M.A.G.U.S.

KÖNYVEK
A VÉGZET MASINÉRIÁI

Sorozatszerkesztő:
Igrain Reval

A Delta Vision kiadó gondozásában eddig megjelent

M.A.G.U.S kiadványok

M.A.G.U.S - KLASSZIKUSOK
Wayne Chapman: A H a l á l h a v á b a n
Wayne Chapman: Észak l á n g j a i
Raoul Renier: Acél és o r o s z l á n
Ray O'Sullivan: Sötét z a r á n d o k
Ray O'Sullivan: Sötét térítő

M.A.G.U.S REGÉNYEK
A hit városa (antológia)
B í b o r g y ö n g y ö k - A f o g a d á s (antológia)
Eric Van Dien: U w e l n e v é b e n

M.A.G.U.S VILÁGLEÍRÁSOK
Jan van den Boomen: T o r o n
a végzet masinériái
ANTOLÓGIA

DELTA VISION

2009
 M.A.G.U.S.
KÖNYVEK
A VÉGZET MASINÉRIÁI

antológia

Szerkesztő: Csaba T a m á s
Irodalmi szerkesztő: Borús Hella
Tiszteletbeli szerkesztő: Gáspár A n d r á s

A kötet szerzői:
Csaba T a m á s
J á m b o r Attila
Dr. Mészáros T a m á s
Molnár B. G á b o r

Copyright © szerzők, 2 0 0 9
Borítófestmény © Balla Péter, Sánta Kira, 2 0 0 9
Illusztráció © Bíró Sándor, 2 0 0 9
© Delta Vision Könyvkiadó, 2 0 0 9
A kiadvány Wayne C h a p m a n (Gáspár A n d r á s és
N ó v á k Csanád), az Ynev világát m e g a l k o t ó szerző
engedélyével került elkészítésre és kiadásra.
A M . A . G . U . S . , AVAGY A K A L A N D O R O K K R Ó N I K Á J A
a G a m e s k ú t K f t . bejegyzett védjegye,
feltüntetése a jogtulajdonos hozzájárulásával történik.

ISBN 9 7 8 9 6 3 9 8 9 0 39 8
ISSN 1789-5847

Minden jog f e n n t a r t v a

www.deltavision.hu
info@deltavision.hu
 Az ötletekért és tanácsokért köszönet
Attilának, Csabának, Domolynak, Emunak
mindenekelőtt Joe-nak.
 A gnómok temnészetrajza
és eqyéb furcsasáqok
Miről is ismerszik meg a gnóm, ha netán elénk toppan?
Mindenekelőtt a méretéről: e faj képviselői nem nőnek
magasabbra, mint egy tízéves gyerek, de ráncos arcuk mi-
att inkább vénnek tűnnek. Azt, hogy nem emberek, leg-
feljebb hatalmas, egymáshoz viszonylag közel ülő szemük
árulja el, mert bár orruk és fülük is jókora, ilyen kacsázó
járású öregeknél ez önmagában nem lenne feltűnő.
S hogy miért e furcsa szempár, amely állítólag köny-
nyezni sem képes? Osztom a neves tudós, a Pyarronban
oktató Valpoldiff véleményét, aki szerint ennek köszön-
hető, hogy a gnómok elég jól elboldogulnak a sötétben is,
hasonlóan a macskákhoz és a baglyokhoz. Ugyanakkor
nem hallgatható el, hogy a világosban a gnómok látása
különösebben nem éles, az idősebbek nagy hasznát veszik
a látüvegeknek, elég gyakori köztük a színvakság is.
Hallásuk és szaglásuk azonban kifejezetten jó, és sem
fürge ujjaikra, sem ízlelésükre nem lehet panasz - más
kérdés, hogy szeretnek sokat és sokfélét enni, vagy inkább
zabálni, és egyáltalán nem mondhatók válogatósnak. Le-
gendás kísérletező kedvük, ami a kovácsműhelyekben sza-
badjára engedve önveszélyes fegyverek és közveszélyes
szerszámok tucatjait képes a világra szabadítani, talán a

7
kondérok környékén a legveszedelmesebb: itt születnek
ugyanis azok a kotyvalékok, amelyekből egyetlen tálka ele-
gendő, hogy lapulevelek közé kényszerítsen egy teljes kara-
vánt. Meglepő módon azonban m a g u k n a k a gnómoknak
meg sem kottyannak ezek a — mondjuk így — nehéz éte-
lek: mindenféle gyökeret-gyomot, frissnek csak korokkal
azelőtt mondható húst beleaprítanak az étkeikbe, és ku-
tya bajuk se lesz tőle. Itt érdemes megemlíteni azt a né-
ven nevezhetetlen levest is, amelynek szaga bárki ember-
fiát meghátrálásra késztet, és amely — egy Lomberg nevű,
vendéglőkből fizetés nélküli távozásai miatt többszörösen
és teljes joggal alávaló csirkefogónak minősített erigow-i
bárd szerint — hajlamos arra, hogy a vasalás nélküli kana-
laknak lemarja a fejét.
Ezek után nyilván nem meglepő, hogy az aprónép
konyháiból miért nem hordanak ki soha szemetet.

Bármennyit esznek is azonban, tokát-pocakot ritkán

eresztenek, vékony, fürge lények maradnak egészen hol-
t u k napjáig - ami meglehetősen későn virrad fel, mivel
a gnómok tudomásunk szerint legalább három-négyszer
annyi ideig élnek, mint az emberek. N e m kizárt azonban,
hogy léteznek rendkívül öreg, ezer, vagy talán több ezer
éves gnómok is; akik azonban többnyire csendben és moz-
dulatlanul merengve élik napjaikat egy békés helyen, és
csak nagy ritkán váltanak szót fajtársaikkal. Igaz, akkor
aztán megállíthatatlanul ömlik belőlük a szó, ahogy tör-
ténetüket és annak tanulságait sorolják, különös tekintet-
tel a szakterületre, amelyre dolgos életük utolsó éveit for-
dították. (Mert míg ifjúkorukban a gnómok mindennel
foglalkoznak, ami a kezük ügyébe akad - pláne ha forog,
kattog vagy zakatol —, vénségükre egyre kevesebb dolog
hozza lázba őket, de ami igen, azt megszállottként űzik.)

8
 Aztán az ifjak, akik ezt bólogatva végighallgatták,
mennek és élik a saját életüket: nők és férfiak egyformán
dolgoznak a faluban, amíg szűknek nem érezve azt ván-
dorútra nem kelnek, hogy megismerjék a világot és párt
válasszanak maguknak. Öt aztán nem hagyják el egész
életükben — hitetlenkedő olvasóim kedvéért elárulom,
hogy több tucat szavahihető forrás kritikai vizsgálata út-
ján jutottam e megdöbbentő következtetésre —, és vele kö-
zösen nevelik fel gyermekeiket.
A csöppségek totyogó korukig az anyjukkal vannak,
aki hátán cipelve, kocsin tolva, szánon húzva és ezernyi
más módon cipeli őket mindenhova. A nagyobb lurkók-
nál erre már nincs szükség: őket néhány mindenre elszánt
falubeli őrzi naphosszat és terelgeti mindenfelé, olyanfor-
mán, mint a libapásztor a jószágait, igyekezve megtaní-
tani őket mindarra a tudásra, ami éppen eszükbe ötlik.
A gyerekeknek aranyélete van: számtalan ügyes játékkal
kápráztatják el őket szüleik: finom ajándékokkal, ha szét
tudják őket szedni, és vidám ünnepléssel, ha aztán még az
összerakásuk is sikerül. Nem csoda hát, hogy míg az öre-
gek óvatos, türelmes és megfontolt lények, addig az ifjak
vidám könnyelműséggel vetik bele magukat az útjukba
kerülő helyzetekbe.
Elkél tehát melléjük az állandó felügyelet.

Szaporának egyébiránt nem mondható az aprónép: fél

tucat gyereknél több sosem születik egy családban, és az
ikrek ritkábbak, mint a - talán nem haragszanak a ha-
sonlat fóldmélyi néphez való ferdítéséért - fehér vakond.
Egy ősi elfrege, amelyet magyarázója, a haonwelli Meret
Igrob harmadkorinak vagy még annál is régebbinek tart,
kifejezetten termékeny fajként említi a gnómokat a ne-
gyedik tekercs elején, amelyben egyébként népes és hatal-

9
 mas városaikról is szót ejt, ezeket mélyen a hegyek alatt,
gigászi barlangcsarnokokban építették m a g u k n a k .
Egyes kritikusok erre azt mondják: valóban szaporák —
a szépek népéhez képest.
Hogy mit állít a többi tudós fő? Nos, ők az elf forrásmű
alapján egy-két tucat gyereket tartanak valószínűnek; és
ha az általuk egyébként oly nagyra értékelt Igrob-teker-
csek szóba kerülnek, gyanakvón nézik m a g u k alatt a pá-
dimentumot, mintha arra gondolnának: vajon máig virá-
goznak ezek a városok ott, mélyen a föld alatt?
Vagy ha nem, mik élhetnek most azokban a zárvány-
világokban?

Peluchon d'Sechoutse: Szemelvények

furcsa népekről és különös fajokról
XVIII. fejezet — A gnómok
részlet
 C s a b aT a m á s

kőnek, tűznek és fémnek

titkai
Én, uram hű szolgája, könyörögve kérem az öt elem, az ezer isten,
a szellemek és démonok pártfogását, hogy dadogó szavaim eljus-
sanak a végtelen hatalmú Ahatas álmaiba!
Dicsőség neki, aki harmadik ezen a néven a Tajtéktrónus
urai közül, s minden vizek és földek ura e világon, aki Meldan,
Aél, Són-Tír és a többi fennen való istenek kegyeltjeként őrkö-
dik népei felett, akinek lábnyomában kalász sarjad, akinek mo-
solyától kirügyeznek a fák, és akinek imáira felhőket lehelnek
Untanat hullámai!
Ősi e rege és igaz; mert maga az álomúrnő tárta fel előttem
a múltnak kapuit. Az ő oltalmát kérve járulok most uram trón-
koporsója elé, hogy történetemmel mosolyt fakasszak, homlokáról
elűzzem a gondok felhőit, és felvidítsam örök álomba szendere-
dett szent szívét.

Történt pedig annak idején, a zafírszemű Azú-Ummasza ki-

rály korában, hogy a birodalomtól távoli törzsek vadászai elfog-
tak egyet a déli pusztákon kóborló behótok közül. Miként most,
úgy akkor is ritka volt ez a tett és dicső, mert e két ember magas
óriások lovat és lovast is kettévágnak csatabárdjuk egyetlen csa-
pásával. Am a vadászok értették a módját a harcnak, és nem fél-
ték a halált. Zsákmányukat aztán Agamma fejedelmének ad-

13
ták, miként annyi mást is, amivel ősi bűneik vérváltságát rótták
le, a fejedelem pedig hódolata jeléül Kal-Lit tartomány urának
ajándékozta. Ott sem maradt azonban soká: a nagyúr az épp
nála időző trónörökösre bízta, aki aztán magával vitte a lényt a
Tajtéktrónus Birodalom szíve felé.
A nyár kezdetén, az első forró nappalok egyikén érkezett meg
végül a szörnyeteg Tel-Duruk városába. Ekkorra már csak egyet-
len éke maradt tiszta és csillogó: a rablánca, amelynek ezüstsze-
meit egykor a szépek népének mesterei kovácsolták úgy, hogy azt
semmi földmélyi teremtmény el ne téphesse. Fekete vér szennyezte
be a béklyót, ahogy a behót húsába vágott, de csak fénye fogyat-
kozott meg, ereje nem - a rab bárhogy próbálta, nem tudta elsza-
kítani. Lassan és némán bandukolt hát a város utcáin azt iste-
ni királyos palotája felé. Hatalmas hátán ezernyi, korbács tépte
seb, azokban pedig az út pora és a nyüvek hada.
Csönd fogadta a behótot. Amerre csak elhaladt, az emberek
önként és némán húzódtak a sikátorokba és mellékutcákba, pedig
az imént még a botos szolgáknak kellett szétzavarniuk a tömeget
a trón örököse, a bátor Umsza-Nur előtt.
A fogoly szörnyű termete, sötét tekintete árnyékot vont a nép
szívére, és a rohadt gyümölcsök, záptojások és kövek békén kus-
hadtak az izzadt tenyerekben. Azt suttogták, egy fekete szamár-
csikót szőröstül-bőröstül felfalt az ostyasütők udvarában, amihez
a halszemű vének még annyit fűztek hozzá komor hangon, hogy
szíve szerint inkább emberi kisdedeket evett volna. Kárba veszett
azonban az ijesztgetés: a lény házmagas termete és vad ábrázata
önmagában is elég lett volna ahhoz, hogy a gyerekek félve bújja-
nak a borzadó tekintetű asszonyok szoknyái mögé.
Így cammogott a szörny a palota felé, aztán csónakba szállt,
hogy kitépett nyelvű szolgák közt kuporogva figyelje a városok
ékének színes falú házait. Hajába, amit még a reggeli itatáskor
tapasztott össze sárral, barnás moszat ragadt, ahogy roppant ko-
ponyája a csatornákon átívelő hidak boltíveit érintette. Végül a

14
menet elérte az utak szívét, a Tajtéktrónus Házát, az istenkirá-
lyok dicső palotáját, és az Aranyló hajnali ködök mólójánál ki-
kötöttek a hajók.
A zafírszemü király a második teraszon fogadta a hősöket.
A vörösre égetett falak tövéből már akkoriban is örökké égő lán-
gok buzogtak elő, és a harminc láb magasra szökő szikragejzíre-
ket ezer pompás színnel ruházták fel a fény istenei.
Mondják, hogy a Tajtéktrónus ura beszédbe is elegyedett a
behóttal, akinek orkánerejű dörmögését Apasnak, a szavak és az
írás végtelen türelmű istenének legfőbb papja, Matas-Tobbú ül-
tette át emberi beszédre...

* * *

Az ogár némán állt a terasz közepén, és orrfacsaró bűzt

árasztott. Az udvari léhűtők azonban nem a szag miatt
próbáltak minél távolabb maradni tőle és az őreitől — aki
Tel-Duruk csatornái mellett eltölt pár évet, annak meg
se kottyan az ilyesmi -, hanem az életösztön sugallatá-
ra. A fogoly ugyanis kétszer olyan magasra nőtt, mint egy
megtermett férfi, és bár hájat nemigen lehetett rajta felfe-
dezni, a karja mégis vastagabbnak tűnt, mint bárkinek a
combja a teremben lévők közül. Ami nem tűnik csekély-
ségnek, ha az ember végigtekint az énekes eunuchok ró-
zsásan hullámzó hurkáin.
Nuru-Galanna bárhogy fülelt, nemhogy némi köhécse-
lést és sóhajtozást, de még egy pisszenést sem hallott, le-
számítva az ogár körül keringő legyek zöngését. Minden-
ki némán várta, hogy a palota mélyén örök álomba merült
király pár pillanatra visszatérjen az ébrenlét alantas vilá-
gába, és egy alattvalóján keresztül eljuttassa gondolatait
népéhez. Aztán néhány különösen éles szemű és nem túl-
ságosan másnapos udvaronc összesúgott, látva, hogy las-

15
san mozgolódni kezd a trónemelvény mellett leláncolt
szent szolgák egyike. A csontsovány alak hamarosan fel-
ocsúdott, és zavartan pislogva meredt a tömegre, miköz-
ben nyitott szájából egy vékony nyálcsík indult el a tűzvö-
rös mázú agyagtéglákból kirakott padló felé. Idióta volt,
mint az összes társa, mert akik összekapcsolódnak a ki-
rály elméjével, azok az ép eszükkel fizetnek érte. Ráadás-
ként pedig gyakran az életükkel is.
A szent szolga felemelkedett ültéből, és csodálkozva
nézte, ahogy a tömeg hasra veti magát zafírportól csillogó
alakja előtt. Mindenki, kivéve egy fölé magasodó monst-
rumot, amelyik komor tekintettel vetette rá mind a há-
rom szemét.
A szent szolga csuklott egyet, aztán a torkát kezdte kö-
szörülni.
— Én... - kezdte krákogva. - Azú! A király!
— A Tajtéktrónus ura, a fennen való istenek kegyeltje,
Azú-Ummasza király szól népéhez - citálta Nuru-Galanna,
az álomúrnő papnője az ilyenkor szokásos üdvözlőszavakat,
miután felemelkedett fektéből, és elfoglalta helyét a lép-
cső első fokán. Lassú és fájdalmas volt számára a mozgás:
köszvényes tagjainak nem tettek jót a tróntermi rítusok. -
Urunk szót kíván váltani a fogollyal, ezért kegyesen enge-
délyezi neki, hogy ne érintse homlokával a Láng teraszát
- folytatta, hogy mentse a helyzetet. Végül is csak nem vé-
geztetheti ki tiszteletlensége miatt már az első percben.
- T e ki vagy? — firtatta a kéken csillogó idióta. Szavai-
ból gyermeki kíváncsiság csendült ki.
— Urunk kérdi: van-é neve e különös teremtmények?
A kérdés ott lebegett egy ideig a levegőben, aztán egy
szójelekkel ékített ruhájú ember lépett elő, akinek dere-
sedő hajszálaira ezernyi apró kristálygyöngyöt fűztek tü-
relmes kezek. Apasnak, a szavak és írás istenének egyik

16
főrangú papja volt: Matas-Tobbú, a legfőbb tolmács, min-
den nyelvek tudója.
— Engedd meg, Nuru-Galanna, hogy urunk kegyes sza-
vait alantas nyelven elismételve megértessem e rabbal a
király magasztos akaratát.
—Történjen hát így! — felelt a papnő, némileg unottan.
Számtalanszor elhangzottak már ezek a mondatok az ud-
varban; nem emlékezett, hogy királya valaha is megta-
gadta volna az engedélyt.
— Hejj! - a papnő összeszorította az ajkait, amikor meg-
hallotta a trónörökös, Umsza-Nur hangját. — Higgyétek
el, teljesen értelmetlen faggatni ezt a barmot. Nem be-
szél. Valószínűleg túl sokat ütötték a fejét, amikor elkap-
ták, de az is lehet, hogy születésétől hülye. Sőt, a három-
szeműek talán egyáltalán nem is tudnak beszélni. Tudod,
az istenek egy harmadik szemet adtak a nyelvükért cseré-
be. Eszembe is jutott, hogy talán az asszonyoknak is kér-
hetnél egy harmadik szemet az istenektől... — felkacagott
tréfáján, amit mindennap tucatszor is elmondott azok-
nak, akikkel épp szóba elegyedett. A fal mellől visszafo-
gott heherészés hallatszott: az ivócimborák és vadásztár-
sak tudták, mi a kötelességük.
— Van nyelve, és vannak saját szavai — jegyezte meg a
legfőbb tolmács. - És Apas hatalma hozzásegít ahhoz, hogy
megszólaljak rajtuk. — Aztán, miután egy baljós szemvil-
lantással elhallgattatta egykori tanítványát, különös, ko-
moran dörmögő litániába kezdett.
Az ogár megrázkódott, és lassan felé fordította a fejét.
— Ódummu-groón - mondta, de a tekintetét továbbra
sem vette le arról, aki megszólította.
— Ez a neve - vágta rá a tolmács-pap elégedett mosoly-
lyal, aztán amikor észrevette, hogy a lény még mindig őt
nézi, nagyot nyelt, és önkéntelenül is hátrébb lépett.

17
 — És hogy került ide? — kérdezte a szent szolga, aztán
dünnyögve hozzátette: — Itt van és lesz, de a volt körül né-
ma köd, szürke árnyak és örök szél... elferdült az idő.
— Kal-Litből küldték! - lépett előre a trónörökös, mie-
lőtt az álmok papnője szóhoz juthatott volna. - Én hoztam
magammal, bár nem volt könnyű. Tizenöt jó emberemet
tépte szét, mire megbéklyóztuk, de végül csak sikerült el-
vonszolnunk idáig. Mondjuk, ha nem a szolgák dolga lett
volna, egymagam is megbirkózom vele, hiszen erő és bá-
torság dolgában sem akad párom. — A papok elfelhősödő
arcát látva bizonytalan hangon hozzátette: — Hála érte a
fennenvaló isteneknek.
— Csodálatos utazás lehetett, nem kétséges. — N u r u - G a -
lanria idejét látta, hogy közbeszóljon, mielőtt az uralko-
dói sarj újra belelendül a hencegésbe. — És valóban ritka
és értékes ajándék ez Kal-Lit tartomány urától, ha nem is
t ú l . . . ízléses és a Tajtéktrónus Házához illő.
Intésére a szolgák megfeszítették a láncokat, de mielőtt
igazán nekiveselkedtek volna, a szent szolga ismét mo-
tyogni kezdett:
— Szép... Szép kék gyöngy, kékvas gyöngy! Hegyek
gyöngye, kicsik könnye, párjanincs kovácskincs, régi, rit-
ka, mi a titka? Kell nekem, add nekem! — Mondókája
végén egészen fellelkesült, és lihegve, csillogó szemmel
hagyta abba, hogy aztán egy hosszú sóhajjal leengedje
szempilláit.
Az ifjabb udvaroncok meredt szemekkel fürkészték az
ogárt, hogy észrevegyék azt a valamit, ami a szent szolga
szemében akár gyöngynek is tűnhetett, de az álompap-
nő kivárt. A makogó idióták némelyike a halála előtt még
képes elnyöszörögni olyan dolgokat is, amik nem a király-
tól származnak, és ez már eléggé a végét járta: már négy
alkalommal esett rá Azú-Ummasza választása, és az ötö-

18
diket csak nagyon kevesen élik meg a zafírporral meg-
szórt nyomorultak közül.
Márpedig végzetes következményekkel járna, ha össze-
keverné a király és a bolond szavait...
— Egy fémszegecset kalapáltak a szemöldökcsontjába,
úgy látom - jegyezte meg a trónörökös az ogárt vizslatva.
Ha mással nem is, de kétségkívül éles szemmel áldották
meg az istenek. — Szerintem az tetszett meg Azú apám-
nak. Kitépessem a helyéről?
— Isteni atyád, Azú-Ummasza — a papnő hangjából fed-
dés csendült — nem erre a hitvány csecsebecsére, hanem
kovácsának titkaira volt kegyes pár szót áldozni. Intéz-
tessenek hát a megfelelő kérdések a behóthoz, hogy kirá-
lyunk mihamarabb mélyre merülhessen esőhozó, kalászt
sarjasztó és országunkat óvó álmába.
Hosszas dünnyögő-morgó párbeszéd kezdődött a tol-
mács-pap és az ogár között, aminek különös hangzatai-
tól valami lüktetni és fájni kezdett az udvaronchomlokok
mögött. Aztán elhalt a beszéd, és Apas szolgája szürke
hangon kezdte sorolni mindazt, amit megtudott:
— Odummu-groón azt mondja, hogy minden nyáron,
amikor az állatok a vizek felé vándorolnak, örökkön já-
ró karavánjuk követi a csordákat, hogy a vadászok zsák-
mányt szerezhessenek szekereket őrző társaiknak, az asz-
szonyoknak és a gyerekeknek. Dél felé eljutnak egészen
az Onoppu-Kur-hegység lábaihoz, ahol mindig találnak
annyi vasat, hogy az elveszett dárdák és a szekerek kihul-
lott szegecsei helyett újakat kovácsolhassanak. O t t aztán
vadásznak is: kecskékre, disznókra, meg a helybéli embe-
rekre, akik könnyű zsákmányul szolgálnak, és valamifé-
le kis emberekre, akiket csak a legjobb vadászok találnak
meg, de gyakran abban sincs köszönet. A fémszegecset
sok évvel ezelőtt egy ilyen kis ember hajította belé, ami-

19
kor társaival a nyomára bukkantak. Más zsákmányt nem
is ejtett azon a vadászaton, és ezzel se ment sokra, mert a
hordájából még a legöregebbek sem tudták, miből lehet,
ezért senki se merte azóta kihúzni.
- L e h e t , hogy hazudik. A tömlöce falához láncoltatom,
és addig járatom rajta a rájabőr korbácsot — ajánlotta fel-
lelkesülve a bátor Umsza-Nur —, amíg mindent el nem
mond erről a kék vastüskéről. Még ma este minden tit-
kát elétek tárom!
— Nem hinném — szólalt meg lassú, megfontolt hangon
Matas-Tobbú, a szavak és írás első papja -, hogy a ma-
gasztos istenek ezekre az idomtalan szörnyekre bízták
volna e különös kék fém kovácsolásának titkát, ami, úgy
vélem, nem lehet más, csak lunir. És azt sem tudom el-
képzelni, hogy képesek lettek volna azt eltanulni azoktól,
akik bizonyosan bírják e tudást.
Halk pusmogás kelt a teraszon, hiszen mindenki tud-
ta, kikre céloz az öregember. Sóhajok hallatszottak, és a
szemekben különös vágyódás tükröződött, pedig mióta
Velaron elpusztult, és az anghmar nép vert seregként me-
nekülve átkelt a Quiron-tengeren, eleven elfet nem látott
errefelé senki. De az elmúlt félezer évben a szépek népe
köré szövődő legendák színei nem fakultak, sőt még szeb-
bé és színesebbé tette őket az elveszett boldogság és a di-
cső múlt iránti sóvárgás.
— És a kis emberek, akikről beszéltél, talán méltók arra,
hogy őrizzék az ilyen titkokat? - vetette fel a trónörökös
némileg sértett hangon. — Vagy talán azt képzeled, hogy
rájuk bízta a hatalmas Apas isten?
- N i n c s merszem ilyesmit gondolni. De elég okosak
ahhoz, hogy megtanulják, és elég jó tolvajok ahhoz, hogy
megszerezzék. Miként az O n o p p u - K u r t is megjáró ne-
mes őseink írták Sagas-Ró kilencedik táblájára: „nyomok

20
nélkül jöttenek és nyomok nélkül távoztanak, nem vivén
magukkal semmi egyebet, csak G a d d a - H ú m hadúr olaj-
nak való bronzserlegét". Már feltéve, hogy ezek a kis em-
berek ugyanaz a törzs, akiket eleink aprónépnek neveztek,
és akikről azt jegyezték le, hogy m a g u k a t go-nommuknak
hívják.
— Szerintem azok lesznek. Szóval azt mondod, tolvajok?
— Akkoriban azok voltak, kegyelmes úr.
— Kár. Egy trónörököshöz nem lenne méltó, hogy a vi-
lágvégi hegyek közé menjen tolvajokat hajkurászni.
—Talán teljesíthetjük bölcs királyunk óhaját egy ná-
lad. .. csekélyebb képességű hadúr vezette sereg útján is.
— Ezt már az álompapnő mondta, némileg megkönnyeb-
bülten. — Mert sajnos tartani lehet attól, hogy ezek az ap-
ró lények nem fogják velünk önként megosztani titkaikat.
Ha elég ügyesek ahhoz, hogy a behótokkal is elbánjanak,
talán a háborúhoz is értenek valamelyest.
— Bölcsen szólsz, Nuru-Galanna.
- T e pedig, Apas hű szolgája, kérdezd meg a lénytől,
hogy pontosan hol, melyik hegy melyik völgyében lelhe-
tők fel a go-nommuk, hogy találni-e arrafelé számos vadat
és fakad-e azon a tájékon elég víz. Mondjon el nekünk
mindent, amit arról a vidékről tud!

... Miután pedig a behót mindezeket elsorolta, a zafírszemű

Azű-Ummasza nevében hű szolgája, Són-Tírpapnője, Nuru-Ga-
lanna kihirdette a király bölcs rendeléseit, imígyen:
„Végtelen hatalmú uram nevében és álmának rendelése sze-
rint, Meldan, Aél, Són-Tír és a többi fennen való istenek ke-
gyelménél fogva elrendelem és parancsba adom, hogy az elibénk
járult behót nevezetű lényt, akit nem emberi anya szült, és aki

21
 magát fertelmes nyelvén Ódummu-groón néven nevezi, hat napon
át tápláltassék farkasok vérével, vadbivalyok húsával és kato-
naszolgáim velőjével, hogy bátorrá, erőssé és bölcs harcossá váljék
maga is. A hetedik napon pedig fénnyel teli palotám első tera-
szán, házam és a templomok népének színe előtt eresztessék össze
a tízkarú és százszemű szárájával, az Örvény isteneinek tiszte-
letére és alattvalóim gyönyörűségére; és mikoron az már kiszívott
belőle minden nedvet és életet, megtöretett teste vitessék le palo-
tám gyökeréhez, amelyet a votah isteneinek szenteltem egykoron.
Odalenn, az örök sötétség honában pedig holt szolgaként őrizze
tovább házam békéjét."
A behót némán hallgatta a bölcs szavakat, ám értelmüket
nern fogta fel - ezeket már nem ültette át gyászosan dörmögő
nyelvére Matas-Tobbú, Apas isten jeles elméjű papja. De ami-
kor láncainál fogva talpra rángatták, irdatlan karjának egyet-
len ütésével sújtott agyon egy foglárt, aki botor módon túl közel
lépett hozzá. Aztán a korbácsok csapásai alatt megtörve hagyta,
hogy kivezessék a teremből a mélybe vájt börtönüregek felé, ahol a
hozzá hasonló szörnyetegeket őrizték.
Mielőtt azonban megvakult volna az örökkön sötét tömlöcben,
a kapun kilépve még visszafordult, és a palota népére nyitotta
mindent látó, ősöreg harmadik szemét. Majd végignézve a vörös
falak előtt összegyűlt díszes sokaságon, a festett testű ifjakon, a
fedetlen keblű leányokon, az istennek szentelt öltözékbe bújt papo-
kon meg a szolgák hadán, végül az üresen komorló Tajtéktrónu-
son állapodott meg a tekintete, és dörgő hangon csak ennyit kér-
dezett: „Ezért hoztatok ide?"
És nem szólt többet akkor sem, mikor napok múltán elővezet-
ték az éjveremből a napfényre, amit már nem láthatott, hogy ét-
kiil tálalják az örvények szívében fészkelő borzalmak egyikének.
Ő pedig megküzdött vele, a király parancsa szerint, noha érezte
már, hogy vereség vár rá; és elbukott, elpusztult és holt szolgává
vált, ahogy azt a szent szavak sorsul rendelték neki.

22
 Am ekkor már nem törődött vele az udvari nép, mert könnyű
örömök szerzése kötötte le az idejét. De akadt jobb dolguk a biro-
dalom főembereinek is, akik egyre azon töprengtek, amit a behót
mondott, és amit királyuk parancsolt nekik. Szemük előtt felsejlet-
tek az Onoppu-Kur hegycsúcsainak végtelen láncai, a babérfákkal
tarkított feketefenyő- és tölgyerdők, a leanderek bokrai és a csör-
gedező patakok: az a föld, ahol a királyuk kérte titkok rejteztek.
Összegyűltek hát, hogy tanácsot üljenek, és ékes szavakkal, hete-
ken át vitatták meg mindazon teendőket, amelyek rájuk vártak.
* * *

— És te magad mit gondolsz? — kérdezte a kínpap, gon-

dosan ügyelve arra, hogy bár a hangja higgadt maradjon,
kiérződhessék belőle a fenyegetés. Valaki egyszer állító-
lag azt mondta, hogy a kérdéseitől rafinált kínzóeszkö-
zök jutnak az eszébe, meg a kenetteljes mosoly, ahogy ki-
csomagolja őket a bársonyszövetből. O maga is ismerte
és szerette ezt a pletykát, bár annyira nem volt hiú, hogy
terjessze is.
- C s a k azt mondhatom, amit mindenki más is mond,
Garad-Akszú nagyúr: nem hiszem, hogy a trón ifjú örö-
kösét rá lehetne venni egy ilyen útra. Népének nagy örö-
mére számtalan erénnyel áldották meg őt az istenek - egy-
szerű szolga állt előtte; halkan és vékonyan csengtek a sza-
vai —, köztük a szent állhatatossággal is.
- A m i t az ostoba, értetlen szolgák talán az öszvéréhez
hasonlatos makacsságnak hívnának, ha lenne hozzá mer-
szük. — Elmosolyodott, egyszerre nyugtázva az udvaronc
bátorságát és az örökös általános népszerűtlenségét. — Tu-
dom. Ismerem az ifjú Umsza-Nurt.
— Biztos voltam benne, nagyúr, hiszen bölcsességed hí-
re messze száll...

23
 I

- É s te is messze járnál már. Értem. Elmehetsz.

A távolodó léptek zajába mintha megkönnyebbült só-
hajtás keveredett volna, de már nem törődött vele: félre-
hajtotta a függönyt, és belépett a terembe.
— Nos, urak?
Tucatnyi tekintet fordult felé.
— Nem fog hadjáratot vezetni a kiskakas, nyakamat rá.
- Kal-Lit követe, a vén borissza Nefó nem t ű n t megle-
pettnek. - Kár is erőlködnünk, én azt mondom.
— Hát erőlködni akarnánk? - Ismét mosolygott, de csak
annyira őszintén, mint a beteg kurtizánok. — Talán nem
kell felhívnom figyelmeteket arra, hogy a trón dicső váro-
mányosának hadvezéri képességeiről nem véletlenül hall-
gatnak a dalnokok.
-A D a n n a m melletti vereségre gondolsz? - Ez már az
álompapnő rekedtes hangja volt. Az évtizedeken át szívott
áfiumok nem tettek jót a torkának.
— Vagy akármelyik másikra. Sajnos bőven van miből
válogatnunk.
-Történetesen épp a tegnapelőtti kihallgatáson tün-
tették ki azért, mert az Ébredés havában győzelmet ara-
tott a lázadó roonok felett — felelt Nuru-Galanna, majd a
csodálkozó tekintetet látva hozzátette: - Ha netán megje-
lentél volna, tudnád.
— Oda Tegarra első papja volt hivatalos, és bár az ő fel-
adata lett volna helyettest jelölni, utódjaként mégis én
kérek elnézést, ha egyházam távolmaradása megbántott
volna bárkit is a jelenlévők közül. - Figyelte az arcok rez-
dülését, a jól-rosszul palástolt döbbenetet, a félelem ap-
ró jeleit. Aki itt van, pontosan tudja, hogy amit és ahogy
mondott az imént, annak csak egy oka lehet: istene leg-
főbb papja távozott az élők sorából, és azt is, hogy ebben
neki, az örökösének, nem kis szerepe lehetett. - Királyun-

24
kat ma éjjel külön szertartással igyekszem kiengesztelni,
és ha neheztelésnek nem mutatja jelét, az Álmodók nap-
ján a hívek előtt fogom oldalamra csatolni az első papot
megillető szent tőrt.
— Ez h á t . . . — a kal-liti követ láthatóan nehezen t u d t a
összeszedni a gondolatait. - Nos, szomorú, hogy meghalt
az elődöd, ugye, igen szomorú... másfelől persze örülhe-
tünk, hogy méltó utódja támadt, és... szóval, a szent tőrrel
való felövezését alaposan meg fogjuk ünnepelni. A győze-
lem viszont, amit az ifjú trónörökös aratott, h á t . . . az ut-
ca népe furcsa dolgokat mesél. Mondjuk azt, hogy ő ma-
ga ott sem volt a csatában.
-A dicső Umsza-Nur feltehetően azért a szélért imád-
kozott a vezéri sátrában, ami a roonok erdeibe sodorta
a tábortüzek parazsát - felelte magabiztosan N u r u - G a -
lanna.
- P e d i g bármely közönséges halandó részegen hortyo-
gott volna attól a temérdek bortól, amit a szemem lát-
tára megivott — szólalt meg halkan D a n i e m m a , a macs-
kaisten papnője. Garad-Akszú az asztalfőről tisztán látta,
hogy miközben beszél, hosszú, ezüstpárában gőzölt kör-
mei mély sebeket ejtenek székének karfáján.
— O azonban nem közönséges halandó, és még csak nem
is tartományi követ - vágta rá felszegett fejjel az álompap-
nő. — Úgyhogy igenis imádkozott. Mindenki így gondolja,
aki itt ül, ugye? — Gúnyosan elfintorodó ajkak, dühös hor-
kantások. — Helyes, akkor talán hagyjuk a szénné égett
roonok szellemét békén pihenni, és adjunk hálát azért,
hogy az ifjú hadvezér lehetőséget kínál rá, hogy más is sze-
rezhessen győzelmi babért. Már csak egy seregre van szük-
ség hozzá.
— De hogy melyik legyen az, arról nem szólt Azú-Um-
masza király — tette hozzá a kínpap.

25
 Egy darabig csak zavart hümmögés érkezett válaszul,
aztán a kal-liti követ szólalt meg:
— A déli határ mellől nem t u d u n k csapatokat elvonni.
Az urkhók azonnal támadnak, ha megérzik, hogy gyen-
gül a védelem. - Nefó lassan beszélt, gondosan válogat-
va a szavakat. — Kal-Lit tartománya gyenge, ezért a pusz-
tai fejedelmek nem aranyat és barmokat, hanem ocsmány
szörnyeket küldenek hódolatuk jeléül. Láttátok mindany-
nyian. A bőséges termést pedig, amit végtelen hatalmú
királyunk áldásának köszönhetünk, lázadó rabszolgák és
kóbor rablók hadai pusztítják el.
— Tudjuk, milyen nehéz időket él meg Kal-Lit ura —
szólt Garad-Akszú, próbálva erősíteni a szövetségese által
elmondottakat, és egyben kinyilvánítani a többiek előtt
összetartásukat. Ez már csak azért sem volt haszontalan,
mert némileg csökkentette annak a veszélyét, hogy vala-
ki megpróbáljon éket verni közé és a tartományúr közé. —
De ez a helyzet a többi déli tartományban is?
A válaszul érkező bólintások fokozatosan átcsaptak az
untig ismert panaszlitániákba, noha még a jelen lévő leg-
utolsó udvaronc is tudta, hogy az erőket nem az urkbdk és
a hegyi törzsek kötik le, hanem az egymással marakodó
főrendek. Talán a Tajtéktrónus minden áldása kevés lenne,
hogy bármelyik tartományúr jóllakjék belőle, és ne áhítoz-
zon szomszédja földjei után — gondolta, majd nekiveselke-
dett, hogy véget vessen a parttalan siránkozásnak.
— Bármi áron, de teljesítenünk kell urunk akaratát —
mondta, elégedetten, hogy a jelenlévők közül senki nem
vágyik erre a hosszú és bizonytalan hadjáratra, hiába nyer-
hető el általa a trón jóindulata. Aztán hozzátette: — Úgy
vélem, a sereg magva a legnagyobb kérdés; hiszen segéd-
csapatokat csaknem korlátlan számban toborozhatunk a
barbár törzsek harcosai közül.

26
 — Tegarra isten kegyeltje bölcsen szólott. — Az álmok
papnője biccentett Garad-Akszú felé. — Annyival is keve-
sebb tud fegyverrel törni királyunk ellen.
-A főerő pedig lehetne Ma'an To Nar hadinépe - re-
csegte önelégülten Kal-Lit követe. A többiek helyeslően
hümmögtek, vagy épp tanácstalanul hallgattak.
- É l - e még a győzhetetlen hadúr? — tette fel a kérdést
a kínpap, bár valójában a következőt értette alatta: „Tu-
dom, hogy még mindig nem sikerült legyőznötök a lázadó
seregét; csak azt nem tudom, ezek után képesek lesztek-e
rávenni, hogy a fővárosba siessen, ahol bűnbocsánatot
nyerhet szolgálataiért."
— El - felelte Nefó magabiztosan. - És a király színe elé
fog járulni alig egy hónapon belül.
— A trónörökös neheztel majd — jegyezte meg óvatosan
egy ősz hajú küldött.
-A trónörökös nem neheztelhet arra, aki híven teljesí-
tette parancsát — szögezte le az álomúrnő szolgája. — Ami-
kor napkelte előtt egy órával azt kérte, takarodjanak a sze-
me elől, ők rendben elvonultak.
így történt, ezt tudták mindannyian: mégpedig a Ha'aas
elleni hadjárat idején, amikor a trónörökös lelkesítőnek
szánt beszédét még a sokat próbált veteránok sem bírták
röhögés nélkül végighallgatni. Aztán amikor Umsza-Nur
pulykavörösen üvöltözni kezdett, hogy többé ne kerülje-
nek a színe elé, odébb is álltak, és nem hagytak mást a tá-
borhelyen, csak a vezér személyes testőrségét, pár környék-
beli fuvarost meg vagy kétszekérnyi kurvát. Tel-Duruk
népe látott már seregét vesztett hadvezéreket bevonulni
a déli kapun — nem sokkal nyilvános kínhaláluk megcso-
dálása előtt -, de talán egyik gyászmenet története sem
volt olyan megalázó, mint tavaly az ifjú Umsza-Nur ese-
te Ma'an To Nar kheton seregével. Kal-Lit követe mind-

27
két kezével takarta a képére telepedő széles vigyort, ami
aztán varázslatos hirtelenséggel olvadt le Daniemma kér-
dése hallatán.
— Mekkora is ez a sereg?
— A segédcsapatokkal együtt vagy tizenötezer harcos. —
Az elkomorodó tekinteteket látva hozzátette: - Tudom, in-
dultak már Tel-Durukból jóval nagyobb hadak is, de több
embert úgysem lehetne élelemmel ellátni az Onoppu-Kur
hegyei között, és nincs is arra semmi, amit ne lehetne eny-
nyi katonával legyőzni.
— És ha mégis? - kérdezte Garad-Akszú.
— Akkor Ma'an To Nar elpusztul a lázongó hadaival
együtt, a trónörökös elégedett lesz, mi pedig k ü l d ü n k
egy másik, nagyobb sereget - felelt a követ helyett Nuru-
Galanna. — Királyunk nem említette, hogy kérésének
mennyi idő alatt kell eleget tennünk.
- í g y igaz - bólintott a kínpap. - De azt hiszem, ab-
ban a tekintetben elég egyértelmű volt, hogy fontos neki
a lunir titka. Úgy gondolom, nem örülne, ha a khetonok
esetleg valahol máshol bocsátanák áruba.
— Ma'an To Nar nem áruló — szögezte le Nefó.
— Ezt nem is mondtam - enyhítette korábbi szavait Ga-
rad-Akszú —, mindössze arra céloztam, ha netán történ-
ne vele valami... ne adják az istenek, elesne a csatában...
akkor jó lenne, ha egy megbízható főrang a helyére állna,
hogy megfelelő utat mutasson a kapitányainak.
— És aztán megkaphassa jutalmát dicső királyunktól —
zárta le a gondolatot az álmok papnője. - Kitűnő ötlet, csu-
pán azzal egészíteném ki, hogy talán több főrangút lenne
érdemes elküldenünk m a g u n k közül, nehogy az egyetlen
ilyen személy áldozatul essen az említett csatában.
— Egyetértek — bólintott a kínpap, miközben némán vá-
logatott átkokat szórt Nuru-Galanna fejére, mert szavai-

28
val vetélytársakat sózott a nyakába. — De ugyan ki len-
ne az, aki...
— Én szívesen elkísérem a sereget — vágott a szavába
Daniemma. - És a húgocskáim is. Felderítőként még ak-
kor is jó szolgálatot tehetünk a hadúrnak, ha lovassággal
nem is kerül szembe; ha mégis, azok ellen biztosan győ-
zelemre segítjük.
— Igen, talán nem árt egy kis segítség — vette fontolóra
látványosan a felvetést Garad-Akszú. - Azt hiszem, én a
votah néhány rémkatonáját bocsátom a dicső had rendel-
kezésére, természetesen személyes felügyeletem mellett.
— Nyilván elkísérik a sereget Apas szolgái is - vetette fel
Kal-Lit követe. - És talán a láng papjai közül is vele tart-
hatna egypár...
- M a g a m fogok nagylelkű segítségükért folyamodni —
ígérte meg a kínpap, magában megfogadva, hogy legfel-
jebb néhány novíciust kér a rendek vezetőjétől. - Azt hi-
szem, ezzel mindent meg is beszéltünk, amit csak kellett.
Az udvari főrangok felálltak, és lassan az ajtó felé kezd-
tek sorjázni, miközben pár bizalmas szót váltottak egy-
más közt; Garad-Akszú azonban hátramaradt, hogy be-
szélhessen Daniemmával.
— Örülök, hogy látlak — állította meg, igyekezve kizár-
ni tudatából a nőt körülvevő bódító illatot.
— Ugyanakkor furcsállod is, nemde? - kérdezett vissza
az, arcán csibészes mosollyal. Ráhibázott: a macskaisten
papnőit többnyire untatják az ilyen gyűlések, helyette in-
kább az udvari élet izgalmasabb eseményein képviseltetik
magukat. Például szívesen vadásznak, akár a vadasparkban
állatokra, akár a lakomákon férfiakra, akár a sötét sikáto-
rokban áldozatokra.
— De legalább nem egy gyönyörű nő futó szeszélyének
tartom - felelte a pap, és meghajolt a bókhoz.

29
 — Pedig tulajdonképpen az — vont vállat Daniemma. —
N e m túl érdekes hallani, hogy a tartományurak inkább
saját földjüket óvják hadaikkal ahelyett, hogy egy világ-
végi vadonba küldenék őket. Aki meg háborúra vágyik,
érthetően igyekszik kifacsarni belőlük pár katonát.
- M i é r t , szerinted én harci dicsőségre, hősi sebekre meg
a nevem köré szőtt legendákra vágyom? — évődött Garad-
Akszú, bár szíve mélyén reménykedett abban, hogy a vá-
lasz igenlő lesz.
— Ugyan, kedves - búgta a nő. — Ennél sokkal jobban
ismerlek. Szerintem hatalomra vágysz, éspedig feltehető-
en azért, mert nem akarod úgy végezni, mint az elődöd.
- Érzékeny pontra tapintott, és ezt ő is tudta, úgyhogy
felvillantott egy bocsánatkérő mosolyt, de a tőrt azért to-
vább forgatta a sebben. - A kínok istenének főpapja saj-
nos ritkán él hosszú életet. Mindig van egy második, aki
első szeretne lenni.
— így van ez — felelte Garad-Akszú, miközben arra gon-
dolt, hogy a lunir titka feltehetően sokkal értékesebb an-
nál, semhogy ostoba belharcokra fecsérelje el. Reményke-
dett, hogy nem gyengíti el túlságosan a nő jelenléte, és
nem lesz árulója a saját hangja vagy tekintete, úgyhogy
igyekezett mielőbb másra terelni a szót: - És neked meg
a húgocskáidnak mi hiányzik a boldogsághoz, drága Da-
niemma? Mert bármi legyen is az, a harcmezőkön eddig
nem nagyon kerestétek.
— Igen; mi jobb szeretünk vadászni. Lehetőleg lesből.
— Akkor a férfiakra kéne hagynotok a háborúskodást.
Én például boldogan segítenék nektek abban, hogy a va-
dászaton kívül ne legyen másra gondotok.
— Merthogy számodra is elkelne a segítség, ugye? — mo-
solygott rá a nő. - Senkinek nem árt egy támasz az eljö-
vendő csaták során. De addig még van egy kis időnk, és

30
azt hiszem, adódik még alkalmunk beszélni erről — tette
hozzá, majd finoman biccentett és távozott, kérdések gar-
madáját hagyva a kínpap fejében.
Mire vadászhat? Ma'an To N a r hadúrra, a trónörökös,
vagy valamelyik megsarcolt nagyúr megbízása alapján?
Nem valószínű, gondolta a kínpap; nem tudhatta, hogy
a hadúrra esik majd a választás. A trónörökös sem lehet
a célpontja, mert akkor minden húgocskájával és hívével
együtt porrá égetné őt a király. De rajta kívül bárkit, akár
őt magát is áldozatának tekintheti; mondjuk akár elődje,
a néhai főpap kicsit késedelmesen teljesített kérése okán.
Aztán újabb nevek, okok és érvek futottak keresztül a pap
elméjén, míg végül belátta, hogy tulajdonképpen akárki
elveszejtésére lehet okot találni, úgyhogy ha e logika sze-
rint gondolkodik, nemigen fog előrejutni.
Egyelőre legalábbis.
De mi van, ha D a n i e m m a nem is emberre vadászik?
H a n e m , ha hadi sikerekre nem is, de m o n d j u k . . . dicső-
ségre, hírnévre, pénzre? Nem, azok őt nem érdeklik. Fér-
fiakra, pajzán kalandokra? Abból itt, Tel-Duruk városá-
ban is annyi jut neki, amennyit csak akar. A lunir adta
hatalomra? Nem, ő nem lelkesedik a bonyolult mágikus
formulákért. Netán Ma'an To Nar hadúr seregét akarja el-
venni? Talán képes rá, de aztán mit csinál vele?
Zsákutca.
Ami érthető, hisz nem az a kérdés, mit szerezhet, ha-
nem hogy mi az, ami hiányzik neki. Mondjuk, amivel má-
sok rendelkeztek itt az imént, a tartományurak és főpa-
pok gyűlésén.Ő is főpap - eddig rendben. De tartománya az nin-
csen. ..

* * *

31
 .. Miután pedig mindezeket megtanácskozták, és látták, hogy
amiben megállapodtak, az helyénvaló, erős esküt tettek Meldan,
Aél, Són-Tír és a többi fennen való istenek előtt, hogy fogadal-
muk szerint cselekszenek; majd parancsot adtak hadaiknak, ha-
jóiknak és szolgáiknak, hogy készüljenek fel az indulásra.
És nem sok időre rá, éppen nyár végére, ahogy megteltek a
magtárak és a raktárak, megritkultak az élelmet szállító bárkák
és dereglyék. Lassan csillapodott a kovácsműhelyek körüli fém-
csengés is, és előálltak a hajók, hogy magukkal vigyék a zafír-
szemű király katonáit, akik majd erővel szereznek érvényt uruk
akaratának a távoli földeken.
Tengerárként vonultak Tel-Durukba a birodalom hadai:
pikkely vértes katonák, csatasarlókkal, tőrbaltákkal felszerelve,
bőrrel fedett kerek nádpajzsok oltalmában. Aztán eljöttek az
idegen népek közül mindazok, akiknek vezérei egykor fejet haj-
tottak az álomdinasztia hatalma előtt: az utcákon roon íjászok
jártak, a mólók körül habin parittyások őgyelegtek, a csapszé-
kekben pedig széles orrú, vaskos ajkú lupan-archok keveredtek a
vörös üstökű zaeton fejszésekkel.
Hatezren voltak a Szikla katonái: rendíthetetlen harcosok
vaslemezes páncélban, akiknek falát nem bontja meg senki ro-
hama; még egyszer annyian az íjászok és parittyások, csapda-
állítók és nyomkövetők meg mindenféle egyéb fürge lábú népek,
akik a Vihar gyorsaságával csaptak le az ellenségre. A Láng
lovasaiból alig hatvan jutott a seregbe, de kár is lett volna töb-
bet zsúfolni a hajókra, vagy martalékul vetni a hegyekben la-
kó urk\\oknak. Annál nagyobb számban tódultak a kikötőbe a
hajókon szolgáló népek, nevükhöz híven úgy nyelve a hígítatlan
bort és a mézsört, mintha az Örvény vert volna fészket a tor-
kukban.
Néhányan a votah harcosai közül is elkísérték a sereget; de
hogy pontosan kifélék, azt talán csak a papok tudták; és ha tud-
ták is, nem beszéltek róla, és kérdezni sem merte őket senki.

32
 Mindeme badinépeknek egyetlen vezére volt: a győzhetetlen
Ma'an To Nar hadúr a khetonok népéből, Uron kovácsisten vas-
öklű híve, aki ifjúkorában egymaga pusztította el a mumm-
kastai rémeket, s aki számos csatában verte vissza a határokon
át- meg átcsapó urkh hordákat. Délceg alakján türkizszemek-
kel ékes vértezet; tar feje, csataszoknyája, messze szálló nyilainak
minden tolla vörössel és arannyal festve. Jobbján Garad-Akszú,
Tegarra igaz szívű papja állt, akinek mindentudó mosolyát el-
rejtette lamantinolajtól csillogó fekete szakálla, balján pedig a
tündöklő szépségű Daniemma, Eli-ake papnője vetett kevély pil-
lantásokat a férfinépre.
Mondják, hogy az ő bölcs tanácsukat kérte ki a hadúr az in-
dulás előtt. . .

* * *

- N e m fogok tanácsokat hallgatni arról, hogyan vezes-

sem a saját seregemet! Főleg attól, aki maga nem katona.
Te pedig nem vagy az. — A hadúr egy tábori széken ül-
dögélt, és látszólag nagyobb figyelmet szentelt fájó talpa
masszírozásának, mint a beszélgetésnek. A hangja azon-
ban feszült volt és ellentmondást nem túrő. Rosszked-
ve persze nem volt alaptalan: aznap már jó pár embert
kellett deresre, egyet pedig karóba húzatnia hős hadiné-
péből verekedés, őrségben való részegeskedés, tolvajlás,
a trónörökös gyalázása és egyéb kisebb-nagyobb vétkek
miatt.
- J ó l tudod, Ma'an To Nar: nem tartozom a harcosok
közé. - O maga pedig azt tudta jól, hogy ez az apró em-
ber, akinek őszes szakálla kuszán tekergőzik ráncos bika-
nyaka előtt, keményfejű és hirtelen haragú. Elég veszé-
lyes elegy, ami azt illeti. - Garad-Akszú vagyok, Tegarra
legfőbb papja a Tajtéktónus birodalmának földjén, és ma-

33
gam ajánlkoztam neked segítségül, hogy a votah harcosa-
it felügyeljem.
— H m . Természetesen nem egyedül, ugye? Szolgákat,
más papokat is hozol?
— Természetesen — felelt közönyös hangon. Vajon való-
jában mit akar tudni a vén farkas? Talán hogy mennyi-
re kevély?
— És ha már a tanácsnokom lettél, mondd, tudsz vala-
mi bölcset mondani arra, hogy mégis mit kezdjek néhány
szekérderéknyi kínpappal egy csatában? — Gúny csendült
a szavakból. — Mert például a Lángvilág királyainak szol-
gái jókora tüzeket képesek gyújtani, ha a szükség úgy kí-
vánja. De ti nem tudtok ilyesmit, és a votah katonái pont
olyan biztonsággal vezényelhetek harcra, mint a forgó-
szelek. ..
— Tegarra isten a harcok közepette sem hagyja cserben
hű szolgáit, és kínnal sújtja azok ellenségeit. - Némi meg-
fontolás után Garad-Akszú úgy döntött, hogy nyugodt,
némileg kenetteljes hangot fog megütni. És persze óva-
kodik attól, hogy önként megválaszolja a fel nem tett
kérdéseket: most például azt, hogy mégis miért tart a se-
reggel.
- H á t , sértődés ne essék, de ennél még macskaistennő
követői is hasznosabbnak tűnnek. Például ők is felajánlot-
ták a segítségüket a votah katonáinak ügyében. — A hadúr
szavában mintha érezni lehetett volna némi elfojtott vára-
kozást, a vendég azonban nem jött rá, mit szeretne válasz-
ként hallani. Azt akarja, hogy saját egyházának erejét di-
csőítse, vagy éppen a többit ócsárolja? Annak könnyen az
lenne a vége, a sereggel tartó papok összeugranak, és ak-
kor. .. nos, akkor Ma'an To Nar úgy játssza ki őket egy-
más ellen, ahogy akarja.
Amit kár lenne hagyni.

34
 — Eli-ake papnői igen értékesek. Senki sem tudja náluk
jobban üldözni a már legyőzött ellenséget.
— Szóval nekem már csak győznöm kell, azt mondod?
Motoszkált is bennem egy olyan érzés, hogy valami ilyes-
féle lesz a feladatom. - A hadúr tekintetében nyoma sem
volt a vidámságnak. - A gond csak az, hogy nem tudom,
hol és kivel kell megküzdenem. Menjek és szerezzem meg
a go-nommuktól lunir titkát! - hát, ez nekem homályos egy
kicsit. A kémeket pedig mintha a föld nyelte volna el, a
vajákosok meg úgy néznek rám, mintha a tenger kiszárí-
tását adtam volna parancsba.
— D a n i e m m a és társai kitűnő felderítők. Talán őket ké-
ne megbíznod ezzel a feladattal - felelt a kínpap, bár szin-
te biztos volt benne, hogy a felderítőknek legalább egy ré-
sze sikerrel járt.
- N ő i alakjukban kiszámíthatatlanok, macskaformá-
ban meg életveszélyesek. De ezt magad is tudod, úgyhogy
ha ez volt az első tanácsod számomra, akkor nagyon re-
mélem, hogy a következők hasznosabbnak bizonyulnak.
- N e m árt, ha óvatos velük az ember - mondta Garad-
Akszú, mintha Ma'an To Nar utolsó mondata nem is hang-
zott volna el. — Meg kell adni nekik a tiszteletet — remé-
lem, ezt a mi katonáink is tudják.
- A z o k , nem a mi, hanem az én katonáim! — A hadúr
arca egy szempillantás alatt rákvörösre váltott, és a hang-
ja baljósan suttogóvá vált. — Ha valami a tiéd, az a szeren-
cse, hogy a király nevében ideküldtek tanácsadónak, és
ezért olykor vendégül kell, hogy lássalak a vezéri sátram-
ban. Ennél többre ne számíts!
Nem érkezett válasz. Garad-Akszú csendben, félig hunyt
szemmel állt a helyén, és nem bocsátkozott nyílt vitába.
Végül a vén harcos felemelkedett a tábori székből, meg-
ropogtatva elgémberedett derekát.

35
 — Úgy érzem, mindjárt olyan látogatót kapunk, akit
nem illik ülve fogadni - dörmögte némileg nyugodtab-
ban. - Eli-ake legfőbb papnője érkezik. Azt hiszem, lesz
miről beszélnünk.
Valóban D a n i e m m a hajtotta fel a sátorlapot, és az ő
bódító illatát sodorta befelé a kora esti szellő. Puha lépte-
inek hangját azonban a hadúr nyilvánvalóan nem hallhat-
ta, és abból, hogy mégis biztosan tudta, ki fog megérkez-
ni, Garad-Akszú arra következtetett, hogy jól felkészített,
netán mágiához is konyító szolgák segítik. Az pedig, hogy
bejelentette a papnő érkezését... erőfitogtatás? Vagy az ő
arcán tükröződő érzelmekre kíváncsi?
Vagy ez a durva beszédű, sörszagú barbár tényleg az,
aminek látszik, és fel sem fogja, milyen üzenetet rejthet-
ne a szavai mögé?
— Hajoljanak meg az árnyak előtted, Daniemma! — kö-
szöntötte szertartásosan, fejét kissé meghajtva. - Kegye-
sek az istenek, hogy erre vezették lépteid.
— Örülök, hogy látlak, Garad-Akszú — felelte a nő lá-
gyan. - Húgaim és én boldogok vagyunk, hogy veletek
tarthatunk.
Karcsú, hajlékony test, feketén csillogó haj, igéző szem-
pár és egy különös, érzéki illat... A pap érezte, hogy fel-
gyorsul a szívverése, és erővel próbálta elterelni a gondo-
latait arról az éjszakáról, amit talán a nővel tölthet... már
ha - jutott eszébe — titkon nem épp az ő torkát akarja el-
metélni azokkal a rettenetes, ezüstpárában gőzölt körmök-
kel. Ettől az emléktől el is illant a hevülete.
— Boldog az, aki a Tajtéktrónus urát szolgálhatja - fe-
lelte kimérten.
- M e r t hűsége elnyeri jutalmát - tette hozzá a vezér.
- H í v e n fogom teljesíteni a Trónus parancsait - szólt
erre a pap, miközben arra gondolt: engem a lunir titka ér-

36
dekel, a macskapapnőket... hát, feltehetően mégis inkább
a tartomány maga, mert egy vadászatért ilyen messzire,
egy orgyilkosságért pedig ilyen sokan nem utaznának; de
te, hadúr? Te már megkaptad jutalmul az ígért bűnbo-
csánatot; ha nem így volna, már nem lenne a nyakadon a
fejed. Vajon komédiából utaztatod meg a sereged, vagy
tényleg háborút akarsz? És ha igen, mi célból?
— És nagyon ajánlom, hogy az én parancsaimat is híven
teljesítsd - zökkentette ki tűnődéséből a hadúr válasza.
- N e m biztos, hogy az embereim újat tudnának mutatni
egy kínpapnak, de lelkesen fognak buzgólkodni az áruló-
kon, ezért kezeskedem.
— N e m akarom megsérteni katonáidat, de Tegarra isten
a valódi kínokat az ellenségeinek, és persze szolgái ellen-
ségeinek tartogatja — vágott vissza ő némileg élesebb han-
gon, mint szerette volna.
— Fenyegetsz, te pap?
- H á t mernélek fenyegetni?
A vezér fújtatott, a pap közönyös arccal tekintett vissza
rá... közöttük pedig izzott a levegő. D a n i e m m a elmoso-
lyodott, és egy kérdést dobott koncként a férfiak közé.
— Umsza-Nur érdeklődött, hogy mikor kel hadra a se-
reg.
— Megtiszteltetés számunkra, hogy a dicső trónörökös
érdeklődik irántunk — hajolt meg Garad-Akszú —, de je-
lenleg csak annyit tudunk mondani: hamarosan. Ám azt
megígérhetem, hogy jóval a kihajózás előtt futárt menesz-
t ü n k hozzá, hogy kikötőben állva az indulás pillanatait a
legelső perctől kezdve maradéktalanul élvezhesse.
— Az ifjú oroszlán is hajóra szállt az udvartartásával
együtt - jegyezte meg halkan a nő.
— N e m is tudtam, hogy annak a kölyöknek halászni is
jut ideje a tivornyák és a vadhajtások mellett - mondta a

37
hadúr, és kiköpött. - Trónörökös? Bármelyik szekeresem-
ben több bátorság van, mint benne.
A kínpap nagyot nyelt — az udvarban ezekért a szava-
kért száz halált halt volna a hadúr -, végül nem szólt egy
szót sem. Hiszen ha lenne némi esély arra, hogy Umsza-
N u r letaszítja trónjáról apját, ő csatlakozna elsőként hoz-
zá és híveihez, de ehhez sajnos az ifjú herceg messze nem
elég körmönfont és hataloméhes.
— Elesek a szavaid — szólt feddőn Daniemma.
— Mert nem az udvari népekkel szoktam beszélni, ha-
nem a kapitányokkal, a szálláscsinálókkal meg a had táp-
lálóival — sorolta a hadúr, majd a kínpaphoz fordulva foly-
tatta. - Meg újabban a birodalom ezer szegletéből hozzám
parancsolt kovácsokkal. Az a parancs, hogy szerezzük meg
a furcsa fém titkát go-nommuVxó\, igaz?
-Igaz.
— Akkor nekem ez a feladatom, és ha a sereggel tartasz,
neked is. Van esetleg más, amivel megbízott a királyunk?
— kérdezte, álságos udvariassággal a hangjában.
— N e m szóltak ilyenről a szent szolgák.
— Remek. Remélem, te és társaid jó szolgálatot fogtok
tenni, ha a foglyok vonakodnak elárulni a titkokat. Addig
is próbáljatok minél kevesebb gondot okozni. A szálláso-
tok a roonok és a zaetonok között lesz. Ha össze akarná-
nak ugrani, tőlem egészen nyugodtan használhatjátok az
Áldott Korbácsokat, a Kegyes Piszkavasakat vagy akár-
mi mást. Most pedig eredjetek a dolgotokra! Mielőtt cser-
benhagy legendás türelmem...
— Én is, Ma'an To Nar? — kérdezte D a n i e m m a . - Be-
szélnünk kellene a felderítésről. — A kínpap ezt gyenge
ürügynek tartotta: egyetlen hadvezért sem indítaná el a
seregét felderítés nélkül a semmibe, tehát a hadúr is nyil-
ván megtette már a szükséges lépéseket. — Ha jónak tarta-

38
nád, előreküldenék néhány papnőt, amíg a készletek ösz-
szegyűlnek.
—Jól van — sóhajtott Ma'an To Nar megadóan. - Akkor
te még kapsz pár percet.
- H a úgy óhajtod - szólalt meg óvatosan a kínpap -,
jómagam is szívesen maradok, hogy tanácsaimmal...
— Már megmondtam: nem érdekelnek a tanácsaid! — vi-
csorgott felé a vezér.
Garad-Akszú bólintott, és egyetlen szó nélkül kivonult
a sátorból.
Saját szekere felé menet pedig egyre azon gondolko-
dott, hogy mi van, ha ezek ketten netán együtt elkezde-
nek tervezni valamit.

* * *

.. .Miután pedig mindent rendre megtanácskoztak, tengerre

szállt a roppant had, hogy elérje Dashír városát. Lomha vitorlá-
sok vitték ölükben a gabona és rizs mérhetetlen halmait, a vízzel,
borral és sörrel megtöltött, szurokkal lepecsételt agyagkorsókat, a
sátrakat, ásókat, lapátokat és mindenféle más szerszámokat, meg
persze a katonákat, akik kockavetéssel, tamakkujátékkal és más
effélével ütötték el az időt az út alatt. A száznál is több teher-
bárka körül szitakötőként cikáztak az őrnek rendelt két és három
sor evezős gályák, a part felől pedig minden éjjelen fürge csónakok
hordták a friss vizet és az élelmet a seregnek. A szél délkeletről, a
tenger felé fújt a Tajtéktrónus urának akarata szerint — nem lan-
kadt szélcsenddé és nem erősödött viharrá, de még az iránya sem
változott a napok múltával.
Két hét telt el így.
Aztán a dashíri öbölben a mólókhoz simultak a hajók, partra
özönlött a hadinép, hogy a két domb közt a városon átkelve sátor-
tábort építsen magának a falakon túl, majd alig egyheti pihenés

39
 után dél felé, az Onoppu-Kur bércei irányába vegye az útját. Er-
dőkön és mezőkön, folyókon és patatokon keresztül haladtak cél-
juk felé, bizakodó szívvel várva, hogy a hadúr győztes csatába
vezesse és gazdag zsákmányhoz juttassa őket. Hosszú és fáradsá-
gos menetelés állt előttünk vad, kietlen vidéken, ahová nem ve-
zettek utak, és csak néhány eldugott dolam'an falu rejtőzködött a
fák takarásában, csendben várva a tavaszi áradásokat, amikor
a szálfák úsztatása elkezdődhetett a tengerparti városok felé. Jó
alkalom volt ez a hegyi népek fiainak, hogy alázatosan leróhas-
sák éves adójukat a Tajtéktrónus urának, és ha szorgalmukkal
kiérdemelték, néhány rönköt elcserélhessenek baltafejekre, varró-
tűkre és mindenféle más hasznos holmikra, amit Dashír kereske-
dői kínáltak nekik.
Kevesen emlékeznek rá, de a dolam'anok, akárcsak a roo-
nok, a steainok meg a többi nép, nemcsak az erdők ajándékai-
val, a fával, prémekkel, mézzel és más effélékkel voltak kötele-
sek kimutatni hálájukat azért, amiért Tel-Duruk kegyes ura
szolgáivá fogadta őket, hanem el kellett látniuk mindazon ha-
dakat, akik földjeiken keresztülvonultak — így Uron kovácsis-
ten vasöklű hívének, a győzhetetlen Ma'an To Nar hadúrnak
seregét is.
Mondják, hogy a hegyekben szétszórt ravathi falvak lakói-
nak mindez éppenséggel nem volt ínyére, és olykor bizony arcát-
lan módon szembeszegültek a zafírszemű Azú-Ummasza király
rendelésével...

* * *

A tábort egy jókora tisztáson verte fel a birodalmi se-

reg. Ahol nem volt legalább száz láb a bőrsátrak és a töl-
gyes széle között, ott kivágták a fákat, és cölöpsáncot állí-
tottak belőlük a szállásuk köré. Valahonnan még most is
fejszecsattogás hallatszott - igaz, éppenséggel a tűzifát is

40
apríthatták -, és a levegőben a friss forgács illata kevere-
dett az emberek és állatok nehéz szagával.
Ma'an To Nar épp a lovak karámját ellenőrizte, amikor
az egyik harcosa mellé lépett.
-Megérkeztek a szekerek az élelemmel — szólt a kato-
na -, és eljöttek a falvak főnökei is, csaknem mind.
- Remek - bólogatott a hadúr. - Lássuk, mi jót hoztak
a hegyi népek!
A ravathi szekerek ócska tákolmányoknak bizonyultak:
egykerekű kordék küllő nélküli, tömör kerekekkel, ame-
lyek irgalmatlanul nyikorogva próbáltak rendben felsora-
kozni a tábor bejárata előtt. Ma'an To Nar fitymálva nézte
a rájuk halmozott zsákokat, kosarakat és korsókat.
- Kevés — dünnyögte maga elé.
- Állítólag démonok támadták meg a szekerek egy ré-
szét - kezdte mondókáját a mögötte koslató szeplős képű
újonc. — A sámánok tehetetlenek, és a vadászaik...
- Elég! Szörnyek, amikről nem tudják, micsodák? Ezek-
ben az erdőkben élnek már vagy ezer éve. - Állkapcsán
megfeszültek az izmok, ahogy megpróbálta lenyelni a dü-
hét. — H á t ennyi idő alatt sem tudtak ennél hihetőbb me-
sét kitalálni?
Az újonc megszeppenten pislogott.
- A halom, amit emelni rendeltem, elkészült már? -
kérdezte a hadúr valamivel nyugodtabban.
- I g e n , sőt már felvonszoltuk rá azt a sziklát...
- Az nem szikla - vágott a szavába Ma'an To Nar - ha-
nem egy oltárüllő, amelyet Uron istennek ajánlott egyik
dicső ősöm, s így azt átjárta a vas szívóssága és ereje. Meg
persze a súlya. Attól olyan nehéz — tette hozzá okítólag.
- Es azért tapad hozzá minden acél?
- I g e n , bár erről a kovácsisten papjai tudnának többet
mondani. - Megcsóválta a fejét. - Kár, hogy Tel-Duruk-

41
nak még a környékén sem lakik egy sem, különben a se-
regbe parancsoltam volna valamelyiket.
- És a kovácsok, akik eljöttek? - kérdezte a katona.
— Ők kiváló mesterek, de csak egyszerű hívők. Viszont
jobb híján velük fogok szenet és parazsat áldozni Uron di-
csőségére - szólt a hadúr, majd folytatta hadijelentések-
kel, készletellenőrzéssel, parancsok osztogatásával tarkí-
tott tábori körútját.

* * *

. ..Miután pedig a lázongó falvak gonosz és alávalói lakói-

nak vérét vették, és gyalázatos tettekre bujtogató vezéreiket és bű-
bájosaikat karóba húzták, a győzhetetlen had katonái visszatér-
tek fallal körbevont táborukba. Ott pedig, maguk mögött tudva
mérföldek tucatjait, boldogan és reménytelien lakomáztak, bőven
élve a lankás hegyek kínálta étkekkel és italokkal, lett légyen szó
akár frissen leölt gödölye húsáról, akár rozslisztből sült cipóról,
akár mézből, vízzel hígított vörösborról, sült disznóvérről vagy
másról. Jó étvággyal faltak és ittak, ahogy az szokása is a csatá-
ba készülő hadfiaknak.
Másnap pedig nem hagytak maguk mögött mást, mint egy
frissen lecsupaszított tisztást az erdő szívében, körbevéve széles
földhányással, erős cölöpsánccal és karókkal tűzdelt árokkal. Az
irtáson belül pedig nem akadt egyéb látnivaló, csak a sátorcöve-
kek után maradt lyukak, a tábortüzek hamvai, és néhány friss
sír azoknak, akiket betegség által sújtott halálra Daneg-ana.
Meg persze a póznák, ahova a gyávaság miatt négyfelé csapatott
szerencsétlenek darabjait tűzette a győzhetetlen Ma'an To Nar
hadúr, Uron kovácsisten vasöklű híve.
Am a sereg java, az erősek és elszántak megtorpanás és csüg-
gedés nélkül, könnyű szívvel indultak tovább, hogy végrehajtsák
isteni uruk parancsát, és elérjék céljukat.

42
 Mondják, hogy az ember nem járta vadonban olykor bizony
napokat vesztegeltek, míg a fejszések szekereknek való úttá tud-
ták szélesíteni a szűk csapásokat és ösvényeket...

* * *

Garad-Akszú olyan gyorsan közeledett, amennyire csak

méltósága engedte.
-Üdvözöllek, Ma'an To Nar!
-A Trónus terjessze rád ki kegyét! — válaszolt a hadúr,
és érdeklődve felvonta a szemöldökét.
- A d ó d o t t valami, amit jobbnak láttam veled szemé-
lyesen megbeszélni.
-A vezérrel te nem beszélsz meg személyesen semmit.
Ha engedélyt ad, szólsz, ha parancsot ad, engedelmeskedsz.
Ilyen a katonaélet. Erted?
- Igen - felelt a kínpap, de gondosan nem tette hozzá
azt, hogy „nagyúr".
- A k k o r mondd, miért jöttél!
- Ú g y hírlik, fogytán az élelem, és azért kínzatod meg
a foglyokat, mert nem hoztak eleget.
- I s m e r e m a tábori suttogást - vont vállat a vezér. — Te
pedig pontosan tudod, hogy bőségesek a készleteink, és
nem szorulunk rá útközben a rekvirálásra. Már csak azért
sem, mert több oszlopban haladunk előre.
Garad-Akszúban ekkor ért bizonyossággá a sejtés, hogy
a hadúr gondosan utánajárt mindennek, mielőtt útnak in-
dította seregét: ezek szerint kiderítette azt is, hogy ponto-
san hol fekszik a Három-hegy völgye, amiről a behót be-
szélt. Ám ha ilyen érdeklődő, akkor néhány hírért cserébe
talán hajlandó lenne őt a rangja szerint kezelni.
- A z t pedig te tudod pontosan, hogy az egyik előőr-
sünk eltűnt az erdőkben; a mágia pedig nem segít abban,

43
hogy ago-nommukia. bukkanjunk. Nem lehet, hogy ők ma-
guk járják a rengeteget, és próbálják...
- N e m . Tényleg szörnyetegek vadásznak azokra a sze-
rencsétlen ravathikra. Ok pedig a mi embereinkre, már
ha büntetlenül megtehetik.
Garad-Akszú fejében egymást kergették a gondolatok.
Ha a ravathik tényleg nem ismerik ezeket a rémeket, ak-
kor csak a sereggel jöhettek. Talán a votah katonáinak va-
lamelyike szabadult el? Nem, arról azért tudna. Vagy Eli-
ake papnői járnak éjszakai portyára, hiúz-, párduc- vagy
más alakot öltve? Ha így van, azt csak Ma'an To Nar en-
gedélyével tehetik.
— De akkor miért...
— Veszem el mindenüket? - A hadúr vállat vont. — Osz-
sze kell szoknia a seregnek. Az én fiaim már igazi ka-
tonák, de van néhány innen-onnan összeszedett segéd-
csapat, ahonnan még ki kell rostálni az ostobákat és a
szerencsétleneket. Most pedig itt a közös ellenség: a hely-
béliek, akik megtámadják az előőrsöket, és dajkamesékre
hivatkoznak, mikor kötelességük lenne megmenteni min-
ket az éhhaláltól. Ez egybeforrasztja a sereget. Meg aztán
nem árt, ha a falvak közt elterjed, hogy erősek vagyunk
és kegyetlenek.
— Bölcs gondolatok - bólintott a kínpap.
— Majd elválik. Te csak vallasd ki sorra a foglyokat,
amíg el nem árulják, hova rejtik a készleteiket; a falufő-
nököket pedig kínozd halálra!'
Garad-Akszú nagyot nyelt.
— Én és hittársaim nem ezért jöttünk ide. A mi kínzá-
sunk áldozat istenünk felé, és...
- N e m érdekel, minek jöttél! - vágott közbe a hadúr. —
Azért vagy itt, hogy végrehajtsd a parancsaimat, akár tet-
szenek, akár nem! Tudom, hogy tanácsadóm akartál len-

44
ni - tette hozzá, egészen közel lépve a paphoz -, de eddig
csak hízelegtél, és semmit nem mondtál, amit ne tudtam
volna magamtól is!
—Talán majd másképp látod a dolgokat, ha a ravathik
meg a többi helyi nép fellázadnak ellenünk! — próbált visz-
szavágni a kínpap.
- A m ú g y is fellázadtak volna. Én pedig szeretek első-
ként ütni, főleg, ha látom, hogy előbb-utóbb mindenképp
ütni kell.
- És ha nem lázadás lesz?
- J ó k a testőreim - felelt magabiztosan Ma'an To Nar.
- Apas papjai pedig szinte minden helybéli ártó matéria
ellen tudnak ellenmérget keverni.
- De csak szinte - emelte ki Garad-Akszú. — Az étekfo-
gódat, gondolom, nem a guta ütötte meg ma reggel.
- N e m — szűkült össze a hadúr szeme —, de ha sokat
gúnyolódsz, a helyére állhatsz. Ha másba nem is, de evés-
ivásba, gondolom, elég jól beletanultál a Trónus árnyéká-
ban. Addig is eredj, és tedd a dolgod!
- I g e n , nagyúr - felelt ő, és bosszúsan szorította össze
az ajkait. Az uralkodó udvarában jól bevált szavak itt csak
bajt hoztak rá, és bárhogy igyekezett, nem tudott a ve-
zér kegyeibe férkőzni. Amire pedig mindenképp szüksége
lesz, amennyiben végül mások elől kell eloroznia a lunir
titkát. Ha azonban megszerzi... nos, akkor ő és hívei el-
nyerik Azú-Ummasza jóindulatát, és mindazt, ami vele
járhat: birtokokat, címeket, kincseket és persze bűnbocsá-
natot arra az esetre, ha netán olyasvalaki kínjait áldoznák
Tegarrának, akiért szót emelnének az előkelők.
Hírek, legendák, receptúrák - a tudás ezernyi arca,
amelyekkel talán belophatná magát Ma'an To Nar szívé-
be. A gond csak az, hogy ezekkel leginkább a bölcsesség
'stenének hívei rendelkeznek, és nem a kínpapok. Ráadá-

45
sul, ha vannak mások, akik ugyanazért jöttek, mint ő,
azok épp Apas szolgái.

* * *

... Végül a sűrű rengetegen át arra a helyre jutottak, amiről a

behót beszélt vallatóinak: a Három-hegy völgyébe, amely fölé őr-
ként magasodtak a kopasz, szürke sziklaszirtek: a Danalo'Ah, a
Felhők Közt Merengő, a Drommon-Tar, a Visszhangokat Böm-
bölő és a Nil-Vergala, a Patakot Könnyező. Itt aztán tábort vert
a dicső had; fákat döntöttek és árkokat ástak, állatokat láttak
el és bőrsátrakat emeltek az erős karú férfiak.
Eközben pedig a papok sziklaoltárt állítottak az isteneknek,
hogy bűvös táncot járva áldozatul ajánljanak lepényt, húst és
bort, hogy ínség ne sújtson le rájuk; galambot, kecskét és bivalyt,
hogy az erdei vadak és más tudattalan barmok ereje ne kereked-
hessék fölébük; aranyat, bíborszövetet és gyöngyöt, hogy gazdag
zsákmányban legyen részük; S végül száz, rabságra ítélt ravathi
lelkét, hogy ellenségeik felett győzelmet arathassanak. Majd a he-
gyek szellemeinek áldoztak, hogy se alázuhanó sziklákkal, se rej-
tett szakadékokkal, se pedig kórságot hozó ködökkel ne pusztít-
sák az árnyékukba telepedő hadinépet; ám ezt az áldozatot már
a saját testéből hasította ki a sereg, és így vették vérét a Vihar
veteránjainak, a három jelvényhordozónak, akik ónként aján-
lották szívüket eledelül a sziklaszirteknek.
Majd pedig felderítőket, nyomolvasókat és vadászokat rendelt
ki a győzhetetlen Ma'an To Nar hadúr, hogy bejárják a kör-
nyező vidéket, és nyomára bukkanjanak az aprónépnek, amelyet
go-nommu néven említenek a régi táblák. Am a vidéket átfé-
sülő katonák - noha látásuk vetekedett a sólyoméval, kitartásuk
pedig a farkaséval, és számtalan különös nyomot találtak, ame-
lyek nem származhattak a hegyoldalba húzódó dolam'an kecs-
kepásztoroktól - végül mégis szemlesütve tértek vissza urukhoz.

46
 És így telt el az első nap, és így a második és harmadik is, pe-
dig a harcosok időnként figyelő tekinteteket éreztek a hátukban.
Máskor meg a nyomkereső kopók perdültek meg a szőrüket bor-
zolva, hogy a semmire vessék magukat, vagy éppen a votah ka-
tonái kezdték el bömbölve rázni láncaikat ponyvával letakart
ketreceikben anélkül, hogy erre az őröket figyelmeztették volna
a jelek.
Ám a go-nommuk közül egyet sem pillantott meg soha sen-
ki; és a győzhetetlen Ma'an To Nar hadúr homloka komorrá, te-
kintete pedig felhőssé vált. Szólította hát a papokat, hogy vessenek
sorskockákat és a próféták csontjait és a démonok kővé vált köny-
nyeit, vagy akár olvassanak a halak cikázásából, a tollak hul-
lásából és a holtak beleiből, de árulják el neki a múltat és a jö-
vőt. Leginkább persze arra volt kíváncsi, hogy hova rejtezek előle
az ellenségei, és türelmetlen kérdéséhez végül egy bölcs figyelmez-
tetést fűzött, ekképpen: „...mert különben személyesen járulhat-
tok tanácsért uraitok elé."
És elsápadtak ekkor a papok, mert megértették a szavakban
rejlő fenyegetést, és már az áldozati bronzkések élét érezték a tor-
kukon és a penge hegyét a zsigereik között. De bárhogy kántál-
tak és révültek és sorolták a bűvigéket, nem tudtak választ ta-
lálni a hadúrnak.
Uron kovácsisten pedig, akinek egyik leghívebb alattvalója
vezette a sereget, akkor még nem terjesztette ki rájuk kegyét.
* * *

- E l e g e m van, értitek? - N e m kellett sokat magyaráz-

kodnia. Arcának színe csak pár árnyalattal maradt el a
legdrágább bíborszövetektől, az állandó üvöltözéstől re-
kedt hang a minden jelenlévő fejében elültette a gyanút,
hogy a hadúr nincs teljesen kibékülve a dolgok folyásá-

47
val. — Minek vonul utánam ennyi harcosnak csúfolt húgy-
agyú mészáros, ha még arra is képtelenek, hogy megtalál-
ják az ellenséget?
— Hogy legyőzzük! — A kapitány a Szikla katonái közt
szolgált; széles állkapcsán megfeszültek az izmok, ahogy
szemébe nézett a parancsnokának.
— Győzni? Haha - felelt az komoran. - És mégis mi fö-
lött? Van itt fű, bokrok meg sziklák és kövek. Épp csak
annyi a baj velük, hogy egy diadalmenetben nem mutat-
nának túl jól rabláncra fűzve. Viszont tudod mi az, ami
nincs?
— Go-nommuk? - kockáztatta meg a kapitány.
— Azok. Eszes katona vagy. Főleg tekintetbe véve azt,
hogy már egy hete mást sem csinálunk, csak őket keres-
sük. - A hadúr majdhogynem remegett az idegességtől.
— Én azonban nemcsak őket hiányolom, hanem egy más-
fél láb mély és három láb széles árkot is, amit nem lá-
tok a tábor körül, bárhogy erőltetem a szemem. Te fogsz
gondoskodni róla, hogy holnap pirkadatra ez másképp le-
gyen. Eredj!
A kapitány vértjén megzörrentek a fémlemezek, ahogy
öklével a szívére ütött; aztán sarkon fordult, és merev lép-
tekkel kimasírozott a sátorból.
N é m a csönd maradt utána, egyedül a vezér egyre las-
súdó fúj tatása hallatszott.
— No jó - szólalt meg végül. - Folytassuk.
Akadozva bár, de folytatódtak a beszámolók. Furcsa
vésetek a fák kérgén és a köveken, érthetetlen, festett áb-
rák és írás a sziklákon, jórészt ismeretlen rendeltetésű esz-
közök mindenféle fémből, sőt olykor fából vagy kőből fa-
ragottan. Aztán a lábnyomok: aprók és emberszerűek, de
túl torzak ahhoz, hogy valami törpe nyomoréké lehesse-
nek; ráadásul akik hagyták őket, meglehetősen gyorsan

48
kacsázhattak ide-oda a völgyben. A legfrissebb is régeb-
bi egyhetesnél.
Semmi hasznavehető, akárhogy töprengtek mindany-
nyian.
Mielőtt azonban a hadúrból újra kitört volna a tehetet-
len düh, egy délceg árnyék vetődött a sátor vörös-feke-
te szőnyegére: Garad-Akszú érkezett meg. Magára von-
ta az összes tekintetet, mielőtt akár csak egyetlen szót is
szólt volna.
- A z é r t jöttem, hogy pár dolam'an vadászt kérjek tő-
led - mondta.
— Vannak nekünk olyanok? — kérdezte Ma'an To Nar.
- N e m i g e n - szólalt meg az egyik kapitánya. — Nem
élnek falvakban, mint a ravathik; pár tucat kóborol itt a
hegyekben, és mivel semmijük nincs, amit elvehetnénk
tőlük, békében vagyunk velük.
- Egyelőre - egészítette ki a hadúr. - Mihez kellenének?
- H a l l g a t t a m egy keveset az itt élő dolam'anokat, és
biztos vagyok abban, hogy a szavaik egy részét nem az
emberi toroknak szánták. Szerintem az aprónép nyelvé-
ből valók.
A pap nem szólt többet; a csattanót váró katonák pe-
dig némileg zavarodottan pislantottak egymásra a sze-
mük sarkából.
- N a és? — tette végül fel a kérdést a vezér, de a tekin-
tetén látszott, hogy ő viszont pontosan érti, mire akar Ga-
rad-Akszú kilyukadni.
- E z azt jelenti, hogy rendszeresen beszélnek ago-nom-
wakkal. Talán kereskednek is velük.
- A k k o r hát adott a feladat - fordult a katonákhoz
Ma'an To Nar. — Fogjatok el hamar néhány dolam'an va-
dászt! Ők majd tudni fogják, hová rejtőzött előlünk az ap-
rónép!

49
 A tisztek varázslatos gyorsasággal hagyták el a sátrat;
a hadúr intésére Garad-Akszú is távozott, némán, de elé-
gedett mosolyt rejtegetve a szakálla mögött.
A sátor faliszőnyegekkel leválasztott hátsó traktusából
pedig előlépett Apas papja, Tagari-Kam.
— Furcsa ez a hirtelen támadt érdeklődés a nyelvek iránt
— kezdte —, és Tegarra szolgájától kiváltképp szokatlan.
— Segít nekem, és vár érte cserébe valamit — felelt a had-
úr. — Nincs ebben semmi meglepő. Hacsak az nem, hogy
eddig a tudás papjai voltak a támaszaim.
— Meglehet, hogy akadnak nálunk alkalmasabb felde-
rítők meg hóhérok is — jegyezte meg a másik. — De ha-
marosan véget ér ez az egész, és bebizonyíthatjuk, hogy a
rejtélyek megoldása a mi asztalunk. Garad-Akszú meg-
találja neked a go-nommuka.t, és akkor egy gyors roham-
mal. ..
— Felejtsd el!—vágott közbe a vezér. —Ezek bűvkovácsok,
akik mágiával rejtették eddig előlünk az erődjük bejára-
tát: el tudod képzelni, milyen erős lehet a főkapu?
— Kivésetheted mellette a sziklát.
— Ők meg nyílvesszőkkel tűzdelik tele azt a kevés em-
bert, akinek a húsát nem égeti csontig a forró szurok.
N e m , nem megyek bele egy ilyen játékba — rázta a fejét
Ma'an To Nar. - Valami mást kell kitalálnunk...
* * *

— Tetszik húgocskáidnak a seregünk, Danna? — kérdez-

te Garad-Akszú a nőt, miközben kezével meztelen hátát
simogatta. — Csupa daliás férfi, akik erőben is, számban is
sokszorosan felülmúlják majd a go-nommuk hadát.
— Akiknek viszont bizonyára vannak varázstudóik. —
A nő fészkelődni kezdett mellette a heverőn. — Hisz ké-

50
pesek lunirt kovácsolni. Mit gondolsz - b ú g t a a fülébe —,
milyen lehet egy ilyen kis mágus?
— Mint egy közönséges kovács: kormos, füstszagú, pa-
rázs lyuggatta képű és félig süket. De m i n d e n e k előtt igen
pici. Pindurka mindenütt, bizony...
- P e d i g én szeretem a nagy dolgokat — dorombolta a
nő, miközben keze lassan lefelé vándorolt a férfi meztelen
hasán - főleg, ha nemcsak nagy, de használható is... és ha
tud vele bánni a gazdája — tette hozzá sokat sejtető han-
gon, amikor végül az ágyékhoz ért.
A lélegzete elakadt, és a férfi érezte, hogy t o m p o r á b a n
ösztönösen megfeszülnek az izmok.
- M i n d j á r t meglátod, mire képes — ígérte évődve, de a
hangja rekedtesen szólt.
- C s a k nem csodákra? - kérdezte a nő kislányos bájjal.
- O , azok a híres női megérzések! így igaz: csodákra.
Rátapintottál a lényegre. — Nevettek.
- N e m is t u d o m . — A p a p n ő sóhajtott, és ujjai ismét
a férfi mellkasán járták lassú táncukat. - Sok csodát ígér-
nek a férfiak, de végül... Talán a go-nommuV. e téren meg-
bízhatóbbak.
- N e m hinném. - Garad-Akszú elkomorodott. - Csak
harcosból több mint tizenkétezer vonul velünk, ehhez jön-
nek a tábori népek meg a votah lényei: m o n d h a t bárki bár-
mit a seregre, a lelkesedésre, a fegyverekre, csak azt nem
m o n d h a t j a senki, hogy a go-nommuV. ellen kevés lenne -
lassan felerősödött a hangja. - Ennyi e m b e r egy helyen
kellően erős gát lesz bármilyen mágia előtt. H i d d el, nem
véletlen, hogy az istenkirályok is inkább a szántóföldeket,
a
tengert és a felhőket bűvölik, m i n t a városokat és hadi-
flottákat. Pedig az ő h a t a l m u k csaknem végtelen.
- T u d o m , kedves - D a n i e m m a élvezettel f ú r t a ujjait a
göndör s z a k á l l b a - , de azért én is hallottam az aprónépről

a v é q z e t m a s i n é R i á i • 51
ezt-azt... Például, hogy vénségesen vén. Talán épp annyi-
ra, mint a többi fajzat, amely a föld gyökerét rágja. Talán
az ő varázslataik előtt sem állhatnak meg az emberi lé-
nyek. Nem gondolod?
— Ugyan már. — Valójában azonban úgy sejtette, hogy
a nőnek igaza van; emlékezett a mesére, ami szerint a
hangyákat, méheket és más oktalan állatokat nem a te-
remtő istenek, hanem apró, barlangi emberek tanították
meg az építés fortélyaira. Arannyal fizetett minden regé-
ért, amelyben ezek a lények felbukkantak, és amit hallott,
azok közt volt néhány igencsak nyugtalanító. — De még
ha így lenne, akkor sem győzhetnének. Mögöttünk áll a
Tajtéktrónus urának hatalma.

* * *

...Miután pedig isteneik segítségének hála a Nil-Vergala

szikláinak árnyai között, egy vadszőlővel takart zugban meg-
találták az aprónép rejtekének kapuját, a győzhetetlen Ma'an
To Nar hadúr, Uron kovácsisten vasöklű híve felsorakoztatta
hadait olyanképpen, mintha egy vár megvívásához készülődne.
A sziklafaltól kilencven láb távolságra félkörben magas farön-
kökből sáncot emeltetett, hogy váratlan támadással táborának
rendjét meg ne bonthassák, és hogy teremtett lény a mélység jára-
taiból se ki, se be ne mehessen; a Három-hegy völgyének nyuga-
ti oldalán betömetett és beomlasztatott minden rókalyuknál na-
gyobb üreget, és a ravathi pásztorokat, akiknek hűségében nem
bizakodhatott, messzire zavarta.
Mindeközben a barlang felől éjjel-nappal hallatszott a ka-
lapácsok csengése, a fújtatok nyikorgása és a gőz sziszegése, és ez
kétellyel töltötte el az elméket és aggodalommal a szíveket, olyany-
nyira, hogy a hadak bölcs ura kémeket, ügyesen lopakodó felde-
rítőket és félelmet nem ismerő hírhozókat küldött a barlang szá-

52
ja felé. De akik visszatértek, nem számoltak be semmiről, amit ő
maga ne látott és tudott volna, akik pedig többé nem kerültek elő,
mert leterítették őket a sziklafal rejtett lőréseiből érkező nyílvesz-
szők, azokért legfeljebb imát mondathatott.
így hát magának is oly vakon kellett harcba bocsátkoznia,
mint a hírhozó behótnak hónapokkal korábban az Örvény ször-
nyetegével szemben; és baljósnak tartotta ezt a jelet. Am a sor-
sával nem mert dacolni még akkor sem, amikor véres csatát ígér-
tek neki az álmok és a csillagok. Ezért aztán egy csípős szelet
hozó reggelen harchoz sorakoztatott háromszáz jó katonát, leg-
inkább az erős páncélba bújt kheton sziklaharcosokat, a saját
véreit. Aztán bárom egyenlő részre osztotta őket, és tízemberen-
ként egy fáklyát adatott nekik a sötétség, és egy nedves bivaly-
bőrrel bevont ostrompajzsot a felülről hajított kövek és sziklák,
lángokkal töltött cserepek és nyilak ellen. De hiába álltak sor-
ban a katonák, lelkesítő szózat, vagy istenekhez idézett ima nem
hagyta el ajkait. Amikor pedig már túl hosszúra nyúlt és olyan
fenyegetővé vált a csend, hogy elhalkultak az állatok, és elült a
lombok közt susogó szél is, egy nagy sóhajtás után csak ennyit
mondott halkan:
„Dicsőhalált néktek, fiaim."
És az emberek bólintottak, és a kapukhoz sorakoztak, mert
igazságos, jó atyaként bánt velük a hadúr egészen gyermekko-
ruktól fogva, végig a katonáskodás hosszú évei alatt. Nem lett
volna hát illő, ha tiltakoznak amiatt, hogy a pusztulásba kül-
di őket. Am Ma'an To Nar szíve nehéz volt, tekintete éjsötét, és
láthatatlanul örvénylett körülötte a szomorúság. Mondják, nem
is mert senki az arcára tekinteni, ahogy felhágott a sáncokra,
megnyitni a kapukat, amiken át a barlang szája felé özönlöt-
tek a harcosok...

* * *

53
 Szúrós szagot és keserű füstöt sodort a szél; a nedves
rőzse, amit az utóbbi napokban kőtömbök helyett kö-
tegszámra lőttek a hajítógépek, míg végül nagy halmok-
ban állt össze a sziklafal tövében, hangosan ropogva
égett, és gomolygó fekete függönyt vont a go-nommuV. ka-
puja elé.
—Előre! — üvöltötte a korbácsot lóbáló a-nam, és szava-
ira újabb húsz katona indult a nyikorogva kitáruló kapu
felé. Szabályosan döngő léptek, fegyvercsörgés, komor né-
maság: a sereg olyan rendíthetetlennek tűnt, mint a Szik-
la, amelyről a nevét kapta.
A harcosok azonban most korántsem voltak olyan ma-
gabiztosak, mint máskor.
—Azt mondják, több ezren vannak! Meg hogy a pán-
céljaikon minden fegyver elvásik - kezdte egy nyurga, bo-
rostás képű ifjonc. - És hogy született harcosok.
—Mese — vakkantotta a mellette lépdelő őszülő szakál-
lú veterán, akinek bal kézfejét átlőtték pár nappal ezelőtt.
- Ezek a pockok csak derékig érnek. El se bírnak egy tisz-
tességes páncélt.
—De lehet, hogy rettentő erejük van! És varázspáncél-
jaik!
—Persze. Meg tüzet okádnak és jeges északi szelet fin-
ganak. Baromság.
- É n azt hallottam - szólt közbe egy velük egy sorba
osztott vékony bajszú, sápadt arcú férfi —, hogy tényleg
tudnak tüzet fújni. Igaz, utána bele is halnak. Mint a mé-
hek a szúrásba.
-Ostobaság - felelt a sebhelyes kezű, kiáltva, mert
ahogy áthaladtak a kapun, felerősödött körülöttük a zaj.
— Ki mondta?
—Egy jósnő olvasta ki a hangyák futásából. — Nagyot
nyelt, és hozzátette: - Elárulta, hogy a mai nap lesz a halá-

54
lom napja. Szerinte go-nommu köpte tűzben veszek majd.
Ehhez mit szólsz?
—Hogy egy ócska kókler talált egy tulkot, akit megko-
paszthat. Remélem, nem fizettél neki sokat.
—Akkor hát túlélem ezt a csatát? - kérdezte a társa re-
ménykedve.
- H a nem bőszítesz fel a hülyeségeiddel. Figyeljetek: ha
harcosok lennének, nem próbáltak volna mindenáron el-
rejtőzni. Vagy gyávák, vagy gyengék. Vagy mindkettő.
A sziklafal felől, a sűrű füstön keresztül vaktában ki-
lőtt nyílvesszők egyike célba talált, és két sorral előttük
kínlódva esett össze egy katona.
- D e lehet, hogy olyanok, mint a szépek népe - szólalt
meg ismét a jobb oldali ifjú. — Azok sem nagyon mutat-
koznak, ám attól még veszedelmes minden harcosuk.
-Talán régen azok voltak. De nézd meg, mi lett a tár-
saikkal, akikkel együtt harcoltak még Velaronban.
—Az anghmarokkal? — kérdezte az újonc.
-Azokkal hát. Mára már elfelejtették, mi is az a hábo-
rú. Umsza-Nur, a trónörökös pedig vértbe öltözve is csak
egy szánalmas bohóc.
- D e attól az anghmarok kiválasztott nép. A Tajtéktró-
nus ura előtt az istenek is fejet hajtanak.
—Dicsőség neki — vágta rá a veterán, talán túlságosan
is gyorsan.
- Á l l j ! - harsant fel az a-nam hangja. - A barnák men-
nek előre, aztán jobbról feketék, és utána balról a farka-
sok. Addig is mindenki a helyén marad, és nem engedi el
a fegyvert! Nektek pedig - lépett melléjük a korbácsot ló-
bálva — pofa be!
Megálltak. Sarujuk alatt apró, kék virágok, fejük felett
a gyenge őszi nap, amit tovább fakított a magasban lassan
szétterülő sűrű, fekete füst.

55
 A közelben egy kóbor kabóca kezdett muzsikálni.
Aztán hirtelen egy apró rengés kelt a talpuk alatt, az-
tán még egy és még egy, mintha valami dühödt óriás lép-
teitől döndült volna meg a föld; a sziklafal felől pedig,
ahol a portól és füsttől már alig látszottak az alakok, kü-
lönös nyikorgás és sziszegés hallatszott, és a Barnamedvék
katonáinak rémült ordítása. Az elöl állók sisakcsúcsai és
lándzsahegyei fölött hatalmas, torz alak közeledett; nyers
fémbőrén bántón csillant a napfény.
—Tartsd a sort! — üvöltötte az a-nam.
A barnák felől kiáltásokat, fémcsengést, újra és újra le-
csapó korbácsok hangját hozta a szél. Utóbbit egy lavina
dübörgéséből is kihallották volna a katonák, annyit járt a
hátukon menetelésre, munkára vagy harcra biztatva őket.
—Erre jön! Fegyvert szegezz! — Az ő a-namjuk nem félt,
és még nem nyúlt a korbácshoz sem. A fogát csikorgatva
nézte végig, ahogy az acélszörnyeteg áttör a Barnamedvék
századán, mintha csak egy hegyi csermelyen lábolna ke-
resztül, és vérrel pettyezett cölöplábain az ő katonái felé
lépdel. - Tartsd a sort!
—Hatalmas istenek - mormolta valaki.
A lény leginkább egy idomtalan, fejetlen óriáshoz ha-
sonlított, és négy ember magas termetével úgy gázolt át a
katonák között, mint egy békatanyára keveredett gólya.
Pengékkel és szigonyokkal bőségesen ellátott jobb karja
olykor lecsapott a tömegre, és akármilyen lassúnak és ne-
hézkesnek tűntek az ütései, mindegyiket halálüvöltés kí-
sérte. Valamivel több szerencséjük volt azoknak, akik az
irdatlan test másik oldalára kerültek, mert a bal kar túl
rövid volt ahhoz, hogy elérje a lent rajzó embereket; igaz,
itt meg egy követhetetlen gyorsasággal pörgő lánc vagy
talán fémhuzal útját követte vérpermet, és a recsegve szét-
hasadó ostrompajzsok forgácszápora.

56
 -Gyerünk, legalább sebezzétek meg! — sziszegte a fo-
gai közt a veterán. A mellette álló harcos, aki az imént
avatta be bajtársait a szomorú jóslat titkába, minden ed-
diginél sápadtabbnak tűnt.
-Szétszóródni! - hangzott az üvöltés a cölöpfal felől;
magának a sereg parancsnokának, Ma'an To Nar hadúr-
nak a hangja.
A Barnamedvék, akiknek száma mostanra ötvenre
apadt, körbevették az irdatlan alakot, és igyekeztek sebe-
ket ejteni rajta, de a testre dobott dárdák ártatlanul pat-
tantak le a fémbőrről. A néhány elkeseredett, öngyilkos
kísérlet a szörny felbuktatására, vagy legalább a karjai
mozgásának megakasztására vérfürdőbe fulladt.
Egy-két botlás volt minden, amit elértek.
- Ez valami... démon? Vagy az aprónép isteneinek kül-
dötte? — kérdezte a nyurga legény halkan, talán csak ma-
gától; de a mellette álló társa, a sebhelyes kezű veterán
meghallotta, és válaszolt is rá.
- N e m lehet túlvilági lény - dünnyögte. - Azt megérzi
az ember, ha a közelükbe kerül. Ez valami... egészen más.
-Buktassátok fel! - üvöltötte a cölöpfal tetejéről a ve-
zér, és a mellette posztoló őrszemek pányvákat és kötele-
ket hajítottak le a Szikla harcosainak.
A lény megállt egy pillanatra, és élesen sziszegve fehér
füstoszlopot lövellt az ég felé.
Aztán újra megindult.
-Kapjátok fel és feszítsétek ki! - üvöltötte az a-nam. -
Ha ráakaszkodunk, el fog borulni, és akkor már végzünk
vele.
A döngő léptek egyre közelebb értek, és ahogy az irdat-
lan test az emberek fölé magasodott, eltakarta a hegyet,
és lassan az eget is...
— Térj ki és tartsd a kötelet!

57
 Remegő föld, félelem szaga a levegőben, kétségbeesett
kiáltások a távolból...
-Tartsd!
Aztán a szörnyeteg mellén apró lyukak jelentek meg,
mély, búgó hang kíséretében eleven tűz tört elő, és végig-
söpört az embereken.
Kétségbeesett kiáltozás harsant, és a kötélbe csimpasz-
kodó emberek úgy szóródtak szét, mint egy kupac szá-
raz falevél a szélviharban; a go-nommuV. harcosa pedig kö-
zönyösen gázolt keresztül a lángolva fetrengő embereken,
szűk körben fordulva vissza a sziklafalon még mindig
nyitva tátongó kapu felé.
A katona, aki a jóslatot kapta, arra eszmélt, hogy egye-
dül fekszik földön, nem hall semmit és már nem érzi a hú-
sába maró tűz fájdalmát; hogy erőtlen kezéből kicsúszik a
tőrbalta, de már nem zavarja őt sem ez, sem a fölé tornyo-
suló hatalmas árnyalak...
.. .Aztán csendesen ereszkedni kezdett a vérsárral borí-
tott lábak egyike, és ő hiába gördült volna odébb, moccan-
ni sem tudott... és fájdalmat érzett újra, ezúttal a mellka-
sában, ami aztán megszűnt és elnyelt mindent a sötétség.
* * *

... Miután pedig közelükbe ért a füstöt lihegő, vasból vert

szörnyeteg, amely az imént véres hússalakká taposta a büszke
harcosok hadát, nyilak, dárdák és kövek kezdtek rá záporoz-
ni, melyeket a cölöpfalakról lőttek ki rájuk a Vihar katonái; de
mindezek ártalmatlanul pattantak le fémből kovácsolt bőréről.
Ekkor Lidédit papnői és Komm-sanak papjai tüzet próbáltak
idézni rá, de az igék nem fogtak a lényen, hanem szétfoszlottak
a semmiben; aki pedig erejét meghaladó mértékben próbált élni
patrónusának kegyével, azt nyomban izzó salakká olvasztotta a

58
 Lángvilág királyainak dühe. A szörny pedig tovább tört előre,
egyenesen a győzhetetlen Ma'an To Nar hadúr felé, aki rövid fo-
hászt suttogott Uron kovácsistennek, miközben kardját elővonva
készült a holtig tartó küzdelemre.
Ekkor azonban a párductestű Daniemma szabadon engedte
a votah egyik katonáját, éspedig Eli-ake macskadémonjai kö-
zül egy kisebbfajta rémet, az pedig egyetlen könnyed szökkenés-
sel vetette magát a go-nommuié három ember magas vaslényé-
nek oldalára. Karmaival olyan könnyedén tépte fel az acélbőrt,
mintha csak afféle nyári vászon lett volna; aztán rettentő testét
lassan beerőltette a résen.
Odabentről kiáltás harsant, aminek hallatán minden ember-
nek elakadt a lélegzete, és a közel állók orrlyukaiból apró vérpa-
takok kezdtek szivárogni; aztán pedig egy egész másfajta ordítás
hallatszott, egy minden ártó mágia nélkül való, közönséges ha-
lálüvöltés, melynek közepén a fémszörny lassan dőlni kezdett jobb
felé, és amelynek a végére földbe csapódott, három embert temetve
maga alá. Úgy mondják, meghalt, mert hisz nem mozdult azóta
sem; de mivel testében nem tett kárt a rozsda, lehet, hogy egyszer
még feléled és bosszút áll, hacsak meg nem állítja őt a Tajtéktró-
nus urának hatalma.
A démon pár rántással kiszabadította vérrel pettyezett felső-
testét, és a papnőfelé fordult, akinek dús ajkairól leolvadt a mo-
soly, és arcából kifutott a szín. Am a vasat szaggató karmok, mi-
ként a démoni test többi része is ködként oszlott el egy pillanat
alatt, ahogy Eli-ake istennő hazaszólította szolgáját.
Ezzel véget ért a csata a felszínen, és hamarosan elnémultak
a barlang száján kiszűrődő hangok is; de azon harcosok közül,
akik a lomha go-nommu vasszörny mellett elrohanva elérték a
sziklafalon nyílott kaput, és eltűntek a föld alatti világ sötétjé-
ben, csupán egyetlenegy tért vissza. 0, a Szürke Farkasok százá-
nak legkiválóbbika térdre zuhant, mielőtt elérhette volna a had-
úr által emelt sáncokat, és alig pár percre rá meg is halt, kilőtt

59
szeméből vért könnyezve és egyre halkabban szólítva egy asszony-
nevű ismeretlent, akiről még a bajtársai sem tudták, ki lehetett:
törzsének egyik istennője, saját anyja, vagy talán a kedvese.
Garad-Akszú, Tegarra igaz szívű papja azonban nem törő-
dött az ilyen kicsinységekkel - sátrába vitette a holttestet, hogy a
katona lelkét vallatóra foghassa; és a csata után egy órával már
a halott egykori tudásának birtokában lépett a katonák elé.
„0, halljátok szavamat mindannyian, akik harcolni jötte-
tek ide az öt elem katonáiként, magatokon tudva Tegarra iste-
ni áldását! Lássátok szemetekkel, mit tettek társaitokkal a he-
gyek gyökerét rágó lények, akik nem hajtottak fejet királyunk
előtt! Halljátok fületekkel a társaitok gyötrelmét, akiket roncs-
csá sebeztek, és érezzétek szívetekkel a dühöt, ami bosszúra sar-
kall! Lám, gyáva és alávaló a go-nommuké népe, s hozzá go-
nosz és aljas, mert harcosokhoz méltatlan módon próbál győzni
seregünk felett. A mi lelkünkbe azonban nem talál utat a kétség
és a félelem — a mi tekintetünk tiszta, kiáltásunk büszkén har-
san, ahogy újra rohamra indulunk! Hiszen tudjuk, hogy ki kell
égetnünk ezt a fekélyes sebet a föld bőréből, mielőtt továbbterjed
a kórság; mielőtt átlépi birodalmunk határait, és szüleink, asz-
szonyaink, gyermekeink életét követeli. Bízzatok, ó, katonák, és
kövessétek a győzhetetlen Ma'an To Nar hadurat, hogy gazdag
zsákmánynak legyetek részesei itt e világban, és örök örömöknek
a Kárpit túloldalán!"
Mondják, hogy miután mindezeket elmondotta, a katonák
nem bírtak gátat vetni a bennük tomboló féktelen haragnak, és
üdvrivalgásban kitörve fordultak ismét a fertelmes go-nommu
barlang felé...

* * *

— Ezeket még te sem fogod tudni újra rohamra külde-

ni - mondta Daniemma, és megvető fintort vágott. — Fél-

60
nek. Rettegnek. Még ha el is indulnak, menekülés lesz a
vége, amint egy szörnypáncélt mozgató újabb go-nommu
elödübörög az aprónép barlangjából.
-Honnan veszed, hogy vannak még ilyen vértjeik? -
kérdezett vissza a hadúr, de tekintete Garad-Akszúra sze-
geződött.
-A halott, akinek lelkével szót váltottam, legalább ket-
tőt látott közvetlenül a bejárat mellett - felelte az, miköz-
ben óvó jelet vetett a sátor bejárata felé. Nem jó emlegetni a
megkínzott lelkű holtakat. - És ha netán elfogynának, egy-
szerűen nem nyitják ki újra a kaput, és akkor nem tudom,
mit csinálunk. Tiszta fém, és olyan vastag, mint a legna-
gyobb olajfák törzse. Előbb lökdössük odébb a teljes hegyet
a faltörő kosokkal, mint hogy az beszakadjon. Ráadásul
mágia védi, miként az egész sziklafalat mellette. Máig nem
értem, miért lövetted ostromgépekkel heteken át.
- H o g y tudjanak miről beszélni az ostobák - zárta le
kurtán az ügyet Ma'an To Nar. - Amit a járatokról, a fé-
nyekről, a levegőről mondtál, megértettem; de megtudtál
még valamit? Egyáltalán kivallattad-e a halott go-nom-
mu lelkét?
— Meg se mertem próbálni. Akárki is az aprónép istene,
jobb lenne nem magunkra haragítani.
-Elfogadom - bólintott a vezér, majd újra Daniemma
felé fordult. — És a votah katonái? Ok még hadra foghatók?
— Kiszámíthatatlanná váltak — mondta a nő színtelen
hangon. - Annyira meggyengültek a kötések, hogy bár-
mikor elszabadulhat valamelyikük, és akkor a táborodon
belül lesz vérfürdő.
- T e h á t legfeljebb olyan csatában vehetem hasznukat,
ahol mindegy, kit gyilkolnak. Kitűnő.
— Lehet, hogy jobb lenne csendesen megszabadulni tő-
lük - vetette fel a pap, aztán, látva, hogy a vezér a fejét ráz-

61
za, hozzátette: — De legalábbis távolabb felállítani a szál-
lásukat.
—És az használna?
—Talán — Garad-Akszú elgondolkodott. — Itt ez a ren-
geteg ember meg az aprónép varázslatai: összezavarnak
minden mágiát. Nem is értem, mire számítottak azok a
szerencsétlen lángpapok.
— Bíztak a szerencséjükben - felelt a vezér. - A háború-
ban ez nem bűn. Az is csak a véletlenen múlt, hogy a füst-
től megvakult go-nommuk megijedtek felvonuló hadaim za-
jától, és egy pillanatra kinyitották a kaput, hogy a felderítő-
jük kijöhessen. Egy hús-vér kémnek jobban örültem vol-
na, de a fémszörny sem volt rossz.
- É s most mit fogsz tenni? - kérdezte Daniemma.
—Hadba küldöm a zaeton fejszéseket, és reggelre beve-
szem az aprónép tárnáit.
—De... hogyan? — A kínpap megdöbbent. Mi lehet még
ennek a vén vadkannak a tarsolyában?
A hadúr töprengett egy kicsit, mielőtt válaszolt volna.
—Hát, tulajdonképpen már nem titok. Szóval mióta a
go-nommuk. újrakezdték a kovácsmunkát, az embereim az
összes kürtőt megtalálták —, amin keresztül a kohó-
ik füstje elszállhatott; és az ostromgépek zajában elég-
gé kiszélesítették őket ahhoz, hogy alászálljanak — sorol-
ta Ma'an To Nar némileg büszkén. — Ha jól vettem ki a
kínok papjának szavaiból, az ellenség tárnái elég nagyok
ahhoz, hogy a katonáim harcolhassanak bennük és nin-
csenek ott miazmás ködök vagy más effélék; tehát sem-
mi akadálya annak, hogy a csata a mélységben folyta-
tódjon.

* * *

62
 ... Miután pedig a győzhetetlen Ma 'an To Nar hadúr katonái
ellenállhatatlan rohamukkal áttörték az aprónép derékvastag
acélkapuját, és keresztülvágták magukat az ellenség sorain, bát-
ran dacolva a rájuk sújtó ezernyi vésszel, végül bejutottak a bar-
lang szívébe, ahol a füsttel és gőzzel teli termekben tompán izzot-
tak a kemencék és a tűzhelyek lángjai, és az étkek, testek, bőrök
szaga meg a füst olyan töményen ülte meg a levegőt, hogy alig ju-
tottak lélegzethez. Ott aztán halomra ölték a fertelmes go-nom-
mukat uruk parancsa szerint, hogy aztán a papok oltárt emel-
hessenek a fejekből a votah isteneinek tiszteletére. A harcosok
karja nem hanyatlott le erőtlenül, szemük elé nem ereszkedett fá-
tyol, szívük nem lágyult el akkor sem, amikor nők, gyerekek vagy
öregek kerültek bárdjuk alá. És ez így volt jó és helyénvaló, mert
ennek a gonosz népnek minden fattya képes volt arra, hogy utol-
só erejével pusztító igékkel sújtson le arra, akinek keze habozott,
látva apró termetüket és könnytől ázott arcukat. Sokan nem tud-
ták ezt, ezért még a dicső győzelem után is nagy veszteségeket
szenvedtek a Szikla harcosai.
Számosan elpusztultak azonban a Vihar azon katonái közül is,
akik feladatul kapták a zsákmány összegyűjtését és napfényre hor-
dását, mert a go-nommu tárgyakat átok szennyezte. Bizony, sötét
mágia rágta bele magát minden egyes darabjukba: maguktól jár-
tak, mozogtak, forogtak, gurultak, és az óvatlanul hozzájuk nyúló
katonákat megsebezték, ujjukat, kezüket megnyomorították vagy
levágták. Épp ezért a harcosok, ahogy csak tudták, összezúzták,
széttörték és elpusztították mindet, hogy csak a darabokat kelljen
kihordaniuk a Három-hegy völgyébe, győzhetetlen uruk színe elé.
A hadúr végigtekintett azon a pár felpeckelt szájú foglyon,
akik túlélték a vérfürdőt, de nem szólt hozzájuk egy szót sem.
Majd rápillantott arra a haszontalan fémhalomra, ami nemrég
még az aprónépnek volt minden kincse és vagyona; aztán odalé-
pett az egyik rakáshoz, és leemelt a tetejéről egy különösen csillo-
gó fémszilánkot. Mondják, hogy hosszan, nagyon hosszan néz-

63
te azt a lenyugvó nap fényénél, miközben a sereg némán figyelte
minden mozdulatát. Végül csak ennyit mondott hálatelt szívvel,
Uron kovácsistenhez intézve szavait: „Lunir!"

* * *

A barlang előtt két halomba hordták a katonák és a go-

nommuk hulláit. Előbbiekre közös sírgödör várt, melyeket
már el is kezdtek ásni a ravathi rabok; utóbbiakat pedig
a votah lényeinek szánták eledelül, bár sejthető volt, hogy
ehhez a fent köröző varjaknak is lesz majd egy-két kevés-
sé ékes szavuk.
- N o s ? — A vezérnek a jelek szerint még ahhoz sem volt
kedve, hogy a kérdésfeltevéssel bíbelődjön. Mogorván néz-
te a halottak tömegét.
- Ha jól értem — tapogatózott óvatosan Garad-Akszú -,
azt kívánod, hogy válogassuk ki ebből a szekérkaravánra
való fémből mindazt, ami talán lunirból lehet. — Gyana-
kodva forgatott kezében egy különös, vörös fémből vert
tárgyat, amely éppúgy lehetett szerszám, mint szobor vagy
akár konyhai edény. Esetleg mindezek együttese.
-Rosszul érted. Azt akarom, hogy te meg a többi ima-
mormoló mondja meg szépen, mi az, ami lunirból van.
És nagyon gyorsan, mert egyelőre fővesztés terhe mellett
mindent idehordattam. Azt is, ami aranynak vagy ezüst-
nek tűnt. Ha pedig sokáig halogatom a zsákmány szétosz-
tását a csatát túlélők között, az rossz vért fog szülni. Rá-
adásul nem is keveset.
- Mennyi időnk van?
- Három nap.
A pap meghajtotta a fejét és a tábor felé indult; a ve-
zér pedig a holtak halmához sántikált, ahol Daniemma
meg az egyik húgocskája vizsgálta a go-nommu teteme-

64
ket. Volt mit nézni rajtuk, annyi bizonyos: a rajtuk lé-
vő, számtalan zsebbel ellátott, szedett-vedett és feltűnően
mocskos göncök ugyanis ránézésre csakis úgy születhet-
tek, hogy egy sebtében összefércelt ruhát egy lelkes ko-
vácsinas megpróbált néhány görbe vaslemez és pártenyér-
nyi acélszövet felerősítése útján csatapáncéllá alakítani,
kevéske sikerrel.
-A ruhákat is át kell kutatni, alaposan! Tele vannak
fémmel — szólt a hadúr, aztán elgondolkodva hozzátet-
te: - Daniemma, ugye Eli-ake szolgái is segítenek a zsák-
mány átválogatásában?
-Természetesen. De nem érne ez rá? Végül is a lunirra
egyedül az udvari főrangoknak van szükségük...
—Meg nekem. Sőt, jelenleg csak nekem.
- É s a birodalom nagyjai? - kérdezte óvatosan a nő.
-Rengeteg drágakövet szereztünk: nem fogják vissza-
utasítani — mosolygott keserűen Ma'an To Nar. — Ezek a
gacsos lábú kis nyomorékok néhol még a járatokat is ve-
lük világították meg. Meg persze mindenféle színes kris-
tállyal, és valami zöldesen világító óriásgombával, ami a
járatok és ösvények két oldalán nőtt. Szépen berendezked-
tek odalenn.
—Ezt mondták a dolam'an foglyok is. Meg hogy denevé-
ren és gombán elélnek akármeddig, úgyhogy ha kell, szá-
zadévig is kibírják az ostromzárat.
—De végül erre nem került sor.
-Megint te győztél - mondta a papnő mosolyogva. —
Mikor ünnepeljük meg a...
- M é g nem győztem. A lunir titkáért jöttünk, és azt
még nem szereztem meg.
- H á t , gondolom, azt leginkább az írásaikból lehetne
kibogarászni. A katonák találtak belőle bőven, festve, vés-
ve meg... nos, van, amiről nem tudni, hogyan készítet-

65
cék. Megnéztem, és olyan, mintha megkövült árnyékból
lenne.
- A k k o r bogarássza ki valaki az írásokból, ami minket
érdekel. — A hadurat láthatóan nem foglalkoztatták a rész-
letek. - Tagari-Kam! - kiáltott. — Hozzátok ide az öreget!
Apas papja sietve érkezett a gépszörny roncsa felől.
— Hívattál, nagyúr!
— Mesélj valamit a go-nommuk írásáról!
— Megszámlálhatatlan szójelet használnak; nincs olyan
ember, aki az írásukat el tudná olvasni. A beszédüket sem
tudta megtanulni soha senki - tette hozzá a vén pap só-
hajtva. — Megpróbáljuk majd mágiával megfejteni a fel-
iratokat, bár az ősi népek szövegeivel még a legnagyobb
hatalmú papjaink sem nagyon boldogulnak.
— Ha az itteniek nem is, a dashíri nagyfejűek talán igen.
Magunkkal visszük a szövegeket a Trónus városába. Ami
mozdítható, azt szekérre rakjuk, ami nem, azt Apas szolgái
lemásolják. Sürgősen - nyomta meg a szót. — Bár szerintem
a foglyok mindent el fognak mondani, amit csak kell.
-Foglyokat is ejtettetek? - A papnő igyekezett újra
magára vonni a hadúr figyelmét.
-Keveset — felelt Ma'an To Nar. - Páran lődözni kezd-
tek mindenféle fegyverekkel, és elég pontosan céloztak. És
voltak, akik mágiával pusztították a katonáimat. Mindez
nyilván nem maradhatott megtorlás nélkül. — Aztán né-
mileg bosszúsan hozzátette: - Meg hát a fiaim is föllelke-
sedtek egy kicsit. Ha nincsenek ott az a-namok, minden-
kit megöltek volna.
— És kire bízod a vallatást?
— Apas papjainak varázslata érthetővé teszi a go-nom-
muk nyelvét. Tegarra hívei meg ráveszik a foglyokat, hogy
beszéljenek is rajta.
— És te, nagyúr?

66 .
 - Én is jelen leszek, az elejétől a végéig. Minek azzal töl-
teni az időt, hogy nekem külön elmondják, amit a fog-
lyokból kiszedtek? Ráadásul a nagy izgalomban netán el-
felejtkeznének valamiről — gúnyosan csendült a hangja.
— Egyébként te is ott lehetsz, ha akarsz.
- Miből gondolod, hogy ez érdekel engem?
- Ha azt kérdezed, „És te?", az azt jelenti, hogy „És én?",
nem igaz?

* * *

—Mit gondolsz róla? - kérdezte halkan Daniemmát.

—A hadúrról? Hát... bátor. Makacs. Megvesztegethe-
tetlen. Vagy ha ez érdekel: szerintem egészen tűrhető sze-
rető. — A nő felkuncogott.
Garad-Akszúban megfeszült valami, de csak pár pilla-
natra. Akármi is van e mögött, nem jelent számára sem-
mit, gondolta, épp úgy, ahogy én sem. Pont olyan, mint a
macskák istennőjének többi papnője: szép, szabad és sze-
szélyes, de legfőképpen: veszélyes. Viszont sok mindent
hall a vezéri nyoszolyákon, amit megoszthat azzal, aki...
hajlandó megfizetni az árát.
Átkarolta a nőt, és végigsimított bronzszínű bőrén,
amit vörösre festett a parázstartók fénye. Számára is eljön
a fizetés ideje előbb vagy utóbb; de addig miért is ne él-
vezhetné, amit a híreken felül felajánlottak neki?
Csak arra kell vigyáznia, nehogy túl mélyre szédüljön
az édes bódulatban.
—Képes lesz megszerezni a lunir titkát? — sóhajtotta a
kérdést a fekete hajfürtök közé.
—Szerintem igen. Hiszen ő a rettenthetetlen Ma'an To
Nar hadúr, aki egy valóban párjanincs sereggel vágott ne-
ki az útnak — gúnyosan csengett a mondat vége.

67
 — Ehhez képest seregünk hős vezérét kis híján széttép-
te egy hegyi oroszlán, amit a ravathi sámánok küldtek rá.
— Honnan tudod, hogy ők küldték? — kérdezte Garad-
Akszú, de mire kimondta, már tudta is a választ: bár a
macskaistennői hívei nem tartoznak a varázslás mesterei
közé, ha valaki megbűvöl egy ilyen vadállatot, azt ösztö-
nösen megérzik.
— Nem mondom meg — rázta a fejét Daniemma, csú-
fondárosan mosolyogva.
- N a és arról tudsz valamit mondani, miért tűnt el
nemrég nyom nélkül Apas néhány papja? A ravathi rab-
szolgák, akik az utat építik a sereg előtt, azt mondják, hogy
egyik-másik társukat olykor elragadja valami nesztelenül
járó szörnyeteg...
- Á l l j ! - szakította félbe a nő, majd meglepő erővel
döntötte a hátára, hogy aztán lovaglóülésben elhelyezked-
ve leszögezze: — A papokhoz semmi közünk. Lehet, hogy
eltévedtek a tárnák mélyén, vagy valami üregbe zuhantak
a go-nommu feliratok keresése közben. Vagy talán elkóbo-
roltak a táboron kívül, amikor régi, faragott köveket ke-
restek, és a ravathi bujdosók agyoncsapták őket.
— Szerintem azoknak a kóborló nyomorultaknak legfel-
jebb egyszer lehet ilyen szerencséjük - próbált óvatosan
ellentmondani Garad-Akszú, miközben lelke mélyén elé-
gedetten nyugtázta, hogy jól kalkulált: lám, valóban Eli-
ake hívei vadásztak a helybéliekre. — Kivéve, ha segítik
őket a sámánjaik.
— Mióta megpróbálták megölni, a környéken az összeset
lemészároltatta a hadúr — mondta a nő elgondolkodva, mi-
közben lassan mozgatni kezdte a csípőjét az ölében. — És
ráadásként kivégeztette a falvak vezéreit is.
- E z igazán kedves tőle, nem? — felelt, miközben kezei
lassú köröket jártak Daniemma fenekén.

68
 —Mire gondolsz? — kérdezte a nő gyanakodva.
—Arra, hogy ezt a vidék így végül Eli-ake szolgálóié lesz
— a kínpap tudta, sokat kockáztat, de megpróbált itt és
most megbizonyosodni arról, mik a másik céljai —, már ha
valaki majd szép szavakkal elfogadtatja azt, amit itt nyers
erővel elnyertek.
—Hát, akkor talán mástól is kérnünk kell néhány szí-
vességet — kacagott fel Daniemma. — Tudsz talán vala-
kit, aki bejáratos az udvarnál? — kérdezte, de a válasz út-
ját csókkal zárta el.
Garad-Akszú visszacsókolta, miközben arra gondolt,
hogy ha innentől a papnők hírei először hozzá érkeznek
meg, és azokat ő tolmácsolhatja Ma'an To Nar felé, nagy-
ban javíthat jelenlegi helyzetén. Igaz, ha a hadúr megtud-
ja, hogy a felderítői neki tesznek jelentést, talán nemcsak
őt, de a macskaistennő összes szolgálóleányát felkötteti.
Kockázatos játék, és ezt talán Daniemma is tudja — úgy-
hogy a mostani felajánlása akár csapda is lehet. Vagy ta-
lán hamis tudást adna át neki? Veszélyes ez a nő, ismétel-
gette magában. Ugyanakkor persze... gyönyörű.
Aztán az újabb és újabb csókok íze és a testéhez simu-
ló selymes bőr illata hozta mámor elmosta a gondolatokat,
míg végül nem maradt más, csak a köré fonódó izmos asz-
szonyi test, a kicsi, kemény dombokhoz hasonló mellek és
a harmadik domb odalenn...

* * *

.. Miután pedig belátták, hogy a go-nommu£ álnok népé-

vel nem köthetnek békét az ősi szokások szerint, mert a szép sza-
vakra ők csak sújtó igékkel tudnak felelni, erőhöz folyamodtak
hát, hogy a titkokat megszerezzék. A győzhetetlen Ma'an To
Nar hadúr, Uron kovácsisten vasöklű híve színe elé rendelt hár-

69
 mat a felpeckelt szájú foglyok közül: egy nőt, egy gyermeket, és egy
hajlott kora okán bölcsnek tűnő vén férfiút. Rendre megmutatta
nekik a kivérzett holtak halmait, a levágott fejeket, amelyekből
oltárt emeltek a votah isteneinek tiszteletére, és mindazon szer-
számokat és eszközöket, amelyek a makacs foglyok megtörésére
voltak használatosak azokban az időkben.
Aztán parancsot adott Garad-Akszúnak, Tegarra igaz szí-
vű papjának, hogy kínoztassék és pusztíttassék el előbb a gyermek
a nő és az agg szeme láttára és füle hallatára, majd az asszony
is úgy, hogy az életben maradó előtt semmi rejtve ne maradjon.
Már közeledett a hajnal, mikor mindezeknek a végére ért, és a
kínsátor megtelt a füst, veríték és vér állott bűzével. Egyedül a hű-
vös reggeli szellők merték megemelni olykor a ponyvákat, de bel-
jebb még ők sem merészkedtek: elrettentették őket a szenvedés iste-
nének szent szerszámai, a nyársak, korbácsok és kampók, a kések,
fogók, és béklyók, meg a köznapi névvel nem bíró egyéb eszközök.
Végül a győzhetetlen Ma'an To Nar kiparancsolta a sá-
torból hű pribék-papját, hogy egyedül maradjon az utolsó go-
nommutw/. Mondják, hogy hosszan beszélgetett vele; talán ar-
ról, hogy mi vár rá és maradék társaira, amiért ellenszegült a
zafírszemű Azú-Ummasza király akaratának; talán Tegarra
isten hatalmáról, de az is lehet, hogy valami egészen másról...
* * *

—Mit akartok? — kérdezte a gnóm, amikor kivették a

szájából a pecket. Gyanakvóan méregette a sátorban fel-
halmozott kínzóeszközöket. - Ugye tudjátok, hogy egy
szavamba kerül, és elpusztítom akármelyikőtöket?
—Tudjuk — felelt a kínpap mosolyogva — Ismerjük a faj-
tádat, és épp ezért nem esett még bántódása egyetlen fo-
golynak sem. Hogy hívnak?
—Az emberek leginkább Trofgnak.

70
 —És a véreid?
—Ahogy éppen akarnak. Kiemelnek egy olyan részt a
nevemből, amiről épp ott és akkor mindenki rám gondol.
„Aki beállt kovácsnak a koboldkirályhoz" meg más ha-
sonlók. Miért érdekes ez?
—Érdekelnek a nyelvek — felelte Garad-Akszú; aztán
amikor a hadúr felől fojtott káromkodás hallatszott, gyor-
san a tárgyra tért. — Nem akarok köntörfalazni: a lunir
miatt jöttünk ide. A saját életedet, meg a társaid életét kí-
náljuk érte cserébe.
—A tiétek. Odaadtuk volna mind, ha kéritek.
—Nekünk nem pusztán a fém kell - mondta a kínpap
fejét rázva -, és nem is azok a játékszerek, amiket eddig
készítettetek belőle. Azt akarjuk tudni, hogyan találjátok
meg a lunirt ebben a meddő mészkőben, és leginkább azt,
hogy mik a kovácsolásának módjai.
—Lunir mindenütt van egy kevés; csak követned kell az
erővonalakat a föld mélyén ahhoz, hogy megtaláld. De az,
hogy miként kell megmunkálni... az a kovácsmesterség
hét nagy titka. Nem árulhatom el nektek.
-Miért?
—Nézzetek magatokra! — Trogf dacosan előreszegezte
az állát. - Kegyetlen gyilkosok vagytok valamennyien! Ezt
a kincset sem használnátok egyébre, mint pusztításra.
—Lehet. De ha elárulod, amit kérünk, talán kegyesek
leszünk. A foglyainkhoz legalábbis.
—Már ha egyáltalán betartod a szavad. Ismerjük az
embereket, és hallottunk már Tegarra híveiről is épp ele-
get. Úgyhogy fogadd el: sem szép szóval, sem erővel nem
szedhetsz ki belőlem semmit. — A férfira nézett, aki ma-
gában kénytelen-kelletlen igazat adott neki. Sajnos ez a
töpörödött vénség, ha nem lát más megoldást, feltehető-
en képes egyetlen szavával elpusztítani magát, és egyben

71
halálra sújtani az ellenségeit. Nem véletlen, hogy az ap-
rónép vallatásánál szóba sem jöhetnek a jól bevált esz-
közök.
—Ha te nem is, de valaki a népedből válaszolni fog a
kérdéseimre. Csak az a kérdés — tette hozzá tűnődve —,
hogy ehhez hány go-nommunak. kell meghalnia.
A gnóm csendben nézett maga elé.
—Szerinted nem nagy ár annak a maradék pár fogoly-
nak a halála? Ráadásul hosszú és fájdalmas halála. Ahogy
az Tegarra kínangyalainak kedves.
- A k k o r sem mondom el. - Trogf arca sápadt volt és
halkan motyogta a szavakat. — De ha elmondanám, akkor
se mennétek vele sokra, hidd el.
-Miért?
-Úgysem tudnátok kikovácsolni semmit. Évtizedek-
be telne a tanulás a lunir fajtáinként, és utána újabbakba
minden egyes tárgy elkészítése. Ráadásul ősmágia kell hoz-
zá. Ősmágia, érted? - fontoskodva emelte fel a mutatóuj-
ját. - Úgyhogy semmire nem jutnátok azzal, amit mond-
hatnék.
Csönd telepedett a teremre. Minden ember Apas pap-
jára, Tagari-Kamra meredt, aki reszelős hangon csak any-
nyit mondott:
- A z ősi népek mágiáját soha nem fogják megtanulni
az emberek. Nem arra teremtettek.
- E n n e k viszont most csak örülhetünk — fordult vissza
go-nommu felé Garad-Akszú. - Hiszen ez lehet a megol-
dás kulcsa. Nem kell elmondanod nekünk a hét hagy tit-
kot, amit említettél. Mindössze arra kérünk, hogy mesélj
nekünk a lunirról — intett felé biztatón, miközben azon
töprengett, hogyan fogja az igazság magvaitól elválasz-
tani az ostoba adomák ocsúját. — Jól értettem, hogy több
fajtája van?

72
 -Igen.
— Akkor a fajtáiról. Semmi titok: egyszerűen csak olyas-
mik, mint a legendák, a regék, a gyerekversek és hasonlók.
A varázsigék titkait pedig megtarthatod. Ali az alku?
— Nem — rázta a fejét Trogf. - A meséket is csak arra
használnátok, hogy kihüvelyezzétek belőle az igazságot.
— Pedig szerintem most már igazán kevés, amire kér-
lek - mutatott rá a kínpap. - Mesék és mondókák: csupa
olyasmi, amit a gyerekek is ismernek. Például a dolam'anok
közt, akiket ha kell, ezerszám kérdezünk meg, hogy meg-
találjuk azt az egyet, akinek egyszer, kölyökkorában me-
sélt valamit egy vándorló go-nommu... És persze meg kell
kérdezzük az aprónép gyermekeit is, mindet, egytől egyig.
— Trogf szemébe nézett, és tekintete mély volt és sötét,
mint a lelkek kútja. - Egészen biztosan ezt akarod?
—Nem — csóválta fejét a másik szomorúan —, nem, ezt
semmiképp. De sajnos mit se számít, mit mondok el, mert
hiába ígérnétek bármit, úgyis megszegnétek a szavatokat,
és amíg azt remélitek, hogy elvehettek tőlünk valamit,
nem fogtok felhagyni az üldözésünkkel.
— Én tartani szoktam a szavam — mondta a hadúr. — De
ha kételkedsz az esküm erejében, ám legyen: szíved joga.
Viszont arra kérlek, gondolkodj! Foglyokat legyilkolni va-
lóban nem nehéz; de a holtak lelkét kivallatni már az, és
ráadásul igen kockázatos, mert az elhunyt istene rossz né-
ven szokta venni, hogy a lélek az általa kijelölt út bejárá-
sa helyett a démonok martaléka lesz. Tegarra papjai nem
kezdenének bele, de jött más is a sereggel, aki jártas effé-
le praktikákban.
Garad-Akszú megdöbbent. Honnan tudja mindezt a
vezér, aki akármilyen sokat látott vén róka, akkor is csak
egy egyszerű katona? És vajon ki beszélgetne a kedvéért
a holtakkal? Igaz, az sincs kizárva, hogy a Ma'an To Nar

73
nem akar látni semmilyen hullamágiát, és színjáték min-
den, amit mond.
De ha így van is, talán nem árt, ha rásegít egy kicsit.
— Kellő számú áldozat esetén maguk a démonok felel-
nek a kérdéseinkre. Talán még a kovácsmunkában is se-
gítenek.
— De miért taszítanátok kárhozatba minket? — kereke-
dett el Trogf szeme. - A lunir nem érhet ennyit!
— Egyedül ti tudjátok, mi a lunir titka — ragadta visz-
sza a szót a hadúr. - Én csak azt látom, mi mindent vagy
hajlandó feláldozni, hogy megőrizd; és ennek alapján ez
lehet a legértékesebb dolog, amivel valaha találkoztam.
Nyilván meg kell fizetnünk az árát. De persze bármikor
mondhatod azt, hogy beszélsz; mint ahogy mi is bármi-
kor elmehetünk, hogy a hegyláncok közt a go-nommuk egy
másik barlangjában keressünk egy közlékenyebb lakost.
— Beszélek! - szólt Trogf megtörten. - Rendben, be-
szélek.

* * *

.. .Amikor pedig a győzhetetlen Ma'an To Nar befejezte a be-

szédet a fogoly go-nommuval, sétára indult, mint szürkület-
kor mindig, hogy elméjét felfrissítse, kiszellőztesse fejéből a gyöt-
rő gondokat, és nem utolsósorban azért, hogy saját szemével lássa
dicső katonáit, ahogy estebédjüket költik, s hogy ő maga is lát-
va láttasson.
így történt, hogy a hadúr a zaeton fejszések földjére tévedt, ahol
sűrűbb volt a homály és keserűbbek voltak a tekintetek, mint más-
hol, mert sokan siratták hű bajtársaikat az elesettek között; és
itt történt meg, hogy a törzs igézője, akinek egyetlen fa arctalan
ronccsá égett az ellenség tüzében, átkot bűvölt a győzhetetlen Ma'an
To Nar testőreire, akik urukra és parancsolójukra támadtak.

74
 Úgy lehet, meg is ölték volna, ha ő nem küzd, mint egy sebzett
vadkan, amíg csak szét nem foszlott a bűbáj, de addigra három
ember feküdt ott holtan, és - sok más seben túl — a vezér három
ujjpercébe került ez a viadal. Búsult hát a győzhetetlen Ma'an
To Nar, amikor számba vette mindezt, és akkor is, mikor fejét
vétette az árulónak; mert látta ő, mi törte meg a zaeton igézőt
úgy, hogy ilyen gaztettre vetemedett.
Így aztán amikor sátrához visszatért, erős esküvel fogadta,
hogy minden kincset és tudást, amit csak szerez, apja, nagyap-
ja és többi őse istenének, a veres pórölyű Uronnak ajánl fel, aki-
nek oltárt is emel a Drommon-Tar ormai előtt; hogy cserébe a
kovácsisten újra eggyé forrassza a sebesültek testét, a megtört szí-
vűek lelkét, és kezükbe adja a lunir titkait...

* * *

—Ha szabad megjegyeznem, örülök, hogy ilyen szépen

gyógyul a lábad, nagyúr — kezdte az udvariaskodást Ga-
rad-Akszú, amint belépett a vezér sátrába.
—A bicegés meg fog maradni — felelt Ma'an To Nar. —
Kérsz bort?
- E z . . . igazán kedves tőled. — A kínpap hamar össze-
szedte magát a fiaskó után. - Igen. Köszönöm.
- A k k o r keríts egy kupát és tölts magadnak! - Fancsali
arcot vágott. - Tudod, a helyzet az, hogy egy karóba hú-
zott dolam'an sámán megátkozott, amikor a kapitányok
közt a győzelmünkre emeltem a poharam, elég óvatlanul
épp előtte. „Váljék vérré a bor a szádban!", hörögte. Hát,
úgy is történt.
Ez legalább megmagyarázta, miért tört szét üvöltve
számtalan palackot a hős vezér, állítólag még teljesen jó-
zanon. Na de nincs senki, aki megtörhetné ezt az átkot?
Garad-Akszú megvetően lebiggyesztette az ajkát. Igaz, a

75
varázstudók mostanában leginkább a zsákmány válogatá-
sával foglalatoskodnak, vagy a sebeket próbálják gyógyíta-
ni. Aztán ha mindez lezajlik, és a katonák összeszedik ma-
gukat, a sereg fölkerekedik és... nos, talán hazaindul, de
nem kizárt, hogy a hadúrnak egész más tervei vannak. Ne-
tán ő is akar egy tartományt, egy gazdag, erős részt a biro-
dalomból - nem egy ilyen ember által nem lakott vadont.
—Mit fogsz most tenni? — kérdezte.
—Bár nem rád tartozik, elárulom: elküldök egy csapat
portyázót sörért.
—Vagy úgy. — A pap némileg kibillent gondolatmene-
téből. — Úgy értem, mit parancsolsz majd a seregednek,
így, hogy megnyerted a csatát?
—Az majd akkor derül ki, ha a lunir titkát megszerez-
tük. Remélem, tényleg olyan értékes, mint hiszem. Saj-
nálnám, ha annyian haltak volna meg miatta fölöslege-
sen. - Megvakarta a fejét. - Mindenesetre ez a Trogf nevű
go-nommu úgy tűnik, holnap beszélni fog. És bármit is
mond, előbb-utóbb kihüvelyezzük belőle az igazságot,
aminek mentén a kovácsaim már elindulhatnak a helyes
úton.
- Ö r ü l ö k - felelt Garad-Akszú, némileg bosszúsan,
amiért a hadúr is ugyanarra jutott, amire ő.
—Kíváncsi vagy, mit mesél majd? - kérdezte a vezér kö-
zömbös hangon, de a kínpap csapdát gyanított.
—Ki ne lenne az? — kérdezett inkább vissza válasz he-
lyett. — Persze, tudom, nem bölcs dolog az ilyesmi. Azt
hallani, hogy errefelé a kíváncsiak nem megöregednek,
hanem minden átmenet nélkül meghalnak. — A kínpap re-
mélte, hogy a hadúr elérti a célzást.
-Azokra a kémekre gondolsz, akiket a trónörökös talp-
nyalói küldtek a nyakamra? Vagy arra a tolvajra, aki tér-
képet próbált lopni a sátramból?

76
 Garacl-Akszú nagyot nyelt. Természetesen a besúgók-
ra célzott, akiket különféle átlátszó indokokkal, egyesével
küldött haza Ma'an To Nar, miután lelepleződtek, és akiket
vagy az erdő bujdosói, vagy a macskaúrnő hívei marasztal-
tak végleg a vadonban. Az azonban, hogy a közvetítők út-
ján felbérelt rabló ilyen csúnyán elbukott, igen kellemet-
lenül érintette.
—Mindössze arra próbáltalak figyelmeztetni - mondta
végül óvatosan -, hogy az ősi fajok bölcsessége akár rom-
lást is hozhat arra, aki megismeri.
—Ezt én is tudom — vont vállat a vezér, — de épp ezért
csak meséket kértünk a fogolytól. Ezekből aztán a mester-
kovácsok, akiket idáig cipeltem, meg a seregem varázstu-
dói ki fogják találni a többit. Egyébként szerintem sokkal
könnyebb a lunirt kovácsolni, mint ahogy azt Trogf elő-
adja. El akar riasztani tőle minket, ennyi az egész.
—Megengeded, hogy segítségedre legyek? - kérdezte
Garad-Akszú, és tenyere viszketni kezdett a lehetőség lát-
tán. - Tegarra isten leghőbb szolgájaként magam is szá-
mos mágiában vagyok jártas, és...
—Nincs szükségem a segítségedre — vágott a szavába a
hadúr, mielőtt még igazán belelendülhetett volna. — De
tőlem aztán próbát tehet a lunirral bárki: te, a lángpapok,
Eli-ake kis hölgyei, meg akárki más is. És akinek legelő-
ször sikerül valamit összehozni, annak igyekszem a kedvé-
re tenni. - Tűnődve vakarta meg a szakállát. - Daniemma
például egy este elbúgta nekem, hogy kedvére valók az
itteni erdők. Igaza is van: szinte érintetlen, hatalmas vi-
dék, távol Tel-Duruktól. És van pár falu is, szolgálatra
kész emberekkel — tette hozzá -, akikre jól lehet majd va-
dászgatni. Te mit gondolsz?
—Lehetséges — felelt óvatosan a kínpap. — Tudod, a va-
don nem az én világom.

77
 — Ezek szerint mást szeretnél — vonta le a következte-
tést Ma'an To Nar. — Hát, remélem, kibököd, mielőtt be-
leszakadnál a titok utáni hajszába. Nem szeretnék adó-
sod maradni.
— Megnyugodhatsz: nem vagyok nagyigényű — mond-
ta Garad-Akszú, miközben arra gondolt, hogy a lunirko-
vácsolás felé vezető út ezek szerint rögösnek ígérkezik. Tu-
lajdonképpen érthető: ő is megöletne bárkit, aki az útjába
áll, és nem vár mást a többi isten hívétől sem. — És mit kí-
vánnak Apas papjai?
- M é g nem tudom, de biztos nem keveset. Igazuk is
van: elég sokat segített nekem Tagari-Kam, már mielőtt
útnak indultam ide. Mióta pedig kipucoltuk a tárnákból
a korábbi lakókat, egész nap odalenn van a társaival, és
igyekeznek megfejteni a falfeliratok titkát.
— Ez igen dicséretes — jegyezte meg a kínpap, csak hogy
mondjon valamit; de közben már azt tervezgette, hogyan
tudná ezt a helyzetet néhány Apas-pap eltüntetésére fel-
használni.
— Mi ezen a dicséretes? Ezt adtam nekik parancsba és
kész — felelt a vezér. Majd felállt, egy hosszú, szomorú pil-
lantás után felvette a borosflaskát az asztalról, és Garad-Ak-
szú kezébe nyomta. — Tessék. Kis ajándék, hogy legyen mi-
vel innod az áldomást, ha már dicsérgetsz. De megvallom,
a lunir titkával nagyobb örömöt tudnál szerezni nekem.
— Mindent el fogok követni — hajolt meg a kínpap,
megérezve, hogy eljött a távozás ideje.
A sátorból kilépve pedig arra gondolt: most, hogy Ma'an
To Nar legyőzte a go-nommukat elrabolta mindenüket, és
megadta neki az engedélyt, hogy utánajárjon a lunir tit-
kának, tulajdonképpen megtett mindent, amit csak vár-
hatott tőle.
Innentől nincs szüksége rá.

78 .
 . ..Miután pedig a go-nommu megismerte a Tajtéktrónus
erejét, meghajolt Tel-Duruk katonáinak akarata előtt, és ami-
kor felkelt a nap, így szólott: „Én, aki ismerem a hét nagy titkot,
ím elmondok nektek mindent, amit kívántok."
Hallva ezt a győzhetetlen Ma'an To Nar hadúr, Uron kovács-
isten vasöklű híve parancsot adott, hogy álljon elő a sereggel já-
ró kovácsok hét legkiválóbbika, és mindegyikük mellé háromszor
három segéd. A kovácsok pedig tüstént hozzáfogtak, hogy kohó-
kat építsenek, kemencéket állítsanak és új szerszámokat: kalapá-
csokat, fogókat, ráspolyokat készítsenek maguknak, és munkára
fogták segédeiket is, hogy azok faszenet hordjanak, összerakják
a fájtatokat, és csiszoláshoz szánt köveket fejtsenek a környe-
ző hegyekben.
így zajlottak az előkészületek hosszú heteken át...

— Most jött el az ideje, hogy meséljek nektek a lunirok-

ról? - kérdezte a fogoly, miközben gépiesen eszegette az elé
rakott ételt. — Ez a szalonna kissé avas — jegyezte meg ön-
kéntelenül.
— Akkor hagyd ott — vetette oda neki a pap. — És most,
hogy valamennyien megérkeztünk, elkezdheted a mesét.
— Rendben - sóhajtott a gnóm. - Tehát a kezdetek kez-
detén, amikor nem volt még senki és semmi, csak... — El-
harapta a szót, amikor meghallotta a hadúr elszörnyedt
nyögését. — Ismeritek ezt a történetet?
— Kívülről fújjuk az összes változatát — mordult fel Ma'an
To Nar. — A lényeget mondd!
- J ó l van. — Trogf megköszörülte a torkát. - Tehát sem-
mi nem volt, pontosabban csak a Semmi volt, benne a Te-

79
remtővel, aki akart csinálni valamit, de nem tudott mit,
hiszen nem volt miből, és Semmiből semmit nem lehet
csinálni. Eddig érthető, remélem. Ezért tehát a Terem-
tő, aki viszont maga létezett, saját magából csinált dol-
gokat, hogy valami azért legyen, ne csak a nagy Semmi.
Ezt véghez is vitte, olyannyira, hogy a végére ő maga, va-
gyis a Teremtő teljesen elfogyott. Ezért nem látni őt sehol.
De munka attól még van temérdek, és a mi népünknek
pont az a feladata, hogy mindezt elvégezze. Nem véletlen,
hogy az első tíz gnómot az ujjaiból formázta a Teremtő,
bizony! — Ahogy mondta, élettel teltek meg szavai, míg
végül határozott büszkeség csendült ki belőlük.
— Gyönyörű mese — mondta Garad-Akszú a száját húz-
va. - Esetleg beszélnél arról is, ami minket érdekel?
- D e hát ez mind hozzá tartozik! - Némileg rosszal-
ló pillantást vetett a kínpapra. - Tehát. Megteremtette
az első fát is: ez volt a fák fája, a Nagy Fa. Az elfek nyel-
vén Uscha. Olyan mérhetetlenül nagy volt, hogy azt még
a Teremtő is túlzásnak tartotta, meg látta, hogy ilyenek-
ből egy ligetre valót se tudna teremteni, nemhogy egy
tisztességes erdőhöz eleget. Úgyhogy onnantól csak ki-
sebb fákat teremtett, de a Nagy Fa azért megmaradt. Ta-
lán mert még a Teremtő sem tudta kivágni. És óriási volt,
igazából nem is lehet elmondani, mennyire nagyon ha-
talmas.
- N e m baj, mi anélkül is magunk elé tudjuk képzelni.
— A pap hangjában már érződött némi türelmetlenség. —
Folytasd!
-Rendben. Szóval ott volt a Nagy Fa, nagy, mint ahogy
mondtam, vagy legalábbis mondani akartam. Képzeljétek,
a gyökerei behálózták az egész világot! Valahogy így... -
Trogf itt tartott egy kis szünetet, és megpróbálta kezei-
vel szemléltetni az elmondottakat. — No, és azokban nem

80
mindenféle levek csordogáltak, hanem mana így később,
amikor a Nagy Fa végül odalett, ami kár, mert jó nagy
volt, a gyökerei nem kővé váltak, hanem lunirrá. Ezért van
az, hogy akárhol ráböksz egy hegyre, és elkezdesz lyuka-
kat ásni bele, ha mást nem is, lunirt mindenképp fogsz ta-
lálni. Már a köveken kívül. Meg persze lehet, hogy találsz
máshol is, mert lunirt már akkor is kovácsoltak, amikor
a Nagy Fa még élt, és nem hiszem, hogy nyers gyökere-
ket vertek volna kalapácsokkal. Mindenesetre a mese így
szól, és nem másképp, és mint minden mesében, nyilván
van benne igazság is.
Csönd telepedett a sátorra.
— Vagy szerintetek nincs? — kérdezte Trogf bizonytala-
nul. Garad-Akszú látta tekintetében a félelmet; azt, hogy
most jött rá: hiába mondja el a meséjét úgy, ahogy ő is hal-
lotta; ha nem nyeri meg vele a győztesek szívét, meg fog-
ják ölni a társaival együtt.
—Nos... jól hangzik, de elég nehezen hihető — válaszolt
Apas szolgája. - Tudomásom szerint az emberek eddig so-
sem találtak ilyen fémet.
—Pedig találhattak volna. Bár ahol ők keresték, biztos
nem volt sok... nagy ritkán egy hajszálvékony, fűzöld ér
a kőben, semmi több. Sőt, egy átlagos hegyben jó, ha egy
ilyen ér akad, ami aztán a fáklyafénynél fel se tűnik sen-
kinek. Persze, vannak nagy, nagyon nagy készletek is a
föld alatt, például az Edomat-hegységben. Arrafelé, gon-
dolom, nem bányásztatok.
—Ott szörnyek élnek — felelt Tagari-Kam komoran. —
Ősidőkből itt maradt, korcs istenek és halott birodalmak
utolsó mágusai rejtőznek a föld gyomrában.
-Tudom - válaszolta a gnóm, és óvatosan hozzáfűzte:
— A nagybátyám másodunokatestvére járt arra, amikor
asszonyt keresett magának. Azt mondta, sehol nem ivott

81
még olyan rossz galagonyasört, mint ott. Bár talán a gala-
gonyából nem is lehet jó sört főzni...
—Hagyjuk a söröket — szakította félbe a hadúr fojtott
hangon.
-Bocsánat. Tehát a lunir ott van tulajdonképpen min-
denhol, csak többnyire nincs belőle sok. Sőt, még nagyon
kevés is alig akad.
—És nektek van a nyers fémből? — kérdezte a hadúr.
—Hááát... nemigen. Amit találunk, abból kovácsolunk
is valamit. Hiszen végül is azért bányásztuk ki. Bár ez
minden fémre igaz, azt hiszem.
—Úgy van — felelt a pap megadóan. - Hallgassuk to-
vább a mesét!
- A h o g y kívánod. Tehát, ott hagytam abba, hogy a
Nagy Fa kidőlt, és a gyökeréből lunir lett... de azt nem
mondtam el, hogy mit csináltak ezalatt a gnómok. Ok ek-
kor már elég sokan éltek szerte a hegyekben, bár még töb-
ben voltak, akik elhagyták a világnak ezt a részét kelet
felé, mert féltek a háborútól, de akárhova is jutottak a ha-
jóik, többé nem hallottunk felőlük. Ám aki itt maradt, az
megtanulta, hogy találja meg a lunirt a hegy gyomrában,
legyen az bármilyen kevés. Azt meg már eddig is tudták,
hogyan lehet gyorsan tárnákat vájni a sziklába... igaz, a
korábbi módszerek akkor már nem működtek olyan jól,
mint azelőtt.
— Rendben, tehát valahogy megtaláltátok a lunirt -
igyekezett egy újabb kitérő elébe vágni Garad-Akszú. — És
aztán?
- A z t á n meg kellett olvasszuk. Ami nem volt könnyű,
mert akkora láng... nem is, inkább úgy mondom, hogy
olyan erős láng kellett hozzá, ami még a sziklát is elham-
vasztja. Ekkor válik ki a lunir, és ekkor lehet ötvözni. Már
ha ötvözni akarja valaki. Mert ez sem biztos, ugye. Fur-

82
csa egy anyag: ötvözés nélkül semmi hangja nincs: nem
koccan, nem csörög, nem cseng az üllőn, és mellé könnyű,
mint a tollpihe. Ha nem lenne olyan törékeny, ezernyi do-
logra volna használható.
—De a rideg valóság az, hogy könnyen törik - mondta
a hadúr. — Mesélj, akkor mégis mit szoktak belőle ková-
csolni? Már amikor nem ötvözik.
—Ékszert. Leginkább az elfek, mert szép, zöldes színe
van.
Attól tartok, ezzel kevéssé fogjuk elnyerni a trónus
tetszését — morogta Ma'an To Nar, majd hangosan így foly-
tatta. — De ti nem csak ékszereket csináltatok belőle, ha-
nem egy csomó másféle dolgot is, mindenféle színekben.
—Hát persze — nézett rá Trogf —, de azok mind ötvöze-
tek voltak! Még saját nevük is van.
—Úgymint? — kérdezte Apas szolgája.
—Zöldlunir, meg vöröslunir, meg kék-, fekete-, ezüst-
és holdlunir. Általában olyan a színük is, mint a nevük.
—Nem vagy benne biztos? — kérdezte Daniemma.
—Dehogynem. Gnómoktól hallottam, és a gnómok
mindet tudnak. De mi csak az első hármat készítettük el.
-Rendben — emelkedett fel ültéből a hadúr. — Akkor
most minden megjelent menjen, és szín szerint is válogas-
sa át mindazt, amit eddig lunirból valónak hitt, ügyelve,
hogy ne maradjon semmi olyan, ami nem zöld, vörös vagy
kék. A többi a zsákmány része lesz, amit holnap délben,
amikor a csata hőseit kitüntetjük, szét is osztunk.
—És én? — kérdezte a go-nommu, látva, hogy a vallatói
egymás után lépnek ki az ajtón.
—A te meséd holnap folytatódik - szólt, és enyhén bi-
cegve ő is elhagyta a sziklába mélyített tömlöcöt.
Amikor kiért, magához intette Garad-Akszút és Taga-
ri-Kamot.

83
 — Ki tudnátok valahogy sajtolni a nyers lunirt azokból
a törött kacatokból, amiket zsákmányoltunk?
—Ha a Láng urainak szolgái segítenének...
—Segítenek - szögezte le Ma'an To Nar. - Más?
—Tartok tőle — jegyezte meg a tudás vén papja —, hogy
azoknak a kacatoknak a megolvasztása veszélyes mutat-
vány. A mágikus tárgyak hajlamosak összegyűjteni emlé-
keket és érzéseket, amik ha kiszabadulnak, rátörhetnek a
környéken állókra. Ezt kevesen ússzák meg élve, vagy ép
ésszel. Segítene, ha megkérdezhetnénk a foglyokat, hogy
melyik tárgyat mire...
- N e m . Túl kockázatos. Épp elég gond, hogy etetnem
kell őket, és ezért nem tudom megakadályozni, hogy be-
széljenek. És ha nem lennétek az olvasztóműhely környé-
kén, mikor baj készül?
-Muszáj ott lennünk. Akkor kell kitalálnunk azokat
az igéket, amikkel a fortyogó fémelegyből ki tudjuk bű-
völni a lunirt.
- A k k o r viszont legyetek jelen többen, hogy legalább
egy túlélő elmondhassa, amit megtudott. És igyekezzetek
nem odaveszni.
Garad-Akszú bólintott, és kissé csalódottan nyugtáz-
ta, hogy így egyik isten hívei sem kutakodhatnak egye-
düliként.
Másfelől viszont sokkal könnyebb lesz álcázni a külö-
nös haláleseteket...

* * *

Másnap Ma'an To Nar a vezéri sátorban találkozott új-

ra papokkal és a pöttöm kovácsmesterrel.
—Mesélj nekünk a lunir többi fajtájáról! - szólt a fo-
golyhoz Garad-Akszú.

84
 —Rendben — mondta Trogf, aztán magasabbra rántot-
ta derekán a nadrágot, és nekikezdett. — Ott van először
is a zöldlunir, amelynek az a legérdekesebb tulajdonsá-
ga, hogy szorosan kötődik az időhöz, kovácsoljanak belő-
le bármit. Állítólag azért, mert akik adományként kapták
a titkát, jobb híján az idő tengerébe rejtették ellenségeik
elől, ahonnan csak ezredévek múlva bukkant elő — pont,
amikor elrejtői örökre és név nélkül eltűntek a semmi-
ben. Mindenesetre a zöldlunir kovácsolását az egyszerűb-
bek közt tartják számon, és az ősi fajok közül sokan jár-
tasak benne, mert nem kell hozzá más, csak napfény és
persze rengeteg idő. Megjegyzem: jóval több, mint ami
egy embernek megadatik. Az elkészült tárgy pedig aztán
öregíthet és fiatalíthat, felgyorsíthat és lelassíthat a kovács
kedve és a gazdája akarata szerint. A hozzá kapcsolódó
legismertebb mese szerint történt egyszer...
—Figyelj, apróság! — szólalt meg a hadúr. — Próbálj meg
először csak nagyon röviden mondani pár szót a minden-
féle lunirokról! Aztán majd mesélheted a különféle legen-
dákat napokon keresztül.
A go-nommu tartott egy kis szünetet, míg elgondolkod-
va megvakarta az orrát, aztán folytatta.
—Rendben. Akkor jöjjön, mondjuk, a vöröslunir. Ennek
a tapintása mindig forró, és szikrát szít, ha valamihez hoz-
zákoccan, és olyan erős tűz kell a kovácsolásához, amihez
semmi emberfia által rakott nem elegendő. Úgy tudom,
az első tárgyat, a Végtelent, amit belőle készítettek — ez
történetesen egy karperec volt, és Edomatban tűnt el hét-
százkét évvel ezelőtt -, egy elf készítette a vörös hold szí-
ne előtt, és a saját reménytelen szerelmét kovácsolta bele.
Sajnos nem tudta befejezni, mert széttépte egy asztrálúr,
akit az érzelmek háborgása csalt oda, és... rendben, lá-
tom, rajtad, ez a történet sem ragadott meg.

85
 Trogf köszörülte kicsit a torkát, aztán tovább magya-
rázott.
—Nem szóltam még a kéklunirról. Ez a gondolatok, öt-
letek és a tudás anyaga, csaknem mindenben a vöröslunir
ellentéte. A mesterek azt mondják, hogy a legnehezebb a
kovácsolásában az, hogy nem iszonyú hőben, hanem je-
ges fagyban, a kék hold fényében kell hozzá megolvaszta-
ni hozzá a fémet: erre ti nyilvánvalóan nem vagytok ké-
pesek. A kéklunirról tudnék mesélni a legtöbbet: a faj,
amelyik kitalálta, egész könyvtárakat hagyott hátra fém-
kristályba zárt szövegekből, és olyan hősökről írtak ben-
nük, mint Moo'ont, a krippek népéből, aki...
—Ugorjuk! — szakította félbe Garad-Akszú. — Mondjuk
a fekete fémre, merthogy úgy emlékszem, olyat is em-
lítettél.
—Ő, igen - felelte kényszeredetten a fogoly. — Bár in-
kább mesélnék a többiről. Ott van például az ezüstlunir
- folytatta sokkal lelkesebben amelynek titka már az
isteneké és a holtaké, merthogy azt a harmadik hold fé-
nyénél kellene kovácsolni, de az már nincs az égen. Ak-
kor tűnt el, amikor a nagy háború véget ért, és a sárká-
nyok aludni tértek.
Döbbenet ült ki az arcokra, és a mozdulatok egy pilla-
natra megdermedtek a levegőben.
-Miféle harmadik hold? - kérdezte Ma'an To Nar szo-
katlanul halk hangon.
- R é g e n volt az égen egy harmadik hold is - felelt
Trogf, akinek láthatóan nem tűnt fel, mennyire felkavarta
hallgatóságát a meséje. - Úgy hiszem, ezüstszínű lehetett,
vagy legalábbis ez lenne logikus. A tárgyak, amelyek a fé-
nyénél készültek, áthidalták a teret, és a repülés örömét
adták a halandóknak. Sajnos mára ezek mind megfeke-
tedtek, és átkokkal sújtják azokat, akik használni próbál-

86
ják őket. Pedig gyönyörű elfmunka volt valamennyi! Az
ifjúság erejét kovácsolták beléjük, a viharok hűvösében és
a vulkánok haragjában edzették, aztán ezüstszerszámok-
kal formázták őket, egy hozzájuk írt ének dallamára... Cso-
dálatos korok voltak azok, szabadok és féktelenek.
—Rég elmúltak - csóválta fejét lassan Apas papja. — Ele-
nyészett már az emlékük is.
—Igen - mondta a fogoly, aztán megköszörülte a tor-
kát, és folytatta. — Egyedül a holdlunirt nem említettem
még, mert az tulajdonképpen nem is teljesen önálló fajta,
hanem az eddigiek eggyé kovácsolása: a feketelunir élet-
erőt ad neki, a vörös érzelmeket, a kék gondolatokat és a
zöld emlékeket. A végeredmény pedig olyan tárgy lesz,
amelynek saját lelke van, és többnyire elég ereje ahhoz,
hogy azt tegyen, amit csak akar. A fiatal fajok feltehetően
nem is tudnának ellenállni a hatalmának.
—És hogyan készül? - érdeklődött a hadúr.
—Azt nem tudni. Talán annyiféleképpen, ahány ilyen
ereklye van.
—Akkor már valóban csak a feketelunir van hátra — szö-
gezte le a kínpap, és várakozóan nézett Trogfra.
—Az a fém... sokak szerint romlott, ami ha nem is igaz,
de tény, hogy kötődik a gonoszsághoz, és sokszor hordoz
átkokat. — go-nommu megcsóválta a fejét. — Az első ilyen
tárgy, valami baltakardféleség a Világ Gerincétől délre
született. Úgy hírlik, ma is ott díszeleg a kárhozott nép
királyának oldalán.
—Ez a lunir tetszik nekem — szólt mosolyogva a kínpap.
—Gondoltam, hogy így lesz - húzta a száját Trogf. - Élő-
holtak, démonok, kárhozat, kín és szenvedés: mi kellhet
még? Megmondom: egy csendes sírgödör a kovácsnak,
merthogy a munka kiszívja belőle az életerőt. Igaz, olykor
a tárgy későbbi használóiból is.

87
 —A hatalomnak ára van - mondta csendesen Garad-
Akszú. — Mit tudsz még mondani róla?
—Semmit — szögezte le a fogoly, és makacsul összezár-
ta ajkait.
—Ugye nem gondolod, hogy ezt elhiszem?
A másik tipródott egy kicsit, majd azt felelte:
- Ú g y értem, semmi olyasmit, aminek hasznát vennéd.
Talán pár régi legendát meg tanmesét, de azt mondtátok,
ma ilyesmivel ne fecséreljem az időt.

* * *

...Miután pedig a kovácsok letették a szerszámaikat, mert

előállt minden úgy, hogy lennie kellett, a győzhetetlen Ma'an To
Nar hadúr előszólította az első kovácsot, akinek derekán és mel-
lén büszkén feszült a seregeket kísérő fémművesek harmincréte-
gű sodronylánca, ősz szakálla pedig olyan hegyesen meredt előre,
mint egy vadkecskéé. Kérges markában apró fémdarabokat tar-
tott: zöldet, kéket és vöröset azok közül, amelyekről sem o, sem a
társai nem tudták megmondani, miből készülhettek.
Ezeket rakta aztán a kohóba, bogy aztán begyújtsa a katlant;
és amikor már olyan forró lett odabenn, mint a Láng urainak ke-
mencéiben, lassan meglágyultak a szilánkok. A kohóból kifoly-
va a bűvigék erejétől az olvadt fém vasra, rézre és egy harmadik
fémre vált szét, amely megszilárdulva olyan halványzöldnek tűnt,
mint a pincében sarjadzó növények, és csak valami tompa bongást
hallatott, amikor a kovács ráütött a vérveres kalapáccsal, melyet
Uron kovácsistennek szenteltek nagyapja idején.
„Halott!" - mondta az egyik segéd elfehéredett arccal. - Ez
a vas halott!"
„Nem" — szólalt meg a hadúr, aki Uron kovácsisten segített,
hogy meglássa valót. - Nem halott, csak néma. Mert amit meg-
ütöttél, lunir volt, nem pedig vas."

88
 Mondják, hogy ekkor egymásra villantak a kormos arcok-
ban fehérlő szemek, riadtan és tanácstalanul; aztán a legidősebb
mester megköszöridte a torkát, és csak ennyit kérdezett:
„És az... mire jó?"

* * *

Rót fény töltötte be a műhelyt, szörnyetegnek látszot-

tak az ott mozgó lények: a kovácsok verítéktől csillogó iz-
mai, Apas szolgájának kopasz feje és a kínpap olajjal ápolt
szakálla világítani tetszettek a sötétben. Egyedül a hadúr
alakját fedte árnyék.
Leszállt az éj mire elkészültek. A kohóban lassan alább-
hagyott az elviselhetetlen hőség, a katonák kivitték annak
a balszerencsés segédnek a tetemét, aki túl közel merész-
kedett az olvasztóhoz, és megkötözték azt a pár szeren-
csétlent, akiknek elvette az eszét a tárgyak pusztulásakor
felszabaduló mágia. Köztük volt a Láng urainak egyik
szolgája is, aki üres tekintettel és kínba dermedt arccal
meredt a kormos sziklára, és láthatóan nem érdekelte már
senki és semmi.
A maradék parázs által megvilágított helyiségben nem
maradt más, csak a papok kara és a hadúr. Utóbbi egy hal-
ványzöld, arasznyi fémrudat egyensúlyozott a tenyerén.
—Milyen könnyű - mondta tűnődve. Fáradtan csengett
a hangja, és homlokán elmélyültek a ráncok. Nem festet-
tek jobban a többiek sem. Egyedül Apas papjainak adott
némi tartást a frissen támadt büszkeségük, amit senki
nem mert felróni nekik: mert tény ami tény, ők jöttek rá
először az olvasztás módszerére.
—Ugye? - kérdezte Tagari-Kam bizalmaskodón. - Ez a
legkönnyebb fém, amit valaha megismertünk. Sokan azt
hiszik, hogy a mithrill könnyebb nála, de ez csak mese;

89
valójában csak nagyon vékonyra szokták kalapálni. Mert
úgy is kibír mindent. A nyerslunir meg szinte semmit,
sajnos.
—Talán csak van valami haszna — töprengett hango-
san Garad-Akszú —, végül is néma fém, és könnyű: olyan
pikkely vértet készítesz belőle, amelyben meg sem hallják,
ha lépsz.
- K i t érdekel, ha hallják? - A vezér arcát lassan ellepte
a pír. — Sőt, épp azt akarom, hogy mindenki felkapja a fe-
jét, ha valahol elmegyek, az átkozott mindenit.
—Esetleg a felderítők...
—Azok meg maradjanak észrevétlenek, ahogy eddig is.
Bújjanak az avar alá, ha kell. Ha már megtalálják őket,
akkor úgyis halottak, csodapáncél ide vagy oda - dühöd-
ten csapta az asztalra a fém rudat, de csak egy tompa puf-
fanás hallatszott. - Nem hiszem el, hogy ne lehetne olyas-
mit kezdeni a lunirral, aminek haszna van!
-A go-nommu azt mondta, ötvözik valamivel — szólt
Apas papja megszeppenten.
- Ü h ü m — mordult a hadúr. — És mégis mivel?
—Leginkább vassal. Vagy inkább fordítva, mert úgy
számoltunk, hogy az öntvényben húsz rész vasra csak egy
rész lunir jutott, és nyomokban néhány más fém. Egyéb-
ként az óezüstöt is rengeteg vassal ötvözik, úgy születik a
mithrill - tette hozzá mentegetőzve.
—És vassal ötvözve mennyivel lesz jobb az eredmény?
—Nos, ezt nehéz megjósolni. Nagyon sokat számít a
mágia, amivel a tárgyat készítik.
—Rendben - szusszantott Ma'an To Nar. - Úgy tűnik,
nem kevés igazságot hordoztak a go-nommu szavai. Kár,
hogy a mesékkel, amiket a rákövetkező napokban mon-
dott, semmire sem jutottunk. - Nagyot ásított. — Men-
jünk.

90
 Több szó nem esett. Az emberek kiléptek a rozzant aj-
tónyíláson, hogy sátraik felé vegyék az irányt, némán bic-
centettek egymásnak, amikor elváltak. A vezér jócskán ma-
ga mögé parancsolta a kísérőit - sokan rebesgették, hogy
mióta a zaeton igéző megbűvölte egyiküket, nem szível-
te a testőrök közelségét — és úgy indult neki a sötétnek,
mintha csatára akarná kényszeríteni. így hát nem vette,
mert nem is vehette észre, ahogy Garad-Akszú szeme rés-
nyire szűkül; bár lehet, hogy az nem volt más, csak a sűrű
felhők közül kibukkanó holdfény és az árnyékok játéka.
Alig száz méterrel távolabb, a zaetonok sátrai közé be-
kandikálva Ma'an To Nar észrevette, hogy a cölöpfal egy
gerendája hiányzik; rögtön megindult felé rendet terem-
teni enyhén bicegő járásával.
Az első döfés húsz lépéssel a védmű előtt, hátulról érte,
de elcsúszott a vértjén; a második meg el se találta tisztes-
ségesen, mert a gyilkos nem számított rá, hogy ez az ősz
szakállú ember ekkorát tud ugrani oldalra, és közben még
felé is suhint az öklével.
A sötétből négy újabb alak bontakozott ki, majd apró
lépésekkel közeledtek a némán hátráló hadúr felé.
— Tudjuk, hogy nálad van a go-nommuk kincse — mond-
ta végül a legmagasabb. — Add ide!
-Nesze: kapd el!
A következő pillanatban egy kést dobott fel, majd ol-
dalra vetette magát és rohanni kezdett. Hallotta a fájdal-
mas szitkot, ahogy az egyik rabló röptében rámarkolt a
pengére, és talán a vaktában utána hajított dobónyilak
hangját is, de nem törődött sem velük, sem a mögé szegő-
dő léptek zajával. Némán futott, talán attól tartva, hogy
a zaeton zsoldosok nem bocsátották még meg a történte-
ket, és a támadók oldalára állva állnak majd bosszút az
igézőjükért

91
 Amint meghallotta a sátortartó kötelekben felbukó em-
ber zaját, hátrafordult, kardot rántott és a legelöl rohanó-
ra támadt, akit társai annak rendje és módja szerint be-
le is löktek a pengébe; a férfi pedig — a vezér legnagyobb
bánatára — úgy bukott fel, hogy zuhantában kicsavarta a
fegyvert Ma'an To Nar kezéből.
A hadúr hátrált, nem is ok nélkül. Puszta kézzel állt
szemben két fegyveres rablóval a sötétben, akik húsz évvel
fiatalabbak és egy fejjel magasabbak voltak nála. Dühöd-
ten fújt, és csak akkor derült fel az arca, amikor a távol-
ban meghallotta a közeledő testőrök vértjeinek zörgését.
—Add ide - köpte a szót az elülső alak. — És akkor élet-
ben hagyunk. Gyerünk!
A vezér nem válaszolt, csak hátrált meggörnyedve, ma-
ga elé tartva sérült balját, miközben másik kezével egy
harcra alkalmas tárgy után tapogatózott a sátrak között.
Aztán amikor az egyik útonálló meglódult, gondolkodás
nélkül felé sújtott a fanyéllel, amely a markába akadt, nem
törődve azzal, hogy egy rozzant ásóra vagy egy törött lán-
dzsanyélre bukkant-e.
Ám a súlyos fej egészen más eszközhöz tartozott, úgy-
hogy miután az első támadó vérző arccal a földre hanyat-
lott, és a második sarkon fordulva elrohant, a hadúr föl-
emelte megmentőjét.
—Egy csatapöröly - dünnyögte. — Mit keres ez itt?
Az első hold ekkor újra előbukkant a felhők közül, és a
súlyos vasfej olyan vörösen izzott fel a fényben, mint a ko-
vácsok istenének szent kalapácsa.

* * *

.. .Miután pedig már túljártak a go-nommu eszén, és ke-

zükben tarthatták a nyerslunirt, egy ifjabb kovács lépett előre,

92
 akinek a szeme szürke volt, szája pedig vékony, mint a penge;
s minthogy jó emberfejnyivel nőtt társai fölé, a szárnyék geren-
dáinak magasságából hallgatta a győzhetetlen Ma'an To Nar
hadúr szavát.Ő pedig elmondott neki mindent, amit a zöldlunirról
addig
megtudott, és Uron isten áldását kérte rá, azt remélve, hogy az
egyszerit mesterek keze munkája által megszerezheti a go-nom-
muk titkait. A kovács tekintete pedig ködössé vált, mikor rájött,
hogy e munkája egyben az utolsó is lesz, mert a kurta emberi éle-
tet nem arra szabták, hogy azalatt idő jusson az ősi fajzatok cso-
dáinak véghezvitelére. Amit azonban vállalt, nem szegte meg, és
még húsz éven át ott maradt a Három-hegy völgyében segédei-
vel, és Nap-Sinnu színe előtt elkészítette a kardot, amelyet az if-
jú tajtékhercegek hordanak tíz- és húszesztendős koruk közt, és
amely gyorssá és ügyessé teszi őket harcban és tanulásban egy-
aránt. Mondják, hogy amíg százszor és ezerszer és tízezerszer rá-
ütött a pengére, a saját első fiáról mesélt neki, aki időnek előtte
meghalt, és hogy ennek a fiúnak az emléke teszi olykor szomorúvá
a fegyver gazdáit, mint ahogy azt Són-Tír papjai jósolták a Taj-
téktrónus urának színe előtt...

* * *

Másnap reggel Daniemma vonult be a vezéri sátorba,

frissen és kívánatosan, mint mindig.
—Csak nem fáj a hátad? — kérdezte minden bevezetés
nélkül. A hangja lágyan csengett, de szemében a részvét
nyoma sem látszott.
—Kicsit — dünnyögte a hadúr. — Ennyire látszik?
- N e m feltűnő. Vagy legalábbis sokkal kevésbé, mint
a többi sérülésed.
—Köszönöm - húzta el a száját. — És hallatszani nem
hallatszik?

93
 —Úgy érted, híre ment-e már a rablótámadásnak? -
kérdezte a papnő óvatosan.
—Igen. De az még jobban érdekelne, hogy mégis ki sut-
togta el a tábor körül lebzselő hullarablóknak, hogy pont
nálam kell a zsíros fogást keresniük.
-Sajnálom - felelt mosolyogva a nő. - Én és húgocskáim
az erdőben, és nem a táborban érezzük otthon magunkat.
—Ahhoz képest az aprónép kuckóját nem voltatok ké-
pesek megtalálni.
—Mert sosem láttunk még ilyet korábban — fújt a nő dü-
hösen. — Ha most kellene...
—Most kell. Küldd szét a húgaidat az Onoppu-kur he-
gyeibe! Tudnom kell, hol fekszik az aprónép többi szál-
lása.
—De... - Daniemma nagyon nyelt - miből gondolod,
hogy vannak még ilyen rejtekhelyek?
—Olvasgattam Tel-Durukban, még az indulás előtt.
Megnéztem, merre és mennyit haladhattak annak idején
Gadda-Húm hadúr seregei. A csata után pedig azt láttam,
hogy a go-nommuk évezredekig nem hagyják el a barlang-
jaikat, tehát ahol Gadda-Húm találkozott velük, ott ma
is kell lennie néhánynak. És mindezek mellett az elmúlt
napokban az embereim kivallattak néhány értelmesebb-
nek tűnő dolam'ant: sámánokat, főnököket, véneket. Már
a vadászok is sok érdekeset mondtak, és egyébként sem
szeretem a félmunkát. - A hadúr elgondolkodva dörzsölte
fájó oldalát. - Van még kérdésed?
—Ha elmentek a húgocskáim...
—Igen, egyedül maradsz itt a táborban, ahol újabban
csúf dolgok történnek éjszakánként. Nekem azonban szük-
ségem van rád, épen és egészségesen — itt Ma'an To Nar
tartott egy kis szünetet -, úgyhogy melléd rendelek né-
hány testőrt. Ők majd éjjel-nappal vigyáznak rád.

94
 —Igazán... figyelmes vagy — mondta a nő sápadtan.
—Én inkább úgy mondanám, hogy tanulok a hibáim-
ból.
A vezéri sátor szőnyegeire árnyékok vetültek: egy csa-
pat katona állt meg közvetlenül a bejárat előtt.
—Megérkeztek a testőreid, akik az új szállásodra kísér-
nek - intett kifelé fejével a hadúr, és közönyös arccal néz-
te végig, ahogy Daniemma elvonul.
Aztán várt pár percet, mielőtt Garad-Akszút hívatta
volna.
—Azt üzented, beszélni szeretnél velem — szólította meg
minden köszönés nélkül, amikor megérkezett. — Mi hírt
hoztál? Csak nem pergő nyelvű foglyaink találtak ki va-
lamit?
—Rosszabb.
Csendben lépkedett egy ideig, aztán folytatta:
—Üzenetet kaptunk Tel-Durukból. Találkoztam a fu-
tárral, és úgy gondoltam, legjobb, ha én magam hozom...
-Mesélj!
—Ahogy kívánod. - A kínpap nem vesztette el a nyu-
galmát. — Az üzenet szerint a bátor Umsza-Nur, aki a za-
fírszemű Azú-Ummasza király...
—Hagyjuk ezeket - szakította félbe a tirádát a vezér —,
magunk közt vagyunk. Szóval?
—A trónörökös fellázította Kal-Lit tartományt, és urunk
ellen vonult — mondta a pap, és arra gondolt, hogy az az
ostoba tökfilkó inkább csak bábu lehetett valaki más, ta-
lán éppen a tartományúr kezében. Szép és értékes persze,
de végső soron csak egy fafejű bábfigura.
—Mikor történt ez?
—Több mint egy hónapja.
—Es az a parancs, hogy vonuljunk vissza, és segítsünk
leverni a lázadást?

95
 Garad-Akszú lopva a másik férfi arcára pillantott, re-
mélve, hogy a nap fényénél többet ki tud belőle olvasni,
mint a sátor homályában. Csalatkoznia kellett: a hadúr vo-
násai most éppolyan fegyelmezettek voltak, mint a hangja.
Pedig a trónörökös régi ellenségének számított, úgyhogy
kapnia kellett volna az alkalmon, hogy hadba szállhat el-
lene; kivéve persze, ha ő is a go-nommuk hét nagy titkának
megszerzése után áhítozna. Két ilyen vágy között csatá-
nak kéne dúlnia, de ezen a dacos, kőből metszett arcon
ebből nem látszott semmi áz égvilágon.
Nem húzhatta tovább a választ:
- N e m , nem érkezett ilyen parancs.
- A k k o r maradnunk kell. — Száraz, nyugodt szavak.
—És ha az egészen bizalmas forrásaimnak hinni lehet,
Nuru-Galanna nem is fogja ezt üzenni.
-Miért?
—Azú-Ummasza szárazságot és porviharokat küldött
a trónörökös seregére - mondta a pap, miközben arra
gondolt, hogy akármilyen távolinak és közönyösnek tű-
nik a Tajtéktrónus ura, attól még mérhetetlen hatalom-
mal bír, amit használni is tud, ha úgy tartja kedve. Rá-
adásul, ahogy egyre újabb és újabb kőkörök épülnek, úgy
gyarapszik az ereje; legalábbis a régi idők krónikáival ösz-
szevetve.
—Elpusztult az összes ló és ökör — folytatta a beszámo-
lót -, és minden tíz katonából hét; egy-két nap, és oda-
vesznek valamennyien.
- A k k o r a bátor Umsza-Nurnak sem lehet sok hátra,
és hamarosan megürül Kal-Lit tartományi széke. Lesz mit
ajándékozzon az új trónörökös annak, aki leghamarabb
férkőzik a kegyeibe - nézett a kínpapra Ma'an To Nar. —
Garad-Akszú, neked úgy tudom, elég jók a kapcsolataid az
udvarnál. Talán szólhatnál pár szót a katonáim érdekében.

96
 — Mindent megteszek majd, de sajnos egyelőre ide lán-
col a kötelesség — felelte a kínpap, csalódottan nyugtáz-
va, hogy a hadúr seregével együtt itt fog maradni a he-
gyek közt, amíg a lunir titkát ki nem csikarja valakiből;
márpedig amíg a cölöperődöt el nem hagyja, elég kevés az
esélye, hogy valami sajnálatos baleset érje.
Igaz, legalább azt sikerült elkerülnie, hogy ő legyen
kénytelen elhagyni a tábort, ami elég rút fiaskó lett volna
annak fényében, hogy éppen ő hozta fel a trónörökös témá-
ját. Nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy a hadúr a sa-
ját fegyverét fordította ellene, és arra gondolt, hogy talán
nem is olyan ostoba ez a vénember, mint korábban hitte.
* * *

...Miután pedig Umsza-Nur menekülésének hónapjai véget

értek, és az áruló kárhozatba taszíttatott, a győzhetetlen Ma'an
To Nar hadúr hadai tábort bontottak, hogy útnak induljanak.
Ekkor lépett elő egy újabb kovács, hogy megszerezze a lunirok
harmadik titkát; délceg, széles vállú, mosolygós férfiú volt, aki
türelmesen hallgatta urának szavait. Alig pár nap alatt elkészí-
tette a hűtőkádba vezető vörösréz csöveket; de amikor a kovácso-
lásra került volna a sor, tanácstalanul nézte az öklömnyi fémda-
rabot, nem tudva, mivé is formázza; roppant markával tűnődve
morzsolta állát, mikor a hadúrra nézett.
„— Bilincset készíts! - parancsolta a győzhetetlen Ma'an To
Nar, Uron kovácsisten vasöklű híve. — Olyan bilincset, amely bör-
tönbe zárja az akaratot, és közönnyé silányít minden vágyat" -
mondta, mert megtapasztalta már, hogy a votah harcosait közön-
séges acél nem tartja vissza sokáig, és ha elszabadulnak, nagyobb
pusztítást visznek végbe seregében, mint az ellenség maga.
„- És nekem mit rósz feladatul?" - lépett előre az iménti mes-
ter társa. Makacs, mogorva özvegyember volt, az acélok legna-

97
 gyobb élő mestere, akinek nem okozott nehézséget mindent a had-
úr szavai szerint tenni, bár azt nem viselte könnyen, hogy fagyok
királyának papjai jeges szeleket és hófúvást idéztek műhelyébe,
és hogy csak Kék Hold-ldrig szeme előtt dolgozhatott. Végül az-
tán így is elkészítette azt az embernyi magas tükröt, amely jéggé
fagyasztja annak testét, aki beletekint, vagy ha nincs teste, hát
megdermeszti gondolatainak folyását. Mondják, mindjárt pró-
bát is tettek vele, és az Örvény jéggel morzsoló arcának papjai
versengtek az áldozattá válás kegyért...

* * *

Miután a kínpaptól elvált, a hadúr a tábor széle felé vet-

te az irányt. Hamarosan elérte a völgy egy távolabbi, ko-
pár zugát, ahol a birkák által rövidre rágott fűből úgy
meredtek ki a két ember magas mészkőszirtek, mintha
sárkányok félig elásott tojásai volnának. Itt kezdte keres-
ni, amiért jött, de egy darabig csak tanácstalanul kószált
a kövek között.
A füstszag vezette nyomra.
- N e m félsz? - kérdezte a tűz mellett gubbasztó ala-
kot, miközben letelepedett.
-Tudtam, hogy te érkezel — mondta a másik, és lassan
összecsavarta a jelekkel telerótt fakérget, amelyet eddig
böngészett.
-Persze, mert engem hívtál ide. És azt is tudod, miért
jöttem el? - érdeklődött a hadúr.
— Segítségre van szükséged. Mindenki azt kér Apas
szolgáitól, és illő adomány fejében meg is kapja.
-Segítség? Tőletek? - kérdezte Ma'an To Nar. - Őszin-
tén szólva többet vártam az írás papjaitól. A helyzet ugyan-
is az, hogy Garad-Akszú is talált egy módszert a nyers-
lunir kinyerésének módjára.

98
 —De csak pár templomszolgája élete árán! Mi is rá-
jöttünk, ráadásul elsőként, és közülünk nem veszett oda
senki.
—Nekem csak egy túlélőre van szükségem: aki elmond-
ja, mi az igaz és a mi a hamis Trogf meséiben, és hogy amit
a go-nommuk a mágiájukkal több emberöltő alatt véghez-
visznek, hogyan csinálhatjuk utánuk mi, emberek. A töb-
biek lelkéért pedig szebbnél szebb imákat mondatok.
—Mi képesek vagyunk rá! És mi leszünk azok, akik
megfejtjük a hét nagy titok maradékát, és kincset terem-
tünk a nyerslunirból, hidd csak el! A többi isten papjainak
reményük sincs a sikerre.
—Ne vegyél rá mérget. Tegarra hívei például azt mond-
ják, elég jó úton vannak afelé, hogy az egyik fajtából vég-
re fegyvert kovácsoljanak.
—Szerintem félrevezet téged. Nem lehet, hogy ennyire
előttünk járjanak, amikor nálunk minden tudás...
—Már nem. Egyébként gondolkodtál már azon, miért
tűnt el a go-nommuk tárnáiban annyi hittársad? És hogy
mi marcangolta szét azt a szerencsétlent, akit a kovács-
műhely mögött találtunk?
—Meg fogjuk tudni! Mint ahogy te is rá fogsz jönni,
hogy lopott kincs mindaz, amivel Garad-Akszú henceg,
Ma'an To Nar! Látnod kell, hogy minden bölcsessége a mi
agyagtábláinkon és köveinken nyugszik! Te vagy a vezér:
igazságot kell tenned!
Nincs igazság. És elmondom másképp, ha nem értet-
ted volna elsőre: nem érdekel, mit és honnan tudnak a kín-
papok. Nekem csak egy túlélőre van szükségem.
—Értem - bólintott komoran Tagari-Kam. — Tehát old-
juk meg magunk. De hogyan? A szavak és írás istenét nem
szolgálják démonok, mint a votah urait! Es hiába írtuk le a
Trogf nevű go-nommu összes meséjét, amit az elmúlt he-

99
tekben elmondott, és rostáljuk ki a lódításai közül az igaz-
ságot, egyhamar nem leszünk képesek felülkerekedni Te-
garra hívein.
—Pár napot még várnotok kell: talán addig beváltja ígé-
reteit Garad-akszú — szólt a vezér ellentmondást nem tűrő
hangon. — Ha pedig eljön az idő, akár segíthetek is.
- Apas szolgái nem lesznek hálátlanok — érkezett a fele-
let; aztán a szél felszította a lángokat, amelyek megvilágí-
tották a mögöttük ülő vénembert. — Aki pedig erővel csi-
kart ki tőlünk tudást, annak nem jár könyörület.
-Amondó vagyok magam is — ezzel a hadúr felállt,
majd magához intette testőreit, és vissza sem pillantva ma-
gára hagyta az öreget.

* * *

.. .Miután pedig a hadúr megértette az álmot, amit Uron ko-

vácsisten küldött rá, és rájött, hogy az igazi hatalmat a feketelunir
hordozza magában, elküldött három kovácsot, hogy közülük leg-
alább egy sikerrel járjon, és még a hadjárat vége előtt alkosson
valamit, ami elnyerheti a zafírszemű Azú-Ummasza kegyét. így
hát felkerekedtek a mesterek, és némi töprengés után az aprónép
barlangjaiban jelölték ki műhelyük új helyét, tudva tudván, hogy
munkájukat még éj közép idején is csak akkor végezhetik, ha a ke-
mence lángján kívül semmi más fény nem éri az izzó fémet. Ve-
lük tartott harminc szolga is, hogy a nyers sziklába üreget váj-
janak a három ólomkád számára, merthogy a feketelunirt forró
ólomban edzik, nem pedig vízben, olajban vagy más ártalmat-
lan anyagban.
A kovácsok egyike egyben Ug-Bogampapja volt, aki urkhvérű
lévén mindaddig csak a sereggel tartó söpredék közt érezhette jól
magát. Ott aztán kedvére prédikálhatott a tolvajoknak, hulla-
rablóknak és lotyóknak az istene hatalmáról. Sokan meghallgat-

lOO
 ták, mert kemény ökle volt, de a katonák közé eddig nem volt be-
járása. Épp ezért sötéten tekintettek maguk elé az a-namok és a
többi tiszt, mert úgy érezték, a korcs lény léte beszennyezi dicső
hírüket. Mondják, hogy ezt látva a győzhetetlen Ma'an To Nar
hadúr így szólott hozzájuk:
„Az ősök azt mondják, az urkhok Ug-Bogam nevű vezére,
akit ma milliók tisztelnek istenként, egy fekete fémből kovácsolt
áldozótőrrel véreztette ki a foglyokat Velaron felprédálásakor.
Ha így van, akkor ennek a korcs fajzatnak a vére őrizhet vala-
mit a titokból, amire zafírszemű királyunk vágyik..."

* * *

Amikor a hadúr a sátrához ért, Garad-Akszú várta a

bejárat előtt.
—Rosszkor jöttél, kínpap - vetette oda neki, de mielőtt
a sátrába léphetett volna, az elé állt.
—Várj! Mondd, mi történt Eli-Ake istennő szolgáival?
Az egyezség úgy szólt, hogy ők is kísérletet tehetnek a hét
nagy titok megszerzésére!
Nem értem, miféle egyezségről beszélsz — felelt a ve-
zér kimérten, és a kínpap rájött, hogy csúf csapdába csal-
ták őt annak idején. — És nem értem azt sem, mit akarsz
most tőlem.
Megtudni, miért őrzik a katonáid éjjel-nappal Dani-
emmát?!
Mert ezt parancsoltam nekik — Ma'an To Nar hangja
komoran csengett. - Remélem, kielégítő volt a válaszom.
—Egyáltalán nem! - A kínpap csaknem kiáltott. - A hí-
veim árulást és szentségtörést emlegetnek. Ha nem enge-
ded...
—Márpedig nem fogom elengedni. Apas papjai közül
immár túl sokat tépett szét valami vadállat ahhoz, hogy

101
azt véletlen balesetnek vagy a dolam'anok bosszújának
higgyem.
— És úgy gondolod, Hogy D a n n a . . .
— Ki más?! Köztünk szólva, egyébként hogy lennének
képesek a macskaistennő papjai kovácsoláshoz szükséges
bűvigéket alkotni? Márpedig nekem azt mondták, hogy
igencsak közel kerültek hozzá.
— Ezt nem tehette — mondta Garad-Akszú sokkal csen-
desebben.
— Dehogynem. Azt ne mondd, hogy te nem tetted vol-
na pontosan ezt az ő helyében.
A pap erre már nem szólt semmit; az öröm pedig, hogy
legalább a saját tettei nem lepleződtek le, lassan felülkere-
kedett Daniemma sajnálatán.
Pár pillanatig némán álltak, aztán a hadúr szólalt meg:
— Kerülj beljebb!
— Köszönöm. — Aztán belépve még hozzáfűzte: - És mi-
ért most csaptál le rájuk? Nem ért volna rá Tel-Durukban?
— Kicsit tartottam tőlük. Nem szerettem volna, ha ők
támadnak elsőnek.
—Ő, az első ütés elve, amit említettél, ugye? — A pap el-
mosolyodott. - Te csapj oda elsőnek, ha úgy érzed, a másik
támadni fog, vagy valami ilyesmi, ha jól emlékszem.
— Pontosan — felelt Ma'an To Nar, Uron kovácsisten hí-
ve, aztán ököllel torkon vágta. Nem adta bele a teljes ere-
jét, de Garad-Akszú így is hátrazuhant, aztán kínlódva
próbált levegőhöz jutni és térdre kecmeregni. — De van
még egy szabály: az első ütés akkora legyen, hogy többre
már ne is legyen szükség. Ezt tudnod kellett volna, ami-
kor útonállókat béreltél fel ellenem.
Félelem ült ki a pap arcára, és erősen megmarkolta a
kínok istenének nyakában lógó jelképét, miközben szája
néma szavakat formázott.

102 •
 —Ó, tudom, ha véredet venném, Tegarra bosszút állna
érted. Épp ezért a hóhérmunkát másra hagyom.
A sátor függönnyel elválasztott részéből torokhangú
kántálás hallatszott.
- M i n d j á r t látogatót kapunk — tájékoztatta a kínpapot
Ma'an To Nar, és mikor az megpróbált feltápászkodni, kí-
méletlenül gyomorszájon rúgta.
Aztán a kántálás félbeszakadt, és a vénember, akivel
pár napja a tábortűz mellett megállapodott, félrehajtotta
a függönyt, hogy utat engedjen a lénynek, amelyet meg-
idézett. A hadúr érdeklődve nézte a torz mivoltában is
emberszerű alakot, amint vízből formázott testével las-
san körbefolyta kézzel-lábbal kapálózó áldozatát. Aztán
vetett még egy pillantást a sátra hátsó részében a szőnyeg-
re festett ábrákra, meg a jégkőből faragott elnagyolt szob-
rocskákra, és közönyös arccal kisétált a sátorból.
Tagari-Kam, Apas papja pár perc múlva követte.
—Vége? — kérdezte tőle Ma'an To Nar.
—Igen — bólintott az. — És egy csepp vér sem folyt el,
ami felbőszítené az istenét.
—Azt hittem, a szavak és írás istenének papjai gyengék.
—Azok bizony. De sok hasznos tudásra tesznek szert az
évek alatt, mint láthatod. Mondd csak — fordult ismét a
sátor felé -, tényleg ő küldte rád a gyilkosokat?
—Elbeszélgettünk a rablókkal, akik ugyan nem látták
őt, de azt el tudták mondani, mikor és hol találkoztak ve-
le. Aztán pedig jelentést kértem az őröktől arról, ki hagy-
ta el a cölöpvárat az orgazdák sátorvárosa felőli oldalon.
Egy katona tudta volna, hogy erre sor kerülhet, de h á t . . .
— Megcsóválta a fejét. - Garad-Akszú nem volt katona.
- A rablókat tudtommal megölted. H a mégis vallottak,
az azt jelenti, hogy magad is értesz a mágiához — vonta fel
a szemöldökét a vénember.

103
 — Vagy mégsem öltem meg mindet, és egyszerűen csak
jók a vérebeim és a kínzómestereim. Esetleg a vajákosaim
- kacsintott a hadúr. - Tudod, szeretem, ha van a tarso-
lyomban néhány meglepetés.

* * *

.. .Amikor pedig dicső és értékes áldozatra volt szükség ahhoz,

hogy a tőr életerővel teljék meg, a győzhetetlen M.a'an To Nar
hadúr Daniemmának, Eli-Ake istennő főpapjának életét aján-
lotta. Mert addigra bizonyosságot nyert, hogy ő és társai gyilkol-
ták meg rútul Tagari-Kamot, Apas isten papját, és akit ezért a
hadúr a vonuló seregek törvénye szerint fogságba vettetett és vé-
gül a halálra ítélt. Amikor a főpapnő megtudta az ítéletet, sza-
badulni próbált, de hiába gyönyörű asszonyalakjának minden
bubája, hiába vad párducalakjának ereje és gyorsasága, végül
megölték és vérét vették. így aztán nem csoda, hogy a többi pap-
nő már nein tért vissza a katonák táborába, hanem szétszóród-
tak a környező erdőkben
Az áldozat után pedig a győzhetetlen Ma'an To Nar hadúr,
Uron kovácsisten vasöklű híve összeült tanácsadóival, hogy dönt-
senek az elkövetkezendőkről. Hosszas töprengés után arra jutot-
tak, hogy az aprónép ilyen titkok birtokában még akkor is örök
veszélyt jelent a zafírszemű Azú-Ummasza országára, ha a fen-
nen való istenek csodája folytán minden aljasságuk és alávaló-
ságuk dacára továbbra sem árulják el titkaikat más népeknek.
Hiszen ha azt erővel szerzik meg tőlük az urkhfté vagy más
fajzatok, akkor bizony tengerszívű királyuk ellenségeinek veszé-
lyes fegyvert adnak kezébe. így hát erősen megfogadták, hogy
bár most királyuk színe elé kell vezessen útjuk, visszatérnek az
Onoppu-Kur hegyei közé, hogy elpusztítsák a barlangi városo-
kat, kerüljön az bármennyi életbe. Aztán megindultak a Felhő-
birodalom felé, és nem telt bele fél év, a haduk erősen megfogyat-

104
kozva bár, de foglyokkal és zsákmánnyal tért vissza Tel-Duruk
városába.
Mondják, hogy azon a napon, amikor diadalmas seregük a
déli verőfényben végigvonult az utcákon, majd megállt a szent
helyeken, hogy a katonák az istenek áldásáért fohászkodjanak,
még a tenger is üdvözlést mennydörgött feléjük...

Rút nap volt; olyan, amilyet csak a nyálkás ködöket

böfögő hideg hónapok tudnak produkálni, ha az istenek-
nek épp rossz a kedve, és azt szeretnék, ha mindenki más-
nak is az volna. Valami esőféle szitált az égből, amit a
sarkok mögül meglepetésszerűen előrohanó szelek köny-
nyedén besodortak a kalapok és csuklyák alá; az ég pe-
dig olyan szürkének és csatakosnak tűnt, mint a nedves
patkánybőr. A tenger piszkoskéken morajlott — látható-
an nem döntötte el, hogy elcsendesedik, vagy hullámaival
megostromolja a raktárakat, úgyhogy egyelőre csak pár
habos tajtékfoszlányt köpött a part felé, és figyelmeztetés-
képpen a mólóhoz csapkodta a hajókat.
Tel-Duruk városa olyan szánalmas csendben gubbasz-
tott, mint egy vén, rongyos koldus. Egyetlen pontján hal-
latszott némi lárma: a Büszkeség és Bátorság északi ka-
puja felől, ahonnan a győzhetetlen Ma'an To Nar hadúr
diadalmenete indult.
- E z eddig olyan, mint egy gyászmenet - morgott lo-
ván a rettenthetetlen győző, és gondos célzás után egy tó-
csa kellős közepébe köpött.
Tény, hogy nem volt túl sok oka a vidámságra: dicső
menetét leginkább m u n k a nélkül maradt kikötői teher-
hordók, nyomorék koldusok, festett arcú lotyók meg utca-
gyerekek kísérték, merőben anyagias megfontolásokból.

05
A katonák lefogytak és legyengültek a hazafelé tartó hajó-
ikon, mert a vadul hullámzó tengerbe okádtak mindent,
amit csak le tudtak kínlódni a torkukon. Az arcuk beesett
volt és szürke, a ruhájuk piszkos és szakadt.
- N e m ártott volna pihentetni őket még legalább egy-
két hétig - mondta a vezérnek az álomúrnő papnője, aki
tőle jobbra léptette lovát.
—Nem hát. De azt mondtad, hogy király most akarta
a diadalmenetet — tűnődve feljebb tolta a sisakját. — Gon-
dolom, a szertartás miatt.
—Meglehet — bólintott az asszony, miközben hátrafe-
lé pislogott. - Sehol nem látom Daniemmát meg a hú-
gocskáit.
—Hát egy bizonyos kor felett az ember szeme már nem
hasonlítható a saséhoz — csipkelődött a hadúr, miközben
végigsimított párducbőr nyeregtakaróján.
—Ennek ahhoz semmi köze - fortyant fel N u r u - G a -
lanna. — Egyébként úgy volna illő, ha közvetlenül mellet-
ted kaptatnánk a seregedet kísérő legmagasabb rangú
papok
—Itt van valamennyi.
—És Garad-Akszú meg Tagari-Kam? — kérdezte az asz-
szony. — Gondolom, nem rejtőztek a Láng papjai közé.
— Meghaltak — felelt Ma'an To Nar. — Apas papjai közül
azt hiszem, egy sem érte túl az utat, ami nagy kár, mert
ők adták a legjobb tanácsokat a kovácsaimnak. De azt
hittem, ezt láttad már az álmaidban.
- A z álmaimban sok mindent láttam: életet is, halált
is. Sőt, láttam, ahogy legyilkolják Apas papjait - de nem
Eli-Ake istennő alakváltói voltak, és nem is mind Tegarra
pribékjei. Néhányan leginkább dolam'an ruhába öltözte-
tett crantai katonáknak tűntek. A te embereidnek. - Für-
készőn nézte a hadúr arcát.

106
 - T a r t o k tőle, kettőnk közül te értesz jobban az álom-
fejtéshez — vont vállat a vezér —, úgyhogy abba nem is ár-
tom bele magam. Az én feladatom, hogy a való világban
rendet teremtsek, és azt meg is teszem. A papokkal meg
kár foglalkoznod: a gyilkost elfogtam, kivégeztettem,
és nem örülnék neki, ha másról suttognának az udvari
népek.
—Az álmok olykor az igazat mondják — szólt feddőleg
Nuru-Galanna.
—Lehet — sóhajtott a hadúr. — Ami viszont biztos, hogy
akármilyen igaz is egy álom, olykor fejét veszik miatta an-
nak, aki elmondja. Ezért a bölcsek inkább hallgatnak.
N é m á n haladtak tovább. Mögöttük a sereggel vonu-
ló zenészek próbáltak valami ritmust előcsalni hangszere-
ikből, túlharsogva a szekerek nyikorgását.
Lassan átvonultak a városon, át a bokáig érő sárral bo-
rított utcákon, amelyek közül még a legszélesebb is úgy
kacskaringózott az ablaktalan vályogházak között, mint
egy törött gerincű kígyó. Néhányan fáklyát próbáltak
gyújtani a hideg szélben, mások hosszú zászlókkal pró-
bálkoztak, de az eredmény semmivel nem lett jobb. Végül
aztán a gyászos menet elérte az Alázat márvánnyal ékes
keleti kapuját, és feltekergőzött a közeli magaslatra, me-
lyet tavaly megfosztott nevétől a zafírszemű király paran-
csa, úgyhogy azóta csak Kopárdombnak nevezték.
A tetejére érve Ma'an To Nar leszállt a lováról, és az
egyik, ponyvával takart szekér felé intett, ahonnan hama-
rosan előkerült az utolsó fogoly: Trogf, a gnóm. Tétován
mozgott, kábán a belé diktált főzetektől, hajából és ruhá-
jából pedig a fekhelyül szolgáló szalmakupac szálai me-
redeztek.
—Itt az út vége, Trogf — mondta halkan a hadúr, miu-
tán a fekete kőtömbhöz sétált. - Gyere!

107
 —Hol va... többiek? — kérdezte az botladozó nyelvvel,
miközben lassan elindult felé.
—Meghaltak. Úgy tűnik, a törzsedből egyedül te ma-
radtál életben.
Az apró kovácsmester arcán könnyek kezdtek peregni.
- N e m . . . ezt ígérted! - dünnyögte vádlón.
- M a g a m és a seregem, sőt az egész Tajtéktrónus Biro-
dalom nevében ígértem neked az életedet meg a társaid
életét néhány meséért cserébe. És én be is tartom azt, amit
ígérek. De az istenek rendelték úgy, hogy a seregünkkel vo-
nuljon egy urkhvérű pap, akinek kénytelen voltam odaaján-
dékozni téged a társaiddal együtt, a hét nagy titok egyi-
ke ellenében. - Futólag elmosolyodott. - Mondtam már,
hogy nemrég befejeztem az első eszközt, amelyet ember
Iunirból kovácsolt?
—Az... mi? — Kíváncsiság derengett fel a gnóm szemé-
ben; szánalmas árnya régi valójának.
- M e g l e p e t é s - felelt a hadúr, de az arca ezúttal me-
rev maradt.
Pár perc múlva megkezdődött a szertartás, amivel ál-
dást kértek a visszatért katonák magjára, és az istenek se-
gítségét, hogy a távoli földeken szerzett sebek begyógyulja-
nak, a kórok eltávozzanak és az átkok megtörjenek. Végül
elhalkult a kántálás, bort hintettek a négy égtáj felé, majd
a fekete kőtömbhöz vonszolták a gnómot, és hozzáláncol-
ták a karjait.
—Nem lesz ez veszélyes? — kérdezte az álomúrnő pap-
nője.
—Teljesen kába a beléndektől meg a többi mérges gaz-
tól, amivel teletömtük. Nem lesz képes varázsolni.
—Néz te engemet, Trogg! - szólalt meg ekkor reszelős
hangon Ug-Bogam urkhvé rű papja. Amikor pedig a gnóm
felemelte a fejét, végighúzta a torkán az áldozótőrt.

108
 A penge fekete volt; tompán, minden fényt elnyelően
fekete.
Feketelunir.

* * *

Szürkületkor, az álmok órájában merült alá N u r u - G a -

lanna a ködös tengerbe, amely elborította Tel-Duruk szel-
lemvárosát. Jól ismerte az utat, de néhányszor csaknem
így is odaveszett, amikor a síkurak, árnytestőrök és enyé-
szetből szőtt viharok közt suhant a hely szíve felé.
Talán a halálom után én is az őrök közé állok, gondol-
ta szorongva.
Aztán megérkezett a helyre, ahol a tajtékszívű király
élt, és leborult előtte. Úgy lehet, talán földre zuhant az
éber oldalon, a füstölők körében is.
Különös gondolatok érkeztek hozzá: a Tajtéktrónus urá-
nak parancsai, kérdései, jóslatai és meséi, egyszerre el-
mondva több tucat hangon és torokból, nem is neki cí-
mezve, csak borzasztó erővel szerteszórva az álmok síkján.
Az entitás, aki egy birodalmat hasított ki magának az
anyagi világban, a dinasztia korábbi uralkodóinak jól-
rosszul összeolvadt lelke lehetett. De hogy volt-e a mag-
jában egy vezérlő akarat, arra még nem tudott rájönni az
Alomúrnő papnője sem.
Nézte az idomtalan, százarcú testet, melynek körvona-
lai éppoly változékonynak tűntek, mint színei. Próbált el-
feledkezni arról, milyen apró ő emellett a tudat mellett, és
igyekezett rájönni arra, hogy a hangok ereje alapján me-
lyik személyiség lehet ma a legerősebb.
—Fegyver kell és erő...
—Nem tűröm az aszályt...
—Hódítók jönnek és háború...

109
 —Nevet a Fekete Éj...
—Örökösöm haddal törjön az uúú\okra keleten...
— Uram! — szólalt meg az asszony a szellemek hangján. —
Uram, mi legyen Ma'an To Nar sorsa? Meggyilkolt mindenkit,
aki csak az útjába állt! Volt mersze megölni a főrangú papokat!
-Csak a mohóbbakat - érkezett a válasz.
A torz arcok némelyike felé fordult.
—Kedveli a kovácsisten — mondta az egyikük ellentmon-
dást nem tűrő hangon.
—De még nem a papja! - fakadt ki egy másik. — Túl sok a
tudás, túl sok bűn - áldozzon le a napja...
—Nem számít — érkezett a válasz egy harmadiktól. —
Az istenek közömbösek. A hadúrból pedig pap lesz, ha majd meg-
ismeri a többit is a hét nagy titokból.
—De azokra rájöhet más is — vetette fel Nuru-Galanna. —
Miért pont ez a kheton...
—Nem csak a titok számít, sőt talán egyáltalán nem az, ha-
nem az út, amin végigmegy érte - mondta egy újabb hang, de
a hozzá tartozó ajkakat a papnő nem tudta felfedezni. —
A lélek, amit tűzben és vérben edz.
—És akkor a lunirra mi szükség volt? — Az álomúrnő szol-
gája igyekezett lelke legtitkosabb zugába száműzni a dü-
höt és a csalódottságot, amit érzett.
—A hatalom gyökere lehet, ha eleget szereztek — szólalt meg
egy vénséges, nem emberi arc. — De amennyit eddig hozta-
tok, az játékszernek is kevés. Szerezzetek meg a go-nommuktól
mindent, amilyük csak van, aztán vájjátok ki az Onoppo-kur
hegyeinek gyomrát: mindez együtt talán elegendő lesz.
Aztán a tekintetek elfordultak az asszonyról, és az ar-
cok újra a semmibe és a mindenségbe szórták szavaikat.
N u r u - G a l a n n a hosszan hallgatta a hangokat; amikor pe-
dig úgy érezte, nem bírja tovább, elhátrált a hatalmas lény
elől, és visszatért az ébrenlét világában hagyott testébe.

110
 ... Miután pedig az elsőgo-nommuífeláldozták Tel-Duruk-
ban, azon a sziklán, ahol mindez történt, egy vékony ér fakadt.
Onnan pedig sós víz csordogált a tenger felé mindaddig, míg bá-
romszáz évre rá az egész hegyet el nem hordatta a zafírszemű
Azú-Ummasza, hogy sziklaköröket építsen belőle a város köré.
Úgy mondják, hogy a munkákat a győzhetetlen Ma'an To Nar
hadúr vezette, aki kheton létére ura lett Kal-Lit városnak és tar-
tománynak, főpapja a kovácsok istenének, és akit először nevez-
tek fekete fenségnek, mert megismerte a mélység minden gyerme-
keinek, a köveknek, tüzeknek és fémeknek titkait.
Azt beszélik, hogy miután puszta öklével kikovácsolta a
Khetonok Kalapácsát, amelynek acsargó kutyapofát formázó fe-
je a szivárvány színében ragyog, a saját lelkét költöztette bele; ez
adott erőt a fegyver forgatóinak, hogy számtalan csodás tettet vi-
gyenek. véghez. Am ezek elregélését immár a többi ékes szavú me-
séiére hagyom.
Mert lám, végére értem történetemnek; elmondtam mindent
úgy, ahogy az történt, nem másképp, hogy csak az igazság jusson
el a végtelen hatalmú Ahatas álmaiba! Dicsőség neki, aki har-
madik ezen a néven a Tajtéktrónus urai közül, s ekképpen min-
den vizek és földek ura e világon. Aki Meldan, Aél, Són-Tír
és a többi fennen való istenek kegyeltjeként őrködik népei felett,
akinek lábai nyomában kalász sarjad, akinek mosolyától kirü-
gyeznek a fák, és akinek imáira felhőket lehelnek llntanat hul-
lámai!
Kísérje őt örök álmában az öt elem, az ezer isten, a szellemek
és démonok áldása.
 A zedur hegység gnómjai
Bár nem szándékozom olvasóimat száraz földrajzi ismerte-
tőkkel traktálni, pár szót azért ejtenem kell a világnak er-
ről az eldugott zugáról, mely a Távol-Nyugatnak nevezett
vidéken, a Fendor-tengertől pár száz mérföldre keletre te-
rül el, messze a vörös és fekete lobogók játszmáitól.
A Zedur-hegység régi bányászvidék, ahol nemcsak ötöd-,
de negyedkori romokat is rejtenek a tölgyesek, és száz-
számra találni elhagyott tárnákat, amelyek a mélybe ve-
zetnek. Kincset ugyan nem rejtenek, a telérek is kimerül-
tek már, de itt-ott még ma is találni rezet, ólmot, ónt és
ki tudja, a mélységben mi minden egyebet.
Errefelé lapulnak a gnómfalvak, nem túl messze egy-
mástól, hogy annál könnyebb legyen meglátogatni a ro-
konokat, vagy akár kölcsönkérni tőlük egy srófhúzót. Az
aprónép köreiben családnak egy párt és annak gyermekeit
tekintik, a falun belül azonban, sőt a környező falvakban
is mindenki más rokon ilyen vagy olyan fokon.
Ezek után nem meglepő, hogy nincs családfőnek te-
kinthető legidősebb gnóm, aki a falu főnöke lenne; az vi-
szont már annál inkább, hogy ilyen vezető személy sem a
saját választásuk, sem az istenek kegyelme folytán nem ül
a nyakukba, hogy dirigáljon nekik.

113
 Talán nincs is rá szükségük.
Ha azonban valami miatt mégis teremnie kell egy ve-
zérnek, talán épp mert tárnaomlás van, orkok közelednek,
vagy a csöppségek egyike elszökik és eltéved az erdőben,
mindig akad egy, aki a többiek élére áll, és tekintélyét tár-
sai nem is vonják kétségbe soha; inkább segíteni próbál-
ják a tanácsaikkal.
Ennek fényében az emberekre olyannyira jellemző tör-
tetést, az igyekvők visszarángatását és a piócaszerű ragasz-
kodást a ranghoz igazán nem lehet a gnómok szemére
vetni... bár megjegyzendő, hogy a nem emberi fajzatok
közül ezek a hajlamok amúgy is csak a velejükig romlott
aquirokra jellemzőek.
N e m az aprónép naivitásával van tehát a gond, hanem
az emberi faj gyarlóságával.

Mielőtt a hatalmasok ostorozása a világvége próféciák

körébe vezetne, inkább e falvak boldog és dolgos hétköz-
napjairól ejtek pár szót: az aprónép tagjai a hálókamrákból
kikászálódva szorgalmas hangyák módjára mélyítik a tár-
nákat, túrják a földet, égetik a boksákban a szenet.
Amikor ünnepekre kerül sor, a falu apraja-nagyja ösz-
szegyűlik, és lelkesen adomáznak a korokon átívelő rég-
múltról és jelenről, a világ kis és nagy dolgairól, bátran és
bőséggel beleszólva egymás mondandójába. Bizton mond-
hatom, többet tanulnak ekkor a csemetéik, mint tennék
akármilyen neves egyetem katedrái előtt kornyadozva,
vagy poros kötetek unalmas sorait biflázva.
Ünnepeik változatosak és sokfélék: némelyek asztroló-
giai együttállásokhoz, mások évszakokhoz vagy a falu
szempontjából fontos eseményekhez kötődnek, mint ami-
lyen egy vándor érkezése. Mindez azonban nincs kőbe vés-
ve: ahogy egyik vagy másik jeles nap nyomtalanul elmúl-

114
hat, úgy alakulhat egy különlegesen szép napfelkelte össz-
népi vigadalommá. A lényeg ekkor is, mint mindig, hogy
őszintén, teljes szívvel vessék bele magukat.

S honnan e legendás buzgalom?

A gnómokat őszinte örömmel tölti el a szorgoskodás;
és ennek a csúcsa, a legtökéletesebb boldogság számukra,
ha jóllakottan, egy bütykös itóka társaságában leülhet-
nek egy üllő mellé, és a frissen olvasztott fémből legked-
vesebb szerszámaikkal elkezdhetnek készíteni... valamit.
Ezért talán e témát érdemes körbejárnunk, ha közelebb
akarunk kerülni az aprónép lelkéhez.
Hogy épp mit barkácsolnak, az igen változó, és talán
nem is olyan lényeges, hiszen az a fontos, hogy forogjon,
járjon vagy egyéb módon bár, de működjön, és lehetőség
szerint más legyen, mint a korábbi darabok. Valószínűnek
tartom, hogy a kísérletezés vágya és a felfedezés izgalma
hajtja az aprónépet, de az sem kizárt, hogy valami minden
g n ó m r a jellemző mágia ösztökéli őket erre — ezt sejteti,
hogy előszeretettel dolgoznak olyan anyagokkal (például
nemesfémekkel, drágakövekkel, lunirral), amelyek köztu-
dottan bűvös hatalommal bírnak. Ha pedig így van, ak-
kor talán magyarázatot is nyertünk arra, miért ódzkod-
nak beolvasztani vagy akárcsak szétszedni alkotásaikat,
annak ellenére, hogy a kiegészítés vagy akár egy nagyobb
szerkezet részeként történő felhasználás egyáltalán nem ti-
lalmas számukra.
Ezen elv alapján született meg például a Csatában Lé-
pegető Láncpörgető Fejetlen Oriáspáncél, amely egy idő
után harci kürttel, hálóvetővel és önjáró felderítőegység-
gel gazdagodott - ebben az állapotában készített róla ne-
hezen áttekinthető rajzot és feltételezett működésére ala-
pozott taktikai tanulmányt az Ikrek klánjából való Ode

115
Strynse. Utóbb ugyanez a szerkezet egy falmászásra alkal-
mas szögbelövővel és mászógéppel bővülve bukkant fel
Tyannar-Zyrchad romjainál, ahol egy erv kereskedő kara-
vánja találkozott vele; míg végül hatszáz mérfölddel ar-
rébb, a Lorn folyó mocsaraiban süllyedt el végleg, miután
egy alidari felderítőcsapat szeme előtt vesztett csatát az
ott honos gyíklényekkel szemben.
Készítőjéről és viselőjéről mindmáig semmit nem sike-
rült megtudnom.

Ha már szóba került a Zedur-hegység vidéke, hadd

említsem meg Kahre városát, a mechanika ynevi felleg-
várát, amelynek neve bizonyára ismerősen cseng olvasóim
fülében. Aki járt ott, tudja, milyen csodáknak hona, aki
pedig nem, remélhetőleg el tudja képzelni — mert bármily
szentségtörés, e város ehelyütt a gnómok falvaihoz való
közelsége miatt fontos.
Más kutatók is céloztak már arra, hogy Gilron renegát
kovácspapjai talán nem istenüktől, hanem a helybéli né-
pektől tanulták el mesterségük fortélyait, sőt olvastam
Lustem Garduno azóta indexre tett esszéjét, melyben ma-
gát Honorius Caldinbras mestert feltételezte titkon gnóm
származásúnak.
Ami nyilvánvalóan badarság.
Annál érdekesebb azonban a szintén a Zedur-hegy-
ség közelségében málladozó Kroval városának esete, ahol
megtagadták nem csak a kereket és a vasat, de régi idők
összes történetét is. Furcsa, pusztuló világ ez, amely részle-
tekbe menően helyezkedik szembe mindazzal, ami a gnó-
moknak fontos — és ha így van, akkor azt nyilván jó okkal,
éspedig valami keserű csalódás miatt teszi.
Jómagam e logika mentén egyedül arra gondolhatok,
hogy az aprónép segítsége itt csúfos kudarccal végződött,

116
és bízom abban, hogy Kahre nagyobb szerencsével jár a
távoli jövőben.
Gilron hívei megérdemlik ezt, úgy hiszem.
Az igazi kérdés azonban: miért segítenek egyes váro-
soknak a gnómok? Miért vállalják a kockázatát, hogy tudo-
mást szerezzenek róluk, elherdálják titkaikat és elrabolják
kincseiket, aztán szabad prédái legyenek a kóborló ork-
törzseknek? Miért áldozzák idejüket az emberekre?
A puszta jó szándék miatt tennék?
Kétlem.
Attól tartok, ha ennyire fontos nekik az ügy, akkor kap-
csolódik valahogy felfedező, kísérletező kedvükhöz; és ha
így van, akkor nagy valószínűséggel azért adják a tudást
az emberi nem kezébe, hogy lássák, mire megy vele. Ha pe-
dig így van, akkor csak reménykedem, hogy a kahrei kí-
sérlet sikeresebbnek bizonyul, mint az elődje.

Peluchon d'Sechoutse: Szemelvények

furcsa népekről és különös fajokról
XVIII. fejezet — A gnómok
részlet
 Sean Malory

Ha a Zedur-hegység gnómtelepei kerülnek szóba, a kül-

világ népei hajlamosak összetett, milliónyi apró fogaske-
rékkel és rugóval felszerelt, finoman percegő gépezetre
gondolni. Tartomány méretűre duzzadt óraszerkezetre
vagy csilingelő-cserregő, végtelen hosszú dallamot játszó
zenedobozra; egy olyan kifejezetten kaotikus masinára,
melynek működéséhez nem csak a hajtókarok és fogaske-
rekek, szelepek és rugók, de még a legkisebb és haszna-
vehetetlennek tűnő apró csavar és alkatrész is nélkülöz-
hetetlenek.
A gnómok kétségkívül egyetértettek volna ezzel a vé-
lekedéssel, legfeljebb azzal egészítették volna ki, hogy ha-
talmas műhelycsarnokaikban zakatoló rendezétt káosznak
ők éppúgy részei, mint a szelepek és hajtókarok. Méghoz-
zá határozott céljuk és szerepük van, hiába tűnnek a kül-
világ szemében mindahányan egyformán tudálékos ezer-
mesternek, lánglelkű feltalálónak vagy őrült zseninek.
Ritkán ugyan, de időről időre felbukkant közöttük egy-
egy ifjonc, aki csak nagy sokára találja meg a helyét — ha
megtalálja egyáltalán. Ahogy a bölcs öregek mondanák, a
Sors, a Nagy Kovács jó okkal edzette és kalapálta tovább
a szükségesnél. Időnként félretette, pihentette az anyagot,

119
hogy aztán újra izzásig hevítse és új, addig ismeretlen for-
mába öntse.
Ilyen útkereső ifjonc volt Gramriff is, Ritgr egyszü-
lött fia. Ahogy társai közül sokan, ő is számos mesterség-
be belekóstolt már, de nem lelte a helyét a szakadatlanul
nyüzsgő közösségben.
Akármibe kezdett, balul sült el. Mintha különös érzé-
ke lett volna hozzá, hogy bármi is akad a keze ügyébe, a
végén, a legutolsó pillanatban elrontsa. A mesterek egy
egyszerű menetvágót sem mertek rábízni.
Nem volt ez mindig így.
Gramriff születését biztató égi jelek kísérték: a bal ke-
zén hat ujjal jött a világra. Egyes gnóm legendák szerint
magának a Teremtőnek sem tíz, hanem tizenegy ujja volt,
de legkisebb a világ megalkotásakor valahogy elkallódott.
Hogy valami terve lehetett vele, mi sem mutatta jobban,
mint hogy ez a különös elváltozás időről időre felbukkant
a gnómok között.
Néha nagy szerencsével járt ez, néha nagy bajjal. Sok
ezer esztendeje egy Hanrfi nevű gnóm megalkotta az el-
ső fogaskereket — azóta is áldották a nevét. Egy másik,
Kronli pedig feltalált egy robbanó gyúelegyet, ami szinte
kettőbe tépte a Zedur-hegységet.
Eleinte úgy tűnt, Gramriff maga is a Hanrfi-félékhez
fog tartozni, mert alig pár hetes lehetett, amikor már a
bölcsője fölé lógatott csörgőt bütykölte. Kiskölyökként
meghökkentő szerkentyűket fabrikált, vele egyidős tár-
sai csak ámultak: az ő játékai nemhogy mindig m ű k ö d -
tek, de úgy működtek, ahogy elképzelte. Gramriff so-
ha nem használt tervrajzokat; ha egy ötlet megfogant
benne, addig nem nyughatott, míg meg nem valósítot-
ta. Sőt, az is gyakran előfordult, hogy ha a markába vett
néhány fémdarabot, faforgácsot és pár csavart, az ujjai

120
önkéntelenül összeeszkábáltak valami furmányos szer-
kezetet.
Talán túl fiatalon mutatkozott meg tehetsége, mert se-
hogy sem találta a helyét. Trükkös masinái, miniatűr szer-
kentyűi csak arra voltak jók, hogy mind több bosszúságot
okozzanak. Egy-egy jól sikerült csínytevés után néha na-
pokig is eltartott, mire Gramriff bűnbánó arccal az ösz-
szes szerkezetet begyűjtötte, hogy aztán némi tökéletesí-
tés után még nagyobb kalamajkába keveredjen.
Egy darabig mindent elnéztek neki, mert mire tízéves
lett, tudása már a mesterekével vetekedett. Talán az egész
Zedur-hegységben nem akadt hozzá fogható ifjonc, még
a hosszúra nyúló gnóm emlékezet sem nagyon ismert hoz-
zá hasonlót. Erős benne az ősök vére, mondogatták a mes-
terek is.
Akadtak aggodalmaskodó hangok is. Tulajdonosaik -
többnyire azok a mesterek, akiket Gramriff jó párszor
megtréfált már — attól tartottak, ha nem komolyodik meg,
ha nem tanul meg időben uralkodni a képességei fölött,
valami nagy szerencsétlenséget fog okozni haszontalan
szerkentyűivel.
Mint utóbb kiderült, nekik lett igazuk.

* * *

A baleset nem sokkal Gramriff mestervizsgája előtt kö-

vetkezett be.
Az efféle megmérettetés komoly vízválasztónak számí-
tott egy gnóm életében. Előtte lehetett akármilyen ügyes
kezű, ismerhetett akárhány fortélyt, csak ígéretes ifjonc
maradt. Ami a vizsgát magát illeti, a mesterek soha nem
írták elő, pontosan mit is kell bemutatni, bár célszerű volt
olyasmivel próbálkozni, ami nem csupán kellőképpen ra-

121
finált, de méltó a gnóm hagyományokhoz és valami úton-
módon a műhelycsarnokokban is hasznát látják.
Gramriff csak ettől az utóbbi kitételtől tartott, mivel
addig jobbára csak bosszantó szerkezetek fabrikálásában
jeleskedett. Éppen ezért jóval megfontoltabban dolgozott,
mint szokott, de így is pár óra alatt elkészült az első vál-
tozattal.
Az alkotás egy kölyökkutyára emlékeztetett, kajla füle-
ivel, tömpe orrával mosolyt csalt volna még a legzordabb
vizsgabiztos arcára is. Apró gombszemei élénken csillog-
tak, mintha értelem pislákolt volna bennük. A vékony bur-
kolat alatt az apró alkatrészek úgy fonódtak egymásba,
mintha mindig is egységes egészet alkottak volna. A jó-
szág ügyesen lépdelt, mellső lábait szükség esetén fogóka-
rokká tudta alakítani. Gramriff elképzelése szerint amo-
lyan rugóra járó segítőtársként szolgált volna a műhelybéli
munkához.
Később nem tudta megmagyarázni, hogy a meglévők
mellé miért rakott még két pár lábat, a mancsok helyé-
re mikor kerültek a törékenynek tűnő, de mégis erős uj-
jak. N e m emlékezett rá, mit keres a gyomor környékén
a naftával üzemelő apró kazán, vagy egy egész műhely-
re való beépített szerszám a gerinc mentén. Ami azt illeti,
az egész alkotási folyamat összemosódott, az órák, a na-
pok összefolytak. Ahogy mormolva-dünnyögve újabb és
újabb elemeket épített be, tagjaiból szinte kiszállt min-
den erő, a szemhéja elnehezült, ujjai azonban egyre für-
gébben jártak.
Csak arra eszmélt fel, hogy az utolsó szegecs is a helyé-
re került, és már nem maradt alkatrész a keze ügyében,
amit beépíthetne. Döbbenten meredt az előtte mozgolódó
gépezetre. Legalább négyszer nagyobbra nőtt, és minden
korábbi báját levetkőzte. Teljesen ismeretlen konstrukció

122
zakatolt előtte! Számtalan fogókar és kapaszkodóláb, bor-
dakosárból meredező szelepek és dugattyúk: csupa szög-
let és hideg funkcionális megoldás.
A masina egy darabig várt, majd amikor úgy érzékel-
te, teremtője nem helyez belé újabb alkatrészt, nekiiramo-
dott. Gramriff meglepetten utána kapott, de a semmiből
előkígyózott egy hosszú, szelvényezett farok, és lesújtott a
halántékára. Az ifjonc eszméletlenül hanyatlott a földre.
* * *

Órákig fel sem tűnt, hogy a masina szabadon kóborol

a járatokban, pedig minden útjába akadó fémtárgyba be-
lekóstolt. Emitt letört csatlakozók és arasznyi csődarabok,
amott szétszórt fogaskerekek és tenyérnyi rézlapok mutat-
ták, merre járt.
Talán hetekig, hónapokig sem vették volna észre a je-
lenlétét, mert a gnómok elég sajátos módon értelmezték
a rendet. Ha útjukba akadt néhány félredobott szerszám
vagy alkatrész, biztosak lehettek benne, jó okkal hever
ott, és tulajdonosa csak valami fontosabb feladat miatt
hagyta ott heverni őket.
A műhelycsarnokokban azonban minden csilingelés,
kerregés, minden kopácsolás, búgás és kattogás összhang-
zatot alkotott. Külvilági fül számára nem hasonlított sem-
miféle szabályos dallamra, sőt órák leforgása alatt me-
nekülésre késztettet volna bárki idegent, de a gnómok szá-
mára nem létezett kedvesebb muzsika.
így a mesterek egy idő után felfigyeltek Gramriff elsza-
badult masinájára. Pontosabban a sorra fals hangot adó
roppant szerkezetekre, a ki-kihagyó, vagy ütemtelenné vá-
ló dübörgésre.

123
 Hariff mester, aki elsőként megpillantotta, alaposan
pórul járt. Hiába próbálta ugyanis leválasztani a különös
masinát a tárcsás csévélőgépéről, az megzavarodva csap-
kodott, mint egy veszett patkány, karmolt, harapott, és
jócskán helybenhagyta a meglepett mestert. Aztán a rack-
lagépezet — ahogy később elnevezték —, alighogy kiszaba-
dult, kibontotta leheletvékony szárnyait és eltűnt a mű-
helycsarnok mennyezetéről lógó cseppkövek közt.
A mesterek csakhamar megállapították: a szinte eleven
szerkezet tudatosan gyűjti be az alkatrészeket, de hogy mi
végre, csak találgatni tudtak. Abban viszont bizonyosak
voltak, meg kell állítani, még mielőtt komoly kárt okoz.
Egy elszabadult gnóm masinánál nincs ugyanis veszedel-
mesebb, főleg ha sorra rongálja meg a telep hosszú ideje
zavartalanul működő gépezeteit.
Rögtön keresőcsapatokat állítottak fel és csatárláncban
fésülték át a járatokat. Kinek mi akadt a keze ügyébe,
vagy mit bírt összeeszkábálni hirtelenjében, azzal indult
neki. Előkerült néhány rugóra kipattanó hurokvető szer-
kentyű, húszujjas finommarkoló, de még egy tízszeresére
nyúló, eltéphetetlen hálókat szövő masina is, míg a több-
ségnek be kellett érnie egyszerű kötelekkel, kampós végű
botokkal és fogókesztyűkkel.
Am hiába volt a nagy igyekezet, az elszabadult masinát
sehogyan sem bírták fülön csípni, sorra kicsúszott kezeik
közül, és csődöt mondtak trükkös szerkezeteik is. Végül
az egyik műhelycsarnok alatt, a naftaraktárnál szorítot-
ták sarokba. Ekkor már medvénél is nagyobbra nőtt, fo-
lyamatosan zakatoló-sziszegő hangokat hallatott, egyik-
másik alkatrésze vörösizzásig hevült. Ki tudja, mivé ala-
kult volna, ha az egyik az egyik távmarkoló fémujjai szik-
rát nem csiholnak, és jó másfél tucat naftahordó be nem
robban.

124 •
 A tűzvihar másfél tucat meglepett mestert és inast vál-
toztatott hamuvá egy szempillantás alatt, beomlasztott jó
pár járatot, megroggyantotta a központi műhelycsarnok
három fő merevítőoszlopát. Évtizedes munkával épített és
finomított szerkezetek garmadája vált a lángok martaléká-
vá, vagy rongálódott meg végzetesen. Mindenfelé szikrák
és olvadt fémcseppek záporoztak, a fából faragott alkatré-
szek azzal fenyegettek, hogy az egész telepet beterítik foj-
togató füstjükkel.
A felcsapó lángokat azonban, hála a minden sarkon ott
sorakozó homokosvödröknek, de leginkább a bőséges ta-
pasztalatnak, sikerült pár óra leforgása alatt megfékezni,
így is jó darabig eltartott, amíg az összes tűzfészket fel-
számolták. A zsíros füst még sokáig vastagon ülte meg a
járatokat és a boltozatos csarnokokat.

* * *

A m i Gramriffot illeti, csak napokkal később találták

rá a leomlott törmelékek alatt. Félrebeszélt, magas láz kí-
nozta, hideg veríték gyöngyözött a homlokán. Inkább volt
holt, mint eleven, és még sokáig nem tért magához.
Eközben a mesterek azon tanakodtak, mi legyen a for-
rófejű ifjonc sorsa. Mi lesz, ha következő találmánya en-
nél is több bajt hoz rájuk? Még a végén az egész telepet el-
pusztítja, sőt a Zedur-hegység helyébe is lyukat robbant!
Létezett egy régi jóslat, mely szerint épp egy hat ujjal
született gnóm lesz majd a nagy tervező, a végső szakér-
tő, aki még az ezerszeresen átkozott Kronlinál is súlyo-
sabb veszélybe sodorja fajukat. A jövendölés szavai csak
úgy emlegették: a kéz, mely egykor majd a gnómok vég-
zetét hordozza.

125
 A Zedur-hegység gnómjai nem számítottak kifejezet-
ten babonás népnek, mechanikus szerkezetek uralta, jó
előre kiszámítható világukban alig jutott hely a hiedel-
meknek. Ám Gramriff üstökösszerű pályaívét és a rackla-
gépezet pusztítását látva elbizonytalanodtak.
Néhányan azt javasolták, talán valamelyik külország-
béli kolóniához kellene küldeni, s ha valóban nagy veszélyt
jelentene a gnómokra, legalább a Zedur-hegység telepei
épségben maradnak. Mások épp ellenkezőleg, amellett
érveltek, végzetes hiba lenne szem elől téveszteni, hiszen a
mesterek még időben közbeavatkozhatnának.
Azt nem tudni, mi jutott el a heves vitából Gramriff
tudatáig, de amikor hosszú hónapok után magához tért,
családja legnagyobb bánatára egyre csak azt hajtogatta,
nincs érzéke a furfangos szerkezetekhez. Hiába kérlelték,
hiába könyörögtek neki, nem árulta el, miért cselekszik
így: attól félt, már azzal is előidézi a bajt, ha beszél róla.
Amíg delíriumos álomban feküdt, szeme előtt sosem
volt találmányok vonultak fel: tengersok lábon araszoló,
hegynyi erődök, gigászi repülő szörnyek, gyilkosan haté-
kony, füstöt-lángot okádó gépmonstrumok, és milliós ár-
mádiákat elsöpörni képes csatapáncélok.
Máskor kíméletlen hadi röppentyűk elevenedtek meg,
amelyek szempillantás alatt egész városokat törölnek el
a föld színéről. Robbanófejes nyílvesszők, olthatatlan lán-
got köpő ballisták, villámszóró lövedékeket vagy forró
lávát vető katapulták. Temérdek olyan pokolbéli gyilko-
lóeszköz, amelyek nemhogy a Zedur-hegység gnómjait,
de még Kahre őrült puskaműveseit sem kísérthették ed-
dig soha.
Eleinte nem sejtette, honnan eredhetnek ezek az álmok.
Aztán egyszerre csak megértette: a hatodik ujj súgja neki
ezeket. Valami izzott a bensőjében, fortyogott, mint a ki-

126
törni készülő láva — megmagyarázhatatlan erő húzta egy-
re inkább Kronli útja felé. És ahogy az igazán hatékony
gyúelegyhez, elegendő lett volna egyetlen szikra, egyetlen
apró csepp, egyetlen, általa megalkotott masina.
Gramriff ezért nem mert többé a kezébe venni csákány-
nál és vésőnél bonyolultabb eszközt. Vagy ha mégis, úgy
az utolsó pillanatban szándékosan elrontotta a barkácsolt
szerkezetet, olyannyira elhatalmasodott rajta a rettegés
attól, hogy egyszer valóságos szörnyeteg válik belőle, és
olyasmit alkot, ami lángba borítja az egész Zedur-hegy-
séget.
A mesterek kézről kézre adták, de egyikük sem jutott
vele sokra. Egyesek szerint a racklagépezet minden erőt ki-
szívott belőle, azért került ilyen állapotba, mások úgy tar-
tották, súlyos bűntudat gyötri. így vagy úgy, de képessé-
gei sokáig alig haladták meg egy bölcsőben heverő kis-
dedét.
Beriff, az alkimista mester sajátos gyógymódokkal kí-
sérletezett, maga kotyvasztotta medicinákkal, majd hi-
deg-meleg váltófürdőkkel próbálta kizökkenteni levert-
ségéből. Az idős Mugharr az alapoktól indulva próbálta
tanítgatni, hasztalan. Látszólag még a gnóm apróságok-
nak szánt építőjátékok, logikai feladványok is túl bonyo-
lultnak bizonyultak.
A végtelen türelmű Wrikk mester évekig küszködött
vele, de arra jutott, jobb lesz távol tartani a finomabb
m u n k á k t ó l , az óraszerkezetektől, precíziós masináktól,
mert minden erőfeszítése dacára egy egész műhelycsar-
nokra való selejt kerül ki a kezei közül.
Gramriff ide-oda csapódott a mesterek között, hol pár
napot, hol hónapokat töltött mellettük. Hiába igyekezett,
sehogy nem találta a helyét, pedig semmire sem vágyott
jobban. Egyre hallgatagabb és magányosabb lett egy olyan

127
közösségben, ahol a hagyományos értelemben vett ma-
gánélet nem létezett, a suttogás és a kiabálás egymástól
alig különbözött, ahol egy beszélgetésbe bárki bármikor
bekapcsolódhatott, ha úgy tartotta kedve, s ahol hálószo-
ba magánya is társadalmi eseményszámba ment.
Végül Brarf mester vette pártfogásába. Az idős gnóm
büszkén viselte az önmaga által kreált tárnamester titu-
lust, mivel egyedül a sziklafúrásban lelte nagy örömét,
és csak a saját tervezésű fúrófejei és markolókanalai érde-
kelték.
Mindig újabb és újabb formákkal próbálkozott, azzal
sem törődött, hogy néha kérés nélkül fúrt kisebb-nagyobb
üregeket, vagy önmagukba hajló, felesleges járatokat. A kí-
sérleti fúrófejek azonban rendre beszorultak, így egy
olyan tanítványra, akinek kezében épp a véső és a csákány
áll legjobban, nagy szüksége volt.
Talán még így sem tartott volna ki Brarf mester mel-
lett pár hónapnál tovább, de a vénségnek akadt egy másik
tanítványa is, saját unokahúga, Rewika. Gramriffot való-
sággal megbabonázta a lány fitos orra, bájos szeplői. Addig
is ritkán szólalt meg, de ha Rewika közelében tartózko-
dott, úgy érezte, a szíve annyira erősen dobog a torkában,
hogy egy hang sem jön ki a torkán. Ezért ha tehette, a ma-
ga suta módján saját kezével formázott gránitrózsákkal,
kőzetből kicsípett apró kristályokkal kedveskedett neki.
A lányt mulattatta az ifjonc határtalan lelkesedése, de
inkább testvéröccsét látta benne, aki helyett neki kell el-
tűrnie bácsikája zsémbes természetét és lehetetlen kí-
vánságait. Ilyenekből minden napra akadt egypár, Brarf
mester ugyanis nem sokat törődött az ásógépével, csak a
fúrófejjel. így Rewikára hárult a feladat, hogy üzemképes
állapotba pofozza a masinát az öreg — olykor meglehető-
sen hajmeresztő — próbálkozásai után.

128
 * * *

így történt, hogy egy nap egy járat fúrása közben külö-
nösen kemény sziklafalat fedeztek fel. Miután Brarf mes-
ter legújabb kísérleti fúrófeje csődöt mondott, a hagyomá-
nyos módszer következett: kénytelenek voltak csákányt
ragadni. Akármilyen keményen dolgoztak azonban, egy
lepedőnyi függőleges felületen nem jutottak túl.
Gramriff meglepődve figyelt fel az anyag mintázatára,
sőt a kőzet árnyalata is elütött kissé a szomszédos falaké-
tól. Ami azt illeti, túlságosan szabályosnak találta a ha-
tárvonalait. Izgatottan megvakarta az orrát, majd óvato-
san a falra tapasztotta a fülét, és megkopogtatta.
Brarf mester azonban türelmetlenkedni kezdett.
— A Teremtő arany fogaskerekeire, nem érünk rá, fi-
acskám! Még a Módosított Kilences Fúrófejet is ki sze-
retném próbálni! Teljesen le vagyunk maradva az ütem-
tervvel!
Alig várta már, hogy a járatot újra betöltse a mögöt-
tük tornyosuló masina dübörgése, a kőbe maró fém csi-
korgó moraja. Amíg ehhez a sziklafalhoz nem értek, Brarf
mester keble dagadozott a büszkeségtől. Az általa terve-
zett fúrófej szinte falta a köveket, mohón habzsolt, de az-
tán csikorogva elvásott a különös sziklán. Márpedig ez
türelmes és aprólékos m u n k á t jelentett, aminél vajmi ke-
vés hasznát látta az ásógépének.
Brarf mester nem szeretett várakozni. A gnómok azon
népes csoportjához tartozott, akik számára a jövőnek már
a jelenben el kell kezdődnie, különben roppantmód kel-
lemetlenül érzik magukat. Ez a külső szemlélő számára
leginkább a türelmetlen lábdobolásban, az ujjak ropog-
tatásában, de legfőképp felesleges kérdésekben mutatko-
zott meg.

129
 - U g y a n már, bácsikám! Hagyjuk dolgozni Gramriffot!
- csitította Rewika. - Gramriff, szerinted miért akadt el
a fúrófej?
Az ifjonc füle elvörösödött, nagyot nyelt.
-Szerintem valami üreg lesz mögötte - bökte ki végül.
Az öreg megcsóválta a fejét.
— Az nem lehet! A számításaim szerint itt fél mérföld
hosszan tömör kőzetnek kell lennie - jelentette ki sértett
magabiztossággal. - Nézd, még az óntelér is folytatódik!
Talán rosszul mérted fel, Gramriff! Mikor indíthatom
végre az ásógépet?
- A z t mára elfelejthetjük - jegyezte meg Rewika. Bá-
csikája bosszús tekintetét látva hozzátette: - Az imént vizs-
gáltam át. Ez a sziklafal túlságosan megkínozta. Rég ki
kellett volna már cserélni az áttételeket, a fogaskerekek is
mind elkoptak. Vagy a fúrófejjel lehetett a hiba.
- M i c s o d a ? - szakadt ki a mesterből. - Ezer srófhúzó
és villásszelep! Én magam terveztem azt a fejet, már hogy
lenne vele bármi gond?
- M é g soha nem láttam efféle kőzetet. Lehet, hogy nem
természetes képződmény, azért akadt el az ásógép - kelt
a lány védelmére Gramriff. — Ez nem gránit, a szerkeze-
te inkább fémötvözetre emlékeztet, de hogy mögötte üreg
lesz, abban biztos vagyok.
Brarf mester türelmetlenül legyintett.
— A Teremtő acélszelepeire! Akkor hogyan állt volna el-
len idáig az ásógépnek? Ki hallott már ilyet?
Azzal előhúzott egy túldíszített, óramű meghajtású mű-
szert, amelynek egyik végéből hosszú réztölcsér nyúlt ki.
Megforgatott rajta néhány kallantyút, mire kattogó zaj
támadt, mintha apró kalapácsok csilingeltek volna benne
egy miniatűr kovácsüllőn. A réztölcsért a falhoz nyomta,
és ráhajtotta a fülét.

130
131
Egy jó darabig hallgatózott, majd felnyögött.
- E z e r srófhúzó és villásszelep! A kölyöknek igaza van!
Ez a kis műszer még soha nem hagyott cserben. Hogy nem
vettük észre idáig?
Gramriff vállat vont.
— Talán mégis meg kellene kerülni, mester.
A tárnamester a szürke falat bámulva megcibálta sza-
kállát. Sehogy sem akaródzott neki visszavonulót fújni.
Gramriff közben óvatosan körbetapogatta a sziklafalat
ott, ahol a határvonalat sejtette. Alig érintette meg, az
erővonalak vakító fehéren lüktetni kezdtek, majd az egész
felület remegni kezdett. A kőfal egy szempillantás alatt
eltűnt, mintha ott sem lett volna. Szabályos, négyszögle-
tes nyílás ásított rájuk.
Rewika meglepetten felkiáltott, Brarf mester szája tát-
va maradt a csodálkozástól. Gramriff az ujjaira bámult,
majd a nyílásra. Még soha nem tapasztalt hasonlót.
— A Teremtő acélszelepeire! Szép m u n k a , fiacskám! —
lelkendezett Brarf mester, amint visszanyerte hangját.
Máris elfelejtette minden bosszúságát, és elégedetten meg-
veregette tanítványa vállát. - Erről beszéltem! Megy ez,
mint a karikacsapás!
Gramriff továbbra is hitetlenkedve bámult maga elé.
- N e m értem, mi történt - mormolta. - Alig nyúltam
hozzá, szinte magától feltárult. Mintha csak egy ajtót nyi-
tottam volna ki.
A tárnamester megköszörülte a torkát.
— Az most mindegy is, lépjetek csak hátrébb! A Teremtő
acélmerevítőire mondom, beindítom a masinát, és ripsz-
ropsz kitágítjuk azt a nyílást!
Rewika a feje fölé emelte bányászlámpáját, és izgatot-
tan felkiáltott:
- S z e r i n t e m várhat még az a fúrófej! Ezt nézzétek!
 A gyenge fénynél kanyargó folyosót pillantottak meg.
A falak tompán, fémesen csillogtak, a lyukacsos padló
enyhén befelé lejtett. Párás forróság áradt a nyílásból, a le-
vegőt nehéz, avas szag ülte meg.
- E z e r srófhúzó és villásszelep! Ez aztán a bűz! - finto-
rodott el Brarf. — Az első ásógépemre emlékeztet. Az is
ősöreg masina volt már, mire hozzám került, de hiába pró-
báltam ki rajta egy sor kenőolajat, csak recsegett-ropo-
gott továbbra is.
Gramriff, társai habozását látva, elsőként lépett át a
nyíláson. Kíváncsian tapogatta a falakat, megkopogtatta
a padlót is. Ugyanaz a furcsa ötvözet, állapította meg. Szó
sem lehetett természetes képződményről. Csak azt nem ér-
tette, miféle járatra bukkanhattak ilyen közel a telep köz-
ponti csarnokaihoz. Megcsóválta fejét, majd továbbment.
A folyosó elég szűknek bizonyult, mintha készítői nem
számítottak volna rá, hogy bárki csak úgy sétafikálna ben-
ne. Akadt pár apróbb üreg, szűk nyílás, amelyekbe a kar-
ját is alig tudta volna beledugni. Lépteit tompán kongó
zaj kísérte, időnként finom remegés futott végig a fala-
kon. Úgy érezte, mintha egy gigantikus gépezet belsejé-
ben bolyongana.
Végül a folyosó elágazott: Gramriff bepillantott a balra
eső járatba, amely egy kisebb kamrába torkollott. Önkén-
telenül felkiáltott, és hitetlenkedve hordozta körbe lám-
pását. A falakon apró kristályok parázslottak tenyérnyi
foltokban. A padlón fémdarabok és széthajigált szerszá-
mok kupacai hevertek. Átható volt a bűz.
- M i lehet ez az üreg? - kérdezte Rewika. — Műhely?
Gramriff bizonytalanul bólintott. Tekintete a félho-
mályt fürkészte, attól tartva, hogy barlangi szörnyeteg ve-
ti rájuk magát.
— Elég elhagyatottnak tűnik — jegyezte meg a lány.

132
 Erőt merítve Rewika közelségéből, Gramriff belépett
a kamrába. Az ajtónyílástól jobbra jókora asztalt vett ész-
re; ugyanabból az ismeretlen fémötvözetből készült, mint
ami a falakat borította, csak kékesebb árnyalatban. Széles
tárcsák, tömzsi karok, miniatűr emeltyűk és parányi fo-
gantyúk alkottak bonyolult rendszert rajta. Körülöttük,
felettük apró kristályok fénylettek tompán.
Szabályos közönként finoman m e g m u n k á l t rácsokat
helyeztek el az ismeretlen kezek, alatta túldíszített, óra-
mű meghajtású szerkezetek bújtak meg, amelyek szem-
mel alig kivehető fogaskerekekből, rugókból és más apró
alkatrészekből álltak.
Rewika megforgatott néhány tárcsát, találomra elfordí-
tott egy-egy kart, de egy pisszenés sem hallatszott. A lány
csalódottan megpöckölt még pár kapcsolót, aztán figyel-
me a szerszámok felé fordult.
Az asztal körül mindenfelé vékony fejű srófhúzók, fi-
nom munkához használatos rézfejű kalapácsok hevertek,
mellettük halomba hányva csavarkulcsok, borotvaéles szi-
kék és kampós csipeszek. Akadt azonban pár holmi, amit
nem tudtak hova sorolni.
— Láttál már valaha is ilyen szerszámokat? — kérdezte
a lány.
— Nem, soha. Egyáltalán, mire használhatják ezeket?
— Soha nem tudjuk meg, ha csak meresztjük a szemün-
ket! — felelte mosolyogva Rewika, azzal óvatosan felemelt
egyet az ismeretlen tárgyak közül.
Találomra Gramriff is kiválasztott egyet. A fémes nyél
hűvösen simult a tenyerébe. Először kissé ormótlannak ta-
lálta a fogását, de amikor közelebbről megnézte, szinte tö-
kéletesen illeszkedett az ujjaihoz. Hitetlenkedve forgatta
a kezében. Már cseppet sem tűnt hidegnek, sőt idővel kel-
lemesen felmelegedett.

133
 A hüvelykujjával tétován megpöckölt egy apró kallan-
tyút, mire a szerszám mormogó hangot adott. Gramriff
meglepetésében majdnem elejtette, de meghökkenve vet-
te észre, hogy az továbbra is kezéhez tapad. Óvatosan visz-
szatette az asztalra, és finoman lefejtette róla az ujjait.
A lány által választott szerszám csak halkan kattogott,
de amikor elforgatott rajta egy tárcsát, izzó fémfolyam
spriccelt ki belőle vékony sugárban. Ahogy hozzáért az
asztallaphoz, apró foltban megolvasztotta, ám rögtön meg
is szilárdult. Együtt bámulták a tökéletesen szimmetri-
kus szegecset.
Rewika felkapott egy másik szerkentyűt, amely a Hrof-
garr-féle módosított nyeles fűrészre emlékeztetett. Kicsit
rázogatta, meghúzta a kallantyút, a füléhez emelve hall-
gatta a morgását. Szeme felcsillant.
- H ú , ez nagyon izgalmas! Talán valami kézi furdancs
lehet. Vagy valami mechanizált kalapács? — lelkendezett,
majd megmarkolt egy újabbat.
Mintha csak K r i m m a asszonyság legendás cukormázas
süteményei közé keveredett volna: nem tudott betelni a
szerszámokkal, azt sem tudta, melyikhez nyúljon.
Gramriffot egyáltalán nem hozták tűzbe az ismeretlen
eszközök, inkább az asztalon heverő egyik vékony fémla-
pot kezdte vizsgálgatni. Apró jeleket látott rajta; homlok-
ráncolva forgatta a kezében, aztán meglepetten felkiáltott.
- É n láttam már valahol ilyen írást!
-Tényleg? Mégis hol? - kérdezte Rewika.
— Pár hétig könyvtárossegéd voltam a vén Rawfnál -
magyarázta Gramriff. - Csak aztán valahogy elrontottam
a katalogizáló gépét, így fél évig újra egyesével kellett ki-
keresnie mindent.
— Olyan sokáig húztad a vén morgó medve mellett? —
kérdezte a lány csodálkozva. — Velem pár perc múlva már

134
szóba sem akart állni, pedig csak olyan találmányokról
kértem tőle leírást, amiket gnóm asszonyok készítettek.
- G n ó m asszonyok? Nem csoda, hogy a vén Rawf düh-
be gurult! Igazi megcsontosodott agglegény, ki nem áll-
hatja a női nemet.
Összenevettek. Gramriff a lapokra bökött.
— Szóval találtam ott pár régi feljegyzést, azokban előfor-
dult hasonló írás. O t t találmányok kísérleti leírásához hasz-
nálták.
- N e m is sejtettem, hogy ott ilyesmi is akad. Azt hit-
tem, csak poros fóliánsok meg hasznavehetetlen találmá-
nyok leírásai gyűlnek ott.
- P e d i g ha tudnád! Sokféle könyv hever ott, de még
Rawf mester masinájával is képtelenség átlátni az egész
könyvtárat.
A lány a fémlapok felé biccentett.
— Na és ezeket el tudod olvasni?
Gramriff zavarában a kezében tartott fémlemez fölé ha-
jolt, egy darabig böngészte, majd csalódottan megrázta a
fejét.
- A l i g pár szó értelmes. Titkosírásnak nézem.
-Titkosírás? Ez egyre izgalmasabb! Lehet, hogy ez a
műhely valamelyik híres mesteré volt?
A lány közelebb hajolt, majdnem egymáshoz értek a fél-
homályban. Gramriff zavartan hátrébb lépett, Rewika el-
pirult.
— Úgy látom, kell hozzá egy megfejtőkulcs, különben
semmire sem megyünk vele — motyogta Gramriff.
Ekkor csörömpölés hallatszott, melyet dübörgő hang-
zavar követett, aztán pár pillanat múlva újra visszatért a
halk duruzsolás. Gramriff felkapta fejét, aggodalmas te-
kintettel nézett körül.
- H o v a lett Brarf mester? — kérdezte. — Kint maradt?

135
 — Nem, utánam jött. Bácsikám? — kiáltotta Rewika. —
Merre vagy, bácsikám?
A tárnamester a szomszédos járatból bukkant fel. Ar-
ca sápadt volt, mintha kísértetet látott volna, szája szélén
egy ideg rángatózott, szeme azonban átszellemülten csil-
logott.
- E z t látnotok kell! Gyertek utánam!
A lány habozás nélkül követte Brarf mestert, ám Gram-
riff előbb még a zsebébe tömött egy jókora köteget a fém-
lapok közül, csak aztán indult utánuk.

* * *

Amikor benéztek a szomszédos csarnokba, egy pilla-

natra mindannyian ugyanazt érezték: mintha kitágult
volna körülöttük a tér. Lehetetlennek tűnt, hogy egy ek-
kora üreg ilyen sokáig rejtve maradhasson a központi mű-
helyek közelében.
— A Teremtő acélszelepeire! — motyogta Brarf mester. —
Hihetetlen, ugye?
Alig hallhatóan ejtette ki a szavakat, de a csarnok fa-
lai tompa morajlássá erősítették fel, a hang visszaverődött
a homályba vesző mennyezetről. A terem végeláthatatla-
nul nyújtózott a távolba. Gramriffot enyhe szédülés kör-
nyékezte.
A falak mellett fémesen csillogó oszlopsor húzódott, tö-
vében összevisszaságban — kirojtosodott zsinórok, vaskos
kötelek és ormótlan tömlők kígyóztak, behálózták a ter-
met. A padlón mindenfelé szerszámok és apróbb-nagyobb
alkatrészek hevertek, mintha a különös barlang lakói épp
csak egy pillanatra hagyták volna félbe munkájukat.
Brarf mester azonban nem az oszlopok és a tömlők mi-
att lett olyan izgatott. A teremben az oldalfalak mentén

136
végig fülkék sorakoztak, javarészt üresen, egy tucat mé-
lyedésben azonban különös alkotmányok pihentek.
A gyenge fényben úgy tűnt, mintha nyirkos pára áztat-
ná szenvtelen fémarcukat, mely talán gnómokat mintá-
zott. Fejük szinte súrolta a mennyezetet, domború kopo-
nyájukat, mint tölgyfalevél fonákját az erek, apró vésetek
hálózták be. Szemüket tompán csillogó topázok és rubi-
nok mozaikjából alkották meg az ismeretlen mesterek.
Az izmok, inak helyén acélrugók csillogtak, vállukon szé-
les vaspántok íveltek át, mintha csak tornapáncélt viselő
erigow-i lovagok lennének.
Gyomortájékon rugók és apró szelepek kandikáltak ki
a burkolat alól. Aránytalanul vastag lábakon álltak, tér-
dük ízületét mintha valami vadászó macskaféle hátsó vég-
tagjáról mintázták volna. A karmos lábfejek mellett apró
kerekek sorakoztak - talán, hogy könnyen egyik helyről a
másikra lehessen gurítani őket.
Ki tudja, mióta rejtőzhettek a csarnok mélyén, még-
sem tapadt meg rajtuk semmi szennyeződés, sem élő sem
holt anyag. Egyik-másik összegörnyedve, fejét mellkasára
ejtve várakozott, de akadt néhány, amelyik mozdulat köz-
ben merevedett meg.
Rewika átfurakodott az izgatottan jegyzetelő Brarf
mester mellett, mintha különös erő vonzotta volna a szo-
borgépezetekhez. Odaérve az egyikhez kíváncsian meg-
kopogtatta a fémburkolatot.
- E j h a , nem vas, nem is acél! Talán bronz? - töprengett
hangosan, majd ujját a szobor mellkasába nyomta. Meg-
lepetten felkiáltott: — Olyan puha, mint a nedves agyag!
Gramriff sem akart lemaradni mögötte, odalépett hát
egy másik szoborgépezethez. Álmélkodva nézte az ívek és
hajlatok tengerét, majd tekintete a bal kézre tévedt. H a t
ujja van, mint nekem, állapította meg döbbenten.

137
 Megroggyant a térde, és önkéntelenül megragadta a
bal kart. Alig érintette meg, a szoborgépezet mellkasát
borító fémlemez vésetein vakító fényfolyam ömlött vé-
gig, különös ábrát villantva fel. Alig kivehetően ugyan,
de egy tizenkét ágú fogaskereket formázott, közepén lán-
goló szemmel.
Gramriff hátratántorodott, majd megvetően felkiáltott.
— A Teremtő szent nevére! Átkozott gépimádók!
A csarnok falai baljóslatúan visszhangozták szavait.
Nem sok szimbólum váltott ki nagyobb indulatokat a Ze-
dur-hegységben, mint a tizenkét ágú fogaskerék. A korok
hajnalán akadt néhány — gnóm szemmel nézve is — eszelős
ezermester, akik a Teremtő megcsúfolására olyan gépe-
zetet próbáltak megépíteni, amely nemcsak jár, de beszél
és gondolkozik is. Masináikat megtestesült istenségként
imádták, ám a Zedur-hegység gnómjai száműzték őket
maguk közül.
Rewika riadtan fordult felé, majd bácsikájára nézett.
Gramriff újra megérintette a gépezetet, mire a jelkép új-
ra felvillant.
Mester, ezek itt a gépimádók alkotásai! Az átkozott
fogaskerék és a lángoló szem!
Az idős gnóm elhűlve meredt tanítványaira. Ő maga hi-
ába tapogatta, hiába simogatta a szoborgépezetet, az ne-
ki, akárcsak Rewikának, egy halvány szikrát sem produ-
kált.
—Az nem lehet — bökte ki végül, majd, talán a saját meg-
nyugtatására, hozzátette: - A gépimádók legendája csak
dajkamese, amivel a gyerekeket ijesztgetik.
—De bácsikám, én is láttam a jelet — szólt közbe Re-
wika.
A tárnamester fürkészőn nézett tanítványaira. Remél-
te, nem csak a bolondját járatják vele. Nem úgy ismerte

138
őket, mint akik a gépimádók ezerszer elátkozott nevét tré-
faképp a szájukra vennék.
—Akárhogy is, reménykedjünk benne, hogy ezt csarno-
kot már rég itt hagyták. Ha azoknak a meséknek csak a
fele igaz, semmi kedvem nincs összefutni velük — jegyez-
te meg elgondolkozva.
A csarnok vége felé sandított, mintha azt méricskélné,
mekkora m u n k a lehetett ásógépekkel kivésni, amikor egy
fénylő nyílásra lett figyelmes.
- T i is látjátok? — kérdezte izgatottan. — Mi lehet az?
Rewika a fejét rázta.
—Nem tudom, bácsikám, idáig nem világított ott
semmi.
Gramriff védekezően széttárta a kezeit.
—Én nem értem hozzá semmihez.
Brarf mester kurtán biccentett.
—Akármi is legyen az, én megnézem közelebbről —
mondta színtelen hangon, erősen megmarkolva a csáká-
nyát. - Nem szeretném, ha egy sötétben bujkáló gépimá-
dó kerülne a hátunkba.
Gramriff és Rewika összenéztek, majd a tárnamester
után indultak. Roppant szerelőállványok mellett haladtak
el, amelyeken, mint csatába induló sereg, alkatrészek mi-
riádjai sorakoztak. Gramriff iszonyodva nézte a gépeket
alkotó gépek végeérhetetlen sorát. Brarf mester nem za-
vartatta magát; ha megtetszett neki egy-egy darab, fene-
ketlen zsákjába süllyesztette. Néha meg-megállt, izgatot-
tan papirost kapott elő egyik zsebéből, ráfirkált pár sort,
majd visszagyömöszölte.
A fény egy szűk, négyszögletű kamrából árad, falait,
a padlóját kristályok borították vastagon: egyaránt akadt
alig körömnyi, arasznyi és hosszabb, hegyes, tompa, egye-
nes és csonka. A leghatalmasabb kétségkívül a k a m r a kö-

139
zepén magasodott föléjük. A tetejéből meredező alkarnyi
kinövések a mennyezet felé nyújtózkodtak.
Gramriff óvatosan a kezébe vett egy arasznyi kristályt.
Színe az olvadt aranyéra emlékeztette, de ahogy közelebb-
ről megvizsgálta, csúszkált a tenyerében, mintha csak él-
ne. Szokatlanul könnyűnek és kellemes melegnek érezte,
majd egyszerre bíborvörössé változott. Ahogy felpillan-
tott, összeakadt a tekintete Rewikáéval. Félénken elmo-
solyodott, és átnyújtotta a kristályt neki.
Ekkor zümmögő-búgó hang támadt, mintha darázsraj
szorult volna a kamra falába, és egyre erősödött. Gramriff
a középső kristályra nézett.
- M o z o g ! - kiáltott fel.
- M i c s o d a ? - igyekezett túlkiabálni a zúgást Brarf
mester.
- A kristálytömb! - mutatta Gramriff.
Brarf mester kételkedve nézett az ifjoncra, ám ekkor ő
maga is észrevette: a kristály lassan, de határozottan for-
gott, mintha nem is érintkezne a padlóval, és pillanatról
pillanatra gyorsult. Brarf tekintetét foglyul ejtette a szik-
rázó-fénylő tömb.
Ekkor a csarnok falai megremegtek, recsegés-ropogás
támadt.
— Gyorsan, kifelé! — kiáltotta Gramriff, és a kijárat felé
rángatta a megszeppent gnómokat.
Rewika felsikított.
- R á n k omlik az egész!
Az oszlopokon ideges rángások futottak végig, a falak
tövéből sziszegve sűrű gőz gomolygott elő. Rewika rémül-
ten kapaszkodott Gramriffba. Néhány magasban rögzí-
tett fémgerenda megadta magát sorsának, a mennyezetről
jókora szikladarabok hullottak alá. A padló úgy hullám-
zott a talpuk alatt, hogy alig bírtak lépni.

140
 Rewika megbotlott a kanyargó tömlők egyikében, de
Gramriff erősen megmarkolta a karját. A következő ren-
géshullámnál azonban mindketten elterültek a földön. Az
ifjonc eszmélt először, gyorsan feltápászkodott, majd ölbe
kapta a lányt, és a kijárat felé tántorgott vele.
Brarf mester már a csarnok bejáratánál tartott, mire
észrevette, tanítványai messze lemaradtak mögötte. Sza-
kállát tépve sürgette őket, míg át nem vergődtek az emel-
kedő-süllyedő gépsorok mellett.
Szerencséjükre a barlangba vezető nyílás nem omlott
be, ám így is sokára furakodtak csak át rajta. A rengésnek
hamarosan vége szakadt, a nagy nyugalom azonban vi-
szonylagosnak tűnt, néha nyugtalanító remegések futot-
tak végig a falakon.
Alighogy Rewika újra szilárd padlót érzett a lába alatt,
Gramriff nyakába vetette magát.
—O, Gramriff! Megmentetted az életünket!
Az ifjú gnóm szerényen elmosolyodott, tétován meg-
vakarta fülét.
—Ugyan, semmiség, bárki megtette volna - motyogta.
Csodálkozva vette észre, hogy cseppet sem jön zavarba
a lány érintésétől. Sőt, kisvártatva azon kapta magát, hogy
kéz a kézben üldögélnek, hátukat a barlang falának vetve.
Brarf először Rewikára nézett, aztán Gramriffra, szája
sarkában mosoly bujkált.
—Szép volt, kölyök - biccentett oda, miközben egy
gyolcsdarabot halászott elő az egyik zsebéből, hogy lehor-
zsolt könyökét ellássa.
— N e m is sejthettem, hogy a csarnok falai ilyen inga-
tagok - jegyezte meg kicsit később. — Szerintetek meny-
nyi időbe telne újra kiásni a csarnokot?
—Kiásni? - kérdezte Gramriff meghökkenve.
—Bácsikám, nem volt elég mára?

141
 — Miért? Csak nem gondoljátok, hogy azt a sok értékes
holmit otthagyjuk? Nem, gyermekeim! Még ha seregnyi
gépimádó lapul is odabent a masinák tövében, akkor sem!
Sőt, idehívom az összes nagyokost a telepről, hogy lássák,
igenis van értelme új járatokat ásni!
Azzal - saját fontosságának tudatában - peckesen elsé-
tált a telep irányába. Még hallották, hogy vidám kis nó-
tát dúdolgat a párjukat kereső mókusokról, aztán maguk-
ra maradtak.
—Szerinted tényleg gépimádók lakták azt a barlangot?
— kérdezte kisvártatva Rewika.
Gramriff vállat vont.
- A z t nem tudom, de talán ezekből kiderül - mondta,
azzal előhalászta a fémlapokat.
—Elhoztad a kamrából?
—El bizony, talán mégiscsak el tudom olvasni őket.
- N a és a kód? Azt mondtad, titkosították, vagy nem?
Gramriff kezében forgatta az egyik lapot, hosszasan
vizsgálta felszínét. Egyszer csak felkiáltott.
- I g e n , ez lesz az!
- M e l y i k ? Egyáltalán mit találtál meg?
—A kulcsot! Látod, erre a lapra rugós alkatrészt karcol-
tak, és itt a szöveg mellette, ez a kis ábra. Ez lesz a kulcs -
magyarázta lelkesen. Gyorsan megnézte a többi lapot is,
aztán csak a fejét csóválta.
—Mégsem ez az? — kérdezte Rewika.
- E z csak ehhez a laphoz jó, a többinél nincs értelme.
-Kár.
Gramriff hirtelen a homlokához kapott.
—Várjunk csak! Lehet, hogy változó kódot használ —
mondta, aztán szavai motyogásba fulladtak.
így sokáig észre sem vették, hogy körülöttük kezd meg-
változni a világ.

142
 Sokan úgy tartják, a gnómok legfontosabb tulajdonsá-
ga páratlan kézügyességük, amivel azt a temérdek trük-
kös masinát megalkotják. Nos, közel járnak az igazság-
hoz. A Zedur-hegységben élő gnómok azonban jól tudják,
az csupán a második legfontosabb. Az első helyen a kíván-
csiság áll.
Brarf mester alig újságolta el néhány jó ismerősének és
régi vetélytársának felfedezését, a hír hamarosan az egész
telepet bejárta. A gnómok kis csoportokba verődve tár-
gyalták az izgalmas részleteket. Kétség sem fért hozzá,
pár napon belül az Zedur-hegység összes közösségében
tudni fognak róla.
A tárnamestert egyedül az érdekelte, hogy elég m u n -
kaerőt szerezzen a csarnok kiásásához, ezért nem átallott
kissé szépíteni a történteken. Nemcsak az omlásveszélyről
nyilatkozott lekicsinylően, hanem a gépimádók helyett is
csupán a csodálatos szerszámokról és a temérdek f u r m á -
nyos alkatrészről mesélt színes szavakkal.
Célt ért vele: aki csak élt és mozgott a telepen, és nél-
külözhető volt a műhelyekből, mind Brarf csarnoka fe-
lé vette az irányt. A tárnamester lelkesen szervezte őket
brigádokba.
Gramriff és Rewika éppen ekkor találtak rá.
—Brarf mester, nem szabad kiásni a csarnokot!
—Bácsikám, G r a m r i f f n a k igaza van! Megfejtette az
egyik fémlapot.
A tárnamester nem válaszolt azonnal. Körülötte nagy
csapat gnóm sürgölődött: felszerelésüket ellenőrizték, be-
állították a csigákat, felcsörlőzték az emelők láncait. Köz-
ben izgatottan tréfálkoztak, mintha így akarnák kisebbí-
teni az omlásveszélyt.

143
 Gramriff nem hagyta magát.
—Brarf mester, a feljegyzésekben világosan le van írva,
hogy ez egy félresiklott kísérleti telep. Nem szabad meg-
bolygatni!
—Ugyan már, kölyök! - legyintett az idős gnóm. - Va-
lóban félelmetes hely lehetett egykor a csarnok, de most
már nincs mitől tartani.
Rákiáltott egy csapat gnómra.
- H é ! Mondtam már, hogy a hármas csörlőt hozzátok
ide, ez fabatkát sem ér! - Odafordult Gramriffhoz. — Lá-
tod, előbb rendesen alá kell dúcolnunk a csarnokot.
—Nem is törődsz a veszéllyel? Alig pár órája majdnem
a nyakunkba omlott az egész!
—A Teremtő acélszelepeire, tudom, hogy veszélyes! De
ha te is segítenél, sokkal előbb végeznénk!
Gramriff dühösen fújt egyet, és hátrébb lépve kikerült
a tárnamester körülötti kavalkádból.
—Talán a bácsikám mégiscsak ért hozzá! — mondta Re-
wika elbizonytalanodva.
- E t t ő l tartok én is.
A lány meglepetten nézett rá.
—Hogyan?
Az ifjonc elővette az egyik félig megfejtett fémlapot.
- N é z d , ezen a kísérlet várható eredményéről írnak.
Ezek a masinák nem csupán működőképesek, de önálló-
an alkotnak új gépeket.
Rewika összevonta szemöldökét.
—Azt mondtad, nem vagy biztos a megfejtésben. N e m
lehet, hogy félreértelmezed?
Gramriff megrázta a fejét.
- K i z á r t , a masináknak is hat ujjuk van.
—De hát az miért baj? - kérdezte a lány.
—Ismered Kronli legendáját?

144
 — Igen, de az hogy jön ide?
Gramriff válasz helyett elővonta balját. Evek óta bőr-
kesztyű rejtette testi elváltozását, nem m i n t h a így meg-
szabadult volna az átok súlyától, de első pillantásra leg-
alább nem az jutott mindenki eszébe róla. Most lerángatta
a kesztyűt, és felmutatta igaz valójában a bal kezét.
Rewika szája tátva maradt.
—Ez azt jelenti, hogy...
—...hogy ha nincs szerencsénk, a masinák alkotói is
Kronli-félék voltak. Akkor pedig az egész telep veszélyben
van!
—O! — nyögte Rewika. Kétségbeesve bámult maga elé.
Hitte is, nem is Gramriff szavait, de nem tudott dönteni
bácsikája és a homályos veszedelem között.
Felpillantva ismerős arcot fedezett föl a forgatagban.
— O t t van W r i k k mester, próbáljuk meg neki elmon-
dani!
Gramriff kételkedve nézett rá, mégis beleegyezett.
Ám a végtelen türelméről híres mesterrel sem mentek
sokra.
—Roppant érdekes teória, Gramriff - bólogatott, ám
szinte oda sem figyelt, izgatottan nyújtogatta nyakát a
barlangnyílás felé. Szemmel láthatóan nem akart lemarad-
ni semmi fontos eseményről.
—De a jel! A gépimádók jelképe felvillant a szoborgé-
pek mellkasán! - magyarázta Gramriff.
—Igen, a gépimádók, persze, persze. Alkalomadtán majd
elbeszélgetünk róla. Most viszont tényleg sürgős dolgom
akadt.
Az ifjonc lehajtotta a fejét.
—Senki nem hisz nekem - mondta csüggedten a lány-
nak. — Ezerszeresen is átkozott legyen a bal kezem!
Rewika belé karolt.

145
 - V á r j , megpróbálok én is beszélni W r i k k mesterrel.
Vagy legalább figyelmeztetni azokat, akik elsőnek lépné-
nek be a csarnokba. Rám talán hallgatnak majd.
Azzal otthagyta Gramriffot, és megpróbált előrefura-
kodni a járatban sorra eltűnő gnómok között. Ekkor egy
kéz nehezedett az ifjonc vállára. Felnézett - egyenesen
Brarf mester szemébe.
—Fiacskám, tudom, nehéz neked, de ez életem legszebb
napja. Ne rontsd el!
- Nem szeretném, mester, de...
A tárnamester felemelte a mutatóujját.
- S e m m i de! Segíts eltávolítani innen az ásógépet! Most
csak útban lesz.
Gramriff alig kapaszkodott fel az ásógépre, amikor a
járatból hatalmas csattanás, majd rémült sikoltozás hal-
latszott. Gramriff kétségbeesetten szegezte tekintetét a
nyílásra. Elszorult a gyomra.
Ekkor tucatnyi gnóm rontott ki a járatból, fejvesztve
menekültek. Néhányan remegve visszafordultak, hogy
megpillantsák üldözőjüket. A nyílásban komor fémpofa
bukkant fel. Az ezüstös mintázatok megvonaglottak raj-
ta, apró szikrák patakzottak az illesztések mentén. A szo-
borgépezet felemelte fejét, majd lassú, merev mozdulatok-
kal kiegyenesítette felsőtestét. A megelevenedett masina
lassan elfordította fejét, és nagy léptekkel a gnómok fe-
lé indult.
Az elsőt követte a második, a harmadik. Gramriff két-
ségbeesetten kereste tekintetével Rewikát a tömegben.
Megcsapkodta az ásógép fedelét, hogy magára vonja Brarf
mester figyelmét. Amikor megfordult, a bejárati nyílás
előtt két gépszörny éppen féktelen tombolásba kezdett, ka-
rokat és lábakat metszettek le, cuppogó zajjal tépték szét
remegő áldozataikat. A kiömlő vér csúszóssá tette a járat

146
padlóját. A harmadik masina hálót vetett a menekülők-
re, kettesével-hármasával ejtve foglyul a rémülten visíto-
zó gnómokat.
—Rewika! - bömbölte Gramriff kétségbeesetten.
Ekkor az ásógép végre nekilódult, majd nagyot zök-
kenve befordult az egyik kanyarban. Gramriff hátrazu-
hant a gépezet belsejébe. Feje nagyot koppant az egyik
tartóoszlopon, és eszméletlenül terült el a padlón.
* * *

Csak rövid időre tért magához, amikor Brarf mester

kötést cserélt a fején.
—Pihenj, kölyök! - mondta, és biztatóan megpaskolta
az arcát.
A második eszmélés sokkal később következett be.
A sok limlomból, félredobott szerszámok kupacaiból úgy
sejtette, a telep szélén kanyargó, félig-meddig elhagyatott
járatok egyikében lehetnek. Gramriff órákig hevert moz-
dulatlanul.
Hallotta, hogy Brarf mester a kacatok közt keresgél,
valakivel fojtott hangon vitatkozik, de nem Rewika volt
az, ezer közül is megismerte volna. A lányra gondolva ki-
száradt a szája, tehetetlenségében ökölbe szorult a keze.
Fel akart pattanni, hogy rögtön a keresésére induljon, de
alig ült fel, szédülni kezdett. Visszahanyatlott hevenyé-
szett fekhelyére, majd újra álomba merült.
Arra ébredt, hogy valami hegyes nyomja az oldalát.
Azok az átkozott fémlapok! Dühösen félre akarta hajíta-
ni, végül mégsem tette. Talán újra el kellene magyaráz-
ni Brarf mesternek, mi olvasott ki belőlük. Körülnézett,
de az öreget sehol sem látta. Az egyik szemétkupac tövé-
ből magához húzott egy rég kimustrált, de még halvá-

147
nyan derengő parázsgömböt, és addig dörzsölgette, amíg
fel nem izzott belsejében a fényív.
Óvatosan kiterítette maga elé a lapokat, és homlokrán-
colva próbálta megfelelő sorrendbe rakni őket. Arra ha-
mar rájött, a lemezek nem egymás után következnek, leg-
alábbis nem úgy, mint egy könyvben a lapok. Az írásjelek
mögé karcolt ábrákat, apró véseteket figyelte.
Alig kivehetően ugyan, de az átkozott tizenkét ágú fo-
gaskerék, közepén a lángoló szemmel mindegyik lapon
azonosítható volt. Aztán megértette. A nagy képhez nem
kellett mást tennie, mint laza körben elrendeznie a fém-
lemezeket, s addig forgatni, amíg ki nem adják így is a
gyűlölt ábrát.
A megfejtés most már sokkal könnyebben ment: fém-
lapokra rótt szöveg, egyfajta kísérleti napló, meglehetősen
szűkszavú volt, így Gramriff a képzeletére támaszkodva
pótolta ki a hézagokat.
Egy régi történet bontakozott ki a szeme előtt. Az ős-
időkben a legtapasztaltabb gnóm mesterek egy csoportja
a Nagy Terven dolgozott: az emberi fajt szerették volna
megmenteni. Akkortájt gyorsan váltakozott a háború és
béke időszaka, végtelen körforgásnak látszott, amiből az
emberek számára nincs kiút, és amíg ők hadakoznak, a
világ egy helyben toporog.
A régi mesterek arra a véleményre jutottak, hogy egye-
dül a mechanika csodái segíthetnek rajtuk. Ha nem kell
nélkülözniük, ha egyforma erősek és ügyesek, talán nem
fecsérlik el minden erejüket az egymás közötti háborús-
kodásra.
Ám túl sokáig tartott, hogy akár egyet is megtanítsa-
nak a tudományukra, és az emberek legjobb mesterei még
a gnómkölyökkel sem vehették fel a versenyt. A Nagy Ter-
vet kudarc fenyegette, márpedig míg a mechanika nem

148
jut el mindenkihez, addig az egyenlőtlenség viszályt fog
szítani, a viszály pedig újabb háborúkat jelent. Ezért a
gnóm mesterek olyan szerszámokat adtak emberi tanítvá-
nyaik kezébe, amelyekkel sokkal ügyesebbé váltak. Végül
arra jutottak, hogy átalakítják őket.
Gramriff meglepetten kiáltott fel, kétszer is ellenőrizte
a megfejtést. A szoborgépezetek valamikor emberek let-
tek volna? Képtelenség! Folytatta a napló olvasását.
Egy különleges kristály segítségével átformált új nem-
zedék, a gnóm mesterek nagy örömére, egyfolytában bar-
kácsolt. Sőt, olyan eszközöket is készítettek, amelyek még
tanítóikat is meglepték. Ám a mesterek nagyot hibáztak,
véletlen egybeesések sorozatának tudták be teremtménye-
ik újításait. Végig abban a hitben éltek, az emberek osto-
bák a mechanikához. Kiderült, ez korántsem igaz. Nagyon
is leleményesek, ha egymást kell pusztítaniuk. A testükbe
épített szerszámok még vérszomjasabb gyilkológépekké
tették őket, és ott folytatták a háborúskodást, ahol abba-
hagyták. Végül tanítóik ellen fordultak.
A napló szerzője sorra írta le a meddő kísérleteket,
amelyekkel a helyes mederbe próbálták visszaterelni egy-
re inkább gépezetekké váló tanítványaikat.
Gramriff izgatottan nyúlt az utolsó lapért, de hiába for-
gatta, a történet vége hiányzott. Csak pár odavetett sort
talált, amelyekben a napló írója kétségbeesetten javasolja,
ősi bűvigékkel verjék béklyóba az elszabadult masinákat.
Elgondolkozva meredt maga elé. A régi mesterek ezzel
kétségkívül megpróbálkoztak, de talán csak lelassítani sike-
rült a gépezeteket. Épp csak annyira, hogy évszázadonként
egy hajszálnyit mozduljanak előre. Mi más magyarázná,
hogy úgy találtak rájuk, mintha mozgás közben dermedtek
volna meg? De mitől éledtek fel? Azt lehetetlennek vélte,
hogy egyedül az ő érintésétől indultak volna be újra.

149
 A régi mesterek vajon miért nem pusztították el őket?
Nyilván hatalmukban állt, ha megfékezték a gyilkos ár-
mádiát. Egyáltalán, miért nem próbálták megakadályoz-
ni, hogy bárki rátaláljon?
Az egyik ponyvával letakart ormótlan gépezet mögül
csörömpölés hallatszott, majd a vén Brarf mester torok-
hangon emlegette a Teremtőt. Gramriff tűnődve nézett
körül: évszázadok hordaléka vette körül: félbehagyott
vagy félredobott különös géphibridek, szakadozott taka-
rók alá száműzött, egykor korszakalkotónak gondolt ta-
lálmányok.
Felsóhajtott. Az átkozott gnóm természet lesz a hibás!
A soha ne dobj el semmit, jó lesz még valamire hozzáállás. Ta-
lán csak ideiglenesen függesztették fel a Nagy Tervet,
amíg megfejtik, hol siklott félre. Addig többszörös szikla-
gyűrűbe vonták, mintsem elpusztítsák a kísérlet marad-
ványait. Márpedig valakinek le kell rombolnia, nincs más
megoldás!
Már csak a szimbólumot nem értette, a gépimádók át-
kozott jelét. Mit keres a tizenkét ágú fogaskerék, közepén
a lángoló szemmel minden lapocskán? Miért adják ki a la-
pok együtt is ezt a mintát? Kezébe vett egy fémlemezt;
akárhogy nézegette, nem tudta megállapítani a korát.
Ötszáz éves éppúgy lehetett, mint ötezer — vagy még
annál is régebbi. Talán ez is a védelmet szolgálta, nehogy
újra megtörténjen a borzalom. Mert mindegy is, hogy lé-
tezett-e valaha a gépimádók szektája, ha a gondolkodó
gépekre kimondott tilalom ilyen jól szolgált.
Bal kezére nézett. Eleget pihentettem már az ujjaimat,
sóhajtotta, azzal nekilátott, hogy a szanaszét heverő kaca-
tok közül néhány hasznosíthatót egy zsákba gyűjtsön. Nem
tudta még, mire lesz szüksége. Csak egy dologban volt biz-
tos: nem törődik többé semmiféle jóslattal.

150
 Kisvártatva Brarf mester bukkant fel. Nyomorultul
festett. Éveket öregedett, ha nem évtizedeket. Szeme alatt
mély árkok húzódtak.
—Igazad volt, fiacskám - telepedett le mellé. — Hall-
gatnom kellett volna rád. De az az átkozott büszkeségem.
Hiába, kilenc évtized az ásógépek mögött túlságosan ki-
éheztetett a sikerre. Lám, mi lett belőle!
—Na és Rewika? Őt is elfogták, nem? Ha nem mene-
külünk el azzal a rozsdás ásógéppel, őt is megmenthet-
tük volna.
—Ha nem indultunk volna el időben, bennünket is el-
kapnak azok az átkozott masinák. De talán Rewika idő-
ben kijutott. Ügyes lány - próbálta nyugtatni a tárnames-
ter, de hangja hamisan csengett.
Gramriff dühödten felpattant és a földhöz csapta a
zsákját.
- Ú g y ? Kijutott? Hiszen már napok teltek el azóta! Ta-
lán már nem is él!
- L e h e t , hogy csak meglapul valahol, ahogy mi is.
—Nem tehetünk semmit? — kérdezte Gramriff, mérgé-
ben odébb rúgott egy fogaskereket. — Itt ülünk ölbe tett
kézzel, míg odakint azok a gépszörnyek garázdálkodnak?
- H a minden jól megy, a Logharr fivérek elbánnak
velük.
- D r i k k és Wharr?
-Bizony, ők! Beüzemelték azokat a régi csatapáncélo-
kat, tudod, azt a kettőt, amelyek már vagy kétszáz éve itt
porosodtak. Elég az hozzá, hogy amíg a kisebbik feltöltöt-
te a páncélokat naftával, addig a bátyja úgy megpakolta
gyújtólövedékekkel a kilövőállványokat, hogy szerintem
az egész barlangot rájuk robbantják.
—Mikor indultak el?
Brarf mester sokáig habozott a válaszadással.

151
 —Talán két napja? Nem tudom — felelte végül. Aztán
az ifjonc duzzadó zsákjára bökött. — Mégis mire készülsz,
kölyök?
—Valakinek véget kell vetnie ennek az egésznek.
—Gramriff! Várj! Nem mehetsz oda vissza! Veszélyes!
Ha visszamész, téged is elkapnak azok a pokolbéli ma-
sinák!
Az ifjonc ügyet sem vetett rá, tovább kutakodott a ka-
catok közt. Pár hasznosnak vélt szerszámot belecsúszta-
tott a zsákjába. Brarf mester tovább beszélt a lelkére.
- I n k á b b figyelmeztessük a többi telepet! Talán az ot-
tani véneknek akad valami ötlete, hogyan fékezhetnénk
meg ezeket a gépezeteket.
Gramriff felszegte a fejét.
— Ha kell, egyedül is visszamegyek abba a barlangba.
Az sem érdekel, ha ott pusztulok. Én nyitottam ki azt az
átkozott kaput, én is osztozni akarok a többiek sorsában.
Brarf mester felpattant.
— Azt már nem, fiacskám! Én is éppen olyan bűnös va-
gyok benne, mint te — mondta, azzal egy furcsa tárgyat
halászott elő.
Elsőre egy rozsdás kályhacső, egy viharvert kecskeduda
és egy jókora pálinkásbutykos kevésbé sikeres keresztezé-
sének tűnt. Gramriff szokatlan jókedvre derült.
- M e n j ü n k , táncoltassuk meg azokat a pokolbéli masi-
nákat! — mondta az öreg széles vigyorral az arcán, aztán
felpöckölte a szerkentyűn az őrlángot.

* * *

Először nem tudták, mi olyan szokatlan. Gramriff a tár-

namesterre sandított, de az is csak a vállát vonogatta. Az-
tán rájöttek: a süket csend, pontosabban a zaj hiánya. Gram-

152
riff, amióta csak az eszét tudta, nem tapasztalta, hogy a
szerteszét ágazó folyosók, a hatalmas csarnokok akár csak
egy fertályórára is elhalkuljanak. A nappalok vagy éjsza-
kák váltakozása idáig sem jelentett különbséget, mert né-
hány gnóm mindig akadt, aki éppen azt az időpontot ta-
lálta ideálisnak valamiféle szerkentyű megépítéséhez.
Most azonban hallgattak a folyamatosan dübörgő, ha-
talmas gépek, a friss levegőt biztosító légszivattyúk, a hű-
tővizet a műhelyekhez irányító pumpák, abbamaradt a
kovácsüllők csengése, a gőzfelhők sziszegése, a fújtatok
sóhajtozása. Mi több, megszűnt az a tompa morajlás, amit
az egymással folyvást diskuráló gnómközösség okozott.
Talán a korok hajnalán lehettek ezek a csarnokok utoljá-
ra ilyen csendesek. Gramriff félelmetesnek találta, ahhoz
hasonlónak, mint amikor a testben a szív megszűnik do-
bogni.
Hirtelen zaj támadt, amit a falak csak még jobban fel-
erősítettek: előbb köveken csattogó meztelen talpak, majd
azt követően egyre erősödő fémes csikorgás és ütemes kat-
togás hallatszott. Egy gnóm asszony bukkant fel, gyer-
mekét a mellkasához szorítva menekült, a nyomában két
gyilkos masina dübörgött.
Gramriff számára lelassult az idő. Kétségbeesetten ka-
parászott az övére akasztott tárcsás forrasztó után. Brarf
mester, mintha csak víz alatt lettek volna, olyan lassan
emelte célzásra a fegyverét. Ha ők a masina célpontjai, a
végzetük hamar beteljesedett volna.
Az egyik fémszörny egy kissé lefékezte rohanását, ki-
nyújtotta fémkarját, majd kilőtt egy sűrű szemű hálót.
Az asszony összerogyott, zihálva próbált kiszabadulni, de
csak egyre jobban belegabalyodott. A gépezet elégedetten
feltrillázott, majd zsákmányát maga mögött húzva vissza-
felé indult a járatban.

153
 A másik masina viszont észrevette a tétovázó gnómo-
kat, és habozás nélkül feléjük indult. A tárnamester re-
megő kézzel meghúzta a kioldókallantyút, de az őrláng
megmakacsolta magát, elmaradt a tűzvihar. Döbbenten
rángatta, hiába.
A masina csilingelő, trillázó hangokat hallatva felemel-
te a kezeit. Ujjai keskeny pengékké nyúltak, majd csukló-
ját elfordítva a pengesorból fűrészlapot formált, azzal csa-
pott a meglepett tárnamester felé.
Brarf önkéntelenül is a felé zúduló bal kar útjába tolta
a hasznavehetetlen fegyverét. Az éles karmok felhasítot-
ták a naftatartályt, szinte kettévágták a lángvető tusát, és
alig egy ujjnyira álltak meg a tárnamester arcától. A má-
sodik csapás felnyársalta, mint egy apró bogarat. A masi-
na egy mozdulattal lerázta pengéiről, elhajította a barlang
sötétjébe, majd az ifjonc felé fordult.
Gramriff mintegy varázsütésre magához tért a bénult-
ságából. Egy apró kar megrántásával beindította az elő-
re felhúzott óraművet. Kerregő zaj hallatszott, a szerszám
belsejében rejtőző parányi alkatrészek mozgásba lendül-
tek, majd cuppanó hang kíséretében izzó fémsugarat köp-
tek a gépezet felé.
Amint elérte, a masina egész testében összerándult. Tett
néhány bizonytalan lépést, aztán gyötrelmes fémsikolyt
hallatva, a falnak dőlve orra bukott. Kék fényszikrák pat-
togtak körülötte, mindent betöltött a naftabűz.
Ahogy a gépezet megpróbált egyik karmos mancsára
támaszkodva feltápászkodni, Gramriff elfordította a mar-
kolat fölötti tárcsát, és újra lőtt. Sistergés, csattanás hal-
latszott, a gyilkos masina a levegőbe repült és a falnak
vágódott. Amint megszűnt az irányító akarat, felhevült
fogaskerekei és hajtóművei sziszegve leálltak. Halottabb
volt, mint a fém, amiből megalkották.

154
 Az ifjonc felordított, mert a kezében tartott szerszám
közben vörös izzásig hevült. Erezte, ahogy tenyerén meg-
perzselődik a hús, de hiába rázogatta, végzetesen hosz-
szú pillanatokig nem bírta elhajítani. Amikor végre meg-
szabadult tőle, a szerszám füstölgő fémkupaccá omlott
a padlón. Gramriff nem törődött égett kezével, azonnal
Brarf keresésére indult.
A tárnamestert a fal tövében találta. Lustán lüktetve
áradt torkából a vér, a mellkasára és a hasára csöpögött,
lassan eláztatta a ruháját. Az arca fehéren világított, sze-
me a távolba meredt. Megérkezett a végtelen járatok vi-
lágába, oda, ahol az idők végezetéig próbálgathatja a fú-
rófejeit. Az ifjonc lezárta a semmibe meredő szemeket, és
továbbindult.

* * *

A folyosón egy darabig csendesen lopózott, igyekezett

kikerülni a portyázó masinákat. Az egyik fordulóban a
fémszörnyek egy osztagával találkozott. A hátuk mögül
érkező fény rideg részletességgel rajzolta ki hátborzonga-
tó körvonalaikat, a roppant fémíveket, az éles pengéket.
Egyszerre lendülő kezük-lábuk robajló fenyegetéssé ol-
vadt össze, szisszenő dugattyúkkal dübörögtek egyre kö-
zelebb.
G r a m r i f f habozás nélkül futásnak eredt. Éppen idő-
ben kanyarodott el, mert egy fémháló veszedelmesen kö-
zel zúgott el mellette. Hátrafordulni sem mert, de hallot-
ta, ahogy csikorogva irányt változtatnak.
Lélekszakadva rohant, szinte nem is figyelte, merre vi-
szik a lábai, mert egyre közelebbről hallotta a masinák ro-
baját. Egy idő után fújtatni kezdett, szeme előtt színes ka-
rikák táncoltak, de néhány ügyes rövidítés után már-már

155
reménykedett benne, hogy egérutat nyer. Ekkor meghal-
lotta a szemből felé közeledő fémlábak csattogását.
Úgy tűnt, üldözői jobban ismerik a telep járatait, mint
ő maga - sőt, talán még Brarf mesternél is alaposabban.
Olyan kétségbeesetten igyekezett kibújni a neki állított
csapdából, hogy kis híján belesétált egybe. Talán tudato-
san terelték erre, villant át az agyán, amikor reményvesz-
tetten tapogatta meg a zsákutcának bizonyuló járat falát.
Akkor pillantotta meg Brarf mester elhagyott ásógépét.
Össze sem téveszthette mással, a sok felhalmozott lim-
lom alatt rejtőzködő behemót oldalán számtalan horpadás,
és tenyérnyi lyukak éktelenkedtek, de Gramriff tekintetét
a csorba markolókanalak mellett csillogó új fúrófej vonzot-
ta magához. Brarf mester, a Teremtő áldja meg a hóbortos
szokásodat, sóhajtott fel.
Egy pillanatig tétovázott, de meghallotta a folyosón
csikorduló fémtalpak, a baljósan gördülő kerekek zaját.
Tudta, csak egy úton menekülhet a kelepcéből. Ha nincs
szabad járat, ha minden folyosón ott hemzsegnek a gép-
szörnyek, akkor neki magának kell új alagutat fúrnia.
Habozás nélkül az ásógép felé iramodott, bevetette ma-
gát az irányítófülke karokkal, kampós fogantyúkkal és
fogaskerekekkel bélelt belsejébe. Megpöckölt néhány kap-
csolót, és reménykedve figyelte a szerkezet válaszát. Az
szemérmesen megremegett, mintha nem értené, mit vár-
nak tőle. Amikor azonban a fogaskerék-áttételek eljuttat-
ták a hajtógépezethez Gramriff parancsát, az egész ma-
sina felüvöltött, nyögve rugaszkodott el tucatnyi apró ke-
rekén.
Nem marad idő a tervezésre, a hosszas mérlegelésre,
hogy milyen kőzettel is akad majd dolga, vagy egyálta-
lán milyen járat húzódhat a fal mögött. Sorra kapcsolgat-
ta a kallantyúkat, mind nagyobb teljesítményre sarkallva

156
a fúrófejet, aztán egyszerűen nekiirányozta az ásógép or-
rát a szemközti sziklafainak. A fúró felsírt, majd áttörte a
szomszédos járat falát.
A masina még a következőt is lebírta, utána azonban
dohogva-duzzogva megtorpant. Gramriff szitkozódva ki-
mászott, és körülnézett: egy elhagyatott műhelyben ta-
lálta magát. Sietősen felkapott néhány szerszámot, bele-
hányta a zsákjába, aztán futásnak eredt.
Nem jutott messzire, mert három sarokkal később majd-
nem belerohant egy ott strázsáló gépszörnybe. Gramriff a
falhoz lapult, hátrafelé tekintgetett, de a fémsikolyokból,
a csattogó-dübörgő zajból sejtette, visszafelé már nincs út.
Üldözői valószínűleg most aprítják fémforgáccsá az ásó-
gépet.
Beletúrt a kezében szorongatott zsákba, valami hasz-
nálható szerszámot keresett. Amit talált, nem fegyvernek
készült, egy rugós szegecselő volt, amiből minden mű-
helyben akadt egypár. Gramriff erősen bízott benne, hogy
az ütött-kopott szerkentyű nem hagyja cserben.
Felmarkolt egy apró követ, és a folyosó túlsó végébe
hajította. A gépszömy szeme felizzott. Megfordult a ten-
gelye körül, sarokvasa élesen csikordult, és dübörgő lép-
tekkel elindult a hang irányába.
Gramriff nekiiramodott, de még a folyosó felénél sem
járt, amikor a szeme sarkából látta: a gépszörny felsőteste
visszafordul, hogy tétovázás nélkül ráirányítsa a baljában
szorongatott fegyvert. Jó háromölnyi lángnyelv csapott ki
az öblös csőből. Az ifjonc a földre vetett magát, és igyeke-
zett bekúszni egy kiszögellés mögé.
N e m jutott el odáig.
Félelmetes erő emelte fel, leheletnyi erőlködés nélkül,
majd egy vasmarok próbálta összepréselni a gégéjét. Gram-
riff fuldokolva célzásra emelte a fegyverét, meghúzta az

157
elsütőkallantyút és útjára indított vagy tucatnyi lövedé-
ket. Úgy kopogtak a gépszörny fémlemezein, mintha ap-
ró kovácsinasok szorgoskodtak volna rajta. A masina kar-
jai lehanyatlottak, torkát markolászva lassan eldőlt.
Gramriff lehúzta fejéről a fémmaszkot.
Felismerte az alatta lapuló pufók gnómarcot, Beriff
mester egyik tanítványa volt egykor — talán még harminc-
esztendős sem lehetett. Torkából sűrű vér bugyogott elő,
tekintete vádlón meredt rá. Gramriff megkönnyebbülés-
sel vegyes hányingert érzett.
N e m maradt ideje a gyászra, menekülnie kellett.
* * *

Valami meghalt benne, mint amikor egy hatalmas bar-

langcsarnokban az utolsó mécsest is elfújja a huzat. N e m
érdekelte többé, ki rejtőzhet a fémburok alatt. A barátai,
a családja már megszűntek gnómként létezni, csak ma-
gára számíthatott. A pufók gnóm halála után már abba
a halvány reménysugárba sem tudott kapaszkodni, hát-
ha Rewika túlélte mindezt, és elkerülte rettenetes sorsát.
Úgy vélte, mindenkit begyűjtöttek már, s a maréknyi túl-
élő, ha volt még egyáltalán, legfeljebb hibaszázaléknak
számított.
Sejtette, hogy újabb masinákat küldenek utána, koráb-
ban is hamar a nyomára bukkantak. Folyamatosan úton
volt, és minden ismert trükköt bevetett. Ha kellett, félig
vakon küzdötte át magát a szellőzőjáratokon, mint egy
sziklaféreg. Miután a központi műhelycsarnok szerkeze-
tei sorra leálltak, a szellőztető gépek sem működtek to-
vább. Torka megtelt porral, szeme vörösre duzzadt, tér-
dét és könyökét véresre horzsolta. Gyakran eltévedt, néha

158
beszorult a rendszertelenül kanyargó járatokban, de vala-
hogy mindig továbbjutott.
Ha egy-egy elhagyott műhely közelébe ért, vagy szer-
számosládát pillantott meg, minden mozdíthatót ma-
gához vett belőle. Akkor evett, amikor tudott, azt, ami
csak a keze ügyébe került. Néha egy vékony szíjdarabka
is mennyei eledelnek bizonyult. Ha megszomjazott, ned-
ves köveket nyalogatott, vagy pár kavicsot vett a szájába.
Tudta, hogy nem lehet elég óvatos, de az első napokban
még vissza-visszajárt a gombafarmhoz.
Ez meglehetősen ostoba ötletnek bizonyult, és G r a m -
riffnak hamarosan elment a kedve tőle. Mert vagy ő volt
elővigyázatlan, vagy ellenfelei számítottak rá, de egy al-
kalommal három gépszörny is lesből támadt rá.
N e m elfogni akarták, az hamar kiderült, különben a
szoruló szemű hálóval támadtak volna rá. Alig tudta ki-
kerülni a borotvaéles pengéket, az ívelt karmokat, a má-
zsás öklöket. Lélekszakadva menekült vissza a szellőzőjá-
ratok sűrűn elágazó, biztonságos útvesztőjébe.
Ide nemcsak a behemót gépszörnyek, de a kisebbek
sem tudták követni, a teremtményeik azonban könnyedén
megtették. Az egyik, leginkább pókfajzatra emlékeztető
kreatúra végtagnyúlványán Gramriff elborzadva ismerte
fel a fogaskereket formázó két g y ű r ű t — egykor Wrikk
mesterhez tartozott.
A végtag rémisztő változásokon ment keresztül — a kör-
mök végén fémcseppek váltak ki, az ujjakon bőr helyett
fényes pikkelyek jelentek meg. A tenyéren körös-körül
hosszabb-rövidebb érzékelőcsápok fakadtak. Olyan féke-
vesztetten kapálózott, hogy Gramriff kénytelen volt csá-
kánya hegyével a falhoz szegezni.
Később egy repkedő kémet fogott el. Máskor talán kó-
tyagos denevérnek nézte volna, de a gépszörnyek ideje óta

159
érzékei kiélesedtek. A lény apró szárnyait fából hasítot-
ták, drótokkal merevítették. Két fülkagylót is erősítettek
rá, beteges elme által megálmodott lepkeszárnyak gya-
nánt. Középtájon hiába kereste a potrohot: helyette, mint
a magjára száradó cseresznye, úgy ült a rózsaszín bogyó a
szárnyak között: egy szem!
Amikor fölé hajolt, a pupilla hirtelen kitágult, a szem-
golyó megremegett. Gramriff öklendezve a padlóhoz csap-
ta, és rálépett. Cuppanás hallatszott. Egy darabig kivárt,
míg a szárnyak verdesése alábbhagyott, de a masinák ér-
kezését már nem várta meg.
Folytatta tovább egyszemélyes háborúját.
Úgy harcolt ellenük, ahogy csak erejéből tellett. Mi-
vel szemtől szemben legfeljebb a meglepetésre hagyat-
kozhatott volna, ezért inkább csapdákat állított. Az első
kelepcék elég kezdetlegesek voltak — még egy mókus is
kacagva kerülte volna ki őket. Gramriff azonban nem is
várt tőlük többet, mint hogy elbizakodottá tegyék a gép-
szörnyeket, és a rejtett, rafináltabb kelepcék biztosan si-
kerrel járjanak.
Hogy a hatodik ujj sugallta-e ötleteit, vagy a vak két-
ségbeesés, nem tudta, és nem is törődött vele. Abban bi-
zakodott, hogy régi énje, a csodagyerek bukkant a felszín-
re, aki két fadarabból és egy törött rugóból is képes volt
szemet gyönyörködtető szerkentyűt építeni.
A kölyök Gramriff soha nem akart rombolni — ami azt
illeti egyáltalán nem akart elpusztítani egyetlen félresike-
rült találmányt sem. Most viszont rákényszerült, mi több,
az élete múlt rajta.
Idővel a precíz gépi technika lett a legmegbízhatóbb
szövetségese. A gyilkos masinériák hajszálra kiszámított
mozdulatokkal dolgoztak — egy szívdobbanásnyi megin-
gásból is jókora előnyt kovácsolhatott.

160
 Úgy tűnt, a harca mégiscsak hiábavaló, mintha lyukas
csöbörrel akarná kimerni a Fendor-tenger vizét. Mert ha
akár egyet is legyűrt közülük, teljesen elpusztítani nem
sikerült, megrongálni is ritkán, mert csakhamar az egész
falka a nyomában loholt. Talán sajátos módon riadóztat-
ták egymást, erre szolgáltak a berregő-csilingelő trillák,
vagy a hallószervük volt kifinomultabb.
Ahhoz, hogy sikeresen legyűrje őket, egyet épségben
kellett elfognia. Lehetőleg úgy, hogy a többiek ne tudjanak
időben közbeavatkozni. Terve kivitelezéséhez az egyik ko-
vácsműhelyre esett a választása. O t t a többi felfüggesztett
szerszám, a mennyezetről alácsüngő láncok, és csigák közt
elrejthette a saját csörlőit is.
A kovácsműhelynek akadt még egy előnyös tulajdonsá-
ga. Egy föld alatti patak csörgedezett alatta, amit a gnó-
mok már ősidők óta kútként használták. Gramriff tervé-
ben a víz központi szerepet játszott.
A csapda gondos tervezést és időzítést igényelt. Az if-
jonc nem hagyatkozhatott a véletlenre, és ha nincs egy
csipetnyi szerencséje, majdnem minden balul sül el. Ha
egynél több masinával akad dolga, ő maga sem ússza meg
élve.
Szüksége volt egy zsiliprendszerre, amellyel elválaszt-
hatja célpontjait egymástól. Ehhez több napig gyűjtöget-
te a súlyos gépalkatrészeket, mert számításai szerint kö-
zönséges ajtón, de akár fémlemezen is könnyedén áttörtek
volna.
Kellett csalétek is. Összeeszkábált pár gnómforma bá-
but, gondosan felöltöztette őket, a torkukba tárcsás dudát
rakott, hogy kétségbeesett kiáltozást utánozzanak.
Amikor végre felbukkant a kiszemelt őrjárat, sorra el-
engedte katonáit. Kétség sem fért hozzá, mindnyájan hő-
si halottként végzik majd.

161
 Az utolsónak maradt gépszörny, ki tudja, miféle bizo-
nyítási vágytól vagy büszkeségtől vezéreltetve - már ha
egyáltalán felmerülhettek érzelmek velük kapcsolatban -,
Gramriff után eredt, és nem várta be a társait.
A gnóm elesettnek mutatta magát, eltévedt bárányká-
nak, aki megadóan várja, mikor mélyednek a tarkójába az
ordas tépőfogai. A megfelelő helyre kellett csalogatnia a
gépszörnyet. Aztán amikor a kovácsműhelybe ért, hirte-
len a padlóra vetette magát, megrántott egy zsinórt és fél-
revetődött. A csapda bezárult.
Kampókban végződő súlyos láncszemek, acélsodrony-
ból font hurkok és hálók hullottak alá. A gépszörny hi-
ába akart elszabadulni, egyre inkább belegabalyodott a
sodronyok szövevényébe. Gramriff nem adott neki esélyt,
egy hosszú rúddal mély nyílás fölé taszigálta, majd elen-
gedte a csörlőket.
A gépszörny versenyt sikított láncszemekkel, aztán be-
lecsobbant a vízbe. Utána már csak heves bugyboréko-
lás jelezte: korántsem adta még fel a küzdelmet. Gramriff
gyorsan rögzítette a csörlő végét, kétszer is ellenőrizte.
Aztán befedte a kút nyílását, és egy súlyos hordót görge-
tett fölé. Úgy rendezte a lecsüngő láncokat, hogy ne le-
gyen feltűnő mellettük a csörlő, végül sietősen elrejtőzött
a közeli szellőzőnyílásban.
Kisvártatva a gépszörny társai csörtettek be a kovács-
műhely előtti folyosóra. Egymás közt berregő-csilingelő
trillákkal diskuráltak, melybe ezúttal fémen elvásó fúró
vagy bronzharangba maró köszörű hangja vegyült. Meg-
fejtenie nem sikerült, de a vijjogó jelzésről úgy vélte, egy-
mást riadóztatják vele.
A masinák teljesen összezavarodtak. Ahogy a kút mel-
lett tanakodtak, Gramriffot nyomot tévesztett farkasfalká-
ra emlékeztették. Elmosolyodott, de fohászkodott, hogy se

162
a csörlőket, se a szellőzőnyílást ne vegyék tüzetesebben
szemügyre.
Vagy egy órát várt, mire előbújt a rejtekhelyéről. Bár
számított rá, hogy a gépszörnyek esetleg lesni fognak rá,
ez felesleges elővigyázatosságnak bizonyult. Óvatosan fel-
csörlőzte a kútból a foglyát. Már nem kapálózott, de Gram-
riff nem merte addig kiszabadítani, amíg nem győződött
meg róla, hogy valóban elpusztult. Óvatosan többször is
körbejárta, tekintete a fémburkolat illesztékeit fürkészte.
Végigkopogtatta az illesztékeket, óvatosan lefeszeget-
te a fémlemezeket. Ügyelt rá, nehogy valami kipattanó
trükkös penge idő előtt véget vessen kutakodásának.
Amikor nagy sokára felpattintotta a ki tudja hánya-
dik lemezfedőt, meglepetten kiáltott fel. Arasznyi kris-
tály lapult a fémlemez alatt lüktetve, hasonló azokhoz,
amelyek a csarnok végi kamrában meredeztek. Ilyet adott
Rewikának is. A színe rubinvörös volt, de lassan kifakult.
Ahogy Gramriff hozzáért, megvonaglott a kezében. Az
ifjonc ijedten rántotta el ujjait. Ha közelített hozzá, a kris-
tály is megtelt élettel, szinte meghajlott, mint egy kövér
pióca. Ha távolabb lépett, újra merev és halott lett, mint
annak előtte.
Aztán a fémburkolat alatt rejtőző testet vette szemügy-
re: olyannyira szervesen összeforrt a hús és a fém, hogy
lehetetlen volt sértetlenül szétválasztani őket. Ezért elő-
húzott egy borotvaéles kést, és nekilátott, hogy lefejtse a
fémalkatrészeket.
Gyakran tartott szünetet, mert gyomra erősen hábor-
gott. A fémburkolat alatt egy meztelen férfit talált. Va-
laha talán ember lehetett, de rettenetesen lesoványodott.
Szürkés bőre zörgő bordáira, vékony csontjaira tapadt.
Néhol megtelepedett rajta a penész, másutt foltokban
hámlott.

163
 Gramriff az arc láttán zöldre vált, fuldokolva öklende-
zett a kút mellett. A férfi bőrét félig lenyúzták, a szemhé-
jakat eltávolították, a koponya teteje hiányzott. Zöld pati-
nás rézdrótok meredtek elő az agyvelőből, egy vastagabb
tömlő egyenesen a gerinc tövéig kígyózott, a kristály fog-
lalatáig.
Ez működtetné a gyilkos masinákat? Vagy a csarnok
végi kristályteremből sugárzik szét az energia? így vagy
úgy, de bizonyosnak látszott, ez a különös erő mozgatja a
súlyos végtagokat és a kristályok tartják életben, lélegez-
tetik, táplálják valahogyan a fémburkolat alá zárt testeket.
Arra is ráeszmélt, minden masinát nem vadászhat le,
már ez az egy is túlságosan sokáig tartott. Még ha olyan
szerkentyűt fabrikálna is, ami egy csapásra szétzúzná a
fémlemezük alatt rejtőző kristályt, teljesen felemésztette a
tartalékait. Kész csoda, hogy idáig életben maradt.
így csak egy megoldás látott, össze kell törnie abban
az átkozott teremben az összes kristályt. De miért nem
tették meg a régi mesterek? Ennyire bíztak volna benne,
hogy még folytathatják a kísérletet? Vagy túl nagy ener-
giákat szabadítottak volna el, ha megpróbálják?
O már semmit sem veszíthetett. Rewika, Brarf, a csa-
ládja, a telep összes gnómjának sorsa rég bevégeztetett.
Azok a gyilkos masinák pedig nem állnak le. Maholnap
még csak a Zedur-hegységre terjesztik ki hatalmukat, de
ki tudja, ki állítja meg őket?
Akkor pedig Kronli átka ide vagy oda, beköszönt a
tenger sok lábon araszoló, hegynyi erődök, gigászi repü-
lő szörnyek, gyilkosan hatékony, füstöt-lángot okádó gép-
monstrumok és milliós ármádiákat elsöpörni képes csata-
páncélok kora.
Gramriff tudta, hogy csak egyféleképpen juthat be a
kristályterembe, ha ő maga is hasonlóvá válik a masinák-

164
hoz. Végignézett a szanaszét heverő fémalkatrészeken, sej-
tette, hogy hosszú munka vár még rá.
Órákkal később, amikor befejezte az átalakítást, vé-
res zubbonyát csomóba gyűrte és elhajította. A szerszá-
mai közül csak egy kalapácsot tartott meg. Tudta, ahova
ő megy, másra már úgysem lesz szüksége.
Sisak gyanánt óvatosan a fejére húzta a koponyapán-
célt. A fémhéj még így is, hogy a központi akarat hiány-
zott belőle, meglepően hajlékonynak bizonyult. A rugók
és a rafinált kapcsos eresztékek második bőrként ölel-
ték körül. Egy cseppet sem találta kényelmetlennek. Sőt,
ahogy fertályóra múlva a robusztus végtagok tökéletesen
engedelmeskedtek az akaratának, riasztó érzések ébred-
tek benne: még kristály sem kell ide, ő maga is kezd át-
alakulni! Igyekeznie kellett.

* * *

A barlang bejáratáig nem ütközött ellenállásba. Ha ta-

lálkozott is a többi gépszörnnyel, kihúzta magát, és igye-
kezett minél céltudatosabban lépdelni. Még az oszlop-
csarnokban sem állították meg.
Mióta nem látta, a terem hatalmas változásokon ment
át. A falak mentén sorakozó fülkék szinte mind megtel-
tek, mindegyikben egy-egy gépszörny lapult. Jó részük
éppoly élettelennek tűnt, mint amikor — talán egy évszá-
zaddal korábbi napon - a három gnóm rájuk talált. G r a m -
riff azonban biztos volt benne, hogy azok alatt az új fém-
héjak alatt az ő barátai, rokonai és ismerősei lapulnak.
Megrázta a fejét, elhessegette a késztetést, hogy megpró-
báljon segíteni rajtuk. Előbb a kristályok, biztatta magát.
Még mindig nem állították meg. Ahogy közeledett a
kristályok terméhez, a izgatottsága is egyre nőtt. Biztos

165
volt benne, hogy sikerülni fog. Ekkor éles trillázás har-
sant. Talán figyelmeztetés, talán kérdés, nem tudta volna
megállapítani. A hang egyre sürgetőbbé vált, de Gramriff
menetelt tovább.
A gépszörny ekkor elé állt, és újra kérdőre vonta. Gram-
riff a szeme sarkából látta, hogy a többiek lassan körbeve-
szik. Erezte, hogy veszített. Pedig már milyen közel volt!
Alig néhány lépés választotta el a kristályok termétől, de
most akár a világ másik végén is lehetett volna.
Nem mintha kétségek gyötörték volna a sorsa felől.
Rég eldöntötte már, hogy addig harcol a gépszörnyekkel,
amíg meg nem hal. Márpedig úgy tűnt, néhány pillana-
ton belül eléri a vég. A gépszörny, mintha csak őt akarta
volna igazolni, olyan erővel sújtott le a mellkasára, hogy
tehetetlen szarvasbogárként vágódott a kristályterem fa-
lának.
A sisakja messzire gurult, a fémhéj úgy foszlott le róla,
ahogy egy hevenyészve összetákolt szerkentyű esik darab-
jaira. Elakadt a lélegzete, tekintete elhomályosult.
A gépszörny érdeklődve mérte végig. Legalábbis Gram-
riff így értelmezte félrefordított fejét. Egy pillanatra
mintha megzavarodott volna, aztán trillázva parancsol-
ta hátrébb a fülkékből elősorjázó társait. Óvatos mozdu-
latokkal babrált egy darabig a koponyamaszk előtt, majd
leemelte.
Kétségkívül Rewika volt az, senki másnak nem lehetett
ilyen fitos orra, ilyen bájos szeplői. Gramriff arca megrán-
dult. A gépszörny lassan lehúzta az egyik kesztyűjét. Az
ujjai még nem alakultak át, mint Wrikk mesteré, olyan
aprók és puhák voltak, mint amikor először a kezébe fog-
ta. Gramriff felnyögött, szeméből egy könnycsepp indult
meg, fehér ösvényt vágva magának a koromfoltos arcba.
Megadóan lehajtotta a fejét, várta a sorsa beteljesülését.

166
 Ám a halál nem érkezett. A lány csak nézett rá szomo-
rúan, majd óvatosan végigsimított az arcán. Torkából han-
gok gurguláztak elő. Gramriff először nem értette, aztán
bólintott.
Ellökte a Rewika-masinéria fémkarját, majd ugyanaz-
zal a lendülettel átcsúszott a lábak közt, és felpattintotta
a kristályt rejtő lemezfedőt. Egy végzetesnek tűnő pilla-
natig tétovázott, aztán ütésre lendítette a kezében szoron-
gatott kalapácsot. A rubinvörös kristály úgy fröccsent szét,
mint az olvadt arany, darabkái beborították a padlót, mint
a vér.
A Rewika-masinéria fájdalmas arccal bámult G r a m -
riffra, aztán ajkai egy utolsó mosolyra húzódtak. Lassan
térdre rogyott; a rugók és merevítőkarok az összetartó
központi akarat híján hagyták a földre zuhanni a súlyos
fémtestet.
A többi gépszörny fenyegetően közelebb nyomult. Az
ifjonc azonban nem várta be őket, a kristályok terme fe-
lé vetette magát. Nagyot nyögve megpróbálta átkiizdeni
magát a szűk résen. Az éles sziklaperem darabokat tépett
ki a húsából, érezte, ahogy csípőcsontján megcsikordul a
gránit. A fájdalom izzó késpengeként döfött agyába, de
összeszorította fogait, és továbbfurakodott.
Ekkor fémkarmos tenyér szorult össze a bokáján. Ugyan
a csontok egy darabig képesek roppant terhelést is elvisel-
ni, de a gépszörny odakint egyre fokozta a nyomást. Sze-
mei hűvösen, érzelmektől mentesen meredtek a kezében
rángatózó gnómra. A bokacsont émelyítő roppanással ad-
ta meg magát.
A gnóm ifjú felsikoltott, még ép lábával önkéntelenül
ellökte a gépezet jobb fogást kereső karját. Szinte csak
gyengén megérintette, ám ez éppen elegendőnek bizo-
nyult ahhoz, hogy a vértől iszamós testével átfurakodjon a

167
nyíláson. Lehuppant a kemény kőpadlóra. Állkapcsa meg-
reccsent, de arcán széles vigyor terült el: bejutott.
A gépszörnyek tombolva estek neki a kristályok termé-
nek. Talán éppen most tudatosult bennük, hogy prédájuk
nem szökni akar, nem a saját életét mentené.
Gramriff a habozás nélkül lesújtott — aztán újra és új-
ra. N e m zavarta többé a fájdalom. Minden egyes csapása
kristályok tucatjait zúzta szét. A csilingelés, a repdeső szi-
lánkok megtöltötték a termet.
Éles fény áradt a falakból, Gramriff önkéntelenül sze-
me elé kapta a kezét. Egy pillanattal később hangtalan
robbanás törölte ki a világ emlékezetéből még a nyomát is
a régi mesterek félresikerült kísérletének.
Vannak, akik arra születtek, hogy nagyszerű találmá-
nyokat alkossanak. Mások viszont azért jönnek erre a vi-
lágra, hogy lerombolják azt.
A Sors, a Nagy Kovács a helyére illesztette az utolsó al-
katrészt is.
 Örökkön pergő nyelvek
Aki már járt gnómfaluban - ha Olvasóm megbocsát, egy-
szerűség kedvéért így nevezem azt a hatalmas barlangot,
ahol a gnómok élik mozgalmas életüket —, az tudja, micso-
da lárma uralkodik egy ilyen helyen. Biztosan képes még
felidézni a forrásnak induló víz pöfögését, a kalapácsütések
csengését, a reszelők és fenőkövek sivítását, a kattogást és
nyikorgást, és persze az elmaradhatatlan, állandó zsivajt,
ami az egymással beszélő, veszekedő, tréfálkozó és kiabáló
aprónéptől származott.
Nyilván emlékszik arra is, hogy még napok múltán is
csengett tőlük a füle.
Hasonlóan fülbemarkoló élménnyel gazdagodhat az,
aki egy gnómmal — pláne az emberek közé frissen beté-
vedő gnómmal - elegyedik beszédbe. Teljesen mindegy,
milyen témában. Az apró lény ugyanis folyamatosan és
megállíthatatlanul magyaráz, adomázik és fecseg, olyan
hévvel, mintha sohasem akarná abbahagyni. Közben kér-
dez, tudni akarva mindenről mindent, és ha nem kap vá-
laszt azonnal, úgy saját maga replikázik is.
Különösen érdekes t é m á k b a n hajlamos arra is, hogy a
saját szavába vágjon.
Beszédes kedvüket igazából az sem korlátozza, ha hall-
gatóság híján maradnak; ekkor ugyanis, ha motyogva is,

169
de tovább mondják a magukét. Megfigyelték, hogy bár
ilyenkor különös nagyvonalúsággal keverik az általuk is-
mert nyelvek szavait, ha valamit alkotnak — például szer-
kezeteiket szerelik össze, alkimista laborjaikban görnye-
deznek a lombikok fölött, vagy kristályokat csiszolnak
- kizárólag az anyanyelvüket használják. Sokan épp ezért
úgy vélik, talán ez a beszéd az, ami a mágiát a műveik-
be plántálja.
Ami akár igaz is lehet, lévén hogy varázsolni egyébként
nem látta őket senki.

Egy igazi nyelvész számára azonban ennél sokkal iz-

galmasabb az, ahogy a gnómok egymás közt beszélnek.
Ekkor ugyanis feltűnik, hogy hiányzik a kérdések és vála-
szok egymásutánisága, ritmusa, egyetlen összefüggő szó-
áradatot hallani, amelynek létrehozásához mindenki tevé-
kenyen hozzájárul. Az, hogy miről beszélhetnek, általában
rejtély marad, mivel a nyelvük éppoly megtanulhatatlan,
mint az írásuk; ráadásul többnyire a találgatás sem vezet
eredményre, elsősorban a lehetséges beszédtémák sokszí-
nűsége miatt.
Az aprónépet ugyanis a jelek szerint minden érdekli.

Legyen szó a makrahal elkészítésének nyugat-toroni

módozatairól, a buzzgoblinok testfestéséhez használt anya-
gokról, Tysson Lar elfjeinek szerelmi költészetéről, a Gor-
vik útjai mentén növő fafajták összetételéről, Erion szűke
kurtizánjainak életrajzáról, egy igazi gnóm érdeklődése
éppoly kiapadhatatlannak fog mutatkozni, mint a beszé-
des kedve.
E lebírhatatlan tudásvágyat ráadásul nem lohasztja le
az sem, ha a lelkes kutatónak el kell hagynia miatta az
erioni hercegi könyvtár vagy valamely más rangos biblio-

170
téka porral lepett polcainak rejtekét. Mondják, hogy a leg-
több ynevi expedíció tagjai közt ott szorong egy-egy ap-
ró termetű, ámde felettébb nagy orrú krónikás, aki aztán
összeszámolja a tevék nyergének bojtjait, repülőhalakat
kerget a fedélzeten, jeges falú sziklákra is felmászik holmi
havasi virágok miatt, és még sorolhatnám. Felbukkannak
a háborús vidékeken, és hadimérnökként, vagy a pallérok
vezetőjeként olykor nagyobb hasznot hoznak, mint egy
ezred syburri zsoldos; nem véletlen, hogy a Sempyer vé-
delme során tett szolgálataiért nemesi rangot kapott egy
bizonyos Predivotomevil... - elnézést, de az aprónép vége-
láthatatlan névkígyóit a szemelvényeimben megkurtítom
— nevű gnóm, akinek címerébe egy lángoló ostromtornyot
festettek a hálás heroldok. A legmeglepőbb mindebben,
hogy a kalandok javát túl is élik — Igrain Reval példá-
ul megemlékezik Ranonimotikkal... nevű társáról, akit
Tysson Larba vezető útja során vele együtt fogtak el és
hurcoltak kráni rabságba az orkok — és akivel tizenöt év-
vel később, Eren földjén újra találkozott.
Ugyanakkor persze nem lehet kizárni, hogy valami ősi
fajból származó bőreváltó öltötte magára Sötétség földjén
eltűnt társa alakját, és az sem kizárt, hogy erre jóval ko-
rábban, még az elfek erdeiben került sor, és épp ez a kü-
lönös alak vált a csapat árulójává.

Mindenesetre úgy gondolom, a megismerés iránti olt-

hatatlan vágy sarkallja arra az aprónép ifjait, hogy ottho-
nuk biztonságát elhagyva vándorútra keljenek; és vélemé-
nyem szerint azért sajátítanak el több emberöltőnyi életük
során nem ritkán egy-két tucat emberi és egyéb nyelvet,
hogy a társalgás kényszerét a nyelvi akadályok ne veszé-
lyeztethessék. Ha már megtanulták, használják is; legye-
nek akár a múltat kutató nekromanták, sírrablók vagy

171
éppen könyvtárosok, a jelen történéseit vizslató tudósok,
felderítők, vagy netán kémek, sőt akár a jövőt fürkésző jó-
sok — beszélni mindannyian szeretnek.
Ennek fényében viszont át kell értékelnünk azt a Mi-
tianus könyvében olvasható mesét, amelyben egy néven
nem nevezett hidemai nagyvezír olyannyira megelégelte
ostrommérnöke fecsegését, hogy boszorkánymestereivel
süketséget és némaságot bűvölt rá, majd egy üres és csen-
des toronyszobába záratta, valahol a Dzseizan-hegység lá-
bainál, egy sziklás puszta közepén omladozó romváros-
ban. Itt aztán az aprónép közül való hadiszakértő hetek
alatt elsorvadt és elpusztult, állítja a történet, amelynek
kapcsán kénytelen vagyok feltenni a kérdést: mi van, ha
mindez nem is mese, hanem véres valóság?
Mert ha így van, akkor a dzsad hadúr feltehetően rá-
lelt a gnómok kivégzésének létező legkegyetlenebb for-
májára.

Peluchon d'Sechoutse: Szemelvények furcsa

népekről és különös fajokról
XVIII. fejezet - A gnómok
részlet
 J á m i b o rA t t i l a

Zárak és pecsétek
Durg engem okolt minden nyomorúságunkért. Hiába pró-
báltam a fal felé fordulva nyugodalmat találni, monoton
panaszáradata a hátam mögött fogaskerékként őrölte az
elmém. Egy ideig csak a szürke téglák között megbúvó ár-
nyakat bámultam, azután felpattantam, és rápirítottam.
- E j , az ork rágja meg a füled, elhallgass végre, pupák!
Pihennem kell, holnap a palota ura látni akar. Ha ott
megint valami hibát ejtek, hát akkor lesz nemulass!
Szemei még jobban kidülledtek, szinte leesett az ágyam
melletti székről, ahogy hadonászva replikázott.
— Nemulass van nekünk egyfolytában, mióta fogságba
estünk! Akkor ejtetted a legnagyobb hibát, barátocskám,
amikor útra keltél és csavargásra adtad a fejed!
— N e m fogom ugyanazt szajkózni, újra meg újra, tu-
dod, miért vándoroltam! Különben is, késő bánat! Inkább
azon törd a fejed, hogyan evickéljünk ki ebből a csává-
ból! - Magamra húztam ismét a durva szövésű takarót. —
Ha meg nincs jó ötleted, inkább hallgass, elég volt mára.
Nézze meg a gnóm!
Mivel D u r g belátta végre, hogy nem vagyok hajlandó a
további perlekedésre, lassacskán lecsendesedett. H a l k du-
ruzsolása azonban még egy darabig betöltötte a kamrát.

175
 —Csak tudnám, nekem miért kell azért szenvednem,
mert Horald mesternek egy kis kószálásra támadt kedve!
N e m való az, hogy rendes, becsületes gnómok a mások
hibája miatt fenevadak között fogolyként tengődjenek!
- S e n k i sem kényszerített, hogy velem gyere - dugtam
ki az orrom a pokróc alól egy utolsó megjegyzés erejéig,
de t u d t a m , hogy valami hibádzik a válasszal. Azonban
nem volt erőm arra, hogy azon elmélkedjem, mi, mert el-
nyomott az álom.

* * *

Még szívesen szunyókáltam volna, őrizvén magam kö-

rül a dohos kerevet melegét, de kelnem kellett.
—Ébresztő, obsor\
A testőr erélyes noszogatását akár rugdosásnak is vél-
hettem, ezért nem akartam tovább ingerelni. Fürgén fel-
keltem a derékaljról, de nem egyenesedtem ki; lesütött
szemmel, némán álltam. Az előző három hónap alatt a
toroniak sok ütlegébe és szidalmazásába került, míg meg-
tanultam az itteni szokásokat. S nekem annál is több szen-
vedésbe.
- S z e d d rendbe az ábrázatod, mielőtt az úr elé viszlek!
A padlót bámulva jócskán kikerültem a férfit, és a vi-
zeskorsóhoz siettem. Kapkodva próbáltam arcomat, haja-
mat rendbe tenni, ugyanakkor elrekeszteni a bennem fel-
toluló rengeteg kérdést.
Hogy a büntetést elkerüljem, úgy cselekedtem, ahogy
elvárták, tehát nem járattam a számat és nem bámultam
őket. Azonban meg nem érthettem, hogyan képesek bár-
mit is egymás tudtára adni úgy, hogy alig szólnak a má-
sikhoz, sőt azt sem engedik meg, hogy az a másik rájuk
nézzen. Minden egyes alkalommal rengeteget küszköd-

176
tem, amíg az odavetett szavakból megértettem, mit is
akarnak tőlem. Nem mintha a újkyr nyelv olyan cikor-
nyásnak t ű n n e egy g n ó m n a k . Inkább attól t á m a d t ret-
tenetes vakarózhatnékom, hogy olyan fukarul mérték a
szót. Csak úgy csengett a fülem a sok hallgatásba! Akkor
is eltartott egy ideig, mire a testőr megelégelte izgatott
ügyetlenkedésemet.
— Elég lesz, indulás!
A Nemes Ház fejéhez vezető út meglepően rövid volt,
nem sokáig kellett csatangolnunk a palotaszörny ide-oda
kanyargó beleiben. Az is elgondolkodtatott, hogy nem vol-
tak más szolgálók a szállásom környékén. Tudtam ám,
hogy az efféle famíliák bővelkednek szolgálókban, nekem
mégsem kellett másokkal megosztani a kamrát. Persze ott
volt Durg, de őt, az oktondiságát leszámítva, nem bántam.
Az utolsó ajtó előtt megálltunk még egyszer. M a g a m
is sejtettem abból, amit láttam - a padló és a falszegélyek
gazdagabb díszítéséből -, hogy közel vagyunk már a cé-
lunkhoz.
— Miután belépünk a terembe, a földig hajolsz, és nem
emelkedsz fel. N e m szólsz, hacsak nem kapsz engedélyt
rá. A ház urának, Ilhuar Anwyll'niarrnak a mindenkor
kijáró megszólítása „dicsőséges". Ügyelj, hogy ne sértsd
meg az uraságot se szóval, se tettel! Emlékezz rá: ha még
is úgy cselekednél, az én kötelességem tiszteletlenségedet
megtorolni!
Jó fülem van mindenféle beszédhez; ahogy a testőr hi-
deg szavai peregtek, megéreztem a m ö g ö t t ü k megbúvó
méltatlankodást. Szívesen kiókumláltam volna, miért ta-
lálta lealacsonyítónak a velem való érintkezést; külhoni-
ként és gnómként egyaránt kivívhattam megvetését. Vi-
szont nem maradt időm, hogy eldöntsem a kérdést; a két-
szárnyú ajtó kinyílt, s én követtem a férfit.

177
 Három lépés után a földre vettem magam, és nem moz-
dultam. Az intarziás padlót a nemesi család címerét után-
zó minták díszítették mindenütt. Az orromat éppen az
egyik ilyen ábrához nyomtam: kétfejű griffmadár egy ket-
tétört kard darabjait tartja karmaiban, a fejek egymás el-
len fordulnak, közöttük tekervényes ákombákom; talán
kulcs, talán pecsét. Mifelénk nem valami sokat adnak a
népek holmi címerolvasásra, hiszen ilyesmit nem is hasz-
nálunk. Mégis megéreztem, hogy annak a cifra ábrának
köszönhetem, hogy ott kell hasalnom egy toroni nemes
előtt, és ha nem vigyázok, akkor azok a dühös madárfejek
bizony az én hátsómba is belemarnak majd.
- A z obsor, akit látni óhajtottál, dicsőséges!
A testőr szavai nélkül is éreztem, hogy a ház feje min-
ket figyel. Először az illata csiklandozta az orromat, ne-
héz parfümje megannyi csalóka képet csempészett a ko-
bakomba: hímportól elnehezült fejű virágok bólogattak
a szélben, idegen gyümölcsligetek hűsét éreztem az ar-
comon, sőt tengeri óriások lomha táncát láttam a fagyos
mélyben. Azután ruhasuhogás és ékszercsilingelés: a ne-
mes közelebb lépett. Amikor végül szavait kísérőmhöz in-
tézte, meglepődtem; hangja inkább illett volna egy fur-
mányos kalmárhoz, mint egy úrhatnám kyrhez.
—Jól szolgálsz, Shyergas. Hagyj magamra a gnómmal!
—Uram, én felelek az életedért! - A férfi hangját értet-
lenség és felháborodás színezte. - Tisztelettel, nem tud-
hatjuk, hogy a külhoni mire képes!
Ilhuar hófehér sarui megkerültek közben, tulajdonosuk
hangja immár a hátam mögül szólt.
- T a l á n mégis többet tudok róla, mint te, Shyergas.
— De ha az obsor...
- Ha a rann mégis veszélyt jelentene házunkra, akkor
majd elvégzed, ami a feladatod. Addig azonban elég lesz,

178
ha az ajtó előtt várakozol, parancsnok. — Le mertem vol-
na fogadni Berzebaal tíz ujjára, hogy a nemes arcán hun-
cut mosoly terült el
Értettem végre, mi bosszantotta annyira apietort. Nem
csupán egy volt a sok közül, hanem első a sorban, a test-
őrök parancsnoka! Nem okozhatott neki túl nagy örömet,
hogy ura egy magamfajta mellé osztotta be őt alkalmi fog-
lárként. A férfi rosszkedvénél azonban jobban aggasztott,
vajon nekem milyen szerepet szánt a famor a színjátéká-
ban. Még nem tudtam, minek köszönhettem kitüntető fi-
gyelmét, de szívesebben lettem volna egy azon soktucatnyi
szolgája közül, akik soha nem kerülnek a színe elé.
Miután a testőr távozott, a saruk ismét előttem álla-
podtak meg.
—Sherchia. Turest etlis' hitesti — mormolta a fullasztó il-
latfelhő tulajdonosa, majd egyenesen hozzám intézte sza-
vait. - Ahogy arra már magad is bizonyára rájöttél, igen
fontos ügyről van szó. Megengedem, hogy felemelkedj,
rám nézz, és szólj hozzám, ha kérdezlek.
Azután a kyr nagyon kacifántosra vette a figurát; va-
lami versfélét regélt nekem egyfelől tiszteletről és köteles-
ségről, másfelől kegyességről és leereszkedésről, majd új-
ra és újra a tiszteletről és kötelességről. Bizonyára táncot
is lejtett a versikéhez, legalábbis a ruhája suhogásából azt
gyanítottam. Ahhoz el kellett telnie egy kis időnek, míg
elmém felfogta szavai értelmét. Vagy csupán ahhoz kellett
bátorságot gyűjtenem, hogy valóban úgy tegyek, ahogy a
toroni mondta, és végre megnézzem őt m a g a m n a k . Las-
san kászálódtam térdre, szívem a torkomban dobogott;
akkor láttam először famort közvetlen közelről. Kétlem,
hogy a világnak e korszakában akármelyik gnómnak va-
laha is volt hasonló látványban része. Na nem mintha di-
csekedni támadt volna kedvem mindezzel.

179
 N e m t u d n á m megmondani, mire számítottam, tán
azt gondoltam, valami irtózatos, vagy éppen nem e világi
szépség tárul majd elém a következő pillanatban. Ehelyett
egy kyr állt előttem, kétségtelenül büszke tartású, hófe-
hér sörényű, nemes arcélű férfi, fajtájának remek példá-
nya, mégis csupán egy kyr; se nem isten, se nem démon.
Egy nagymacska egykedvűségével tűrte álmélkodó te-
kintetemet. Szépen ívelt szájának szegletében a gunyoros
mosoly azt üzente, hogy élvezi a helyzetet. Tudta, hogy ő
számomra rendkívüli szerzet, ugyanakkor ő is legalább
annyira érdekesnek talált engem.
- M i a neved, ranrii
— A gnóm nevek túl hosszúak mindenki más számára,
ezért, tisztelettel, szólíts csak Horaldnak, dicsőséges!
- M i a jelentése a szónak?
Azon tétováztam, hogy mennyit mondjak el neki.
- N o s , dicsőséges, tulajdonképpen ez nem a teljes ne-
vem, mert mint mondottam, az túl hosszú, és arra gon-
doltam, hogy ha csak egy részét adnám meg, az könnyebb
lenne neked is, dicsőséges, és...
— Mi a jelentése, obsor?
No, erre a fagyosságra már összekoccant a fogam. Gyor-
san összeszedtem magam.
- A k i t Elhagyott A Szerencse, dicsőséges.
A famor arcára ismét kiült az a talányos mosoly.
— Igen találó a te helyzetedben.
Jobbnak láttam hallgatni, és nem nézni újra a toroni
szemébe.
— Honnan származol?
— A Zedur-hegység környékéről, dicsőséges.
Pillanatnyi csend. Tán azon tűnődött, hol lehet az ál-
talam említett hely.
— Messzire vetődtél onnan. Mi vett rá, hogy útra kelj?

180
 Akaratlanul ugyan, de ismét ráemeltem a tekintetem;
azt hittem, gúnyolódik velem.
—Uram — nyögtem fel —, te is tudod, fogolyként érkez-
tem Toronba. Nem állt szándékomban ilyen messze jönni.
—De csak nem az otthonodban estél fogságba?
—Dehogy... dicsőséges! — Már vigyáztam, hogy tisz-
teletteljes hangnemben folytassam a mondókámat, azon-
ban még így is jól megszenvedtem, míg sikerült rövidre
nyesnem. — Az úgy volt, hogy egyik nap már szinte be-
fejeztem egy... várjunk csak, minek is hívnád azt a nyel-
veden, uram? Szóval, már majdnem elkészültem egy na-
gyon fontos... mondjuk úgy, találmányommal, de valami
hiányzott belőle, egy apró alkatrész, vagy csupán egy me-
rész gondolat, nem is tudom, hiszen azelőtt soha senki
nem alkotott hasonlót, így hát persze azt sem t u d h a t t a m ,
mit keresek. Mindenestre volt ott valami. Valami, amit
nem találtam sem hegyek gyomrában, sem erdők mélyén.
Mondom is magamnak: „ejnye, Horald, hát ha nem itt,
majd másutt..."
—A lényeget, obsor\
—Bocsáss meg, dicsőséges! Tehát nagy nehezen arra ad-
tam a fejem, hogy vándornak állok, nyelem az út porát,
taposom a sarat, és meglelem valahol azt a hiányzó, ti-
tokzatos dolgot, ami a találmányom befejezéséhez kell.
Teltek-múltak a hónapok, bebarangoltam távoli tájakat és
már jó nyomon jártam, éreztem, hogy egyre közelebb kerü-
lök a célomhoz, amikor is azon kaptam magam, hogy ha-
ramiák karmába kerültem. — Nagyot sóhajtottam. - Hiá-
ba, túl messzire kóboroltam! Annak ellenére, hogy szabad
gnóm voltam világéletemben, szégyenszemre szolgaként
adtak-vettek, míg végül a te házadba kerültem, dicsőséges.
A famor aprót bólintott, és végigsimított ibolyaszín dreg-
gisén.

181
 — Ki akarna obsor lenni, ha navor vagy sedular is lehet-
ne? Mégis, személy szerint én nem bánom, hogy itt vagy,
rann. Ha ti gnómok valóban olyan ezermesterek vagytok,
mint amilyennek egyes legendák leírnak benneteket, ak-
kor megérted az áradat! Ritkán fizetek egy obsorén testsú-
lyával megegyező súlyú ezüstöt.
Összeszorult a szívem a toroni szavai hallatán. Érez-
tem, hogy bajban vagyok.
- N e m tudom, mit kívánsz tőlem, dicsőséges, de remé-
lem, nem okozok majd csalódást!
Az Anwyl'niarr Ház urának válaszában nem volt csepp-
nyi fenyegetés sem, mégis kirázott tőle a hideg.
- A te érdekedben, én is ugyanazt remélem, rann\

Aznap éjjel igencsak megdolgoztattam az elmém min-

denféle ostoba álommal. Nem volt mit csodálkozni a dol-
gon, lévén, hogy a famor előzőleg teletömte a fejem habó-
kos családi mesékkel, legendákkal egy nem nyíló ajtóról
és a mögötte terpeszkedő homályról. Beszélt hosszan, ma-
g a m is meglepődtem, hirtelen milyen szószátyár lett egy
Nemes Ház ura egy obsor jelenlétében. Nyilvánvaló oka
volt rá azonban: el kellett látnia némi tudásmaggal, mi-
előtt nekiveselkednék a zárnak, azonban nem áltattam
magam, hogy a körítés igaz lett volna. Éreztem, hogy ha-
zudott nekem, mivel a mondókája nem működött. Márpe-
dig ha én valamit készítek, az építés folyamata közben el-
mondom a leendő szerkezetnek, hogyan fog minden apró
rész összeállni egésszé, és hogyan fogja az az egész végezni
a dolgát. S az úgy is van végül. Legalábbis többnyire.
A problémát csupán azt jelentette, hogy a kyr története
nem mozdított volna meg semmit, nemhogy egy masiná-

182
ban, de még a kobakomban sem. Ez azonban nem teljesen
az ő hibája volt; úgy vélem, egy emberrel szemben nem
kellett volna fiaskótól tartania. Azonban ő egy gnóm-
hoz intézte szavait, így nem sokra ment hazugsággal. Mi,
gnómok a fejünkben és a nyelvünkben hordozzuk szinte
mindennek a működési leírását. Egész egyszerűen a famor
meséje az ajtóról hibádzott.
Efféle gondolatok űzték egymást a koponyámban, mi-
előtt álomba szenderültem. Aztán pedig, úgy mondanám,
öntudatlanul kiigazítottam a toroni történetét a m a g a m íz-
lése szerint. Még mindig volt egy-két hézag itt-ott, azon-
ban szó se róla, úgy már működőképessé vált a mese. Vi-
szont egyáltalán nem örvendtem annak, amire szendergés
közben leltem. Annyira nem, hogy fel is riadtam, s utána
már hiába próbáltam ismét elszundítani. No de ott volt
nekem Durg; ki mással oszthattam volna meg gondom-
bajom? Tettem egy próbát, hátha ő is fent van.
—Durg, alszol?
N e m jött válasz. Hangosabban megismételtem. A biz-
tonság kedvéért meg is böktem az oldalát.
- D u r g ! Alszol?
- M i a...? Juj, az ajtó!
Megnyugodtam; D u r g sem aludt immár. H a l k a b b r a
fogtam a szavam.
- J ó l van, jól van, csak rosszat álmodtál. Csendesedj,
hékás! Még felvered nekem a toroniakat.
— Horald, hogy lehetsz ilyen önző? — D u r g nem volt
valami jókedvű. Engem próbált kifigurázni. - „Még fel-
vered nekem a toroniakat." És az nem baj, hogy te meg
engem keltettél fel? Tán még éjközép sem múlt el! Mit
akarsz?
Valahol igaza volt a barátomnak, úgyhogy eldöntöt-
tem, nem leszek hozzá túl szigorú.

183
 - E l é g legyen már a siránkozásból, Durg, nézze meg
a gnóm! Azt azért mégsem állíthatod, hogy a legéde-
sebb álmodból riadtál fel. Mert én ezt annak nem ne-
vezném, barátocskám, nem ám! Bizony hogy felriadtál!
Inkább megköszönhetnéd, hogy véget vetettem a rémál-
modnak!
D u r g felült mellettem az ágyban és megdörzsölte a
homlokát.
— Beszéltem valamit? Emlékszem már; az a dögvészes
ajtó meg a toroni fenevadak! — Megrázkódott. — És te még
segíteni akarsz nekik!
Felkönyököltem és megragadtam az ingét.
- N e kezdjük újra a civakodást! Inkább az álmodról
mesélj! Mert, hiszed vagy nem, nekem sem telt nyugodtan
az éjszakám ez idáig.
Azonban úgy tűnt, Durgot csak az alvás érdekli. Eltar-
tott egy darabig, amíg rávettem, hogy mondjon el min-
dent. Végül - hosszú rimánkodás után - ráállt a dologra.
Visszafeküdt, az én takarómba csavarta magát, és hátat
fordított nekem, de végre beszélt.
— Hát annyit mondhatok, barátocskám, hogy ez a csa-
lád, az Anwyl'niarr Ház, jó régi família. Több száz, tud-
ja Berzebaal, több ezer éve gyilkolásznak meg bálozgat-
nak felváltva; itt a fenevadak között mindkettőnek szinte
ugyanakkora a becsülete.
—Hagyd most a „toroni fenevadakról" szóló meséidet,
inkább arról beszélj, hogy mit láttál még!
Durg nagyot sóhajtott.
—Minden az ikrekkel kezdődött. Lychíin és Corthíin,
a két fiútestvér. De hogy név szerint melyik jött előbb vi-
lágra, az nem volt az álmomba beleírva.
—Corthíin volt az, a nyomorék kisded — vettem át a szót
Durgtól. — Gyönyörű újszülött, azonban béna testtel. El-

184 •
lenben Lychíin duzzadt az erőtől. Mégis, valami minden-
kit taszított benne.
D u r g felém fordult az ágyban.
- M á r hogy taszítana egy csecsemő bárkit is? Amúgy
meg ha te is láttad az álmot, mi végre meséiteted el ve-
lem? H á t nem elég az, hogy szendergés közben megkínoz-
tak minket azok a képek? Minek ismét felidézni mindet?
- T á n nem is akaródzik tudnom, hogy mitől viszolyog-
tató egy kisded — emeltem fel a kezem védekezően —, de
elhiheted, barátocskám, hogy nem költöttem semmit ah-
hoz, amit álom közben láttam. Ami meg kettőnket illet,
jobb lesz, ha közösen rakjuk helyre a történet minden ap-
ró darabját, hátha új titkokra derül fény.
— Felőlem — vont vállat Durg, és visszafordult a másik
oldalára. — Mivel folytassam? Láttam, ahogy a ház vajáko-
sai egymással civódnak azon, hogy melyik fivér jogosult
az örökösi címre. Az egyik szerint az erős másodszülöt-
tet illetett minden jog, más azt hozta fel, hogy a béna fiú
az igazi elsőszülött, a bénasága tán az istenük valamilyen
különös kegye - érted te ezt, Horald? -, és a másodszü-
lött jövőjében csak a ház romlását látják. Végül az apa,
Hyurdal döntése zárta le a vitát és indította el a családi vi-
szálykodást: az egészséges gyermeket választotta örökösé-
ül, nyomorék bátyját pedig az egyik randa istenük szolgá-
latára szánta, mondván, hogy ha a fiú testi nyomora isteni
jel, akkor ő nem bánja, ha majd szegény kölyök azt a ször-
nyet szolgálja, ha felcseperedik.
A komor história ellenére is elvigyorodtam egy pilla-
natra a sötétben.
- N o látod, hogy igaza volt Horald mesternek, amikor
azt javasolta, hogy illesszük össze a részleteket. Mert ne-
kem erről nem volt tudomásom. Amit én láttam, hogy az
anya, Ianara messzire menekül a fővárosból Corthíinnal,

185
az elsőszülöttel, mivel nem akarta, hogy a fia annak a
rémséges istennek a szolgájává váljék. Itt telepedett le,
Mykosban, és az Anwyl'niarr Háznak ebben a palotájában
élt elvonultan mindentől. Nem vágyott másra, csak arra,
hogy békében felnevelhesse a fiát.
Durg izgatottan felült az ágyban.
— Még a végén megkönnyezed azt az asszonyt, hékás!
Ne felejtsd el, hogy azt is megfogadta, kerül, amibe kerül,
meggyógyíttatja a fiát és visszaszerzi megérdemelt jussát!
Azért váltott pártfogót is! Elfordult a szörnyeteg istentől,
és egy elfeledett istennőhöz könyörgött naphosszat. Egy-
folytában ahhoz a „homályban rejtezőhöz" imádkozott,
hogy gyógyítsa meg a fiát!
—Hát nem sajnálta a hangját, ha ájtatosságra került a
sor, az már bizonyos — vakartam meg a kobakomat. — Ne-
kem sem ellenségem a beszéd, de azért csodálom, hogy
annak az asszonynak nem törte fel a száját a sok ima!
- A h h o z képest, hogy a kyrek nyelve nem olyan régi jó,
kipróbált nyelv, mint a miénk, Ianara rengeteg könyör-
gésének meglett a hatása, mire a fiú megélt vagy tizen-
öt tavaszt.
- A z a z meglett volna - emeltem fel az ujjamat -, ha
nem kezdik végül egymást is gyilkolászni.
—Te is azt, álmodtad, amit én? — D u r g egészen oda-
nyomta az orrát az enyémhez. — Az a rengeteg véron-
tás! Hogy mennyi emberéletet - és mennyi halált — lehet
venni aranyért ebben az országban! Jaj, hová kerültünk,
Horald!
Ha nem akartam, hogy Durg ismét siránkozni kezd-
jen, tovább kellett rágódnom a borzasztó részleteken.
— Na és azok a vajákosok? Nem csak a kardforgatóktól
kellett tartania Ianarának, hanem a varázslatoktól is. Ta-
lán azért is kezdte átépíteni a palota szívét.

186
 Durgot másféle izgalomba hozták szavaim, már nem is
gondolt a családi háborúskodásra.
—Na igen, a syrcum\ Ügyesen megszerkesztették azt az
építményt, nem igaz?
—És én reggel a saját szememmel is látni fogom!
A barátom szélesen elvigyorodott, aztán lehervadt az
arcáról a mosoly.
—Nem lesz abban semmi vigasság, te, Horald! Azért
mégy oda, hogy kinyisd nekik azt a dögvészes ajtót!
Már nekem sem volt vigadhatnékom. Nem akaródzott
folytatni az elbeszélést, de Durgnak sem. így hát egymás-
nak adogattuk a végszót.
—No igen... H m . . . Az ajtó.
—Ami mögé Ianara menekítette Corthíint...
- M i e l ő t t Hyurdal és Lychíin átvágták magukat az asz-
szony utolsó védelmi vonalán...
- É s mielőtt Lychíin saját kezűleg ölte meg az anyját...
—Hujjuj! És az a borzasztó átok, Durg!
—Ianara átka az Anwyl'niarrokra...
—Hogy azután minden csecsemő halva szülessen a ház-
ban. ..
—Hacsak az apa az ajtó előtt fel nem áldozza magát,
mielőtt a gyermeke megszületik... Brrr!
—És ember vagy kyr nem képes a kapu feltárására...
D u r g erősen megkapaszkodott a karomban.
—Horald, te elhiszed, hogy az átok majd valóban meg-
törik, ha az ajtó feltárul, és Corthíin épen és egészsége-
sen visszatér?
—Honnan tudhatnám? Legalább is ezek voltak Ianara
utolsó szavai, mielőtt meghalt.
—De hát honnan térne vissza a fia? Hová menekült el?
És hogyan is jönne vissza? Hiszen már századok múltak el
azóta! És ki tudja, hogy hová vezet az az ajtó?

187
 Megborzongtam, már nem először a beszélgetésünk
során.
—Senki, Durg, senki. Nem is ajtó az talán, inkább pe-
csét.
—S te feltöröd azt a pecsétet!
Szomorúan lógattam az orrom.
—Ha menekülni akarunk, meg kell tennem. Hát nem
fura? Az Anwyl'niarrok az évszázadok alatt elvesztették
minden korábbi dicsőségüket a viszály, majd az átok mi-
att, ezért a rontás elől futnának, mi pedig előlük... Na de
aludjunk végre, holnap szükségem lesz az erőmre.
Azonban mindketten csak sóhajtoztunk és forgolód-
tunk az ágyban sokáig, míg végül a hajnal derengése meg-
nyugtatta a lelkünket annyira, hogy ismét m e r t ü n k ál-
modni.

* * *

Reggel nemigen akaródzott személyesen megvizsgál-

nom az ajtót. Már bántam, hogy annyit járattam az eszem
a famor történetén, és hogy mindenáron ki kellett javíta-
nom a história hibádzó részeit. Már csak azzal vigasztal-
hattam magam, hogy talán nem az igazság tárult elém
alvás közben, esetleg zaklatott elmém is hozzátehetett
ezt-azt magától, de még ez sem derített jobb kedvre. Tud-
tam, hogy most már minden rész illeszkedik, és működik
is. Miközben a testőrkapitány után kullogtam, azt kíván-
tam, bárcsak a kyr jobban megszerkesztette volna a ma-
ga mondókáját.
Az ajtó különbözött attól, amit az álmomban láttam.
Sokkal jobban megviselte az idő, és bizony a kinyitására
tett kísérletek; nem volt gnómszemeknek való látvány, az
biztos. Körülötte a fal megrongálódott, kisebb kődarabok

188
ki is hullottak, azonban sehol nem látszott egyetlen iga-
zán mély lyuk sem. Bárhogy is próbálták áttörni a falat,
így kerülve meg a zár kinyitásának problémáját, nem jár-
tak sikerrel. Maga az ajtó még több hiábavaló próbálko-
zás hegeit viselte magán. Horpadások, karcolások, korom
mindenütt. Még karmok, sőt harapások nyomát is felfe-
deztem! Az Anwyl'niarrok kétségkívül megtettek min-
dent. Abba viszont nem akaródzott belegondolnom, mi-
féle teremtmény szánthat olyan mély árkokat a mágiával
lepecsételt bejáratra.
Viszont igencsak meresztenem kellett a szememet az
apró részletek végett; a mindent beborító fekete és sötét-
barna foltok igazán megnehezítették az alapos vizsgáló-
dást. Most értettem csak meg, milyen kegyetlen volt an-
nak az asszonynak az átka. A família férfitagjai végül
mindig kénytelenek voltak saját vérüket gyógyírként
felajánlani az ajtón ütött sebekre. Arról nem beszélve,
hogy bármennyire kétségbeesetten is igyekeztek meg-
akadályozni családjuk kihalását, csupán az átkot örökí-
tették át nemzedékről nemzedékre önként vállalt halá-
lukkal.
-Nos?
A famor keresztbe font karral, fejét féloldalasan tartva,
látszólag egykedvűen figyelt. Tudtam én, hogy akármeny-
nyire is leplezi, ha van szíve, hát akkor az most a torkában
dobog. Ujjaimmal óvatosan végigcirógattam a hegeket az
ősöreg felületen. A fülemet is odatartottam, azonban nem
hallottam a működő gépezetek gnómok számára oly ked-
ves duruzsolását. Csak hideg, sötétség és halál üzent né-
m á n a túloldalról.
-Nos?
Láttam a kyren, hogy szinte viszket a türelmetlenség-
től. N e m akartam tovább várakoztatni. Bólintottam.

189
 —Az ajtó fel fog tárulni, óhajod szerint, dicsőséges. Négy
hetet kérek, hogy teljesíthessem akaratod.
A toroni habozott. Mellette a testőrparancsnok félreér-
tette hallgatását, és a kardja után nyúlt. Mozdulatát urá-
nak válasza akasztotta meg.
—Hármat kapsz.
A földig hajoltam, hogy elrejtsem mosolyomat. Az pont
egy héttel több, mint amennyi időre valójában szükségem
volt.

* * *

Később, mikor a nap eseményeit diskuráltuk a kamrá-

ban, D u r g tovább nyüstölt.
—Belementél? Beleegyeztél, hogy segítesz a toroninak?
H á t végleg elment minden sütnivalód, komám?
Kedvem támadt volna jól megragadni zekéjét, és meg-
rázni, hogy észhez térjen.
-Szerintem neked hullott ki egy fogaskerék a sok kö-
zül, hékás! Toronban vagyunk szolgasorba vetve! Ha nem
teszed azt, amit mondanak, akkor aztán gyorsan véget ér
a mulatság! Azt hiszed, mondhattam nemet?
Durg hátat fordított nekem, és hosszú, fürge ujjaival a
falon dobolt.
- T e h á t kinyitod neki az ajtót.
—Talán.
Megfordult, és rám villantotta sötétbarna szemét.
- M i t értesz az alatt, hogy talán? H á t akkor most H o -
rald és D u r g rabszolgák, és engedelmeskednek minden
parancsnak, vagy szabad gnómok, akiknek holmi ember-
népek nem parancsolnak?
—A kyr az kyr, nem ember, Durg! — emeltem fel az uj-
jam. - Azonban ez nem fog változtatni a tervünkön sem-

190
mit. Igen, jelenleg a famor kezében vagyunk, és engedel-
meskednünk kell neki, de azért tehetjük ezt úgy, hogy
közben megváltsuk a szabadságunkat!
— Azt hiszed, hogy elenged?
Egy fejrázással válaszoltam.
— Dehogy! Azonnal megöletne, amint végzek a zárral.
-Akkor?
- A z ajtó feltárul, mi pedig huss... - a kezemmel mu-
tattam, mi fog velünk történni — elzakatolunk szépen!
- R e m é l e m , nem csak a gépezetekhez értesz, hanem a
varázsláshoz is! Ugye még emlékszel, hogy miután ideke-
rültünk, a kyrnek az a hullaképű vajákosa az elmémre he-
lyezett valami mágikus billogot? Ha szökni próbálok, vé-
gez velem a rontás, azonnal elégeti a velőm!
Elgondolkozva figyeltem Durg hadonászását. Ritkás,
seszínű haja lágyan repkedett alacsony homloka körül,
nagy, szürke szemei ide-oda jártak, orrcimpája izgatottan
remegett. Az arca akárcsak a sajátom. Ha nem lenne az
izgága természete, még testvéremnek is mondhatnám. De
akár testvér, akár nem, nyilvánvalóan nem hagyhatom őt
kulimászban.
— Nyugodj meg, Durg koma, ha eljön az idő, mindket-
ten távozunk. Akár kyr, akár ember, egy gnóm eszén nem
járnak túl. Sem szemük, sem értelmük nincs ahhoz, hogy
észrevegyék, ami az orruk előtt történik. Építek én nekik
olyan zárat, de olyat! - Elégedetten dörzsöltem össze a ke-
zeimet. — Az én szerkezetem egészen hazáig visz minket!
D u r g szemében felismerés villant.
— Ha azt tényleg megalkotod, akkor jogosan hívhatod
magad Horald mesternek! Mi a neve a masinának?
— Gnomeounculus.
— Horald, hisz az a Nagy Mű! A Gnóm Által Teremtett
Gnóm! Ez még senkinek sem sikerült!

191
 Széles vigyor terült el az arcomon.
— Tudom, de éppen ez az! Összeállt a kobakomban min-
den; az egész képe, az alkatrészek és a szükséges szavak;
minden itt van benn — kocogtattam meg a homlokom.
— Nem is tudom, tán csak a veszély közelsége teszi, vagy
tán Berzebaal nem akarja, hogy végleg toroniak martalé-
ka legyünk.
A barátom alig jutott szóhoz.
— Ha ez valóban sikerül...
A vigyorom egyre csak nőtt.
—Megmondtam, pajtikám: elzakatolunk!

* * *

A következő hetekben minden ébren töltött órámat az

ajtó mellett töltöttem. Nemhogy a Durggal való vesző-
désre, de még szundikálásra sem jutott sok idő; nem csak
a famort, de engem is izgatott a zár rejtélye. A toroni ne-
mes az első néhány napon mellettem maradt, egy kevés
ideig figyelve munkámat, azonban, ahogy előre sejtettem,
rövidesen megunta folyamatos, halk motyogásomat és a
különféle szerszámokkal való vesződésemet, és Shyergas
felügyeletére bízott. A testőrparancsnok lelkesedés nél-
kül, de becsületesen tett újra eleget a foglári teendőknek.
Azt hiszem, akármennyire is olyan volt, mint egy hűséges
kutya, végül szóvá tette volna ellenvetését, ha a kyr elő-
zőleg meg nem győzi, hogy jelenleg én vagyok a legfon-
tosabb őrizni való a palotában, és arra is gondolni kell, ha
esetleg korábban feltárul az ajtó. Az esetben pedig, mond-
ta Ilhuar Anwyl'niarr, a legjobb fegyverforgatóját akarja a
helyszínen tudni, és az Shyergas. A testőr fejet hajtott ura
érvei és óhaja előtt, így akaratlanul is közelebb segített a
meneküléshez.

192
 Tudtam, hogy a velem töltött idő alatt meg fog változ-
ni; keményen kellett dolgoznom, így nem hajbókolhattam
neki állandóan, ő meg nem játszhatta folyton a sértődött
páva szerepét. Nyilvánvaló volt, hogy néha rá kell pillan-
tanom, netán még szólni is hozzá, ha engedélyezi. A tu-
dományom és ügyességem pedig előbb-utóbb elismerést
fog kiváltani belőle, legalábbis ebben bíztam, erre építet-
tem a tervem.
Először akkor változott meg valami a tekintetében,
amikor tisztelettudóan térdre ereszkedve felé nyújtottam
a zár kinyitásához szükséges felszerelés hosszú listáját.
Igazság szerint azt a változást sötét gyanúnak nevezném.
A gyanakvás akkor hatalmasodott el rajta igazán, miután
elkezdték szállítani az alapanyagokat és eszközöket, és a
napok múltával is egyre csak érkeztek a helyi műhelyek-
ben átalakított vagy éppen újonnan készített alkatrészek.
Lassan már mozdulni is alig lehetett a kamrában.
A kardját a torkomnak szegezve parancsolt megálljt a
m u n k á m b a n . Nem mozdultam és egy m u k k o t sem szól-
tam, de az acél hidege roppant kellemetlenül csiklandozta
a gigámat. Végtelenségnek tűnő idő után megérkezett a
kyr. Egy pillantással felmérte a helyzetet. Gyanítottam én,
hogy a testőr valamiféle mentális kapcsolatban lehet vele;
valószínűleg ily módon riasztotta közvetlenül az urát, aki
már idefelé jövet értesülhetett minden fontos részletről.
- M i ez?
A famor az eddigi m u n k á m a t nézte, amely a fekete aj-
tó mellett kezdett magasodni, és alakot nyerni. Tudtam,
hogy számukra idegen ez a forma, így jótékonyan elrejtett
a szemük elől minden, gnómok számára árulkodó jelet a
másik művemről.
— Dicsőséges — feleltem azonnal szemlesütve —, mint az
előtted is nyilvánvaló, az ajtót mágia forrasztja le, mozgó

193
részek nem találhatóak benne, nincs itt semmi olyasmi,
amihez az én tudományom elegendő lenne. Egyedül any-
nyit tehetek, hogy építek egy zárat az ajtó köré, ami majd
finoman illeszkedik hozzá, és végül megnyitja.
—Egy új zárat építesz, hogy kinyisd a kaput?
- I g e n , dicsőséges.
A kyr tekintete ismét végigsiklott a szerszámok, fogas-
kerekek, tengelyek, csappantyúk, nehezékek és csavarok
egyre növekvő tengerén.
—Hogy állsz a munkával?
—A szerkezet alapjai már állnak, dicsőséges.
—Még csak az alapok?.
Jobbnak láttam hallgatni, míg a famor összevont szem-
öldökkel vizslatta az építményt.
—Hisz ez hatalmas gépezet lesz, tán betölti majd az
egész szobát!
—Bocsáss meg, dicsőséges - hajoltam még mélyebbre —,
azt nem ígérhetem, hogy a zár apró lesz. Azt viszont vál-
laltam, hogy három hét múlva nyitni fogja az ajtót.
A kyr még egyszer alaposan szemügyre vett mindent,
majd távoztában odavetette nekem.
—Már csak egy heted és hat napod van, rann. Mykos
fémműveseinek egynegyede csak neked dolgozik, hogy el-
lásson alkatrészekkel, remélem, nem hiába.

* * *

Munka közben egy pillanatra sem hagytam abba a be-

szédet a m a g a m nyelvén. Persze először alaposan el kel-
lett magyaráznom á kyrnek és a testőrének, hogy anélkül
egyszerűen nem tudok dolgozni. Ami másoknak a papír-
ra vetett rajz, az nekünk gnómoknak az épülő művünk-
höz intézett beszéd. Azt természetesen nem kötöttem az

194
orrukra, hogy nem csupán a tervezés igényelte a folyama-
tos gnómszót, hanem maga a szerkezet működtetése is.
N e m is tudtam volna elképzelni másképpen: aprólékosan
elmondtam a legapróbb csavarnak is, hová kerül és mi-
lyen feladata lesz a gépezet egészében, arról is meséltem
nekik, miként fog kinézni a művem, hogyan fog életre
kelni, és meddig marad működőképes. És mivel hosszú
útra készültem, sokáig ki kellett tartania, ezért hosszan
beszéltem hozzá.
Nyilván a testőr semmit nem értett az egészből. Először
még néhányszor idegesen rám pirított, hogy ugyan azon-
nal áruljam el, mit mondtam az előbb, de amikor megtet-
tem, csak bőszen legyintett a sok „a szép kis csappantyú
most itt marad, és nem mozdul, hacsak az az ügyes ten-
gely nem kezdi el serényen forgatni" és társai hallatán.
A második hét vége felé adta be a derekát. Már az-
előtt is megtörtént, hogy odavetett egy-két kérdést, azt
tudakolva, ezt vagy azt hogy készítettem, aztán amikor a
választ megkapta, érdeklődve és sokkal csendesebben új-
ra kérdezett. Sőt, néhány napja már a nevemen szólított.
Azonban most először szólt hozzám gyermeki bámulat-
tal. Úgy, mint egyik ember a másikhoz. Na jó, mint egyik
ember a másik gnómhoz.
Az késztette ilyen ámulatra, hogy a szerkezetem — ak-
kor már betöltve a hálókamra nagyobb részét — megmoz-
dult. Rugók feszültek, fogaskerekek kapcsolódtak egy-
másba, tengelyek fordultak el, s az építményem szíve halk
dohogással életre kelt.
Shyergas először kardot rántva ugrott közelebb, majd
látván, hogy a gépezet ütemes duruzsolásán kívül más
változás nem történt, eltette kardját és tágra nyílt szem-
mel rám nézett.
— Elkészült, Horald?

195
 A zár apró réseken, hasadékokon keresztül csatlakozott
finom fémkacsokkal az ajtóhoz és a körülötte álló falhoz.
Amikor az első fogaskerekek megmozdultak, valójában
kipróbáltam a működését, és akár azon nyomban hasz-
nálhattam volna - de még nem tettem.
- N o s — tettetett fáradtsággal megtöröltem homlokom,
majd halványan rámosolyogtam -, nem, de hamarosan, Shy-
ergas úr. A zár elkezdett dolgozni önmagán, öt nap múlva
feltárul az ajtó. Addig nekem is tovább kell szerkesztget-
nem ezt-azt, és kiigazítani a kisebb hiányosságokat.
A testőrt annyira lekötötte a mozgó részek látványa,
hogy még azért is elfelejtett rendre utasítani, hogy egye-
nesen belenéztem a szemébe.
- H m . Úgy tűnik, mintha kész lenne - simított végig
az állán.
- T e is tudod, uram - hajoltam meg könnyedén -, hogy
a látszat néha csal.
—Igen, a látszat. — A pietor tekintete leltárba szedte a
szoba maradék részében heverő, még beépítésre váró ál-
ló alkatrészek garmadáját, aztán ismét az ajtót fürkész-
te, majd engem. - Mondd csak, Horald, szoktál te álmod-
ban beszélni?
—Tudtommal nem, uram. De miért?
- C s a k azon gondolkodom, amit a látszatról mondtál.
Összeszorult szívvel tértem vissza a munkához, és igye-
keztem nem gondolni arra, hogy lehet, Durg most tényleg
benne van a kulimászban.

* * *

Aznap este D u r g n a k és nekem sietősen kellett volna

dűlőre jutnunk minden fennmaradó kérdésben, azonban
Durg ismét megnehezítette a dolgunkat.

196
 —Attól tartok, Durg komám, Shyergas sejt valamit.
A barátom szokásos izgágaságával hadonászott előttem.
- N a n á , hogy sejt valamit! Elvégre nem bolond, még
ha ember is! És nem is útszéli haramia, mint azok a gazok,
akik rabszolgává tettek minket Toronban. Ez egy testőr-
parancsnok! Van szeme mindenhez, különben már rég ki-
bökte volna neki valaki!
—Az ostoba tréfáidon majd akkor nevetek, ha már újra
otthon vagyunk. Különben meg Shyergas igenis jól kom-
binál, nem is vártam volna ezt egy embertől. Tán még a
masinákhoz is lenne ügyessége, ha valaki tanítaná...
-Ó, tehát ő már Shyergas neked, nem a „toroni", vagy
a „testőr". És különben is, mit törődsz te az ő tanítgatá-
sával?
—Csak azt mondtam, hogy... — lemondóan legyintet-
tem. - Inkább arról kellene diskurálnunk, hogy mikor
nyissam ki az ajtót.
D u r g végre komolyan fülelte minden szavamat.
—Az attól függ. Hogy áll a Gnomeoitnailusunk?
—Úgy érted az én Gnomeounculusom? Kész.
—És az a dögvészes ajtó?
—Mármint a zár? Igazából az is készen áll. Azonban fül-
lentenem kellett egy kicsinkét. Azt mondtam Shyergasnak,
hogy még öt nap van hátra. Tudhatod, nem szívesen tet-
tem, csupán önvédelemből. Ha bízhattam volna a gazdá-
jában, akkor nem kellene annyit furmányoskodnom. Vi-
szont a kyrre hagyni a sorsunkat botorság lenne. Ha azt
ajtó feltárulna, és én...
—Mi... - vetette közbe azonnal Durg.
—Szóval, mi nem készülnénk egy kis meglepetéssel a to-
roniak számára is, akkor aztán gyorsan végünk lenne. Mi
már nem építenénk újabb gépeket azután, arra Berzebaal
a tanúm!

197
 -Tehát?
Durg akadékoskodása lassan kezdett kihozni a béke-
tűrésemből.
- T e h á t , tehát...! A kapu fel fog tárulni! Miután meg-
említettem a Shyergasnak az öt napot, a famor azonnal a
kamrába rendelt még három pietort. De nem bánom, hi-
szen csak segíteni akarok nekik.
—Mi közünk nekünk ezekhez a...
—.. ."toroni fenevadakhoz"? — Közel húztam Durgot,
hogy jól halljon minden szót. — Semmi közünk hozzájuk,
de ez alatt a két hét alatt azért kifundáltam egyet s mást
ott az ajtó mellett, komám. Mert csend és csend között is
van ám különbség! És az a csend beszélt hozzám, megneszel-
tem a rejtélyt, tudom már, hogy mi van a másik oldalon!
A mögötte lévő járat nem vezet ám messzire, csak le a mély-
be és a homályba. Emlékszel még Ianarára és Corthíinra?
- B á r c s a k elfelejthetném őket! - rázkódott össze Durg.
- A z asszony nem menekítette el a fiát, csupán arra az
istennőre bízta, akit a „homályban lakozónak" neveztek.
Az istennő még gyenge volt, ezért nem tudta volna hely-
repofozni tüstént a fiút, de valahogy életben tartotta, és a
sötétben gyógyítgatta a praktikáival. Ezért kellett az aj-
tó, és ezért az átok! És persze hogy hiába nyitogatták a
nem létező zárat a kyrek évszázadokon át, mert a kapu
nem akart megnyílni! De most már Corthíin készen áll a
bosszúra a másik oldalon, és az ajtó engedni fog az én zá-
ramnak.
Durg valóban meglepettnek tűnt.
- A z t hittem, hogy rajtad amúgy sem fogott volna ki!
H á t nem a mi sütnivalónk nyitja meg?
Elgondolkodva eresztettem el Durg zekéjét.
—Arra bizony nem fogadnék egy ócska fogaskerékbe
sem!

198
 —A lényeg az, hogy mi eliszkolunk innen, mire végzel
a zárral! A toroni fenevadak miatt meg ne fájjon a koba-
kod!
—Nem úgy van az, Durg! Éppen azért, mert mi gnó-
mok vagyunk s nem fenevadak, nem kívánhatjuk senki
halálát!
—De nem is mi leszünk azok, akik a vesztüket okozzák!
Megcsóváltam a fejem.
—Mégis, sajnálnám, ha ez a Shyergas ott veszne. Egész
jókat diskuráltunk mindenféléről. Nem is hinnéd, őt pél-
dául. ..
D u r g felháborodottan kérte számon rajtam az előző
vallomást.
—DiskuráltatokV.
— Igen, mert egy idő után ő is elvégezte a shrerchiát ve-
lem, és...
—És attól, hogy az veled shrenhiáúV., te m á r . . .
—Senki sem shrerchiázott senkivel! — Javítottam ki in-
gerülten. — Megengedte nekem, hogy egyenrangúként
szóljak hozzá, és amint azt már mondtam, igen jó szeme
van a masinákhoz és szerkezetekhez. Nagyon figyelme-
sen hallgatott, amikor arról beszéltem, hogyan t u d n á m
a palota legbelső, titkos védműveit még hatékonyabbá
tenni.
—A, szóval ezért! A toroni figyelmesen hallgatott rád,
és ez nyilvánvalóan dagasztotta Horald mester mellét!
—Elég, alvás! Holnap eljön a nagy nap!
A munkával töltött hosszú nap után nem akaródzott
tovább vitatkozni, és egy hatalmas ásítással berekesztet-
tem minden további szócséplést kettőnk között.

199
 Az ajtót másnap valóban felnyitottam. N e m szóltam
nekik arról, hogy mit fogok tenni, nem is akartam, hogy
gyanút fogjanak. Úgy tűnt, mintha csupán egy újabb csa-
vart húztam volna meg, azonban a következő pillanatban
felerősödött a szerkezet dohogása, és a hatalmas gépezet
legtávolabbi pontjain különféle karok, emelők és ellen-
súlyok keltek életre. Kerekek fordultak el, kapcsok nyíl-
tak meg, rudak csúsztak odébb. A testőrök, már karddal a
kezükben, még ezek bámulásával voltak elfoglalva, mikor
a szerkezet mélyén megmozdult az évszázadok óta lezárt
ajtó, és jéghideg sötétséget ásított a hálókamrára.
A pietorok szemvillanásnyi döbbenetét használtam ki,
hogy m a g a m is eltűnjek a fogaskerék-rengetegben. Mi-
re utánam vetették magukat, már elkéstek, ott ültem a
zárban elrejtett másik szerkezet, a Gnomeounculus belsejé-
ben. Önjáró, mindenféle alkatrészekből szerkesztett, vér-
tekkel ellátott mesterséges fémgnóm volt, azonban egy
jól megtermett ember méretében. Én mozgattam az egé-
szet a közepéből, hevederekkel és szíjakkal rögzített he-
lyemről. A gépezetet mozdulataimmal, csapokkal és ka-
rokkal irányítottam. Penge vagy nyíl el nem érhetett ott
belül, arról a vértezet gondoskodott. Mágia sem ártha-
tott neki, mivel a szavaim által kelt életre, gnómszavak
által, melyek ősibbek és hatalmasabbak bármely embe-
ri varázslatnál.
A toroniakat látszólag egyenlő mértékben zavarta meg
eltűnésem és a bejárat mögötti homály feltárulása. Ide-
gesen kapkodva fejüket próbálták egyszerre biztosítani a
már nyitott ajtót és felfedezni engem a mozgó alkatrészek
között. Még vártam néhány szívdobbanásig, amíg feltűnt
Ilhuar díszes csatavértben, nyomában további testőrök-
kel. Utóbbiak már nem fértek a hálókamrába, így az uruk
mögött, a folyosón vártak mindenre készen.

200
 —Az ajtó, az ajtót figyeljétek, onnan jön majd! — A f a m o r
mágiától átitatott hangja keményen dörrent a falak kö-
zött. Ereztem, hogy harci öltözete okozta megnövekedett
erejét, és jóllehet nem árthatott az én önjáró vértemnek,
jobbnak láttam tovább várakozni.
N e m kellett sokáig rejteznem, mert egyszer csak olyan
bömbölés érkezett a fagyos sötétségből, hogy belereme-
gett az egész palota. A testőrök szeme elkerekedett az ir-
tózattól. Ami vagy aki ott volt bebörtönözve az élettelen
feketeségben évszázadokig, most az élők világára tört. El-
jött az alkalmas pillanat; én jelentettem a kisebb veszélyt,
mindenki csupán a mélyből jövő rettenettel való találko-
zást próbálta túlélni. Elcsavartam egy csapot, és hátrahúz-
tam egy kart a gépezet belsejében: a Gnomeounculus kiegye-
nesedett és kilépett a hatalmas zárszerkezet álcájából.
—Hagyjátok a gnómot, a kapura figyeljetek! Shyergas,
tiéd a gnóm! — mennydörögte a famor. Majd, mielőtt vég-
leg elnyelte a hangját a világosságra megérkező pokoli je-
lenés, hozzátette: - Küldjétek be a magitort!
A zaj szinte megsüketített; ahhoz képest úgy tűnt, az
összes többi történés tengermélyi némaságba burkolózik.
Körülöttünk minden remegett, ahogy az a valami köze-
ledett; t u d t a m , nem maradt sok időm. A hálókamrából
kivezető ajtó felé iramodtam, a gépemmel elsodorva az
utamba kerülő pietorokvx. Shyegras a Gnomeonnailusra. ve-
tette magát, azonban nem férhetett hozzám, először kard-
ja, majd ő maga is lepattant a robusztus gépezetről, s a
mindenféle szerkentyűvel borított padlóra esett.
A testőr megrázta a fejét, és visszapillantott oda, ahol
ura állt. A masina fejét arra fordítva akaratlanul követ-
tem a tekintetét. Mire újra elfordultam, már késő volt; a
borzalmas kép beleégett az elmémbe. Épp akkor bukkant
fel az a jelenés, ami valamikor Corthíin lehetett. Tökéle-

201
ces emberi formája volt, és gond nélkül mozgott. Azonban
volt vele egy bökkenő, ami miatt cseppet sem tűnt em-
bernek, vagy kyrnek akár. A nem is a bőréből, hanem a lé-
nyéből sugárzó olajos feketeség fullasztóvá tette a szoba le-
vegőjét, és vasmarokkal szorította össze a szívemet.
A masinával lehajoltam Shyergasért, felkaptam őt, és
rohantam ki a helyiségből, jóllehet a testőr már csak az
urára törő ellenséggel foglalkozott volna. Láttam még sá-
padtan berohanni a vajákost, nyomában még több fegy-
veressel. Észrevettem, hogy a parancsnok rám ordít, ha-
bár semmit nem hallottam belőle, mintha csak tátogott
volna.
Minden az üvöltések, moraj, és fegyvercsörgés őrüle-
tébe süllyedt. Nem tudom, hogyan kerültem ki az öregto-
ronyból, aztán a palotából. Közben Shyergas egyre fogyat-
kozó erővel próbált kiszabadulni a Gnomeounculus szorítá-
sából.
Olyan hatást tettek rám a hálókamrában tapasztaltak,
hogy magam is a végletekig kimerültem, azonban a szer-
kezet tudta, mi a dolga, a készítése során elmondtam neki,
hogy el kell vinnie Mykosból, el Toronból, vissza a Zedur-
hegységbe, bármennyire messze is legyen az.
- N e m menekülhetsz, obsor, a magitor pecsétje az el-
méden. .. — nyögte a testőrparancsnok, mikor az irtózat-
tól már valamelyest messzebb kerültünk.
— Durg, szegény Durg! Neki kellett elszenvednie a va-
jákosotok praktikáit, Shyergas. Nekem vacogott a fogam
még a gondolatába is. Én... — nehéz volt szavakba ön-
teni ezt egy embernek - nem tudtam elviselni a fogság
magányát. Mi, gnómok nem egyedüllétre teremtettünk.
Kellett egy társ, valaki, akinek elmondhattam mindent,
aki... megdorgált a balgaságomért, hogy fogságba estem.
Durg...

202
 A pietor minden borzalomról elfeledkezve, tágra nyílt
szemekkel próbálta megérteni mindazt, amit onnan a gé-
pezet belsejéből elmondtam neki. Végül halvány mosoly
jelent meg az arcán.
— Mondd csak, Horald, szoktál te álmodban beszélni?
Akkor sem láthatta volna vigyoromat, ha éppen sikerül
eszméleténél maradnia, hisz az önjáró gnóm maszkja elta-
karta az arcom. Végül óvatosan letettem a testőr meggyö-
tört testét egy biztonságosnak látszó tér egyik kőpadjára.
A városból kivezető út felé vettem az irányt. Habár az
Anwyl'niarr Háztól messze jártam már, még mindig hal-
lottam az onnan kiszüremlő csatazajt. Az éjszakai égbolt
alját lángok fénye festette vörösre, s Mykosban a házak új-
ra némán lapítottak az ősi család testvérháborújának kö-
zepette. Szerencsére nem Toron szívében voltam, hanem
közel a határhoz. Odáig is többnyire néptelen vidéken fog
vezetni az utam, gondoltam.
Ha majd elhagyom Gedaga-yggyr tartományt, folytat-
tam gondolataim szövését, ismét beszélek Durggal is, de
nem előbb, mert az őelméjén még ott annak a vajákosnak
a billogja. Messze a palotától már biztos nem hat a varázs,
akkor majd lesz merszem Durg szemébe nézni, és meg-
hallgatni a panaszáradatát.
- T a r t s ki, komám! - suttogtam magamnak vagy Durg-
nak, és elnyomtam egy mosolyt arra gondolva, hogy ha
ezt ép bőrrel megúszom, akkor bizony újabb hangzatos
taggal egészíthetem ki neveim hosszú sorát; hisz megépí-
tettem a Gnomeounculust, és megmenekültem Toronból.
Azonban akkor és ott korai lett volna a részletekkel tö-
rődni; még hosszú volt az út hazáig.
 a tréfák álcája
Nem kerülhetem el annak tisztázását, hogy a gnómok né-
pe miként tudott korokon keresztül békében élni a nálá-
nál erősebbek árnyékában. Mert lássuk be: hiába a kiváló
mechanikai ismeret és az évezredek alatt gyűjtött tu-
dás, sem az egyéb ősfajok mágiájával, sem az újabb korok
gyermekeinek szapora sokaságával és testi erejével nem
versenyezhetnek.
Igaz, talán nincs is rá szükségük. Hiszen ki akarná bán-
tani azt, aki megnevetteti?
Márpedig a gnómok remek tréfamesterek. Kacsázó já-
rásukkal, ráncos képükkel, hatalmas orrukkal és nagy,
óvatosan pislogó szemükkel, na meg fura öltözékükkel
egyetlen szó nélkül röhögésre tudják ingerelni az egysze-
rű pórokat, de mókáikkal, ravasz találós kérdéseikkel mo-
solyt tudnak csalni még a legkomorabb demonológus ar-
cára is.
Persze azoknál, akik olyan nyakasak, mint a törpék,
vagy keserűek, mint az orkok, ők sem boldogulnak. Ilyen-
kor marad a menekülés vagy a rejtőzés. Ezeket egyébként
olyan sikerrel űzik, hogy sokak szerint kaméleonbőr segíti
benne őket — ami persze nyilvánvaló képtelenség.

205
 Ám ettől még lehet, hogy néhányuk ismer ilyesféle
mágiát.
Az aprónép más fajok közé merészkedő tagjai viszont
örömmel játszanak rá mulatságos külsejükre, és vásári ki-
kiáltóként, udvari bolondként, mesemondóként, színész-
ként élik mindennapjaikat. Ez számukra nyugodt és bé-
kés foglalatosság; veszélybe csak akkor kerülnek, ha nem
hallgatnak a nyomatékos figyelmeztetésekre, és egy nobi-
litást pellengéreznek ki, akiknek címe és rangja éppúgy
nem sokat számít a szemükben, mint a hitbuzgalom, a
gazdagság és jó néhány egyéb tulajdonság, ami meghatá-
rozza az emberek helyét a világban.
Megjegyzem azonban, hogy nemcsak a papokból és ne-
mesekből, de bárkiből és bármiből tudnak és szeretnek
gúnyt űzni: még a saját világlátásukból is.
Erre jó példa Strunsedefigo... komédiája, a Sunnyogó,
amelyből bátorkodom is idézni azt a rövid részletet, amely-
ben egy toroni kém épp összefut a gnóm őrjárattal:

KAR
Ó, mily furcsa világ az, hol a büszke kyr urak fegyver-
nyugvás ideje alatt loppal járó kémeket küldenek távoli
földekre? S vajon mit remélnek megtudni az aprónéptől,
aki gyűlöli a harcot, féli a fegyvert, s nem érti az ár-
mányt? O Gilron, segítsd hát meg őket, hogy falujuk bé-
kéjét megőrizhessék!
K É M (színre lép)
Eddig sehol senki, hála Raonnának.
ELSŐ ÖR (előbukkan, és a kémre fogja a számszeríjat)
Állj, hogy hívnak?

(előlép a második j a harmadik őr)

206
M Á S O D I K ŐR (elsőőrhöz)
Nem, nem „állj, ki vagy"; inkább „ki vagy"-ot kellett
volna mondanod, én ebben egészen biztos vagyok.
ELSŐ ŐR (iménti szavába vágva)
Akkor is, ha tudjuk, ki az illető?
MÁSODIK ŐR
Tehát ismered?
ELSŐ ŐR
Tulajdonképpen igen. Úgy értem, az egyik unokatest-
vérem ismeri. Mármint nem őt, hanem a nagyapját. Lá-
tásból.
MÁSODIK ŐR
Azért ezt nem nevezhetjük szoros ismeretségnek.
ELSŐ ŐR
Attól, hogy nem szoros az ismeretségünk, még vála-
szolhatott volna.
(a kémhez)
Hé, ember, mondj már valamit!
MÁSODIK ŐR
Vagy énekelj! De csak ha tudsz.
H A R M A D I K ŐR (a másik kettőhöz)
Én azt mondom, hagyjuk a nevét, és próbáljunk úgy
viselkedni, ahogy az őrök szoktak.
ELSŐ ŐR
Lőjük agyon?
KÉM
Egy rendes őrség nem az agyonlövetésemmel kezdene!
HARMADIK ŐR
Igaz! Előbb kérdezzünk tőle jelszót!
MÁSODIK ŐR
Jó ötlet. Találjunk ki egyet gyorsan, aztán kérdezzük
meg tőle.
KAR

207
 Hallga e suttogást! Buzgólkodnak az őrök, és lám -
már döntésre is jutottak, hisz orcájukon boldog öröm lát
szik, s egyikük ajakáról füttyszó kél.
ELSŐ ŐR
Egész jó jelszó lett!
MÁSODIK ŐR
Én akkor se jönnék rá, ha száz évig törném rajta a fe
jem.
ELSŐ ŐR
Szerintem annyi idő alatt ki lehet találni. Már ha tény
leg csak azon töröd a fejed, ami persze kizárt.
M Á S O D I K ŐR (első őrhöz)
Lehetséges, hogy száz év elég lenne, de ezt nem tudhat
juk biztosan. Egyszer ki kéne próbálni.
HARMADIK ŐR
Na, jelszó már van, lássunk neki!
ELSŐ ŐR (kémhez)
Gyerünk, mondd a jelszót!
KÉM
De hisz most találtátok ki!
MÁSODIK ŐR
Na és?
KÉM
Honnan tudnám akkor?
ELSŐ ŐR
Segítség nélkül és gyorsan. Ez a jelszó lényege.
KÉM
Megáll az ész!
ELSŐ ŐR
Sajnálom, nem talált.
M Á S O D I K ŐR (első őrhöz)
Elég sok idő lesz, míg kitalálja.
ELSŐ ŐR

•208
 Mint említettem, derűlátó becslés szerint is legalább
száz év.
MÁSODIK ŐR
Annyi idő alatt biztos éhen is hal.
ELSŐ ŐR
És ha beengednénk a táborunkba? Csak hogy egyen.
Meg persze igyon és aludjon. Kegyetlenség lenne, ha hagy-
nánk éhen veszni.
HARMADIK ŐR
De mi lesz a jelszóval?
ELSŐ ŐR
Azon ott is gondolkodhat kedvére.
HARMADIK ŐR
Nem pont az lenne a jelszó lényege, hogy csak az lép-
het a földjeinkre, aki ismeri?
MÁSODIK ŐR
No és a denevérek? Meg a többi állat?
HARMADIK ŐR
Nekik tulajdonképpen van engedélyük. Hiszen sose
mondtuk, hogy ki lennének tiltva innen.
ELSŐ ŐR (a karnak)
Kicsit zavaros nekem ez a jelszó-dolog.
KAR
Csitítsd lelkedben az aggodalmat — Gilron keze őriz té-
ged, nem holmi kérdés-válaszok!
KÉM
Tehát bemehetek?
ELSŐ ŐR
Persze. Ha megígéred, hogy amint kitalálod, megmon-
dod a jelszót.
MÁSODIK ŐR
Nem ám folyamatosan locsogni száz évig összevissza,
hátha véletlenül kibököd valamikor!

209
KÉM
Nem, dehogy! Hiszen arra csak ti lennétek képesek.

Peluchon d'Sechoutse: Szemelvények furcsa

népekről és különös fajokról
X V I I I . fejezet — A gnómok
részlet
 Azok az átkozott tolvajok

El kell árulnom, hogy népszerűsége ellenére én nem osz-

tom azt a nézetet, mely szerint minden gnóm született
tolvaj. Az ilyen általánosítások ugyanis sosem vezetnek
jóra.
Nem tagadható azonban, hogy az aprónép tagjai, kö-
zülük is főleg azok, akik világtól elzárt falujukból érkez-
nek az emberek közé, elég sajátságosan viszonyulnak má-
sok vagyonához. Ez leginkább abban nyilvánul meg, hogy
a beépítetlen területeket, így például a szántókat, gyü-
mölcsösöket közös földnek tekintik, ahonnét bátran elve-
hetnek bármit; illetve hasonlóan szabad préda számukra
minden megmunkálatlan anyag — még a nemesércek és
a csiszolatlan drágakövek is! Mindez még akkor is rossz
vért szülne, ha e kincsek iránt nem táplálnának kiemelt
érdeklődést, mely utóbbinak okai — álláspontom szerint,
és a felhasználásuk módozataira tekintettel - ezen anya-
gok enyhén mágikus tulajdonságai.
Megjegyzem azonban, hogy gyorsan tanulnak. Már az
első korbácsütésre készséggel megtagadják téveszméiket,
és ami sokkal meglepőbb, ezt valószínűleg komolyan is
gondolják, merthogy későbbi életükben már nemigen tér-
nek le a becsület ösvényéről.

211
 Egészen más lapra tartoznak viszont azok a gnómok,
akik tényleg a tolvajmesterséget űzik, kihasználva fürge
ujjaikat, apró termetüket, és a zárak, lakatok működése
iránti természetes érzéküket. Olyan tolvajklánról ugyan
még egyetlen megbízható forrás sem ejtett szót, amelyik
csak ilyenekből állna, de tény, hogy az aprónép tagjai szá-
mos jelentős alvilági szervezetben megtalálhatók, és nem-
csak az egyszerű zsebesek és besurranok, vagy följebb, a
megbecsült hamisítók, de még legfelül, a céhek vezetői
között is. Akik idáig eljutnak, már nyugodtan és biztos
anyagi alapokra támaszkodva hódolhatnak ártalmatlan —
vagy az óvatlanokra épp kifejezetten ártalmas - hóbort-
jaiknak, miközben kockázatos akciók helyett századévek
alatt szerzett tapasztalataikkal segítik a többieket.
E ponton egyébként a tudományok és a bölcselet barát-
jaként kénytelen vagyok felhívni Olvasóm figyelmét arra
a tényre, hogy a mindenki által lenézett gazemberek bűn-
bandáiban a tudásnak lényegesen nagyobb a becsülete,
mint a különbféle tanácsokban és kamarákban, nem szól-
va a lovagrendekről és uralkodói udvarokról.
Úgy tűnik, e tekintetben az emberi faj leginkább az
orkokra hajaz.
Ám mivel e fejezet témái a gnómok, gyorsan visszaka-
nyarodom hát hozzájuk, illetve még pontosabban a ruhá-
zatukhoz.
Azt ugyebár mindenki tudja, hogy az aprónép öltöz-
ködése fittyet hány a divatnak, az ízlésnek, és sok eset-
ben a józan észnek is. Azt, hogy szeretik az élénk, feltűnő
színeket, valamelyest magyarázza lakhelyük sötét és szín-
telen volta — e vonzalom sok más földmélyi népre is jel-
lemző. Érthető az is, miért cipelnek magukkal tucatnyi
zsebükben számtalan szerszámot és alkatrészt: mivel sze-
retnek együtt lenni társaikkal, inkább mozgó műhellyé

•212
alakulnak ahelyett, hogy a valami eldugott odúhoz kös-
se őket a munkájuk. Jó oka van annak is, hogy a szívós
anyagokat, a térdeknél és könyököknél megerősített ru-
hadarabokat részesítik előnyben. Na de mivel magyaráz-
ható, hogy ötletszerűen használnak egymás mellett gom-
bot, csatot, kapcsot és zsinórt? Miért raknak a ruha egyik
ujjára halbőrt, a másikra meg láncsodronyt? Miért varr-
nak a zsebek zsebeire is újabb zsebeket? Érthetetlen, de
igaz: a gnóm ruhák életútjuk során többnyire áldozatul
esnek gazdáik kísérletező kedvének, és a tökéletesség he-
lyett előbb-utóbb azt az állapotot érik el, amiben már mé-
retük és súlyuk folytán akadályozzák viselőjüket a hely-
változtatásban.
A folyamat némileg párhuzamba állítható a kifejezet-
ten lovagi tornákra készített vértek fejlődésével.
S hogy hogyan kapcsolódik ez az aprónép kevéssé tör-
vénytisztelő képviselőihez?
Elsősorban úgy, hogy valamelyest megmagyarázza a
gnómok irányában fennálló gyanakvást, amit csak némi-
leg ellensúlyoz mókás kinézetük. Tény, hogy a legtöbb
gnóm potenciális betörőnek tűnik bárki számára, aki ki-
pakoltatja a zsebeit — türelmesen kivárva ennek hosszas
folyamatát, az egyes szerszámok rendeltetésére, illetve a
kedvenc tárgyak történetére vonatkozó előadások végét
is —; és ha netán valamilyen komolyabb érték is előkerül,
a gyanú rögvest átadja a stafétát a pallost suhogtató bi-
zonyosságnak.
Persze nem kell félteni a gnómokat sem: hihető vagy hi-
hetetlen mesék, valódi vagy annak látszó menlevelek, céhes
és uralkodói tanúsítványok szokták alátámasztani, hogy az
épp itt álló személy valamely nagyon távoli város kovács-
mesterei közé tartozik, a vándor lakatosok páholyának cím-
zetes tagja, netán egy nemes legfőbb kulcsmestere.

213
 A valóban görbe utakon járók pedig amúgy is rejtett
zsebekbe és erszényekbe dugják azt, ami álláspontjuk sze-
rint csak megzavarná egy becsületes városőr tisztánlátását.
A legfőbb veszélyt egyébként amúgy sem ők jelentik
a gnómtolvajokra, hanem saját fékezhetetlen nyelvük; jó
példa erre az erioni Kobrák egyik csapdamesterének esete,
akinek a neve sajnos nem maradt fenn, de tettei alapján
az aprónép egy tagját sejthetjük benne. Történt ugyanis,
hogy egyszer annyira fellelkesült a klánház általa készített
védelmi rendszerének ördögi ravaszságán és tökéletes ki-
dolgozottságán, hogy egy görbe estén az egészet elfecseg-
te a Három Hurri Hajlékában, amely műintézmény tör-
ténetesen a Szélkiáltók nevű szervezet fennhatósága alá
tartozott.
Csoda-e ezek után, hogy a kobratanyát vígan és köny-
nyedén kifosztották a dzsad tolvajok?
Nem, nem csoda; és egyúttal leszámolhatunk a „holló
a hollónak..." kezdetű legendával is.

De talán legyen ennyi elég a besurranókról és más kétes

elemekről. Végül is az aprónép zömét egyébként is más,
többé-kevésbé tisztességes szakma művelői teszik ki.
Akadnak közöttük, akik a rengeteg által kínált javak-
ból élnek: csapdákat állító vadászok, varsákkal és bonyo-
lult fonatú hálókkal dolgozó halászok, horgászok, meg a
gombák és mindenféle magvak gyűjtői. Mások állatokat
gondoznak — leginkább vadon tartott kecskét és egészen
apró növésű disznókat, azon felül vaktyúkot meg min-
denféle furcsa, termetes rágcsálót a falvaikon belül. Leg-
többen azonban a földet művelik, noha ennek nem sok
nyomát találni; minden valószínűség szerint mágiával ál-
cázzák erdő mélyén rejtőző apró parcelláikat a négy- és
kétlábú kártevők elől.

214 .
 Arról, hogy bányászatban csak a törpék vehetik fel ve-
lük a versenyt, talán kár is szót ejtenem — úgyis tudja
mindenki. Más kérdés, hogy dacára a temérdek kitermelt
fémnek, ami között jócskán akadnak olyan ritkaságok,
mint az óarany, óezüst, lunir és hasonlók, a gnómoknak
mindez kevés, és szívesen cserélik furcsa szerkezeteiket
olyan nyersanyagokra, amelyekkel aztán folytatódhat a
barkácsolás.
S hogy annak mi értelme? Miért gyártják azt a sok ka-
catot, amelyeket ugyan gyalázatos bűnnek tartanak beol-
vasztani, de az nem zavarja őket, hogy a pókhálós tárnák
mélyén rozsdállanak porrá?
Nem tudom.
Nem tudta ezt Up-Umbar városának tanácsa sem, ami-
kor az aprónép egyik Doardon-hegységből származó ván-
dor mesterét kérte fel arra, hogy a városkapu vasrostélyát
szedje szét, mielőtt valakinek a fejére szakad. Arra azon-
ban nem számítottak, hogy a gnómnak megesik a szíve
a régi alkotáson, és lebontás helyett inkább kijavítja azt.
Valamint pengéket szegecsel rá, kiegészíti egy bronz fák-
lyatartónak álcázott vészleengedő karral, egy füstszóró-
val, meg egy állítható szögű eresztősínnel, amivel ha kell,
az ellenségre lehet lőni az egész miskulanciát. Mondják,
hogy Up-Umbar népe azóta is rendkívül büszke e csodás
szerkezetre, csak épp nemigen akad olyan városi katona,
aki bátran használni merné.

Peluchon d'Sechoutse: Szemelvények furcsa

népekről és különös fajokról
X V I I I . fejezet - A gnómok
részlet
 Sean Malory

Gilron haragja
Pedig milyen jól indult minden —valószínűtlenül jól. A Cor-
della klán embere, mintha csak véletlenül tenné, bizalmas
híreket fecsegett el egy kényes ügyről. Emlékszem, buz-
gón bólogattam, de a gondolataim már szélvészként szá-
guldottak előre. Anaffi városában véletlenről beszélni a
Cordellák esetében dőreség lett volna-véletlenül nem le-
het fél várost a lekötelezettjeink között tudni. Egy nekik
tett szolgálattal kétségkívül bekerülök a belsőbb köreik-
be, ám egyúttal egy életre elegendő ellenséget is szerzek.
Az akkori helyzetben azonban nem tehettem mást, a
családunk túlélése érdekében akármilyen kétes vállalko-
zásba belementem volna. Miután Lorzo bácsikám nak pár
éve nyoma veszett a Délvidéken, idősödő apámnak nem
maradt más reménysége, mint én, egy kései fiúgyermek.
Vagy ahogy ő emlegette, az utolsó aranyág. Ez utóbbi
tényt igyekezett alaposan eltitkolni előlem, főleg miután
kiderült, a vajákos praktikákhoz túl kemény a koponyám,
így boldogulásomhoz egyedül kíméletlen vívóleckéivel és
zavaros életfilozófiájával járult hozzá. Ezek önmagukban
még Anaffiban is kevésnek bizonyultak volna, ezért elég
hamar a saját lábamra kellett állnom, még ha ez a kard-
forgató tudományom kiárusítását is jelentette.

217
 Amíg én a sebeket gyűjtöttem, apám a hitelleveleket
halmozta, és úgy tűnt, végül nem hagy hátra mást, mint
kazalnyi váltót és megbántott uzsorásokat. Nem sok remé-
nyem akadt, hogy változtatni tudok a helyzetünkön. Hi-
ába, egy mély veremből meglehetősen nehéz úgy kikec-
meregni, ha odafentről buzgón lapátolják a földet lefelé.
Igyekeztem hát úgy gondolni a kínálkozó lehetőségre,
mintha valóban a Kosfejes IJr mosolygott volna rám, nem
egy borgőzös leheletű, kivénhedt Cordella-bérenc. Még
aznap felkerestem prefedon Ferrót, és megkezdődött az al-
kudozás. A ravasz gorviki ugyanis nem adta be egyköny-
nyen a derekát, bár mindent bevetettem. Esküdöztem,
könyörögtem és hazudoztam, ha kellett, a Kosfejes Úr ne-
vét vettem a számra. Még családunk egyetlen megmaradt
jövedelemforrását, mamma Dolores lányait is csatasorba
állítottam, mivel tudtam, hogy prefedon Ferro szereti meg-
adni a módját. Habzóboros lakoma, gyertyafény, selyem-
ruha, hárfakíséret, baldachinos ágy és hasonlók.
Mire azonban megegyeztünk, úgy éreztem, én teszek
szívességet neki, sőt mielőtt a Cordellák palazzójában meg-
fordultam, kimondottan rózsás helyzetben tudhattam ma-
gam. Egy dolog vigasztalt csupán, hogy sikerült elhalász-
ni a megbízást családunk ősi riválisa, Izmir Khaszil elől.
A csorba fogú vajákosnak Anaffi környékén szinte minden
ügybe belelógott a keze, az emberei ott voltak minden
utcasarkon, tavernában és csatornajáratban. O legalább-
is ezt állította magáról - ki nem állhattam a fennhéjá-
zó stílusát. Bármit elvállaltam volna, ha azzal borsot tö-
rök az orra alá.
Bármennyire vigyáztam, a kikötő felé menet sikerült
összefutnom a vén keselyű egyik verőlegényével. Csak egy
ember akadt Anaffiban, akit még Khaszilnál is jobban
megvetettem, Félszemű Merlos. A kopasz tőrvető az a faj-

218
ta volt, aki bármikor eladná a saját anyját holmi rossz-
hírű szektának. Egy raktárház sarkánál várt rám teljes
harci díszben. Ez az ő esetében azt jelentette, hogy a név-
jegyének számító dobótőreit jól látható helyen, hivalkodó-
an viselte. Az ellenfeleit is aszerint tartotta számon, hogy
hány tőrre volt szüksége a legyőzésükhöz; folyton azzal
kérkedett, hogy egyre soha nem kellett még hatnál töb-
bet használnia. Öles termetével, széles vállaival valóban
félelmetesnek hihette magát. Habár azok az idők már el-
múlóban voltak, Khaszil megtartotta a szolgálatában —
amolyan régi megszokott bútordarabként, mint egy két-
ajtós szekrényt.
Merlos egy darabig gyanakodva méregetett, majd cin-
kos mosolyomból kitalálta, gazdája már alaposan elké-
sett. Durva szitkain, otromba fenyegetőzésén még csak
nevettem, de amikor tőrt akart rántani, megelőztem. Egy
Laraquára senki ne szegezzen csak úgy fegyvert! Ha Vin-
censo nagyapámon múlna, már régen zaurakként hörögne
a kanálisban. Merlos döbbenten meredt a kezemre, majd a
vállából kiálló tőrre. Biztosan gyorsan rájött, hogy mérge-
zem a pengéimet, mert elég savanyú pofát vágott.
— Átkozott fattyú! Ezt még megbánod! Kitépem a szí-
vedet! — fenyegetett rekedten, kezét a vállára szorítva. A jó-
fajta haddami zsibbasztókenőcs a termetéhez képest meg-
lepően gyorsan hatott rá.
—Csak nehogy te bánd meg, Félszemű! — vetettem oda
fejcsóválva. — Khaszil már annyira sem tart tőlem, hogy
egy fogatlan vén kutyát küld? - gúnyoltam.
—Megdöglesz, Fabio! Hitvány féreg vagy, mint az a pat-
kány apád! — nyögte. A nyelve már nehezen forgott, tekin-
tete lassan elködösült.
A családomra kimondottan érzékeny vagyok. Már azért
is megkóstoltattam volna a sétapálcám ólmozott végé-

219
vei, hogy fattyúnak nevezett, de hogy apámat becsmérli!
Meglepetésemre Merlos tántorogva előrángatta rövidkard-
ját, és széles mozdulattal felém suhintott. Hátrahőköltem;
egy sebzett bivalynál nincs veszélyesebb.
— Előlem nem tudsz elbújni, te fattyú! — hörögte.
Tett még egy lépést felém, de ekkor megbicsaklott a lá-
ba, kezéből kifordult a kard, és lassan térdre omlott.
-Elkaplak! — suttogta erőtlenül.
Talán motyoghatott még valamit a felmenőimről és jó-
anyám foglalkozásáról, de nem hallgattam végig, inkább
az ólmosbottal igyekeztem siettetni a kábulatot. Éppen
csak hogy emlékezzen rám, ha felébred. Aztán kihúztam
a vállából a tőrömet és elsiettem. Szorított az idő.
* * *

A tengeri utat választottam, bár nem sok kedvem volt

részeges hajóskapitányokkal alkudozni. Főleg nem olya-
nokkal, akik pár nap múlva merő unalomból félholtra
akarják veretni magukat holmi elvesztett kockajátékok
miatt. A Bíbor Sólyom kapitánya is próbálkozott derekasan,
de verekedésre végül nem került sor — úszva nehezen értem
volna partot. A vén rozmárt végül az okosan adagolt ork-
pálinka ütötte ki; én egy ujjal sem nyúltam hozzá.
A Bíbor Sólyom - inkább csiga, ha a tempóját nézzük -
balszerencsémre nyolc napot rostokolt Ompur előtt. A ki-
kötőparancsnok szigora csak tömött pénzes zacskók ha-
tására enyhült meg, és baksiskarantén alá helyezett ha-
jónk végre megkezdhette a ki- és berakodást. Eddig is
rühelltem az egykori erv kalandorok városát, talán, mert
olyan fenn hordják az orrukat, ahelyett hogy tanulnának
Anaffitól a kormányzás terén. De hogy a kenőpénzek is
ilyen pofátlanul magasak legyenek feléjük — elképesztő!

•220
 Nem is maradtam tovább, csak ameddig egy jó erőben
lévő heréltre megalkudtam.

* * *

Ami a feladatot illeti, a homályos részletek ellenére

gyerekjátéknak tűnt. Egy Stifgirr nevű gnóm óraművest
kellett elkapnom Garmonban, és barátságosan elbeszél-
getni vele arról, hogy ugyan hova tette a Cordellák féltve
őrzött kincsét - valami mágikus erővel bíró tükröt. Aztán
kevésbé barátságosan elmagyarázni neki a magántulajdon
és a lopás fogalmait. A gnóm megtalálásában az egyetlen
nehézséget csak az okozta, hogy Garmon egyszerűen tele
van a kis nyavalyásokkal.
Ha még csak velük lenne tele! De Garmonban nyüzsög-
nek Ynev legfurcsább szerzetei. A tarkabarka sokaságot
valami ismeretlen őserő terelhette egybe a világ minden
tájáról. Vagy kétszáz esztendeje folyvást özönlenek ide a
habókos feltalálók, elcsapott mérnökök és őrült ezermes-
terek. Pedig már az is kész sorscsapás lehet bármelyik vá-
rosnak, ha egy maréknyinál több efféle holdkóros üti fel
ott a tanyáját. Talán meg kellett volna húzni a határvona-
lat a lázadó, forrófejű kahrei suhancoknál, vagy a bánya-
járatot tévesztett tarini törpéknél. Mert az minden kép-
zeletet felülmúl, hogy mellettük szép számmal akadnak
goblinok és orkok is, sőt megtelepedtek itt még szelídített
ogár behemótok is. Ez utóbbiak közül egy is elég lenne egy
falka gnóm mellé, hogy bő fertályóra után Calowyn, netán
Anvaria igazán vonzó úti célnak tűnjön.
Annál is inkább, mert Ynev számos faja közül a gnó-
mok a legbosszantóbbak - Vinceso nagyapám szerint leg-
alábbis bizonyosan. O pedig csak tudja, hiszen gorviki bo-
szorkánymester létére alaposan összebarátkozott eggyel.

221
Mindig azt mesélte, ha az ember a gnómok kezébe ad egy
kalapácsot, hogy ékeljék ki a nyelét, rögvest világrengető
problémát látnak benne. Előbb kicserélik a kalapács fejét,
mondván, nem jó helyen illeszkedik a nyél. Ha már kicse-
rélik, szögkihúzós fejet tesznek a helyére, de olyat, aminek
a másik vége meg éles, hiszen akkor egyszerre kisbaltának
is jó. Mire szóhoz jutna mellettük az ember, előhozakod-
nak azzal, hogy a nyél sem lehet egyszerű akácfából, meg
különben is, a végébe remek kis tartóüreget lehet farag-
ni. Sőt, magyarázzák lelkesen, az igazi két nyéllel lenne.
Ha ekkor az ember nem hajtja el őket a csudába, a folya-
mat ellenőrizhetetlenné válik. Végképp leállíthatatlan pe-
dig akkor lesz, amikor az első kereket felerősítik.
Ami Garmont magát illeti, burjánzó káoszra számítot-
tam, és nem kellett csalódnom, bőségesen rászolgált a
Zűrzavar Városa névre. A merész épületek, az ötletes, mi
több, elegáns megoldások mellé kontármunka is jócskán
került. Ócska viskók, kidőlt-bedőlt falú kalyibák és lát-
szólag félbehagyott, de mégis belakott, ingatag bérházak
igyekeztek elriasztani az egyszeri utazót.
A harsány színkavalkádba belefájdult a szemem. Mint-
ha csak törvény lenne rá, hogy minden épületet — a város-
házától a latrinapucolók céhéig - ordítóan élénk színűre
kell mázolni, és mintha e cselekedethez kizárólag botcsi-
nálta alkimisták retortájából kikapart maradványokból
vagy állati belsőségekből összekotyvasztott festéket lehet-
ne használni. Amilyen szagot közelről a falak árasztottak,
bizonyára macskahúgyot is vegyítenek hozzá bőséggel.
A tarka házsorokkal, a szokatlan formákkal még csak
kibékültem volna, de a város utcahálózata a sikátorok ku-
sza összevisszaságával és az ötletszerűen elhelyezett kör-
utakkal leginkább egy holdkóros elme zavaros firkálmá-
nyára emlékeztetett. Szerintem helyben kell születni, ha

•222
az ember a házától két lépésnél nagyobb távolságba akar
eljutni anélkül, hogy eltévedne.
Amikor a városba értem, éppen vidám helyi mulat-
ság készülődött, a garmoni nagy Gilron-iinnep. Amint
megtudtam, régi hagyomány errefelé, hogy a város felta-
lálói és ügyes kézművesei minden évben bemutatják, mi-
lyen jelentős alkotással tudnának hozzájárulni a város fel-
virágoztatásához. Idén alaposan kitettek magukért.
Az utcákat ölnyi lángot fújó mutatványosok, gólyalá-
bakon egyensúlyozó bohócok, vásári komédiások népesí-
tették be. Mellettük dzsad árusok kínálták trükkös mű-
remekeiket, és keltek versenyre az aranykezű óraművesek
rugós szerkentyűivel meg az ügyes feltalálók furfangos
mesterműveivel.
Akadtak ott zenélődobozok, rafinált tűzszerszámok és
fortélyos lakatok, de agyafúrt parázslámpások és drága
látóüvegek is. Egy fazekas csúfondárosan felsült törhetet-
len edényeivel. Azok sorra kiállták ugyan az ütéspróbá-
kat - csak éppen a tűz fölé helyezve folyósodtak el. Annál
inkább kelendőnek bizonyultak a dzsad árusok rózsavi-
zet spriccelő tükrei és hűsítő áramot keltő szerkentyűi.
Még én is elcsábultam, és beszereztem vagy féltucatnyit
a tükrökből, hogy Anaffiban hagyott örök szerelmeimet
hosszú távollétem után megvigasztaljam. Persze alaposan
elrontottam a kis fickó kedvét, amikor keményebben al-
kudtam, mint egy született dzsad.
A nagy felvonulás ugyan csak három nappal később
kezdődött volna, de már lépten-nyomon képtelen találmá-
nyokkal lehetett találkozni. Akadt ott a szivárvány min-
den színében pompázó vízsugarakat kilövellő szökőkút
éppúgy, mint csodálatos — törzsétől az utolsó leveléig hű—,
bronzból formázott eperfa. Ennek ágain három szólam-
ban rugóra járó, drágakövekkel ékített pacsirták daloltak.

223
Az efféle méregdrága játékszereket nyilván a főtanácsos-
nak szánták, vagy valamelyik gazdag patrónust akarták
velük elbűvölni.
Sok bámészkodót vonzott Twagreffni mester ördöngös
jósgépe, az Ércesen Beszélő Fej. A három láb széles fapofa
szája hosszas zakatolás után minden feltett kérdésre találó
jósverseket recsegett. Egy gnóm mester pórázon sétáltat-
ta igazira megszólalásig hasonlító géporoszlánját, amivel
jókora ijedelmet keltett. Lépegető faló nyergében parádé-
zó társát már nagyobb éljenzés fogadta. Az asszonynép
inkább a Hirmeh-féle Csodálatos Öltöztető Gép körül to-
longott, de csalatkozniuk kellett. A jókora faládába be-
mászok örülhettek, ha kisebb zúzódásokkal, tépett ruhá-
zattal megúszták.
A legnagyobb sikert mégis a gőzorgonával kombinált
csengettyűjáték aratta. Miközben a feltalálója különbö-
ző dallamokat szólaltatott meg rajta, a kattogó szerkezet
egy-egy képet pingált egy jókora vászonra, méghozzá fél-
tucatnyi ecset, húsz vödör festék és vagy mérföldnyi hosz-
szú, kusza zsinegek segítségével. A muzsika színei — álmél-
kodott a tömeg. Nem mondom, láttam azoknál már mű-
vészibbnek tűnő kutyaokádékot is.
Időnként gyanúsan zakatoló masinák, szélsebes csoda-
szekerek bukkantak fel a legváratlanabb pillanatban, és
tűntek el nyomtalanul, jókora felfordulást okozva tették
teljessé a káoszt.

* * *

Zúgó fejjel verekedtem át magamat a sokaságon. Öreg

este lett, mire elértem a Cordellák helyi emberéhez. Bár
prefedon Ferro nem mondta ki, hogy szabad kezet ad ne-
kem, de azért jólesett ráijeszteni a zsíros asziszra. A fickó,

224
aki mellesleg Dulos Kaniktas névre hallgatott, először tu-
domást sem akart venni rólam. Alaposan meglepődött,
mikor meglátta a Cordellák kendőjét. Még a palazzóban
akadt a kezembe, nem sejtettem, hogy ravasz csomói ek-
kora hatással lesznek rá: Kaniktas idegességében a kezeit
tördelte, arcáról patakokban folyt az izzadság. Némi biz-
tatás után megnyugodott, és a nyelve is mind gyorsabban
pörgött. Egészen meghökkentő dolgokról mesélt.
Az mindig is közismert volt, hogy sem a politika, sem
a stratégiai tudományok nem tartoznak a garmoniak eré-
nyei közé. Amiben nincs legalább egy fogazott kerék, egy-
két sróf, vagy nem ad ki zakatoló-csilingelő hangokat, az
nem az ő asztaluk. Annál kevésbé értettem, hogy a csep-
pet sem harcias helybéliek hogyan emelhettek a fejük fölé
egy olyan alakot, mint Tiranel Hurmill.
Ahogy Kaniktas mesélte, a heroni szerencsevadász
pusztán szavaival képes volt lángra gyújtani hallgatósága
lelkét. Mindenki csak róla beszélt, meg arról, hogy Garmon
többet, jobbat érdemel, mint a megtűrt félvazallusi állapot
az északi városállamok sorában. Nem is kellett sok, és a
kalandor hamarosan a városi tanács tagjai közt találta ma-
gát. A meglepett tanácstagok nem tudták tartani vele a lé-
pést — sorra mondtak le hivatalukról, amelyet aztán hama-
rosan Hurmill közeli barátai és fegyvertársai töltöttek be.
Magából a vezérszónokból csakhamar főtanácsos vált.
Ami azt illeti, nem egyedi eset ez a városállamok kör-
nyékén; sőt, az efféle kalandorok gyakran egymás kezé-
be adják a kilincset. Ez a Hurmill azonban képtelen volt
megülni a babérjain, inkább tovább szőtte grandiózus ter-
veit. Ezek között előkelő helyen szerepeltek a város szív-
ügyének tekintett különféle masinák.
A főtanácsos először is kevesellte a lángvetős alakulat
létszámát. A tucatnyi szekér idáig jól szolgálta a várost, de

225
nem érhetjük be ennyivel — hirdette. A városbéli mester-
emberek gyorsan legyártottak hát még egytucatnyit; igaz,
így sem akadt közte két egyforma - mesélte fejcsóválva
Kaniktas. Amikor azonban a főtanácsos a Gilron-ünnep
alkalmából komoly jutalmat és magas hivatalt helyezett
kilátásba egy, a lángvetőszekereket is felülmúló masina
megalkotásáért, sosem látott sürgés-forgás kezdődött. Sőt,
hogy a tűzveszélyes műhelyek ne zavarják a város lakóinak
nyugalmát, a főtanácsos az ügyes kezű mesterek számára
táborvárost húzatott fel a Garmoni-tó túlpartján. Ezt az-
tán őrséggel vette körül, hogy úgymond ügyeljen a ver-
seny tisztaságára.
Ami az én célpontomat illeti, a kövér aszisz további
meglepetéssel szolgált.
—Tehát azt mondod, hogy a kis vakarcs a táborban
van? - kérdeztem hüledezve. Ki a fene lehet ez a Stifgirr,
és ott vajon min dolgozhat? Még a végén valami darázsfé-
szekbe nyúlok — gondoltam.
- O t t bizony - bólogatott sűrűn Kaniktas. - O is ott
kopácsol egész nap a többi holdkórossal. Már vagy egy hó-
napja. Sőt, az övé az egyik legnagyobb műhely.
—Hogyan lehetne oda bejutni?
- S e h o g y — legyintett a fickó. - Úgy hallottam, a főta-
nácsos nagyon őrizteti. Felbérelt egy egész regimentre va-
ló zsoldost, sőt még egy bűbájost is a haddami Lángjá-
rók céhéből. De amióta a múltkor elszabadult a táborban
egy átkozott masina, még a feltalálókat is hét lakat alatt
tartja. Azt is beszélik, akadt néhány gyanús baleset is, ta-
lán egyik-másik mester átlátott Hurmillon, és meg akart
szökni a találmányával együtt. Ki tudja? De ha a főta-
nácsos megkapja a pokolbéli masináját, én egy lukas ga-
rast nem tennék arra, hogy a győztes megéli a Gilron-ün-
nep végét.

•226
 —Nekem csak a gnóm kell — torkolltam le fölényesen.
Ha egy mód van rá, én bejutok.
—Ha te mondod - vont vállat kelletlenül. — Én a he-
lyedben nagy ívben elkerülném. Ez a Hurmill kezd iga-
zi királyként viselkedni, nagy tétekkel játszik. Nem hin-
ném, hogy tárt karokkal fogadná a kíváncsiskodókat.

* * *

Megfogadtam a tanácsát: másnap csak távolról figyel-

tem a feltalálók táborát. Gondoltam, nem rontok ajtóstól
a házba, az a Merlos-félék szokása — aztán utána jöhet a
kapkodás meg a menekülés.
Mielőtt a főtanácsos új hóbortjának helyszínévé vált,
a telep a vásárokra terelt juhnyájak karámja és pásztora-
ik szállása lehetett. A kőkunyhók mellett sietve összerótt
műhelyek, kicsinosított pajták, tarka pavilonok, fabódék
sorakoztak. Akadt közöttük pár nagyobb épület, amelye-
ket raktárnak néztem. A műhelyek kis udvarait hevenyé-
szett palánkfalak választották el egymástól, mindegyik
körül színes lobogókat, szalagokat lengetett a szél, vagy
cikornyás cégéreket lógattak ki eléjük. Kaniktas elmon-
dása alapján könnyedén azonosítottam a gnóm tanyáját.
A táborban dolgozhattak a fiúk rendesen, mert állan-
dó kopácsolásuktól alaposan megfájdult a fejem, mi több,
egész álló nap orrfacsaró naftabűzt sodort felém a szél.
Egyesek szerint ez már a jövő illata. Na, az ilyenek fejét
dugnám bele abba a sűrű kulimászba, amit olyan nagyon
éltetnek.
Már akkor gyanút foghattam volna, amikor tüzeteseb-
ben szemügyre vettem az őrséget, akik afféle ostromgyű-
rűt vontak a telep köré. Nem a behatolók ellen védekez-
tek, inkább a távozni vágyókat akarták benn tartani.

227
 Ami helyőrséget illeti, a rosszarcú, zsoldosforma figu-
rák láttán még csak legyintettem, de akik estefelé tűntek
fel! Hogy a Kosfejes Úr felejtené rajta a pillantását azon,
akinek eszébe jutottak. Ogárok! A hideg futkározott a
hátamon. Mert a goblinokat és az orkokat még csak-csak
tudja valahová tenni az ember, ám a hárommázsás behe-
mótok látványa komolyan megdöbbentett. A tábor körül
vagy tucatnyi lézengett a szörnyekből ahelyett, hogy bé-
kés polgárok álmait vigyázták volna, vagy — tudom is én
- a főtéren parádézva csattogtatták volna a fogaikat a mu-
tatványosok mellett. Éppenséggel megkerülhettem volna
őket, de az ogárok szaglását nem könnyű becsapni. Ko-
molyan mondom, harci kutyáknak jobban örültem volna.
Jócskán elmúlt már éjközép, amikor végre rászántam
magamat, hogy meglátogassam a kis vakarcsot. Ameny-
nyire mertem, megközelítettem a tábort úgy, hogy a szél
végig az én irányomba fújjon. Gyúrtam pár nemezlabda-
csot, és valami ismeretlen összetételű, de fertelmesen bü-
dös életelixírrel itattam át őket. A vásári csodadoktor, aki-
től a minap vettem, égre-földre esküdözött, hogy minden
nyavalyából kigyógyít. Sápkóros arcával, göthös köhögé-
sével nem tűnt túl meggyőzőnek, de lehet, hogy mégis
betársulnék hozzá, mert miután párat a táborba hajítot-
tam, az ogárok hamarosan eltisztultak a környékről. Ta-
lán ők maguk sem értették, mi űzte el őket. Hiába, pár
csepp megfelelő hígításban egy hordára való wargot elked-
vetlenített volna.
A zsoldosokat cseppet sem zavarta a bűz, ők maradtak.
Talán a tüzeiken rotyogó fazekaik már rég eltompították
a szaglásukat. így a lopakodást választottam, hosszú, tak-
tikus pihenőkkel. A gyatra palánkfalak nem jelentettek
gondot, és szerencsére az őrség sem csípett fülön.

•228
 Ahogy elnéztem, a kis vakarcsnak tényleg jókora te-
rület jutott, sőt egy tágas pajta is. Odabent még mindig
pislákolt néhány lámpás, és kopácsolás zaja szűrődött ki.
Óvatos léptekkel indultam el a bejárat felé - a gnómoknál
soha nem tudhatja az ember, hogy hova és miért raknak
éppen egy trükkös csapdát. Vagy csak a szerszámaikat
hagyják szanaszét, hogy az ember lába kitörjön miattuk
az éji homályban.
A műhely küszöbét átlépve alaposan meglepődtem.
Mintha egy óraszerkezet belsejébe kerültem volna — csak
éppen a teteje hiányzott egy darabon. Szemközt egy jóko-
ra, ponyvával letakart alkalmatosság körül szerszámok so-
kasága hevert, de jó részükről nem tudtam volna megmon-
dani, mire valók. A falakon bizarr, ismeretlen rendeltetésű
szerkentyűk lógtak, zakatoltak, kerregtek a meghökken-
tő rajzok, merész vázlatok mellett. A gyenge fényben úgy
tűnt, ugrásra kész gépkimérák, ágaskodó skorpiószörnyek
és póklábú teknősök acsarkodnak rám mindenfelől. Huzat
támadt, és a lámpások meglebbenő árnyai mintha életre
keltették volna a szörnyeket. Visszahőköltem — egy pilla-
natra félelmetesen valóságosnak tűntek. De nem, nyug-
tattam meg magamat. Csak az árnyékok játszanak velem.
Némi mérlegelés után az egyik sarokban felállított asz-
tal felé araszoltam. Tucatnyi pergamen hevert rajta, és ap-
rócska szerszámok, talán a finomabb munkákhoz. Márpe-
dig akkor a kis vakarcs is itt lehet a közelben — egy gnóm
ritkán megy messzire a szerszámaitól, okoskodtam, ami-
kor ismerős kattanást hallottam. Hoppá, egy számszeríj!
A Kosfejes Úr tréfás kedvében lehet ma, sóhajtottam.
A ponyvával letakart halom mögül meglepetésemre
nem a tábort őrző zsoldosok, hanem egy fiatal lányka buk-

229
kant fel. Elnyűtt, sokzsebes öltözéket viselt, szakadozott
bőrköténnyel. Rakoncátlan, vörös tincsei szinte világítot-
tak a lámpások gyenge fényénél. A fején különös alkal-
matosság billegett: egy-egy vastag keretbe foglalt üveglap
a homlokpántjához erősítve. Kezében ormótlan számszer-
íjat szorongatott, méghozzá nem is akármilyet: egyet a hí-
res-hírhedt kettős vájatú garmoni számszeríjak közül.
Elszántan nézett rám a tizenegynéhány évével, az alsó
ajkát beharapva.
— Apus! Gyere, megint elcsíptem egyet! — kiáltotta a há-
ta mögé.
Nem kapott választ. Óvatosan balra léptem. A lány
harciasan célzásra emelte a nyílpuskát.
- N e mozdulj! — kiáltott rám.
A vájatokban pihenő nyílvesszők mintha nagyobbnak
tűntek volna. Na szép, gondoltam. Egy harcias amazon-
csemete.
- F e l a kezekkel!
Inkább sikította, mint kiáltotta. Megadóan emelni
kezdtem a kezeimet, aztán egy laza csuklómozdulattal el-
pattintottam az egyik füstrudacskámat. Miközben a trük-
kös kis vacakból jókora füstfelhő csapott ki, oldalra ve-
tődtem. Vártam a nyílvesszőket, de a csodafegyver ezúttal
csütörtököt mondott. Hát igen, a garmoni számszeríjak.
Feleannyiba sem kerülnek, mint a kahreiek, és tényleg
csak ritkán döglenek be. Csak mikor hasznukat venné az
ember. Bunkósbotnak meg túl drágák.
A füst gyorsan oszladozni kezdett. Láttam, hogy a lány
még mindig hiába rángatja az elsütőbillentyűt. Gyorsan
mellette termettem, és kicsavartam a kezéből a fegyvert.
Ajka sírásra görbült. Megsajnáltam. Hiába, egyszer még
az áldott jó szívem visz a sírba, legalábbis apám szerint.
- N a , kezdjük elölről az ismerkedést, jó? - ajánlottam.

•230
 A lány sűrűn pislogva bólogatott.
—Mi a neved? — kérdeztem szelíden. — Engem Fabio ab
Laraquának hívnak.
—Zaida - hüppögte.
—Először is, Zaida, óvatosan kéne bánni egy ilyen a
fegyverrel — mondtam kioktatóan. — Például le is lőhettél
volna. Ezen a vackon meg, ahogy elnézem, van egy biz-
tonsági retesz. Ha durván rángatod, hajlamos besülni.
Persze könnyű volt nekem fölényeskednem, fél éve sincs,
hogy túladtam egy hasonló makacs szerkentyűn. Meg az-
tán, ha nem ilyen izgatott a kis amazon, talán odaszege-
zett volna az ajtóra.
-Másodszor pedig, veled semmi dolgom. Igazság sze-
rint egy gnómot keresek, egy bizonyos Stifgirr nevezetűt.
Vele kéne elbeszélgetnem.
—Akkor miért nem azt teszed? — kérdezte egy harma-
dik hang valahonnan a magasból.

* * *

A hang gazdája a ponyvával letakart halom tetején ül-

dögélt. A hosszú orr és a sajátos arcvonások nem hagy-
tak kétséget afelől, hogy egy gnómra bukkantam. Ha a
Kosfejes Úr kegyes hozzám, ő az a Stifgirr.
Akárcsak Zaida, ő is bőrkötényt és sokzsebes gúnyát
viselt. Az egyik szeme elé egy vaskos üvegpoharat vagy
valami nagyon hasonlót erősített. Bonyolult irányzékkal
ellátott, veszedelmes kinézetű fegyvert szegezett rám. Tű-
vetőnek néztem, de aprócska állványával akár kéziballista
is lehetett volna. A garmoni divatot követő kettős kilövő-
sín mindenesetre jóval hosszabb volt a szokásosnál. Ab-
ban valahogyan biztos voltam, hogy őt nem kell kioktat-
ni a lőfegyverek használatáról.

231
 Na, ennyit a meglepetés erejéről, gondoltam, és célzás-
ra emeltem újonnan szerzett számszeríjamat.
- N e bántsd apust! - ugrott elém Zaida.
-Ő az apád? - hüledeztem, majdnem leengedtem a
fegyveremet.
—A nevelőapám! — jelentette ki büszkén.
- T e lány! - ripakodott rá a gnóm a tűvető mögül. —
Mars vissza a fújtatókhoz! Különben is, hol van az az eme-
lő, amiért elküldtelek? Hát a kék fejű srófhúzó? Hát hiá-
ba nevellek én?
Zaida arca elvörösödött, majd lehajtott fejjel kullogott
a műhely másik sarkába.
- T e lennél Stifgirr? - kérdeztem rosszallóan. Micsoda
egy pokróc.
—Csak a barátaim hívnak így — mondta fellengzősen a
gnóm, erősen megnyomva a barátaim szót. - A többiek-
nek csak Stiffgirrandgialfintr!
Mégis inkább lelövöm, villant át az agyamon.
—Stiffgirra... a csudába is, te vakarcs! - fakadtam ki.
— Majd összebarátkozunk. Közös ismerősünk, Ferro Cor-
della üdvözletét küldi.
—Prefedon Ferro? — sóhajtott a gnóm. — Hát nem va-
lamelyik riválisom küldött? Már hetek óta próbálkoznak a
szerencsétlenek, de hiába, az én eszemen nem járnak túl! —
Gyanakodva méregetett. Örültem volna, ha nem egy tű-
vető mögül teszi. - Biztos nem annak az átkozott Dzsa-
nabnak kémkedsz? Vagy nem Kirtappo mester küldött?
- M i n e k nézel engemet? Ócska spionnak? - csattan-
tam fel sértődötten. — Prefedon Ferro mellesleg élénken ér-
deklődik, hogy mi van a bűvös tükrével. Tudod, amit el-
loptál, kedves Stifgirr - tettem hozzá.
- É n nem loptam el semmit! - tiltakozott a gnóm.
Gyorsan beszélt, és csak azokat a szavakat hangsúlyozta,

•232
amelyeket fontosnak vélt. — Kérdezd csak meg a gazdá-
dat. Nem én! Elvégeztem a munkámat, és azt mondta,
hogy bármit megkaphatok érte a házából. Különben is,
mi, gnómok soha nem lopunk el semmit. Legfeljebb köl-
csönveszünk.
—Szóval csak kölcsönvetted? - Hát kötözni való bolond-
nak néz ez engem? Itt helyben lelövöm, aztán kerítek egy
vajákost, aki majd kiszedi belőle, hova dugta a tükröt.
—Hm, úgy is mondhatjuk, hogy tudományos kísérlet
céljából — mondta nevetgélve. Vele együtt rázkódott a tű-
vetője is. Még elsüti ez a kis vakarcs. Majd én elveszem
a jókedvedet, gondoltam, és felpattintottam a biztonsági
reteszt.
—Most már alaposan kikísérletezted magadat. Éppen
itt az ideje, hogy visszaadd! — vágtam rá, és a számszeríjjal,
hirtelen ötlettől vezéreltetve, célba vettem az egyik közeli
lámpást. Mintegy véletlenül a tervezőasztalon állót.
—Nem szeretnél tüzet oltani mostanában, ugye? Innen
bekötött szemmel is eltalálnám...
Stifgirr leengedte a fegyverét. Nahát, a tűztől azért tart
egy kicsit.
—Jól van, jól van! Nem kell idegeskedni! — hadarta a
gnóm, és fürgén lemászott a ponyva tetejéről. — Ez a baj
veletek, emberekkel, mindent olyan gyorsan akartok elin-
tézni. De tehetsz velem bármit, azt a tükröt még nem ad-
hatom vissza. Mellesleg nem is tükör, hanem csak egy fél-
tenyérnyi szilánk.
Egy féltenyérnyi szilánk? Hol hallottam én már egy fél-
tenyérnyi tükörszilánkról? Prefedon Ferrótól biztosan nem,
ő csak holmi tükörként emlegette. Ami azt illeti, ami-
kor Vincenso nagyapám kora ifjúsága kalandjairól mesélt,
emlegetett egy tükörszilánkot, méghozzá egy nagy hatal-
mú mágikus csecsebecsét. Gyermekfejjel csillogó szem-

a 2 3 3
mel hallgattam a hihetetlen történeteit, persze azt sej-
tettem, hogy néha lódíthatott az öreg, de olyan ügyesen
tette, hogy talán még ő maga sem tudta volna megmon-
dani, mikor. Minden szava igaz lett volna? De ki hallott
ilyen véletlenről? Stifgirr arcát fürkésztem — az a bizonyos
tükördarab lenne most nála?
—Na és miért nem? — kérdeztem végül gyanakodva.
A fegyveremet még mindig nem engedtem le. — Össze-
törted?
-Összetörni? Nem, dehogy! Beépítettem!
Csak egy gnóm tud ebbe a szóba ennyi büszkeséget sű-
ríteni.
—Hogy mit csináltál? — hüledeztem. Prefedon Ferro ezt
nem fogja nekem elhinni.
A gnóm félrelökte a tűvetőjét, és elkezdte lerángatni a
ponyvát a titokzatos valamiről.
—Zaida! Gyere ide, segíts már, te lány!
Én is közelebb léptem, de elhessegetett.
—Majd Zaida! Csak fürgén, lányom, nem érünk rá
egész nap! Úgy! Na, előkerült már az a srófhúzó?
A lány fejcsóválva eloldalgott. Szegény Zaida. Én már
régen képen töröltem volna a kis vakarcsot.

A ponyva alól egy szénásszekér méretű, fémesen csil-

logó halom bukkant elő. Leginkább egy nagy kupac egy-
másra dobált gyalogsági pajzsra emlékeztetett, amelyet
találomra szegecselt össze egy őrült kovács, és megtoldott
még hat kerékkel, hogy legyen, ami a roppant súlyt elbír-
ja. Biztosan furcsa arcot vághattam, mert a gnóm csak vi-
hogott rajtam.
- H á t ez meg micsoda? - kérdeztem megrökönyödve.

•234
 — A legújabb találmányom, egy harci szekér. Ezzel nye-
rem meg holnap a versenyt — szerénykedett Stifgirr, azzal
rögtönzött kiselőadásba kezdett. - Tudod, Darhum és Na-
wurs naftakocsijai hiába helyezik a tűzerőre a hangsúlyt,
az nem minden. Egy szikra elég, és máris vége a kaland-
nak. De Opkins mester is tévúton jár a Módosított Láng-
vetős Szekereivel. Még mindig lovakban gondolkozik. Pan-
cser. így igazából csak hátrafelé lehet lövöldözni, mert elöl
ugye a lovak vannak. Egyedül Cihppa mester Végső Pro-
totípusától vagy a Terrlanus-féle pokolbéli szerkezetektől
tarthatnék, de szerintem ők is felsülnek majd!
Ezt a magabiztosságot!
- N a és mivel tud többet a te masinád a többiekénél? —
szakítottam félbe a szófolyamot.
—Masina? - méltatlankodott a gnóm. - Ez nem egysze-
rűen egy masina, ez életem főműve! Gilron Haragjának
neveztem el - jelentette ki fellengzősen.
Örültem, hogy éppen nem volt a fejünk fölött mennye-
zet, mert menten leszakadt volna. A kis nyavalyás a döb-
bent csendet kihasználva folytatta a mondókáját.
-A jövőt látod magad előtt, aranyoskám. Erős szerke-
zet, mindenhol félhüvelyknyi páncél borítja. Széles, szö-
gekkel megvasalt kerekei leküzdenek minden akadályt.
Emitt lehet bemászni, és belül roppant kényelmes.
A parányi ajtó mögött homályos, szűk odú bújt meg,
fogazott kerekekkel, kallantyúkkal telezsúfolva. Kényel-
mes, hát persze, akár egy shadleki vallatócsizma — már ha
az embernek nincs szüksége többé a lábára. Stifgirr ész-
re sem vette kétkedő tekintetemet, teljesen átszellemülten
magyarázott tovább.
—Itt belül kőrisfa bordázattal láttam el, amit erős acél-
kapcsok tartanak össze — mondta, azzal megpaskolta a ma-
sinát, felkapott egy lámpást, és bemászott.

235
 Odabent kallantyúk csillantak fémesen, csontfejű fo-
gantyúk árnyéka nyújtózkodott a falakon. A gnóm szu-
szogva fúrta be magát közéjük.
-A tetőszerkezetbe egy megbízható laprugós baliistát
építettem bele. He-he, a jó öreg Anizor-féle gyújtólöve-
dékekkel feladja majd a leckét akármelyik generálisnak.
Úgy számolom, két-három ilyen harci szekér elég ahhoz,
hogy Garmont bármilyen ellenséggel szemben megvédje.
Négy-öt, legfeljebb tíz ilyen harci kocsival egész hadsere-
geket lehetne szétzúzni!
Hirtelen elhallgatott, majd némi küszködés árán elő-
bújt a masinából.
- H o p p á , a lövedékek! Zaida! Zaida! - kiáltozta. Nem
kapott választ. — Hol kódorog ez a lány? Komolyan mon-
dom, szikrányi tehetség sincs benne, nem is tudom, mit
vesződöm vele.
Én Zaida helyében már rég úton lettem volna. Mindegy
hová, csak innen el.

* * *

- C s a k nem őt keresitek? — kérdezte egy reszelős hang

a hátunk mögül.
Ismerősnek tűnt, pokolian ismerősnek. Félszemű Mer-
los! Hogy a csudába kerül ez ide? Kezemben a számszer-
íjjal megpördültem. Ekkor egy dobótőr szállt el a fülem
mellett, és nagyot koppanva beleállt a műhely falába. Egy
másik a combomat súrolta. A kis vakarcs is kaphatott
egyet, mert egy hang nélkül elterült, mint egy béka.
Merlos csak mosolygott rám gonoszul, a hajánál fogva
tartotta maga előtt a megszeppent Zaidát. Negyedik do-
bótőrét a szerencsétlen lány torkához szorította. Az muk-
kanni sem mert, szeme rémülten meredt rám.

•236
 A tőrvetőn nyoma sem látszott sérülésnek, majd' ki-
csattant az egészségtől. Ahogy Khaszilt ismertem, biztos,
ami biztos alapon legalább egy fél marha életerejét csor-
gathatta a verőlegényébe. Haboztam a számszeríjjal a ke-
zemben. Nem lenne könnyű lövés, csak Zaidát találnám
el. Valahogyan húznom kell az időt, amíg kitalálok va-
lamit.
—Hát te is befutottál, Félszemű? Prefedon Ferro emlí-
tette, hogy felbukkansz.
Félszemű meglepetten nézett rám.
—Mit beszélsz?
—Gondolom a gazdád is itt van a közelben, igaz? — ütöt-
tem tovább a vasat.
—És ha igen? - kérdezte Merlos gyanakodva. — Mi kö-
zöd hozzá, te fattyú?
—Több mint gondolnád — mondtam sokat sejtetően,
folytatva kis színjátékomat. - Prefedon Ferro nagyon dühös
lesz. Rád is, de legfőképpen a gazdádra, ha nem takarodsz
el most rögtön! - fenyegetőztem, és célzásra emeltem a
számszeríjat.
- Á t v á g o m a torkát, ha nem dobod el azt, kölyök!
—Vágd csak, de akkor te is meghalsz!
—Átkozott! - sziszegte a Merlos. — Nekem csak a gnóm
kell meg a tükör. Veled majd később számolok.
—Milyen nagylelkű vagy ma, Félszemű! De a gnóm az
enyém! — jelentettem ki, és a hátam mögött heverő kis va-
karcs felé intettem.
—Ugyan már, Fabio - csóválta a fejét Félszemű. - Rád
ezen a vadászaton csupán a hajtó szerepét bízták. Még
prefedon Ferro is csak kishal ebben a játszmában. Kha-
szil komoly hatalomnak dolgozik. Ha holnap délig nem
lesz a kezében a tükör, Garmon helyén izzó lávakupac
se marad!

237
 - U g y a n már, ki pusztítana el egy várost egyetlen tü-
körszilánkért? Közel s távol nem akad ilyen őrült a Quiro-
neiában!
— Ostoba vagy, kölyök! Ne akarj vele találkozni! —
Nyelt nagyot a tőrvető. — Inkább állj félre! Most még fut-
ni hagylak.
Már éppen hajlottam rá, hogy higgyek neki, mert nem
lehet akárki az, aki Félszeműt így megrémíthette, amikor
jókora csattanás hallatszott a hátam mögül. Merlos hom-
lokának közepéből arasznyi acélhegy állt ki. A férfi eldőlt,
mint egy zsák, és magával rántotta Zaidát is. Hátranéz-
tem. Stifgirr üldögélt mögöttem kábultan a szekér tövé-
ben. Egyik kezében a tűvetőjét szorongatta, a másikkal
vérmocskos halántékát dörzsölgette - Félszemű tőrének
tompa végével találkozhatott. Arca lángolt, a szeme alatt
rángatózott egy ideg. Aggódva nézett rám.
- Z a i d a — motyogta, mire odasiettem a lányhoz.
* * *

Zaida a tőrvető mellett hevert, akár egy félredobott

rongybaba. Néma zokogás rázta, távolba meredő szeme
nedvesen csillogott. Az ölembe fogtam a fejét, és lassan si-
mogattam vörös tincseit. Pontosan tudtam, mit érezhet.
Még ha az emberfia a Laraqua famíliában cseperedik is fel,
nehéz hozzászokni a halál közelségéhez.
A kis gnóm közben talpra küzdötte magát. Remegő
kézzel hevenyészett kötést tekert a fejére, és csak azután
mert odajönni hozzánk.
—Nem esett baja? — tudakolta félszegen.
—Az ijedségen kívül semmi - ráztam meg a fejemet.
—Már jól vagyok, apus — szipogta Zaida felélénkülve. —
Megtaláltam a srófhúzót is!

•238
 Stifgirr csak némán bólogatott, látszott rajta, hogy meg-
könnyebbült. Azért végigtapogatta a lányt, sérülés után
kutatva, majd elküldte valami apróságot elintézni. Fél-
szemű holttestéhez egyiküknek sem akarózott hozzányúl-
ni. Hiába, ezek Garmonban nem szoktak hozzá a dur-
va élethez. Töltenének csak el egy hetet Anaffiban vagy
akár Trovilában, rögvest megváltozna a világképük. Be-
vonszoltam a hullát az egyik félreeső zugba, és letakar-
tam egy pokróccal.
- S z é p lövés volt! - dicsértem meg a gnómot, de erre is
csak hümmögött. Sokáig nem mert rám nézni, aztán ki-
bökte:
—Köszönöm, hogy Zaida... — nagyot nyelt. — Tudod,
hogy...
Legyintettem.
—Ugyan már, egy Laraqua soha nem süllyedne olyan
mélyre, hogy egy gyereknek ártson. Bezzeg egy olyan ős-
tulok, mint Félszemű Merlos!
A gnóm felkapta a fejét.
—Laraquát mondtál? — kérdezte izgatottan. — Nem is-
mersz véletlenül egy Vincenso Laraquát? Nem rokonod?
Most rajtam volt a meglepődés sora.
—Dehogyisnem, a nagyapám volt, a tíz esztendeje sincs,
hogy a Kosfejes Úr magához szólította. Miért?
- J ó ötven éve Anaffiban kölcsönösen megmentettük
egymás életét. Akkor azt mondta, egy Laraquától sem kell
tartanom — mondta, aztán várakozón nézett rám.
Felsóhajtottam. Lám, a Kosfejes Úr újabb tréfája! Ez
ám a kínos helyzet! A Quironeiában szaladgáló számtalan
gnóm közül Vincenso nagyapám pont ezzel a vakarccsal
került kebelbéli barátságba. A nevét persze sosem emlí-
tette, talán, mert született gorvikiként saját maga előtt is
szégyellte. Azonban ahogy beszélt róla, Stifgirr bizonyo-

239
san több lehetett számára holmi ivócimboránál. Én meg
majdnem keresztüllőttem az imént.
- Ez sok mindent megváltoztat - szólaltam meg nagy
sokára.
Bizony, például, ha nem akarom, hogy Vincenso nagy-
apám a síron túlról is megszorongassa a gigámat, a gnóm-
nak nem eshet baja. Egy olyan régi vágású hullamágus,
mint az öregem, meg is tenné.
- Most mi lesz? - kérdezte bizonytalanul Stifgirr a sa-
rokba húzott holttest felé sandítva.
Elgondolkoztam. Félszemű szavai nem hagytak nyu-
godni, nem tudtam elképzelni, hogy kinek dolgozha-
tott ő és Khaszil. Ami azt illeti, nem is nagyon akartam.
Egy dolog azonban biztosnak látszott: prefedon Ferro sem
mondta el az igazat, így most valószínűleg Anaffiban sem
lennék népszerű, ha üres kézzel térnék vissza.
-Stifgirr, mi van azzal a tükörrel? - kérdeztem hir-
telen.
A kis gnóm megvakarta az orrát.
— Talán említettem már, hogy a harci szekereknél ép-
pen az irányítás és a meghajtás jelenti a fő problémát -
kezdett bele a magyarázkodásba.
-A tükörről beszélj nekem!
- É p p e n arról beszélek! - méltatlankodott Stifgirr. - Az
irányítás és a meghajtás szinte elválaszthatatlanok egy-
mástól. Nekem sikerült egy pompás elméletet kidolgoz-
nom, ami kiiktatja a lovakat az egyenletből. - A határta-
lan lelkesedés kezdett visszaköltözni a szemébe.
Kihúzta magát, és olyan büszkén nézett rám, mintha
feltalálta volna a mindent oldó folyadékot, sőt már a min-
dent oldó folyadékot tároló edény megalkotásával is jó
úton haladna.
—Fel tudod fogni, hogy ez mit jelent?

•240
 —Azt, hogy mágiát használsz? — kérdeztem kelletlenül.
Lebiggyesztette az ajkát. Biztosan nehézfejű kardfor-
gatónak nézett, aki csodaszámba veszi, ha bűbájjal talál-
kozik. Engem azonban, akinek már a nagyapja is gorviki
boszorkánymester volt, nem tudott meglepni.
— Ügy valahogy. De nem akármilyet! — kiáltott fel. —
Egy olyan varázserejű tárgyra volt hozzá szükségem, amely
nemcsak hogy engedi átfolyni magán a szférák energiáját,
de azt tartalékolni is képes.
A tekintete a távolba révedt.
— Mennyi mindennel próbálkoztam már, egek! Vagyo-
nokat költöttem különböző drágakövekre és varázstár-
gyakra. Alantas munkákat vállaltam. A lelkemet eladtam
volna egy igazi ereklyéért. De hiába, egészen mostaná-
ig csakis kudarcban volt részem. Aztán mintegy véletle-
nül rábukkantam valamire egy beképzelt uraság kacat-
tárában.
A tükörre - bólogattam.
—Igen, a tükörre. Vagyis inkább egy szilánkjára. Tu-
dod, mekkora erő lakozik ebben a parányi darabkában?
Elképesztő! Az erővonalai alapján negyedkorinak vélem;
legalábbis a mágia, amely létrehozta, a negyedkorban gyö-
keredzik. Talán crantai lehet, vagy valamelyik utódálla-
mának a műve, de nem ez a lényeg. Működik!
Ez Vincenso nagyapám tükörszilánkja lesz, döbben-
tem rá. Az öreg valami elhagyatott helyen, egy barlangba
vájt üregben akadt rá — méghozzá egy elátkozott fajtában,
ahol csak úgy nyüzsögtek a barátságtalan kísértetek. Per-
sze ahogy mesélte, fél kézzel elbánt mindenféle rémség-
gel. Az a szilánk különleges darab lehetett, valódi ereklye,
mert később azzal váltotta meg az életét. De valahogy so-
ha nem bánkódott miatta. Amikor ideért a történetében,
mindig elkomorodott, és hozzátette: ki tudja, ifjonti fejjel

241
milyen hatalmakat bolygatott meg akkor, és egyszer nem
jön-e majd el a számadás órája.
Vajon tényleg ez lenne az? Ezt keresné Khaszil titok-
zatos megbízója? Furcsa fintora ez a sorsnak. Az én éle-
tem azonban Anaffihoz kötődött ezer szállal, márpedig
ott minden prefedon Ferrón állt vagy bukott. El kell neki
vinnem a szilánkot, ha kell, a gnómmal együtt.
—Stifgirr, add ide nekem a tükröt, és én már itt sem
vagyok. Sőt, valahogy még prefedon Ferrónál is elsimítom
az ügyet, Vincenso nagyapám nevére esküszöm. Meglásd,
jobb lesz így!
A gnóm sokáig meredt maga elé, majd színtelen han-
gon szólalt meg.
—Nem tehetem.
—Nem érted? Amíg nálad van, sorra jönnek majd a
Merlos-félék, és nem lehetek mindig itt, hogy eltereljem a
figyelmüket. Vagy mi lesz Zaidával, ha téged elkapnak?
Erre nem gondolsz? Talán az lenne a legjobb, ha mind-
ketten velem jönnétek Anaffiba. A Cordellák végtelenül
nagylelkűek is tudnak ám lenni.
Mondjuk ennek akkor vajmi kevés esélyét láttam, de ki
tudja, mit hoz $ holnap? A tükörszilánkkal a kezemben
talán kicsikarhatnék tőlük valami egyezségfélét.
- T e nem érted - motyogta Stifgirr megszeppenten. -
Mondtam már, hogy beépítettem. Nem tudom csak úgy
kiszerelni. Már próbáltam, de nem megy. Beágyazódott,
vagy mi. Lehet, hogy mindnyájan itt pusztulnánk.
* * *

Hosszasan hallgattunk. Kétségbeesetten törtem a fe-

jemet. A legtöbb ötletem azonban még azelőtt elbukott,

242
hogy szárba szökkent volna. Fel s alá sétálgattam, gond-
terhelten ráncoltam a homlokomat. Ez így nem lesz jó.
-Stifgirr, működik ez a masina? — kérdeztem végül el-
gondolkozva.
Egy merész terv kezdett körvonalazódni a fejemben.
- P e r s z e hogy működik! - vágta rá a kis gnóm szinte
azonnal.
—Akkor jó, szekéren visszük a szilánkot Anaffiba — je-
lentettem ki magabiztosan.
Stifgirr eltátotta a száját, majd becsukta.
—De... a Gilron-ünnep! Be sem mutathatom a talál-
mányomat? - hápogta. - A jutalom! A dicsőség!
Leintettem.
—Jobb, ha nem is gondolsz rá! Különben is, ahogy én
hallottam, Hurmill főtanácsos sajátos elveket vall a jutal-
mazás terén. Nem találod furcsának a sok balesetet? Egy
helybéli cimborám szerint nem lehet véletlen.
—Véletlen balesetek mindig történhetnek. Egy feltalá-
lónak ezt is számításba kell vennie.
Látszott rajta, hogy erősen hinni akarja, amit mond.
—Ez igaz, de jártál te már a műhelyed falain kívül is
mostanában? A palánkon túl egy egész hadsereg tábo-
rozik. Néhány garmoni mesterember miatt lenne rájuk
szükség? Azt hiszed, Hurmill csak védekezésre használ-
ná a harci szekereket?
Nem kaptam választ. Vállat vontam.
—Tegyük fel, a főtanácsos tetszését elnyeri a harci sze-
kered. Mit mondasz majd, ha azt kéri, építs neki még há-
rom-négyet? Vagy talán vannak még ilyen szilánkjaid?
—Én... nincsenek... — nyöszörögte a gnóm. — Biztosan
meg lehetne oldani valahogy...
—Te tudod, de amíg ezen töprengsz, lehet, hogy be-
fut Khaszil bandája is. Egymagamban nem szeretnék ve-

243
lük összefutni. Ki tudja, hány embere vadászik arra a tü-
kördarabra. A megbízójukkal meg főleg nem. Szerintem te
sem - szúrós tekintettel néztem rá.
- N e m lehet, hogy csak blöffölt a fickó? - vetette el-
len Stifgirr.
-Merlos? Nem, valószínűleg igazat mondott. A hazu-
dozás már meghaladta volna az értelmi képességeit.
—Na és az őrség? Rájuk nem gondolsz? - bizonytalan-
kodott a kis gnóm.
- E z egy harci szekér, nem? - kérdeztem vigyorogva.
—De még milyen! — húzta ki magát Stifgirr.
- H á t akkor? Mi a probléma? Megkapod a bemutató-
dat - biztattam. - Legfeljebb élesben is kipróbáljuk a ta-
lálmányodat. Mikor indulhatunk?
—Hát, ööö... Szóval van egy kis szépséghibája a csoda-
szekeremnek — magyarázta a kis gnóm. — Csak a nap fé-
nyénél működik. De hát ki harcolna éjszaka?
Összeráncoltam a szemöldökömet.
—Mennyi fény kell neki? Hamarosan hajnalodik.
- N e m tudnám megmondani - felelte Stifgirr az ál-
lát dörzsölgetve. — Lássuk csak, számításaim szerint, ha a
napsugarak beesési szöge eléri... igen, igen... és akkor...
— a többi már halk motyogásba fulladt.
—Még soha nem próbáltuk ki — mondta kétségbeeset-
ten Zaida. Egy ideje már figyelte a szóváltásunkat.
-Micsoda? - fakadtam ki, és megráztam a kis gnómot.
- Igaz ez, Stifgirr? Soha nem próbáltátok még ki?
A kis vakarcs bűnbánó arcot vágott.
—Ne aggódj, működni fog! - jelentette ki magabizto-
san. — Én terveztem!
Márpedig aggódtam. Volt még vagy két óránk hajnal-
hasadtáig, és ha nem működik a masina, elvesztegetett
idő itt rostokolni. Mindenesetre maradtunk. Amikor az

244
éjszaka sötétje szürkébe fakult, majd halvány derengés-
sel beköszöntött a hajnal, begyömöszöltük magunkat a
szekérbe. Ha a gnómnak szűk volt, mit mondhattam én,
aki harmadikként szálltam be... Két oldalról fémkarok,
emeltyűk és csontfejű fogantyúk lógtak kusza összevisz-
szaságban. Derékmagasságban bőrszalagok kígyóztak elő
és tűntek el látszólag cél nélkül a bordázat réseiben.
Miután elhelyezkedtünk, Stifgirr felpattintotta egy lá-
da fedelét. Alatta lapult a híres-hírhedt tükörszilánk. Fé-
nyes, fekete felülete halottnak tűnt. A gnóm hajlongva
mormolt fölötte. Amint a nap sugarai bekúsztak a ma-
sina tetejére vágott réseken, a szilánk vakító fehéren iz-
zott fel. A gnóm mintegy révületbe esve rángatta az ap-
ró kallantyúkat, és félig lehunyt szemmel kapkodott az
egyik, falon kattogó szerkentyűtől a másikig. Kisvártat-
va, mintegy varázsütésre, a szekér orrában sorakozó óra-
művek halk zümmögéssel életre keltek: vidáman zakatol-
tak, kerregtek és csörömpöltek. Stifgirr elhallgatott, majd
széles mosoly ült ki az arcára. Diadalittasan nézett rám.
Megrántott egy kart, meghúzott egy fogantyút, mire a
halk duruzsolás fülsiketítő dübörgéssé változott. Aztán
a masina, mint egy feldühödött bika, nekilódult.
Fürgébbnek bizonyult, mint amilyennek az ormótlan
külső mutatta: egy futó ember sebességével gurult elő-
re vasalt kerekein. Nehézség nélkül tört át a hevenyé-
szett palánkon, és meg sem kottyant neki a szomszé-
dos műhely fala. Stifgirr ugyanis kissé bizonytalan volt
az irányok kiválasztásában: rángatta a karokat dereka-
san, szitkozódott egy darabig, majd rátért a tábor egyet-
len szélesebb útjára.
Ekkor robbanás rázta meg körülöttünk a világot. Fo-
galmam sem volt, hogy mi repülhetett a levegőbe, de Zai-
da fürgén kinyitott egy csapóajtót a masina tetején, hogy

245
körbekémleljen. Fojtogató, fekete füst gomolygott be a
nyíláson.
— Nafta — köhögte Stifgirr. — Ez a pancser Haggad mű-
helye lehetett! — kiabálta hátra csillogó szemmel. — Ő is
csak a tűzerőben gondolkozott, he-he!
Ez egy őrült, villant be az agyamba. Kötözni való bo-
lond. De akkor már én is az vagyok, gondoltam, mert itt
ülök a masinájában. Még a nyakunkra hozza az őrséget.
Végszóra kürt harsant.

* * *

A tábor kapuja helyett csikorogva a külső fal felé vet-

tük az irányt. Azt biztosan kevésbé őrzik, vetette hátra
Stifgirr. Én erre nem mertem volna megesküdni, az ost-
romgyűrűre emlékeztető katonai táborra gondolva erős
kétségeim támadtak. Nem tudom, Stifgirr járt-e egyálta-
lán a műhelyén kívül, mert volt egy olyan érzésem, hogy
csak ködös elképzelései vannak arról, merre vezesse a sze-
keret. Ám mire közbeszólhattam volna, recsegve áttör-
tük a palánkot.
Mint egy felingerelt bika, úgy robogtunk át az ébrede-
ző zsoldosok táborán. Sátrakat borítottunk fel, őrtüzeket
tapostunk el. Körülöttünk meglepett, álomittas katonák
szaladgáltak, a legtöbbjük hiányos öltözékben. Szitkozód-
tak, az öklüket rázták felénk, de meglepően gyorsan esz-
méltek, és fegyvereik után kaptak. Az egyikük alaposan
pórul járt, amikor megpróbált felkapaszkodni a masiná-
ra. A kis gnóm erre is gondolhatott, mert a szekér külső
burkolata túl simának bizonyult ehhez. A vasalt kerekek
nem kegyelmeztek az alájuk kerülőnek — utunkat cson-
tok recsegése és egy elfúló üvöltés kísérte. Zaida rémül-
ten felsikított:

•246
 — Állj meg, apus! Ki akarok szállni!
Stifgirr csikorogva fordította a masinát az országút irá-
nyába, aztán döbbenten tekintgetett körbe.
— Apus, megőrültél? Az a férfi megsérült, lehet, hogy
meg is halt!
Stifgirr egy darabig tétovázott, de az irányítókarokat
nem engedte el.
— Társaságot kapunk! - jegyeztem meg, és az elülső
kémlelőnyílásra böktem. Előttünk az úton vagy másfél
tucat őr igyekezett pajzsfalat formálni. Néhányan súlyos
dárdákat hajigáltak felénk, de a páncélzat kitartott.
- A p u s ! - nyöszörögte Zaida. - Adjuk fel!
A kis gnóm a lányra nézett, majd felém fordult, nem
tudta eldönteni, mitévő legyen.
— Ha most kiszállunk, lemészárolnak bennünket! — fi-
gyelmeztettem. Szavaimat néhány dárda koppanása is
megerősítette.
- Á t t ö r ü n k ! - vakkantotta Stifgirr, és előretolta az irá-
nyítókart.
— Ne! - kiáltotta Zaida, de a masina nekilódult.
A marcona őrökön csillogott a sodronying, pajzsaikat
és lándzsáikat szilárdan markolták. Csak akkor futamod-
tak meg, amikor rádöbbentek, a szekérnek esze ágában
sincs lassítania. Sőt, azzal fenyeget, hogy nemes egyszerű-
séggel a földbe döngöli hevenyészett pajzsfalukat.
Már éppen megnyugodtam, hogy komolyabb fennaka-
dás nélkül kijutunk a külső táborból is, amikor meglát-
tam a második szakaszt. Ezek elnyújtott csatárláncot al-
kottak. Néhányan jókora hordókat gurítottak a szekér felé,
mások íjaikat ajzották fel, ám lövéseik lepattantak a ma-
sina fémes oldaláról. Nagyon elszántnak tűntek, úgy lát-
szik, Hurmill tanácsos valóban nem szeretné, hogy bárki
is megszökjön a táborából.

247
 Stifgirr manőverezni próbált, de egy hordó így is teli-
be kapott bennünket. Reccsenését bugyborékoló hang kí-
sérte. A zsoldosok csak ekkor vették elő a gyújtónyilaikat.
Az előző lövéseiket csak próbaképpen adhatták le, a tá-
volságot mérték be vele, gondoltam, mert a vesszők most
szinte őrült ütemet doboltak a gépezet burkolatán. Nem
sok kedvem lett volna ilyen nyílzáporban odakint sétál-
gatni. Hirtelen rőt lángok lobbantak fel a szekér orránál.
— Nafta! — sikoltotta Zaida. — Elevenen fognak meg-
égetni bennünket! Apus, csinálj már valamit!
—Jól van! Próbálok! — dörmögte a kis gnóm.
A tűz ugyan még nem okozott komoly kárt, de erős
ropogás támadt a szekér belsejében. Tehetetlenségemben
az öklömbe haraptam, és a Kosfejes Úrhoz fohászkodtam.
Nehogy Sogron, a lángdémon szerezze meg a lelkemet!
Stifgirr ekkor egy durva rántással az útszéli árokba kor-
mányozta a masinát. A lángoló orr keményen csapódott
neki a földnek. Jókora porfelhőt kavartunk fel, ami félig-
meddig be is temette a jármű elejét. Egy örökkévalóságig
tartó pillanatig úgy tűnt, megfeneklettünk, mint hadigá-
lya az apály idején; a dübörgés is halk morajjá csendesült.
Aztán a kis gnóm kapkodó mozdulatai nyomán megvo-
naglott a csodamasina, és fémsírástól kísérve küzdötte át
magát az akadályon.
A tüzet eloltottuk, amin Stifgirr igencsak fellelkesült.
Eszelős csillogás ült a szemében, ahogy elhadarta utasí-
tásait, majd sorra rángatta a karokat — elemében érezte
magát.
- Zaida, célozd be az íjászokat!
- D e , apus! Nem gondolod komolyan! - tiltakozott a
lány.
- C s a k rájuk ijesztünk, különben mind itt pusztulunk.
Még egy naftáshordót nem élnénk túl!

248
 Zaida kelletlenül csörlőzni kezdte a ballista kilövőszer-
kezetét, intett, hogy segítsek. Csak bólogatni tudtam, a
szekér az útról letérve úgy rázkódott, hogy majdnem el-
haraptam a nyelvemet.
Amikor a lövedékeket megláttam, nem hittem a sze-
memnek. Ezek lennének a híres Anizor-féle cserépgolyóbi-
sok? Kevés őrült vállalkozott arra, hogy efféle fegyverek-
kel csikarjon ki előnyt a harcmezőn. Olyannyira ingatag
találmány volt az összes ilyen, gyúlékony matériával töl-
tött lövedék, az Anizor-félét is beleértve, hogy sem tenge-
ren, sem szárazföldön nem merte használni egyetlen ha-
talom sem. Gyakorta már a kilövőállványon belobbantak,
egész hadihajókat sodorva pusztulásba. A szárazföldön sem
volt jobb a helyzet, sőt! Ahogy egyszer apám fejtegette, a
naftáshordókat szállító társzekerek kocsisainál csak az ef-
féle golyóbisokat fuvarozók élete ér kevesebbet. Merthogy
a lövedékek cseréphasában kotyogó matéria már csekély
rázkódásra is robbanhat, és kimondottan érzékeny a hőre.
Ha a külső viaszburkolat megsérül, nincs az a sivatagra va-
ló homokhegy, ami eloltaná a felcsapó lángokat.
Amikor mindez végigfutott az agyamon, remegni kez-
dett a kezem. Rázkódás? Hő? Megsérülő viaszburkolat?
Mind együtt volt ezen az átkozott szekéren.
—Tűz! — ordította ekkor Stifgirr.
A vetőgép vájatán végigsiklott az első lövedék. Maga-
san a zsoldosok feje fölött suhant el, és ártalmatlanul csa-
pódott be a sziklák közé. Azok mindenesetre a földre ve-
tették magukat. Zaida elfordította a tekintetét.
- K i c s i t fölé, de alaposan meglepődtek! - kiáltottam.
- Az a jó - dünnyögte a gnóm. - Öt rovás, emel, emel!
Rajta! Tűz!
Kissé elszámíthattam magamat, mert a lövedék köz-
vetlenül a fedezéket kereső zsoldosok mellett fröccsentet-

249
te szét halálos levét. Hamarosan lángoló alakok szalad-
gáltak fájdalmas ordítások közepette, vagy hempergőztek
a porban.
—Találat! — kiáltottam magamból kikelve.
A kis gnóm megrökönyödve pillantott hátra, majd újra
előre. Talán kezdte már sejteni, milyen pokolbéli masinát
alkotott. Megdörzsölte a szemét, és már éppen szólásra
nyitotta volna a száját, amikor mohó lángnyelvek csaptak
fel szeretett masinája körül. A hőhullám elviselhetetlen-
nek tűnt, de a szekér még mindig kitartott.
— Egy tűzmesterük is van! — kiáltotta Zaida, majd ke-
zébe temette az arcát.
Ujabb lökéshullám rengette meg a bordázatot.
— Ez közel volt — törölgette a homlokát a kis gnóm, mi-
közben a kémlelőnyílásokat vette szemügyre. Úgy véltem,
csak idő kérdése, és a mechanika csodája fölött győzedel-
meskedik a mágia ereje.
A zsoldosok varázshasználója, a haddami Lángjárók cé-
hének tűzmestere büszkébb volt annál, hogy elrejtőzzön.
Elővigyázatosságból azonban óvó rigmusokkal vértezte fel
magát — egy csatamágusnak is komoly fejtörést okozott
volna rést nyitni a védelmén. így aztán mit sem törődött
azzal, hogy a monstrum éppen felé fordult. Igaz, invoká-
ciója közepén tarthatott, és azt bajosan szakíthatta vol-
na félbe.
—Tűz! — üvöltötte Stifgirr.
A lövedék sikoltva csusszant ki a vájatból, és telibe kap-
ta a meghökkent tűzmestert. A perzselő forróság ugyan
vajmi kevés kárt tett benne, elvégre kevés olyan haddami
tanoncból lesz a lángnyelvek bajnoka, aki nincs barátság-
ban a tűzzel. A becsapódás ereje azonban vagy hatlábnyi-
ra vetette hátra, és keményen odacsapta egy sziklatömb-
höz — nem mozdult többé.

250
 Lelkesedésem az egekbe szökött. Legyőzhetetlenek va-
gyunk! Miénk a világ, menjünk és vegyük el! Ilyesféléket
ordibálhattam, de a kis gnóm egyszer csak véget vetett a
nagy örömmámornak.
— Nincs több lövedékünk! — mondta fejcsóválva. — Visz-
szafordulunk és megpróbálunk a tóparton kitörni.

* * *

Mint később kiderült, ez volt a legbolondabb ötlet az-

nap mind közül.
A táboron mintha valóban az istenek dühe söpört vol-
na végig, elégtételt véve a megcsúfolásukért. Talán éppen
Gilron haragja varázsolta földi pokollá a telepet. Minde-
nütt lángok lobogtak, a tűz pedig gyorsan terjedt, fel-
falva mindent, ami csak az útjába került. Nem váloga-
tott, könyörtelenül haladt előre, mintha az egész világot
akarta volna felemészteni. Ami ellenállt, azt körülölelte,
hőmarokkal fojtogatta, és izzásig hevítette, vagy éjfekete
korommal mázolta be. Vastag füstoszlopok kígyóztak az
égre, korai éjszakával fenyegetve.
Aztán a lángok elérték a felhalmozott naftáshordókat.
A robbanás vastag, lángoló masszával terítette be a kör-
nyéket, falánk mohósággal tépte, marcangolta a tábor ma-
radványait. A föld is üvegesre olvadt alatta. További heves
robbanások rázták meg a környéket. Valahol középtájt —
mintha csak afféle rögtönzött tűzijáték lenne - emberfej-
nyi golyóbisok indultak gyilkos szárnyalásra hosszú farkú
lángcsíkot húzva. A szivárvány minden színében pompáz-
tak, de szétrobbanva halálos cseppekkel hintették tele a
levegőt. Ezek aztán földet érve féllábnyi mélyre marták
magukat a talajba, dögletes bűzt árasztva.

251
 Izzó gerendák pattantak el fülsiketítő robajjal, a műhe-
lyek, a pavilonok és a zsúfolt raktárak sorra roskadtak ösz-
sze. A rémült feltalálók kétségbeesetten próbálták a bent
szorultakat menteni, mások az oltással próbálkoztak. Kö-
zöttük elszabadult hátasok vágtáztak fel-alá - megvadí-
totta őket a sörényükbe belekapó zsarátnok és az égett
hús bűze.
Hiába, ennyi veszedelmes matéria és őrült feltaláló egy
helyre összezsúfolva, már eleve gyilkos gyúelegyet alkotott.
Elég volt egy aprócska szikra, hogy sorra hamvadjanak el
a lángokban a fantasztikus találmányok: a naftakocsik és
lángvetős szekerek éppúgy, mint a többi pokolbéli szer-
kezet.

* * *

A tábor közepe felé robogva azt hittem, Stifgirr szánt-

szándékkal nem kerülgeti a felcsapó lángokat, a fáklyaként
világító épületeket, inkább nyílegyenesen tör előre, mint-
sem a masina lendületet vesztve megtorpanjon valahol.
De tévedtem. A kis gnóm ugyanis hiába rángatta sor-
ra a karokat, azok mind kevésbé engedelmeskedtek ne-
ki. Dühödten babrált a csontfejű fogantyúkkal, kiiktatott
pár áttételt, majd újra a karokat kezdte el cibálni, ám sze-
mernyi változást sem ért el. Hamarosan Zaida is csatlako-
zott hozzá, de kettejük igyekezete is meddőnek bizonyult.
Az eddigi csatározások is erősen megviselték a szekeret, és
ahogy a lángoló tábort elnéztem, a java még előttük volt.
A helyzet azonban rosszabbodott: a masina irányíthatat-
lanná vált. Csak száguldott tovább, hörgött, nyögött, fúj-
tatott, mint egy megvadult bivaly - és egyre csak gyor-
sult. Néha nagyokat zökkent, amikor ráfutott valamire,
de megállítani semmi nem tudta.

252
 Stifgirr a káosz közepette sietve előkapart egy gyűrött
pergamendarabot, kapkodva átfutotta. Nem törődött sem
Zaida kétségbeesett sikolyaival, sem az én folyamatos átko-
zódásommal. Dünnyögve szemügyre vette a falakon katto-
gó szerkentyűket, és gondterhelten csóválta a fejét. Aztán
ahogy rángatta, sorra a kezében maradtak a karok, min-
denhonnan szegecsek, rugók, apró alkatrészek kezdtek el
röpködni, a masina hátsó traktusából pedig sűrű füst szi-
várgott. Valahonnan recsegés-ropogás hallatszott, ami mel-
lé kattogó zaj társult és ijesztő sziszegés. Aztán egy nagyobb
zökkenést követően elveszítettük az egyik kereket, de a sze-
kér csak száguldott tovább, a maradék öt még kitartott.
Odakúsztam a tükördarabot rejtő ládához, és felnyi-
tottam a tetejét. A szilánkból áradó vakító fény betöl-
tötte a masina belsejét. A kelő nap erejével bírt, ami úgy
bántotta a szemem, mintha csak egy átmulatott éjszaka
utáni hajnalon botorkáltam volna hazafelé mamma Dolo-
restől.
A józan és?t sutba dobva, félig vakon erősen megmar-
koltam, megpróbáltam kirángatni a helyéből. Még hal-
lottam, ahogy megroppant valami a kezemben, aztán hát-
raestem. Ekkor úgy éreztem, a fényesség hirtelen százszo-
rosára, ezerszeresére dagad. Szinte fájt, ahogy a bőrömhöz
ért, perzselt, mintha magam is a kinti pokol tüzeiben ég-
nék. Talán túl sok energiát csorgatott át magán az a kis
szilánk, mert úgy tűnt, a szekér a robogása közben szinte
nem is érinti a földet.
Stifgirr éles hangon káromkodott, és egy elgörbült kal-
lantyúval püfölte a masinát. Az egyre erősödő dübörgés
elnyomta a hangját. Zaida a felső csapóajtóhoz kúszott, és
kinyitotta, de nem mert kiugrani.
Végül egy jókora csobbanás vetett véget a száguldás-
nak. Mindannyian előrebuktunk, fogazott kerekek mar-

253
tak belénk, csontfogantyúk döftek a hasunkba tompán.
A jobb lábamat valami vasmarokkal szorította össze, mint-
ha felbőszült troli nyúlt volna érte. Egy pillanatra sötétség
borult az elmémre is, de hideg nedvesség térített magam-
hoz. A csobbanás! Az az átkozott gnóm a tóba vezette a
szekeret! Megráztam a félig ájult Zaidát, és pánikba esve
próbáltam átszuszakolni a keskeny felső nyíláson. Miután
a lányt feltoltam, visszafordultam a gnómért. Vakon tapo-
gatózva megragadtam, és magam után rángattam. A ma-
sinába ekkor már javában dőlt be a víz; Stifgirr csodasze-
kere mind mélyebbre süllyedt.
A gnóm azonban nem hagyta annyiban, kiszabadítot-
ta magát a markomból, és alábukott. Elete főműve súlyos
kődarabként merült a hínáros mélység felé. Nem men-
tem utána. Csizmám trombitaszára jócskán megtelt vízzel
és lefelé húzott, alig tudtam magamat a felszínen tarta-
ni. Láttam, hogy Zaida tőlem nem messze kétségbeeset-
ten rúgkapál. Mellé evickéltem, és nehézkesen kivergőd-
tem vele partra. Még éppen idejében, mert a víz forrni
kezdett körülöttem.
Vakító fénylobbanás festette elém az árnyékomat, mint-
ha a csillagtalan éj tintája ömlött volna végig a parti fö-
venyen szembántóan éles formákat alkotva. Talán még
egy nap kelt fel mögöttem, vagy akár egy tucatnyi. Aztán
tomboló szélroham taszajtott meg, felkapott és elhajított,
mintha csak egy óriáskölyök megunt rongybabája lettem
volna. Még földet sem értem, amikor úgy éreztem, pokoli
robbanás tépi véres ronggyá a füleimet, végül beborított a
szökőár. Korábban azt hittem, ilyesmi csak tengerrengés-
kor lehetséges. A fényözön megvakított, a szélroham ki-
szakította tüdőmből az utolsó csepp levegőt is, a robbanás
megsüketített, hogy aztán a szökőár végezze el a piszkos
munkát. De hiába, mi Laraquák szívós fajzatok vagyunk.

254
 Éveknek tűnő órák múltán tértek vissza a színek és
a hangok. Előttem, a Garmoni-tó felszínén — ameddig
a szem ellátott — haltetemek úsztak, a víz vörösre színe-
ződött. Körülnéztem, ám a kis gnómot sehol sem láttam.
A közelemben csak Zaida ébredezett iszapágyán. Stifgirr
alászállt hát a tükörszilánkkal és a csodamasinájával a
mélybe. Bennünket itt hagyott a közeledő dühös zsoldo-
sokkal, a regimentnyi, bosszúért lihegő feltalálóval - egy
egész városállammal szemben.
Ekkor éles fájdalom hasított a bal kezembe, mint-
ha csak tucatnyi apró, vörösen izzó tűt döftek volna be-
lé. Csak nem valami tavimedúzába tenyereltem halálom
óráján? Ráérősen szemügyre vettem, és meglepetésemben
felnyögtem: amikor megragadtam azt az átkozott tükröt,
megmozdítani ugyan nem bírtam, de az ujjaimba és a te-
nyerembe apró üvegszilánkok fúródtak. Lám, mégiscsak
a kezembe kaparintottam valamennyit abból az átkozott
tükörből — gondoltam keserűen.
Ekkor újabb fájdalomhullám járta át a karomat. Kí-
nomban összeszorítottam a fogaimat, sarkamat a parti fö-
venybe vágtam. Hörögtem, mint egy csapdába esett vad-
állat, a tenyerem iszamós lett a sebekből bugyogó vértől.
Az addig áttetsző szilánkok lassan bíborvörösre színeződ-
tek, úgy tűnt, mintha mohón felfalták volna maguk körül
a vércseppeket. Egy pillanatra meg is szédültem, a gyom-
romba jeges karmok martak. A nap már magasan járt,
mégis elemi reszketés lett úrrá rajtam, már-már öklendez-
tem, amikor a rohamnak hirtelen vége szakadt.
Kábultan felültem, és a szemem elé emeltem a keze-
met. A tenyeremet és az ujjaimat borító szilánkokból új-
ra vakító fehérség áradt, szinte láttam a csontjaimat és az
ereket. Úgy éreztem, mintha mázsás súlyt markolnék a
balomban. Ekkor váratlanul egy sötét árnyék takarta el

255
előlem a napot. Felpillantottam, egy alabárdot markoló
aszisz zsoldos üvöltött felém durván, egy másik a mellka-
somnak szegezte a fegyverét.
A fülem még mindig csengett, így kótyagos fejjel csak
bólogatni tudtam. Önkéntelenül is el akartam tolni az ala-
bárd hegyét, mire a zsoldos vagy tízlábnyira zuhant hát-
ra egy bozótosba — mintha csak egy hegyióriás buzogánya
kapta volna telibe. A másik fickó hátrálni kezdett, a fegy-
verét is eldobta, arcára kiült a rettegés. Akkor azonban
nem törődtem vele, csak felé legyintettem, mire ő is követ-
te a társát. Ereztem, ahogy a bal kezemből egy szempillan-
tás alatt energia áramlik ki, aztán hirtelen el is apad, mint
amikor elkoppintják a gyertya lángját.
Nagy nehezen térdre küzdöttem magamat, majd feltá-
pászkodtam. Az ujjaimból újra vér szivárgott, a szilánkok
ismét bíborvörösre váltottak, de a roham most elmaradt.
A közelgő tömeg felé sandítottam, azután a kezemre.
Nem tudtam, hogy még így, a szilánkok erejével együtt
is, meddig tarthatnék ki.
Tétován Zaida felé botladoztam. Nem hagyhatom itt,
ennyivel tartozom Stifgirr emlékének.
—Gyerünk, kislány, ideje indulni!
Igyekeztem biztatóan mosolyogni rá, kevés sikerrel.
Rám nézett, szeme sarkában könnycseppek csillogtak.
—De apus... — hüppögte. — Nélküle nem mehetünk el.
—Stifgirr itthagyott bennünket, Zaida. Érte már nem
tehetünk semmit.
Nem válaszolt, csak a könnyeit nyelte.
Hátrapillantottam: az embersereg már közel járt. A te-
nyerembe bámultam, sokáig tartana, mire mindet elha-
jigálnám, mint azt a két asziszt - valami más megoldás
kell ide. Próbáltam felidézni mindazt, amit jóatyám pró-
bált belém verni a mágiáról és a vajákos praktikákról. Va-

256
lami olyasmire vágytam, ami kellőképpen riasztó lehet,
de nem halálos. Úgy sejtettem, a tükör darabjai egy effé-
le varázslathoz legalább egy hordóra való vért is kiszipo-
lyoznának belőlem.
Azt nem tudom, a szilánkok mit érthettek a zavaros
gondolataimból, mindenesetre nem kellett sokáig győz-
ködnöm őket. Miközben a fél karom feketére színeződött,
erős szél támadt, majd sűrű fellegek tornyosultak morgo-
lódva az égeri, néha villámok cikáztak. Igazi menekülés-
hez való időjárás. Még Vincenso nagyapám is elégedetten
csettintett volna. Hiába, a vér nem válik vízzé!
Zaida felé fordultam.
— Gyere velem, kislány! Stifgirr is így akarná.
Azzal felnyaláboltam a törékeny kis testét. Nem ellen-
kezett, csak bámult rám nagy barna szemével. Könnyei
elkeveredtek az esőcseppekkel.
Anaffiba indultam. Úgy véltem, ezzel a néhány tükör-
szilánkkal a kezemben Prefedon Ferróval új alapra helyez-
hetjük a kapcsolatunkat. Meg aztán Khaszillal is akadt
még némi elszámolnivalóm.
Már ha a szilánkok a kezemben megengedik. Mert perc-
ről percre erősödött bennem az az érzés, hogy inkább egy
elhagyatott barlang felé vezérelnének, méghozzá elátko-
zott fajtába, ahol csak úgy nyüzsögnek a barátságtalan kí-
sértetek.
Ahol egy negyedkori elveszett lélek már türelmetlenül
várja érkezésemet.
Kétségtelen, hogy a gnómokhoz közel áll a mágia, habár
- és erre fontos rámutatnom — a varázslásban különöseb-
ben nem jeleskednek.
Vagy legalábbis nem az embernépek körében megszo-
kott módon.
Lássuk hát!

Az egyszerű pórok közt virágzó makacs hiedelem,

mely szerint mágia működtet minden olyan mechanikus
eszközt, szerszámot és gépet, amelyet gnómok készítenek,
nyilvánvalóan nem több puszta babonánál. Mondom ezt
annak ellenére, hogy az ilyen tárgyakat megtapintva ma-
gam is éreztem valamiféle kisugárzást; ám ez nagy va-
lószínűséggel a bennük lévő nemesércek, drágakövek és
más különleges anyagok számlájára írható, vagy egysze-
rűen csak a mestermunka tökéletessége bizsergette meg
az ujjaimat.
Ez utóbbi azonban már egyértelműen a remekművek
mágiája, és mint ilyen, nemcsak a gnómeszközökre, de a
törpefegyverekre, amund ékszerekre és sok egyébre is jel-
lemző.
Ugyanakkor az aprónép által készített egyes masinák
működésére egyszerűen nem adható egyéb magyarázat,

259
mint hogy varázslatból táplálkoznak. Aztán amikor ez el-
fogy, a szerkezet lassulást és döcögést követően leáll, és
nem is indítható el mindaddig, amíg alkotója vagy annak
fajtabelije újra mozgásba nem hozza.
Itt említeném meg egy erv nemes, bizonyos blasoni Et-
telir esetét, aki Pingerol gesztája szerint két ősi kódexet
és ötszáz aranydénárt fizetett a Zedur-hegység gnómte-
lepeinek egyikében egy mesternek, bizonyos Gorlanhen-
guce.. .-nek egy géplóért, amelyen aztán boldogan ügetett
ifjú arája kastélyáig. Ott azonban, éppen a függőhíd előtt
a masina úgy megmakacsolta magát, mint egy csökönyös
szamár — annak is egy acélból kovácsolt, különösen rossz
természetű fajtája —, és a dühödt nemes, akit a lehető leg-
rosszabbkor tett nevetség tárgyává a jószág, végül csata-
bárdjával verte miszlikké.
A történet itt véget ér; forrásom ugyanis sajnos mellőzi
a szavatossági perek ismertetését.
Annyi mindenesetre megállapítható, hogy a gnómok
nagy valószínűséggel használnak mágiát egyes szerkeze-
teik létrehozásához, illetve működtetéséhez, annak elle-
nére, hogy ők ezt váltig tagadják.
Látva az eredményeket, a helyükben én sem híresztel-
ném.

A gnómoknak nemcsak a mechanikához és a kapcsoló-

dó tudományokhoz — elsősorban a matematikához, fiziká-
hoz, kriptográfiához — van ösztönös, már-már varázslatos-
nak tűnő érzékük, de ténylegesen rendelkeznek is egyes
illúziókkal kapcsolatos mágikus tulajdonságokkal.
Számos erre utaló feljegyzést találni a poros fóliánsok
között; számomra mind közül az tűnt a legijesztőbbnek,
amely a Himano-sivatag veszedelmeiről szól. A szerző, egy
Singertor nevű toroni kereskedő szerint ugyanis arrafelé a

260
gnóm portyázó csapatok összefognak, hogy együttes ere-
jükkel egy oázis káprázatát bűvöljék a távolba, hogy az-
tán az utazókat futóhomokba és egyéb csapdákba csalják.
Megjegyzem, hogy bár a kelepcék illúziókkal álcázása az
aprónép régi trükkje, és azon a vad vidéken nem szokat-
lanok a különösen erős és elfajzott varázslatok, a történet
hiteléből sokat levon, hogy Singertor a karavánjából egye-
düliként tért vissza hazájába, ahol — és itt a csavar a tör-
ténetben! - felvette az árujára kötött biztosítás díját, eb-
ből aztán kifizette adósságait, és a maradékból boldogan
élt volna élete végéig, ha a szállítólevelek meghamisítá-
sa miatt felbőszült kereskedőház a nyakára nem küld egy
orgyilkost.

Az ösztönösen elsajátított varázsos képességeken túl a

gnómok, akárcsak az értelemmel bíró fajok többsége, ké-
pesek elsajátítani a tapasztalati mágia, sőt a magasmágia
fogásait is. Képesek, mondom — más kérdés, hogy ritkán
hajlandóak rá, és ha mégis erre adják a fejüket, akkor is
legfeljebb néhány kisebb varázsige megtanulásáig jutnak
el. Ugyanakkor botorság azt állítani, hogy egy bohó és
szeleburdi fajtól nem várható el, hogy hosszú és unalmas
éveket töltsön meditációval és egyéb lelkigyakorlatok-
kal. Egy olyan faj ugyanis, melynek egy jeles képviselője,
Ragromatafoven... közel ötven évet töltött helyszíni fel-
mérésekkel annak érdekében, hogy elkészíthesse A shadoni
szennyvízelvezető-rendszerek belsőépítészeti és kartográfiai tipo-
lógiája című gigantikus művét, nyilvánvalóan képes ad-
ni a világnak mindenre elszánt és végsőkig kitartó szel-
lemeket.
Nem, itt nyilvánvalóan másról van szó.
Véleményem szerint az aprónép lelki alkata az, ami in-
kább az anyagi világ kérdéseinek megoldása vagy legalább-

261
is feltérképezése felé hajtja őket, és — egyebek mellett —
csaknem kizárja, hogy a papi, vagy akár a szeráfi mágia
felé kacsingassanak. Erről a lelkületről azonban bővebben
írok művem más részeiben.
Mindenképp itt kell említést tennem egy olyan a má-
giaformáról, amely által bármelyik gnóm méltó ellenfe-
lévé válhat az ősz szakállú mágusoknak - ez pedig a ká-
oszlovasok mágiája. Lehántva a köré gyűlt mesék, plety-
kák, babonák és hazugságok rétegeit, nagyjából annyi
tudható róla, hogy rettentő erős, őselemeket, teret és az
anyagi világot alakító varázshasználati mód, amely el-
len nemigen lehet védekezni a hetedkor eszközeivel. Há-
tulütője, hogy használója ritkán éli túl végzetes varázs-
latát.
Értő olvasóim mindezek után alappal vonhatják le a
következtetést, hogy a gnóm egyike azon romlott vérű ős-
fajoknak, amelyek egyes tagjai minden életerejüket fel-
áldozva ki tudnak mondani egyetlen - de annál erősebb
— hatalomszót. Megvallom, jómagam is eljutottam ed-
dig a megfejtésig. Mivel azonban ezt megerősítő leírások-
nak nem jutottam birtokába, a káoszlovasok tevékeny-
ségét pedig mindeddig nem tudtam közvetlenül tanul-
mányozni, és reményeim szerint erre a későbbiekben sem
fog sor kerülni, az elmélet igazolását inkább másokra ha-
gyom.

És végül, visszakanyarodva a fentebb említett jeles mű-

höz, amelyre csak Shadoni kanálisenciklopédia néven hi-
vatkoznak a műértők, szeretném felhívni olvasóim be-
cses figyelmét, hogy a Domvik országában megtelepedett
tolvajklánok a könyv egy hibátlan, térképmellékletekkel
teljes példányáért nagyjából annyit hajlandóak fizetni,
mint amennyit a súlya nyom aranyban.

262
 Nem szabad tehát alábecsülni a tudás mégoly profán-
nak tűnő formáit sem.

Peluchon d'Sechoutse: Szemelvények furcsa

népekről és különös fajokról
X V I I I . fejezet - A gnómok
részlet
 J o h n j . JS h e r w o o d

Rúfiász, avagy az első

polgár története
(ahogy azt a világcsavargó bárd, Anth Sergie előadta)

1.
Az Első Polgár boltjában azon a héten egymásnak adták
a kilincset a vevők, s ha az egyszerű rézalkalmatosság be-
szélni tudna, bizony meglepődnétek, ki mindenki járt ott
akkoriban. Fekete Loreanát, a Papnőt nyilván nem kell
bemutatnom, sem az öreg Chiaramontit, akiről hetet-ha-
vat összehordtak, s néhányak szerint még csak nem is léte-
zett — pedig én nemcsak őt, hanem az apját is ismertem —,
de láttam ott Alyr Arkhont is, meg Sonnort a Fehér Pá-
holyból. Jordin mestert meg a tanítványát, Calemont ezek
után már csak azért említem, mert ők nem maradhatnak
ki egy ilyen felsorolásból, ahogy az a zöld köpenyes sem,
aki csak a vállát vonogatta, amikor az úti céljáról kérdez-
tem, csak hogy várakozás közben elüssük az időt.
— Hogy hová tartok? Nem tudom — felelte, miközben
egy eladó nyílvesszőt méregetett. - Csak úgy valahová. -
Aztán kifizette a nyílvesszőt, és csöndesen elköszönt, hisz
nem akarta megzavarni a mesét.
— De hát még nem is beszéltél Rúfiusz mesterrel! — ki-
áltottam utána, ő azonban csak legyintett, és azt mondta,
anélkül is megértették egymást.

265
 Furcsa eset volt, de azon a héten annyi furcsaság tör-
tént, hogy ha fel akarnám sorolni valamennyit, a lényegre
már nem jutna időm, ráadásul joggal kérdezhetitek, hogy
milyen mesére utalt a zöld köpenyes utazó.
Nos, tudnotok kell, hogy Rúfiusz mester, az Első Pol-
gár, akkor már nagyon öreg volt, és nem csak az ment
ritkaság számba, ha kikelt az ágyából, hanem az is, ha ki-
ejtett akár csak egyetlen szót. Ez az ő fajtájánál éppolyan
öregkori szokás, mint az embereknél a csúz vagy az isi-
ász, s a test lelassulásával együtt évszázadokig szenved-
nek tőle az utolsó békés napok előtt.
Hogy ezt elmondom, már gondolhatjátok, hogy Rúfiusz
mesternek azok voltak az utolsó napjai ezen a világon.
N e m panaszkodhatott persze, hiszen majd' egy egész vi-
lágkorszakot átélt, na meg a fajtájának amúgy sem kenye-
re az önsajnálat, de azért mi, akik láttuk, bizony sajnál-
tuk egy kicsit.
Ezért is örültünk annyira, amikor hírét v e t t ü k , hogy
szóra nyitotta a száját. Méghozzá nem is csak úgy, elkö-
szönni akart, h a n e m . . . na de elmondom az elejétől, hisz'
jobban megértitek akkor.
Az történt, hogy néhány héttel azelőtt, hogy odaérkez-
tem, egy tízévesforma, de leginkább nagyra nőtt krumpli-
ra hasonlító gnómkölyök valahogy bejutott Rúfiusz mester
tisztaszobájába, megállt az ágya előtt, és azt kérdezte tőle:
— Ükapó! Hogy volt, amikor megostromolták Godorát?
Addigra persze észrevették, hogy beszökött, és a mes-
ter családjának apraja-nagyja összecsődült, hogy kiimád-
kozzák a szobából, mielőtt az öreg szívszélhűdést kap az
ijedségtől, így hát nagy volt a riadalom, amikor Rúfiusz
mester felült az ágyban, és így szólt:
— H á t . . . az egy... nagyon hosszú történet... Mert ami-
kor én megszülettem... - S attól fogva csak mesélt és me-

•266
sélt, olyan hosszan, ahogy csak a legjobb gnóm mesemon-
dók tudnak, akik közül ne halljatok egyet se, mert a ti
életetek túl rövid ahhoz. Én is csak azért tudtam végighall-
gatni, mert elf volt a nagyanyám, azok meg még a gnó-
moknál is hosszabb életet élnek, és örököltem valameny-
nyit a vérükből.
Sokat elárul a dologról egyébként, hogy bár a mester
szobája attól kezdve mindig zsúfolásig megtelt hallgató-
sággal, a gnómok és az emberek, na meg az összes más
fajúak gyakran váltották egymást, hiszen kevesen tudták
egy helyben végigülni a mesét. Erre talán csak egy másik
vén gnóm lett volna képes, de hát egy sem élt már olyan
öreg a városban, mint az Első Polgár.
— Na, hol jár? — Ez volt a leggyakoribb kérdés akkori-
ban nem csak a boltban, de az egész környéken, és minden-
ki izgatottan várta, hogy mikor jut már el az ostromhoz,
amiről annyi legendát meséltek szerte az országrész-
nyi városban, átélni viszont csak ketten élték át azok kö-
zül, akiket ismerhettek: Rúfiusz mester meg Rauminen,
az elfek elöljárója, de hát ő is meghalt néhány évvel az-
előtt.
- M á r az öccse is megszületett - hangzott ilyenkor a
válasz, vagy legalábbis egy ehhez nagyon hasonló. - Már
megszerkesztette az első tűzköpőjét... Most esett le a to-
ronydaruról... Már találkoztak Balmirával... Már meg-
bukott a Dawa Birodalom...! Már Ryek is elesett!
—Megszületett a kicsi Gorbal! Megszületetett! - sza-
ladtak végig a kölykök az utcán, és aki csak mozdulni tu-
dott, vette a jó előre kikészített elemózsiászsákját, hó-
na alá kapott egy zsámolyt, és igyekezett Rúfiusz mester
boltjához, hogy minél jobb helyről hallgathassa a mesét.
Mert köztudott volt, hogy Rúfiusz mester és családja nem
sokkal Gorbal születése után hagyták ott a Daibol-hegy-

267
séget, ahol akkoriban éltek, hogy békésebb vidékre ván-
doroljanak: Godorába, ami a mai Erion.
Ti persze elképzelni sem tudjátok, milyen lehetett, de
higgyétek el, még a háztetőről is fürtökben lógtak a gnó-
mok Rúfiusz ablaka előtt. Kiabálva adták tovább a me-
sét, egyszerre hallgatva és megvitatva az eseményeket,
hogy az ember csak kapkodta a fejét, és ha a hosszú élet-
tel együtt nem örököltem volna nagyanyám elfhallását is,
hát most aligha adhatnám nektek tovább.
Hanem mert örököltem, nektek is elmondom, hogyan
mesélte Godora ostromát az Első Polgár. Aztán, hogy el-
hiszitek-e, az már rajtatok áll.

2.

— Arbon apó! Arbon apó! — kiáltozta álmában Rúfiusz

mester, és fél kézzel tartotta az öszvért, míg a másikkal in-
tegetett. Az öszvér bőgött a kezében, nem erre találta őt
fel a Teremtő, Rúfiusz azonban ügyet se vetett rá. Bőgjön
csak, az apósa akkor tán odafigyel!
Körülöttük roskadoztak az ezeréves bércek, mérföldes
lángok falták az öregek találmánymezejét. Összeomlóban
volt a világ, amit addig ismertek, és menekülniük kellett
az otthonaikból, nem tudták, hol lehet másik menedék.
Arbon apó hetente kettőt lépve tolta a szerszámtaligát,
nyakában az apró óra egyre lassabban ketyegett, mintha
azzal megállíthatná az időt.
Naptüzek gyúltak az égen, felperzselték a mezőt. Bal-
mira sápadtan ölelte a kicsi Gorbalt.
- A r b o n apó! Arbon apó! - kiáltozta a kölyök is, aztán
odaszaladt hozzá, és átvette tőle a szerszámtaligát. Még
szerencse, hogy Rúfiusz mester mindezt csak álmodta,

268 .
különben igen elcsodálkozott volna azon, miként szalad-
gálhat egy alig három hónapos csecsemő.
Orkok tűntek fel a völgyben, mögöttük lángolt a határ.
Ez a hatodik, hetedik vagy tizenhetedik rohamuk volt, de
szemernyit sem tűntek fáradtabbnak, s mintha még töb-
ben is lettek volna, mint az elején.
Rúfiusz gondolt egyet, és elhajította az öszvért, hátha
elmarakodnak rajta, amíg az öreg odaér.
Balmira hívta a bakra, Gorbal az ölében integetett,
Arbon apó a taliga mögött kókadozott.
Egyik pillanatról a másikra átverekedték magukat a
Daibol-hegység bércei között.
—Itt jó lesz, itt megalszunk —suttogta Rúfiusz egy száz-
esztendős tölgyfánál, és bementek a kalyibába, de reggel-
re rájuk dőlt az egész. Itt is omladozott a világ.
Megint útnak eredtek, Balmira szerint menekültek, Rú-
fiusz szerint keresték az új otthonukat. Habzó szájú orkok
üldözték a karavánt.
- M é g s e m kellett volna csatlakoznotok tán - mondta
a karavánvezető, aztán lefordult a lováról, mielőtt elérték
a tengert.
Ponyva alá bújtak a naptüzek elől, Arbon apó megszeg-
te az utolsó falat, otthonról hozott kenyeret, aztán a maga
részét is az unokájának adta.
Vészesen imbolygott velük a csónak, cápafejű cephek fe-
nyegették, mintha Orwella poklának valamelyik bugyrá-
ból úsztak volna elő.
A déli parton való-tornyok szöktek előttük az égre, Gor-
bal meg akarta mászni őket, Balmira viszont megtiltotta.
—Godorában majd megmászhatsz mindent, ha oda-
érünk - mondta, és a gyerek már mászott is fel, pedig még
el sem érték Godorát, ahol majd minden jobb lesz, min-
den más lesz, és végre nem gyújtják rájuk a tetőt.

269
 —Erionnak hívják - mondta Arbon apó, a rablólova-
gok azonban kijavították, a kettő egy és ugyanaz, egyet-
len város az egész. Akkora, mint a fél világ, és legalább
annyian lakják, békés ember valamennyi.
—Oda még mi sem jutunk be — mondták, miközben át-
vizsgálták a szerszámtaligát, aztán elrohantak megütköz-
ni az orkokkal. A taligát hagyták, mert nem találtak ben-
ne semmi használhatót, csak a tekerős szögbeverőt, meg a
hatélű ásókalapácsot, Rúfiusz minden vagyonát.
A távolban pedig már ott fénylett Erion - a polgárai G o -
dorának hívták -, körötte az utakat őrposztok védték, lo-
vascsapatok járták a búzamezőt. Balmira gyomra nagyot
kordult, Rúfiusz nevetett, Gorbal pedig arról ábrándo-
zott, hogy a város tornyairól indít majd sárkányrepülőt.
— Látja, öreg? Pedig nem hitte. Itt abrak is lesz, nem ül-
dözik a fia borját, meg akad istálló is, hogy meghúzza ma-
gát — bölcselkedett Rúfiusz álmában a szekér elé fogott
öszvér.
- B i z o n y , vége a menekülésnek - bólintott Arbon apó.

3.

Godorát azon a hajnalon is harangzúgás ébresztette. A ke-

leti falnál kezdődött, egy omladozó, beszakadt tetejű ima-
szentélynél, amelynek nap nap után visszabarkácsolták a
lerontott tornyát, annak jeleként, hogy sohasem adják fel,
majd távolabb is felkapták a szót a harangok a templo-
moknál, az őrposztok tetején, a kerületi paloták, ispotá-
lyok és temetők kertjeiben, és legvégül, nem is olyan sok-
kal később, a kikötőben, a város nyugati felén. Ahogy a
hullámok követik egymást a parton, úgy követte ember-
áradat a harangzúgást, úgy pattantak fel az ajtók, özön-

•270
lőttek ki Godora védői az utcákra, valamennyien vértben-
fegyverben, piszkosan-csapzottan, ahogy elaludtak, ahogy
elbújtak a méregfelhők elől, amelyek éjjelre ellepték a vá-
rost, és már másztak-kapaszkodtak is föl a létrákon, tégla-
és sziklalépcsőkön a falakra, csigalépcsők vitték fel őket a
magasba a mélyből, olykor a város szintje alól, máskor vi-
szont a falak belsejéből, ahol kaszárnyák és sebkötözők,
kantinok és raktárak is voltak, ahol néha napokat töltöt-
tek a sötétben, amíg a kőművesek a réseket foltozták, má-
sok viszont az utcaszinten álló ferde palotákból, erődökké
alakított piaccsarnokokból kapaszkodtak minden reggel a
gyilokjárókra, hiszen annyian voltak, hogy nem bírták el-
helyezni őket odafent vagy odabent, s akkor egyes hadtes-
tek fél napon át is kapaszkodhattak fölfelé, mire elérték
a bástyákat, és még szerencsésnek mondhatták magukat,
ha nem vetették be őket azonnal, hanem egyik vagy má-
sik búvóhelyre irányították addig, amíg azokat, akik már
reggel óta védték a falakat, teljesen felőrölte, elpusztítot-
ta, salakká morzsolta az ellenség.
Akkor aztán ordítva rontottak ki a fal belsejéből, tüzek
robbantak, lángkígyók és -kimérák csaptak össze körülöt-
tük, előttük homokkal szórták fel a földet, hogy ne csúsz-
szon a vértől, talpuk alatt csont- és fémzúzalék ropogott,
a saras homokba taposták, mintegy döngölték az alapot a
következő szintnek, aztán őket is szétzúzták az ostromgé-
pek, kővetők és roppant kalapácsok, robbanások tépték
a falat, vér csurgott a palotákra, majd megint következett a
homok, és ha elült a csata, arra a napra abbamaradt, ak-
kor földet, követ és téglát hordtak a mélyből, javították a
leomlott szakaszokat, de aztán megint csak jöttek és jöt-
tek a gépek, Jönnek!, kiáltották újra a védők, s az imboly-
gó árnyak kibontakoztak a füstből, füstöt okádva maguk
is, dobbanó léptük alatt rengett a talaj, póklábakon mász-

271
tak elő, csikorgó kerekek forogtak az oldalukon, Jönnek!,
üvöltötték a védők, felrázták a csatamágusokat, lent rám-
pákat toltak a bástyákhoz, Honnan jönnek ezek?, azok-
ra kapaszkodtak fel az ellenséges seregek, ostromlétrák és
-tornyok magasodtak, kúpszerű harci kocsik közeledtek a
felperzselt búzamezőn, fémtestük a varázslók tüzében re-
csegett, körbe-körbe forogtak a kerekeken, gyújtókorsók
robbantak az oldalukon, lomhán gurultak a falak alá, Ár-
kászok!, ordították odafent, odalent pedig megindultak
az alagútásók, pajzssátrak alatt vájták a lyukat a bástyák
alá, megbűvölt öszvérek hordták bele a gyúanyagot, Itt
ássátok!, ordították a falakon belül, és mutatták az ellen-
árok irányvonalát, Ha mi érünk alájuk előbb, rájuk rob-
banthatjuk az alagutat, és megmarad a fal.
Meg is maradt végül, berobbant az ostromalagút, tűz-
kutak törtek az égre; hat napon át égtek a falak alatt, de
legalább addig is szünetelt az ostrom, kis pihenőhöz jut-
hattak a godoraiak. Az ostromlók könnyűvértes lovasai ad-
dig is fel-alá nyargaltak a mezőn, keresték a falak gyengébb
szakaszát, démonsisakos káoszlovagok, torz testű hadmér-
nökök próbáltak átlátni a füstön, a csatamágusok illúzió-
falai mögé. Őket a herceg küldte újra a falakra, a negye-
dik nap után, mikor már kezdett oszlani a füst, és nem-
csak Rauminen főtanácsos kémseregélyei, de a tornyokból
figyelők is mozgást láttak a katapultok és faltörők, ostrom-
gólemek és orgonás lándzsavetők arcvonala mögött.
Valami készül, jelentették a falakon, aminek nem vet-
ték sok hasznát, Mégis mi a fene készül?, hiszen már ötö-
dik hónapja készült, és nem is ez volt az első hullám, évek
óta hadiállapotban élt a város, amiben a béke volt a kü-
lönlegesség. Sokan azt sem tudták, a nem kettőzött őrség
micsoda, s milyen az a napiparancs, ami nem az újoncok
azonnali bevetésével kezdődik.

272
 Sorakozó!, ordították a falakon, mert fények gyúltak a
távolban, végig Godora határa mentén, és oszlani kezdett
a hajnali köd, sűrű füst vette át a helyét. Jönnek, sóhaj-
tották a falakon, és már hallották a csikorgást, ahogy az
ostromgólemek fölegyenesedtek, és durrogva közeledtek
póklábaikon a falmászó lépegetők.
Csak tudnám, honnan jönnek ezek, sóhajtotta egy fal-
kapitány, és résnyire szűkült szemmel próbálta kivenni a
részleteket, hátha meglátja az ostromgépek mestereit, aki-
kért a herceg duplájára emelte a fejpénzt.

4.

Rohantak az évek, eliramodott az idő, hiába próbáltak utá-

na szaladni. Gorbal után Rúfiusz második fia is megszü-
letett: Arbonnak hívták, a nagyapja után, akit a Nekro-
poliszban helyeztek nyugalomra. Legyen kegyes hozzá a
Teremtő, jól végezte életében a dolgát.
— Teszed le azt a kalapácsot! - sipította Balmira kétség-
beesetten, és már rohant is a kicsi Arbon után, aki min-
denben a nagyapjára ütött, épp csak gyorsabban szedte
a lábát. Az asszony nem is érte utol, a kölyök kiszökött a
műhelyből a boltba. Balmira sápítozott, jaj, csak meg ne
javítson valamit anélkül, hogy elkéri érte a pénzt!
Gorbal vitte vissza, együtt kacagtak odabent. Arbon a
kalapácsot lóbálta, egyik kezében a nyelét, másikban a fe-
jét, ahogy az már lenni szokott. Sohasem maradtak egy-
ben egy pillanatnál tovább a kezébe került dolgok, áldot-
ták is a Teremtőt, ha valamit használható darabokban
sikerült visszakönyörögniük tőle.
A boltban közben Rúfiusz mentette a helyzetet, álmá-
ban Elorand nagymesterrel tárgyalt, pedig hol volt már

273
az, évszázadokkal Arbon születése előtt, még a világ is fi-
atal volt, és ő sem olyan idős; na de az álmok fura dolgok,
összekeveredik bennük a tér és az idő.
— A gyerekek már csak ilyenek, látnád a szobájukat, lo-
vag uram! Tele van apró tűzszekerekkel meg fából tákolt
műbogarakkal, nagy szerencse, hogy nem robban fel tő-
lük a ház... - ütötte el nevetve a dolgot. - Hé, most meg
hova indulsz? Hát nem kellenek azok a falmerevítők...?
Azok nélkül az első ostromra összedől az egész!
- B i z t o s a n a mosolyodtól ijedt meg - korholta Balmira,
aki szerint a mosoly idétlenné tette Rúfiusz arcát, a mes-
ter azonban ragaszkodott hozzá, mert az emberek szerin-
te épp ellenkezőleg, felderültek tőle, és szívesebben hall-
gatták.
Balmira azonban ezt nem értette, és egyáltalán, min-
dig csak kioktatta a párját, hogy ő megmondta: az ősök
hagyománya nem Godorába való. Szerinte alapos oka volt
annak, hogy jó ideje nem éltek már rajtuk kívül gnómok a
városban, és rosszallóan rázta a fejét, miközben elpakolta
a csavarhúzókat, a tintaszivattyúkat s az önjáró rovarma-
sinát a kis Arbon elől. Lábánál ott tekergőzött egy szege-
csekből összerakott hadikígyó, lassan bontogatva a szár-
nyát, füstöt pöfögve az orrlyukaiból.
- M i lesz, ha már az ablakon is kirepül? Én mondom,
Rúfiusz, nem való ide a tudományod, meglátod, még baj
lesz ebből!
- M a j d több lakatot teszünk az ajtóra, kívülről, ahol
nem érheti el - felelte a mester, és ölbe vette a kicsi Arbont,
hogy kioktassa, hogyan kell helyesen használni a kalapá-
csot, ügyet sem vetve rá, hogy a kölyök szerint a kalapács-
vetés is volt olyan jó mulatság, mint a szögelés.
- M a j d meglátod ennek is a hasznát. A Teremtő ujjai va-
gyunk, mindig erre gondolj — oktatta a fiát -, s a mi fela-

274
datunk folytatni a munkát onnan, ahol a Hallgatag Úr
miatt abbamaradt. Csak így törhetjük meg Gor Hannarin
átkát.
Nos, ha csak ezen múlt, akkor azt már rég megtörték,
hiszen Arbon megfogadta a tanácsát, s mire Gorbal asz-
szonyt vitt a házhoz, már 6 is inkább gőzfúvó gépeket
szerkesztett, semmint szárnyas hadikígyót, a városban pe-
dig egyik műhelyt és üzletet nyitották a másik után. Mire
Arbon is asszonyt szerzett, már két tucatnál is több leraka-
tuk volt a városban, s még a herceg is tőlük rendelte a
Függőkert önnyíló kapuit, akkora hírnévre tettek szert.
Magával Rauminennel tárgyaltak róla, akit akkoriban
neveztek ki főtanácsossá, hiszen senki nem értette úgy a
régi világot, ahogyan ő.
—Látod, csak idelép őméltósága, és feltárul, fogaskere-
kekkel és emelőkkel. Észre sem vennéd, ugye? — kérdezte
tőle az öregedő Rúfiusz, miközben mutatta: — Márpedig
ott van a súlykő. És ha nem lép oda valaki, akkor a kapu
meg sem mordul, annyira nehéz. Még maguk az istenek
sem tudnák nyílásra bűvölni.
— Az jó — bólintott az elf. - Arra szükségünk lesz. — Az-
tán, a régi ismeretség okán, a családjáról kérdezte, meg
a terveiről. Hogy nem áll-e odább, nem hajtja-e a vére?
Hisz a fél világot bejárta ifjúkorában, még Gorbal és Ar-
bon is örökölte a kóborkedvét. Csak nem akar végleg le-
telepedni?
— Ez az otthonom — felelte a mester, és kihúzta magát.
Büszke volt arra, hogy ismerték, s hogy a polgárok is meg-
süvegelték, holott még nem kapta meg a polgárlevelét.
Hiányzott ugyanis neki az írás a szíve fölül, ahol baboná-
san üresen tartotta a mellényzsebét.
—Rúfiusz mester! Rúfiusz mester! — kiáltozták aztán,
amikor megjött a követ; vörös hintón, kyr zászlók alatt

275
hozták, mellkasán ott virított Godora hadijelvénye. Szer-
tartásos szavakkal hívta Rúfiuszt a palotába teljes házné-
pével, hogy letegye az esküt a herceg előtt.
—A herceg... személyesen...? - suttogta a mester, aki
már rég nem volt fiatal, és könnyek szöktek a szemébe, hi-
szen korok óta nem ért külhoni jövevényt akkora megtisz-
teltetés, hogy maga a herceg avatta Erion polgárává.
—Én, Rúfiusz - ismételte az eskü szövegét a herceg
után, aki különös kegyként olvasta elő —, akit Szakértő-
nek is neveznek — és még rövidre is fogta, hiszen csak há-
rom szótagot mondott ki a nevéből, amely hosszabb volt
az erioni falnál —, a Teremtő színe előtt fogadom, hogy
Godora urához mindenkor hív leszek, jogait megtartom,
felolvasott kötelességeimet nemkülönben teljesítem, és vá-
lasztott hazámnak kárára nem leszek, de megóvom min-
den veszedelemtől.
Mögötte pedig tapsolt a család, a fiai, az unokák és a
dédunokák, no meg az atyafia rokonság a világ minden
távoli részéről.

5.

Felrobbant mellette a fal, csengett a füle, nem látott a ko-

romtól. Az egyik árkász mégis célba jutott. Nyögve tápász-
kodott, vércsatakos keze csúszott a romokon, egy szálkás
gerenda összesebezte. Csodálkozott, hogy más baja nem
esett, de aztán észrevette a lábát, bár még mindig nem
látta, de kitapogatta, térd alatt ért véget, sutty, elvágták,
mintha nem is oda nőtt volna, hanem három vagy négy lé-
péssel odább.
Kapitány!, ordította, és Lessier kapitány odamászott
hozzá, Nincs lábam! Nincs lábam!, Semmi bajod, fiam,

•276
az enyémet tapogatod. A tiéd ott van a helyén. Bocsánat,
kapitány, nem láttam a koromtól, Hát az viszont, fiam,
baj, mert korom viszont nincsen, alighanem a szemeddel
lesz valami.
Végül azonban csak kidörzsölte belőle, múló vakság
volt, tán egy repesz sértett meg egy ideget, egyik láb meg-
van, másik láb megvan, számolgatta az ujjait is, és hát való-
ban a kapitány lábát tapogatta, Na, jöjjön, uram, lebotor-
kálunk!, és húzta magával a tisztet a lépcsőn, míg döng-
tek a léptek a háta mögött.
Már megint egy óriás jön?, kérdezte a kapitány. Sápadt
volt kicsit az arca, a lába viszont nem fájt, elkötötte a de-
rékszíjával, kortyolt valami bűvös főzetből, s így már akár
táncolhatott is volna, igaz, csak ugrálósan.
Nem óriás lesz ez, hanem megint valami gólem, kapi-
tány. Azért jönnek a varázslók, már gyűlnek a falon. Lesz
haddelhadd mindjárt.
Hát 'iszen az mindig is volt. Hanem azok a felcserek jö-
hetnének inkább, a lábammal kezdhetnének már valamit.
'Iszen nem felcser jár a kapitánynak, nagy úr a sereg-
ben, majd jönnek a papok, oszt' megmentik a lábát.
Látod, fiam, nekem is ez a bajom. Összeragasztják, és
holnap már jöhetek is megin' a falra.
Bólintott erre a másik, ez is csak igaz, jobb már akkor
nem kapitánynak, hanem csak közkatonának lenni, akkor
legalább ha megsérül az ember, elküldik halászni a kikö-
tőbe, vagy aratni a búzát, művelni a veteményest a Palo-
takertben, hogy a városnak legyen betevő.
Mögöttük meg-megremegett a fal, rogyadozott a gó-
lem alatt, ahogy egyre mélyebbre marta be magát, hágott
fel a romokon, mellettük meg elszaladt egy másik kapi-
tány, az, amelyik korábban az ostromgépek mestereit ku-
tatta a falról, Gyertek utánam!, kiabálta, íjászok trappol-

277
tak a nyomában, kormosán és véresen egytől egyig, kőpor
és pernye szitált a fejükre, Lőjétek azokat!, és megfeszítet-
ték az íjat, kék lángra kapott az ideg, messzire röpítette a
vesszőt, négy-öt mérföldnél is távolabbra.
Na, ha ez nem használ, semmi, sóhajtotta az ifjú kapi-
tány, és bámulta az arcvonalat, le-lebukva az óriásparity-
tyák sortüze elől. Kék tüzek lobbantak a távolban, hallani
vélte a sikolyokat, a gólem viszont még csak le sem lassult,
törte és bontotta a falat, már valóságos kaput vájt bele, és
a harmadánál járt, Célra tarts!, kiáltotta az ifjú, Feszít!
Lőj!, de a vesszők elhamvadtak a röppálya közepén.
Kopogva csapódtak be a kövek, elsodorták az utolsó
palánkokat is, rendet vágtak az íjászok közt, ők jajong-
va menekültek, Gyere te is!, ordították, még jó, hogy nem
csak magára gondolt valamennyi, de a várost vajon ki vé-
di meg így?
Körülnézett a fiatal kapitány, jobbról üres a fal, balról
tán még üresebb, arra még csak holtakat sem látott hever-
ni, pedig a holt katona is érhet annyit, mint néha az élő,
csak lenne egy varázstudó a közelben...
Egye fene, törjenek át, én nem hagyom itt a fogamat!
A kardját viszont otthagyta, anélkül gyorsabban tudott
futni, szaladtak mindannyian le a lépcsőkön, köteleken
ereszkedtek, rohantak és menekültek, tán még a sisakját
és a láncingjét is eldobálta volna, ha nem potyog felülről a
tégla, ahogy a gólem bontotta a falat.
Aztán recsegni-ropogni, nyikorogni kezdett az egész,
beszakadt alatta a padló, tízölnyi mélységbe zuhant. Fél-
lábú kapitány hevert mellette, felnyársalta magát, fölötte
egyszerű katona zokogott, Elengedtem és lezuhant!, mi-
re az ifjú megragadta, Te legalább élsz!, és rohantak is to-
vább, hátuk mögött a veszedelemmel, mert ordítva tört
be a városba a gólem, sziklákat hajított a polgárok házai-

•278
ra, mögötte özönlött a sereg, festett arcú nomádok és dé-
monszörnyetegek, vaspáncélos orkok és hatkarú aunok,
falkavezéreik nyakában zörgő rovarszárnyak és emberko-
ponya diadém.
Az ifjú kapitány elképzelni sem tudta, ezek a fajzatok
honnan szerezték az ostromgépeket, egyszer csak feltűn-
tek a soraik közt, előbb csak egy-két kisebb fajta torony
vagy létrapakoló, aztán már a járkáló szörnyetegek is, ak-
kor jöttek a varázslók is a falakra, keresték az ellenség má-
gusait, de éppúgy nem találták őket, ahogy most ők sem
a kivezető utat, itt egy beomlott fal, ott egy leszakadt
mennyezet, egy egész tető torlaszolta el az utat, Falnák fel
a démonok az egészet!, szaladni sem volt már hova innen,
akár le is ülhettek volna ezzel az erővel.
Megint megszólaltak a harangok, de ezúttal csak kettőt
kondultak, Jön a víz!, ordította a fiatal kapitány, és húzta
magával az elgyötört katonát, mert ennyi elég is, hogy to-
vábbinduljon az ember, Kapaszkodjunk!, és tényleg betört
a víz a házak közt, kinyitották a zsilipeket, az utolsó védel-
mi rendszert ezen a szakaszon, hömpölygő áradat sodorta
el az ostromlókat, ott örvénylett a talpuk alatt, a kapitány
és a katona egy háztetőről nézték, de aztán másztak is rög-
tön magasabbra, hisz a víz egyre emelkedett.
Miér' nem árokba vezették?, kérdezte egyik a másikat,
Mert az ostromtornyuk hidat rakott volna fölé. Oszt' így
most jobb? Nem jobb, de legalább eddig is ihattuk a vizet,
most ennyivel is kevesebb van. Hát miér' nem isszuk a ku-
takat? Mert az ügynökeik azokat már rég megmérgezték.
Hümmögött erre csak a katona, aztán előbányászta az
elemózsiászsákját, megszegte a kenyerét, még szalonnát
is adott mellé, meg egy korty szíverősítőt, Ráfér ez a ka-
pitányra!, miközben lógatták a lábukat az áradat fölött a
tetőn.

279
 Na igen, bólintott az ifjú, és meghúzta butykost, csak
hogy a kerítésszaggató végigperzselje a torkát, inkább az
fájjon, mint a sebei, Jól látom, hogy ott is áttörtek? Az az
Őrom negyed arra, ugye?
Az biza', bandzsított a katona, Hogy pusztulnának be-
le az ostromba, mán kufircolni se' lehet egy jót.
Hát, attól tartok, bólintott a kapitány. És ki tudja, hol
van még a vége?

6.

Teltek-múltak az évek, száz vagy ezer esztendő, ki tudja,

a gnóm nem úgy öregszik, mint a mi fajtánk. Az biztos,
hogy már annak a hercegnek a nevére is, akitől a polgár-
jogot kapta, csak Rúfiusz mester emlékezett, hiszen sem-
mi más nem maradt fenn tőle egész Erionban, s lassan
minden és mindenki más is kikopott a vén gnóm mellől.
Egyedül Balmira maradt meg, akivel együtt öregedtek,
no meg persze Gorbal és Arbon, meg az asszonyaik, gyer-
mekeik, unokáik és ükunokáik, meg ki tudja, milyen ro-
konság jön azok után. Az az egy biztos, hogy a Szakértők
utcáját már akkor is belakták, pedig sokan kivándoroltak
a világba, s legtöbbjük nem is igen tért vissza, mert vagy
nyomtalanul eltűnt — ahogy a csavargó fajtájuknál lenni
szokott —, vagy máshol telepedett le, olyan vidékeken, ahol
akadt még újítani való.
Mert bizony a mester, bárha öregedett is, még mindig
alkotott, reszketeg kézzel is kattogó órákat rakott össze,
állítólag másodkori tervek alapján, és megtoldotta őket
hónapszámlálóval meg évjelzővel, öröknaptárral, jegyzet-
tömbbel, tollhegyezővel, tintatartóval és -töltővel, tintafi-
nomítóval és pecséttartóval, viaszgyertyával, tűzkővel és

280
tűzkoppintóval, kopogtatóval és apró ajtóval, apró em-
berkékkel, házakkal, utcákkal és terekkel, s a végén az
egész már inkább egy kisebb városra hasonlított, mely-
ben maguktól mozogtak az apró teremtmények, s amely-
nek egy hatalmas, íróasztalnak is beillő óratorony állt a
közepén.
Minden találmányát hasonlóképp kezdte, egyetlen öt-
letből indulva, melyet aztán addig bővítgetett, míg végül
minden másra alkalmas volt, csak arra nem, amire ter-
vezte. De hát ezt hívták a Teremtő szeszélyének, amelyet
csak egy született mester, egy Szakértő érthetett meg, és
ő is csak olyan ihletett pillanatokban, amikor az isteni lé-
nyeg áthatotta.
Máskor viszont nehezebben ment neki a munka, meg-
megakadt, többször is elbóbiskolt barkácsolás közben.
Gorbal és Arbon, vagy az unokái és a dédunokái ilyenkor
nemegyszer kisegítették, Balmira azonban rendre csak
óvta, elvégre nem volt az a fiatal legény már, jobb lett vol-
na kímélnie magát.
— Csak még ezt összerakom. Meg ezt felszerelem. Meg
ellenőrzöm ezt még egyszer. Nem akarom, hogy bejussa-
nak ide — felelte ilyenkor a mester, Balmira pedig ráhagy-
ta; jól van, szerelje csak fel, ha buktatózsineget akar az
ajtaja elé, akkor legyen úgy; mintha tudta volna, mi kö-
vetkezik azután.
Pedig dehogy tudta, és ha Rúfiusz mester nem álmod-
ta volna ezt az egészet, talán maga is álmélkodott volna,
miért és hogyan tudhatta előre, mi vár rá. Csakhogy bi-
zony álmodta, végigálmodta az életét, emitt hozzátoldva,
amott elvéve egy keveset az emlékeiből, részben, ahogy a
kedve tartotta, részben, ahogy a szándékához illett.
Nem másíthatott meg azonban mindent, amit szíve
szerint megmásított volna, s ahogy rohant az idő, úgy ke-

28I
rült közelebb hozzá az utolsó éjszakája Erionban; az utol-
só az álmok előtt.
Holdtalan éjszaka volt, sem a Vörös, sem a Kék hold
nem kapaszkodott akkor az égre, s bár egyesek szerint van
egy harmadik is, annak sem látta senki nyomát.
Csillagtalan éj volt, felhők tornyosultak Godora fölött.
Gomolygó szélüket csak itt-ott világították meg az őrtor-
nyok égkémlelő tüzei.
Az utcákon és a tereken csak a parázstartók fénykörei
pislákoltak, dideregve húzták össze magukat a járőrt tar-
tó katonák.
Rúfiusz álmában karmok tépték fel a házát, pedig a
valóságban nem karmok voltak azok, hanem fegyvere-
sek, akik egyszerűen csak betörték az ajtót, és berontot-
tak a boltba, a műhelybe, és felforgattak mindent a sö-
tétben.
Balmira vette őket észre, azt hitte, egér jár odalent, lám-
pást gyújtott, és lefelé indult. Megdermedt az ajtóban, ve-
le szemben állt az egyik betolakodó.
Rúfiusz nem akart emlékezni arra, ami azután történt.
Ébren is letagadta, nemhogy álmában.
A következő pillanatban már ő állt a betolakodók előtt,
és Szóra nyitotta a száját.
Úgy kapták fel a földről, mint egy zsák krumplit, és
zsákba csavarták.
Elkötötték a száját, és hiába kiáltott, mélységes csönd
volt odabent.
Egy veremben tért magához a kábulatból, vagy egy ter-
méskő falú börtönben, barlang kamrájában; ki tudja, hol,
mert nem látta tisztán a szikrázó fényben. Keze-lába ösz-
szekötözve, szája fölpeckelve, ujjaira valami érdes anyag-
ból vertek szorítógyűrűt, nehogy mozgatni tudja őket, és
szabadító rúnákat írjon a levegőbe.

•282
 —Semmit sem kell mondanod, gnóm - hallott egy han-
got a háta mögül. - Csak a terveidre van szükségünk, az-
tán elmehetsz. Megígérem.
Eszébe jutott, ami Balmirával történt, de mozdulni se
bírt.
—Hunyd le a szemed! Úgy könnyebben elviseled majd.
— És betörtek az elméjébe, hogy kikutassák a terveit és el-
rabolják az ötleteit, s azokat Godora ellen fordítsák. Be-
lenyúltak az emlékeibe, és kiemelték Arbon hadikígyóit,
meg a gőzfúvó szerkezeteket, meg az önjáró pókokat és az
apró gépgólemeket, meg persze mindent, amit csak talál-
tak odabent.
Valójában még többet is annál, mint hitték, hiszen nem
csupán az ötleteit, de az ősök titkos hagyományát és ere-
jét is megtalálták, a világformáló hatalmat, amelyet a Te-
remtőtől kaptak, s amelyről Balmira oly bölcsen figyel-
meztette a párját: nem Godorába való.
Nem tudták persze, hogy az mozgatja a gépeiket, s hogy
anélkül egyik sem működne, esélyük sem lenne Erion el-
len — de nem is számított, amíg Rúfiusz ötletei mellett
szándékukon kívül ugyan, ám ahhoz is hozzáfértek.
Rúfiusz pedig az emlékeibe és az álmaiba vonult, ha
már ellenállni nem tudott a bűvölőiknek, és a fiairól meg
azok fiairól, no meg hadieszközökről, gömbszekerekről és
a menekülésről álmodozott.

7.

Elrágták a kenyeret, elfalatozták a szalonnát, Induljunk,

kapitány úr? - kérdezte a katona, Egye fene, induljunk.
Dörgött a távolban a levegő, vagy ki tudja, mi minden
robbant ott, ők bizony nem láttak semmit, így akár a le-

283
vegő is lehetett, biztosan a herceg mágusai meg az ostrom-
lók rontottak egymásnak ott is, füstoszlopok emelkedtek a
falakon túl, egy gólem az égre tátotta a száját, de már nem
izzott a szeme, az ökle pedig, ahogy ütésre emelte, lógva
maradt. Látja, kapitány? Ezt megállították, csodálkozott a
katona, mire a kapitány bólogatott, Meg bizony azt. Oszt'
most mi legyen, kapitány? Hát, ami eddig; megkeressük a
parancsnokot, és visszamegyünk a csatába.
Ha már elhatározták, meg is cselekedték, s mert a ka-
tona egységét korábban felőrölték a gyilokjárón, jobb hí-
ján az ifjú kapitány oldalára szegődött, és ott is esett el,
mielőtt újra elérték volna a falat. Szöges repeszkorsók és
tüzes hordók potyogtak az égből, azokból találta el egyik
vagy a másik, a kapitánynak nem volt ideje megfigyelni,
Tovább, az istenek szerelmére!, üvöltötte, és hajtotta a csa-
patot véres arccal maga is, hátha akkor legalább néhányan
megmenekülnek.
Aztán egy pillanatra megállt, mert mintha megder-
medt volna az idő, durranást hallott a háta mögül, aztán
meg süvítést és kerekek nyikorgását, esküdni mert vol-
na rá, hogy valami még berregett is, és hátrakapta a fejét,
hátha kegyesek lesznek hozzá az istenei, és még láthatja,
mi okozza a vesztét.
De nem a vesztét látta, hanem pörgő-forgó gömbsze-
kereket, tüzes karikákkal az oldalukon, fémtestük végig-
gördült a házak közt az utcán, a városközpont felől jöttek,
oroszlánforma páncélszörnyek csörtettek utánuk, szökell-
tek egyik tetőről a másikra, hogy megrogyott alattuk a
gerendázat.
Kránra, mik ezek?, fakadt ki, nem tudván türtőztetni
magát. Az egyik gömbszekér elgörgött mellette, tüzes ár-
kot tépett az utcába, s egyenesen a városfalon tátongó rés
felé tartott; egy acélrinocérosz robogott a nyomában.

•284
 Az ostromlók nem térhettek ki előlük időben, a gömb-
szekér tüzes lövedékeket köpdösött minden irányba, az
acélrinocérosz felöklelt és eltiport mindent, ami az útjába
került, az ellenség fegyvert és vértet elhányva menekült,
a páncéloroszlán fémes ordítással vetette magát a prédára,
tépte, marta, harapta az ellent, vér áztatta a köveket, Ezt
nem hiszem el, suttogta a kapitány, mellette pedig bólin-
tott egy száznagy, Ez isteni csoda.
Zúgva gördültek tovább a tűzszekerek, röppentyűket
és tüskés parittyagolyókat lődöztek az égre, s amint átér-
tek a falba szakított résen, legyező alakban szétspricceltek
a csatatéren, és úgy száguldottak tovább előre, mögöttük
az oroszlánok meg a rinocérosz, meg egy lassan mozgó ha-
dikígyó. Utóbbi csak néha pöffentett egyet-kettőt, amúgy
csak haladt előrefelé, mintha súlyos terhet szállított vol-
na a gyomrában.
Holtak és haldoklók, vérző sebesültek, perzselt ostrom-
lók maradtak mögöttük a csatatéren, s egyre szélesedett a
pusztításnak ez a mezeje, ahogy előrehaladva távolodtak
a faltól. Fölöttük füst örvénylett, a póklábú ostromgépek,
az ellenfél gólemei és páncélos harci kocsijai pedig utánuk
fordultak, de lassabbak és otrombábbak is voltak a fém-
oroszlánoknál, melyek csak úgy inaltak keresztül a felper-
zselt mezőn, az ellenség vonalai felé.
Mit álltok?, ordították a falakon, Eredjetek utánuk!,
harsant a parancs, és már nyergelték is a hátasokat, még
az ifjú kapitány is lóra kapott, hiszen itt volt az esély, vég-
re kihasználhatták a pillanatnyi zavart, és hát ki tudja,
talán nem csak ezen az egy-két mérföldes falszakaszon,
hanem másutt is ugyanez történik, és végre megfordít-
hatják a csatát.
Újult erővel kaptak hát lóra, nyargaltak keresztül a ré-
sen, Előre!, ordítva buktak ki a fal másik oldalán, ahol már

285
évek óta nem járt erioni polgár, Hajrá!, és az sem számí-
tott, hogy az ellenség minden irányból odagyűlt, Hajrá!,
s kezdetét vette a legnagyobb nyílt színi csata Godora fa-
lai előtt.

8.

Ugyanekkor Rúfiusz mester is vívta a maga harcát, ko-

rántsem olyan látványosan ugyan, de nem túl messze on-
nan, az ostromlók sorai mögött. Jobbra-balra forgolódott
álmában, hangosan szuszogott, talán még horkolt is, hi-
szen az a gnómoknak is épp olyan rossz szokása, mint az
embereknek, csak az elfek mentesek tőle Yneven; meg ta-
lán a sáskatestű aunok, bár senki sem tudja, ők lélegez-
nek-e egyáltalán.
Almában pedig látta a falakat, és ha nem is látta az
ostromot és a rést a falon, meg a kiözönlő védők seregét,
azért érezte rabtartói riadalmát, ahogy rángatták a fona-
lakat, melyek elméjét gúzsba kötötték. Kétségbeesetten
próbáltak ellenszert találni a tüzet szóró gömbszekerek-
re és acélrinocéroszokra, rémülten kutattak agyában új
és újabb találmányok után, a végsőkig szipolyozták - ő
azonban mind mélyebbre húzódott előlük, álmai és vágyai
rengetegébe, ahol fiai és unokái hadikígyókkal és páncél-
testű oroszlánokkal játszottak, és tűzszekereket ácsoltak a
műhelyek titkos termeiben, hogy azok oltalmában robog-
janak majd át a csatamezőn.
Kezét-lábát összekötözhették, ujjait egyenként eltörhet-
ték, kitéphették volna a nyelvét, az elméjét azonban nem
béníthatták le teljesen, hisz szükségük volt az ötleteire, a
képzelőerejére, amelyet a Teremtőtől örökölt, s így nem
akadályozhatták meg, hogy álmain és vágyain át ne csu-

•286
pán felhasználja, de át is írja a Szakértők közös ősi tudá-
sát. Attól kezdve pedig csak egy hajszál választotta el a fi-
ait és az unokáit attól, hogy ők is lássák ugyanazt, amit a
rabtartói, s hogy azok harci kocsijai és árkászai ellen meg-
építsék a maguk hadieszközeit.
Eltartott egy darabig, három évnél is tovább, de most
közeledtek, Rúfiusznak pedig már csak azt a néhány per-
cet, kurta órát kellett kibírnia, amíg odaérnek és szétzúz-
zák az ostromlók főhadiszállását, fölfeszítik az ajtót, el-
vágják a köteleit. Akkor végre fölébredhet, és visszavehet
mindent, ami az övé.
Már érezte is, hogy közelednek, szinte látta maga előtt,
ahogy a gömbszekerek rendet vágnak az ostromlók sorai
közt, ahogy gyújtóbombáik tüzében megolvadnak a vas-
szerkezetek, s az acéloroszlánok átcsörtetnek a lándzsave-
tők arcvonalán. Nyomukban a rinocérosz mindent leta-
rolt, földbe döngölte a túlélőket, leszegett fejjel rontott az
erioni fal romjaiból épített központi erődnek, bamm! - át-
szakította a falat, bamm!, az épület beleremegett.
Mögötte már jött is a hadikígyó, sűrű füstöt eregetett,
szélesre tátott pofájából sav- és méregfelhőt lehelt az ost-
romlók vezéreire, oldalán pedig felpattantak a csapóajtók,
és gnómok özönlötték el az épületet, ismétlő nyílpuskák,
apró tűzszerkezetek villogtak a kezükben, kiáltozva vere-
kedték végig magukat a folyosón, hordozható csapdákat
szereltek fel maguk után, és rohantak arra, amerre az ál-
mok forrását sejtették, Rúfiusz börtöne felé.
Csakhogy így sem voltak elegen. Acél és varázslat, tűz
és víz pusztított köztük, káoszhitű lovagok rohantak ve-
lük szembe, mögöttük a bikanyakú, kosszarvas, hüllőfar-
kú káoszteremtmények, aztán a tércsapdákkal teletűzdelt
labirintus, ahol Arbon már az első fordulónál elesett, uno-
kái pedig zsinórjukat vesztett bábokként csuklottak ösz-

287
sze körülötte, majd következtek a többiek is mind, mind,
mind, Hogy azt hihették, soha nem is érik már el az idős
mestert.
Gorbal és két fia maradtak utolsónak, hárman a negy-
venhétből, akik elindultak, de közülük is csak az egyik
fiú érte el a börtönt, ahol Rúfiuszt fogva tartották. Ocs-
cse a kanyarban, Gorbal két lépésre az ajtótól bukott el,
hajítótőr fúrta át a torkát, annak a boszorkány varázslónak
a pengéje, aki a vén gnómot vallatta.
Szerencsére nem volt nála más fegyver, varázserejét pe-
dig az utolsó cseppig Rúfiusz rabláncaiba ölte, különben
az utolsó fiúval is könnyedén végzett volna. így viszont a
súlyosan sebesült Bralf még nekihuzakodhatott, és levág-
ta, aztán odatántorgott a rácsajtóhoz, s egy utolsó mozdu-
lattal betaszította.
Rúfiusz a köveken pendülő kard hangjára eszmélt, s
látta elzuhanó unokáját maga előtt, aki magáról a Nagy
Utazóról kapta a nevét, arról, aki túljárt a Csontlovag
eszén.
— Itt van... Ü k . . . — mondta neki a fiú, aki éppúgy nem
volt már fiatal, ahogyan ő sem, és kinyújtotta a karját,
megérintve Rúfiusz köteleit, aztán kilehelte a lelkét.
A vén gnómról nyomban lehullottak a láncok, s a száj-
pecket kiköpve eltörölte az elméjét gúzsba kötő varázsla-
tokat is.
Aztán felállt, felegyenesedett, és kieresztette a hangját.

9.

Mint mikor egy botcsinálta lantos rezegtet egy húrt, kitart

egy fülbántóan magas hangot, és akkor sem hagyja abba,
hogy ha üvöltesz rá, úgy rezgett Rúfiusz kiáltása Godora

•288
falai alatt. Szétrobbantak az üvegek a városban, a palota
ostrom elől gondosan elcsomagolt ablakai, a főpapok félt-
ve őrzött üvegkelyhei, melyekből esténként az áldomást
itták, és visítva kapott a füléhez minden elf és gnóm, nyü-
szítve elbújtak az emberek négylábú ebei. De maguk az
emberek is hallották, még ha nekik nem is okozott fájdal-
mat, s a csata egy pillanatra abbamaradt.
Tüzek lobogtak mindenütt a csatatéren, épp a legna-
gyobb rés előtt kibontakozó ütközethez tartottak az ost-
romlók és a védők egyaránt minden irányból, amikor
zavartan megtorpantak s megbokrosodtak a lovak, meg-
dermedtek a hadiszerszámok, imbolyogva és inogva egy-
egy lépés közepén. Még a harci kocsik is elakadtak, a lán-
dzsavetőkbe pedig beszorult a lövedék.
Aztán felrobbant az első póklábú ostromgép, páncél-
teste szilánkokra szakadt, cafatokká tépve maga körül az
ostromlók egy csapatát, vérpermettel terítve be a mezőt.
A harci kocsik oldalán és a katapultok mögött belobban-
tak a tűzkorsók, az ostromgólemek egyensúlyukat veszt-
ve százakat temettek maguk alá, a lándzsavetők darabja-
ikra hullottak, akárcsak a rohamtornyok és a darulétrák,
a ballisták körül pedig kénszagú tűz harapózott el, ezt vi-
szont már valóban senki sem tudta, miért.
Soha ilyen hirtelen nem ért még véget ostrom, nem-
csak Erion falainál, de sehol a történelemben, s ilyen vá-
ratlanul is legfeljebb csak a tizenharmadik lobogóháború
idején, Davalon alatt, ahonnan az anuriai sárkánylovasok
fordították vissza a fekete seregeket.
Fejvesztve menekült tehát az ellenség, a védők pedig ki-
törtek a városból, és addig üldözték, kergették őket nem
csupán a Sheralig, de még azon is túl, míg egyetlenegy sem
maradt életben, s a világon tán azt is elfelejtették, hogy
egyáltalán léteztek valaha.

289
 Rúfiusz mester pedig másnap, kora hajnalban tért visz-
sza a városba, egy göcsörtös botra támaszkodva, a szélesre
tárt keleti kapun át, amelyet addig még soha nem látott,
de a herceg építőmesterei az ő álmai alapján tervezték; és
kitartott az ostrom alatt.

10.

Rúfiusz mesternek egyetlen fia vagy unokája sem maradt

életben, és dédunokája is csak az a három, akik már rég
nem Erionban éltek az ostrom idején. Balmira sem élte túl
azt az éjszakát, amikor a későbbi ostromlók betörtek a há-
zukba, hogy a mestert elrabolják. Életben maradt azon-
ban nagyon sok asszony a családból, no meg az ük- és a
további unokák, nem egy már maga is ősz üstökű gnóm,
aki igazgathatta volna a családi műhelyeket.
A mester mégis inkább úgy döntött, hogy maga irányítja
a munkát, és tette is ezt nagy elszánással, és éppoly buzga-
lommal, ahogy azt ifjúkorában; épp csak soha többé sem-
milyen mozgó szerkezet, legyen az játékszer vagy csupán
egy szélkakas, nem került ki sem az ő, sem az unokái keze
alól. Ezért is nem láthattatok egy ilyet sem a boltban.
Hogy mi történt vele az ostrom alatt, azt senkinek nem
mesélte el halála előtt, csupán Rauminennek, az elfek elöl-
járójának — no meg persze nekünk, akik akkor, élete utol-
só napjaiban, meghallgattuk a története végét.
Nem mondom, hogy ő is mindent úgy mondott, ahogy
én továbbadtam, de hű maradtam az igazsághoz, s ami-
ként azt mondtam, nem egy tanút fel tudok hozni az iga-
zamra; kérdezzétek csak meg a vén Scarafonét!
Rúfiusz mester, az Első Polgár története pedig, vallom,
egyszer majd, ha vége ennek a kornak, bekerül a halha-
tatlanok énekei közé.
 Különös tájak különös lakói

Ahogy az emberek (elfek, törpék) esetében sem állítható,

hogy egyformák lennének Ynev minden szegletében, úgy
a gnómok népére is botorság lenne ezt ráfogni. Máshol
már tettem említést Kahre környékén megbúvó falvaik-
ról, ezért az alábbiakban olyan példákat szedek csokorba,
amelyek megítélésem szerint a lehető legnagyobb mér-
tékben különböznek Zedur-hegység településeitől. Elöl-
járóban megjegyzem: mivel az aprónép rejtőzködő termé-
szetű, könnyen lehet, hogy egész kis országaik léteznek
háborítatlanul planétánk eldugott szegleteiben.

Vegyük elsőként azokat, akik folyondár borította er-

dei romok mellett élik életüket a Sheral északi oldalának
lejtőin. Történetükről, miként a többi, gnómok lakta vi-
dékről, keveset tudni; annyi bizonyos, hogy a negyedkor-
ban itt virágzó Oole'mayo hosszú és véres háborút vívott
a Cranta egyik utódállamával, a Quiron-tenger déli part-
ját uraló Tajtéktrónus Birodalommal, míg végül veresé-
get szenvedett. A Nassur folyó medrében fellelt, anagmar
nyelvű kőtáblák (a kellomi kövek) arra engednek követ-
keztetni, hogy ebben jelentős szerepe volt a papkirályok

291
elleni lázadásoknak is — igaz, az egyszerű nép tetteit, bár-
milyen jelentősek is legyenek azok, korokkal ezelőtt épp-
úgy nem jegyezték fel, mint manapság.
Mindenesetre annyi bizonyos, hogy a toronytemplo-
mok ledőltek, és mire a kyr hódítás elért odáig, már a füg-
gőkertek is összeolvadtak a burjánzó vadonnal, a meg-
maradt lakosság pedig szétszóródott a környező vidéken.
Ma is él ott pár vad törzs, amelyek leginkább vadászatból
tartják fenn magukat, és — állítólag — istenként tisztelik
az apró, rejtett életet élő bölcseket, akik titokzatos kísér-
leteknek szentelik életüket.
Értő olvasóim talán már ki is találták: a gnómokról
van szó.
Ezt követően joggal vetődik fel a kérdés, vajon mivel
foglalatoskodhat errefelé az aprónép, mert ezen a környé-
ken bizony elég szűken méri kincseit a föld, hacsak nem
számítjuk annak a testfestésre alkalmas színes agyagot,
amivel nemcsak az embertörzsek, de szorgos kis isteneik
is előszeretettel díszítik bőrüket.
Erre bizony nem könnyű egyértelmű választ találni.
Érdemes felidézni egy aszisz kalandor, bizonyos Venalis
történetét, aki mintegy ezerkétszáz évvel ezelőtt, miután
átverekedte magát a vadon ezer veszélyén, eljutott az ősi
romokig. Krónikása, a szintén aszisz Montanus szerint,
akinek annaleseit egy ifini magángyűjteményben sike-
rült átolvasnom, a kalandor ekkor már csontjaiban érez-
te a mágia vibrálását, de nem futamodott meg — tucat-
nyi, rémálomba illő házőrző fajzat legyőzése után eljutott
a központi termekbe, ahol összekapkodta mindazt, amit
értékesnek gondolt, majd sebesen távozott.
Ezt követően bejárta az északi városállamokat, eljutott
Enoszukébe, részt vett egy beriqueli expedícióban, sőt ál-
lítólag Ediomadban is megfordult, végül húsz év elteltével

•292
tért vissza szülővárosába, ahol ünneplő tömeg, fél tucat,
időközben felcseperedett balkézi gyerek és otthonában
egy régóta porosodó láda várta, amely a házvezetőnő sze-
rint évekkel sherali kalandja után érkezett, és azóta nem
is nyitotta ki senki.
Venalis megtette — gnómoktól lopott lakatnyitó szer-
számai számára talán semmi nem bizonyult olyan egysze-
rű feladatnak, mint ez a zár -, majd alulmaradt a desz-
kák közt rejtőző szörnnyel vívott küzdelemben. A rém
természetének pontos ismertetésétől ehelyütt eltekintek;
feltehetően krónikásom is csak azért vesztegetett rá any-
nyi szót, mert addig senki még csak nem is hallott róla.
Azóta viszont egészen elterjedt, és számos üres tárnában,
elfeledett katakombában és elhagyott romban összeakad-
tak vele balszerencsés kalandozók, akik hol pincerém, hol
asziszikla néven emlegetik, és igyekeznek messzire elke-
rülni.
A lény tudósok körében elterjed neve, az iblogh, gnóm
nyelven annyit tesz: bosszúálló.

Bármennyire titokzatosak a Sheral gnómjai, nem mér-

hetők Himano-sivatagban élő rokonaikhoz, akik mozgó
erődjeikben járják ezt a kihalt, minden élőre veszedelmes
vidéket, és igyekeznek foglyul ejteni mindenkit, aki az út-
jukba akad. A rabokra ezt követően hosszú és keserves
tortúra vár, amíg minden kérdésre, ami a gnómokat ér-
dekli, választ nem adnak. Mivel az aprónépet köztudomá-
súan minden érdekli, ráadásul az igazi kutatók alapossá-
gával próbálják feloldani az olyan, számukra eleve nehezen
érthető szavak jelentésével kapcsolatos ellentmondásokat,
mint például az eső, a zápor és a zivatar, könnyen belát-
ható, hogy a vallatás miért tart heteken, hónapokon, vagy
ha a fogoly megéli, akár éveken keresztül.

293
 Sokan állítják az Ynev földjén kóborló gnómokról,
hogy általánosságban jószívűek; de még többen, hogy a
Himanóban élő fajtársaik kifejezetten gonoszak: lesből
támadnak a békés karavánokra, aljas trükkökkel harcol-
nak, és kegyetlenkedéseik közepette nem hatja meg őket
senki szenvedése. A forrásokat összevetve arra a következ-
tetésre jutottam, hogy a varázshatalmuk is erősebb más-
hol élő fajtársaiknál; így például egy formulával rövid idő-
re emberfeletti gyorsaságra képesek. Feltételezem, hogy
ez a mágikus többletpotenciál a Jövőlátók sivatagának is
nevezett vidék hatása.
Igyekszem hinni, hogy az ok pusztán ebben keresendő,
és bármennyien esküsznek rá, nem a sötét oldal az erő-
sebb. ..

Végezetül essék szó Erionról és az aprónép ott honos kép-

viselőiről. Több csoportra oszlanak: az iparosmunkákkal,
leginkább zárakkal és lakatokkal foglalkozó gnómok céhe
a kereskedőnegyedben foglal el több utcát (és a házak alat-
ti, egymással összekötött pincéket és raktárakat); kétszá-
zan egy hatalmas, talán még a hatodkor nagyratörő herce-
geinek idején készült bárka gyomrában laknak, amelynek
szárazdokkját teljesen körbenőtték és elnyelték a kikötő-
negyed raktárai, és — bár ezt kevesen tudják — néhányan a
nevezetes városfalban építettek maguknak tanyát.
Sokan és sokfélét írtak már az erioni falról, és a nagy
halom betűből annyit biztosan leszűrhetünk, hogy jára-
tainál kevés veszélyesebb hely akad Krán földjén kívül.
(A városőrök azt suttogják, hogy bizonyos sötét együttál-
lások idején még az emberáldozó szekták is inkább más-
hol tartják véres szertartásaikat.) Ennek fényében érthe-
tetlennek tűnik, hogy az itt élő gnómok, akik a dolgos
hétköznapokat olcsó jóslatok adásával, szerencsejátékok

294 •
szervezésével, hamiskártyázással és alkalmi tolvajlással
töltik, miért nem pusztultak ki innen már réges-rég.
Aki azonban összetűzésbe került valamelyikükkel, és
szerzett némi közvetlen tapasztalatot a ruhájukba rejtett
tőr- és hurokvetők, mérgezett tűk és füstbombák, vassuly-
mok és fojtóláncok hatékonyságáról, az nem csodálkozik
annyira. Aki valamilyen mágikus eszközüket is látta harc
közben, az még kevésbé.
Azt pedig már csak én teszem hozzá, hogy feltűnően jó
viszonyt ápolnak a Kapuk terének mágikusaival...

Egyelőre talán legyen elég ennyi az aprónép különleges-

nek mondható csoportjairól; tartok ugyanis attól, hogy ha
Délvidéken élő rokonaik szokásait is előcitálnám, Olva-
sóm netán beleszédülne a színpompás kavalkádba, és ta-
nácstalanság fogná el, ha valaki nekiszegezné a kérdést:
voltaképp mit is tartson a gnómok felől. Ezt elkerülen-
dő inkább lezárom tétova soraimat, azzal a summázattal,
hogy ritka kivételektől eltekintve ők bizony szorgalmas,
jólelkű és vidám, ugyanakkor bölcs lények, akiknek segít-
ségére bízvást számíthatnak barátaik.
Épp ezért remélem, hogy az emberi kapzsiság és ura-
lomvágy nem teszi őket ellenségeinkké, ám ha így történ-
ne, a magam részéről akkor is sok szerencsét és néhány
békés zugot kívánnék nekik ebben a véres világban.

Peluchon d'Sechoutse: Szemelvények furcsa

népekről és különös fajokról
X V I I I . fejezet - A gnómok
részlet
 A végzet masinériái

függelék
ynevi szavak és kifejezések

Az alább megjelölt szavak néhány kivételtől eltekintve az

írásukkal azonos módon ejtendők. Azon hagyományhű
pyar átiratoknál, amelyekre ez nem áll, a szócikkek a kiej-
tést külön is tartalmazzák. Nem árt azonban tudni, hogy
még ezek a kiejtési útmutatók is csak durva közelítéssel
tudják visszaadni az olykor nem is emberi toroknak szánt
szavak tényleges ejtésmódját. A hangsúlyok, közteshang-
zók és a közös nyelv által nem is ismert hangok taglalá-
sa azonban ennek a szószedetnek nem tárgya, már csak
azért sem, mert a szavak helyes, vagy helyesnek vélt kiej-
tésével gyakran még maguk az enciklopédisták sem bol-
dogulnak.

Az Ynev nyelveihez használt jelölések:

(ang) — anagmar [a Tajtéktrónus Birodalom nyelve]

(aqu) — aquir
(asz) — aszisz
(cra) — eme-chran [a Nagy-Crantai Birodalom nyelve]
(dzs) — dzsad
(elf) — elf
(erv) — erv

297
 (gno)-gnóm
(god) — godoni
(gor) — gorviki
(kyr) - kyr
(ork) - ork
(pya) - pyar [a hetedkori közös nyelv]
(tor) - toroni
(van) - vanír/hil/törpe
(?) - ismeretlen

a-nam (ang): Katonai rang a —>Tajtéktrónus Biroda-

lomban; kortól és egységtől függően három-harminc em-
ber közvetlen parancsnoka.

anagmar (ang): Az —*angkmar nép nyelve, a —>Tajték-

trónus Birodalom „teljes beszéde".

anghmar (cra): A —>Nagy-Crantai Birodalom egyik szol-

ganépe, később a —•Tajtéktrónus Birodalom uralkodó né-
pessége.

Anvaria [anvárta] (?): A világ második legnagyobb kon-

tinense, amely Ynevvel átellenben — egyes források szerint
a világ keleti peremén - található.

Apas (cra): A szavak és az írás —>crantai istene, akinek

szerepe a —>Tajtéktrónus Birodalomban a tudás és tanu-
lás, illetve a bonyolult mágiaformák patronálására is ki-
terjedt.

aszisz (asz): A —>Quiron-tenger déli partján fekvő Aba-

szisz nagykirályságának államalkotó népessége és nyelve.

298
 aquir [akvir] (aqu): Azon ómágiát használó, értelmes
ősfajok összefoglaló neve, melyeket a —>pyarroni bölcsek
konzekvensen „gonosznak" bélyegeznek. Többségük tisz-
tázatlan körülmények közt került —>Ynevre az idők haj-
nalán, ahol is az első korok háborúi a föld vagy a víz alá
kényszerítették őket. Elkorcsosult civilizációik e vidékek
némelyikén mind a mai napig fennmaradtak.

behót (ang): Az —>ogárok —»Crantában honos elneve-

zése.

Beriquel (erv): —>Ynev második legnagyobb kiterjedé-

sű szigete, mely a kontinenstől északra helyezkedik el. Fa-
gyos partjain az embereknek mindeddig nem sikerült tar-
tós kolóniát létesíteniük.

Berzebaal (gno): A gnómok által egyetlen istenként ke-

zelt, és egyben minden létezőt magába foglaló entitásnak,
a Teremtőnek egy elnevezése.

Calowyn [kalovüri] (kyr): A —»kyrek őshazája, mely

egyes forrásokban „vörös kontinensként" szerepel.

Cordella [kordeljá\ (gor): A Quiron-tenger déli partja-

in tanyát vert bűnszervezet.

Cranta [krantá] (cra): A Nagy-Crantai Birodalom és

annak utódállamai. A P.e. X X I . évezredben Eszak-Yneven
megszülető állam az emberiség első magasan fejlett kul-
túrája, minden későbbi emberi civilizáció őse. Az embe-
ri népek és törzsek többségét kulturális és hadászati fölé-
nyének köszönhetően uralma alá vonó Cranta varázstudói
a faj legkorábbi mágiahasználói közé tartoznak. Fénykorá-

299
ban a birodalom a kontinens majd' teljes északi felére ki-
terjesztette fennhatóságát, majd több mint ezer éves fenn-
állás után darabokra hullott. A kialakuló utódállamokat
végül a —>kyr hódítás pusztította el.

D a n e g - a n a (ang): —>Crantai isten, a ragályok és az ár-

tó mágia uraként említik. Leginkább azért imádkoztak
hozzá, hogy elkerüljék aszott kezeinek halálhozó érinté-
sét. Az érett birodalom idején kultusza háttérbe szorult,
és csak a —»kyr beözönlés után erősödött meg ismét a hó-
dítók ellen szerveződő bomlásszekták révén. A hetedkor-
ban sokan árulást emlegetve a Basttal, a —»kyr alsó pante-
onhoz tartozó gyönyördémonnal azonosítják, míg mások
Felicével, az éji vadászok úrnőjével hozzák összefüggésbe.

dolam'an (?): Dél-quironeiai népcsoport —>Cranta ko-

rából. A dolaminok az ő utódainak vallják magukat, és
tény, hogy bizonyos hagyományaik visszavezethetők egé-
szen a negyedkorig.

D o m v i k (god): Az Egyetlen, avagy a Hétarcú - dél-

ynevi isten, akinek hívei egyetlen más felsőbbrendű lény
isteni hatalmát sem ismerik el. Vallása Shadonban egyed-
uralkodó, máshol azonban nem tudott mély gyökereket
ereszteni.

dzsad (dzs): A Taba el-Ibara sivatagában és annak kör-

nyékén tanyázó népcsoportok gyűjtőneve; diaszpórái a
kontinens számos más táján megtalálhatóak. Az olajbar-
na bőrű, göndör, sötét hajú, sötét szemű nép tagjai első-
sorban kereskedők, de jeleskednek az állattenyésztésben,
mesemondásban, sőt a hadakozásban is. Ynev lakói szám-
talan illatszert és afrodiziákumot köszönhetnek nekik.

•300
 Edomat (cra): A hetedkori —•Ediomad crantai neve; a
későbbi változat a —>kyr nyelvben történt hangfejlődés
eredménye. Eredeti alakja feltehetően Edol-Umath, azaz
„Kopaszhegység".

Ediomad (cra—>kyr): A —»Quiron-tengertől nyugatra

található hegyvidék, amelyre egyetlen, emberek által la-
kott állam sem tart igényt. A felszínét borító erdőségek-
ben orktörzsek és különféle szörnyek élnek, földmélyi já-
rataiban pedig —>aquir fajzatok rejtőznek.

Eli-ake (ang): A —•Tajtéktrónus Birodalom alvilági is-

teneinek egyike, a macskafélék patrónusa; kizárólag nő-
nemű, többnyire kurtizánként érvényesülő hívei voltak,
akiket uruk a bőreváltás és a démonidézés képességével
ruházott fel.

Erigow [erigou] (erv): Eszak-Ynev egyik hercegsége,

egyben a hercegség fővárosának neve. Lovagrendjei világ-
szerte híresek. Erigow az —»erv kultúra fellegvára, ugyan-
ekkor a —»pyarroni vallás északi bástyája és —»Toron ősi
ellenfeleinek egyike is.

Erion (pya): —>Ynev egyik legősibb és leghatalmasabb,

több mint hat évezrede álló települése. Egykor —>Godora
fővárosa volt, és uralkodóhercege mind a mai napig e rég
elporlott birodalom urának tekinti magát.

erv (erv): A —>-Torontól északra eső vidékeken elterülő

hercegségek államalkotó népcsoportja.

f a m o r (kyr—>tor): Szó szerinti fordításban „dicsőség".

A második legelőkelőbb kaszt a —Horoni társadalomban.

301
 Fehér Páholy (pya): A —>pyarroni Okkult Tudományok
Egyetemének mágustanácsa, amely a város és Dél-Ynev
—>Pyarronhű varázstudóit tömöríti.

F e l h ő b i r o d a l o m (pya): A három világ korának egyik

utócrantai nagyhatalma. Érett korszakában az önmaguk-
ban is hatalmas tartományokból álló birodalmat három
mágusfejedelem irányította tartományi székhelyeiről. Az
utócrantai államok közül a —>-kyrek elsőként ezt a biro-
dalmat hódították meg.

G i l r o n (pya): A —>pyarroni istencsalád tagja, a fémmű-

vesek és fegyverkovácsok patrónusa; szent szimbóluma az
acélpöröly. A legkiválóbb hívei művészként bánnak a vas-
sal és az acéllal, némelyek tűzfegyverek és önjáró gépeze-
tek előállítására is képesek.

g o - n o m m u (cra): A gnómok —>Crantában elterjedt el-

nevezése.

G o d o r a (pya): A —>kyrek birodalmának bukását köve-

tő évszázadokban született hatalom. Ide menekítették az
anarchikus állapotban leledző Észak-Ynev kulturális érté-
keinek nagy részét.

G o r v i k (god): Avagy „Szent föld"; a —->Domvikot

megtagadó —•shadleki szakadárok által alapított dél-ynevi
állam. Az itt élők Ranagol hitét vallják; és a —>Kosfejes
Úr tanainak engedelmeskedve igyekeznek földet, vagyont
és befolyást szerezni Ynev távoli tájain is.

h a b i n (?): A mai Idinal-hegység területén élt negyed-

kori népcsoport, melynek portyázói állandóan zaklatták

302
a —•Tajtéktrónus Birodalom ellen harcoló —>kyr csapa-
tokat.

Haonwell 0baonuel] (erv): A legkisebb —•erv hercegség,

ahol nagy súlyt fektetnek a —4cyr hagyományok ápolásá-
ra (annak ellenére, hogy —•Toron ősi ellenségük) és a mű-
vészetek támogatására. Lakói feltűnően jó viszonyt alakí-
tottak ki az elfekkel.

iblogh [iblog] (gno): Barlangokban, föld alatti folyo-

sókban élő teremtmény, amely első ránézésre jókora, rücs-
kös felületű, kőszürke omladékdarabnak tűnhet — ám ha
élőlény kerül a közelébe, megelevenedik, karokat és lába-
kat növeszt, kitátja hatalmas száját, majd támad. Mérgező
nyála, intelligenciája és mágiának ellenálló mivolta miatt a
kalandorok veszélyes ellenfelének számít.

ídrig (ang): Kisebb crantai istennő, a rontások hozó-

ja, —>Daneg-anának és Latenhuurnak, a Sokarcú Bosszú
megtestesítőjének testvérhúga. A mítoszok szerint szeme
a kék hold (ezért a feliratokon Kék Hold-Idrig néven is
szerepel). Irigy tekintete mindig a másik hold útját für-
készi, mivel Vörös Hold-Kótam arcát szeretné elcsúfítani
fekélyt hozó átkaival. A holdak együttállását éppen ezért
Crantában különösen szerencsétlen időszaknak tartották.

I k r e k (tor—*pya): Az Észak-Yneven legismertebb —>to-

roni fejvadászklán.

K a h r e [karé] (?): A Zedur-hegység technokrata város-

állama, melynek lakói — a hagyomány szerint — gnómok-
tól tanulták tudományukat. —>Ynev legkülönösebb szer-
kezeteit, mechanikai csodák egész sorát készítik itt.

303
 káoszlovas (pya): A —>pyarroni tudorok által használt
kifejezés azokra a — többnyire elég rövid életű — gnómok-
ra, akik ősmágiájukat használva képesek akaratuk alá
gyűrni az őselemeket, a teret és az anyagi világ részeit.

kheton [keton] (ang): A —>Tajtéktrónus Birodalom egyik

szolganépe, melynek neve a legtöbb forrás szerint eredeti-
leg „harci kutya" jelentéssel bírhatott.

K o b r á k (tor—>pya): —>Toron legnagyobb tolvajklánja,

amely a —>Quironeián belül csaknem egyeduralkodónak
számít, de csápjai egész —>Ynevet behálózzák.

Komm-sanak (ang): A —>Tajtéktrónus Birodalom egyik

tűz- és vulkánistene; nagy valószínűséggel azonos azzal
a Khormmsa nevű óriáskirállyal, akit a —4cyr mitológia
szerint —>Sogron győzött le a lávaóriások másik királyá-
val, Ryddyttel együtt.

korok (pya): Az —>Ynev történelmét tagoló nagy idő-

szakok, melyek határát általában egy-egy meghatározó je-
lentőségű esemény vagy történés adja. A jelenkori histo-
rikusok az eddig eltelt időt hét korra osztják, bizonyos
jóslatok pedig összesen kilenc eljöveteléről beszélnek, mi-
előtt a világ elpusztulna vagy — más jóslatok szerint —
megújulna.

Kosfejes Úr (pya): Ranagolnak, sokak szerint —>Ynev

leghatalmasabb istenének közkeletű elnevezése. Vallásá-
nak tanai egyszerűek, és sokak számára elfogadhatóak;
nem véletlen, hogy ez a hit jelenti a legnagyobb veszélyt
a békésebb, emberáldozatot tiltó —>pyarroni és —•Domvik-
hitű vallás számára.

•304
 kripp (aqu): Kevéssé jelentős —*aquir faj, melynek egye-
dei képesek tagjaikat és fejüket leválasztani a testükről.

kyr {kir] (kyr): A vörös kontinensről érkezett nép,

amelynek birodalma az ötödkorban szinte egész Eszak-
Ynevre kiterjedt. Ez az időszak mindmáig az északi kon-
tinensfél kulturális és civilizációs fénykorának tekinthető;
a kyrek hatod- és hetedkori utódainak erkölcsisége és kul-
túrája azonban messzire távolodott honfoglaló elődeikétől.

L á n g j á r ó k (pya): Dél-quironeiai rend, amelynek tagjai

— a tűzmesterek —, ha mágiájukkal nem is érnek a legen-
dás hatalmú tűzvarázslók, vagy —>Sogron papjainak nyo-
mába, azért komoly hírnévre tettek szert.

Lidédit (ang): A —>Tajtéktrónus Birodalom egyik tűzis-

tene; egyes feltételezések szerint azonos azzal a Ryddyt ne-
vű óriáskirállyal, akit a —>kyr mitológia szerint —>Sogron
győzött le a lávaóriások másik királyával, —>Komm-
sanakkal (Khormmsával) egyetemben; ennek azonban el-
lentmondani látszik, hogy a —>crantai feliratok kifejezet-
ten nőnemű istenként utalnak rá.

lunir (cra—»pya): Mágikus fém, mely nyers állapotában

ma már szinte hozzáférhetetlen —>Ynev kontinensén. A böl-
csek a holdak testvérének mondják, s hogy azok teremté-
sével egyidős.

lupan-arch [lupan-arh] (?): Dél-quironeiai, —->Cranta

korában élt népcsoport. Bár úgy tűnik, minden alap nél-
kül, de a lupan-archok utódainak vallja magát a lupárok
hatodkori eredetű népe.

305
 mana (god): Másképp mágikus energia, a varázslatok
nyersanyaga; pontosabban megfogalmazva a valóság meg-
változtatásának lehetősége. A mana más formájában ma-
ga az anyag, illetve az energia — azaz voltaképpen a min-
denség szövete.

mithrill [mitril] (elf): Az —>óezüst (vagy holdezüst)

vassal készült ötvözete.

navor (kyr—Kor): Szó szerinti fordításban „dolgosság".

A második legalantasabb kaszt a toroni társadalomban.
A szolgákon, földműveseken és komédiásokon kívül ide
szokás sorolni a rangbéli tolvajokat és az emberkereskedő-
ket is, bár ezek olykor státusukat meghazudtoló, széleskörű
befolyással rendelkeznek. Legfőbb kiváltságuk, hogy nem
lehet őket minden további nélkül eladni rabszolgának.

obsor (kyr—>tor): Szó szerinti fordításban „sötétség".

A legalantasabb kaszt a—Koroni társadalomban. A rabszol-
gákat, hadifoglyokat, az idegeneket és a haramiákat sorol-
ják ebbe a kategóriába; automatikusan o/wrnak minősül
továbbá mindenki, aki nem tartozik az emberi fajba.

óarany (pya): Saját, aranyszínben derengő fénnyel ren-

delkező fém; a bölcsek szerint a színarany mágikus párja.

óezüst (pya): Csaknem teljesen fehér színű, derengő

fényt árasztó fém, amelyet az —>ynevi tudók inkább a ne-
hezen olvasztható valóezüsthöz, mint a közönséges ezüst-
höz hasonlítanak. Olykor holdezüstnek is hívják.

ogár (?): Másfél ember magas, erős testfelépítésű hu-

manoidfaj. Fajtája korokkal ezelőtt, egy távoli földről ér-

306
kezett Ynevre, és egyre fogyatkozó karavánjaival azóta is
járjí annak néptelen vidékeit. Az ogárok legfeltűnőbb jel-
legzetessége a három szem, és a különös fej, amin — látszó-
lag - két arc helyezkedik el egymás mellett. Tüzetesebb
vizsgálatukra azonban keveseknek nyílik módja, mivel az
ogárhordák vadászai az embert éppúgy prédának tekin-
tik, mint a vadbivalyokat, vagy akár saját fajtársaikat.

Orwella [orvella] (pya): —•Ősi eredetű, a hetedkorban

többnyire a —•pyarroni panteonba sorolt istenség; a be-
tegségek, átkok, sötét mágia és tiltott tudás patrónusa,
akiben csillapíthatatlan gyűlölet lobog a harmónia min-
den formája iránt. Az istencsalád tagjai kitaszították ma-
guk közül - a —•Pyarron alapítása idején fogant legendák
legsötétebbjei e rövid, de annál hevesebb küzdelem emlé-
két őrzik.

pietor (kyr—•tor): Szó szerinti fordításban „hűség". A f a -

moroVé után következő, —•Toron-szerte nagy megbecsü-
lésnek örvendő kaszt. A katonák, a fejvadászok és a Ha-
talmasok seregeit irányító boszorkányhadurak tartoznak
soraiba.

prefedon (gor): A gorviki —•klánok vezetőinek tiszte-

letteljes megszólítása.

Pyarron [piarron] (pya): A hasonnevű ország fővárosa

és a Pyarroni Államközösség nevű teokratikus konföde-
ráció szíve. Pyarron, mint négy évezredes múltra vissza-
tekintő állam a délvidéki emberi kultúra bástyája, amely
alapítása óta gyürkőzik az —*aqitiroVi és démonok rontó ha-
talmával. Istencsaládját pyarroni panteonnak is nevezik.

307
 Quironeia [kvironeia] (pya): A —>Quiron-tenger és an-
nak vidéke.

Quiron-tenger [kviron] (pya): Eszak-Ynev legnagyobb

kiterjedésű beltengere, s egyben legfontosabb kultúraköz-
vetítő tere is. Eredetét illetően a világ korai korszakaiban
kell keresnünk: mai tudásunk alapján vélhetően az elfek
és —*aquiroV közti háborúk idején született valamely bi-
zonytalan eredetű kataklizma során.

rackla [rakla\ (van): Más néven denevérkutya; a Traid-

lan-hegység törpéi által hátasként tartott kutyaszerű lény,
ami a mellső és hátsó lábai közt húzódó bőrlebenyek ré-
vén repülni is képes. Szelídített példányait gazdái utazás-
hoz, harcra, sőt versenyeken is használják.

rann (tor): —*Toroni kifejezés, jelentése „idegen". Első-

sorban a birodalom határain kívülről érkezőkre használják.

R a o n n a (tor): Számos —>toroni vadásztestvériség bosz-

szú- és esküszelleme; valójában minden bizonnyal a legna-
gyobb hatalmú aquiroV egyike, akit korábbi hazájában a
Vakon Látó Király néven ismernek.

ravathi (?): Negyedkori nép, mely erdőirtásos-égeté-

ses földművelést folytatott. Apró falvai közül számosat el-
pusztított a —>Tajtéktrónus Birodalom, azon ravathikkal
pedig, akik nem váltak az álomdinasztia rabszolgáivá, a
dél-quironeiai orkok hadjárata végzett.

roon (asz): Dél-Quironeia erdeiben élő népcsoport,

melynek történetét egészen a negyedkorig vezetik vissza
a histográfusok. Túlélésüket feltehetően annak köszönhe-

•308
tik, hogy a nagy világégések idején bölcsen elrejtőztek a
hegyek erdőségeiben; és persze annak, hogy mind a mai
napig közülük kerülnek ki a vidék legjobb íjászai.

Sinnu (ang): A bölcsesség és a dicsőség mindent látó is-

tene a —>Tajtéktrónus Birodalomban, aki a mítoszok sze-
rint a föld fölül és alól egyaránt figyeli a halandók tetteit.
Egyik szeme a nap (Nap-Sinnu), mely bőséget ad és vilá-
gosságot gyújt az éjszakában; a másik, néven soha nem
nevezett szem viszont felissza a fényt és elnyeli az életet,
ha sötét korok idején az isten a világra nyitja.

sedular [szedular] (kyr—>tor): Szó szerinti fordításban

„szorgosság". A társadalmi megítélés szerint nagyjából
középen elhelyezkedő toroni társadalmi kaszt. A papok,
kézművesek és kereskedők tartoznak bele. Kétségkívül a
legtöbb hasznot hozó réteg a toroni társadalomban, talán
ennek is köszönhető tiszteletteljes megítélésük. A helyze-
tük mégis felemás, hiszen rangban jóval alatta maradnak
a nemeseknek és katonáknak is. Némi gyógyírt jelent-
het számukra, hogy vagyonuk segítségével olyan ajtók is
megnyílhatnak előttük, melyek egyébként társadalmi ho-
vatartozásuk okán zárva lennének. A kasztból feljebb lép-
ni egyedül a papság képviselőinek lehet, lévén, hogy az
egyházi címek nem örökletesek.

setain [szetain] (?): Negyedkori nép; a hetedkorban

már csak kultúrájának töredékes maradványai lelhetők
fel Dél-Quironeiában.

Shadlek [.sadlek] (?): Dél-Ynev egyik legerősebb ember-

lakta államának, Shadonnak egyik — szabadosságáról el-
híresült — tartománya.

309
 sherchia [serkhia] (tor): „Közelengedés"; új keletű rí-
tus a —Horoni társadalomban, amely lehetővé teszi, hogy
az alacsonyabb kasztokba tartozók — a felsőbb réteg egyes
képviselőinek engedélyével — különösebb megkötések és
az ősi szabályok betartása nélkül érintkezhessenek mind-
azokkal, akik ezt számukra megengedik.

Sogron [szogron] (kyr): A —>kyr istencsalád rejtelmes

alakja; a fény, a tudás és a bosszú ura, akit a források
többnyire Tűzkobraként emlegetnek.

Són-Tir (ang): Az álmok és káprázatok istennője, a —>

Tajtéktrónus Birodalom urainak személyes patrónusa.

syrcum [sziirkum] (tor): „Körgyűrű" jelentésű kifeje-

zés, melyet —•Toronban egyaránt használnak hadászati és
építészeti fogalomként. Első esetben egy nagyobb erődít-
mény külső védvonalait értik alatta, a másodiknál pedig
az építmények belső védelmi struktúráit.

Tajtéktrónus Birodalom (ang—>pya): A három világ

korának egyik utócrantai nagyhatalma, az —>anghmar ere-
detű álomdinasztia birodalma. Közönséges halandók által
megközelíthetetlen, érinthetetlen istenkirályai mérhetet-
len hatalommal rendelkeztek. —•Cranta korában a Tajték-
trónus Birodalom tartott ki legtovább a —>kyr hódítókkal
szemben: mintegy kétezer évvel az inváziós flotta megér-
kezése után sikerült csak végleg térdre kényszeríteniük.

Tysson Lar tússzon lar] (elf): Szó szerint „szent erdő"; a

dél-ynevi elfek két birodalmának neve. Az első Tysson Lar
helyén ma a Taba el-Ibara sivataga nyújtózik, míg a máso-
dik fái között a hetedkorban már orkok és más szörnyete-

310
gek élnek, az elfeket pedig - még a kiszakadottakat is -
csillapíthatatlan honvágy gyötri utána.

szárája (?): A régmúlt korok mitikus szörnyeinek egyi-

ke, amelyet impozáns méretei és vérszomja miatt elősze-
retettel küldtek harcba más lények ellen a —>Tajtéktrónus
Birodalom látványosságra vágyó előkelői.

t a m a k k u (cra): Az ősi —^Cranta népszerű táblás játéka.

Tarin (van): A Traidlan-hegység tárnákkal, járatokkal

át- meg átszőtt mélyét, barlangvárosait az északi —»Be-
riquelről érkezett törpék lakják: évezredekkel ezelőtt kö-
tött szövetséget királyukkal —>Haonwell akkori hercege.
Az itt élők kitűnő kovácsok, építészek, mérnökök, és nem
utolsósorban rettenthetetlen harcosok.

T e g a r r a (ang): A késő —>crantai kultúrák egyik al-

világi hatalmassága. Korai —>kyr feljegyzések alapján
egyes merész historikusok arra következtetnek, hogy az
ő árulása is közrejátszhatott a —>kyr seregek végső győ-
zelmében.

T e l - D u r u k (ang): A —>Tajtéktrónus Birodalom fővá-

rosa a —•Quiron-tenger déli partján; pontos helye a heted-
korban már nem ismeretes.

Toron (kyr): A hajdanvolt —>Kyr Birodalom egyik tar-

tománya; urai — a tíz lázadó Hatalmas — az ötszáz éves há-
borúban —•Orwella mellé álltak, így a birodalom bukása
után, az ezredéves anarchia poklát követően is helyre tud-
ták állítani államuk egységét. Ma országuk a —>Quironeia
vitathatatlan ura, és Eszak-Ynev egyik vezető hatalma.

311
 tőrbalta (cra—>pya): —•Cranta katonáinak közkedvelt
szálfegyvere; felépítésében leginkább a hetedkori alabár-
dokra emlékeztetett. Fejét általában egy szúróhegy, egy
nyélre merőleges baltarész és egy ívelt, keskeny hátsó fok
alkotta. Rövid nyéllel ellátott, kézifegyverként forgatott
változatai is meglehetős népszerűségnek örvendtek.

Ug-Bogam (ang): A —•Tajtéktrónus Birodalom alvilá-

gi isteneinek egyike; valószínűleg azonos az Ughjorbagan
nevű ork hérosszal, aki a három világ korára már a dé-
monfejedelmek közé emelkedett.

Untanat (ang): A —>Tajtéktrónus Birodalomban tisz-

telt tengeristenek egyike; egyes historikusok Antohhal, a
—>pyarroni panteon tagjával azonosítják.

urkh (elf—King): Az orkok elnevezése a —^Tajtéktrónus

Birodalomban.

Uron (cra): —>Crantai kovácsisten, minden valószínű-

séggel —»Gilronnal azonos.

Uscha (elf): Az elfek Szent fája; a legendáik szerint azo-

nos Urriával, az egyetlen, általuk elvesztett istennel.

Ynev (?): A planéta legnagyobb szárazulata, számtalan

különös történet színhelye.

votah (ang): Ez a —>Crantában elterjedt fogalom leg-

inkább az „egyetlen irányba haladó, megállíthatatlan vál-
tozás" fogalmával fordítható le, de legtöbben egyszerűen
az élet és halál varázslataival azonosítják — mindkettővel
egyszerre. A votah feltételezhetően felölelte az élet, a ha-

•312
Iái, valamint az elme, az asztráltér és a téridő egyes sajá-
tosságait is.

warg (ork): Egyes ork törzsek által hátasként is hasz-

nált, akár borjú nagyságúra megnövő farkasféle.

zaeton (?): Negyedkori nép, amely nyomtalanul keve-

redett el a —>Tajtéktrónus Birodalom egyéb népeivel még
a kyr hódítás előtt.

zaurak (tor): Ismertebb nevén zombi; lélekkel nem ren-

delkező, mágiával mozgatott holttest.
 t A r t l o m j e q y z é k

A gnómok természetrajza és egyéb furcsaságok 7

Csaba Tamás: Kőnek, tűznek és fémnek titkai 13

A Zedur-hegység gnómjai 113

Sean Malory: A végzet masinériái 119

Örökkön pergő nyelvek 169

J á m b o r Attila: Zárak és pecsétek 175

A tréfák álcája 205

Azok. az átkozott tolvajok 211

Sean Malory: Gilron haragja 217

A káosz mágiája 2 59

Jolin J. Sherwood: Rúfiász, avagy az Első Polgár

története 265

Különös tájak különös lakói 291

F ü g g e l é k : Ynevi szavak és kifejezések 297