Ginger Knowltonnak,

aki mindig tudja, mi a kulcs.

L S. P.

– Bahamák!

– Jamaica!

– Bahamák!

– Jamaica!

Dan görcsösen szorította és csikorgatta minden testrészét, amit szoríthatott és csikorgathatott. Tett egy
utolsó próbálkozást.

– BA-HA-MÁK! Amy, gondold végig…

– Már végiggondoltam… – vágott vissza nővére. – Veled ellentétben! Figyelj, ha az ő nyomait

akarjuk követni, akkor Jamaicában a helyünk! Az a nő nem is volt még kalóz, amikor a Bahamákon
élt!

Anne Bonnyról vitatkoztak, aki az 1700-as években férfiruhát öltött, és kora egyik legveszedelmesebb
kalóza lett, és aki jó eséllyel az egyik ősük volt. Kínában Dan egy női miniatúrát talált, melynek hátán
Anne Bonny neve állt. Ez volt az egyetlen szál, amin elindulhattak.

Amy és Dan Cahillek voltak. A Cahill család közel ötszáz éve a világ legbefolyásosabb családjai
közé tartozott. Olyan tudósokat adtak a világnak, mint

Galilei vagy Marie Curie, olyan művészeket és írókat, mint Vincent van Gogh vagy Mark Twain, és
olyan vezetőket, mint Napóleon vagy George Washington. Folytathatnánk a sort… és most nagyon úgy
tűnt, hogy Anne Bonny is Cahill lehetett.

Az 1500-as évek elején a Cahill család több ágra szakadt. Az ágakat Gideon és Olivia Cahill
gyermekei alapították. A legidősebb fiú, Luke, a Lucian ágat. Nagy stratégák, politikusok és
üzletemberek ágát. Húga, Katherine az Ekaterina ág őse lett, újítóké és feltalálóké. Öccse, Thomas a
Tomas ágé, felfedezők, kalandorok és sportolók. Másik húga, Jane, a látnokok és művészek alkotta
Janus vérvonalé. Az ágak megalakulásuk óta kétségbeesett küzdelmet folytatnak egymással, hogy
megtalálják a világhatalmat jelentő titkot.

Amy és Dan is beszállt a küzdelembe, bár először fogalmuk sem volt arról, mibe keverednek. Amikor
szeretett nagyanyjuk meghalt,

végrendeletében az első kulcs helyére vonatkozó utalást hagyott – és ezzel olyan kalandsorozat vette
kezdetét, amiről álmodni sem mertek.

Persze nem voltak egyedül. A többi ág is a kulcsok után vetette magát. És ellenfeleik mindent
megtettek volna azért, hogy Amyt és Dant megállítsák. Robbantások, bányaomlások, mérgezési és
vízbe fojtási kísérletek, élve eltemetés – hogy csak néhányat említsünk a változatos repertoárból, amit
bevetettek ellenük. Franciaországban, Ausztriában, Japánban, Koreában, Egyiptomban, Ausztráliában,
Dél-Afrikában és Kínában… Amy és Dan mindezt túlélték, és útjuk során gazdagabbak lettek néhány
értékes kulccsal.

De még mindig nem tudták, voltaképpen miről is szól ez az egész.

Nevelőnőjükre, Nellie-re vártak a pekingi reptéren, aki éppen valutát váltott.

– Mivel Jamaica volt az utolsó hely, ahol valaki hallott róla, vagy látta őt, egyértelmű, hogy ott
kezdjük a kutatást – jelentette ki Amy, aki már rákeresett Anne Bonny nevére az interneten.

– De… – Dan kétségbeesetten törni kezdte a fejét, hogy mivel torpedózhatná meg Amy érvelését.
Amynek ez nagyon ment, képes volt látni az összképet. Dan mindig elveszett a részletekben. Most is
egy aprócska részlet kötötte le a figyelmét a Bahama-szigeteken…

Amy az öccse szemébe nézett.

– Tudom, mi jár a fejedben Daniel Arthur Cahill – rótta meg szigorúan. – Ne legyél nevetséges! Meg
kell kaparintanunk a következő

kulcsot a többiek orra elől. Nincs időnk béna akvaparkokra!

Dan felhorkant.

– Béna akvapark?! Te azt hiszed, hogy béna? Te tényleg nem tudsz semmit? Az Oceanus a világ
legnagyobb akvaparkja! Tudod, mennyi csúszdájuk van?! Minimum száz! Delfinekkel strandolhatsz
együtt, meg tüskésrájákkal!

– Na ugye! – mutatott ujjával a fiúra leleplezően Amy. – Tudtam én, hogy az Oceanuson jár az eszed!

– Neked bezzeg sohasem jutna eszedbe! – kesergett Dan. – A világ egyetlen embere, akinek fogalma
sincs róla, mi a szórakozás, a nővérem! Bocs, pontosítok! Neked a szórakozás fogalma kimerül egy
nonstop nyitva tartó könyvtárban!

Amy sértetten pislogott.

– D-Dan, ez nem igaz… – Alig észrevehető dadogása, ami hasonló helyzetekben mindig előjött, arról
árulkodott, hogy öccse megjegyzése érzékeny ponton találta el.

Dan magába roskadt. Utált Amy lelkébe gázolni, de az az igazság, hogy néha nem tehetett mást. – Jó,
elhiszem, hogy első látásra nem sok értelme van a Bahamákra menni, de abban sem lehetünk biztosak,
hogy Jamaicán vár a kulcs.

– Ez igaz – vallotta be Amy.

Dan érezte, hogy nővére ellenállása gyengülni kezd. Már csak valami ütős indok kellett, hogy beadja
a derekát.

– Eddig is azért találtuk meg a kulcsokat, mert út közben felfedeztünk egy rakás más dolgot is, nem?
Méghozzá a „rossz helyeken”. De ha először nem járunk azokon a „rossz helyeken”, akkor nem tudtuk
volna, hogy a „jó helyeken” hogyan találjuk meg a kulcsot.

Arca egészen belevörösödött az erőlködésbe, ahogy érvelt.

– Vagyis azt akarom mondani, hogy jól tettük, hogy rossz helyekre mentünk. Voilà, tehát irány a
Bahamák!

Amyből kitört a nevetés.

– Te tényleg nem veszed észre, mit mondasz? Most ismerted be, hogy igazam van! Már ami Jamaicát
illeti!

Dan elvigyorodott.

– Jó, legyen neked igazad, én meg hadd mehessek el az Oceanusba!

– bokszolt nővére karjába. – így mindketten jól járunk…

A nagy összeborulásban egyiküknek sem jutott eszébe, hogy a Kabráknak van egy villájuk a
Bahamákon.

A szupergazdag és szuper-Lucian Kabráknak, akiknek vezetője az az Isabel Kabra, aki Dant és Amyt
már többször megpróbálta eltávolítani az útból.

És aki évekkel ezelőtt megölte a szüleiket.

Nellie csatlakozott hozzájuk. Füléből elmaradhatatlan iPodjának zsinórja lógott, és fejével a zene
ritmusára bólogatott. Dan már ajánlotta neki, hogy műtéti úton ültesse be a fülhallgatókat, úgysem
veszi ki soha.

– Rendben, srácok, vegyük meg a jegyet! – javasolta Nellie.

Elismerően bólintott: – Bahamák, ez már valami, skacok! Nyugágyak, jövök!

A jegyváltók felé félúton Nellie beugrott a mosdóba. Amikor kijött, elvette az útleveleiket.

A többi rutinból ment már nekik. Nellie beállt a sorba, hogy megvegye a jegyeket, amíg Dan és Amy
mögötte szobroztak, és megpróbáltak két, nevelőnőjükkel utazó, ártatlan kölyöknek látszani, akiket
éppen egy távoli, kedves rokonhoz visznek; és nem két gyereknek, akiknek folyamatosan menekülniük
kell cselszövő, gyilkos, torokmetsző rokonaik elől. Vagyis nem annak, akik valójában voltak.

– Három jegyet kérek a Bahamákra – fordult Nellie a pénztároshoz.

Várakozás közben Dan meghallgatta a mobiljára érkezett üzenetet.

Összehúzott szemöldökkel próbálta megérteni.

– Hamilton hívott – szólt Amynek, miután összecsukta mobilját.

– Mit akart?

Dan a fejét rázta.

– Nem tudom, nagyon rossz volt a vonal. Állandóan szakadozott.

De… – nézett körbe gyanakodva –, az apja valahonnan megtudta, mi lesz a következő úti célunk…

Amy meglepődött.

– De honnan?! Öt perccel ezelőtt még mi sem tudtuk! És az egyetlen személy, aki… – Amy nem
fejezte be a mondatot. Szeme elkerekedett.

– Amíg a mosdóban volt… – döbbent rá Dan.

Mindketten megfordultak, és Nellie hátát nézték, aki a jegykiadó előtt állt.

Amy érezte, hogy összeszorul a szíve. Egy pillanatra behunyta a szemét, és megpróbált más
alkalmakra visszaemlékezni, amikor Nellie gyanúsan viselkedett. Amikor újra kinyitotta, észrevette,
hogy Dant ugyanilyen rosszul érinti a dolog. Arca minden négyzetcentijére aggodalom ült ki, talán
még az orrára is, ha ez lehetséges.

Az utóbbi néhány hónapban Nellie-vel töltötték a legtöbb időt. Ő

több egy nevelőnőnél, olyan, mintha az unokatestvérünk lenne… –

gondolta Amy. Vagy inkább egy nővér. Hogyan lehetne éppen ő…

– Ki kell szednünk belőle mindent – mondta Dan.

– Majd a gépen kivallatjuk, ott nincs hová menekülnie. De előbb hallanod kell, mit mondott még
Hamilton.

Amy még egyszer aggódva Nellie-re pillantott, aztán visszafordult a fiú felé.

– Szóval, Eisenhower rájött, hogy a Bahamákra utazunk, Hamilton nem nagyon érti az egészet, de az
apja valami macskáról beszélt, és hogy mindannyian rosszul végezzük, meg hogy a Bahamák nem a
megfelelő hely. Ezért ők családilag Dél-Karolinába utaznak inkább.

– Tud a portréról? És Anne Bonnyról?

– Fogalmam sincs. Erről nem volt szó, csak valami macskáról.

– Egy macskáról? Saladinról beszélt?

– Nem. A vonal szakadozott, de biztos, hogy nem Saladinról beszélt.

Jut eszembe…

Kivette Saladint a macskahordozóból, és néhány percig simogatta.

Amy

tudta,

hogy

még

mindig

Nellie-re
gondol,

és

macskasimogatással csak magát nyugtatja.

Saladin kényelmesen elhelyezkedett Dan karjában, és dorombolni kezdett. Hármuk közül ő volt az
egyetlen, aki teljes mértékben elégedett volt a világgal.

Nellie nem akart hinni a fülének.

– Tényleg az ablak mellé ülhetek? – kérdezte hitetlenkedve.

Egy pillanatig megdöbbentette nagylelkűségük, de kapva kapott a ritka lehetőségen. Leült, és fejét az
ablaknak támasztotta.

Miután felszálltak. Dan odahajolt, és kirántotta füléből a fülhallgatókat.

– Mit művelsz, kishaver?! – lepődött meg Nellie.

– Mi is ezt akarjuk kérdezni tőled – rivallt rá Dan.

– Te mit művelsz?!

Kihúzta az iPodból a fülhallgatót, és elkobozta a nevelőnőtől.

Amy elvette Dantől a zsinórt, és biztonságos távolságban a nevelőnő

kalimpáló kezeitől összetekerte.

– Nellie, állj le! Be… beszélnünk kell!

Nellie szívébe aggodalom hasított, amit egy dühös sóhajtással leplezett.

– Mi van már megint? Elböffentettétek magatokat, hogy Európa, és én már vittelek is benneteket
Európába. Azt mondtátok, Japán, már ott is voltatok, azt mondtátok, Egyiptom, Oroszország, és… és
már követni sem tudom, hány helyen voltunk, most meg a Bahamákra akartok menni, és már úton is
vagyunk oda. Elárulnátok, mi a probléma?

Dan szigorúan összefonta maga előtt a karját. Nellie egy futó másodpercig szerette volna fejbe csapni.
Ezzel a szigorú ábrázattal valahogy még gyerekesebbnek tűnt.

– Kezdjük azzal, hogy valamilyen varázslatos módon pillanatok alatt beutazási engedélyt szereztél
Tibetbe, amikor másoknak hónapokat kell várni rá. Csak egy telefonhívásodba került, és a világ
egyetlen helikoptere, ami képes leszállni a Csomolungmán, a rendelkezésünkre állt. A Holtok pedig
már akkor kiderítették, hogy a Bahamákra utazunk, amikor rajtunk kívül csak te tudtál erről. És
Oroszországban egy telefonüzenetben valaki „helyzetjelentést” kért tőled.

Nellie számított rá, hogy ez a pillanat előbb vagy utóbb elérkezik.

Csak azért imádkozott, hogy lehetőleg minél később jöjjön el.

Szóval bekövetkezett – gondolta. Talán ki tudja magát dumálni…

Dacosan hátravetette a fejét.

– Nagyszerű. Otthagytam a sulit, hogy rátok vigyázhassak.

Elhagytam a hazámat, hogy tűket keressek a világ különböző

szalmakazlaiban, amitől a szüleim totál kiakadtak, kösz szépen! Még az életeteket is megmentettem
néhányszor, és ezt kapom érte?!

Amy zavarba jött. Nellie kezdte megsajnálni. Szegény kölyök.

Akkora súlyt vitt a vállán, ami egy felnőttnek is elég lenne, hiába volt mellette nevelőnő.

– Nellie, nem arról van szó, hogy nem bíznánk benned – magyarázta.

– Pedig Mr. McIntyre a lelkünkre kötötte, hogy senkiben se bízzunk. És amiket Dan mondott…
Érthető, hogy néhány dolgot furcsának találunk, nem?

Nehéz helyzetben könnyítsünk magunkon a mosdóban – kapcsolta ki biztonsági övét Nellie.

– Bocs, de sürgősen ki kell mennem a slozira.

Egyik gyerek sem mozdult.

– Vagy úgy! Most márt értem, miért kaptam az ablak melletti helyet.

Sejthettem volna, hogy valamire készültök.

Dan úgy fordult az ülésen, hogy semmiképp ne tudjon átvergődni rajta.

Nellie az ajkába harapott, és az ölébe bámult. Gondolatok cikáztak át a fején. Benne van a
szerződésemben, hogy nem szabad elárulnom nekik. Plusz ötvenezer dollárt kapok, ha
végigcsinálom anélkül, hogy megtudnák. Ötvenezret! De sohasem hittem volna, hogy ennyire nehéz
lesz… és ha jól sejtem, ez még csak a kezdet.

Fel sem kellett néznie, magán érezte a gyerekek szúrós tekintetét.

Nem könnyű őket átverni.

Akkor az igazságot. Vagy annak a felét. Azt nem, hogy valójában kinek dolgozom. Csak annyit,
amennyi elég lesz, hogy leszálljanak rólam.

Döntött.

– Rendben, nem szabadna ezt tennem, de nem bírom tovább.

Elmondok nektek mindent.

Megnyomott egy gombot, és hátrahajtotta az ülést.

– Helyezkedjetek kényelembe, gyerekek, hosszú mese lesz!

Amy úgy érezte, mintha szép lassan zuhanna. Mintha valaki kihúzta volna lába alól a szőnyeget, amin
eddig állt, és elvesztette volna az egyensúlyát. Pedig ült.

Nellie, akiben megbíztak, akire támaszkodtak, és akivel minden titkukat megosztották az elmúlt hetek
során… más volt, mint akinek gondolták.

Nem egy hétköznapi főiskolás lány, akire Beatrice néninek véletlenül esett a választása. De nem ám!
Éppen most árulta el, hogy Mr. McIntyre fizeti, hogy vigyázzon rájuk – és hogy folyamatosan
információkat szolgáltasson neki.

Amy öntudatlanul öccse keze után nyúlt. A fiú arca sápadt volt, szája szederjes. Még a kezét sem
húzta el.

És Nellie még csak az elején tartott.

– Grace fogadott fel – folytatta a nevelőnő. – Amikor a végrendeletét megírta, biztos volt benne, hogy
a kulcsvadászatot választjátok. De azt is tudta, hogy az ellenséges csapatoknak vagy felnőtt kísérőjük
van, vagy pénzük, vagy mindkettő. Előre eltervezett mindent. Szüksége volt valakire, aki segít nektek
az utazásban, aki sofőrködik, ha úgy adódik, meg hasonlók. Annyit mondott, hogy valami kulcsokat
fogtok keresni, és hogy nem lesz egyszerű. De eszébe sem jutott elárulni, mibe rángatott bele
valójában.

Nellie a fejét rázta.

– Az állásinterjú háromrészes volt, három különböző napon. Órákig vallattak, öregem! Sejtettem,
hogy nincs hátrányomra, ha repülőt is tudok vezetni. Miután megkaptam az állást, Grace figyelmeztette
Beatrice nagynénit, hogy ha ki mer rúgni, akkor egy morzsát sem kap az örökségből. Nagyanyátokat
nem ejtették a fejére.

– Akkor már értem, miért húztad nála olyan sokáig – köszörülte meg a torkát Dan. – Beatrice néni
azelőtt úgy hajigálta ki a nevelőnőket, mint a macskákat dolgukat végezni!

– De esküszöm, hogy egyetlen információt sem szolgáltattam ki az ellenséges csapatoknak! – folytatta

Nellie. – Mr. McIntyre-nek igen, aztán ő eldöntötte, mihez kezd a hírekkel. Hogy mi a helyzet a
Bahamákkal? Természetesen tud róla. De a Holtoknak nem én árultam el. Biztosan ő tette, és biztosan
megvoltak az okai. De ezeket nem osztja meg velem. Különben az egyetlen feladatom, hogy vigyázzak
rátok.

Hallgattak.

– Most mi van? Nem értitek? – kezdett kétségbeesni Nellie. –

Munkaköri kötelességem volt Mr. McIntyre tájékoztatása az elejétől fogva. Ezért fizetnek!

– Csak azért maradtál velünk… – suttogta Amy. – …mert megfizettek?

– Nem! – vágta rá Nellie határozottan. – A pénz miatt vállaltam a melót, de most már…

De Amy már nem hallotta, mit mond, szemébe forró könnyek gyűltek. Nem tudta volna megmondani,
mit érez. Haragot?

Szomorúságot? Félelmet? Zavart?

Talán mindet egyszerre.

Hogyan hihetünk neki azután, hogy kiderült, végig hazudott nekünk?

Kicsatolta az övét, és hirtelen felállt.

– Elnézést – mondta jegesnek szánt hangon. Azzal Nellie fülhallgatóját szorongatva elindult a
repülőgép folyosóján. Dan követte.

Amikor a gép végébe értek, Amy szellemhangon suttogni kezdett:

– Ettől a perctől kezdve semmibe sem avathatjuk be.

Dan rémülten meredt rá.

– Az nem fog menni, Amy! Szükségünk van rá, hogy… nélküle… –

kereste a megfelelő szót Dan. – Csak ő vezethet, meg minden…

Hogyan boldogulunk nélküle?

Nem mondta ki, de az arcára volt írva, mit akar közölni: Csalók, tolvajok és gyilkosok ellen kell
küzdenünk! Mi még csak gyerekek vagyunk! Nem fog menni egyedül!

Amy lenyelte saját ijedségét, és megpróbált nyugodtan beszélni.

– Kotta nélkül fogunk játszani. Úgy értem, elmondjuk neki, hová megyünk, de azt nem, hogy mit
fogunk ott csinálni. Érted?

– Rendben – egyezett bele az öccse hosszú szünet után. – Szóval, menet közben találjuk ki, ugye?

Amy megtörölte a szemét a ruhaujjával. Még mindig gyengének érezte magát, de ahogy itt állt Dannel,
elhatározása egyre szilárdabb lett. Legalább mi megmaradtunk egymásnak…

– Igen – jelentette ki a lehető legnormálisabb hangon, amilyenre csak futotta tőle.

Normális. Amy el is felejtette, mit jelent a szó valójában.

Áruló nevelőnő ide vagy oda, Dan alig fért a bőrébe.

Az Oceanusban voltak, és semmi sem állíthatta meg, hogy kipróbálja a csúszdaparkot!

– Mi van már, lányok?! Mi tart ilyen sokáig?! – nógatta őket Dan, aki úszónadrágban állt, és egyik
kezével az ajtógombot fogva, a táskáikban turkáló Amyre és Nellie-re nézett. A repülő óta jó, ha hat
szót váltottak egymással.

Dan gondolkozással töltötte az út hátralévő részét. Sorra vette azokat a helyzeteket, amiket Nellie-vel
együtt éltek át. Nem volt könnyű

feladat, mert ilyen számtalan akadt. De bárhogy nézte is a dolgot, Párizs utcáitól az ausztrál vadonon
át a Csomolungma csúcsáig, Nellie inkább segített nekik, mint hátráltatta őket.

Aztán ott voltak a hotelszobák. Nellie néha külön szobát vett ki magának, máskor velük aludt. Kétség
sem férhetett hozzá, volt elég lehetősége és ideje Mr. McIntyre tájékoztatására, és arra, hogy
módszeresen elárulja őket. De miért húzza az időt? Ha az ellenségeiknek dolgozik, miért nem iktatta
ki őket rövid úton?
Sehogy sem állt össze a kép. És Dan elég sokat vadászott ahhoz a kulcsokra, hogy tudja, mit jelent ez.

Ezt úgy hívták, probléma.

De Dan egyelőre úgy döntött, megpróbál nem foglalkozni vele.

– Gyeeertek mááár! – ugrált türelmetlenül a fiú.

– A napkrémről se feledkezz meg! – dobott oda egy tubust Nellie.

Dan mazsolányi krémet nyomott a tenyerébe, majd tessék-lássék bekente vele a karját, a hasát és a
mellkasát, aztán zsíros kezét a lábába törölte. – Tessék! Megfelel?

– Nem, nem felel meg – akadékoskodott Nellie. – A hátadat, a nyakadat és a lábad hátsó felét is. És a
füledet se felejtsd el!

– Én majd bekenem a hátadat! – ajánlotta Amy gyorsan.

Dan a nővérére nézett. Egyértelmű volt, hogy Nellie-vel mától kezdve olyan minimálisra akarja
csökkenteni a kontaktusukat, amennyire csak lehetséges. És ebbe már a napkrémezés sem fér bele.

– Be tudom kenni egyedül is – maszatolt a hátára valamennyi krémet a fiú. Rosszabb munkát végzett,
mint elöl. Aztán felkapta a törülközőjét. – Nem szobrozok itt tovább! Lemegyek egyedül!

Nellie a szemét forgatta.

– Oké, akkor találkozzunk a delfinsimogatónál… – nézett az órájára.

– Kettőkor. És nem ajánlom, hogy elveszítsd az időérzéked! Nem akarom megint halálra izgulni
magam, mert késel!

Még be sem fejezte a mondatot, amikor Dan már kisurrant az ajtón.

Dan kifizette a belépőt, majd kapott egy gumiszalagot a csuklójára. Első

megálló a Nap Palota csúszdái! Az egyik csúszda majdnem függőleges volt… Úgy siklott le rajta,
ahogy a tetején álló alkalmazottak ajánlották: törökülésben, mellkasa előtt összefont karral.

Lélegzetelállító menet volt! Szó szerint. Víz spriccelt a szájába és az orrába. Ahogy a medencébe
csapódott, fulladozva köhögött, és a vizet köpködte. Káprázatos volt!

Dannek két órája volt, hogy kitombolja magát a csúszdaparkban.

Nem tudta eldönteni, hogy mindent kipróbáljon-e, vagy újra és újra felüljön arra, ami tetszik neki. Ez
az utolsó esélye. Ha folytatódik a kulcsvadászat, már nem lesz idejük a szórakozásra.

Amikor eszébe jutott a kulcsvadászat, bűntudat fogta el. Két csúszda között benézett a bokrok közé,
nem bújt-e el ott egy macska.

Pontosabban egy bizonyos fajta macska. Amilyenről Hamilton beszélt –

egy kalikó.

Akkor vette észre a táblát, hogy állatokat tilos a parkba vinni. Ez azt jelentette, hogy a
macskavadászat csakis a parkon kívül folytatódhat.

Vajon hány cica élhet a Bahamákon? És hogy fognak rájönni, melyik kalikó az a sok közül?

De a következő menet kisöpört a fejéből minden macskával foglalkozó gondolatot. Bemászott egy
belső csőbe, és leszánkázott egy meredek csúszdán, ami egy majdnem vízszintes, hosszú alagútban
folytatódott. Az összes csőcsúszdát verte a földön… Üvegből volt, és egy cápáktól nyüzsgő medencén
haladt át. Olyan közel úszkáltak, hogy ha nem lett volna közöttük az üveg, meg is érinthette volna őket.

– OLTÁRI volt! – mesélte Amynek, amikor mindhárman együtt voltak megint. És csak hét percet
késett…

– Ez sokkal klasszabb! – mutatott Nellie egy hálószatyrot, tele furcsa dolgokkal.

Amy elfordította a fejét. Dan követte testvére példáját, és ő is levegőnek nézte Nellie-t.

De a lány nem adta fel.

– Látnotok kellett volna a kínálatot! Jákafa gyümölcs, főzőbanán, krémalma! Felvásároltam az egész
boltot! – Elővett belőle egy marék sötétbarna diót, amire vörös csápok tapadtak.

– Nézzétek, milyen szerecsenem, akarom mondani szerencsém volt!

Szerecsendió egészben! Az a vörös a szerecsendió-virág! Ilyet otthon nem kapsz! Pedig sokkal jobb,
mint az a porított vacak! Szagold csak meg! – dugta Dan orra alá. A fiú hátrálni kezdett.

– Kösz, nem. Olyan, mint a kutyakaki. Mintha valami túltenyésztett minikutya piszka lenne.

Nellie visszarakta a szerecsendiót a szatyorba.

– Nem is tudom, minek erőlködöm – motyogta.

– Várj, még nem is hallottad a legjobbat! – folytatta Dan. – Sorban állás közben két fickó arról
beszélt, hogy egyszer egy cápa kiugrott a medencéjükből, és ráesett a csúszdára! El tudod képzelni?!
Aztán platty, visszacsúszott az úszómedencébe!
Amy megborzongott. Dan tudta, hogy az ausztrál incidens óta egy életre elege lett a cápákból.

– Megsérült valaki? – kérdezte idegesen.

Dan vállat vont.

– Nem. Nyitás előtti órákban történt – válaszolta, aztán szomorúan hozzátette: – De a cápa elpusztult.
A klóros víz miatt.

– Szegény pára! – sajnálkozott Nellie.

– Bárcsak ott lehettem volna! – lelkesedett Dan. – Gondolj bele, egy cápával strandolhattam volna!

Amy furcsa torokhangot hallatott, ami a düh és az undor keveréke volt.

– Nem váltanánk témát? – kérdezte, aztán Nellie-re meredt. – Ha megbocsátasz…

Nellie leeresztette a napszemüvegét, és vállat vont. Amy néhány méterrel messzebb húzta Dant, és egy
brosúrát mutatott neki.

– Mindjárt szívinfarktust kapok! Egy szórólap?! – Dan úgy tett, mint akire rájött az ásítozás.

– Várj, amíg meghallgatod! – erősködött Amy. – Ez a Spicces Kalóz Kalauz Túra brosúrája! Hajón
visznek a kisebb szigetekre! – Kihajtotta a nyomtatványt, és olvasni kezdte. – „…a környező
szigeteket olyan híres kalózok látogatták, mint Henry Morgan, Fekete Szakáll és…” –

Amy szünetet tartott a nagyobb hatás kedvéért: – „Jack Rackham… „

– Leken?! Jó név egy kalózkapitánynak…

– Rackham – javította ki Amy. – Akihez Anne Bonny is csatlakozott.

Ha körülnézünk azokon a helyeken, ahol járt, talán találunk valamit.

Dan elvette a brosúrát és átfutotta.

– Ezt hallgasd! „Kutasson a kalózok elásott kincsei után! Az ár tartalmazza a fémdetektor és az ásó
használatát!” – Aztán csalódott arcot vágott: – Várj, itt van egy lábjegyzet! „A szigeteken kiásott
érméket az ajándékboltban beválthatja!” – Dan felhorkant: – Hamis kincsek! Ha igazi kihívást
akarnak, inkább eredjenek a kulcsok nyomába!

Amy lenyelt egy mosolyt. Biztos volt benne, hogy nem is olyan régen még Dan is örömmel kutatott
volna az elásott érmék után.

Visszasétáltak Nellie-hez.
– Részt veszünk egy túrán. Nem kell velünk jönnöd – kezdte Amy. –

Néhány óra múlva visszajövünk.

– Miféle túrán? – kérdezte Nellie.

– Számít? – hárított Amy.

– Valójában igen – vágott vissza Nellie. – Akár tetszik, akár nem, még mindig én vagyok a
nevelőnőtök. Én tartozom értetek felelősséggel. Vagyis, ha megkérdezem, milyen túrán, neked meg
kell mondanod. Mert ha nem… – Nellie anélkül, hogy befejezte volna a mondatot, megvonta a vállát.

Nem volt nehéz kitalálni, mit jelent a vállrándítás. Azt jelentette, vissza Beatrice nénihez.

Dan Amy fülébe suttogott:

– Nem emlékszel rá, miben állapodtunk meg? Elmondhatjuk neki, hová megyünk, csak azt nem, miért!

Amy bólintott, aztán Nellie-re nézett:

– Rendben. A Spicces Kalóz hajótúrára megyünk.

– Hajótúra? Úgy értitek, kint az óceánon?

– Őőő… igen.

– Akkor veletek megyek. Nincs apelláta.

Amy ökölbe szorította kezét, de ügyelt rá, hogy az arca kifejezéstelen maradjon. Dühöt és ridegséget
erőltetett magára, mert nem akart sírva fakadni. Igazság szerint, amióta Nellie leleplezte magát
előttük, legalább egy tucatszor szorította el torkát a sírás.

Nellie nem lett volna első a nevelőnő-olimpián, ha lett volna olyan.

Sokszor gondatlan volt, úgy vezetett, mint egy őrült, és gyorsételekkel tömte őket. De mindig kéznél
volt, ha kellett. Amy csak mostanában döbbent rá, mennyire rá vannak szorulva.

Dan megérintette a kezét.

– Gyere! – mondta. – Otthagyták Nellie-t, és előresiettek az ösvényen a kikötő felé.

Nellie elindult utánuk. Nem láthatták, hogy fejét a murvafürt mögött rejtőzködő férfi felé fordítja.
A férfi bólintott, és a lány visszabiccentett.

A trió egy tucatnyi turistával együtt felszállt a Spicces Kalóz nevű

katamaránra. Ahogy a legénység kérte, szétszóródva ültek le a hajó két oldala között kifeszített
ponyva szélére. Amy ügyelt rá, hogy ő és öccse minél messzebb kerüljön Nellie-től.

Csodálatos nap volt, ideális a hajózásra. Kellemes szellő fújt, éppen annyi, hogy feldagassza a
vitorlákat, és enyhítse a hőséget. Amy a vízre nézett. Amikor annak idején a Karib-tengerről fotókat
látott, biztos volt benne, hogy retusálták őket, mert a víznek egyszerűen nem lehet ilyen káprázatosan
kék színe. Tévedett. A víznek tényleg ilyen hihetetlen színe volt.

Felsorolta magában a kék különböző fajtáit: azúr-, türkiz-, pávakék, égszínkék. Egyik sem illet rá
teljesen. Az óceán színére külön nevet kellett alkotnia, egy egészen újat, amit még nem találtak ki. Az
ismert kékek keverékéből.

Azúr és türkiz… aztür…

– Aztürpávég – motyogta. Elégedett volt magával. Igazán szép színnevet alkotott. Talán, ha használni
kezdi, elterjed, és egyszer igazi szóvá válik. – Aztürpávég… – ismételte.

– Ezt a káromkodást még nem hallottam – lepődött meg Dan.

Amy elpirult.

– Felejtsd el!

Az elsőtiszt elkiáltotta magát:

– Üdv

mindenkinek!

Sportos

fiatalember

volt.

Zsebes

rövidnadrágot viselt, és izomtrikót, ami kiemelte tökéletes bicepszét.

Nellie felkapta a fejét, és Amy legnagyobb megdöbbenésére még a füldugókat is kivette. – Szeretnék
pár szót mondani az útvonalunkról! –

kezdte éneklő hangon, ami tökéletesen passzolt mosolyához és könnyed modorához. – Remélem, jól
fogják érezni magukat! Sőt, néhányan talán már most is jól érzik magukat!

A turisták mosolyogva bólogattak.

– Hamarosan elérjük első állomásunkat, amit Boucan-zátonynak neveznek. A boucan régi francia szó.
Egyfajta grillvas, amin a húst sütötték. Amikor az első európai tengerészek megjelentek a
szigeteinken, a húst boucanen sütötték meg. A franciák ezért boucaniers-nek kezdték nevezni őket.

– Ezért hívják a kalózt angolul buccaneer-nek! – vágott közbe Amy.

– Úgy bizony! – helyeselt az elsőtiszt. – Angol elnevezésük is ebből a szóból származik! Úgy látom,
ma egy különösen okos fiatal hölgyet üdvözölhetünk a fedélzeten!

Az elsőtiszt folytatta a tájékoztatást. – A Bahamák sokáig kalózparadicsomnak számított. Kidd

kapitány a közeli Exuma-szigeten ütött tanyát. És minden idők leghíresebb kalóza. Fekete Szakáll,
akinek igazi neve Edward Teach volt, gyakran járt a Bahamákon.

Amy megköszörülte a torkát.

– Kalikó Jack Rackham is sokat járt errefelé? – kérdezte.

– Igen, kisasszony, Rackham is! Mindegyikük imádta a Bahamákat!

– viccelődött. – A halálfejes zászlót a keresztberakott csontokkal állítólag ő használta először!

Amy oldalba bökte Dant:

– Jack Rackham! – suttogta izgatottan.

A katamarán egy csodálatos, apró öbölben horgonyzott le. A legénység a felszerelést motoros
gumicsónakba pakolta, de az utasoknak úszva kellett elérniük a partot.

A gyerekek egyből fémdetektorokat ragadtak, hogy megtalálják az

„elásott kincset”. Néhány turista könnyűbúvárkodásba kezdett, míg mások, beleértve Nellie-t is,
törülközőt terítettek a homokra, hogy alaposan megdolgozzanak egy kis barnulásért. Végre Nellie is
kényelembe helyezte magát. Szemén napszemüveg, fülében fülhallgató.

– Kisasszony! – intett feléjük az elsőtiszt. – És te, fiatalember! Van itt valami a számotokra!
– A számunkra? – lepődött meg Amy. A gumicsónakhoz sétáltak, amiből a tiszt a felszereléseket
pakolta ki. Az elsőtiszt a zsebébe nyúlt.

– Egy barátotok hagyta itt nektek a kihajózás előtt. Megkért, hogy csak a szigeten adjam oda –
nyújtotta át Amynek az összehajtott papírt.

– Egy barátunk?! – visszhangozta Dan. – Nem mondta, hogy hívják?

A tiszt a fejét rázta.

– Sajnos, nem.

– Hogy nézett ki?

A tiszt a homlokát ráncolva próbált meg visszaemlékezni.

– Egy idősebb úriember volt. Szürke inget viselt, azt hiszem.

– Ázsiai volt? – kérdezte Dan. Amy tudta, kire gyanakszik a fiú, mert egyre gondoltak. Alistair Oh
lehetett? Vagy a nagybátyja, Bae?

– Sajnos, nem láttam jól az arcát. Kalap volt rajta, és napszemüveg.

Bocs – mosolygott. – Kértek könnyűbúvár-felszerelést?

– Kösz, majd később! – hárította el Amy.

– Igen, kérünk! – döntött Dan. Búvárszemüveget és pipát vett ki magának és Amynek. – Még jól jöhet
– súgta a nővérének.

A férfi barátságosan intett nekik.

– Mondjátok meg a barátotoknak – mutatott Nellie felé hogy költözzön feljebb a törülközőjével, ha
nem akar elázni, mert dagály közeleg…

Amy és Dan az öböl távolabbi felére húzódott, minél messzebb a turistáktól, és leült a sziklákra. Amy
kinyitotta a papírt, miközben Dan a válla fölött kukucskált.
– Egy rejtvény! – nyögte Dan. – Miért nehezítik meg a dolgunkat mindig? Nem kaphatnánk valamit
egyszer tálcán felkínálva?!

Amy is felsóhajtott.

– Még azt sem tudjuk, jó hír-e, vagy rossz. – Ehhez hasonló titokzatos üzenetek már máskor is
felbukkantak. Némelyik a segítségükre volt, de akadtak olyanok is, amelyek csapdába csalták őket.

– Akár jó, akár rossz, meg kell fejtenünk – határozott Dan.

– Akkor vágjunk bele! – egyezett bele Amy. Az első betű V mint Viktória, azaz győzelem? Milyen
szavak kezdődnek még v-vel? Vér, víz, Valentin, visszafelé…

– Igazad van! Valaki Valentin-napi üdvözlőkártyát küld nekünk az ősz közepén, amiben visszafelé
olvasva az áll, hogy a vér nem válik vízzé, ha győzünk!

– Nagyon vicces – dorgálta meg a lány. – Én legalább próbálkozom.

– Így soha sem fogjuk megfejteni – dohogta Dan.

– Találgatással nem megyünk semmire. Ez így túl véletlenszerű.

Lennie kell valami megoldókulcsnak.

Amy szégyenlősen pislogott.

– Igazad van. Bocs, hülye voltam.

Dan fél szemöldökét felvonva nézett a nővérére, meglepte a mentegetőzése.

– Rendben, hadd gondolkozzam egy percet! – meredt a papírra, aztán kisvártatva újra megszólalt.

– Mi van akkor, ha minden betű egy másik helyett áll, mint a Dél-Afrikában kapott rejtvényben?

Amy arca felderült.

– Lehet, hogy a v az A helyén áll. Elvégre egy fordított A is lehetne…

– Lehet, hogy nem is angolul van.

Amy a fejét rázta.

– Biztos, hogy olyan nyelven van, amit értünk. Valaki azt akarta, hogy megkapjuk ezt az üzenetet. Ha
nem a mi nyelvünkön lenne, nem érne célba.

– Rendben, de nézd, a v után van egy pont! „A pont”

– Ez sem jelent így semmit!

Amy felsóhajtott.

– Akkor vissza a találgatáshoz?!

– Nem, várj csak! Mi van, ha a v nem is betű? Hanem… – tartott szünetet Dan, aztán felderült az arca:

– Szám!

– Szám?! – visszhangozta Amy összehúzott szemöldökkel. Dan már remegett az izgatottságtól, de

megadta a lehetőséget Amynek, hogy ő is rájöjjön.

– Ó! Római számok! – döbbent rá Amy. – Az ötös szám!

Dan leugrott a szikláról. Egy uszadékfa segítségével a homokba írta az ábécét.

– Öt! Ez a kulcs! – kiáltotta munka közben.

– Most fogjuk a betűket, és megnézzük, mi az őket megelőző ötödik betű! Mi is az első szó?

Amy hangosan felolvasta.

– „öédzcő”.

– Várj, ne olyan gyorsan!

– Akkor az Ő-ből m lesz, az é-ből cs, a dz-ből á, a c-ből z, az ő-ből n.

Vagyis „mcsózn”. Ez valami új köszönés?! – Csalódottan a homokba rúgott, hogy eltüntesse a szót,
amit leírt. – Pedig már azt hittem, kitaláltam!

Amy még mindig a sziklán ült. Mivel Dan vele szemben guggolva írt, így a szikláról az ábécét fejjel
lefelé látta.

– Várj csak! – hol a papírra, hol a homokba írt ábécére nézett, és néha egészen kitekerte a nyakát,
hogy el tudja olvasni a fejjel lefelé előtte sorjázó betűket.

Aztán a fiúra emelte a szemét.

– Te tényleg kitaláltad – mondta.

– Mi? – Dan már éppen össze akarta taposni az egészet.

– Csak azt tudnám, hogy miért visszafelé számoltál?

– A te hibád! Összezavartál azzal, hogy a V visszafelé-t jelent!

Amy leugrott a szikláról, és Dan mellé állt. Felolvasta az üzenetet.

Dan meg kiszámolta és a homokba karcolta a megfelelő betűket.

Nem tartott sokáig. Mindketten a megfejtett üzenetre meredtek.

– Jaj, ne! – szakadt ki Amyből éppen akkor, amikor Dan így kiáltott:

– Szuper!

Natalie Kabrát már egy hete rémálmok gyötörték.

Minden éjjel ugyanaz az álom tökéletes tisztasággal és részletességgel: a kócos Amy Cahill és az
öccse egy székhez kötözve ül, és egy repülő légcsavarja közeledik feléjük…

Az álom olyan volt, mint egy némafilm.

A gyerekek sikítoztak, és a propeller csúcssebességgel pörgött. De a csend tökéletes volt, mintha

valaki megnyomta volna a „némít” gombot a tévé távkapcsolóján.

Álmában Natalie a gyerekek mellett állt. Bár nem volt megkötözve, ő sem tudott megmozdulni.
Sóbálvánnyá merevedett. Látta Ian rettegéstől hamuszürke arcát az anyja mellett. A propeller először
Dant kapja el, aztán Amyt, majd végül…

És akkor valaki maximális hangerőre állította a filmet.

De nem propellerzúgást vagy sikítást hallott. Hanem nevetést.

Erre a hangra Natalie mindig felriadt. Kalapáló szívvel, izzadságban úszva abban a másodpercben
felébredt. Fel kellett kapcsolnia a lámpát az éjjeliszekrényen, hogy meggyőződjön róla, a saját
szobájában van, aminek minden négyzetcentije ugyanannak a lakberendezőnek a kezét dicsérte, aki az
angol királyi családnak is dolgozott. Az ismerős festmények a falon – természetesen egyik sem
reprodukció –, egyedi tervezésű íróasztala és széke a szokott helyén, a beépített szekrényben
kifogástalan haute couture ruhái, amik arra vártak, hogy holnap felvegye őket. De az ismerős tárgyak
sem nyugtatták meg egyből, eltartott egy darabig, mire újra el tudott aludni.

Álma minden reggel ugyanolyan képtelenségnek tűnt, mint a rémálmok általában. A rettegés elmúlt, és
Natalie biztos volt benne, hogy rosszul emlékezik: nem a propeller előtt állt, hanem a szokásos
helyén, anyja és Ian mellett.

Igen. Végül is egy Kabra volt. A Cahillek legnemesebb ágának leszármazottja. A többiek a nyomába
sem érnek. Különösen Amy és Dan Cahill nem…

Nevetni is tudott volna a gondolaton, ha nem lett volna az egész annyira szánalmas.

SZIGET

DÉLI VÉG

BARLANG

Amy és Dan a megfejtett üzenetre meredt.

– Már megint! – ijedt meg Amy.

Dan csettintett egyet az ujjával.

– Lehet, hogy ott élnek a macskák!

– Ha valóban így van, akkor lefogadom, hogy nem puha és kedves házi macskák lesznek – mondta
Amy.

– Hanem tigrisek és… és párducok. A barlangokban efféle macskák élnek.

– Nincsenek tigrisek a Karib-szigeteken – rázta a fejét Dan. – És a kóbor macskák igenis

behúzódhatnak a barlangokba.

Amy körbepillantott.

– Taposd össze! – mutatott a homokba írt szövegre. Dan engedelmeskedett, és a partot nyaldosó
hullámok is besegítettek.

Visszasétáltak hátizsákjaikért a napfürdőző Nellie-hez.

– Hová-hová? – könyökölt fel a lány.

– Egy bar… – kezdte Dan.

– Azt akarja mondani, hogy barangolunk egyet – vágott közbe Amy.

– Veletek megyek – ült fel Nellie.

– Nem kell, kösz – hárította el Amy.

Nellie a feje tetejére tolta a napszemüveget.

– Ne csináld már, Amy! Akármit gondolsz rólam, egy dolgot be kell ismerned: mindig megtettem
mindent, hogy megvédjelek benneteket.

Amy habozott. A barlangok veszélyesek, és ha bármi történne…

A potenciális veszély vagy a potenciális áruló. Melyik a rosszabb?

Amyt a kulcsvadászat ismét olyan döntés elé állította, ami meghaladta erejét.

– Velünk jöhetsz – bökte oda Nellie-nek. – Egy barlangba megyünk.

De ha odaértünk, a barlang előtt megvársz bennünket, értetted?

Így titokban tarthatják Nellie előtt, ha találnak valamit.

Nellie sértett arcot vágott, aztán visszaejtette a napszemüveget az orrára.

– Értettem – dünnyögte semleges hangon.

Kelet felé indultak. Amikor elhaladtak az elsőtiszt mellett, Nellie megkérdezte tőle, hogy kaphatna-e
egy kötelet.

– Természetesen – válaszolta a tiszt. – Mire kellene?

– Őőő… kötélhúzásra – lódította Dan.

Az elsőtiszt felkacagott, és odaadta a kötelet Nellie-nek. A nevelőnő

a vállára vetette.

– Barlang, kötél. Nem is rossz ötlet – suttogta Amy, hogy Nellie ne hallja.

A sziget olyan kicsi volt, hogy tíz perc alatt elérték a keleti végét.

Maguk mögött hagyták az aranyló, parti homokot, és útjukat egy tengerbe lógó sziklanyelven
folytatták. Aztürpávég tenger – gondolta Amy. Milyen költői.

– A sziklák eddig tartanak, a barlangnak valahol ott kell lennie –

mutatott Dan előre. De hiába járták végig többször is a szakaszt, nem találták a barlang bejáratát. –
Bele kell gázolnunk a vízbe! Lehet, hogy a bejárat a víz felől nyílik. – Levette a pólóját, és a
hátizsákjával együtt a homokra dobta. Kivett belőle egy elemlámpát. Mindkét Cahill megtanulta már,
hogy az ember kulcskeresésre elemlámpa nélkül el se induljon.

Aztán

leült

az

egyik

szikla

szélére.

Feltette

búvárszemüveget, szájába illesztette a pipát, és belecsobbant a vízbe.

Amy és Nellie óvatosabban követte. A víz csak derékig ért, és olyan langyos volt, mint egy kellemes
fürdő, de a homokos tengerfenékből hegyes sziklák álltak ki, mintha létezésük legfőbb célja az lenne,
hogy kificamítsák az ember bokáját.

– Itt van! – kiáltott fel Dan.

A fiú egy sziklacsoport előtt állt, ami eltakarta előlük a part korábban látott részét. A barlang egy
természetes mélyedésben volt. A partról a sziklák nem látszódtak magasabbnak Dannél, de a tenger itt
gyorsan mélyült. A valóságban a sziklák még Nellie-nél is magasabbak voltak, és a víz a fiú derekáig
ért.
A lányok csatlakoztak a fiúhoz. A barlang egy kicsit szélesebb volt egy embernél, de ketten nem fértek
volna el egymás mellett. Éppen olyan magas volt, hogy Nellie-nek nem kellett görnyedve belépnie.
Dan kihalászott egy követ a tengerfenékről, és bedobta.

Csobbanást hallottak, ami azt jelentette, hogy nem ütközött falba.

– Egész hosszú – mondta Dan.

– Ta-dám! – akasztotta le a kötelet a válláról Nellie, és feltartotta.

A kötél végét Dan derekára hurkolták, aztán néhány méter után Amy következett. A maradék
összehurkolt kötél a nevelőnő kezében maradt.

– Ha tizenöt perc múlva nem jöttök vissza, útónotok megyek –

közölte Nellie.

Dan máris a barlangban volt.

– Cicuskám, cicc-cicc! Nyaú? Van itthon valaki?

– Várj! – szólt utána Amy. Visszafordult Nellie felé.

– Ha kétszer meghúzzuk, azt jelenti, rögtön szükségünk van rád.

Nellie bólintott. Néhány méterrel távolabb egy sziklának dőlt, és a kötél másik végét a saját derekára
hurkolta.

Amy néhány lépés után ismét megtorpant. Még egy lépés, és elnyeli a barlang sötétje. Óvatosan
szétnézett. Legutóbb, amikor egy kriptába kellett leereszkedniük, átsiklott a szeme egy fontos nyomon,
ami rögtön a bejáratnál volt, az egyik lépcsőn. Nem akarta elkövetni még egyszer ugyanezt a hibát.

– Dan! – suttogta halk, de sürgető hangon.

A lány a bejárat fölötti falat nézte.

Egy medve elnagyolt vonalakkal belevésett képét. A kép deréktól felfelé ábrázolta az állatot.
Mancsaiból hatalmas karmok meredeztek.

A Tomas család címere.

Nellie meghúzta a derekára csomózott kötelet. Tartani fog. Egyelőre minden békésnek tűnt, de tudta,
hogy a két kölyökkel ez csak múló állapot… Nézte, hogy a kezében tartott kötél lassan letekeredik.
Mielőtt elfogyott volna, megállt. Ez azt jelentette, hogy Amy és Dan is megállt.

Helyes – lehet, hogy hamarosan visszatérnek.

Vágyakozva nézett a parton hagyott hátizsákjára. Az iPodja is benne volt. Ha a fülében nem is, a
fejében mindig szólt a zene. A sziklának dőlve dúdolni kezdett.

– Miss Gomez!

Nellie majdnem beleesett a vízbe, de visszaszerezte egyensúlyát, ami a puha homokon nem is volt
olyan könnyű mutatvány.

Bárhol felismerte volna ezt a hangot. Halk és re-szelős, mintha alig használnák… Kalapáló szívvel
nézett jobbra, ahol a part és a víz közötti sziklákon meglátta a fekete ruhást.

Akiből most szürke ruhás lett.

Hosszú ujjú, szürke inget, szürke nadrágot és homlokába húzott szürke horgászkalapot viselt. Még a
napszemüvege is szürke volt.

Nellie kihúzta magát, egyenesen ránézett, és határozottan előreszegezte az állát.

– A francba, muszáj mindig rám hoznia a frászt?!

A fekete ruhás – aki most szürke ruhás volt – bekukucskált a barlangba.

– Halkabban! – morogta rekedten.

Nellie vállat vont. Mindig ideges volt a férfi közelében, amit most lazasággal próbált leplezni. –
Érezni fogom, ha elindulnak visszafelé. A kötél mozogni kezd.

Tetőtől talpig végigmérte a férfit.

– Úgy hallottam, hogy a szürke az idei év divatszíne.

– A szokásos ruházatom túlságosan feltűnő lenne itt – hangzott a válasz. – De nem erről szeretnék
beszélgetni. Az üzenete szerint hírei vannak a számomra.

– Igen – mondta Nellie. – El kellett árulnom nekik, hogy McIntyre-nek dolgozom.

A férfi hallgatott egy darabig.

– Ez fölöttébb sajnálatos – szólalt meg végül.

Hangja olyan hűvös volt, hogy a lány beleborzongott. Ne lássa rajtad, hogy tartasz tőle –
figyelmeztette magát.

– Könnyű ezt mondani! Maga csak messziről követi őket, a háttérben maradva, sohasem kell velük
beszélnie! Nekem azonban velük kell élnem. És fogalma sincs, mennyire nehéz ez…

A férfi felemelte a kezét.

– Kellőképpen honoráljuk az erőfeszítéseit.

Nellie szipogott egyet.

– Szóval a lényeg az, hogy nem bíznak bennem többé. De némely dolog egyszerűbbé vált így. Nem
fognak meglepődni, ha rajtakapnak, hogy McIntyre-rel kommunikálok. Természetesen magáról nem
tudnak.

És a többiről sem. Vagyis gyakorlatilag nem szegtem szerződést.

Büszke volt, amiért ez az utolsó mondat ilyen jól sikeredett. Sokat gyakorolta magában.

– Rendben – helyeselt a férfi. – De remélem, többször nem tér el a megállapodásunktól. Úgy tűnik,
megfejtették a legutóbbi üzenetet.

Segített nekik?

– Dehogy! Mondtam, hogy nem bíznak bennem. Különösen Amy nem. Meg sem említették.

A férfi Nellie-hez hajolt, és még jobban lehalkította a hangját.

– Ugye, nem kell külön hangsúlyoznom, milyen kulcsfontosságú napok következnek? A Madrigálok
nagyon idegesek a végső feladat miatt.

Nellie-n átcsapott a bűntudat hulláma. Hogyan tehetem ezt szegény gyerekekkel?

Most már nincs más választásod – válaszolt magának. Nem szállhatsz ki. És nagyon jól tudod, hogy
nem csak a pénz miatt.

– Nem adhatnának nekik még egy kis időt?! – könyörgött Nellie. –

Elvégre még csak gyerekek!

A férfi a fejét rázta.

– Túl nagy a tét.

Nellie gerincén hűvös bizsergés futott végig. Rá kellett jönnie, hogy ezt nem csak a beszélgetés miatt
érezte. Miközben társalogtak, megérkezett a dagály, és a víz a derekáig emelkedett. A barlang
bejáratára nézett. Már csak egy méter látszódott a nyílásából.

– Ki kell jönniük! – kiáltotta. Káromkodott egyet. Abban megegyeztek, milyen jelre kell Nellie-nek
bemennie, de abban nem, mikor kell kijönniük.

– Jobb, ha bemegyek… – fordult a szürke ruhás felé.

De a férfi addigra eltűnt.

Nem volt teljes sötétség a barlangban. Inkább a sötét egy világosabb árnyalata, ha létezik ilyen…

Dan haladt elöl. A bejáraton beszűrődő derengésben és az elemlámpa fényénél rücskös, sziklás
falakat láttak. Dan minden első vagy második lépésnél megállt, és körbepásztázott a zseblámpájával.

Lassan haladtok. Húsz lépés múlva elérték a barlang végét.

– Ennyi. Nincs tovább – fordult vissza.

Most már tudták, hogy a barlang mindössze tíz méter hosszú és öt méter széles. A bejárat és a
mennyezet irányában szűkült. Nem ágaztak el belőle oldaljáratok, és a falakban nem találtok
bemélyedéseket.

– Biztosan elmentünk mellette… – találgatta Amy.

– Honnan tudod, hogy jó helyen vagyunk? Lehet, hogy von itt egy másik barlang is.

– Tomas-címerrel a bejárata fölött?!

– Az biztos, hogy itt nem találunk macskákat – zárta le a vitát Dan.

– Nézzük meg a falakat – indítványozta Amy. Megfordultak, és lassan elindultak a barlang jobb oldali
fala mentén.

Dan óvatosan megérintette a sziklát. Érdes volt, talán gránit lehetett.

A barlang falát víz csapdosta. Nem nagy hullámok, csak hullámocskák, de már a gyerekek mellkasát
nyaldosták…
A mellkasukat?!

– A dagály! – kiáltott fel Dan. – Itt a dagály!

– Akkor igyekezzünk – szólt vissza Amy mogorván.

Néhány újabb lépést tettek. Dan megvilágította a barlang oldalát.

– Lassabban – intette Amy. – Négyzetméterenként haladj…

Tüzetesen végigvizsgálták a falat. Dan idegesen pislogott a vízre.

Aztán rájött, hol hibáztak. Eddig csak a víz fölött keresték!

– Jaj, ne! Mi van, ha a víz alatt van? – világított a vízbe.

Amy felnyögött.

– Apálykor kell visszajönnünk. Amíg a dagály elvonul, őrizni fogjuk a helyet. Nellie visszamehetne a
hajóhoz, és szólhatna, hogy mi itt maradunk, és…

Dan nem is figyelt rá.

– Fogd! – nyomta a markába a lámpát. – Világíts vele egyenesen oda! – fordította a fénycsóvát a
barlangfal és a tengerfenék találkozásához. Nem volt pontos, derékszögű találkozási pontjuk, mint egy
szoba falának és padozatának. Különböző méretű sziklák álltak ki a fenékből, és a falból is.

Nem igazán látott semmit. Sötét volt, hullámzott u víz, és a lámpafény táncolt rajta… De talán mégis
látott valamit, csak nem elég tisztán, és nem elég sokáig, hogy elérjen a tudatáig.

Megigazította a pipát és a szemüveget, és egy nagy levegővel lebukott. Félig úszott, félig mászott.
Tapogatni kezdte a víz alatti köveket, és megpróbálta felidézni, amit látott, vagy inkább látni vélt. Itt
volt? Vagy közelebb a falhoz?

Kidugta fejét a vízből, és kiköpte a pipát.

– Nem tudnád azt a lámpát egyenesen tartani?! Ha így táncoltatod, nem látok semmit!

– Én egyenesen tartom. A hullámok meg a tükröződés miatt tűnik úgy, hogy…

– A fénytörés miatt – pontosított Dan.

– Nem mindegy?! Dan, nem maradhatunk itt tovább!

A víz most már Amy mellkasáig ért, ami azt jelentette, hogy Dannek már az állát verdeste.
– Csak még egyszer lebukom, legfeljebb kétszer – makacskodott. –

Azt hiszem, megta…

De nem fejezte be a mondatot. Nem akarta elkiabálni. Visszatette a szemüveget, és ismét eltűnt a víz
alatt.

Sziklák. Nagyobb sziklák. Sziklák. A fal felé haladva mindegyiket megérintette, nehogy elmulasszon
valamit. Sziklák, apró kavicsok, sziklák…

Várjunk csak. Kavicsok? Köröskörül sehol másutt nem voltak apró kavicsok, csak baseball-labda
nagyságú kövek! Azok a kavicsok akkor…

Kibukkant a vízből.

– Add ide a lámpát! – szólt erőltetett nyugalommal.

– Találtál valamit?

– Ááá, semmit! – Arra a területre fordította a lámpát, ahol az előbb keresgélt. – Apám, miért nem
hoztunk magunkkal víz alatti lámpát!

Még egy utolsó pásztázás, lassan, négyzetméterenként…

– Ott van! Tartsd oda a lámpát, és el ne mozdítsd!

Újra lebukott. Nem apró kavicsok voltak. Két szikla közé beékelődött láncszemek. Két ujjal megfogta
a láncot, és meghúzta. De nem mozdult.

Dan a láncra tette a lábát, és kidugta a fejét a vízből. Most már tényleg majdnem ellepte. A víz az
állóig ért, és a hullámverés is erősödött a szűk barlangba beszorult víztömegtől.

– Dan! Ki kell jutnunk innen! – kiabálta Amy, és a feje fölé tartotta a lámpát, hogy minél messzebb
legyen a víztől.

– Találtam valamit! Itt van!

Ismét lebukott, és egyik kezével vadul rángatni kezdte a láncot. A másikkal a sziklákat próbálta
elgörgetni. Egyik sem mozdult. Stratégiát váltott, és két kézzel esett a szikláknak. Megmozdultak?

Amy megragadta a vállát, és felrántotta.

– Dan, gyere!

– Nem! – ellenkezett, és nyelt egy kis sós vizet, mert egy hullám átcsapott a pipán. Köpködött és
köhögött egy darabig, ahogy a tüdeje feszülni kezdett.
– Még egy utolsó próbálkozás! – lihegte, és újra lebukott.

Minden erejét összeszedve nekiveselkedett a sziklának. Végre megadta magát! A szikla megmoccant,
és a lánc kiszabadult!

Dan felállt, és a láncot kétszer a csuklója köré tekerte. Most már csak lábujjhegyen állva tudta kidugni
az orrát a vízből, a búvárpipa hasznavehetetlen lett. A hullámok mindig átcsaptak rajta. A barlangot
majdnem teljesen megtöltötte az óceán…

Amy hallgatott. Dan tudta, mit jelent ez. Ledermedt a pániktól.

– Úsznunk kell! – biztatta. – Gyere, nincs messze…

Amy eldobta a lámpát. A lámpa világítva merült le, és csak akkor aludt ki, mikor a fenékhez ért.

– DAN, AMY!

Nellie kiáltott a barlang bejárata felől. Hangja visszhangzott a falak között.

– Ki kell jönnötök! Háromra elkezdem húzni a kötelet – egy, kettő, HÁÁÁ-ROM!

Dan látta, hogy az előtte álló Amy hirtelen kirepül a vízből. Éppen akkor lökhette el magát, amikor
Nellie megrántotta a kötelet. Nővére beverte a fejét egy mennyezetről kiálló sziklába, aztán
visszazuhant Danre.

Amikor mindketten feljöttek a víz alól, Dan a nővérére nézett.

Homlokáról sötét csíkok futottak az arcára. Vér.

Sok vér.

– ÁLLJ! Nellie, ne húzd!

– Mi történt?

– Amy! Beverte a fejét a… – fuldokolni kezdett, mert egy hullám beterítette.

A lány alig állt a lábán, szemmel láthatóan nem volt magánál.

– Amy! – Dan megragadta a kötelet, és elkezdte maga felé húzni a nővérét. De Amy ellenállt. Dan
fellökte magát egy szippantásnyi levegőért, aztán Amyhez úszott. Amikor megpróbálta elkapni a lány
karját, kicsúszott a kezéből, és Amy rossz irányba, a barlang belseje felé kezdett támolyogni. Amikor
végre sikerült megragadnia, teljes erőből húzni kezdte.
– AMY! – kiáltotta. – ERRE!

A lány köhögött és prüszkölt; vizet nyelhetett. De legalább már hagyta magát megmenteni. Egyik
karjával Amyt tartotta, a másikkal evezett. Lábmunkája valahol a rugdosás és a biciklizés között volt,
amint megpróbált előrehaladni.

Soha nem félt még ennyire. Honnan jön ennyi vér? Kiabálni akart Nellie-nek, de csak egy „Nel”-re
futotta, mielőtt egy hullám beborította.

Azon küszködött, hogy Amy fejét a víz felett tartsa. Tüdeje égni kezdett. Megkísérelt levegőt venni
úgy, hogy mindketten a víz felett maradjanak. De amit beszippantott, inkább víz volt, mint levegő.

Fuldoklott. Amyt egyre kevésbé tudta megtartani. Kétségbeesetten próbálta magához szorítani
testvérét.

Nellie három ember erejével húzta maga felé őket. De még mindig nem voltak kint. Már ő is a
barlangban állt, néhány méterre a bejárattól.

Talán a súlyuk húzta egyre beljebb. A feje még kilátszott a vízből. De már csak alig.

Amy karja alá nyúlt.

– MENJ! – kiabálta.

Dan még jobban magához szorította Amyt. Nem tudta elengedni.

Egyetlen szörnyű másodpercig úgy tűnt, mintha Nellie és ő azért küzdenének, hogy kié legyen Amy.

– DAN! Bízd rám őt! Nyomás kifelé!

Dan kisodródott a barlangból a következő visszahúzódó hullámmal.

Egészen más világ fogadta.

Odakint ragyogott a nap, és lágyan hullámzott a víz. Kiváló strandidő volt. Dan tántorgott. Lábai
legalább annyira összekuszálódtak, mint a gondolatai. Mire valamennyire magához tért, Nellie is
kioldalazott Amyvel a barlangból. Nellie kivonszolta a lányt a partra, a meleg homokra fektette, és az
oldalára fordította.

– Lélegzik. – Látszott Nellie-n, hogy megkönnyebbült.

Dan térdre rogyott Amy háta mögött. A lány rémes köhögőrohamot kapott.
De öccse számára ez volt a legszebb zene, amit valaha hallott.

Amy megpróbált mondani valamit, de megint köhögni kezdett.

Nellie hátba veregette, Amy nagy nehezen levegőhöz jutott.

– Dan… Dan jól van? – kérdezte rekedten.

A gombóctól, ami egyszer csak megjelent a torkában, Dannek is köhögnie kellett. Most már kórusban
köhögtek és krákogtak, amíg a fiú el nem nevette magát. Talán könnyezett is egy kicsit, vagy csak a
sós víz csípte a szemét…

Nellie megrázta a fejét.

– Mi olyan vicces? Mindketten majdnem megfulladtatok?! – Amy a hátára fordult, és Danre nézett.

– Fúj – fintorodott el halvány mosollyal az arcán –, de rosszul nézel ki!

Amikor visszatértek a katamaránhoz, Nellie nem engedte az elsőtisztet Amy közelébe.

– De hát én tanultam elsősegélyt – erősködött a férfi.

– Én is – vágott vissza Nellie. – Nekem vöröskeresztes bizonyítványom is van, és magának?

Az elsőtiszt átnyújtotta az elsősegélykészletet.

Miután a vért letörölték Amy arcáról. Dan megnyugodott. Most már határozottan jobban nézett ki.
Leszámítva a bal halántéka fölött éktelenkedő tízcentis sebet.

– A fejsérülések mindig erősen véreznek, úgyhogy jóval rosszabbul néznek ki, mint amilyen súlyosak
– nyugtatta őket Nellie, majd kitisztította a vágást, ragtapasszal összehúzta, és végül gézzel bekötötte.

Ezután elhúzta párszor az ujját Amy szeme előtt, és néhány egyszerű

matematikai feladványt kérdezett tőle.

– Ha visszaérünk a hotelbe, megmutatunk egy orvosnak – jelentette ki. – Most pihenj!

Dan párnákból és törülközőkből ágyat rögtönzött a katamarán ponyváján Amynek.

Amy ragaszkodott hozzá, hogy semmi baja, és hogy nem akarja a többi utas túráját elrontani. De a
kapitány határozott volt. A hajó elindult az Oceanus felé, hogy Nellie minél előbb megmutathassa
védencét egy orvosnak.
Nellie elment az elsőtiszttel, hogy Amynek valami innivalót hozzon.

Dan letelepedett nővére mellé. A lába még most is remegett az ijedségtől, és a gyomra görcsben volt.

Különös – annyi veszélyes kalandon voltak túl, de egyik sem viselte meg ennyire őket. Amikor
meglátta a vért Amy arcán… A hőség ellenére is megborzongott.

Ha Nellie nem állt volna készenlétben, és ha… ha Amyvel valami rosszabb történik…

Nagyot nyelt, nem merte befejezni a gondolatot.

Komoly arccal a tenger felé fordult. Sok hajó volt aznap a vízen. Egy versenyszlup magas, fehér
vitorlákkal, egy szivárványos vitorlájú dingi, egy fekete, luxusjacht… Amikor egyik kezét a korlátra
fektette, valami megszúrta a csuklóját.

– Hé! – húzta fel a ruhaujját. – Ezt teljesen elfelejtettem!

A csuklójára tekert láncot eltakarta a ruhaujja.

– Mi az? – kérdezte izgatottan Amy.

Dan megfordult, hogy háttal legyen az utasoknak, és letekerte a láncot. Valami lógott rajta; egy néhány
centiméter hosszú, vékony, ívelt, hegyes tárgy. A szürke láncon és medálon látszott, hogy egykor sárga
volt.

– Arany – örvendezett Dan. – Az ezüst is kibírta volna, de minden mást elpusztított volna a sós víz.

– Egy cápafog? – érintette meg Amy a medált, mintha attól tartott volna, hogy megharapja.

Dan a fejét rázta.

– Nem. A cápafog háromszög alakú, és jóval laposabb. Ez inkább…

karomnak tűnik. Lehet madáré is.

– Jó nagy madár lehetett – csodálkozott Amy.

– Egy sasé vagy egy sólyomé.

– Vagy egy óriáscsirkéé – nevetgélt Amy.

Dan a nővérére meredt. Amy nem szokott viccelődni a kulcskereséssel. Lehet, hogy a fejsérülés
maradandó károsodást okozott?

Mintha olvasni tudna a gondolataiban, Amy megszólalt.

– Kicsit pürésedett az agyam. Ilyen egyszerű.

– Mármint az agyad?

– Nagyon vicces. Különben meg teljesen nyilvánvaló. Tomas-barlangban voltunk, nem?

Dan úgy érezte, mintha a fejében felkapcsolták volna a villanyt. Csak ne lenne Amy ennyire okos…

– Medvekarom! – szavalták kórusban.

Ian élesebbre állította a távcsövet.

– Valami van a kezében – mondta. – Csak nem tudom, mi. Valami hosszú és hegyes…

– Egy újabb agyar?! – kérdezte Natalie.

Anyja csuklójára pillantott. Isabel karkötőjéről aprólékosan megmunkált amulettek lógtak. Miért
hiszik azt az emberek, hogy ami sok, az mindig szebb is?

Az egyik amulett egy arany farkasagyar volt. Natalie-nek sejtelme sem volt, miért olyan fontos ez,
csak annyit tudott, hogy kapcsolatban áll a kulcsvadászattal, és hogy Isabel biztos benne, több ehhez
hasonló medál is létezik.

A Kabra család jachtján voltak, a Hajló uncián. Natalie imádta a karcsú, fekete hajót, különösen a
neve állt közel a szívéhez. A névadás módja Isabel ötlete volt, de Natalie-re és Ianre bízta a
kivitelezést. A gyerekek az internet anagrammakeresőjével megtalálták a tökéletes nevet. A Hajló
uncia a Lucián hajó anagrammája volt.

– Bármi is az, megtalálták – jelentette komoran Isabel. Leeresztette a távcsövet, és Ianre meredt.
Nézése, mint a lézersugár.

– Mióta tudjuk, hogy a barlang Tomas-terület? És hányszor kutattad már át?

Ian hebegett valamit. Natalie idegesen kapkodta a fejét Ian és Isabel között.

– Lehet, hogy azelőtt nem volt ott. Besodorták a hullámok, vagy valaki… őőő… becsempészte…
mostanában – próbálkozott a lány.

Aztán meghunyászkodott Isabel megsemmisítő tekintete előtt.

– Ne merészeld mentegetni Iant! – förmedt rá Isabel. – Azok a hátulgombolósok már megint legyőztek
benneteket.

Isabel gázt adott, és a hajó előreugrott.

– Figyelmeztetlek mindkettőtöket! Ez volt az utolsó alkalom…

Natalie tudta, hogy a külvilág szemében neki és Iannek aranyélete van.

Mindenük megvolt: pénzük, helyes pofikájuk, intelligenciájuk. Csak Isabel közelében érezte úgy
Natalie, hogy bizonytalanná válik, és retteg, hogy hibázik.

Különösen mostanában. Nem volt könnyű egy olyan anyával, akinek az öltözéke mindig tökéletes, a
frizurája kifogástalan, és aki úgy jár-kel a világban, mintha az övé lenne, ami nem is áll olyan távol a
valóságtól.

Natalie egyedül állt a hajóorrban, és igyekezett összeszedni magát.

Anyjával akkor bírt a legnehezebben, amikor Danról és Amyről volt szó. Ők mindig kicsapják nála a
biztosítékot. Miért köpnek bele állandóan a családja levesébe?

A Kabráknak kell megnyerniük a versenyt, ez világos. Melyik ág lenne képes ekkora hatalommal és
felelősséggel bánni? A súlyzófejű

Holtok? A sekélyes, médiabolond Wizardok? Vagy a mafla Alistair Oh meg a vén nagybátyja?

Mindegyikük tökéletes csőd lenne a Cahill család fejeként.

A kulcskeresés kezdete óta Ian és Natalie mindent beleadott, néha még egymással is versenyeztek
anyjuk elismeréséért. De Amy és Dan időről időre legyőzte őket.

Hogyan lehetséges ez? Hisz csak nagy senkik! Se család, se hatalom, se személyzet (leszámítva azt a
kattant nevelőnőt) nem áll mögöttük.

Hogyan járhatnak mégis túl az eszükön?

Az egészben az volt a legrosszabb, hogy az anyja már nem hitt Natalie-ben. És Ianben sem.
Oroszországi baklövésük óta anyjuk átvette az irányítást, és semmi sem volt elég jó, amit tettek.
Natalie megborzongott, pedig hétágra sütött a nap. A hangárban történtek nemcsak az álmaiban
kísértették, de reggel sem hagyták nyugodni. A propeller pörögni kezdett, először lassan, aztán egyre
gyorsabban, végül egy halálos folttá mosódott össze… a székhez kötözött fiút pedig egyre közelebb
tolják hozzá…

Natalie összeszorította a szemhéját, de a képek tovább kínozták.

Nem hagyta volna.

Megállította volna a propellert. Az utolsó percben.

Nem akarta megölni őket. Legalábbis így nem.

Natalie és Ian többször próbálta megállítani Amyt és Dant a legkevésbé sem őőő… szalonképes
módszerekkel. Akcióikat mindig úgy tervezték, hogy azok végeredményét ne kelljen látniuk. Ami azt
jelentette, hogy Natalie-nek, ha nem akart – és általában nem akart –, nem kellett szembesülnie tetteik
rémes következményeivel. Elegendő

volt, ha a lényegre koncentrál, arra, hogy Amy és Dan végleg eltűnjön a színről.

Amikor Isabel átvette az irányítást, tervei meglehetősen egy rugóra jártak: mérges kígyók a bányában,
tűz Indonéziában. Ha ezek az akciók sikerülnek, a Kabráknak nem kellett volna látniuk a gyerekek
végzetét.

Az ausztráliai cápakaland más ügy volt, de Natalie abból szerencsére kimaradt. Vagyis kényelmesen
szemet hunyhatott minden szörnyűség fölött.

Egészen a propeller halálos pörgéséig.

A feje fölött köröző sirály éles hangot hallatott, mintha nevetne…

olyan volt, mint álmában a kacagás.

Natalie levegő után kapott, és kinyitotta a szemét. Most döbbent rá, hogy álmában Isabel nevetését
hallotta.

Anyja annyira szívtelen és kegyetlen, hogy a Cahillek fájdalmas és erőszakos halálán képes lenne
nevetni? Ezt üzente volna az álom?

Nem!

Ő tökéletes! Vagy legalábbis senkinél nem rosszabb! És senki sem érti meg őt rajtam kívül. Még
Ian sem. Néha egy kicsit túl nagyok az elvárásai, de csak azért, mert annyira eltökélt. Előre
megmondta – az emberek nem szeretik, ha egy nőnek túl nagy hatalom van a kezében…

Natalie tudta, hogy Iannek is vannak kétségei az anyját illetően.

Apró jelek utaltak erre: sokszor kerülte anyja pillantását, és előfordult, hogy megjegyzéseket tett rá a
bajusza alatt. Lehet, hogy ebben nem volt semmi meglepő. Elvégre Isabel utasítására ő kapcsolta be a
propellert.

De mit jelenthet az álombéli nevetés?

Natalie kétségbeesve kutatott válasz után. Arra utalhat, hogy… én nem is tudom, de lennie kell
valami más magyarázatnak, és…

Váratlanul felemelte a fejét, és felnevetett.

Csak vicc volt az egész! Egyszerűen csak rájuk akart ijeszteni! Ezt jelenti az álmom… az a
nevetés… hogy csak viccelt! Nem lett volna rá képes, hogy így végezzen velük…

A megkönnyebbüléstől lebegve lesétált a kabinjába. Itt az ideje, hogy kihajítsa a hajószekrényből a

legutóbbi divatszezon ruháit.

– EH HUHE!

Nem könnyű úgy beszélni, hogy a szádban egy óriási sajtburger van.

Dan mindössze annyit szeretett volna közölni, hogy „ez szuper!”. De a szavaknak egy nagy szelet
húson és két sajton kellett átvergődniük.

Nellie mindent megszervezett. Az üdülőorvos a hotelben várta őket.

Amynek egy kis zúzódáson, felrepedt bőrön és enyhe agyrázkódáson kívül nem volt egyéb baja.
Miután újrakötötte a sebet, az orvos a nap hátralévő részére pihenést javasolt neki.

Nellie a szobaszolgálatot is felhívta. Amikor visszatértek a szobájukba, hamburgerek és tejes shake-

ek terülj-terülj asztalkája várta őket. Dan nem tudta, mit gondoljon. Ha a lány az ellenséges csapatban
játszik, akkor megint öngólt rúgott.

A hotel előtt taxi várta őket, mert a Cahillek úgy döntöttek, Jamaicába látogatnak.

Miután teleették magukat. Dan a taxihoz cipelte a csomagokat és a macskahordozót, amíg Nellie
kijelentkezett a hotelből. Amikor a taxis kinyitotta a csomagtartót, Dan a tarkóján érezte valaki
tekintetét.
Megfordult, és szétnézett.

A hotel széles udvarán őrült színekben pompáztak a virágzó murvafürtbokrok – rózsaszínben,

vörösben, és a narancssárga különleges árnyalatában. Egészen szép látvány – legalábbis annak, aki
bukik az ilyesmire.

Dan a bokrokat bámulta.

Senki. Már majdnem visszafordult, amikor meglátta a bokor alól figyelő szempárt.

Egy zöld szempárt.

Zöld macskaszemek.

Eldobta a hátizsákját, és futni kezdett.

– Hé, te meg hová rohansz?! – kiáltott utána Amy.

– Egy macska! – kiáltott vissza a fiú.

– Dan, várj!

Hiába. Dan üldözni kezdte, de annak esze ágában sem volt megállni.

A macska egy boltokkal övezett útra vezette, egyre messzebb a hoteltől. Amikor beszaladt egy ház
mögé, a fiú elvesztette szem elől.

Lihegve kutyagolt utána. A rikító, trópusi színekre pingált faházak szélcsengőikkel és tornácaikkal
nagyon turistacsalogatók voltak.

Legalábbis, ami az utcafrontjukat illeti.

De a házak mögött a szemeteskukák és konténerek világa kezdődött.

A macskák birodalma.

Mire Dan húsz perc múlva visszaért a hotel elé, Amy már pánikban volt, Nellie meg őrjöngött. Az
volt az igazság, hogy előbb hallotta, mint látta őket.

– Nem rohanhatsz el csak így!

– Hol voltál?

– Megpróbáltam…

– Mit csináltál?!

– Én csak…

– Mégis, mit képzelsz te?!

– Azt gondoltam, hogy…

Nellie két ujját a szájába téve éleset füttyentett.

– Nincs erre időnk! – kiáltotta. – Majd elmondod az autóban!

Betuszkolta a gyerekeket a kocsiba, és Dan hátizsákját a fiú ölébe vágta.

– Aú! – jajdult fel Dan. Rövidnadrágban volt, és a hátizsák a csupasz combjának csapódott. –
Tudjátok, mi az igazi fájdalom? Ha a naptól égett bőrödet megkarmolja egy macska.

– Ez nem egy akármilyen macska volt – próbálta Dan megmagyarázni váratlan eltűnését. – Egy kalikó
macska. Meg akartam fogni, de szétkarmolta a bőröm, és eltűnt.

Megsimogatta az egyik karmolást.

– Azt hiszem, maradnunk kellene. Még nem göngyölítettük fel a macskaügyet, és Hamilton azt
mondta…

– Csak azt tudnám, mi köze lehet egy macskának… Ó! – Amy egy pillanatra elhallgatott, aztán kitört
belőle a röhögés.

– Elárulnád, mi olyan vicces? – sértődött meg Dan.

Amy nem válaszolt. Vagy pontosabban nem tudott válaszolni. Dan először zavartan, aztán egyre
dühösebben nézte.

– Amy! – kiáltott rá türelmetlenül. Nem jó érzés nézni valakit, aki rajtad röhög.

Amikor ismét levegőt kapott, Amy megtörölte a szemét.

– Jack Rackham – bökte ki végre. – A kalóz. Errefelé portyázott egy ideig, aztán Anne Bonny
csatlakozott hozzá. Nem emlékszel?

– És?
– Na, ezt az ürgét úgy is hívták, hogy… – Amyből ismét kitört a nevetés, de az öccse olyan csúnyán
nézett rá, hogy most gyorsabban összeszedte magát.

– Szóval a beceneve… – vihogott Amy. – Kalikó Jack volt!

– Kalikó Jack?

Amy nevetésrohama egy utolsó kuncogássorozattal elmúlt.

– Hamilton nem egy kalikó macskáról, hanem Kalikó Jackről beszélt, csak félreértetted!

– Felfogtam, nem kell megmagyaráznod.

Dan arca a futástól és a naptól már így is eléggé kipirult, de érezte, hogy most még vörösebb lett.

Ideje volt témát váltani.

– Nellie, nincs nálad egy kis sebkenőcs?

Amikor elindultak, egyikük sem vette észre a fekete furgont, ami a nyomukba eredt.

Nem beszélve a diszkrét, szürke személygépkocsiról, ami mindkettőt követte…

Jamaicában, a Montego Bay reptéren Nellie kocsit bérelt, aztán kerestek egy hotelt. Helyi idő szerint
még csak este nyolc óra volt, de mindannyian nagyon kimerültek. Dan ruhában aludt el.

Másnap, reggeli után, a kis csapat Amy vezetésével kocsiba szállt.

– Kingstonba! – adta ki a parancsot a lány.

– Bocs, nem értettem jól! – horkantott fel Nellie. A slusszkulcsot már bedugta, de nem fordította el. –
Nekem jobban tetszett volna, ha azt mondod: „Nellie, kedves, volnál olyan jó, és elvinnél bennünket
Kingstonba, ha szépen megkérlek?” Erre én azt feleltem volna:

„Természetesen, Amy, nagyon jó ötlet. Imádok ilyen kivételes kölykökkel együtt dolgozni.”

Amy már majdnem kuncogni kezdett, de akkor eszébe jutott, hogy Nellie-vel továbbra is tartania kell
a két lépés távolságot. Biztos valami tudatalatti dolog… – tűnődött. Azt akarom érezni, mintha
minden a régi lenne újra…

– Sietünk – válaszolt röviden Amy.

– Elárulnád, mikor nem sietünk?! – morogta Nellie.

Montego Baytől Kingstonig hosszú volt az út. A hotel recepciósa előre megmondta: közel négy óra.

Amynek sok megbeszélnivalója lett volna az öccsével, de nem akarta, hogy Nellie is hallja.

– Tedd be a fülhallgatód, és tekerd teljes hangerőre a zenét! –

javasolta a lány.

Nellie sóhajtott egyet, de engedelmeskedett. Amy átmászott a hátsó ülésre. Mivel látta, hogy a
nevelőnő a visszapillantó tükörből kukucskál, kezével eltakarta a száját.

– Olvastam egy nagyon izgalmas könyvet, az a címe, hogy A kalózok általános históriája – suttogta
Dan fülébe. – Tudod, a „história”

régiesen azt jelenti, hogy „történelem”, és…

– Amy…

– Takard el a szád te is!

Dan Nellie tarkójára pillantott, aztán engedelmeskedett.

– Alig nyolc órát voltunk a Bahamákon. Ennek az időnek az egyik felét a hajón, a másikat az orvosnál
töltötted. Elárulnád, mikor volt időd könyvet venni?

– Nem vettem. Letöltöttem az Oceanus honlapjáról, és idefelé jövet elolvastam a gépen.

– Az egészet?

– Ugyan már, ne bomolj! Csak az Anne Bonnyról és Jack Rackhamről szóló részt. A lényeg, hogy a
könyvet egy bizonyos Charles Johnson kapitány írta. Az emberek azt gondolják, ez egy álnév, és
valójában Daniel Defoe munkája. Tudod, aki a Robinson Crusoe- t írta.

– Igen, ezt speciel tudtam. Pedig nem mindenki két lábon járó lexikon, mint te.

Amy meg sem hallotta az utolsó megjegyzést. Folytatta.

– Anne Bonny csatlakozott Rackham csapatához. Férfinak öltözött, megtanult vívni, hajózni, és a többi
macsó dolgot. Kalikó Jack kivételével senki sem sejtette a hajón, hogy ő valójában nő.

– Izgi.

– Kubában gyereket szült, de mivel folytatni akarta a kalózkodást, a bébit otthagyta egy nevelőnőnél.
Azután újabb kalóz csatlakozott hozzájuk, akiről szintén kiderült, hogy nő! Mary Readnek hívták.

– Ez olyan illúzióromboló! Most kiderül, hogy a kalózok voltaképpen egy lányosztály voltak?
Amy a fejét rázta.

– Talán csak ez a két női kalóz volt az egész történelemben. A sors fintora, hogy ugyanazon a hajón
kötöttek ki. És feltehetőleg kiváló harcosok voltak, néhány férfinál is jobbak.

Amy szünetet tartott. Biztosan jól megértették volna magukat Nellie-vel…

– Miután Kalikó Jack hajóját elfogta a Brit Hadiflotta, az egész legénységet bíróság elé állították.
Mindannyiukat bűnösnek találták, és akasztásra ítélték. Anne és Mary az utolsó pillanatban
bejelentették a bíróságnak, hogy gyermeket várnak. Mivel törvényellenes lett volna felakasztani egy
várandós anyát, börtönbe küldték őket, és…

– Hadd találgassak! A börtön Kingstonban van!

– Nem – felelte Amy. – Már nem létezik.

– Akkor minek megyünk Kingstonba? Rettenetesen messze van!

– A börtön Spanish Townban állt. Jamaica egykori fővárosában.

Aztán, amikor Kingstont tették meg fővárosnak, minden hivatalos iratot átköltöztettek oda. Ezért
megyünk Kingstonba. Hogy megtaláljuk a tárgyalással kapcsolatos iratokat.

– Értem – mondta Dan. – De nem felejtettél el valamit?

– Mit?

– Ezt – tapogatta meg Dan a mellkasát.

Amy tudta, hogy az „ez” a medvekarmot jelenti, amit Dan a nyakában hordott, és amiről Nellie
remélhetőleg nem tudott.

– Még nem tudjuk, hogy jön a képbe – folytatta Dan. – Lehet, hogy az egyik kalóz Tomas volt. A
hajózás, a csihi-puhi meg az árbocmászás az ő asztaluk. Arról nem is beszélve, hogy egy Tomas-
barlangban találtuk. Csak az a baj, hogy a nyom nem vezet tovább. Mintha zsákutca lenne.

Amy felsóhajtott.

– Én is aggódom emiatt. Az lesz a vége, hogy mehetünk vissza a Bahamákra, ahol tovább
szaglászhatunk. De a portré, Anne Bonny nevével a hátoldalán, szintén egy nyom, és róla tudjuk, hogy
Jamaicában járt.

Amy kivette a hátizsákjából a miniatúrát. Mindketten fölé hajoltak.

Jó alaposan megnézték a nagy, zöld szemeket és a fitos orrot.

Szakasztott Hope.

Ismét megdöbbentek, hogy a képen látható nő mennyire hasonlít édesanyjukra, Hope Cahillre.

Rossz helyen voltak. Előfordult már ilyen a kulcsvadászat során.

Nellie leparkolt a kingstoni levéltár előtt. Néhány perc múlva Dan és Amy megtudták a portástól,
hogy vissza kell menniük Spanish Townba, a Jamaicai Archívumba. Szerencsére Spanish Town nem
esett messze Kingstontól.

Spanish Town főtere gyarmati épületeivel és karcsú pálmafáival meglehetősen impozáns látványt
nyújtott. A Jamaicai Archívum egy modern, kétemeletes téglaépületben kapott helyet rögtön a tér
mögött.

A kutatóteremben Amy kitöltötte a kérőlapot. Jack Rackham, Anne Bonny és Mary Read
tárgyalásának jegyzőkönyvét szerette volna kikérni.

Leadta a kérőlapot az irattárosnak, egy magas, sportos fiatalembernek, akit a névtáblája szerint
Lesternek hívtak.

Lester Nellie-re bámult. Szemmel láthatóan rabul ejtette a lány orrkarikája. De Nellie a fülhallgató
vezetékének kicsomózásával volt elfoglalva, és mindebből semmit sem vett észre.

A férfi csak aztán pillantott a kérőlapra.

– Ó, már megint ez az akta! Ti, amerikaiak, nagyon érdeklődtök a kalózok iránt!

Amy meglepődött.

– Valaki más is kikérte az aktát mostanában?

– Nem egészen mostanában. A bejegyzés szerint a múlt évben.

Amy a homlokát ráncolta. Tehát Grace halála előtt. Azelőtt, hogy az őrült kulcsvadászat kezdetét vette
volna. De ez még nem zárja ki, hogy nem egy Cahill volt…

– Láttátok A Karib-tenger kalózai című filmet? – érdeklődött Lester.

– A film készítői ide küldtek egy kutatót, aki átnézte az összes, kalózokkal kapcsolatos anyagunkat.
– Felhasználtak belőlük valamit? – tudakolta Dan izgatottan.

– Persze, fiatalember – mosolyodott el a férfi. Amy szerint ez egy nagyon szép mosoly volt. A férfi
egész arcát betöltötte. Nemcsak a szájával, az arcával és a szemével is mosolygott. – Tudjátok,
amikor Kalikó Jacket felakasztották, és testét egy szűk vasketrecbe préselték, a ketrecet kiakasztották
a kingstoni kikötő bejáratánál, hogy oszladozó teteme elrettentésül szolgáljon a többi kalóznak.

– De undorító! – fintorgott Amy.

– De klassz! – lelkesedett Dan.

Lester felkacagott.

– A forgatókönyvíró az esetet egy kicsit átírta. A filmben a kalózok teste nem vasketrecben, hanem
kötélen lóg. De az ötletet innen szedték.

A férfi felállt, és a polcokhoz sétált. Néhány perc múlva egy irattartóval tért vissza. Nellie elindult
egy ablak mellett álló szék felé.

Lester megint bámulni kezdte.

– Szükségem lenne egy útlevélre vagy egy jogosítványra, amíg az akta nálatok van – mondta.

Dan Nellie-hez sétált, és elkérte tőle a jogosítványát. Lester Nellie-re nézett, majd a jogosítványon
lévő fotóra, aztán megint rá. Láthatóan elégedett volt. A jogosítványt berakta egy fakkba a háta
mögött, aztán átnyújtotta Amynek az aktát.

Nellie elszunyókált az ablak melletti széken. Amy és Dan leültek egy közeli asztal mellé, szétosztották
egymás között az anyagot, és elkezdték átfésülni. Pontosabban Amy kezdte el átnézni, mert az öccse
leragadt a bomló hullánál.

– Gondolod, hogy kukacok is voltak benne? – kérdezte. – A trópusokon vagyunk, biztos csak úgy
nyüzsögtek benne…

De Amy nem figyelt rá.

– Dan, ezt hallgasd meg! A fickó, aki Anne Bonny és Mary Read ellen tanúskodott, azt állította, hogy
„férfiruhát viseltek, nadrágot hordtak, és fejüket kendőbe bugyolálták”. Aztán így folytatta: „Az
egyetlen jel, ami asszonyvoltukra utalt volt, az ő igen tekintélyes kebelnagyságuk vala.”

– A mellük buktatta le őket – kuncogott Dan. – De mi történt velük?

Egész életüket börtönben töltötték?

– Mary Read néhány hónap múlva meghalt a rács mögött – folytatta Amy. – De senki sem tudja, mi
történt Anne-nel. Némelyek úgy sejtik, hogy az apja, aki egy dél-karolinai fejes volt, kiszabadította őt
a börtönből, és élete további részét álnéven élte le.

Dan halkan felhorkant.

– Nagyon cahillesen hangzik.

– Tényleg nagyon érdekes a téma, de nincs semmi az egész sztoriban, ami kulcsra utalna. – Dan
papírjai felé biccentett: – Te mit találtál?

– Semmit, csak egy hosszú listát. Elkezdtem olvasni, de ezek csak holmik.

Amy maga elé húzta a papírt, és majdnem szívszélhűdést kapott.

– Dan, van neked fogalmad arról, mi ez?! Ez Rackham hajójának rakományjegyzéke!

– Csúcs! Csak tudnám, mi az! – tette hozzá valamivel később.

Amy még ahhoz is túl izgatott volt, hogy elkezdje forgatni a szemét.

– Ez egy lista azokról a dolgokról, amit Rackham hajójával együtt lefoglaltak. A törvény szerint
minden hajónak rendelkeznie kell egy rakományjegyzékkel.

– Még a kalózhajóknak is? Ha nagy ívben tettek a törvényre, gondolod, hogy foglalkoztak ilyesmivel?

– Az az igazság, hogy a kalózhajók még a rendes hajóknál is jobban ügyeltek erre. A zsákmányt
minden út végén szétosztották, és mindenki meg akarta kapni a jussát. Ezért nagyon szigorúan
könyveltek. Amikor a fedélzetmester elkészítette a rakományjegyzéket, akkor tanúk előtt csinálta, meg
amit csak akarsz! Ez is a kalóz becsületkódexhez tartozott, és büszkék voltak rá!

A William rakományjegyzéke elképesztően gazdag és változatos volt. A hajó mindent szállított, ami a
tengeri élethez szükséges. Először is ételt és italt, ami szárított halat, sózott húst, kétszersültet,
szárított babot, sót, rumot, bort és élő csirkéket, valamint teknősöket jelentett, amiket út közben
levágtak. Fatálakról ettek, és bőrflaskákból ittak. De nem nélkülözhették a szerszámokat és a
fegyvereket sem: a baltákat, a vésőket, a kalapácsokat, az ásókat, a hálókat, a horgászfelszereléseket,
a késeket, a szablyákat, a pisztolyokat, a muskétákat, a lőport, a golyókat, az ágyúkat és az
ágyúgolyókat, továbbá a bőrmellényt a kisebb, és a páncélinget a nagyobb harcokhoz. Vittek magukkal
függőágyakat, köteleket, pergament, lámpákat, tűket, vödröket, kancsókat, kötszereket és
orvosságokat. De a szórakozásról sem feledkeztek meg: volt velük hegedű, furulya, harmonika;
dámajáték, sakk, kártya és kocka.

Aztán ott volt még Kalikó Jack híres, halálfejes-lábszárcsontos kalózzászlója. Egy macska az egerek
és a patkányok ellen és – egy papagáj!

– És hol van az aranydublon? – kérdezte Dan. – Azt hittem, hogy a kalózhajók raktere mindig
aranydublonnal volt tele!
Amy átlapozta a rakományjegyzéket, és megtalálta, amit keresett: a más hajókról elorzott javak
listáját.

– Itt van az aranyad – siklott végig az ujja az oldalon. – Fürödni azért nem fürödhettek benne, de ez
egy szlúp volt. Könnyű és jól irányítható, viszont nem szállíthattál rajta annyi árut, mint egy nagyobb,
nehezebb hajón.

A lista ettől eltekintve igen meggyőző volt.

24 vég selyem

15 vég gyapjú, madrasz és kalikó szövet

6 ezüsttál

6 ezüstserleg

2 tucat ezüstkanál

4 ónflaska

8 ezüsttál

1 ezüst teáskészlet

1 ón kávéskészlet

4 zsák ezüstpénz

2 zsák aranypénz

1 bőrerszény 98 gyönggyel

2 aranygyűrű, sima

1 aranygyűrű, faragott

7 aranylánc

1 medál, oroszlánfej, rubintszemekkel

1 ezüst holdmedál

1 kámea melltű, ónix

1 faragott aranykereszt
2 sima aranykereszt
1 kígyó medalion, faragott, zöld kővel

1 virágos medalion, arany, zafír

2 bross, arany, gyémánt

3 bross, ezüst, faragott

3 ezüst bumótszelence, ezüst

2 bumótszelence, ezüstberakásos

2 ezüstnyelű tükör

2 elefántcsont fésű

4 teknőspáncél fésű

1 elefántcsont nyelű tükör

2 ezüst hajtű gyöngyökkel

1 arany hajtű, sima

10 láda dohány

10 hordó cukor

3 zsák bors

2 zsák szerecsendió

1 zsák szerecsendió-virág

14 őzbőr

6 bölénybőr

1 láda hódprém

3 aranyozott karom, párduc, medve, sólyom

1 faragott bálnacsont

szarvasagancsok
állkapcsok fogakkal, bölény, cibetmacska, farkas 2 tucat pávafarktoll

8 strucctoll
26 pulykatoll
6 nagy kagyló

1 ezüstláda, kicsi, faragott

3 faláda, nagy, rézerősítéssel

4 tucat pipa, agyag

Amy ujja öntudatlanul elkezdett visszafelé vándorolni a listán.

Mintha láthatatlan antennája nőtt volna, ami minden kulcsvadászattal kapcsolatos dolgot jelez.

– Dan, ezt figyeld! „Három aranyozott karom, párduc, medve, sólyom.”

Dan vigyorgott, és megveregette a mellkasát, ott, ahol a medvekarom biztonságban lógott az inge
mögött.

– Ez az! – büszkélkedett. – Ez bizonyítja, hogy Kalikó Jack és Anne Mittudoménki is tudott erről.

De Amy ismét belefeledkezett a rakományjegyzékbe.

– „Állkapcsok fogakkal, bölény, macskamedve, farkas” – olvasta hangosan. – Farkas, Dan! A Janus-
szimbólum!

Dan kételkedve nézett rá.

– Nem gondolod, hogy ez egy kicsit túlzás? Ennyi erővel a macskamedvét is megfejthetnénk. A medve
a Tomasok-szimbóluma, és végtére Hamilton egy macskát emlegetett. Létezik olyan élőlény, hogy
kalikó macskamedve?

Amy felhorkant.

– Ha van is, én nem hallottam róla.

Egy farkasállkapocs mint Janus-szimbólum? Lehet, hogy Dannek igaza van, és tényleg erőltetett egy
kicsit. Elégedjenek meg annyival, hogy a medvekaromnak tényleg köze van Anne Bonnyhoz.

– Várj csak! – bámult a lapra a fiú. – Visszaszívom, amit mondtam.

A rakománylista egyik sorára bökött.

„1 kígyó medalion, faragott, zöld kővel.”

– Kígyó? – kérdezte Amy. – Mint a Lucianek jelképe?

– Nem.

– Honnan vagy benne ennyire biztos?

– Mert… – vakarta meg a fejét önelégülten. – Mert erről tudjuk, hol van…

Amy tanácstalanul meredt rá. Dan néhány percig tovább kínozta hallgatásával, aztán végre kibökte: –
Most is rajtad van, miközben beszélünk.

Amy megdöbbenve a nyakához kapott.

Grace nyaklánca!

Amy levette, hogy jobban megvizsgálhassák. Alakja egy lekerekített sarkú négyszögre hasonlított. A
jade egyik oldalára egy sárkányt véstek, a másik oldala a rézsútos szélektől eltekintve sima volt.

Dan vigyorgott.

– Kígyó egyenlő sárkány, zöld kő egyenlő zöld jáde. Faragott medalion egyenlő faragott medalion.
Igazam van, vagy igazam van?

Amy csukott szemmel az agyában formálódó gondolatra koncentrált.

– Rendben, tegyük fel, hogy Anne Bonny tényleg Cahill volt, ez nem is annyira elképzelhetetlen.
Először is, Írországban született, a Cahillek ősi fészkében. Aztán itt van ez a portré. – Nem kellett
tovább ragoznia, Dan tudta, hogy a portré és anyja kísérteties hasonlóságára utal. – Egy olyan korban
éltek, amikor a nőknek alig voltak jogaik. Egy csomó dolgot nem tehettek meg, amit a férfiak igen.
Például nem utazhattak.

Amikor tudomást szerzett a kulcsokról, férfinak adva ki magát kalóznak állt, mert azt gondolta, ez a
legjobb módja, hogy megtalálja őket.

Amikor kinyitotta a szemét. Dan figyelő arcát látta maga előtt.

– Vagy hogy elrejtse őket – szólalt meg a fiú. – Sárkányos medalion, medvekarom… Ez azt jelenti,
hogy mégis igazad lehet a farkast illetően.

Amy ismét átfutotta a listát.

– De nincs semmi, ami kígyóval kapcsolatos – jegyezte meg csalódottan.

Dan nyugodtan folytatta.

– Az nem számít. Lehet, hogy még nem találta meg a kígyót. Vagy megtalálta, csak elrejtette. –
Összeráncolta a homlokát. – A problémánk azonban még mindig ugyanaz. Van egy Ekat-szimbólumunk
és egy Tomas-jelképünk. De mihez kezdjünk velük? És hol folytassuk a nyomozást?
– Ez egyszerű. Kövessük Anne nyomát! – javasolta Amy, és nagyon szeretett volna annyira biztos
lenni a dolgában, amilyennek hangzott.

Az igazság azonban az volt, hogy jobb ötlet nem jutott az eszébe. – A börtön már nincs meg, de talán
szétnézhetnénk a helyén. Itt van Spanish Townban. Lehet, hogy találunk egy emléktáblát, vagy
ilyesmit.

Miután lefénymásolták a dokumentumot, odaadták az aktát Lesternek, aki visszaszolgáltatta Nellie

jogosítványát.

Nyakláncaikat babrálva elindultak a nevelőnőjük felé, hogy felébresszék.

Amy a jádesárkányt piszkálta. Dan az aranyozott medvekarmot.

Nellie azt érezte, hogy valaki követi.

Az archívum parkolójából visszapillantott a válla fölött.

Igaza volt. De abban a pillanatban megnyugodott. Csak Lester volt az.

– Ne haragudj, velem jönnél egy kicsit?

Nellie megtorpant, és a férfira nézett. Annyira elfárasztotta a vezetés, hogy eddig szinte észre sem
vette a fiatalembert.

Magas volt, izmos, és rövid ujjú inge nagyon jól állt rajta. Ráadásul olyan cuki volt a jamaicai
akcentusa… Csinos példány, ismerte el Nellie.

– Most nem érek rá – bökött állával a gyerekek felé.

– De… – mosolyodott el, és kacéran oldalra biccentette a fejét –

…esetleg később?

Dan úgy tett, mintha ledugná a torkába az ujját.

– Attól tartok, nem tudok annyit várni – mondta határozottan.

– Azt mondtam volna, hogy később? Igazad van. Minden jónak megvan a maga ideje! – hunyorgott
sejtelmesen Nellie.
– Félreértesz, nővérkém! – tartotta fel a karját a férfi. – Azért kell velem jönnöd, mert valaki beszélni
szeretne veled.

Nellie a homlokát ráncolta. Ki a csuda lehet? McIntyre vagy… az a másik? Ők inkább felhívnának,
vagy e-mailt írnának, semmiképpen sem küldenének üzenetet mással…

Zavarát határozottsággal próbálta leplezni.

– Ha beszélni akar velem, jöjjön ide, ahogy te is idejöttél. Nem fogok egy ismeretlennel egy
ismeretlenhez egy ismeretlen helyre menni, ráadásul ismeretlen okból!

Lester hallgatott egy darabig.

– Megértem, ha ideges vagy. De mit szólnál ahhoz, ha csak ide, az utcára vinnélek? Megnézheted.
Tele van emberekkel, biztonságos. Te csak megállsz egy ház előtt, és az illető kijön hozzád, hogy
beszéljetek.

Idős már, és ez minden, amit megtehet. Rendicsek?

Nellie Dan és Amy felé bökött az állóval.

– Nem megyek sehová nélkülük.

Lester vállat vont.

– Nem mondta, hogy csak egyedül jöhetsz… Tőlem hozhatod őket is.

Lesterrel az élen elindultak. A férfi a széles sugárútról egy mellékutcába vezette őket. Ahogy ígérte,
tényleg teli volt emberekkel.

Néhány háztömb után megállt egy családi ház előtt. Egykor rózsaszín fala barnává fakult. Lester egy
lépcsőn a tornácra vezette őket.

– Várjatok itt! – szólt, aztán belépett a szúnyoghálós ajtón. Hallották a kiáltását. – Nagymámi! Erre
fútta a szél a pendelyest!

Dan és Amy meglepődött. – Hogy mi? – értetlenkedett Dan.

– Dialektus – mondta Nellie. – A jamaicaiak dialektusban beszélnek egymás között, csak velünk
használják a hagyományos angolt. A pendelyes nőt jelent, általában fiatal lányt értenek alatta. Lester
valami olyasmit mondott, hogy „itt a lány, akivel beszélni akar”.

– Te jamaicai tolmács is vagy? – kérdezte Amy.

– Bostonban egy rakás jamaicai haverom van – válaszolt Nellie. –

Reggae-klubokba járok velük. – Hiába volt igaz, Amy kételkedett a szavaiban.

– Mi bajod van?! – csattant fel Nellie türelmetlenül.

– Nehogy azt higgyétek, hogy a világ összes nyelvén megtanultam, csak hogy kémkedhessek utánatok!
De ha még bele is vágtam volna, gondoljátok, hogy a jamaicai dialektussal kezdem?!

Természetesen nem kapott választ. Amy, aki még a saját árnyékától is megijed… Ki gondolta, hogy
ennyire makacs lesz.

Az ajtó kinyílt, és megjelent egy csontos, szürke hajú, sötét bőrű, nagyon idős asszony szemüvegben.
Kifejezéstelen arccal Nellie-re nézett, és bólintott.

Aztán Dan felé fordult, és csak akkor csillant fel a szeme, amikor észrevette Amyt.

– HA! – kiáltott fel.

Mindhárman ugrottak egyet ijedtükben.

– Kiköpött Grace a szentem – mutatott Amyre, és szívből felkacagott.

Nellie most jött csak zavarba igazán. Lester szerint az idős hölgy vele akart beszélni, mégis Amyt
ismerte fel. Mi folyik itt?

– Mintha Grace lett volna a tik, te meg a monya – rázta a fejét mosolyogva a néni. – Úgy hasonlítasz
reá! Azok a szemek, hú-hú, igen!

Amy megköszörülte a torkát.

– Ismerte a nagyanyámat?

– Az osztón a fájintos asszonyság! Hogyan megyen sora mai napság?

Dan válaszolt helyette.

– A nagyanyánk meghalt. Augusztusban.

Az asszony elkomorodott.

– Jaj, eszem a zúzádat! Szívemből sajnálom aztat. Sajnálom, sajnálom, sajnálom. Idáig nem fútta el a
szél a hírit.

Kínos csend.
– Semmi baj – szólalt meg Nellie végül. Baj volt, de mit mondhatna az ember ilyenkor?

– Igen, elgyütt az ideje! Mit tehet az ember, ha üt az órája? –

szünetet tartott. – Alice a nevem. Hívjatok csak Miss Alice-nek!

– Én Nellie vagyok, ez pedig itt Dan és Amy.

– Meglepett, hogy Grace unokáját látom, mer' én tégedet vártalak ám! – bökött az állával Nellie felé.

– Engem? De én nem… maga nem…

– Grace. Ő mondotta, hogy el fogol jönni, meg hogy figyelmezzek reád.

– Ezt Grace mondta? Mikor?

Miss Alice a homlokát ráncolta.

– Mikor is járt itten… húsz esztendeje? Van az már huszonöt is!

Nellie a tornác lépcsője felé vette az irányt.

– Oké, nekünk mennünk kell – mondta. – Nem tudom, milyen játékot játszik, Miss Alice, de azt
hiszem, az igazsághoz semmi köze.

Én akkor még meg sem születtem, Grace-szel is csak ebben az évben találkoztam.

Miss Alice összehúzta a szemöldökét.

– Ej, de tűzrűl pattintós vagy, te lyány! Te mindenkivel ilyen illendőtelenül beszélsz, aki korosabb
tenálad?

Nellie úgy érezte magát, mint egy megszidott gyerek. Nem tudta, mit válaszoljon.

– Rogyjunk le, aztán hadd fejezzem be! – bicegett egy kopott kempingszékhez, és leült. Dan és Amy
letelepedett a lépcsőre. Nellie a másik székbe ült, de nem tervezte, hogy sokáig marad. Miss Alice
várt egy kicsit, aztán folytatta.

– Grace engemet keresett. Vagyis nem éppen engemet, hanem egy dógot, ami az enyimé vót. Vagyis a
családomé sok esztendőtül fogva.

Megtalálta, me' megtalált engemet, osztán kért egy szívességet.

Aszondta, ha valaki felbukkan ennek a dolognak a párjával, adjam oda néki az enyimét!

Miss Alice ismét azt az éles és rövid kacagást hallatta.

– Ha! Miért kéne nekem úgy ropnom, ahogy ő fütyöl? Ő csak egy gyüttment óámerikáner, e' meg a
családomé, ki tudja, mióta! De ismeritek Grace-t, nem adta fel.

Amy és Dan bólintottak, aztán egymásra néztek, és újra bólintottak.

– Aszondta, fontos ez őnéki meg az ő familijének, osztán megkérdezte, mit akarok, mit adhat cserébe,
ha megteszem, amire kér.

Osztán sokáig vacilláltam ám a dógon. Két-három hónapot is. Ő meg kivárta. Mindennap elgyütt,
osztón Jamaicáról diskuráltunk, mer érdekölték azok a régi történetök. Dosztig ellátott gondókodósi
idővel, osztán addig-addig, hogy a végin barátok lőttünk. Végre nekiduráltam magamat, osztán
kinyögtem, mit kévánnék. Lestert taníttatni köll.

Egyetöm. Akkoriban sűdő malac vót még, alig ekkorka, ni – mutatott a térde

magasságába

–,

nem

szégyöllősködtem,

egész

szípen

eléldegéltünk, de az iskolára nem futotta vóna…

Grace aszondta, rendben, osztán visszautazott az Ámerikába. De időről időre felhívott, nem felejtetett
el engöm, mög Lestert sé. Lester beiratkozott az Atlantai Egyetemre, és fájintos diplomát szerzett,
históriát meg könyvkukacságot, akarom mondani könyvtárosságot tanút a szentem.

Miss Alice bólintott.

– Bezony ám! Nekem meg tartani kellett magam az ígéretömhöz.

Grace nem aszondta, hogy egy szemtelen, ámerikáner csirke fog gyönni

– szipogott az öregasszony –, hanem, hogy ennek a párja.

– Minek a párja? – kérdezte Nellie egyre értetlenebbül.

Miss Alice oldalra fordította a fejét.

– Lester! – kiáltotta. – Hozzad mán ide, fiam, azt a szelencét az éjjeliszekrényből!

A fiatalember egyik kezében egy szendviccsel, másikban egy kis dobozzal megjelent a verandán.

– Lester, ismerkedj meg ezekkel a népekkel! – mutatta be őket egymásnak Miss Alice. – Ez itten
Denny, meg Ellie, ez meg Jamie.

– Majdnem – motyogta Nellie.

– Lester szúrt ki téged! – folytatta Miss Alice. – Én mán nem forgolódom a nípek között, ezé'
megmondtam neki, mire legyen figyelmes. Meglátott az archívumban, osztán felhívott – mosolygott
büszkén a fiúra.

Lester újra rájuk villantotta szépséges mosolyát, és Miss Alice-nek nyújtotta a dobozt.

– Menek, mámi! – mondta Lester. Elköszönt, és a szendvicsét rágcsálva távozott.

Miss Alice nehezen akart megválni a doboztól.

– Olyan régen az enyimé már… – mondta. Aztán Nellie arcához hajolt, és alaposan megnézte a
szemüvegén át. – Igen, stimmöl, nem kétséges!

Nellie oldalát majdnem kifúrta a kíváncsiság. Mihez stimmel? Az arcomhoz? Alig tudta megállni,
hogy ne kapja ki a dobozt az asszony kezéből.

Dan felállt a lépcsőről. Amy előrelépett.

Miss Alice kinyitotta a dobozt, és levette róla a kendőt. Aztán kinyújtotta a karját.

Nellie orrkarikájának párja köszönt vissza rájuk.

– Rendelnél valamit nekem is? – kérdezte Nellie Amyt.

Utazásuk alatt még nem fordult elő, hogy a nevelőnő ne tanulmányozta volna át a menüt. De most
képtelen volt az evéssel foglalkozni.

Miss Alice házában néhány órát maradtak, és meghallgatták az egész történetet.

Több száz évvel ezelőtt Miss Alice őse egy kubai asszony dadájaként dolgozott. Az asszony nemcsak
a gyermekét bízta a dadára, hanem egy pár kígyó alakú fülbevalót is. Megfogadtatta vele, hogy vigyáz
a gyerekre és a fülbevalókra is.

Az asszony elhagyta Kubát, hogy csatlakozzon a férjéhez. A tengeren.

Mert kalózok voltak.

A kisbaba sajnos elhalálozott. A dada elkeseredésében megfogadta, hogy vigyázni fog a fülbevalókra,
bármi történjék is! Sajnos az egyik fülbevaló az évek során eltűnt, de Miss Alice családja kitartóan
őrizte a másikat. Akárhová mentek, vitték magukkal a kis, ezüstkígyót. Közel háromszáz éven át
anyáról leányra öröklődött.

Grace valamilyen titokzatos módon kiderítette, hogy a hiányzó fülbevaló a csalód mexikói ágánál
kötött ki, ahol szintén egymásra hagyományozták. Mivel egy generációval ezelőtt nem született
leánygyermek a családban, a fülbevalót egy fiú örökölte. Amikor felnőtt, és gyermekei születtek, az
ékszert legidősebb lányának ajándékozta.

Nellie-nek.

Nellie egyik kezével a tarkóját vakargatta. Érezte, hogy izmai csomókba ugranak a feszültségtől.

– Ha Grace rájött, hol van a fülbevaló, bizonyára már régen kiszemelt… Ezt elfelejtette említeni.
Kíváncsi lennék, miért nem beszélt erről.

– Na – kezdte Amy –, most már legalább átérzed, milyen.

– Micsoda? – bámult rá Nellie.

– Ha nem mondják el neked a teljes igazságot. Te is ezt tetted velünk.

Nellie elvörösödött.

– Az egészen más dolog!

Amy felemelte fél szemöldökét.

– Miért lenne más?

A lány nyugalma még jobban feldühítette Nellie-t.

– Én itt most egy egész nyavalyás életről beszélek, ami történetesen az enyém! – csapott az asztalra. –
Mindenről! Például… például mi a helyzet a repülésórákkal?

– Hogy jön ide a repülőtanfolyam? – értetlenkedett Dan.

– Sokba kerülnek, vagy nem? De apám azt mondta, semmi gond.

Grace fizette őket? Gondoljatok bele, még csak nem is az én ötletem volt, hanem az apámé! Vagy még
inkább Grace-é! Ami azt jelenti, hogy az én édes szüleim végig egy követ fújtak vele! – Nellie hangja
elcsuklott a sírástól. – Ez nem csak az idióta kulcskeresésről szól!

Hanem a családomról!

Amy néhány pillanatig némán bámulta.

– Az utóbbi hónapokban nekem te és Dan jelentettétek a családot.

Mondata úgy lebegett a levegőben, mintha felírta volna egy transzparensre.

Nellie a gyerekekre nézett. Még sohasem látta őket ennyire komolynak.

Igaza van – futott végig Nellie-n a gondolat. A szüleik meghaltak, a nagyanyjuk is, a nagynénjük
meg örül, ha nem látja őket. Bűntudat hullámzott át rajta. Mert hazudott nekik. És mert segít abban,
ami hamarosan bekövetkezik…

Előredőlt, és arcát két tenyerébe temette.

– Oké, most már értem – suttogta. – Eddig is azt hittem, hogy értem, de most értettem meg igazán,
hogy mit éreztetek – és éreztek most is, ha jól sejtem, amikor kiderült, hogy Grace-nek és McIntyre-
nek dolgozom. Hogy becsaptak benneteket. Én is ezt érzem most.

Az egyre kínosabbá váló csendet a pincér törte meg, aki egy jamaicai módra sütött csirkét tett eléjük,
amit Amy rendelt az előbb.

Nellie akkor döbbent rá, hogy farkaséhes. Rávetette magát a csirkére.

Remek volt!

– Öregem – csámcsogta –, ez finom!

– Csípős, de nem csak a paprikát érezni… van benne kakukkfű.

Szerecsendió… szerecsendió-virág… Meg kell néznem a receptjét, néha össze akarok dobni ilyet
magamnak is…

Dan szája még nem volt teljesen tele, mert ha tele lett volna, ennyit sem préselt volna ki rajta.

– Em áhatnánk hémát?

Megszólalt Nellie telefonja. Kivette a csomagjából, és ránézett.

– Az apám – mondta. Miután Miss Alice házából távoztak, üzenetet hagyott neki. Szeretett volna
beszámolni neki újonnan felfedezett rokonukról.

De másról is beszélni akart vele. Felállt az asztaltól, és kisétált az étteremből.

Néhány perc múlva visszatért. Fejét csóválva huppant a helyére.

– Ez a Grace! Ez sohasem áll le!

– Miért? Mi történt? – kérdezte egyszerre Amy és Dan.

– Az apám kapott egy levelet tőle. Néhány héttel a halála után.

Furcsának találta, mert olyan rövid volt. Az állt benne, hogy ha megtalálom a kígyó párját, akkor
adjon át nekem egy üzenetet.

– Miféle üzenetet? Mi állt benne? – faggatták a testvérek kórusban.

Nellie a homlokát ráncolta.

– Az üzenet még a levélnél is rövidebb! „Tc. Az Igaz Kiváló Dadus”.

Ez azért furcsa, mert a Tc. rövidítést eddig csak leveleken láttam.

– Az Igaz Kiváló Dadus! – ismételte Amy. – Grace végig tudta, hogy te fogod megtalálni a fülbevaló
hiányzó felét.

A pincér kihozta a számlát, és töltött nekik egy kis vizet.

– Na, igen. De nekem mégsem hangzik grace-esen. Ő ennél furmányosabbat talált volna ki, nem? „Az
Igaz Kiváló Dadus”? Kicsit béna, nem?

A pincér megállt vízöntés közben.

– Ezek szerint már voltak a parkban?

Értetlenül meredtek rá.

– A Hősök Parkjában. Ott megtalálják a szobrát…

Most a pincér meredt rájuk értetlenül.

– Az Igaz Kiváló Dadusról beszélnek, nem? A maroonok Nannyjéről, a Legnagyobb Dadusról?

– Ez valakinek a neve? – kérdezte Nellie hitetlenkedve.

– Az egyik legnagyobb jamaicai hősé! Nézzék meg a kingstoni Nemzeti Hősök Parkjában!

Úgy ugrottak fel, mintha darázs csípte volna meg őket.

Vissza Kingstonba. Az autóban Amy és Dan izgatott pusmogásba kezdett. Aztán Amy előremászott az
anyósülésre.

– Nem kell bedugaszolnod a füled – jelentette be. – Megbeszéltük Dannel, hogy mivel Grace neked
szánta ezt az üzenetet, valószínűleg nem hagyhatunk ki a buliból.

Nellie bólintott.

– Nem tudjuk pontosan, mit keresünk – folytatta Amy óvatosan. Bár úgy állapodtak meg, hogy Nellie-t
is bevonják a kulcsvadászat e szakaszába, nem akart túl sokat elárulni neki. – De lehet, hogy valami
Janus-dolog. Azt gyanítjuk, Nanny Janus volt.

– Vagyis köze lehet egy farkashoz – tette hozzá Dan. – Lehet, hogy egy agyarhoz! Egy öreg vérfarkas
szuvas agyarához! Az csod-állatos lenne!

Őszintén szólva, a fiúk teljesen mást értenek a csodálatos alatt, mint a lányok…

– Neked az tetszene a legjobban, ha csorogna róla a nyál – fintorgott Amy, aztán sietett témát váltani,
mielőtt még gusztustalanabb terepre tévednének. –Laptopra fel!

Az út hátralévő részét azzal töltötte, hogy az Igaz Kiváló Dadus, vagyis Nanny Sharpe, vagy más
néven Nanny Királynő, avagy Nagyi Dadus után keresgélt. Az asszonyt Nyugat-Afrikából hozták ide
rabszolgának, de az öccsével együtt sikerült megszökniük, és Jamaica

magas hegyei között létrehozták a szökött rabszolgák, más néven a maroonok kommunáját.

Amikor az angolok rójuk bukkantak, Nanny élére állt a harcnak, mert nem akarta, hogy újra
rabszolgasorba kerüljenek.

– Nanny különféle háborús stratégiákat alkalmazott. Olyan helyeken vertek táborokat, aminek csak
egy bejárata volt, például egy magas sziklán. Így ellenőrizni tudta, ki jön be és ki megy ki. Aztán – na,
ez neked biztosan tetszeni fog – elrendelte, hogy a maroonok ágakkal és levelekkel álcázzák ruháikat.
Így az angolok csak akkor vették észre őket, amikor a karjukba szaladtak. A meglepetés erejével
támadtak. Azt írja, hogy az egyik csatában az angolok hiába voltak létszámfölényben, egy katona
kivételével minddel végeztek.
Nellie vigyorogni kezdett.

– Öregem, ez egyre jobban tetszik! Először női kalóz, most meg ez a Szuper Dadus. Hát nem
nagyszerű? – pillantott Amyre.

– Mi olyan nagyszerű benne? – értetlenkedett Dan.

– Az, hogy nők. Nők rugdossák szét a fenekeket!

A Nemzeti Hősök Parkjának bejárata elég impozáns volt ahhoz képest, hogy egy ilyen isten háta
mögötti szigetre épült, mint Jamaica. A hatalmas háborús emlékművet díszes uniformist viselő
katonák őrizték.

Néhány perc séta után a park keleti részén egy hó-romalakos szoborcsoporthoz értek. A szobrok
fémből készültek, ami pedig a magasságukat és az alakjukat illeti, zászlórúdra emlékeztettek.

Dan előreszaladt, hogy elolvassa a szobor elején lévő táblát.

– Ez az! – kiáltott fel.

A lányok is odasiettek.

A MAROONOK

IGAZ KIVÁLÓ NANNYJÉNEK EMLÉKMŰVE

– Lehet, hogy ez is egy rejtvény – szólt Dan kételkedve.

Amy a legközelebbi szoborra mutatott. A tetején egy nagy fémszarv látszódott. Olyan volt, mint egy
üres hálaadásnapi bőségszaru.

– Olvastam az egyik weboldalon erről a szarvról. Abengnek hívják.

A ghánai ashanti törzsnél használták, ahonnan Nanny származik. Ezzel irányította harcosait a csatában.

A szobrot úgy tervezték, hogy ne csak látni lehessen, hanem hallani is. Amikor belefújt a szél, halk,
de annál hátborzongatóbb hangot adott ki. Mintha valaki jajgatna…

Dan megvakarta a fejét, és hallgatta egy darabig. Aztán elmosolyodott.

– Ez azt jelenti, hogy belül üreges.

– Lehet, hogy van benne valami? – lepődött meg Amy.

Mindhárman a szoborhoz rohantak. A rúd fémből készült, mintha megcsavarták

volna,

aminek

köszönhetően

összefont

kötélre

emlékeztetett.

– Régi vágyam, hogy megmászhassak egy zászlórudat! – vallotta be izgatottan Dan.

Amy körbepillantott. Néhány ember sétált a környéken, de egyik sem tűnt hivatalos szervnek.

– Van ötleted, hogyan csináljam?

– Láttam a tévében, hogy a trópusokon hogyan másznak fel a fára a kókuszszedők – mesélte Nellie. –
Egy zsineg segítségével, amit a fatörzs köré kötnek.

– Nagyszerű. Kinél van kötél? – kérdezte Dan. Természetesen senki sem jelentkezett.

Dan csettintett egyet. Elővette a telefonját, beütött egy számot, aztán várt.

– Kit hívsz? – kérdezte Amy.

Dan feltartotta az egyik ujját.

– Szevasz, Hamilton, csak én vagyok – kezdte a fiú. – Telefonos segítségre lenne szükségem. Másztál
már te valaha zászlórúdra?

Mint kiderült, Hamilton a rúdmászás bajnoka volt. Apja edzéstervének részeként különféle
akadályokat kellett megmásznia. Dant részletes instrukciókkal látta el, miután a fiú megígérte, hogy ha
találnak valamit

– ha találnak –, elmondják neki is.

– Nem is tudom – kételkedett Amy.

– Megéri a kockázatot – érvelt Dan. – Lehet, hogy sikerrel járunk. És ha van benne valami, okkor sem
kell odaadnunk Hamiltonnak, csak elmondani, mi az.

Előadta Hamilton instrukcióit.

– Ham azt mondja, a fémrúdon csúszni fog a ruha – vette le a pólóját Dan.

Nellie szeme elkerekedett.

– Nehogy nekem nekiállj meztelenül rúdtáncolni!

– Megőrültél? Nem fogom ezt a fémoszlopot ádám-kosztümben megmászni!

– Nem én mondtam. Te mondtad…

– Ham szerint viseljek tornacipőt, és vegyek le annyi ruhát, amennyit csak lehet… De ez nem jelenti
azt, hogy a gatyámat is leveszem.

Nellie a szája elé kapta a tenyerét, és elfordult. Amy jó párszor megköszörülte a torkát. Nehéz volt
kibírniuk nevetés nélkül. Annyira gyerekesek. Dan úgy döntött, hogy nem vesz róluk tudomást.

– A lábamat a pózna köré kulcsolom, és a testemet hozzátapasztom, amennyire csak lehet –

magyarázta Dan. – Azután húzok egyet magamon a karommal, és újra rákulcsolom a lábam.

– Vigyázz magodra! – óvta Amy, oki Nellie-vel együtt a szobor másik oldalán állt.

Dan egy utolsó pillantást vetett a szarvra, aztán megragadta az oszlopot, összekulcsolta rajta a lábát,
és felhúzta magát.

A csavart oszlop barázdái végigkaristolták leégett bőrét. Nem volt kellemes élmény.

Körülbelül húsz centiméter után elengedte a póznát, és a földre huppant.

– Rendben – hümmögte szinte magában. Megrázta a karjót, és behajlította párszor az ujjait. – Először
ró kell éreznem. – Felnézett a pózna tetejére. A szarv hirtelen elérhetetlennek tűnt. – Nehezebb, mint
gondoltam.

– Akarod, hogy megpróbáljam? – kérdezte Nellie.

– Nem, kösz. Még egyszer nekifutok. – Dont sértette a lány ajánlata.

– Ne tartsunk bakot? Akkor magasabban kezdhetnéd a mászást –

próbálkozott Amy.

Jó pár nyögés, egyensúlyozós, és még több „aú” után Dan végre egyik lábával Nellie, a másikkal Amy
vállán állt, és kezével a póznába kapaszkodott.

– Sokkal jobb – ismerte be Dan, aki máris félúton járt a csúcshoz.

Jobb lábát óvatosan elvette Amy válláról, és az oszlop köré fonta. –

Jövök! – Ezzel elrugaszkodott bal lábával Nellie válláról.

Kéz-láb, kéz-láb… Hamilton szerint a ritmus a legfontosabb. Dan karja pihenő után sóvárgott, de a
fiú tovább kapaszkodott. Meglepően gyorsan elérte a csúcsot.

– Megcsináltam! – kiáltott le a lányoknak.

Ez volt az első hiba. Sokkal magasabban volt, mint gondolta. És ez más volt, mint repülőn csücsülni,
vagy egy magas ház tetején. Semmi más nem tartotta a levegőben a saját izomerején kívül.

Dan megmarkolta a szobrot. Rendben, és többet le ne nézz! –

utasította magát.

– Mi van a szarvban? – kiáltott vissza Amy. – Látsz benne valamit?

A dolog egyre trükkösebb lett. Ugyanis Dan a szarv oldalánál lógott.

A kürt szélesebbik vége karnyújtásnyi távolságban volt tőle. Vagyis sehogyan sem látott bele.

– Nem látok bele! – kiáltotta. – Megpróbálok belenyúlni…

Bal karjával megkapaszkodott, és a jobbot előrenyújtotta. Óvatosan belenyúlt.

Semmi. Csak a fémszarv belseje.

Bal kezével fogást váltott, így valamivel mélyebbre nyúlhatott.

Aztán hozzáért valamihez… Valami megcsiklandozta a kezét. Úristen, ez mászik…!

– Ml EZ?! – kiáltott fel, és kisöpörte a tölcsérből, bármi volt is benne.

Amy egyből tudta, mi az, amikor a levegőben meglátta. Legtitkosabb félelmére ismert rá benne.
Bárhol felismerte volna egyetlen másodperc alatt.

Cápák? Ijesztőek. Mérges kígyók? Para. Hatalmas pókok? Dettó. De ez a lény több volt, mint ijesztő.
Még a rémisztő kategóriáját is kimerítette. Maga volt a… gonosz.
Amy tudta, hogy ez hülyeség. Az állatok nem gonoszak. Olyanok, amilyenek, és ez a rovar bizonyos
szempontból még csodálatra méltó is volt. Több millió éve fennmaradt. Amitől más fajok
kipusztultak, ők alkalmazkodtak hozzá. De nem tudott mit tenni a félelme ellen. Olyan mélyen
gyökerezett benne, mintha a DNS-ébe kódolták volna. Erős és ösztönös félelem volt ez.

Szinte csak a színét és a méretét látta – fekete és kicsi –, s még le sem ért a földre, de agyában már
felvillant a piros lámpa: Skorpió!

Amy rettegve nézte, ahogy a rovar Nellie hajáról a hátára huppan, közvetlenül a válla alá.

– Nellie – suttogta

Vagy még pontosabban: lehelte, mert a száját is alig merte megmozdítani.

Amy a pánik ismerős tüneteit fedezte fel magán. Általában annyira lebénult tőle, hogy sem beszélni,
sem mozdulni nem tudott.

Ne! – kiáltott fel magában. – Le ne BÉNULJ most nekem! Csinálj már valamit! Bármit!

Ökölbe szorította a kezét, aztán kiengedte. Csak egyetlenegyszer, de mintha már ez is segített volna.
Szinte érezte, ahogy a vér megindul a kezében, a karjában és az egész testében.

Kényszerítette magát, hogy megszólaljon.

– Nellie. Ne. Mozdulj.

Leguggolt, és felvette Dan pólóját a földről. Aztán a lányhoz lopakodott.

Most közvetlen közelről láthatta félelme tárgyát. Maga volt a háromcentis gonoszság, felkunkorította a
farkát, és fenyegetően csattogtatta ollóit.

Amy két kézzel megfogta a pólót. Lélegezz mélyeket…

Összecsapta a tenyerét, és a skorpió a szövet közé szorult. Érezte, hogy a rovar összeroppan, és
kibuggyan belőle valami. Ezután olyan messzire hajította a pólót, amilyen messzire csak tudta, és
összeesett.

Nellie abban a pillanatban átkapcsolt szobormódból elevenbe.

– Anyám, mi volt az?

Amy még lélegezni is alig tudott.

– Egy sko-skorpió – lihegte. – Nem tudom, hogy me-megöltem-e…

Nellie a pólóhoz sétált, és biztonságos távolságból belepillantott.

– Fúj! – fintorgott. Aztán Amyre mosolygott. – Ez döglöttebb már nem is lehetne. – Felvette a földről
a pólót, és kirázta belőle a skorpió maradványait. –Kösz, haver!

Amy nagyot nyelt.

– Szívesen, máskor is – ígérte remegő hangon.

– Hé! – kiáltott le Dan. – Én itt vagyok fent, teljesen egyedül! Odalent minden rendben?

– Persze – szólt vissza Nellie. – A tesód átment rovarirtóba. Most lapított szét egy skorpiót.

– Az kizárt.

– Ha mondom – felelte Nellie. – Mi van már odafent?!

– Még egy próbát teszek. Remélem, hogy a skorpió szingli volt.

A jobb kezével megkapaszkodott a póznán, hogy a balt egy kicsit megpihentesse. Megtáncoltatta az
ujjait, hogy elmúljon a zsibbadós.

Aztán újból megmarkolta.

– Jobban örülnék, ha… nem is tudom, rubintok lennének benne, vagy ilyesmi…

Aggodalmas képpel benyúlt a kürtőbe.

Semmi kaparászás. Jó hír.

De más sem. Rossz hír.

– Ha van is benne valami, nem érem el – kiáltott le, anélkül, hogy a föld felé nézett volna. – Csak egy
kicsit… poros. Homokszemcsék. Más semmi.

Kihúzta a kezét. Fekete volt a kosztól. A másik keze is sajogni kezdett.

Dan lehunyta a szemét, és megpróbált koncentrálni. A szarv üreges volt… Hogyan lehet elrejteni
valamit egy sima kürtőben? Ez más, mint egy barlang, itt nincsenek kövek, amik alá bedughattak volna
valamit…
Várjunk csak. Voltaképpen mégiscsak egy barlang. A tölcsér szája a barlang bejárata. Amy a bejárat
fölött találta meg a Tomas-szimbólumot…

Dan feljebb húzta magát. Így már körbetapogathatta a kürtő száját. A felső részén valami
egyenetlenséget érzett. Talán a hegesztést?

Tapogatni kezdte a kiemelkedést.

Egy fémcsík volt, ami félig körbefutott a kürtőn, tizenöt-húsz centiméteres lehetett, vagy még
hosszabb.

Elkezdte kapargatni az egyik sarkát. A csík nem volt a szarvhoz rögzítve – a sarka könnyen levált.
Valamilyen anyaggal a fémhez ragasztották.

– Lécci-lécci-lécci – suttogta Dan izgatottan.

Centiről centire lefejtette a csíkot. Csak akkor vette észre, hogy jóformán nem érzi a karját, amikor
végzett a munkával.

– Elindulok lefelé! – kiáltotta. – És nem üres kézzel!

– IGEN! – öklözött a levegőbe diadalmasan Amy.

Egy aranycsík volt. Elég hajlékony ahhoz, hogy felvegye a kürt formáját, és hogy meghajoljon, ahol
Dan felfeszítette a körmével. Ha közelebbről megnézték, láthatták, hogy valójában két egymáshoz
forrasztott fémcsíkról van szó.

– Ennek mi köze a farkashoz? – kérdezte csalódottan Dan.

– Most mit válogatsz?! Szemmel láthatóan köze van a kulcsvadászathoz, és ez bőven elég! –
makacskodott Amy.

A csík mindkét oldalát dombornyomású betűk borították, de olyan kicsik, hogy alig lehetett őket látni.
Mindhárman nekiveselkedtek. Dan volt az egyetlen, aki úgy vélte, képes kivenni néhány betűt.

– Látok egy O-t. Ez egész feltűnő. Meg egy M-et… vagy ez W?

– Van egy nagyítóm a kocsiban – szólalt meg Nellie. Amikor elindultak a parkoló felé. Dan felvette a
pólóját.

– Fúj – mutatott Nellie a póló elejére.

Dan az elkenődött foltra nézett.

– Hú! De király! Igazi skorpióbelek!

Dan állta a szavát. Felhívta Hamiltont, hogy elmondja neki, mit találtak.

A vétel még a szokásosnál is rosszabb volt, ami az ő malmukra hajtotta a vizet. Hamilton egy mukkot
sem értett az egészből, de Amy és Dan úgy találták, eleget tettek a megállapodásnak.

Most mindannyian a kocsiban ültek, és a nagyítóval, amit Nellie halászott ki a csomagjából, az

aranyszalagot vizsgálták.

– Az első négy betű: e-k-t-o – tagolta Dan.

– Ekto – ismételte Nellie. – Görög szó, azt jelenti „külső”. Aztán az következik, hogy m-a-1. Francia
szó, latin gyökerekkel. Jelentése:

„rossz”. Végül az áll itt, hogy u-j-a, majd az egész újrakezdődik. De fogalmam sincs róla, mit jelent
az „úja”.

– Ja mint Jamaica, és u mint utállak? – találgatta a fiú. – Külső, rossz, utállak, Jamaica – rakta
össze Dan.

– Előbb is szólhattak volna, hogy ez egy rossz hely – jegyezte meg Amy.

A betűk valahogy mégis ismerősek voltak a számára… De honnan?

– „Ekto” és „mal”, mintha figyelmeztetés lenne – folytatta Nellie. –

Előbbre lennénk, ha tudnánk, mit jelent az „uja”.

Amy szíve megsajdult. Hárman együtt dolgoztak, mint a régi szép időkben, pedig hol voltak már
azok! Sohasem fogunk tudni úgy megbízni benne, mint azelőtt…

NYÍÍÍÍÍÍK!

Amy felkapta a fejét.

Egy furgon kanyarodott be a parkolóba csikorgó gumikkal.

Dan felkiáltott:

– INDÍTS, NELLIE! Húzzunk el innen!

Nem kellett sokáig kérlelni. A lány sebességbe rakta az autót, és elindult a parkoló kijárata felé.
Amikor az útra hajtott, a két irányból érkező járműveknek le kellett fékezniük. A furgon kénytelen volt
megvárni, amíg az autók rendezik soraikat, csak aztán kanyarodhatott utánuk.

– Ezek meg…?! – hápogott Amy.

– A Kabrák – mondta Dan komoran.

A Kabrák Jamaicába is követték őket.

Néhány találékony vezetési trükkel, amiknek nagy része köszönő

viszonyban sem állt a KRESZ szabályaival, Nellie-nek sikerült leráznia a furgont Kingston
belvárosában. Egy sportbolt mögötti keresztutcában húzták meg magukat.

– Elegem van belőlük! – dühöngött Dan. – Mindig ők üldöznek bennünket. A változatosság kedvéért
egyszer mi is üldözhetnénk őket, nem?

– Mi-minél távolabb kell magunkat tartanunk tőlük. Különösen Isabeltől – suttogta Amy szederjes
szájjal.

– Egyetértek – szólalt meg Nellie. – Lóssuk csak! –kezdett számolni az ujján. – Amy és a cápák, a
kígyók a bányában, a tűz Indonéziában, a propeller a repülőtéren. Kíváncsi vagyok, most mivel rukkol
elő!

Amy habozott. Aztán halkan hozzátette:

– Egyet kifelejtettél.
Nellie látta, ahogy Dan arcán a dühöt felváltja a szomorúság. Amy lehunyta a szemét.

A szüleiket, gondolta Nellie. Évekkel ezelőtt, amikor Amy hét- és Dan alig négyéves volt, Isabel
Kabra szándékosan, hidegvérrel tüzet okozott, amiben Hope Cahill és Arthur Trent a halálát lelte.

Nellie erről természetesen régóta tudott, de ritkán szembesült vele ilyen élesen. Megpróbálta
elképzelni, milyen lehet, amikor az a személy, aki megölte a szüleidet, szabadon mászkál a világban,
és ráadásul rád feni a fogát…

– Az a boszorkány… – sziszegte keserűen Nellie. – Aki képes egy gyereket a cápáktól nyüzsgő
óceánba dobni, az egy…

Ekkor Amy szeme hirtelen felpattant. Nellie szinte látta a lány teste körül szikrázó izgatottságot.

– Nála van – jelentette be. – A Janus-szimbólum.

Amikor Amy behunyta a szemét, megpróbálta kiszorítani tudatóból szülei halálának képeit. Még arra
is szívesebben emlékezett, amikor azon az ausztráliai hajón Isabel fel akarta falatni a cápákkal.

Először nem is egy kép, hanem egy hang hasított belé. Egy fémes hang, egy csörgő, majdnem
csilingelő hang.

Isabel karkötője. Amikor a víz felé mutatott, megcsörrent a csuklójón. Egy arany karkötő.

Amy akkor szinte észre sem vette, a halálos fenyegetés jobban lekötötte a figyelmét. De most a kép
kitisztult.

A medálok… Mint amikor egy kamera ráközelít valamire, Amy emlékezete úgy közelített rá az egyik
medálra. Háromszög alakú, hegyes véggel… Tökéletesen élesen látta maga előtt.

Pislogott egyet a hirtelen felismeréstől.

– Igazunk volt – szólalt meg. – Emlékeztek a rakományjegyzék állatcsontjaira?

– Egy egész állkapocs?! – csodálkozott Dan. – Egy egész farkasállkapocs?!

Amy megrázta a fejét.

– Nem. Csak egyetlen fog. Vagyis egy agyar. Pont, amilyet szerettél volna. És el fogjuk lopni tőle.

Csapdát állítani nem volt egyszerű feladat.

– A Kiváló Dadus talán hetekig tervezett egy-egy hadicselt –

nyafogott Dan. – De jó lenne, ha most segíthetne nekünk!

A Cahillek nem tétlenkedtek. Beugrottak egy információs irodába, és már meg is találták a megfelelő
helyet. Egy Kingston melletti erdős parkot, ahol a vízesés közelében kötélhidak függtek. A délutánt a
helyszín felderítésével töltötték, és beszerezték a szükséges eszközöket is.

Nellie hiába ellenkezett (nagyon hevesen), az autóban kellett maradnia, amíg feltérképezték a parkot.
Amy ebből nem engedett.

– Mivel ennek semmi köze sincs Grace leveléhez, most megint ki kell szállnod a buliból. Te csak
parkolj le valahol a közelben, hogyha végeztünk, beugorhassunk.

A kingstoni hotelben Amy rosszul aludt aznap éjjel. Egyszerre volt holtfáradt és izgatott. Reggel Dan
és Nellie arca is hasonlóan rossz éjszakáról tanúskodott. De nem várhattak tovább. Meg kellett
találniuk a Kabrákat, mielőtt a Kabrák találják meg őket.

Reggeli után Amy Nellie felé biccentett.

– Hívd fel!

– Mióta neveztek ki nagyfőnöknek, barátocskám?! – méltatlankodott a nevelőnő, de azért

engedelmeskedett.

Ironikus. Ez volt a jó szó rá. Amy tudta, hogy McIntyre valamilyen módon kapcsolatban áll a
riválisaikkal, és hogy Nellie forródrótot tartott fenn vele. A lány árulása most olyan eszközzé vált a
Cahillek kezében, amiből előnyt kovácsolhattak.

Nellie röviden beszélt McIntyre-rel. Arra kérte, hogy hagyjon üzenetet a Kabráknak.

Azután bepakoltak az autóba, és elindultak a parkba.

Nellie a kocsiban maradt, a bejárat előtt. Dan és Amy egy piknikezőasztalnál telepedett le, az erdőbe
vezető, fákkal szegélyezett ösvény mellett.

A Kabrákhoz órát lehetett volna igazítani, olyan pontosak voltak. A most már ismerős furgon a
természetvédelmi terület homokos parkolójában állt meg.

Isabel kiszállt a sofőrülésről, és elindult az ösvény felé. Ian és Natalie követte.

Dan szíve a torkában dobogott. Normális esetben elmenekültek volna, de ez most más volt. Most ők
csalták ide őket.

Megnyalta a száját. De nem ért vele sokat, mert a nyelve is száraz volt, mint a tapló.
– Felkészültél? – kérdezte rekedten.

Amy úgy nézett rá, mint egy ijedt nyuszi, de bólintott. Öccse látta, hogy ökölbe szorítja a kezét, aztán
kiengedi.

Dan felsóhajtott, majd tettetett meglepetéssel felpattant.

– Amy! Itt vannak a Kabrák! MENEKÜLJÜNK!

Az erdei út ötszáz méter után szétágazott két kisebb ösvényre. Dan bal felé, Amy jobbra futott.
Amikor szétváltak. Dan hátrapillantott a válla felett.

Mindhárom Kabra a nyomukban volt. Isabel loholt elöl. A gyerekei alig tudták tartani a tempót.

– Ian! Te kövesd a fiút! – kiabálta Isabel.

Dan zihálva futott fel egy meredélyen, amíg el nem érte a homokos út melletti táblát.

HAMAROSAN MEGNYÍLIK!

KÉK HEGY MÁSZÓPARK!

KALAND ÉS MÓKA AZ EGÉSZ CSALÁDNAK!

A kötélpályák jó pár holdas területet behálóztak. Az utolsó állomásokon még épp dolgozott néhány
ember, de az első rész már teljesen készen volt – és teljesen szabad.

Dan lerohant az ösvényen egy tisztásra. Balról egy nemrég épült fakunyhó állt, jobb felől a kötélpálya
első állomása. Egy nagy fatörzsre deszkákat szögeztek létra gyanánt.

Pontosan úgy, mint Nanny könyvében. Ez a létra volt az egyetlen bejárat a kötélpályához.

A létrán felfelé Dan megnézte, hogy Ian követi-e. Ahhoz, hogy a terv sikerüljön, fontos volt, hogy ne
maradjon le. Amikor meghallotta a lábdobogást és a zihálást, elégedetten folytatta a mászást.
Nagyjából húsz méterrel a föld felett egy kis fából készült plató várta, amit a másik fán lévő párjával
egy acélsodrony kötött össze, rajta fél tucat csiga sorakozott. A csigák nagy fémkapcsokban
végződtek. Ezekhez kellett hozzácsatolni a hámot. Mivel Danen nem volt hám, megragadta az egyik
kapcsot.

Épp akkor rúgta el magát a platóról, amikor Ian megjelent a tisztáson, és felnézett a fára. Dan úgy
szorította a kampót, mintha az élete múlna rajta (ahogy valójában az is múlt). Mivel már előzetesen
kipróbálta, tudta, mire számíthat.

Ha Ian nem üldözi, ez a kötélpálya élete legjobb mókái közé tartozott volna. Voltaképpen még így is
egész jó buli volt. Abban a néhány másodpercben, amíg csúszott, elfeledkezett Isabelről, a
Madrigálokról és az egész kulcsvadászatról. Csak markolta a kampót, és suhant ég és föld között.
Amikor a túlsó platóra ért, visszanézett. Ian éppen akkor kezdett felmászni a létrára.

Egy újabb kötélpálya után Dan már a harmadik akadálynál tartott.

Egy kiszáradt vízmosás fölé kifeszített kötélhídnál. A híd után az érkezési plató, mögötte egy
kifeszített, jókora háló várt rá.

Dan fohászkodni kezdett: „Add, uram, hogy sikerüljön.”

A háló két részből állt, mindkettő negyvenöt fokos szögben emelkedett. Az első rész egy vízszintes
rúdban végződött, amit két fatörzs közé erősítettek. A másik vége kampókon lógott a következő

plató alatt.

Az időzítés nem is lehetett volna jobb. Dan a túlsó platón állva úgy tett, mintha görcsöt kapott volna.
Kétrét görnyedt, az oldalát nyomogatva. Ian átért a függőhídon, és leugrott a hálóra.

Amikor meglátta, hogy Dan nem mozdul, még gyorsabban kezdett mászni.

Még egy kicsit… még egy kicsit…

Amikor Ian az első háló kétharmadánál tartott. Dan letérdelt.

Leakasztotta a plató alatt lógó hálót a kampókról, összefogta a széleit, hogy egy kézzel tudja tartani,
aztán olyan erősen, amennyire csak tudta, a fiúra hajította.

Ian felkiáltott.

Dan is felkiáltott.

De mindkét kiáltás mást jelentett: az egyik az ijedtségé volt, a másik a győzelemé.

Iant behálózták.

Amy tudta, hogy bajban lesz, amint a Kabrák kiszállnak a kocsiból.

Öccsével arra számított, hogy Isabel most is olyan lesz, mintha skatulyából húzták volna ki, és szokás
szerint tűsarkút fog viselni. A terv az volt, hogy Iant az erdő egyik, Natalie-t a másik olyan csücskébe
csalják, ahová Isabel nem követheti őket. Dan elkapja Iant, Amy meg Natalie-t, aztán mindketten
visszatérnek, hogy rajtaüssenek Isabelen.
De az asszony sajnos túracipőt viselt, és végig bírta a tempót Natalie-vel.

A vízesésnél ketten lesznek egy ellen.

Amikor letértek az útról az erdei ösvényre, Amyt előnyhöz juttatta a helyismerete. Ha Natalie egyedül
lett volna, megpróbálhatta volna lerázni. De Amynek Isabelt is szemmel kellett tartania, így értek hát
el a vízesésig.

A lány átrohant a hídon, és néhány méterrel odébb a vízesés alatti tisztásra ért. A vízesést
páfrányokkal benőtt sziklafal fogta közre. A víz kiugró sziklapárkányok meredek lépcsőin zuhogott
lefelé.

Amy belelépett a tóba, és mászni kezdett felfelé a sziklákon. Négy sziklapárkány volt megmászható
magasságban. Amy gyorsan, de óvatosan felkapaszkodott rájuk. Csúszósak voltak az algától és a
mohától. Az ötödik már túl magasan volt ahhoz, hogy el lehessen érni, tetőként ugrott egy kis barlang
fölé, aminek bejáratát eltakarta a vízesés függönye. Amy csuromvizesen felhúzta magát a negyedik
párkány tetejére, és átbújt a vízfüggönyön.

Nem volt tökéletes búvóhely. Elég volt egyetlen pillantást vetni a vízesésre, hogy az ember kitalálja,
hova tűnhetett.

A barlang belsejében megtalálta a felszerelést, amit Dannel előzetesen odakészítettek. A kötelet és a

moszkitóhálót. A terv az volt, hogy ha Natalie-t nem sikerül útközben leráznia, akkor idecsalja,
rádobja a hálót, és megkötözi. Dan ötlete volt. Miután úgy döntött, hogy Iant hálóval ejti csapdába,
túlságosan ráállt az agya erre a hálódologra.

Ami azt illeti, meglehetősen gyatra terv volt. Amy kételkedett benne, hogy képes lesz-e megkötözni
Natalie-t. És most, hogy Isabel is a nyomában volt…

Amy keze remegett. Mihez kezd most kettejükkel? Ijedten körbenézett, hátha valamelyik sarokban
megtalálja a megoldást.

Semmi. Az agya leblokkolt. Csak rettegést érzett. Szüleik gyilkosa bármelyik pillanatban átbújhatott a
vízfüggönyön.

Ha Isabel nem lett volna közvetlenül mellette, Natalie nem biztos, hogy ráismer a saját anyjára. Egy
ázott díszcsirkére hasonlított – lecsurgott róla minden elegancia és úgy mászta a sziklákat, mint egy
majom.

Az asszony átbújt a vízfüggönyön, és Natalie követte. Lánya figyelte, ahogy anyja hátradobja a haját,
hogy megszabaduljon néhány felesleges
vízcsepptől.

Isabel

mozdulatai

hirtelen

lelassultak,

megnyugodott.

Natalie észrevette a sziklafalhoz tapadó Amyt. Isabel kinyújtotta a kezét.

– Kérem a sárkányt! – mondta, éppen csak annyira megemelve a hangját, hogy ne nyomja el a vízesés.
Natalie nem győzött csodálkozni anyja hidegvérén. Mintha csak egy tábla csokoládét kért volna
Amytől, vagy más semmiséget.

– Ni-nincs nálam – oldalazott távolabb Amy. – Meg is motozhat, ha akar. Az igazat mondom. Nincs
itt, a városban hagytam.

– Ebben az esetben velünk kell jönnöd. Hol vannak a haverjaid?

Nem mintha számítana. Valahogy majd csak kapcsolatba lépek velük, és biztos vagyok benne, hogy ha
meghallják, hogy… nos, hogy mik a terveim veled… rohanni fognak, hogy segítsenek.

Natalie-nek fogalma sem volt, mit tervez az anyja, de abban biztos volt, hogy nem shoppingolni vagy
vacsorázni akarja vinni a lányt.

Megremegett a gyomra.

Csak vért, csak vért ne! Annyira… undorító.

Natalie bűntudatot érzett gyengesége miatt, de nem tudta elnyomni undorát.

Isabel előrelépett, megragadta Amy karját, és átráncigálta a vízfüggönyön. Elkezdte lefelé lökdösni a
sziklákon. Szorítása olyan erős volt, hogy Amy felsikoltott fájdalmában. Natalie követte őket.

Néhányszor majdnem elvesztette egyensúlyát a csúszós köveken.

– Visszamegyünk a városba, hogy visszaadhasd nekem a sárkányt –

közölte Isabel, mintha ennél mi sem lenne egyszerűbb. – Aztán kapcsolatba lépünk a dadátokkal.
Elindultak visszafelé az ösvényen. Amy mindent megtett, hogy kiszabaduljon az asszony keze közül,
de Isabel vasmarokkal fogta.

Aztán meglátta a kis fahidat, és…

– AMY! MENEKÜLJ!

Natalie látta, hogy Amy azonnal engedelmeskedett. Fejét hátracsapta, és ezzel állcsúcson vágta
Isabelt. Amikor fogvatartója felkiáltott fájdalmában, Amy lerázta magáról a kezét, és átrohant a hídon.

Kopogó zaj hallatszott. Natalie nem tudta, mi lehet az. Isabel és ő a hídra futott.

Későn vették észre, hogy apró, barna, kerek tárgyak pörögnek előttük. Natalie rálépett az egyikre, és
elvesztette az egyensúlyát.

Ugyanez történt Isabellel is. A lány megkapaszkodott a híd korlátjába.

De anyja nem volt ennyire szerencsés.

Isabel elesett, és fejjel nekivágódott egy vasrúdnak. Eszméletlenül terült el a pallón.

Natalie felkiáltott. Látta, hogy anyja felszakadt homlokából vér szivárog.

Aztán meghallotta, hogy valaki így szólt:

– Tudtam, hogy egyszer jól fognak jönni ezek a „kutyakakik”!

Amy nem akart hinni a szemének.

Nellie volt az.

Miután a szerecsendiókkal elaknásította a hidat, üres szatyrát lengetve állt a másik oldalon.

Ekkor Amy lábdobogást hallott.

– Amy!

Dan volt az. Amikor meglátta a csatateret, megtorpant.

– Itt meg mi történt?

Nellie összegyűrte a szatyrot, és egyik kezét csípőre tette.

– Akkor vagyok szolgálaton kívül, amikor én szolgálaton kívül helyezem magam, és nem akkor,
amikor más mondja – nézett szúrós szemmel Amyre.

A lány szeme elkerekedett a csodálkozástól.

– Igen! – Dan ökölbe szorította a kezét. – Ianből kötözött sonkát csináltam! Eltart neki egy darabig,
amíg kiszabadul. Megszerezted az agyart?

Amy pislogott egyet.

– Még nem.

A hídra sétáltak. Isabel a hátán feküdt kifacsarodott végtagokkal.

Amy alig tudott gondolkozni. Olyan furcsa volt az erős és legyőzhetetlen Isabelt a földön látni, mint
egy rongybabát, amit egy kislány megunt, és eldobott.

– Most… – préselte ki magából a szavakat rekedten Dan. – Most…

gondoskodhatunk róla, hogy többet ne köpjön bele a levesünkbe.

Amy meglepetten nézett rá.

Honnan a csudából tudja mindig, mi jár a fejemben?

– Én igazán nem akarom meg… – Dan nem fejezte be a szót. – Csak kivonni aaa… forgalomból.
Néhány hónapra.

De mit tehettek volna? Verjék bele a fejét még egyszer a vasoszlopba? Törjék el pár csontját? Rúgják
hasba néhányszor, hátha belső sérüléseket szenved?

Amy fejében végigfutottak ezek a lehetőségek, de tudta, hogy egyiket sem fogja megtenni.

– Nem lehet – suttogta.

És nem csak fizikailag értette. Arra célzott, hogy nem szabad így bosszút állni Isabellen.
Megállapodtak abban, hogy az igazságért szállnak harcba. Most itt volt az újabb alkalom, hogy
bebizonyítsák, nem olyanok, mint a többi Madrigál…

Dan kettejük helyet is felsóhajtott. Nem lehetett eldönteni, hogy a csalódottságtól, vagy a
megkönnyebbüléstől.

Natalie Isabel mellett térdelt. Levette a kabátját, és a dzseki ujját a sérült homloknak nyomta.
Felnézett.

– Vérzik! Segítsetek rajta, kérlek!

Amy még nem látta ilyen állapotban a lányt. És most nem csak arról volt szó, hogy teljesen elázott.
Persze az sem segített… Minden előkelőség lemállott róla. Olyan volt, mint egy rémült, ötéves
gyerek.

Nellie gyorsan megvizsgálta Isabelt.

– A pulzusa és a légzése rendben. De a homlokát össze kell varrni.

– Varrni? Vagyis… meg fog látszódni a helye?! – kérdezte Natalie szörnyülködve.

Nellie meg sem hallotta a kérdést.

– Elvállalod a megtisztelő feladatot? – kérdezte Amytől.

Isabel nem halott. Nem egy halottat kell megérintened – győzködte magát. De még így sem volt
könnyű megfogni az asszony karját, és feltolni rajta a ruhaujjat.

Nem volt karkötő. Egyik csuklójón sem.

– Az agyar! – fordult Amy Natalie-hez. – Hol van?

A lány összeszorított szájjal megrázta a fejét.

– Azt akarod, hogy átkutassuk?! Semmi akadálya – fenyegette meg Nellie.

Amy Natalie-re pillantott, aztán vissza a nevelőnőjükre.

– Adj egy percet! – kérte. – Te is. Dan!

Dan sértett képet vágott. De azért lesétált a hídról Nellie-vel, és kissé távolabb megálltak.

Amy Natalie mellé térdelt.

– Szükségem van arra az agyarra. Ha az édesanyád magához térne, megint ki kellene ütnünk, ami nem
tenne túl jót az állapotának. Ha elárulod, hol van, segítünk, hogy minél előbb orvoshoz kerüljön.

Natalie a homlokát ráncolta, de nem válaszolt.

Amynek be kellett keményítenie.

– Lehet, hogy agyrázkódást szenvedett. Minél többet ülünk itt, annál rosszabb lesz az állapota.

Natalie kétségbeesett próbálkozást tett.

– Kössünk üzletet – javasolta. – Nálad van a sárkány, amit akar.

Megkapod az agyart a sárkányért.

Amy megrázta a fejét.

– Nem tehetem.

Hosszú csönd. Natalie elvette a kabátujjat a sérülésről. A vérzés elállt.

– Utálni fogja ezt a heget. Gondolod, hogy egy kis púder segít majd?

Az anyja eszméletlen, vérzik, és ő a sminkjéről beszél?!

Pedig Natalie nagyon aggódott, ez látszott rajta.

– Nem értek sokat az arcfestéshez – szólalt meg Amy lassan. – Az anyámnak… nem volt módja rá,
hogy megmutassa, hogyan kell. Csak hétéves voltam, amikor elvesztettem. – Szünet. – Sok minden
kimaradt, amit együtt csinálhattunk volna.

– Például a vásárolgatás – mondta Natalie. – Mi anyámmal mindig vásárolni megyünk.

– Mondjuk a közös vásárolgatás. Látod, az is örökre kimaradt.

Natalie szeme elkerekedett. – Ez tényleg szörnyű!

Amy előrehajolt.

– Natalie, kérlek! – emlékeztette. – Anyádnak orvosi segítségre van szüksége.

Natalie Isabelre nézett.

– De megígéred, hogy… – remegett meg a hangja.

– Hogy nem fog baja esni, ha átadom a…

Amy felemelte a kezét.

– Cserkészbecsületszavamra!

Natalie anyja nadrágjának zsebébe nyúlt.

– Ide rejtette. Azt mondta, hogy az emberről a kabát könnyen lekerül, de a nadrág egy kicsivel
kényesebb ügy…

– Nagyon ravasz – ismerte el Amy, és így is gondolta.

Natalie kinyitotta a tépőzáras zsebet, és kihúzta belőle a karikán lógó agyart.

– Évekkel ezelőtt bukkant rá – folytatta a lány. – Általában az amulettes karkötőjén hordja, de ma azt
mondta, itt nagyobb biztonságban lesz. – Átnyújtotta Amynek, aki egy pillanatig csak nézte, majd
szorosan a markába zárta.

Amy felállt.

– Te maradj itt! Mi jelentjük az esetet, és ideküldünk valakit, hogy segítsen.

Natalie összehúzta szemöldökét, látszott rajta, hogy valamin nagyon töri a fejét.

– Nincs nálad véletlenül valami, amivel megkötözhetnél?

– Azt akarod, hogy megkötözzünk? – kérdezte Amy döbbenten.

Natalie bólintott.

– Ha felébred, és rájön, hogy az agyar eltűnt…

– Ja, már értem – villantott egy félmosolyt rá Amy.

– Nagyon ravasz – vallotta be, és megint így is gondolta.

Az autóban Dan ós Amy olyan erősen összepacsizott, hogy égett tőle a tenyerük.

– Megcsináltuk! Mi vagyunk a kígyóbűvölők! Jól megtáncoltattuk a Kobrákat!

Amy engedélyezte magának, hogy néhány másodpercig osztozzon Dan kitörő, izgatott örömében.
Személy szerint azonban sokkal visszafogottabban ünnepelt. Szinte belekábult a gondolatba, hogy
elkapták Isabel Kabrát, és megszerezték tőle az agyart.

Dan lelkesedésében elfeledkezett a legelemibb óvatosságról is.

– Most már nálunk van mind a négy család szimbóluma!

Nagyszerű. Nellie eddig csak a kígyóról és az agyarról tudott. Most már a többiről is.

Danből csak úgy áradt a szó.

– Most már csak azt kellene tudnunk, mihez kezdjünk velük. Hogyan tovább?

Amynek erre is volt ötlete.

– Nellie, megtennéd, hogy rácsörögsz Miss Alice-re? Kérdezd meg tőle, emlékszik-e valamire, ami
után Grace különösen érdeklődött itt-tartózkodása alatt. Úgy értem, a fülbevalón kívül.

A telefonbeszélgetés még a vártnál is eredményesebb volt. Miss Alice úgy emlékezett, hogy Grace-t
nagyon érdekelték a Port Royalon végzett ásatások, és rengeteg időt eltöltött ott. Miss Alice
javaslatára felhívták Lestert az archívumban. Mivel Lester történész, mindent tudott Port Royalról.
Megbeszélték, hogy munka után találkozik velük.

Útjuk a Palisadoes-félszigeten keresztül vezetett, egy hosszú, óceánba lógó földnyelven. A félsziget
olyan keskeny volt, hogy egyszerre láthatták a nyílt tengert az egyik, és Kingston kikötőjét a másik
oldalon. Lester meghagyta Nellie-nek, hogy kanyarodjon a Szt.

Péter-templom felé. Nem volt nagy és tiszteletet parancsoló katedrális –

csak egy kis, fehér templom.

Lester ott várt rájuk.

– Ez a Szt. Péter – kezdte. – Van itt valami, amit meg szeretnék nektek mutatni.

A templomudvaron fekvő kis temetőbe vezette őket.

– Íme! – mutatott egy lapos, fekvő sírkőre.

Amy hangosan elolvasta a belevésett szöveget.

– „Itt nyugszik Lewis Galdy, aki Port Royalon távozott a földi siralomvölgyből, 1739. december 22-
én, életének nyolcvanadik esztendejét betöltvén. A franciaországi Montpelier-ben látta meg a
napvilágot, de hitét követve e szigeten telepedett le. Az 1692-és Nagy Földrengés elnyelte vala, de az
isteni gondviselés bizonyítékaképpen egy újabb rengés a tengerbe dobá őt, ahol aztán addig úszott,
amíg egy hajó fel nem vevé. Számos esztendeig élt még nagy tiszteletben. Halálát sokan megsiratták.”

– Kiköpte a Nagy Földrengés? – értetlenkedett Dan.

– 1692. június 7-én történt – mesélte Lester. – Egy hatalmas földrengés, amit szökőár és utórezgések
követtek. Lewis Galdy valószínűleg egy hasadékba esett, mint sok társa azon a napon. A legtöbben
akkor haltak meg, amikor az utórezgések betemették a hasadékokat. De ő valamilyen különleges okból
kirepült a résből a tengerbe.

– Micsoda menet lehetett! – lelkesedett Dan.

Lester elvigyorodott:

– Tudtam, hogy érdekelni fog.

– Csoda, hogy túlélte – vélte Amy.

– A katasztrófa során a város kétharmada elpusztult. Talán észrevettétek idefelé jövet, milyen
csendes! Mint egy kis halászfalu.

– Hát igen, a földmozgások csúnya munkát végeznek… – ismerte be Nellie.

– Én a hullámokra tippelek. A szökőár elsöpörte az összes házat.

– Majdnem – mondta Lester. – De az igazi okot egyikőtök sem találta el. Tudjátok, az egész várost
homokra építették. A földrengés és a szökőár fellazította a talajt, így az egész várost szépen beszívta
a…

futóhomok.

Dannek leesett az álla.

– Elnyelt egy várost?

– Azért is nevezik „Elsüllyedt Városnak” azt a részt – mutatott északkelet felé Lester. – Én is az egyik
ásatásnál dolgozom. Az Elsüllyedt Város a Karib-tenger leggazdagabb régészeti lelőhelyének számít!
Sőt, az egész nyugati féltekén nincs hozzáfogható! Egy komplett tizenhetedik századi város nyugszik a
víz alatt!

Lester lelkesedése ragályosnak bizonyult. Amy világéletében rajongott a történelemért, de a férfi

ráébresztette arra, hogy az egész sokkal több helyek és évszámok holt halmazánál. A múlt ott élt velük
most is.

– Van néhány hajó is, ezek szintén fontos lelőhelynek számítanak. A legnagyobb gondossággal emelik
ki őket.

Amy ezt már tényleg szerette volna látni.

– Odamehetünk? Annyira kíváncsi lennék egy ásatásra!

Grace – gondolta Amy. Miss Alice állítása szerint Grace sok időt töltött el itt. Talán Anne Bonny
vagy a Kiváló Nanny nyomait kutatta errefelé. Egy ásatás tökéletes hely arra, hogy rájöjjünk, mit is
kereshetett…

– Tényleg szeretnétek látni? – kérdezte Lester még a szokásosnál is szélesebb mosollyal. – Normális
esetben nem engednek be turistákat, de meglátjuk, mit tehetek – kacsintott rájuk.

Dan visszavigyorgott.

– Lester, te nagy rock and roll vagy!

A fiatalember felkacagott.

– Kösz, de a reggae közelebb áll hozzám.

– Ahogy akarod! – egyezett bele készségesen Dan. – Lester, te nagyon reggae vagy!

Miközben autóval a félsziget túloldalón hullámzó óceánhoz közeledtek, Amy sokadszorra is

eltűnődött a tenger színén.

– Az-tür-páv-ég – suttogta ismét.

Aztán pislantott egyet.

Kivette a nagyítót és az aranycsíkot a hátizsákból.

– Mi van? Eszedbe jutott valami? – kíváncsiskodott Dan.

Amy szeme felcsillant, – Rájöttem! Ezek nem szavak! Ezek…

rövidítések!

– Ismét a hátizsákjába túrt, és kivett belőle egy tollat meg egy noteszt.

– Ezt nézd! – mondta, és írni kezdett.

EKTOMALUJA

EK – Ekaterina

TOMA – Tomas

LU – Lucian

JA – Janus

– Klassz! Megvan a megfejtés! – rikkantott Dan, aztán hirtelen elkenődött. – Megint a régi probléma.
Kitaláltuk, mit jelent, de nem tudjuk, mihez kezdjünk vele – csapott egyik öklével a kezébe
tehetetlenségében. – Ez annyira idegesítő!

Amy elrakta az aranycsíkot.

– Tudom. De két lépés előre, egy hátra – még mindig haladásnak számít.
Dan nem hagyta magát megnyugtatni.

– Én annak örülnék, ha egyet sem kellene hátralépnünk!

Port Royal régészeti terület volt, nem turistalátványosság. A munka nagy része egy úgynevezett
„Quonset kunyhó” alatt folyt, nem messze a főkikötőtől.

Lester betessékelte őket az óriás, egyterű barakk belsejébe. Kétoldalt hosszú asztalok, a hátsó falnál
számítógépasztalok sorakoztak. A barakkban fél tucat ember, akik az asztalok mellett vagy a
számítógépeknél dolgoztak. A barakk közepén titokzatos tárgyakkal teli ládák és egy halom régészeti
lelet, egy részük a ponyva fölött, más részük a ponyva takarásában. Nehéz volt azonosítani a leleteket,
mert mindet ugyanolyan barnás-szürkés-zöldes réteg vonta be.

Amyn izgatottság futott végig. Azok a színek – a rozsda, a csigák és az alga – azt jelentették, hogy a
leletek az óceán mélyéről származnak.

Vagy az elsüllyedt városból, vagy a hajókról…

– Ebben a projektben öt, futóhomok által eltemetett, de meglepően jó állapotban megmaradt ház
feltárásán dolgoznak – magyarázta Lester. –

A falakon tervrajzokat láthattok arról, hogyan nézhettek ki az épületek.

– Van itt valami, ami kalózhajóról származhat? –érdeklődött Amy.

– Elképzelhető – felelte Lester. – Bár mi most nem a hajókon dolgozunk. Azok feltárását magáncégek
végzik. Port Royal hosszú évekig kalózparadicsomnak számított. Biztosak ugyan nem lehetünk benne,
de a házakban talált műtárgyak közül valószínűleg nem egy származik kalózoktól.

Amy sokat sejtetően Danre pillantott. Lehet, hogy lesz itt valami, ami Anne Bonnyhoz tartozott.

– Nézzetek körül, de ne nyúljatok semmihez! Viszont készségesen válaszolok minden felmerülő

kérdésre! Ezen az oldalon – mutatott jobbra – a nagyobb tárgyakat restaurálják, emitt pedig a
kisebbeket.

Amy és Dan elindult a jobb oldali fal mellett. A hosszú asztaloknál három férfi dolgozott különféle
eszközökkel. Az apró spatulák és hegyes

kalapácsok

orvosi

műszerekre

hasonlítottak.
Láttak

ékszerésznagyítókat, rendes nagyítókat, és még mikroszkópot is. Meg ecseteket minden méretben; a
mázolótól a miniatúrafestő ecsetig.

Az egyik nő éppen egy nagy tányéron dolgozott. A másik előtt egy igen koszos étkészlet sorakozott.
Amy lassan végigsétált a barakkon, és néha megállt. Aprólékos munka volt. Egyetlen villa
megtisztítása napokat vett igénybe.

– Először mechanikus úton kezdünk a tisztogatáshoz – fejtegette Lester. – Ez azt jelenti, hogy kézzel
tisztítjuk meg a tárgyat. Ha valamit nem

tudunk

így

megszabadítani

szennyeződéstől,

akkor

megpróbálkozunk a vegyi tisztítással. De az nagyon rizikós. Ha valamiről nem tudod, miből készült,
akkor azt sem tudod, hogyan reagál a vegyszeres fürdőre. Szóval ezt csak végső esetben alkalmazzuk,
és mindig az egyetemen. Itt csak kézi tisztítás folyik.

Amy az utolsó két asztalhoz ért. Az egyiken megtisztított tárgyak voltak gondosan bezacskózva,
felcímkézve. A másikon azok a tárgyak, amik vegyszeres fürdőre vártak. Ezeket vastag koszréteg
borította.

Amy a megtisztított leletek felé fordult. Nagy részük cseréptárgyak darabjainak látszott. Az egyik
zacskóban törött kerámiakorsó lapult. A másikban egy díszes ezüstdoboz cirkalmas faragással az
oldalán. Látott még két sértetlennek tűnő óntányért, néhány üvegpalackot, jó pár agyagpipát és
egytucatnyi kanalat. Mind-mind külön zacskóban.

Dan Amy mellé állt.

– Hogy fogjuk itt megtalálni?!

– Pláne, hogy azt sem tudjuk, mit!

A fiú lemondóan legyintett a barakk közepén fekvő halmok felé, de karja megállt a levegőben.

– Várj csak! Pontosan nem tudjuk, mit keresünk, de valamit sejtünk róla. Mi lenne, ha kígyókat,
farkasokat, medvéket meg ilyeneket keresnénk?!

Amy

megdermedt.

Beugrott

neki

valami.

kanalakról

visszafordította tekintetét az ezüstdobozra.

Az egész dobozt faragások díszítették. Nemcsak a tetejét, hanem az oldalát is. A faragások teljesen
esetlegesnek tűntek. Persze nem farkasokat vagy medvéket ábrázoltak – az túl egyszerű lett volna.
Csak cirádák és hurkák véletlenszerű kavalkádja minden visszatérő minta nélkül.

– Dan – suttogta Amy. – Nézd csak azt a dobozt… azt az üresen hagyott részt az oldalán…

Dan odanézett.

– Én őrültem meg, vagy…

– Igen, te! De én már nagyon régen hajtogatom! –csapta le a magas labdát Dan.

De Amy nem volt vicces hangulatban.

– Egy négyzet alakú folton nincsenek rajta faragások, és a négyzet sarkai mintha le lennének kerekítve.
Ha nem tévedek, éppen akkora és éppen olyan alakú, mint ez…- tapogatta meg a sárkányos medált a
nyakában Amy.

Dan ide-oda kapkodta a fejét a medál és a doboz között. Aztán behunyta a szemét. Egy pillanat múlva
kinyitotta, és így szólt.

– A rakományjegyzékben is szerepelt egy faragott doboz.

– Tényleg?! – kiáltott fel Amy. Egyszerre hengerelte le – nem először – Dan memóriája, és egyszerre
kezdett bizakodni, hogy mégis sikerrel járnak.

– Meg kellene néznünk közelebbről – javasolta az öccse.

Odament Lesterhez, aki éppen Nellie-vel csevegett, aztán mindhárman visszasétáltak Amyhez.

– Természetesen kivehetem nektek a zacskóból, de nem érhettek hozzá – mondta a férfi.

Kicsúsztatta a dobozt a műanyag zsák biztonságos gyomrából.

Mérete és alakja egy fél cipősdobozra emlékeztetett.

– Különös, hogy éppen ez keltette fel az érdeklődéseteket – kezdte Lester. – Ugyanis itt ez az egyetlen
darab, ami nem az ásatáskor bukkant elő.

– Akkor hogy került ide? – kérdezte Amy.

– Egy névtelen adományozó révén. A levél szerint a doboz egy családi örökség része. Port Royalból
származik, és túlélte a földrengést.

Az adományozó úgy vélte, hogy az ásatás során talált műtárgyak mellett a helye.

Amikor Lester finoman megrázta a dobozt, valami megzörrent benne.

– A levél szerint senkinek sem sikerült még kinyitni. Van benne valami, és talán soha nem tudjuk meg,
mi az. Próbálkoztunk a röntgenezéssel, de úgy látszik, ólommal bélelték. Nem szokásunk tönkretenni
egy műtárgyat, hogy megtudjuk, mit rejt a belseje.

Hallottatok már a kínai varázsdobozokról?

– Én igen. Nagyon cukik – lelkesedett Nellie.

– Egyetértek – helyeselt Lester. – Általában fából készülnek, mozgatható oldalakkal. Nincs rajtuk zár,
de nem is szükséges, mert a doboz addig nem nyílik, amíg a paneleket nem csúsztatod el megfelelő

sorrendben. Na, ez is ilyesmi lehet! Leszámítva a mozgatható paneleket, és azt, hogy eddig még senki
sem jött rá a titkára.

Feltartotta a dobozt, hogy Amy és Dan minden oldalról megvizsgálhassa. Öt másodperc sem telt el, és
Dan égő szemmel a lányra meredt. Amy a fiú mellé lépett.

A doboz túlsó oldalán a faragások éppen olyan véletlenszerűen kanyarogtak. De ezen az oldalon is
akadt egy simán hagyott terület. És Amy rögtön látta, mi az. Soha sem vetted volna észre, ha nem
tudod, mit keresel.

A folt medvekarom alakú volt.

Már meg sem lepte őket, hogy a doboz harmadik oldalán két kígyó alakú foltot találtak, és a
negyediken egy nyújtott, a farkasagyarral megegyező méretű háromszöget.
– Ugye, megbocsátasz? – húzta félre Amy Dant.

– Ismeretlen adományozó, eldobom az agyam! – suttogta Dan. –

Tutira egy Cahill volt!

– Lehet, hogy ez a doboz titka – mondta Amy hasonlóan izgatottan.

– Csak akkor nyílik ki, ha mind a négy ikon a helyére kerül. Ez lehet a megoldás!

– Ahhoz előbb hozzá kellene férnünk a dobozhoz – mondta Dan.

– De hogyan? – Amy azóta törte ezen a fejét, hogy meglátta a medvekarom alakú foltot. – Ha
ellopnánk, nagy bajt hoznánk Lester fejére. Repülne az állásából!

– Ki mondta, hogy el akarjuk lopni?! De ha nincs más esélyünk… –

válaszolta Dan.

– Mit hallok?!

Amy megpördült, és ijedten vette észre a hátuk mögött hallgatózó Nellie-t.

– Senki nem lop el semmit. Innen biztosan nem! – szögezte le a nevelőnő.

Amy a fogát csikorgatta.

– Ne szólj bele! Ez a mi dolgunk!

Nellie hűvösen nézett rá:

– Majd meglátjuk – felelte, és elsétált.

– Lester, beszélhetnék veled egy percet?

Nellie az asztalhoz lépett. Lester óvatosan letette a dobozt a műanyag zsákra.

– Persze! Van valami probléma?

Nellie megérintette a kígyós orrgyűrűjét. Minden olyan zavaros volt… Hogyan magyarázhatná el
neki? Egyáltalán, hol kezdje?

Legjobb lesz, ha az elején kezdi. Vagyis Grace-szel. Mert minden vele kezdődött.

– Grace-t is nagyon érdekelte az ásatás, ugye? –kérdezte.

– De még mennyire! – mosolygott Lester. – Minden érdekelte, ami a régi Jamaicával kapcsolatos.
Kissrác voltam még, amikor itt járt, de jól emlékszem rá, mennyit kérte nagyit, hogy meséljen neki a
régi dolgokról, és nagyi mesélt, én meg csak hallgattam. Lehet, hogy ennek köszönhetően lett belőlem
történész.

– Tudta, hogy te is itt dolgozol?

– Persze! Ő segített megkapni a munkát. Amikor tudomást szerzett róla, hogy egy amerikai egyetem és
a Jamaicai Történelmi Társaság közös ásatást szervez, adott egy kis hátszelet – újabb mosoly –, és
megszervezett nekem egy felvételi beszélgetést. Azóta főállásban az archívumban dolgozom, és az
ásatás tudományos tanácsadója vagyok.

Nellie bólintott. Már megint Grace mozgatja a szálakat.

Lester a homlokát ráncolta.

– Időnként kapcsolatba lépett velem, és megkérdezte, hogy halad a munka, találtunk-e valami
érdekeset. De már régen nem hívott. És én sem kerestem őt…

Szomorú lett. Mindketten elhallgattak egy pillanatra, ahogy Grace-re emlékeztek.

Nellie megérintette a férfi karját.

– Lester, mi tudunk valamit Grace-ről, amit te nem – kezdte. – Nem puszta műkedvelésből érdeklődött
az ásatás iránt. Valamit keresett.

A férfi kíváncsian nézett rá.

– Pontosan mit?

– Lehet, hogy hülyén hangzik – folytatta Nellie –, de ő sem tudta pontosan. Mi is csak annyit tudunk,
hogy évek hosszú munkájával megpróbálta felkutatni egy nagy kirakójáték darabjait. Sajnos meghalt,
mielőtt befejezhette volna. Ezért Dannek és Amynek kell befejeznie helyette a munkát. Meg nekem.

Lester egyelőre csak zavart volt, nem látszott ijedtnek.

– Folytasd, követlek – nógatta.

Nellie felsóhajtott.

– Nagyon fontos volt Grace számára ez a dolog. De mindenki előtt titokban tartotta. Azt szerette
volna, ha minél kevesebben tudnak róla.

És hogy mire akartam ezzel kilyukadni? Arra, hogy nekünk kell az a doboz – biccentett az asztal felé.
– Jó okunk van azt feltételezni, hogy Grace ezt a dobozt kereste. Hadd vigyük el! – Nellie felemelt
kézzel állította le a tiltakozni készülő Lestert. – De üzletet ajánlunk.

Mielőtt a férfi bármit mondhatott volna, gyorsan folytatta.

– Azt gondoljuk, képesek vagyunk kinyitni. Te kölcsönadod nekünk a dobozt, hogy egy próbát
tegyünk. Ha sikerrel járunk, eláruljuk neked, miként nyílik.

Nellie mélyen Lester szemébe nézett.

Igent kell mondania, nem mondhat mást. Ha mégis megmakacsolja magát, a megbízóim roppant
csalódottak lesznek.

És amikor csalódottak, nem ismernek tréfát.

Lester az asztalon fekvő dobozra nézett, aztán a hátsó számítógépnél dolgozó kollégájára. Talán
éppen a főnökére.

Nellie mintha egy örökkévalóságig várt volna a válaszra.

– Rendben, és most jöjjön az én ajánlatom! Grace nagyon sokat jelentett nekünk. Mielőtt
felbukkantatok, azt gondoltam, mindent megtennék a kedvéért.

Lester megrázta a fejét.

– De tévedtem. Nem tudom megtenni. Nem adhatom oda nektek. És nem csak azért, mert kirúgnának.

Hanem azért, mert ellentétes minden szabállyal, amihez egy történésznek ragaszkodnia kell. Azt
állítod, jó okotok van eltulajdonítani. Ahogyan minden személynek, csoportnak vagy kormánynak, aki
műtárgyakat hurcol el a származási helyéről.

– De mi visszaadjuk! Esküszöm!

Nellie titokban összefonta az ujját, és imádkozott, hogy így is történjen.

– Nem arról van szó, hogy nem bízom meg bennetek – folytatta Lester. – Hanem arról, hogy azt sem
tudom, kik vágytok. Bárcsak elég lenne a tény, hogy te ismerted Grace-t, és hogy ők az unokái! De
sajnos ez még kevés. Bocs!

Nellie szíve összeszorult. El kell lopniuk a dobozt, és Lester, aki eddig olyan kedves volt hozzájuk,
utálni fogja őket, és Miss Alice is…

Lester olyan erősen meredt rá, mintha át akarná döfni a tekintetével.

Nellie állta a nézését, egyetlen szempillarezdüléssel sem szerette volna elárulni, hogy máris azon
morfondírozik, hogyan lophatnák el a dobozt.

Egy végtelen hosszúra nyúlt pillanat után Lester döntött, és végre kikerülhetett tekintete
célkeresztjéből.

– Nem vihetitek el a dobozt – szögezte le egyszerűen. – De ez még nem jelenti azt, hogy én sem
vihetem el. Azt mondom nekik, hogy szeretnék vizsgálatokat végezni rajta, és kiviszem a területről. Ez
ilyen egyszerű. Akármit akartok művelni a dobozzal, az orrom előtt kell tennetek. Ehhez ragaszkodom.
A doboz át nem ruházható.

Nellie a férfi nyakába ugrott. Nem kellett magát megerőltetnie. A fiú úgy vonzotta, mint vasat a
mágnes…

– Millió köszönet, Lester! Nem fogod megbánni, ígérem!

Nellie túláradó öröme magukra vonta a gyerekek figyelmét. A nevelőnő felemelt hüvelykujját mutatta
feléjük.

– Igggen! – kiáltott Dan, és kibújt belőle a lelke mélyén rejtőző

Michael Jackson egy moonwalk erejéig.

Nellie felvont szemöldökkel nézett Amyre, aki a férfira bazsalygott.

Amikor elkapta a nevelőnő tekintetét, vállat vont.

Anyám, ez aztán a kemény dió – tűnődött Nellie. Dannel még csak zöldágra vergődnék, de ez a csaj
teljesen más állatfajta…

Lester zavartan fejtette le a nyakáról Nellie karját. Felvette a dobozt, és visszatette a műanyag zsákba.

– Beszélek a főnökkel. Várjatok meg odakint, skacok!

A barakkon kívül egészen más idő fogadta őket. A nap dühös, narancssárga labdává változott, és
éppen hatalmas, bíbor felhőkkel küzdött. A szél baljóson suhogott a pálmalevelek között.
Amy megsimította a karját. A levegő meleg volt és párás, de a szél már csípett.

– Úgy látszik, vihar jön – állapította meg Nellie.

De Amyt nem érdekelte az időjárás. Babrálni kezdte a sárkányos medált.

– Le kell vágnom – szomorodott el a gondolattól. Lehet, hogy Grace egy szívtelen Madrigál volt, de
én már azelőtt megszerettem ezt a medált, hogy az egészről bármit tudtam volna.

– Lehet, hogy csak a doboz kinyitásához kell – nyugtatta Dan. –

Aztán visszateheted a nyakadba.

– Ez nem olyan biztos – kezdte bátortalanul Nellie. – Azt ígértem Lesternek, hogy ha ideadja a
dobozt, cserébe megmutatjuk neki, hogyan kell kinyitni…

– És akkor mi van? Attól, hogy elmondjuk neki, még nem kell megkapnia az összes cuccot hozzá… –
ellenkezett Dan.

Amy kételkedett ebben.

– Nem tudom. Dan… Mi értelme annak, ha tudod, hogyan kell kinyitni, de nincsenek meg hozzá a
kulcsaid?

– Akkor csináljon reprodukciókat a medálról meg a többiről –

makacskodott Dan.

Amy hálás tekintettel nézett Danre. A fú volt az egyetlen, aki átérezte, mit jelent számára a medál.

Lester kilépett a barakkból, kezében egy vászonba tekert csomaggal.

A doboz. Amy beleborzongott az izgalomba.

– Rendben, hol szeretnétek megvizsgálni? – kérdezte Lester.

Amy egy pillanatig gondolkozott:

– Nellie, mit szólnál hozzá, ha bejelentkeznénk egy hotelbe? Ott egy kicsit… őőő… kevésbé lennénk
kirakatban.

– A Royal Harbour Hotel itt van rögtön a parton – ajánlotta Lester. –

Port Royal legszebb szállodája, és itt van egy kőhajításnyira.

– Ti sétáljatok, srácok, én meg utánatok megyek a kocsival, és viszem a csomagokat.

A szél egyre viharosabbá vált. Amy haját folyton a szemébe fújta, végül tenyerével kellett a fejére
tapasztania.

A hotel előtt megvárták a hamarosan befutó Nellie-t. Addigra lassú, kövér cseppekben esni kezdett.
Amy és Dan az autóhoz futott, hogy segítsen becipelni a csomagokat, beleértve Saladin
macskahordozóját is.

A macska egyértelműen a tudomásukra hozta, hogy nagyon nem tetszik neki, ha egyedül hagyják a
kocsiban. Dan kivette a hordozóból, és cirógatni kezdte. Saladin egy utolsó, sértett nyávogást
hallatott, aztán átadta magát az élvezetnek.

Amíg Nellie bejelentkezett, Lester az előcsarnok túlsó ablakához sétált. A kilátás egy óceánparti
étteremre nyílt. Nyitott teraszát pálmalevél tető védte.

Amy csatlakozott hozzá, és kinézett. Nem volt sok vendég. Egy-két párocskán kívül egy nőtársaság és
egy ötfős csoport ült az étteremben.

Amy sápadt arccal levegő után kapott.

Öt ember.

Ian, Natalie, két testőr és Isabel.

Isabel Kabra, kötéssel a fején. Annak a kötésnek az XL-es méretével, amit ő viselt két nappal ezelőtt.
Különös módón ettől mégsem tűnt sérülékenyebbnek vagy gyengébbnek. Éppen ellenkezőleg! Mint
egy kalóz szemkötése vagy egy motoros banda törzsi hege: még legyőzhetetlenebbé avatta.

Amy azon kapta magát, hogy csodálni kezdi ezt a nőt. Néhány órával ezelőtt Isabel eszméletlenül és
vérző homlokkal feküdt. Most az a minimum, hogy elviselhetetlenül hasogat a feje. Mégis itt ül egy
asztalnál, és társaival összehajolva haditervet sző. Amy biztos volt benne, hogy nem születésnapi
zsúrra készülődnek.

– Dan! – rohant Amy az öccséhez. – A Kabrák! Itt vannak!

– Hol?

Amy kétségbeesetten intett a kezével.

– Odakint! Az étteremben! Akármelyik percben bejöhetnek!

– Figyelmeztetnünk kell Lestert…

Miközben átvágtak az előcsarnokon, Amy azon gondolkozott, mit mondjanak a férfinak. Nem
vezethetik be a kulcsvadászat titkaiba – az órákig tartana. Csak annyit, amennyi feltétlenül
szükséges, döntött.

– Lester – kezdte levegő után kapkodva Amy –, van néhány ember az étteremben. Ha bejönnek és
észrevesznek, semmiképpen se engedd őket a doboz közelébe! Nem szabad, hogy tudomást
szerezzenek róla…

– Lehet, hogy el akarnák lopni tőled! – vetette közbe Dan. – Az lenne a legjobb, ha úgy tennél, mintha
nem velünk lennél!

A férfi hol Danre, hol Amyre nézett. A lány látta rajta, hogy teljesen összezavarodott.

– Mór jönnek is! – riasztott Dan.

Nem volt idő tervezgetni.

– Forduljunk az ablak felé! Akkor csak a hátunkat látják, és talán nem ismernek fel – javasolta
kétségbeesésében Amy.

Nellie éppen akkor indult el feléjük.

– Bejelentkeztem! Belétek meg mi ütött?

– A Kabrák! – figyelmeztette Dan. – Nem szabad, hogy meglássák Lestert!

Nellie nem kérdezősködött tovább. Beállt Lester mögé. A kis csoport úgy rendeződött el az ablaknál,
hogy a férfi és a becses doboz középre kerüljön.

– Jönnek! – figyelmeztetett Dan.

A Kabrák beléptek az előtérbe. Két, melegítőruhát és napszemüveget viselő férfi kísérte őket. A két
méter magas izomkolosszusok akkorák voltak, mint egy-egy hegyomlás. Reggelire biztosan Dan
nagyságú grillcsirkéket kapdosnak be.

Amy megpróbált úgy tenni, mintha éppen a tájban gyönyörködne, pedig a zuhogó esőn kívül mást nem
nagyon lehetett látni. Amikor a Kabrák az előcsarnok túloldalára értek, néhány másodpercig látta őket
a szeme sarkából. Aztán eltűntek. Alig tudta megállni, hogy ne forduljon hátra. Számolni kezdett.

Kettő… három… négy… Ha a hotelben szálltak meg, most érik el a liftet. Ha nem itt laknak, akkor a
kijáratot. Öt… hat… hét…

A hét most nem bizonyult szerencseszámnak.

– Ott vannak! – harsant fel Isabel hangja. – Hugo, Anton, gyorsan!

Amy megpördült. A Kabrák valóban elérték a liftet. Ian és Natalie be is szólít. Az ajtó becsukódott,
és a lift elindult. Ám Isabel és a két gorilla még hátramaradt…

Nellie Lesterhez fordult.

– Menekülj! Nem szabad megszerezniük a dobozt! Mi majd feltartjuk őket!

A fiatalember mondani akart valamit, de Isabel a két emberével szinte átszelte a csarnokot.

Dan még mindig a karjában tartotta Saladint. Váratlanul meglóbálta a macskát.

– Vigyázzanak!

kiáltotta.

Mert…

macska…

macska

foghúgyköve van! Emberre halálos! – Azzal a támadókra dobta az állatot.

Saladin besegített neki. Hangosan fújva, kimeresztett karmokkal szelte át a levegőt. Sértette az
önérzetét, hogy bacilustenyészetnek titulálták. Még akkor is, ha kitalált betegségről volt szó.

A két testőr belerohant a megtorpanó Isabelbe. A nő beverte a fejét egyikük vállába. Felsikoltott,
aztán kezét a homlokához kapva megtántorodott.

Csak egyetlen másodperc volt az egész, de ennyi elégnek bizonyult.

– Kérlek, Lester! Menekülj! – könyörgött Amy.

Ő zavartan rázta a fejét, aztán kisurrant az étterem felé vezető ajtón.

Amy az ablakon át látta, hogy Lester a szakadó esőben az ásatás felé rohan.

A liftajtó újra kinyílt. Natalie és Ian lépett ki belőle néhány emeletnyi felesleges liftezés után.

Isabel megcsóválta a fejét, mintha nem akarna hinni a szemének.

– Jellemző! – kiáltotta. – Hol voltatok ennyi ideig! Hugo, Anton, maguk tökkelütött barmok, ne
álljanak itt! Kapják el azt a férfit! Volt nála valami! Arra menekült! – mutatott az étteremajtó felé.

Dan gyorsan visszadugta Saladint a macskahordozóba. A hordár ijedten pislogott, és Saladint

félelemmel vegyes tisztelettel a kocsijára rakta.

Dan Amyt követte, aki Nellie-vel az ajtó felé iramodott, sarkukban Hugóval és Antonnal.

Hurrikán. Amikor Nellie kilépett a nyitott teraszos étterembe, ez a szó jutott eszébe. Az eső
vízszintesen esett. Nellie azelőtt csak a tévében látott hasonlót. Ha ez mégsem hurrikán volt, akkor
sem akarja megtudni, milyen az igazi.

Átrohant az éttermen. A pincérek kapkodva pakolásztak. A terasz túlsó végén néhány lépcső vezetett a
partra. A nevelőnő egyetlen ugrással abszolválta a fokokat. Néhány lépés után csuromvizes lett.

– Erre! – hallotta Amy hangját a süvítő szélben.

Jobbra fordultak. Lejjebb a parton egy férfi elmosódott körvonalait látták. A viharban menekülő
Lester volt az. A tengerpart szokatlanul szélesnek tűnt az apály miatt. A víz visszavonult, legalábbis a
vihar kezdetéig, mert most egyre magasabb hullámok ostromolták a partot.

Hogyan állítsák meg Isabel embereit?

Nellie hátranézett.

– Hé! – kiáltott fel, mert Hugo és Anton már nem követte őket.

– Biztos a bejárati ajtót választották! Lester elé akarnak vágni! –

kiáltott vissza Dan.

– Akkor meg kell előznünk őket – válaszolt Nellie.

Kiabálniuk kellett, ha túl akarták harsogni a szelet.

Nellie gondolkozni próbált. A zuhogó esőben és az üvöltő szélben alig tudta követni a saját
gondolatait. Gyorsabban haladnak az úton, mint mi a homokon. Lesternek van némi előnye. De ha
elér a barakkig, hogyan tovább? A gorillák előbb ott lesznek, mint mi…

Tovább rohantak a homokon. Lester már majdnem a barakknál járt.

– Igyekezzetek! – kiáltotta Amy, és elhúzott mellettük.

Nellie azt hitte, ennél gyorsabban már nem tud futni, de Amy sebessége belőle is titkos
erőtartalékokat csalt elő.

Lester megtorpant. Nellie tudta, hogy ez csak egyet jelenthet.

Meglátta Hugót vagy Antont.

Aztán megpördült, és visszafelé kezdett futni.

Nellie észrevette mögötte az egyik gorillát. Hol lehet a másik?

Néhány másodperc múlva választ kapott a kérdésére. A másik férfi a parton bukkant fel. Lester
beszorult a két fickó közé. Tett néhány újabb lépést előre, aztán, Nellie legnagyobb
megrökönyödésére, irányt változtatott, és jobbra kezdett futni.

Az óceán felé.

– Mit művel?! – rikoltott fel Dan.

A Cahill-kopók utánavetették magukat. A zuhogó esőben Nellie meglátta azt, amit eddig nem vett
észre. A mennydörgő hullámok között keskeny homokzátony nyúlt a tengerbe. Alig emelkedett a
vízszint fölé.

A mellkasához szorított ládikóval Lester ezen próbált elmenekülni.

Talán abban bízott, hogy a maffiózók nem követik. Máskülönben miért rohant volna a tomboló
hurrikánban az óceánba?!

A homokzátony olyan keskeny volt, hogy hárman nem fértek el rajta egymás mellett. Amy rohant elöl.
Nellie bokáját víz nyaldosta, de a viharban nem tudta eldönteni, hogy hullámok csapdossák a lábát,
vagy esőcseppek.

Nellie látta, hogy a férfi nagyot ugrik. Amikor földet ért, pár lépést még előrébb botorkált, majd
visszanézett.

Hugo és Anton egymás mögött loholt, alig két lépésre egymástól.

Hirtelen mindketten megbotlottak és elterültek.

Miben bukhattak fel? Nellie nem látott sem sziklát, sem uszadékfát, se mást – csak felkavart, örvénylő
homokot.

– ÁLLJ! – kiáltotta nekik Lester. – NE GYERTEK KÖZELEBB!

FUTÓHOMOK!

Amy megtorpant. Nellie beleütközött Amybe, Dan pedig mindkettőjükbe. Szerencsére

megkapaszkodtak egymásban, így sikerült talpon maradniuk. Mindhármuknak tátva maradt a szája az
eléjük táruló látványtól.

Hugo és Anton lábát beszippantotta a futóhomok, amit Lesternek még sikerült átugrania. Térdig
süllyedtek benne, és hiába próbáltak kétségbeesetten kiszabadulni a sárból.

– NELLIE! – kiabált Lester. – KAPD EL!

Áthajította

nekik

dobozt.

MENJETEK

VISSZA!

TALÁLKOZUNK A BARAKKNÁL!

Ja, persze, téged meg csak úgy itt hagyunk egyedül… – gondolta Nellie.

De Amyvel és Dannel együtt elindult vissza.

Lester tett egy lépést Hugo és Anton felé.

– Figyeljenek! Elárulom, hogyan szabadulhatnak ki! Ne küzdjenek tovább, azzal csak felgyorsítják a
süllyedést! Feküdjenek a hátukra, mintha lebegni akarnának a vízen…

Anton és Hugo olyan káromkodásokkal válaszolt a tanácsra, amik közül néhány még Nellie-nek is új
volt.
A maffiózók tovább csapkodtak.

Egyikük máris csípőig süllyedt, a másik combig.

– Feküdjenek hátra! – ismételte Lester. – Tárják szét a karjaikat! És a lábukkal tempózzanak, mintha
úsznának! Csak így menekülhetnek meg!

Újabb óvatos lépést tett előre. Nellie látta, hogy megpróbálja elkerülni a futóhomokot.

Akkor Hugo – de lehet, hogy Anton – ordítva előrelendült, és elkapta Lester lábát. Ha az volt a
szándéka, hogy Lesterrel kihúzatja magát, ez a terv csődöt mondott.

Helyette azonban Lestert is berántotta maga mellé.

– LESTER!

Dan, Amy és Nellie egyszerre kiáltotta a férfi nevét.

A két gorilla is kiabálva próbált megkapaszkodni benne. Az egyikük a karját kapta el, másikuk az
övét. Ha nem támaszkodik meg Antonon –

vagy Hugón? –, Lester fejjel zuhan a futóhomokba. Ezután a könyökével orrba vágta az egyik fickót,
aki üvöltve a képéhez kapott.

– Marhák, ha nem akartok itt meghalni, jobban teszitek, ha hallgattok rám! – üvöltött rájuk.

Dan most kezdte csak igazán tisztelni Lestert. A férfinak túl kellett kiabálnia a gorillákat, de hangjába
egy csipetnyi pánik sem vegyült.

Dan kételkedett benne, hogy hasonló helyzetben megőrizte volna lélekjelenlétét.

Hugo és Anton először egymásra nézett, aztán Lesterre, majd abbahagyták a kapálózást. Dan
észrevette, hogy a vihar kezd alábbhagyni. Az eső ugyanúgy ömlött, de a szél mintha vesztett volna
erejéből.

– Így már sokkal jobb – nyugtatta őket tovább Lester. – Akkor hát.

Senki sem süllyed el teljesen a futóhomokban. Az csak egy hollywoodi legenda. Ha kitárják a
karjukat, legfeljebb hónaljig süllyedhetnek. Az igazi veszélyt a dagály jelenti. Ha nem jutunk ki
hamarosan, megfulladunk…

Dan látta, hogy a gorillák szeme kigúvad a félelemtől.

– Hé, te! – mutatott Lester arra a fickóra, aki először esett a futóhomokba, és most már csak a
mellkasa látszott ki. – Hogy hívnak?
– Anton – válaszolta a fickó.

– Jól van, Anton. Kezdd el mozgatni a lábad! SEMMI PÁNIK! Kis mozdulatok, mintha rugdosnál. Ne
próbáld meg kihúzni! Igyekezz minél vízszintesebb helyzetbe kerülni!

Hugo, aki Anton után lépett a futóhomokba, és még csak derékig süllyedt, azonnal mozgatni kezdte a
lábát.

– Te nem! – szólt rá Lester. – Csak egyenként! A túl sok mozgás tovább lazítja a homokot, és még
gyorsabban süllyedünk. Antonnal kezdjük, mert ő van a legmélyebben…

– Nekem te nem mondod meg, mit csináljak! – kiabált vissza Hugo.

Dan nem láthatta, mit csinál a lábával a homok alatt. De bizonyára vadul rugdoshatott, mert – ahogy
Lester megjósolta – mindhármuk süllyedése felgyorsult.

– ÁLLJ LE! – kiáltott rá Anton. – Nem hallottad, mit mondott?

Velem kezdünk! – hátrahajolt, és bemosott egyet Hugónak. Az orrán találta el, ugyanott, ahol az előbb
Lester. Hugo káromkodva felnyögött, és megint tapogathatta az orrát.

Dan közelebb lépett, és leguggolt.

– Lester, mit segítsünk?

– Hozzatok egy botot vagy egy deszkát. Ha azt teszik, amit mondok, nem lesz rá szükségünk. De nem
árt minden lehetőségre felkészülni… –

Addigra már ő is derékig süllyedt a futóhomokban, de még ebben a helyzetben is képes volt
csibészesen Danre kacsintani.

Dan Amyre és Nellie-re nézett.

– Menjetek, én itt maradok. Siessetek!

Amy és Nellie a part felé futott.

– Legyetek ÓVATOSAK! – kiáltott utánuk a fiú.

A Kabrák még mindig ott ólálkodtak valahol a parton.

Miután Hugót sikerült jobb belátásra bírniuk, Anton úgy kezdte mozgatni a lábát, ahogy Lester
tanácsolta. Dan csak annyit látott, hogy a férfi hátrahajtja a fejét és a vállát, mintha rá akarna feküdni
a homokra. A hullámok a nyakát és az ajkát csapdosták.

– Jó! Ez a megfelelő testtartás – folytatta Lester, olyan nyugodtan, mintha teniszleckét adna. – Most
csinálj úgy, mintha háton úsznál, mozgasd a karodat, és a lábadat!

Dan meglepetten látta, hogy Anton teste felbukkan a homokból.

– Most már hamarosan megfordulhatsz! – javasolta Lester.

Úgy történt, ahogy jósolta. Anton biztosabb talajra „úszott”, és hasra fordulhatott. Aztán zihálva
négykézlábra állt. Annyira hasonlított egy óriási tenyészkutyára, hogy Danből majdnem kibuggyant a
nevetés.

– Most jössz te – fordult Lester Hugóhoz. – Kezdd el mozgatni a lábad!

De Hugo rá sem hederített.

– Gyere ide, és húzz ki! – kiáltotta Antonnak.

– Nem tud kihúzni. Túl erős a homok szívóereje. Azt kell tenned, amit mondtam, ha ki akarsz jutni.

– Tedd, amit mond! – tanácsolta Anton is.

– ADD IDE A KEZED! – üvöltötte Hugo.

Anton vállat vont, aztán hasra feküdt, és kinyújtotta a karját. Amikor Hugo megragadta, Anton húzni
kezdte. Hugo megpróbált kikecmeregni a sárból.

– NE! Csak felkavarod a homokot! – Ahelyett, hogy kikerült volna az ingoványból, egyre mélyebbre
süllyedt.

– ENGEDJ EL! ENGEM IS BELEHÚZOL! – kiáltott rá Anton.

Hugo erre a másik kezével is Anton karjába csimpaszkodott. Anton ökölbe szorította a szabadon
maradt kezét.

– Eressz el, vagy megint orrba váglak! – fenyegetőzött.

A futóhomok úgy mozgott és hullámzott, mintha élne. Most már Hugo és Lester is hónaljig süllyedt a
sárbon. Hugo magasabb volt, mint Lester. Amelyik hullám Hugo nyakáig csapott, Lesternek a szájáig
ért.
Amikor egy újabb méretes hullám lecsapott rójuk, Lester még időben bent tartatta a levegőt, de Hugo
köpködve és fuldokolva bukkant fel.

– Rendben, rendben, azt csinálom, amit mondasz! – Először Lesterre meredt, majd Antonra. – Fogd
le, nehogy az utamba álljon!

Anton megragadta Lester karját, bár ez Dan szerint teljesen felesleges volt. Lester, ha akarta volna,
okkor sem tartóztathatott volna fel senkit sem.

– Gyerünk – biztatta Lester. – Dőlj hátra, és mozgasd a lábad!

Nagy levegőt vett, amikor egy újabb hullám csapott át rajta.

Hugo mélyebbre süllyedt Antonnál, így tovább tartott elérnie a megfelelő testhelyzetet. Lester most
már csak két hullám között jutott levegőhöz.

– Lester! – kiáltotta Dan. – Hagyd a fenébe ezt az ürgét! A saját bőrödet mentsd!

Hátranézett a válla fölött. Hol késlekednek a lányok?

Hugo végre kiforgott a futóhomokról.

– Húzzuk el a csíkot! – javasolta Anton.

– Hé! – kiáltott Dan. – Itt akarják hagyni?! Azután, hogy segített magukon?

– Oszt mit csinálhatnánk, öcsi? Ő maga mondta, hogy nem lehet kihúzni! – vont vállat Hugo.

– Tényleg ezt mondta, nem mi találtuk ki – erősítette meg Anton.

A port felé gázoltak, és otthagyták Dant a most már majdnem teljesen elsüllyedt Lesterrel.

Dan kétségbeesetten forgatta a fejét. Amynek és Nellie-nek semmi jele.

Lesterre nézett, oki hátradőlt, és valószínűleg mozgatni kezdte a lábát a homokban. Dan tudta, hogy a
férfi képes kiszabadítani magát – persze csak akkor, ha közben nem fogy el az oxigénje.

Azt hitte, elég ideje marad. Nem számolt a gyorsan dagadó hullámokkal.

Újabb tarajos hullóm ágaskodott fel, és Dan rémülten látta, hogy Lester már nem jut levegőhöz két
hullám között sem. Feje teljesen víz alá került.

Kellene egy cső, amit búvárpipaként használhat! – gondolta kétségbeesve. Valami cső, amit Lester
szájába dughat, hogy a másik vége magasabban legyen a hullámoknál…

Rémülten tapogatni kezdte a zsebét. Semmi.

Semmi, csak a minden másodpercben emelkedő víz.

Lester még mindig a hátán feküdt, és megpróbálta kiszabadítani a lábát a homokból. Dan látta, hogy a
szeme egyre jobban kidülled.

Elfogyott a levegője.

Dan még nem érezte magát ennyire tehetetlennek. Ha megragadja Lestert, hogy kihúzza, csak
továbbrontja a helyzetet. Fusson vissza segítségért?

Nem! Nem hagyhatom magára! Csak rám számíthat!

És Dan abban a másodpercben rájött, mit kell tennie.

Négykézlábra ereszkedett a vízben. Nehéz volt megmondani, hol kezdődik a futóhomok. Csak
imádkozni tudott, hogy ne essen bele.

Vett egy nagy levegőt, és felfújt arccal a víz fölé hajolt, hogy Lester észrevegye.

A férfi bólintott. Megértette, mire készül Dan.

A víz alá dugta fejét, megkereste Lester száját, és az összes levegőt a tüdejébe fújta.

Sikerült! Két hullám között látta, hogy a férfi rámosolyog!

IGEN! – bokszolt a levegőbe Dan. Ha folytatja a mesterséges lélegeztetést, Lesternek elég ideje lesz
kijutni. Nagy levegőt vett, lebukott, és Lester tüdejébe újabb adag levegőt fújt.

A férfi felemelt hüvelykujját mutatta felé. Dan egészen eksztázisba esett. Még nem látta Lester lábát,
de biztos volt benne, hogy hamarosan előbukkan…

Dan újabb levegőt vett. Előrehajolt, hogy lebukjon.

De akkor egy hatalmas hullám elkapta, és elsodorta.

Megpróbált felállni, de egy újabb hullám megint feldöntötte. Amikor végre sikerült feltápászkodnia,
rémülten nézett körbe.

Hol van Lester?

A futóhomokhoz vezető földnyelv teljesen víz alá került. Nem tudta, hogy a hullám egyenesen, vagy
átlósan sodorta. Ahogy azt sem, hogy két méterre vagy nyolc méterre került-e a helytől.

Hol lehet Lester?

Négy perc – bukkant fel a gondolat tudata mélyéről. Négy perc oxigénhiányt bír ki az ember
agykárosodás nélkül. Meg kell találnia Lestert négy percen belül.

– DAN!

Amy egy rövid deszkával a kezében rohant felé a parton.

– Amy! – gázolt ki Dan a partra, és elvette tőle a fadarabot.

– Hol van Le…

– Nem tudom! – felelte a fiú. – Ott voltam mellette! Egy hullám!

Elsüllyedt a futóhomokban! Meg kell találnunk!

Bór a magyarázat nem volt teljesen egyértelmű, Amy nem kérdezősködött tovább.

– Gyerünk! Te keresd a bal oldalon, én meg a jobbon – utasította Amy. – A középső részt meg
figyeljük mindketten!

Az eső végre elállt, és tisztulni kezdett az ég. Hamarosan a nap is kisütött, bíbor és narancssárga
fényekkel, mintha nem akarna tudomást venni szorult helyzetükről. A hullámok közé rohantak. Dan
akkor jött rá, hogy fogalma sincs, mihez kezdjen a deszkával. Ha Lester elvesztette az eszméletét…
Ha nem tudta kihúzni magát a gödörből…

Ha nem tudják kihúzni…

Dan erre nem akart gondolni.

Mennyi idő telt el? Egy perc? Kettő? A víz az ágyékát verdeste. A futóhomoknál is ilyen mély? Vagy
már túlmentek rajta?

Bárcsak Lester kidugná a karját, hogy lássák, hol van!

Lester már régen kidugta volna a karját, ha…

Képes lett volna rá.

Dan hallott már sokkot kapott emberekről. Úgy képzelte el ezt az állapotot, mint amikor valaki
lebénul, és sem beszélni, sem levegőt venni nem képes.

De ez más volt. Kapkodva aprókat lélegzett, és egész testében remegett. Bőre hideg és nyirkos volt.
Mintha belülről is kihűlt volna.

Hallotta, hogy a mentős azt mondta Amynek és Nellie-nek: „Sokkot kapott. Bízza ránk, mi majd
segítünk rajta!”

Mennyi idő telhetett el? Mióta Amy otthagyta a hullámok között, hogy segítségért fusson; amióta
visszajött, és amióta meghallotta a szirénát, és a part megtelt emberekkel – rendőrökkel, mentősökkel,
vízi mentőkkel. Emberek rohangáltak mindenfelé, de Dant csak egy ember érdekelte.

Lester.

A fiút kirángatták a vízből. Nem győzte ismételgetni, hogy jól van, Lesterrel törődjenek. Rajta
segítsenek.

Mire a férfit kihúzták a partra, Dan a körülményekhez képest már jól volt. Lester mellett térdelt, amíg
a mentősök megvizsgálták. Mintha órákig tartott volna. Az egyik rendőr ki akarta hallgatni, de Dan
nem volt hajlandó elmozdulni Lester mellől. Így számolt be róla, hogyan üldözte Anton és Hugo
Lestert az óceánba, és ő hogyan mentette ki mindkettőjüket a futóhomokból. A rendőr nagyon
tapintatos volt, nem tett fel kényes kérdéseket, mint például, hogy Hugo és Anton miért üldözték
Lestert.

Végül Lestert hordágyra tették, és elvitték. Dan ekkor még mindig jól volt. De amikor a mentős
becsukta a betegszállító ajtaját, majd a közelben álló rendőrre nézett, és lemondóan megrázta a fejét.
Dan kiolvasta a szeméből, minden kétséget kizáróan kiolvasta belőle, hogy nincs remény.

Ez volt az a pillanat, amikor Dan sokkot kapott. Amy kapta el, amikor összeesett. Egy másik mentős
lefektette egy hordágyra, és betakarta, de még így is fázott, és attól kezdve nem is tudott másra

gondolni, csak a hidegre, amitől borzongott, remegett, fogai csattogtak, és ami a csontjáig hatolt.

Biztos volt benne, hogy örökre kihűlt a szíve.

Dant „megfigyelés céljából” éjszakára a kórházban tartották. A nővér időről időre bejött a
kórterembe, de nem sok dolga akadt. Amy mindent megcsinált helyette.

Órák óta nem mozdult el öccse mellől. Amikor Dant betették a betegszállítóba, a mentősök
megpróbálták a tudomására hozni, hogy kiskorúak nem utazhatnak a mentőben, de Amy olyan
határozottan válaszolt, hogy még Nellie is meglepődött.
– Én vagyok az egyetlen hozzátartozója, és az a lány a nevelőnőnk!

Majd ő engedélyezi, hogy magukkal utazzam, és kész! – Mielőtt választ kapott volna, már mászott is
be a mentő hátuljába.

Dan nem szólalt meg, amióta sokkot kapott. Csak egyszer nézett Amyre, akkor is annyi gyász és
elkeseredés ült a tekintetében, hogy a lánynak könnyes lett a szeme. Amikor Dan elaludt, Nellie
leültette Amyt a sarokban álló karosszékbe, és ráparancsolt, hogy pihenjen.

Aztán elment, hogy beszéljen Miss Alice-szel.

Szegény Miss Alice… Amy nem tudta megállni, hogy ne gondoljon rá. Olyan idős volt már. Hogyan
éli túl ezt a tragédiát?

Amy egy óra múlva felébredt. Alig nyitotta ki a szemét, máris Dan ágyához botorkált. Nellie a fiú
mellett virrasztott.

Mintha megérezte volna a jelenlétüket. Dan magához tért. Amy megvárta, amíg öccse felül, aztán
megitatta.

Nellie elmondta, hogy Miss Alice unokahúga ideautózott Montego Bayből, hogy az asszonnyal
lehessen, és hogy Miss Alice méltósággal viseli a csapást.

– Kemény asszony – ismerte el Nellie csodálattal a hangjában.

– Hol a doboz?! – ocsúdott fel Amy ijedten. Mintha években lenne mérhető, amikor utoljára
rágondolt.

– A parton szétváltunk – magyarázta Dannek és a doboz Nellie-nél maradt.

– Nyugi, jó helyen van – kerülte ki a választ Nellie.

– De hol? – ráncolta a homlokát Amy.

– Jó helyen – nyugtatta Nellie.

– De miért nem árulod el, hogy hol?

– Nem bízhatnál meg bennem legalább egyszer, most, hogy…

– Elég! Hagyjátok abba! – szólalt meg Dan elgyötört hangon.

Döbbenten néztek a fiúra. Amy látta, hogy olyan erősen markolja a takarót, hogy az ujjpercei egészen
elfehérednek. – Kit érdekel az az ostoba doboz! – sistergett a hangja a feszültségtől. – Lester meghalt.
A doboz miatt. Ha most a kezemben lenne, darabokra zúznám! – Könnyek futottak végig az arcón: –
Odaadnám érte a dobozt és az összes kulcsot az egymillió dollárral együtt, ha ezzel visszahozhatnám
őt az életbe!

Amy nem látta még az öccsét ennyire összetörve. Felállt a székből, és leült az ágya szélére. Óvatosan
lefejtette ujjait a lepedőről, és megfogta a kezét.

A hosszúra nyúlt csendben csak Dan szipogását lehetett hallani. Amy megvárta, amíg elállnak a fiú
könnyei. Szabadon maradt kezével kivett egy zsebkendőt az éjjeliszekrényen álló dobozból, és
Dannek nyújtotta.

Csak azért nem törölte meg az öccse orrát, mert biztos volt benne, hogy nem örülne neki.

A fiú először a szemét törölte meg. Aztán kifújta az orrát, ami olyan hangot adott, mintha egy liba
gágogna.

Nellie elkuncogta magát. De rögtön bűnbánó képet vágott, és úgy tett, mintha csak megköszörülte
volna a torkát.

Dan megint fújt egyet az orrán. Ugyanaz a megkínzott gágogás.

Nellie nem bírta tovább, és kitört belőle a nevetés. Amy megbotránkozott volna rajta, ha nem kezd el
ő is kacagni. Dan egy pillanatra durcásnak tűnt, aztán túlröhögte mindkettőjüket.

Ez a kollektív röhögőgörcs egyike volt azon dolgoknak, amit egyikük sem tudott volna
megmagyarázni. Szerették volna ők abbahagyni, de amikor egyikük ránézett a másikra, újraindult a
kuncogás, ami csakhamar ismét nevetéssé izmosodott. Annyira nevettek, hogy Dan szeme megint
könnyezni kezdett, és ki kellett fújnia az orrát. Ugyanaz a megkínzott libahang. A röhögés a
tetőpontjára hágott. Amy a tenyerével próbálta betapasztani a száját, Nellie pedig egy párnába fúrta a
fejét.

Lassan lecsillapodtak, és megint némaság borult a kórteremre.

Amy a hasát fájlalta a sok nevetéstől.

Ekkor jött be az éjszakás nővér, aki megtöltötte Dan vizeskancsóját, és így szólt:

– Most már ideje mennetek.

– Köszönjük – mondta Amy. A nővér megengedte nekik, hogy jóval a látogatási időn túl is
maradjanak. Amy és Nellie időközben úgy döntött, hogy Dannek semmi baja sem lesz, ha egy éjszakát
a kórházban tölt. Úgy gondolták, hogy a történtek után a Kabrák egy ideig meghúzzák magukat. Ők
visszamennek a hotelbe, és reggel majd eljönnek Danért.

Elbúcsúztak egymástól, de Amy az ajtóban megfordult, és visszament az ágyhoz.

Dan félálomban volt. Fölé hajolt, és egy puszit nyomott a fiú homlokára.
Régen volt már módja ilyesmire. Dan alig reagált, csak mélyebbre csúszott a takaró alá, és behunyta a
szemét. Amy tudta, hogy ez azt jelenti, a dolog nem volt ellenére…

– Ez más, mint Irina esetében – szólalt meg elhaló hangon Dan az autó hátsó üléséről.

A doktor, aki elkészítette a zárójelentést, azt mondta, hogy Dan fizikailag jól van. Elképzelhető, hogy
az éjszakára kapott nyugtatók utóhatásaként egy kicsit bágyadt lesz.

– Tápláló ételek, napfény és nyugalom, én mást nem írnék fel ezeken kívül – mondta.

Nem – gondolta Amy. Ahhoz, hogy Dan meggyógyuljon, vissza kellene forgatni az időt oda, amikor
Lester élt.

Amy Dan kimerült, sápadt arcára nézett, és rögtön tudta, mire célzott Irinával.

Irina saját maga választotta a kulcsvadászatot. Tisztában volt a veszélyeivel, és azzal is, mit nyerhet
vele. Önként döntött úgy, hogy a veszélyek ellenére is részt vesz benne. Amikor meghalt, tudta, hogy a
kulcsvadászat oltárán áldozta fel életét.

Lester minderről semmit sem tudott.

– Ez annyira igazságtalan! Csak segíteni akart! – Lehunyt szeméből könnyek peregtek. – Esélyt sem
hagytunk neki!

Most már Amy is könnyezett. Megköszörülte a torkát.

– Mire gondolsz?

Dan kinyitotta a szemét.

– El kellett volna neki mondanunk, milyen veszéllyel járhat, ha segít.

Adnunk kellett volna neki egy esélyt, hogy döntsön.

Megtörölte a szemét a pólójában.

– Madrigálok vagyunk, ez rendben. Vagyis nincs rendben, de legalább tudjuk, és azt hittük, hogy mi
mások lehetünk, igaz? Most bebizonyosodott, hogy tévedtünk. Lester meghalt, és ez a mi hibánk.

– De nem mi… mi nem akartuk megölni! Még véletlenül sem!

Dan a fejét rázta.

– Az nem számít. Hogy akartuk-e vagy sem, nem változtat semmin.

Amy szíve összeszorult. A Dan szeméből sütő fájdalom saját szívének fájdalmát tükrözte –
százszorosan.

Alig tudta elviselni.

Majdnem megfulladt, akkora gombóc volt a torkában. Kétszer is neki kellett veselkednie, mire meg
tudott szólalni.

– Te is arra gondolsz, amire én? – suttogta.

A fiú bólintott.

– Igen.

– Rendben – mondta gondolkozás nélkül a lány.

– Rendben – ismételte Dan.

Nem volt szükségük szavakra.

– A reptérre!

Nellie a fékbe taposott. Szerencsére még a parkolóban voltak.

– A reptérre? Minek?! – követelte a választ.

Amy kinézett az ablakon.

– Mert hazamegyünk. Vissza Beatrice nénihez.

– TESSÉK?!

– Nincs más választásunk – világosította fel Dan. – Madrigálok vagyunk. A Madrigálok fájdalmat
okoznak az embereknek. Megölik őket, vagy legalábbis megöletik. Ki kell szállnunk a vadászatból,
mielőtt még egyszer hasonló dolog történne.
Néhány másodpercig hallgattak.

– Biztosan ezt akarjátok? – kérdezte Nellie.

– Igen – válaszoltak halkan, de habozás nélkül.

Nellie kikanyarodott az útra.

Dan kibámult az autó ablakán. Pápá, Jamaica, most látjuk egymást utoljára, többet nem jutok el
ide!

Bűntudat hasított belé.

Meg kell látogatnunk Miss Alice-t. Éppen szólni akart Nellie-nek, amikor elhúztak a reptérre vezető
leágazás mellett.

– Hé, itt kellett volna lefordulni a reptér felé! Nem baj, úgyis meg akartam látogatni Miss Alice-t,
mielőtt elmegyünk.

Amy szomorúan nézett rá.

– Igazad van.

– Nos, akkor a reptér előtt ugorjunk el Spanish Townba – javasolta Dan, és azon tűnődött, mit fog
mondani Miss Alice-nek.

Nellie nem válaszolt.

Pedig nem is volt a fülében a fülhallgatója.

– Nellie, szeretnénk meglátogatni Miss Alice-t, hallottad? – kérdezte Amy.

A lány visszatette a szemére a napszemüvegét.

– Nem vagyok süket. Csak dőljetek hátra és lazítsatok! Rátok fér egy kis pihenés.

– De nem jó irányba megyünk – akadékoskodott Dan. – Spanish Town arra van – bökött hátra a
hüvelykujjával.

Néhány másodperc múlva nyilvánvalóvá vált, hogy Nellie-nek esze ágában sincs megfordulni, és ettől
Dan zavara lassan félelemmé erősödött.

– Hol van Lester doboza? – kérdezte hirtelen.

– Mondtam már, hogy jó helyen.

Dan látta a visszapillantóban a Nellie száján megjelenő hideg mosolyt.

– Ne aggódj, öcsi! Nem emlékszel, mit tanácsolt az orvos?

Nyugalom!

– Majd nyugodt leszek, ha elárulod, hol a doboz – hangzott Dan válasza.

Nellie szája megfeszült. Aztán így szólt:

– Nem fogok a kérdéseitekre válaszolgatni. Majd megtudjátok, ha ott leszünk.

– Ott?! Hol?! – emelte fel a hangját Dan. – Hová viszel bennünket?

Semmi válasz.

Amyn ugyanaz a pánik lett úrrá, mint az öccsén, és rángatni kezdte az ajtót.

– Állítsd meg a kocsit! Nem vagyok hajlandó továbbmenni, amíg el nem árulod, mi folyik itt!

– Bocs. Ez egy expressz autó. Legközelebbi megálló… a végállomás.

A végállomás. Ez elég fenyegetően hangzott.

Amy hiába rángatta a kilincset. A gyerekzár nem engedett.

Kelepcében voltak.

– Csak a saját biztonságotok érdekében – javasolta Nellie.

Dannek őrült gondolata támadt. Szerette volna elrántani a kormányt, vagy befogni Nellie szemét –
valamit tenni, amivel megállíthatja az autót. De az úton mások is voltak rajtuk kívül, és ezzel a
manőverrel veszélybe sodorta volna őket.

A fiúnak olyan vadul dobolt a szíve, hogy a feje is lüktetett tőle.

Mondani akart valamit, de nem jött ki hang a torkán. Csak hitetlenkedve nézte Nellie tarkóját.

Csak azért segített bennünket egész idő alatt, hogy megfeledkezzünk a védekezésről.

És amikor leengedtük a kezünket, bemosott nekünk egyet.

Néhány perc múlva Nellie lehúzódott az útról, és tárcsázott egy számot.

– Hamarosan ott leszünk – közölte. – Nem. Nincs megoldva. De itt vannak velem. Vagyis a B terv.

A szavak egyszerre csengtek titokzatosan és rémisztően Amy számára. A legijesztőbb mégis Nellie
hangjának ridegsége volt. Mintha robot lett volna. Szavai teljesen érzelemmentesen szóltak. Arca
pedig mint egy fagyott kő.

Elraboltak. Elraboltak bennünket.

Amy meg sem próbálta megkérdezni, mi a B terv. Tudta, hogy úgysem kapna választ. Remegő ujjal
kikapcsolta a biztonsági övét, és hátramászott. Szüksége volt Dan közelségére.

Amy

dühöt

akart

érezni

Nellie

árulásának

végső,

kétségbevonhatatlan bizonyítéka miatt, de csak halálos fáradtságot érzett.

Annyira fáradt vagyok, túl fáradt és szomorú ahhoz, hogy dühös lehessek. Legszívesebben
összekucorodott volna egy sötét, néma szobában, hogy csak aludjon, aludjon és aludjon. Legalább tíz
évet.

Az ablak felé fordult, és tehetetlenül lehunyta a szemét. Szempilláján könnycsepp csillogott.

Másfél órányi, kriptohangulatban eltöltött autózás után, Nellie lekanyarodott az autópályáról egy
kisebb útra, ami a hegyek közt futott.

Bár úgy tűnt, hogy a hegyekben senki sem lakik, mégis elhúztak egykét ház mellett. A házak néha
várossá álltak össze. Az út egyre keskenyebb és meredekebb lett minden kanyar után, amíg el nem
érték a vízmosás fölött átívelő vashidat.

MOORE TOWN – olvasták a táblán.

Nellie átvezetett a hídon, és megállította a kocsit a túlsó oldalon. Az ajtózár kattanva kinyílt.
– Kiszállhattok – mondta ugyanazon a kifejezéstelen hangon. – De eszetekbe se jusson elmenekülni.

Kettőnket nem tud megállítani – gondolta Amy. Ha én elterelem a figyelmét, Dan megmenekülhet…

Amy kiszállt az autóból, és körbenézett. Moore Town egyik általa látott városhoz sem hasonlított. A
hegyoldalban futó földút mindkét oldalán házak sorakoztak. A trópusi színekre festett homlokzatok
már fakók, de még mindig vidámak voltak. A hegycsúcson kékesszürke köd ült.

Dan megkerülte a kocsit, és mellé állt.

– Most mi lesz? – kérdezte idegesen.

– Az tőletek függ – szólalt meg egy hang a hátuk mögül. Lágy, de reszelős… Mielőtt megfordult, Amy
megfogta Dan kezét. Pontosan tudta, kit fog látni.

A fekete ruhás embert.

Aki most szürke ruhássá változott.

Amy döbbenten állt. A férfi kezében ráismert a csomagra.

A doboz.

Nellie a fekete ruhásnak adta…

– NEEEEEE!

Dan kiszakította a kezét Amy markából, és előrelendült. Dühe szinte tapintható volt. Amy tudta, hogy
nem fogja a dobozt – Lester dobozát –

az ellenségnek átengedni.

A férfi idős kora ellenére meglepően mozgékonynak bizonyult.

Elugrott Dan támadása elől, aztán kitette a lábát. Dan elterült a porban.

Amy a fiúhoz rohant.

Dan szeme vadul villogott.

– Még legyőzhetjük őket… A tiéd Nellie, én meg majd…

– Ugyan már, gyerekek – szólalt meg a szürke ruhás. – És akkor mi lesz? Elszöktök előlünk? Mégis
hová?

Amy kétségbeesve döbbent rá, hogy igaza van. A férfi választása nem véletlenül esett erre a helyre.

Több kilométer távolságra volt mindentől, és Dan gyenge volt még a hosszú meneküléshez.

– Talán jobb lenne, ha meghallgatnátok – javasolta. – Tudok egy helyet, ahol kényelmesebben
beszélgethetünk.

– Megpróbált megölni! – kiáltotta Dan. – Ausztriában! Miért ülnénk le egy gyilkossal?

A férfi meglepett képet vágott.

– Valamit félreértettetek. De ez megbocsátható, tekintve, hogy nem ismeritek a tényeket. Attól tartok,
ragaszkodnom kell hozzá, hogy leüljünk beszélgetni. Jelenleg egyedül vagyok. De itt vannak a társaim
a közelben – emelte fel a mobilját. – Feltételezem, szívesebben beszéltek velem, mint néhány kevésbé
kedves kollégámmal.

Ennél egyértelműbben meg sem fenyegethette volna őket.

Leültek egy ponyvatetős üzlet elé. Az üzlet a bár és a vegyeskereskedés keveréke volt. Nellie betette
a dobozt a kocsiba. Aztán ahelyett, hogy leült volna velük, megállt az út szélén.

Amy és Dan letelepedett egymás mellé, szemben az ellenfelükkel.

– Hallottatok már Moore Townról? – kérdezte a férfi.

Amy eldöntötte, hogy nem mond egyetlen felesleges szót sem.

Egyikük sem válaszolt. Különben is költői kérdés volt. A férfi észre sem vette a hallgatásukat, és így
folytatta:

– Ez volt a Windward Maroonok egyik faluja – mondta. – A másik Nanny Town. Természetesen az
Igaz Kiváló Nannyről kapta a nevét.

Amy megborzongott. A férfi már Nannyről is tudott. Hát persze.

Nellie tájékoztatta.

Ahogy mindenről.
– Ez volt az otthonuk és a főhadiszállásuk – folytatta. – Örültem volna, ha Nanny Townban
találkozhatunk, de sajnos évek óta teljesen elhagyatott.

Az italába kortyolt.

– A híd, amin átjöttetek, az egyetlen bejárat a városba. A maroonok nagyon ravaszak voltak.
Falvaikba csak egy úton lehetett bejutni. Azt pedig mindig őrizték. Néhány maroon képes volt
megállítani egy egész angol csapatot. Nanny Town hasonló védelmi rendszerrel rendelkezik.

Egy folyó fölé ugró kiszögellésre épült.

Amy Nellie-re nézett, aki háttal állt nekik, és a híd felé vezető utat kémlelte.

A férfi követte a pillantását.

– Ja, igen. Őrködik. Amíg Nellie ott áll, senki sem lephet meg bennünket. Tekintve, hogy ez az
egyetlen út a városba.

– Nekem egy gyilkos ne tartson földrajzórákat! – csattant fel Dan.

Elrablásuk egyetlen jó oldala az volt, hogy a düh visszaváltoztatta a fiút a régi Danné.

A férfi oldalra döntötte a fejét.

– Természetesen. Megértem a türelmetlenségeteket.

Összefonta az ujjait, és kezét az asztalra helyezte.

– Az első dolog, amit el kell mondanom, hogy a Madrigálok nevében beszélek veletek.

Amy megbökte Dant az asztal alatt. Érezte, hogy öccse majdnem szétrobban a méregtől. Nyugi –
üzente telepatikusan. Koncentrálj! Ki kell találnunk, hogy kaparintsuk vissza a dobozt, és hogyan
húzzunk el innen…

– A Madrigálok nagy érdeklődéssel figyelték az előrehaladásotokat –

folytatta a férfi. – Le vannak nyűgözve. Azért vagyok itt, hogy megkérjelek benneteket egy feladat
teljesítésére.

– A kisujjunkat sem mozdítjuk meg a kedvükért! – tört ki Amy.

A férfi vállat vont.

– Nekem így is jó. De hadd szóljak pár szót arról, mivel jár az, ha visszautasítjátok az
együttműködést. Anélkül, hogy jobban belemennék a részletekbe, elég annyit mondanom, hogy a kis
barátotok nálunk van.
– A kis bará…? – Amy hangja elcsuklott a rémülettől.

Saladin! Olyan fáradt volt, hogy fel sem tűnt neki a macska hiánya.

– Mi-mit műveltek vele? – remegett meg Amy hangja. Nem mert belegondolni, mit tehetnek a
macskájukkal… Kik ezek az emberek, akik még egy ártatlan cicust sem kímélnek?

– Hogy mi? Semmit! – válaszolta a férfi. – Nagyszerűen érzi magát, és ez így is marad, amíg
hajlandók vagytok együttműködni. Nagyon egyszerű az egész! Nem kell mást tennetek, csak kinyitni
ezt a dobozt!

– De akkor meg kell ígérnie valamit – mondta Dan dühtől fortyogó hangon.

– Nem vagytok abban a helyzetben, hogy egyezkedjetek.

– Ebben téved. Ön azt akarja, hogy megtegyük, de ha gondolja, csinálja maga! Mert nekünk van egy
kikötésünk.

A férfi nem válaszolt.

Dan folytatta.

– Miután kivette belőle a drágalátos üzenetét, vissza akarjuk kapni a dobozt… És Saladint is.

A férfi vállat vont.

– Azt hiszem, ennek semmi akadálya.

– Azt akarom, hogy a szavát adja – makacskodott Dan. Megvetően nézett a férfira. – Ennyi. Nem
mintha érne valamit a szava – tette hozzá gyűlölettel a hangjában.

A férfi arca megrándult, aztán felemelte a kezét.

– A szavamat adom – esküdött, és bólintott egyet. Amikor újra felemelte a fejét, Amy meglepődött,
mert észrevett valamit a

tekintetében. Tiszteletet? Vagy inkább büszkeséget? Az egész csak egy másodperc töredékéig tartott.
Az is lehet, hogy rosszul látta.

– Ha befejezte a mondandóját, szeretnénk munkához látni – közölte Amy hidegen.

– Miss Gomez!
Nellie visszatért az őrhelyéről.

Úgy ugrál neki, mint egy pincsikutya – gondolta Amy undorodva.

De minden gyűlölete ellenére, a nevelőnő árulása miatt legbelül mély bánatot érzett.

– Adja oda nekik a dobozt – rendelkezett –, aztán itt hagyjuk őket, hogy nyugodtan elvégezhessék a
feladatukat.

– Tessék?! – húzta össze a szemöldökét Nellie.

– Azt hiszem, hallotta, mit mondtam.

– Nem! – kiáltott fel Nellie. – Másban egyeztünk meg! Azt mondta, segíthetek nekik!

Amy szíve nagyot dobbant. Lehet, hogy Nellie… kettős ügynök?

Amy megpróbálta elnyomni a gondolatot. Nem akart reménykedni, mert félt, hogy ismét csalódnia
kell.

– Akármit is beszéltünk meg, ez így fog történni – utasította a férfi.

Nellie összehúzta a szemét.

– Azt maga csak hiszi! – Az autóhoz szaladt, kinyitotta az ajtót, és feltartotta a kulcsot.

– Ha nem engedi, hogy segítsek nekik, akkor elhajtok a kocsival, és búcsút mondhat a doboznak!

A szürke ruhást nem volt könnyű megijeszteni.

– Mit gondol, milyen messzire jut, amíg el nem kapjuk?

– Elég messzire, hogy a dobozt átadjam a Kabráknak – vágott vissza Nellie.

Aggodalom úszott át a férfi arcán, de a következő másodpercben úrrá lett rajta.

– Nocsak, nocsak. Azért ne kapkodja el.

– Komolyan mondom! – kiáltotta. – Próbáljon csak meg átverni!

A férfi feltartotta a karját.

– Nyugodjon meg, kérem! – csitította, aztán vállat vont: – Ha annyira akarja, maradjon velük.

– Szerencséje – motyogta Nellie, azzal visszament az asztalhoz a dobozzal.

Amy a lányra bámult.

Mi folyik itt?

Előbb vagy utóbb, de kitalálják.

Nellie kivette az orrából a karikát, és a Miss Alice-től kapott fülbevaló mellé rakta. Amy maga elé
tette sárkányos nyakláncát és a farkasagyart. Dan levette a karmot a láncról.

– Szükségetek lesz erre is – mondta a férfi, és egy kis csípőfogót vett elő.

Nellie levágta a fülbevalók kapcsát, aztán továbbadta a fogót Dannek, aki lecsippentette vele a
karomról az akasztót.

Amy következett. Csak egyetlen pillanatig habozott, mielőtt lenyeste a medált a nyakláncról.

A férfi kicsomagolta a faragott dobozt, és Nellie elé tolta. A nevelőnő a megfelelő helyre illesztette a
kígyókat.

Dan ugyanígy tett a karommal. Végül Amy következett. Beillesztette az agyart a helyére. Aztán
lélegzetét visszafojtva felemelte a sárkányos medált.

A medál tökéletesen passzolt.

De a doboz zárva maradt. Amy kiengedte a levegőt. Persze hogy nem – gondolta. Nem varázsdoboz
ez, az isten szerelmére!

Megpróbálta felpattintani, mint egy hétköznapi dobozt.

Nem járt szerencsével.

– Hadd próbáljam meg én is! – kérte Dan izgatottan. Mind a négy oldalról megpróbálta kinyitni. Még
a tetejére is állította.

Hiába.

A szürke ruhás hátradőlt a székében, és mellkasán összefont ujjakkal figyelte őket. Feltette a
napszemüvegét. Amy most nem láthatta a szemét.

Nellie is megpróbálkozott a dologgal. Amy egy időre félretette az aggodalmát, hogy a lány melyik
oldalon is áll. Minden segítségre szükségük volt.

Mindhárman újra próbálkoztak. Amy a doboz oldalait igyekezett kinyitni, aztán a tető oldalra
csúsztatásával kísérletezett.
Semmi.

A szürke ruhás felállt.

– Úgy látom, elbuktatok – szólalt meg, és a dobozért nyúlt.

Dan felkapta előle, és a háta mögé dugta. Annyi vadsággal nézett a férfira, hogy Amynek borsódzni
kezdett tőle a háta. Még sohasem látta így nézni. Nem tudta, mi történne, ha a férfi megpróbálná
elvenni tőle a dobozt.

– Könyörgöm! – kérlelte kétségbeesetten a lány. – Csak egy kis időt kérünk még! Nálunk vannak a
szimbólumok, mindegyik illik a helyére, már csak azt kell kitalálnunk, hogy… – a hangja elcsuklott.

A férfi odébb sétált. Elővett egy mobilt, tárcsázott egy számot, és belehadart valamit. Aztán
visszafordult, és rójuk nézett.

– Tizenkettő múlt öt perccel – szólalt meg. – Pontosan egy órát kaptok. Ha a doboz egy óra öt perckor
még zárva lesz, elbuktatok.

Értettétek?

Amy bólintott.

– Fiatalember?

Dan még mindig a férfira meredt. De ő is bólintott.

– Visszajövök pontosan – és az órájára nézett – ötvenkilenc perc múlva. – Szünetet tartott. – Ne

felejtsétek el, hogy minden oldala egy, és hogy szükségetek van ránk, hogy sikerüljön.

A férfi elsétált, és otthagyta őket a dobozzal.

Negyven perccel később a nevelőnő tanácstalanul meredt Amyre. Amy sírásközeli állapotban volt, és
Nellie semmivel nem tudta megvigasztalni.

Mindent megpróbáltak. Kivették a szimbólumokat, és újra visszahelyezték őket minden lehetséges

sorrendben. Megpróbálták mind a négyet egyszerre bepasszírozni. Nem volt olyan oldala, amelyikre
nem fordították. Kipróbálták, mi lesz, ha két ember egyszerre nyomkodja a dobozt. Minden
négyzetcentijét végigtapogatták, végigbökdösték és végigfeszegették.

Semmi sem segített.

Amy lehajtott fejjel próbálta leplezni könnyeit. Dan arcán izzadság csörgött, amikor újra megvizsgálta
a dobozt.

Nellie úgy érezte, mindjárt felrobban. Nem létezik, hogy ne tudjon segíteni…
– Gondolkozzatok! – kérlelte őket. – Biztosan elfelejtettünk valamit!

Gondoljatok vissza a legelejére, a Bahamákra!

Amy egy kicsit feljebb emelte a fejét.

– A medvekarom – mondta. – Azt találtuk a Bahamákon.

Dan abbahagyta a doboz babrálását, és ő is felnézett.

– Azután idejöttünk, Jamaicára, és megtaláltuk Miss Alice kígyóit.

Lóthatóan jót tett nekik, hogy elterelhették figyelmüket a dobozról.

– Azután mi történt? – biztatta őket Nellie.

– Felhívtad az apukádat – folytatta Amy – és…

– AZ IGAZ KIVÁLÓ NANNY! – kiáltotta Dan. – Megtaláltuk az aranyszalagot a szarvban!

Amy kotorászni kezdett a hátizsákjában. Kivette belőle a papírba csomagolt aranyszalagot.

Nellie látta, hogy Amy a homlokát ráncolja.

– Sehová sem illik! Hosszabb a doboz bármelyik oldalánál!

– Akkor próbáld meg átlósan! – ajánlotta Dan.

– Úgy is hosszú!

– Akkor hajlítsd meg! – javasolta Nellie.

– De hogyan? – kérdezte Amy.

Nellie szíve összeszorult. Amynek igaza volt. Összehajtásának millió módja lehetett. Sohasem fogják
kitalálni, melyik a helyes.

– Pedig ez a megoldás! NEM lehet más! – erősködött Dan.

– Hadd nézzem meg! – kérte Nellie. – Úgy értem, a csíkot…

Közelről megvizsgálta. Azok az apró betűk…

ektomaluja ektomoluja ektomaluja ektomaluja

– Miért írtak mindkét oldalára? Ha a többi tárgyhoz hasonlóan illeszkedik a dobozba, akkor lennie
kell egy „jó” és egy „rossz”
oldalának. De itt mindkét oldal ugyanolyan.

Dan és Amy a Nellie kezében tartott szalag fölé hajolt. Aztán hirtelen Amy levegő után kapott. Ismét a
hátizsákjába nyúlt, és kivette belőle a noteszét.

– Már gondoltam rá régebben is, csak kiment a fejemből. Nézzétek!

Megmutatta az oldalt, amelyikre felírta a titokzatos szót.

EKTOMALUJA

EK – Ekaterina

TOMA – Tomas

LU – Lucian

JA – Janus

– Nem értettem, hogy a Tomasokat miért jelöli négy betű, amikor a többit csak kettő. Most már
rájöttem, hogy őket is csak két betű jelöli.

Vadul irkálni kezdett, aztán újra felmutatta a lapot.

EK – Ekat

TO – Tomas

MA – Madrigál

LU – Lucian

JA – Janus

– Zseniális! – kiáltott fel Dan.

Nellie lehunyta a szemét, hogy jobban tudjon koncentrálni.

– Emlékeztek, mit mondott, amikor távozott? Hogy szükségünk van rájuk a sikerhez. Vagyis a
Madrigálokra.

– A négy ág a doboz négy oldala… – gondolkozott Amy. – A rövidítések közepén a Madrigál szó…
A Madrigálok állnak középen…

Dan is erősen ráncolta a homlokát. Nellie-re nézett.

– Mit kérdeztél az előbb? Azt mondtad, hogy… nem jut eszembe!

– A fekete ruhással kapcsolatban, aki most szürke ruhás?

– Nem. Még azelőtt.

Nellie egy másodpercig elgondolkozott.

– Ó, most már emlékszem! Azt kérdeztem, miért írtak a szalag mindkét felére.

Látta, hogy Dan magába száll. Szinte hallotta az agyában csikorgó fogaskerekeket.

– A betűk kiállnak a csík mindkét oldalából. Ez azt jelenti, hogy beillenek valahová – csak azt kell
kideríteni hová. Add ide azt a szalagot!

Nellie figyelte a fiút, ahogy a szalag két végét összefogva hurkot csinál belőle.

– Lehet, hogy így kell. Élére állítva, nem fektetve. És ha a megfelelő

helyre teszed…

Annyira egyszerre hajoltak a doboz fölé, hogy csaknem összekoccant a fejük.

– Szerintem a tetejére kell tenni – tippelt izgatottan Amy. – Ha a doboz oldalaiba nem illik, marad a
teteje. Az úgyis középen van.

Dan találta meg a helyét, egy keskeny, ovális alakú rést a faragott doboz tetején. Úgy tűnt, hogy a
szalag éppen beleillik.

De mégsem. Majdnem belefért, de csak majdnem. Hiába állítgatták, huzigálták, vonogatták, nem
ugrott a helyére.

Nellie csalódottan felnyögött. Aztán a mobilján megnézte az időt.

– Egy óra múlt két perccel – mondta sürgetve. – Akármelyik percben visszatérhet.

– Van még valami – szólalt meg hirtelen Amy. – Amit a távozása előtt mondott. És most nem arra
gondolok, hogy szükségünk van a Madrigálokra.

– Azt mondta – húzta össze a szemét Dan, amikor megpróbált visszaemlékezni –, ne felejtsük el, hogy
minden oldala egy.

– Minden oldala egy – suttogta Amy. – Minden oldala egy…

Egy pillanatra teljes némaság hullt rájuk.

Aztán Amy elmosolyodott. Nellie szerint felsugárzott. Ez volt a legjobb szó rá.
– Möbius-szalag! – derült föl Amy.

– Milyen valag? – kérdezte Dan.

– Szalag, nem valag – javította ki Amy. – Egy geometrikus alakzat, aminek egy oldala van!

Felvette az aranyszalagot, de mielőtt összeillesztette volna a két végét, az egyiket félig megtekerte,
amitől a huroknak ovális formája lett.

– Ezt figyeld! Ha például idetenném a ceruzámat, és végighúznám a szalag közepén a kiindulási

helyig, a vonal megjelenne mindkét oldalon, pedig a ceruzám hegyét fel sem emelem! Ami azt
bizonyítja, hogy tényleg csak egy oldala van.

– Nem igazán értem – vallotta be Nellie.

– Majd később újra elmutogatom. Tudod, egy papírcsíkon sokkal jobban szemléltethető, mert… –
magyarázta Amy.

– SZAKADJ MÁR LE a témáról! Inkább nézzük meg, hogy beleillik-e!

– Jó, jó!

Nellie látta Amyn, hogy már nem kapkod. Feltűnően nyugodt volt, és fölöttébb magabiztos.

Fogta a Möbius-szalagot, és beillesztette a résbe. Megpróbálta egyszer, kétszer, háromszor.

Negyedik próbálkozásra a szalag a helyére ugrott. Tökéletesen illeszkedett.

És a doboz zárja kattanva kinyílt.

– Nyissuk ki együtt! – ajánlotta Amy csillogó szemmel. – Készen álltok? Egy, kettő, három…

A doboz selyembélésére nagy műgonddal egy bálnát hímeztek. A selymen két tárgy feküdt: egy kis
pergamentekercs és egy apró erszény.

Amy óvatosan kitekerte a papirost. A széle szakadozott volt, néhány darabja le is vált. A tinta már
megfakult, de még ki lehetett betűzni.

Amy felolvasta.

– Megnézhetem? – vette ki Dan a pergament óvatosan a lány kezéből. Gyorsan átfutotta.

– JUHÚ! Végre! Valami pofonegyszerű!

Az ujjaival hívogatni kezdte őket.

– Gyertek, gyertek, és kérdezzetek!

– Rendben – engedelmeskedett Nellie. – Mire jöttél rá?

– Azt akarom, hogy térden állva könyörögjetek! – gonoszkodott a fiú.

– Dan! – állította le Amy félig kacagva, de egyre bosszúsabban.

– Még viccelni sem szabad? – ugratta Dan. Felemelte a papírt, és rábökött: – Látjátok ezt? Tudjátok,
mit keres az angol szövet ebben a versben? Utalás a következő úti célunkra! Angliába megyünk,
pupákok!
Megnyalta az ujját, és a homlokához érintette.

– SSSSSS! Aú, ez süt! Csak ne lennék ekkora agytröszt!

Újabb szemforgatás a lányok részéről. Mielőtt Dan elájult volna saját nagyszerűségétől, Amy az
erszényért nyúlt. Míves munka volt. A szegéllyel futtatott, kitömött erszény nyakát kötéllel húzták
össze.

Óvatosan kinyitotta, és kivett belőle egy kis üvegcsét.

Az üvegcse barnásvörös anyaggal volt tele, ami leginkább darabos púderre emlékeztetett. Amy
letekerte a tetejét, és az orrához emelte.

Óvatosan beleszagolt.

– Nem is tudom – húzta össze egy kicsit a szemöldökét. – Mintha annyi év után még most is lehetne
érezni az illatát, de nekem nem ismerős…

Nellie az üvegcséért nyúlt. Gyorsan beleszagolt.

– Ez szerecsendió-virág – vágta rá egyből. – Az a fűszer, amit én is vásároltam. A szerecsendió-

virágzat nem más, mint a szerecsendió külső burka.

Mindhárman egymásra vigyorogtak.

– Megtaláltuk a kulcsot, és rájöttünk arra, mi a következő állomás, és mindez röpke harminc

másodperc alatt! – rikkantott a fiú.

A szürke ruhás Nellie mögött állt. Annyira el voltak foglalva a dobozzal és annak tartalmával, hogy
észre sem vették, amikor visszatért.

– Szép munka volt – szólalt meg.

Leült az asztalhoz, és levette a napszemüvegét. Amy legnagyobb megrökönyödésére olyan mozdulatot

tett, mintha egy könnycseppet törölne ki a szeméből.

Megköszörülte a torkát, és felvette a dobozt.

– Egy renegát Ekat alkotása – mesélte. – Elég ügyes, nem gondoljátok? Az Ekaterináknak annak
idején nagyon fájt a foguk erre a területre. Sokat mozgolódtak a Karib-tengeren. Gondolom, örülni
fogtok annak, ha elmondom, hogy a cicátok nagyszerűen érzi magát.

Majd közösen elmegyünk érte Kingstonba.

Visszarakta a dobozt az asztalra.

– Bocsánatot kell kérnem – ismerte be. – Először is a korábbi viselkedésemért. Később látni
fogjátok, hogy minden egy nagy terv része volt. Másodszor, mert elfelejtettem bemutatkozni. A nevem
Fiske Cahill. Szeretném megköszönni, hogy ennyi örömet okoztatok a nővéremnek.

A nővérének?

– Grace-nek – ült le Nellie mellé a férfi. – Grace a nővérem volt.

Amynek leesett az álla.

Grace-nek egy testvére volt: Beatrice néni. Egyikük sem említette egy szóval sem az öccsüket.
Biztosan hazudik!

– Hogy lehet az, hogy még csak nem is hallottunk magáról? –

tudakolta Dan.

A férfinak megrándult az arca, és egy kicsit mélyebbre süllyedt a székében.

– Nem könnyű kérdés – mondta szinte magának. Szünetet tartott, és felsóhajtott: – Félénk kisfiú
voltam. Annyira, hogy teljesen ledermedtem, ha mások is voltak a közelemben. A szüleim
megengedték, hogy otthagyjam az iskolát, és magántanulóként folytassam. Talán hiba volt, mert végül
ezzel megkönnyítették, hogy elszökjek, amikor fiatalemberként úgy döntöttem, nem akarok részt venni
a család ügyeiben.

A férfi kutató tekintete végigvándorolt rajtuk. Amy tudta, milyen ügyre gondol: a 39 kulcsra.

A férfi összefonta ujjait, és a kezét bámulta.

– Amikor kicsik voltunk, Grace és én ajnároztuk egymást. Ő volt az egyetlen, akivel nem szakítottam
meg a kapcsolatot. Igaz, csak a magam módján tartottam. Egy-egy telefonhívás, néhány levél, rövid
látogatások. De amikor beteg lett, hosszabb időt töltöttünk együtt.

Megrázta a fejét. Lágy hangja suttogássá halkult.

– A sok rossz döntés közül, amit életemben hoztam, azt bántam meg legjobban, hogy nem töltöttem
elég időt vele.

Amy torka összeszorult. Mi lenne, ha Dan eltűnne az életéből? Aztán erőt vett magón, és összehúzta a
szemöldökét. Ha Fiske Cahill hazudik, nagyon jó színész. Lehet, hogy azt mondja, amit Amy hallani
akar. Jó lesz résen lenni…

– Remélem, ez kielégítő magyarázat volt a számotokra, mert másikkal nem szolgálhatok. Grace élete
utolsó napjaiban arra kért, vegyek részt a kulcsvadászatban. Nem utasíthattam vissza.
– Engem nem elégített ki a válasza. Nem bizonyította hitelt érdemlően, hogy Grace öccse – kételkedett
Dan.

Fiske Cahill némán ült egy pillanatig. Aztán felemelte az állát, pislogott egyet, majd orrhangon
rikácsolni kezdett:

– „Mindenki, aki beszáll ebbe az idióta játékba, kötözni való bolond!

Ide a pénzzel!”

Amy meglepetten nézett a férfira, aki épp az imént utánozta megtévesztő hasonlósággal Beatrice nénit.

Beatrice néni pontosan ezt mondta, amikor felolvasták Grace végrendeletét. Kísérteties hasonlóság.
Erre csak olyan ember képes, aki jól ismerte őt – nagyon jól.

– Maga is ott volt? – suttogta Amy.

– Igen. Titokban. A másik szobából hallgatóztam. A nővérem hangja elég idegesítő, de ezt nektek
mondjam?!

Amy Danre nézett. A fiú egyszerre vonta meg a vállát és bólintott.

Nővére megrázta a fejét.

– Lehet, hogy ez is egy trükk. Talán tanulmányozta a viselkedését.

Ráállított valakit, lefilmezte, meg ilyesmi. Aztán begyakorolta a hangját. Vagy közösen kieszeltek
valamit…

– Kivel? Beatrice-szel? – csodálkozott Fiske Cahill.

– Beatrice nénivel? – kérdezte Dan is.

Nemcsak egyszerre kérdezték, de még ugyanazzal a kétkedő

arckifejezéssel is. Amybe belehasított a felismerés. Az emberek mindig azt mondták, mennyire
emlékeztet a nagyanyjára. Miss Alice is észrevette ezt, pedig évek óta nem találkozott Grace-szel.
Most Amy látta meg ugyanezt a hasonlóságot a szürke ruhás és Dan között.

Lerítt róluk, hogy rokonok.

– Annyi mindent kell elmondanom, hogy nem is tudom, hol kezdjem. De igyekezni fogok. Arra már
rájöttetek, hogy Madrigálok vagytok – kezdte Fiske Cahill.

– Igen, és arra is, hogy ez nem túl jó hír – szólt közbe Dan.

– Az attól függ, honnan nézitek – válaszolt a férfi.

– Köszi, sokat segített! – felelt Dan.

Amy egy másodpercig úgy látta, hogy Fiske mosolyog, de aztán összehúzta a szemöldökét, és nagyon
komoly arcot vágott.

– Gideon és Olivia Cahillnek négy gyermeke született – folytatta Fiske. Aztán szünetet tartott.

Dan és Amy egymásra nézett. Úgy látszik, egy kvízkérdést kaptak.

– Katherine, Luke, Thomas és Jane – sorolta Amy.

Fiske helyeslően bólintott.

– Gideon egész életét és pénzét arra áldozta, hogy megtalálja a pestis ellenszerét. A szérum, amit
előállított, valóban megállította a kórt, de nem várt mellékhatásai voltak. Nem sejtette, hogy a szérum
megváltoztatja az emberek DNS-ét, és azok, akik beveszik, sikeresebben állnak helyt az emberi élet
minden területén. Végül Gideon szétosztotta a gyerekei között a szérum egy-egy összetevőjét, aztán
nem sokkal később életét vesztette a laboratóriumában kitört tűzvészben. A gyermekei egymást
vádolták a tűzvész előidézésével, így aztán a család szétesett. Elindultak, hogy megalapítsák saját
ágaikat a Cahill csalódon belül.

Most Dan következett.

– Belőlük lettek az Ekaterinák, a Lucianek, a Tomasok és a Janusok.

Újabb bólintás.

– Az ágak évszázadok óta egymással versengve kutatják az összetevőkhöz vezető kulcsokat, hogy
előállíthassák a saját águk szérumát és a szuperszérumot, mely mind a négy ág hatalmának titkát
tartalmazza. De minden alkalommal, amikor valamelyik ág közel jut a megfejtéshez, valakik
közbeavatkoznak.

– A Madrigálok – suttogta Amy.

– A többi ág ezért gyűlöli őket… vagyis bennünket – javította ki magát Dan. – De hogyan keveredtek
bele a Madrigálok a kulcskeresésbe?
Fiske egy másik kérdéssel válaszolt.

– Amy, megmutatnád azt a miniatúrát?

Amy nem tudta mire vélni a dolgot. Kivette a hátizsákjából a képet, és a férfinak adta.

Néhány másodpercig nézte, aztán lassan megszólalt.

– A tűzvész idején senki sem sejtette, hogy Olivia megint várandós.

Az ötödik gyermekével.

Úgy fordította a képet, hogy ők is lássák.

– Ismerkedjetek meg Madeleine Cahill-lel! – mondta. – A Madrigál ág alapítójával.

Amy megnézte már egypárszor, de most mégis úgy érezte, mintha először látná a festményt. Hihetetlen
volt az egész. Hát ezért hasonlított annyira a képen látható asszony az anyjára!

– Ez a déd… déd… déd a négyzeten mamátok – világosította fel őket Fiske.

– Ő írta a verset – mutatott Dan a dobozra. – MC. Vagyis Madeleine Cahill.

Fiske bólintott, és óvatosan letette a miniatúrát. Megköszörülte a torkát.

– Olivia kezdetben mindenben támogatta férje erőfeszítéseit.

Mindaddig, amíg a pestis ellen keresett gyógyszert. De nagyon elkeserítette, hogy családja a szer
mellékhatásainak megszállottjává vált. A gyerekei szétszéledtek a világban, hogy új életet kezdjenek.
Őt pedig otthagyták a kisbabával.

– Oliviát elrettentette a szérum személyiségromboló hatása. Szerette volna egyesíteni a családját, és

arra nevelte a kis Madeleine-t, hogy ez legyen a legfontosabb cél az életében.

Amy felszisszent meglepetésében. Arca felragyogott, de nem az örömtől, hanem a megvilágosodástól.

Fiske Cahill akkor mosolyodott el először.

– Mondja csak, kisasszony!

– Erről szól a vers! A sok különálló szálat újra közös hálóba fonni!

Ezt teszik a Madrigálok! Megpróbálnak véget vetni az ágak egymás közt dúló harcának!

– Pontosan! – helyeselt Fiske.

– Nem értem – vágott közbe dühösen Dan. – Nem kiköpött békefenntartók, ha engem kérdeztek.
Fiske ismét elkomolyodott.

– Sajnos, ebben igazad van. Dan. Nem könnyű feladat meggátolni az ágakat abban, hogy túl nagy
hatalom kerüljön a kezükbe. És ami a legfontosabb: mindezt úgy, hogy ne legyenek ártatlan áldozatok.

– Ó, ö. – Dan nem tudott szóhoz jutni, és megpróbálta felfogni azt, amit Amynek már sikerült. –
Vagyis a Madrigálok a jó fiúk? De akkor miért…

– A többi ágnak nagyon nem tetszene, ha kiderülne, hogy a Madrigálok egyenrangú tagjai a Cahill
családnak, és még szomorúbbak lennének, ha rájönnének, mi a Madrigálok igazi küldetése. – Fiske
így folytatta: – Azért kell a legnagyobb titokban dolgoznunk.

– És… anya meg apa… ők is benne voltak? – kérdezte Amy.

Fiske bólintott.

– A legaktívabb tagjaink közé számítottak. Még valamit tudnotok kell. A Lucianek egyik gonosz
tettüket rákenték Arthurra és Hope-ra.

Dél-Afrikában történt.

Winnie Thembeka! Amy visszaemlékezett arra a szörnyű pillanatra, amikor a fejükhöz vágták, hogy
szüleik közönséges gyilkosok.

– Tudtam! Én mindig tudtam! – nyújtotta az öklét Dan Amy felé.

Amy összeöklözött a testvérével, de nem tudott olyan felhőtlenül örvendezni, mint ő. Nehéz
döntéseket kellett meghozniuk nekik is. Jónak lenni egyszerűnek látszik, de sohasem az.

– Mi a helyzet Ausztriával? Az is a terv része volt? Felrobbantanak, aztán megmentenek. Elég

kockázatos, ha engem kérdez. Arra nem gondoltak, hogy meg is halhattunk volna?

– Alistair Oh idézte elő a robbanást. El sem hiszitek, mennyire megkönnyebbültünk, amikor kiderült,
hogy megúsztátok. Azt hittétek, én vagyok a tettes, és úgy döntöttünk, meghagyunk benneteket ebben a
hitben. Legalább ismét félelmet ébresztettünk a többi ágban a Madrigálok iránt.

Nellie is megszólalt.

– Halálra rémisztettetek, amikor kijelentettétek, hogy ki akartok szállni a vadászatból – mondta. –

Tudtam, mekkora szüksége van rátok a Madrigáloknak.

Fiske komoran bólintott.

– A Madrigálok fáradságos munkája nélkül, ki tudja, mennyien végezték volna Lesterhez hasonlóan –
mondta halkan.
Ez a világ sorsa – tűnődött Amy.

Csönd telepedett az asztal körül ülőkre. Amy látta, hogy Dan szemébe visszaköltözött a fájdalom. De
legalább már nem az a tehetetlen fájdalom volt, mint azelőtt. Elszántsággal párosult. Senki sem fogja
többé úgy végezni, mint Lester, nem, ha Danen múlik.

És ebben Amy is segítségére lesz.

Dan törte meg a csendet.

– Egyvalami még mindig homályos – vallotta be.

– Miért nem szereztünk erről előbb tudomást? Miért figyelmeztetett Mr. McIntyre, hogyvigyázzunk a
Madrigálokkal. Miért nem árulta el Grace, hogy Madrigálok vagyunk? Miért nem árulta el, milyenek
is a Madrigálok valójában?

Fiske felsóhajtott.

– Talán ez a legbonyolultabb része a dolognak – ismerte be. –

Madeleine Cahill anyja halálos ágyánál megesküdött, hogy mindent el fog követni a csalód
újraegyesítéséért. Tudta, milyen nehéz lesz a Madrigálok dolga, ezért hosszú éveket áldozott arra,
hogy kidolgozza az általános irányelveket az ága számára.

– Néhánnyal a tudtotokon kívül már tisztában is vagyok. A Madrigál ág matriarchális. A Madrigálok

általában az anyjuk vezetéknevét veszik fel az apjuké helyett. Madeleine ezzel a törvénnyel fejezte ki
Olivia iránt érzett odaadását.

– Ezért vagyunk mi is Cahillek, és nem Trentek – vonta le a következtetést Dan.

– Anya azt adta be nekem, hogy valami feminista elhajlás miatt –

emlékezett vissza Amy.

Dan elgondolkozott rajta.

– Ez nem is volt akkora hazugság…

– De a legfontosabb – folytatta Fiske. – Madeleine tudta, hogy csak úgy van esélye a győzelemre, ha a
Madrigálok a jók közt is a legjobbak lesznek. Mint Amelia Earhart, akiről ti is kitaláltátok, hogy
Madrigál volt. Vagy Anne Bonny, Mary Read, Nanny Sharpe. Mindannyian Madrigálok voltak. De
folytathatnám a névsort: Teréz anya, Frederick Douglass, Roberto Clemente. És a Nobel-békedíjasok
nagyrésze.

– HÚ! – lepődött meg Amy és Dan egyszerre.

– De folytatom – mondta Fiske. – A Madrigál ág az egyetlen a Cahill-ágak között, ahol ki kell
érdemelned, hogy aktív tagja lehess.

Nem elég egyszerűen beleszületni. A leendő Madrigálokat különféle próbáknak vetjük alá a tudtukon
kívül. Ha elbuknak, úgy Madrigálságukat sohasem fedjük fel előttük. A próbák egy részét a más
ágakkal való konfliktusok jelentik, más részüket maga a kulcsvadászat, de vannak olyanok is, amiket a
Madrigálok mesterségesen idéznek elő.

Ez az utolsó próba ezek kombinációja volt. Szükségünk volt az agyarra, és nagyon bíztunk benne,
hogy meg tudjátok szerezni. Miután megszereztétek, úgy döntöttünk, hogy alávetünk benneteket az
utolsó tesztnek. Ez volt a „doboz kinyitása ellenséges körülmények között”.

– Szóval a Madrigálok végig próbáknak vetettek alá bennünket?! –

emelte fel Dan a hangját.

– De időről időre segítettünk is titeket – vágott vissza Fiske. – Hidd el, mi minél több aktív tagot
szeretnénk. Mi azt akartuk, hogy átmenjetek a vizsgán. De az, hogy mi mit akarunk, nem írhatja át a
törvényt, hogy csak a legkiválóbbak válhatnak tagjainkká. A leendő

Madrigálok útját közvetlen közelről figyelemmel kísérjük. Ehhez volt szükségünk Miss Gomezre és
az ő kis árulására.

– Bocs, skacok, százszor el akartam mondani, de… – kezdte Nellie.

Aztán a nevelőnő az asztalra borult, és hangosan szipogni kezdett.

Mi a fene… csak nem… az nem lehet…

– Te sírsz? – bámult csodálkozva Nellie-re Dan.

A lány Amy felé emelte könnyáztatta arcát.

– A-annyira szörnyű volt… Ha-hazudni nektek… és… és amikor rá-

rájöttetek, nem bíztatok bennem többé! Úgy éreztem, hogy utáltok, és…

és… nekem fo-folytatnom kellett… – visszahajolt az asztalra, és tovább zokogott.

Amyt néhány másodpercig elvakította a düh. Szeretett volna valamit, vagy inkább valakit megütni,
amiért mindhármukat ilyen helyzetbe kényszerítette.

Nellie valóban elárulta őket. Többször is: McIntyre-rel, a fekete ruhással, a Madrigálokkal.

De a jó cél érdekében tette, és neki sem lehetett könnyű…

Amy vett egy nagy levegőt, és lassan kifújta a mérgével együtt…

Ez működött. Vagyis általában…

Amikor kitisztult a látása, Nellie tüskés, fekete-szőke haját látta maga előtt… még a kőkemény Nellie-
ből is lekvárt csinált a kulcsvadászat…

Megérintette a nevelőnő karját.

– Nellie, én is sajnálom. Nagyon – kezdte lágy hangon. – Nem lett volna szabad olyan durván
viselkednem veled.

– Igen, Nellie – szólalt meg Dan is idegesen. – Most már minden szuper lesz, abbahagyhatod a
bömbölést, oké?

A szipogás halkulni kezdett. Fiske megköszörülte a torkát.

– Miss Gomez nem mindig működött úgy együtt velünk, mint azt elvártuk. Az előírtakhoz képest
sokszor másképp cselekedett. Például, amikor segített benneteket Isabel Kabrával szemben. Vagy
most is, a doboz esetében.

Nellie felült, szipogott egy éleset, aztán letörölte a könnyeit, és elmázolta arcfestékét, ami így törzsi
mintákat rajzolt az arcára.

– Mit tehettem volna? – kacsintott könnyes szemmel Amyre a nevelőnő.

Amy visszakacsintott.

Hihetetlen, hogy egy szemrebbenés mekkora megnyugvást jelenthet.

– Valóban! – Fisket mintha szórakoztatta volna a dolog. Aztán folytatta. – A próbákat követően az
arra érdemesek előtt felfedjük Madrigál-voltukat, és beavatjuk őket a Madrigál-leszármazottak
titkaiba.

Amy felszisszent.

– Ha ezt most mind elmondja nekünk, akkor ez azt jelenti…

Fiske Cahill bólintott.

– Azt. Felhatalmazásom van rá, hogy megosszam veletek, Amy és Dan, hogy elnyertétek az aktív
Madrigál státuszt. – Szünetet tartott. –

Hozzá kell tennem, hogy messze ti vagytok a legfiatalabbak, akiknek ez sikerült.

Amy biztos volt benne, hogy a szeme már megint könnyes lett.
– Nagyanyátok nagyon büszke lenne rátok – tette hozzá a férfi. – És én is az vagyok.

Dan fészkelődni kezdett a székében.

– Jár hozzá valami igazolás? Esetleg egy jelvény, vagy kitűző?

Fiske oldalra döntött fejjel elmosolyodott.

– Sajnos, semmi ilyesmi. De vannak különböző nyeremények…

Megállt, és lopva körbepillantott.

– Máig hét Madrigál-kulcs került elő. Köztük természetesen a szerecsendió-virágzat, amit most
találtatok meg… – Közel hajolt, és gyorsan, de tisztán hallhatóan felsorolta a többit.

Remélem, nem felejtem el… – gondolta Amy kétségbeesve, de Dan oldalba bökte, ami azt jelentette,
ne izguljon, ő már megjegyezte mindet.

– Ám ezzel a tudással nagy felelősség is jár – intette őket Fiske. – A Cahill klánnak újra egyesülnie
kell. Ez volt Grace legfőbb vágya. Egész életét arra tette fel, hogy ezt előkészítse. Azért írta meg épp
úgy a végrendeletét is, hogy azzal beindítsa a 39 kulcs utáni vadászatot.

Abban bízott, hogy az ágak majd belátják, a sikeres kulcsvadászathoz össze kell fogniuk.

Szünetet tartott, aztán sorban rójuk nézett.

– Azzal ti is tisztában vagytok, hogy ez nem történt meg. Pedig a vadászat a végéhez közeledik. Anglia
lesz az utolsó esélyünk. Két dolgot tartsatok ott szem előtt: az egyik, hogy nyerjétek meg a
kulcsvadászatot a Madrigálok számára, és ami ennél is fontosabb, hogy a családot egyesítsétek.

– A családot? – kérdezte Amy zavarodottan. Kiről beszél ez?

Magáról és Beatrice néniről?

– Igen – válaszolt Fiske. – A többi Cahill-ágat. Dolgozzatok együtt velük, bírjátok rá őket az
együttműködésre, és érjétek el, hogy bízzanak bennetek és egymásban. Ez lesz a legnagyobb kihívás,
amivel eddig szembenéztetek.

Amy nem akart hinni a fülének. Az is elég nehéz feladat, hogy megnyerjék a kulcsvadászatot, de hogy
rávegyék mind a négy ágat az együttműködésre, egyenesen lehetetlennek tűnt.

A gyűlölködő, hazug, áruló Wizardokat, Oh-kat és Holtokat?

És ami a legrosszabb…

– Isabelt?! – kiáltott fel riadtan Dan. – Azt akarja, hogy dolgozzunk együtt vele?! Az kizárt! Majd, ha
piros hó esik!

– E-e-egyszerűen lehetetlen… a szüleink… ő, ők, mi…

Fiske lehajtotta a fejét.

– Kislánykorában találkoztam édesanyátokkal – mesélte halkan. –

Szörnyű veszteség, hogy egy ilyen csodálatos teremtésnek ilyen korán távoznia kellett… Ugyanez igaz
édesapátokra is.

Újabb csend. Fiske megköszörülte a torkát.

– Gondoljatok arra, hogy ők mit várnának el tőletek!

Amy már sokat töprengett ezen. Vajon a szülei azt akarnák, hogy távol maradjon a bajtól, hogy
vigyázzon Danre és magára? Talán… de hogyan lehetnének biztonságban egy olyan világban, amit az
Isabelhez hasonló alakok irányítanak?

Dan hátratolta a székét, és felállt. Amy látta rajta, hogy döntött, és azt is, hogy helyesen.

Nem bosszút állni – jutott eszébe ismét. Hanem igazságot szolgáltatni. És nemcsak magunknak
vagy a szüleinknek, hanem az egész világnak!

– Jobb, ha megyünk – javasolta Dan. – Vár Anglia! Először persze beugrunk Saladinért, aztán… –
halkult le a hangja – még tartozunk egy látogatással Miss Alice-nek.

Ismét hallgattak.

Amy úgy érezte, meghasad a szíve, ha belegondol, hogy Miss Alice milyen magányos lesz Lester
nélkül.

– A Madrigálok támogatni fogják az asszonyt. Anyagilag és minden más módon. Most is, és egész
hátralévő életében.

Lester örülne ennek – gondolta Amy. Bárcsak mi is tehetnénk érte valamit…

– A Madrigálok hoztak egy másik döntést is – folytatta Fiske. – Az ág történetében először olyan
személy is megkapja az aktív státuszt, aki vérségileg nem tartozik közéjük.

Nellie felé fordult.

– Miss Gomez! Üdvözöljük a Madrigálok között!

Amy látta, hogy Nellie arcán a zavar először megdöbbenéssé, majd örömmé változik. Aztán elpirult.
– Csúcs vagyok, mi? Igazi Kiváló Dadus! – kacsintott.