
valahol az egydimenziójú sima görbe és a kétdimenziójú sima felület között
helyezkedik el.)
Mandelbrotnak megbocsáthatjuk, hogy az ilyen jellegű technikai
részleteket nem dolgozta ki. Memoáríróként hangvétele inkább filozofikus.
Megállapítja, hogy a világ, amelyben élünk, a „bonyolultság végtelen
tengere”. Mégis tartalmazza az „egyszerűség két szigetét”. Ezek közül az
egyiket, a sima formák euklideszi egyszerűségét az ókoriak fedezték fel. A
másiknak, az önhasonló érdesség fraktál egyszerűségének a felfedezése
nagyrészt magának Mandelbrotnak köszönhető. Geometriai intuíciója
lehetővé tette számára, hogy egy új platóni lényeget észleljen, amelyen
egyedi jelenségek hihetetlen választéka osztozik, a szerény karfioltól a
fenséges Mandelbrot-halmazig. Az öröm, amelyet számára a
matematikusok által addig „szörnyűnek” vagy „kórosnak” tekintett formák
érdessége, töredezettsége és komplexitása okozott, kifejezetten modern
zamatú. Hát igen, bonyolult mintájukkal, amelyek végtelenül ismétlődnek
az egyre kisebb léptékeken, Mandelbrot fraktáljai eszünkbe juttatják a
szépség Baudelaire által kínált definícióját: „C’est l’infini dans le fini.”[5]
 IV.

MAGASABB

DIMENZIÓK,

ABSZTRAKT

TÉRKÉPEK
9

GEOMETRIAI TEREMTMÉNYEK

A világ egyik jellemzője, amelyen kevesen tűnődnek el, hogy hány

dimenziója is van. Bár kissé bonyolult elmondani, hogy mi a dimenzió,
meglehetősen nyilvánvalónak tűnik, hogy mi magunk, a körülöttünk lévő
tárgyak és a bennünket körülvevő tér három dimenzióból épül fel,
amelyeket szokásosan magasságnak, szélességnek és mélységnek neveznek.
Még a filozófusok is hajlottak arra, hogy ezt elfogadják. Arisztotelész Az
égbolt című mű elején kijelentette, hogy „mindhárom dimenzió létezik.”
Miért? Mert – érvelt kissé misztikusan – a 3-as szám a kezdetet, a közepet
és a véget fogja egybe; ezért tökéletes és teljes. Ennél kevésbé misztikus
bizonyítékot szolgáltatott a természet háromdimenziós voltára Ptolemaiosz
alexandriai csillagász. Miután három botot úgy állítunk össze, hogy
kölcsönösen merőlegesek legyenek és egy ponton találkozzanak, jelentette
ki Ptolemaiosz, nem lehet hozzáadni egy negyediket; ezért a további
dimenziók „teljesen mérték és meghatározás nélküliek”. Ptolemaiosz
érvelését később Galilei és Leibniz is jóváhagyta, akik a tér három
dimenzióját geometriai szükségszerűségnek tartották.
Az első filozófusok, akik „negyedik dimenzióról” beszéltek, a
tizenhetedik századi Cambridge-i platonisták voltak, de úgy tűnt, hogy
inkább valami spirituális, semmint térbeli járt az eszükben. Egyikük, Henry
More 1671-ben azt vetette fel, hogy a negyedik dimenzió a platóni ideák és
– talán – a szellemek lakhelye. Nagyjából ugyanebben az időben Descartes
tett egy látszólag ártalmatlan lépést azzal, hogy koordináta-geometriájához
hozzáadott egy extra változót, ami lehetővé tette számára, hogy
négydimenziós sursolide-oket határozzon meg. Kevésbé merész kortársai
ezt tűrhetetlennek tartották; 1685-ben John Wallis matematikus is elítélte a
sursolide-ot mint afféle „szörnyet a Természetben, amely még a Kiméránál
vagy a Kentaurnál is lehetetlenebb!”
Kant, legalábbis korai írásaiban, azzal az elképzeléssel kacérkodott,
hogy a háromdimenziós tér esetleges lehet; talán, feltételezte, Isten más
világokat is teremtett különböző számú dimenziókkal. Akkoriban viszont,
amikor a Tiszta ész kritikáját írta, Kant arra jutott, hogy a tér nem a valóság
objektív jellemzője, hanem valami, amit az elme kényszerített rá, hogy a
tapasztalásban rend legyen. Továbbá úgy tartotta, hogy megmásíthatatlanul
euklidészi és háromdimenziós; ezt „apodiktikus bizonyossággal” tudjuk.
1817-ben Hegel – nem túl sok bizonyítékot felsorakoztatva – szintén
kitartott amellett, hogy a három dimenzió szükségessége magának a tér
fogalmának a természetéből következik.
Közben a matematika világában forradalom zajlott. A XIX. század
első évtizedeiben Gauss, Lobacsevszkij és Bolyai egymástól függetlenül
felfedezték a „görbült” geometriákat, ahol a két pont közötti legrövidebb
távolság többé már nem egyenes vonal. Az 1840-es években Arthur Cayley
és Hermann Grassmann, szintén külön-külön, kiterjesztették az euklidészi
kereteket háromnál több dimenziós terekre. Ezeket a fejleményeket
Bernhard Riemann (1826–1866) csodálatos szintézisben összegezte. A
Göttingeni Egyetem tanszékén 1854. június 10-én „A geometria alapjaiban
rejlő hipotézisekről” címmel tartott előadásában Riemann megdöntötte az
euklidészi ortodoxiát, amely a matematikát, és valójában a nyugati
gondolkodást két évezreden át uralta. Euklidész szerint egy pont nulla
dimenzióval rendelkezik; egy vonal eggyel; egy sík kettővel; egy test pedig
hárommal. Semminek sem lehet négy dimenziója. Továbbá az euklidészi tér
„lapos”: a párhuzamos vonalak soha nem találkoznak. Riemann mindkét
feltevésen túllépett, átírva a geometria egyenleteit úgy, hogy azok
bármennyi dimenziójú és bármilyen görbülettel rendelkező tereket le
tudjanak írni. Mindeközben definiált egy tenzornak nevezett számkészletet,
amely egy magasabb dimenziójú tér görbületét jellemzi annak minden
pontján.
Riemann n-dimenziós nem-euklidészi geometriája tisztán intellektuális
találmány volt, amelyet a kortárs természettudomány szükségletei nem
indokoltak. Hat évtizeddel később tenzorkalkulusa pontosan azt az eszközt
szolgáltatta, amelyre Einsteinnek az általános relativitáselmélet
kidolgozásához volt szüksége. De Riemann forradalmának azonnali hatása
is volt: lerombolta a geometriának, mint a fizikai tér tudományának régi
fogalmát. Nyilvánvaló lett, hogy a három dimenzióban semmiféle
metafizikai szükségszerűség nincs. Lehetségessé vált másféle térben létező
világok végtelen sokfélesége; logikailag következetes elmélet alapján
lehetett őket leírni, és így matematikailag reálisak voltak. Ez érdekes
spekulációkhoz vezetett. El tudjuk-e valaha is képzelni az ilyen világokat?
Milyen lehet ezek valamelyikében létezni? Vajon csak véletlen, hogy az
összes lehetséges térbeli architektúra közül a három dimenziós világban
élünk? Vagy – még vadabb ötlet – lehet, hogy háromnál több dimenziós
világban élünk, de hasonlóan a Platón barlangjában lévő rabokhoz, túl
tudatlanok vagyunk ahhoz, hogy ezt észrevegyük?
„Ha valaki az életét ennek szenteli, talán végül képet tud alkotni a
negyedik dimenzióról” – írta Henri Poincaré a XIX. század végén. Úgy
állította be, hogy a feladat meglehetősen ijesztő, de talán azért, mert neki
magának, páratlan térbeli intuíciójú matematikusként, rendkívül magas
elvárásai voltak. Mások úgy érezték, hogy a negyedik dimenzió egyfajta
intuíciója kevesebb idő ráfordításával is elérhető. Egy 1869-ben a British
Association előtt tartott, „A matematikus védőbeszéde” című előadásában
James J. Sylvester azzal érvelt, itt az ideje, hogy a magasabb dimenziós
geometria ne rejtőzködjön többé; egy kis gyakorlással – állította – kitűnően
el lehet képzelni négy dimenziót. Néhány nem-matematikus sarlatán még
ennél is tovább ment. 1877-ben a negyedik dimenziónak az hozta meg a
hírnevet, hogy egy Henry Slade nevű amerikai médium Londonban
csalásért a bíróság elé került. A londoni társadalom kiemelkedő tagjai
részvételével tartott szeánsz-sorozaton Slade azt próbálta bizonyítani, hogy
a negyedik dimenzióból idéz szellemeket. Kiváló fizikusok, köztük két
leendő Nobel-díjas siettek Slade védelmére: rászedte őket szalon-
trükkjeivel, amelyek úgymond kihasználták ezt a láthatatlan téri kiterjedést
(például csodálatos módon kiemelt tárgyakat háromdimenziós, lepecsételt
konténerekből. Bár Slade-et elítélték, a titokzatos negyedik dimenzió
megragadta a közönség képzeletét. Ebben a hangulatban írta egy Edwin A.
Abbott nevű viktoriánus iskolamester a témába vágó első, egyben legtovább
sikeres, népszerű fikciót, a Flatland: A Romance of Many Dimensions
(Síkföld) című kis remekművet.
Első, 1884-ben történt megjelenése óta a Síkföld számtalan kiadást ért
meg, többek között Ray Bradbury és Isaac Asimov előszavával. Számomra
a leghasznosabb a 2002-es, amelyet Ian Stewart látott el jegyzetekkel: The
Annotated Flatland (ez a kiadás "Síkföld jegyzetekkel" magyarul még nem
jelent meg – a szerk.). Miért kellenek ide jegyzetek? Azért, mert – amint az
alcím is sugallja – a Síkföldnek magának is számos dimenziója van:
egyfelől tudományos fantasy, amely az olvasót a láthatatlan térbeli
birodalmak elképzelésére csábítja; másfelől a viktoriánus attitűdök
szatírája, különösen, ami a nőket és a társadalmi státuszt illeti; végül egy
spirituális utazás allegóriája.
 Edwin Abbott tipikus fáradhatatlan viktoriánus volt; a róla írt szócikk
két dupla oszlopos oldalt tesz ki a Dictionary of National Biographyben.
Sokáig volt a londoni City School igazgatója, ahol rajongó tanítványai közé
tartozott H. H. Asquith későbbi miniszterelnök. A Broad Church-höz
sorolható reformer volt, akit Oxfordban és Cambridge-ben tartott
prédikációiért ünnepeltek. Lelkes Shakespeare-tudósként készített egy
Shakespeare-nyelvtant: ez referenciamű lett, csakúgy, mint körülbelül ötven
másik könyve, melyek közül nem kevés szólt komoly teológiai kérdésekről.
Hogy mi vette rá egy olyan tudatébresztő matematikai témájú szatíra
megírására, mint a Síkföld – egyébként az egyetlen könyve, amelyet még
ma is kiadnak –, nem igazán tudjuk. Progresszív nevelőként talán az angol
matematikai tanmenet felpezsdítésére törekedett, amely a hosszú euklidészi
bizonyítások sivár memorizálására fektette a hangsúlyt. És mint haladó
szellemű papot, kétségtelenül vonzotta a kihívás, amit a spirituális és a
tudományos világkép összeegyeztetése jelent.
Abbott az analógia módszerével lép be a magasabb dimenziók
kapuján. Nem egykönnyen tudunk magunk elé képzelni olyan teret, amely
eggyel több dimenzióval rendelkezik, mint háromdimenziós világunk. Olyat
viszont elképzelhetünk, ahol eggyel kevesebb a dimenzió: a síkot. Tegyük
fel, hogy létezik egy kétdimenziós lényekből álló társadalom, amely egy sík
világra korlátozódik. Milyennek találnánk őket? És – ami érdekesebb –
milyennek látnák ők a magunkfajta háromdimenziós lényeket, feltéve, hogy
valahogy átjuthatnánk a világukba, vagy felemelhetnénk őket a miénkbe?
Abbott Síkföldje egy végtelen síkból áll, amelyen geometrikus lények
mereven hierarchikus társadalma él. A társadalmi rangot a lény oldalainak
száma határozza meg: az alázatos nők puszta vonalszakaszok, míg a férfiak
a munkásosztálybeli háromszögektől a polgári négyzeteken át az
arisztokratikus, öt- vagy többoldalú sokszögekig terjednek; a papi kaszt
olyan sokoldalú poligonokból áll, hogy ezek szinte már kör alakúak.
Létezik némi felfelé irányuló mobilitás: a progresszív evolúció viktoriánus
fogalmának karikatúrájában a Síkföld alacsonyabb osztályainak jó
magaviseletű tagjai időnként náluk többoldalú gyermekeket hoznak a
világra. A forma szabálytalansága egyet jelent a morális elhajlással és a
bűnözéssel, s gyakorolják az eugenikus gyermekgyilkosságot azoknál az
újszülötteknél, „akiknek a szöge fél fokkal eltér az előírttól.”
A könyv elbeszélője konzervatív ügyvéd, akit találóan Négyzetnek
hívnak. Cirkalmas nyelven elmagyarázza az olvasónak (aki feltételezhetően
háromdimenziós „térlakó”, mint mi) világa építészetét, történelmét,
politikáját és népszokásait. Síkföld bővelkedik az abszurditásokban,
amelyeket Négyzet gyakran tévesen értékel. Például a nők, bár „híjával
vannak az agyi képességeknek”, rendkívül veszélyesek tűszerű lineáris
formájuk miatt; dühroham (vagy tüsszentés) során a „gyengébb nem” képes
egy sokszögű férfiba szúródva azonnali halált okozni.
A kétdimenziós világban zajló élet számos gyakorlati nehézséggel jár.
Hogyan tudják a síkföldiek vizuálisan felismerni egymást? Tegyük fel, hogy
egy asztalon lévő pennyt nézünk. Felülről tekintve látszik kerek alakja. De
ha leereszkedünk az asztallap szintjéig, a penny széle egyenes vonalnak
tűnik. Síkföldön mindenki és minden olyan, mint egy egyenes
vonalszakasz; a síkföldiek nem képesek „látni” a szögeket. Hogy a
felismerés problémájával megbirkózzanak, a nők és a kereskedők
társadalmi érintkezéseik során érzik egymást. („Engedje meg, hogy
megkérjem: érezze ezt-és-ezt a barátomat, és ő érezze önt.”) A felső
osztályok ezt felettébb közönségesnek találják; „egy Kört érezni a
legvakmerőbb sértésnek számít” – mondja Négyzet úr. Ehelyett a
mélységérzékelés és a geometria terén szerzett jártasságukra támaszkodnak,
hogy meghatározzák egymás szögeit, ezáltal társadalmi rangját.
Síkföld történelmének egyik pontján a reformerek megpróbálták
kiküszöbölni az érző és a nem-érző osztályok közötti sértő
megkülönböztetést az "általános színtörvény" bevezetésével. Ettől kezdve a
síkföldieknek jogukban állt volna az általuk választott színekkel
felékesíteniük lineáris körvonalaikat, megvalósítva így az egyenlőséget a
felismerés terén, mellesleg megszüntetve világuk esztétikai unalmasságát.
De a reform érdekében kitört népfelkelést vérbe fojtották, és a reakció erői
kitiltották a színeket Síkföldről.
A Síkföldben a társadalmi szatíra sematikusba hajlik és egy kicsit
erőltetett. Abbottnak az sem sikerül, hogy következetes sémát ötöljön ki a
kétdimenziós életre. Vegyük azt a kérdést, hogyan működik a Síkföldön a
hang és ennek meghallása. Egy páratlan dimenziójú térben, mint a mi
háromdimenziós világunk, a hanghullámok egyetlen éles hullámfrontot
alkotva haladnak. Ha egy pisztolyt egy kicsit távolabb elsütnek, előbb
csendet hallunk, aztán jön egy bumm, majd újra a csend. Azonban páros
dimenziójú terekben, mint a kétdimenziós sík, a hang-jellegű zavar olyan
hullámrendszert hoz létre, amely örökre oda- és visszaverődik.
 Egy másik kérdés, amit Abbott figyelmen kívül hagyott, az, hogy
hogyan működhet a síkföldiek agya. Képzeljük el azt a rémálmot, hogy
neurális áramkört kell készítenünk egy kétdimenziós papírdarabon, ahol
nincs lehetőség arra, hogy a vezetékek átvágás nélkül keresztezzék
egymást. A Síkföldhoz írt jegyzeteiben Ian Stewart ügyesen oldja meg a
szerző e problémáját azzal, hogy felidézi a „sejtautomata” elméletét: olyan
sejtek kétdimenziós tömbjeiről van szó, amelyek a szomszédaikkal
egyszerű szabályok szerint kommunikálnak, elvégezhetnek bármilyen
feladatot, amelyet a számítógép meg tudna valósítani. Agyként szolgáló
sejtautomatákkal a síkföldiek képesek lennének intelligens viselkedésre (bár
John Searle és a hasonló filozófusok amellett érvelnének, hogy híján
vannak a tudatosságnak). Ami a síkföldiek életének intimebb részleteit illeti
– például a szexuális egyesülésre alkalmazott módszerüket –, a szerző
megőrzi igazi viktoriánus tartózkodását.
De Abbottot elsősorban nem egy működő kétdimenziós világ részletei
érdeklik. Valódi témája a magasabb dimenziók, és ezek a könyv második
(és érdekesebb) felében szerepelnek. Ha a Síkföld 1. része jól bevitt találat a
viktoriánus társadalom ellen, akkor a 2. rész olyanokat vesz célba, akik nem
hajlandók elfogadni a láthatatlan világok lehetőségét.
Egy éjszaka, míg Négyzet a feleségével otthon van, kísérteties
„idegen” keresi fel, egy gömb alakú lény Térföldről. Hogyan léphet be a
háromdimenziós gömb egy olyan kétdimenziós világba, mint a Síkföld?
Képzeljük el Síkföldet úgy, mint egy tó felszínét. A mélyből való
felemelkedés és a felszín megszakítása révén a gömb megmutatkozhat a
tavon lebegő kétdimenziós lényeknek. Először semmit sem látnának. Aztán,
amikor a gömb először érintkezik a felszínnel, egyetlen pontot vennének
észre. Ahogy a gömb tovább emelkedik, úgy látnák, hogy ez a pont kiterjed
körré, amelynek sugara addig nőhet, amíg el nem éri a maximumot, amikor
a gömb félúton jár. Aztán a síkföldiek látnák, hogy a kör megkezdte az
összehúzódást, és ismét egy ponttá zsugorodik, majd eltűnik, amikor a
gömb teljesen kiemelkedett a vízből.
Négyzetet aggasztja ez a kísértet. Hogyan tud az Idegen – akinek
látszólagos kör alakjából ítélve papi kasztbelinek kell lennie – előtűnni a
semmiből, zsugorodni vagy nagyobbodni kedve szerint, majd rejtélyesen
eltűnni? Az Idegen elmagyarázza, hogy ő „valójában nem Kör, hanem
végtelen számú kör”, melyek mindegyike különböző méretű. Négyzet,
akinek képzelete nem képes megragadni a háromdimenziós test gondolatát,
hitetlenkedik. Ezért az Idegen több trükkel próbálja bizonyítani állításait,
például elemelkedik a Síkföldről és láthatatlanul lebeg Négyzet felett, majd
megérinti a gyomra közepét. Végül az Idegen felemeli az egyre ingerültebb
Négyzetet Síkföldről a tér világába. Ott, anyagtalanul lebegve, mint egy
papír a szélben, lenéz saját kétdimenziós világára, s onnan mindenki és az
összes épület teljes formáját és belsejét látja. (Visszatérve az asztalon lévő
penny példájához, képzeljük el, hogy nézzük a peremét az asztallap
szintjéről, majd felemelkedünk, és felülről nézzük: hirtelen láthatjuk az
egész kör alakú formát és Lincoln fejét a belsejében.) Még félelmetesebb
Négyzetnek az Idegen alakja, amely most teljes három dimenziósságában
jelenik meg: „Ami úgy tűnt, hogy az Idegen formájának középpontja,
megnyílt a szemem előtt: de nem szívet, tüdőt és artériákat láttam, csak egy
szép, harmonikus valamit, amire nem volt szavam; de ti, térföldi olvasóim,
a Gömb felszínének neveznétek.
Ha akarunk, foglalkozhatunk mindezek magasabb dimenziójú
analógiáival. Milyen lenne, ha egy négydimenziós Idegen – egy
„hipergömb” – áthaladna a háromdimenziós Térföldön? Először semmit
nem látnánk; majd egy pont-szerű golyó jelenne meg, gömbbé tágulna,
azután ponttá fogyatkozna és eltűnne. A különböző méretű gömbök,
amelyeket láttunk, a hipergömb háromdimenziós keresztmetszetei lennének,
ugyanúgy, mint azok a körök, amelyeket Négyzet látott a gömb
kétdimenziós metszetein. Ez eléggé egyszerű. Ami a nehezebb, hogy
képzeletünket rávegyük: ezeket a háromdimenziós jelenségeket a
négydimenziós entitás fokozatos kibomlásának tekintse. Mit látnánk, ha
Négyzethez hasonlóan egy extra dimenzióval bíró „térebb térbe”
rántanának ki minket saját világunkból? Nem kétséges, hogy a hipergömb
látványától ugyanúgy elakadna a szavunk, mint Négyzetnek a gömb
látványától. Meglepődnénk, hogy 3D-s világunkra visszatekintve minden
tárgy átlátszó és minden nézőpontból egyidejűleg látható. Beléphetnénk
valakinek a testébe, és eltávolíthatnánk a vakbelét anélkül, hogy vágást
ejtenénk rajta (nagy jótétemény lenne a sebészeknek). Egy bal cipőt fel
tudnánk emelni, megforgatnánk a negyedik dimenzióban, majd
visszahelyeznénk a 3D-s világba, mint jobb cipőt.
Amint Négyzet megszokja Térföldet, hamar kész arra, hogy az
analógiát a magasabb dimenziókra alkalmazza. Ha ismerős 2D-s világa egy
háromdimenziós tér infinitezimális szelete, okoskodik, talán a 3D-s tér egy
4D-s tér egy szelete, olyan tér, amely a gömbölyű Idegent felülmúló
hipergömböket foglal magába, ahogy az Idegen felülmúlja a Síkföld
körpapjait. És miért állna meg itt? „A négy dimenzió áldott térségében tán
ott kéne vesztegelnünk az ötödik küszöbén úgy, hogy azt nem lépjük át?” –
teszi fel a szónoki kérdést az Idegennek. „Ó, nem! Inkább határozzuk el,
hogy ambícióink együtt szárnyalnak a testünkkel. Ezután, szellemi
ostromunknak engedve, a hatodik dimenzió kapui is meg kell, hogy
nyíljanak; utána jön a hetedik, majd a nyolcadik dimenzió…”
Az Idegen azonban hidegen reagál Négyzet eksztatikus törekvéseire. A
vicces az egészben az, hogy bár az Idegen a három dimenzió evangéliumát
jött hirdetni, ő maga nem tudja megtenni a képzeletbeli ugrást a negyedik
dimenzióba. „Méghogy analógia!” – háborog. „Nonszensz: miféle
analógia?” Dührohamában visszalöki Négyzetet a Síkföldre, ahol a
hatóságok elbeszélőnket azonnal börtönbe vetik a magasabb valósággal
kapcsolatos felforgató fantazmagóriái miatt.
A Síkföld spirituális aspektusa nyilvánvaló. Azzal a lehetőséggel
kecsegteti az olvasót, hogy van körülöttünk egy láthatatlan világ, amely
teljesen új irányban fekszik, „felfelé, de nem észak felé!”, ahogy Négyzet
megpróbálja kifejezni; egy olyan világ, amely csodálatos lényeket
tartalmaz. Ezek körülöttünk lebegnek anélkül, hogy saját terünket
ténylegesen megszállnák. Az angol lelkészek hamarosan úgy kezdtek
beszélni a negyedik dimenzióról, mint Istennek és angyalainak a
lakhelyéről. A What Is the Fourth Dimension? (Mi a negyedik dimenzió?)
című pamflet, Ghosts Explained (A kísértetekről röviden) alcímmel
ugyanabban az évben látott napvilágot Angliában, amelyben a Síkföld
megjelent. Ennek szerzője, Charles Hinton, a negyedik dimenzió
fáradhatatlan evangélistája, egyben afféle donjuan volt; egyik jellemző
mondása: „Krisztus volt az emberek Szabadítója, de én vagyok a nők
megmentője, és egy cseppet sem irigylem Őt!”. Miután elvette Mary Boole-
t (George Boole-nak, a Boole-algebra feltalálójának legidősebb lányát),
Hinton úgy döntött, hogy egyik szeretőjét is feleségül veszi. Minekutána
bigámiáért elítélték, elhagyta Angliát, és az Egyesült Államokban kötött ki,
ahol a Princeton matematika-oktatója lett. („Itt – írja Stewart a
megjegyzéseiben – feltalált egy baseball-dobó gépet, amely a golyókat
puskaportöltettel hajtotta. Egy darabig a csapatgyakorlatokban használták,
de kissé túl vadnak bizonyult, és több baleset után felhagytak vele.”)
1907-ben Hinton egyfajta folytatást írt Abbott könyvéhez, An Episode
of Flatland (Síkföldi epizód – a ford.) címmel. Habár nem sikerült elérnie a
Síkföld sikerét, Hinton tovább jutott Abbottnál a négydimenziós tárgyak
vizualizálásában. Abbott, ahogy láttuk, kihasználta a keresztmetszetek
módszerét: a 4D-s objektumot úgy képzeljük el, hogy annak 3D-s
keresztmetszeteit nézzük, amint az áthalad a 3D-s téren. Hinton ehhez az
„árnyékok módszerét” adta hozzá: ilyenkor a 4D-s objektumot azáltal
próbáljuk megragadni, hogy különböző szögekből nézve milyen árnyékot
vet, milyen vetületei vannak. Egy hiperkocka egyik vetülete például úgy
néz ki, mint egy kis 3D-s-kocka egy nagyobb kockán belül: olyan tárgy,
amelyet Hinton Kozmikus Kockának nevezett. Végül ott a „kibontási
módszer”. Ahogy egy háromdimenziós kartondoboz átalakítható hat
négyzetből álló lapos keresztté, a 4D-s hiperkockát kibonthatjuk nyolc
kockából álló 3D-s keresztté. Ilyen kibontott 4D-s kocka szerepel Salvador
Dalí Corpus Hypercubus című, keresztrefeszítést ábrázoló festményén,
amely a New York-i Metropolitan Museum of Art gyűjteményében
található.
Abbott és Hinton erőfeszítéseinek, Franciaországban pedig Henri
Poincaré népszerűsítő írásainak köszönhetően a „negyedik dimenzió” a XX.
század elején mindennapos kifejezéssé vált. Felbukkan olyan szerzők
munkáiban, mint Alfred Jarry, Proust, Oscar Wilde és Gertrude Stein.
(1901-ben Joseph Conrad és Ford Madox Ford együtt írt egy regényt – The
Inheritors (Az örökösök) – a negyedik dimenzióból származó lények
versenyéről, akik elveszik tőlünk világunkat.) Csábította a művészi
avantgárdot, amely rá hivatkozott, hogy igazolja a háromdimenziós
reneszánsz perspektíva elvetését. A kubistákat különösen lenyűgözte az
ötlet: a negyedik dimenzióból egy háromdimenziós tárgy vagy személy
egyszerre minden nézőpontból látható. (Emlékezzünk rá, hogy Négyzet,
mikor a Síkföld fölé emelkedett, először láthatta az objektumok összes élét
a maga kétdimenziós világában.) Apollinaire a Les peintres cubistes-ban (A
kubista festők), azt írta, hogy a negyedik dimenzió „maga a tér”, és
„plasztikussággal ruházza fel a tárgyakat”.
A láthatatlan magasabb dimenziók fogalmára a teozófusok is
lecsaptak, akik fegyvert láttak benne a tudományos pozitivizmus
gonoszsága ellen, és „asztrális látásukat” fejlesztették, hogy jobban
felfoghassák. A misztikus P. Gy. Uszpenszkij a cári Oroszországban a
negyedik dimenziót úgy vezette be, mint a világ minden „rejtélyének”
megoldását. Vlagyimir Iljics Lenin, akit aggasztottak a negyedik dimenzió
látszólagos spirituális következményei, támadta a fogalmat Materializmus
és empiriokriticizmus című munkájában. A matematikusok felkutathatják a
négydimenziós tér lehetőségét, írta Lenin, de a cárt csak a háromdimenziós
világban lehet legyőzni.
Érdekes módon a kultúra egyetlen olyan része, amelyet a magasabb
dimenziók őrülete alig érintett meg, a tudomány volt. A gondolat nemcsak a
misztikusokkal és a sarlatánokkal való asszociációi miatt vált elítélendővé;
úgy tűnt, hogy híjával van bármely tesztelhető következménynek. Majd az
első világháború alatt Einstein megalkotta általános relativitáselméletét.
Egyesítette a tér három és az idő egy dimenzióját egy négydimenziós
sokaságba, a „téridő”-be, majd a gravitációt mint e sokaság görbületét
magyarázta. Így Einstein elmélete azt a benyomást keltette, hogy az eddig
titokzatos negyedik dimenzió nem egyéb, mint az idő. (Ez a benyomás
hibás volt, mert a relativitás szerint nem létezik kitüntetett módja annak,
hogy a négydimenziós téridő-sokaságot tisztán térbeli és időbeli
dimenziókra szeleteljük.) Amikor 1919-ben az újságok szalagcímei az
általános relativitás diadalmas megerősítését hirdették, annak gondolata,
hogy az idő a negyedik dimenzió, általánossá vált a kultúrában, és a
magasabb téri dimenziók iránti érdeklődés kezdett elapadni – túl korán,
ahogy látni fogjuk.
A matematikusok számára természetesen nem lényeges, hogy hány
dimenziója van annak a fizikai térnek, amelyben élünk. A XIX. század
közepének nem-euklidészi forradalma felszabadította őket: ne csak a
tényleges világ, hanem az összes elképzelhető világ térbeli szerkezetét
kutassák. És ez még a negyedik dimenzió divatjának átvonulása után is
folytatódott, miközben egyre több egzotikus változatot fedeztek fel: a
„Hilbert-teret” végtelen számú dimenzióval; fraktálokat, amelyeknek lehet
például két és fél dimenziójuk; gumiszerű topológiai tereket és így tovább.
A geometria hosszú utat tett meg a Síkföld óta.
Az a tér, amelyben a valóságban élünk, a magasabb matematika
rokokó tereivel összehasonlítva unalmasnak tűnhet. Körülbelül négy
évtizeddel ezelőtt azonban a fizikusok arra kényszerültek, hogy mérlegeljék
a lehetőséget: térbeli világunkban több van, mint ami szemmel látható.
Hogy megértsük, miért, gondoljuk meg, hogy a kortárs fizikának két
törvény-együttese van: az általános relativitás, amely leírja, hogyan
viselkednek a dolgok óriási léptékű skálán (csillagoktól felfelé); és a
kvantumelmélet, amely leírja, hogyan viselkednek a dolgok nagyon kis
léptékben (atomoktól lefelé). Ez szép munkamegosztásnak tűnhet. De mi
történik, ha szeretnénk leírni valamit, ami egyszerre nagyon nagy és nagyon
kicsi – mint a világegyetem egy másodperccel a Nagy Bumm után?
Valahogy össze kellene illeszteni az általános relativitást és a
kvantumelméletet a Minden Elméletében. Ez azonban lehetetlennek tűnik
egy olyan világban, amely csak három térbeli dimenzióval rendelkezik. A
relativitáselmélet és a kvantumelmélet egymással való összeegyeztetésének
egyetlen ismert módja az, ha feltételezzük, hogy az univerzumot alkotó
alapvető objektumok nem egydimenziós részecskék, hanem kétdimenziós
húrok és még magasabb dimenziós „bránok” (a „membrán”-ból képzett
kifejezés). Továbbá ahhoz, hogy az egyesített elmélet – nevezetesen a
húrelmélet, vagy néha M-elmélet – matematikailag koherens legyen,
ezeknek a húroknak és bránoknak olyan térben kell rezegniük, amely nem
kevesebb, mint kilenc dimenzióval rendelkezik.
A húrelmélet tehát azt követeli meg, hogy az univerzumnak az ismerős
három mellett további hat dimenziója legyen. Miért nem látjuk őket? Két
hipotézis létezik erről. Az egyik, amelyet a húrelméleti szakemberek hosszú
ideig kedveltek, az, hogy a hat többletdimenzió „kompakt”, vagyis
elenyészően kis sugarú körökbe csavarodik fel. (Gondoljunk egy kerti
tömlőre: távolról egydimenziós vonalnak látszik, de közelebbről nézve van
egy apró, kör alakú dimenziója is). A közelmúltban azonban a fizikusok azt
feltételezték, hogy a további dimenziók makroszkopikusak, vagy akár
végtelen kiterjedésűek is lehetnek. Mégsem észleljük őket, mert az ismerős
világunkat alkotó összes részecske egy olyan háromdimenziós membránhoz
van ragasztva, amely a magasabb dimenziós világban sodródik. Ha ez
igaznak bizonyul, helyzetünk nagyon hasonlít a síkföldiekéhez.
De míg Négyzetnek egy Idegen látogatása kellett ahhoz, hogy
ráébredjen a magasabb dimenziók létezésére, mi elméleti érveléssel
jutottunk el ugyanehhez a hipotézishez, és talán kísérletileg is
megerősíthetjük. (Például úgy, hogy szubatomi részecskéket ütköztetünk
össze, és megnézzük, hogy az ütközés során keletkező új részecskék
bármelyike eltűnt-e egy extra dimenzióban.)
Ha a húrelmélet ama folyománya, hogy láthatatlan dimenziókkal
vagyunk körülvéve, igaznak bizonyulna (nagy „ha,” különben) –, ez újabb
kopernikuszi forradalmát hozná el annak, ahogyan magunkat a dolgok
rendjében elhelyezzük. Nima Arkani-Hamed fizikus mondta: „A Föld nem
a Naprendszer középpontja, a Nap nem galaxisunk központja, galaxisunk
csak egy a milliárd közül egy olyan világegyetemben, amelynek nincs
középpontja; ezek analógiájára lehet, hogy teljes háromdimenziós
univerzumunk csak vékony membrán a dimenziók teljes terében. Ha az
extra dimenzióknak a metszeteit tekintenénk, univerzumunk minden egyes
metszetben egyetlen infinitezimális pontot foglalna el, ürességgel
körülvéve.”
Marad egy fontos kérdés, amelyet Edwin Abbott nem fogalmazott meg
a Síkföldben. Ez az, amit Arisztotelész implicit módon felvetett (ha nem is
válaszolt meg kielégítően): miért van mindennapi világunknak három
dimenziója? A tizenkilencedik század közepe óta ismert, hogy ez nem
geometriai szükségszerűség. Képes a tudomány ezt megmagyarázni, vagy
csak kozmikus véletlenről van szó?
A húrelméleti szakemberek néhány rendkívül elegáns és kifinomult
feltételezéssel álltak elő azzal kapcsolatban, hogy a kilenc térbeli
dimenzióból miért pontosan három fújódott fel hatalmas méretűre a Nagy
Bumm után, míg a többi hat el lett nyomva és kicsi maradt. De van egy
másfajta, talán könnyebben érthető magyarázat is: olyan világban, ahol a
térbeli dimenziók száma háromtól eltérő lenne, a miénkhez hasonló lények
egyszerűen nem létezhetnének. Egy háromnál több dimenziós térben nem
lennének stabil bolygók körüli pályák. (Ezt egy évszázaddal ezelőtt Paul
Ehrenfest bizonyította.) Az elektronok számára sem lenne stabil pálya az
atomokon belül. Ezért nem lehetne kémia, és így kémiai alapú életformák
sem egy több mint három dimenziós terű világban.
És mi a helyzet egy háromnál kevesebb téri dimenziójú világgal?
Amint azt korábban említettük, a hanghullámok nem terjednének tisztán a
2D-s Síkföldön, sőt más páros számú dimenziójú térben sem. A nehézségek
azonban nem korlátozódnak a hangra; semmilyen jól definiált jelet nem
lehet továbbítani semmilyen páros számú dimenzióval rendelkező térben.
Ez kizárja az intelligens élethez nélkülözhetetlen információfeldolgozást.
Tehát kizárásos alapon (az Olvasó gyakorlatképpen magyarázza meg, miért
nem létezhet intelligens élet az egydimenziós „Egyenesföldön”) az egyetlen
olyan világ, amely a hozzánk hasonló, kémián alapuló,
információfeldolgozó lényeknek kedvez, pontosan három térbeli
dimenzióval rendelkezik. Így nem kell meglepődni azon, hogy
háromdimenziós világban élünk. (A fizikusok ezt „antropikus” érvelésnek
nevezik.)
És nem szabad panaszkodnunk. A háromdimenziós alapvetően a
leggazdagabb tér. Az egy vagy két dimenziós térrel szembeni fölénye
nyilvánvaló: Egyenesföldön és Síkföldön nincs hely semmiféle érdekesebb
komplexitás számára. (Emlékezzünk arra, vizuálisan mennyire szegényes az
élet Síkföldön, ahol minden úgy néz ki, mint egy vonalszakasz.) A négy
vagy több dimenziós terek pedig túlságosan „könnyűek”: olyan magas a
szabadságfokuk, olyan sok a lehetőség a dolgok elforgatására és eltolására,
hogy a komplexitások könnyen átrendezhetők és feloldhatók. Csak a
háromdimenziós térben jutunk hozzá a megfelelő kreatív feszültséghez –
lehet, hogy a matematikusok ezért találnak benne mindennél nagyobb
kihívást.
Vegyük a modern matematika legnagyobb (és legmakacsabb)
problémái közül Poincaré sejtését. Alapvetően azt állítja, hogy az n
dimenzióban egy bizonyos algebrai tulajdonsággal bíró „csepp” n-
dimenziós gömbbé masszírozható. Poincaré 1904-ben fogalmazta meg ezt a
feltételezést. 1961-ben azt bizonyították, hogy öt vagy több dimenzió
mellett igaz. 1982-ben négy dimenziós térben is igaznak bizonyult. De csak
a jelen században tudta alátámasztani Poincaré sejtését Grigorij Perelman a
legbonyolultabb esetben: három dimenziónál.
A háromdimenziós világunkénál „nagyszabásúbb tér” elgondolásának
gyakorlása kitágíthatja képzeletünket és hozzájárulhat a tudomány
fejlődéséhez. És bizonyosan szimpatizálhatunk Négyzet törekvéseivel –
nem is beszélve a válogatott teozófusokról, platonistákról és kubistákról –,
hogy felemelkedjen a negyedik dimenzió pompájába, sőt azon is túl. De
nem kell követnünk őket. Az intellektuális gazdagság és az esztétikai
sokféleség szempontjából a háromdimenziós világ éppen elegendő.
10

SZÍNEK KOMÉDIÁJA

Másfél évszázaddal ezelőtt egy diák, aki Anglia térképének kiszínezésével

foglalatoskodott, észrevette, hogy csak négy színre volt szüksége a feladat
elvégzéséhez, tehát annak biztosításához, hogy egymással határos megyék,
például Kent és Suffolk, ne kapják ugyanazt a színt. Ebből arra a
vélekedésre jutott, hogy négy szín bármely, akár valós, akár kitalált
térképhez elegendő. Egyelőre megalapozatlan feltevését megemlítette a
bátyjának, utóbbi pedig egy jeles matematikusnak, aki néhány
próbálgatással azt vizsgálta, hogy a feltevés mennyire tűnik hihetőnek, majd
megpróbálta igazolni, de sikertelenül.
Az ezt követő évtizedekben sok más matematikus, és rajtuk kívül még
számtalan amatőr – köztük egy nagy francia költő, az amerikai
pragmatizmus egyik alapítója és legalább egy londoni püspök – ugyanígy
belemerült és azonmód bele is zavarodott a térkép-problémába. Noha olyan
egyszerűen elmondható, hogy egy gyermek is megérti, a „négyszín-sejtés”
Fermat utolsó tételével kezdett vetélkedni az egész matematika leghíresebb
talánya címéért. Végül 1976-ban a világ azt a hírt kapta, hogy a sejtés
eldőlt. Ám amikor kitudódott, hogyan is valósult ez meg, az ünnepi
hangulat csalódásba, szkepticizmusba és nyílt elutasításba fordult át. Ami
tiszta matematikai probléma volt, filozófiai kérdéssé vált, sőt mindjárt
kettővé: Hogyan igazolhatjuk, hogy matematikai tudásunk helytálló? És
segíthet-e a gépi intelligencia az a priori igazságok megragadásában?
Matematikai és filozófiai érdekessége dacára a térkép-problémának
nincs nyilvánvaló gyakorlati jelentősége – legalábbis nem a térképészek
számára, akik nem mutatnak hajlamot az általuk használt színek számának
minimalizálására. Ezzel együtt, a téma megértéséhez érdemes
belepillantanunk egy valódi atlaszba. Lapozzuk fel Európa térképét, és
nézzük meg azt a részt, amelyben Belgium, Franciaország, Németország és
Luxemburg szerepel. Mind a négy ország határos a másik hárommal, így
elég nyilvánvaló, hogy nem különböztethetők meg kevesebb, mint négy
színnel. Gondolhatnánk, hogy négy színre csak akkor van szükség, ha egy
térkép a kölcsönösen szomszédos régiók ugyanilyen négyesét tartalmazza.
Ha így véljük, lapozzunk az Egyesült Államok térképéhez, és nézzük meg
Nevadát az őt körülvevő öt állammal együtt (Kalifornia, Oregon, Idaho,
Utah és Arizona). A belőlük összeállítható négyesek egyikét sem olyan
kölcsönösen szomszédos államok alkotják, mint Belgium, Franciaország,
Németország és Luxemburg. A klaszter egészét azonban nem lehet
megkülönböztetni kevesebb, mint négy színnel, és ez könnyen
ellenőrizhető. Másrészt – és ez kissé felrázhatja intuíciónkat – Wyoming és
az őt körülfogó hat állam mindössze három színnel is megkülönböztethető.
Egyes térképek négy színt igényelnek – ez eddig világos. A négyszín-
sejtés viszont azt állítja, hogy nincs olyan lehetséges térkép, amelyhez
négynél több szín kellene. Mit is jelenthet e sejtés „eldöntése”?
Két lehetőség adódik. Tegyük fel – ahogy néhány matematikus hitte –,
hogy a sejtés hamis. Ezután akár egyetlen olyan térkép rajzolása, amelyhez
öt vagy több színre van szükség, eldöntené az ügyet. (A Scientific American
1975 áprilisi számában Martin Gardner bonyolult térképet tett közzé 110
régióval, és azt állította, hogy nem színezhető ki ötnél kevesebb színnel.
Több száz olvasó küldte be a térkép másolatát szorgalmasan kiszínezve
csupán négy színnel; nem jöttek rá, hogy mindez csupán Gardner áprilisi
tréfája volt.) A négyszín-sejtés igazságának megállapítása viszont annak
kimutatását jelentené, hogy minden elképzelhető térkép – végtelenül
sokféle van – kiszínezhető mindössze négy színnel, függetlenül attól, hogy
hány régió van benne, s ezek határai mennyire tekervényesek és ravaszul
kitaláltak.
Tehát a négyszín-sejtés egyszerűsége megtévesztő. Hogy mennyire az,
kiderül a megoldás kutatásának hosszú történetéből – igazi tévedések
vígjátéka. Francis Guthrie, a londoni diák, aki 1852-ben először kitalálta,
hogy négy szín elég, nyilvánvalóan azt képzelte, hogy be is bizonyította a
feltételezést. Bár Guthrie később a matematika professzora lett Dél-
Afrikában, soha többé nem tett közzé semmit a térkép-problémáról; úgy
tűnik, szívesebben foglalkozott a botanikával (egy hangafajt róla neveztek
el). Azonban mégis csak megvitatta Frederick öccsével, aki felhívta rá
matematikaprofesszora, Augustus De Morgan figyelmét. De Morgan kiváló
matematikus volt és a logika fejlődésének fontos alakja. A négy szín
problémájába belebonyolódva megszállottan ragaszkodott ahhoz az
elképzeléshez, hogy ha egy térkép négy egymással kölcsönösen szomszédos
régiót tartalmaz, akkor az egyiket teljes egészében körül kell zárnia a másik
háromnak (mint ahogy korábbi példánkban: Luxemburg teljesen be van
zárva Belgium, Franciaország és Németország közé). Tévesen azt hitte,
hogy ez a „rejtett axióma” a kulcs annak a sejtésnek a bizonyításához,
amely 1871-ben bekövetkezett haláláig gyötörte.
De Morgan volt az, aki nyomtatásban először említette a négyszín-
sejtést, méghozzá egy aláíratlan filozófiai ismertetésben, amelyet – ki
gondolná – egy népszerű irodalmi folyóiratban, a The Athenaeumban
publikált 1860-ban. Híre eljutott az Egyesült Államokba, ahol
megbabonázta a filozófus C. S. Peirce-t. Ő azt mondta: „a logika és a
matematika gyalázata, hogy nem találtak bizonyítékot egy ilyen egyszerű
állításra”, és az 1860-as évek végén bemutatta saját állítólagos bizonyítását
a Harvardon egy matematikai társaságnak. Erről semmiféle feljegyzés nem
maradt fenn. Később azonban Peirce kénytelen volt elismerni valaki
másnak az áttörést hozó eredményét, amelyet ő maga segített
nyilvánossághoz egy, a The Nation 1879-es karácsonyi számában megjelent
jegyzetben. Ezáltal Peirce akaratlanul azt erősítette meg, ami a matematika
történetének leghíresebb téves bizonyítása lett.
Talán ide illik, hogy mondjak valamit arról, hogyan látnak neki a
matematikusok állítások bizonyításának – különösen olyanoknak, mint a
négyszín-sejtés, amelyek végtelen számú esetet foglalnak magukba. Az
egyik megközelítés a matematikai indukció módszere. Ezt néha végtelen
hosszú dominósor ledöntéséhez hasonlítják. A matematikai indukció
kulcsfontosságú lépése annak megmutatása, hogy ha ez és ez igaz n-re,
akkor n + 1-re is igaz lesz. A dominó-hasonlatban ez azt jelenti, hogy
mindegyik dominó, miközben ledől, meglöki a közvetlenül rákövetkezőt,
biztosítva, hogy végül az összes ledőljön. A matematikai indukciónak a
térképproblémára való alkalmazásához azt kellene megmutatnunk, hogy ha
bármelyik, n régiót tartalmazó térképet négy színnel ki lehet színezni, akkor
ez minden olyan térképpel is megtehető, amelyen a régiók száma n + 1.
Kiderül azonban, hogy ez rettenetesen nehézkes. Amikor egy adott
térképhez hozzáadjuk az (n + 1)-edik régiót, előfordulhat, hogy néhány
vagy akár mind az n többi régiót át kell színezni, hogy az új illeszkedjen a
négyszín-sémába. Senki soha nem tudott általános receptet találni az ilyen
átszínezéshez. Ennyit a ledőlő dominók megközelítésről.
Szerencsére van egy másik stratégia, amely bizonyíthat egy végtelen
hatókörű állítást: az indirekt bizonyítás. Vesszük a tagadását annak, amit
szeretnénk megállapítani, és kimutatjuk, hogy ez lehetetlenséghez vezet. A
négyszín-sejtés esetében ez azt jelenti, hogy úgy teszünk, mintha léteznének
ellenpéldák a feltételezésre – azaz térképek, amelyekhez öt vagy több színre
van szükség –, majd ebből levezetünk egy ellentmondást. Minthogy az
ilyen ellenpéldák megsértenék a négy szín elvét, a zsargonban bűnözőknek
is hívják őket. A bűnöző térképek, ha léteznek, akárhány régiót
tartalmazhatnak, de érdemes azokra összpontosítani, amelyekben a lehető
legkevesebb van; ezek az ún. „minimális” bűnözők (minimal criminals).
(Magától értetődően egy minimális bűnözőnek legalább öt régióval kell
rendelkeznie, hogy öt színre legyen szükség.) Bármely térkép, ahol
kevesebb régió van, mint egy minimális bűnözőben, definíció szerint
kénytelen törvénytisztelő lenni – azaz kiszínezhető négy színnel.
Ekkor érdekes helyzet alakul ki. Vegyünk egy térképet, amely feltevés
szerint minimális bűnöző. Válasszunk ki egyet a régiói közül, és
zsugorítsuk össze egyetlen pontra. Ez eggyel csökkenti a régiók számát. Így
a redukált térképnek nincs elegendő régiója ahhoz, hogy bűnöző legyen
(hisz eggyel kevesebb régióval rendelkezik, mint az a minimális bűnöző,
amellyel kezdtünk). Ezért a redukált térképnek törvénytisztelőnek kell
lennie – ez azt jelenti, hogy kiszínezhető négy színnel. Színezzük is ki.
Most fordítsuk meg a folyamatot. Állítsuk vissza a korábban egy
pontra zsugorított régiót úgy, hogy azt ismét felfújjuk. Ez visszaadja az
eredeti térképet csupa megfelelően színezett régióval, kivéve azt, amelyet
zsugorítottunk és helyreállítottunk. Most kérdezzük meg: van-e módja a
helyreállított régió kiszínezésének úgy, hogy az beleilleszkedjen a redukált
térképen alkalmazott négyszín-sémába? Nos, ez attól függ, hogy eredetileg
melyik régiót választottuk a zsugorítási és visszaállítási lépéshez. Ha
például a választott régió mindössze három másikkal határos, akkor
szerencsénk van: a négyszín-sémában marad egy szín, amely majd
megkülönbözteti a helyreállított régiót három szomszédjától. De akkor
sikerült az eredeti térképet négy színnel kiszínezni. Így a feltételezett
minimális bűnöző, nem is volt bűnöző!
Nyilvánvaló, hogy nincs olyan térkép, amely a minimális bűnöző
címre törekszik, és van benne olyan régió, amely csak három másik
régióval határos. Ha lenne, akkor (1) ezt a régiót egy ponttá
zsugoríthatnánk, ezáltal úgy csökkentenénk a régiók számát, hogy az új
térkép a minimális bűnöző küszöbértéke alá csökkenjen, és így
törvénytisztelővé kellene, hogy váljon; (2) kiszínezhetnénk a redukált,
törvénytisztelő térképet négy színnel; majd (3) visszaállíthatnánk a
korábban zsugorított régiót annak újbóli felfújásával; és (4) kiszínezhetnénk
az újonnan helyreállított területet a négy szín egyikével, amely a régió
három szomszédja közül egyiknek a színével sem azonos, ezáltal a
helyreállított régiót beépítenénk a négyszín-sémába. Így az derül ki, hogy
az eredeti térkép mégiscsak törvénytisztelő.
Az olyan térképről, amely ennek a zsugorítás-színezés-helyreállítás
folyamatnak alávethető, azt mondjuk, hogy „redukálható konfigurációjú”.
Ahogy láttuk, a redukálható konfiguráció egyik típusa egy olyan régió,
amely csak három másikkal határos. Sajnos nem minden térképnek van
ilyen régiója. De talán más típusú redukálható konfigurációk is léteznek. És
talán kimutatható, hogy minden térkép, függetlenül attól, hogy milyen
bonyolult, garantáltan legalább egy redukálható konfigurációval
rendelkezik. Ha igen, akkor ez elintézi az ügyet. Nincs olyan redukálható
konfigurációjú térkép, amely minimális bűnöző lehet; egy ilyen térkép
mindig négy színűvé tehető a zsugorítás-színezés-helyreállítás folyamata
által. Tehát, ha minden térképnek legalább egyfajta redukálható
konfigurációja van, akkor nincs minimális bűnöző. De ha nincs minimális
bűnöző, akkor nincs bűnöző, és punktum. (Ha egyáltalán léteznek bűnöző
térképek, akkor néhányuknál a régiók számának minimálisnak kell lennie.)
És a nulla bűnöző azt jelenti, hogy minden térképnek törvénytisztelőnek
kell lennie – azaz négy színnel kiszínezhetőnek.
DygR0v1gHttCGQ==

***

Alfred Bray Kempe, egy londoni ügyvéd és amatőr matematikus 1879-ben

pontosan ilyen logika alapján állította, hogy bebizonyította a négyszín-
sejtést. Kempe érvelése bővelkedett matematikai cikkcakkokban, de
meggyőzőnek tűnt, és nemcsak C. S. Peirce számára. Vezető
matematikusok Nagy-Britanniában, a kontinensen és az Egyesült
Államokban egyaránt úgy gondolták, hogy megvan a térképprobléma régóta
keresett megoldása. Kempe-t a Royal Society tagjává választotta, és végül
lovaggá is ütötték. „Bizonyítása” egy évtizedig állt meg, amíg egy finom,
de végzetes hibát nem találtak benne. Aki ezt a hibát észrevette, egy
klasszika-filológus és matematikus volt, Percy Heawood – avagy „Pussy”
Heawood, ahogy barátai nevezték macskaszerű bajusza miatt.
Heawoodnak, aki szinte bocsánatot kért az eredmény megdöntéséért,
olyan személyes furcsaságai voltak, amelyek még ebben az excentrikus
figurákkal teli sagában is feltűntek. Vézna, kissé görnyedt tartású férfi volt,
s többnyire egy furcsa mintájú malaclopóban fordult elő, avítt kézitáskával.
Megszokott társa, egy kutya, az előadásaira is elkísérte. Heawood szívesen
szerepelt akadémiai bizottságokban, sőt úgy vélte, „elvesztegetett” az a nap,
amelyen nincs legalább egy bizottsági ülés. Csupán évente egyszer,
karácsony napján állította be állandóan késő óráját, aztán a következő év
során, amikor valamiért tudnia kellett az időt, mindig fejben végezte el a
szükséges számításokat. „Nem, nem két órát siet”, mondta egyszer egy
kollégájának, „tíz órát késik!” De nem volt híján gyakorlati tehetségnek:
amikor Durham XI. századi vára már-már a Wear folyóba csúszott a
szikláról, amelyre épült, Heawood szinte egymaga teremtette elő a pénzt a
megmentésére.
És most egy másik matematikai közjáték. Ha a négyszín-sejtést nehéz
bizonyítani, próbálkozzunk valami könnyebbel, amit hatszín-sejtésnek
nevezhetünk. Ez olyan, mint a négyszín-sejtés, de nyilvánvalóan gyengébb:
azt mondja, hogy hat szín elegendő a lehetséges térképek oly módon történő
kiszínezéséhez, hogy a szomszédos régiók eltérő színűek legyenek.
Érdemes foglalkozni a hatszín-sejtéssel, mert feltárja a térképprobléma
matematikai gyökereit, amelyek a XVIII. század közepéig, és a nagy svájci
matematikusig, Leonhard Eulerig nyúlnak vissza.
Euler talán a történelem legtermékenyebb matematikusa volt.
Felfedezései között, amelyeket a Nagy Frigyes és Nagy Katalin udvara
közötti ingázás idején tett, ott a c-e+l = 2 képlet, amelyet nemrégiben a
második legszebb matematikai tételnek szavaztak meg. (A szépségverseny
győztese a The Mathematical Intelligencerben közzétett 1988-as felmérés
szerint eiπ = −1.) Euler képlete minden poliéderre vonatkozik, azaz minden
olyan szilárd anyagra, amelyet sík felületek határolnak, például kocka vagy
gúla. Azt mondja, hogy ha a poliéder csúcsainak számából (c) kivonjuk élei
számát (e), és hozzáadjuk oldallapjai számát (l), az eredmény mindig 2. A
kocka például 8 csúcsot, 12 élt és 6 lapot tartalmaz. És tényleg, 8 − 12 + 6 =
2.
Mi közük a poliédereknek a térképekhez? Nos, ha veszünk egy
poliédert, és (egy kis sebészi vágás után) síkban kiterítjük, mindegyik lapja
úgy néz ki, mint egy régió a térképen. És megfordítva, ha veszünk egy
térképet, összeállíthatunk belőle egy poliédert. A régiók mérete és alakja a
folyamat során megváltozik, de ez nem befolyásolja a teljes konfigurációt
vagy a szükséges színek számát. A négyszín-sejtés tehát topológiai
probléma; a matematikának ez az ága olyan tulajdonságokkal foglalkozik,
amelyek nem változnak meg csavarással és nyújtással.
Tegyük fel, hogy Euler képletét egy térképre alkalmazzuk: l lesz a
régiók száma, e a határoké és c azoké a pontoké, ahol a határok metszik
egymást. Ezután olyan eredményt kaphatunk, amely a térképprobléma
szempontjából kulcsfontosságú: minden térképnek legalább egy olyan
régióval kell rendelkeznie, amelynek öt vagy kevesebb közvetlen szomszédja
van. Ez kényelmesen bebizonyítható. Ha volna olyan térkép, ahol minden
régiónak legalább hat szomszédja van, akkor a régiók, a határok és a pontok
összeszámolásával és behelyettesítésével Euler képletébe azt a rendkívüli
eredményt kapnánk, hogy 0 = 2. Ellentmondás! Tehát minden térkép
garantáltan rendelkezik egy vagy több olyan régióval, amely öt vagy
kevesebb másikkal határos.
Ezen eredmény birtokában a hatszín-sejtés már egy pillanat alatt
bebizonyítható. Tegyük fel, hogy vannak bűnöző térképek, amelyekhez
több mint hat szín szükséges. Vegyünk egy minimális bűnözőt. Most
hajtsuk végre a régi zsugorítás-színezés-visszaállítás trükköt. Mert a
feltételezett minimális bűnözőnek – mint minden térképnek – tartalmaznia
kell legalább egy olyan régiót, amelynek öt vagy kevesebb szomszédja van;
vegyünk egy ilyen régiót, és zsugorítsuk egyetlen ponttá. Színezzük ki a
redukált térképet, amelynek törvénytisztelőnek kell lennie, hat színnel.
Most állítsuk vissza a zsugorított régiót. Mivel öt vagy kevesebb
szomszédja van – ezért választottuk –, a hat rendelkezésre álló szín között
kell lennie számára egy tartalék színnek. Ez ellentmond annak a
feltételezésnek, hogy a térkép minimális bűnöző volt; így a hatszín-sejtés
immár valódi tétel.
A mögöttes logika egy kicsit körben járó. De ha tényleg megpróbáljuk,
észben tarthatjuk, és „láthatjuk”, miért kell a hatszín-sejtésnek igaznak
lennie. A bizonyíték meglepő és ugyanakkor megkerülhetetlen; szinte
szellemes. Sajnos azonban ennél szebbet már nem fogunk látni, ami a
térkép-problémát illeti. A Kempe által 1879-ben használt módszer, hogy a
minimálisan hat színt a kívánt négyre szállítsa le, meglehetősen nyakatekert
volt. Ugyanakkor nem alapult igazán mély matematikai ötleteken. Ráadásul
egy hibás lépést is tartalmazott. Mégis, amikor Heawood észlelte a hibát,
képes volt eleget megmenteni az érvelésből annak demonstrálásához, hogy
minden térkép öt vagy kevesebb színnel kiszínezhető.
 A négyszín-sejtéshez vonzódók közé tartozott még Frederick Temple
londoni püspök, később canterbury-i érsek, aki szintén hibás bizonyítékot
tett közzé; és a francia költő, Paul Valéry, akinek 1902-es naplójában
tucatnyi oldal tanúsítja, milyen komoly munkát végzett a problémával
kapcsolatban. Néhányan úgy érezték, hogy a bosszantó ügy rögtön
elintéződik, amint egy igazi első osztályú matematikus figyelme rá irányul.
A nagy Hermann Minkowski megpróbált legyártani egy bizonyítékot egyik
Göttingeni Egyetemen tartott előadásán; miután az órákat több héten át erre
pazarolta, bejelentette tanítványainak: „Az Ég feldühödött az
arroganciámon; az én bizonyításom is hibás.” Más vezető matematikusok –
talán bölcsen – békén hagyták a problémát. Hiszen mindez nem igazán
tartozott a matematika fősodrához. Semmi olyan lényeges dologról nem
tudtak, ami ennek az igazságán vagy hamisságán múlt volna. Amikor David
Hilbert, kora talán legkiválóbb matematikusa egy 1900-as párizsi
nemzetközi konferencián felsorolta, mit tekint a matematika huszonhárom
legjelentősebb problémájának, a négyszín-sejtés nem volt közöttük.
Mégis, hírneve és megfoghatatlansága miatt továbbra is
ellenállhatatlan volt sok matematikus számára az Atlanti-óceán mindkét
oldalán (akik közül néhányan később sajnálták a rápazarolt időt). A
stratégia, amelyre támaszkodtak, lényegében a Kempe által használt volt:
megtalálni az összes kiskaput, amely a négyszín-sejtés ellenpéldáit lehetővé
tehetné, majd bezárni ezeket. Hogy ez működjön, ahhoz a kiskapuk
számának természetesen végesnek kell lennie; ellenkező esetben nem lehet
mindegyiket ellenőrizni és kimutatni, hogy bezárhatók. Ahogy a XX.
század előrehaladt, néhány matematikus ötletes módszereket talált kiskapuk
teljes halmazainak előállítására; mások ugyanolyan ötletes módszereket
találtak arra, hogy bezárják őket.
A probléma az volt, hogy ezek a kiskapu-halmazok (az úgynevezett
elkerülhetetlen halmazok) abszurd módon nagyok voltak, akár tízezer
térkép-konfigurációt is tartalmaztak. Egy adott kiskapu bezárása
(megmutatva, hogy az adott konfiguráció „redukálható”) elképesztően
fáradságos feladat, olyan, amit eleven matematikus nem tudna elvégezni.
Az 1960-as évekre azonban néhányan, akik a problémán dolgoztak,
gyanítani kezdték, hogy a kiskapuk ellenőrzésének folyamata eléggé
rutinszerűvé tehető ahhoz, hogy egy mechanikus algoritmus rögzíthesse. Ez
érdekes lehetőséget vetett fel: talán a négyszín-sejtést számítógép
segítségével lehetne bebizonyítani.
 A matematikusokról meg kell jegyeznünk, hogy csak lassan
melegedtek bele a számítógép-korszakba. Hagyományosan, Pythagoras óta
a tiszta, kitartó gondolkodásra támaszkodtak, hogy új igazságokat
ismerjenek meg. Korábban azt mondták, hogy ami a finanszírozást illeti, a
matematika tanszék volt az egyetemeken a második legolcsóbb, hiszen
tagjai csak ceruzát, papírt és szemeteskosarat igényeltek. (A legolcsóbbak
úgymond a filozófusok, mert nekik papírkosárra sincs szükségük.) Egy
stanfordi matematikus még 1986-ban is azzal dicsekedett, hogy tanszékének
kevesebb számítógépe van, mint bármely másiknak, beleértve a francia
irodalom tanszéket is.
Mindenesetre a négyszín-sejtés eleinte még a számítógépnek is
túlságosan nehezen kezelhetőnek tűnt. Úgy nézett ki, hogy az összes eset
feldolgozása még a létező leggyorsabb gépen is egy teljes évszázadot venne
igénybe. De az 1970-es évek elején Wolfgang Haken, az Illinois-i Egyetem
matematikusa finomított a módszertanon. Kenneth Appellel, egy tehetséges
programozóval együtt egyfajta párbeszédbe kezdett a számítógéppel,
amelynek célja a kiskapuk számának csökkentése és kikapcsolásuk
hatékonyabbá tétele volt. „Az összes neki »tanított« trükkre alapozva
dolgozott ki komplex stratégiákat”, mondta Haken később a gépről, „és
ezek a megközelítések gyakran sokkal okosabbak voltak, mint amelyeket
már ki tudtunk próbálni.” Szerte a világon – Ontariótól kezdve Rhodesián át
a Harvardig – más, Appel és Haken számára ismeretlen kutatók hasonló
módszerekkel közeledtek a megoldás felé. Eközben legalább egy
matematikus még mindig olyan bonyolult térkép megalkotásával
próbálkozott, amelyhez öt színre van szükség. 1976 júniusában négy évnyi
kemény munka és ezerkétszáz órányi számítógépes idő elhasználása után,
valamint egy Montpellier-i irodalomprofesszor által nyújtott fontos
segítséggel Haken és Appel megkapták az eredményt: négy szín valóban
elegendő. A sztorit a londoni The Times hozta nyilvánosságra már abban a
hónapban. (Az óvatosabb New York Times várt még két hónapot, amíg a
Columbia Egyetem kiemelkedő matematikusa, Lipman Bers rovatában
elismerte a megoldást.) A négyszín-sejtés négyszín-tétellé vált.
Biztos? Bármit is csinált a nagyvilág e hírekből, sok matematikus
kelletlenül reagált, amikor megismerkedett a részletekkel. „Appel és Haken
számítógépes trükkjeinek befogadása a matematika soraiba intellektuálisan
kielégítetlenül hagyna minket”, jegyezte meg egyikük. Kedvetlenségüknek
három különböző oka is volt. Az első esztétikai. A bizonyítás nem volt
szép; az esetek buldózer-szerű felsorolása nem tudta megragadni és
elbűvölni az értelmet. És ahogy G. H. Hardy egyszer kijelentette, „csúnya
matematika számára nincs maradandó hely a világon”. A második ok a
hasznossággal függ össze. Egy jó bizonyításnak tartalmaznia kell olyan
újszerű érveket s fel kell tárnia olyan rejtett struktúrákat, amelyek a
matematikában máshol is alkalmazhatók. A Haken-Appel bizonyítás e
tekintetben terméketlennek tűnt. Nem szolgáltatott semmilyen betekintést
abba sem, hogy a négyszín-tétel miért igaz. A válasz csak ott vesztegelt,
mint egy „szörnyű, véletlen egybeesés” – mondta egy matematikus.
A harmadik és legfőbb ok ismeretelméleti. Vajon Haken és Appel
eredménye valóban megalapozza azt az állítást, hogy tudjuk: a négyszín-
sejtés igaz? Bizonyítás ez egyáltalán? Ideális esetben egy bizonyítás olyan
érvelés, amely lefordítható formális nyelvre, és igazolható a logika
szabályaival. A gyakorlatban a matematikusok soha nem pepecselnek ilyen
formális bizonyításokkal, mert azok végletesen nehézkesek lennének.
Ehelyett észszerű szigorúsággal fogalmazzák meg érveiket, elegendő
részletességgel ahhoz, hogy a terület szakértőit meggyőzzék. Ahhoz, hogy
egy érvelés meggyőző legyen, „felmérhetőnek” kell lennie; vagyis
képesnek arra, hogy az emberi elme megragadja, és ellenőrizze a hibákat.
Haken és Appel bizonyításával nem ez volt a helyzet.
Az érvelés emberi része, amely mintegy hétszáz oldalt tett ki, már
önmagában is eléggé ijesztő volt. De az in silico rész, amely négy láb
vastag kinyomtatott számítógépes anyagból állt, egyáltalán nem volt ember
által igazolható, hiába állt volna neki a világ összes matematikusa. Olyan
volt, mintha az érvelés egy kulcsfontosságú lépését egy orákulum pótolta
volna „igen”-ek hosszú sorozatának kimondásával. Ha az „igen”-ek közül
akár csak egynek is „nem”-nek kellett volna lennie, az egész bizonyítás
nem érne semmit. Hogyan lehetünk biztosak abban, hogy a számítógép
programja nem tartalmazott hibát? Hogy a Haken-Appel-féle eredményeket
ellenőrizzék, a bírálók saját önálló számítógépes programjukat futtatták,
ahogyan egy tudós ismétel meg egy másik laboratóriumban végzett
kísérletet. A The Journal of Philosophyban megjelent nagy hatású 1979-es
írásában („A négyszín-probléma és filozófiai jelentősége”) a filozófus
Thomas Tymoczko azzal érvel, hogy az ilyen számítógépes kísérletek egy
empirikus elemet vezettek be a matematikába. Ma már majdnem minden
matematikus úgy véli, hogy a négyszín-tétel igaz, de ezt csak
helyesbítésnek kitett bizonyítékra alapozzák. A tétel szembetűnően nem tud
megfelelni a biztos, abszolút, a priori tudás platóni eszményeinek. A
legtöbb, amit mondhatunk, hogy valószínűleg annyira igaz, mint a fizikai
elméletek, amelyek a bizonyítás létrehozását segítő gép működését
szavatolják.
A négyszín-áttörés irányváltást jelzett a matematikai gyakorlatban.
Azóta számos más sejtés is megoldódott számítógép segítségével (így 1988-
ban az, hogy nem létezik 10. rendű projektív sík). Eközben a
matematikusok kitisztították a Haken-Appel eljárást, így a számítógépes
rész sokat rövidült, és néhányan még mindig remélik, hogy a négyszín-
tételnek egy nap hagyományos, elegáns és megvilágosodást hozó
bizonyítása lesz. Ez a megvilágosodás utáni vágy volt végül is, amely a
probléma hosszú története során annyi embert ösztönzött, hogy vele
foglalkozzon, vagy akár neki szentelje az életét. (Egy matematikus még a
nászútján is térképeket színeztetett újdonsült feleségével.) Még ha maga a
négyszín-tétel matematikailag eléggé haszontalan is, a sikertelen
próbálkozások során sok hasznos matematika jött létre, és a kérdés a
legutóbbi évtizedekben minden bizonnyal fontos muníció lett a filozófusok
számára. Hogy vannak-e messzemenő következményei, abban nem vagyok
olyan biztos. Amikor megnéztem az Egyesült Államok térképét egy
hatalmas szótár hátlapján, melyet egyszer a New York-i újságírók
helyesírási versenyén nyertem, némi meglepetéssel vettem észre, hogy
pontosan négy színnel színezték ki. Sajnos, mind Arkansas, mind Louisiana
állam kék volt, pedig van közös határuk.
 V.

KIS ÉS NAGY

VÉGTELENSÉG
11

VÉGTELEN VÍZIÓK:

GEORG CANTOR VS. DAVID FOSTER WALLACE

Kevés gondolatnak volt pikánsabb története, mint a végtelenének. Az ókori

paradoxonok közepette merült fel, a filozófusokat pár évezreden keresztül
zavarba ejtette, végül az értelem merész ugrása a XIX. század végén
rákényszerítette, hogy kiszolgáltassa titkait, viszont ez egész sor újabb
paradoxonnal járt. Nincs szükség speciális ismeretekre a cselekmény
követéséhez: a főbb felfedezések a mögöttük lévő találékonyság ellenére
egy koktélszalvétán elintézhetők néhány tollvonással. Mindez a végtelent
ellenállhatatlan csemegévé teszi a népszerűsítő számára, és az évek során
eléggé sok könyv jelent meg róla. Azok közül, akik egy ilyennek a
megírásával próbálkoztak, a legkülönlegesebb figura David Foster Wallace
volt. Az Infinite Jest (Végtelen tréfa) olvasói sejthették, hogy szerzője
mélyen és kifinomultan értette a matematikát és a metafizikát. Az
Everything and More: A Compact History of ∞ (Minden és még több: a ∞
rövid története) című könyvben, amelyet Wallace negyvenhat éves korában
elkövetett öngyilkossága előtt öt évvel írt, arra tett kísérletet, hogy a
matematikában laikus olvasót beavassa a végtelen misztériumaiba.
Furcsának tűnhet, hogy véges lények, mint mi, tudhatnánk valamit a
végtelenről, hisz nincs közvetlen tapasztalatunk róla. Descartes úgy
gondolta, hogy a végtelenség ideája velünk született, de a gyermekek
viselkedése másra utal; egy kísérletben kisiskolás korú gyerekek
„elmondták, hogy »csak számoltak és számoltak«, hogy megtalálják az
utolsó számot, és megállapították, hogy sok erőfeszítés után sem találkoztak
ilyennel”. Nos, történetesen az az ember, aki a legtöbbet tette, hogy a
végtelent egy elméletben ragadja meg, azt állította, hogy meglátásait Isten
igazolja, és elmegyógyintézetben fejezte be életét.
Általánosságban elmondható, hogy a végtelennek két változata van. A
ködösebb, misztikusabb, metafizikainak nevezhető végtelen olyan ideákkal
társul, mint a tökéletesség, az abszolútum és Isten. A realistább változat, a
matematikai végtelen az, amit Wallace kifejtett. A végnélküliség
eszméjéből származik: kimeríthetetlenül generálható számok, örökkévaló
idő, korlátlanul felosztható tér. Míg a metafizikai végtelenség tisztelettel teli
félelmet kelt azokban, akik szemlélik, a matematikai végtelen a nyugati
szellemtörténet nagy részében súlyos gyanakvás, sőt megvetés tárgyát
képezte. Először a Kr. e. V. században bukkant fel az eleai Zénón
paradoxonjaiban. Ha a tér végtelenül osztható, állította Zénón, akkor a
gyorslábú Akhilleusz soha nem tudja utolérni a teknősbékát: minden
alkalommal, amikor elér oda, ahol a teknős volt, az már kicsit messzebb
van, ad infinitum. Az ilyen paradoxonok annyira nyomasztóak voltak, hogy
Arisztotelész inkább száműzte a görög gondolkodásból a „befejezett”
végtelenség ideáját, és a következő kétezer évre ez lett az ortodoxia.
A végtelen végső rehabilitációja egy másik paradoxonból eredt,
amelyet 1638-ban Galilei fogalmazott meg. Vegyük az egész számokat: 1,
2, 3, 4 és így tovább. Tekintsük másrészt csak azokat a számokat, amelyek
négyzetszámok: 1, 4, 9, 16 és így tovább. Bizonyára több szám van, mint
négyzetszám, mert a négyzetszámok a számoknak csak egy részét alkotják,
ráadásul csak egy kis részét. Azonban, mondja Galilei, a négyzetszámok az
egész számokkal párosíthatók: 1 – 1, 2 – 4, 3 – 9, 4 – 16 és így tovább. Ha
két véges halmaz megfeleltetésbe hozható úgy, hogy az első halmazból az
összes elem pontosan egy elemmel legyen párosítva a második halmazból,
és fordítva, akkor tudjuk, hogy azonos méretűek, anélkül, hogy végig
kellene csinálnunk a számlálás unalmas műveletét. Az elvet a végtelen
halmazokra kiterjesztve Galilei kénytelen volt arra a következtetésre jutni,
hogy ugyanannyi négyzetszám van, mint amennyi szám, és punktum. Más
szóval a rész egyenlő az egésszel, ami számára képtelenségnek tűnt.
Két és fél évszázaddal később Georg Cantor a végtelen matematikai
elméletének alapjául Galilei paradoxonját tette meg. Cantor, aki 1845-től
1918-ig élt, orosz születésű német matematikus volt, művészi hajlamokkal
és erős érdeklődéssel a teológia iránt. Látta, hogy a rész és egész ismert
logikájának összeomlása a végtelen új meghatározását eredményezte, olyat,
amely nem támaszkodik a vég nélküliség homályos fogalmára. Egy
végtelen halmaz Cantor jellemzése szerint ugyanolyan méretű, mint egyes
részei. Más szavakkal egy végtelen halmaz elveszítheti néhány tagját
anélkül, hogy kisebbé válnék.
Itt Cantor feltehetett egy újabb kérdést: minden végtelen egyforma,
vagy vannak, amelyek végtelenebbek a többinél?
Az egész számokénál nagyobb végtelent keresve Cantor nekilátott,
hogy megvizsgálja a törtek halmazát. Jó ötletnek tűnt, mert a törtek sűrűn
fordulnak elő a számegyenesen: minden két egész szám között végtelen sok
tört helyezkedik el. (0 és 1 között például 1/2, 1/3, 1/4, 1/5 és így tovább.)
Cantor azonban, saját meglepetésére, egyszerű módot talált az egész
számok és a törtek közti egy-egy értelmű megfeleltetésre. Az első
benyomás ellenére e két végtelenről kiderült, hogy azonosak. Talán –
gondolta ennél a pontnál – minden végtelen halmaz ugyanolyan, lévén
kimeríthetetlen. Ám ezután a „valós” számokat kezdte vizsgálni, azokat,
amelyek egy folytonos vonal pontjainak feleltethetők meg. Ezek is párba
állíthatók az egészekkel? Egy döbbenetesen okos érveléssel, a diagonális
bizonyítással kimutatta, hogy a válasz: nem. Más szavakkal, legalább két
különféle végtelen létezik: az egész számoké és a kontinuumé, s a második
nagyobb, mint az első.
Ezzel vége is lenne a történetnek? Még nagyobb végteleneket keresve
Cantor magasabb dimenziókat vizsgált. Bizonyos, gondolta, hogy a
kétdimenziós síkban több pontnak kell lennie, mint egy egydimenziós
vonalon. Pár évig küzdött azzal, hogy bizonyítsa, miszerint a síkban lévő
pontokat nem lehet egy az egyben párosítani a vonalon lévő pontokkal, és
csak 1878-ban jött rá, hogy ilyen megfeleltetés igenis lehetséges. Egy
egyszerű trükk megmutatta, hogy az egy hüvelyk hosszú vonalon éppen
ugyanannyi pont van, mint az egész térben. „Látom, de nem hiszem el!” –
írta Cantor egy kollégájának.
Azzal a felfedezéssel, hogy sem a méret, sem a dimenzió nem vezet
magasabb végtelenekhez, úgy tűnt, hogy a kutatás elakadt. De több mint
egy évtizedes intenzív munka után (megszakítva egy idegösszeomlás utáni
szanatóriumi kezeléssel) Cantor igen ütőképes új elvhez érkezett, amely
lehetővé tette számára, hogy ismét tovább haladjon: a dolgok halmazaiból
mindig több van, mint dolgokból. Ez egy véges világban eléggé egyértelmű.
Ha van mondjuk három tárgyunk, akkor ezekből nyolc különböző halmazt
képezhetünk (beleértve természetesen az üres halmazt is). Cantor
zsenialitása abban állt, hogy ezt az elvet kiterjesztette a végtelen
birodalmára.
Ahhoz, hogy mindez kicsit kevésbé legyen absztrakt, tegyük fel, hogy
olyan világban élünk, ahol az emberek száma végtelen. Tekintsük az összes
lehetséges klubot (embercsoportot), amely ebben a világban létezhet. E
klubok közül a legkevésbé kirekesztő az egyetemes klub lesz, az, amelynek
abszolúte mindenki a tagja. A legexkluzívabb – a nullklub – az, amelynek
nincsenek tagjai. Más klubok végtelen serege esik e két szélsőség közé;
néhányuk sok taggal, mások kevesebbel. Milyen nagy ez a végtelen? Van-e
mód arra, hogy a klubokat és az embereket egy az egyhez alapon
egymáshoz rendeljük, ezzel kimutatva, hogy a két végtelen halmaz
ugyanolyan méretű? Tegyük fel, hogy minden személyt pontosan egy
klubhoz lehet hozzárendelni, és fordítva. Az emberek némelyike olyan klub
tagja lesz, amelyhez hozzá van rendelve (például az a személy, aki az
egyetemes klubbal van párban). Mások nem lesznek tagjai a társított
klubnak (például az a személy, aki a nullklubbal van párban). Ezek az
emberek egy csoportot alkotnak, amelyet mondjuk Groucho klubnak
hívnak. A Groucho Club egyfajta salon des refusés: azokból áll, akik olyan
klubbal vannak párosítva, amelynek nem lesznek a tagjai. Tehát az a
személy, aki a nullklubbal van párban – amely természetesen őt is kizárja –
legalább azzal vigasztalódhat, hogy a Groucho Club tagja.
És itt kezd a dolog érdekessé válni. Mivel feltételeztük, hogy minden
klubhoz rendeltünk embert, lennie kell egy fickónak, aki magának a
Groucho Klubnak a párja. Hívjuk Woody-nak. Vajon Woody tagja a
Groucho Klubnak vagy nem? Nos, tegyük fel, hogy az. Ez azt jelenti, hogy
definíció szerint ki kell zárni abból a klubból, amelynek a párja. Tehát
Woody nem tagja a Groucho Klubnak. De ha nem tagja a Groucho Klubnak,
akkor a klubhoz, amellyel párt alkot, ő nem tartozik hozzá, és emiatt a
Groucho Klub tagja. Nem számít, hogyan forgatjuk, ellentmondást kapunk.
Hogyan jutottunk ebbe a zsákutcába? Annak feltételezésével, hogy az
emberek egy az egyben párosíthatók klubokkal. Tehát a feltételezésnek
hamisnak kell lennie. Ami azt jelenti, hogy a dolgok halmazainak
végtelensége nagyobb, mint a dolgok végtelensége.
Ennek a Cantor tételeként ismert elvnek az a szépsége, hogy újra meg
újra alkalmazható. Bármilyen végtelen halmaz adott, mindig
előhozakodhatunk egy nagyobb végtelennel, ha vesszük annak
„hatványhalmazát” – az összes belőle képezhető részhalmaz halmazát. Egy
egyszerű reductio ad absurdumra, mint alapra Cantor a végtelenek véget
nem érő tornyát húzta fel. Álombeli víziónak tűnt, mint Coleridge Kubla
kánja. Mégis, a matematikusok ebben az új elméletben találták meg a
tárgyuk biztos alapokra helyezéséhez szükséges forrásokat. „Senki sem
űzhet ki minket abból a paradicsomból, amelyet Cantor teremtett nekünk” –
nyilatkozta a nagy (és befolyásos) matematikus, David Hilbert. Mások
azonban elutasították Cantor végtelen számú végtelenjét, mint „ködöt a
ködben” és „matematikai őrültséget”. Cantor ezektől a kritikáktól
üldözöttnek érezte magát, ami rontott idegállapotán (úgy tűnik, bipoláris
betegségben szenvedett). A gyakori összeomlások és kórházi kezelések
között a végtelen teológiai következményein tűnődött és ugyanolyan hévvel
foglalkozott azzal az elmélettel, hogy Shakespeare műveit Bacon írta.
Cantor elmélete „közvetlen bizonyíték arra, hogy az emberi értelem
felfoghatja és kezelheti, valósággal kézben tarthatja az aktuálisan végtelen
halmazokat” – írta Wallace a Minden és még többben. Mint mondja, ami ezt
az eredményt annyira heroikussá teszi, az a végtelen rettentő elvontsága:
„Ez a végső lépés a tényleges tapasztalatoktól való elszakadáshoz”, „a
konkrét világ egyetlen, leginkább mindenhol jelenlévő és nyomasztó
jellemzőjének tagadása – vagyis azé, hogy minden véget ér, korlátozott,
elmúlik”. Wallace-t élénken foglalkoztatták az elvont gondolkodás
„rettenetei és veszélyei”. Utóvégre két évezreden át a végtelen ideájáról úgy
vélték, hogy veszélyezteti az ember egészségét. Minden őrülete ellenére
Cantornak sikerült megzaboláznia a végtelent és bebizonyítania, hogy
megzavarodás nélkül is lehet róla elmélkedni.
Abszolút matematikai ideákról közérthetően írni: ez eleve kockázatos.
Az ilyen kísérletek egyik csapdája a lila próza. Egy a differenciál- és
integrálszámításról szóló, széles körben olvasott könyv azt mondja, hogy „a
descartes-i síkot furcsa és komor csend borítja be”; egy könyv a nulláról
kijelenti, hogy ez a szám „árnyék a félelem ferde fényében”. A másik
csapda a miszticizmus. Az Aleph rejtélyében, néhány évvel azelőtt, hogy
Wallace megírta a végtelenről szóló könyvét, Amir D. Aczel matematikus
megpróbálta Georg Cantort úgy beállítani, mint kabbalistát, aki belépett
„Isten titkos kertjébe”, és büntetésből elvesztette elméje épségét. Rudy
Rucker tanulmánya, az Infinity and the Mind, egy imponáló, valós
matematikai mélységeket rejtő írás, nemkívánatos kirándulást tesz a zen-
buddhizmusba. Másrészt egy kis klasszikus mű, a Játék a végtelennel az
1977-ben meghalt Péter Rózsa magyar logikatudóstól varázslatos és tiszta,
egy csepp oda nem illő badarság nélkül. De mindezek a népszerűsítők,
teljesen mindegy, mik a hibáik, lelkiismeretesen elvégezték a brutális
munkát, amely ahhoz szükséges, hogy az elvont gondolatok a kezdő
számára világossá, sőt széppé váljanak. Egyszerűsítve, egyet-mást elhagyva
létrehozták az első közelítést a valódi megértéshez.
Ezzel szemben Wallace igyekezetére nem egészen illik rá, hogy
népszerűsítés. Wallace biztosította az olvasót, hogy mindössze „egy
technikai népszerűsítő írásról” van szó, és azt állította, hogy saját
matematikai háttere nem nagyon haladta meg a középiskolai szintet. Ezzel
szemben nem volt hajlandó a szokásos kompromisszumokra. A Minden és
még több néha olyan sűrű, mint egy matematika-tankönyv, bár sokkal
kaotikusabb. Soha nem találkoztam népszerű könyvvel a végtelenről, ami
ennyi technikai részlettel volna teletömve – ráadásul önmagát „tömörnek”
(compact) állítja be. (Amit Wallace „füzetnek” hív, valójában több mint
háromszáz oldal; könyve azonban „kompakt” a matematikus technikai
értelmében is, mert lehatárolt és teljes). Wallace motívuma csodálatos volt:
elhatározta, hogy helyrehozza a „közelmúltbeli népszerűsítő könyvek
hibáit, amelyek olyan sekélyesen és leegyszerűsítve közvetítik Cantor
bizonyítékait … hogy a matematika torzul és szépsége elhomályosul.” De
ha egy író a saját anyagában bizonytalankodik, akkor azt kockáztatja, hogy
feláldozza a világosságot a látványért, egyenleteket, szakkifejezéseket
villantva elő közönsége számára, akár egy bűvész a kártyáit. Wallace arra
biztatta a végtelen matematikájában feltehetően kezdő olvasóit, hogy
egyszerűen „élvezzék ki” a „szimbológiát”. Azt mondta nekik, hogy néhány
szakkifejezést – „elérhetetlen rendszámok”, „transzfinit rekurzió” – még
akkor is szórakoztató kimondani, ha nincs egyértelmű elképzelésünk arról,
mit is jelenthetnek. A matematikakönyvek vizuális megjelenése is esztétikai
vonzerőt gyakorolhatott rá, talán innen a hajlam a kezdőbetűk, rövidítések
alkalmazására („with respect to”-ból [vonatkozásában] „w/r/t” lesz, Galilei-
ből „G.G.” és „Pythagoras isteni testvériségé”-ből „D.B.P.”). Ez a hajlama
prózai írásaiban is gyakran megnyilvánult.
Mégis, Wallace lelkesedése a végtelen elmélete iránt minden oldalon
tükröződik (nem kevésbé az a meggyőződése is, hogy Cantor „a XIX.
század legjelentősebb matematikusa” – ezzel kevés matematikus vagy
eszmetörténész ért egyet). És ha néha a feje fölött összecsaptak a hullámok,
ez azért volt, mert úgy döntött, hogy a legmélyebb vizeken gázol át. A
kérdés az, hogy át tudja-e vinni rajtuk az olvasóit is.
Egy olyan könyv, amely a nehézségeket díjazza, de a szigorúságot
nem, valószínűleg nem a matematikai megvilágosodást keresőknek íródott.
Amit Wallace kínál, az végül is tisztán irodalmi élmény. Hogy milyen
természetű élmény, azt Ludwig Wittgenstein Cantor nagyszerű
teljesítményére adott válaszából érthetjük meg. Az a borzongás, amit akkor
tapasztalunk, mikor felfedezzük, hogy némely végtelenség nagyobb, mint
mások, gondolta Wittgenstein, nem több egy „diákcsíny” miatti örömnél.
Az elméletben nincs semmi félelmetes; nem írja le az időtlen,
transzcendens, alig elképzelhető entitások világát; valójában nem több, mint
(véges) érvelési trükkök gyűjteménye. Még az is elképzelhető, mondja
Wittgenstein, hogy a végtelen halmazok elméletét „egy szatíraíró hozta létre
a matematika egyfajta paródiájaként”. Wallace, akinek szatirikus adottságai
kiválóak voltak, végül is valami jelentőset ért el – a népszerűsítő technikai
írások agyafúrt kifigurázását. „A matematika paródiája”: Cantor
munkájának leírásaként biztosan igazságtalan. Wallace-ével kapcsolatban
akár bóknak is vehetjük.
12

MIÉRT IMÁDJÁK AZ OROSZOK

A VÉGTELENT, ÉS MIÉRT NEM

A FRANCIÁK?

A matematika és a miszticizmus kéz a kézben jár. A felsőbb matematikát a

pitagoreusok találták ki: olyan kultusz volt az övék, amelynek tanai közt
szerepelt a lélekvándorlás és az, hogy a bab fogyasztása bűn. A matematikát
még ma is körüllengi valami misztikum. Sok matematikus, még a
legjelentősebbek is, nyíltan vallják, hogy hisznek a tökéletes matematikai
entitások birodalmában, amely a szörnyű empirikus világ felett lebeg –
egyfajta platóni mennyország.
Az egyik ilyen platonista Alain Connes, a Collège de France analízis-
és geometriaprofesszora. Néhány évtizede Jean-Pierre Changeux
neurobiológussal folytatott dialógusában Connes hangot adott
meggyőződésének, hogy az emberi elmétől függetlenül létezik egy nyers és
változhatatlan matematikai valóság, „amely messze állandóbb a körülöttünk
lévő fizikai valóságnál”. Szintén vállaltan platonista Sir Roger Penrose, a
matematika emeritus Rouse Ball-professzora Oxfordban, aki úgy véli, hogy
a természeti világ csak az örök matematikai formák platóni birodalmának
„árnyéka”.
A matematika e földöntúli szemléletének indoklását elsőként maga
Platón fogalmazta meg Az államban. Azt mondja, a geométerek tökéletesen
kerek körökről és tökéletesen egyenes vonalakról beszélnek, amelyek közül
egyik sem található meg az érzékelhető világban. Ugyanez igaz a számokra
is, vélte, mivel azoknak tökéletesen egyenlő egységekből kell állniuk.
Platón arra a következtetésre jutott, hogy a matematikusok által vizsgált
tárgyaknak egy másik világban kell létezniük, amely változatlan és
transzcendens.
Bármennyire csábító is a matematika platonikus képe, egyvalamit
homályban hagy. Hogyan lépnek a matematikusok kapcsolatba ezzel a
transzcendens birodalommal? Hogyan tesznek szert tudásra a matematikai
objektumokról, ha ezek a tárgyak kívül esnek a tér és idő világán? A kortárs
platonisták hajlamosak legyinteni, amikor ezzel a kérdéssel szembesülnek.
Connes egy „különleges érzékre” utal, „amely nem vezethető vissza a
láthatóra, hallhatóra vagy tapinthatóra”, és amely lehetővé teszi a
matematikai valóság észlelését. Penrose egyetért azzal, hogy az emberi
öntudat valahogy „áttör” a platóni világba. Kurt Gödel, az egyik
legeltökéltebb XX. századi platonista ezt írta: „Annak ellenére, hogy a
matematikai objektumok távol esnek az érzéki tapasztalattól, mégis képesek
vagyunk ezek egyfajta észlelésére”, hozzátéve: „Nem látok okot arra, miért
kellene kevésbé bíznunk az ilyen észlelésben, vagyis a matematikai
intuícióban, mint az érzéki érzékelésben.”
De a matematikusok, mint mindenki más, az agyukkal gondolkodnak.
És nehéz elképzelni, hogy egy fizikai rendszer, mint az agy, hogyan léphet
kölcsönhatásba egy nem-fizikai valósággal. Mint a filozófus Hilary Putnam
állítja, „semmiféle olyan idegi folyamatot nem tudunk elképzelni, amely
legalább valahogy megfelelne »egy matematikai objektum észlelésének«”.
E dilemma megoldásának egyik módja az, hogy elvetjük Platónt
Arisztotelész kedvéért. Lehet, hogy a világunkban nincsenek tökéletes
matematikai entitások, de ott a rengeteg tökéletlen közelítés. Egyszerű
köröket és vonalakat rajzolhatunk a táblára; hozzáadhatunk két almát három
almához, még ha ezek az almák nem is azonosak, és öt almát kapunk
eredményül. Absztrahálva a szokásos észlelhető dolgok ilyen
tapasztalásából, elérkezünk az alapvető matematikai intuíciókhoz. És a
logikai levezetés elvégzi a többit.
Ez a matematika arisztotelészi szemlélete, és igencsak összhangban áll
a józan ésszel. De van egy feltételezett matematikai objektum, amelyet nem
tud kezelni: a végtelenség. Nincs tapasztalatunk a végtelenről. Olyasmiről
sincs tapasztalatunk, ami hozzá hasonló volna. Igaz, van elképzelésünk a
korlátlanul növekvő számokról – hiszen mindegy, milyen nagy számra
gondolunk, mindig nagyobb számot kapunk, ha hozzáadunk 1-et. És úgy
gondoljuk, elképzelhetjük a korlátlanul kiterjedő teret vagy időt. De
„befejezett” aktuális végtelenség, szemben a pusztán „potenciálissal” – ez
olyasmi, amivel a természeti világban soha nem találkozunk.
A végtelenség eszméjét régóta gyanakvással figyelték, ha éppen nem
elborzadva. Úgy tűnt, Zénón paradoxonjai azt mutatják, hogy ha a teret a
végtelenségig fel lehetne osztani végtelenül kicsiny szegmensekre, akkor a
mozgás lehetetlen lenne. Aquinói Tamás azzal érvelt, hogy a végtelen
számok eleve ellentmondásosak, mivel a számok a számlálásból erednek, és
egy határtalan összességet soha nem lehet megszámolni. Galilei szerint a
végtelenség megsérti azt az elvet, hogy a résznek kevesebbnek kell lennie
az egésznél. A végtelenről való spekuláció a teológusokra maradt, akik az
istenivel azonosították. Pascal számára, akinek hetvenkettedik pensée-ja
prózai vers a végtelenhez, ez olyasvalami, amit „nem érteni, hanem
csodálni kell”. 1831-ben Gauss kijelentette, hogy „végtelen mennyiség
használata tényleges entitásként. … a matematikában soha nem
megengedett.”
Ám nyilvánvalóvá vált, hogy a matematikusok nem tudtak meglenni a
végtelen nélkül. Még a matematika „alkalmazott” része is, a matematikai
fizika, amely a Newton és Leibniz által feltalált differenciál- és
integrálszámításból nőtt ki, makacs hibákat tartalmazott az alapjainál, olyan
hibákat, amelyeket csak a halmazok szigorú, a végtelen halmazokra is
kiterjedő elmélete alapján lehetett kijavítani. A szükséges elméletet a XIX.
század végén szolgáltatta Georg Cantor, egy orosz születésű német
matematikus. Cantor nem a végtelen önmagáért való jellemzésébe vágott
bele; inkább, ahogy írta, a gondolat „logikusan kényszerítette rám magát,
szinte akaratom ellenére.”
Ami Cantort a végtelen halmazok elméletének megalkotásához
vezette, az ismerős „rezgő húr” problémája volt. Pár évtizedes szellemi
küzdelmének eredménye viszont minden volt, csak nem ismerős: az egyre
magasabb végtelenek sorozata – ezek végtelen, egy ismeretlen végpont felé
törekvő hierarchiája, amelyet ő Abszolútumnak hívott. Számára ez Isten
által adományozott látásmódnak tűnt; és mert ő átadta a világnak, úgy
tekintett magára, (életrajzírója, Joseph Dauben szavaival), mint „Isten
nagykövetére”.
Cantor új elmélete kezdetben vegyes fogadtatásban részesült. Egykori
tanára, Leopold Kronecker szerint „humbug”, „matematikai őrültség” –
David Hilbert viszont így írt: „Senki sem űzhet ki minket abból a
paradicsomból, amelyet Cantor teremtett számunkra.” Bertrand Russell
önéletrajzában visszaemlékezett arra, hogy „tévesen feltételezte [Cantor]
összes érvéről, hogy téves”, és csak később jött rá, hogy „csakis ő maga
érvelt tévesen”.
A Cantor elméletére adott reakció néhány esetben bizonyos nemzetek
közti törésvonalakat produkált. A francia matematikusok általában
bizalmatlanok voltak metafizikai aurája miatt. Henri Poincaré (aki a német
Hilberttel vetekedve a kor legnagyobb matematikusa volt) megfigyelte,
hogy a magasabb végtelenségeknek „egyfajta anyagtalan formájuk van,
amely taszítja a francia szellemet”. Ezzel szemben az orosz matematikusok
lelkesen fogadták a végtelenek újonnan feltárt hierarchiáját.
Miből ered a franciák és az oroszok ellentétes reakciója? Egyesek
szerint a francia racionalizmus kontra orosz miszticizmus esetéről van szó.
Ezt a magyarázatot adja például az MIT-ről nyugalomba vonult amerikai
tudománytörténész Loren Graham és a párizsi Institut de Mathématiques de
Jussieu matematikusa, Jean-Michel Kantor a Naming Infinity című
könyvükben (2009). És szerintük az orosz misztikusok szolgálták jobban a
matematikai haladás ügyét. Mint állítják, a francia matematikusok szellemi
miliőjét Descartes uralta, akinél a tisztaság és világosság szavatolja az
igazságot, és Auguste Comte, aki ragaszkodott a tudománynak a metafizikai
spekulációtól való megtisztításához. Cantor víziója a végtelenek soha véget
nem érő hierarchiájáról mindkettőt sértette.
Az oroszokat ezzel szemben fellelkesítette Georg Cantor elméletének
spirituális nimbusza. Valójában a legbefolyásosabb XX. századi orosz
matematikai iskola alapítói egy névimádók nevű eretnek vallási szekta
adeptusai voltak. A szekta tagjai hitték, hogy Isten nevének repetitív
kántálása révén elérhetik az istenivel való egyesülést. A névimádatot,
amelynek nyomai egészen a palesztinai sivatagokban élt IV. századi
remetékig vezethetők vissza, a modern korban egy orosz szerzetes, Ilarion
élesztette újra. 1907-ben Ilarion megjelentette A Kaukázus hegyein című
könyvét: ebben leírta eksztatikus tapasztalatait, amelyeket azáltal idézett
elő, hogy Krisztus és Isten nevét énekelte újra és újra, amíg légzése és
szívverése egybe nem esett a szavakkal.
Az orosz ortodox püspöki kar szerint a névimádók azon eretnekség
bűnébe estek, hogy Istent azonosították a nevével, és a cári rezsim elnyomta
a mozgalmat (egy esetben orosz tengerészeket küldtek, hogy ostromoljanak
meg egy kolostort az Athosz-hegy tetején, az Égei-tengernél, amely tele
volt lázadó névimádó szerzetesekkel). De a szekta matematikus követőinek
úgy tűnt, hogy a Név imádása megnyit egy különleges utat a végtelen,
illetve annak lakhelye, a platonista mennyország felé. Az oroszokat ez arra
bátorította, hogy szabadon használják a magasabb végteleneket matematikai
munkájukban. – „Míg a franciákat korlátozta racionalizmusuk, az oroszok
erőt merítettek misztikus hitükből” – jelenti ki Graham és Kantor.
Itt két külön kérdés merül fel. Először is, a névimádó misztika valóban
segítette volna az oroszokat a matematikában? Graham és Kantor egészen
biztos ebben, és állítják, hogy ez esetben „egy vallási eretnekség fontos
szerepet játszott egy új, modern terület megszületésében.” Ez elvezet egy
második kérdéshez: lehet-e a misztikának valódi szerepe a matematikai
tudás, különösen a végtelenről való ismeret elérésében? Itt ezek a
meggyőződéses világi gondolkodású szerzők kevésbé magabiztosak.
„Inkább bízunk a racionális gondolkodásban, mint a misztikus
inspirációban” – így ők. Ugyanez mondható el a francia matematikusokról,
akiket állítólag meghaladtak az oroszok. Azt a benyomást keltik, hogy a
matematikában a misztikának legalább némi pragmatikus igazsága van;
tudniillik működik.
Fontoljuk meg, milyen fogalmi kihívásokkal találták szemben magukat
a matematikusok a XIX. század végén. Amikor Cantor dolgozni kezdett a
végtelen témáján, a differenciál- és integrálszámítás – messze a matematika
legfontosabb ága a fizikai világ megértése terén – alapfogalmai még mindig
zavarosak voltak. A differenciál- és integrálszámítás lényegében görbékkel
foglalkozik. Két alapművelete: meghatározni a görbe irányát egy adott
pontban (a „derivált”) és a görbe által határolt területet (az „integrál”). A
görbéket matematikailag „függvények” reprezentálják. Egyes függvények,
mint a szinuszhullám, szépek és simák; ezeket hívják folytonosnak. Mások
viszont törésekkel és ugrásokkal vannak tarkítva: nem folytonosak.
Mármost egy függvény folytonosságából mennyi hiányozhat ahhoz, hogy
még mindig kezelhető legyen a differenciál- és integrálszámítás
módszereivel? Ez az a kritikus kérdés, amellyel Cantor kortársai
küszködtek.
A válasz kulcsa a halmaz ötlete volt. Tekintsük az olyan pontok
összességét, ahol a függvény nem folytonos – töréspontja van. Minél
nagyobb és bonyolultabb ez a ponthalmaz, annál „patologikusabb” a
függvény. Így Cantor figyelmét a ponthalmazok vonták magukra. Hogyan
lehet meghatározni egy ilyen halmaz méretét? E kérdés megválaszolásához
Cantor olyan elmélethez jutott el, amelyben a méretük alapján
megkülönböztethető végtelenek egy teljes hierarchiája definiálható.[1]
Cantor halmazelmélete, a „kicsi” és a „nagy” végtelenek
megkülönböztetése szolgáltatta mindazt, ami a differenciál- és
integrálszámítás diadalához és alapfogalmainak kiterjesztéséhez szükséges
volt. Az út francia matematikusok trióján át vezetett tovább. Émile Borel,
az École Normale Supérieure-t irányító matematikus egyben újságíró is volt
(ő publikálta a befolyásos Revue du Mois baloldali folyóiratot), emellett
miniszter, fix pont a párizsi beau monde-ban, ellenálló és a Gestapo foglya.
Ő és tanítványai, Henri Lebesgue és René Baire megoldották a kalkulus
alapjainak legkellemetlenebb kérdéseit. Borel elindította azt, amit
mértékelméletnek ismerünk, s a valószínűség vizsgálatának alapja lett.
Baire elmélyítette a folytonosságnak és a folytonosság deriválthoz való
viszonyának a megértését. Lebesgue pedig alkotott egy gyönyörű új
elméletet az integrálról, amely megszüntette annak leginkább bosszantó
hibáit.
Ezek a csodálatos eredmények mind Cantor munkájára épültek; a
francia triónak mégis voltak fenntartásai. A Bertrand Russell és mások által
felfedezett paradoxonok nyomán aggódni kezdtek, hogy az új
halmazelmélet logikailag ingatag lehet. Különösen szkeptikusak voltak egy
új feltételezéssel, a kiválasztási axiómával szemben, amelynek
bevezetésével Ernst Zermelo német matematikus 1904-ben bővítette ki
Cantor elméletét. A kiválasztási axióma állítja bizonyos halmazok létezését
még akkor is, amikor az előállításukra nincs recept. Tegyük fel például,
hogy kiindulunk egy olyan halmazból, amely végtelen sok pár zokniból áll.
Mondjuk, meg kell adni egy új halmazt, amely mindegyik párból csak egy
zoknit tartalmaz. Mivel a párban lévő zoknik egyformák, itt nincs szabály.
A kiválasztási axióma azonban garantálja, hogy ilyen halmaz is létezik, bár
ez végtelen számú önkényes választást jelent.
A francia trió végül elutasította a kiválasztási axiómát: „az ilyen
érvelés nem tartozik a matematikához” – jelentette ki Borel, és vele együtt
elutasította a magasabb végtelenek használatát is. Vajon ez intellektuális
irtózás volt? A Naming Infinity szerzői szerint igen. A francia triónak inába
szállt a bátorsága, „olyan szellemi mélységgel szembesültek, amely előtt
megtorpantak.” És elhihetjük, hogy az ár, amit aggályaikért fizettek, nem
csak matematikai, hanem pszichológiai jellegű is volt. Borel visszavonult a
halmazelmélet absztrakcióiból a valószínűség-elmélet biztonságosabb
terepére. „Je vais pantoufler dans les probabilités”, mondta kedvesen („A
valószínűség-számításban fogok fusizni”). Lebesgue „csalódottságában
kissé savanyúvá” vált. Baire, akinek fizikai és mentális egészsége mindig
gyenge lábakon állt, magányban és öngyilkosságban fejezte be életét.
Orosz megfelelőik triója ezzel szemben üdvözölte a halmazelmélet
metafizikai aspektusait. A vezetőjük, Dmitrij Jegorov mélyen vallásos
ember volt, ahogy tanítványa, Pavel Florenszkij, a papi képzést kapott
matematikus is. (Néhány éve már tartott a bolsevik korszak, mikor a papi
ruhában tudományos előadást tartó Florenszkij atya láttán a hitetlenkedő
Trockij felkiáltott: „Hát ez ki?”) Florenszkij Jegorov egy másik diákjának,
Nyikolaj Luzinnak lett szellemi mentora. Jegorov és Florenszkij szintén
tagjai voltak a vidéki kolostoroktól a moszkvai értelmiségig elterjedt
névimádó szekta egyik földalatti sejtjének, és Luzin, ha nem is volt
tényleges tag, a szekta filozófiájának befolyása alatt állt.
Mindhárom orosz bevitte a névimádatot a matematikába. Úgy tűnik,
hitték, hogy pusztán a névadás cselekménye is kapcsolatba hozza őket a
szokásos matematikai módszerrel nem definiálható végtelen halmazokkal.
„Meggyőzhetjük magunkat egy matematikai objektum létezéséről anélkül,
hogy definiálnánk?” – kérdezte szkeptikusan Lebesgue. Florenszkijnek ez
olyan volt, mintha megkérdeznénk: „Meg lehet-e győzni magunkat Isten
létezéséről anélkül, hogy definiálnánk?” Persze, hogy lehet, vélték az
oroszok; Isten neve, ha ismételten hívják, az Ő létezésének meggyőződését
is meghozza. (Valóban, a névimádók nem hivatalos szlogenje „Isten neve az
Isten” volt.) Az oroszok meg voltak győződve: új matematikai entitásokat
hívhatnak életre pusztán azáltal, hogy elnevezik őket.
Nehéz elképzelni, hogy egy név ilyen mágikus erővel rendelkezzen. A
modern filozófiában két rivális elmélete van annak, hogyan működnek a
nevek. A (Gottlob Frege német logikustól származó) „leíró” elmélet szerint
minden névhez egy kapcsolódó leírás tartozik, és a név arra a dologra utal,
amely megfelel e leírásnak. Ha például a Homérosz nevet használjuk, akkor
bármely olyan egyénre utalunk, aki kielégít valami olyan leírást, hogy „az
Iliász és az Odüsszeia szerzője”. A nevek újabb, „ok-okozati” elmélete
(többek között Saul Kripke amerikai filozófustól) tagadja, hogy a neveknek
leíró értelmük volna; ehelyett egy név a viselőjéhez olyan történelmi
kommunikációs lánc révén kapcsolódik, amely térben és időben egészen a
névadás kezdeti aktusáig megy vissza. Az egyik elmélet szerint a nevek
szemantikai, a másik szerint ok-okozati ragasztóval ragadnak a
hordozóikra.
A matematikai objektumok elnevezésére vajon melyik működik a
kettő közül? Nyilvánvalóan nem az ok-okozati elmélet. Nincs mód arra,
hogy a matematikus kauzális kapcsolatba kerüljön a végtelennel. Nem
teheti kezét egy végtelen halmazra, mondván: „Én téged megkeresztellek
A-nak”, mert az ilyen halmazok, ha léteznek, nem tartoznak a tér és az idő
világába. Egyetlen módja egy végtelen halmaz elnevezésének olyan
matematikai leírás megalkotása, amelyet kizárólag a halmaz elégít ki, ahogy
a nevek leíró elmélete feltételezi. Szóval elnevezhetünk egy bizonyos
végtelen halmazt, mondván: „legyen A az összes racionális szám halmaza,
amelynek négyzete kisebb, mint 2”. Persze a név itt egyszerű kényelmi
rövidítés. A referálás munkáját a definíció végzi el. És e definíció nélkül
nem lehet a halmaz létezését állítani.
Ezt látta meg a francia trió. „A definiálás mindig azt jelenti, hogy
megnevezzük a definiálandó egy jellemző tulajdonságát” – írta Lebesgue.
Egy dolog definiálása azt jelenti, hogy olyan tulajdonságot mondunk ki,
amely megkülönbözteti azt az egyéb dolgoktól. És ez éppen az a fajta
definíció, amelynek mellőzését a kiválasztási axióma – a francia nézőpont
szerint veszélyes módon – lehetővé tette.
A szabadon lebegő végtelen használata a misztikus oroszok által vajon
tényleg lehetővé tett számukra olyan áttöréseket, amelyek az óvatosabb
franciák elől el voltak zárva? A Naming Infinity szerzői ezt állítják, de kissé
túloznak. Végül is a differenciál- és integrálszámítás logikai fejlődésében a
francia trió írta meg a drámai utolsó fejezetet. Minden gyakorló
matematikus alaposan ismeri a „Borel-algebrát”, „Baire kategória-tételét”,
és mindenekelőtt a „Lebesgue-integrált”. Ehhez a fejezethez az orosz trió
csak néhány lábjegyzettel járult hozzá. (Jegorov leghíresebb tétele, amely
függvények végtelen sorozatáról szól, lényegében egy Borel és Lebesgue
révén elért eredmény újbóli felfedezése.) Igaz, Luzin segített megalapozni a
„leíró halmazelméletet”, a halmazelméletnek azt az alágazatát, amely a
valós számok bonyolult részhalmazait Cantor magasabb végtelenjeivel írja
le. De nagymértékben eltúlozzuk ennek fontosságát, ha „a modern
matematika új területének” nevezzük, ahogy a Naming Infinity szerzői
teszik.
Jegorov és Luzin valódi eredménye az volt, hogy Moszkva felkerült a
matematika térképére. Körülöttük alakult ki a moszkvai egyetem fiatal
matematikusainak csoportja az 1920-as évek elején, amely Luzin
tiszteletére felvette a Luzitanyija nevet. „Az Úr maga, Luzin professzor /
Megmutatja nekünk a kutatás útját!” – verselte az egyik luzitán. A
matematikai kreativitás kivirágzása éhínség és polgárháború közepette
történt. Akkor is tartottak szemináriumokat, amikor tüzelőanyag-hiány
miatt fagypont alá süllyedt a hőmérséklet; a diákok a hideg ellen úgy
védekeztek, hogy jégpályát hoztak létre a matematika épületén belül, s
„énekeltek, miközben siklottak a jégen a központi lépcsőház körül, a
tetőablak alatt”.
 A szovjet korszak kezdetén a matematikusokat munkájuk elvont
természetéből adódóan a hatóságok többnyire békén hagyták. Jegorov és
Luzin mellőzték a vallást előadásaikból, csak utalásokat tettek a
matematikai világ „misztikus szépségére” és tárgyai névvel való ellátásának
fontosságára. De a viszonylagos engedékenység véget ért, amikor Sztálin
került hatalomra. Jegorovot „vallásos hiedelmek reakciós támogatójának”
ítélték, akinek „a diákokra gyakorolt befolyása veszélyes, és aki a
matematikába misztikát kever.” Vádlója a ravasz és gonosz marxista
matematikus Ernst Kolman volt, akit „Sötét angyalnak” neveztek. Végül
Jegorovot és Florenszkijt más névimádókkal együtt letartóztatták. Jegorov
1931-ben éhenhalt a börtönben, utolsó szavai ezek voltak: „Ments meg
engem, Istenem, a Te neved által!” Florenszkijt megkínozták és elküldték
egy Gulag-táborba az Északi-sarkkörön túlra, ahol 1937-ben valószínűleg
kivégezték. Luzin is Kolman célkeresztjébe került, aki Monty Python-szerű
fordulattal ezoterikus matematikai érveket hozott fel ellene. De Luzinnak
erős védelmezői voltak, akik közül az egyik Sztálinhoz fordult azzal, hogy
maga Newton is „vallási mániás” volt. Megalázó tárgyalás után – ahol
többek közt azzal is vádolták, hogy eredményeit külföldi folyóiratokban
teszi közzé – megkímélték.
Az ellene folytatott kampányban Luzin számos korábbi tanítványa
részt vett, köztük Pavel Alekszandrov és Andrej Kolmogorov. Végül
mindketten túlszárnyalták mentorukat, és Kolmogorovot ma az évszázad fél
tucat legnagyobb matematikusai egyikének tekintik. Kolmogorov és
Alekszandrov sokáig meleg párt alkottak, kedvenc tevékenységük nagy
távolságok leúszása volt, utána közös matekozás meztelenül. Luzin iránti
ellenségességükben valószínűleg több volt a szakmai rivalizálás és a
személyes súrlódás, mint az ideológia. Egy alkalommal Luzin
Kolmogorovot az Orosz Tudományos Akadémia üléstermében bonyolult
(és nem lefordítható), szodómiával és magasabb matematikával kapcsolatos
szójátékkal sértegette, mire Kolmogorov arcul ütötte őt.
A moszkvai matematikai iskola még sokáig virágzott, misztikára
hajlamos alapítóinak eltávozása után is. A háborút követő korszakban a
matematikai tehetség központja címért egyedül Párizs versengett az orosz
fővárossal. De a névimádók által oly nagy becsben tartott magasabb
végtelenek jelentősége lecsökkent, és Luzin bonyolult halmazelméletét is
kiszorították Kolmogorov és Alekszandrov inkább fősodorba illő
módszerei. Ami az egykor vitatott kiválasztási axiómát illeti, Kurt Gödel
szükségtelenné tette a misztikus indoklást, amikor 1938-ban bebizonyította,
hogy az logikailag összhangban áll a halmazelmélet más, általánosan
elfogadott axiómáival. Mivel használatából káros ellentmondások nem
eredhetnek, a matematikusok most már szabadon alkalmazhatták az
axiómát, amikor alkalmasnak találták. Nem kellett aggódniuk, hogy
valóban híven írja-e le a végtelen halmazok platóni világát.
Ez a matematika demisztifikációjának nyomait mutatja. Ami a
témának misztikus színezetet ad, az tárgyainak hírhedt természete. Míg a
botanika vagy a kémia által vizsgált tárgyak részei a fizikai világnak, a
matematika tárgyaira úgy gondolunk, mint transzcendens, a megismerés
normális módján nem elérhető világ létezőire. De tegyük fel, hogy
nincsenek ilyen transzcendens tárgyak. Olyan lesz így a matematika, mint a
teológia Isten nélkül? Vajon (ahogy a filozófiai nominalisták állítják)
egyszerű szemfényvesztés, egy csodálatosan bonyolult tündérmese?
Bizonyos értelemben igen. Ha nincs tényleges leírandó matematikai
valóság, a matematikusok szabadon alkothatnak történeteket – feltárhatnak
bármilyen hipotetikus valóságot, amelyet el tudnak képzelni. Amint maga
Cantor egyszer kijelentette: „A matematika lényege a szabadság.” E kép
szerint munkájuk ha-akkor állításokból áll: ha egy ilyen és ilyen struktúra
kielégít bizonyos axiómákat, akkor a struktúra meg kell, hogy feleljen
bizonyos további feltételeknek. (A matematika ha-akkor szemléletét
vallotta egy időben többek között Bertrand Russell és Hilary Putnam.)
Néhány ilyen axióma olyan hipotetikus struktúrákat írhat le, amelyeknek
megvannak az analogonjaik a fizikai világban, és ez hasznos „alkalmazott”
matematikát tesz lehetővé. Mások alkalmasint irrelevánsak a fizikai világ
megértéséhez, de még mindig hasznosak a matematikában. A kiválasztási
axióma például nem szükséges az alkalmazott matematikához, de a legtöbb
matematikus úgy dönt, hogy alkalmazza, mert egyszerűbbé teszi a
matematika olyan szofisztikáltabb területeit, mint a topológia.
Csak egyvalami korlátozza a matematikusok mesemondását (azon
igény mellett, hogy jó állást kapjanak), és ez az ellentmondástalanság.
Amíg az axiómák gyűjteménye ellentmondásmentes, leír néhány lehetséges
struktúrát. De ha az axiómák ellentmondást rejtenek, semmilyen lehetséges
struktúrát nem írhatnak le, így csak rabolják a matematikus idejét.
A matematika inkább érvelési stílus lenne, semmint transzcendens
objektumok tudománya – túlságosan kiábrándító kép ez a gyakorló
matematikus számára a munka folytatásához? „A matematika történetében
Pythagorastól a mai napig mind a racionalizmus, mind a miszticizmus
elemeinek voltak gyarapodási és hanyatlási időszakai is” – írják a Naming
Infinity szerzői. Egy platóni matematikai valóság ábrándja még ma is
nagyon élő, amint ezt Alain Connes és Roger Penrose idézett megjegyzései
bizonyítják.
És itt van Alexander Grothendieck még furcsább esete. Párizsban
dolgozva az 1960-as években Grothendieck (egy Auschwitzban meghalt
orosz anarchista fia) új absztrakt keretet hozott létre, amely
forradalmasította a matematikát, lehetővé téve a gyakorlóinak, hogy addig
kimondhatatlan gondolatokat fejezzenek ki. Grothendieck
megközelítésének volt egy erős misztikus beütése. Terjedelmes önéletrajzi
írásaiban „látomásokat” és „hírhozó álmokat” tartalmazó alkotási
folyamatot ír le. Mint az orosz névimádók, a Naming Infinity szerzői szerint
a névadásban ő is „annak egy módját látta, hogy megragadjuk az
objektumokat még azelőtt, hogy megértettük volna őket”.
Grothendieck esete a matematikában a miszticizmus pragmatikus
erejét hirdeti. 2014-ben halt meg, egy Pireneusok-beli remetelakban – ahol
ritka látogatói szerint élete utolsó évtizedeire „megszállottja lett a
Gonosznak, amelyet mindenütt munkálkodni látott a világban, hogy az
isteni harmóniát megsemmisítse.”
13

AZ INFINITEZIMÁLISOK VESZÉLYES

GONDOLATA

Mikor az emberek a végtelenről beszélnek, általában a végtelenül nagyra

gondolnak: elképzelhetetlen hatalmasság, végtelen világ, határtalan erő,
abszolútum. De létezik egy másik fajta végtelen is, amely teljesen más,
mint az előzőek, viszont a maga módján ugyanolyan csodálatos. Ez a
végtelenül kicsi, avagy infinitezimális.
A mindennapokban az „infinitezimális” kifejezés lazán azokra a
dolgokra utal, amelyek az emberi mértékek szerint rendkívül aprók, túl
kicsik ahhoz, hogy érdemes lenne megmérni őket. Általában megvetést
fejez ki. Carlyle Nagy Frigyesről írt életrajzában meséli a következőt.
Amikor Leibniz felajánlotta Sophie Charlotte porosz királynénak, hogy
elmagyarázza neki a végtelenül kicsit, utóbbi azt válaszolta, hogy e
témakörben nincs szüksége oktatásra: udvaroncai viselkedése túlságosan is
hozzászoktatta őt ehhez. Az „infinitezimális” egyetlen nem pejoratív
használatával Truman Capote Meghallgatott imák című befejezetlen
regényében találkoztam, ahol a narrátor azokról a finom zöldségekről
beszél, amelyeket az igazán gazdagok asztalainál szolgáltak fel: „a
legzöldebb borsó, infinitezimális sárgarépa.” Azután ott a sok téves
alkalmazás. Néhány évvel ezelőtt a The New Yorker újra kinyomtatott egy
hollywoodi sztárral készített interjúrészletet, amelyben a filmszínésznő azt
ecsetelte, hogyan használja ki a forgatás késedelmeit, hogy egyensúlyt
teremtsen csekkfüzetében, utolérje önmagát a levelezésében és így tovább.
„Ha tényleg megszervezed az időd – jegyezte meg –, majdnem
infinitezimális az, amit elérhetsz.” (Mire a New Yorker hozzáfűzte: „Hát
igen, tudjuk.”)
Voltaképpen az infinitezimális pontosan olyan távol esik tőlünk, mint a
végtelenül nagy. Pascal hetvenkettedik pensée-jában úgy ábrázolta a
természet „kettős végtelenségét”, hogy a véges ember két feneketlen
mélység között lebeg. A végtelenül nagy kívül, az összes dolgok határain
túl fekszik; az infinitezimális bennük, minden dolog középpontjában
található. „E végletek érintkeznek, és egymástól eltávolodva újra
összetalálkoznak, egymásra lelnek Istenben, de egyedül Istenben.” Ez a két
szélsőség „azáltal érintkezik és kapcsolódik össze, hogy ellentétes irányba
mennek, és Istenben – csakis Istenben – találkoznak”. A végtelenül kicsit
még nehezebb megértenünk, mint a végtelenül nagyot. Pascal megjegyezte:
„A filozófusok tehát inkább ehhez akartak eljutni, és éppen itt bukott el
mindnyája.” (Pődör László fordítása).
Hozzátehetjük: a költői képzelet sem adott sok segítséget. Az
irodalomban számos kísérletet tettek a végtelenül nagy láttatására: Arnall
atya prédikációja az örökkévalóságról A Portrait of the Artist as a Young
Manben (Ifjúkori önarckép), Borges kvázi végtelen Bábeli könyvtára. Az
infinitezimálisról ugyanakkor csak homályos beszédet ismerünk Blake-től:
egy végtelen, amelyet a „tenyerünkben” tarthatunk. Vagy talán többet
segíthetnek ezek a swifti sorok: „Tudós könyvekben ez áll: / Bolhát kisebb
bolha zabál / E kisebbet űzi hasonló fátum / S így megy ez ad infinitum”.
(Grozdics Judit fordítása).
A végtelenül kicsi eszméjére, attól fogva, hogy először felfogták,
mélységes gyanakvással tekintettek, még inkább, mint a végtelenül nagyéra.
Hogyan lehet valami kisebb, mint bármely adott véges dolog, és nem
egyszerűen semmi? Arisztotelész megpróbálta betiltani az infinitezimális
fogalmát azon az alapon, hogy ez abszurditás. David Hume szerint a józan
ész számára ez bármely papi dogmánál borzasztóbb. Bertrand Russell pedig
megvetően így nyilatkozott róla: „felesleges, téves, és önmagának
ellentmondó.”
Mégis, az összes elszenvedett pofon ellenére maguk az
infinitezimálisok bizonyultak a legerősebb eszköznek, amelyet a fizikai
igazság feltárására valaha kifejlesztettek; a felvilágosodáskor beindult
tudományos forradalom kulcsa. És az eszmetörténet egyik legbizarrabb
fordulata során az infinitezimális – miután a XIX. század végén látszólag
végleg tömlöcbe lett zárva – az 1960-as években határozottan
rehabilitálódott. Mára a teljesen megoldódott filozófiai rejtélyek fő példája
lett. Csak egy kérdés marad nyitva: vajon valóságos-e?

***

Érdekes módon legelőször azért fordultak az infinitezimálishoz, hogy a

természeti világot megmentsék az irrealitástól. Ez az eszme, úgy tűnik,
valamikor a Kr. e. V. században jelent meg a görög gondolkodóknál a
létezés természetéről folytatott nagy metafizikai vitában, amelyben az egyik
oldalon a monisták – Parmenidész és követői – álltak, akik azzal érveltek,
hogy a lét oszthatatlan, és hogy minden változás illúzió. A másik oldalt a
pluralisták – köztük Démokritosz és atomista társai –, valamint a
pythagoreusok képviselték: ők támogatták a változás valódiságát, s azt a
valóság részeinek átrendeződéseként értelmezték.
De amikor elkezdjük elemezni a valóságot, és feldaraboljuk az Egyet
Sokká, hol állunk meg? Démokritosz úgy vélte, hogy az anyagot apró
egységekre lehet bontani („atomok”), amelyek, bár véges méretűek, nem
oszthatók tovább. De a tér, a változás színtere már más kérdés volt. Ott úgy
tűnt, nincs ok, amiért a kisebb és kisebb darabkákra való felosztás
folyamatát ne lehetne örökké folytatni. Ebből adódóan végső részei
kisebbek kell, hogy legyenek bármely véges méretnél.
E következtetés miatt a pluralisták – Parmenidész legokosabb
tanítványának, eleai Zénónnak köszönhetően – szörnyen kellemetlen
helyzetbe kerültek. Megharagudva (Platón szerint) azokra, akik
nevetségessé tették mesterét, Zénón nem kevesebbet alkotott, mint a
valóság egységének és változatlanságának negyven dialektikus
bizonyítékát. Ezek közül a leghíresebb a négy mozgási paradoxon,
amelyből kettő – a „Kettéosztás” és az „Akhilleusz és a teknősbéka” – a tér
végtelen feloszthatóságát támadja. Vegyük a kettéosztás-paradoxont.
Bármely utazás befejezéséhez először a távolság felét kell megtennünk. De
mielőtt ezt megtehetnénk, meg kell tennünk a távolság egynegyedét, ezt
megelőzően annak nyolcadát, és így tovább. Más szavakkal, végtelen
számú részutazást kell fordított sorrendben teljesítenünk. Tehát soha nem
indulhatunk el.
Azt mesélték, hogy amikor Zénón ezt a paradoxont elmondta a cinikus
Diogenésznek, utóbbi azzal „cáfolta meg”, hogy felállt és otthagyta őt. De
Zénón paradoxonjai messze nem triviálisak. Bertrand Russell
„mérhetetlenül finomaknak és mélyeknek” tartotta őket, és még ma is
kétséges a filozófusok körében, hogy teljesen megoldódtak-e. Arisztotelész
elutasította őket, mint félrevezetőeket, de nem tudta cáfolni őket. Ehelyett
azzal próbálta érvényteleníteni a konklúziójukat, hogy tagadta bármilyen
végtelen lehetőségét a természetben. Azt mondta, a teret olyan apró
részekre oszthatjuk, amilyenekre csak akarjuk, de soha nem tudjuk végtelen
számú részre bontani.
 Arisztotelésznek az aktuális végtelentől való irtózása átjárta a görög
gondolkodást, és egy évszázaddal később Euklidész Elemei kizárták a
geometriából az infinitezimális érvelést. Ez katasztrofális volt a görög
tudományra nézve. A végtelenül kicsi gondolata felkínálta a fogalmi
szakadék áthidalását szám és forma, statikus és dinamikus között. Tekintsük
a kör területe megállapításának problémáját. Tiszta ügy meghatározni az
egyenesek által határolt idom területét, például négyzetét vagy
háromszögét. De mit tehetünk, amikor az idom határa görbe vonalú, mint
egy köré? Akkor járunk el okosan, ha úgy teszünk, mintha a kör egy
sokszög volna, amely végtelen sok egyenes határolta szegmensből áll, és
ezek mindegyike infinitezimális hosszúságú. A probléma ilyen
megközelítésével tudta Arkhimédész a Kr. e. III. század végén létrehozni a
körterület π-t tartalmazó modern képletét. Euklidész szigorúsága miatt
azonban fel kellett hagynia a végtelen használatával. Így kénytelen volt
bizonyítását reductio ad absurdumként – sőt kettős redukcióként –
megalkotni, amelyben a kört véges, egyre több és több oldalú sokszögek
közelítették meg. Ez a nehézkes okoskodás a kimerítés módszereként vált
ismertté, mert az ívelt idom területét azáltal „merítette ki”, hogy egyenes
oldalú idomok mind apróbb és apróbb hálójához illesztette.
A statikus geometria esetében a kimerítés módszere elég jól működött
a tiltott infinitezimálisok alternatívájaként. De meddőnek bizonyult a
dinamika problémáinak kezelésénél, ahol mind a teret, mind az időt a
végtelenségig kell szeletelni. Például egy földre eső tárgyat folyamatosan
gyorsít a nehézségi erő. Nincs rögzített sebessége semmilyen véges
időintervallumra, még olyanra sem, mint egy ezredmásodperc; sebessége
minden „pillanatban” változik. Arisztotelész tagadta, hogy a pillanatnyi
sebességnek volna értelme, és az euklidészi axiomatika sem volt képes
megragadni azt. A folyamatosan gyorsuló mozgás csakis robusztus
infinitezimális okoskodással érhető fel. De éppen ez volt az a fajta érvelés,
amelytől a görögök Zénón öröksége, a horror infiniti miatt húzódoztak. Így
a görög tudomány elesett attól a lehetőségtől, hogy a mozgó anyag
jelenségeit matematikailag közelítse meg. Arisztotelész befolyása alatt a
fizika kvalitatív foglalatosság lett, és elhagyták a pythagorasi célkitűzést,
hogy számokon keresztül értsék meg a világot. Lehet, hogy a görögök sok
részleges tudást szereztek a természetről, de a szigor iránti szeretetük
visszatartotta őket attól, hogy akár egyetlen természettudományos törvényt
is felfedezzenek.
 Habár Arisztotelész és Euklidész száműzte, az infinitezimális nem tűnt
el teljesen a nyugati gondolkodásból. Hála Platón tartós hatásának – aki
Arisztotelésszel ellentétben nem korlátozta a létezést arra, ami az érzékek
világában található – az infinitezimális folytatott valamiféle ködös karriert,
mint transzcendentális spekulációk tárgya. Neoplatonisták, mint Plótinosz
és korai keresztény teológusok, mint Szent Ágoston visszaállították a
végtelen tekintélyét azáltal, hogy Istennel azonosították. Sőt a középkori
filozófusok több időt töltöttek el a végtelenül kicsiről, mint a végtelenül
nagyról szóló vitákkal.
A platonizmus reneszánsz idején történt újraéledésével az
infinitezimális kezdett visszalopakodni a matematikába, bár némileg
misztikus módon. Johannes Kepler számára a végtelenül kicsi a görbe és az
egyenes közti Isten adta „folytonossági hídként” létezett. A logikai
pontossággal mit sem törődve – mint írta, „A természet a geometriát
ösztöneinken keresztül tanítja, akár okoskodás nélkül is” – 1612-ben
infinitezimálisokat alkalmazott az ideális arányok kiszámításához egy olyan
fontos tárgy esetében, mint a borosüveg. És számítása helyes volt.
Galilei és Fermat osztotta Keplernek az infinitezimálisok iránti
jóindulatát. Az euklidészi geometria kopár szerkezetétől mindhárman a
mozgás termékeny, nem kötöttpályás, nem rigorózus tudományának
irányába mozdultak el, amely a testeket végtelenül osztható térben és
időben mozgókként ábrázolja. De volt egy bizonyos teológiai bökkenő,
amellyel ezeknek a természetfilozófusoknak meg kellett küzdeniük:
Hogyan lehet jelen az igazi végtelen, amely egyedül Isten attribútuma, az
általa teremtett véges világban?
Blaise Pascal volt az, akit leginkább izgatott ez a kérdés. Egyik
kortársa sem ragadta meg a végtelen gondolatát nála szenvedélyesebben. És
senki sem írt több meggyőződéssel arról a félelemről, amelyet a természet
végtelen hatalmassága és parányisága előidézhet. A természet a kétféle
végtelenséget rejtélyként kínálja fel nekünk, „nem azért, hogy értsük,
hanem hogy csodáljuk”, írta Pascal, s hozzátehette volna: és hogy
okoskodásainkban használjuk. Ugyanis Pascal matematikus is volt, aki a
végtelenül kis mennyiségeket szabadon bevezette a görbe vonalú idomok
területének kiszámításába. Trükkje az volt, hogy miután megkapta a kívánt
véges választ, elhagyta őket, mint elhanyagolhatókat. Ez sértette a
kortársak, mint Descartes logikai érzékenységét, de Pascal a kritikára
válaszul lényegében azt mondta, hogy amit az értelem nem tud megragadni,
azt a szív teszi világossá.
Bár Pascal munkája megelőlegezte az új természettudományt, ő
(Fermat-hoz és Galileihez hasonlóan) soha nem szakított teljesen az
euklidészi hagyománnyal. De a geometria önmagában nem állt készen az
infinitezimálisok megszelídítésére, és ha a mozgást mennyiségileg kell
érteni, akkor az infinitezimálisokat tényleg meg kell szelídíteni. Ezt a tettet
végül Newton és Leibniz hajtotta végre az 1660-as és 70-es években, többé-
kevésbé egyidejűleg fedezve fel az „infinitezimálisok számítását” – amelyet
ma differenciál-és integrálszámításként ismerünk. A természet klasszikus
„geometrizálása” átadta helyét a modern – és roppantul sikeres –
„matematizálásnak”, a differenciál-és integrálszámításnak. Az
infinitezimális körüli régi filozófiai zavarok helyére a tudományos
termékenysége iránti merő csodálat lépett.
És aligha lehetett volna termékenyebb, mint Newton kezében lett. Bár
riválisa, Leibniz elegánsabb formalizmust dolgozott ki az infinitezimális
kalkulusra – valójában azt, amelyet ma is alkalmazunk a differenciál- és
integrálszámításban –, Newton volt, aki ezt az új eszközt arra használta,
hogy a világegyetemnek harmónia iránti érzéket tulajdonítson. A mozgás és
a gravitáció törvényeinek megfogalmazása után nekiállt kikövetkeztetni
belőlük egy bolygó Nap körüli pályájának pontos leírását. Ez ijesztő feladat
volt, tekintettel arra, hogy a bolygó sebessége és a Naptól való távolsága
szüntelenül változik. Ahelyett, hogy egyszerre próbált volna meg eljutni a
pálya alakjához, Newtonnak az az ihletett ötlete támadt, hogy a pályát
végtelen számú szegmensre bontja, majd összegzi a Nap gravitációs
erejének a bolygó sebességére gyakorolt hatását minden infinitezimális
szegmensben.
A pillanatnyi sebességet – a Newton elődeit megzavaró fogalmat – két
eltűnő kis mennyiség arányában határozta meg, mint az infinitezimális idő
alatt megtett infinitezimális távolságot. Newton az eltűnő kis mennyiségek
ilyen hányadosát „fluxiónak” nevezte. Íme, egy egyszerű illusztráció arról,
hogyan használta az infinitezimálisokat. Tegyük fel, hogy egy sziklát
ledobunk egy épület tetejéről. A talaj felé való esésekor a föld gravitációja
folyamatosan gyorsítja a sziklát. A t másodpercben mért távolság 16 t2 láb,
tehát 1 másodperc végén 16 láb (=16×12) lesz. 2 másodperc elteltével 64
láb (=16×22); 3 másodperc elteltével 144 láb (=16×32) stb. Nyilvánvaló,
hogy a szikla sebessége folyamatosan növekszik. Most tegyük fel, hogy
szeretnénk megismerni a szikla pillanatnyi sebességét esése bizonyos
pillanatában, a t időpontban. Newton érvelése szerint ez a pillanatnyi
sebesség két infinitezimális mennyiség aránya lesz: rögtön a t után megtett
infinitezimális távolság osztva infinitezimális idővel. Tehát számítsuk ki ezt
az arányt az ε segítségével, amely egy infinitezimális időtartamot jelez. t
másodperc alatt a szikla már 16t2 lábnyit tett meg. Egy infinitezimális
pillanattal később, t+ε-nál, megtett 16(t+ε)2 lábat. Tehát az a távolság,
amennyit az infinitezimális pillanat alatt esik, e két távolság közti
különbség: 16(t+ε)2−16t2 láb. A zárójelek eltüntetése után
16t2+32tε+16ε2−16t2 láb, ami összevonva 32ε+16ε2 láb. Ahhoz, hogy a
szikla pillanatnyi sebességét megkapjuk, ezt az infinitezimális távolságot
osztjuk az infinitezimális időintervallummal, ami pontosan ε. Az
infinitezimálisok aránya tehát (32tε+ε2)/ε. ε-vel egyszerűsítve 32t+16ε. De
mivel a végső válaszban a 16ε kifejezés infinitezimális (infinitezimális
véges számmal szorozva továbbra is infinitezimális), egyenlőnek vehető a
nullával – legalábbis Newton szerint. Ezért a zuhanó szikla pillanatnyi
sebessége a t időpontban pontosan 32t láb/másodperc. Három másodperccel
azután, hogy elindult, a szikla sebessége 32×3=96 láb másodpercenként.
Egy hasonló, de sokkal kifinomultabb számításból Newton arra a
következtetésre jut, hogy a bolygóknak elliptikus pályákon kell mozogniuk,
ahol az egyik fókuszban a Nap található – ez pontosan a Kepler által már
megfogalmazott empirikus törvény, amely a XVI. századi Tycho Brahe
terjedelmes csillagászati megfigyelésein alapult. Az infinitezimálisokkal
való számítás révén Newtonnak sikerült egységesítenie az égi és földi
mozgást.
A tudományos forradalom legnagyobb eredménye az ellipszisek
törvényének Newton általi igazolása volt. Ami ebből látszólag következik,
– hogy a természet engedelmeskedik a rációnak – a felvilágosodás
védőszentjévé tette a felfedezőjét. Voltaire, miután 1727-ben részt vett
Newton királyi temetésén, azt írta: „Nemrég egy kiváló társaságban arról az
elcsépelt és frivol kérdésről vitatkoztak, hogy »Ki volt a legnagyobb ember,
Caesar, Nagy Sándor, Timur Lenk vagy Cromwell?« Valaki azt válaszolta,
hogy kétségtelenül Isaac Newton. És joggal: mert neki tartozunk nagyobb
tisztelettel, aki elménk felett az igazság erejével uralkodik, nem pedig
azoknak, akik erőszakkal rabszolgává teszik.” Newton egy tollvonással
átalakította Arisztotelész teleológiával telített kozmoszát precíz és
racionális géppé, amely a filozófusok számára modellként szolgálna az
emberi társadalom átalakításához. A természetjogot az objektív tényállás
státusára emelve a newtoni világnézet inspirálta Thomas Jefferson állítását,
hogy a természet törvénye értelmében egy megszegett szerződés
feljogosította az amerikaiakat arra, hogy lázadjanak III. György ellen.
Az emberi értelem e győzelme mögött azonban ott volt egy gondolat,
amely sokak számára még mindig okkultnak és megbízhatatlannak tűnt.
Newton maga is több, mint aggályos volt ezügyben. Az ellipszisek
törvényének bizonyítását a Principiában, amennyire csak lehetett,
megtisztította az infinitezimális kalkulustól; viszont az így kapott,
euklidészi formába öntött kifejtés követhetetlen. (Még a Nobel-díjas
Richard Feynman is elvesztette a fonalat a newtoni érvelés kellős közepén,
amikor a Caltech-en tartott előadásában bemutatta azt diákjainak.) Későbbi
írásaiban Newton óvatosságból soha nem vette figyelembe külön-külön az
infinitezimálisokat, csak azok arányait, amelyek mindig végesek voltak.
Élete végére teljesen lemondott a végtelenül kicsi gondolatáról.
Leibniznek is komoly aggályai voltak az infinitezimálisokkal
kapcsolatban. Egyrészt metafizikai elve, a natura non facit saltum (a
természet nem ugrik) szükségessé tette őket; e létezés és nemlétezés között
utazó kétéltűek nélkül elképzelhetetlennek tűnt számára az átmenet a
lehetőségből a valóságba. Másrészt ellenálltak a szigorú meghatározás
minden kísérletének. A legjobb, amit Leibniz tehetett, az analógiák
szaporítása volt, összehasonlítva például egy homokszemet a Földdel, és a
Földet a csillagokkal. De amikor tanítványa, Johann Bernoulli megemlítette
neki az apró lényeket, amelyeket először láttak Leeuwenhoek újonnan
feltalált mikroszkópja alatt, Leibniz fanyalgott, tiltakozva, hogy ezek az
állati testek még mindig véges, nem infinitezimális méretűek. Végül arra
jutott, hogy a végtelenül kis mennyiségek pusztán fictiones bene fundatae
(jól megalapozott fikciók): hasznosak a felfedezés művészetéhez, és nem
vezetnek hibákhoz, de nincs valódi létezésük.
Berkeley püspök számára azonban mindez nem volt elég jó. 1734-ben
a filozófus Az Analizáló (The analyst; or, a discourse addressed to an
infidel mathematician) címen elsöprő támadást intézett az infinitezimális
kalkulus ellen. Berkeley motivációja a hithű kereszténységnek a
mechanisztikus tudomány növekvő presztízséből eredő fenyegetettsége
volt. (A címzett, a „hitetlen matematikus” általános feltételezés szerint
Newton barátja, Edmund Halley volt.) Bármennyire is ellentétesnek tűnnek
olykor a rációval, a keresztény teológia tanai, állította Berkeley, közel sem
olyan misztikusak és logikátlanok, mint az új tudomány kulcseleme, az
infinitezimálisokkal való számolás. A kalkulus védelmezői a következő
dilemmával szembesültek: az infinitezimálisok vagy pontosan nullák, ebben
az esetben a számítások, amelyekben a velük való osztás szerepel,
értelmetlenek; vagy nem nullák, ebben az esetben a válaszoknak tévesnek
kell lenniük. Talán a legjobb úgy gondolunk az infinitezimálisokra, mint
„eltávozott mennyiségek szellemeire” – élcelődik Berkeley.
A kontinensen Voltaire volt az, akinek nem voltak aggályai a
végtelenül kicsi miatt, a kalkulust könnyedén így írta le: „olyan dolog
pontos számolásának és mérésének a művészete, amelynek létezését el sem
lehet képzelni.” Vizsgálati eszközként az infinitezimális számítás
egyszerűen túl sikeres volt ahhoz, hogy megkérdőjelezhető legyen. A
XVIII. század végén Lagrange, Laplace és más matematikusok arra
használták, hogy tisztázzák az égi mechanika azon nehéz részeit, amelyek
Newtont összezavarták. A kalkulus erejénél csak sokoldalúsága volt
nagyobb. Lehetővé tette a folytonos változás minden fajtájának mennyiségi
kezelését. A differenciálszámítás megmutatta, hogyan kell a változás
sebességét ábrázolni infinitezimálisok arányával. Az integrálszámítás
megmutatta, hogyan kell összegezni végtelen számú ilyen változást ahhoz,
hogy az adott jelenség alakulását leírjuk. És a „kalkulus alaptétele” ezt a két
műveletet meglehetősen szépen kapcsolta össze, megállapítva, hogy az
egyik logikai értelemben a másik tükörképe.
A felfedezéseknek ebben az aranykorában a tudósok úgy kezelték az
infinitezimálist, ahogy minden más számot, mígnem számításaikban
kényelmessé vált számukra, hogy a nullával tegyék egyenlővé (ahogy
Newton is így tett, némileg kétes módon, például az említett leeső sziklához
hasonló esetekben). Ezt a végtelenül kicsihez való fölényes hozzáállást jól
összefoglalja a francia matematikus Jean Le Rond d’Alembert tanácsa:
„Allez en avant, et la foi vend viendra” (Csak menjen előre, és a hite majd
megjön).
Mégis maradtak, akik botrányosnak érezték, hogy a modern tudomány
épülete ilyen metafizikailag ingatag alapokra épült. A XVIII. század során
sok erőfeszítés történt arra, hogy válaszoljanak a kritikusok – mint például
Berkeley – infinitezimálisok elleni vádjaira, és logikus szabályrendszert
találjanak használatukra. Egyik sem járt sikerrel; némelyik egyszerűen
ostoba volt. (A következő évszázad derekán majd Karl Marx gyürkőzik
neki ennek a problémának, majdnem ezer kiadatlan oldalt szentelve neki.)
Az egyik filozófiailag legvonzóbb kísérlet Bernard de Fontenelle-é volt, aki
úgy próbálta racionalizálni az infinitezimálist, hogy a végtelenül nagy
reciprokaként írta le. Bár Fontenelle próbálkozását végül meghiúsították a
formális nehézségek, mégis megsejtett valamit, amikor azzal érvelt, hogy az
infinitezimálisok és hozzá hasonló objektumok valósága végső soron
logikai koherenciájukon, nem pedig a természeti világban való létezésükön
alapul.
A XIX. században – amikor Hegel és követői arra használták az
infinitezimálissal kapcsolatos zavarokat, hogy alátámasszák állításukat,
miszerint a matematika önellentmondásos – végül találtak egy módszert,
hogy megszabaduljanak e zavaró fogalomtól anélkül, hogy a rá épült
csodálatos kalkulust feláldoznák. 1821-ben a nagy francia matematikus,
Augustin Cauchy megtette az első lépést, kiaknázva a „határérték”
matematikai fogalmát. Az ötlet, amely Newton gondolkodásában is
homályosan jelen volt, hogy a pillanatnyi sebességet nem infinitezimálisok
arányaként definiáljuk, hanem közönséges véges arányok sorozatának
határaként; a sorozat tagjai, bár soha nem érik el a határértéket, „tetszés
szerint megközelíthetik” azt. 1858-ban Karl Weierstrass német matematikus
logikailag pontos jelentést adott a „tetszés szerinti közelítésnek”. Majd
1872-ben egy másik német, Richard Dedekind azt mutatta meg, hogyan
osztható fel a hézagmentesen folytonos számegyenes – amelyről korábban
úgy gondolták, hogy az infinitezimálisok ragasztója tartja egyben –
végtelen sok racionális és irracionális számra, amelyek közül nincs kettő,
amely egymással ténylegesen érintkeznék.
Mindezek a fejlemények nagyon speciálisak voltak, és meglehetősen
fáradságos volt befogadni őket. (Most is az, amint a rejtélyes „epszilon-
delta” határérték-bizonyításokkal küszködő újonc matematikus hallgatók
tanúsíthatják.) Összességében három jelentős következményük volt.
Először is jelezték a végtelenül kicsinek a látszólag végleges kiűzését az
ortodox tudományos gondolkodásból. „Már nem volt szükség annak
feltételezésére, hogy ilyesmi létezik”, jegyezte meg Bertrand Russell
nyilvánvaló megkönnyebbüléssel. Másodszor, a matematikában az
euklidészi szigorhoz való visszatérést és a fizikától való hivatalos
elkülönülést jelentették felfedezések egy mámorító korszaka után, amikor a
kettő gyakorlatilag megkülönböztethetetlen volt. Harmadszor, segítettek az
uralkodó filozófiai világkép átalakulásában. Ha nincs olyan, hogy
infinitezimális, akkor, mint Russell megjegyezte, a „következő pillanat” és
a „változás állapota” fogalmak értelmüket vesztik. A természet statikussá és
nem-folytonossá válik, mert nincs olyan átmeneti, összekötő elem, amely
egy eseményt a következővel olvasztana egybe. Meglehetősen elvont
értelemben a dolgok már nem „függenek össze”. Az ontológiai
diszkontinuitás ebből adódó érzése észlelhető a modernizmus felé történt
kulturális elhajlásban – tanúsítja ezt Seurat pointillizmusa, Muybridge stop-
motion fényképezése, Rimbaud és Laforgue költészete, Schönberg
hangsorai és Joyce regényei.
A végtelenül kicsi iránti bizonyos nosztalgia néhány szabadúszó
filozófus körében maradt fenn. A századforduló körül Henri Bergson
francia filozófus azzal érvelt, hogy a változás új, „kinematográfiai” fogalma
meghamisítja gondolkodás előtti tapasztalatunkat, amelyben az idő
infinitezimális pillanatai zökkenőmentesen csúsznak egymásba. Az
Egyesült Államokban C. S. Peirce, a pragmatizmus egyik alapítója
hasonlóan ragaszkodott a folytonosság intuitív megragadásához. Peirce
kikelt a „végtelenül kis mennyiségek elleni antik előítéletek” ellen, azzal
érvelve, hogy a szubjektív „most” csak akkor értelmes, ha
infinitezimálisként értelmezzük.
Mindeközben a matematika világában az infinitezimális, bármennyire
is kitörölték a „kényes ízlésű” matematikából, a nem kényeskedő gyakorlati
szakemberek körében még mindig népszerű volt; fizikusok és mérnökök
felbecsülhetetlen értékű heurisztikus eszközt találtak benne hétköznapi
számításaikhoz – olyat, amely minden állítólagos zavarossága dacára
megbízhatóan vezeti őket a helyes válaszhoz, mint ahogy korábban
Newtont is.
Végül is – Arisztotelész, Berkeley és Russell bírálatai ellenére – az
infinitezimálisról soha nem mutatták ki formálisan, hogy inkonzisztens. És
a XX. század elején a logika fejlődésével a konzisztensségre, továbbá ennek
az igazsághoz és a létezéshez való viszonyára vonatkozóan új értelmezés
kezdett megjelenni. Ennek fő inspirálója az osztrák születésű Kurt Gödel
logikatudós volt. Ma Gödel leginkább 1930-as „nemteljességi tételéről”
híres, amely nagyjából azt mondja, hogy nincs olyan axiómarendszer,
amely a matematika összes igazságát képes generálni. Előző évi doktori
értekezésében azonban Gödel olyan eredményt bizonyított be, amely talán
ugyanolyan fontos, és kissé megtévesztően „teljességi tételként” ismert.
Ennek a tételnek van egy nagyon érdekes folyománya.
 Vegyük tetszés szerinti állítások halmazát, amelyeket a logika nyelvén
fogalmaztak meg. Addig, ameddig ezek az állítások kölcsönösen
konzisztensek egymással – vagyis amíg nem vezethető le belőlük
ellentmondás – a teljességi tétel garantálja, hogy létezik olyan interpretáció,
amelyben mindezek a kijelentések igazak. Ezt az interpretációt hívják ezen
állítások „modelljének”. Vegyük például a „minden a b” és „néhány a c”
állításokat. Ha a-t „ember”-ként, b-t „halandó”-ként, és c-t „vörös hajú”-
ként interpretáljuk, akkor az emberek halmaza e két kijelentés modellje.
Gödel megmutatta, hogyan lehet a modelleket absztrakt matematikai
összetevőkből felépíteni. Ezzel a modellelméletnek nevezett logikai terület
beiktatását segítette elő, amely a formális nyelvek és interpretációik közötti
viszonyt vizsgálja.
A legdrámaibb felfedezés, amit a modellelméleti szakemberek tettek,
az, hogy a szemantikában, a nyelv és a valóság közötti kapcsolatban
alapvető határozatlanság mutatkozik. Az derül ki, hogy egy formális
nyelven megfogalmazott elmélet általában nem képes rögzíteni azt az
egyetlen valóságot, amelyet leírni hivatott. Az elméletnek lesznek „nem
szándékolt interpretációi”, amelyek jelentéseit kicsavarják. Ahhoz, hogy
egy fiktív példát vegyünk, gondoljunk a következő, egyetlen kijelentést
tartalmazó elméletre: „minden ember halandó”. Ennek választott
interpretációja szerint az elmélet modellje az emberek halmaza. De ha az
„ember” kifejezés macskákra utal, és a „halandó” kifejezés a „kíváncsi”
tulajdonságra, akkor a macskák halmaza is az elmélet modellje – egy nem
szándékolt modellje. Érdekesebb példát mutat be a halmazelmélet. Eredeti
értelmezésük szerint a halmazelmélet axiómái halmazok egy absztrakt
univerzumát írják le, és ezek magukba foglalják a magasabb végtelenek
létezését abban az univerzumban. De kiderül, hogy ezek az axiómák
ugyanolyan jól interpretálhatók úgy is, hogy a jó öreg természetes
számokról szólnak, amelyek körében nincsenek ilyen magasabb végtelenek.
Tehát a halmazelmélet axiómái nem rögzítik egyértelműen azt a valóságot,
amelyet leírni hivatottak. Egyik interpretációjuk szerint a halmazok
univerzumáról szólnak; egy másik – nyakatekert, de mégis érvényes –
interpretációjuk szerint az 1, 2, 3, … sorozatról. Amikor azt gondoljuk,
hogy a magasabb végtelenekről mondunk igazságokat, a zajok, amelyeket
keltünk, úgy is interpretálhatók, mint a természetes számokkal kapcsolatos
igazságok kifejezései.
 Senki sem tett többet, hogy kihasználja ezt a lenyűgöző
meghatározhatatlanságot, mint Abraham Robinson (1918–1974). Ahhoz
képest, hogy logikatudós volt, Robinson féktelen, mégis nagyvilági, sőt
fényűző életet élt. Waldenburg sziléziai bányavárosban született (jelenleg
Wałbrzych, Lengyelország), tizenévesként családjával elmenekült a náci
Németországból. Palesztinában menekültként Robinson csatlakozott a
Hagana nevű illegális zsidó milíciához, miközben matematikát és filozófiát
tanult a Héber Egyetemen. Egy Sorbonne-ösztöndíj Párizsba hozta röviddel
azelőtt, hogy a németek a várost elfoglalták. Épp hogy megmenekülve,
sikerült eljutnia Londonba a Blitz alatt; őrmesterként szolgált a Szabad
Franciaországnál, majd műszaki szakértőként a brit légierőnél. A háború
káoszában a tiszta matematika és a logika tanulmányozása mellett Robinson
ragyogó munkát végzett a hadsereg számára is az aerodinamika és a
„szárnyelmélet” területén.
A háború után Robinson és felesége, a tehetséges bécsi színésznő és
divatfotós együtt keresték fel az haute-couture kollekciókat Párizsban.
Miután a Torontói és a Héber Egyetemen volt szerződéses oktató, az 1960-
as évek elején megkapta Rudolf Carnap egykori filozófiai és matematikai
tanszékét az UCLA-n. Engedve Hollywood csábításának, Robinson és
felesége Mandeville-Canyonban egy Le Corbusier-stílusú villában élt, ahol
barátságot kötöttek Oskar Werner színésszel. Miközben azon munkálkodott,
ami a világ egyik legkiemelkedőbb matematikai logikusává tette, Robinson
egyben kedélyes bonviván is volt, valamint a vietnami háború korai és
hangos ellenzője.
Az 1960-as évek végén átment a Yale-re, hogy segítsen annak logikai
világközponttá változtatásában, mielőtt 1974-ben, ötvenöt évesen elvitte
volna a hasnyálmirigyrák. Robinson legzseniálisabb tette az volt, hogy
teljesen egymaga rehabilitálta a végtelenül kicsit. Ezt azáltal érte el, hogy a
matematika nyelvét úgy vette, mint formális tárgyat, amely logikával
vizsgálható és manipulálható. Íme, gondolatmenetének a lényege. Kezdjük
azzal a matematikai elmélettel, amely leírja, hogyan működik a szabályos,
régi aritmetika – közönséges törtek, összeadásuk és szorzásuk stb. A
rövidség kedvéért hívjuk ezt T aritmetikai elméletnek. Feltételezzük, hogy
T konzisztens elmélet, azaz nincs benne mód olyan ellentmondások
levezetésére, mint „0 = 1”. (Ha a közönséges aritmetika ellentmondásokat
rejtene magában, tényleg bajban lennénk: hidak kezdenének leszakadni.)
 Most adjunk hozzá néhány dolgot a T aritmetikai elmélethez. Először
is egy új szimbólumot, amelyet INF-nek hívok („infinitezimális”). Továbbá
tegyünk hozzá néhány új axiómát, amelyek leírják, hogyan kell viselkednie
az INF-nek. Azt akarjuk, hogy az INF infinitezimálisként működjön: kisebb
legyen, mint bármely véges szám, és mégis nagyobb, mint nulla. Hogy ezt
közvetítsük, jó sok új axiómára lesz szükségünk – valójában egy végtelen
listára:
(1. új axióma) INF kisebb, mint 1, de nagyobb, mint 0.
(2. új axióma) INF kisebb, mint 1/2, de nagyobb, mint 0.
(3. új axióma) INF kisebb, mint 1/3, de nagyobb, mint 0. […]
(1 000 000. új axióma) INF kisebb, mint 1/1 000 000, de nagyobb,
mint 0.
(1 000 001. új axióma) INF kisebb, mint 1/1 000 001, de nagyobb,
mint 0.
És így tovább, a végtelenségig.
Most jelöljük T*-gal azt a gazdagabb elméletet, amelyet úgy kapunk,
hogy elindulunk T-vel, és hozzáadjuk mindezeket az új dolgokat. T* úgy
tűnik, megragadja azt, amit az infinitezimális fogalmán értünk. Van
szimbóluma, az INF, amely olyan számot jelöl, amely az új axiómák szerint
kisebb, mint bármely véges szám, de nagyobb, mint nulla. De honnan
tudjuk, hogy a T* konzisztens? Ne feledjük, az infinitezimálissal
kapcsolatos fő félelem (a görögöknél, Berkeley püspöknél és még
Newtonnál is) az volt, hogy paradoxonhoz, következetlenséghez,
ellentmondáshoz vezethet. De Robinsonnak sikerült bizonyítania, hogy ez a
félelem alaptalan. Ha T, az aritmetika szokásos elmélete konzisztens, akkor
T*-nak, a bővített, az infinitezimálist is felölelő elméletnek is
konzisztensnek kell lennie. Ezt bizonyította be Robinson.
Hogy csinálta ezt? Tegyük fel, hogy a T* inkonzisztens. Vagyis azt,
hogy az axiómákból ellentmondás bizonyítható. Ez a bizonyítás véges
számú sorból állna – néhány közülük axióma, néhány a korábbi sorokból
adódó dedukció, s mindez valami abszurdhoz vezet, mint a „0 = 1”. Most
ebben a véges számú sorban az INF-ről szóló új axiómáknak csak véges
száma jelenhet meg (legfeljebb egy axióma soronként). Hogy a dolgokat
élőbbé tegyük, mondjuk azt, hogy T* legmagasabb számú új axiómája,
amelyet a bizonyításban használunk (a 147. számú Új Axióma) INF kisebb,
mint 1/147, de nagyobb, mint 0.
 Tehát azt tételezzük fel, hogy a 147-es számú Új Axiómán túl a T* új
axiómái közül egyikre sincs szükség az ellentmondás bizonyításához.
Most jön a döntő lépés. Reinterpretáljuk az INF-t úgy, mint egy
közönséges törtet, amely kisebb, mint 1/147; konkrétan, mondjuk azt, hogy
az INF csak az 1/148 tört neve. Ezen átértelmezés után a bizonyítás egyik
sora sem mond semmit az infinitezimálisokról. Mindegyik közönséges
törtekről szóló kijelentés lesz, s mind tökéletesen igaz. Tehát kezünkben van
egy bizonyítás, amely a szokásos aritmetikai elméletben érvényes. De a
bizonyítás utolsó sora még mindig „0 = 1”. Eszerint bizonyítékunk van arra,
hogy a közönséges aritmetika inkonzisztens! Ha a bővített T* elmélet
ellentmondásos, akkor a közönséges T elméletnek is ellentmondásosnak
kell lennie. Vagy megfordítva: ha a szokásos T elmélet konzisztens, akkor a
bővített T* elméletnek is annak kell lennie. Tehát a közönséges aritmetika
feljavítása az infinitezimálishoz kapcsolódó dolgok hozzáadása révén nem
jár együtt az inkonzisztencia veszélyével. Az infinitezimálisokhoz
kapcsolódó szokásos paradoxonokat megkerüljük, mert az új axiómák – ha
külön-külön vesszük őket – egyike sem mondja azt, hogy az INF kisebb,
mint az összes pozitív szám. Ezt az új axiómák teljes végtelen listája
együttesen biztosítja. De az egész listát nem tudjuk elhelyezni egy véges
bizonyításban.
Tehát biztonsággal feltételezhetjük – mutatta ki Robinson –, hogy a T*
konzisztens. De ennél többről van szó. A konzisztencia birtokában
segítségül hívhatjuk Gödel teljességi tételét, amely szerint a valósághoz
elég a konzisztencia. A konzisztens elmélet garantáltan rendelkezik egy
modellel: egy absztrakt univerzummal, amelyet az elmélet valóban leír. És a
bővített elmélet, a T* esetében ez a modell „nem szabványos”: mindenféle
egzotikus entitásokat tartalmaz az aritmetika közönséges véges számai
mellett. Az ebben a nem szabványos univerzumban élő entitások között
végtelenül kis számok is vannak. Ilyenek veszik körül az összes véges
számot tömör kis felhők formájában, melyeket Robinson – főhajtásul
Leibniz felé – „monádnak” nevezett el.

***

Robinsonnak az infinitezimálissal kapcsolatos megvilágosodása 1961-ben

történt. Éppen a Fine Hallba tartott Princetonban, ahol szabadsága során
vendégeskedett. Öt évvel később közzétette a Non-standard Analysist
(Nemsztenderd analízis), amely a felfedezésben rejlő matematikai
lehetőségeket dolgozta ki. A könyv mottóját Robinson odaillően Voltaire
„Micromégas” című novellájából vette. Ez egy óriás földönkívüli utazóról
szól, aki megdöbben a Földön lakó viszonylag mikroszkopikus emberek
láttán: „Je vois plus que jamais qu’il ne faut juger de rien sur sa grandeur
apparente. O Dieu! qui avez donné une intelligence à des substances qui
paraissent méprisables, l’infiniment petit vous coûte autant que l’infiniment
grand.” (Sokkal inkább látom, mint eddig bármikor, hogy semmit sem
szabad megítélni a látható mérete után. Ó Isten! aki értelmet adtál e
látszólag megvetendő lényeknek, a végtelenül kicsi neked ugyanannyit ér,
mint a végtelenül nagy.)
Érdekes, hogy az infinitezimálisok hozzáadása a matematika
univerzumához, amit Robinson talált ki, nem változtat a közönséges véges
számok tulajdonságain. Tisztán logikai tény, hogy bármi, ami velük
kapcsolatban infinitezimális érvelés segítségével igazolható, bizonyítható
közönséges módszerekkel is. Ez azonban aligha jelenti azt, hogy Robinson
megközelítése terméketlen volna. A Newton és Leibniz által
kezdeményezett, intuitív módszerek helyreállításával Robinson „nem
standard analízise” olyan bizonyításokat produkált, amelyek rövidebbek,
elmésebbek és kevésbé ad hoc jellegűek, mint standard megfelelőik.
Valójában maga Robinson is használta egy, a lineáris terek elméletéhez
tartozó nagyobb probléma megoldására, amivel más matematikusok
kudarcot vallottak. Azóta a nem standard analízisnek számos híve akadt a
nemzetközi matematikai közösségben, különösen Franciaországban, és
gyümölcsözően alkalmazták a valószínűségelmélet, a fizika és a
közgazdaságtan területein is, ahol jól használható például azon
infinitezimális hatás modellezésére, amelyet egyetlen kereskedő
gyakorolhat az árakra.
Matematikai logikusként elért teljesítményén túl Robinson az
eszmetörténet egyik nagy fordulatáért is elismerést érdemel. Több mint két
évezreddel az után, hogy a végtelenül kicsi gondolata kétes módon
megfogant, majd közel egy évszázaddal utána látszólag végérvényesen
megszabadultak tőle, sikerült eloszlatnia vele kapcsolatban minden
ellentmondás-gyanút. Tette ezt azonban úgy, hogy az infinitezimális
ontológiai státusa teljesen nyitott maradt. Persze vannak, akik úgy vélik,
hogy bármely inkonzisztenciát nem termő matematikai objektum
rendelkezik egyfajta valósággal, amely túllépi érzékeink világát. Maga
Robinson is ilyen platonista filozófiát vallott karrierje elején, de később
elvetette ezt Leibniz véleménye kedvéért, miszerint az infinitezimálisok
egyszerűen „jól megalapozott fikciók”.
Bármilyen realitása legyen is az infinitezimálisnak, az nem kevesebb a
közönséges (pozitív, negatív, racionális és irracionális, valós és komplex és
így tovább) számok realitásánál. Amikor számokról beszélünk – mondja a
modern logika –, nyelvünk egyszerűen nem tesz különbséget egy nem
szabványos, infinitezimálisokkal teli univerzum, és egy standard,
infinitezimálisok nélküli univerzum között. Mégis értelmes kérdés marad,
hogy az infinitezimálisnak van-e fizikai realitása – azaz a végtelenül kicsi
szerepet játszik-e a természet felépítésében.
Lehet-e vég nélkül osztani az anyagot, a teret és az időt? Ez ahhoz az
időtlen metafizikai kérdéshez vezet el, amelyet Bertrand Russell (állítólag)
üde metaforikus formában tett fel: a valóság egy halom homok vagy egy
vödör melasz? Ebben a században az anyagot atomokra bontották,
amelyekről utána kiderült, hogy protonokból és neutronokból állnak,
utóbbiakról pedig úgy tűnik, hogy kisebb részecskékből (kvarkok) tevődnek
össze. Eddig tarthat a felbontás? Ezek azok a bizonyos homokszemek?
Akad néhány bizonyíték arra, hogy a kvarkoknak is van belső szerkezetük,
de lehet, hogy ennek kísérleti igazolása nagyobb energiát igényel, mint
amennyi a fizikusoknak valaha is rendelkezésére állhat. Ami a teret és az
időt illeti, a jelenlegi spekulatív elméletek szerint a legkisebb léptékben
ezeknek is lehet nem folytonos, homokszerű szerkezetük: a minimális
hosszúság a Planck-hossz (10-33 centiméter), a minimális idő a Planck-idő
(10-43 másodperc; mint megfigyelték, pontosan annyi, amennyi egy New
York-i taxisnak kell, hogy kilője magát, miután a lámpa zöldre vált). A
végtelen oszthatóság hívei pedig mindig állíthatják, hogy nagyobb
energiával még kisebb téridő-nagyságrendek is észlelhetők, további világok
a világokban. Rámutathatnak a „szingularitásra” is, amelyből univerzumunk
a Nagy Bumm során, egy végtelenül apró energiapontból megszületett. Mi
lenne alkalmasabb az infinitezimálisnál arra, hogy a létrejövés princípiuma,
a létezés és a semmi közti ontológiai átmenet legyen?
A végtelenül kicsivel kapcsolatos legélénkebb benyomásunk azonban
az örökkévalósággal szembeni végességünkből is eredhet, amelynek
gondolata egyszerre lehet megalázó és felemelő. Ezt a gondolatot és a
végtelenül kicsivel való kapcsolatát fejezte ki megrendítő módon Scott
Carey, az 1950-es években készült The Incredible Shrinking Man (A
hihetetlenül zsugorodó ember) főszereplője, mikor úgy tűnt, hogy a film
végére valami furcsa sugárzás hatására nemlétezővé töpörödik. „Én
továbbra is csak zsugorodtam, hogy átváltozzak… mivé is? – az
infinitezimálissá”, meditál Pascal stílusában a csillagos ég alatt:

„Olyan közel volt az infinitezimális és a végtelen. De hirtelen

ráébredtem, hogy ezek valójában ugyanannak a fogalomnak a két
végpontját jelentik. A hihetetlenül kicsi és a hihetetlenül hatalmas
végül találkoznak – mintha egy gigantikus kör zárulna be.
Felnéztem, mintha valahogy meg tudnám ragadni az eget. És
abban a pillanatban tudtam a választ a végtelen rejtélyére.
Egészen addig az ember saját korlátozott méretei szerint
gondolkoztam. Túl sokat vártam a természettől. Hogy a létezés
kezdődik és bevégződik, ez az ember koncepciója, nem a
természeté. És éreztem, hogy a testem összezsugorodik, elolvad
és semmivé válik. A félelmeim szertefoszlottak. És helyükbe jött
az elfogadás. Mindez a teremtés hatalmas fensége – valamit
jelentenie kellett. És akkor én is jelentettem valamit. Igen, én, a
legkisebbnél is kisebb, jelentettem valamit. Isten számára nincs
nulla. Még mindig létezem.
És éppígy, érezhetően, az infinitezimális is létezik.”
 VI.

HEROIZMUS,

TRAGÉDIA ÉS

A SZÁMÍTÓGÉP-

KORSZAK
14

ZAVAR ADA KÖRÜL: BYRON LÁNYA LETT VOLNA AZ

ELSŐ PROGRAMKÓDOLÓ?

Az a programozási nyelv, amelyet az amerikai védelmi minisztérium

használ katonai rendszereinek ellenőrzésére, az Ada nevet viseli, méghozzá
Ada Byron, Lord Byron lánya után. E névadás nem teljesen a fantázia
szüleménye. Augusta Ada Byronról, aki a házasságban Lovelace grófnője
lett, széles körben feltételezik, hogy ő alkotta meg az első példányt abból,
amit a későbbiekben számítógépes programnak neveztek. Élete során
matematikai csodának, a számok varázslónőjének tekintették. 1852-es
halála után – harminchat évesen ment el, éppúgy, mint apja – népszerű
biográfusok dicshimnuszokat zengtek értelméről és byroni származásáról.
A számítógép korának eljövetelével Ada posztumusz elismertsége új
dimenziókkal bővült. Technológiai látnokként üdvözölték; neki
tulajdonították a bináris aritmetika találmányát; a kiber-feminizmus
istennője lett. Jól méri tekintélyét tudományos női virtuózként Tom
Stoppard Arcadia című színdarabjában az Ada által ihletett szereplő, aki az
entrópia törvénye és a káoszelmélet irányába tapogatózik, nem is beszélve
Fermat utolsó tételének bizonyításáról.
Ada Lovelace, mint a számítógépes programozás feltalálója azért
ragadja meg a képzeletet, mert kétszeresen is valószínűtlen, és van benne
egy ironikus csavar. Az első valószínűtlenség: a számítógépes
programozást, amely látszólag a férfiak szakterülete, egy nő találta volna
fel. A második valószínűtlenség: az első programot több mint száz évvel
azelőtt írták volna meg, hogy az első valódi számítógép létrejött. Az
ironikus csavar pedig, hogy ez a feltételezett ősprogramozó Lord Byron
ágyékából származott, aki bármi olyasmit utált volna, aminek köze van a
számítógéphez.
Ha jobban meggondoljuk, van valami kicsit durva ebben az iróniában.
Ada talán a versek helyett inkább az algoritmusokat választotta, de
választása a kozmikus önmeghatározás byroni cselekedete volt, amely saját
zsenijének nagyon is romantikus fogalmán alapult. Mint az apja, ő is
lehetett „őrült és rossz”: hajlamos volt a hisztériára, az ópiumtól gyakran
vált zavarttá, emellett kényszeres szerencsejátékos és buja kokott volt. „Én
egy rohadtul FURCSA állat vagyok”, jegyezte meg magáról egy világos
pillanatában. Mindez érdekes, ugyanakkor felmerül egy másik, ettől eléggé
független kérdés is: tényleg fontos szerepet játszott Ada a számítógép
történetében?
Ada születésének körülményei 1815. december 10-én megfelelően
melodrámaiak voltak. Ada anyja vajúdásának előestéjén Byron az éjszakát
az alatta lévő szobában töltötte, szódásüvegeket vágva a mennyezethez. „Ó,
micsoda kínzóeszközre tettem szert benned!”, kiáltott fel állítólag, ahogy
újszülött lányát bámulta. A házasság csak tizenegy hónapja tartott, és a
következő hónapban Lady Byron végleg elhagyta a férjét, s magával vitte
Adát. Nemcsak kezdte kétségbe vonni Byron épelméjűségét, de
bizonyítékot is kapott arra vonatkozóan, hogy férje a féltestvérével,
Augusta Leigh-vel vérfertőző viszonyt folytatott, és – ami még inkább
elkeserítő egy olyan korszakban, amikor a szodómia főbenjáró
bűncselekmény volt –, homoszexuális epizódjai is voltak. Az újságok
örültek a nagy válási drámának, amely a modern celebbotrányok
archetípusává nőtte ki magát. Áprilisban Byron elhagyta Angliát. A
kontinensre ment, végső kihívó gesztussal úgy döntött, hogy Doverbe
Napóleon kocsijának a másolata vigye. Adát soha többé nem látta.
A válás után Lady Byron életének hátralévő részét két célnak
szentelte: érvényesíteni jogait Byronnal szemben, és biztosítani, hogy a
hírhedt byroni vérmérséklet ne jelentkezzen a lányában. Lady Byron
matematikát tanult, amiért férje a paralelogrammák hercegnőjének csúfolta.
Most úgy döntött, hogy a matematika éppen az, ami majd elnyomja Adában
az apai oldalról öröklött esetleges elfajult tendenciákat. A kislányt az
összegek és a szorzatok étrendjére fogta, és nem engedett meg semmilyen
kapcsolatot semmivel, aminek köze volt az apához. Ada nyolcéves volt,
amikor Byron meghalt; a bánat áradata, ami holttestének Angliába való
visszahozatalát kísérte, alig érintette meg a lányt.
Ada nem tudott kivirágozni anyja rendszabályai alatt. Tizenhárom éves
korában hisztériás vaksági és bénulásos epizód következett be nála.
Tizenhat évesen, annak ellenére, hogy anyja barátnői körének („a fúriák” –
mondta rájuk Ada) állandó felügyelete alatt állt, sikerült elszöknie a
házitanítójával egy szerelmeskedésre alkalmas helyre. Szenvedélyeinek
lehűtése érdekében még több matematikával terhelték, az Euklidészről
szóló hatkötetes bevezetés formájában. Eközben a csinos és kacér lányt
kérők ostromolták, akiket nemcsak Byron-voltából fakadó híressége
vonzott, hanem a hatalmas vagyon is, amely az anyja birtokokkal igen jól
eleresztett családjától várható örökségként kecsegtetett.
1833-ban, első londoni bálozó szezonjában Adát bemutatták a
negyvenegy éves Charles Babbage nevű özvegyembernek. A kiváló
matematikus Babbage ezermester és termékeny feltaláló is volt: különféle
szerkezeteket fejlesztett tovább. Abban az időben londoni otthonában
soirée-k sorozatát tartotta, hogy bemutasson valamit, amit
differenciálgépnek nevezett: egy mechanikus számolóeszközt, amely
körülbelül kétezer ragyogó sárgaréz és acél alkatrészből – tengelyekből,
tárcsákból, fogaskerekekből – készült, utazóláda méretű volt, és kézzel volt
hajtható. Ada az anyjával ment, hogy megnézze ezt a „gondolkodó gépet”
(ahogy az emberek hívták), és el volt ragadtatva. Elkérte Babbage-tól a
tervek és a diagramok másolatait, amelyeket a férfi örömmel át is adott.
Babbage-nek gyakorlati indítéka volt a differenciálgép építésére. Az
ipari forradalom eljöttével a mérnököknek és a navigátoroknak pontos
numerikus táblázatokra volt szükségük; a meglévők több ezer hibát
tartalmaztak, ami potenciálisan hajótörésekhez és mérnöki katasztrófákhoz
vezethetett. Franciaországban az École Nationale des Ponts et Chaussées
igazgatója, Gaspard Riche de Prony báró ügyes módszert talált arra, hogy
amikor nemzete 1799-ben áttért a decimális rendszerre, újraszámolja ezeket
a táblákat. De Prony az ötletet Adam Smith nagy művéből, a A nemzetek
gazdagságából (Wealth of Nations) vette, konkrétan Smith beszámolójából
egy tűgyárban látott munkamegosztásról. De Prony vagy száz olyan párizsi
fodrászt felfogadott, akik munka nélkül maradtak, amikor ügyfeleik a
rémuralom alatt elvesztették Pompadour-frizurás fejüket a guillotine által és
egyfajta aritmetikai szerelősort hozott létre belőlük, amely – ahogy ő
mondta – „úgy gyártja a logaritmusokat, ahogy a tűket szokták.” Az egyes
fodrászok nem rendelkeztek speciális matematikai képességekkel: csak az
összeadáshoz, a kivonáshoz és a hajvágáshoz értettek. Az intelligencia a
szervezettségükben rejlett. Babbage megismerte de Prony rendszerét párizsi
látogatásai során, és rájött, hogy ezek a képzetlen coiffeurök
helyettesíthetők fogaskerekekkel. Más szavakkal, egy gép el tudja végezni
ugyanazt a számítást, automatizálva a mentális erőfeszítéseket, akár a
gőzgép a fizikai erőfeszítést.
Babbage-é nem az első mechanikus számológép volt. Pascal 1642-ben
talált fel egy összeadó gépet (kereskedelmi forgalomba is került Pascaline
néven), 1673-ban pedig Leibniz olyan gépet alkotott, amely képes volt
mind a négy számtani alapművelet végzésére, bár a dolog soha nem
működött jól. De egyik korábbi számológép sem volt olyan bonyolult, mint
a differenciálgép, legalábbis rajzon. Az a működő modell, amelyet Ada
Byron látott, és amelyet tizenhétezer font befektetésével hoztak létre a brit
kormány támogatásából (ez két csatahajó megépítéséhez elegendő összeg
volt), Babbage általános tervének csak egy kis részét valósította meg. De
miután tíz évig vesződött vele, Babbage úgy döntött, hogy felhagy a
differenciálgéppel, és egy sokkal ambiciózusabbat tervez. Ezt analitikus
gépnek nevezte.
Az analitikus gép sok szempontból a modern számítógép prototípusa
volt. Ellentétben a differenciálgéppel, amelynek fizikai felépítése csak
bizonyos típusú számításokat tett lehetővé, az analitikus gép valóban
programozható volt: a megadott utasításoktól függően ugyanaz a fizikai
mechanizmus el tudott végezni bármilyen számtani műveletet. (Mai
fogalmakkal: a „szoftvert” függetleníteni lehetett a „hardvertől”.) Ezenkívül
a számítási folyamat során a közbenső eredményeknek megfelelően irányt
tudott váltani – valóban döntést hajtott végre, ha-akkor logikával. (Ma ezt
feltételes elágazásnak nevezzük.) Végül: az analitikus gép architektúrája
meglehetősen hasonló volt egy modern számítógépéhez: volt benne „tár”
(memória), „malom” (processzor), egy bemeneti eszköz programok
beviteléhez és egy kimeneti eszköz az eredmények nyomtatásához. A
bemeneti eszköz a programutasításokat lyukkártyákról olvasta be, éppúgy,
ahogy a modern számítógépek az 1970-es évek végéig működtek. Babbage
a lyukkártya ötletét a francia szövödei technológiából kölcsönözte; 1804-
ben Joseph-Marie Jacquard találta fel a teljesen automatizált szövőszéket,
amely különböző mintákat szőtt, attól függően, hogy a betáplált lyukkártyák
milyen sorrendben érkeztek.
Babbage az analitikus gép tervét az 1836–1840-es években dolgozta
ki, közben egyfolytában kormányzati támogatást próbált kapni annak
megvalósításához, sikertelenül. Ugyanebben az időszakban Adának volt
egy idegösszeomlása; férjhez ment egy jól szituált, de meglehetősen
közönyös földbirtokoshoz, aki később Earl of Lovelace lett; született három
gyermeke, volt egy második idegösszeomlása; a mesmerizmus és a
frenológia-őrület is elragadta; lelkes hárfás lett; és folytatta matematikai
tanulmányait. Miután végül megengedték, hogy megnézze híres apja
arcképét, olvassa verseit, és anyja beszélt neki a valószínűsíthető
vérfertőzésről és más tiltott élményekről, Ada fejébe vette, hogy a byroni
örökséget a tudomány révén tisztítja meg. „Arra törekszem, hogy
kárpótoljam az emberiséget a rosszra használt lángeszéért”, jelentette ki.
„Ha bármekkora részt is örököltem zsenialitásából, ezt arra használhatom,
hogy nagy igazságokat és elveket teszek közzé. Azt hiszem, ő ezt a
feladatot hagyta rám!” Egyre inkább a géniusz foglalkoztatta, amellyel
biztosan rendelkeznie kell.
De hogyan fejezze ki mindezt? Dacára hosszú megmerítkezésének a
matematikában, Ada levelezése azt mutatja, hogy még mindig nem
birkózott meg az elemi trigonometriával. (Jó barátja, Mary Somerville ezzel
szemben már korábban is hozzájárult a matematikához.) Rájött, hogy még
további eligazítást igényel, ha megváltó küldetését teljesíteni akarja. Így
elkezdte a „kívánt Matematikus Férfi, a Nagy Ismeretlen” keresését, végül
Augustus De Morgan-t, a londoni College Egyetem első matematika-
professzorát sikerült rávennie, hogy foglalkozzon vele. Két évig tartó
levelező tanulás után (De Morgan megpróbálta elkezdeni a differenciál- és
integrálszámítás tanítását) úgy tűnt, hogy Ada kevés előrelépést tett. De
Morgannak 1842. november 27-én kelt levelében elismeri, hogy tizenegy
teljes napon át küzdött egy olyan problémával, amelyhez nem kellett volna
más, mint behelyettesíteni egy egyszerű matematikai kifejezést egy
egyenletbe. Számára az algebrai kifejezések ezekben a tanulói
gyakorlatokban olyan trükkösen csalókák voltak, mint „a manók és a
tündérek”.
Ebben az időben, éppen amikor huszonhét éves lett, Ada végre rátalált
arra a nagy vállalkozásra, amelyre szétszórt ambícióit összpontosíthatta, és
amely – mint kiderült – biztosította poszthumusz hírnevét. Babbage két
évvel korábban mutatta be először és egyetlen alkalommal a nyilvánosság
előtt analitikus gépének tervét. Ez egy tudományos konferencián történt
Torinóban, amelyre Babbage külföldi díszvendégként kapott meghívást. A
konferencia résztvevői közt volt Luigi Menabrea kapitány, egy fiatal
hadmérnök, aki később az újonnan egyesült Olaszország miniszterelnöke
lett. Menabrea jegyzeteket készített Babbage bemutatójáról, és ezeket 1842-
ben franciául publikálta „Az analitikus gép vázlata” címmel. Ada egy tudós
barátja, aki történetesen látta a cikket, azt javasolta neki, hogy fordítsa le és
tegye közzé egy brit tudományos folyóiratban. Ada lelkesen belement ebbe.
Amikor tájékoztatta Babbage-t arról, hogy min dolgozik, a férfi arra
ösztönözte őt, hogy egészítse ki a fordítást néhány saját jegyzetével.
 Ez két okból is vakmerő javaslat volt. Először: a nők azokban az
időkben szinte soha nem publikáltak tudományos cikkeket. Másodszor, Ada
nem volt profi tudós: grófnő és híresség volt, a korszak leghíresebb
irodalmi figurájának a lánya. A fáradhatatlan, de nem mindig hatékony
önmenedzselő Babbage-t igencsak feldobhatta a lehetőség, hogy Ada a még
meg nem épített és anyagilag is megalapozatlan analitikus gép
„tolmácsolója” legyen, tekintettel a magas körökre, amelyekben a nő
mozgott. Azt is javasolta, hogy Ada jegyzeteinek másolatát esetleg küldjék
el Albert hercegnek.
Babbage bőséges segítséget nyújtott Adának, nemcsak elmagyarázta
agyszüleménye működését, hanem saját diagramjait és képleteit is odaadta
neki. A költői hasonlatok viszont egyedül Adától eredtek. Amikor azt
hangsúlyozta, hogy az analitikus gépet lyukkártyákkal kell programozni,
mint például az automatizált francia szövőszékeket, ezt írta: „algebrai
mintákat sző, éppúgy, mint a Jacquard-szövőszék virágokat és leveleket”.
Ada számos példát mutatott be arról, hogy milyen programokat tudna
végrehajtani a gép. Egyet kivéve ezeket a példákat minden esetben Babbage
dolgozta ki évekkel azelőtt, bár később ragaszkodott hozzá, hogy „a
kiválasztás teljesen Ada sajátja volt.”
Az Ada jegyzeteiben szereplő egyetlen új példa az úgynevezett
Bernoulli-számok kiszámításával kapcsolatos. Ezek a számok, amelyekről
először a svájci matematikus Jakob Bernoulli írt az előző században, a régi
stílusú navigációs táblázatok számításaiban merülnek fel. Miután Babbage
az egyenletet megmutatta Adának, ő belevetette magát annak kiderítésébe,
hogyan lehetne azt olyan egyszerűbb formulákra bontani, amelyeket utána
Babbage gépének utasításaiként kódolhatnának. De bizonytalan elemi
algebrai tudása miatt munkája nem haladt jól. „Nagyon megrémültem, hogy
ilyen elképesztő ingoványba és bosszúságba keveredtem ezekkel a
számokkal” – írta Babbage-nak, aki végül maga szolgáltatta az algebrát,
„hogy kihúzza Lady Lovelace-t a bajból” (ahogy Ada halála után
önéletrajzában írta). Ada ezután Babbage képleteit „Táblázat & diagram”
formába rendezte, hasonlóan a Babbage által korábban létrehozottakhoz,
amelyek megmutatták, hogy az egyes képletek hogyan kerülnek be a gépbe.
Az eredmény, amelyet férje, Lord Lovelace tussal gondosan kihúzott, 1843.
augusztusában jelent meg. Ezt a proto-programot (amely ennek megfelelően
pár proto-programhibát is tartalmazott), használták fel később arra, hogy
igazolja az állítást, miszerint Ada volt a számítógépes programozás
szülőanyja.
Mire elkészült, Ada jegyzetei csaknem negyven oldalra rúgtak, több
mint kétszeresére a fordítás hosszának, holott azt csak kommentálnia kellett
volna. Annak ellenére, hogy leírta az analitikus gép általános
architektúráját, a mechanikai részletekkel keveset törődött. Viszont beletett
nem is egy filozófiai véleményt. Azt állította, hogy Babbage gépe túlmutat
a puszta számokon, mert mindenféle szimbólummal működhet, nem csak
számokkal. Lehet, hogy képes lenne „bármennyire bonyolult vagy
terjedelmes, szépen kidolgozott és tudományos igényű zenei darabokat”
komponálni. Megjegyezte, hogy működése kapcsolatot teremt az anyag és a
mentális folyamatok között. Mégis ragaszkodott ahhoz, hogy ellentétben az
emberi elmével, nem lehet igazán okos: „Az analitikus gép semmi
eredetinek a létrehozására nem tarthat igényt. De képes megtenni mindent,
amire mi utasítani tudjuk.” Alan Turing ezt a látszólagos közhelyet „Lady
Lovelace kifogásának” nevezte el egy úttörő jellegű, a mesterséges
intelligenciáról tartott előadásában. Amit a kifogás figyelmen kívül hagy, az
a lehetőség, hogy egy olyan gép, mint Babbage-é, megváltoztathatja saját
utasításait – gyakorlatilag tanulhat tapasztalataiból –, egészen addig, hogy
mind intelligens, mind kiszámíthatatlan dolgokat megtegyen: például
bemattolja a sakk-világbajnokot.
Kétséges, hogy a jegyzeteiben szereplő gondolatok – kivéve talán
néhányat a leginkább terjengős spekulációk közül – magától Adától
erednek-e. Levelei tanúsága szerint minden technikai és tudományos
dologban, még a legjelentéktelenebbekben is, Babbage-re hagyatkozott.
Babbage-nek a maga részéről jó oka volt összejátszani Adával abban a
fikcióban, hogy a munka elsősorban ez utóbbié volt: a jegyzetek így
analitikus gépének sokkal hatékonyabb propagandáját fejthették ki, emellett
lehetővé vált számára a felelősség elkerülése néhány túlzó állításáért,
mondván, hogy a hölgy nem konzultált vele. Ami az Ada-projekt másik
részét, a Menabrea-írás fordítását illeti, azt egy nagyon kínos hiba rontja le,
ami rácáfol a matematikai kompetenciára. Az eredeti francia kiadás hibája
miatt a „le cas n = ∞” helyett „le cos. n = ∞.” volt nyomtatva. Ada ezt a
nyomtatási hibát szó szerint fordította le: „ha n koszinusza = ∞”, ami
nyilvánvalóan képtelenség, mert a koszinusz függvény mindig 1 és −1 közé
esik.
 Ada igen elégedett volt a munkájával, amelyet ő „első gyermekének”
kezdett nevezni. Publikálása után önbizalma vélt rendkívüli szellemi
képességeivel kapcsolatban tovább dagadt. „Jó hangulatban vagyok, mert
azt remélem, hogy az újabb egy év tényleg az analízis tudósává tesz. Minél
többet tanulok, annál ellenállhatatlanabbnak érzem magamban a géniuszt
ehhez. Nem hiszem, hogy apám volt (vagy lehetett volna) olyan költő,
amilyen analitikus (és metafizikus) én leszek; mert számomra a kettő
szétválaszthatatlan” – írta Babbage-nek. Tündér- és manó-mániája (a közép
Viktória-kori képzelet oszlopos figurái) jegyében arra próbálta rábeszélni
Babbage-ot, hogy adja át magát az ő „tündér-irányításának”. Babbage nem
igazán hajlott erre. Ada jegyzeteinek közzététele nem hozta meg az általa
várt áttörést: a tudományos világ nem esett térdre előtte, és az sem valósult
meg, hogy az analitikus gép építését a Parlament finanszírozza. Bár
Babbage életének fennmaradó huszonnyolc évét proto-számítógépének
propagálásával és finomításával töltötte, az soha nem jutott túl a rajztáblán.
Legjobban magának Adának a hírneve profitált jegyzetei
közzétételéből. Társasági barátai – köztük egy színész, egy drámaíró és egy
művészettörténész – körében terjesztett másolatai (döbbent) csodálatot
váltottak ki. A látszólagos tudományos teljesítmény – nőknél minő ritkaság
– byroni sztárságával párosulva nagy közérdeklődés tárgyává tette. 1844-
ben a londoni társaságban elterjedt az a szóbeszéd, hogy ő a névtelen
szerzője egy merész új könyvnek, a Vestiges of the Natural History of
Creationnek (A teremtés természettörténetének nyomai). Ez Darwint
megelőlegezve úgy írta le az embert, mint a természettörvények által
kormányozott univerzum evolúciós termékét. A könyvet nem Ada írta.
Valójában egy állati mágnesességről szóló írás befejezetlen recenzióján
kívül életének hátralévő részében semmi számottevőt nem írt. A
termékenység hiánya szöges ellentétben állt ambícióinak mértékével.
Majdnem elért eredményei közül a legfantasztikusabb az „idegrendszer
kalkulusának” kifejlesztése volt: ez nem kevesebb, mint annak matematikai
modellje, hogy az agyban hogyan jön létre gondolkodás.
Azok számára, akik közeli kapcsolatban álltak vele, az ilyen állítások
mániás eredetű nagyzási hóbortnak tűntek. „Remélem, ez az önbecsülés
nem fogja a tulajdonosát bolondok házába juttatni – pedig eléggé úgy néz
ki”, jegyezte meg lányának ego-mániás ömlengéseiről Lady Byron.
Adának, akárcsak apjának, heves hangulati hullámzásai voltak, és ez
igencsak megnehezítette, hogy hosszabb ideig egyetlen témára
összpontosítson. Ismétlődő idegrohamai mellett sokféle legyengítő
egészségügyi problémától szenvedett, köztük gyomorzavaroktól, heves
szívdobogástól, asztmás rohamoktól és valamilyen vesebetegségtől. E
panaszok kezelésére az ópiumot alkalmazták univerzális szerként, hol
laudánum (borpárlatban oldott ópium), hol az újonnan felfedezett morfin
formájában. Ada nyugalma az „ópium rendszertől” függött. Egy
alkalommal, nyilvánvalóan a szer befolyása alatt, egy víziójában úgy látta
önmagát, mint saját bolygórendszerének középpontjában álló napot.
Ada „idegrendszer kalkulusából” soha nem lett semmi. De az
elektromosság, mint az idegi energia forrása iránti érdeklődése elvezette
Andrew Crosse-hoz, egy excentrikus amatőr tudóshoz (állítólag ő volt a
modellje Mary Shelley Dr. Frankenstein-jének), majd egy házasságtörő
ügyhöz a fiával, Johnnal. Tiltott élmények iránti byroni étvágyában
lóversenyezni is elkezdett. Sokan úgy tudták, hogy Ada egy fogadócsoport
vezetőjeként valamilyen matematikai rendszert dolgozott ki a fogadások
megtételére. Ha igen, ez csak újabb példa matematikai hozzá nem értésére,
mert a turfon veszteségei csillagászatiakra rúgtak. Elzálogosította a család
gyémántjait, hogy szerencsejáték-adósságait kifizethesse; Lady Byron
csendben visszaszerezte, Ada újra zálogba adta őket. Kényszeres fogadásai
még méhrákjának diagnosztizálását követően is folytatódtak. Amikor erős
vérzései ágyhoz kötötték, Charles Dickens meglátogatta, és kedvenc
könyvéből, a Dombey and Sonból (Dombey és fia) olvasott fel neki.
Harminchat éves volt, amikor hosszas agónia után meghalt.
A minap, amikor átnéztem számos Adát sztároló webhelyet, azzal a
kijelentéssel találkoztam, hogy „Ada sírlátogatóinak száma most már
meghaladja a Byron sírjához tett zarándoklatokét.” Ezt nehéz lenne
ellenőrizni, mert Adát saját halálos ágyán elhangzott kérésére közvetlenül
apja mellé temették el a Nottingham-i Byron-sírboltban. Ugyanez a
webhely Adára úgy utal, mint az „első hackerre”, ami kétségbeesett
kísérletnek tűnik, hogy egy kis ragyogást kölcsönözzön Ada mára már
nagyon megkopott hírnevű úri passziójának. A róla szóló könyvek
bővelkednek félreértelmezésekben. Első életrajzírója, Doris Langley Moore
Byron-szakértő volt, aki nem rendelkezett különösebb matematikai
ismeretekkel. Adát Augustus De Morgan-nak írt „kíváncsi levelében” így
jellemzi: „érdeklődik, spekulál, vitatkozik, oldalakat ír tele egyenletekkel,
problémákkal, megoldásokkal, algebrai képletekkel, mint egy mágus
kabbalista a szimbólumaival” – amikor Ada valójában csak a befogadó
oldalán lehetett egy kezdő differenciál- és integrálszámítás-tanfolyamnak.
(Üde kivétel Ada másik életrajzírója, Dorothy Stein, aki Ada törekvéseinek
nagyszerűségét ügyesen állítja szembe képességei szerénységével és
produkciója soványságával.) Az angol egyetemi oktató Sadie Plant Zeros +
Ones (Nullák és egyek) című manifesztumában éppenséggel „Ada
analitikus gépére” utal, kisemmizve Babbage-t, az első számítógép valódi
alkotóját. Plant természetesen azt is kijelenti: „Babbage előremutató
gondolkodása a közelébe sem ért Ada anticipáló képességeinek.”
Egy későbbi életrajz, Benjamin Woolley Bride of Science-e (A
tudomány menyasszonya) már józanabbul értékeli Adát. Szerzője elismeri,
hogy „Ada nem volt nagy matematikus”, és hogy „valószínűleg nem
rendelkezett annyi matematikai tudással, hogy Babbage segítsége nélkül
megírja a Menabrea-jegyzeteket.” De talán azért, mert Woolley maga is író
és rádiós volt, nem pedig tudós, nem időzik sokat Ada technikai
képességein vagy azok hiányán. Ehelyett byroni ihletettségét hangsúlyozza,
tisztelegve előtte, mint a „költői tudományok” gyakorlója előtt. Ada a lírai
hasonlataival (a legnevezetesebb: „az analitikai gép algebrai mintákat sző
éppúgy, mint a Jacquard-szövőszék virágokat és leveleket”) Babbage
rendkívüli találmányának apró technikai részletei fölé tud emelkedni, hogy
felfedje annak igazi nagyszerűségét.
Ha Ada Lovelace nem is találta fel a számítógépes programozást, az
legalább igaz, hogy a számítógépet Charles Babbage találta fel? Woolley
Adáról szóló életrajzában nagyon ki van domborítva, hogy Babbage
analitikus gépe soha nem épült meg. A magyarázat szerinte nem Babbage
excentrikus perfekcionizmusában, sem a korabeli mérnöki korlátokban
keresendő; hanem abban, hogy a viktoriánus világ egyszerűen nem volt
felkészülve a számítógépre. „Az élet, a kormányzás és az ipar összes olyan
területe, amelyet azóta a számítógép forradalmasított – távközlés,
adminisztráció, automatizálás –, alig létezett abban az időben, amikor Ada
lefordította és megjegyzésekkel látta el a Menabrea-jegyzeteket” – írja.
„Amikor az elektronikus számítógép száz évvel később megjelent, feltalálói
nagyon keveset tudtak Babbage-ról és Adáról.”
Woolleynak csak félig van igaza. Tény, hogy a XIX. századi életben
nem volt nagy gyakorlati szerepük a számítógépeknek. Igazából a II.
világháborúig – amíg döntő szerepet nem játszottak az ellenséges kódok
feltörésében – nem merült fel irántuk sürgető szükséglet. Abban az időben
Alan Turing szolgáltatta ehhez a legfontosabb elképzeléseket. De Turing
igenis ismerte Babbage munkásságát; valójában az egyetemes
számítástechnikai géppel kapcsolatos koncepciója nagyon közel állt
Babbage-éhoz. Az 1940-es évek elején az első digitális számítógépek – a
Colossus az angliai Bletchley Parkban, ahol Turing zsenialitásának
köszönhetően a náci Enigma titkát feltörték; az ENIAC (Elektronikus
Numerikus Integrátor és Számítógép) a Pennsylvania Egyetemen; az IBM
által épített Harvard Mark I mind lényegében Babbage-gép volt.
Fennmarad még egy kérdés: ki volt az első programozó? Miután Ada
Lovelace-t kizártuk a versenyből, azt gondolhatnánk, hogy Babbage
érdemelte meg ezt a hírnevet, mert a nem megvalósított számítógépéhez
tényleg számos programot írt. A számítógépek azonban nem merítik ki a
programozható dolgok univerzumát. Ha a „programozás” olyan kódolt
utasítások készítését jelenti, amelyek egy automatizált készüléknél elérik,
hogy azt tegye, amire utasítjuk, akkor az első nagy programozó Joseph-
Marie Jacquard volt; az a francia, aki a XIX. század elején, úttörő módon,
arra használta a lyukkártyákat, hogy az automata szövőszékek bonyolult
mintákat szőjenek a brokátban. Babbage maga is elismerte Jacquard
elsőbbségét: amikor bemutatta az analitikus gép koncepcióját a torinói
konferencián, Jacquard selyem portréját vitte magával, amelyet egy
automata szövőszék készített legalább huszonnégyezer kártyával. Ez még a
mai normák mellett is nagyon sok kód.
Meglepő, hogy a legkorábbi programoknak nem számok vagy
információk feldolgozásával kellett foglalkozniuk, hanem gyönyörű brokát
szövésével? Vagy az első működő számítógép nem mechanikai
alkatrészekből vagy vákuumcsövekből állt, hanem munkanélküli
pompadour fodrászokból? Ilyenek a számítógép korszak művészi
előzményei – egy korszakéi, amely eredeti publicistájának egy ideges fiatal
nőt, egy költő lányát képes tekinteni, aki tündérnek látta magát.
15

ALAN TURING AZ ÉLETBEN,

A LOGIKÁBAN ÉS A HALÁLBAN

1954. június 8-án Alan Turingot, a Manchesteri Egyetem negyvenegy éves

kutatóját holtan találta takarítója. Előző este lefekvéskor néhányat harapott
egy almából, amely látszólag cianiddal volt átitatva. Néhány nappal később
a halottszemlén halálát öngyilkosságnak minősítették. Turing inkább
szükségszerűségből, mint hajlama szerint a titkok embere volt. Egyik titka
két évvel a halála előtt került napvilágra, amikor homoszexuális ügye miatt
„közerkölcs elleni nagyfokú vétségért” ítélték el. A másikra azonban akkor
még nem derült fény. Főként Turing érdeme volt a második világháború
alatt a német Enigma kód feltörése, ami 1941 sötét napjaiban segített
megmenteni Nagy-Britanniát. Ha ez köztudott lett volna, nemzeti hősnek
kiáltották volna ki. A brit kódfeltörési erőfeszítések létezése azonban a
háború befejezése után is szigorúan titkos maradt; a vonatkozó
dokumentumokat csak a 70-es években oldották fel. És csak az 1980-as
években kapta meg Turing az elismerést, amelyet egy második, és
ugyanolyan félelmetes eredményéért érdemelt ki: a modern számítógép
tervének megalkotásáért.
Természetesen adódna, hogy Turingot meleg mártírnak tekintsük, akit
az emberiségnek tett nagy szolgálata ellenére a szexualitása miatt kergettek
halálba. Csábító spekulálni arról is, hogy valóban öngyilkos lett-e. 1951-
ben Guy Burgess és Donald Maclean brit diplomaták és a pletyka szerint
szeretők, akik titokban a szovjeteknek dolgoztak, Moszkvába szöktek,
amire egy londoni újság szerkesztőségi cikkben követelte, hogy Nagy-
Britannia vegye át azt az amerikai politikát, amely „mind a szexuális, mind
a politikai perverzeket kirostálja”. Turingnak a háborús kódfeltörésben
játszott szerepe folytán bizalmas ismeretei voltak a brit hírszerzésről. A
homoszexualitás miatti elítéltetése után talán úgy tűnt, hogy nincs eléggé
kontroll alatt. Külföldre utazgatott, szexuális kalandokat keresve, a keleti
tömbbel határos országokat látogatva. Minderről a halottkém a
vizsgálatakor nem tudott. Senki sem tesztelte, hogy az ágyánál talált alma
valóban tartalmazott-e cianidot.
 Lehetett Turing egy titkos gyilkosság célpontja? Ezt halála óta
többször is felvetették, és erre céloz David Leavitt 2006-ban publikált rövid
Turing-életrajzának Hitchcock-trillerből kölcsönzött címe: Az ember, aki túl
sokat tudott (The Man Who Knew Too Much). Leavitt, több, meleg
szereplőket felvonultató regény és elbeszéléskötet szerzője a meleg mártír
témát megpendíti egy másik klasszikus film, a A fehér öltönyös férfi (The
Man in the White Suit) felidézése által is. Ebben az 1951-es vígjátékban,
amelyet Leavitt homoszexuális allegóriának olvas, egy tudóst üldöz a
csőcselék, mivel fenyegetve érzi magát az ő csodálatos találmányától.
Leavitt említ egy harmadik filmet is, amely nyilvánvalóan mély benyomást
tett Turingre: az 1937-es Disney animációt, a Hófehérke és a hét törpét
(Snow White and the Seven Dwarfs). Akik ismerték Turinget, azt mondták,
hogy különösen kedvelte a boszorkány dalocskáját: „Mártsuk bele az almát
a főzetbe, / hadd itassa át az alvó halál”.
Alan Mathison Turing Indiában fogant – ahol apja az indiai
közszolgálatban dolgozott –, és 1912-ben született szülei londoni látogatása
alatt. Ahelyett, hogy visszavitték volna a gyermeket keletre, elhelyezték őt
egy nyugdíjas katonánál és feleségénél egy tengerparti angol városban.
Alan csinos fiú volt, álmodozó, meglehetősen ügyetlen, reménytelenül
rendetlen, és nem túl népszerű az osztálytársai körében. Gyermekkorának
magányát végül korai tizenéves korában egy másik fiú űzte el, aki osztotta a
tudomány iránti szenvedélyét. Elválaszthatatlan barátokká váltak, és együtt
fedezték fel az olyan ezoterikus dolgokat, mint Einstein relativitáselmélete.
Amikor egy évvel később a fiú tuberkulózisban meghalt, Turingban
alkalmasint tovább élt egy romantikus szerelem eszménye, amelyet élete
hátralévő részében megpróbált megismételni.
1931-ben Turing Cambridge-be került. Kollégiumának, a King’s-nek
(amint Leavitt megjegyzi) „igencsak »meleg« hírneve” volt, és a
Bloomsbury-körhöz fűződő kapcsolatairól volt ismert. Turing nem volt
világfi, és ez távol tartotta őt az esztéta társaságtól; jobban kedvelte az
evezés és a hosszútávfutás spártai örömeit. De Cambridge-nek gazdag
tudományos kultúrája is volt, amelyben Turing tehetsége ki tudott
virágozni. John Maynard Keynes támogatásával 1935-ben, huszonkét éves
korában a King’s College tagjává választották. Amikor ennek híre eljutott
régi iskolájába, a fiúk egy bökverssel ünnepelték: „Turing / Must have been
alluring / To get made a don / So early on.” (kb. „Turingnak csábítónak
kellett lennie, hogy donná lehetett ilyen korán”). Kapott ösztöndíjat, nem
voltak kötelezettségei, a koszt terén is kiváltságokat élvezett – szabadon
kiélhette intellektuális fantáziáját.
Azon a tavaszon Turingot, aki a matematika alapjairól szóló
előadásokat látogatta, mély és megoldatlan kérdéssel ismertették meg,
amely eldöntésproblémaként ismert. Néhány hónappal később, egyik
szokásos futása során leheveredett egy réten, és kitalált egy absztrakt gépet,
amely e problémát váratlan módon oldotta meg.
Az eldöntésprobléma lényegében azt kérdezi, hogy az érvelés
redukálható-e a számításra. Ez volt a XVII. századi filozófus, Gottfried von
Leibniz álma, aki olyan érvelési kalkulust képzelt el, amely lehetővé teszi a
nézeteltérések megoldását tollal a kézben, és azt mondva: „Calculemus”
(„Számítsuk ki”). Tegyük fel, van egy sor premisszánk és egy feltételezett
konklúziónk. Létezik-e automatikus eljárás annak eldöntésére, hogy az
előbbiek maguk után vonják az utóbbit, azaz, hogy a konklúzió logikailag
következik a premisszákból? Elvileg meghatározható-e, hogy egy feltevés
bizonyíthatóan igaz vagy hamis? Az eldöntésprobléma mechanikus
szabályrendszert követel meg annak eldöntésére, hogy egy ilyen
következtetés érvényes-e, olyat, amely véges idő alatt garantáltan ad egy
igen-vagy-nem választ. Egy ilyen módszer különösen hasznos lenne a
matematikusok számára, mert lehetővé tenné, hogy a területükön lévő
sokféle talányt – mint például Fermat utolsó tételét, vagy a Goldbach-sejtést
– „nyers erővel” oldják meg. Ezért David Hilbert 1928-ban arra hívta fel a
matematikus társadalmat, hogy oldja meg az eldöntésproblémát, amit „a
matematikai logika legfőbb problémájának” nevezett.
Turing annak elgondolásával kezdte, mi történik, ha egy ember
ceruzával, firkapapírral és egy értelmetlen utasításkészlettel végez
számításokat. Azáltal, hogy kíméletlenül elhagyta a lényegtelen részleteket,
eljutott egy idealizált géphez, amely – mint erről meg volt győződve –
megragadta a folyamat lényegét. A gép koncepciója kissé kezdetleges: egy
négyzetekre osztott, végtelenített szalagból áll (akár egy végtelen hosszú
toalettpapír). E szalag felett egy kis olvasófej jár előre-hátra, egyszerre egy
négyzetnyit, miközben 0-kat és 1-eket ír be, illetve töröl ki, négyzetenként
egyet. Az olvasó működése bármely pillanatban attól függ, hogy melyik
szimbólum szerepel abban a négyzetben, amely felett van, és hogy milyen
az állapota (vagyis a „lelkiállapotától”). Csak véges számú állapot létezik; s
ahogy ezek összekapcsolják azt, amit az olvasó lát azzal, amit tesz, jelenti a
gép programját. (Egy tipikus programsor valami olyasmi lenne, mint „Ha a
gép A állapotban van, és 0-t olvas, akkor a 0-t 1-re cseréli, egy négyzetet
balra mozdul, majd a B állapotba lép.”)
Turing csodálatos dolgokat tudott csinálni absztrakt eszközeivel,
amelyek hamarosan Turing- gépekként váltak ismertté. Megmutatta, hogy
egyszerű kialakításuk ellenére el tudnak végezni különféle bonyolult
matematikai feladatokat. Ráadásul minden gép működése befoglalható
egyetlen (általában nagyon hosszú) számba, így az egyik gép egy másik
gépen is működik, ha a második gép számát rávisszük az első szalagjára 0-k
és 1-ek sorozataként. Ha egy gépbe saját számát táplálták be, akkor
önmagán is működhet. Turing ezáltal képes volt kihasználni valamit, ami
hasonlít az önmagára referálás paradoxonjaihoz („én hazudok”), és
megmutatni, hogy bizonyos típusú Turing-gépek nem létezhetnek. Például
nem lehetséges olyan Turing-gép, amely bármely másik gépről eldönti,
hogy végül megáll-e a számításában, vagy örökké jár, ha a másik gép
programszámát tápláljuk be neki. (Ha volna ilyen gép, akkor bele lehetne
kergetni egy Hamletre emlékeztető csavarba, hogy végül is így döntsön:
„Akkor és csak akkor fogok megállni, ha soha nem állok meg.”) De a
megállási problémáról kiderült, hogy csak az eldöntésprobléma álcázott
alakja volt. Turingnak sikerült bizonyítania, hogy egyetlen általa
elképzelhetőnek tartott számítástechnikai gép sem tudná megoldani az
eldöntésproblémát. Azaz az érvelés nem redukálható puszta számításra.
De Leibniz álmának halála a számítógép-korszak születése volt. A
Turing elemzéséből fakadó legmerészebb ötlet az univerzális Turing-gép,
amely bármely adott Turing-gép mechanizmusát leíró szám birtokában
tökéletesen utánozza annak viselkedését. Valójában bármely speciális célú
számítógép „hardverét” „szoftverre” fordíthatnánk le, majd ez adatként
kerülne be az univerzális gépbe, ahol programként futna. Amit Turing a
logikát előremozdító felfedezésének mintegy melléktermékeként talált fel,
nem volt más, mint a tárolt programos számítógép.
Turing huszonhárom éves korára végzett az eldöntésproblémával.
Éppen amikor befejezte a munkáját, elbátortalanító hírek érkeztek az
Atlanti-óceán túloldaláról: a princetoni logikatudós Alonzo Church
megelőzte őt. Turinggal ellentétben azonban Church nem jutott el az
univerzális számítógép gondolatáig; ehelyett egy sokkal kevésbé átlátható
konstrukciót használt, amely lambda-kalkulusként ismert. Mégis, Turing
úgy döntött, hogy profitálhat a befutott logikatudóstól való tanulásból. Ezért
Amerikába ment, fedélközön kelt át az Atlanti-óceánon, és New Yorkba
érkezett, ahonnan anyjának ezt írta: „Át kellett esnem az Egyesült
Államokba való beavatás ceremóniáján, amely abból állt, hogy jól átvert
egy taxisofőr.”
Princetonban Turing megtette az első lépéseket, hogy megépítse
képzeletbeli számítógépének működő modelljét; ehhez mérlegelte, hogyan
valósítható meg a gép logikai terve relék által működtetett kapcsolók
hálózatával; még a fizikai tanszék gépműhelyébe is bejutott, és maga
készítette el a relék egy részét. A Church mellett végzett tanulmányokon túl
a félelmetes Neumann Jánossal is voltak eszmecseréi; utóbbinak később
olyan újításokat tulajdonítottak a számítógépes architektúrában, amelyeket
maga Turing kezdeményezett. Társadalmi téren az amerikaiak közvetlen
modorát rokonszenvesnek találta, bizonyos kivételekkel: „Amikor bármit
megköszönsz nekik, azt mondják: »You’re welcome«. Eleinte tetszett, mivel
azt gondoltam, hogy szívesen látnak, de ma úgy találom, hogy úgy jön
állandóan vissza, mint egy falnak dobott labda és kifejezetten zavaró. Egy
másik szokásuk, hogy azt a hangot hallatják. amit írók úgy adnak vissza,
hogy „Aha”. Méghozzá olyankor, amikor nincs megfelelő válaszuk egy
megjegyzésre.”
1938-ban Turing PhD-fokozatot szerzett matematikából Princetonban,
és apjának nyomatékos figyelmeztetése ellenére, miszerint közel a
Németországgal való háború, úgy döntött, hogy visszatér Angliába.
Cambridge-ben rendszeres hallgatója lett Ludwig Wittgenstein
szemináriumának a matematika alapjairól. Turing és Wittgenstein
figyelemre méltóan hasonlóak voltak: magányos, aszketikus,
homoszexuális volt mindkettő és vonzódtak az alapvető kérdésekhez. De a
filozófiai problémák terén, mint például a logika és a mindennapi élet
kapcsolata, határozottan nem értettek egyet. „Még soha senki nem jutott
bajba logikai ellentmondás miatt”, mondta Wittgenstein. Mire Turing
válasza: „Igazi kár nem fog bekövetkezni, hacsak nincs egy alkalmazás,
mert abban az esetben egy híd leszakadhat.” Hamarosan Turing maga is
demonstrálni fogja, hogy az ellentmondások valóban élet-halál
következményekkel járhatnak.
1939. szeptember 1-jén a náci csapatok lerohanták Lengyelországot.
Három nappal később Turing jelentkezett a Bletchley Parkba, egy
Londontól északnyugatra található viktoriánus gótikus kastélyba, ahová a
brit titkosírás-szolgálat titokban költözött. Ő és a többi kódfejtő álcázásként
úgy tettek, mintha „Ridley kapitány lövészeti party-jára” érkeztek volna
Bletchleybe (morogtak is a helybeliek, hogy ezek az épkézláb férfiak nem
veszik ki részüket a háborúból). Feladatuk elég ijesztő volt. Mivel az első
világháború óta rádiós kommunikációt használtak, a hatékony kriptográfia –
amely biztosítja, hogy a privát üzeneteket nyilvános médiumon keresztül
lehessen elküldeni – kritikus fontosságú volt a hadsereg számára. A nácik
meg voltak győződve arról, hogy titkosírási rendszerük – egy olyan gépre,
az úgynevezett Enigmára alapozva, amely feltuningolt írógépnek nézett ki –
létfontosságú szerepet fog játszani várható győzelmükben.
Az Enigma, amelyet 1918-ban kereskedelmi célokra találtak fel, és
hamarosan a német katonaság vette használatba, alfabetikus billentyűzettel
rendelkezett, ezen felül huszonhat kis lámpával, mindegyik betűhöz eggyel.
Amikor megnyomunk egy betűt a billentyűzeten, egy másik betű gyullad ki
a lámpáknál. Ha valaki beírja a „d-o-g” betűket, akkor a lámpasoron
felgyulladnak mondjuk az „r-l-u” betűk… Amikor egy „rlu”-t a rádiós
kiküldi Morse-kódban, a címzett felveszi, majd az Enigma gépének
billentyűzetére írja, és a „d-o-g” betűk világítanak a lámpasoron – feltéve,
hogy a két gép beállításai azonosak. És a dolgok itt kezdenek érdekesekké
válni. Az Enigma belsejében egy sor forgó kerék volt, amelyek
meghatározták a beírt és kódolt betűk közötti megfeleltetést; minden
alkalommal, amikor egy betűt begépeltek, az egyik kerék megfordult,
megváltoztatva a huzalozást. (Így ha a „g-g-g”-t írtuk be, a kódolt verzió
lehet „q-d-a”.) Az Enigma katonai változata ráadásul úgynevezett
plugboard volt, amellyel a betűk közötti kapcsolatok tovább keverhetők. A
kerekek és a dugaszolóaljzat beállításait minden nap éjfélkor
megváltoztatták. És a bonyolultság további rétegei kerültek hozzáadásra,
ami növelte a lehetséges titkosítási kulcsok számát úgy 150 kvintillióra.
A legkevésbé megfejthető kommunikáció a német haditengerészeté
volt, amely különleges ravaszsággal és fegyelmezettséggel használta az
Enigma gépet. 1941 elején Németország növekvő tengeralattjáró-flottája
nagy pusztítást végzett a brit hajózásban, havonta hatvan hajót süllyesztett
el. Németországtól eltérően Nagy-Britannia élelmiszer-utánpótlása szinte
teljesen a tengeri utakra támaszkodott. Hacsak nem találnak ellen-stratégiát,
a brit szigetek azzal szembesültek, hogy a megadásig éheztetik őket.
Amikor Turing megérkezett a Bletchley Parkba, a haditengerészeti
Enigmával nem foglalkoztak, azt ugyanis sokan feltörhetetlennek tartották.
Illetve azt mondták, csak két ember gondolja úgy, hogy az Enigma
feltörhető: Frank Birch, a Bletchley haditengerészeti hírszerzési osztályának
vezetője, mert szerinte az Enigmát mindenképpen fel kellett törni; és Alan
Turing, mert számára a probléma érdekes volt.
A tengerészeti Enigmánál Turing hamar észrevett egy gyengeséget. A
kódolt haditengerészeti üzenetek gyakran tartalmaznak sablonos
szövegrészeket, mint például a WETTER FÜR DIE NACHT (az éjszakai
időjárás), amelyeket ki lehet találni. Egy ilyen „rosta”, amint rájött, logikai
láncok kinyerésére volt használható, amelyek mindegyike lehetséges
Enigma-beállítások milliárdjainak felelt meg. Amikor az egyik ilyen lánc
ellentmondáshoz vezetett – belső inkonzisztenciához egy titkosítási
hipotézisben –, azt a több milliárd beállítást, amelynek megfelelt, ki lehetett
zárni. A problémát így a logikai láncok millióinak ellenőrzésére
csökkentették – biztos, hogy ijesztő, de nem lehetetlen. Turing olyan gép
tervezésébe kezdett, amely automatizálná a logikai konzisztencia keresését,
elég gyorsan küszöbölve ki az ellentmondásos láncokat ahhoz, hogy a
kódmegszakítók kikövetkeztessék az adott nap Enigma beállításait, mielőtt
a hadi információ elévül. Az eredmény több hűtőszekrény méretű volt: több
tucat forgó dob (ami az Enigma kerekeket utánozta) és színes huzalok
hatalmas kötegei, hasonlóan egy Fair Isle-i pulóverhez. Működés közben
úgy tűnt, mintha több ezer kötőtű csattogna, ahogy a relé kapcsolók egyik
logikai láncot ellenőrizték a másik után. Egy korábbi lengyel kódfeltörő gép
tiszteletére, amely baljóslatú tik-tak hangot adott, a Bletchley-iek
Bombának hívták.
A jobb napokon egy Bomba mindössze egy óra alatt kiadta az aznapi
Enigma kulcsot, és 1941-ben már tizennyolc Bomba üzemelt. A náci
haditengerészeti kommunikáció átláthatóvá tétele révén a britek meg tudták
határozni a tengeralattjárók helyzetét, biztonságos távolságba
kormányozhatták a konvojokat, és támadásba átmenve torpedórombolókat
küldhettek, hogy elsüllyesszék őket. És amikor az atlanti csata állása
kezdett átbillenni, a német főparancsnokság még akkor sem volt hajlandó
elhinni, hogy az Enigmát feltörhették, ehelyett kémkedésre és árulásra
gyanakodtak.
Ahogy az Enigma fejlődött, Turing egyre újabb stratégiákat dolgozott
ki a legyőzésére. A Bletchley-ben csak „a Prof”-ként ismert Turing híres
volt ártalmatlan különcségeiről, például teáskannáját a fűtőtesthez láncolta,
és gázmaszkot viselt, amikor kerékpáron ment dolgozni (ez segített
enyhíteni szénanátháját). Kollégái számára barátságos, megközelíthető
zseni volt, aki mindig hajlandó megmagyarázni ötleteit, és különösen közel
került egy nőhöz, akivel együtt dolgozott, és az éjszakai műszak
kódfeltörése után – ahogy nevezte – „álmos sakkot” játszottak. Miután
meggyőzte magát, hogy szerelmes, házasságot ajánlott, és a lány örömmel
fogadta, még akkor is, amikor „homoszexuális hajlamait” feltárta neki. De
később Turing úgy döntött, hogy a dolog nem fog működni, és felbontotta
az eljegyzést. Ez lehetett életében az egyetlen alkalom, amikor
heteroszexuális kapcsolatra gondolt.
1942-re Turing már úrrá lett az Enigma által felvetett elméleti
problémák nagy részén. Most, hogy az Egyesült Államok készen állt arra,
hogy hatalmas erőforrásait bevesse a kódfeltörő erőfeszítésbe,
Washingtonba irányították, ahol segített az amerikaiaknak, hogy elkészítsék
saját Bombájukat és Enigma-monitorozásuk beinduljon. Aztán New Yorkba
utazott, ahol egy másik titkos projekten a beszéd kódolásán dolgozott a Bell
Laboratories-ban, amely a Hudson folyó Greenwich Village-i mólóinak
közelében feküdt. A Bell Labs-ben olyan kérdést vetett fel, amely kitöltötte
háború utáni munkásságát: lehetséges-e mesterséges agyat építeni? Egy
alkalommal Turing a Bell Labs teljes vezetéséből döbbent csendet váltott
ki, amikor tipikusan harsány hangján kijelentette: „Nem egy zseniális agy
kifejlesztése érdekel. Mindössze egy középszerű agyon dolgozom, amilyen
az Amerikai Telefon és Távíró Társaság elnökéé.”
Turing korai munkája lenyűgöző lehetőséget vetett fel: talán az emberi
agy egyfajta univerzális Turing-gép. Természetesen nem annyira látszik
gépnek, inkább véget nem érő munkát kívánó szervnek. De Turing azt
gyanította, hogy amitől az agy képes gondolkodni, az a logikai struktúrája,
nem pedig a fizikai megvalósulása. Egy univerzális Turing-gép építése így
a mechanikus és az intelligens közötti határvonal eltörlésének útja is lehet.
1945-ben Turing az absztrakt struktúrától egészen az áramköri
diagramokig mindent magában foglaló számítógép építésére készített tervet,
11 200 font költségbecsléssel. Nagy-Britannia Nemzeti Fizikai
Laboratóriumának erőforrásai – ahol a háború után dolgozott – nem voltak
összehasonlíthatók az amerikaiakéval, de ő felnőtt azokhoz a kihívásokhoz,
amelyeket a szűkös körülmények támasztottak. Például, amikor a
számítógép memóriája volt soron, a legnyilvánvalóbb tárolóeszköz az volt,
amelyben az adatok a folyékony higanyban fellépő rezgések formájában
alakultak ki. De Turing úgy vélte, hogy a gin ugyanolyan hatékony és
sokkal olcsóbb. Egy alkalommal észrevett a mezőn egy ott heverő
vízelvezető csövet, és egy kollégája segített neki elhúzni a laboratóriumig a
számítógépes hardverben való használatához. Az NPL-nél csalódott az
alkalmatlan adminisztrációban, végül elfogadott egy állásajánlatot a
számítógép-prototípus fejlesztésének irányítására a Manchesteri
Egyetemen. Harmincöt éves korában a komor északi iparvárosba érve azt
„koszosnak” találta, és megjegyezte, hogy a mancuniai (manchesteri)
férfiakon nincs sok látnivaló.
Annak ellenére, hogy belemerült a mérnöki részletekbe, Turing
lelkesedése a számítástechnikáért lényegében filozófiai volt. „Jobban
érdekel az a lehetőség, hogy létrehozzam az agyműködés modelljét, mint a
számítástechnika gyakorlati alkalmazásai”, írta egy barátjának. Turing úgy
vélte, hogy legalábbis kezdetben a számítógépek tisztán szimbolikus
feladatokra lesznek alkalmasak, amelyek nem feltételezik a „külvilággal
való érintkezést”: matematika, kódelemzés és sakk (ezekre ő maga dolgozta
ki az első programokat papíron). De elképzelte, hogy egy napon a gép olyan
jól tudja majd szimulálni az emberi szellemi képességeket, hogy felmerül a
kérdés: valóban képes-e gondolkodni. A Mind filozófiai folyóiratban
megjelent tanulmányában vetette fel a „Turing-teszt” klasszikussá vált
elvét: a számítógépet intelligensnek lehet mondani, ha egy lekérdezővel el
tudja hitetni – mondjuk a Teletype-on keresztül folytatott párbeszéd során –,
hogy emberi lény. Turing azzal érvelt, hogy az egyetlen mód annak,
felismerésére, hogy más emberek tudatosak, az, ha magatartásukat
összehasonlítjuk a sajátunkkal – semmi ok nincs arra, hogy a gépeket
másképpen kezeljük.
David Leavittnek az a gondolat, hogy az embert egy számítógép
utánozza, elkerülhetetlenül azt juttatja eszébe, amikor egy meleg férfi
heteroszexuálisnak adja ki magát. Leavitt meglehetősen túlfejlett készséget
mutat a pszichoszexuális jelentés detektálására. (Amikor a Mind
folyóiratban Turing bizonyos emberi képességekről ír, miszerint nehéz
elképzelni, hogy egy gépben kifejlődjenek, mint például az „eper és tejszín
élvezete”, Leavitt ebben egy „kódszót” lát „olyan ízekre, amelyeket Turing
inkább nem nevez meg”.) De egészében véve Leavittnek sikerül Turingot,
az embert megrendítő módon ábrázolnia. Ami Leavittnél gyengébb, az a
technikai oldal. Ismertetései tele vannak a matematikusok által szőrözésnek
hívott felesleges részletekkel, és az egészet elrontják a tévedések és a hibák.
Amikor megpróbálja leírni, hogyan oldotta meg Turing az
eldöntésproblémát, Leavitt félreérti a „kiszámítható szám” központi
fogalmát. Amikor Kurt Gödel korábbi logikai munkáját tárgyalja, Leavitt
azt állítja, hogy az megállapította, miszerint Bertrand Russell és Alfred
North Whitehead Principia Mathematicájának (A matematika alapjai)
axiómarendszere „inkonzisztens”, miközben Gödel ilyet nem állított; a
Skewes-szám nevű valaminek a definíciója is pontosan fordítva van. Annak
ellenére, hogy Leavitt könyve írásának előkészítése során hősies kísérletet
tett ennek az anyagnak az elsajátítására, magyarázó erőfeszítései a
beavatottakat irritálják, a kezdőket pedig zavarba hozzák.
El kell ismerni, Leavitt számára a léc túl magasan volt elhelyezve.
1983-ban egy Andrew Hodges nevű matematikus megjelentette az Alan
Turing: The Enigma című könyvet, amely egyike a valaha írt legkiválóbb
tudományos életrajzoknak és Turing életének minden későbbi
ismertetéséhez nélkülözhetetlen forrás. 1987-ben Hugh Whitemore kiváló,
Turingról szóló darabját, a A kód feltörését (Breaking the Code) a
Broadway-n mutatták be, főszerepben Derek Jacobival. E két alkotás
nemcsak Turing életének pátoszát ragadta meg, hanem világos képet adott
technikai teljesítményéről is. Whitemore színdarabja csodálatosan
összefoglalta az eldöntésproblémát és az Enigma dekódolását néhány rövid
eszmecserében, számottevő torzítás nélkül. (Ezzel ellentétben a 2014-es
Kódjátszma [The Imitation Game] című film Turing szerepében Benedict
Cumberbatch-csel tűrhetetlen szabadságot engedett meg magának mind
Turing életének részleteit, mind pedig a kódolással elért eredményeit
illetően. Azt az embert, aki mindenki szerint nyílt, szellemes és
nagyvonalúan kollegiális volt, úgy ábrázolja, mint egy humortalan, sőt
félénk kockafejet.)
Turing élete hátralévő részében Manchesterben élt. Vásárolt egy kis
külvárosi házat, minden nap lebiciklizte a tíz mérföldet az egyetemig, esős
időben enyhén nevetséges sárga viharkabátban és kalapban. Bár névleg a
számítástechnikai laboratóriumnak volt az igazgatóhelyettese (amely
kifejlesztette a világ első, kereskedelmi forgalomban kapható elektronikus
számítógépét), egy alapvető biológiai rejtély is elkezdte foglalkoztatni:
Hogyan lehetséges az, hogy az élő dolgok, amelyek azonos sejtek
csoportjaként indulnak, végül a természetben található különböző formák
sokféleségébe mennek át? A morfogenezis folyamatának modellezésére
szolgáló egyenletrendszerek kidolgozása során a megoldások
megtalálásához a prototípus számítógépet használta; a konzol előtt ülve, a
gép kézi vezérlései segítségével Turing – egy kollégája szavaival – úgy
nézett ki, mintha „orgonán játszana”.
 Röviddel 1951 karácsonya előtt Turing az Oxford Street-en sétált
Manchesterben, amikor szeme megakadt egy tizenkilenc éves, Arnold
Murray nevű munkásfiún. A találkozás egyfajta kapcsolattá alakult, és
Murray több alkalommal is eljött Turing házába, vacsorázott vele, majd ott
töltötte az éjszakát. Egy hónappal később a BBC felkérte Turingot, hogy
vegyen részt egy „rádiós vitában” a „Mondhatjuk-e, hogy az automatikus
számológépek gondolkodnak?” kérdésről. (Már korábban is úgyszólván
lélegzetelállító nyilvánosságot kapott a mesterséges intelligenciával
kapcsolatos gondolataival a brit folyóiratoknál.) Az egyik olyan napon,
amikor a program ment, Turing hazaérve látta, hogy a házát kirámolták. A
betörő, amint azt gyanította, Murray egy haverja volt, aki abban bízott,
hogy egy homoszexuális soha nem fog elmenni a rendőrségre.
De Turing elment a rendőrségre. Néhány kezdeti elhallgatás után arról,
hogyan jutott a tettes személyazonosságával kapcsolatos információkhoz,
Turing önként közölte ügyének részleteit a meglepett nyomozókkal.
Turingot – ugyanazon 1885-ös törvény alapján, amely Oscar Wilde
büntetőeljárásához vezetett – „közerkölcs elleni nagyfokú vétséggel”
vádolták. Ez a bűncselekmény legfeljebb két évig terjedő
szabadságvesztéssel volt büntethető, de a bíró, figyelembe véve Turing
szellemi kiválóságát (bár semmit sem tudott a háború alatti
tevékenységeiről), próbaidőre bocsátotta azzal a feltétellel, hogy
„megfelelően képzett orvos kezelésének veti magát alá”.
A választott kezelés hormonális volt. Korábban amerikai kutatók a
meleg férfiakat úgy próbálták heteroszexuálissá változtatni, hogy férfi
hormonokkal injekciózták őket, azon elmélet alapján, hogy a férfiasság
hiányában szenvednek; de meglepő módon ez csak fokozta homoszexuális
vágyaikat. Tehát az ellenkező megközelítéssel próbálkoztak. Azáltal, hogy a
homoszexuálisoknak nagy mennyiségű női hormont adtak, úgy találták,
hogy libidójuk akár egy hónap alatt lerombolható. A kémiai kasztrálás
mellékhatása az ideiglenes mellnövekedés volt, ahogy ezt szégyenkezve
Turing is tapasztalta. Ráadásul futóhoz illően sovány testére is feljöttek a
zsírpárnák.
Turing elítélésének híre nem kapott országos figyelmet. Édesanyjának
reakciója, akihez az évek során egyre közelebb került, a szeretetteljes bánat
volt. Laboratóriumi munkatársai elintézték ennyivel: „tipikus Turing”.
„Erkölcsi vétség” priusza miatt kitiltották az Egyesült Államokból. De
miután a próbaidő 1953 áprilisában véget ért, és a hormonkezelés hatásai
megszűntek, romantikus kapcsolatokért Európába utazgatott. Manchesteri
pozíciója biztonságban volt: az egyetem speciális docentúrát hozott létre a
számítástechnika elméleti tanszéken, ami fizetésemeléssel is járt. Szabadon
folytatta a matematikai biológia és a mesterséges intelligencia kutatását, s
élvezte, hogy egyre több szó esik a „Turing-gépekről” a logikatudósok
között.
Miért lett volna öngyilkos több mint két évvel a tárgyalást követően, és
több mint egy évvel a hormonkezelés befejezése után? Leavitt úgy írja le
Turing letartóztatása utáni életét, mint „lassú, szomorú lecsúszást a bánatba
és az őrületbe.” Ez túl drámai. Turing valóban elkezdett egy jungiánus
pszichoanalitikushoz járni és Tolsztojt olvasni, de egyik sem az őrület
kétségtelen jele. Néhány hónappal a halála előtt is küldött egy barátjának
egy levelezőlapot nyolc, „a láthatatlan világból származó üzenettel”.
Köztük tömör aforizmákat: „A tudomány differenciálegyenlet. A vallás
peremfeltétel.” Másoknak volt egy kis Blake-i színezetük: „Csodálatos
fényű / hiperboloidok gördülnek térben és időben / megpihennek a
hullámokban, amelyek valahogy / eljátsszák Isten csodálatos pantomimját.”
Nos, ez rímel.
Turing halála a kémek, a homoszexuálisok és a szovjet beszervezés
miatti akut aggodalmak idején történt. Azon a héten jelentették az újságok,
hogy Los Alamos egykori vezetőjét, Robert Oppenheimert biztonsági
kockázatnak ítélték. És ahogy Andrew Hodges írta: „Ha a cím az lett volna,
hogy „HOLTAN TALÁLTÁK AZ ATOMTUDÓST”, rögtön nyilvános
kérdések záporoztak volna.” Közvetlen bizonyíték azonban arra, hogy a Túl
Sokat Tudó ember halála más lett volna, mint öngyilkosság, nincs.
Valójában az egyetlen személy, akinek – úgy tűnik – kétségei voltak, Turing
anyja volt, aki ragaszkodott ahhoz, hogy fia véletlenül vett be valamit, ami
otthon végzett kémiai kísérleteiből származott. Turing meglehetősen hanyag
volt, és ismeretes, hogy minden este lefekvés előtt megevett egy almát.
Másrészről egy barátjának írt levelében említést tett egy öngyilkossági
módszerről, amelyhez „egy almára és elektromos vezetékekre van
szükség”.
Turing halála egyfajta mártírium lett volna? Vagy tökéletes
öngyilkosság, amely megtévesztette azt az embert, akinek az érzései
leginkább számítottak neki: az anyját? Vagy – ami valószínűtlenebb –
tökéletes gyilkosság? Ezeket a kérdéseket az évek során Leavitt és mások
ismételten feltették, mégis megoldatlanok maradtak. Talán, ahogy Leavitt a
képzeletünkre apellál, az üzenet, amelyet Turing közvetíteni akart, olyasmi,
amit eddig figyelmen kívül hagytak: „A mesében az alma, amelybe
Hófehérke harap, nem öli meg a lányt; csak elaltatja, amíg a herceg fel nem
ébreszti egy csókkal.” Ez a halálos irónia nem méltó egy olyan emberhez,
aki sosem csapott nagy hűhót maga körül, még akkor sem, amikor
megoldotta korának legfontosabb logikai problémáját; amikor megmentett
számtalan életet a náci kód ártalmatlanná tételével; kitalálta a számítógépet,
és újragondolta, hogyan keletkezik az elme az anyagból.
16

DR. STRANGELOVE

GONDOLKODÓ GÉPET KÉSZÍT

A digitális univerzum fizikailag 1950 végén, New Jersey-ben,

Princetonban, az Olden Lane végén jött létre. Ez akkor és ott történt, amikor
az első valódi számítógép – egy nagy sebességű, tárolt programú,
univerzális digitális számoló eszköz – működni kezdett. Nagyrészt
feleslegessé vált katonai alkatrészekből huzalozták össze egy egyszintes
betonblokk épületben, amelyet az Institute for Advanced Study erre a célra
építtetett. Az új gépet MANIAC-nak nevezték el, a „Mathematical and
Numerical Integrator and Computer” rövidítéseként.
Hogy mire használták a MANIAC-ot, miután elkészült és futott? Első
feladata az volt, hogy elvégezze a hidrogénbomba prototípusának
megtervezéséhez szükséges számításokat. Ezek a számítások sikeresek
voltak. 1952. november 1-jén reggel az Ivy Mike becenevű bombát titokban
felrobbantották az Elugelab nevű dél-csendes-óceáni szigeten. A robbanás
elporlasztotta az egész szigetet, nyolcvan millió tonna korallal együtt. A
légierő egyik gépét azért küldték ki, hogy mintát vegyen a gombafelhőből –
amelyről azt jelentették, „olyan, mint egy vörös-izzású kemence belseje” –
de elveszítették felette az ellenőrzést és becsapódott a tengerbe; a pilóta
testét soha nem találták meg. A helyszínen lévő tengerbiológus úgy
emlékezett később vissza, hogy egy héttel a H-bomba teszt után még
mindig talált olyan cséreket, amelyek tollai megfeketedtek és
megperzselődtek, és halakat, amelyek „bőréből hiányzott egy darab az
egyik oldalukon, mintha egy forró serpenyőbe estek volna”.
Mindebből arra juthatunk, hogy a számítógép bűnben fogant. Születése
a hidegháború alatt több nagyságrenddel növelte meg a nagyhatalmak
számára rendelkezésre álló romboló erőt. És az első számítógép
létrehozásáért leginkább felelős férfi, Neumann János, egyike volt a
legbuzgóbb hidegháborús harcosoknak; támogatta a Szovjetunió elleni
megelőző katonai csapást, s ő volt a filmbeli dr. Strangelove egyik
modellje. „A digitális univerzum és a hidrogénbomba egyszerre született” –
jegyezte meg George Dyson tudománytörténész. Úgy tűnik, Neumann
üzletet kötött az ördöggel: „A tudósok megkapják a számítógépeket, és a
hadsereg megkapja a bombákat.” Az intézetben sok tudós egyáltalán nem
volt elégedett ezzel az üzlettel – beleértve azt is, aki STOP THE BOMB-ot
írt a Neumann autóját befedő porba.
Nemcsak a projektet előrevivő katonai hátszél váltott ki ellenkezést az
intézetben. Sokan úgy érezték, hogy egy ilyen szám-faló behemótnak,
bármi is a célja, nincs helye ott, ahol szerintük egyfajta platóni
mennyországnak kellene lennie a tiszta tudomány számára. Az Institute for
Advanced Studyt 1930-ban alapította Abraham és Simon Flexner, egy
filantróp és oktatási reformer testvérpár. A pénzt Louis Bamberger és
testvére, Caroline Bamberger Fuld adták, akik 1929-ben csak néhány héttel
a tőzsde összeomlása előtt értékesítették a Bamberger áruházláncában lévő
üzletrészüket a Macy’snak. A tizenegymillió dolláros készpénzben kapott
bevételből a Bambergerek ötmillió dollárt különítettek el (ami hatvanmillió
mai dollárnak felel meg), hogy létrehozzák, amit Abraham Flexner
„paradicsomnak tervezett a tudósok számára, akik a költőkhöz és
zenészekhez hasonlóan jogot nyertek arra, hogy azt tegyék, amit csak
akarnak”. A helyszín Olden Farm lett Princetonban, ahol a függetlenségi
háború idején egy csata zajlott.
Noha felmerült, hogy az új intézet közgazdaságtani központ legyen, az
alapítók úgy döntöttek, hogy a matematikával indulnak, mind egyetemes
relevanciája, mind minimális anyagi követelményei miatt: „néhány szoba,
könyv, kréta, papír és ceruza” – ahogy az egyik alapító mondta. Az első
kinevezett személy Oswald Veblen (Thorstein Veblen unokaöccse) volt
1932-ben, őt Albert Einstein követte, aki 1933-as érkezése idején Princetont
„furcsa, ünnepélyes kis falunak” tartotta „pipaszárlábú apró félistenekkel”
(legalábbis így mondta Belgium királynéjának). Ugyanebben az évben
fogadta fel az intézet Neumann János magyar születésű matematikust, aki
még csak huszonkilenc éves volt.
A XX. századi zsenik közül Neumann nagyon közel áll rangban
Einsteinhez. A két férfi stílusa azonban egészen más volt. Míg Einstein
nagysága abban rejlett, hogy képes volt újszerű meglátásokra, és ezeket
szép (és igaz) elméletekké alakította, Neumann inkább a szintézisben volt
erős. Képes volt megragadni mások körvonalazatlan fogalmait, és
elképesztő szellemi képességei révén máris öt lépéssel előbbre járt.
„Elmondasz neki valamit rosszul, mire ő: »Nemde a következőre gondol«,
és szépen megfogalmazva kapod vissza” – mondta egykori protezsáltja, a
Harvard matematikusa, Raoul Bott.
Neumann-nak a provinciális Princetonban talán hiányzott a budapesti
kávéházi kultúra, de fogadott hazájában igencsak otthonosan érezte magát.
Magyar zsidóként nevelkedett a késői Habsburg birodalomban, majd az első
világháború után megtapasztalta Kun Béla rövid életű kommunista
rezsimjét, aminek hatására – mint mondja – „hevesen kommunista-ellenes”
lett. Miután az 1930-as évek végén visszatért Európába, hogy leendő
második feleségének, Klárinak udvaroljon, végül otthagyta a kontinenst a
nácik iránti kérlelhetetlen ellenségességgel, a szovjetek iránti növekvő
gyanújával, és (George Dyson szavaival) „azzal az elhatározással, hogy
soha többé nem engedi, hogy a szabad világ egy olyan katonailag gyenge
helyzetbe süllyedjen, amely a Hitlerrel kötött kompromisszumokat is
kikényszerítette.” Amerika tágas, nyílt határai iránti szenvedélyéből fakadt
a nagy, gyors autókért való rajongása; minden évben megvásárolt egy új
Cadillacet (függetlenül attól, hogy összetörte-e az előzőt vagy sem), és
szerette keresztülszáguldani az országot a 66-os úton. Úgy öltözködött, mint
egy bankár, pazar koktélpartykat adott, és csak 3-4 órát aludt éjszakánként.
Csodálatos intellektusával együtt járt (Klári szerint) „szinte primitív
képtelensége arra, hogy érzelmeit kordában tartsa”.
A második világháború vége felé Neumannban megfogalmazódott egy
számítógép építésének ambíciója. A háború utolsó időszakát Los Alamos
atombomba-projektjével töltötte, ahová a lökéshullámok (rettenetesen
bonyolult) matematikájával kapcsolatos szakértelme miatt vették fel.
Számításai – melyekhez az IBM-től rekvirált mechanikus táblázógépeket
használta – az atombomba robbanási láncreakciójáért felelős „implóziós
lencse” kialakításához vezettek… Ahogy megismerkedett a lyukkártyák és
a dugós kábelek fontosabb részleteivel, az egykori elméleti matematikus
belemerült az effajta gépek által nyújtott lehetőségekbe. „Már léteztek
gyors, automata, speciális célú gépek, de csak egy dallamot tudtak
lejátszani… mint egy verkli”, mondta Klári, aki Los Alamosba jött, hogy
segítsen a számításokban. „Ezzel ellentétben a »mindenre alkalmas gép«
olyan, mint egy hangszer.”
Hogy hogy nem, a háború alatt titokban már elindult egy projekt,
amely ilyen „mindenre alkalmas gép” építését tűzte ki maga elé. A hadsereg
kezdeményezte, mert égető szüksége volt egy gyors eszközre a tüzérségi
táblázatok számításaihoz. (Az ilyen táblázatok mondják meg a tüzéreknek,
merre célozzanak, hogy az aknák a kívánt helyre csapódjanak be.) Az
eredmény egy ENIAC nevű gép lett (az „Electronic Numerical Integrator
and Computer”-ből), amelyet a Pennsylvania Egyetemen építettek meg. Az
ENIAC társfeltalálói, John Presper Eckert és John Mauchly összehoztak
egy monstrum szerkezetet, amelynek – a több tízezer elektroncső
megbízhatatlansága ellenére – akadozva bár, de sikerült elvégeznie a kért
számításokat. Az ENIAC mérnöki csoda volt. De a vezérlési logikája –
amint Neumann hamarosan látta, mikor engedélyezték, hogy megvizsgálja
– reménytelenül nehézkesnek bizonyult. A gép „programozásába”
beleértendők a technikusok, akik fárasztó napokat töltöttek el a kábelek
csatlakoztatásával és a kapcsolók kézi úton történő átállításával. Így
elmaradt a modern számítógéptől, amely kódolt számok, avagy „szoftver”
formájában tárolja az utasításait.
Neumann arra törekedett, hogy egy valóban univerzális gépet hozzon
létre, amely (Dyson találó megfogalmazása szerint) „szakít a
megkülönböztetéssel azon számok között, amelyek dolgokat jelentenek, és
azok között, amelyek dolgokat tesznek.” Egy ilyen gép felépítését vázoló
ismertetést vetettek papírra és terjesztettek a háború vége felé; ezt máig
Neumann-architektúraként ismerjük. Bár az ENIAC feltalálóitól is
tartalmazott tervezési ötleteket, Neumann volt az egyetlen szerző, akit
feltüntettek, ami a kihagyottak körében némi morgolódást keltett. És a
jelentésnek volt egy további furcsa mulasztása is. Nem említette meg azt az
embert, aki, mint Neumann jól tudta, eredetileg kidolgozta egy univerzális
számítógép lehetőségét – vagyis Alan Turingot.
Egy Neumann-nál majdnem egy évtizeddel fiatalabb angol, Alan
Turing 1936-ban jött Princetonba, hogy matematikából doktoráljon. Az év
elején, huszonhárom éves korában, megoldotta azt a fontos logikai
problémát, amelyet eldöntésproblémának neveztek. A probléma eredete a
XVII. századi filozófusra, Leibnizre vezethető vissza, aki „egyetemes
szimbolikáról álmodott, amelyben minden észigazságot egyfajta számításra
redukálnak”. Vajon az érvelés redukálható-e számításra, ahogy Leibniz
képzelte? Pontosabban, van-e olyan automatikus eljárás, amely eldönti,
hogy adott következtetés logikailag következik-e premisszák adott
készletéből? Ez volt az eldöntésprobléma. És Turing tagadólag válaszolt rá:
matematikai bizonyítékot adott arra, hogy ilyen automatikus eljárás nem
létezhet. E levezetések során egy idealizált géppel rukkolt elő, amely
meghatározta a kiszámíthatóság határait: ma Turing-gépnek hívják.
 Turing képzeletbeli gépében lenyűgöző egyszerűsége volt a zseniális.
(„Dicsérjük a józan elmét” – ujjongott Turing egyik kollégája.) Egy olyan
beolvasófejet tartalmazott, amely előre-hátra mozog egy végtelen szalag
felett, 0-kat és 1-eket olvasva és írva egy bizonyos utasításkészlet alapján
(ugyanis 0-kkal és 1-ekkel minden betű és szám kifejezhető). Egy Turing-
gépet, amelyet speciális célokra terveztek – mint például két szám
összeadására –, önmagában egyetlen számmal lehet leírni, amely kódolja a
tevékenységét. Egy speciális célú Turing-gép kódszáma egy másik Turing-
gép szalagjára is bevihető. Ez vezette el Turingot egy univerzális gép
eszméjéhez, amely, ha bármilyen speciális Turing-gép kódszámát
beletáplálják, úgy működik, mintha valójában ő lenne a speciális célra
szolgáló gép. Például, ha egy univerzális Turing-gépbe olyan Turing-gép
kódszámát táplálják be, amely összeadást hajtott végre, az univerzális gép
átmenetileg összeadó géppé alakul. Pontosan ez történik, amikor laptopunk,
amely Turing egyetemes gépének fizikai megvalósulása, egy
szövegszerkesztő programot, vagy okostelefonunk egy alkalmazást futtat.
Így alkotta meg Turing a mai tárolt programos számítógép mintáját.
Amikor később Turing, mint doktorandusz megérkezett Princetonba,
összeismerkedett Neumann-nal. „Mindent tudott Turing munkájáról”,
mondta a számítógépes projekt társigazgatója. „Teljesen világos volt
számára, hogy a soros számítógép, a szalag és az összes ilyen dolog mind
Turingtól ered.” Neumann és Turing mind jellemükben, mind
megjelenésükben szinte teljesen egymás ellentétei voltak: az idősebb férfi
méltóságteljes, jól öltözött társasági szibarita volt, aki szerette a hatalmat és
a befolyást; a fiatalabb félénk, lompos, álmodozó aszkéta (és
homoszexuális), az intellektuális rejtvényeket, a mechanikai barkácsolást és
a hosszútávfutást kedvelte. Azonban mindketten képesek voltak eljutni a
dolgok logikai lényegéig. Miután Turing megszerezte PhD-jét, Neumann
1938-ban fizetett asszisztensi állást ajánlott fel neki, de a láthatóan közelgő
háború dacára Turing úgy döntött, hogy inkább visszatér Angliába.
„A digitális számolás története”, írja Dyson 2012-es könyvében, a
Turing’s Cathedralben (Turing székesegyháza), „felosztható egy
Ótestamentumra, amelynek Leibniz vezette prófétái adták a logikát, és egy
Újtestamentumra, amelynek Neumann vezette prófétái építették meg a
gépeket. Alan Turing a kettő között érkezett.” Turingtól származik
Neumann meglátása, hogy egy számítógép lényegében logikai gép – s ez
tette lehetővé számára, hogy rájöjjön, hogyan lehet leküzdeni az ENIAC
korlátait és megvalósítani egy univerzális számítógép ideáját. A háború
befejeztével Neumann-nak már megengedték egy ilyen gép építését,
ugyanis az Institute for Advanced Study vezetése, attól tartva, hogy a
Harvard vagy az IBM elcsábítja Neumannt, inkább lekötelezte őt az
engedélyezéssel és az előzetes finanszírozással.
Az intézet tagjaiban félelmet keltett az a lehetőség, hogy egy ilyen gép
testet ölthet közöttük. A tiszta matematikusok ferde szemmel néztek
minden eszközre a táblán és a krétán kívül, a bölcsészek pedig a projektet
az ő rovásukra zajló matematikai imperializmusnak tekintették.
„Matematikusok a mi szárnyunkban? Csak a holttestemen át! és a tiéden?”
– ezt táviratozta egy paleográfus az intézet igazgatójának. (Nem segített,
hogy már eddig is meg kellett osztaniuk zsúfolt helyiségeiket a régi
Népszövetség maradék munkatárasaival, akik a háború alatt az intézetben
találtak menedéket.) A mérnökök ezt követő beáramlása mind a
matematikusok, mind a bölcsészek körében felbolydulást keltett. „Saját két
kezünkkel készítettünk mindent, konstruáltunk meg vacak öreg
berendezéseket. Nem az Intézet műve volt” – idézte fel a számítógépes
projekt egyik mérnöke.
Magát Neumannt nem nagyon érdekelték a számítógép fizikai
megvalósításának apró részletei; „csapnivaló mérnök lett volna”, mondta
egyik munkatársa. De nagyon leleményes csapatot toborzott a főmérnök,
Julian Bigelow vezetésével, és ügyes vezetőnek bizonyult. „Neumann
egyetlen tanácsot adott nekünk”, emlékezett vissza Bigelow: „ne alkossunk
semmit”. Azzal, hogy Neumann a mérnökök tevékenységét csupán a logikai
architektúra megvalósításához szükségesre korlátozta, sikerült elérnie, hogy
a MANIAC időben rendelkezésre álljon a hidrogénbomba szempontjából
kritikus számítások elvégzéséhez.
Egy ilyen „szuperbomba” lehetősége, amely valójában egy kis Napot
hozna létre anélkül a gravitáció nélkül, amely a Napot nem engedi
szétrepülni, már 1942-ben felmerült. Ha egy hidrogénbombát
működőképessé lehetne tenni, ezerszer olyan erős lenne, mint azok a
bombák, amelyek elpusztították Hirosimát és Nagaszakit. Az e bombákat
előállító Los Alamos projekt vezetője, Robert Oppenheimer kezdetben
ellenezte a hidrogénbomba létrehozását azzal az indokkal, hogy
„pszichológiai hatása érdekeinkkel ellentétes” lenne. Más fizikusok, mint
Enrico Fermi és Isidor Rabi még kategorikusabban elutasították az ötletet,
és a bombát „minden tekintetben szükségképpen gonosz dolognak”
nevezték. De Neumann, aki attól tartott, hogy egy újabb világháború áll
küszöbön, a hidrogénbomba szerelmese volt. „Azt hiszem, itt soha nem lett
volna helye semmiféle habozásnak” – írta 1950-ben, miután Truman elnök
a fejlesztés folytatása mellett döntött.
A hidrogénbombának talán a legvehemensebb szószólója a magyar
születésű fizikus, Teller Ede volt, aki Neumann és a katonaság
támogatásával egy kezdeti tervvel állt elő. De Teller számításaiba hiba
csúszott; prototípusa nem robbant volna fel. Ezt először Stanislaw Ulam,
egy lengyel születésű ragyogó matematikus vette észre (Adam Ulam
szovjetológus idősebb testvére). Miután bebizonyította, hogy a Teller-terv
kudarcra van ítélve, Ulam a maga tipikusan szórakozott módján
összeállított egy működőképes alternatívát. Felesége így emlékezett erre:
„Otthon találtam délben, nagyon különös arckifejezéssel nézett ki az
ablakon. Soha nem felejtem el távolba révedő tekintetét, ahogy a kertben
vékony hangon azt mondta (még most is hallom): »Találtam egy módot
arra, hogy működjön«.”
Megnyerték Oppenheimert, akit Los Alamos elhagyása után
kineveztek az Institute for Advanced Study igazgatójává. Amit azután a H-
bomba Teller-Ulam-féle megoldásának neveztek, Oppenheimer szerint
„technikailag annyira kiváló” volt, hogy „az embernek legalábbis meg
kellett csinálnia.” Így az intézetben sokak erős, humanitárius alapú
ellenzése dacára (akik az Oppenheimer irodája melletti széfnél tanyázó
fegyveres őrök miatt gyanították, mi folyik) az immár bevethető
számítógépet üzembe helyezték. Ezt 1951 nyarán hatvan teljes napra, éjjel-
nappal lefoglalták a termonukleáris számítások. A MANIAC tökéletesen
végezte a munkáját. A következő év végén az „Ivy Mike” felrobbant a
Csendes-óceán déli részén, és Elugelab szigetét letörölték a térképről.
Röviddel ezután Neumann találkozott Ulammal a Central Park egy
padján, ahol valószínűleg első kézből tájékoztatta Ulamot a titkos
robbantásról. De aztán (a levelekből ítélve) társalgásuk az élet
megsemmisítéséről annak teremtésére terelődött, digitálisan megtervezett
önreprodukáló szervezetek formájában. Öt hónappal később Francis Crick
és James Watson bejelentette a DNS szerkezetének felfedezését, és az
öröklődés digitális alapja nyilvánvalóvá vált. Hamarosan a MANIAC-ot
átengedték a matematikai biológiával és a csillagok fejlődésével
kapcsolatos problémáknak. Miután elvégezte termonukleáris számításait, a
tiszta tudományos ismeretek megszerzésének eszközévé vált, összhangban
az intézmény létrehozásának céljával.
De 1954-ben Eisenhower elnök Neumannt kinevezte az Atomenergia
Bizottságba, és távozásával az intézet számítógépes kultúrája hanyatlásnak
indult. Két évvel később az ötvenkét éves Neumann a Walter Reed Army
Hospitalban csontrákban haldoklott, és a vég közeledtével családját teljesen
zavarba hozva katolizált. (Lánya szerint Neumann-nak, a játékelmélet
feltalálójának Pascal fogadása járhatott a fejében.) „Amikor Neumann
tragikus halála bekövetkezett, a sznobok bosszút álltak, és még az
írmagjától is megszabadultak a számítástechnikai projektnek”, kommentálta
később a fizikus Freeman Dyson, hozzátéve, hogy „számítógép-csoportunk
lapátra tétele nemcsak Princeton, hanem a tudomány egésze számára is
katasztrófa volt.” 1958. július 15-én a MANIAC-ot utoljára kapcsolták ki.
Teste most a washingtoni Smithsonian Institutionben nyugszik.
A számítógép bűnben fogant? A Neumann által az ördöggel kötött
üzlet kevésbé bizonyult diabolikusnak, mint ahogy várható volt. Ahogy
George Dyson megjegyzi: „A számítógépek robbantak, nem a bombák.”
Érdekes azonban elgondolkodni azon, hogy Neumann vízióját a digitális
jövőről hogyan körözte le Turingé. Ahelyett, hogy – mint Neumann tervezte
– néhány nagy gép kezelné a nagy sebességű számítások iránti keresletet,
sokkal kisebb eszközök – köztük a mobiltelefonok milliárdnyi
mikroprocesszora – végtelennek tűnő sokasága azzá fonódott egybe, amit
Dyson „kollektív metazoa-szervezetnek” nevez, „amelynek fizikai
manifesztációja egyik pillanatról a másikra változik.” És e virtuális
számítástechnikai szervezet őse Turing univerzális gépe.
Tehát a digitális világegyetem igazi hajnala nem az 1950-es években
köszöntött be, amikor Neumann gépe megkezdte a termonukleáris
számításokat. Sokkal inkább 1936-ban, amikor a fiatal Turing szokásos
hosszútávfutása közepette leheveredett a réten, és elvont gépén
gondolkozott, mint eszközön egy tiszta logikai probléma megoldására.
Neumannhoz hasonlóan Turing fontos színfalak mögötti szerepet játszott a
második világháborúban. A Bletchley Parkban nemzete kódfejtőjeként
dolgozta ki számítási ötleteit, hogy feltörje a náci Enigma kódot; ez olyan
eredmény, amely 1941-ben segített megmenteni Nagy-Britanniát, és
megfordította a háborút. De Turing háborús heroizmusa államtitok maradt
1954-es öngyilkossága után is, két évvel azt követően, hogy egy
beleegyezéses homoszexuális ügy miatt „közerkölcs elleni nagyfokú
vétségben” bűnösnek találták, és kémiai kasztrálásra ítélték.
2009-ben a brit miniszterelnök, Gordon Brown „mindazok nevében,
akik Alan munkájának köszönhetően szabadon élnek”, hivatalos
bocsánatkérést adott ki a Turing által kapott „embertelen” kezelésért.
„Sajnáljuk, annyival jobb sorsot érdemeltél volna” – mondta. Turing
képzeletbeli gépe többet tett a zsarnokság ellen, mint amennyit Neumann
valóságos gépe valaha is.
17

OKOSABB, BOLDOGABB, PRODUKTÍVABB

„Nincs számítógépem, fogalmam sincs, hogyan kell dolgozni vele” –

mondta Woody Allen egy interjúban. Legtöbbünk ma már
nélkülözhetetlennek tartja a számítógépeket, de neki enélkül is sikerül
produktív életet élnie. Tényleg előbbre vannak a számítógép-használók?
A számítógépek kétféleképpen növelhetik jólétünket. Egyfelől
közvetett módon, megsokszorozva képességünket más áruk és
szolgáltatások előállítására. E téren azért okoztak némi csalódást. Az 1970-
es évek elején az amerikai vállalkozások jelentős pénzeket fektettek a
számítógépes hardverekbe és szoftverekbe, de évtizedekig úgy tűnt, mintha
ez a hatalmas beruházás nem térülne meg. Robert Solow közgazdász 1987-
ben így fogalmazott: „A számítógép-korszak mindenütt látható, kivéve a
termelékenységi statisztikákban.” Talán túl sok időt vesztegettek el arra,
hogy az alkalmazottakat kiképezzék a számítógépek használatára; talán
azok a tevékenységek, amelyeket a számítógépek hatékonyabbá tettek,
például a szövegszerkesztés, nem növelik különösebben a
termelékenységet; talán az információ kevésbé értékessé válik, ha szélesebb
körben elérhető. Bármi legyen is a helyzet, a számítógép vezérelte „új
gazdaság” által ígért termelékenységi nyereség csak az 1990-es évek végén
kezdett némileg megmutatkozni – legalábbis az Egyesült Államokban.
Európa mostanáig – úgy tűnik – kimaradt ebből.
A másik módja annak, ahogy a számítógépek hasznunkra lehetnek,
közvetlenebb. Okosabbakká vagy egyenesen boldogabbakká tehetnek
minket. Olyan primer javak megszerzésével kecsegtetnek, mint az öröm, a
barátság, a szex és a tudás. Ha hihetünk egyes lótuszevő látnokoknak, a
számítógépek akár spirituális dimenzióval is rendelkezhetnek: ahogy erejük
nő, végül még „szellemi gyermekeinkké” is válhatnak. Egy ponton – a
„szingularitásban” –, a nem is olyan távoli jövőben mi, emberek
összekeveredünk ezekkel a szilícium-teremtményekkel, ezáltal
meghaladjuk biológiánkat és elérjük a halhatatlanságot. Mindebből Woody
Allen kimarad.
 De vannak szkeptikusok is, akik azt állítják, hogy a számítógépek
éppen ellentétes hatást gyakorolnak ránk: kevésbé boldogokká, sőt akár
butábbakká is tesznek minket. Azok között, akik ezt a lehetőséget
felvetették, az elsők egyike az amerikai irodalomkritikus Sven Birkerts volt.
1994-es könyvében, a The Gutenberg Elegiesben (A Gutenberg elégiák)
Birkerts azzal érvelt, hogy a számítógép és a többi elektronikus média
tönkretette képességünket a „mély olvasásra”. Digitális eszközeiknek
köszönhetően író növendékei puszta gyorsolvasókká, szkennerekké és
görgetőkké válnak. Nem tudnak úgy elmerülni egy regényben, ahogy ő
tudott. Ez nem sok jót ígér az irodalmi kultúra jövőjére nézve, vélte
Birkerts.
Tegyük fel, hogy megállapítottuk: a számítógépek lecsökkentik
képességeinket bizonyos élményekre, vagy más módon tesznek minket
szerencsétlenebbé. Miért nem tudunk egyszerűen kevesebb időt tölteni a
képernyő előtt, és többet azokkal a dolgokkal, amelyeket a számítógépek
eljövetele előtt csináltunk, például a regényekbe való beletemetkezéssel?
Nos, lehet, hogy a számítógépek alattomosabb módon hatnak ránk, mint
ahogy ezt észrevesszük. Lehet, hogy átformálják agyunkat – és ettől az nem
lesz jobb. Ezt mondta ki az Is Google Making Us Stupid? (Vajon elbutít-e
bennünket a Google?), Nicholas Carr címlapsztorija a The Atlanticben. Pár
évvel később Carr, a Harvard Business Review technikai szakírója és
egykori főszerkesztője a Hogyan változtatja meg az agyunkat az internet?
(The Shallows: What the Internet Is Doing to Our Brains) című könyvben
kidolgozta a digitális kultúra vádiratát.
Carr úgy véli, hogy ő maga is a számítógép tudatmódosító hatalmának
akaratlan áldozata lett. Jelenleg, idősödő középkorúként életét úgy írja le,
mint kétfelvonásos színdarabot: „Analóg Ifjúság”, majd „Digitális
felnőttkor”. 1986-ban, öt évvel az egyetem után azzal ejtette kétségbe
feleségét, hogy megvette az Apple Mac egy korai verzióját, ami belekerült
majdnem az összes megtakarításukba. Nem sokkal ez után, mint mondja,
elveszítette a képességét arra, hogy papíron szerkesszen vagy javítson. 1990
körül szerzett egy modemet és egy AOL-előfizetést, amely feljogosította,
hogy hetente öt órát töltsön online e-mailek küldésével, chat-szobák
látogatásával és régi újságcikkek olvasásával. Ez idő tájt írta meg a
programozó Tim Berners-Lee a kódot a World Wide Web-hez, amelyet
azután Carr fáradhatatlanul faggatott új Netscape böngészőjével. „A
történet többi részét ismered, talán mert a te történeted is. Egyre gyorsabb
chipek. Gyorsabb modemek. DVD-k és DVD-írók. Gigabyte méretű
merevlemezek. Yahoo és Amazon és eBay. MP3. Videó streaming.
Szélessávú. Napster és Google. BlackBerrys és iPod. Wi-Fi hálózatok.
YouTube és Wikipédia. Blogok és mikroblogok. Okostelefonok,
hüvelykujj-meghajtók, netbookok. Ki tudna ellenállni? Hát én biztosan
nem.”
Carr elmondja, hogy 2007-ig kellett várnia a nagy megvilágosodásra:
„Agyam működése úgy látszik, megváltozott.” És hogy ne úgy vegyük,
mintha csupán metaforikusan beszélne, Carr belekezd az agykutatás rövid
történetébe, amelynek csúcspontja a „neuroplaszticitás” tárgyalása: az a
gondolat, hogy a tapasztalat befolyásolja az agy szerkezetét. A tudományos
ortodoxia úgy tartotta, hogy a felnőtt agy berögzült és megváltoztathatatlan:
a tapasztalatok módosíthatják ugyan az idegsejtek közötti kapcsolatok
erősségét, de az agy általános felépítését nem. Az 1960-as évek végére
azonban az agyi plaszticitás meglepő bizonyítékai bukkantak fel. Egy
kísérletsorozatban a kutatók majmok kezében átvágták az idegeket, majd
mikroelektródás szondák segítségével megfigyelték, hogy a majmok agya a
perifériás károsodás kompenzálására átszervezi magát. Később a karjukat
vagy a lábukat elvesztett emberek tesztelése hasonlókat tárt fel: úgy tűnt,
hogy az elveszett végtagoktól érkező érzékszervi információk befogadására
használt agyi területeket átvették olyan idegi áramkörök, amelyek a test más
részeiből jövő érzéseket regisztrálnak (ez lehet a magyarázat a
„fantomvégtag” jelenségre). Az agyi plaszticitás jeleit egészséges
embereknél is megfigyelték. Például a hegedűsöknél általában nagyobb
agykérgi területek szolgálnak a bal kezüktől származó jelek feldolgozására,
mint a nem hegedűsöknél. A londoni taxisokon az 1990-es években végzett
agyi vizsgálatok azt mutatták, hogy hátsó hippocampusuk nagyobb a
normálisnál – ez egy struktúra az agy azon részében, amely a térbeli
reprezentációkat tárolja –, és hogy a méret növekedése arányos a
járművezetők e munkakörben eltöltött éveinek számával.
Carr szerint az agy képessége saját szerkezetének megváltoztatására
nem más, mint „kiskapu a szabad gondolat és akarat számára”. De siet
hozzátenni, hogy „rossz szokások ugyanolyan könnyen rögzülhetnek
neuronjainkban, mint jók”. Valójában az idegi plaszticitást már a
depresszió, a tinnitus (fülzúgás), a pornográfia-függőség és a
mazochisztikus öncsonkítás magyarázatára is bevetik (utóbbi állítólag
annak következménye, hogy a fájdalom-pályák átcsatlakoznak az agy
örömközpontjaiba). Amint agyunkban új idegi áramkörök alakulnak ki,
táplálékot követelnek, és értékes szellemi készségekre szánt agyterületeket
orozhatnak el. Carr szerint „agyunk alakíthatóságában ott rejlik az
intellektuális hanyatlás lehetősége is.” És az internet „pontosan olyan –
ismétlődő, intenzív, interaktív, addiktív – érzéki és kognitív ingerekkel
áraszt el, amelyek bizonyítottan erős és gyors változásokat eredményeznek
az agy áramköreiben és funkcióiban.” Azzal kapcsolatban, hogy az
internetnek és az online eszközöknek, például a Google-nak való kitettség
„masszívan átalakíthatja” az agyat, Michael Merzenichet idézi – azt az
embert, aki az idegi plaszticitás úttörője volt és a hatvanas években végzett
majomkísérletek mögött állt. „FOKOZOTT HASZNÁLATUKNAK
NEUROLÓGIAI KÖVETKEZMÉNYEI VANNAK”, figyelmeztet
blogbejegyzésében Merzenich nagy betűkkel.
Az idegtudósok körében sokan gúnyolódnak az ilyen állításokon. Az
agy nem „egy marék agyag, amelynek a tapasztalat ad formát” –
hangsúlyozta Steven Pinker. Huzalozása kicsit megváltozhat, ha új tényt
vagy készséget tanulunk, de alapvető kognitív architektúrája ugyanaz
marad. És hol van a bizonyíték arra, hogy az internet használata „masszívan
átformálhatja” az agyat? Az egyetlen ide vonatkozó kísérletet, amelyet Carr
fel tud hozni, 2008-ban Gary Small, az UCLA pszichiátria-professzora
végezte el. Small toborzott egy tucat tapasztalt web-szörfölőt, egy tucat
kezdőt, és szkennelte az agyukat, miközben Google keresést végeztek.
Valóban, a két csoport különböző neurális kisülési mintákat mutatott. A
tapasztalt webes szörfösökben szélesebb körű agyi aktivitás volt látható,
különösen a dorsolaterális prefrontális kéreg volt aktív: az agynak ez a része
a döntéshozatalhoz és a problémamegoldáshoz kapcsolódik. Ezzel szemben
a kezdőknél ez a terület nagyrészt nyugalomban maradt.
A „szélesebb körű” vajon egyet jelent azzal, hogy „rosszabb”? Épp
ellenkezőleg, gondolhatjuk. Maga Carr is bevallja: „A jó hír itt az, hogy a
webes szörfözés, mivel oly sok agyi funkciót von be, elősegítheti, hogy az
idősebb emberek elméje éles maradjon.” A webes szörfözés által okozott
agyi változások az olvasást sem zavarják. Amikor a kutatók rendes
szövegeket olvastattak alanyaikkal, a veterán számítógépezők és a kezdők
között nem volt szignifikáns különbség az agyi aktivitás terén. És milyen
mértékű volt az állítólagos újrahuzalozás? Amikor az UCLA kutatásában a
kezdők egy órát töltöttek az interneten szörfözve, mindössze öt napig
tartott, hogy agyi aktivitási mintázataik olyanok legyenek, mint a veteránok
esetében. „Elég volt öt óra az interneten, és a naiv alanyok agya máris
áthuzalozódott” – mondta Small. A nagyon gyorsan bekövetkező agyi
változások azonban éppilyen gyorsan vissza is fordíthatók. Ha például egy
normális látású személynek bekötik a szemét, egy hét múlva agyának
tapintási központjai jelentős mértékben átveszik a vizuális központok
szerepét. (Ezt Braille-tanulási kísérletekben tapasztaltuk.) De miután a
kötést eltávolítják, csak egy napra van szükség ahhoz, hogy az agyműködés
visszaálljon a normális állapotba.
Ha a webes szörfözés ösztönzi az agy problémamegoldó és döntéshozó
területeit, ahogyan arra az UCLA kísérlete is rámutatott, jogunk van-e
megállapítani – Carr engedelmével –, hogy a Google okosabbá tesz minket?
Ez attól függ, mit értünk az „okos” kifejezésen. A pszichológusok az
intelligencia két fő típusát különböztetik meg. A „fluid” intelligencia azt
jelenti, hogy valaki képes megoldani absztrakt problémákat, amilyenek a
logikai feladványok. A „kikristályosodott” intelligencia a világra vonatkozó
információk tára, beleértve a tanult shortcutokat is, amelyekkel a világról
következtetéseket vonhatunk le. (Könnyen kitalálhatjuk, hogy a fluid
intelligencia az életkorral csökken, míg a kikristályosodott intelligencia egy
bizonyos pontig növekszik.)
Rengeteg bizonyíték van arra, hogy a számítógépek képesek fokozni a
fluid intelligenciát. Játszott Ön valaha videojátékot? Talán nem ártott volna.
A videojátékosok jobban tudnak egyszerre több dologra figyelni, mint a
nem játékosok, és könnyebben figyelmen kívül hagyják a problémák
lényegtelen részleteit. Nagyon fiatal gyerekeknél, akikkel videojátékokat
gyakoroltattak, kimutatták, hogy magas szintű figyelemirányítási
készségeket fejlesztenek ki: bizonyos IQ tesztekben határozottan jobb
eredményeket érnek el, mint nem gyakorlott társaik. A fejlődés EEG-n is
látható: a videojátékokon képzett négyéveseknél agyuk figyelemkontrolláló
részében olyan aktivitási mintázatok jelennek meg, amelyek normálisan
csak 6 éves korban várhatók.
Carr elismeri annak bizonyítékát, hogy a videojátékok javíthatnak
egyes kognitív képességeken. De kitart amellett, hogy ezek a készségek
„hajlamosak együtt járni alacsonyabb szintű vagy primitívebb mentális
funkciókkal”. Azok, akik nem ismerik a videojátékokat, ezt kézenfekvőnek
találhatják, de egész más képet ad a témáról Steven Johnson 2005-ös,
Everything Bad Is Good for You (Minden, ami rossz, jó neked) című
könyvében. Johnson szerint a kifinomult videojátékok (ellentétben a hajdani
egyszerű Pac-Man-stílusú játékokkal) gazdag képzeletbeli világokat
tartalmaznak saját rejtett törvényekkel. Hogy e világokban navigáljunk,
folyamatosan hipotéziseket kell kialakítanunk a mögöttes logikájukról,
majd tesztelnünk azokat. Ez aligha olyan időtöltés, amely mentális
léhasághoz vezet. „Az átlagos videojáték kb. negyven órát vesz igénybe –
jegyzi meg Johnson –, a rejtvények és a célok bonyolultsága a játék
előrehaladtával folyamatosan növekszik.”
Még ha a számítógépek javíthatják is fluid intelligenciánkat,
alkalmasint ártanak a kikristályosodott intelligenciának, azaz a tudás
megszerzésének. Úgy tűnik, hogy ez Carr maradi álláspontja. „A Net csak
akkor tesz minket okosabbá, ha az intelligenciát a Net saját szabványai
alapján határozzuk meg. Ha tágabban és hagyományosabban nézzük az
intelligenciát – eltöprengve gondolkodásunk mélységéről is, nem csak
sebességéről –, akkor jóval sötétebb következtetésre kell jutnunk.” Miért
alacsonyabb rendű a számítógép-felhasználó „zsibongó” agya, mint a
könyvolvasó „nyugodt elméje”? Mert Carr szerint a zsibongó agy túlterhelt.
A tudás megszerzésének képessége attól függ, hogy a
„munkamemóriánkból” – az elme ideiglenes firkalapjáról – mennyi
információ kerül át hosszú távú memóriánkba. A munkamemóriában az
van, amit egy adott pillanatban tudunk; becslések szerint egyszerre
mindössze négy információt tartalmazhat, s ezek gyorsan eltűnnek, ha nem
frissülnek. A munkamemória tehát az „üveg nyaka” a tanulási folyamatban,
vagy – Carr képét használva – a „gyűszű”, amellyel tele kell töltenünk
hosszú távú memóriánk „kádját”. A könyvek „állandóan csepegtetik” az
információt, hogy a folyamatos koncentráció révén át tudjuk vinni a
gyűszűvel úgy, hogy csak kevés ömöljön ki belőle. De az interneten, mint
Carr írja, „sok információ-csappal szembesülünk. Amikor egyik csaptól a
másikig rohanunk, a kis gyűszű túlcsordul”, és „amit a végén kapunk, egy
zagyvalék a különböző csapokból jövő cseppekből, nem pedig folyamatos,
koherens áramlás egyetlen forrásból”.
Ez csábító modell, de Carr következtetéseinek empirikus alátámasztása
sovány és nem egyértelmű. Először is akad olyan bizonyíték, amely szerint
a webes szörfözés növelheti a munkamemória kapacitását. És bár egyes
kísérletek valóban kimutatták, hogy a „hiperszövegek” akadályozzák a
memorizálást – például egy 2001-es kanadai kísérletben Elizabeth Bowen
The Demon Lover (A démon szerető) című novellájának elolvasása
azoknak, akik linkekre kattinthattak, tovább tartott, és többször jöttek
zavarba a cselekmény felidézésekor, mint azok, akik régimódi „lineáris”
szöveget kaptak –, másoknak nem sikerült alátámasztani ezt az állítást.
Egyetlen kísérlet sem bizonyította, hogy az internethasználat rontja a
könyvből való tanulás képességét, bár ettől az emberek még bőven
érezhetik ezt; egy orvos blogger, akit Carr idéz, így panaszkodik: „Már nem
tudom elolvasni a Háború és békét.”
A digeratit (a Szilícium-völgy nagyjait) nem hatják meg az ilyen
vallomások. „Senki sem olvassa a Háború és békét”, feleli Clay Shirky, a
New York-i Egyetem digitális média-kutatója. „Az olvasóközönség egyre
inkább úgy dönt, hogy Tolsztoj szentséges munkája nem éri meg az
olvasásához szükséges időt.” (Woody Allen ezt a problémát úgy oldotta
meg, hogy részt vett egy gyorsolvasó kurzuson, majd együltében elolvasta a
Háború és békét. Utána ennyit mondott: „Oroszországról volt benne szó”.)
Az egyetlen ok, amiért az internet megjelenése előtt nagy és hosszú
regényeket olvastunk, az volt, hogy információszegény környezetben
éltünk. „Örömciklusaink” immár az internethez kötődnek, állítja Sam
Anderson irodalomkritikus a New York magazin egyik 2009-es
címlapsztorijában, „A szórakozás védelmében” címmel. „Már túl késő,
hogy megpróbáljunk visszatérni a nyugodtabb időkhöz”.
Az értelmiségiek ilyen „túlzó hozzáállása” fáj Carrnak, mert úgy
gondolja, ezáltal a hétköznapi emberek „meg tudják győzni magukat arról,
hogy a webes szörfözés alkalmas, sőt kiváló helyettesítője a mély
olvasásnak és a nyugodt, figyelmes gondolkodás más formáinak”. De Carr
nem tesz eleget azért, hogy lebeszéljen minket erről a következtetésről.
Nem mondja ki, hogy a számítógép butít. Vajon arról meg tud győzni, hogy
csökkenti boldogságunkat?
Tegyük fel, jó arisztoteliánus módjára, hogy boldogságon az ember
kibontakozását értjük. E kibontakozás egyik modellje a csendes
szemlélődés pásztori eszménye, s ez az, amit Carr szerint „a mély olvasás
töprengő csendessége” magában foglal. Carr felvázolja az olvasás rövid és
velős történetét a kódex feltalálásától a gutenbergi forradalomig, és leírja,
hogyan termelt ki ez az evolúció egyfajta „intellektuális etikát” – normatív
feltételezések sorát az emberi elme működéséről. „Egy könyv elolvasása
olyan természetellenes gondolkodási folyamat gyakorlása volt, amely
egyetlen, statikus tárgyra irányuló tartós, megszakítatlan figyelmet követelt
meg” – állítja. Ahogy az írott kultúra helyettesítette a szóbelit, az érvelési
láncok hosszabbak és összetettebbek lettek, de világosabbak is. A könyvtár
felépítése ahhoz az új szokáshoz illeszkedett, hogy csendesen olvasunk,
mivel a privát olvasófülkéket és a kolostorokat nagy nyilvános helyiségek
váltották fel. És a könyv miniatürizálása, amelyet az siettetett, hogy 1501-
ben Aldus Manutius olasz nyomdász bevezette a zsebméretű nyolcadrét
formátumot, az olvasást a könyvtárakból kivitte a mindennapi életbe.
„Mivel őseink annak fegyelmére szoktatták elméjüket, hogy az érvelést
vagy az elbeszélést oldalakon át kövessék nyomon, szemlélődőbbek,
gondolkodóbbak és fantáziadúsabbak lettek” – írja Carr.
Ezzel szemben a digitális világ az ember kibontakozásának nagyon
eltérő modelljét támogatja: a hedonikus hatékonyság ipari modelljét,
amelyben a sebesség übereli a mélységet, és a töprengő csendesség átadja
helyét az érzékelések zuhatagának. „A Net interaktivitása hatékony új
eszközöket kínál ahhoz, hogy információkat találjunk, kifejezzük
magunkat, és másokkal beszélgessünk”, ugyanakkor „laboratóriumi
patkányokká változtat minket, amelyek állandóan megnyomnak egy kart,
hogy apró falatkákat kapjanak a társadalmi vagy szellemi táplálékból.”
Szóval mi illeszkedik jobban az Ön eudaimónia-ideáljához, a mély
olvasás vagy egy hosszas böngészés? A Sleepy Hollowban (álmosvölgy)
vagy az információs szupersztráda mellett üti fel tanyáját? A megoldás az
lehet, ha kicsit mindkettőt választjuk. De Carr úgy véli, hogy nem lehet
megtalálni az egyensúlyt. Nincs stabil egyensúlyi állapot az analóg és a
digitális között, „a Net sokkal kitartóbban vezérli figyelmünket, mint a
televíziónk, a rádiónk vagy a reggeli újságunk”. Miután alattomosan
átformálta agyunkat és megváltoztatta elménket, máris elvesztünk. Az
autonómia ilyetén elvesztéséről idézi Benjamin Kunkel írót: „Nem érezzük
úgy, mintha online tevékenységeinket szabadon választanánk. Inkább azt
érezzük…, hogy nem úgy osztjuk meg figyelmünket, ahogy szándékozzuk
vagy szeretnénk.”
Carr elmeséli saját kísérletét arra, hogy kiszabadítsa magát az ideges
digitális világból, és visszatérjen a nyugodt szemlélődés Woody Allen-szerű
állapotába. Feleségével a „nagymértékben bekapcsolt Boston-i külvárosból”
Colorado hegyei közé költözik, ahol nincs mobiltelefon-vétel. Megszünteti
Twitter-fiókját, felfüggeszti Facebook-tagságát, leállítja blogját, korlátozza
a Skype-olást és azonnali üzenetküldést, s „ami a legfontosabb”, e-mailjeit
úgy állítja be, hogy az új üzeneteket csak óránként egyszer ellenőrizhesse,
ne pedig percenként. És bevallja, hogy „máris kezd visszaesni”. Nem tehet
róla, de a digitális világot érzi „coolnak”, hozzátéve: „Nem vagyok benne
biztos, hogy tudnék nélküle élni.”
Talán az önkontroll jobb stratégiáira lenne szüksége. Vajon
gondolkozott-e azon, hogy éjszakára kikapcsolja modemjét és a FedExing-
et, ahogyan elmondásuk szerint egyes digitális függők tették? Végül is,
ahogy Steven Pinker megjegyezte, „a figyelemelterelés nem új jelenség.”
Pinker nem sokra tartja azt az elgondolást, hogy a digitális technológiák
veszélyt jelentenek intelligenciánkra vagy jólétünkre. Talán a tudományok a
digitális korban nem jól teljesítenek? – kérdezi. A filozófia, a történelem és
a kulturális kritika nem virágzik? Jó oka van annak, hogy az új média
könnyedén elterjedt; ahogy Pinker megjegyzi: „A tudás exponenciálisan
növekszik; az emberi agyi kapacitás és az ébrenléti órák nem.” internet
nélkül hogyan tudnánk lépést tartani az emberiség egyre gyarapodó
szellemi teljesítményeivel?
Ez olyan perspektívát vet fel, amely sokakat megörvendeztetett a
digeratok közül. Talán az internet nemcsak a memória kiegészítéseként
szolgálhat, hanem helyettesítőjeként is. „Majdnem lemondtam arról, hogy
megpróbáljak bármire is emlékezni” – mondja Clive Thompson, a Wired
írója, „mert azonnal meg tudom találni az információkat online.” David
Brooks New York Times-beli rovatában írja: „régen úgy véltem, az
információs korszak varázslata az, hogy lehetővé teszi számunkra a több
tudást, de aztán rájöttem: az információs korszak varázsa éppen az, hogy a
kevesebb tudást teszi lehetővé. Külső kognitív kiszolgálókat biztosít:
szilícium memória rendszereket, online együttműködő szűrőket, fogyasztói
preferenciaalgoritmusokat és a hálózaton lévő ismereteket. Mindezt
ráterhelhetjük ezekre a szolgákra, és így felszabadíthatjuk magunkat.”
A könyvek maguk is külső memória-tárként szolgálnak; ezért
figyelmeztetett Szókratész a Phaidroszban arra, hogy az írás feltalálása az
ember memóriájának sorvadásához vezethet. De a könyvek inkább
kibővítették az információk és a gondolatok tárát, és a figyelmes olvasás
gyakorlata révén inkább gazdagították a memóriát, mintsem helyettesítették
volna. Az internet más. Az algoritmikus keresőmotoroknak köszönhetően,
mint a Google, az online információk egész univerzumát egyetlen pillanat
alatt átfuthatjuk. Nemcsak nem kell emlékezni egy tényre; arra sem kell,
honnan keressük elő. Idővel még a számítógép képernyője, mint közvetítő
is feleslegessé válhat – miért ne ültetnénk be vezeték nélküli Google
kapcsolatot közvetlenül a fejünkbe? „Ha a világ összes információja be van
kötve közvetlenül az agyadba, vagy egy olyan mesterséges agyba, amely
okosabb a tiednél, akkor természetesen előbbre tartasz” – mondja Sergey
Brin, a Google egyik alapítója.
Az az elképzelés, hogy a gép helyettesíteni tudná Mnémoszünét, Carr
számára rettenetes, és a The Shallows legérdekesebb részeit az ez elleni
küzdelemnek szenteli. Világos képet ad a memória molekuláris alapjáról és
azokról a mechanizmusokról, amelyek révén az agy a rövid távú emlékeket
tartósítja és hosszú távúakká alakítja. Carr teljesen nyilvánvalóvá teszi,
hogy a biológiai emlékezet, amely szükségszerűen „a folytonos megújulás
állapotában van”, semmiképp sem hasonlít a merevlemez statikus helyein
lévő adatok bitjeinek tárolásához. Viszont nem kapunk választ arra a
kérdésre, amely valóban érdekel minket: miért jobb, ha az információt
beleverjük a fejünkbe, mint ha leszedjük az internetről?
Az a rendszer, amellyel az agy emlékeket tárol és keres vissza, minden
káprázatos bonyolultsága mellett kicsit kusza. Ez érthető: a vak evolúció
eredménye, nem pedig racionális tervezésé. A számítógéppel ellentétben,
amely adatbankjaiban minden egyes információs bithez egy pontos címet
rendel, az emberi memória kontextus szerint van szervezve. Az elemek
összetett asszociációs hálókba kötődnek be, és a visszakeresés nem hely,
hanem hívószavak alapján történik. Ideális esetben a kívánt tétel azonnal
beugrik („A fenomenológia alapítója? Husserl!”). Ha nem, kipróbálunk
különböző támpontokat, amelyek vagy működnek, vagy sem („A
fenomenológia alapítója? Nézzük csak, h-val kezdődik.… Heidegger!”). Az
emberi memóriának vannak bizonyos előnyei a számítógép memóriájával
szemben; például hajlamos automatikusan prioritást adni azoknak az
elemeknek, amelyekre a leggyakrabban van szükség. Viszont törékeny és
megbízhatatlan. A vissza nem idézett emlékek hamarosan feledésbe
merülnek. Az asszociációs hálók elemei közötti interferencia pedig
tévesztésekhez és hamis emlékek kialakulásához vezet.
A számítógép irányítószám elvű memóriájának nincsenek ilyen
problémái; mindegyik elemhez tartozik egy adott cím a számítógép
adatbankjában, és az elem lekérése egyszerűen azt jelenti, hogy
odamegyünk a megfelelő címre. Továbbá, ahogy Gary Marcus kognitív
pszichológus 2008-as könyvében, a Klugeban rámutat, lehet rendelkezni a
kontextusos memória előnyeivel annak költségei nélkül is: „A bizonyíték a
Google. A keresőmotorok az irányítószám elvű memória alapjáról kezdenek
(jól feltérképezett információk, amiket be tudnak csorgatni), és erre
építhetik a kontextusos memóriát. Az irányítószám elvű alap garantálja a
megbízhatóságot, felette pedig a kontextus eligazít abban, mely emlékek
szükségessége a legvalószínűbb az adott pillanatban.” Kár, teszi hozzá
Marcus, hogy az evolúció nem olyan memória-rendszerrel kezdte, mint a
számítógépé.
Figyelembe véve ezeket az előnyöket, miért ne szervezzünk ki
memóriánkból a Google-ba annyit, amennyit csak lehet? Carr egy kis
retorikai túlzással válaszol: „A webes kapcsolatok nem a mi kapcsolataink.
Amikor memóriánkat kiszervezzük egy gépre, nagyon fontos részét
szervezzük ki intellektusunknak és még az identitásunknak is.” Aztán
William James-et idézi, aki 1892-es, az emlékezetről tartott előadásában
kijelentette: „A kapcsolat maga a gondolkodás.” James rátapintott valamire:
a memóriának a gondolkodásban és a kreativitásban betöltött szerepére.
Mit tudunk a kreativitásról? Nagyon keveset. Tudjuk, hogy a kreatív
tehetség nem ugyanaz, mint az intelligencia. Valójában egy bizonyos
minimális IQ-küszöbön túl – ez körülbelül egy szórásra az átlagtól, 115-ös
IQ-nál található – egyáltalán nincs összefüggés az intelligencia és a
kreativitás között. Tudjuk, hogy a kreativitás empirikusan korrelál a
hangulatingadozási zavarokkal. Néhány évtizeddel ezelőtt a Harvard kutatói
azt találták, hogy a „kivételes kreativitást” mutató emberek – a lakosság
kevesebb, mint 1 százalékát tekintették ilyennek – nagyobb valószínűséggel
szenvednek mániás depresszióban, vagy közeli rokonai mániás
depressziósoknak. Ami a kreatív géniusz mögött álló pszichológiai
mechanizmusokat illeti, ezek továbbra is meglehetősen rejtélyesek. Az
egyetlen általánosan elfogadott pont, hogy – ahogyan Pinker mondta – „a
zseniálisok güzük.” Keményen dolgoznak, teljesen belemerülnek a
témájukba.
Lehet köze ennek a belemerülésnek a memória tárolásához? A kreatív
zseni tanulságos eseteként vegyük az 1912-ben elhunyt Henri Poincaré
francia matematikust. Poincaré tehetsége abban különbözött másokétól,
hogy szinte az egész matematikát felölelte, a tiszta matematikától
(számelmélet) az alkalmazottig (égi mechanika). Poincaré volt az utolsó
univerzalista német kortársa, David Hilbert mellett. Intuíciójának ereje
lehetővé tette számára, hogy mély összefüggéseket vegyen észre a
matematika látszólag egymásól távoli ágai között. Amikor megfogalmazta a
„Poincaré-sejtést” a jövő nemzedékek számára, hogy aztán
küszködhessenek vele, gyakorlatilag megteremtette a modern topológia
szakterületét; emellett megverte Einsteint a speciális relativitás
matematikájában. Ellentétben sok zsenivel, Poincaré kiváló gyakorlati
érzékkel rendelkező ember volt; fiatal mérnökként helyszíni diagnózisokat
készített bányakatasztrófáknál. Remek prózai stílusban igen népszerű
tudományfilozófiai műveket is írt; ő volt az egyetlen matematikus, akit
valaha is felvettek az Institut de France irodalmi szekciójába.
Ami Poincaré-t ilyen lenyűgözővé teszi, az az, hogy áttörései
jellemzően egy-egy hirtelen megvilágosodás pillanatában születtek. Ezek
közül az egyik leginkább figyelemreméltóról a Mathematical Creation
(Matematikai alkotás) című tanulmányában számol be. Már néhány hete
küszködött a tiszta matematika egy mélyebb problémájával, amikor
bányafelügyelőként geológiai bejárást kellett végeznie. „Az utazással járó
változások elfeledtették velem matematikai munkámat. Miután elérkeztünk
Coutances-ba, felszálltunk egy buszra, hogy eljussunk valamelyik
helyszínre. Abban a pillanatban, amikor felléptem a lépcsőre, támadt az az
ötletem (semmilyen előző gondolatom nem vezetett ide), hogy az általam a
Fuchs-féle függvények meghatározásához használt transzformációk
megegyeznek a nem-euklideszi geometria transzformációival. Nem
ellenőriztem az ötletet; nem lett volna rá időm, mivel a buszon a helyemet
elfoglalván folytattam egy megkezdett beszélgetést, de tökéletes
bizonyosságot éreztem. Caen-ba visszatérve, lelkiismeretemet
megnyugtatandó a szabadidőmben igazoltam az eredményt.”
Hogyan magyarázhatjuk a teljes megvilágosodást, amely abban a
pillanatban érte Poincaré-t, ahogy lábát a busz lépcsőjére tette? Saját tippje
az volt, hogy a memóriájában zajló tudattalan tevékenységből eredt. „Ennek
a tudattalan munkának a matematikai invencióban betöltött szerepe
vitathatatlannak tűnik számomra. Ilyen hirtelen inspirációk … soha máskor
nem támadnak, csakis néhány napos teljesen eredménytelennek tűnő
erőfeszítés után.” A látszólag meddő erőfeszítések matematikai
gondolatokkal töltik ki a memóriatárakat, olyan gondolatokkal, amelyek
azután a tudattalanban „mozgósított atomokká” válnak: elrendeződnek és
átrendeződnek vég nélküli kombinációkban, mígnem közülük a „legszebb”
egy „finom szitán” át beszűrődik a teljes tudatosságba, ahol azután
csiszolódik és igazolódik.
Poincaré szerény ember volt, nem utolsósorban, ami az emlékezetét
illeti; erről az esszében úgy nyilatkozott, hogy a memóriája „nem rossz”.
Valójában káprázatos volt. „A megjegyzés és a visszaemlékezés terén a
mesés Eulert is túlszárnyalta”, jelentette ki egy életrajzírója. (Euler, minden
idők legtermékenyebb matematikusa – az e állandó az ő neve kezdőbetűje
miatt e –, állítólag fejből tudta az Aeneist.) Poincaré hihetetlenül gyorsan
olvasott, és olyan térbeli memóriája volt, hogy bármely konkrét állítással
kapcsolatban emlékezett rá: az adott könyv melyik oldalán, hányadik
sorban szerepelt. Auditív memóriája éppilyen fejlett volt, talán a rossz
látása miatt. Az iskolában képes volt hátul ülni és jegyzetelés nélkül
magába szívni az előadások ismeretanyagát, noha a táblát nem látta
rendesen.
Talán a memória és a kreativitás közötti kapcsolat miatt kell leginkább
óvatosnak lennünk a világhálóval. „Mivel webhasználatunk megnehezíti
számunkra, hogy az információkat biológiai memóriánkba zárjuk, arra
kényszerülünk, hogy egyre inkább a Net nagy befogadóképességű és
könnyen kereshető mesterséges memóriájára támaszkodjunk” – jegyzi meg
Carr. De a kívül tárolt információk tudatos manipulálása nem elég ahhoz,
hogy a legmélyebb kreatív áttörést létrehozza: ez az, amit Poincaré példája
sugall. Az emberi memória, szemben a gépi memóriával, dinamikus.
Bizonyos folyamat révén, amelyet csak nagy vonalakban értünk – Poincaré
maga úgy látta, hogy a gondolatok ütköznek, majd stabil kombinációkba
záródnak –, tudattalanul veszünk észre újszerű mintákat, fedezünk fel új
analógiákat. És ez az a folyamat, amelyet a Google – arra csábítva minket,
hogy memóriaprotézisként használjuk – felboríthat.
Nem arról van szó, hogy az internet kevésbé intelligenssé tesz; ha
egyáltalán változtat valamit rajtunk, a bizonyítékok alapján inkább élesíti,
mint tompítja kognitív készségeinket. Nem arról van szó, hogy az internet
kevésbé boldoggá tesz minket, bár vannak olyanok, akik Carrhoz hasonlóan
úgy érezhetik, hogy rabul ejtette őket annak pörgése és az általa nyújtott
csalóka örömök. A gond inkább az, hogy a web a kreativitás ellenségévé
válhat. Ezért lehet bölcs dolog Woody Allentől, hogy teljesen kerüli.
Egyébként a Carréhoz hasonló könyvek szemlézői gyakran jegyzik meg
tréfásan, milyen sokszor szakították meg írásbeli munkájukat, hogy
frissítsék Facebook-oldalukat, átlőjenek szöveges üzeneteket, ellenőrizzék
e-mailjeiket, tweeteljenek és blogoljanak; hogy kicsit elszórakozzanak a
neten, például olyan macskákról keressenek képeket, akik hasonlítanak
Hitlerhez. Nos, én nem vagyok fenn a Facebookon, és nem tudom, hogyan
kell tweetelni. Van egy e-mail fiókom az AOL-ban (America’s Oldest
Luddites), de a postaládámba ritkán érkezik valami. Soha nem volt iPod-om
vagy BlackBerry-m. Soha nem volt okostelefonom, vagy bármilyen
mobiltelefonom. Woody Allenhez hasonlóan elkerültem a digitális korszak
csapdáit. Mégsem tudok soha semmivel időre elkészülni.
 VII.

ÚJRAGONDOLNI

A KOZMOSZT
18

A HÚRELMÉLETI HÁBORÚK:

AMI SZÉP, AZ IGAZ?

A fizikára a lehető legjobb idők járnak. A fizikusok küszöbén állnak annak,

hogy ráleljenek a mindenség régóta keresett elméletére. Néhány elegáns
egyenletben – eléggé tömörek ahhoz, hogy ráfessék őket egy pólóra – ez az
elmélet majd feltárja, hogyan kezdődött az univerzum és hogyan fog véget
érni. Legfontosabb meglátása, hogy a világ legkisebb összetevői nem
részecskék, ahogy ősidők óta feltételezték, hanem „húrok”, azaz apró
energiaszálak. Különböző módokon vibrálva ezek a húrok állítják elő a
természet alapvető jelenségeit, ahogy a hegedűhúrok a zenei hangokat. A
húrelmélet nemcsak hatékony, hanem matematikailag szép is. Mindössze
annyit kell tenni, hogy felírjuk a megfelelő egyenleteket. Ez a vártnál
hosszabb időt vesz igénybe. De szinte az egész elméleti-fizikai közösség
ezen a problémán dolgozik egy princetoni (New Jersey) bölcs elnöklete
alatt, tehát a végleges elmélet évezredes álma biztosan hamar megvalósul.
A fizikára rettenetes idők járnak. Több mint egy generáció telt el azóta,
hogy a fizikusok egy húrelmélet nevű lidércet üldöznek. Ennek az
üldözésnek a kezdete a haladás háromnegyed évszázadának végét jelentette.
Több tucat húrelméleti konferenciát tartottak, több száz új PhD-t hoztak
össze, és több ezer cikket írtak. Mindezek ellenére egyetlen új tesztelhető
előrejelzés sem készült; egyetlen elméleti rejtély sem oldódott meg.
Valójában nincs is elmélet – csak egy csomó sejtés és számítás, ami arra
utal, hogy létezhet egy elmélet. És még ha létezik is, ez az elmélet olyan
zavarbaejtő számú változatban fog megjelenni, hogy nem lesz gyakorlati
haszna: a semmi elmélete. A fizikusok testülete azonban a húrelméletet
irracionális buzgalommal támogatja, könyörtelenül kivetve a szakmából az
egyet nem értő fizikusokat. Eközben a fizika beleragadt egy
terméketlenségre ítélt paradigmába.
Tehát melyik a találó: a legjobb vagy a legrosszabb idők? Elvégre ez
elméleti fizika, nem viktoriánus regény. Ha Ön tudományos újságcikkek
alkalmi olvasója, valószínűleg inkább ismeri az optimista nézetet. De a
húrelméletnek mindig volt néhány nagyhangú szkeptikusa. Majdnem három
évtizeddel ezelőtt Richard Feynman elutasította, „őrültségnek”,
„nonszensznek” és a fizika számára „rossz iránynak” nevezte. Sheldon
Glashow, aki Nobel-díjat kapott a fizika egyik utolsó nagy felfedezéséért a
húrelméleti korszak előtt, a „középkori teológia új verziójának”
aposztrofálta, és azért küzdött, hogy a húrelméleti szakembereket távol
tartsa saját harvardi tanszékétől. (Sikertelenül.) 2006-ban megjelentek a
húrelméleti generáció két tagjának expozéi az elméleti fizika úgymond
rendetlenségeiről. „A történetet, amelyet elmondok, egyesek tragédiának
tekinthetik” - írja Lee Smolin, Mi a gubanc a fizikával? (The Trouble with
Physics: The Rise of String Theory), a Fall of a Science (Egy tudomány
hanyatlása) és a What Comes Next (Mi jön ezután?) szerzője. Peter Woit, a
Not Even Wrong: The Failure of String Theory (Még csak nem is téves: a
húrelmélet sikertelensége) és a Search for Unity in Physical Law (Az
egység keresése a fizikai törvényben) című műveiben előszeretettel
használja a „katasztrófa” kifejezést. Smolin is, Woit is aktív fizikus volt az
1980-as évek elején, amikor a húrelmélet divatossá vált. Ma mindkettő
kívülálló: Smolin felmentett húrelmélet-kutató (tizennyolc könyvet írt a
témáról), segített megalapítani egyfajta fizikai mensevik sejtet Kanadában
Perimeter Institute néven; Woit a matematika kedvéért elhagyta a
professzionális fizikát (a Columbia matematikai tanszékének előadója), ami
interdiszciplináris perspektívát ad neki.
A húrelmélet kritikusai mind olyan vádiratot állítottak össze, amely a
tudomány, a filozófia, az esztétika és – meglepő módon – a szociológia
keveréke. A fizikát véleményük szerint kisajátította egy gyilkos kultúra,
amely a hivatalosan szentesített problémákon dolgozó technikusokat
jutalmazza, miközben elrettenti az Albert Einstein-szerű látnokokat. Woit
azt állítja, hogy a húrelmélet tapasztalati megalapozottságának és fogalmi
szigorának hiányosságai miatt a szakemberek nem tudják megkülönböztetni
a tudományos szélhámosságot a valódi eredménytől. Smolin erkölcsi
dimenzióval egészíti ki panaszát, összekötve a húrelméletet a fizikus
szakma nők és feketék elleni „nyilvánvaló előítéleteivel”. Az üres
matematikai virtuozitás kultuszát vizsgálva megkérdezi: „Hány vezető
elméleti fizikus volt egykor bizonytalan, kicsi, pattanásos fiú, aki ott állt
bosszút a sportosakon (akik megkaphatták a lányokat), ahol egyedül tudott,
a matematikaórákon?”
Furcsa azt gondolni, hogy ilyen tisztátalan motívumok hatással
lehetnek olyan tiszta és objektív valamire, mint a fizika. Azonban erre a
tudományra mostanság különös napok virradnak. Először történetében az
elmélet utolérte a kísérletezést. Új adatok híján a fizikusokat a végleges
elmélet keresésében valami más kell, hogy irányítsa, mint a kemény
tapasztalati bizonyítékok. És ezt a valamit ők szépségnek hívják. De a
fizikában, mint az élet többi részében is, a szépség elég bizonytalan dolog.
A fizikában a szépség aranystandardja Albert Einstein általános
relativitáselmélete. Mi teszi széppé? Először is az egyszerűsége. Egyetlen
egyenletben elmagyarázza a gravitációs erőt, mint a téridő geometriájának
tömeg jelenléte által okozott görbületét: a tömeg megmondja a téridőnek,
hogyan görbüljön; a téridő megmondja a tömegnek, hogyan mozogjon.
Aztán a meglepő volta: ki képzelte volna, hogy ez az egész elmélet abból a
természetes feltételezésből ered, hogy minden vonatkoztatási rendszer
egyenrangú, hogy tehát a fizika törvényei nem változhatnak attól, hogy
felülünk egy körhintára? Végül ott az elkerülhetetlenség aurája: semmi sem
módosítható benne anélkül, hogy logikus szerkezetét megsemmisítenénk. A
fizikus Steven Weinberg Raffaello A Szent Családjával hasonlította össze,
amelyen a vászon minden alakja tökéletesen van elhelyezve, és semmit sem
akarnánk a művésszel másképp csináltatni.
Einstein általános relativitáselmélete egyike volt annak a két
forradalmi újításnak, amely a huszadik század elején megnyitotta a fizika
modern korszakát. A másik a kvantummechanika volt. A kettő közül a
kvantummechanika hozott radikálisabb eltérést a régi newtoni fizikától.
Ellentétben az általános relativitással, amely a sima (bár ívelt)
téridőgeometriában létező, jól meghatározott objektumokkal foglalkozott, a
kvantummechanika véletlenszerű, zűrzavaros mikrovilágot ír le, ahol a
változások ugrásszerűen történnek, ahol a részecskék úgy viselkednek, mint
a hullámok (és fordítva), és ahol bizonytalanság uralkodik.
E kettős forradalom utáni évtizedekben a legtöbb kutatás a kvantumos
oldalon zajlott. A gravitáció mellett három alapvető erő létezik, amely a
természetet irányítja: elektromágnesesség, az „erős” erő (amely az
atommagot egyben tartja), és a „gyenge” erő (amely radioaktív bomlást
okoz). Végül a fizikusoknak sikerült beilleszteniük mind a hármat a
kvantummechanika keretrendszerébe, létrehozva a részecskefizika
„standard modelljét”. A standard modell egyfajta rágógumi-szerkentyű:
kényelmetlenül eltérő jellegű interakciókat kapcsol össze, és egyenletei
körülbelül húsz önkényesnek látszó számot tartalmaznak, amelyek
megfelelnek a különböző részecskék tömegének, az erők arányainak stb.
Ezeket kísérletileg kellett mérni és „kézzel” betenni. A modell nagyon
hasznosnak bizonyult, előre jelezte minden további részecskefizikai kísérlet
eredményét, gyakran akár tizenegy tizedes jegyig. Ahogy Feynman egyszer
megjegyezte, olyan, mintha hajszálpontossággal kiszámolnánk a Los
Angelestől New Yorkig terjedő távolságot.
A standard modellt az 1970-es évek közepére hozták össze, és azóta
nem kellett komolyan felülvizsgálni. (Megerősítését betetőzte 2012-ben az
utolsó hiányzó darab, a Higgs-bozon felfedezése, amely a CERN – a
kísérleti fizika európai központja – nagy hadronütköztetőjében történt.) A
standard modell azt mondja meg, hogyan viselkedik a természet a
molekulák, az atomok, az elektronok léptékében (és még lejjebb), ahol a
gravitációs erő eléggé gyenge ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyhatjuk. Az
általános relativitás elmondja, hogyan viselkedik a természet az alma, a
bolygók, a galaxisok léptékében (és még feljebb), ahol a
kvantumbizonytalanságok átlagolódnak, és figyelmen kívül hagyhatók. A
két elmélet az egész természetet lefedni látszik. De a legtöbb fizikus nincs
megelégedve ezzel a munkamegosztással. A természetben ugyanis minden
kölcsönhatásban áll minden mással. Akkor pedig leírására nem a törvények
egységes rendszerének kellene léteznie, két egymásnak ellentmondó
rendszer helyett? És mi történik, ha a két elmélet területei átfedik egymást,
azaz amikor a nagyon hatalmas egyben a nagyon kicsi is? Például a Nagy
Bumm után a most megfigyelhető univerzum teljes tömege egy atom
méretébe volt tömörítve. Ilyen kis léptékben a kvantumbizonytalanság
szétfoszlatja az általános relativitás sima geometriáját, és nincs mód
megmondani, hogyan fog viselkedni a gravitáció. Az univerzum
születésének megértéséhez szükségünk van egy elméletre, amely „egyesíti”
az általános relativitást és a kvantummechanikát. Ez az elméleti fizikus
álma.
A húrelmélet véletlenül keletkezett. Az 1960-as évek végén néhány
fiatal fizikus matematikai könyveket lapozgatva rábukkant egy több
évszázados képletre, az Euler-féle béta-függvényre, amely úgy tűnt, hogy
csodálatosan illeszkedik az elemi részecskékkel kapcsolatos legfrissebb
kísérleti adatokhoz. Először senkinek nem volt ötlete, hogy ez miért van
így. Néhány éven belül azonban feltárult a képlet rejtett jelentése: ha az
elemi részecskéket apró, feltekeredett húroknak fogjuk fel, akkor
egyszeriben minden értelmet nyer. Feltételezhetően miből vannak ezek a
húrok? Valójában semmiből. Ahogy az egyik fizikus elmondta, úgy
gondolták, „apró, egydimenziós hasadékok a tér sima szövetében”.
Az új elmélet nemcsak ebben a tekintetben szakított a korábbi
gondolkodással. Úgy tűnik, olyan világban élünk, amelynek három térbeli
dimenziója van (és még egy idődimenziója). De a matematikailag értelmes
húrelmélethez a világnak kilenc térbeli dimenzióval kell rendelkeznie.
Miért nem látjuk a hat extra dimenziót? Mert a húrelmélet szerint ezek kis
mikrogeometriába tekerednek, ami láthatatlanná teszi őket. (Gondoljunk
egy kerti tömlőre: távolról egydimenziósnak tűnik, mint egy vonal;
közelebbről azonban látszik, hogy második dimenziója is van egy kicsi,
körbe felcsavarodva.) A rejtett dimenziók feltételezése egyes fizikusok
számára extravagánsnak tűnt. Mások szerint azonban ez nem volt túl nagy
ár. Smolin szavaival: „A húrelmélet azt ígérte, amit előtte egyetlen más
elmélet sem – a gravitáció kvantumelméletét, és ezáltal az erők és az anyag
valódi egyesítését.”
De mikor teljesíti be az ígéretét? A lehetőségeinek első megpillantása
óta eltelt néhány évtized alatt a húrelmélet keresztülment néhány
„forradalmon”. Az első 1984-ben történt, amikor megoldódott az elmélet
néhány gubanca, amelyek végzetesek is lehettek volna. Ennek nyomán négy
fizikus, a „Princeton Vonósnégyes” (String Quartet) megmutatta, hogy a
húrelmélet valóban átfoghatja a természetben létező valamennyi erőt.
Néhány éven belül a fizikusok szerte a világon több mint ezer cikket írtak a
húrelméletről. Az elmélet a teoretikus fizika vezető figurájának, Edward
Wittennek az érdeklődését is felkeltette.
Wittenért (jelenleg a Princeton-i Institute for Advanced Studyban
dolgozik) odavannak fizikus kollégái, akik Einsteinhez szokták hasonlítani.
Tizenéves korában még jobban érdekelte a politika, mint a fizika. 1968-ban,
tizenhét évesen megjelentetett egy cikket a The Nationben: azt fejtette ki,
hogy az Új Baloldalnak nincs politikai stratégiája. A Brandeis Egyetemen
történelemre szakosodott, és tagja volt George McGovern 1972-es elnöki
kampánystábjának. (McGovern írt az érdekében egy ajánlólevelet a
posztgraduális iskola számára.) Amikor úgy döntött, hogy karrierjét a fizika
területén folytatja, gyorsan elsajátította új szerepkörét. Princetoni PhD,
harvardi posztdoktorátus, a Princeton rendes professzora huszonkilenc
évesen, a MacArthur-féle „zseni ösztöndíj” két évvel később. Witten írásai
mélység és világosság tekintetében mintaszerűek. Más fizikusok úgy
kezdenek bele egy-egy problémába, hogy bonyolult számításokat végeznek;
ő viszont az alapelvekből kiindulva ad megoldást. Egyszer azt mondta,
életében „a legnagyobb intellektuális izgalmat az okozta”, amikor rájött,
hogy a húrelmélet a gravitációt és a kvantummechanikát is magában
foglalja. Húrelméleti vizsgálatai lenyűgöző előrelépésekhez vezettek a
tiszta matematikában, különösen a csomók absztrakt tanulmányozása terén.
1990-ben ő lett az első fizikus, aki elnyerte a matematika Nobel-díjának
tekintett Fields-érmet.
Witten harangozta be azt a második húrelméleti forradalmat, amely
foglalkozni kezdett egy – részben mindeme plusz dimenziókból származó –
rejtéllyel. E dimenzióknak úgy kellett feltekeredniük, hogy láthatatlanul
kicsik legyenek, de kiderült, hogy erre különböző módok is vannak,
ráadásul a fizikusok folyamatosan újabbakat találtak. Ha a húrelméletnek
egynél több változata van, hogyan lehetne eldönteni, melyik a helyes?
Egyetlen kísérlet sem oldhatja meg a dolgot, mert a húrelmélet olyan
energiákról szól, amelyek messze meghaladják azt, amit
részecskegyorsítókkal el lehet érni. Az 1990-es évek elejéig legalább öt
húrelmélet-változatot dolgoztak ki. Az általános elkedvetlenedés már ott
lógott a levegőben. De a hangulat jelentősen javult, amikor 1995-ben
Witten a Los Angeles-i konferencián bejelentette a közönségnek, hogy ez az
öt látszólag különálló húrelmélet csak egy-egy aspektusa volt valami
mélyebbnek, amit „M-elméletnek” nevezett. A rezgő húrok mellett az M-
elmélet megengedett rezgő membránokat és cseppeket is. Ami az új elmélet
nevét illeti, azt Witten nem írta elő; azt mondta, hogy az „M jelentése
mágia, rejtély vagy membrán, ízlés szerint”. Később említette a „murkyt”
(homályos), mint lehetőséget, mert „az elmélet részünkről való megértése
valójában nagyon kezdetleges”. Más fizikusok „mátrixot” javasoltak,
„mothert” (mint „a minden elmélet anyja”) és „maszturbációt”. A
szkeptikus Sheldon Glashow azon tűnődött, vajon az M nem volt-e fejjel
lefelé fordított W, tehát „Witten”.
Ma, több mint két évtizeddel a második forradalom után, az elmélet,
amelyet korábban a húrokról neveztek el, inkább csábító sejtést jelent,
semmint konkrét egyenletek készletét. Az egységes elmélet hiányának
problémája pedig egészen nevetséges arányokat öltött. A legfrissebb
számítás szerint a húrelméletek becsült száma 1, amelyet úgy ötszáz nulla
követ. „Miért nem tekintjük ezt a helyzetet reductio ad absurdumnak?” –
kérdezi Smolin. De néhány húrelméleti szakember nem jön zavarba: az
alternatív elméletek ezen óriási csoportjában mindegyik különböző
lehetséges univerzumot ír le saját „helyi időjárással” és történelemmel. Mi
van, ha ezek a lehetséges univerzumok valóban léteznek? Talán
mindegyikük úgy került bele a létbe, mint a mi univerzumunk is. (Azok a
fizikusok, akik ilyen „multiverzumban” hisznek, néha úgy ábrázolják, mint
kozmikus pezsgőspoharat, tele univerzum-buborékokkal.) A legtöbb ilyen
univerzum nem biobarát, de néhányban éppúgy megtalálhatók az intelligens
életformák kialakulásának kedvező feltételei, mint nálunk. A tény, hogy
úgy tűnik, mintha univerzumunk finomhangolva lenne az élet
létrehozásához, nem szerencse kérdése. Inkább az „antropikus elv”
következménye: ha univerzumunk nem ilyen lenne, nem lennénk itt, hogy
ezt megfigyeljük. Az antropikus elv hívei azt mondják, ennek segítségével
ki lehetne gyomlálni a húrelmélet minden olyan verzióját, amely
összeegyeztethetetlen a létezésünkkel, és így az egységes elmélet hiányának
problémája is megoldódna.
Lehet, hogy Kopernikusz kilakoltatta az embert a világ közepéből, de
az antropikus elv visszahelyezni látszik őt ama kivételezett helyzetbe. Ez
sok fizikus megvetését kivívta; egyikük egyenesen „vírusnak” bélyegezte,
amely megfertőzte teoretikus kollégái agyát. Mások, köztük Witten,
elfogadják az antropikus elvet, de csak ideiglenesen törődnek bele. Megint
mások, mintha perverz örömet találnának benne. Az e táborok közti vitát az
egyik résztvevő „középiskolás menzai kajadobáláshoz” hasonlította.
A húrelmélet elleni könyveikben Smolin és Woit az antropikus
megközelítést a tudomány elárulásának tekintik. Mindketten egyetértenek
Karl Popper véleményével, hogy ha egy elmélet tudományos jellegű, akkor
cáfolhatónak kell lennie. De a húrelmélet – amint Woit rámutat – olyan,
mint Alice vendéglője Arlo Guthrie dala szerint: „bármit megkaphatsz, amit
akarsz.” Olyan sok változatban létezik, hogy bármit és mindent előrejelez.
Ebben az értelemben a húrelmélet, Woit könyvcímének szavaival, „még
csak nem is téves”. Az antropikus elvek támogatói a maguk részéről a
„Popperazzók” ellen ágálnak, ragaszkodva ahhoz, hogy a fizikusok részéről
ostobaság volna elutasítani a húrelméletet csak azért, mert valamelyik
filozófus megmondta, hogy milyennek kell lennie a tudománynak. Steven
Weinberg, aki eléggé jó okkal tekinthető a részecskefizika standard
modellje atyjának, azt állította, hogy az antropikus érvelés új korszakot
nyithat meg: „A legtöbb előrelépést a tudománytörténetben a természetről
szóló felfedezések jelezték, de bizonyos fordulópontoknál magáról a
tudományról tettünk felfedezéseket.”
 Akkor hát a fizika posztmodernbe megy át? (Smolin megjegyzi, hogy
egy időben a Harvardon a húrelmélet-szemináriumot „posztmodern fizika”
néven tartották.) A részecskefizika modern kora empirikus volt; az elmélet
a kísérletekkel összhangban fejlődött. Lehet, hogy a standard modell
csúnya, de működik, így feltehetőleg legalább közelítése az igazságnak. Azt
mondják, hogy a posztmodern korszakban az esztétikának ott kell átvennie
a stafétabotot, ahol a kísérlet kiszáll. Minthogy a húrelmélet nem
méltóztatik közvetlenül tesztelhetőnek lenni, igazságát szépségének kell
garantálnia.
Úgy látszik, azok a múlt századi fizikusok, akik kísérleti adatok
hiányában esztétikai érzéküket követték, igen jól tették ezt. Ahogy Paul
Dirac mondta: „Bárki, aki értékelni tudja a természet létmódját és az
általános matematikai elveket összekötő alapvető harmóniát, annak úgy kell
éreznie, hogy egy Einstein elméletének a szépségével és eleganciájával
rendelkező elméletnek alapvetően helyesnek kell lennie.”
Az az elképzelés, hogy „a szépség igazság, az igazság szépség”, tán
maga is szép, de van-e bármiféle okunk azt gondolni, hogy igaz? Elvégre az
igazság az elmélet és a világ között, míg a szépség az elmélet és az elme
között fennálló reláció. Talán, ahogy néhányan feltételezték, egyfajta
kulturális darwinizmus arra nevelt minket, hogy esztétikai örömet keltsenek
bennünk az olyan elméletek, amelyek nagyobb valószínűséggel igazak.
Vagy esetleg a fizikusok valamiért hajlamosak olyan problémákat
választani, amelyeknek szép megoldásuk van, nem pedig kusza. Vagy netán
a maga legalapvetőbb szintjein a természet rendelkezik elvont szépséggel,
amelyet egy igaz elméletnek tükröznie kell. Az összes ilyen magyarázatot
az teszi gyanússá, hogy az elméleti szépség mércéi általában rövid életűek,
és rutinszerűen megdőlnek a tudományos forradalmakban. „Mindazt a
sajátságot, amelyet bizonyos időpontban egy elméletben esztétikailag
vonzónak tekintettek, máskor visszatetszőnek vagy esztétikailag
semlegesnek ítélték” – jegyzi meg a tudományfilozófus James W.
McAllister.
Az egyszerűség áll legközelebb ahhoz, hogy a szépség tartós
jellegzetessége legyen. Püthagorasz és Euklidész is dicsérte, és a kortárs
fizikusok továbbra is ezt hangoztatják. Feltéve, hogy minden más egyezik,
minél kevesebb az egyenlet, annál nagyobb az elegancia. És hogy áll ezzel
a kritériummal a húrelmélet? Átkozottul jól, jegyezte meg szellemesen az
egyik híve, mivel az általa produkált definiáló egyenletek száma még
mindig nulla. Először úgy tűnt, a húrelmélet maga az egyszerűség Taója,
ahogy minden ismert részecskét és erőt a rezgő húr hangjaira redukál. Mint
egyik úttörője megjegyezte: „A húrelmélet túl szép matematikai struktúra
volt ahhoz, hogy a természet szempontjából teljesen irreleváns legyen”; az
évek során azonban többször is toldozgatni kellett az újabb nehézségek
miatt, így afféle Rube Goldberg-gépezet lett, vagy inkább egy ilyen
gépekkel teli hatalmas terep. Támogatói mostanában ellenállnak annak,
amit „az egységesség és az elegancia mítoszának” neveznek. A természet
nem egyszerű, érvelnek, és a mi végső elméletünk sem lehet az. „Nézzünk
szembe vele: a valódi világ nem a matematikai minimalitás mintázatát
mutatja fel” – mondja Leonard Susskind, a Stanford fizikusa, aki úgy tűnik,
nem sajnálja, hogy a húrelmélet átment „Szépségből Szörnyetegbe”.
Ha sem a prediktív érték, sem a szépség nem magyarázza meg a
húrelmélet fennmaradását, akkor mi? A XVIII. század vége óta semmilyen
fontosabb tudományos elmélettel nem fordult elő, hogy sorsa ne dőlt volna
el egy évtized alatt. A helyes elméletek szinte mindig gyorsan
diadalmaskodnak. De a húrelmélet ilyen vagy olyan formájában már közel
fél évszázada a levegőben lóg. Einstein életének utolsó három évtizedében a
fizika egységes elméletét kereste, és ezt gyakran emlegetik fel a
hiábavalóság esettanulmányaként. Vajon az ezernyi húrelméleti szakember
többre jutott?
A szokásos kifogás akkor, amikor ragaszkodunk valamihez, ami egyre
inkább bukott programnak látszik, hogy senki sem állt elő a fizika
egységesítésére vonatkozó jobb ötletekkel. De a húrelmélet kritikusainak,
mint Smolin és Woit, van egy másik magyarázatuk: ez a „szociológia”
szóban foglalható össze. Aggódnak, hogy a tudományos fizika veszélyesen
kezd azzá válni, amivel a szociálkonstruktivisták már régóta vádolják,
éspedig olyan közösséggé, amely semmivel sem racionálisabb vagy
objektívebb, mint bármely más embercsoport. A mai rendkívül versengő
környezetben egy fiatal elméleti fizikusnak az jelenti a legnagyobb reményt
a kegyek elnyerésére, ha egy adott húrelméleti problémát megold. Ahogy a
terület egyik tekintélyes figurája mondja: „Manapság, ha igen ügyes fiatal
húrelméletes vagy, akkor nyert ügyed van.”
Vannak, akik a húrelméleti közösségben egyfajta kultuszt is
meglátnak, ahol Witten a guru. Smolin sajnálatát fejezi ki amiatt, hogy
szerinte e közösségben eluralkodtak a hamis tudományos sztenderdek,
hiszen régóta forgalomban lévő, de bizonyítatlan sejtéseket tartanak igaznak
csak azért, mert „nincs olyan értelmes ember” – azaz nincs a törzsnek olyan
tagja –, aki kételkedne bennük. A húrelméletben a szigorúság hiányának
legszórakoztatóbb tünete az úgynevezett Bogdanov-ügy, amelyben a francia
ikertestvéreknek, Igor és Grichka Bogdanovnak öt, szakértők által lektorált
fizikai folyóiratban sikerült példátlanul abszurd cikkeket közzétenniük a
húrelméletről. Ez lett volna a fordított Sokal-féle átverés? (1996-ban Alan
Sokal fizikus jókora halandzsát jelentetett meg a Social Text posztmodern
újság szerkesztőivel „a kvantumgravitáció hermeneutikájáról”.) A
Bogdanov testvérek ezt méltatlankodva tagadták. De még a Harvard
húrelmélet-csoportjában is váltakozik a nyilvánvaló csalás miatti nevetés az
elbizonytalanodással, hátha a szerzők mégis őszintén gondolták ezt.
Tegyük fel, hogy az elméleti fizika helyzete olyan rossz, amilyennek a
kritikusok, mint Smolin és Woit beállítják. Mi a nem fizikusok teendője? El
kellene indítanunk a „gyermekek keresztes hadjáratát”, hogy a fizika szent
földjét visszaszerezzük a húrelméletes bitorlóktól? És kiket kellene a
helyükbe telepítenünk?
A fizika jelenlegi problémája Smolin szerint alapvetően a stílusé.
Einstein, Bohr, Schrödinger, Heisenberg – a kettős forradalom
kezdeményezői egy évszázaddal ezelőtt – mély gondolkodók vagy
„látnokok” voltak. A teret, az időt és az anyagot érintő kérdésekhez
filozofikusan álltak hozzá. Az általuk létrehozott új elméletek lényegében
helyesek voltak. De „ezeknek az elméleteknek a továbbfejlesztése sok
technikai munkát igényelt, és így több generáció számára a fizika
mesteremberek által uralt »normál tudománnyá« vált” – jegyzi meg Smolin.
„A húrelmélet paradox helyzete – oly sok ígéret, oly kevés teljesítmény –
pontosan akkor áll elő, amikor sok magasan képzett mesterember próbálja
meg elvégezni a látnok munkáját.” Ma a fizika egységesítésének kihívása
egy második forradalmat tesz szükségessé, és ehhez nem elég virtuóz
számolóművésznek lenni. És a megoldás feltehetően a látnokok új
generációjának a kinevelése lesz.
„Milyen furcsa lenne, ha a végleges elméletet még a mi életünkben
megtalálnák!” – jegyezte meg egyszer Steven Weinberg. Majd hozzáfűzte,
hogy egy ilyen felfedezés a legerősebb szakadást jelentené a szellem
történetében a modern tudomány tizenhetedik századi kezdete óta.
Természetesen lehetséges, hogy a végső elméletet soha nem fogjuk
megtalálni; hogy sem a húrelmélet, sem a húrelmélet ellenfelei által
hirdetett alternatívák nem jutnak semmire. Talán a természet legalapvetőbb
igazsága egyszerűen meghaladja az emberi értelmet, ahogy a
kvantummechanika a kutyáét. Vagy talán, ahogy Karl Popper vélte, nem
lesz vége a mélyebb és mélyebb elméletek egymásutánjának. És még ha
találunk is egy végső elméletet, a természetet érintő azon kérdések, amelyek
leginkább érdekelnek minket – hogyan hozza létre az agy a tudatosságot,
hogyan alkotnak meg bennünket a génjeink –, érintetlenül maradnak. Az
elméleti fizika lezárul, de a többi tudomány ezt alig veszi észre.
19

EINSTEIN, A „KÍSÉRTETIES HATÁS”

ÉS A TÉR REALITÁSA

A fizikában – akár a politikában – létezik egy igen patinás fogalom,

miszerint minden hatás végső soron helyi. A fizikusok ezt eléggé találóan a
lokalitás elvének nevezik. A lokalitás elve lényegében azt mondja ki, hogy
a világ különállóan létező fizikai objektumokból áll, és ezen objektumok
csak akkor hathatnak egymásra, ha érintkezésbe lépnek.
A lokalitás elvéből következik, hogy az egymástól távol lévő tárgyak
csak közvetetten hathatnak egymásra, olyan kauzális közvetítőkön
keresztül, amelyek áthidalják a köztük levő távolságot. Például hathatok
önre, ha karomat kinyújtva megpaskolom az arcát, vagy ha felhívom a
mobilján (elektromágneses sugárzás), sőt – nagyon minimálisan – ha
mozgatom a kisujjamat (gravitációs hullámok). De nem hathatok önre olyan
módon, amely a minket szétválasztó teret egy pillanat alatt átugorja anélkül,
hogy bármi is mozogna tőlem Ön felé – például tűt szúrva egy vudu
bábuba. Az ugyanis már nemlokális hatás lenne.
A lokalitás elve korán feltűnik a tudomány történetében. A görög
atomistáknál ez különböztette meg a naturalista magyarázatokat a
mágikusaktól. Miközben az istenekről azt hitték, hogy képesek
nemlokálisan hatni, pusztán akarva a távoli esemény bekövetkeztét, az igazi
okság az atomistáknál mindig lokális volt: egy kemény, apró atomokból álló
anyag odacsapódik egy másikhoz. Arisztotelész elfogadta a lokalitás elvét,
ahogy Descartes is. Newton (saját bánatára), úgy tűnt, eltávolodott tőle,
mert elméletében a gravitáció olyan vonzóerő, amely az üres téren keresztül
hat valahogyan, akár azonnal is. De a XIX. században Michael Faraday
visszahelyezte jogaiba a lokalitást azáltal, hogy bevezette a mező fogalmát,
amely mindenen áthatol, energiát közvetít, és amelyen át az olyan erők,
mint a gravitáció és az elektromágnesesség, elérnek egyik tárgytól a
másikig – nem azonnal, mint a nemlokális hatásnál történnék, hanem
rögzített, véges sebességgel: a fény sebességével.
A lokalitás elve azt ígéri, hogy a természet történései racionálisak és
átláthatóak lesznek, miáltal a bonyolultabb jelenségek lokális
kölcsönhatásokká „redukálódnak”. Ezzel szemben a nemlokalitás mindig az
okkultisták, a hermetikusok menedéke volt, azoké, akik hisznek a
„szimpátiákban”, a „szinkronicitásokban” és a „holizmusban”.
Albert Einsteinnek mély filozófiai meggyőződése volt a lokalitás elve.
El sem tudta képzelni, hogyan mehetne előre nélküle a tudomány: „Ha nem
élnénk ezzel a feltételezéssel, a szokásos értelemben vett fizikai
gondolkodás nem volna lehetséges”. Elvetette a vudu-jellegű, a térrel
dacoló nemlokális hatásokat, mint „kísérteties távolhatást” (spukhafte
Fernwirkung).
De az 1920-as években Einstein – egyedül a kortársai között –
észrevett valami zavarót: úgy tűnt, hogy a kvantummechanika, ez az új
tudományág hadilábon áll a lokalitás elvével. Hogy abból a „kísérteties
távolhatás” következik. Úgy gondolta, ez azt jelenti, hogy valami nagyon
nagy probléma lehet a kvantumelmélettel, amelynek létrehozásában
egyébként ő is segített. (Einstein az 1921-es Nobel-díjat a fotoelektromos
hatással, tehát egy kvantum-jelenséggel kapcsolatos munkásságáért kapta,
nem a relativitás felfedezéséért.) Okos gondolatkísérleteket hozott össze,
hogy a problémát elevenebbé tegye. A kvantum-konszenzus védelmezői
Niels Bohr vezetésével megpróbálták cáfolni Einsteint, de nem mérték fel
logikájának igazi erejét. Mellesleg a kvantumelmélet egyre újabb sikerei (a
kémiai kötés magyarázatában, új részecskék megjóslásában) Einstein
aggályait pusztán „filozófiaiakká” tették, ami a fizikában sértő kifejezésnek
számít.
És így állt a dolog egészen 1964-ig: ekkor már majdnem tíz év telt el
Einstein halála után. Ekkor történt, hogy egy John Stuart Bell nevű ír
fizikus megtette azt, amiről senki nem képzelte, hogy megtehető: kimutatta,
hogy Einstein filozófiai ellenvetése kísérletileg tesztelhető. Azt
bizonyította, hogy ha a kvantummechanika igaz, akkor a „kísérteties hatás”
megfigyelhető laboratóriumban. És amikor a Bell által leírt kísérletet
elvégezték – az 1970-es években Berkeley-ben tökéletlenül, 1982-ben
Párizsban, és 2015-ben Delftben egyre inkább perdöntően (az eljövendő
években további tesztek várhatók) –, a kvantummechanika „kísérteties”
jóslatai beigazolódtak.
Erre a hírre azonban – filozófiai érdeklődésű fizikusoktól és fizikai
érdeklődésű filozófusoktól – a reakció furcsán kétértelmű volt. Egyesek
szerint annak napvilágra kerülése, hogy a természet gúnyt űz a lokalitásból,
elképesztő (a filozófus Tim Maudlin). Mások úgy gondolják, hogy a
nemlokalitás – noha látszólag kissé kísérteties – metafizikai szempontból
nem kell, hogy nyugtalanítson, hiszen megmarad az ok-okozat rendes
törvényei alatt (a fizikus Lawrence Krauss). Megint mások – dacára Bell
érveinek és az időközben lefolytatott kísérleteknek – tagadják, hogy a
világban tényleg volnának nemlokális kapcsolatok. Közülük is kiemelkedik
a Nobel-díjas Murray Gell-Mann, aki állítja, hogy a „távolhatásról” szóló
minden beszéd nem egyéb parttalan halandzsánál.
A nemlokalitással kapcsolatos egyet nem értés mögött nem húzódik
meg pénzügyi érdek vagy személyes hiúság; George Musser tudományos
szerző szavaival „intellektuálisan tiszta”. És ha makacsul
megoldhatatlannak tűnik, ez azért is lehet, mert mélyebb problémáról van
szó: mit kellene várnunk a fizikától – receptet arra, hogyan tegyünk
előrejelzéseket, vagy a valóság egységes képét?
Ugyanez a probléma osztotta meg Einsteint és Bohrt a
kvantummechanika korai időszakában. Einstein metafizikai értelemben
„realista” volt: hitt egy objektív fizikai világban, amely megfigyeléseinktől
függetlenül létezik. Azt gondolta, a fizikának az a dolga, hogy erről a
világról teljes és érthető leírást adjon. „A fizika valódi tárgya a valóság” –
mondta.
Ezzel ellentétben Bohr metafizikai álláspontjára nézve hírhedten
megbízhatatlan volt. Időnként „idealistának” tűnt (filozófiai értelemben),
mondván, a fizikai tulajdonságok csak akkor válnak határozottá, amikor
megmérjük őket, így a valóságot bizonyos mértékig a megfigyelés aktusa
teremti meg. Máskor „instrumentalista” benyomást keltve amellett érvelt,
hogy a kvantummechanika eszköz megfigyeléseink jóslására, de nem valódi
reprezentációja a megfigyelések mögött rejlő világnak. Provokatív állítása
szerint „olyan, hogy kvantum-világ, nincs”.
Bohr elégedett volt a kvantumelmélettel, Einstein nem. A népszerű
ismertetések gyakran azt állítják, Einstein ellenezte a kvantummechanikát,
mert az a véletlent megtette a valóság fundamentális összetevőjének. „Isten
nem kockázik” – szól híres mondása. De Einsteint a véletlen nem
önmagáért zavarta. Csak azt gyanította, hogy a kvantummechanikában a
véletlen látszata annak a jele, hogy az új elmélet nem mondja el annak teljes
történetét, ami a fizikai világban zajlik. És e gyanújában fontos szerepet
játszott a lokalitás elve.
Következzék a legegyszerűbb azon gondolatkísérletek közül, amelyek
Einstein kvantummechanikával kapcsolatos aggályait illusztrálják. Einstein
dobozaiként vált ismertté, ugyanis eredetileg ő ismertette 1927-ben (később
de Broglie, Schrödinger és Heisenberg is átfogalmazta). Induljunk ki egy
dobozból, benne egyetlen részecskével, mondjuk egy elektronnal. A
kvantummechanika szerint a dobozba zárt elektronnak nincs határozott
helye mindaddig, amíg bele nem nézünk a dobozba, megállapítandó, hol
van. Amíg nem kerül megfigyelésre, az elektron a doboz teljes
terjedelmében lévő potenciális helyek keverékében található. Ezt a
keveréket matematikailag egy „hullámfüggvény” reprezentálja, amely a
különböző valószínűségeit fejezi ki annak, hogy az elektront a doboz
különböző helyein találjuk, amennyiben végzünk egy kísérletet. (Franciául
a hullámfüggvényt hangulatosan densité de présence-nek nevezik.) Csak a
megfigyelés által fordul át a potencialitás aktualitásba. Ekkor a
hullámfüggvény „összeomlik” (ahogy a fizikusok mondják) egyetlen
pontba, és az elektron helye határozottá válik.
Most tételezzük fel, hogy mielőtt bármilyen megfigyelési kísérletet
elvégeznénk, az elektront tartalmazó doboz közepébe válaszfalat
applikálunk. Ha ezt jól csináljuk, a benti elektron hullámfüggvénye
kettéválik: egyszerűen fogalmazva a hullámfüggvény fele a válaszfaltól
balra lesz, fele jobbra. Ez a fizikai helyzet teljes kvantumos leírása: nincs
mélyebb oka annak, hogy az elektron „ténylegesen” melyik oldalra kerül. A
hullámfüggvény nem a részecske hollétével kapcsolatos tudatlanságunkat
reprezentálja, hanem a világban valóságosan létező meghatározatlanságot.
Ezek után a doboz két felét elkülönítjük egymástól. A bal féldobozt
Párizsba, a jobbat Tokióba induló repülőgépre tesszük. Miután a dobozok
megérkeztek rendeltetési helyükre, egy fizikus Tokióban kísérletet végez
annak kiderítésére, hogy van-e elektron a jobb féldobozban. A
kvantummechanika szerint a kísérlet eredménye pusztán véletlenszerű lesz,
éppúgy, mint egy érme feldobásakor. Mivel a hullámfüggvény egyenlően
oszlik meg a két féldoboz között, ötven-ötven százalékos esélye van annak,
hogy a tokiói fizikus észleli-e elektron jelenlétét, vagy sem.
Nos, tegyük fel, hogy észleli. Ezzel a hullámfüggvény összeomlik. Az
elektron tokiói dobozban történő kimutatásának aktusa azonnal eltünteti a
hullámfüggvénynek a párizsi dobozhoz kapcsolódó részét. Mintha a párizsi
doboz telepatikusan ismerné a tokiói kísérlet (feltételezetten véletlen)
eredményét, és ennek megfelelően reagálna. Most ha egy fizikus Párizsban
néz bele a bal oldali dobozba, biztos, hogy nem talál elektront.
(Természetesen az „összeomlás” fordítva is történhetett volna, és akkor a
párizsi fizikus találja meg az elektront.)
Így működnek a dolgok abban az ortodox kvantumhistóriában, amelyet
Bohr, Heisenberg és az elmélet más alapítói kiötlöttek. A
kvantummechanika koppenhágai értelmezésének nevezik, mivel Bohr a
Koppenhágai Egyetem fizikai intézetének volt a vezetője. A koppenhágai
értelmezés szerint a megfigyelés ténye okozza, hogy a szétterülő
valószínűségi hullám pontosan elhelyezkedő részecskévé omlik össze. Ezért
azt mondták, a kvantummechanika legjobb magyarázata öt vagy kevesebb
szó: „Nem nézzük: hullámok. Nézzük: részecskék.”
Einstein számára ez abszurd volt. Hogyan okozhatná a dobozba való
puszta belenézés, hogy a szétterjedt potencialitás hirtelen átváltozzon éles
aktualitássá? És ha Tokióban belenéznek egy doboz belsejébe, ez hogyan
változtathatná meg azonnal a világ másik végén, Párizsban lévő doboz
fizikai állapotát? Ez „kísérteties távolhatás” lenne – azaz egyértelműen
ellentmondana a lokalitás elvének. Tehát valami bajnak kell lennie a
koppenhágai értelmezéssel.
Einstein intuíciója éppen az volt, amit a józan ész is diktálna: a
részecskének vagy mindvégig az egyik dobozban kellett lennie, vagy
mindvégig a másikban. Ezért Einstein arra a következtetésre jutott, hogy a
kvantummechanikának hiányosnak kell lennie. Elmosódott képet ad egy
éles valóságról, nem pedig egy elmosódott valóság éles képét, ahogy a
koppenhágai értelmezés védelmezői állították.
Bohr sosem nézett szembe „Einstein dobozainak” egyszerű
logikájával. Ehelyett inkább egy későbbi és bonyolultabb gondolatkísérletre
összpontosította polemizáló figyelmét, amelyet Einstein az 1930-as
években vetett fel, miután elhagyta Németországot, és átköltözött a
princetoni Institute for Advanced Studyba. Ezt Einstein és két ifjú
munkatársa, az Oroszországból való Boris Podolsky és a brooklyni Nathan
Rosen nevének kezdőbetűi után EPR-kísérletnek hívják.
Az EPR-gondolatkísérlet két részecskéről szól, amelyek együtt jöttek
létre, majd a maguk külön útjait járják. Einstein látta, hogy a
kvantummechanika szerint az ilyen részecskék „összefonódnak”:
korreláltak maradnak abban, ahogyan kísérletekre reagálnak, függetlenül
attól, milyen messze találhatók egymástól. Példaként tekintsük meg, mi
történik, amikor egy „gerjesztett” atom – azaz amelynek energiaszintjét
mesterségesen megnövelték – energiafeleslegétől egy fotonpár (e
részecskék a fény alkotórészei) kibocsátásával szabadul meg. A két foton
ellenkező irányban repül szét; esetleg a galaxis ellentétes oldalaira és még
azon túlra is. A kvantummechanika szerint azonban mindegy, mennyire
nagy a kettő közötti távolság, a két foton továbbra is összefonódik, mint
egyetlen kvantumrendszer. Ha ugyanannak a kísérletnek vetik alá,
mindegyik pontosan úgy reagál, mint a partnere. Ha például azt látjuk, hogy
a közeli foton sikeresen átjut egy polarizáló szűrőn (ilyen van a
napszemüvegben), akkor automatikusan tudjuk, hogy távoli partnere is ezt
tenné, feltéve, hogy a közeli és a távoli szűrő azonos szögbe vannak állítva.
Gondolhatnánk, hogy az ilyen összefonódó részecskék semmivel sem
titokzatosabbak, mint egy olyan egypetéjű ikerpár tagjai, akik különböző
városokba költöztek; ha azt látjuk, hogy a New Yorkban élő A iker vörös
hajú, akkor automatikusan tudjuk, hogy a Sydney-ben lévő B iker is vörös.
A hajszíntől eltérően azonban a kvantum tulajdonságok egészen addig nem
válnak határozottakká, amíg meg nem mérik őket. Amikor az A részecskét
megmérik, akkor a lehetőségek keverékéből hirtelen meghatározott
állapotba kerül, és a feltételezés szerint ez arra kényszeríti a vele
összefonódott partnerét, B-t, hogy a saját lehetőség-keverékéből egy
pontosan korreláló állapotba kerüljön.
Ha a kvantummechanika helyes, akkor az összefonódott részecskék
nem olyanok, mint egy egypetéjű ikerpár, hanem inkább, mint a bűvös
érmék, amelyeket néha elképzelnek a gondolatkísérletekben: bár semmilyen
módon nem változtatják alakjukat vagy súlyukat, mindig képesek ugyanúgy
földet érni, ha feldobják őket. Mintha telepatikus kapcsolat állna fenn az
összekapcsolódó részecskék között, amely lehetővé teszi számukra, hogy a
nagy távolságokon keresztül is azonnal összehangolják magatartásukat, bár
az összes ismert kommunikációs módszer – a relativitásnak megfelelően – a
fény sebessége által korlátozott.
Einstein konklúziója az EPR-gondolatkísérletben ugyanaz volt, mint
az Einstein-dobozoknál: egy ilyen kapcsolat „kísérteties távolhatás” lenne.
A kvantum-összefonódás nem lehet valós. Az egymástól nagy távolságban
lévő részecskék szorosan koreografált viselkedésének beprogramozottnak
kell lennie (mint az egypetéjű ikreknél), nem pedig korrelált véletlennek
(mint a mágikus érméknél). S mivel a kvantumelmélet nem magyarázza
meg ezt az előre beprogramozottságot (amit a fizikusok úgy emlegetnek,
mint rejtett változókat), hiányos leírást ad a világról.
 Az EPR-érvelés eddig a pontig eléggé világos. De az Einstein,
Podolsky és Rosen által 1935-ben megjelentetett írás tovább ment, és
megpróbálta hitelteleníteni Heisenberg bizonytalansági elvét, amely szerint
egy részecske fizikai tulajdonságainak egyes párjai – mint például a
részecske helyzete és momentuma – nem lehetnek egyszerre
meghatározottak. (Einstein később ezt a túlkapást a fiatalabb Podolskyra
kente, aki az EPR-anyag utolsó részét írta.) Ez kellően összezavarta a
dolgokat ahhoz, hogy támadási felületet adjon Bohr cáfolata számára,
amely a homályosság mesterművének bizonyult. Egy évtizeddel a
létrehozása után Bohr bevallotta, hogy maga is alig tudta megérteni, amit
leírt. Mégis, a legtöbb fizikus, beleunva ebbe a „filozófiai” vitába, és arra
vágyva, hogy visszatérhessen a kvantum-számításokhoz, egyszerűen azt
feltételezte, hogy Bohr megnyerte a vitát az egykori Einsteinnel szemben.
Einstein életrajzírója, Abraham Pais szerint, „ha inkább horgászni jár,
hírneve nem csökkent, sőt talán még javult is volna”.
Egy későbbi fizikus, aki ezen a konszenzuson kívül állt, John Stewart
Bell (1928–1990), egy belfasti lókereskedő fia volt. Az alkalmazott
fizikában futott be karriert, segítve a CERN (a Genf közelében lévő európai
fizikai központ) első részecskegyorsítójának megtervezését. De a fizika
fogalmi alapjait filozófus szemmel is vizsgálta. Gondolkodásának
tisztaságában és szigorúságában riválisa volt Einstein-nek. És hozzá
hasonlóan kétségei voltak a kvantummechanikával kapcsolatban. „Még
hezitáltam, hogy téves-e, de azt tudtam, hogy valami bűzlik körülötte” –
mondta.
Bell leleményes módon olyan csavart vitt az EPR-gondolatkísérletbe,
hogy az valóságos kísérletté válhatott, amely eldöntheti a
kvantummechanika és a lokalitás közötti vitát. Annak bizonyítását, hogy ez
lehetséges, a mára híressé vált „Bell-tételt” 1964-ben tette közzé.
Akármilyen meglepő, csak pár oldal középiskolai algebra kellett hozzá.
Bell ötletének a lényege az volt, hogy finomabb kérdésekkel bírja rá az
összefonódó részecskéket nemlokális kapcsolatuk felfedésére (ha egyáltalán
van közöttük ilyen). Méghozzá úgy, hogy a részecskék spinjét különböző
szögek mentén méri. A kvantum spin sajátosságai miatt minden mérés
olyan, mintha a részecskének egy igennel vagy nemmel megválaszolandó
kérdést tennénk fel. Ha két elkülönült, de összefonódó részecske ugyanazt a
kérdést kapja – azaz spinjüket azonos szög mentén mérjük –, garantált,
hogy a válasz azonos lesz, vagy két igen, vagy két nem. Az ilyen egyezés
nem szükségképpen mágikus: lehet, hogy beprogramozódott az
összefonódó részecskepárba, amikor azok együtt létrejöttek.
De ha az összefonódó részecskéknek különböző kérdéseket teszünk fel
– azaz spinjeiket különféle szögek mentén mérjük –, akkor a
kvantummechanika pontos statisztikai mintázatot jósol az igen-nem
válaszok egyezéseiből és eltéréseiből. És Bell bizonyította, hogy megfelelő
kérdés-kombinációval a kvantummechanika által megjósolt mintázat
egyértelműen nemlokális lesz. Nem tudja megmagyarázni sem az előre
történt beprogramozás, sem a „rejtett változók”, amilyenekre Einstein
gondolt. Bell tehát kimutatta: egy ilyen szoros korreláció nem jelenthet
mást, mint hogy a szétválasztott részecskék valamilyen egyelőre nem értett
módon összehangolják viselkedésüket – vagyis nemcsak azt „tudják”, hogy
távoli ikrüktől mit kérdeztek, hanem azt is, hogy az mit felelt.
Tehát Bell a következőket végezte el. Először is kitalált egy kísérletet,
amelyben két különválasztott, de összefonódó részecskén mérések bizonyos
kombinációit hajtják végre. Utána szigorú matematikai érveléssel kimutatta,
hogy ha a mérésekből kapott statisztikai mintázat az, amit a
kvantummechanika megjósol, akkor logikai alapon a kísérteties hatás elől
nincs menekvés.
Einstein kvantummechanikával folytatott vitájának az eldöntéséhez
tehát semmi más nem kell, mint elvégezni a Bell által felvázolt kísérletet, és
megnézni, kijön-e ez a statisztikai mintázat. Ezen egy darabig kifogott a
technológia, de az 1970-es évek elején a fizikusok elkezdték Bell ötletét
laboratóriumban tesztelni. Összefonódott fotonpárok tulajdonságait mérő
kísérletekben végig a Bell által azonosított statisztikai korrelációt figyelték
meg. Majd az az ítélet született, hogy a kísérteties hatás valós.[1]
Tehát Einstein tévedett volna? Tisztességesebb (még ha kissé
melodramatikus is) azt mondani, hogy a természet, amelyről kiderült, hogy
a lokalitás elvét megsértve kevésbé racionális, mint képzelte, elárulta őt.
Pedig Einstein mélyebben látott bele a kvantummechanikába, mint Bohr és
a kvantum-ortodoxia többi védelmezője. (Einstein egyszer megjegyezte,
hogy százszor több időt töltött a kvantummechanikával, mint saját
relativitáselméletével.) Ő meglátta, hogy a nemlokalitás valódi, zavaró
velejárója az új elméletnek, és nem puszta matematikai fikció, ahogy Bohr
és köre tekintették.
Tartsunk itt egy kis szünetet, s közben figyeljünk fel arra, hogy az
összefonódó részecskék közti kvantumkapcsolat mennyire különös. Először
is nem gyengül a távolsággal – szemben a gravitációval, amelynek erőssége
a távolsággal csökken. Másodszor is képes a megkülönböztetésre:
összefonódó fotonnal végzett kísérlet csak a partner fotont érinti, a közel és
távol lévő többi fotont érintetlenül hagyja. Az összefonódást a
megkülönböztetés képessége is szembeállítja a gravitációval, ahol az
egyetlen atom meglökése által keltett zavar hullámokat vet, és ezzel az
univerzum összes atomjára hatással van. Harmadszor, a kvantumos
kapcsolat azonnali: a változást, ami az egyik összefonódó részecskében
beállt, késedelem nélkül érzi a partnere, mindegy, milyen hatalmas köztük a
távolság – megint csak szemben a gravitációval, amelynek hatása
fénysebességgel terjed.
A kvantummechanikai nemlokalitás e jellemzői közül a harmadik, az
azonnaliság okozza a legnagyobb gondot. Einstein már korán látta: ez azt
jelentené, hogy az összefonódó részecskék a fény sebességénél gyorsabban
kommunikálnak egymással, amit általánosan tilt a relativitáselmélet.
Például, ha A a Föld közelében van, és összefonódott ikertestvére, B az
Alpha Centaurinál (a Naphoz legközelebbi csillagrendszer), akkor az A-n
végzett mérés azonnal megváltoztatja B állapotát, miközben A-ból B-be a
fény 4,3 év alatt jut el.
Sok fizikus hajlamos lesöpörni az asztalról a relativitáselmélet és a
kvantummechanika közti nyilvánvaló konfliktust. Kiemelik, hogy noha a
kvantum-összefonódás – úgy tűnik – „szuperluminális” (fénysebességen
túli) hatásokkal jár, ezek a hatások nem használhatók kommunikációra
(mondjuk üzenetek vagy zene küldésére). Nem lehetséges „Bell-telefon”
(John, nem Alexander Graham). Ennek oka a kvantumeffektusok
véletlenszerű volta: bár az összefonódó részecskék küldenek egymásnak
információkat, ha valaki jelet akarna továbbítani általuk, nem tudná
kontrollálni random viselkedésüket, és ezáltal üzenetet kódolni. Minthogy
nem használható kommunikációra, a kvantum-összefonódás nem vezet
olyan oksági anomáliákhoz, amilyenekre Einstein figyelmeztetett, például,
hogy időben visszafelé lehetne elküldeni egy üzenetet. Ezért a
kvantumelmélet és a relativitás – bár fogalmilag ellentétben állnak –
képesek a „békés egymás mellett élésre”.
John Bell számára mindez nem volt elegendő. „Látható
inkompatibilitás mutatkozik, méghozzá a legmélyebb szinteken, a mai
elmélet két alappillére között” – mondta egy 1984-es előadásában. Úgy
vélte: ha azt akarjuk, hogy a fizikai valóságról alkotott képünk koherens
legyen, szembe kell tudnunk nézni a relativitáselmélet és a
kvantummechanika közti feszültséggel.
2006-ban Roderich Tumulka német születésű matematikus (Rutgers
Egyetem) hasonlóképpen figyelemre méltó áttörést vitt véghez. Bell és más
filozofikus beállítottságú fizikusok meglátásaira építve sikerült megalkotnia
a nemlokális összefonódás egy olyan modelljét, amely teljesen megfelel
Einstein relativitáselméletének. A közhiedelemmel ellentétben a relativitás
nem zárja ki teljesen a fénynél gyorsabban terjedő hatásokat. (Valójában a
fizikusok emlegetnek néha tachionoknak nevezett hipotetikus részecskéket,
amelyek gyorsabban mozognak, mint a fény.) Amit a relativitás igenis kizár,
az az abszolút idő: egy egyetemes „most”, amely minden megfigyelő
esetében érvényes. Az összefonódó részecskék ilyen egyetemes órát
igényelnének, ha egymástól nagy távolságban szinkronizálni akarnák
viselkedésüket. Tumulka viszont talált egy ötletes (bár rendkívül szubtilis)
módot ennek elkerülésére. Megmutatta, hogy a kvantummechanika
bizonyos spekulatív kibővítése – komplikált okok miatt ezt Flashy GRW-
ként ismerik – lehetővé teszi az összefonódó részecskék számára a
szinkronban való cselekvést anélkül, hogy megsértenék az abszolút
egyidejűség relativitáselmélet által megszabott tilalmát. Bár e nemlokális
„kísérteties hatás” mögötti mechanizmus továbbra sem világos, Tumulka
legalább annyit bebizonyított, hogy logikailag konzisztens a relativitással –
alkalmasint ez az eredmény meglepte volna Einsteint.
Akárhogy is működik, a nemlokalitásnak forradalmi következményei
vannak térfogalmunkra nézve. Felfedezése azt sugallja, hogy talán
„holisztikus” univerzumban élünk, amelyben egymástól látszólag igen távol
eső dolgok a valóság mélyebb szintjein nincsenek is igazán szeparálva
egymástól. Mindennapi tapasztalásunk tere esetleg illúzió, egy alapvetőbb
oksági rendszer merő vetülete. Jenann Ismael filozófus szép metaforája erre
a kaleidoszkóp. Ne gondoljuk, hogy az összefonódó részecskék olyan
„mágikus zsetonok”, amelyek valahogy üzeneteket váltanak a téren
keresztül. Inkább úgy gondoljunk rájuk, mint a kaleidoszkópban mozgó
üveggyöngy többszörös képére – ugyanannak a részecskének különböző
tükörképeire.
E radikális következmények dacára a fizikusok többsége hamar
napirendre tért a nemlokalitás bizonyítása felett. A fiatalabb fizikusok, akik
már a nemlokalitással együtt nőttek fel, az egészet egyáltalán nem tartják
kísértetiesnek. „A srácok azt mondják, ez már csak így van” – jegyzi meg a
kísérleti fizikus Nicolas Gisin. Az idősebb nemzedék tagjai széles körben
vélekednek úgy, hogy a nemlokalitás bizarr volta kiküszöbölhető, ha a
kvantummechanikát „nem realista” módon szemléljük – ahogy Niels Bohr
tette –, vagyis mint arra szolgáló matematikai leleményt, hogy
előrejelzéseket tehessünk, de nem mint a valóság mását. E gondolkodásmód
egyik mai képviselője Stephen Hawking, aki ezt mondta: „Nem várom el,
hogy egy elmélet megfeleljen a valóságnak, mert nem tudom, hogy az mi.
[…] Csak az érdekel, hogy az elmélet jósolja meg a mérési eredményeket.”
De az összefonódás és a nemlokalitás mélyebb megértése ama sokéves
vita megoldásához is kulcsfontosságú, hogy miként „értelmezzük” a
kvantummechanikát. Hogyan adjunk reális képet arról, mi zajlik le, amikor
egy mérés során a hullámfüggvény titokzatosan és véletlenszerűen
„összeomlik”? Ez a probléma zavarta Einsteint, s zavarja még mindig a
fizikusok egy kicsiny és polemizáló közösségét (köztük Sir Roger Penrose-
t, Sheldon Goldsteint és Sean Carrollt), valamint a fizika filozófusait (mint
David Z. Albertet, Tim Maudlint és David Wallace-t), akik továbbra is azt
követelik a fizikától, amit Einstein: legyen egységes és érthető leírás arról,
milyen is valójában a világ. Számukra a kvantummechanika fogalmi alapjai
és a „kísérteties hatás” szerepe ezekben az alapokban továbbra is lezáratlan
vizsgálat tárgya.
20

HOGYAN FOG VÉGZŐDNI AZ UNIVERZUM?

Woody Allen Annie Hall című filmjében az egyik kedvenc jelenetem,

amikor Alvy Singer (Allen alteregója) kisfiúként egzisztenciális krízisen
megy át. Anyja elhív egy pszichiátert, egy bizonyos Dr. Flickert,
kiderítendő, mi a baj oka.
– Miért vagy lehangolt, Alvy? – kérdezi Dr. Flicker.
– Tágul a világegyetem – mondja Alvy. – A világegyetem a minden, és
ha tágul, egy napon majd széttörik és az lesz mindennek a vége.
– A te dolgod ez? – lép közbe az anyja. A pszichiáterhez fordulva
közli: – Már a házi feladatait sem írja meg!
– Mi értelme lenne? – mondja Alvy.
– Mi köze ehhez a világegyetemnek! – kiabál az anyja –, Te itt vagy
Brooklynban! Brooklyn nem tágul!
Dr. Flicker közbelép:
– Még milliárd évekig nem fog tágulni, Alvy, és nekünk itt kell jól
éreznünk magunkat, amíg itt vagyunk, nemde? Ha ha ha!
(Snitt: a Singer ház látható, amely történetesen a Coney Island
Hullámvasút alatt helyezkedik el.)
Azelőtt Dr. Flicker álláspontját osztottam ebben a kérdésben. Mekkora
ostobaság elcsüggedni a mindenség végétől! Utóvégre a kozmosz csak
körülbelül 14 milliárd éve született a Nagy Bumm által, és egyes részei még
vagy százmilliárd évig élhetőek maradnak a leszármazottaink számára, még
ha az egész tovább folytatja is a terjeszkedést.
Néhány évtizede azonban a távcsöveiken kémlelő csillagászok igen
ijesztő dolgot vettek észre. A világegyetem tágulása megfigyeléseik alapján
nem abban a méltóságteljes, folytonosan lassuló ütemben zajlott, amelyet
Einstein egyenletei megjósoltak, hanem éppen hogy gyorsult. Valamilyen
„sötét energia” nyilvánvalóan a gravitáció ellenében hajtotta, egyre
elszabadultabb ütemben lökve szét a galaxisokat. Az ezredforduló után
eszközölt mérések megerősítették ezeket a furcsa adatokat. 2003. július 22-
én a New York Times a következő vészjósló főcímmel jelent meg: „A
csillagászok a világegyetemet széthasító »sötét energia« bizonyítékáról
számolnak be.” David Letterman ezt olyan felkavarónak találta, hogy több
egymást követő éjszakán azon morfondírozott a Late Show monológjában,
miért temette el a Times a hírt az A13 oldalra.
Még nem is olyan régen a világegyetem végzetének kérdése némileg
reménytelibbnek – vagy legalábbis távolibbnak – tűnt. A múlt század
közepe táján a kozmológusok úgy képzelték, hogy a világegyetem számára
két lehetséges sors létezik. Vagy örökre tágul, egyre inkább kihűl, és egyre
sötétebb lesz, ahogy a csillagok egymás után kihunynak, a fekete lyukak
elpárolognak, és minden anyagi struktúra dezintegrálódik az elemi
részecskék egyre hígabb tengerévé: beáll a Nagy Fagy. Vagy végül leáll a
tágulás, és a világegyetem összeomlik egy vad, mindent megsemmisítő
robbanásban: ez lesz a Nagy Reccs.
Hogy a két forgatókönyv közül melyik valósul meg, egyetlen döntő
dologtól függ: mennyi anyag van a világegyetemben. Legalábbis ezt
mondja Einstein általános relativitáselmélete. Az anyag – a szűkebb
értelemben vett anyag és az energia együtt – gravitációt teremt. És ahogy
bármelyik fizikus hallgató is megmondaná, a gravitáció szív. Igyekszik a
dolgokat egyben tartani. Elegendő anyag, és így elegendő gravitáció esetén
a világegyetem tágulása végül leáll, esetleg visszafordul. Túl kevés anyag
esetén a gravitáció csak lassítja a tágulást, amely örökre folytatódik. Tehát
annak eldöntéséhez, végül hogyan múlik ki a világegyetem, a
kozmológusok úgy gondolják, nem kell mást tenni, mint megmérni. És az
előzetes becslések – számításba véve a látható galaxisokat, az úgynevezett
sötét anyagot, sőt az egész világegyetemet elárasztó apró neutrínók
össztömegét – arra utalnak, hogy a világegyetem tömege csak a tágulás
lelassításához elég, visszafordításához már nem.
Mármost amilyenek a kozmikus sorsok lenni tudnak, a Nagy Fagy
nemigen jobb a Nagy Reccsnél. Az első esetben abszolút nulla fokra
csökken a hőmérséklet, a másodikban végtelenre szökik fel. Kihunyás
tűztől vagy jégtől – melyiket válasszuk? Ám néhány fantáziadús tudós,
akiket Woody Allenhez hasonlóan a világegyetem végének víziói üldöztek,
megfogalmazták, távoli leszármazottaink eme kellemetlen körülmények
dacára hogyan folytathatják örökké az élet élvezetét. A Nagy Fagy
forgatókönyv esetében utódainknak egyre lassúbb és lassúbb élmények
végtelen sorában lesz részük, köztük rengeteg alvással. A Nagy Reccs
forgatókönyvnél egyre gyorsabb és gyorsabb élmények végtelen sora vár
rájuk, egészen a végső robbanásig. A civilizáció haladásának egyik esetben
sem lennének korlátai. Nincs hát ok egzisztenciális szomorúságra.
De a sötét energiáról szóló hír, úgy tűnt, megváltoztatja mindezt. (Nem
csoda, hogy David Lettermant is zavarta a dolog.) Elkerülhetetlen
végítéletet mond ki az intelligens élet felett a messzi, távoli jövőben.
Mindegy, hol vagyunk, a világegyetem többi része végül fénysebességgel
fog távolodni tőlünk, örökre eltűnve a megismerhetőség horizontján túlra.
Közben a tér számunkra még elérhető, egyre szűkülő régiója egyfajta
alattomos sugárzással telik meg, amely megfojtja az információ-
feldolgozást – és vele a gondolkodás lehetőségét. Nem egy Nagy Reccs
vagy Nagy Fagy felé megyünk, hanem – ami ezeknél messze rémesebb – a
Nagy Törés felé. „Teljes tudásunk, civilizációnk, kultúránk arra van ítélve,
hogy elfelejtődjék” – nyilatkozta a sajtónak egy prominens kozmológus.
Úgy látszik, a kis Alvy Singernek végül is igaza volt. A világegyetem „szét
fog törni”, és ez tényleg mindennek a végét jelenti – még Brooklynét is.
E hír hallatán eszembe jutott egy felirat, amelyről valaki azt mondta,
ott kellene lennie minden templomon: „Fontos, ha igaz.” A kozmológiára –
a világegyetemnek, mint egésznek a tudományára – alkalmazva: ez egy
nagy „ha”. Az újságokban olvasható kozmikus spekulációkat mindig egy
csipetnyi sóval kell fogyasztani. Még az 1990-es években néhány csillagász
a Johns Hopkins Egyetemtől bekerült a hírekbe, amikor kijelentették, hogy
a kozmosz türkizkék; nem telt bele két hónap, megint az újságok címlapjain
voltak, amikor azt mondták, mégis inkább bézs. Frivol példa, de a
kozmológusok hajlamosak úgy tíz évente meggondolni magukat olyan
súlyosabb kérdésekben is, amilyen a világegyetem sorsa,. Egyikük egyszer
azt mondta nekem, hogy a kozmológia valójában egyáltalán nem tudomány,
hiszen a világegyetemmel nem végezhetünk kísérleteket. Inkább olyan,
mint egy detektívregény. Még azt a kifejezést is a teológiából kölcsönözték,
amelyet olykor az univerzum végéről szóló elméletre alkalmazunk:
eszkatológia (a görög „legtávolabbi” szóból).
Mielőtt komolyabban aggódni kezdtem volna azon, hogyan fog
abszolúte minden kihunyni valamely felfoghatatlanul távoli korban, úgy
gondoltam, érdemes beszélnem néhány vezető kozmológussal. Mennyire
biztosak ők abban, hogy a kozmosz katasztrofálisan elszabadult táguláson
megy át? S vajon ennek eredményeként az intelligens élet is pusztulásra
ítéltetett? Hogy tudnak ők, mint tudósok komoly képet vágva beszélni a
„civilizáció” és a „tudat” végső jövőjéről?
 Természetesnek tűnt Freeman Dysonnal, egy angol születésű fizikussal
kezdeni, aki az 1940-es évek óta a princetoni Institute for Advanced
Studynál működött. Egyike a kozmikus eszkatológia alapító atyáinak, de
elismeri, hogy ez „némileg rossz hírű” téma. Egyben szenvedélyes
optimista is a távoli jövőt illetően: olyan világegyetemet lát, amely
„korlátlanul gyarapszik gazdagságban és komplexitásban, az élet
világegyetemét, amely örökké túlél, és szomszédai is ismerni fogják a tér és
idő elképzelhetetlen szakadékain át”. 1979-ben írt egy tanulmányt „Idő vég
nélkül” címmel. Ebben a fizika törvényeit használja annak megmutatására,
hogyan tudna az emberiség örökké virágozni egy lassan táguló
világegyetemben, még ha a csillagok meg is halnak és a fagy abszolút lesz.
A trükk: igazítsuk anyagcserénket a csökkenő hőmérséklethez,
gondolkozzunk egyre lassabban, hibernálódjunk egyre hosszabb és
hosszabb időszakokra, miközben a lényegtelen információt hulladék hő
gyanánt kiszórjuk az űrbe. Ilymódon kalkulációja szerint egy komplex
társadalom is vég nélkül fennmaradhat olyan véges energiatartalékkal,
amely nyolc órányi napsütéssel egyenértékű.
Amikor Princetonba mentem Dysonhoz, esett. A vasútállomástól
félórányi út vezetett az Institute for Advanced Studyig, amely ötszáz holdas
erdőben található egy tó mellett. Az intézet békés, túlvilági hely. Nincsenek
hallgatók, akik elvonnák a kiváló tudósok és ösztöndíjasok figyelmét
intellektuális kedvteléseiktől. Dyson irodája ugyanabban az épületben van,
ahol Einstein utolsó évtizedeit töltötte a fizika egységes elméletének meddő
keresésével.
Dyson manószerű, udvarias férfi mélyen ülő szemekkel és
karvalyorral. Ottlétemkor gyakran burkolózott hallgatásba, vagy nevetgélt
csendesen. Azzal a kérdéssel kezdtem, vajon a bizonyíték a világegyetem
egyre gyorsabb tágulásáról aláásta-e a civilizáció jövőjével kapcsolatos
reményeit.
„Nem szükségképpen. Teljesen nyílt kérdés, hogy a gyorsulás vég
nélkül folytatódik-e vagy egy idő után kifullad. Több elmélet is létezik
arról, milyen kozmikus mező okozhatja, és nincs olyan megfigyelés, amely
eldöntené, melyik a helyes. Ha az üres tér úgynevezett sötét energiája
okozza, akkor a tágulás örökké gyorsulni fog, ami az életre nézve rossz hír.
De ha egy másik erő mezeje okozza – mivel nem ismerjük, nevezzük ezt
kvintesszenciának –, akkor a tágulás valamikor a jövőben akár le is
lassulhat. Egyes kvintesszencia-elméletek azt is mondják, hogy a
világegyetem végül teljesen abbahagyja a tágulást, és összeomlik.
Természetesen a civilizáció számára ez is szerencsétlenség lenne, hiszen a
Nagy Reccset semmi nem élné túl.”
Hát akkor maradjunk most az optimista forgatókönyvnél, mondtam.
Tegyük fel, hogy kiderül: a gyorsulás időleges, és a jövőbeli világegyetem
rááll egy kellemes, szabályozott sebességű tágulásra. Milyenek lehetnek
leszármazottaink trilliószor trilliószor trillió év múlva, amikor a csillagok
már eltűntek, a világegyetem sötét és fagyott, és annyira diffúz, hogy szinte
már üres? Miből fognak állni?
„A leghihetőbb válasz, hogy a tudatos élet csillagközi porfelhők
alakját ölti” – így Dyson. Azokra a szervetlen életformákra utalt, amelyeket
a néhai csillagász Fred Hoyle képzelt el 1957-es sci-fi regényében, a A
fekete felhőben (The Black Cloud). „Töltéssel bíró porrészecskék egyre
táguló hálózata, amely elektromágneses erők útján kommunikál – ebben
rendelkezésre áll mindaz a komplexitás, amely végtelen számú új gondolat
létrehozásához szükséges.”
De hát – tiltakoztam – valóban el tudunk képzelni tudatosnak ilyen
leheletfinom dolgot, amelynek kiterjedése több milliárd fényév?
„Hát azt el tudja képzelni, hogy a koponyánkban lévő néhány kilónyi
protoplazma tudatos? Ennek a működését sem ismerjük.” Az intézetben
szinte a Dysoné melletti ajtó nyílt Ed Witten irodájára; a hatvanas éveiben
járó, égimeszelő férfit széles körben nemzedéke legokosabb fizikusának, ha
éppen nem Einstein élő inkarnációjának tartják. Egyike a húrelmélet fő
kezdeményezőinek, amely – ha lehántjuk róla a nehezen érthető matekot –
némi reménnyel kecsegtet, hogy a fizikusok által régóta keresett Minden
Elmélete lehet belőle. Witten zavarba ejtően képes összehozni a fejében
bonyolult egyenleteket anélkül, hogy bármit is leírna; beszéde szaggatott,
lágy, inkább magas, mint mély hangú. A sajtóban azt idézték tőle, hogy a
világegyetem elszabadult tágulásának felfedezése „rendkívül kényelmetlen
eredmény”. Azon tűnődtem, miért gondolja így? Csak elméleti okokból
tartja kényelmetlenek? Vagy aggódik a kozmosz sorsát érintő
következmények miatt? Mikor rákérdeztem, vonakodott egy darabig, végül
ezt mondta: „Mindkettő.”
Witten ugyanakkor arra is jó esélyt látott, hogy az elszabadult tágulás
csupán időleges, ahogy egyes kvintesszencia-elméletek jósolják, és nem
állandó, ahogy a sötétenergia-hipotézisből következik. „A kvintesszencia-
elméletek kellemesebbek, és remélem, hogy igazak is” – mondta nekem. Ha
a gyorsulás valóban nullára esik vissza, és a Nagy Törés elkerülhető, a
civilizáció vajon örökre folytatódhat? Witten bizonytalan volt. Az
aggodalom egyik oka az a lehetőség, hogy a protonok végül elbomlanak,
ami az összes anyag feloldódását eredményezi további – hm – 1033 év alatt.
Freeman Dyson a beszélgetésünk alatt kuncogott ezen, rámutatva, hogy
senki sem látott még protont elbomlani, de kitartott amellett, hogy
intelligens lények még akkor is fennmaradhatnak, ha az atomok darabokra
esnek, azáltal, hogy újra testet öltenek a „plazma-felhőkben” – elektronok
és pozitronok rajaiban. Ezt megemlítettem Wittennek. „Dyson tényleg ezt
mondta? – kiáltott fel. – Jó. Mert én úgy gondolom, valószínű, hogy a
protonok tényleg felbomlanak.”

***

Visszatérve a princetoni vasútállomásra az Ed Wittennél és Freeman

Dysonnál tett látogatásom után, a New York-i vonatra vártam, és egy
szörnyű „vegán” szendvicset majszoltam egy parkolóban. Eközben
elgondolkodtam a protonbomlásról és Dyson örökélet-forgatókönyvéről.
Mivel ütnék agyon az eonokat az ő érző fekete felhői – legyenek akár
kozmikus porból vagy elektron-pozitron plazmából – egy végképp fagyos
és sötét világegyetemben? Milyen passziók tölthetnék ki végtelen számú,
örökké lassuló gondolataikat? Végtére is (amint Alvy Singer alteregója
egyszer megfigyelte), az örökkévalóság hosszú idő, különösen a vége felé.
Lehet, hogy kozmikus sakkjátékokat játszanának, amelyekben minden
70
mozdulat évbilliókig tart. De még ebben az ütemben is mindössze 1010 év
alatt végigvennék az összes lehetséges sakkjátszmát – jóval a csillagok
kiégett hamvainak végső bomlása előtt. Akkor mit csinálnának? Eljutnának
George Bernard Shaw kilencvenkét éves kori következtetéséhez, hogy a
személyes halhatatlanság kilátása „elképzelhetetlen borzalom”? Vagy úgy
éreznék, hogy – legalábbis szubjektíve – elég gyorsan halad az idő?
Szinte megkönnyebbülés volt beszélnem pár nappal később Lawrence
Krauss-szal. A hatvanas évei elején járó, de még fiús Krauss, az Arizonai
Állami Egyetem Origins Projektjének irányítója az egyik fizikus, aki
pusztán elméleti alapokon rájött – még mielőtt a csillagászati adatok
megérkeztek volna –, hogy a kozmosz elszabadult táguláson megy
keresztül. „Úgy látszik, hogy az összes lehetséges világok
legrosszabbikában élünk” – közölte Krauss, határozottan antileibniziánus,
pesszimista hangvétellel. „Ha az elszabadult tágulás tovább folytatódik,
tudásunk az idő múlásával ténylegesen csökken. A világegyetem többi
része meglepően hamar – a következő tíz-húsz milliárd év alatt – szó szerint
eltűnik a szemünk elől. És az életnek vége – ezt még Freeman Dyson is
elfogadja. De a jó hír az, hogy nem tudjuk bizonyítani, miszerint az összes
lehetséges világok legrosszabbikában élnénk. Semmilyen véges adatkészlet
nem fogja soha lehetővé tenni számunkra, hogy biztosan megjósoljuk a
kozmosz sorsát. És valójában ez nem is igazán számít. Mert Freeman-nel
ellentétben úgy gondolom, hogy még akkor is a végzetünk felé tartunk, ha
az elszabadult fázis csak átmenetinek bizonyul.”
Mi a helyzet Dyson látomásával az érző porfelhők civilizációjáról,
amely örökre él egy táguló világegyetemben, végtelen számú gondolatot
mérlegelve véges energiatartalékkal? „Kiderül, hogy – alapvetően
matematikai okokból – csak úgy lehet végtelen számú gondolatunk, ha
nagyon sokat vagyunk hibernálva. Egyre hosszabb és hosszabb időszakokat
alszunk át, és rövid időkre ébredünk fel, hogy gondolkodjunk – akár egy
idős fizikus. De mi fog minket felébreszteni? Van egy tizenéves lányom, és
tudom, hogy ha nem ébreszteném fel, örökké aludna. A fekete felhőnek
ébresztőórára lenne szüksége, amely végtelen sokszor ébresztene véges
mennyiségű energiát használva. Amikor egy kollégámmal együtt
rámutattunk erre, Dyson megjelent egy aranyos ébresztőórával, amely
valóban képes lenne rá, de aztán úgy érveltünk, hogy végül ez az
ébresztőóra is szétesne a kvantummechanika miatt.”
Tehát, függetlenül a kozmosz sorsától, a dolgok hosszú távon
meglehetősen reménytelennek tűnnek az intelligens élet számára. De
emlékezzünk, Krauss azt mondta, hogy ez a hosszú táv nagyon-nagyon
hosszú idő. Beszélt nekem egy találkozóról, amelyet egyszer a Vatikánban
tartottak a világegyetem jövőjéről: „Körülbelül tizenöt ember volt ott,
teológusok, néhány kozmológus és biológus. Az elképzelés az volt, hogy
közös alapot találjunk, de három nap múlva egyértelmű volt, hogy nincs mit
mondanunk egymásnak. Amikor a teológusok »hosszú távról« beszélnek,
felvetve a feltámadással és hasonlókkal kapcsolatos kérdéseket, valójában
rövid távban gondolkodnak. Még ugyanazon a platformon sem voltunk.
Amikor 1050 évről esik szó, a teológusok szemei üvegessé válnak.
Mondtam nekik, fontos, hogy meghallgassák a mondanivalómat; a
teológiának, ha releváns, összhangban kell lennie a tudománnyal.
Ugyanakkor azt gondoltam, hogy „nem számít, mi a mondanivalód, mert
bármi is a teológia mondanivalója, az irreleváns a tudomány számára.”
Legalább egy kozmológusról tudtam, hogy nagyon örülne a teológia
fizikába való beépülésének, különösen, ha a világegyetem végéről van szó.
Ő Frank Tipler, a New Orleans-i Tulane Egyetem professzora. 1994-ben
furcsán zseniális könyvet tett közzé, amelynek címe The Physics of
Immortality (A halhatatlanság fizikája). Ebben azt állította, hogy a Nagy
Reccs a lehető legszerencsésebb vég lenne a kozmosz számára. Az
egyetemes megsemmisülés előtti utolsó pillanatok végtelen mennyiségű
energiát szabadítanának fel, mondja Tipler, és ez végtelen mennyiségű
számítást eredményezhet, ami végtelen számú gondolatot hozna létre –
szubjektív örökkévalóságot. Mindenki, aki valaha létezett, „feltámadna” a
virtuális valóság orgiájában, ami eléggé jól illeszkedik ahhoz, ami a
vallásos hívők szeme előtt lebeg, amikor a mennyről beszélnek. Így, míg a
fizikai kozmosz hirtelen véget érne a Nagy Reccsben, a mentális kozmosz
vég nélkül folytatódna.
Vajon Tipler boldogságos eszkatológiai jelenetét – amit Omega-
pontnak nevezett – tönkretette a hír a kozmosz elszabadult terjeszkedéséről?
Amikor beszéltem vele, bizonyosan nem így gondolta. „A világegyetemnek
nincs más választása, mint a maximális méretre való kiterjedés, majd a
végső szingularitásba való összehúzódás” – kiáltott fel déli
vontatottságával. (Alabamai születésű, és önmagát „délvidéki parasztnak”
mondja.) Állítása szerint bármely más kozmikus finálé sértené a
kvantummechanika egyik törvényét, az úgynevezett unitaritást. „Az ismert
fizikai törvények megkövetelik, hogy az értelmes élet az idő végéig
fennmaradjon, és átvegye az irányítást a világegyetem felett.”
Mikor megemlítettem, hogy – mások mellett – Freeman Dysonnak
nem világos, miért kell ennek így történnie, elkeseredetten kiáltott fel. „Ah,
elmentem Princetonba tavaly novemberben, és, ah, elmondtam neki az
érvelésemet. Elmondtam!”
Nekem is elmondta. Hosszú volt és komplikált, de a lényege az, hogy
az intelligens lényeknek jelen kell lenniük a végén, hogy mintegy
„átgyúrják” a Nagy Reccset egy bizonyos módon, nehogy az megsértse a
kvantummechanika egy másik törvényét, a Bekenstein-kötést. Öröklétünk
tehát egyenesen a kozmosz logikájába van beépítve. „Ha a Fizika törvényei
velünk – harsogta –, ki ellenünk?”
 Tipler elképzelése a végtelen bolondozásról épp a Nagy Reccs előtt
csábító volt számomra, legalábbis inkább, mint Dyson víziója, hogy az
egyre hígabb fekete felhők közössége menekül a hidegtől egy örök Nagy
Fagy közepette. De ha a világegyetem elszabadult tágulásban van,
mindkettő csak vágyálom. Az egyetlen módja annak, hogy hosszú távon
túlélhessük: ki kell kerülni ebből a pokolból. De hogy lehet kimenekülni a
haldokló világegyetemből, ha – ahogy a kis Alvy Singer rámutatott – a
világegyetem a minden?
Az az ember, aki állítása szerint ismeri a választ erre a kérdésre:
Michio Kaku. A New York-i City College elméleti fizikusa kicsit úgy néz ki
és beszél, mint Mr. Sulu a Star Trekben. A legkevésbé sem aggódik a
világegyetem sorsa miatt. „Ha a hajónk süllyed – mondta nekem –, miért ne
kapjunk elő egy mentőcsónakot, hogy elhagyjuk?”
Mi, földiek ezt még nem tudjuk megtenni – folytatta Kaku. Ez azért
van, mert csak egy 1-es típusú civilizáció vagyunk, amely csak egyetlen
bolygó energiáját tudja felsorakoztatni maga mögött. De végül, feltételezve
a gazdasági növekedés és a technológiai haladás észszerű mértékét,
fokozatosan átmegyünk 2-es típusú civilizációba, egy csillag energiáját
irányítva, majd egy 3-as típusú civilizációba, amely képes egy egész galaxis
energiáját összevonni. Akkor maga a téridő is a játékszerünkké válik.
Meglesz a hatalmunk egy „féreglyuk” megnyitására, amelyen keresztül egy
teljesen új világegyetembe csúszhatunk át.
„Persze – tette hozzá Kaku – lehet százezer év is, mire egy ilyen 3-as
típusú civilizáció kifejlődik, de a világegyetem csak évtrilliók múlva fog
igazán elkezdeni hűlni.”
Van még egy dolog, amelyre az ilyen civilizációban élő lényeknek
szükségük lesz, mutatott rá Kaku: a fizika egységes elmélete, amely
megmutatja nekik, hogyan kell stabilizálni a féreglyukat, hogy ne tűnjön el,
mielőtt elmenekülhetnének. Mindazon elméletek közül, amikkel most
rendelkezünk, a húrelmélet áll ehhez a legközelebb; de ez annyira nehéz,
hogy senki, még Ed Witten sem tudja, hogyan kell alkalmazni. Kakut a
legkevésbé sem szomorítja el, hogy a világegyetem meghalhat. „Valójában
– mondta – még lelkesít is, mert ez kényszerít, igazán kényszerít bennünket
arra, hogy a húrelméletet megtörjük. Az emberek azt mondják: »Mit
nyújtott nekem a húrelmélet az utóbbi időben? Jobb kábeltelevízió-vételt?«
Nos, erre azt mondom nekik, hogy a húrelmélet – vagy bármilyen végső,
egyesített fizikai elmélet – lehetne az egyetlen reményünk arra, hogy
túléljük e világegyetem halálát.”
Bár más kozmológusok durván elutasították Kaku mentőcsónak-
forgatókönyvét – „jó témajavaslat egy tudományos-fantasztikus történet
számára”, mondta az egyik; „valamivel a Star Trek nagy részénél is
fantasztikusabb”, jegyezte meg egy másik –, énnekem jól hangzott. De
aztán elkezdtem gondolkodni. Ahhoz, hogy 3-as típusú civilizációvá
alakuljunk, amely elég hatalmas egy új világegyetemhez vezető stabil
féreglyuk megtervezéséhez, teljes galaxisunk felett át kell vennünk az
irányítást. Ez úgy egymilliárd lakható bolygó gyarmatosítását jelenti. De ha
így fog kinézni a jövő, akkor majdnem minden olyan intelligens
megfigyelő, aki valaha létezik, e milliárd kolónia valamelyikében fog élni.
Akkor meg hogy lehet, hogy mi éppen az otthoni bolygónkon csücsülünk, a
kezdet kezdetén? Annak esélye, hogy ilyen szokatlan helyzetben legyünk –
mint a legkorábbi emberek, Ádám és Éva ekvivalensei – egymilliárd az
egyhez.

***

A Kaku mentőcsónak-elméletének valószínűtlensége miatti homályos

fenntartásaim akkor körvonalazódtak igazán, amikor beszéltem Richard
Gott III-mal, a Princeton Egyetem asztrofizikusával. Gott arról ismert, hogy
merész mennyiségi előrejelzéseket tesz a dolgok hosszú élettartamáról – az
olyan Broadway show-któl, mint a Macskák, Amerika űrprogramján
keresztül az értelmes életig a világegyetemben. Ezeket az előrejelzéseket
arra alapozza, amit kopernikuszi elvnek nevez. Az elv lényegében azt
mondja, hogy nem vagyunk különlegesek. „Ha a világegyetemben az élet
sokáig tart, miért élünk csak 14 milliárd évvel az eleje után?” – mondta
nekem Gott valószínűtlen tennesseei akcentusával; regisztere időnként
ugrott egy oktávot, mint Don Knottsé. „És ez egy zavaró tény, hogy mi,
mint faj, csak 200 000 éve létezünk. Ha sok tőlünk származó intelligens faj
fog a távoli korszakokban virágozni, akkor miért vagyunk olyan
szerencsések, hogy mi vagyunk az elsők?” Egy boríték hátulján végzett
gyors számolás után Gott megállapította, hogy 95 százalékos
valószínűséggel az emberiség több mint 5 100 évig kitart, de 7,8 millió
éven belül kipusztul (ez hosszú élettartam, amely nagyságrendben
véletlenül megegyezik más emlősfajokéval, amelyek megjelenésük után
körülbelül 2 millió évvel pusztultak ki). Gott nem hajlott az arról való
spekulációra, hogy mi fog hazavágni minket – biológiai háború?
Aszteroidával történő ütközés? Egy közeli szupernóva? Puszta életuntság?
De beszélgetésünk után úgy éreztem, hogy világegyetemünk elszabadult
tágulása a legkisebb bajunk – ha egyáltalán valós.
Gondolatmenetének pesszimista tartalma ellenére Gott vidor volt a
beszélgetés során. Valójában mindazoknak a kozmológusoknak, akikkel
eddig szót váltottam, volt egy bizonyos humoruk, amikor eszkatológiai
kérdésekről értekeztek – még Lawrence Kraussnak is, aki arról beszélt,
hogy ez az összes lehetséges világok legrosszabbika. („Eszkatológia, ez egy
nagyszerű szó” – mondta Krauss. „Soha nem hallottam róla, amíg fel nem
fedeztem, hogy ezt csinálom.”) Talán egyikük sem volt melankolikus vagy
ingerült azon kilátás miatt, hogy világegyetemünk semmivé lesz? A fizikai
Nobel-díjasra, Steven Weinbergre gondoltam, aki a világegyetem
születéséről szóló 1977-es könyvében, az Első három percben komoran ezt
írta: „Minél érthetőbbnek látszik a világegyetem, annál inkább céltalannak
tűnik.” Weinbergnek ebben a könyvében megfogalmazott pesszimista
következtetése – hogy a civilizációra a végtelen hideg vagy az
elviselhetetlen hő általi kozmikus kihalás vár – Freeman Dysont arra
inspirálta, hogy az „örök élet táguló kozmoszban” forgatókönyvvel
jelentkezzen.
Felhívtam Weinberget a Texasi Egyetemen, ahol tanít. „Szóval, azt
akarja hallani, hogy mit mond a zsémbes vénember, ugye?” – morogta mély
hangon. Egy káprázatos elméleti expozícióval kezdte: ez ugyanarra lyukadt
ki, amit korábban már hallottam, hogy senki sem tudja, mi okozza a
jelenlegi elszabadult tágulást, és hogy örökké folytatódik-e. Hozzátette, a
legtermészetesebb feltételezés az, hogy igen. De nem igazán aggódott az
egzisztenciális következmények miatt. „Számomra, az Ön számára és
mindenki más számára, akik ma körülöttünk vannak, a világegyetem
kevesebb, mint 102 év alatt ér véget” – mondta. Sajátos kaján módján
Weinberg ugyanolyan kedvesnek tűnt, mint a többi kozmológus. „A
világegyetem véget ér, és ez tragikus lehet, de ellát bennünket egy jó adag
komikummal is. Posztmodernek és szociálkonstruktivisták, republikánusok
és szocialisták, plusz az összes hitvallás lelkészei – mind végtelen forrásai a
szórakozásnak.”

***
Eljött az ideje, hogy összegezzük az eszkatológiai eredményeket. A
kozmosznak három lehetséges sorsa van: Nagy Reccs (összeomlás), Nagy
Fagy (örökös, állandó tágulás), vagy Nagy Törés (örökre gyorsuló tágulás).
Az emberiségnek szintén három lehetséges sorsa van: örök virágzás,
végtelen stagnálás vagy végső kihalás. És a nyomós érvekből ítélve, amiket
egy sor kiváló kozmológus mondott, elméletileg az A és B oszlop minden
kombinációja nyitott. Örökre virágozhatunk a virtuális valóságban a Nagy
Reccsben, vagy terjeszkedő fekete felhőkként a Nagy Fagyban. El tudjuk
kerülni a Nagy Reccset/Fagyot/Törést, ha egy féregjáraton át eljutunk egy
újabb világegyetembe. Végső kihalással szembesülhetünk úgy is, hogy
elégünk a Nagy Reccsben, vagy úgy, hogy elszigetelődünk és megfulladunk
a Nagy Törésben. Végtelen stagnálásra ítéltethetünk – ugyanazokat a
gondolatmintákat ismételnénk újra és újra, vagy talán örök időkig aludnánk
egy hibás ébresztőóra miatt – a Nagy Fagyban. Egy kiemelkedő fizikus,
akivel beszéltem, Andrej Linde a Stanford Egyetemről, még azt is
elmondta, miszerint nem zárhatjuk ki azt a lehetőséget, hogy a Nagy Reccs
után is van valami. Dacára az összes lenyűgöző elméletnek és
forgatókönyvnek, amelyet elővezetnek, a kozmikus eszkatológiát űzők
nagyon abban a helyzetben vannak, mint akik a hollywoodi stúdiók élén
állnak: senki nem tud semmit.
Mégis, a kis Alvy Singer jó társaságban van azzal, hogy lelki beteg a
kozmosz sorsa miatt, bármennyire is homályos képünk van erről. A XIX.
század végén olyan személyiségek, mint Swinburne és Henry Adams,
hasonló aggodalmukat fejezték ki a világegyetemnek az entrópia miatti
biztos hőhalála felett. Bertrand Russell 1903-ban azon gondolat okozta
„vigasztalhatatlan kétségbeeséséről” írt, hogy „az évszázadok minden
munkája, minden odaadás, minden inspiráció, az emberi géniusz minden
nappali fényessége a naprendszer grandiózus halála által kipusztulásra van
ítélve, és hogy az Ember teljesítményének egész templomát
elkerülhetetlenül maguk alá temetik a romokban heverő világegyetem
törmelékei.” Néhány évtizeddel később azonban kijelentette, hogy a
kozmikus világfájdalom ilyen kifakadásai merő „képtelenségek”, talán a
„rossz emésztés” folyományai.
Miért akarjuk, hogy a világegyetem örökké tartson? Lássuk csak –
vagy van célja a világegyetemnek, vagy nincs. Ha nincs, akkor ez a
kívánság abszurd. Ha van célja, akkor két lehetőség nyílik: vagy végül eléri
ezt a célt, vagy soha nem éri el. Ha soha nem éri el, akkor a világegyetem
hiábavaló. De ha végül eléri, akkor a világegyetem további létezése már
céltalan. Tehát akárhonnan is nézzük, az örök világegyetem vagy (a)
abszurd, vagy (b) hiábavaló, vagy (c) végül is céltalan.
E vaslogika ellenére egyes gondolkodók úgy vélik, hogy minél tovább
marad fenn a világegyetem, etikai értelemben annál jobb. Ahogy John
Leslie, a kanadai Guelph-i Egyetem kozmológiai filozófusa mondta nekem:
„Ez pusztán haszonelvű alapon igaz: minél intelligensebbek és boldogabbak
a jövőbeli lények, annál szebb a jövő.” A pesszimistább filozófusok, mint
Schopenhauer, pontosan az ellenkező álláspontra helyezkedtek: az élet
összességében annyira nyomorúságos, hogy egy hideg és halott
világegyetem előnyösebb, mint az, amelyet benépesítenek a tudatos lények.
Ha a kozmosz jelenlegi elszabadult terjeszkedése valóban azt vetíti
előre, hogy civilizációnk elenyésző pislákolására örökkévaló sötét üresség
következik, ettől ma nem lenne kevésbé érdemes élni az életet. Igaz lehet,
hogy semmi, amit ma teszünk, nem számít, amikor Napunk kiégett hamvait
trilliószor trillió év után végül lenyeli a galaktikus fekete lyuk. De az érvek
paritása alapján semmi, ami trilliószor trillió év múlva történik, nem
kellene, hogy számítson nekünk. Amint azt a filozófus Thomas Nagel
megjegyezte, különösen most nem számít, hogy trilliószor trillió év múlva
semmit sem számít, amit most teszünk.
Akkor mi a kozmológia értelme? Nyilvánvaló, hogy nem gyógyítja
meg a rákot, és nem oldja meg az energiaproblémáinkat, sem jobb szexuális
életet nem ígér. Mégis lelkesítenie kell bennünket, hogy az emberiség
történetének első olyan generációjában élünk, amely képes lesz válaszolni a
kérdésre: hogyan fog végződni a világegyetem? „Meglepődtem – mondta
Lawrence Krauss –, hogy a semmi partján ülve, a világegyetem
történetének nem különösebben érdekes időszakában, egyszerű fizikai
törvények alapján következtetéseket vonhatunk le az élet és a kozmosz
jövőjéről. Ez olyasmi, amit élveznünk kell, függetlenül attól, hogy hosszú
ideig vagyunk-e itt, vagy sem.”
Ne feledkezzünk meg a Monty Python által a klasszikus Galaxy
Songban adott tanácsról. Amikor az élet lenyom minket, amikor nagyon
kicsinek és bizonytalannak érezzük magunkat, a dal azt mondja, fordítsuk
elménket az egyre táguló világegyetem kozmikus nagyszerűségére: „Mert
itt lenn a földön minden egy nagy sz*r.”
 VIII.

KIS TANULMÁNYOK:

VÁLOGATÁS

RÖVIDEBB

ESSZÉKBŐL
KIS NAGY EMBER

Abszurd az élet? Sokan gondolják így, és indokaiknak gyakran a térhez és

az időhöz van közük. Összehasonlítva a hatalmas univerzummal, mi nem
vagyunk többek, mint végtelen kis méretű pettyek, mondják, és az ember
élettartama kozmikus időléptékben nem több egy puszta sípjelnél. Mások
nem látják, hogy téridőbeli méreteink önmagukban miért tehetik abszurddá
az életet. A filozófus Thomas Nagel úgy érvel, hogy ha az élet a jelenlegi
méretünk és élettartamunk mellett abszurd, akkor nem lenne kevésbé az, ha
több millió évet élnénk, vagy ha elég nagyok lennénk a kozmosz
kitöltéséhez. Azt hiszem, az élet abszurditása vitatott, de mindennek
hátterében felmerül egy érdekes kérdés: az univerzum szemszögéből nézve
melyik a megvetendőbb, apró voltunk vagy rövid létünk? Kozmikusan
szólva, a méretünkhöz képest vajon hosszú vagy rövid ideig élünk? Vagy a
másik irányból megközelítve, nagyok vagy kicsik vagyunk-e az
élettartamunkhoz képest?
A kérdés megválaszolásának legjobb módja, ha találunk egy-egy
alapvető egységet a tér és az idő számára, amely a két dimenziót
összehasonlíthatóvá teszi. Itt jön kézre a modern fizika. Amikor a nagyon
nagyot és a nagyon kicsit leíró elméletek (Einstein általános relativitása,
illetve a kvantummechanika) összevegyítésével próbálkoztak, a fizikusok
azt találták, hogy természetes dolog a teret és az időt úgy tekinteni, mint
amik a legkisebb léptékben diszkrét kvantumokból – mintegy geometriai
atomokból – állnak. A legrövidebb térbeli táv, amely még valamilyen
jelentőséggel bír, a Planck-hossz, ami kb. 10–35 méter (kb. 20
nagyságrenddel kisebb, mint egy proton). Egy képzeletbeli legrövidebb
órajel (néha krononnak nevezik) a Planck-idő, kb. 10-43 másodperc. (Ez az
az idő, amely alatt a fény megteszi a Planck-hosszat.)
Tegyük fel, hogy két kozmikus skálát állítunk össze, egyet a méretre és
egyet az élettartamra. Az első skála a lehető legkisebb mérettől (Planck-
hossz) a lehető legnagyobb méretig, a megfigyelhető világegyetem sugaráig
terjed. A második skála a lehető legrövidebb időtartamtól (Planck-idő) a
lehető leghosszabb időtartamig (a világegyetem aktuális kora) fog tartani.
Hol rangsorolódunk ezen a két skálán? A kozmikus méret-skálán az
emberek egy-két méteres hosszukkal többé-kevésbé középen helyezkednek
el. Nagyjából elmondható, hogy a megfigyelhető univerzum mellett
ugyanúgy törpülünk el, mint mellettünk a Planck-hossz. Ezzel szemben az
élettartam-skálának nagyon közel vagyunk a tetejéhez. A Planck-idők
száma, amelyek egy emberéletet kiadnak, sokkal, de sokkal nagyobb, mint
azon emberi élettartamok száma, amelyek az univerzum korát adják ki. „Az
emberek a létezés efemer jellegéről beszélnek. De (egy ilyen skálán)
látható, hogy egyáltalán nem vagyunk efemerek. Többé-kevésbé olyan
sokáig élünk, mint maga az Univerzum!” – nyilatkozta Roger Penrose
fizikus.
Természetesen nekünk, embereknek kevés okunk van aggódni időbeli
végességünk miatt. Sub specie aeternitatis borzasztó hosszú időt állunk ki.
De a szélsőségesen apró voltunk bizonyosan okot ad a kozmikus
zavarodottságra. Vagy mégsem? Voltaire Micromégas című filozofikus
meséjében egy óriás a Sirius csillagról meglátogatja a Földet, ahol nagyító
műszerével végül észlel egy emberekkel teli hajót a Balti-tengeren. Először
meglepődik, amikor felfedezi, hogy e „végtelenül kicsi” szakadékában
keletkezett „láthatatlan rovaroknak” – úgy tűnik – van lelkük. Aztán
eltűnődik, vajon kicsiségük valójában nem a fölény jele-e. „Ó intelligens
atomok” – mondja nekik –, „kétségtelenül nagyon tiszta örömöket kell
élveznetek a glóbuszotokon, hogy ilyen kis testetek van és láthatólag
mindannyian rendelkeztek lélekkel, életeteket szeretetben és
gondolkodásban kell eltöltenetek, ami a szellemek igazi élete”. Válaszul a
mikroszkopikus emberek elkezdenek filozófiai haszontalanságokat idézni
Arisztotelésztől, Descartes-tól és Aquinói Tamástól, amire az óriás
nevetésben tör ki.
Mi, emberek kevésbé lennénk abszurdak, ha nagyobbak lennénk?
Valószínűleg nem, de biztosan kevésbé lennénk egészségesek. Vegyünk egy
hatvan láb magas férfit. (A példa a biológus J. B. S. Haldane gyönyörű
1926-as esszéje, On Being the Right Size [A megfelelő méretről]). Ez az
óriás ember nem csak tízszer olyan magas lenne, mint egy átlagos ember, de
tízszer olyan széles és vastag is. Az össztömege tehát ezerszer nagyobb
lenne. Sajnos a csontjainak keresztmetszete csak megszázszorozódna, így
minden négyzethüvelyknyi csontszerkezetének a tízszeresét kellene elbírnia
annak a súlynak, amelyet az emberi egy négyzethüvelyk keresztmetszetű
csont visel. De az emberi combcsont az ember súlyának körülbelül
tízszerese alatt eltörik. Következésképpen, amikor a hatvan láb magas
ember megtesz egy lépést, eltöri a lábát.
Ha mi, emberek kozmikus szempontból abszurd módon aprók vagyunk
élettartamunkhoz képest, tán némi vigaszt nyerhetünk formánk lenyűgöző
összetettségéből. Ezt tette John Donne az Ájtatosságok fontos alkalmakra
(Devotions upon Emergent Occasions) című műben: „Az ember több
darabból, több részből áll, mint a világ. És ha ezeket a darabokat úgy
hosszabbítanák meg és nyújtanák ki az emberben, ahogy a világban vannak,
az ember lenne az óriás és a világ a törpe.”

HAMAROSAN ITT A VÉG

Feküdt valaha is álmatlanul éjszaka, azon gondolkozva, miért éppen most

él? Miért kell úgy lennie, hogy saját egyedi öntudata az elmúlt évtizedekben
létesült, és nem mondjuk az Antoninusok uralma alatt, vagy tízmillió év
múlva? Ha tényleg szokott ilyenekről tűnődni, és ha a merengései eléggé
szigorú formát öltenek, akkor szörnyű felismerésre juthat: az emberi faj
kihalásra van ítélve, méghozzá gyorsra.
Legalábbis egy maréknyi kozmológus és filozófus erre a
következtetésre jutott. Okoskodásuk végítélet-érvként ismert. Ez így
hangzik: tegyük fel, hogy az emberiségnek boldogabb sorsa lesz, és több
ezer vagy több millió éven át fennmarad a jövőben. Miért is ne? A Nap még
mindig csak a felénél jár 10 milliárd éves élettartamának. A Föld népessége
tizenöt milliárdnál stabilizálódhat, és utódaink még a galaxis további részeit
is gyarmatosíthatják, ami lehetővé teszi számuk sokkal nagyobb
növekedését.
De gondoljuk meg, mit jelent ez: majdnem minden ember, aki valaha
létezik, a távoli jövőben fog élni. Ez rendkívül szokatlanná tenne minket.
Tételezzük fel – óvatosan –, hogy egy milliárd új ember születik minden
évtizedben, amíg a Nap ki nem ég. Ez összesen 500 kvadrillió embert tesz
ki. Legfeljebb 50 milliárd ember élt a múltban, vagy él most. Így az emberi
faj összes tagjának első 0,00001 százalékában lennénk. Tényleg ilyen
különlegesek vagyunk?
De tételezzük fel az ellenkezőjét, hogy az emberiség azonnal
eltöröltetik, hogy valamiféle apokalipszis küszöbén állunk. Akkor
statisztikai alapon meglehetősen észszerű, hogy a jelen a mi pillanatunk.
Végtére is az ötvenmilliárd emberből, akik valaha éltek, több mint
hétmilliárd él ma, és ha egyszer nem lehet a jövőbeli korszakokban élni,
akkor a mostani messze a legvalószínűbb idő, amelyben élhetünk.
Következtetés: hamarosan itt a világvége.
Ez még transzcendentális a priori érvnek is lélegzetelállító. Az
előfeltevés ökonómiája és a következtetés extravaganciája miatt vetekszik
azzal, ahogy Szent Anzelm levezeti Isten létezését a tökéletesség
fogalmából, vagy Donald Davidson arra vonatkozó bizonyítékával, hogy a
legtöbb dolognak, amiben hiszünk, igaznak kell lennie, különben a szavak
nem a megfelelő dolgokra referálnának.
Úgy tudni, a végítélet-érvet először 1983-ban vetették fel nyilvánosan
a londoni Royal Society találkozóján. Szerzője alighanem Brandon Carter, a
fekete lyukakkal kapcsolatos munkásságáról híres ausztrál asztrofizikus
volt. Carter egy évtizeddel korábban az igen vitatott „antropikus elvnek”
volt névadója. Ez azt akarja megmagyarázni, hogy a fizika törvényei miért
olyanok, amilyenek: ha kicsit is mások lennének, az élet nem jött volna
létre, és így nem lennénk itt, hogy megfigyeljük őket. Más szóval azért
élünk ebben az univerzumban, mert az alternatív univerzumok nem
kedveznek az intelligens életnek. Carter azt vetette fel a Royal Society-nek,
hogy ugyanez érvényes az időre is: azért élünk ebben a korszakban, mert a
megelőző és a későbbi korszakok – hogy miért, nem teljes mértékben értjük
– nem voltak, illetve lesznek kedvezőek a számunkra. Ahogy az az érdekes
kozmológiai elképzelésekkel gyakran megtörténik, egyes filozófusok –
nevezetesen John Leslie, az Ontario-i Guelph-i Egyetemről – hamarosan
magukévá tették a végítélet-érvet.
Lehet, hogy szkeptikusak vagyunk, vagy egyenesen bosszankodunk a
végítélet-érvvel kapcsolatosan. Úgy fest, mint egy logikai trükk. Hogyan
hozhat egy absztrakt érvelés ilyen tapasztalati tartalomban gazdag
eredményt? A logikájában azonban nehéz hibát találni. Az egyetlen
feltételezés, amelyre szükség van – és rendkívül hihető – az, hogy ha az
emberiség fennmarad, akkor összesített számunk növekedni fog. Az általa
levont következtetést pedig a Bayes-tételként ismert valószínűségi elv
alapozza meg, amely azt írja elő, hogy egy bizonyítéknak (most élünk)
hogyan kell befolyásolnia a versengő hipotézisekhez rendelt
valószínűségeket (korábbi vég vs. későbbi vég).
Ezenkívül a végítélet-érv mindjárt nem tűnik olyan valószínűtlennek,
ha figyelembe vesszük az összes formát, amelyet a világvége ölthet. Ne az
Ebolára, az üvegházhatásra vagy a nukleáris katasztrófára gondoljunk,
hanem a kozmoszra. Egy aszteroida becsapódhat bolygónkba (az emberben
felmerül, vajon a dinoszauruszoknak eszükbe jutott-e hatvanötmillió évvel
ezelőtt ez a végítélet-érv). A Swift-Tuttle üstökös, amelyet a médiában
Doomsday Rocknak neveznek, 2126. augusztus 14-én vagy a körül
borzalmasan közel fog elhaladni mellettünk. És ez még a kisebbik veszély.
A Sarkcsillag bármikor szupernóvává válhat. Igazából a rettegett esemény
már meg is történhetett, ebben az esetben híre halálos sugárzás formájában
halad a Föld felé, amely vételekor megszüntet bennünket.
A legremekebb forgatókönyv az, amelyben hirtelen abszolúte minden
semmivé válik. A legtöbb kozmológus úgy gondolja, hogy az univerzum
sokkal közelebb áll karrierjének kezdetéhez – a Nagy Bummhoz –, mint a
végéhez, függetlenül attól, hogy ez végül egy Nagy Reccs vagy Nagy Fagy
formáját ölti. De nem zárhatják ki azt a lehetőséget, hogy a tér
„metastabilis”, ami azt jelenti, hogy bármikor spontán lecsúszhat egy
alacsonyabb energiaszintre. Ha ez történne, valahol figyelmeztetés nélkül
megjelenne egy kis „valódi vákuum” buborék, és a fény sebességével
kezdene felfúvódni. Fala óriási energiát tartalmazna, amely egy pillanat
alatt mindent megsemmisítene maga előtt: egész csillagrendszereket,
galaxisokat, galaxishalmazokat és végül magát a kozmoszt.
Nos, ez egy olyan spekulatív buborék, amely miatt érdemes aggódni.

VALÓBAN ROSSZ A HALÁL?

„Filozofikusnak” lenni valamivel kapcsolatban szokásosan annyit tesz, mint

nyugodtan, irracionális szorongás nélkül nézni szembe vele. És a
paradigmája annak, hogy mi iránt legyünk filozofikusak, az a halál. Itt
Szókratész szolgál modellként. Miután halálra ítélte egy athéni bíróság
istentelenségért, nyugodtan kiitta a halálos méregpoharat. Azt mondta a
barátainak, lehet a halál megsemmisülés, ebben az esetben olyan, mint egy
hosszú, álmatlan alvás, vagy lehet a lélek vándorlása egyik helyről a
másikra. Egyik esetben sincs mitől félni.
Cicero azt mondta, filozofálni annyi, mint megtanulni, hogyan kell
meghalni – velős kijelentés, de félrevezető. A filozófia ennél többről szól.
Általánosságban elmondható, hogy a filozófiának három problémája van:
hogyan épül fel a világ (metafizika), hogyan lehet igazolni
meggyőződéseinket (ismeretelmélet), és hogyan éljünk (etika).
Nyilvánvaló, hogy annak megtanulása, hogyan kell meghalni, a harmadik
kategóriába tartozik. Ha retorikailag rugalmasnak akarunk tűnni, azt is
mondhatjuk: azáltal, hogy megtanuljuk, hogyan kell meghalni,
megtanuljuk, hogyan kell élni.
Többé-kevésbé ez a gondolat adja az inspirációt Simon Critchley-nek a
Book of Dead Philosophershez (Halott filozófusok könyve). Ami a nyugati
polgári életet ma meghatározza, az a mindent átható rettegésünk a haláltól –
állítja Critchley, a New York-i New School filozófiaprofesszora. (Ezt a
könyvet, ahogy többször is elmondja, egy Los Angelesre néző dombon írta,
mivel ez a város a „saját megsemmisülésétől való különös rettegése miatt”
„biztosan jelölt arra, hogy a halál nemzetközi fővárosa legyen”. Amíg
félünk a haláltól, nem lehetünk igazán boldogok, vélekedik Critchley. És e
félelem leküzdésének egyik módja a filozófusok példájának szemlélése.
„Szeretném megvédeni a filozofikus halál eszméjét” – írja Critchley.
Tehát egy szellemes és gyakran szórakoztató túrára invitál minket a
filozófiatörténetben: megnézni, hogyan éltek és haltak meg filozófusok az
ősidőktől máig. Nem mindegyik ismertetett haláleset olyan épületes, mint
Szókratészé. Platón például valószínűleg tetvek okozta fertőzésben halt
meg. La Mettrie, a felvilágosodás gondolkodója jókora adag szarvasgomba-
pástétom elfogyasztását követően lehelte ki lelkét. Számos halálesetet
okoztak ütközések: Montaigne testvérét teniszlabda ölte meg; Rousseau
agyvérzésben halt meg, amelyet állítólag az okozott, hogy egy vágtató dán
dog fellökte; és Roland Barthes-t a politikus Jack Langgal elköltött ebéd
után egy ruhatisztító cég teherautója ütötte el, amelynek holtterében volt.
Az amerikai pragmatista John Dewey-vel, aki a kilencvenes éveiben járt, a
legbanálisabb történt: eltörte a csípőcsontját, majd tüdőgyulladást kapott.
Critchley a maga kaján humorával nem hőköl vissza alanyainak testi
valójától. Elszórakozik a babon (Pythagoras és Empedoklész tiltotta) és a
szélgörcsön (Metroklész annyira kétségbeesett egy előadása alatt a bab
okozta gáznemű indiszkréció miatt, hogy már-már az öngyilkosságot
fontolgatta). Szó esik Marx nemi szervének karbunkulusairól, Nietzsche
vérbajos koprofágiájáról és Freud rákos állkapocsdaganatáról, amely olyan
rossz szagú volt, hogy még kedvenc csau kutyáját is elűzte tőle. Woody
Allen-es momentumok is előfordulnak, mint amikor a haldokló
Démokritosz „sok friss, meleg cipót kéretett a házába. Ezeket az
orrlyukaihoz tartva valahogy sikerült elodáznia a halálát.” És az utolsó
szavak, amelyek közül a legjobbak Heinrich Heinétől származnak: „Isten
majd megbocsát nekem. Ez a mestersége.”
Hogyan fejleszthetjük ki a halállal való szembesüléshez szükséges
bölcsességet? Abból, ahogy a filozófusok meghaltak, nehéz konzisztens
üzenetet kinyerni. Montaigne edzett a halálra, az „állandóan jelen van
nemcsak a képzeletemben, hanem a számban is”. Spinoza volt a másik
véglet: „Egy szabad ember a halálra gondol a legkevesebbet.” Filozófus
módjára meghalni talán egyszerűen azt jelenti, hogy derűsen meghalni. Az
eszménykép David Hume, aki mikor megkérdezték, hogy a megsemmisülés
gondolata megrémíti-e, nyugodtan így felelt: „A legkevésbé sem”
Az a gondolat, hogy a halál nem olyan rossz, felszabadító lehet, de
vajon igaz-e? Az ókori filozófusok így gondolkodtak, és Critchley (Hume-
mal együtt) megfelelőnek tartja a hozzáállásukat. Azt írja: „A filozófus
szembenéz a halállal, és van ereje azt mondani, hogy az semmi.”
Három klasszikus érv létezik arra – mindegyik Epikurosztól és
követőjétől, Lucretiustól származik –, hogy miért irracionális félni a
haláltól. Ha a halál megsemmisülés, mondja az első, akkor nincsenek halál
utáni rossz élmények, amelyek miatt aggódni kellene. Ahogy Epikurosz azt
mondta, ahol a halál van, ott én nem vagyok; ahol én vagyok, ott halál
nincs. A második érv azt mondja, hogy nem számít, fiatalon vagy öregen
halunk meg, mert mindkét esetben örökre vagyunk halottak. A harmadik
rámutat arra, hogy a halál utáni nemlét csak a születés előtt fennálló nemlét
tükörképe. Miért zavarjon jobban az egyik, mint a másik?
Sajnos a három érv egyike sem támasztja alá a konklúzióját. Thomas
Nagel amerikai filozófus 1970-es Halál című esszéjében megmutatta, hogy
az elsőben mi volt a hiba. Csak mert nem tapasztaljuk olyan rossznak a
dolgot, vagy egyáltalán nem tapasztaljuk, nem jelenti azt, hogy nem rossz a
számunkra. Tegyük fel – mondja Nagel –, hogy egy intelligens személy
agysérülése miatt annyira leépül, hogy mentális állapota egy elégedett
babáénak felel meg. Természetesen ez komoly szerencsétlenség a számára.
Akkor nem ugyanez igaz a halálra, ahol a veszteség még súlyosabb?
A második érv éppilyen gyenge. Azt jelenti, hogy John Keats huszonöt
éves kori eltávozása nem volt szerencsétlenebb, mint a nyolcvankét éves
Tolsztojé, hiszen mindkettő örökre halott lesz. A furcsa ebben az érvben,
mint azt a (halott) angol filozófus, Bernard Williams észrevette, hogy
ellentmond az elsőnek. Igaz, azon idő mennyisége, amely alatt élvezhetjük
az élet javait, matematikailag nem csökkenti halálunk örökkévalóságát. De
az, hogy mennyi ideig vagyunk halottak, csak akkor számít, ha a halál
állapotában van valami nemkívánatos.
A harmadik érv, hogy a posztumusz nemlétezéstől nem kell jobban
félni, mint a prenatális nemlétezéstől, szintén összeomlik, ha közelebbről
vizsgáljuk. Ahogy Nagel megjegyezte, komoly aszimmetria van a két
szakadék között, amelyek az életünket az időben szegélyezik. A halálunk
utáni idő olyan idő, amelytől a halálunk megfosztott minket. Tovább is
élhettünk volna. Viszont nem létezhettünk volna a születésünk előtti időben.
Ha korábban fogantunk volna, mint ahogy ez ténylegesen történt, akkor
genetikai identitásunk nem lett volna ugyanaz. Más szóval, mi nem lettünk
volna mi.
A halál iránti közömbösség kultiválása nemcsak filozófiailag
értelmetlen. Morálisan is veszélyes lehet. Ha a saját halálom semmi, akkor
miért izgassam magam mások halála miatt? Hogy az epikureus attitűd –
élvezni az életet pillanatról pillanatra, és nem aggódni a halál miatt –
mennyire nem vezet sehová, ezt legjobban George Santayananál, Critchley
egyik példaadó halott filozófusánál látjuk. Miután lemondott a Harvardon,
Santayana Rómában élt, ahol az amerikai katonák 1944-ben – Olaszország
felszabadítása után – felfedezték. Amikor a Life magazin újságírója a
háborúról kérdezte, ostobán ezt felelte: „Semmiről nem tudok; az
Örökkévalóságban élek”.
Az ellenpélda a Critchley által megmagyarázhatatlanul kihagyott
Miguel de Unamuno XX. századi spanyol filozófus lehet. Senkinek sem
volt nagyobb halálfélelme, mint Unamunónak, aki azt írta: „Gyermekként
érzéketlen maradtam, amikor a pokol legijesztőbb képeit mutatták, mert
már akkor sem tűnt számomra semmi olyan szörnyűnek, mint maga a
semmi.” 1936-ban dacolva a veszéllyel, hogy egy falangista csőcselék
meglincseli, Unamuno nyilvánosan beolvasott a francóista José Millán-
Astray-nak. Házi őrizet alá helyezve Unamuno 10 héttel később meghalt. A
falangista csatakiáltás, amelyet Unamuno a leginkább visszataszítónak
talált: „¡Viva la muerte!” – Éljen a halál!

A TÜKÖR-HÁBORÚ

Egy nap sok évvel ezelőtt, amikor egy régi bérházi blokk mellett
csavarogtam New Yorkban a Lower East Side-on, egy furcsa kis boltra
bukkantam. Csak egyfajta árut értékesített: olyan tükröket, amelyek nem
fordították meg a bal és a jobb oldalt, avagy Valódi Tükröket, ahogyan az
üzlet hívja őket. A kirakatban is volt egy ilyen. Amikor belenéztem,
megdöbbentett, hogy az arcvonásaim milyen ferdének látszottak, mosolyom
milyen aszimmetrikusnak, a hajam milyen nevetségesnek, hogy a rossz
oldalon volt elválasztva. Aztán rájöttem, hogy az a kép, amivel
szembesültem, az igazi önmagam, amelyet a külvilág lát. Az a kép rólam,
amelyet megszoktam, amit egy hétköznapi tükörbe nézve látok, valójában
egy nem egybevágó hasonmás, akinek bal és jobb oldala az enyémnek a
fordítottja.
Ugyebár nincs semmi különös abban, hogy a szokásos tükrök
megfordítják a balt és a jobbot? A „bal” és a „jobb” címkék a tükörrel
párhuzamos két vízszintes irányt jelölik. A tükörrel párhuzamos két
függőleges irány a „felfelé” és a „lefelé”. De a visszaverődés optikája és
geometriája a tükörrel párhuzamos összes dimenzióra nézve pontosan
ugyanaz. Akkor viszont miért kezeli a tükör különbözőképpen a vízszintes
és a függőleges tengelyeket? Miért fordítja meg a balt és a jobbat, a fentet
és a lentet pedig nem?
Ez a kérdés először ostobának tűnhet. „Amikor a jobb kezemmel intek,
tükörbeli hasonmásom ugyanezt teszi a bal kezével”, mondjuk. „Amikor
megsimogatom a fejem, aligha várhatom el, hogy hasonmásom a lábával
tegyen így.” Jó-jó, de valószínűleg elvárhatjuk a hasonmásunktól, hogy
fejjel lefelé jelenjen meg, hogy a lába egyenesen szemben legyen a
fejünkkel – éppen úgy, ahogy a bal keze közvetlenül szemben van a jobb
kezünkkel.
Ostobaság vagy sem, a kérdés egészen mostanáig már több mint fél
évszázada bosszantotta a filozófusokat. Amennyire meg tudom mondani,
először az 1950-es évek elején merült fel, egyfajta mellékszálként
Immanuel Kant térbeli relációkkal kapcsolatos elméletének megvitatásakor.
1964-es könyvében, a The Ambidextrous Universe-ben (A kétkezes
univerzum) Martin Gardner népszerű tudományos szerző kavarta fel az
ügyet azzal, hogy a rejtélynek hamis előfeltétele van. A tükör valójában
egyáltalán nem fordítja meg a balt és a jobbot, állította; ehelyett a tükörre
merőleges tengely mentén az elülsőt és a hátsót fordítja meg. Ha mi észak
felé nézünk, a tükörképünk déli irányba, de a keleti kezünk épp keresztben
található a tükörbeli keleti kezünkkel. Gardner álláspontja szerint
egyszerűen csak „kényelmesnek tartjuk”, hogy tükörképünket jobb-bal
irányban fordítottnak hívjuk, mivel kétoldalúan szimmetrikusak vagyunk.
1970-ben Jonathan Bennett filozófus publikált egy cikket, amely Gardner
feltételezett megoldását támogatta azzal kapcsolatban, ami mára a „kissé
híres tükörproblémává” vált.
De korai volt azt hinni, hogy ezzel a probléma lezárult. 1974-ben Ned
Block filozófus a The Journal of Philosophyben közzétett egy hosszú,
diagramokkal tele tanulmányt, amelyben azt állította, hogy a „Miért fordítja
meg a tükör a jobbot és a balt, de nem a fentet és a lentet?” kérdésnek
legalább négy különböző értelmezése lehetséges. Block azt állította, hogy
Gardner és Bennett „kétbalkezesen” összekeverte e négy értelmezést; s
kitartott amellett, hogy a négy értelmezés közül kettőben a tükör valóban
megfordítja a jobbot és a balt. Három évvel később, a The Philosophical
Reviewban megjelent ugyanolyan hosszú cikkben egy Don Locke nevű
angol filozófus kijelentette, hogy Blocknak csak „félig volt igaza”. A
tükrök valóban és minden lényeges értelemben megfordítják a jobbot és a
balt, állította.
Olvasva ezeket és az azóta megjelent írásokat úgy érezhetjük, hogy a
tükörprobléma megcsúfolja a filozófiai reflexiót. Mintha az emberek a
legalapvetőbb tényekben sem értenének egyet. Például: Álljunk oldalt a
tükörnek, vállvetve a tükörképünkkel. A bal / jobb tengelyünk most
merőleges a tükör felületére. Gardner és Bennett azt mondják, hogy ebben
és csakis ebben az esetben a tükör valóban megfordítja a jobbot és a balt.
Block és Locke szerint ebben és csakis ebben az esetben saját magunk és a
tükörképünk balja és jobbja ugyanabban az irányban lesznek. (Miután
éppen berontottam az öltözőbe, hogy ezt kipróbáljam, úgy éreztem, hogy
Block és Locke táborához tartozom. Jobb karom és tükörbeli hasonmásom
jobb karja egyaránt kelet felé mutatott; másfelől a tükörképem a jobb karján
viselte az óráját, míg én az enyémet a bal oldalon hordom.)
Úgy tűnik, hogy a tükör-rejtély kulcsa a bal / jobb és a fent / lent közti
finom meg nem felelés lehet. Mindkét iránypár a test orientációjához
viszonyított (nem úgy, mint a keleti / nyugati és az égbe / földre esetében.
De ahogy minden gyermek igazolni fogja, a bal / jobb sokkal nehezebben
elsajátítható, mint a fel / le. Az emberi test két oldala között nem látunk
nagyfokú aszimmetriát. (Persze ott van a szív, de ez rejtve marad.) Tehát a
„balt” és a „jobbot” az „elöl” és a „hátul” fogalmán keresztül kell
meghatározni: a bal kezünk az, amely nyugat felé esik, amikor a földön
állva észak felé nézünk. Ez akkor is igaz marad, ha a sebész mindkét
kézfejünket levágja, és az ellenoldali karunkra varrja vissza. A bal / jobb
tehát logikailag élősködik az elülső / hátsó megkülönböztetésen, míg a fel /
le nem. És egy tükör megfordítja az elülsőt és a hátsót: ebben mindenki
egyetért. Ez kell hát legyen az oka annak, hogy a balt és a jobbat is
megfordítja – már ha valóban így tesz, ami a mai napig nem világos.
Kezd fárasztó lenni a vita? Bár a kis bolt, amit felfedeztem a Lower
East Side-on, már régen eltűnt, még mindig vehetünk Valódi Tükröt az
interneten. De meg ne próbáljunk borotválkozni előtte – hacsak nem
akarunk megdöbbenni a véres látványtól.

AZ ASZTROLÓGIA ÉS A DEMARKÁCIÓ PROBLÉMÁJA

A tudományfilozófia egyik alapvető problémája a demarkáció: Mi

különbözteti meg a tudományt a nem-tudománytól vagy az áltudománytól?
Mi teszi például az evolúciós elméletet tudományossá, és a kreacionizmust
áltudományossá?
A tudományfilozófusok nagyjából három megközelítést alkalmaztak
erre a problémára. Az egyik, hogy keressünk olyan kritériumot, amely a
tudományt elhatárolja az áltudománytól – mint Karl Popper falszifikációs
kritériuma, amely szerint egy elmélet akkor tudományos, ha kísérletileg
cáfolható. Nevezzük ezt a megközelítést módszertani pozitivizmusnak.
A második megközelítés azzal érvel, hogy a tudományt az
áltudománytól nem a módszertana határolja el, hanem egy szociológiai
kritérium: a „tudományos közösség” ítélete. Ez a nézet, amely olyan
gondolkodókhoz köthető, mint Thomas Kuhn, Polányi Mihály és Robert K.
Merton, elitista autoritarianizmusnak nevezhető.
Végül tagadni is lehet a demarkáció lehetőségét, azzal érvelve, hogy
nincs olyan észszerű magyarázat, amely miatt a tudományos
meggyőződéseket előnyben kellene részesítenünk a nem tudományosakkal
szemben. E nézetet gyakran hívják episztemológiai anarchizmusnak.
Az episztemológiai anarchisták közül a legvásottabb Paul Feyerabend
(1924–1994) volt, a maga „bármi megteszi” módszertani mottójával. Jó
barátja, Lakatos Imre (1922–1974) ellentétes álláspontot képviselt – saját
maga szerint Popper és Kuhn nézeteinek egyfajta keverékét. Ahelyett, hogy
külön-külön firtatta volna bizonyos elméletek tudományosságát, Lakatos
teljes kutatási programokat vett górcső alá, hogy aztán „progresszívnek”
vagy „degenerálódónak” minősítse őket. E szembeállítással arra mutatott rá,
hogy a tudományos konszenzus racionális is lehet, nem pusztán
tömegpszichológiai jelenség.
Feyerabendet ez nem győzte meg. „Sem Lakatos, sem senki más nem
bizonyította, hogy a tudomány jobb, mint a boszorkányság, és hogy
racionális módon halad előre”, írta egy vázlatban, amelyet a „Tézisek az
anarchizmusról” című cikkhez készített. De Lakatos soha nem adta fel,
hogy meggyőzze Feyerabendet, mennyire hibásak a nézetei; s Feyerabend
sem maradt ebben adósa.
E barátságos ellenlábasok rengeteg levelet váltottak a témáról, jókora
adag trágársággal fűszerezve – köztük olyanokkal, amelyeken ma már
aligha tudunk jóízűen mosolyogni. „Nagyon fáradt vagyok, fáj a májam,
ami kár, mert így sokkal kevésbé van kedvem lefektetni a csajokat [pedig
akad néhány remek példány az egyetemen]” – írta Feyerabend Berkeley-
ből. A köztük lévő szeretet teljesen nyilvánvaló. Lakatos, aki a London
School of Economics-on volt, gyakran így zárta leveleit: „Szeretettel,
Imre”.
Filozófiai szempontból azonban nem vehető észre álláspontjaik
közeledése a levelezés évei alatt. Ha arra gondolunk, hogy a demarkáció
mennyire vitatott kérdés, ez nem is meglepő.
Vegyünk egy látszólag könnyű esetet: az asztrológiát. Mindannyian
úgy gondoljuk, hogy az asztrológia áltudomány (bocs, Feyerabend), de azt
már messze nem könnyű megmondani, miért. A szokásos érvek a
következők: (1) az asztrológia mágikus világképből származik; (2) a
bolygók túl messzire vannak ahhoz, hogy létezhessen bármilyen fizikai
mechanizmus, amely által az emberi jellemet és sorsot befolyásolhatnák;
(3) az emberek csak a megnyugtató magyarázatok iránti vágy miatt hisznek
az asztrológiában. Csakhogy az első érv a kémiára, az orvostudományra és
a kozmológiára is igaz. A második pedig azért nem döntő, mert számos
tudományos elmélet létezett, amelynek nem volt fizikai alapja. Amikor
például Isaac Newton felvetette a gravitáció elméletét, nem tudott olyan
mechanizmussal szolgálni, amely megmagyarázta volna, mi teszi lehetővé a
gravitáció titokzatos „távolhatását”. Végül, ami a harmadik érvet illeti, az
emberek gyakran hisznek jó elméletekben illegitim okok miatt.
De ott van még a Popper-féle falszifikálhatósági kritérium – ennek
csak nem felel meg az asztrológia? Ez ígéretes érvelési iránynak tűnhet,
hisz a horoszkópokból csak homályos tendenciákat szokás kiolvasni, nem
pedig egyértelmű jóslatokat. Ám az ilyen tendenciáknak, ha léteznek, a
nagy populációk esetében statisztikai korrelációkként kellene
megmutatkozniuk.
Valójában már voltak kísérletek az ilyen korrelációk felderítésére.
Michel Gauquelin az 1960-as években huszonötezer francia születési idejét
és majdani karrierjét vizsgálta. Gauquelin nem talált szignifikáns
összefüggést a karrier és a születés idején a Nap helyzete által
meghatározott állatövi jegyek között. De bizonyos foglalkozások és egyes
bolygók pozíciói között már sikerült kimutatnia kapcsolatokat. Például az
asztrológia előrejelzéseinek megfelelően azok, akiknek születésekor a Mars
a zeniten állt, nagyobb valószínűséggel váltak sportolókká; azok pedig, akik
akkor születtek, amikor a Szaturnusz volt emelkedőben, tudósokká – s az
összefüggés mindkét esetben statisztikailag szignifikáns volt.
De ha az asztrológia tudományos státusza nem támadható popperi
alapokon, talán lakatosi alapokon igen. Néhány évvel Lakatos halála után
Paul R. Thagard filozófus részletes elemzésben érvelt amellett, hogy az
asztrológia „drámaian nem progresszív” kutatási program, így
áltudományos is. Az asztrológia Ptolemaiosz óta nem növelte magyarázó
erejét, mutatott rá Thagard. Áthatják az anomáliák, amelyek tisztázása iránt
az asztrológusok közössége csekély érdeklődést mutat. Emellett túlhaladtak
rajta a személyiség és a viselkedés alternatív elméletei, mint például a
freudi pszichológia és a genetika. (Nem mintha az utóbbi kettő nem lenne
szintén kitéve az áltudományosság vádjának.)
Lakatos maga is egyértelműen úgy gondolta, hogy az asztrológia
áltudomány – sok mással együtt. „Ne kerteljünk: a társadalomtudományok
egy szinten vannak az asztrológiával” – írta Feyerabendnek. („Épp elég
vicces, hogy a London School of Economics-ban kell tanítanom!” – tette
hozzá.) Ami Feyerabendet illeti, a tudomány egyetlen definíciója, amelyet
végül eltűrt: „ami az általános hedonizmus elvéből következik.” És mi a
helyzet az igazsággal? „Fenébe az igazsággal, bármi is legyen az. Amire
szükségünk van, az a nevetés.”

GÖDEL NEKIMEGY AZ USA ALKOTMÁNYÁNAK

Arisztotelész, minden idők második legnagyobb logikatudósa a politikai

alkotmányoknak is szakértője volt. Vajon ugyanez minden idők legnagyobb
logikatudósáról, Kurt Gödelről is elmondható? Gödel zseniális volt abban,
hogy a legváratlanabb helyeken is észrevette a paradoxonokat. A
matematika axiómáira nézett és meglátta a nemteljességet. Megvizsgálta az
általános relativitás egyenleteit, és „zárt idő-szerű hurkokat” látott. És
megvizsgálta az Egyesült Államok alkotmányát, ahol logikai kiskaput vett
észre, amely lehetővé tenné, hogy egy diktátor hatalmat szerezzen. Nos,
igaza volt?
A jelenet New Jerseyben zajlott, 1947-ben. Tizenhat évvel azelőtt
Gödel megdöbbentette az értelmiségi világot azzal, hogy bizonyította,
egyetlen logikai rendszer sem képes megragadni a matematika összes
igazságát – ez az eredmény, Heisenberg bizonytalansági elvével együtt, az
emberi tudás korlátainak ikonjává vált. Amikor a nácik megszállták
Ausztriát, Gödel az Egyesült Államokba költözött; majdnem egy évtizede
tagja volt már a Princeton-i Institute for Advanced Studynak. Ideje volt hát,
hogy amerikai állampolgárságot szerezzen. Korábban ugyanabban az évben
Einstein kozmológiai egyenleteire különös, új megoldást talált, amely
szerint a téridő inkább forog, mint tágul. A „Gödel-univerzumban”
lehetséges volna, hogy tegyünk egy nagy körutat, majd visszaérkezzünk a
kiindulási pontra, korábban, mint elhagytuk.
De Gödel időutazási kutatását megszakította állampolgársági
meghallgatása, amelyet december 5-re terveztek Trentonban. Tanúként
közeli barátait, Albert Einsteint és a játékelmélet társ-feltalálóját, Oskar
Morgensternt választotta, akik ezen a napon sofőrként is szolgáltak. Igényes
ember lévén, Gödel elhatározta, hogy a vizsgára való felkészülés során
behatóan tanulmányozza az amerikai politikai intézményeket. A
meghallgatás előestéjén izgatottan felhívta Morgensternt azzal, hogy logikai
következetlenséget talált az Alkotmányban. Morgensternt szórakoztatta az
egész, de aztán rájött, hogy Gödel ezt halálosan komolyan gondolja. Azt
tanácsolta neki, hogy a kérdést ne említse meg a bírónak, mivel tartott tőle,
hogy ezzel veszélyeztetné az állampolgársági ajánlását.
A következő napon a Trenton felé tartó rövid autóúton Einstein és
Morgenstern megpróbálták Gödel figyelmét viccekkel elterelni. Amikor
megérkeztek a bíróságra, Phillip Forman bírót lenyűgözték Gödel kiváló
tanúi, és meghívta a triót a dolgozószobájába. Némi felületes csevegést
követően azt mondta Gödelnek: „Eddig német állampolgár volt.” Nem,
javította ki Gödel, osztrák. „Mindenesetre – folytatta a bíró – egy gonosz
diktatúrában élt … de szerencsére Amerikában ez nem lehetséges.”
 „Éppen ellenkezőleg, tudom, hogy ez megtörténhet”, kiáltotta Gödel,
és elkezdte magyarázni, hogyan teszi lehetővé az Alkotmány, hogy ilyesmi
bekövetkezzen. A bíró azonban jelezte, hogy ez őt nem érdekli, Einsteinnek
és Morgensternnek pedig sikerült lecsendesítenie a vizsgázót. (Ez az
eszmecsere az 1998-as In the Light of Logic (A logika fényében) című
könyvben olvasható Solomon Feferman logikatudós nyomán, aki közvetve
Morgensterntől hallotta.)
Néhány hónappal később Gödel letette az állampolgársági esküt.
Bécsben élő anyjának írt levelében megjegyezte: „az ember azzal a
benyomással tért haza, hogy az amerikai állampolgárság, ellentétben a
legtöbb másikkal, valóban jelent valamit.”
Közülünk mindazoknak, akik soha nem olvasták a teljes Alkotmányt,
ez az anekdota meglehetősen nyugtalanító. Mi volt az a logikai hiba,
amelyet Gödel felfedezni vélt a dokumentumban? Vajon az alapító atyák
véletlenül nyitva hagytak egy jogi kiskaput a fasizmus előtt?
Emlékeztetni kell arra, hogy Gödel nemcsak rendkívül logikus volt,
hanem rendkívül paranoiás is, és nem kicsit naiv. Volt benne valami
elbűvölően Pnyin-szerű. Hitt a szellemekben; morbid módon rettegett a
hűtőgázoktól; a rózsaszín flamingót, amit fiús modorú felesége az ablakba
tett, így dicsérte: „furchtbar herzig” (rettentően bájos); és az újságbeli
fotón elvégzett orrmérései alapján meg volt győződve arról, hogy
MacArthur tábornokot egy szélhámossal helyettesítették. Paranoiája
azonban határozottan tragikus volt. Azt hitte, „bizonyos erők” a világban
azon „dolgoznak, hogy teljesen aláássák a jót”.
Nos, hol volt az ellentmondás, az Alkotmányban, vagy Gödel fejében?
Úgy döntöttem, hogy konzultálok erről az alkotmányjog egy kiemelkedő
professzorával, Laurence Tribe-bal. Amellett, hogy a Harvard Law School-
on tanít, Tribe egyetemista korában az algebrai topológiában is remekelt.
„Valószínűtlen, hogy Gödel talált volna valamit, ami p és nem-p
formában kifejezhető”, mondta Tribe. „Ami őt zavarhatta, az az V. cikk,
amely szinte semmilyen lényeges megkötést nem mond ki arról, hogyan
módosítható az Alkotmány. Ezt értelmezhette úgy, hogy mindaddig, amíg
egy módosítást az előírt módon javasolnak és hagynak jóvá, az
automatikusan az Alkotmány részévé válik, még akkor is, ha megszünteti a
köztársasági államforma lényegi jellemzőit, és gyakorlatilag az emberi
jogok mindenfajta védelmét eltörli.
 Tribe folytatta: „De ha jól látom, Gödel aggodalma egy non sequituron
alapult. Az az elképzelés, hogy bármely alkotmány olyan szilárdan
körülbástyázhat alapjogokat és elveket, hogy azok a szabályos elvetéssel
szemben sérthetetlenné váljanak, irreális. Az olyan nemzeteknél, mint
India, ahol bizonyos alapelveket megváltoztathatatlannak nyilvánítottak,
semmiképpen sem tapasztaltak nagyobb hűséget az emberi jogokhoz vagy a
demokráciához, mint az Egyesült Államokban.
Néhány más jogtudós is, akikkel beszéltem, egyetértettek Tribe-bal,
hogy Gödelt az V. cikk zavarhatta. De az a rejtély, hogy vajon talált-e valódi
gubancot az Alkotmányban, kicsit olyan, mint hogy Fermat-nak valóban
volt-e „csodálatos bizonyítéka” az utolsó tételére. Milyen jó lenne, ha én
lettem volna a bíró ezen az állampolgársági meghallgatáson. Micsoda
lehetőség: az ember előre hajol, belenéz ennek az izgatott zseninek a
szemébe, és azt mondja: „Biztosan tréfál, Gödel úr.”

A LEGKISEBB HATÁS ELVE

Tegyük fel, hogy Ön a parton áll, a víztől bizonyos távolságra.

Kétségbeesett kiáltozást hall. Balra nézve azt látja, hogy valaki fuldoklik.
Úgy dönt, hogy megmenti ezt a személyt. Kihasználva, hogy gyorsabban
mozog a szárazföldön, mint a vízben, a hullámtörő szélének egy pontjáig
fut, ami közel van a fuldokló személyhez, és onnan közvetlenül feléje úszik.
Az Ön útja emberéig a lehető leggyorsabb, de nem egyenes vonal. Ehelyett
két egyenes szakaszból áll, amelyek szöget alkotnak ott, ahol a vízbe
belegázol.
Most vegyünk egy fénysugarat. Akárcsak Ön, gyorsabban halad át a
levegőn, mint a vízen. Ha az A pontból indul a levegőben, és a B pontba
érkezik a vízben, akkor nem halad egyenes vonalban. Inkább egyenes úton
halad az A ponttól a víz partjáig, egy kicsit irányt vált, majd egy újabb
egyenes úton halad a víz B pontja felé. (Ezt nevezik fénytörésnek.) Ahogy
Ön is tette, amikor megmentette a fuldoklót, a fénysugár megvizsgálja a
célállomását, majd kiválasztja azt a pályát, amelyen a legkisebb idő alatt jut
oda, tekintettel arra, hogy a két elemben, amelyen át kell kelnie, a haladás
sebessége eltérő.
De ugye ez nem lehet helyes? A fénysugár által választott útvonalra
vonatkozó magyarázatunk, amelyet Pierre de Fermat először a XVII.
században fogalmazott meg, mint a „legrövidebb idő elvét”, azt jelenti,
hogy a fény valahogy előre tudja, hova megy, és célszerűen cselekszik,
hogy oda eljusson. Ez egy úgynevezett teleológiai magyarázat.
Arisztotelészre megy vissza az a gondolat, hogy a természetben a
dolgok célirányosan viselkednek. A végok Arisztotelész fizikájában a cél
avagy telos, amelyet a változó dolog megcéloz. Amikor egy változást annak
végoka alapján magyarázunk, valójában az általa elért eredményről
beszélünk. Ezzel szemben a hatóok az, amely a változás folyamatát
kezdeményezi. A változásnak a hatóokból történő magyarázata annyi, mint
megmagyarázni azt az előzetes feltételek alapján.
A tudományos fejlődés a vele kapcsolatos egyik nézet szerint annyit
tesz, mint a teleológiai (végok-) magyarázatokat mechanisztikus (hatóok)
magyarázatokkal helyettesíteni. A darwini forradalom például így is
nézhető: olyan tulajdonságok, amelyek célszerűen tervezetteknek tűntek,
mint a zsiráf hosszú nyaka, új magyarázatokat kaptak a véletlen variáció és
a természetes kiválasztás vak folyamatának eredményeiként.
A fizikában viszont ennek szinte a fordítottja történt. 1744-ben a
francia matematikus és csillagász, Pierre-Louis Moreau de Maupertuis egy
nagy teleológiai elvet terjesztett elő, amelyet a „legkisebb hatás elvének”
neveztek; ezt Leibniz inspirálta (illetve Maupertuis talán tőle lopta). Fermat
legrövidebb idő elvének elvontabb változataként Maupertuis e törvénye
lényegében azt mondta, hogy a természet mindig a leggazdaságosabb
módon éri el céljait. És mi volt ez a „hatás”, amellyel a természet állítólag
takarékoskodik? Maupertuis leírása szerint a tömeg, a sebesség és a
távolság matematikai vegyüléke.
Eredeti formájában a legkisebb hatás elve túlságosan homályos volt
ahhoz, hogy a tudomány számára nagy hasznot hozzon. De hamarosan
élesített rajta a nagy XVIII. századi matematikus, Joseph Lagrange. 1788-
ban, Newton Principiája után egy évszázaddal Lagrange közzétette
ünnepelt Mécanique analytique-jét, amely a legkisebb hatás elve alapján
fejezte ki a newtoni rendszert. A következő évszázadban az ír William
Rowan Hamilton ugyanazt a végok-gondolatot öntötte formába, ez
Hamilton-elv néven vált ismertté, és belőle a teljes newtoni mechanika és
optika levezethető.
A legkisebb hatás elve különféle formáiban azóta is rendkívül jelentős.
Einstein relativitási egyenletei, amelyek helyettesítették a newtoni
gravitációét, olyan hatás-elvből származnak, amely nem ellentétes a
Maupertuis által meghatározottakkal. „A fizikai tudomány legmagasabb és
legvágyottabb célja az összes megfigyelt és majd megfigyelhető természeti
jelenség összevonása egyetlen egyszerű alapelvbe – mondta Max Planck, a
kvantumelmélet alapítója. – Az elmúlt évszázadok során a fizikai tudomány
eredményeit fémjelző többé-kevésbé általános törvények között a legkisebb
hatás elve talán az, amely a legközelebb jutott az elméleti kutatás ideális
végső céljához.”
Ha a legkisebb hatás elve (vagy annak modern változata) valóban a
tudomány csúcsát jelenti, mit mond ez el a világról? Azt, hogy van egy
céltudatos intelligencia, amely minden dolgot minimális erőkifejtéssel
irányít, ahogy Maupertuis, Lagrange és Hamilton hitték?
Van egy egyenletekből álló készletünk, amely a világot a hatóokokkal
magyarázza. Van még egy készletünk, amely a végokokkal magyaráz. A
második készlet talán egyszerűbb, mint az első, és termékenyebb az új
felfedezésekben. De a kettő azonos helyzetet ír le, és ugyanazt az
előrejelzést adja. Ezért, ahogy Planck mondta: „ebben az esetben
mindenkinek magának kell eldöntenie, melyik szempontot gondolja
alapvetőnek.” Ha akar, teleológus lehet. De lehet mechanikus is, ha ez
jobban illeszkedik az elképzeléseihez. Vagy arra gondol, hogy ez megint
egy olyan metafizikai megkülönböztetés, amely nem számít.

EMMY NOETHER GYÖNYÖRŰ TÉTELE

Tegyük fel, ki akarjuk jelenteni, hogy egy bizonyos elmélet a világról

objektíve igaz. Mit jelenthet ez? Nos, többek között azt, hogy az elméletnek
minden megfigyelő számára igaznak kell lennie, tekintet nélkül
nézőpontjukra. Azaz érvényessége nem függhet attól, hogy Ön hol áll, vagy
történetesen miképpen nézi, vagy hogy mennyi az idő.
Az olyan elméletet, amely független a perspektívától, szimmetrikusnak
mondjuk. Szokásos értelemben a „szimmetrikus” kifejezés tárgyak, és nem
elméletek leírására szolgál. Az emberi arcok, a hópelyhek és a kristályok
bizonyos módon szimmetrikusak. A gömb nagyobb fokú szimmetriával bír,
mint bármelyikük, mert akárhogy forgatjuk, megtartja ugyanazt a formát.
Itt rejlik egy utalás arra, hogyan definiálható a szimmetria ennél
elvontabban. Egy dolog szimmetriával rendelkezik, ha van valami, amit
megtehetsz vele, de utána pontosan ugyanúgy néz ki, mint előtte. Ez volt a
Hermann Weyl fizikus (1885–1955) által javasolt meghatározás. Egy
elméletről akkor mondják, hogy szimmetrikus, ha megtehetsz vele valamit
– mint a koordináták térben vagy időben történő eltolása –, amit követően
az elmélet egyenletei pontosan úgy néznek ki, mint korábban. A
koordináták eltolása olyan, mint a perspektíva változása. (Például az
elmélet idő-koordinátájának eltolásával a perspektívát a jelenből a múltba
vagy a jövőbe mozdítjuk el.) Ennélfogva minél több szimmetriával
rendelkezik egy elmélet, egyenletei annál egyetemesebben érvényesek.
Eddig csak a múlt század egyik leginkább alulértékelt felfedezésének
színpadát rendeztem be: Minden szimmetriához, amivel egy elmélet
rendelkezik, létezik egy neki megfelelő megmaradási törvény, amelynek
érvényesnek kell lennie abban a világban, amelyet leír. A megmaradási
törvény azt mondja ki, hogy egy bizonyos mennyiséget nem lehet sem
létrehozni, sem megsemmisíteni. Ha adott elmélet szimmetrikus a térbeli
eltolásra – azaz, ha egyenletei változatlanok maradnak a térbeli perspektíva
eltolódásakor –, ebből az impulzus megmaradásának törvénye következik.
Hasonlóképpen, ha az elmélet szimmetrikus az időbeli eltolásra, ez
magában foglalja az energia megmaradásának törvényét. Az irány
eltolódásra való szimmetria magában foglalja a szögsebesség
megmaradásának törvényét. Más, kifinomultabb szimmetriák még
kifinomultabb megmaradási törvényeket jelentenek.
A szimmetria és a megmaradás közti szoros kapcsolat Richard
Feynman szavaival „a legmélyebb és legszebb dolgok” egyike, olyannyira,
hogy „a legtöbb fizikus még mindig valamelyest megdöbbentőnek tartja”.
Azokról a törvényekről, amelyekről korábban azt gondolták, hogy a
természeti világ puszta tényei – mint a termodinamika első törvénye, amely
azt mondja ki, hogy az energiát sem létrehozni, sem elpusztítani nem lehet
–, az derült ki, hogy lényegében az objektív tudás lehetőségének
előfeltételei. Amikor megfogalmazunk egy olyan elméletet, amely nemcsak
saját szemszögünkből érvényes, hanem a perspektívák teljes tartományában
is, ezzel együtt elkötelezzük magunkat egy megmaradási törvény mellett.
Ez a kijelentés határozottan kanti ízű. De Kant transzcendentális érvelése
elmosódott és gyakran téves volt. Ezzel szemben a szimmetria-megmaradás
kapcsolatot „légmentes” logikai szigorral bizonyította be egy nő, Emmy
Noether.
Emmy Noether a XX. század legnagyobb tiszta matematikusai közé
tartozott. 1882-ben született Bajorországban, 1907-ben PhD-zett. Annak
ellenére, hogy ugyanolyan szintet ért el, mint nagyszerű kollégái, David
Hilbert, Felix Klein és Hermann Minkowski, nőként el volt zárva attól,
hogy rendes professzor legyen, de arra lehetőséget kapott, hogy
Privatdozentként nem fizetett előadásokat tartson. Amikor 1933-ban a nácik
hatalomra kerültek, a zsidó Noether elveszítette ezt a félhivatalos állását
Göttingenben. Az Egyesült Államokba menekült, ahol Bryn Mawr-ban
tanított, és a princetoni Institute for Advanced Studyban tartott előadásokat.
1935-ben hirtelen halt meg műtét utáni fertőzésben.
Barátja, Hermann Weyl azt vágta a nagyhangú, testes Noether fejéhez,
hogy úgy néz ki, mint egy „energikus, rövidlátó mosónő”. Amellett, hogy
az absztrakt algebra egyik úttörője volt, jelentős irodalmi tehetséggel
rendelkezett: írt verseket, regényt, önéletrajzot és társszerzője volt egy
színdarabnak. 1918-ban publikált felfedezését, miszerint a szimmetriák egy
elméletben megmaradási tételeket vonnak maguk után, néha Noether-
tételnek nevezik.
Azt jelentené Noether elmélete, hogy a megmaradási törvények nem
„ott kint” vannak a világban, hanem pusztán megismerési folyamataink
produktumai? Az ilyen idealista értelmezésnek ellen kell állni. A világ
igenis gyakorol bizonyos irányítást arra, hogy a vele kapcsolatos igaz
elmélet mennyire lehet szimmetrikus, vagyis egyetemes. Egyes szimmetriák
kísérletileg kudarcot vallottak. 1957-ben például Tsung-Dao Lee és Chen
Ning Yang nyerte el a fizikai Nobel-díjat annak bizonyításáért, hogy egy
bizonyos részecske-bomlási folyamat megsértette a „paritás megőrzését”,
ami azt jelenti, hogy a fizika törvényei kissé eltérőek lennének egy olyan
univerzumban, amely tükörképe lenne a miénknek.
Ha az energia megmaradásának törvényéről valaha is kimutatnák,
hogy hibás, a következmények komolyabbak lennének. A világ valódi
elmélete akkor, ahogy a Noether-tételből tudjuk, attól függene, hogy
mennyi az idő – ami nagy csapást jelentene az „objektivitásra” nézve.
A furcsa dolog az, hogy a tudománytörténet számos pontján úgy tűnt,
mintha az energia-megmaradási elv megbukott volna. Azonban minden
alkalommal megmentette az energia fogalmának általánosabbá és
absztraktabbá tétele. Ami tisztán mechanikai fogalomnak indult, végül
magába foglalta a termikus, elektromos, mágneses, akusztikus és optikai
energiafajtákat, s ezek – szerencsére – mind egymásba konvertálhatók.
Einstein relativitáselmélete révén még az anyag is tekinthető „megfagyott”
energiának.
 Henri Poincaré egyszer megjegyezte: hogy ne kelljen lemondani az
energiamegmaradásról, inkább új energiákat találunk fel, hogy
megmentsük. Emma Noether mélyen szép felfedezésének köszönhetően
tudjuk, miért: a fizikai igazság időtlensége múlik rajta.

KÉNYSZERÍTŐ EREJŰ-E A LOGIKA?

Sydney Smith angol pap és szatíraíró egyszer megfigyelt két nőt, akik
tetőtéri ablakukból kihajolva veszekedtek egy szűk Edinburgh-i utcán át. „A
két nő soha nem fog egyetérteni – jegyezte meg. Különböző premisszákból
[az angol premise szó másik jelentése: helyiségekből] érvelnek.”
Ez a XIX. század elején történt. Ma a helyzet rosszabb. Még ha
ugyanazok is a premisszáink, mint vitapartnerünknek, az sem garantálja,
hogy végül ugyanarra a konklúzióra jutunk. Ugyanazt a logikát is osztanunk
kell.
A logika célja megkülönböztetni az érvényes érvelési formákat a
hibásaktól, az úgynevezett falláciáktól. Ha Ön az általam elfogadott
premisszákból kiindulva fallácia-érveléssel nekem nem tetsző
konklúziókhoz vezet engem, nem vagyok köteles ezt elfogadni. Másrészről,
ha az Ön által elfogadott premisszákból kiindulva logikailag érvényes
érveléssel elvezetem Önt egy Önnek nem tetsző konklúzióhoz, akkor
kénytelen azt elfogadni.
„Mi kényszerít rá?” – kérdezi Ön. „A racionalitás ítélőszéke” –
válaszolom. Az a tény, hogy érvelésem logikailag érvényes, azt jelenti,
hogy a premisszák nem lehetnek igazak anélkül, hogy a konklúzió igaz
lenne; így ha elhiszi a premisszákat, akkor el kell hinnie a konklúziót is,
különben Ön irracionális. „Mi abban a rossz, ha valaki irracionális?” – kérdi
kihívóan. Erre még mélyebbre ások: megindoklom, hogy miért fogadja el
az indokaimat, de ez Önt ugyanúgy hidegen hagyja. Amit viszont szeretnék,
hogy logikámat furkósbottá alakítva végül megadásra kényszerítsem.
A logika tehetetlenségét Robert Nozick ünnepelte 1981-es
Philosophical Explanationsében (Filozófiai magyarázatok). „Miért akarnak
a filozófusok arra kényszeríteni másokat, hogy bizonyos dolgokat
elhiggyenek? – kérdezte. – Udvarias így viselkedni valakivel?” A
logikatudósok valójában arra a fajta érvelésre szeretnének szert tenni,
mondja Nozick sötéten, amely az agyban olyan utóhatást kelt, hogy a
személy úgy érezze: „ha megtagadja a következtetés elfogadását, meghal”.
Az egyik alapvető logikai elv a nem-ellentmondás törvénye, amely azt
mondja ki, hogy egy állítás és annak tagadása nem lehet egyaránt igaz.
Valójában sokan megsértik ezt a törvényt anélkül, hogy észrevennék.
Elhiszik a p, q, r és s állításokat, miközben rejtélyes módon nem veszik
észre, hogy a q, r és s együttesen maga után vonja nem-p-t. Ha felhívjuk
erre a figyelmüket, akkor esetleg kivetik a p állítást a krédójukból.
Valószínűbb azonban, hogy a jelentéseken lovagolva megpróbálják
kiküszöbölni az inkonzisztencia-vádat. („Amit mondtam, az az, hogy a
semleges országokat nem szabad megszállni. Ez nem megszállás volt,
hanem állomásozás”).
De mi van, ha a beszélgetőpartnere Walt Whitman szellemét idézve azt
mondja: „Ellentmondok magamnak? Nagyon jó, akkor ellentmondok
magamnak.” (A fizikus Niels Bohr egyszer közel került ehhez. Egy kolléga,
aki lópatkót látott Bohr irodai ajtaján, megjegyezte: „Nem igazán hisz
ebben a cuccban, ugye?” Bohr válasza: „Nem, de hallom, hogy azok
számára is működik, akik nem hisznek benne.”) Mit lehet mondani egy
ilyen személynek?
„Ez az egész tudományt lerontaná – mondta W. V. Quine, a XX.
század egyik legkiválóbb logikatudósa: „Bármely »p és nem-p« formájú
konjunkcióból logikailag következik minden mondat, bármi is legyen az;
ezért egy mondatnak és a tagadásának igazként való elfogadása arra ítélne
bennünket, hogy minden mondatot igaznak fogadjunk el, és így az igaz és a
hamis közti minden különbségtétel érvényét veszítené.” Hogy értsük, mire
gondolt Quine, tegyük fel, hogy Ön egyaránt hisz p-ben és nem-p-ben.
Mivel hiszi, hogy p, hinnie kell a p vagy q-ban is, ahol q bármilyen
tetszőleges állítás. De a p vagy q és nem-p-ből nyilvánvalóan következik,
hogy q. Ezért bármely tetszőleges állítás igaz. (Ennek latin kifejezése: ex
contradictione quodlibet.)
Az a gondolat, hogy egy ellentmondás azért rossz, mert abszolúte
bármi következik belőle, egy nem-logikus számára furcsának tűnhet.
Bertrand Russell egyszer megpróbálta ezt bizonyítani egy nyilvános
előadásán, amikor valaki bekiabált: „Akkor bizonyítsa be nekem, hogy ha
kettő meg kettő az öt, akkor én vagyok a pápa” – mondta a kötözködő.
„Hogyne! – felelte Russell. „A »kettő meg kettő egyenlő ötből« következik,
levonva hármat mindkét oldalról, hogy kettő egyenlő eggyel. Ön és a pápa,
az kettő, tehát Ön egy [a pápával].”
A formális logika, amit a filozófiai tanszékeken hagyományosan
tanítottak, egyeseknek „kényszerítőnek” tűnhet. Ruth Ginzberg filozófus
vitatta a modus ponens törvényét, amely szentesíti a „ha p, akkor q; de p;
ezért q” formájú következtetéseket. Ginzberg azt állítja, hogy a modus
ponenssel a férfiak a nőket – akik feltételezhetően kevésbé valószínűen
ismerik fel annak feltételezett érvényességét –, mint „irracionálisakat”
marginalizálják. Kicsit másfelől, egyes önjelölt reformerek szerint a
falláciákat inkább úgy kell tekinteni, mint „együttműködési kudarcokat”,
nem pedig, mint érvelési hibákat. Mások „a jóhiszeműség elvének”
elfogadását támogatják: ha például a beszélgetőpartnerünk érvelése zavaros,
próbáljuk azt úgy átértelmezni, hogy érvényessé váljon.
Az, hogy ez a megközelítés jobb út-e az igazsághoz, vitatható. De az
újfajta finomkodás a logika terén minden bizonnyal azzal fenyeget, hogy a
viták némileg elveszítik zamatukat. A logika – vagy annak csalóka látszata
– általi kényszerítés csodálatos küzdősport lehet. Gondoljunk csak a
Diderot és a svájci matematikus, Leonhard Euler közötti, 1773-ban lezajlott
nagy összetűzésre Nagy Katalin udvara előtt. Az ateista Diderot szinte
semmit nem tudott a matematikáról. Euler, a buzgó keresztény, ahogy
közeledett a filozófushoz, meghajolt, és igen ünnepélyesen ezt mondta:
„Uram, (a+bn)/n=x, tehát Isten létezik. Válaszoljon!” Mindenki kacajban
tört ki, ahogy Diderot összeomlott az elképesztő következtetéstől.
Másnap Diderot megkérte Katalint, engedje meg, hogy visszatérjen
Franciaországba. A cárnő kegyesen beleegyezett a kérésbe.

NEWCOMB PROBLÉMÁJA ÉS A VÁLASZTÁS PARADOXONA

Robert Nozick filozófus (1938–2002) az Anarchy, State, and Utopia

(Anarchia, állam és utópia) szerzőjeként vált híressé. A minimális állam
ezen alaposan megindokolt védelme, amely 1974-ben jelent meg,
mindenhol a libertárius típusokkal rezonált, és számos, a Varsói Szerződés
blokkjából érkező disszidensnek lett a bibliája. De Nozick sosem gondolt
magára úgy, mint politikai filozófusra. (Az Anarchia, állam és utópia
állítása szerint „baleset volt”; harvardi kollégája, John Rawls Az
igazságosság elmélete (The Theory of Justice) című könyvének
megjelenése ösztönözte a megírására.) Őt jobban érdekelte a racionális
választás és a szabad akarat. Filozófiai karrierjét egy csodálatos paradoxon
indította el, amely mindkét témát érintette. Ezt a paradoxont nem maga
Nozick találta ki, hanem egy kaliforniai fizikus, William Newcomb; és egy
közös barátjuk, a princetoni matematikus David Kruskal útján jutott el
Nozickhoz egy koktélpartin („a legfontosabb, amelyen valaha részt
vettem”, mondta Nozick, aki cseppet sem félt a partiktól).
Nozick erről a paradoxonról disszertációjában is írt, majd 1969-ben
megjelentetett egy cikket „Newcomb problémája és a választás két elve”
címmel. Innen indult, ahogy a The Journal of Philosophy írt róla, a
„Newcomb-mánia”. A filozófia világában hirtelen mindenki Newcomb
problémájáról írt és vitatkozott. Most, fél évszázaddal később, Nozick és
több tucat más filozófus erőfeszítései ellenére a paradoxon ugyanolyan
zavarba ejtő és megosztó, mint amikor először megfogalmazták.
Newcomb problémája a következő. Az asztalon két zárt doboz
található, az A és B doboz. Az A doboz ezer dollárt tartalmaz. A B doboz
vagy egymillió dollárt rejt, vagy semmit. Választhat két lehetőség között:
(1) mindkét doboz tartalmát kiveszi; vagy (2) csak a B dobozban lévőt veszi
ki.
Itt kezd a dolog érdekessé válni. Képzeljünk el egy olyan Lényt, amely
nagy pontossággal képes előre megjósolni az Ön döntéseit. Gondolhat erre
a Lényre úgy, mint egy géniuszra; egy másik bolygóról származó
felsőbbrendű intelligenciára; egy szuperszámítógépre, amely ki tudja
fürkészni az Ön elméjét; vagy egy nagyon agyafúrt pszichológusra; vagy
Istenre. A Lény a múltban helyesen jósolta meg a választásait, és Ön
rendkívüli módon megbízik jóslási képességeiben. Tegnap a Lény
előrejelzést tett arra vonatkozóan, hogy Ön milyen választásra készül, és ez
az előrejelzés határozza meg a B doboz tartalmát. Ha a Lény azt jósolta,
hogy mindkét doboz tartalmát kiveszi – 1. cselekvés –, semmit sem tett a B
dobozba. Ha azt jósolta, hogy csak a B tartalmát veszi ki – 2. cselekvés –,
betett egymillió dollárt a B dobozba. Ön tudja ezeket a tényeket, ő tudja,
hogy Ön tudja és így tovább.
Nos, akkor mindkét doboz tartalmát kiveszi, vagy csak a B-ét?
Ugye nyilvánvaló, hogy csak B-ből kell vennie? Mert ha Önnek ez a
választása, akkor a Lény szinte biztosan megjósolta, és egymillió dollárt tett
be a B dobozba. Ha Ön arra készül, hogy mindkét dobozt kiüríti, a Lény
majdnem biztosan előre látta ezt, és üresen hagyta a B dobozt. Ezért igen
nagy valószínűséggel csak az A dobozban lévő ezer dollárt kapná. Az egy
dobozos választás bölcsességét láthatóan megerősíti, ha észrevesszük, hogy
barátaink közül, akik ezt a játékot játszották, az egy doboz-pártiak
túlnyomórészt milliomosok, és a két doboz-pártiak túlnyomórészt nem.
De várjunk egy percet. A Lény tegnap jósolt. Vagy betett egymillió
dollárt a B dobozba, vagy nem. Ha az összeg ott van, nem fog eltűnni csak
azért, mert Ön mindkét dobozt választja; ha nincs ott, akkor nem fog
hirtelen materializálódni, csak mert Ön kizárólag a B dobozt választja.
Bármi legyen is a Lény előrejelzése, garantáltan gazdagodik ezer dollárral,
ha mindkét dobozt választja. Csak a B dobozt választani olyan, mintha egy
ezerdollárost hagyna a járdán heverni. Annak érdekében, hogy a két
dobozos választás logikáját még inkább megvilágítsuk, tegyük fel, hogy a
dobozok hátlapja üvegből készült, és a felesége ott ül az asztal másik
oldalán. Nyilván láthatja, hogy mi van az egyes dobozokban. Tudja, hogy
mit akar Öntől: „Nyisd ki mindkét dobozt!”
Így láthatja, mi a paradox a Newcomb-problémával kapcsolatban. Két
erős érv van arra vonatkozóan, hogy mit kell választania – és ezek
egymással pont ellentétes következtetésekhez vezetnek. Az első érv, amely
azt mondja, hogy csak a B dobozból szabad vennie, a várható hasznosság
maximalizálásán alapul. Ha a Lény mondjuk 99%-os pontossággal jelez
előre, akkor a két doboz kinyitásának várható hasznossága
0,99×1000$+0,01×1,001,000=11 000 dollár. Annak várható hasznossága,
ha csak a B dobozból vesz, 0,99×1,000,000+0,01×0$=990 000 dollár. A két
dobozos érv a dominancia elvén alapul, amely azt mondja, hogy ha az
egyik cselekvés minden lehetséges helyzetben jobb eredményhez vezet,
mint a másik, akkor ez a teendő. Ezek az elvek nem lehetnek egyszerre
igazak az ellentmondás terhe mellett. És ördögi játékot űznek az intuícióval.
„Ezt a problémát nagyszámú embernek felvetettem, a barátoktól a
diákokig” – írta Nozick 1969-es cikkében. „Szinte mindenki számára
egyértelmű és nyilvánvaló, hogy mit kell tenni. A nehézség az, hogy ami a
megoldást illeti, ezek az emberek szinte egyenlően oszlanak meg, és igen
sokan gondolják azt, hogy az emberek másik fele egész egyszerűen ostoba.
Amikor 1973-ban Martin Gardner bemutatta Newcomb problémáját a
Scientific American hasábjain, az erre fel beérkező óriási mennyiségű postai
küldemény öt-kettő arányban támogatta az egydobozos megoldást. (A
levélírók között volt Isaac Asimov is, aki perverz módon a kétdobozos
választást úgy dicsérte, mint szabad akaratának kinyilvánítását, egyben a jós
rendreutasítását, akit Istennel azonosított.)
Newcomb, a kezdeményező, az egy doboz pártján volt. Nozick maga
bizonytalan kétdobozosként kezdte, annak ellenére, hogy a döntéselmélet
tudósai, Maya Bar-Hillel és Avishai Margalit arra biztatták: „csatlakozzék
az egydobozosok milliomos klubjához”. Az 1990-es évekre azonban
Nozick arra a hasznavehetetlen nézetre jutott, hogy mindkét érvnek kell
kapnia bizonyos súlyt, amikor döntünk valamelyik választás mellett.
Végtére is, okoskodott, még a határozott kétdobozosok is egydobozosakká
válnak, ha az A dobozban szereplő összeg 1 dollárra csökken, és mindenki,
kivéve a legmakacsabb egydobozosokat, kétdobozossá válik, ha 900 000
dollárra emeljük, úgyhogy senki nem bízik teljesen egyik érvelésben sem.
Más filozófusok nem hajlandók elkötelezni magukat az egyik vagy a
másik választás mellett azzal az indokkal, hogy a Newcomb-probléma teljes
felállása értelmetlen: ha tényleg szabad akaratunk van, érvelnek, akkor
hogyan tudná bármilyen Lény pontosan megjósolni, mit választ majd Ön
két egyformán racionális cselekvés közül, különösen, ha tudja, hogy
választását előre megjósolták, mielőtt megtenné?
Csakhogy valójában a jósnak nem kell teljesen pontosnak lennie, hogy
a paradoxon működjön. Már láttuk, hogy a Scientific American olvasói öt-
kettő arányban részesítették előnyben az egydobozos megoldást. Tehát,
legalábbis e tömeg számára egy tökéletesen közönséges Lény 70%-nál
nagyobb pontosságot érhet el azáltal, ha mindig azt jósolja, hogy a választás
egydobozos lesz. Egy pszichológus javíthat ezen a pontosságon,
figyelemmel kísérve, hogyan hajlamosak választani a nők, a balkezesek, a
PhD-zők, a republikánusok stb. Ha a játékot emberi jóssal játszanám,
akinek nagy pontossága az ilyen statisztikáktól függ, akkor mindenképpen
mindkét doboz tartalmát kellene választanom. Másrészről, ha a Lény
természetfeletti – géniusz, Isten vagy valódi clairvoyant –, valószínűleg
csak a B dobozból veszek, azon aggodalmam miatt, hogy a választásom
valamilyen visszamenőleges okságon vagy időtlen mindentudáson keresztül
befolyásolhatja a Lény előrejelzését. Azon is el kellene gondolkoznom,
hogy valóban szabadon választottam-e.
Az évek során a Newcomb-problémáira javasolt megoldások
mennyisége és ötletessége megdöbbentő volt. (Összekapcsolták
Schrödinger macskájával a kvantummechanikából, Maxwell démonjával a
termodinamikából; még nyilvánvalóbban analóg a fogolydilemmával, ahol
a másik fogoly az Ön egypetéjű ikre, aki majdnem biztosan ugyanúgy dönt
az együttműködés vagy csalás mellett, mint n; és – ami egyeseknek még
ijesztőbb – rokon Roko baziliszkuszának lényegével; ez olyan önbeteljesítő
gondolatkísérlet, amelyben a kimenetelek között szerepel az örök kínzatás
egy jövőbeli istenszerű MI által.) Mindazonáltal e megoldások egyike sem
volt teljesen meggyőző, így a vita folytatódik. Vajon Newcomb problémája
megér olyan hosszú időt, mint Zénón paradoxonjai? És a filozófusok
huszonöt évszázad múlva még mindig veszekednek majd rajta, jóval túl
azon, hogy Az anarchia, állam és utópia feledésbe merült? Ha igen, akkor
szomorú, hogy Nozick, az az ember, aki Newcomb problémáját felvitte a
szellemi térképre, nem élvezheti az eponim halhatatlanságot. „Ez egy szép
probléma – írta melankolikusan. – Bárcsak az enyém lenne.”

A NEMLÉTEZÉS JOGA

Az ezredfordulón Franciaország legfelsőbb bírósága komoly erkölcsi, sőt

metafizikai vonatkozásokkal rendelkező jogi szakvéleményt fogalmazott
meg. A bíróság kijelentette, hogy egy tizenhét éves fiú kártérítésre jogosult
a megszületéséért. Mivel magzat korában elkapta anyjától a rubeola
fertőzést – mind az orvos, mind a laboratórium elmulasztotta a betegség
diagnosztizálását –, a fiú süket, szellemileg visszamaradott és csaknem vak
lett.
A szülők nézőpontjából a bíróság döntése teljesen észszerű volt. Ha
tudtak volna a rubeoláról és a magzatot érintő kockázatokról, elvetethették
volna, s várhattak volna néhány hónapot, hogy belevágjanak egy újabb
terhességbe, amelyből egészséges utód jöhet világra. A tizenhét éves fiú
szempontjából azonban a döntés logikája kicsit sajátosnak tűnhetett. A
helyes diagnózis végül is oda vezetett volna, hogy ő ne létezzen. Tényleg
jobb lett volna ez neki?
Hogy egyáltalán megítélhetjük, valakinek az élete jobb-e vagy
rosszabb, mint ha egyáltalán nem létezne: ez a lehetőség egyes filozófusok
számára hajmeresztően abszurdnak tűnik. Bernard Williams például úgy
érvelt, hogy egy személy egyszerűen „képtelen énközpontúan elgondolni,
milyen lenne számára, ha soha nem létezett volna.” Mások, mint a néhai
Derek Parfit, azt állítják: annyit azért értelmesen elmondhatunk egy életről,
hogy érdemes-e azt élni vagy sem. Előbbi esetben az adott élet jobb, mint a
semmi; utóbbi esetben viszont rosszabb a semminél. De még Parfit is
visszariadt attól a következtetéstől, hogy az a személy, akinek életét nem
érdemes élni, jobban járt volna, ha soha nem is létezik.
Egyes emberek úgy érzik, hogy mindenfajta élet, még a
legkegyetlenebb is, jobb a semminél. „A halál” című esszében Thomas
Nagel ezt a nézetet így jellemezte: „Vannak olyan elemek, amelyek, ha
hozzájárulnak egy ember tapasztalataihoz, jobbá teszik az életét; más
elemek, ellenkezőleg, rosszabbá teszik azt. De ami mindezen elemektől
eltekintve megmarad, az nem pusztán semleges, hanem határozottan
pozitív. Ezért még akkor is érdemes élni, ha a rossz tapasztalatok
bőségesek, a jók pedig túlságosan szűkösek ahhoz, hogy a rosszakat
önmagukban felülmúlják.”
Ha minden életet érdemes megélni, akkor egy gyermek világra
hozatala soha nem lehet rossz, függetlenül attól, hogy mennyire fogyatékos
az a gyermek. Gyakori megfigyelés, hogy még egy Down-kóros gyermek is
boldog életet élhet. Léteznek azonban más genetikai feltételek, amelyek
sokkal rosszabb következményekkel járnak. A Lesch-Nyhan-szindrómában
szenvedő fiúkat például nemcsak szellemi visszamaradottság és szörnyű
fizikai fájdalom sújtja, hanem kényszeresen meg is csonkítják magukat.
Legtöbbünk úgy érzi, hogy rossz lenne tudatosan ilyen gyermeket nemzeni;
valójában kötelességünk, hogy ezt ne tegyük.
De felmerül itt egy furcsa aszimmetria. Vegyünk egy párt, amely tudja,
hogy ha úgy dönt: gyermeke lesz, az valószínűleg boldog életet élhet. Vajon
ez a pár köteles-e megtenni a következő lépést, és gyermeket nemzeni? A
legtöbbünk azt mondaná, hogy nem. De miért? Végül is, ha egy lehetséges
gyermek nyomorúsága etikai kötelességet teremt arra, hogy ne adjanak neki
életet, egy lehetséges gyermek boldogsága nem teremt-e erkölcsi
kötelességet arra, hogy világra hozzák? Miért kell egy lehetséges gyermek
jólétét az egyik esetben bevenni morális számításunkba, míg a másikban
nem?
A morálfilozófusok még mindig adósak ezen aszimmetria kielégítő
magyarázatával. Tanúsítja ezt Peter Singer meglehetősen nyakatekert
kísérlete: „Talán a legjobb, amit mondhatunk – és ez sem túl jó – az, hogy
semmi közvetlenül rossz nincs egy olyan gyermek megfoganásában, aki
nyomorult lesz, de ha egyszer egy ilyen gyermek létezik, mivel élete csak
nyomorúságból fog állni, csökkenteni kell a fájdalom mennyiségét a
világban az eutanázia által. De az eutanázia a szülők és a többi érintett
számára sokkal inkább szívettépő folyamat, mint a nem megfoganás. Ezért
van egy közvetett okunk arra, hogy ne hozzunk világra olyan gyermeket,
aki szerencsétlen létezésre van ítélve. Singer számára nem a lehetséges
gyermek életkilátásai – legyenek azok akár boldogok, akár nyomorúságosak
– teremtik meg annak etikai kötelességét a potenciális szülők számára, hogy
a gyermeket világra hozzák vagy sem. Szerinte az ilyen esetek
aszimmetrikus kezelését az a boldogtalanság igazolja, amelyet a tényleges
szülők tapasztalnának meg, ha úgy döntenének, hogy a szerencsétlen
gyermeket világra hozzák, majd ezután sor kerülne az eutanáziára.
Ha a francia fiú élete akár csak kicsit is élhető, akkor szerencséje volt,
hogy anyja rubeoláját nem diagnosztizálták. Tegyük fel azonban, hogy a fiú
életét nem érdemes élni. Akkor azt mondhatjuk, hogy az orvos, aki nem
észlelte a rubeolát, megsértette a fiú jogát arra, hogy ne éljen nyomorult
életet. De ez olyan jog, amelyet ebben az esetben nem lehetett biztosítani:
az emberi reproduktív rendszer esetlegessége miatt egy gyermeknek, aki
néhány hónappal később fogan, már más genetikai identitása és így más
személyes identitása lehetett volna.
Ami azt a gyermeket illeti, akit a francia pár a rubeola diagnosztizálása
után néhány hónappal nemzett volna, az ő helyzetét kétféleképpen
nézhetjük. Ha csupán a tényleges világban hiszünk, akkor ő csak annyira
került közel a megvalósuláshoz, mint egy pár nem kapcsolódó (és most már
régóta elhalt) ivarsejt. Egy ilyen entitás számára semmi sem lehet
szerencsés vagy szerencsétlen. Másrészről, ha hiszünk a lehetséges világok
realitásában – ahogy a befolyásos filozófus, David Lewis bevallottan tette
–, akkor sok-sok olyan lehetséges világ létezik, amelyben e gyermek
különféle változatai fellelhetők, és az illető gyermeknek mindegyik világon
belül szerencséje van azáltal, hogy létezik.
Egyetértünk vagy sem Thomas Nagel derűs kitételével, hogy
„mindannyian … szerencsések vagyunk, amiért megszülettünk”, abban
biztosan igaza van, amivel folytatja: „Nem mondhatunk olyat, hogy meg
nem születni szerencsétlenség.” És amikor az Oidipusz Kolónoszban kórusa
komoran kijelenti: „Nem születni a legnagyobb boldogság” (ford. Babits
Mihály), máris visszavághatunk azzal, hogy vajon hányan ilyen
szerencsések?

NINCS, AKI HEISENBERGET ÉSZHEZ TÉRÍTENÉ?

„Heisenberg, Werner” a Routledge Encyclopedia of Philosophy-ban
„Heidegger, Martin” és a „Hell” (Pokol) között található. Pontosan oda is
tartozik. Heisenberg, a kvantummechanika egyik felfedezője volt Hitler
atombomba-projektjének vezetője a második világháború alatt. Utána azt
állította, hogy szándékosan szabotálta a náci bombáért tett erőfeszítéseket.
Sokan hittek neki. De valószínűbbnek tűnik, hogy kudarcának magyarázata
nem rejtett heroizmusa, inkább hozzá nem értése lehetett.
Heisenberg (1901–1976) csodálatos fizikus volt. Huszonnégy évesen,
egy az Északi-tengerre néző sziklán elragadtatásában olyasmit fedezett fel,
ami forradalmasította a szubatomi világról szóló tudásunkat. Két évvel
később a fizika történetének valószínűleg a legtöbbet idézett írásában
bejelentette a „határozatlansági reláció elvét”. Érvelése azonban messze
nem volt átlátható. Még a legnagyobb fizikusok is elismerik, hogy zavarba
hozzák őket matematikai non sequiturjai és logikai ugrásai. A Nobel-díjas
Steven Weinberg bevallja: „Többször is megpróbáltam elolvasni [az egyik
korai írását], és bár azt hiszem, értem a kvantummechanikát, soha nem
értettem Heisenberg matematikai lépéseinek indokait.”
Bár mint teoretikus mágus lehetett, Heisenberg az alkalmazott
fizikában kutyaütő volt. Doktori vizsgája 1923-ban katasztrofálisra
sikeredett. Amikor évekkel később Thomas Kuhn kérdezte erről, a
következőket mesélte (a vizsgáztató a kísérleti fizikus Wilhelm Wien volt):
„Wien megkérdezett … a Fabry-Perot interferométer felbontási
képességéről … és én azt soha nem tanulmányoztam. Aztán bosszankodva a
mikroszkóp felbontási képességére tért rá. Nem tudtam. Hát a teleszkóp
felbontási képessége? Ezt se tudtam … Így végül azt kérdezte, hogyan
működik egy ólomtárolós akkumulátor, de fogalmam sem volt … Nem
vagyok biztos benne, hogy nem akart-e megbuktatni.” Amikor a háború
alatt Heisenberg megpróbálta meghatározni, mennyi hasadó uránra lenne
szükség egy bombához, elrontotta a számítást, és több tonnát hozott ki, ami
lehetetlen adat. (A hirosimai bomba csak ötvenhat kilót igényelt.) Ez nem
az a fajta tudós, akit egy fegyverprojekttel megbíznánk.
Azok, akik Heisenberg háború alatti motivációjának feltételezett
homályosságát szeretnék hangsúlyozni, gyakran fizikájából merítenek
metaforát ehhez: a határozatlanság elvéből. Ezt tette Michael Frayn a
Koppenhága című, Heisenberg és Bohr 1941-es titokzatos találkozásáról
szóló darabjában. És így tett Thomas Powers is 1993-as könyvében, a
Heisenberg’s War-ban (Heisenberg háborúja), amely megvédte a tudós azon
állítását, hogy belülről rombolta a náci bomba projektet. David C. Cassidy
1991-es Heisenberg-életrajzának, az Uncertainty-nek (Bizonytalanság) a
címében tette ezt. Mindegyikük tájékozódhatott volna jobban is.
És aligha vannak egyedül. Nincs még egy tudományos gondolat a múlt
századból, amelyet ennyire fetisizáltak, amellyel ennyire visszaéltek, és
amelyet ennyire félreértettek – laikusok és tanultabbak egyaránt –, mint
Heisenberg határozatlansági relációja. Az elv semmit nem mond arról, hogy
bármely egyedi dolgot mekkora pontossággal ismerhetünk. Ezzel szemben
azt mondja: bizonyos tulajdonságok olyan módon kapcsolódnak
egymáshoz, hogy nem lehet mindkettőjüket egyidejűleg pontosan
megmérni. A fizikában ezeket a párokat kanonikusan konjugált változóknak
nevezik. Az egyik ilyen pár a pozíció és az impulzus: minél pontosabban
lokalizálunk egy részecskét, annál kevesebbet tudunk impulzusáról (és
fordítva). A másik pár az idő és az energia: minél pontosabban ismerjük az
időt, amely alatt valami történt, annál kevesebbet tudunk a vele járó
energiáról (és fordítva).
Hogyan lehet ezt a fizikai elvet Heisenbergre, mint emberre
alkalmazni? Koppenhága című darabjának utóiratában Frayn ezt írja:
„Nincs egyetlen gondolat vagy szándék sem, amely valaha is pontosan
megállapítható volna.” Nos, talán így igaz, de a határozatlanság elve
tulajdonság-párokra vonatkozik. Heisenberg esetében az érintett pár a
motiváció és a kompetencia. Mennyire volt hajlandó segíteni Hitlert?
Mennyire volt kompetens az atombomba készítésében? De vegyük észre,
hogy az egyik és a másik ismerete között pozitív a kapcsolat: minél
biztosabbá válik, hogy Heisenberg hajlandó volt kiszolgálni a Harmadik
Birodalmat, annál biztosabb lesz az is, hogy nem volt eléggé kompetens egy
bomba elkészítéséhez. Ez nem a határozatlanság elve, hanem pontosan
annak ellentéte. Nyilvánvaló, hogy a becstelenség és a kompetencia hiánya
nem kanonikusan konjugált változók.
A társadalomtudományokban találhatunk még banálisabb visszaélést
Heisenberg elvével. Ott ez az elv gyakran azt jelenti, hogy egy jelenség
megfigyelésének az aktusa valamilyen módon elkerülhetetlenül
megváltoztatja magát a jelenséget; ez az oka annak, mondják, hogy
Margaret Mead soha nem tudta megismerni a szamoai lakosok szexuális
erkölcseit – a szigeten való jelenléte torzította azt, aminek a megfigyeléséért
ott tartózkodott. A posztmodern teoretikusok, mint Stanley Aronowitz a
határozatlanság elvét bizonyítéknak tekintették arra, hogy a szubjektum-
objektum kapcsolatoknak instabil a hermeneutikája, és úgy érvelt, hogy ez
veszélyezteti a tudomány objektivitás iránti igényét.
Még a fizikusok is jelentős bizonytalanságot mutatnak abban, hogy a
határozatlansági reláció valójában mit jelent. Több tucat különböző
értelmezést javasoltak az évek során. Néhányan magának a mérési
cselekménynek az inherens és kiküszöbölhetetlen ügyetlenségét okolják a
bizonytalanságért. Hogyan ismerjük meg nagy pontossággal az elektron
helyzetét? Rápattintunk egy fotont. De mivel az elektron meglehetősen
kicsi, a fotonnak viszonylag kis hullámhosszúnak kell lennie, így nagyon
nagy energiával kell rendelkeznie (mivel a hullámhossz és az energia
fordított viszonyban áll egymással). Így a foton az elektronnak jókora
véletlenszerű „rúgást” ad, amely ismeretlen hatással lesz annak
impulzusára.
Heisenberg maga is ezt a fajta értelmezést választotta, amelyet
episztemikusnak nevezünk, mivel a bizonytalanság terhét a megismerőre
helyezi. Niels Bohr ezzel szemben egy „ontikus” értelmezés mellé állt: a
bizonytalanságot nem a megismerőnek és mérésének tulajdonítja, hanem
magának a valóságnak. Az olyan ismerős fogalmak, mint a pozíció és az
impulzus, egyszerűen nem alkalmazhatók kvantumos szinten – érvelt Bohr.
A kortárs fizikus Roger Penrose kijelentette, hogy a heisenbergi elv
értelmezéseinek teljes skálájával elégedetlen, bevallva, hogy egyelőre
semmivel sem tudja helyettesíteni őket.
Matematikai nézőpontból Heisenberg bizonytalansági relációja a
legkevésbé sem problematikus. Ha a következő mondatot: „Az e elektron
pontosan az x pozícióban van pontosan p mozgásmennyiséggel”
megpróbáljuk lefordítani a kvantumelmélet formális nyelvére, ugyanolyan
agrammatikus halandzsát kapunk, mint amikor megpróbáljuk lefordítani a
„kerek négyzetet” a geometria nyelvére. Csak amikor az elvet filozófiailag
próbáljuk megérteni, akkor tornyosulnak a fejünk fölé a hullámok.
Néhány évtizeddel ezelőtt a princetoni fizikus John Archibald Wheeler
elkezdett azon tűnődni, vajon Heisenberg bizonytalansági relációja nem áll-
e valamilyen mélyebb kapcsolatban Gödel nemteljességi tételével (ami
valószínűleg a XX. század második leginkább félreértett felfedezése).
Mindkettő – úgy tűnik – inherens korlátok közé szorítja azt, ami tudható.
De az ilyen spekuláció veszélyes lehet. „Nos, egy nap – számol be Wheeler
– az Institute for Advanced Studyban jártam, felmentem Gödel irodájába, és
őt ott találtam. Tél volt; Gödelnek volt egy villany hősugárzója, és a lábai
plédbe voltak bugyolálva. Mondtam: »Gödel professzor, milyen kapcsolat
van az Ön nem-teljességi tétele és Heisenberg bizonytalansági relációja
között?« Gödel dühös lett, és kidobott az irodájából.”

TÚLZOTT ÖNBIZALOM ÉS A MONTY HALL PROBLÉMA

Le tud Ön leplezni egy hazugot? A legtöbb ember azt hiszi, hogy elég jó
ebben, de tévednek. Egyik tanulmány jön a másik után, amelyben az
alanyokat arra kérik, hogy videófelvételek alapján mondják meg, ki mond
igazat és ki hazudik; ezekben csapnivalóan teljesítenek, alig érnek el jobb
eredményt a véletlennél. Ez még azoknál is így volt, akik különösen
biztosak voltak szakértelmükben a hazugságok felderítése terén – például
rendőrségi nyomozóknál.
Az emberi lények, ahogy kiderült, túlzottan hisznek magukban. A
hamisság észrevevése messze nem az egyetlen olyan terület, ahol
túlbecsüljük képességeinket. Egy brit autóvezetőkkel végzett felmérés
rámutatott arra, hogy 95%-uk gondolta magát az átlagosnál jobb vezetőnek.
Hasonlóképpen a legtöbb ember úgy véli, hogy valószínűleg hosszabb ideig
él majd, mint az átlag. Egy klasszikus 1977-es cikkben, amelyet a Journal
of Experimental Psychology-ban publikáltak, Baruch Fischhoff, Paul Slovic
és Sarah Lichtenstein arról számolt be, hogy az emberek gyakran állítják:
teljesen bizonyosak különféle (amúgy téves) hiedelmeikben. Például 100
százalékig biztosak abban, hogy a burgonya Írországból származik, holott
valójában Peruból érkezett.
A túlzott önbizalom szinte egyetemes. De vajon egyenlően oszlik-e
meg az emberek között? Nyilvánvalóan nem. Egy, a Journal of Personality
and Social Psychologyban megjelent 1999-es tanulmányban David A.
Dunning és Justin Kruger kutatómunkájukból elevenbe vágó következtetést
vontak le: A legkevésbé hozzáértő emberek saját képességeikbe vetett hite a
legeltúlzottabb. „Nemcsak téves következtetésekre jutnak, és szerencsétlen
döntéseket hoznak – jegyezte meg a két pszichológus –, de hozzá nem
értésük attól a képességtől is megfosztja őket, hogy erre rájöjjenek.”
Dunning és Kruger háromféle tesztet adott az alanyoknak: logika,
angol nyelvtan és humor (az utóbbinál azt ítélték meg, hogyan értékelik
profi komikusok egy válogatott csapatának vicceit). Mindháromban a
legrosszabbak voltak azok, akik a legvalószínűbben „durván túlbecsülték”
saját teljesítményüket. A logikai tesztben például a legrosszabb tizenkét
százalék azt hitte, hogy általános logikai készségei 68 percentilis körül
vannak.
Amennyiben Ön a hozzáértők közé tartozik, némi vigaszt meríthet
ebből a kutatásból, mivel ez esetben valószínűtlen, hogy túlzottan
magabiztos lenne. De talán egyszerűen csak képzeli, hogy a hozzáértőkhöz
tartozik – pontosan azért, mert a hozzá nem értők túlzott önbizalmában
szenved.
De ennél több aggódni való is akad. A túlzott önbizalom a
hozzáértéssel csökkenhet, de más tanulmányok azt mutatják, hogy a
megszerzett ismeretekkel együtt növekszik; vagyis Ön minél több speciális
információval rendelkezik valamiről, annál valószínűbb, hogy túlságosan
magabiztos ítéleteket hoz róla. A túlzott önbizalom a probléma
bonyolultságával is nő. Ez azt jelenti, hogy a nehéz ügyekkel kapcsolatban
állást foglaló szakértők – orvosok, mérnökök, pénzügyi elemzők, tudósok,
sőt még a pápa is, amikor nem ex cathedra beszél – hajlamosak túl biztosak
lenni megállapításaik érvényességében.
Hadd illusztráljam ezt egy anekdotával. (Ki mondta azt, hogy egy
társadalomtudós olyan valaki, aki úgy gondolja, hogy az „anekdota” többes
száma az „adat”?) Erdős Pál (1913–1996) a múlt század legkiválóbb
matematikusai közé tartozott. Egyik vezető szakértője volt a
valószínűségelméletnek; az általa kitalált úgynevezett valószínűségi
módszert gyakran hívják egyszerűen Erdős-módszernek – s ez a nevét
szinte a valószínűség szinonimájává teszi.
1991-ben Erdős egészen összezavarodott, amikor a Parade magazin
rovatvezetője, Marilyn vos Savant közzétette a Monty Hall problémának
nevezett valószínűségi rejtvényt, amelyet a Let’s Make a Deal! kvízjáték
eredeti műsorvezetője után neveztek el. Ebben a következő történik. A
színpadon három ajtó látható, A, B és C jelzéssel. Az egyik mögött egy
sportkocsi rejlik, a másik kettő mögött egy-egy kecske. Önt arra kérik,
válasszon egy ajtót és bármit is talál majd mögötte, tartsa meg. Tegyük fel,
hogy az A ajtót választja. Most ahelyett, hogy megmutatná, mi van
mögötte, Monty Hall álnokul kinyitja a B ajtót, és mutatja: kecske. Aztán
felajánlja a C ajtóra való váltás lehetőségét. El kell fogadnia? (Tegyük fel az
érvelés érdekében, hogy Ön közömbös a kecske varázsa iránt.)
Megérzéseinkkel ellentétes módon a válasz az, hogy váltania kell, mert
a váltás egyharmadról kétharmadra növeli a nyerés esélyét. Miért? Amikor
először választotta az A ajtót, egyharmad esélye volt arra, hogy az autót
megnyerje. Monty ravasz húzása, hogy megmutatta: a B ajtó mögött kecske
látható, nem szolgáltat új információt arról, mi van az Ön által korábban
választott ajtó mögött – Ön már tudja, hogy a másik két ajtó egyikének egy
kecskét kell rejtenie –, így annak a valószínűsége, hogy az autó az A ajtó
mögött van, egyharmad marad. Ami azt jelenti, hogy a B ajtó kizárásával
kétharmados esélye van annak, hogy az autó a C ajtó mögött van! Erdős
azonban erősködött a barátainak, hogy ez nincs így. Intuíciója azt mondta
neki, hogy a váltásnak nem szabad módosítania az esélyeken. És a
valószínűség e páratlan tekintélye bízott az intuíciójában – olyannyira, hogy
több napig fel volt paprikázva az ügy miatt, mígnem a Bell Labs egy
matematikusa felnyitotta a szemét.
A pszichológiai szakirodalomból egy végső általánosítást vonhatunk
le: az önbizalom magas szintje általában a túlzott önbizalom magas
szintjéhez kapcsolódik. Úgy tűnik, hogy a meggyőződés és az igazság
közötti szakadék az olyan ítéletek esetében a legmélyebb, amelyekben a
leginkább bizonyosnak érezzük magunkat. Ki tudja? Lehet, hogy kiderül: a
történelem legelbizakodottabb ítélete a cogito, ergo sum.

AZ EPONIMIA KEGYETLEN TÖRVÉNYE

„Ki van eltemetve Grant sírjában?” Ez volt Groucho Marx bónusz kérdése
az 1950-es évek You Bet Your Life kvízein a szerencsétlenkedő
versenyzőknek. Úgy hangzik, mint ha a kérdező akaratlanul elárulná a
választ, de vigyázat: az ilyen formájú kérdések trükkösek lehetnek. Fontolja
meg: Ki fedezte fel a Bayes-tételt? Ki fedezte fel a Giffen-paradoxont? Ki
fedezte fel a Pitagorasz-tételt? Ki fedezte fel Amerikát? Ha a válaszok
Bayes, Giffen, Pythagoras és Amerigo Vespucci, akkor az Ön számára nincs
Snickers doboz.
Azt a gyakorlatot, hogy a dolgokat azon (valódi vagy mitikus)
emberek után nevezik el, akikhez társíthatók, eponimiának nevezik. Vannak
eponim szavak, mint a „guillotine”, a „bowdlerize” és a „szadizmus”;
helynevek, mint Pennsylvania és Peloponnészosz. És vannak olyan
összetett eponim kifejezések is, mint a „kopernikuszi rendszer” és a „Halley
üstökös”. Amikor a tudományban fordul elő ilyen kifejezés, feltételezik,
hogy a jelzett dolgot az a tudós fedezte fel, akinek a neve hozzá van
rendelve. Ez a vélelem majdnem mindig téves.
Ha Ön úgy gondolja, hogy túlzok, akkor nyilvánvalóan nem ismeri
Stigler eponimia-törvényét. Ez a törvény, amely legegyszerűbb formájában
ennyit mond: „Egyik tudományos felfedezést sem az eredeti felfedezőjéről
nevezték el”, eszerint Stephen Stigler történész statisztikusról lett
elnevezve. Egy szerénytelen nómenklatúra-ügy? Nem igazán. Ha Stigler
törvénye igaz, akkor neve pontosan azt jelzi, hogy nem maga Stigler fedezte
fel. Elmagyarázva, hogy az érdem a nagy tudományszociológus Robert K.
Mertoné, Stigler nemcsak alázatból nyer jó pontokat, hanem a törvényt is
megerősíti, amelyhez a nevét kölcsönadta.
Mi magyarázza Stigler törvényének igazságát? Kezdhetjük Merton
híres hipotézisével, miszerint „minden tudományos felfedezés alapjában
véve több emberé”. Talán valamilyen oknál fogva egy felfedezés soha nem
a legérdemesebb nevét kapja a több felfedező közül.
De Stigler törvénye ennél is érdekesebb. Vegyük Pythagoras tételét.
Pythagoras nem volt ennek felfedezői között. A tétel előtte is ismert volt, és
utána bizonyították be; sőt, talán nem is tudott a geometriai jelentőségéről.
Bővelkedünk az ilyen radikálisan téves névadásokban. Stigler azon állítását
ellenőrizve, hogy Giffen paradoxonjáról („Egyes áruk iránti kereslet az árral
növekszik”) névadójának, Robert Giffen közgazdásznak sejtése sem volt,
egy enciklopédia-szócikkre bukkantam Sir Thomas Greshamről, a XVI.
századi angolról, akiről Gresham törvényét („a rossz pénz kiszorítja a jót”)
nevezték el. „Úgy gondolták, hogy Gresham volt az első, aki kimondta ezt
az elvet”, mondja a bejegyzés, „de kimutatták, hogy előtte már régen
kimondták, és nála nem is szerepel.”
Az ilyen eponimiai baklövések inkább kivételt jelenthetnének,
semmint szabályt, ha a tudományos felfedezések címkézéséért
tudománytörténészek volnának a felelősek. Csakhogy nem ők döntenek,
hanem gyakorló tudósok, és mindannyiuk meggyőző szigorúsága ellenére a
legtöbbjük nem rendelkezik történelmi szakértelemmel. Ahogy Stigler a
Statistics on the Table (Statisztika a táblán) című könyvében megjegyzi:
„Neveket ritkán adnak, és soha nem fogadják el általánosan, csak ha a
névadó térben vagy időben (vagy mindkettőben) távol van a tudóstól, akit a
kitüntetés ér.” Erre azért van szükség, hogy biztosítsa a pártatlanság
látszatát. Végtére is, ha Önről el van nevezve egy tétel vagy egy üstökös, az
valamiféle intellektuális halhatatlanságot jelent; ilyen megtiszteltetést a
tudósok közösségének úgy kell észlelnie, hogy érdemen alapul, nem pedig
nemzeti hovatartozáson, személyes barátságon vagy politikai nyomáson.
Figyelembe véve, hogy „az eponimákat csak hosszú idő elteltével vagy
nagy távolságok esetén ítélik oda olyan aktív (és történelmileg gyakran nem
jól tájékozott) tudósok, akik egyébként is nagyobb érdeklődést mutatnak az
általános érdem, mint egy izolált eredmény iránt – mondja Stigler –, nem
meglepő, hogy a legtöbb eponimát helytelenül adják, és még az is
lehetséges (amint azt merészen állítottam), hogy szigorúan véve az összes
széles körben elfogadott eponima téves.”
Stigler eponimia-törvényének ereje egy konkrét esettel illusztrálható:
ez a haranggörbeként ismert valószínűségi eloszlás képlete. Mivel ezt
Gauss-eloszlásnak is nevezik, Stigler törvénye alapján arra
következtethetünk, hogy nem Gauss volt a felfedezője. És tényleg, egy
1809-es könyvben Gauss idézi Laplace-t az eloszlással összefüggésben;
valójában Laplace már 1774-ben érintette ezt. Csakhogy az eloszlást néha
Laplace- vagy Laplace-Gauss-eloszlásnak is hívják, így tovább lehet
következtetni Stigler törvénye alapján, hogy Laplace sem volt a felfedezője.
Valóban, ma a tudósok Abraham de Moivre 1733-as kiadványáig vezetik
vissza az eredetét.
Furcsa, de azt találtam, hogy Stigler törvénye még pszeudo-
eponimákra is érvényes. Vegyük a „crap” szót. Az emberek gyakran azt
állítják, hogy ez a szó eponimikusan Thomas Crapper, a vízöblítéses WC
ünnepelt viktoriánus feltalálója nevéből származik. De ez az etimológia
hamis: a „crap” szó exkrementum értelemben az ófranciából került a közép-
angolba. Mindazonáltal pusztán az a tény, hogy Crapper a
népetimológiában a „crap”-hez kapcsolódik, Stigler törvénye szerint arra
utal, hogy nem ő az angol WC eredeti feltalálója. És mirabile dictu, kiderül,
hogy ez a helyzet: az öblítéses WC-t Sir John Harington tervezte I. Erzsébet
udvarában.
Sorolhatnék még példákat, de vár az ebédem; enni fogok valamit,
amiről szinte biztosan érzem, hogy nem Sandwich negyedik earlje találta
fel.

EGY SZIKLA ELMÉJE

A legtöbbünknek nincsenek kétségei afelől, hogy embertársaink tudatosak.
Meglehetősen biztosak vagyunk számos állat tudatosságában is.
Némelyiküknél, mint a nagy majomfajok esetében, még a hozzánk hasonló
öntudat is feltételezhető. Mások, mint a kutya, a macska és a sertés, talán
nem rendelkeznek én-érzéssel, de nyilvánvalónak tűnik, hogy a fájdalom és
az öröm belső állapotait megtapasztalják. Olyan apróbb lényeknél, mint
például a szúnyogok, már nem vagyunk ebben ennyire biztosak; ezért nem
okoz elpusztításuk különösebb lelkifurdalást. A növényeknek nyilvánvalóan
nincs elméjük, kivéve a mesékben. Ugyanez a helyzet a nem élő dolgokkal,
mint az asztal és a szikla.
Eddig a józan ész. Ami nem mindig bizonyult jó kalauznak a világ
megértésében. És világunknak az a része, amely pillanatnyilag a leginkább
ellenáll annak, hogy megértsük, maga a tudat. Hogyan hozhatnák létre az
agyunkban lévő szürke anyagban lévő elektrokémiai folyamatok a tudat
káprázatos és színpompás játékát az öröm elragadtatásaitól kezdve a
szorongás kínjain át az enyhe elégedettség és az unalom váltakozásáig?
Vagy ami még nagyobb rejtély volna: hogyan lehetnének azonosak
mindezekkel? Ezt tekintik a „a biológiai tudományok legfontosabb
problémájának”, sőt „a tudomány végső határának”. Leköti agykutatók,
pszichológusok, filozófusok, fizikusok, számítógép-tudósok világméretű
közösségének – sőt időről időre a dalai lámának is – a szellemi energiáit.
A tudatosság problémája annyira irritálónak bizonyult, hogy e
gondolkodók némelyikét egy kétségbeesettnek – ha nem őrültnek – tűnő
hipotézishez vezette el. Eszerint az elme nem korlátozódik egyes állatok
agyára. Talán mindenütt jelen van, az anyag összes darabjában, fölfelé
egészen a galaxisokig, lefelé egészen az elektronokig és neutrínókig, nem
zárva ki a közepes méretű dolgokat, mint egy pohár vizet vagy cserepes
növényt. Ráadásul a tudatosság nem hirtelen keletkezett, amikor egy
bizonyos bolygón egyes fizikai részecskéknek alkalmuk nyílt arra, hogy a
megfelelő konfigurációba lépjenek; hanem a kozmoszban volt jelen az idők
kezdetétől.
A doktrína, hogy a világ anyaga alapvetően elmeanyag, a
pánpszichizmus nevet viseli. Néhány évtizeddel ezelőtt az amerikai
filozófus, Thomas Nagel kimutatta, hogy bizonyos, jól megalapozott
premisszákból elkerülhetetlenül ez következik. Először is, agyunk anyagi
részecskékből áll. Másodszor, ezek a részecskék bizonyos elrendezésekben
szubjektív gondolatokat és érzéseket hoznak létre. Harmadszor, a fizikai
sajátosságok önmagukban nem magyarázhatják a szubjektivitást. (Hogyan
alakulhatott ki valaha is az eper kóstolásának kifejezhetetlen tapasztalata a
fizika egyenleteiből?) Nagel érvei szerint egy olyan komplex rendszer
tulajdonságai, mint az agyéi, nem a semmiből támadnak, hanem a rendszer
végső alkotórészeinek tulajdonságaiból kell származniuk. Ezért e végső
alkotórészeknek maguknak is szubjektív jellemzőkkel kell rendelkezniük,
amelyek megfelelő kombinációkban belső gondolatainkat és érzéseinket
adják. De az agyunkat alkotó elektronok, protonok és neutronok nem
különböznek a világ többi részétől. Tehát az egész univerzumnak a
tudatosság kis egységeiből kell állnia.
Felmerül olykor, hogy a tudatosság „emergens” tulajdonság, hogy az
agyunkban lévő idegsejtek kölcsönhatásaiból származik, mondjuk úgy,
ahogy a folyékonyság nem-folyékony molekulák kölcsönhatásaiból. De az
analógia hibás. A folyékonysággal kapcsolatos tények, bármilyen nehezen
megjósolhatók, még mindig logikusan függenek az egyes molekulákkal
kapcsolatos fizikai tényektől. A tudat nem ilyen. Szubjektív jellemzői nem
vezethetők le az alacsonyabb szintű fizikai tényekből. Az elme tartalmainak
előbukkanása a fizikai tartalmakból egyfajta „brutális” emergencia lenne,
amilyet a tudományban sehol nem találunk. Így aztán a pánpszichisták
kitartanak elképzeléseik mellett.
Nagel maga már nem pártolja a pánpszichizmust, ami pedig manapság
bizonyos népszerűségnek örvend. David Chalmers ausztrál, Galen Strawson
brit filozófus és Roger Penrose oxfordi fizikus is emellett érvel. Mások,
mint az amerikai filozófus John Searle, az egészet abszurdnak találják.
A pánpszichizmus szkeptikusainak a következők az aggályai. Hogyan
kombinálódhatnak, kérdik, az elme-részecskék kis darabjai, feltehetően
egyszerű elmeállapotaikkal, a mi bonyolult tapasztalatainkká? Végül is,
amikor egy csomó embert ugyanabban a szobában helyezünk el, egyéni
elméik nem alkotnak egyetlen kollektív elmét. (Vagy mégis?) Azután ott a
kellemetlen tény, hogy tudományosan nem tesztelhetjük azt az állítást,
miszerint a hold mentális tapasztalatokkal rendelkezik. (De ugyanez
alkalmazható az emberekre: Hogyan tudnánk bizonyítani, hogy a
munkatársaink nem tudat nélküli robotok, mint a Commander Data a Star
Trekben?) Végül mennyire meredek az a gondolat, hogy egy fotonhoz
hasonló dolognak lehetnek proto-érzelmei, proto-hiedelmei és proto-vágyai.
Mi lehet a foton vágyának tárgya? – Talán szeretne kvark lenni – ironizált
az egyik anti-pánpszichista.
 A pánpszichizmust könnyebb lehet parodizálni, mint visszautasítani.
De még akkor is, ha a tudatosság megértésében cul-de-sac-nak bizonyul,
még mindig segíthet kiemelni minket a kozmosszal kapcsolatos beszűkült
szemléletmódunkból. Biológiai lények vagyunk. Az önreplikáló vegyi
anyagok miatt létezünk. A környezetünkből származó információk alapján
úgy észlelünk és cselekszünk, hogy az önreplikáció folytatódjon. Ennek
melléktermékeként olyan agyat fejlesztettünk ki, amelyről előszeretettel
hisszük, hogy az univerzum legbonyolultabb dolga. Mélységesen lenézzük
a puszta anyagot.
Vegyük ott azt a sziklát. Úgy tűnik, nem sok mindent tesz, legalábbis a
mi durva észlelésünk szerint. De mikroszinten elképzelhetetlen számú
atomból áll, amelyeket rugalmas kémiai kötések tartanak egyben, és
mindegyik olyan sebességgel mozog, hogy még a leggyorsabb
szuperszámítógépünk is megirigyelhetné. És nem véletlenszerűen
ugrándoznak. A kőzet belseje az általa folyamatosan kapott gravitációs és
elektromágneses jelek révén az egész univerzumot „látja”. Egy ilyen
rendszer univerzális információfeldolgozó processzornak is tekinthető,
amelynek belső dinamikája az agyunkon átvonuló mentális állapotok
bármely szekvenciáját tükrözi. És ahol információ található, mondja a
pánpszichista, ott tudatnak is lennie kell. David Chalmers szlogenje szerint
„A tapasztalat belülről, a fizika kívülről származó információ.”
Természetesen a szikla nem töri magát mindezen „gondolkodással”. És
miért is kellene neki? Létezése – ellentétben a miénkkel – nem függ a
túlélésért és az önmaga lemásolásáért való küzdelemtől. Közömbös azzal a
lehetőséggel szemben, hogy szétzúzzák. Ha költői hajlamokkal
rendelkezünk, akkor a sziklára gondolhatunk úgy, mint pusztán szemlélődő
lényre. És levonhatjuk a tanulságot, hogy az univerzum, ahogy mindig is,
tele van elmével, még akkor is, ha mi, sznob darwini-replikálódó későn
érkezettek túl szemellenzősek is vagyunk ennek észrevételéhez.
 IX.

ISTEN, SZENTSÉG,

IGAZSÁG, BULLSHIT
21

DAWKINS ÉS AZ ISTENSÉG

Richard Dawkins, egykor a figyelemre méltó Simonyi Professor for the

Public Understanding of Science at Oxford University cím birtokosa a
tudományos expozíció és szintézis mestere. Ha szakterületéről, az evolúciós
biológiáról van szó, nincs nála jobb. De 2006-os bestsellere, a The God
Delusion (Isteni Téveszme) nem a tudományt hivatott magyarázni. Hanem –
mint mondja, „tudatébresztés”, ami egészen más dolog.
Dawkins tudatébresztő üzenetének lényege az, hogy ateistának lenni
„bátor és nagyszerű” küldetés. Az istenhit nemcsak egyszerűen téveszme –
mondja –, hanem kártékony téveszme. Egy 1-től 7-ig terjedő skálán, ahol 1
jelenti a bizonyosságot Isten létezésében, 7 a bizonyosságot Isten nem-
létezésében, Dawkins önmagát 6-ra értékeli: „Nem tudhatom biztosan, de
azt gondolom, hogy Isten nagyon valószínűtlen, és én aszerint a feltételezés
szerint élem az életemet, hogy nincs.”
Dawkins vallásellenessége azt a vonalvezetést követi, amely Bertrand
Russell Miért nem vagyok keresztény? (1927) című klasszikus esszéjére
megy vissza. Először hiteltelenítjük Isten létezése feltételezésének
hagyományos indokait. („Isten” itt a zsidó-keresztény istenséget jelöli,
akiről feltételeztetik, hogy örök, mindenható, végtelenül jó, és a világ
teremtője.) Másodszor állítsunk össze egy-két érvet az ellenkező hipotézis
(nincs Isten) alátámasztására. Harmadszor: vonjuk kétségbe a vallások
transzcendens eredetét, rámutatva, hogy azoknak tisztán természetes
magyarázatuk van. Végül mutassunk rá, hogy boldog és értelmes életet
élhetünk anélkül, hogy egy istenséget imádnánk, és hogy a vallás, amely
távolról sem szükséges pillére a moralitásnak, valójában több rosszat
eredményez, mint jót. Az első három lépés a vallás igaz voltát hivatott
aláásni, az utolsó pedig a gyakorlati értékét.
Amit e megközelítéshez Dawkins hozzátesz, az néhány új érv – nem
kis teljesítmény, ha tekintetbe vesszük, mennyire alaposan megvitatták már
ezeket a kérdéseket az évszázadok során –, és egy nagy adag szenvedély. A
könyv igencsak tele van lendülettel. De olvasása olyan érzést kelt, mint egy
Michael Moore film nézése. Van benne sok remek, találó adalék a vallási
fanatikusok ostobaságairól és a mindenféle csalásokról, de a tónus
hivalkodó, a logika pedig időnként felületes. Dawkins hívei, akik már
hozzászoktak elegáns prózájához, meg lehetnek lepve, amikor olyan
vulgáris fordulatokkal találkoznak, mint „benyalni magát Istennél”, és
„Be-be-bee” (itt a szerző – kétes polemizáló húzásként – elképzel egy
teológus ellenfelet, aki jelen esetben egy játszótéri kölyök.) Ez viccnek
talán jó, amikor Dawkins egy olyan bohócot figuráz ki, mint Pat Robertson,
vagy a fundamentalista lelkészeket, olyanokat, mint aki pokol-házakat
készített, hogy Halloweenkor ráijesszen a rosszalkodásra hajlamos
gyerekekre. De kevésbé épületes, amikor megkérdőjelezi a vele egyet nem
értő komoly gondolkodók, mint a néhai Stephen Jay Gould őszinteségét,
vagy amikor azt állítja, hogy a millió dolláros Templeton-díjat elnyerők,
akiket a tudomány és a lelkiség összebékítéséért jutalmaznak meg,
intellektuálisan tisztességtelenek (és valószínűleg velejükig romlottak).
Különösen övön aluli ütés, amikor az oxfordi vallás- és tudományfilozófus
Richard Swinburne-t azzal vádolja, hogy „igazolja a Holokausztot”,
miközben emez azon küszködik, hogy az ilyen monumentális gonoszságot
hogyan egyeztesse össze egy szerető Isten létezésével. Lehet, hogy a
tudatébresztésben minden megengedett. De Dawkins bevallott
ellenségessége legalább annyira diffúz érvelés, mint retorikai túlzás. Sőt,
miközben darwinista fegyvereit a vallás irányába fordítja, többet rombolhat,
mint amennyit szándékában állt.
Az Isteni téveszme legkevésbé kielégítő része az, amelyben a
hagyományos istenérvekről van szó. Az „ontológiai érv” szerint Istennek
természeténél fogva kell léteznie, mivel minden tökéletességet birtokol, és
létezni tökéletesebb, mint nem létezni. A „kozmológiai érv” azt mondja,
hogy a világnak kell, hogy legyen egy végső oka, és ez az ok csak örök,
isteni entitás lehet. A „tervezési érv” az univerzum sajátosságaira (például
az intelligens élet kialakulására való alkalmasságára) hívja fel a figyelmet,
azzal érvelve, hogy az ilyen tulajdonságok valószínűsítik, hogy a
világegyetemnek céltudatos kozmikus tervezője van.
Dióhéjban ezek alkotják az érvek nagy hármasát. Dawkins számára
ezek egyszerűen nevetségesek. Az ontológiai érv „infantilis”, „dialektikus
bűvészkedés”, ugyanakkor nem mondja meg, mi a hiba a logikájában, és
megütközik azon, hogy egy olyan filozófus, mint Russell – aki „korántsem
volt bolond”, ismeri el – képes volt komolyan venni. Úgy tűnik, Dawkins
nem tudja, hogy ez az érv – noha középkori eredetű – szofisztikáltabb
modern változatokban is felbukkan, amelyeket egyáltalán nem könnyű
cáfolni. Kihúzva magát a nehéz intellektuális munka alól Dawkins inkább
rátér azokra a „bizonyíték”-paródiákra, amelyeket az interneten talált, mint
az „Érzelmi zsarolás érve: Isten szeret téged. Hogy lehetnél olyan szívtelen,
hogy nem hiszel Benne? Ennélfogva Isten létezik.” (Azok számára, akik
meg szeretnék érteni a standard istenérvek gyengeségeit, a legjobb általam
ismert forrás továbbra is az ateista filozófus J. L. Mackie 1982-as könyve,
The Miracle of Theism, A teizmus csodája.)
Erősen kétséges, hogy sokan válnának istenhívőkké logikai érvek
miatt, szemben a neveltetéssel, vagy a „hívás meghallásával”. Mégis az
említett érvek – noha nem perdöntőek – legalább a racionalitás auráját
képesek kölcsönözni a vallásos hitnek, főleg, ha bizonyos tudományos
eredményekkel kombinálódnak. Ma már tudjuk, hogy világegyetemünk úgy
14 milliárd éve létesült (a Nagy Bumm elméletét történetesen egy belga pap
dolgozta ki), és eredeti feltételei úgy „finomhangolódtak”, hogy végül
létrejöhetett az élet. Ha Ön nem hajlik a vallásra, ezeket puszta tényeknek
veszi, és a kérdés le van zárva. De ha Ön azt gondolja, kell, hogy létezzen
valami végső magyarázat arra, miért jött létre az a harmonikus, élet-barát
kozmosz, amelyben magunkat találjuk, akkor nemde racionálisnak tűnik
elfogadni az Isten-hipotézist?
Nem az, mondja Dawkins, és felhozza, amit „könyve központi
érvelésének” tekint. Lényegében ez az érv annak kidolgozása, amit a
gyermek kérdez: „De mami, ki alkotta Istent?” Azt állítani, hogy Isten
mindennek az alapja, eleve esélytelen, mondja Dawkins, hiszen „Bármilyen
Istennek, aki képes megtervezni egy világegyetemet, amely arra van
gondosan és előrelátóan beszabályozva, hogy elvezessen a mi
evolúciónkhoz, olyan maximálisan bonyolult és valószínűtlen entitásnak
kell lennie, hogy még hatalmasabb magyarázatra szorul, mint amilyet
feltételezésünk szerint ad.” Így az Isten-hipotézis „nagyon közel jár ahhoz,
hogy a valószínűségszámítás törvényei zárják ki.”
Dawkins itt két premisszából indul ki: az első szerint egy teremtőnek
komplexebbnek, azaz valószínűtlenebbnek kell lennie, mint
teremtményének (például soha nem látunk olyat, hogy egy lópatkó készíti el
a kovácsot); a második szerint a valószínűtlent még valószínűtlenebbel
magyarázni egyáltalán nem magyarázat. Egyik sincs a „valószínűség
törvényei” között, mint ahogy ő állítja. Az elsőt hevesen vitatják a
teológusok, akik – eléggé homályos metafizikába ágyazva – azt
hangsúlyozzák, hogy Isten az egyszerűség esszenciája. Hiszen minden
tekintetben végtelen, ezért sokkal könnyebb definiálni, mint egy véges
dolgot. Dawkins azonban kiemeli, hogy Isten mégsem lehet olyan egyszerű,
ha egyszerre képes monitorozni valamennyi teremtményének gondolatait,
és megválaszolni imáikat. („Micsoda sávszélesség!” – kiált fel Dawkins.)
Ha Isten valóban komplexebb és valószínűtlenebb teremtményeinél, ez
tényleg kizárja, hogy a világegyetem érvényes magyarázata legyen? A
darwini evolúcióban az a szép – ezt Dawkins soha nem mulasztja el jelezni
–, hogy megmutatja, hogyan hoz létre az egyszerű bonyolultat. De nem
minden tudományos magyarázat követi ezt a modellt. Például a fizikában az
entrópia törvénye azt mondja ki, hogy a világegyetem, mint egész
tekintetében a rend mindig utat enged a rendetlenségnek; tehát ha a
világegyetem jelenlegi állapotát a múltból akarjuk megmagyarázni, akkor
ott tartunk, hogy a valószínűt (a rendetlent) a valószínűtlenebbel (rendezett)
magyarázzuk. Egyáltalán nem világos, melyik magyarázó modell
használható a legmélyebb kérdésnél, annál, amelyet – mint Dawkins
panaszolja – teológus barátai nem szűnnek meg hangoztatni: Egyáltalán
miért létezik a világegyetem? A darwini folyamatok elvezetnek az
egyszerűtől a bonyolultig, de nem vezethetnek el a Semmitől a Valamiig.
Ha van végső magyarázata esetleges és romlandó világunknak, az látszólag
valami olyasmire kell, hogy apelláljon, ami szükségszerű és romolhatatlan,
amit akár „Istennek” is hívhatunk. Persze biztosan nem tudható, van-e ilyen
magyarázat. Lehet, hogy – mint Russell gondolta – „a világegyetem
egyszerűen létezik, s ez minden.”
Az ilyen hűvösen spekuláló gondolkodás a lehető legtávolabb esik a
vallás világszerte gyakorolt rokokó rituáléitól. Miért van minden emberi
kultúrában jelen a vallás, ha – mint Dawkins bizonyítani véli – téveszmén
alapszik? Sok gondolkodó – így Marx, Freud, Durkheim – alkotta már meg
a vallás valamilyen természetrajzát, úgy érvelve, hogy a vallás azért
keletkezett, hogy valamilyen társadalmi vagy pszichológiai funkciót töltsön
be, például Freud érvelése szerint egy apafigura iránti elnyomott vágy
beteljesítését.
Dawkins természetrajz-kísérlete darwini, de nem úgy, ahogy várnánk.
Számára kétséges, hogy a vallásnak bármilyen túlélési értéke lenne; azt
állítja, hogy több vérbe és bűnbe került, mint amennyi jótéteményt
bármilyen téren eredményezett. Ehelyett ő a vallást valami más, adaptációs
szempontból hasznos dolog „mellélövésének” tulajdonítja, ez pedig a
gyermek evolúciósan létrejött hajlama arra, hogy higgyen a szüleinek. A
vallási ideák – gondolja – vírusszerű „mémek”, amelyek úgy sokasodnak,
hogy megfertőzik a gyermekek rászedhető agyát. (A „mém” kifejezést
maga Dawkins vezette be harminc évvel ezelőtt azokra a kultúra-
darabkákra, amelyek éppúgy reprodukálódnak és versengenek, ahogy a
gének.) Szerinte mindegyik vallás kölcsönösen kompatibilis mémek
együttese, amelyek túlélését a természetes kiválasztás folyamata biztosítja.
(„Az Iszlám talán egy húsevő génegyüttes analogonja, a buddhizmus pedig
egy növényevőé” – írja a maga szokásos provokatív módján.) A vallási
hiedelmek szerinte sem nekünk, sem génjeinknek nem tesznek jót; egyedül
és csakis önmaguknak.
Dawkins hiszékeny gyermek-felvetése csak egy a számos darwini
hipotézis közül, amelyeket a vallás magyarázata céljából spekulatíve
megfogalmaztak – ismeri el. (Egy másik, hogy a vallás mellékterméke egy
genetikailag belénk programozott hajlamnak: szerelembe esni.) Esetleg
valamelyik ilyen hipotézis igaz. Ha így van, mit jelent ez maguknak a
vallási hiedelmeknek az igazsága szempontjából? Az a történet, amelyet
Dawkins a vallásról előad, elmondható a tudományról vagy az etikáról is.
Minden eszme tekinthető mémnek, amely elméről elmére ugrálva
replikálódik. Egyes ilyen eszmék Dawkins szerint azért terjednek, mert jók
nekünk, azaz fokozzák annak valószínűségét, hogy génjeink bekerülnek a
következő nemzedékbe; mások, mint a vallás – mondja – azért terjednek,
mert elménk egyébként hasznos részei „mellélőnek”. Dawkins számára az
etikai értékek az első kategóriába esnek. Például az altruizmus jót tesz önző
génjeinknek, amikor olyan közeli rokonokra irányul, akikkel e géneken
osztozunk, vagy olyan nem-rokonokra, akik viszonozhatják a jótettet. De
mi a helyzet a jóság „tiszta szamaritánus” cselekedeteivel? Dawkins szerint
ezek is „mellélövések” lehetnek, de siet hozzátenni, hogy „áldott, értékes”
mellélövések, szemben a gonosz vallásosakkal.
De az etika objektivitását Dawkins logikája ugyanúgy aláássa, mint a
vallást. E. O. Wilson evolúcióbiológus 1985-as, Michael Ruse filozófussal
együtt írt munkájában kerek perec kimondja: az etika „olyan illúzió,
amelyet génjeink tukmálnak ránk, hogy rávegyenek minket az
együttműködésre”, és „a biológia úgy kényszeríti ránk céljait, hogy azt
gondoltatja velünk, létezik egy objektív magasabb rendű kód, amely
mindannyiunkra vonatkozik.” Az eszmék olyan „mémekké”
degradálásával, amelyek mindenféle „mellélövések” útján terjednek,
Dawkins akarva-akaratlanul is annak hízeleg, amit egyesek darwini
nihilizmusnak neveztek el.
A vallás gyakorlati hasznát is siet cáfolni. Pedig kimutatták, hogy a
vallásos emberek tovább élnek (talán mert egészségesebb az életmódjuk),
és boldogabbak (talán az egyháztól kapott szociális támogatás miatt). A
születési arányszámokat nézve az Egyesült Államokban és Európában
szaporábbak a vallástalanoknál – ez határozott darwini előny. Másfelől
Dawkinsnak alkalmasint igaza van, amikor azt mondja, hogy a hívők nem
jobbak az ateistáknál, ha az etikus viselkedést nézzük. Egy klasszikusnak
számító vizsgálat kimutatta, hogy „Jézus népe” ugyanúgy csal a teszteknél,
mint az ateisták, és nem hajlamosabb önzetlen önkéntes munkára sem.
Érdekes módon Dawkins nem fáradozik ilyen tapasztalati bizonyítékok
idézésével, ő – inkább tudománytalanul – saját intuíciójára támaszkodik.
Ezt írja: „Hajlamos vagyok gyanítani, hogy nagyon kevés ateista van
börtönben.” (Még kevesebb unitárius, mondanám én.) Tanulságos viszont,
ahogy szerinte a bibliai Jahve, mint „visszataszító szerepmodell”,
jóváhagyja a bandában elkövetett nemi erőszakot és a népirtást. Dawkins
hosszasan foglalkozik azzal ez ellenvetéssel is, amelyet persze rengetegszer
hall, hogy az elmúlt század fő gonoszai, Hitler és Sztálin ateisták voltak.
Mint mondja, Hitler „formálisan soha nem tagadta meg katolicizmusát”, és
az egykori ortodox szeminarista Sztálin esetében „nincs bizonyíték arra,
hogy az ateizmus motiválta volna brutalitását”. A hasonlóan tömeggyilkos
Mao nincs említve, talán mert neki saját maga volt a vallása.
Számos ragyogó felvillanás ellenére az Isteni téveszme olvasását
intellektuálisan frusztráló élménnyé teszi az, hogy Dawkinst nem izgatja,
mennyire komolyak lehetnek a vallással kapcsolatos filozófiai kérdések.
Amíg nincs döntő érv Isten létezése mellett vagy ellen, bizonyos számú
intelligens ember hinni fog benne, ugyanúgy, ahogy az emberek szinte
önkéntelenül hisznek más dolgokban, amelyekkel kapcsolatban nincsenek
megtámadhatatlan filozófiai érvek, mint a szabad akarat, az objektív
értékek, más elmék létezése. Dawkins szerint „egy teremtő
szuperintelligencia léte vagy nemléte egyértelműen tudományos kérdés.”
De milyen lehetséges bizonyíték igazolhatja vagy cáfolhatja az Isten-
hipotézist? Az a tan, hogy van felettünk egy szerető istenség, annyira
lekerekítetté és rugalmassá vált, hogy semmi földi gonoszság vagy
természeti katasztrófa nem ütközik vele. Az sem nyilvánvaló, hogy milyen
esemény rendítheti meg az ateistának az előbbivel ellentétes
meggyőződését. Russell, amikor erről kérdezte a Look magazin riportere
1953-ban, azt mondta, elhinné Isten létezését, „ha fentről egy hang
megjósolná neki mindazt, ami a következő 24 órában vele történni fog”.
Ilyen csodás esetek nem lévén a kérdést csak a síron túli lét oldhatná
meg – ezt a teológusok kissé fellengzősen „eszkatológiai verifikációnak”
szokták mondani. Ha a halál utáni lehetőségek egyike a boldog látomás
(Isten), másika a feledés (nincs Isten), akkor megrendítő arra gondolni,
hogy a hívők soha nem fogják felfedezni, hogy tévedtek, Dawkins és a
többi ateista pedig soha nem fogja megtudni, hogy igaza volt.
A köztük lévő többieknek – az agnosztikusoktól azokig a
„spirituálisokig”, akiknek a vallás nem annyira metafizikai tan, mint inkább
életmód, amelyet történetek és rituálék illusztrálnak – vigasztalásul
szolgálhatnak Peter De Vries 1958-as The Mackerel Plaza című ironikus
regényében Andrew Mackerel tiszteletes szavai: „Isten mindenhatóságára
döntő bizonyíték, hogy nem is kell léteznie ahhoz, hogy megmentsen
minket.”
22

A MORÁLIS SZENTSÉGRŐL

Tegyük fel, hogy Ön kiváló szeretne lenni élete folyamán, de semmihez

nincs igazi tehetsége. Nem eléggé okos, hogy nagy tudós legyen, nem
eléggé kreatív, hogy nagy művész legyen, nincs meg Önben a született
ravaszság, hogy kiemelkedő államférfi legyen, sem a tökéletes ízlés (és
hozzá öröklött gazdagság), hogy legendás hedonista legyen. Ettől Ön
középszerűségre van ítélve? Van egy gondolkodási iskola, amely azt
mondja, hogy nem. Az idea az, hogy még ha Ön nem is okos vagy szép
vagy tehetséges, pusztán akaratereje segítségével Ön is lehet igen-igen jó.
Túljuthat a mindennapi erkölcs normáin (legyünk kedvesek másokhoz, ne
hazudjunk, adakozzunk az Oxfamnak, és szenteljük minden energiánkat
annak, hogy együttérzünk az éhezőkkel, segítjük a szenvedőket). Más
szóval morális szent lehet Önből.
Vajon bölcs gondolat arra törekedni, hogy annyira okosak és
önfeláldozóak legyünk, amennyire lehetséges? Vajon a „morális szentség”
(a kifejezés Susan Wolf filozófustól való) olyan kiválóság, amelyre
törekedni mindannyiunk kötelessége?
Az elmúlt néhány évezred filozófusai két indokot javasoltak a morális
jóság magaslatainak megcélzására: az egyik a világ jobbá tétele, a másik
önmagunk tökéletesítése. A két ok nem a legjobban fér meg egymással,
mivel az egyik kifelé, a másik befelé irányul. Valóban tökéletesedhetünk,
amikor erről mások szolgálatában meg szoktunk feledkezni? Valójában
okkal gondolhatjuk, hogy a lehető legjobbnak lenni sem a világnak, sem
saját lelkünknek nem jó.
Kezdjük a lélek oldaláról. Vajon azok, akik mások szolgálatának
szentelték életüket, általában csodálatos, szókratészi személyiséggel bírnak?
Elbűvölőek? Sokan vagyunk, akik nem szeretjük a filantrópokat, és ezt nem
is szégyelljük kimondani. Szerintünk a filantróp szigorú, tolakodó,
kenetteljes, vérfagyasztóan kedves. Mindez nem kis részben az amiatti
bosszankodásból eredhet, hogy a filantrópok ragyogó példája gúnyt űz saját
morális elbizakodottságunkból. De mindenképp valami
kiegyensúlyozatlanságnak kell lennie a tökéletes filantróp lelkében. A
természetellenesen fejlett morális erények – türelem, jótékonyság mind
szavakban, mind tettekben; a mások szenvedésének enyhítésével való
állandó foglalkozás – hajlamosak kiszorítani a nem-erkölcsi erényeket, mint
a humor, az intellektuális kíváncsiság és a lendület.
Susan Wolf kétféle morális szentet különböztet meg: a Szerető Szentet,
akinek teljesen, kizárólagosan a mások segítése okoz boldogságot; és a
Racionális Szentet, aki attól boldog, mint mi, többiek – barátok, család,
anyagi kényelem, művészet, könyvek, sport, szex –, de kötelességtudatból
feláldozza boldogságát. A Szerető Szentnek, aki annyi minden iránt vak,
amit az élet kínál, különös módon sivár a lelke. A Racionális Szent, akinek
állandóan el kell nyomnia vagy meg kell tagadnia erősebb vágyait, a
frusztrációtól besavanyodott lelke van.
Ezt rendszerint felhozzák azokkal a humanitárius nagyságokkal
kapcsolatban, akik az emberek képzeletében leginkább ott lebegnek:
Florence Nightingale, Mahatma Gandhi, Albert Schweitzer, Teréz anya.
Lytton Strachey Eminent Victoriansában (Kiváló viktoriánusok) Florence
Nightingale úgy van ábrázolva, mint aki szinte már nevetségesen
embertelen. George Orwell bizonyos hiúságot szimatolt meg Gandhiban, és
kijelentette: a „szentség olyasmi, amit az embernek kerülnie kell”. Albert
Schweitzert istent játszó autokrataként és rasszistaként marasztalták el.
Christopher Hitchens Teréz Anya kultuszát akarta lerombolni, úgy állítva be
őt, mint aki megátalkodottan érzéketlen mások szenvedése iránt. Érdekes
módon Dorothy Day, a katolikus munkásmozgalom hősnője eddig elkerülte
az effajta revizionista rágalmazást. Nyilvánvaló, hogy az ő szentségét
ellensúlyozták a bohém-kicsapongó múltjából hátramaradt pikáns elemek.
Neki volt mit jóvátennie.
De ha csak a világhírű filantrópokat nézzük, megvádolhatnak minket a
kiválasztás torzításával. Mi történik, ha egy meglehetősen hétköznapi
ember kompromisszum nélküli buzgalommal teszi magáévá a jóság ügyét?
Ebből a kérdésből indul ki Nick Hornby How to Be Good (Hogyan legyünk
jók) című 2001-es komikus regényében. A regény elbeszélője Katie Carr,
egy negyvenes éveiben járó orvosnő, aki Észak-Londonban egy deprimáló
klinikán dolgozik. Katie eléggé jónak érzi magát: nemcsak betegeket lát el
(„Jónak kell lenned, hogy végbéltáji keléseket nézegess”), de korrekt,
liberális véleménye van a hajléktalanságról, a rasszizmusról és a
szexizmusról; a The Guardiant olvassa, és munkáspárti szavazó. Még a
regény indításakor fennálló viszonyát is, hosszú házassága alatt az elsőt,
példásan folytatják és gyorsan lezárják. A férje, David nem ilyen
csodálatos; szarkasztikus, lusta, gúnyos fickó, a „The Angriest Man in
Holloway” (A legdühösebb ember Hollowayben) című epés újságrovat
szerzője; egy szatirikus regényen dolgozgat „Britannia Diana utáni sértett
kultúrájáról”.
Olyan házasság ez, amely a szokásos okok miatt – hűtlenség,
kölcsönös szurkálások, unalom – romlik meg. De éppen amikor úgy tűnik,
hogy összeomlik, David egy damaszkuszi út-szerű átalakuláson megy
keresztül. Hátfájástól gyötörve felkeres egy szélhámos fiatal gyógyítót, D.
J. GoodNewst, aki meleg ujjbegyekkel kezeli David halántékát, és kiszívja
a „fekete ködöt” a férfiből. A vákuumot hamarosan tiszta jóindulat tölti ki;
David szent lesz. – Mindent úgy gondolok, ahogy te gondolod. De úgy is
fogok tenni, ahogy beszélek – jelenti ki megdöbbent feleségének, aki
agytumorra gyanakszik. Először Dávid véletlenszerűen bocsátkozik
jótékony cselekedetekbe, megpróbálja valakinek odaadni a vasárnapi sültet
az utcán, és a gyerekek egyik számítógépét bántalmazott nők
menedékhelyének adományozza. Hamarosan megtervez egy, a környékükre
kiterjedő rendszert hajléktalanok felesleges hálószobákban való
elhelyezésére.
A mögöttes indíték David hirtelen buzgalmára végig nem teljesen
egyértelmű. Bár sokat beszél a világ megjavításának szükségességéről, a
tökéletessé válás vágyát is hangoztatja: „Én nem hiszek a mennyben, vagy
bármiben. De olyan szeretnék lenni, aki jogosult belépni oda, bármi is lesz.”
Ahogy Dávid lelke megszépül, úgy veszíti el hatását Katie-re. A férje most
olyannak tűnik neki, mint „akiből a szellemesség minden nyoma, az
önirónia minden atomja eltűnt. A régi Davidnek voltak ugyan hibái, de
legalább meg tudta őt nevettetni; már kezdett arra gondolni, hogy főleg
ezért ment hozzá. Önelégültséget, magamutogatást érzékel a jótékonysága
mögött, és ez diadalmasan eszébe juttatja Szent Pálnak a korintusiakhoz írt
egyik leveléből a következőt: „A szeretet nem irígykedik, a szeretet nem
kérkedik, nem fuvalkodik fel.” De amikor idézi a férjének, ez emlékezteti
rá, hogy ugyanabban a részben, amikor felolvasták az esküvőjükön,
„szerelem” szerepelt „szeretet” helyett; mindkét szó – mutat rá – a latin
caritas főnév fordítása. „Szerelem és szeretet ugyanazon a gyökszón
osztozik – gondolkozott Katie –. Hogyan lehetséges ez, amikor mostani
történetünkben minden azt sugallja, hogy nem tudnak egymás mellett élni,
hogy ellentétesek, hogy ha a kettőt egy zsákba tesszük, akkor egymást
harapják, karmolják és kiáltoznak, amíg egyikük szét nem tépi a másikat?”
Az ilyen gondolatok Katie-t egyfajta megvilágosodáshoz vezetik
(amely – úgy tűnik – Hornby jóváhagyását is élvezi). A lélek szépségének
igazi eszményképe nem az önfeláldozó filantróp, hanem valaki, aki „gazdag
és szép” életet él, tele magas fokú művészi örömökkel és rendkívüli,
személyre szóló szeretettel, mint mondjuk Vanessa Bell, akinek életrajzát
Katie történetesen épp akkor olvassa. És ha az ilyen ritka emberek
életmódja már nem elérhető számunkra – őket, gondolja, már „kivonták a
forgalomból” –, legalább egy kis kivonatot kaphassunk belőle a
Bloomsbury-könyvek olvasásával és ízléses kamarazene hallgatásával. Ez a
jóság titka, és a hozzánk közeliekről való gondoskodás, nem pedig az egész
emberiség miatti aggodalom, „hisz az élet úgyis rohadtul kegyetlen”.
A Hornby-megoldás összhangban áll mélyen gyökeredző
hajlamunkkal az erkölcsi lustaságra. De vajon eléggé jó-e? Lehet, hogy az
irodalomban található filantrópok – a nevetséges Jellyby asszonyra
gondolhatunk a Bleak House-ban – nem tökéletesen reprezentálják valós
életbeli megfelelőiket. 2015-ös, Strangers Drowning (Fuldokló idegenek)
című könyvében Larissa MacFarquhar olyan, ma élő emberek árnyalt
jellemrajzait mutatja be, akik úgy döntöttek, hogy élik az etikus
elkötelezettség kimerítő életét. Egy házaspár húsz szerencsétlen gyermeket
adoptál, többen közülük fogyatékosak; egy másik pár leprakolóniát hoz
létre Indiában; egy ember az egyik veséjét odaadja egy idegennek; és így
tovább. Míg a szélsőséges altruisták, akiket MacFarquhar ábrázol, azzal
okoznak kényelmetlen érzést, hogy szinte mazochista odaadással segítenek
másokon, legalább felismerhetően emberiek: nem vitás, hogy furcsák,
perverzek és érzékenyek, de alapvetően épek; ha meggondoljuk, még
csodálatra méltóak is. Lelkük rendben lévőnek tűnik.
És néhányan úgy érvelhetnek, hogy az ember kötelessége annyi jót
tenni, amennyit csak lehetséges, még akkor is, ha az egyén lelke számára ez
nem sokat jelent – sőt még akkor is, ha „az élet úgyis rohadtul kegyetlen”.
Tegyük fel, hogy lát egy kislányt, aki egy sekély medencében fuldoklik.
Nem érezné kötelességnek, hogy megmentse őt – nem bánva, hogy a vízbe
ugrással tönkremegy a kétszáz dolláros cipője? Sajnos sok gyerek van
szerte a világon olyan helyzetben, amely hasonló a fuldokló lányéhoz. Éhen
halnak vagy áldozatai lesznek könnyen megelőzhető betegségeknek (mint a
bélhurut), és mivel létezik a tengerentúli segélyszervezetek hálózata, Önnek
hatalmában áll megmenteni őket. Egy gyermek ily módon való
megmentésének becsült költsége körülbelül 200 dollár. Önnek csak annyit
kell tennie, hogy felhív egy díjmentes számot, kezében a hitelkártyájával.
Vajon van különbség a között, hogy Ön ezt nem teszi meg, és a között, hogy
magára hagyja a fuldokló gyermeket? És ha nincs, megteheti jó
lelkiismerettel, hogy leáll 200 dollárnál? Etikai meggyőződése nem készteti
arra, hogy annyi gyermeket mentsen meg, amennyit csak bankszámlája
lehetővé tesz?
Egyes filozófusok, mint Peter Singer (Princeton) és Peter Unger (New
York-i Egyetem) ilyen egyszerű, de intuitíve erőteljes „megmentés-
eseteket” használnak egy kellemetlen következtetés alátámasztására:
nekünk, gazdag nyugatiaknak legtöbb pénzünket oda kellene adnunk a
nemzetközi nyomorenyhítő akciók javára. Ezért nem is járna külön dicséret:
azok az etikai elvek követelik meg, amelyeket implicite valamennyien
vallunk. Maga Singer azt mondta, ő bevételének ötödét szokta odaadni, és
azon tanakodik, hogy ez elég-e. Hogy lehetne elég? Még ha összes bevétele
négyötödét adná is oda egy középosztálybeli amerikai család az Oxfamnak,
kétszáz dollár további adakozás további gyermeket mentene meg az élelem
és az orvosi ellátás hiánya miatti haláltól, viszonylag csekély
kellemetlenséget okozva az adakozónak. Ami pedig az alkalmi
szibaritaságot illeti, felejtsük el. Mi egy üveg Dom Pérignon egy gyermek
életéhez képest?
Ha ez az, amit az erkölcs kér, akkor Ön azt mondhatná, hogy a pokolba
vele. És a Cambridge-i filozófus Simon Blackburn valószínűleg
szimpatizálna Önnel. A Being Goodban (Jónak lenni), a morálfilozófiába
való tömör bevezetőjében Blackburn azt állítja, hogy ez a fajta túlzott
igényesség magát az etikát áshatja alá. „Az etika középpontjában olyan
dolgoknak kell állniuk, amelyeket észszerűen követelhetünk egymástól”,
írja. Kötelességünk mások segítésére nem lehet végtelen. Az általunk
elfogadott erkölcsi elvek nem tehetnek minket a személytelen jóság
rabszolgáivá. Lehet, hogy dicséretre méltó, ha minden pénzét külföldi
éhező gyermekek megmentésére adja; ha feladja Park Avenue-i orvosi
praxisát, és csatlakozik az Orvosok határok nélkül-höz, vagy ha behívja a
hajléktalanokat, hogy a lakásában éjszakázzanak, de mindez nem kötelező.
Blackburn e következtetései megnyugtatóak, és összhangban állnak
azokkal, amelyekre Hornby regényének elbeszélője jutott. De hogyan
tudnánk ellenállni a megmentés-eseteken alapuló érveknek? Blackburn nem
időzik sokat ezen, de egysoros válasza nagyjából a következő. Singer
közismerten utilitariánus. Tiszta formájában az utilitarizmus azt mondja:
úgy próbáljunk cselekedni, hogy az a lehető legnagyobb boldogságot
eredményezze a világon. Egy etikai elv egyik tesztje az, hogy
„univerzalizálható-e”. Feltesszük a kérdést, milyen lenne a világ, ha
mindenki ezen elv szerint cselekedne. Mi történne, ha mindenki mások
boldogságának szentelné magát? Ekkor – az átlagot nézve – mindenki
kevésbé lenne boldog, mert mindenki alárendelné saját boldogságát mások
szükségleteinek. És ha mindenki az összes pénzét odaadná az Oxfamnak, a
fogyasztói kereslet beszűkülése világméretű gazdasági összeomlással járna,
ami óriási szenvedéshez vezetne. Tehát azt gondolhatnánk, hogy ezek a
jótét-elvek kollektíve tekintve önmagukat ássák alá.
Az univerzalizálási teszt olyan módszer, amellyel számszerűsíthetjük a
kötelességünket mások segítésére. Alkalmasint a minimális áldozat, amit a
morál megkövetel, egyszerűen a „tisztességes részesedés”: ha mindenki
ennyit adakozna, az a legtöbb boldogságot és a legkevesebb szenvedést
eredményezné a világban. Ez az elv minden ember jótékony célú terhét igen
észszerűvé teszi: ha Ön már adakozott egy szerény összeget az éhség
enyhítésére, egy kis levest helyi egyháza szegénykonyhájának, akkor Ön
nyugodt lelkiismerettel felnyithatja a tokhalkonzervet. (No azért nem
teljesen jó lelkiismerettel, mert manapság aggódnunk kell a tokhalakért.)
Minden filantrópia, amely túlmegy az Ön tisztességes részesedésén, az etika
tudósainak kifejezésével kötelezettségen felüli lenne – ajánlott, de
elmulasztása nem kifogásolható.
És tegyük fel, hogy valóban túllépünk a kötelességen. Még ha el is
tudunk érni valami közvetlen jót, nem lehet tudni, mik lesznek
altruizmusunk távolabbi következményei. Csak azt tudjuk, hogy ezek
messze a jövőbe terjednek ki, túl akaratunk hatókörén. Az ok-okozati
viszony esetleges és kaotikus jellege folytán a jó és a rossz egyenlege
véletlenszerű lesz, valamennyi stádiumban előre nem látott fordulatokkal.
(Vegyük azt az orvost, aki Klara és Alois Hitler negyedik gyermekét
sikeresen világra segítette, miután a pár első három csecsemője tragikusan
megbetegedett és meghalt.) Akcióink távoli hatásainak kiszámíthatatlansága
mondatta G. E. Moore-ral a Principia Ethicában, hogy „még soha nem
találtak elegendő indokot arra, hogy egy cselekvést jobbnak vagy
rosszabbnak tekintsenek, mint egy másikat.” Moore konklúziója, hogy,
hogy nem, felszabadítóan hatott Vanessa Bellre és a Bloomsbury-körre,
akik saját bölcsükként tekintettek rá. Hatására a Bloomsbury-ak
elhatározták, hogy az egyéniség erényei – azok, amelyek a „gazdag és szép
élettel” járnak együtt, ahogy a How to Be Good elbeszélője mondja –
fontosabbak voltak, mint a jótékonyság és az önfeláldozás régi viktoriánus
erényei.
Mihelyt a Bloomsbury-n kívülre merészkedünk, olyan rendkívüli
körülményekkel is találkozhatunk, amelyekben lehetőség nyílik a rendkívül
jó tettekre. Gondoljunk azokra a „jó németekre”, akik életüket kockáztatták,
hogy segítsenek a zsidókon a végső megoldás idején. Vagy Calley hadnagy
osztagának egyetlen olyan tagjára, aki tüntetőleg lejjebb fordította fegyvere
csövét, ahelyett, hogy a parasztokra lőtt volna My Lainál. Mi kell ahhoz,
hogy ilyen szélsőséges helyzetekben jók legyünk? Az ügyesség biztosan
számít, ahogy Oskar Schindler, Raoul Wallenberg és Fred Cuny példája
mutatja, de nincs mindig szükség rá. Előfordulhat olyan, hogy elegendő a
„jóakarat”? Nem, csak ha társul hozzá egy nehezen meghatározható
jellemvonás, amelyre könnyedén rámondjuk, hogy lelkierő vagy kurázsi.
Bármi is ez a tulajdonság, a legtöbb jóakaratú emberből hiányzik, ezért
válnak néma cinkosokká a nagy gonoszságok elkövetésekor. Hétköznapi
körülmények közt persze marad az Oxfam lehetőség; de még itt sincs
rögzített aránya a jótett akarásának és a ténylegesen tett jónak. Az
özvegyasszony két fillérje – bármekkora is mögötte a jóakarat – semmi a
szívtelen kaptalisták által jótékony célokra adott presztízsmentő milliókhoz
képest.
Tehát a kivételes jóság sajátos képességeket igényel: egyrészt komoly
savoir faire-t vagy vagányságot, másrészt olyan szélsőséges
körülményeknek való kitettséget, amelyek morális hősiességért kiáltanak.
Aki mindkettőben gyenge, annak valószínűleg nincs esélye. A szentség
tehát egyike az olyan életpályáknak (mint milliókat keresni mail
megrendeléseken), amelyek látszólag nyitva állnak mindenki előtt, de csak
szerencsés keveseknek sikerülnek.
A szükséges technikai és szervezési készségeken túl a nagy altruista
hőstettekhez, úgy tűnik, egyfajta démoni kreativitás is szükségeltetik.
Florence Nightingale, aki életét a háborús sérültek gondozásának szentelte,
elképesztően sok jót cselekedett (bár reformjai a háború emberi
áldozatainak csökkentésével növelhették a jövőbeli háborúk
valószínűségét). De Nightingale, ahogy Strachey az Edward-koriak nagy
megbotránkozására rámutatott, messze nem volt a könyörületesség
önmagáról lemondó, bájos angyala, hanem dühös, fanyar, gunyoros és
fontoskodó nőszemély rettenthetetlen vasakarattal. Mondhatnánk, művészi
temperamentummal rendelkezett. Evelyn Waugh egyszer megjegyezte: „Az
alázat nem olyan erény, amely kedvező lenne a művész számára. Gyakran
inkább a büszkeség, a versengés, a fösvénység, a rosszmájúság – az összes
utálatos tulajdonság – késztet egy embert arra, hogy befejezze, kidolgozza,
finomítsa, megújítsa művét, amíg el nem készül az a valami, ami
megjutalmazza gőgjét, irigységét és mohóságát. És ezáltal jobban
gazdagítja a világot, mint a nagylelkűek és jók, noha eközben elveszítheti
saját lelkét. Ez a művészi teljesítmény paradoxona.”
És talán az altruista teljesítményé is. Aki szent akar lenni, felejtse el,
hogy angyal legyen.
23

IGAZSÁG ÉS REFERENCIA: EGY FILOZÓFIAI VISZÁLY

„Képzeljük el a következő egyértelműen fiktív helyzetet… Tegyük fel,

hogy valójában nem Gödel volt a szerzője [Gödel nemteljességi tételének],
hanem egy »Schmidt« nevű férfi, akinek a holttestét sok évvel később
rejtélyes körülmények között találták meg Bécsben – Barátja, Gödel
valahogy megszerezte a kéziratot, és így a tételt Gödelnek tulajdonították…
[Tehát] mivel valójában Schmidt volt az, aki felfedezte az aritmetika
nemteljességét, mi, amikor »Gödelről« beszélünk, valójában mindig
Schmidtre referálunk. De szerintem nem ezt tesszük. Egyszerűen nem…”
(Zvonelszky Zsófia fordítása).
„Önök közül sokak számára ez nagyon furcsa példának tűnhet.”
E szavak Saul Kripkétől hangzottak el a Princeton Egyetemen 1970.
január 22-én. Kripke, a Rockefeller Egyetem akkor 29 éves filozófia
előadója, három előadásából, amelyet írott szöveg vagy akár jegyzetek
nélkül tartott, a második közepén járt. Az előadások, amelyeket
hangszalagra vettek, és végül 1980-ban Megnevezés és szükségszerűség
(Naming and Necessity) címen publikáltak, korszakalkotó eseményt
jelentettek a kortárs filozófia történetében. „Az analitikus filozófiát teljesen
a feje tetejére állították – írta Richard Rorty a London Review of Booksban.
„Mindenki vagy dühös volt, vagy jókat mulatott, vagy igencsak zavarba
jött”. Kripke előadásai indították el az új referenciaelméletet,
forradalmasítva azt, ahogy a nyelvfilozófusok olyasmikről gondolkodnak,
mint jelentés és igazság. Az előadások folyóiratcikkek százait
eredményezték, valamint 23 315 disszertációt a „lehetséges világokról”, a
„merev jelölőkről” és az „a posteriori szükségszerűségről”. Elvezettek az
arisztotelészi lényeg-tan messze ható újjáéledéséhez. És segítették
szerzőjüket – aki már akkor kultikus figura volt a logikatudósok között –,
hogy a modern filozófiai géniusz modelljévé váljon. A The New York Times
is hozzájárult ehhez, amikor 1977-ben Kripke mogorva arcát tette egy
vasárnapi mellékletének címlapjára.
S most képzeljük el a következő nyilvánvalóan fiktív helyzetet…
Tegyük fel, hogy az új referenciaelmélet szerzője valójában nem Kripke
volt. Egy Marcus nevű nő – a nagyobb valószerűség végett nevezzük Ruth
Barcan Marcusnak –, akinek élő teste még mindig látható, ahogy titokzatos
pályagörbéket ír le a Yale egyetem kampuszán[1], volt az, aki ezt a munkát
elvégezte. Az ifjú Kripke elment egy 1962-ben tartott előadására, amely
már tartalmazta a fő gondolatokat, majd csaknem tíz év elteltével ezek
alaposan kidolgozott változatával állt elő anélkül, hogy hivatkozott volna
Marcusra. A gondolatokat ezután már Kripkének tulajdonították. Tehát
minthogy az új referenciaelmélet szerzője ténylegesen Marcus, amikor
Kripkéről beszélünk, valójában mindig Marcusra utalunk. Nos, tényleg?
Önök közül sokak számára ez nagyon furcsa történetnek tűnhet.
Mégis, pontosan ezt merte elmondani egy Quentin Smith nevű filozófus egy
nagyobb közönség előtt az American Philosophical Association (APA)
bostoni konferenciáján az elmúlt télen[2]. Csakhogy Smith (Western
Michigan Egyetem) számára a történet nem volt nyilvánvalóan fiktív.
Hanem éppen hogy igaz.
Amikor Quentin Smith a bostoni hallgatósághoz beszélt, a Dávid és
Góliát filozófus-változata játszódott le – egy kisebb közép-nyugati egyetem
törtető, 42 éves professzora át próbálja írni az eszmetörténetet, és támadást
intéz egy ember jó híre ellen, akit Robert Nozick „hivatásunk egyetlen
zsenijének” nevezett. A filozófus világ először 1994 őszén szerzett
tudomást Smith vádjairól, amikor az írás, amelyet az APA következő
konferenciáján készült ismertetni – „Marcus, Kripke, and the Origin of the
New Theory of Reference” – a tervbe vett előadások között szerepelt.
Magára a rendezvényre december 28-án került sor a Marriott
szállóban, a bostoni Copley Place-en. Az egész nem sikeredett túl
épületesre. Marcus, akit Smith sztárolt volna, nem jelent meg, ahogy Kripke
sem. Távol maradt a legtöbb princetoni kollégája is (ezt egyesek a
Kripkével való szolidaritás jelének vették, mások viszont a támogatás
feltűnő hiányának tulajdonították). De egy csapat princetoni doktorandusz
éreztette jelenlétét a Smithnek feltett kellemetlen kérdések által („Marcus
vett rá erre, ugye?” – kiabálta egy ellenséges jelenlévő), és nagy feltűnést
keltve hagyta el a termet, amikor Smith rátért arra a „történelmi
félreértésre”, amely oda vezetett, hogy Kripkének tulajdonítottak olyan
gondolatokat, amelyek – állította Smith – valójában Marcuséi voltak. „A
filozófiatörténet szempontjából ennek a félreértésnek a korrigálása
ugyanolyan fontos, mint egy olyan hipotetikus helyzetben, ahol
gyakorlatilag minden filozófus Plótinosznak tulajdonítaná a [platóni]
ideaelméletet.”
Smith meghökkentő állításai nem maradtak válasz nélkül. E feladatra
Scott Soames fiatal princetoni nyelvfilozófust választották ki, akit a
közönség egy része egyfajta, Kripke tanszékéről küldött filozófiai
bérgyilkosnak tekintett. (Valójában az APA programbizottság kérte fel
kommentátornak, miután több más filozófus elhárította a feladatot.) „Mai
feladatom szokatlan és nem valami kellemes” – kezdte Soames, majd
rendreutasította Smith-t azért a „szégyenletes” inszinuációért, hogy Kripke
szellemi tolvajlásban bűnös. Megvetően reagált Smith állítására, miszerint
Kripke az új referenciaelmélet fő téziseiről Marcustól értesült; hogy először
félre is értette őket, majd végül, miután elrendezte az elméjében, úgy érezte,
mintha a sajátjai volnának – ráadásul a többi filozófus is rá lett szedve. „Ha
van egyáltalán botrány, akkor az az, hogy egy ilyen gondatlanul és
hozzáértés nélkül meghozott vádnak ekkora hitelt adtak” – hangzott Soames
konklúziója.
Ezzel azonban még nem volt vége. Az APA szabályai szerint a
megbeszélés felszólalójának jogában áll válaszolni, miután a kommentátor
befejezte. Smith tehát felállt, hogy elmondja viszontválaszát – amely a
maga lábjegyzetek nélkül is 27 oldalával majdnem olyan hosszú volt, mint
eredeti írása és Soames válasza együtt véve. „Nem hinném, hogy releváns
vagy hasznos azt a nyelvet alkalmazni, amelyet Soames használ a
válaszában” – mondta a közönségnek. „A filozófiai vitákat a felek nem úgy
oldják meg, hogy egymás munkáját egy sor negatív, emócióval teli jelzővel
illetik, hanem épkézláb érvekkel, és én érvek felsorakoztatására fogok
szorítkozni.” Ezt a megjegyzést némi taps üdvözölte.
A szövegbeli és filozófiai apró részletek végeláthatatlan áttekintése
láttán a megbeszélés elnöke, Mark Richard a Tuftsról, megpróbálta
leállítani Smith-t. A hallgatóságból többen tiltakoztak, követelve, hogy
engedjék tovább beszélni őt. Richard belement, de a protokollal ellentétben
megengedett Soamesnak egy második viszontválaszt. („Kezdett az az
érzésem támadni, hogy Soames irányítására cselekszik” – emlékezett vissza
később Smith.) „Ha Marcusnak már Kripke előtt is megvoltak ezek az
ötletei, hogyhogy senki nem szólt semmit erről több mint húsz éven át?” –
tette fel a szónoki kérdést. „Talán ez olyan kérdés, amelyet a női
filozófusoknak kellene feltenniük a szakmának” – zendített rá egy jelenlevő
genderista, mire a hallgatóságra rövid csend telepedett.
 Több mint egy év elteltével[3] a l’affaire Kripke továbbra is zajlik. A
megbeszélés anyagát – Smith eredeti írását, Soames válaszát és Smith
viszontválaszát – nemrégen leközölte a Synthese című filozófiai folyóirat.
És a két ellenfél most azon dolgozik, hogy egy-egy újabb, még hosszabb
irományban csiszolja tovább a mondandóját. Közben olyan filozófus
kiválóságok, mint Elizabeth Anscombe, Donald Davidson és Thomas Nagel
levelet intéztek az APA-hoz, melyben kijelentik, hogy „az országos APA
találkozó ülése nem a megfelelő fórum etikai vádaskodásra hivatásunk egy
képviselője ellen, még akkor sem, ha a vádakkal szemben meggyőzően
megvédték”. A levél, amelyet a társulat negyedévenkénti közleményeiben
tettek közzé, azt is kéri, hogy az APA nyilvánosan kövesse meg Kripkét.
A filozófus szakma számos táborra oszlik – nemcsak a szellemi
eredetiséget és tulajdont illető meggyőződések, hanem a Kripkével, mint
emberrel kapcsolatos különféle erős érzelmek mentén is. Utóvégre ő
egyfajta távoli, borongós alak, aki inkább félelemmel vegyes tiszteletet vált
ki, mint szeretetet. Személyes különcségei intenzív pletykálkodás tárgyává
tették. És még akik feltétlen csodálattal viseltetnek szellemi teljesítményei
iránt, azok is gyakran arról panaszkodnak, hogy ő mintegy megtette magát
az analitikus filozófia „rendőrének”, arrogánsan büntetve a többi filozófust,
amiért azok önállótlanok és ostobák. És most – minő iróniája a sorsnak –
magára Kripke Őrmesterre vetül árnyék.
Ruth Marcus kitért az ügy megvitatása elől, de hogy rámutasson,
miszerint Smith véleménye nem „pusztába kiáltott szó”, mégiscsak tucatnyi
újságcikket küldött nekem, amelyeket filozófusok írtak az elmúlt években,
és amelyek őt nevezik meg az új referenciaelmélet megalkotójaként. Ezzel
szemben maga Kripke meglehetősen nyíltan kimutatja sértettségét és
ingerültségét. „Először is: amit Smith mond, nem igaz; másodszor: még ha
igaz volna is, az egészet felelősségteljesebben kellett volna intézni.”
Van valami bosszantó ebben az ügyben. Könnyű rámutatni, ha valaki
elorozza egy másiknak a prózáját; nem kell mást tenni, mint megnézni a
kérdéses részeket, és szavanként összehasonlítani őket. A gondolatok
azonosítása már több agyafúrtságot kíván. Amikor egy új eszmét
felfedeznek és világos, explicit formába öntenek, váratlanul
előbukkanhatnak rá való célzások korábbi szövegekben. Végig velünk
voltak, vagy csak visszavetítjük? Oliver Heaviside valóban rálelt az E =
mc2-re Einstein előtt? Megsejtette Fermat Newton előtt a differenciál-és
integrálszámítás alaptételét? Freud összes meglátása fellelhető a
Hamletben?

***

A Kripke/Marcus ügyben érintett gondolatok ijesztő bonyolultsága nem

teszi könnyűvé genealógiájuk meghatározását. Bár általában a
nyelvfilozófiához kötődnek, mélyebb forrásuk a modális logika, egy állítás
igazsága különböző módjainak (szükségesség és lehetségesség) formális
elmélete. Először Arisztotelész művelte, divatos volt a középkori tudósok
körében, viszont jócskán elhanyagolták modern utódaik. Egyfajta
reneszánszát élte a XX. század korábbi részében néhány filozófusnak
köszönhetően, mint C. I. Lewis és Rudolf Carnap.
Az 1940-es években Ruth Barcan Marcus – akkor még hajadon
hallgatóként Ruth C. Barcan – új formális elemekkel egészítette ki a
modális logika apparátusát, és ezzel komoly mértékben kibővítette annak
filozófiai folyományait. És egy évtizeddel később a tizenéves csodagyerek
Saul Kripke ellátta azt valamivel, aminek addig híján volt: egy
interpretációval, egy szemantikával. Felhasználva Leibniz ötletét, hogy a
jelen világ csak egy a lehetséges világok hatalmas készletéből (melyek
közül egyesekben a hó zöld, vagy McGovern megveri Nixont), Kripke
szükségszerűen igaznak ítélt egy állítást, ha az minden lehetséges világban
érvényes, és posszibilisen igaznak, ha néhány lehetséges világban érvényes.
Majd bebizonyította, hogy a modális logika formálisan „teljes” rendszer –
ez egy roppant mély eredmény, amelyet 1959-ben, tizennyolc évesen
publikált a The Journal of Symbolic Logic hasábjain.
Nem sokkal ez után, 1962 februárjában Kripke megjelent a Harvard
Faculty Club mára legendássá vált ülésén. Ez volt az az alkalom, amikor
Ruth Marcus ismertette „Modalities and Intensional Languages” című
írását. A légkör nem volt különösebben kedvező az előadó számára, mivel a
Harvard filozófusai nem nézték jó szemmel az egész szükségszerűség-
lehetőség ügyet. (Ruth Marcus később így emlékezett: „Mint valaki, akinek
névrokona vagyok, csak álltam az idegen földeken”). Ez különösen igaz
volt a kommentátorra, W. V. Quine-ra, aki Marcus számára úgy tűnt, azt
hiszi, hogy a modern modális logika „bűnben fogant”: e bűn pedig egy szó
használatának és említésének összekeverése.
 Noha Marcus előadásának nagy részét az tette ki, hogy a modális
logikát védte Quine bírálataival szemben, kihasználta az alkalmat arra is,
hogy elidőzzön egyes nyelvfilozófiai gondolatokon, amelyekbe akkor
kezdett bele, amikor az 1940-es évek közepén PhD-disszertációján
dolgozott – e gondolatok egy tulajdonnév és az általa jelzett tárgy viszonyát
érintették. A század kezdete óta a tulajdonnevek elfogadott elmélete –
amelyet általában Gottlob Fregének és Bertrand Russellnek tulajdonítanak –
azt mondta ki, hogy minden tulajdonnévhez kapcsolódik leírásoknak egy
nyalábja; ezek adják ki jelentését vagy értelmét. A név referenciája az
egyetlen olyan tárgy, amely kielégíti a leírásokat. A Frege–Russell-féle
elmélet szerint az „Arisztotelész” név referenciája az egyedüli dolog, amely
kielégíti az olyan hozzá asszociált leírásokat, mint „Nagy Sándor tanítója”,
a „Metafizika szerzője” stb.
Ha a tulajdonnevek valóban álruhába öltöztetett leírások, akkor
minden logikai kontextusban – beleértve a modális logika kontextusát is –
leírásokként kell viselkedniük. De Marcus megfigyelése szerint nem ezt
teszik. Az „Arisztotelész Arisztotelész” például szükségszerűen igaz, de az
„Arisztotelész a Metafizika szerzője” már esetleges, mert elképzelhetők
olyan körülmények, amelyekben a történelmi Arisztotelész mondjuk
disznópásztor lett, és nem filozófus. Az ilyen intuíciók azt sejtették
Marcusszal, hogy a tulajdonnevek nem leíró jelentések révén kapcsolódnak
tárgyukhoz. Ehelyett közvetlenül utalnak viselőjükre, mint jelentés nélküli
címkék. John Stuart Mill régi terminológiájával: a tulajdonneveknek van
denotációjuk, de nincs konnotációjuk.
Az elmondottak persze alig adnak többet, mint karikatúráját Marcus
tényleges érvelésének, amely bonyolultságával és elvontságával szinte
visszatetszést keltő volt. Nem csoda, hogy abban a vitában, amelyre aznap
Cambridge-ben került sor, ő, Quine és a koraérett hallgató Kripke gyakran
elbeszéltek egymás mellett. Visszatekintve azonban egy dolog biztos: A
nevek jelentésével kapcsolatos hagyományos elmélet aláásására Marcus
által használt modális érvelés lépés volt az új referenciaelmélet felé – egy
olyan elmélet felé, amely virágzó formájában tíz évvel később született meg
Kripke princetoni előadásaiból. De vajon Marcus munkája több volt-e
ennél?

***
Ezen a kérdésen kezdett el töprengeni Quentin Smith 1990 telén, amikor
levelet kapott az általa személyesen nem ismert Marcustól, amely arról
tájékoztatta, hogy az a célzás, amelyet Smith a „Kripke-Donnellan
tulajdonnév-elmélettel” kapcsolatos cikkében tett, nem volt egészen pontos,
mivel neki (Marcusnak) is volt szerepe az elmélet elindításában. (Az új
referenciaelmélet kidolgozásában az UCLA filozófusa, Keith Donnellan is
részt vett.) Smith fiús kinézetű, lágy hangú, látszólag bátortalan ember.
Pályáját fenomenológusként kezdte, de később felhagyott ezzel, és az
analitikus filozófiára tért át. Publikációs listája alapján rendkívül termékeny
és sokoldalú – 1993-ban megjelent Language and Time (Nyelv és idő) című
könyvét „remekműnek” mondta egy szemlézője, további művei közt
szerepel The Question of Ethical and Religious Meaning (Az etikai és
vallási jelentés kérdése) és a szerény című Explaining the Universe
(Megmagyarázni a világegyetemet).[4] De bostoni fellépéséig nem nagyon
volt ismert a szakmában.
Amikor megkapta Marcus levelét, Smith éppen elkezdett egy könyvet
írni az analitikus filozófia történetéről, de a levél hatására elolvasta Marcus
Modalities and Intensional Languagesét (Modalitások és intenzionális
nyelvek), átnézte némelyik korábbi írását is, és 1990 és 1994 között azzal
volt elfoglalva, hogy kihámozza Marcus és Kripke munkásságának
egymáshoz való intellektuális viszonyát. (Quine-nal és a többiekkel való
Cambridge-i erőpróbája után Marcus tovább növelte a filozófiai logikához
való hozzájárulását, és munkássága komoly hatást gyakorolt a
meggyőződés-elmélettel és a morális dilemmák természetével kapcsolatos
kutatásokra is.) Smith rendszeres levelezésbe kezdett Marcusszal, de –
állítása szerint – nem kapott tőle részletesebb kommentárokat. Végül arra a
meggyőződésre jutott, hogy az új referenciaelmélet szinte összes fontosabb
gondolata – amellyel Kripke a „feje tetejére állította” a filozófiát –
valójában Marcusnak tulajdonítható.
Ez volt az a szenzációs állítás, amellyel Smith az 1994-es APA
konferencia előtt kirukkolt egy olyan írásban, amelynek a programbizottság
általi elfogadása – mint mondta, „szokatlan jellege” miatt – neki magának is
a legnagyobb meglepetést okozta. Miután felsorolt hat olyan gondolatot,
amelyet szerinte tévesen tulajdonítottak Kripkének és másoknak,
továbbment, és két okát adta az új referenciaelmélet történeti eredetével
kapcsolatos „jókora félreértésnek”. Az első eléggé ártalmatlan volt: dacára
annak, hogy Marcus a logika és a nyelvfilozófia egyik úttörőjeként elismert
volt, a filozófus-világ egyszerűen nem szentelt kellő figyelmet korábbi
munkásságának. A második ok már kissé nyugtalanítóbb volt. Maga Kripke
mulasztotta el, hogy a jelentős gondolatokat Marcusnak tulajdonítsa –
méghozzá nem rossz szándékból, hanem tompasága miatt. Noha ott volt
Marcus úttörő jellegű előadásán, az ifjú Kripke akkoriban nem igazán
értette Marcus gondolatait – legalábbis Smith erre következtetett Kripke
egyes, a vitában elhangzott és hangszalagra vett megjegyzései alapján. A
Naming and Necessity 1980-as előszavában Kripke megjegyzi, hogy a
műben előadott nézetek nagy része „1963-1964 táján fogalmazódott meg
benne”. Smith számára ez arra utalt, hogy Kripke csak egy vagy két évvel
az után fogta fel Marcus érveit, hogy azok megszülettek, és hogy saját
újkeletű látásmódja miatt az a képzet alakult ki benne, hogy e gondolatok
újak és a sajátjai voltak. „Gyanítom, hogy ilyesmi meglehetősen gyakran
fordult elő a gondolkodás és a művészetek történetében” – zárta le Smith
mesterkélt nyájassággal.
Hogy Kripkét megvédje Smith „botrányos” és „groteszk módon
pontatlan” kioktatása ellenében, Scott Soames azzal kezdte, hogy
kijelentette: tiszteli és szereti Ruth Marcust (kollégája is volt a Yale-en,
amikor ott tanított az 1970-es évek végén, és nemrégiben hozzájárult egy
neki szóló Festschrifthez). Kritikája tehát kizárólag Smith-re irányul.
Miközben elismerte, hogy Marcus megérdemli az elsőbbséget az új
referenciaelmélet egyes tanításainak anticipálásáért, ragaszkodott ahhoz,
hogy ez „semmiképpen sem csökkenti Saul Kripke kezdeményező
szerepét”. Ráadásul, folytatta, egyes Smith által Marcusnak tulajdonított
gondolatokat – például, hogy a nevek nem ekvivalensek a leírásokkal – már
más logikusok is megfogalmaztak, így Frederic Fitch is. Ezt az állítást
Soames utólag valószínűleg megbánta, mert lehetővé tette Smith számára,
hogy rámutasson: Fitch valójában Marcus témavezetője volt 1943–1945-
ben, amikor utóbbi a disszertációját írta. És amiről Soames nem szólt: Fitch
azt is említette, milyen sokkal tartozik doktori hallgatójának a
meglátásaiért.
Az ilyen kézzelfogható találatok azonban ritkák. A Quentin Smith és
Scott Soames között arról folyó viták, hogy ki az új referenciaelmélet
valódi anyja-apja, általában meglehetősen kifinomult filozofálással járnak.
Vegyük a merevség fogalmát. A „merev jelölő” olyan kifejezés, amely
minden lehetséges világban ugyanarra az egyedre utal. („Benjamin
Franklin” például merev jelölő, míg a „bifokális lencse feltalálója” nem,
mert vannak olyan lehetséges világok, amelyekben ez a felfedezés valaki
másnak tulajdonítható.) A „merev jelölő” kifejezést Kripke alkotta; ezt
senki sem kérdőjelezi meg. Smith azonban azt állítja, hogy Marcus volt az,
aki felfedezte a fogalmat (a szavaknál könnyű megállapítani az elsőbbséget,
a fogalmaknál már nehezebb). Lehetetlen! – szól közbe Soames. A merev
jelölő feltételezi egy kifejezés egy lehetséges világban való referenciájának
általánosabb fogalmát, és Marcusnak nem volt elég gazdag szemantikai
kerete egy ilyen fogalom alátámasztására. Kétszeres tévedés! – riposztol
Smith. Marcus nemcsak, hogy rendelkezett olyan gazdag szemantikai
kerettel, mint Kripke, de egy ilyen keretrendszer még csak nem is szükséges
a merev jelölő fogalmának definiálásához. Mindössze a modális logika
alapvető elemei és a subjunctive igemód kellenek, egészíti ki Smith egy
széles mozdulat kíséretében: és pontosan ezek voltak azok az eszközök,
amelyeket maga Kripke is használt a merev jelölő bevezetésére a Naming
and Necessityben.
Ennyit a két ellenfél közötti legegyszerűbb összecsapásról (és Soames
kétségtelenül úgy érzi, hogy van még egy dobása). A tulajdonítással
kapcsolatos legtöbb kérdés olyan finom technikai érvekről szól, hogy ehhez
képest mondjuk az Ulysses korrigált szövegével kapcsolatos, az 1980-as
években lezajlott emlékezetes tudományos vita középiskolás szópárbajnak
tűnik. Gyűjtsünk össze találomra egy zsűrit professzionális filozófusokból,
és valószínűleg nem tudnák, mit gondoljanak, miután meghallgatták Smith
és Soames érvelését. Mégis, maga a vád igencsak kiélezett és súlyos. Ha
Smithnek igaza van, Kripke kétszeresen is összébb húzhatja magát.
Nemcsak mert hírneve egy másik filozófushoz tartozó teljesítményen
alapul, egy nőén, akit a főként férfiak által uralt szakma elhanyagolt; hanem
azért is, mivel ezt amiatt nem vette észre, mert először nem értette az
elméletet. Egy zseni számára az egyetlen vád, amely még az intellektuális
lopásnál is rosszabb, a tompaság.

***

Szerencsére lehet némi támpontot kapni erről a vitáról anélkül, hogy a

Smith-Soames párviadal összes apró részletén át kellene rágnunk magunkat.
Utóvégre az élet rövid. Legegyszerűbb úgy kezelni, hogy megkérdezzük,
mi az új referenciaelmélet? Filozófiai mozgalomként úgy tekinthető, mint a
XX. századi analitikus filozófia több korábbi áramlatával szembeni reakció.
Felélesztve a „lehetséges világok” gazdag metafizikai fogalmát – és
komolyan véve a velük kapcsolatos intuícióinkat – szamárfület mutat a
logikai pozitivistáknak, akik szerint a diskurzus csak akkor értelmes, ha az
aktuális világ tapasztalatával szemben tesztelhető. Szabadon kihasználva a
modális logika egzotikusabb eszközeit is, elveti a Wittgenstein kései
munkássága által inspirált közönségesnyelv-filozófusok földhözragadt
módszereit.
Ahol azonban az új referenciaelmélet tényleg szakít a hagyományos
filozófiai iránnyal, az az antimentalizmus, amely elutasítja, hogy a
szemantika a nyelvhasználók elméjének tartalmától függ. A jelentések nem
a fejben lakoznak, mondja az elmélet, hanem kint a világban – amelyet a
természettudomány ír le. Ez az antimentalizmus jelentkezik abban az
állításban is, hogy a tulajdonnevek közvetlenül a tárgyakra utalnak,
mentális ideák vagy leírások közvetítése nélkül. De az elmélet hívei nem
állnak itt meg. Azt is mondják, hogy számos köznév (például „arany”,
„tigris”, „hőség”) ugyanígy működik. Az ilyen „természetes fajta”
kifejezéseknek nincs a szokásos értelemben vett definíciójuk, állítja az
elmélet. Például azt, hogy egy anyag arany-e, nem az dönti el, hogy nehéz,
sárga, jól megmunkálható, fém; ezek csak jelenség-szintű tulajdonságok,
amelyek egy másik lehetséges világban lehetnének mások is. Ehelyett az,
amitől az arany arany, az atomszerkezete, amely – minthogy minden
lehetséges világban egyforma – a lényegét alkotja. Persze eléggé késői
tudományos felfedezés, hogy az arany rendszáma 79, azelőtt az emberek
úgy beszéltek az aranyról (és a legtöbb ember ma is így beszél), hogy
elméjükben nem létezett olyan fogalom, amely megkülönböztette volna más
elemektől.
Ha az olyan kifejezéseket, mint „Arisztotelész”, „arany”, nem a
nyelvhasználók fejében található jelentések kötik össze a referenciáikkal,
akkor mi hajtja végre ezt a trükköt? Oksági láncok, mondja az új
referenciaelmélet. A kifejezést először egy kezdő névadás – mondjuk egy
rámutatás – során alkalmazzák, majd oksági úton adják át másoknak
különféle kommunikációs cselekmények révén: beszélgetés, olvasás, stb.
Így az „Arisztotelész” jelenkori használata a legutolsó szem abban az
oksági láncolatban, amely időben vissza (és térben keletre) elvezet magáig a
Sztagiritáig, addig a pillanatig, amikor rendes nevével felruházták.
Tehát az új referenciaelmélet egy csomó egymással összefüggő
gondolat szövedékét foglalja magában. Egy az új elmélettel kapcsolatos
korai és befolyásos cikkgyűjteményben, a Naming, Necessity, and Natural
Kindsban (Megnevezés, szükségesség és természetes fajták) Stephen
Schwartz szerkesztő megbízható taxonómiát biztosít. Az új elmélet „három
fő jellemzője” – írja –, amelyek mindegyike „direkt módon megkérdőjelezi
a jelentésről és a referenciáról való hagyományos gondolkodás főbb tanait”,
a következő: „A tulajdonnevek merevek [minden lehetséges világban
ugyanarra az egyedre referálnak]; a természetes fajta-kifejezések a
tulajdonnevekhez hasonló módon referálnak; a referencia oksági láncoktól
függ.”
A három fő jellemző közül hány köszönhető Kripkének? Smith maga
is elismeri, hogy a második és a harmadik, ahogy azokat Kripke az 1970-es
Princeton-beszélgetésekben bemutatta, „valóban új”. Azok a gondolatok,
amelyeknek eredetét vitatják, az első jellemzővel, a tulajdonnevek
merevségével kapcsolatosak. Úgy tűnik tehát, Soames helyesen állítja, hogy
bár Ruth Marcus valószínűleg anticipált néhány ilyen elképzelést, ez nem
rontja le Kripke „úttörő szerepét” az új referenciaelmélet létrehozásában.
Még azok a filozófusok is, akiknek komoly intellektuális ellentéteik vannak
Kripkével, általában egyetértenek ebben a kérdésben. „Valószínűleg
egyetlen ilyen ötlet sem egyedül Kripkéé, és ő soha nem is állította ezt” –
mondja Colin McGinn, a Rutgers filozófusa.[5] – „De Kripke volt az első,
aki vonzó formába öntötte őket, hogy a nem logikusok is láthassák
jelentőségüket; és vont le olyan következtetéseket, amelyeket mások nem
vettek észre.”
Nehéz azonban tagadni, hogy Quentin Smith figyelemre méltó
éleselméjűségről – s hozzá bátorságról – tett tanúbizonyságot azon ügy
szószólójaként, hogy az új referenciaelmélet kezdeményezője Ruth Marcus
volt, nem pedig Saul Kripke. Valójában néha úgy tűnik, hogy Smith túlontúl
is agyafúrt, így nemcsak azon ötleteket tulajdonítja Marcusnak, amelyek
többé-kevésbé kezdetleges formában egyértelműen az övéi voltak, hanem
az összes logikus következményt is, amelyeket Smith leleményesen
kibogozott belőlük. Smith azzal védi a maga törekvését, hogy az nem más,
mint legitim vizsgálódás a kortárs filozófia történetével kapcsolatban, olyan
filozófiai érvek tárgyilagos bemutatása, amelyek egy fontos elmélet
genealógiájának tisztázását szolgálják. Hogy ez a vizsgálódás heves vitát
eredményezett, annak magyarázata egyszerű: élő, aktív filozófusokat érint.
Smith bírálói ezzel nem értenek egyet. Szerintük hibázott, amikor
vádját nyilvános fórumon megszellőztette. Ugyan nem vádolta nyíltan
Kripkét plágiummal, de kényes kérdéseket vetett fel a szakmai etikával
kapcsolatban, és személyes jellegű kérdéseket Kripke elmeműködéséről.
„Alig emlékszem már a 30 évvel ezelőtti lelkiállapotomra” – válaszolta
maga Kripke, amikor Smith állítását felhoztam neki.
„Az tény, hogy Ruth 1962-es előadásában mondott olyat, hogy a
tulajdonnevek nem szinonimái leírásoknak – mondja. – Az általam később
megfogalmazott gondolatok egy részhalmaza vázlatosan benne volt, de
ténylegesen alig hangzott el érvelés a természetes nyelvről. Szinte minden,
amit mondott, nekem akkor már ismerős volt. Ismertem Mill névelméletét
és Russell teóriáját a logikai tulajdonnevekről, és remélem, hogy miután
eleget foglalkoztam a modális logika szemantikájával, magam is rájöhettem
egy ilyen álláspontnak a modális logikai következményeire. Határozottan
nem emlékszem olyanra, hogy „Hű, ez egy érdekes szempont, talán
érdemes volna kidolgoznom”, és azt sem hiszem, hogy öntudatlanul merült
volna fel bennem ilyen gondolat.
Bár Kripke úgy döntött, hogy nyilvánosan nem válaszol Smith-nek,
rövid ideig fontolgatta, hogy jogi lépéseket tesz az APA ellen. És az elmúlt
tavasszal[6] otthagyta a szervezetet. „Emlékszem a feleségem [a Princeton
filozófusa, Margaret Gilbert] felsikoltott, amikor az 1994-es APA-
programban meglátta Smith cikkének absztraktját,” meséli Kripke. – A
megfogalmazás valóban rágalmazó hangvételű volt. A programbizottságnak
több száz irománnyal kellett foglalkoznia, és nem fordított elegendő időt
vagy szakértelmet annak megállapítására, hogy Smith vádjainak van-e
alapjuk. Egy per, mint lehetőség átfutott az agyamon, de nem szívesen
választom ezt a megoldást, mert az APA-t kellene bevádolnom. El tudja
képzelni, ahogy a bíró és az esküdtszék próbálja eldönteni a
nyelvfilozófiának ezeket a technikai kérdéseit?
„Nem hiszem, hogy valaha is rosszhiszeműen cselekedtem – összegzi
Kripke. – Csak próbálok hozzájárulni a szakmához, amivel tudok. És ha ez
továbbra is ilyen rágalmazásokhoz vezet, a jövőben inkább nem zavarok.”

***

Kripke védekezése sok társa szemében meggyőző. De ez is arra készteti

őket, hogy elgondolkodjanak ellentmondásos jelenlétéről a területen. Saul
Kripke senkihez nem hasonlítható zseni volna? Csodagyerek, aki soha nem
váltotta be teljesen a hozzá fűzött reményeket? Kripke karrierje nyomasztja
a kollégáit. És könnyű megérteni, hogy miért.
Visszamenve az időben és újraolvasva a Kripke által publikált csekély
számú írást – Naming and Necessity; az 1982-ben írt Wittgenstein on Rules
and Private Language (Wittgenstein a szabályokról és a magánnyelvről)
című könyv –, nem lehet nem meghökkenni, micsoda tiszta örömöt
okoznak. A humor, az átláthatóság, a mókás találékonyság, a felfedezői
nyitottság és a ragyogó eredetiség egyedülállóan olvasmányossá teszi az
analitikus filozófusok között. És ott van lefegyverző őszintesége. A Naming
and Necessity egyik pontján lazán elmondta: „Nos hát az ilyen mondatok,
mint »Szókratészt Szókratésznak hívják« rendkívül érdekesek és –
hangozzék bármilyen furcsán is – órákig lehetne beszélni róla, hogyan kell
őket elemezni. Egyszer már megtettem ezt. Most azonban nem fogom
megtenni. (Nézzék, mekkora hullámokat vet a nyelv tengere, még ott is,
ahol a legsekélyebb!)”
De Kripkétől nem idegen a vita sem. A kollégákkal szembeni kritikája
heves tud lenni. És maga is kapott ledorongolást Wittgenstein-könyve miatt,
amikor a megjelenés utáni kezdeti izgalom utat engedett a visszacsapásnak.
P. M. S. Hacker és Gordon Baker (Scepticism, Rules, and Language,
Szkepticizmus, szabályok és nyelv, 1984) és Colin McGinn (Wittgenstein
on Meaning, Wittgenstein a jelentésről, 1984) végül számos filozófust
meggyőztek arról, hogy Kripke értelmezése téves. „Ez volt az első eset –
jegyzi meg McGinn –, hogy a tévedés lehetősége beférkőzött az életébe.”
Mi több, a kritikusok azzal vádolták meg Kripkét, hogy
beképzeltségében nem vesz tudomást azokról az eredményekről, amelyeket
az ő témáiban más filozófusok értek el. Jaakko Hintikka, a Bostoni
Egyetem kiemelkedő filozófusa[7], a Synthese szerkesztője elmondja: úgy
döntött, hogy kiadja Smith és Soames írásművét, mert „ezek rámutatnak
egy mintázatra Kripke pályáján – olyan mintázatra, amely újra és újra
megismétlődik. Hasonló esetre került sor 1982-ben, amikor Kripke
Wittgenstein privátnyelv-érvéről adott interpretációját anélkül publikálta,
hogy elismerte volna Robert Fogelin ugyanilyen témájú, hat évvel korábbi,
igen hasonló munkáját.”
Hintikka egy „szkeptikus megoldásra” utal, amelyet Kripke adott
Wittgenstein szabálykövetéssel kapcsolatban felvetett paradoxonjára. A
filozófus Fogelin, aki mielőtt Dartmouthba költözött, a Yale-en tanított,
1976-ban Wittgenstein című könyvében közzétette saját interpretációját
erről a paradoxonról. A könyv második kiadásába beiktatott egy
lábjegyzetet, amely hat oldalon át folytatódott: ebben hangsúlyozta a közeli
párhuzamot saját megoldása és Kripkéé között, kifejtve, hogy azért
mégiscsak az övé a teljesebb.
„Nem kétlem, hogy Kripke jóhiszeműen járt el – folytatja Hintikka. –
Nem tulajdonítja el mások gondolatait, legalábbis tudatosan nem. Semmi
más komolyabb dologban nem vétkes, csak elképesztő naivitásában és
szakmai éretlenségében. Az igazi hibás itt a filozófusok közössége, amely e
csodálatos tehetséget kritikátlan, romantikus szemmel nézi, így túl hamar ad
hitelt új eszméinek, miközben megfeledkezik mások hozzájárulásáról.
Kripke valószínűleg önállóan jutott el eredményeihez, de miért kellett
mindent az ő javára írni?”
Más filozófusok egyetértenek abban, hogy a Saul Kripke körül
feltámadt „zsenikultusz” alkalmasint sem neki, sem a szakmának nem tett
jót. „Mivel ma a legtöbb filozófus meglehetősen száraz dolgokkal
foglalkozik, úgy érzik, a szakmának szüksége van egy zsenire, XIX. századi
romantikus kiadásban” – kommentál Robert Solomon, a Texasi Egyetem
filozófusa, akinek egyik könyve az About Love (A szerelemről) címet viseli.
„Wittgenstein volt közöttünk az utolsó géniusz. A Cambridge-i Egyetemen
ő lett a kedvenc, akinek minden hallgató utánozta szokatlan beszédmodorát
és ideges mozdulatait. Most, hogy ő már nincs köztünk, szükségünk van
egy másikra, és Kripke az ő legendás különcségeivel – egyesek kellemesek,
mások nem – magára öltötte ezt a szerepet. A körülötte lévők annyira a
tenyerükön hordják, kényeztetik és imádják, hogy azon tűnődünk, tudja-e
még, mi a különbség helyes és helytelen között. Olyan, mint egy idióta
savant, akinek védelemre van szüksége.”
Solomon[8] a gender kérdését is felveti: „Hol vannak mind a
filozófusnők? Hány olyan eset volt az elmúlt két évezredben, amikor azért
ünnepeltek egy kiváló férfit, mert egy kiváló nő által elsőnek felfedezett
eszmét kifejtett?” (Amikor ezt megemlítem Kripkének, zavart nevetéssel
reagál, érdes hangja felszökik a falzett regiszterbe: „Nem hinném, hogy
Robert Fogelin valaha is azt állította volna, hogy ő nő.” Marcus Modalities
(Modalitások) című összegyűjtött írásainak (1993) nem egy recenzense
csatlakozott Smith-hez abban, hogy panaszolták, Marcus korai filozófiai
logikai munkáit igazságtalanul szorították háttérbe; továbbá abban, hogy őt
ünnepelték a direkt referencia gondolatának kezdeményezőjeként. Ámbár
lehet, hogy természetes, hogy a legtöbb filozófus úgy tekint egy, a „merev
jelölő” fogalma köré épült elméletre, mint férfidologra.

***

Eltelt egy negyedszázad[9] azóta, hogy Saul Kripke felvillanyozta az

anglofón filozófiai világot azzal az új referenciaelmélettel, amelynek
elemeit további negyedszázaddal korábban Ruth Marcus anticipálta. A
Smith által felvetett kérdés fontos az eszmék történetében. De vajon az új
referenciaelmélet fontos kutatási terület marad? „Nagyon is” – mondja
Scott Soames. „A Naming and Necessityben közölt téziseknek óriási
hatásuk van. Hatásuk az elmefilozófiának még mindig újabb és újabb
területeire terjed ki, ilyen például a hit és a vágy meghatározásának szerepe
a viselkedés magyarázatában.” Mások ezzel ellentétes véleményen vannak.
„Az 1970-es évek végén és a 80-as években a folyóiratok tele voltak a
modális logika filozófiai aspektusairól szóló cikkekkel, és ezek
következményeivel az igazságra és a referenciára nézve – mondja Barry
Loewer, a Rutgers filozófusa. – Ma aligha látni ilyesmit.” Robert Solomon
epésen figyeli az egész vállalkozást: „Amikor emberek azon kezdenek el
küzdeni, kié az ötlet elsőbbsége, a mozgalomnak már leáldozott. Az egész
hűhó a lehetséges világok, a merev jelölők és a természetes fajták körül
utólag nézve szinte kínos. Egy négyzetmillimétert foglal el abban az egy
négyzetcentiméterben, amelyet a szűkebb nyelvfilozófia birtokol; ez utóbbi
pedig csupán apró parcella abban a hektárban, ami a filozófia.” („Mit tud ő
erről? – torkolja le Kripke válaszul. – Hisz ő fenomenológus.” Hát igen, az
új referenciaelméletben rejlő filozófiai szemléletmód nem is lehetne
divatjamúltabb a mai tágabb intellektuális világban. Képzeljük el: úgy
tekinteni a külvilágra, mint amely reális, tele lényeggel bíró tárgyakkal –
lényeggel, amelyet nem költők vagy fenomenológusok tárnak a szemünk
elé, hanem tudósok![10]
Az utóbbi tíz évben nem sokat hallottunk Kripkéről. Miközben a
filozófusok világában szóbeszéd, spekuláció és vita kavarog körülötte, úgy
tűnik, e világon kívül kevéssé ismert. Ha szóba hozom
irodalomkritikusoknak és más nem filozófus értelmiségieknek, a válasz
ilyesmi szokott lenni: „Kripke? Igen, hallottam róla. Ő szerepelt a The New
York Times Magazine címlapján sok-sok éve.”[11] Olyanok, akik kínzó
részletességgel tudnak beszélni Richard Rorty filozófiájáról, képtelenek
egyetlen olyan ideát megnevezni, amely akár homályosan is Kripkéhez
köthető. A név a leírásból keveset hordoz; nincs „Frege-i értelme” a
számukra. Túléli-e Kripke a saját korát? Fennmarad a neve? Az egész
probléma a Naming and Necessity egy passzusát juttatja eszembe: „Vegyük
Richard Feynmant, aki sokunknak jelent valamit. Vezető mai fizikus. A
körünkben mindenki (ebben biztos vagyok!) fel tudná vázolni Feynman
valamely elméletének a tartalmát úgy, hogy ez megkülönböztesse őt Gell-
Manntól. Azonban az utca embere, akiben nincs meg ez a képesség, szintén
használhatja a „Feynman”nevet. Ha rákérdezünk, ezt mondja: hát egy
fizikus vagy valami ilyesmi. Nem gondolhatja, hogy ez bárkit egyénileg
megkülönböztet. Mégis úgy gondolom, hogy a „Feynman” nevet, mint
Feynman nevét használja.”
Ugyanígy, ha igaz az új referenciaelmélet, bármely egyetemi oktató
Kripkére való utalásra használhatja Kripke nevét akkor is, ha mindössze
annyit tud róla mondani, hogy „filozófus vagy valami hasonló”. És ha az új
referenciaelmélet hibás? Ha a nevek ekvivalensek a leírásokkal? Ebben az
esetben amikor Kripkéről beszélünk, az „új referenciaelmélet feltalálójáról”
ejtünk szót. És így teljesen biztosak lehetünk benne, hogy Quentin Smith
téved, mert szükségszerű igazsággá válik, hogy az elmélet Kripkétől ered.
Csakhogy valamely lehetséges világban a „Kripke” név Marcusra referál.

UTÓIRAT

E vita utóélete, és a róla szóló beszámolóm publikálása (a Lingua

Francában) megér néhány megjegyzést. Noha Ruth Barcan Marcus
elhárította, hogy beszéljünk, amikor a cikket írtam, annak megjelenése után
mind telefonon, mind levélben együttműködővé vált. Kijelentette, hogy
elégedett az írásommal, de nem örül, amikor egyes eszméinek leírására a
„kezdetleges” melléknevet használom.
Egészében véve Kripke is tisztességesnek ítélhette meg beszámolómat,
legalábbis a rákövetkező telefonhívásokból ítélve. Kripke és Marcus lazán
egymást illető gyanúsításokat eresztettek meg. Szédületes élmény volt –
legalább rövid ideig – e két rendkívüli ember bizalmasának lenni.
A tágabb filozófiai világban az üggyel kapcsolatos álláspont elég jól
egyezett a beszámolóméval: az „új referenciaelmélet” egyes
kulcsfontosságú fogalmai tényleg megtalálhatók Marcus munkásságában;
alábecsülték a szerepét ezen elmélet előfutáraként; de az, amivel Kripke e
fogalmakat gazdagította, és ahogy ezeket meglepő metafizikai
következtetések levonásához használta, az ő eredeti teljesítménye, nem
pedig jogtalanul eltulajdonított eredmény. Ami Quentin Smith-t illeti, az
ügyben játszott szerepével kapcsolatos egyes vélemények némileg
élesebbek voltak az enyémeknél. Például a The Times Literary Supplement
(2001. február 9.) című irodalmi mellékletében a filozófus Stephen Neale
úgy jellemezte Smith elemzését Kripke és Marcus relatív hozzájárulásáról,
mint amivel „kár foglalkozni”, „zavaros”; és azt is állította, hogy Smith
filozófiájából „kiveszett a korábbi mélység”.
Így a kérdés, hogy az új referenciaelméletnek nevezett
gondolategyüttes kinek tulajdonítható, ha nem is oldódott meg teljesen,
legalább közelebb került a konszenzushoz az ügy óta. De mi a helyzet
magukkal a gondolatokkal? Továbbra is fontosak és életbevágóak? Az
immár majdnem fél évszázados „kripkei forradalom” vajon tartósan
átalakította azt a módot, ahogy a filozófusok a metafizika és az
episztemológia legfőbb kérdéseit kezelik?
Kripke egyes hívei, például Scott Soames, azt állítják, hogy igen.
Soames Philosophical Analysis in the Twentieth Century (Filozófiai analízis
a huszadik században) című vaskos kétkötetes történeti munkájában, amely
az eset után nagyjából tíz évvel jelent meg, úgy méltatja Kripkét, mint aki a
professzionális filozófiában helyreállította a prefilozofikus gondolkodáson
alapuló intuíciók fontosságát – például azon Arisztotelészre visszamenő
intuícióét, hogy a világban lévő dolgoknak valós lényegük van. Soames
szerint Kripkének köszönhetjük, hogy ma a filozófusok pirulás nélkül
beszélhetnek „természetes fajtákról” és „szükségszerű igazságokról”.
A London Review of Booksban Soames munkáját recenzálva Richard
Rorty igyekezett tompítani az ilyen állításokat, mondván, hogy az
esszencializmus kripkei felélesztése „rövid életű reakciós hóbortnak fog
bizonyulni”. De lehet, hogy Rorty inkább csak saját óhaját fogalmazta meg:
ő oda jutott el, hogy előnyben részesítette a kevésbé professzionális,
kevésbé technikai filozofálást, olyant, amely inkább beleillik a nagy
kulturális kérdésekhez kapcsolódó európai hagyományba. (Magát Rortyt,
aki valaha az analitikus filozófia nagyjai közé tartozott, ma ilyen körökben
alig említik.) Ugyanis még azok is, akik fenntartással viseltetnek Kripke
hozzájárulása iránt, elismerik domináns pozícióját. „Elég nagy az egyetértés
afelől, hogy Kripke írásainak (főleg a Naming and Necessitynek) nagyobb
hatása volt az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság filozófiájára, mint
Wittgenstein halála óta bárkinek – így Jerry Fodor. – Kérdezzen meg egy
szakembert, voltak-e az utóbbi időben zseniális filozófusok; az derül majd
ki, hogy Wittgenstein és Kripke az egyedüli jelöltek.”
Ma Kripke a 80. éve felé közeledik. Princetonból visszavonult, a New
York Városi Egyetem distinguished professora – itt hozták létre a Saul
Kripke Centert, intellektuális hagyatékának gondozására, beleértve nem
publikált írásainak gazdag kincstárát. Nemrég egy nem hivatalos
közvélemény-kutatásban a „legjelentősebb anglofon filozófus 1945 és 2000
között” kérdésre a válaszok Kripkét a második helyre sorolták Quine után
(akit valamilyen rejtélyes okból soha nem mondtak zseninek).
Ruth Barcan Marcus 2012-ben halt meg kilencven éves korában. A
logika és a nyelvfilozófia területére tartozó, inkább technikai munkái
mellett foglalkozott közérdekűbb problémákkal is, így annak lehetőségével,
hogy egyes morális kötelességek között konfliktus támad. Halála előtt
néhány évvel Timothy Williamson, a logika oxfordi Wykeham professzora
egy laudációban megemlített róla egy tényt, amelyről nem tudtam: korai
pályája nagy részében – 1948-tól, nem sokkal a Yale-en szerzett doktorátusa
utántól 1963-ig, azt a bizonyos harvardi előadását követő évig, amelyen az
ifjú Kripke is jelen volt, „nem volt szabályos kinevezése egyik jelentős
[filozófiai] tanszéken sem, és soha nem is pályázott ilyenre. Feleség és anya
volt, élte egy háziasszonynak és a modális logika tudósának életét.”
Williamson szintén dicsérte „azokért a gondolatokért, amelyek nemcsak
eredetiek, okosak, szépek, elragadóak, nagy hatással bíróak és korukat
meghaladóak, hanem – hitem szerint – igazak is”.
24

MONDHATSZ AKÁRMIT

Az emberek évszázadokon át mondtak bullokat, cáfolták, hogy a beszédjük

csak bull volna, s vádoltak másokat, hogy az övék viszont az. „Ostoba
Szónok! Ez egy bull” – mondja egy tizenhetedik századi angol színdarab
szereplője. „Nem bull háború helyett általános békéről beszélni” – jelenti ki
egy politikus ugyanebben a korszakban. Nem tudni, honnan ered a „bull”
szó használata valamilyen beszéd jellemzésére; az egyik komolyabb
feltevés szerint a pápai bullákra utaltak így (a kifejezés a dokumentumot
kiegészítő pecsétre – bullára – vezethető vissza). Mások a közismerten
eszetlen Obadiah Bullhoz, a VII. Henrik idején Londonban működött ír
ügyvédhez kötötték. Csak a huszadik században kapcsolódott össze
szemantikailag a felvágós, csalárd, terméketlen beszéd jelentésű „bull” szó
a szarvasmarha hímjével, pontosabban annak ürülékével. Ma általánosan,
noha tévesen gondolják, hogy eufemisztikus rövidítése a „bullshit”-nek,
amely – a szótárak a tanúk rá – 1915 körül került használatba.
A „bull”-lal szemben a „bullshit” kimondottan modern nyelvi újítás,
amelynek más, hasonlóan modern dolgokhoz is köze lehet: a hirdetéshez, a
PR-hoz, a politikai propagandához és az oktatási irányzatokhoz. „Kultúránk
egyik legfeltűnőbb jellegzetessége a temérdek bullshit” – mondja a neves
morálfilozófus Harry Frankfurt, a Princetoni Egyetem professzor emeritusa.
Ahogy megjegyzi, ma már biztosak lehetünk benne, hogy mindenhol
bullshittel találkozunk. Legtöbben abban bízunk, hogy felismerjük, ezért
nem tartjuk különösképpen károsnak. Ártalmatlanabbnak véljük azt, akit
bullshiten kapunk, mint akit hazugságon. „Soha ne hazudj, ha ki tudod
magad dumálni (bullshitelni)” – mondja Eric Ambler regényében egy apa a
fiának. Mindez nagyon aggasztja Frankfurtot. Szerinte nem tudhatjuk,
hogyan hat ránk a bullshit, amíg nem látjuk világosan, mit is takar. Ezért
van szükségünk bullshit-elméletre.
Harry Frankfurt saját, ez irányú elképzeléseit egy több mint három
évtizede a Yale Egyetem szemináriumán bemutatott tanulmányában foglalta
össze. Ez később folyóiratban, majd Frankfurt írásainak gyűjteményében is
megjelent; mindeközben fénymásolatát a rajongók kézről kézre adták.
2005-ben azután az On Bullshit című kiadványban látott napvilágot; s a
hatvanhét tágasan nyomtatott oldalt tartalmazó könyvecske valószínűtlen
sikert élt el: fél éven át szerepelt a New York Times bestseller-listáján.
A filozófusok hivatásuknál fogva igyekeznek megsejteni olyan dolgok
lényegét, amikről a legtöbb ember nem is sejtené, hogy van lényegük –
ezek közé tartozik a bullshit is. Valóban létezne olyan tulajdonság, amellyel
a bullshit összes előfordulása rendelkezik, a nem-bullshitből viszont mindig
hiányzik? A kérdés komolytalanul hangzik, holott – formailag legalábbis –
nem különbözik attól, ami a filozófiában az igazságra irányul. A mai
filozófia egyik legmegosztóbb problémája, hogy az igazság lényegi
természetéről egyáltalán mondható-e bármi fontos dolog. A bullshit ezzel
szemben merő csekélységnek tűnik. Csakhogy a kettő között olyan
párhuzamok adódnak, amelyek egészen hasonló zűrzavarokat idéznek elő.
Ön hol kezdené, ha a bullshit mibenlétét kutató hivatásos filozófus
volna? „Amennyire tudom – jegyzi meg Frankfurt szárazon –, e
tárgykörben nagyon kevés munka született.” Mégis egy korábbi
filozófusnál talált kísérletet arra, hogy elemezzen egy hasonló fogalmat: az
illemtudóbb nevű humbugot. E tudós meghatározása szerint a humbug
olyan nagyképű ferdítés, amely nem esik messze a hazugságtól. (Erről
máris eszembe jut egy, a vallásos hitének fontosságáról beszélő politikus.)
Frankfurt nem volt teljesen megelégedve ezzel a meghatározással. A
hazugság és a bullshit közötti különbség szerinte nem csak fokozat kérdése.
Hogy elemzését más irányba terelje, egy igen jellemző anekdotát vesz elő a
filozófus Ludwig Wittgensteinről, amely az 1930-as években játszódik.
Wittgenstein meglátogatta a kórházban egy ismerősét, akinek éppen
akkor vették ki a manduláját. A hölgy ezt hörögte Wittgensteinnek:
„Teljesen úgy érzem magam, mint a kutya, akin áthajtott egy autó.”
Wittgensteinnek (a nő visszaemlékezése szerint) ez nagyon nem tetszett:
„Ön nem tudhatja, mit érez egy kutya, akit elgázoltak!” Persze lehet, hogy
Wittgenstein részéről ez nem volt komoly, de Frankfurt úgy véli, hogy a
filozófus szigorúsága valódi volt, nem tettetett. Utóvégre Wittgenstein az
életét szentelte annak, hogy küzdjön a nonszensz szerinte ártalmas formái
ellen. A nő hasonlatában, véli Frankfurt, annak hányavetiségét tartotta
bántónak: „Nem ott hibázik, hogy helytelen dolgokat állít, hanem, hogy
meg sem próbálja az ellenkezőjét.”
Frankfurt szerint tehát a bullshit lényege, hogy az igazságra való
bármilyen tekintet nélkül produkálják. A bullshit nem feltétlenül hamis: „A
bullshitelő meghamisít dolgokat. De nem szükségképpen tesz róluk hamis
állításokat.” A bullshitelő nem úgy hamisít, hogy elferdíti a tényállást,
hanem, hogy elrejti saját közönyét annak igazsága iránt, amit mond. A
hazugnak ezzel szemben számít az igazság, bár perverz módon: el akar
minket téríteni attól. Frankfurt úgy látja, hogy a hazug és az igazmondó, bár
az ellentétes oldalon állnak, egyazon játékot játsszák: azt, amelyet az
igazság tekintélye definiál. A bullshitelő azonban kiszáll ebből a játékból.
Ellentétben a hazuggal és az igazmondóval, abban, amit mond, nem a
dolgokról alkotott hiedelmei vezérlik. És Frankfurt szerint ettől válik a
bullshit oly veszélyessé: alkalmatlanná tesz az igazmondásra.
Frankfurt bullshit-magyarázata kétszeresen is figyelemre méltó.
Nemcsak hogy újfajta meghatározását adja, amivel megkülönbözteti a
hazugságtól; hanem ezzel egy erőteljes kijelentést is megalapoz: „A bullshit
nagyobb ellensége az igazságnak, mint a hazugságok.” Ha ez igaz, akkor a
bullshitelésen ért személyt súlyosabban kell megítélnünk, mint akit
hazugságon kaptunk rajta. A bullshitelővel ellentétben a hazug legalább
törődik az igazsággal: fontos neki, hogy állításai – persze negatívan –
korreláljanak az igazsággal; tisztában akar lenni a tényekkel, még ha azért
is, hogy a fordítottjukat mondja.
Nem túlságosan hízelgő mindez a hazugra nézve? Elméletileg persze
lehetnek olyan hazugok, akiket a csalás puszta szeretete motivál. Ezt a
típust Szent Ágoston A hazugságról című értekezésében írta le. Aki
valamilyen más célból mond hazugságot, azt, Ágoston szerint, „nem
szívesen” teszi. A tiszta hazug viszont „örömét leli a hazugságban, magát a
hamisságot élvezi.” De az ilyen hazugok rendkívül ritkák, ismeri el
Frankfurt. Még Jago sem volt ennyire tisztaszívű.
A közönséges hazugok nem elvből ellenzői az igazságnak. Tegyük fel,
hogy egy gátlástalan használtautó-kereskedő mutat Önnek egy kocsit. Azt
mondja: korábban egy kis öreg hölgyé volt, aki csak vasárnaponként
használta; a motor jó karban van, remekül megy. Mármost, ha a kereskedő
tudja, hogy ebből semmi sem igaz, akkor hazug. De vajon az-e a célja, hogy
olyasmit hitessen el, ami ellentétes az igazsággal? Nem, neki csak az kell,
hogy Ön megvegye a kocsit. Ha történetesen igaz lenne, amit mond, akkor
is ugyanazt mondaná. Még akkor is ugyanezt mondaná, ha fogalma sem
volna arról, kié volt az autó, és hogy a motor milyen állapotban van.
Hogyan egyeztetjük össze ezt az esetet a hazugság és a bullshit közt
Frankfurt által tett szigorú különbségtétellel? Ő azt mondaná, hogy ez az
autókereskedő csak véletlenül hazudik. Ugyanis ha netán tán tudja az
igazságot, akkor is anélkül dönti el, mit mondjon, hogy törődne vele. De ha
így van, akkor lényegileg minden hazug bullshitelő. Tipikus esetben mind a
hazugnak, mind a bullshitelőnek van valamilyen célja. Ez lehet egy termék
eladása; szavazatok szerzése; a házastárs visszatartása a válástól, miután
kínos dolgok tudódtak ki; az, hogy valaki jól érezze magát, vagy pedig,
hogy a zsidók után kutató nácik félre legyenek vezetve. A valótlansággal
kötött szövetség kényszerszövetség, és csak addig él, amíg az adott célt
szolgálja.
Hogy a hazugság és a bullshit közti Frankfurt-féle elméleti határ
mennyire átjárható, ez jól látszik Laura Penny 2005-ben megjelent Hívása
fontos számunkra – az igazság a bullshitről című könyvéből. A szerző –
fiatal kanadai kollégiumi tanár és korábbi szakszervezeti aktivista – először
is üdvözli Frankfurt „kifinomult és hasznos” megkülönböztetését: „A
hazugnak számít az igazság. A bullshitelőt nem terhelik ilyen aggályok.”
Majd minden olyan trükközésre a „bullshit” kifejezést alkalmazza,
amelynek révén a hatalommal és pénzzel rendelkezők rá akarják szedni a
közönséget. „A legtöbb újsághír bullshit, éppúgy, mint az ügyvédek és a
biztosítási ügynökök nyelvezete vagy a rock-számok bevetése a
reklámokban”. Penny a szavakról a dolgokra is kiterjeszti a kategóriát. Mint
írja: „Az új termék, amely megváltoztatja az életét, valószínűleg olcsó,
műanyag bullshit.” Időnként, noha igenli Frankfurtöt, egyenlőségjelet tesz a
bullshit és a szándékos félrevezetés közé: „A történelemben még soha
ennyien nem állítottak olyasmit, amiről tudták, hogy nem igaz.” De ezután
úgy folytatja, hogy George W. Bush („világtörténelmi méretű bullshitelő”)
és köre „abban tér el ezektől, hogy hisz is a saját bullshitjében”, ami arra
utal, hogy maguk is félre vannak vezetve. Elgondolkodhatunk azon, hogy
vajon Donald Trumpra is kiterjesztené-e ugyanezt a visszakézből adott
tiszteletadást.
Frankfurt elismeri, hogy a közhasználatban a „bullshit” „általános
kifejezés a visszaélésre, különösebb speciális jelentés nélkül”. Ő viszont,
mondja, a szóban forgó kérdés lényegét akarta megragadni. De hát van a
bullshitnek bármiféle lényege? G. A. Cohen oxfordi filozófus „Deeper into
Bullshit” című írásában azt nehezményezi, hogy Frankfurt a bullshit egy
egész kategóriáját kizárja: éspedig azt, amely a tudományos munkákban
jelenik meg. Ha a hétköznapokban a bullshit az igazság iránti
közömbösségből ered, mondja Cohen, a tudományos világban a jelentés
iránti közönyből keletkezik. Lehet teljesen őszinte, mindazonáltal
értelmetlen. Cohen, aki marxizmus-specialista volt, panaszkodik, hogy az
1960-as években fiatal emberként épp egy ilyen bullshitnek esett áldozatul,
amikor szakmányban olvasta a Louis Althusser által inspirált francia
marxista iskola műveit. Annyira traumatizálta a küszködés, hogy ezekben a
kihívóan obskúrus szövegekben értelmet találjon, hogy az 1970-es évek
végén megalapított egy marxista vitaklubot, amelynek mottója ez volt:
Marxismus sine stercore tauri – „Marxizmus a bull shitje nélkül”.
Bárki, aki járatos az olyan „elméletekben”, amelyek a párizsi
Balpartról vándoroltak az amerikai angol tanszékekig, ad libitum sorolhatná
a példákat a fennkölt bullshitekre. De korai lenne minden nem világos
szöveget bullshitnek bélyegeznünk. Cohen pontosabb kritériumot javasol:
bullshit az a szöveg, amely nemcsak nem világos, de nem is tehető azzá.
Azaz úgy obskúrus, hogy nem változtatható nem-obskúrussá. Hogyan
lehetne megvédeni olyan filozófusokat, mint Hegel vagy Heidegger, attól a
vádtól, hogy írásaik bullshitek? Nem úgy, mondja Cohen, hogy kimutatjuk:
igenis törődtek az igazsággal (ez máris felmentené őket, ha a vád az volna,
hogy a Frankfurt-i értelemben vett „bullshitterek”). Inkább azt kellene
kimutatni, hogy írásaiknak valóban volt valamilyen értelmük. És hogyan
bizonyíthatnánk ennek ellenkezőjét, tehát hogy egy állítás reménytelenül
homályos, azaz bullshit? Az egyik lehetséges teszt, hogy a kijelentéshez
hozzáadunk egy „nem”-et, és megnézzük, változott-e a plauzibilitása. Ha
nem, akkor a kijelentés bullshit. Egyébként Heidegger egyszer igen közel
járt ahhoz, hogy ezt maga is megtegye. Mi a metafizika? című
értekezésének 4. kiadásában (1943) ezt állította: „A lét lehetséges létezők
nélkül is”. Ebből a mondatból az 5. kiadásban (1949) ez lett: „A lét soha
nem lehetséges létezők nélkül.”
Frankfurt elismeri, hogy a fennkölt bullshit külön kategória, de nem
tartja olyan veszélyesnek, mint azt, amely őt foglalkoztatja. A valóban
értelmetlen szöveget, legyen bármilyen „dühítő” is, nem valószínű, hogy túl
sokáig komolyan veszik, még tudományos körökben sem. A bullshit
igazság iránt közömbös fajtája jóval alattomosabb, mondja Frankfurt, mivel
„a civilizált életvitel és az ehhez szükséges intézmények életképessége
alapvetően függ az igaz és a hamis közti különbségtétel tiszteletben
tartásától”.
Mennyire gonosz a bullshitelő? Attól függ, milyen értékes az
igazmondás. Amikor Frankfurt megállapítja, hogy az igazmondás
kulcsfontosságú a társadalmi együttműködés alapját jelentő bizalom
fenntartásához, az igazság instrumentális értékére apellál. Más kérdés, hogy
az igazságnak van-e önmagában is értéke. Hogy egy hasonlattal éljünk,
tegyük fel, hogy egy jól működő társadalom az istenhittől függ, attól
függetlenül, van-e Isten. Egy felforgató hajlamú ember megkérdőjelezheti
Isten létét anélkül, hogy különösképpen törődne a köz moráljára gyakorolt
hatással. Ugyanez a magatartás az igazsággal szemben is lehetséges. Ahogy
a filozófus Bernard Williams megjegyezte egy 2002-es művében, kevéssel a
halála előtt: az igazság iránti gyanakvás a modern gondolkodás prominens
áramlata. Ezt ő nagyon sajnálatosnak találta: „Ha valójában nem hisznek az
igazság létezésében, akkor ugyan mivégre a szenvedély az igazmondás
iránt?”
Az igazság létének megkérdőjelezése bizarr ötletnek tűnhet. Egyetlen
épelméjű ember nem vonja kétségbe, hogy az igaz és a hamis közti
különbség eléggé határozott az ilyen állításoknál: „Szaddám Huszeinnek
voltak tömegpusztító fegyverei”, „a széndioxid-kibocsátás hozzájárul a
klímaváltozáshoz” vagy „a cica a lábtörlőn fekszik”. De amikor érdekesebb
kijelentésekhez érünk – amilyenek a jóról és rosszról szóló állítások, az
esztétikai ítéletek, a nagyszabású történelmi narratívák, a lehetőségekről
való beszéd, vagy a tudományos állítások nem megfigyelhető entitásokról
–, az igazság objektív volta már nehezebben védhető. Az igazság „tagadói”
(ahogy Williams nevezi őket) azt hajtogatják, hogy valamennyien saját
nézőpontunk csapdájában vergődünk: kialakítunk egy elképzelést a világról,
és ha hatalmi helyzetbe kerülünk, próbáljuk azt rákényszeríteni másokra is.
Az abszolút igazság tagadói és védői közti frontvonal sajátos vezetésű.
Az igazság melletti oldalon találjuk XVI. Benedek nyugalmazott pápát, aki
rendíthetetlenül állította, hogy az erkölcsi igazságok megfelelnek az isteni
parancsoknak, és ellenszegült annak, amit (kissé szokatlanul) a
„relativizmus diktatúrájának” nevezett. Az „anything goes” oldalon ott a
Bush-kormánynak az a tagja, aki az objektív bizonyíték gondolatát így
figurázta ki: „Mi most itt egy birodalom vagyunk, és amikor cselekszünk,
megteremtjük saját valóságunkat.” A filozófusok közt a kontinentális
posztstrukturalisták, mint Jean Baudrillard és Jacques Derrida, hajlamosak
az igazságellenes oldalon felsorakozni. Azt várnánk, hogy Angliában és az
Egyesült Államokban az előbbiek nyakas ellenlábasai – az úgynevezett
analitikus filozófia művelői – szilárdan az igazság pártján állnak. Csakhogy,
amint azt Simon Blackburn 2005-ös könyvében (Truth: A Guide)
megmutatja, az utóbbi ötven év olyan anglofón márkanevei, mint
Wittgenstein, W. V. Wuine, Thoms Kuhn, Donald Davidson és Richard
Rorty erőteljes érveket dolgoztak ki, amelyek, úgy tűnik, aláássák az
igazságnak azt a bevett fogalmát, miszerint az a valósággal való
megegyezés. Mint mondja, „a komolyabb filozófia utolsó generációjában
szinte az összes trend az »anything goes« légkörét támogatja” – vagyis épp
azt a légkört, amely Harry Frankfurt érvelése szerint a bullshit terjedését
mozdítja elő.
Blackburn, aki filozófiaprofesszor a Cambridge-i Egyetemen, az
igazságpárti erőkhöz szeretne csatlakozni, de úgy, hogy a másik oldalnak is
megadja, ami jár. A Truthban az igazság-ellenesség számos formáját veti
alapos vizsgálat alá, visszamenve egészen a klasszikus görög filozófus
Prótagoraszig, akinek a híres „Minden dolog mértéke az ember” mondását
Szókratész a veszélyes relativizmus kifejeződésének tartotta.
Legegyszerűbb formájában a relativizmus könnyen cáfolható. Vegyük azt a
változatát, amelyet Richard Rorty egyszer jókedvében javasolt: „Igazság az,
amiért a kortársaid nem büntetnek meg.” A baj az, hogy a mai amerikaiak
és európaiak nem hagyják büntetlenül az igazság effajta jellemzését, tehát
az saját normái szerint sem lehet igaz. (Sidney Morgenbesser kifogása a
pragmatizmussal szemben – amely tágabb értelemben egyenlőségjelet tesz
az igazság és a hasznosság közé – ugyanezt a szellemet képviseli: „Ez mind
nagyon jó elméletben, de a gyakorlatban nem működik.”) Ott van továbbá
az a gyakran hallott sirám, hogy a teljes igazság mindig ki fog siklani a
kezeink közül. Ez elfogadható – így Blackburn –, de a részigazságok is
lehetnek tökéletesen objektívek. Idézi Clemenceau azon szkeptikusokhoz
intézett riposztját, akik kérdezték tőle, mit mondanak majd a jövőbeli
történészek az I. Világháborúról: „Nem fogják azt mondani, hogy Belgium
lerohanta Németországot.”
Ha a relativizmusnak szlogenre lenne szüksége, erre tökéletesen
megfelelne Nietzsche mondása: „Nincsenek tények, csupán interpretációk.”
Nietzsche hajlamos volt olyasmiket írni, hogy az igazságot nem feltárjuk,
hanem gyártjuk; hogy a többiek manipulálásáról van szó, azért, hogy osszák
velünk meggyőződésünket, ahelyett, hogy e meggyőződés „valósággal való
egyezését” szorgalmaznák. Egy másik megfogalmazásában „Az igazságok
olyan illúziók, amelyekről elfelejtettük, hogy illúziók.” Ha ez a helyzet,
akkor az igazsággal mit sem törődő bullshitelőt már nehezebb gonosznak
tekinteni. Nietzschét parafrazeálva, az igazság olyan bullshit, amely
elveszítette a bűzét. Blackburn ambivalens Nietzschével kapcsolatban: ha
nem nézné „rendkívüli éleselméjűségét”, úgy jellemezné, mint „a filozófia
kocsmai bölcselkedőjét”. Azonban, mint mondja, Nietzsche a
legbefolyásosabb a nagy filozófusok közül, ráadásul „a posztmodernség
védőszentje”, akivel ezért meg kell küzdeni. Egyik legismertebb tanítása a
perspektivizmus: arra vagyunk kárhoztatva, hogy a világot egy részleges,
torz perspektívából nézzük, amelyet érdekeink és értékeink határoznak
meg. Hogy ez a tan Nietzschét elvezette-e az igazság tagadásáig, vitatható:
megvetése, legalábbis érett írásaiban, a metafizikai igazság ellen irányul,
nem a tudományos és történeti igazságok ellen. Blackburn viszont pongyola
gondolkodónak tartja Nietzschét. Azt mondja, ne tételezzük fel, hogy
mindig foglyai maradunk egyetlen perspektívának, vagy hogy a különféle
perspektívák ne lennének a pontosság szempontjából rangsorolhatók. És ha
az egyik perspektívából áttérhetünk egy másikba, mi akadálya annak, hogy
részleges benyomásainkat a világ jóval objektívebb képében egyesítsük?
Amerikai egyetemi körökben alkalmasint a 2007-ben elhunyt Richard
Rorty volt az újabb idők legnevesebb „igazságtagadója”. Ami oly
félelmetes filozófussá teszi, az a világosság és ékesszólás, ahogy az
igazsággal, következésképpen a teljes nyugati filozófiai hagyománnyal való
szembenállását képviseli. Elménk nem „tükrözi” a világot, mondja. Tévhit,
hogy valahogyan kibújhatunk a bőrünkből, és megszemlélhetjük a
gondolataink és a valóság közti kapcsolatot. E viszonyról alkothatunk
valamilyen elméletet, ez azonban szintén egy további gondolat. A nyelv
adaptáció, szavaink eszközök. A világról való beszédért számos
terminológia verseng; egyesek hasznosabbak másoknál az emberi
szükségletek és érdekek szempontjából. De egyik sem felel meg annak,
Ahogy A Dolgok Ténylegesen Vannak. A kutatás során konszenzust
keresünk, hogyan lehet a legjobban megbirkózni a világgal, és az „igazság”
csak az eredménynek szóló bók. Rorty szívesen idézte az amerikai
pragmatista John Dewey-től, hogy az igazság keresése csupán része a
boldogság keresésének. Nietzsche ama megjegyzését is szerette citálni,
hogy az igazság Isten helyettesítője. Valakiről azt kérdezni, „Szereti ő az
igazságot?”, Rorty szerint olyan, mint azt kérdezni: „Meg van ő váltva?”
Morális okoskodásunkban már nem az foglalkoztat minket, konklúzióink
megfelelnek-e az isteni akaratnak; így a további vizsgálódások során nem
kell azzal törődnünk, hogy következtetéseink megfelelnek-e egy, a
tudatunktól független valóságnak.
 Vajon Rorty érvei megsegítik és alátámasztják a bullshitelőket?
Blackburn szerint igen. A keményen dolgozó laboratóriumi kutatók
konszenzusra törekszenek egymás között. De a kreacionisták és a
holokauszt-tagadók is ezt teszik. Rorty ügyelt arra, hogy hangsúlyozza:
noha az igazság és a konszenzus közti distinkció nem tartható fenn, a
„frivol” és a „komoly” között azért tehetünk különbséget. Vannak, akik
„komolyak, tisztességesek és megbízhatóak”, mások „kiállhatatlanok,
közönyösek és önimádók”. Blackburn szerint csakis az igazság
vonatkozásában tehetünk ilyen különbséget: a komoly embereknek számít
az igazság, a frivolaknak nem. Van azonban egy másik lehetőség is, amely
következhetne Rorty írásaiból: a komoly emberek nemcsak egyezségre
törekszenek, hanem arra is, hogy az egyezségre jutáshoz alkalmazott
módszereiket meg tudják indokolni. (Például így járnak el az
asztrofizikusok, szemben az asztrológusokkal.) Ez, és nem az igazság
valamilyen transzcendentális fogalmához való hűség a rortiánus kritérium
annak eldöntésére, hogy ki a komoly kutató, és ki a bullshitelő.
De nemcsak a pragmatikusok és a perspektivisták állnak szemben
Blackburnnel. Könyvének nagy részét a kortárs vitáknak szenteli, amelyek
olyan felforgató hangzású kifejezésekről folynak, mint „holizmus”,
„összemérhetetlenség” és „myth of the given”. Vegyük közülük az utolsót.
Észszerűnek tűnő feltételezés, hogy tudásunk a világról a köztünk és a
benne levő dolgok közötti ok-okozati kölcsönhatásokon alapul. A testünkre
ható molekulák és fotonok érzeteket keltenek; ezek alapszintű hiedelmeket
idéznek elő – például: „most vöröset látok” –, amelyek bizonyítékul
szolgálnak a világról szóló magasabb szintű állításokhoz. A séma
kényesebb része az érzékelés és a hiedelem közötti összefüggés. Hogyan
alakul át egy „nyers érzés” valamilyen állítássá? Amint William James írta:
„Az érzés olyan, mint egy ügyfél: átadja ügyét egy ügyvédnek, és passzívan
hallgatja a tárgyalóteremben mindazt a kellemes vagy épp kellemetlen
dolgot, amit az ügyvéd szerint az ügyről mondani érdemes.” Az az
elképzelés, hogy egy érzés közvetlenül bejuthat az okoskodás folyamatába,
ma a „myth of the given” néven ismert. Az amerikai filozófus Donald
Davidson, akinek befolyása az anglofón filozófiai világban
felülmúlhatatlan, tömören világít rá: „Hogy egy hiedelmet fenntartsunk,
annak semmi egyéb oka nem lehet, mint egy másik hiedelem.”
Ez a gondolatmenet, amint azt Blackburn megjegyzi, azzal fenyeget,
hogy minden kapcsolatot elvág a tudás és a világ között. Ha a hiedelmek
csak más hiedelmekkel ellenőrizhetők, akkor annak, hogy a hiedelmek egy
halmaza igaz-e, egyetlen kritériuma, hogy koherens hálót alkotnak-e: a
tudás holizmusként ismert képét. És a különböző emberek, akik
kölcsönhatásban vannak azzal az ok-okozati áramlással, ami a világ, jól
megkülönböztethető, de egyenrangúan koherens hiedelem-hálózatokban
találhatják magukat – e lehetőséget nevezik összemérhetetlenségnek. Ilyen
körülmények között ki mondhatja meg, mi az igazság és mi a bullshit? De
Blackburnnek mindez nem kell. A szlogen: „Hogy egy hiedelmet
fenntartsunk, annak semmi egyéb oka nem lehet, mint egy másik
hiedelem”, szerinte nem lehet igaz. Végtére is, ha „János bejön, és erős
kutyaszagot érez, akkor okkal hiheti, hogy Rover a házban van. Ha Mary
benéz a hűtőszekrénybe, és vajat lát, akkor okkal hiheti: a hűtőben vaj van.
Csak ne olyan gyorsan, felelhetné egy davidsonista. Az érzések nem
„kutyaszagoknak” vagy „vaj-látványoknak” címkézve érkeznek; az ilyen
leírások feltételeznek egy jó adag előzetes fogalomalkotást is. Amitől
Jánosnak oka van azt hinni, hogy Rover a házban van, valójában egy másik
hiedelem: hogy amit szagol, a „kutyaszag” kategóriájába tartozik.
Blackburnnek nyilvánvalóan igaza van abban, hogy vallja: ezek a
hiedelmek a világgal való oksági kölcsönhatásból erednek, és nem csak a
fejünkben lévő hangokból. De e hiedelmek igazolása – annak
meghatározása, hogy jól vagy rosszul alakítjuk-e ki őket – csak a más
hiedelmekkel való egyeztetés dolga lehet. Derrida nem pusztán bullshitelt,
amikor ezt mondta: „Il n’y a pas de hors-texte” (Nincs semmi a szövegen
kívül).
Noha Blackburn arra a következtetésre jut, hogy az objektív igazság
túlélheti és túl is kell, hogy élje kritikusainak támadásait, maga volt
kénytelen visszavenni abból, amit védett. Ő és követői – vélhetnénk –
igyekeztek valamilyen választ adni a „gúnyos Pilátus” Jézusnak feltett
kérdésére: mi az igazság? A nyilvánvaló felelet, hogy az igazság a
tényeknek való megfelelés, abba a nehézségbe süpped bele, hogy meg
kellene mondani, milyen formát ölthet ez a „megfelelés”, és mi mások
lehetnének a „tények”, mint maguk is igazságok. Valójában az egyetlen
dolog, amellyel kapcsolatban mindenki egyetérthet, hogy minden állítás
megadja a feltételeit annak, hogy igaz legyen. A „hó fehér” kijelentés akkor
és csak akkor igaz, ha a hó fehér; a „halálbüntetés helytelen” kijelentés csak
akkor igaz, ha a halálbüntetés helytelen; és így tovább. Ami Blackburnt
illeti, szerinte minden olyan kísérlet tévútra visz, amely túllép ezen az
egyszerű megfigyelésen, és általános elméletet próbál felépíteni arról, hogy
a dolgok mitől igazak vagy hamisak. Ez arra készteti őt, hogy – saját
kifejezését használva – az igazsággal kapcsolatban „minimalista” legyen.
Attól, hogy az igazságot valami „kicsire és szerényre” redukálja, Blackburn
azt reméli, hogy az igazság-ellenesek beszüntetik ostromukat.
E minimalista stratégia problémája, hogy ezt követve túl kevés
dologgal kell törődnünk. Ha az igazság szükségképpen kitér az elől, hogy
elméletileg megragadjuk, akkor honnan tudjuk, van-e valamilyen értéke,
pláne, hogy ő egy abszolút jó? Miért kell azzal törődnünk, hogy
hiedelmeink megérdemlik-e, hogy „igaznak” hívják őket? Lelkünk mélyén
hihetünk bármiben, ami segít nekünk céljaink elérésében és abban, hogy
fejlődjünk, függetlenül attól, hogy igaz-e. Boldogabbak lehetünk attól, hogy
hiszünk Istenben, akkor is, ha nincs Isten. Boldogabbak lehetünk, ha azt
gondoljuk, hogy tényleg jók vagyunk abban, amit csinálunk, még akkor is,
ha ez illúzió. (A kutatások szerint a saját képességeikkel leginkább tisztában
lévő emberek hajlamosak a depresszióra.)”
Tehát lehet, hogy az igazság nem abszolút jó. És hogy még
instrumentális értéke is túlbecsült. Egyvalamit mégis a javára írhatunk:
esztétikai értéket képvisel a bullshittel szemben. A legtöbb bullshit rút.
Amikor politikai propaganda, menedzsment-szöveg vagy PR formáját ölti,
tele van szórva eufémizmussal, klisékkel, megjátszott népiességgel, hamis
érzelmekkel és fellengzős absztrakciókkal. A bullshit azonban nem kell,
hogy rút legyen. Valójában sok minden, amit költészetnek nevezünk,
trükkös vagy hamis eszmékből áll, ám magasztos nyelvbe öltöztetve – „a
szépség igazság, az igazság szépsége” és ehhez hasonló ideák gyönyörűek,
de nem igazak. (Oscar Wilde „A hazugság hanyatlása” című párbeszédében
azt mondja ki, hogy a művészet igazi célja „gyönyörű, nem igaz dolgokat
mondani”.)
Frankfurt esszéjében nagyrészt figyelmen kívül hagyja a bullshit
esztétikai dimenzióját. Mégis elismeri, hogy a bullshitelés együtt járhat
némi művésziességgel; lehetőséget kínál az „improvizációra, a színességre
és a képzelet játékaira”. A baj az, hogy a legtöbb bullshitelés hátsó
szándékkal történik. Ha a cél egy termék értékesítése vagy a
választópolgárok manipulálása, az eredmény valószínűleg a nyelvvel való
rémes visszaélés lesz.
Mégis, ha öncélúan tesszük, az eredmény akár elbűvölő is lehet. A
paradigma itt Sir John Falstaff, a legnagyobb komikus zseni, akit az
irodalom kínál. A politika és a háború, az államügyek és az árulás sötét
Shakespeare-i világában Falstaff a szabadság világítótornyaként jelenik
meg. Leráz magáról mindent, ami nyugalmát megzavarhatja – főként az
igazság tekintélyét. A kövér lovag remek bullshitelésre való hajlama folytán
nemcsak szellemes, de másokból is előhívja a szellemességet. Ő a
pedantéria és a tiszteletreméltóság ellensége, a vidámság és a bajtársiasság
modellje – sokkal jobb társaság, mint a morcos Wittgenstein.
Mindenképpen szigorúaknak kell lennünk a politikai, kereskedelmi és
tudományos bullshitelőkkel szemben. De ne száműzzük az édes Jacket.
JEGYZETEK

I.
1| Bővebben lásd a kötet Gödel nekimegy az USA alkotmányának című
fejezetében.

II.
1| A haranggörbe nem az eloszlásfüggvényt, hanem a hozzá tartozó
sűrűségfüggvényt ábrázolja.
2| Közmondás; lényege: egy családban a vagyont megalapozó generációt
követő legkésőbb harmadik generációra a vagyon stagnál, majd elapad.
(A ford.)

III.
1| Villámcsapásként. (A ford.)
2| Ósdi, meghaladott dolog. (A ford.)
3| És ez kimagasló eredményeinek csak az egyike volt – lásd „Emmy
Noether gyönyörű tételét” a kötet 294. oldalán.
4| „Hülye” vagy „számítógép-bolond”. (A ford.)
5| „A végtelen a végesben”. (A ford.)

V.
1| Cantor elméletének részleteit lásd ebben a kötetben, a 146–49. oldalon.

VII.
1| A makacsabbak megpróbálnak kitartani a lokalitás mellett olyan
féreglyukak bevonásával, mint a „szuperdeterminizmus” vagy a
„visszamenőleges ok-okozati összefüggés”, de nehéz elképzelni, hogy
Einstein ezen extravagáns metafizikai hipotézisek bármelyikére vevő
lett volna.

VIII.
1| Haláláig, amely 2012-ben következett be.
2| 1994-ben. Hamarosan az internetes filozófiai közlemények lapjait olyan
üzenetek tarkították, hogy valaki plágiummal vádolja a nagy Kripkét –
igen jogos következtetés egyébként, ha a Smith-cikk absztraktjának
uszító hangnemét tekintjük.
3| Ez a beszámoló eredetileg 1996 februárjában jelent meg.
4| Az előbbit 1997-ben publikálták Ethical and Religious Thought in
Analytic Philosophy of Language címmel. Az utóbbit tudomásom
szerint soha nem jelentették meg.
5| McGinnt azóta már nyugdíjazták a Miami Egyetemen.
6| 1995
7| Hintikka 2015-ben hunyt el szülőföldjén, Finnországban.
8| Solomon 2007-ben halt meg.
9| Ennek ma már fél évszázada.
10| Azóta a divat ismét változott. Ma Párizsban megint beszélnek a New
Objectivityről (Új objektivitás).
11| Milyen érdekes, az 1977-es Kripkéről szóló címlapsztori szerzője Taylor
Branch volt, aki utóbb Pulitzer díjat kapott Martin Luther Kingről és a
polgárjogi mozgalomról írt trilógiájáért.
 Tartalomjegyzék
Címoldal
Előszó
I. Az örökkévalóság mozgó képmása
1. Amikor Einstein Gödellel sétált
2. Idő – a Nagy Illúzió?
II. Számok az agyban, a platóni égben és a társadalomban
3. A számok embere: a matematika idegtudománya
4. Riemann zéta-sejtése és a prímek kacaja
5. Sir Francis Galton, a statisztika atyja – és az eugenikáé
III. Tiszta és tisztátalan matematika
6. Egy matematikai románc
7. A magasabb matematika avatárjai
8. Benoit Mandelbrot és a fraktálok felfedezése
IV. Magasabb dimenziók, absztrakt térképek
9. Geometriai teremtmények
10. Színek komédiája
V. Kis és nagy végtelenség
11. Végtelen víziók: Georg Cantor vs. David Foster Wallace
12. Miért imádják az oroszok a végtelent, és miért nem a franciák?
13. Az infinitezimálisok veszélyes gondolata
VI. Heroizmus, tragédia és a számítógép- korszak
14. Zavar Ada körül: Byron lánya lett volna az első programkódoló?
15. Alan Turing az életben, a logikában és a halálban
16. Dr. Strangelove gondolkodó gépet készít
17. Okosabb, boldogabb, produktívabb
VII. Újragondolni a kozmoszt
18. A húrelméleti háborúk: Ami szép, az igaz?
19. Einstein, a „kísérteties hatás” és a tér realitása
20. Hogyan fog végződni az univerzum?
VIII. Kis tanulmányok: válogatás rövidebb esszékből
Kis nagy ember
Hamarosan itt a vég
Valóban rossz a halál?
A tükör-háború
Az asztrológia és a demarkáció problémája
Gödel nekimegy az USA alkotmányának
A legkisebb hatás elve
Emmy Noether gyönyörű tétele
Kényszerítő erejű-e a logika?
Newcomb problémája és a választás paradoxona
A nemlétezés joga
Nincs, aki Heisenberget észhez térítené?
Túlzott önbizalom és a Monty Hall probléma
Az eponimia kegyetlen törvénye
Egy szikla elméje
IX. Isten, szentség, igazság, bullshit
21. Dawkins és az istenség
22. A morális szentségről
23. Igazság és referencia: egy filozófiai viszály
24. Mondhatsz akármit
Jegyzetek
Copyright
 
A fordítás a következő kiadás alapján készült:
Jim Holt: When Einstein Walked with Gödel:
Excursions to the Edge of Thought
Farrar, Straus and Giroux, New York, 2018
Copyright © 2018 by Jim Holt. All rights reserved.
 
Fordította Jakabffy Éva, Jakabffy Imre

 
A könyv kiadását az MTA támogatta
Hungarian edition © Typotex, Budapest, 2019

 
www.typotex.hu
Alapította Votisky Zsuzsa, 1989
A kiadó az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók
és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja.
Felelős kiadó: Németh Kinga
Főszerkesztő: Horváth Balázs
A kötetet gondozta: Bödecs László
A borítót készítette: Kiss Barnabás
Fotó: Leonard McCombe / Getty Images
Kontrollszerkesztő: dr. Máté András
 
ISBN 978 963 493 055 6
 
Minden jog fenntartva.