Dalma

Zsófi
Cristian
Matyi
Melike
Orsi
Ágota

Réka

Melike beszalad egy papírral, nevetve olvassa. Cristian el akarja venni, kergetőznek.

Persons-Beschreibung des Alexander Petőfi Petőfi Sándor személyleírása

Alter: 36 Jahre Életkor: 36 éves
Stand: verehligt Családi állapot: házas
Religion: reformirt Vallása: református
Sprache: deutsch, ungarisch und walachisch Nyelvek: német, magyar és oláh
Beschäftigung: früher Dichter Foglalkozása: korábban költő
Körperbau: Klein, mager Testfelépítése: alacsony, sovány
Gesicht: mager Arcformája: keskeny
Gesichtsfarbe: brűnett Arcszíne: barna
Stirn: hoche Homloka: Magas
Haare: schwartz Hajszíne: fekete
Augen: Scwartz Szeme színe: fekete
Augenbraunen: schwartz Szemöldöke: fekete
Nase: breit Orra: széles
Mund: proportionirt Szája: arányos
Zähne: gut Fogai: Jók
Kinn: etwas spitz Álla: kissé hegyes
Bart: Schnurbart Arcszőrzet: Bajusz

Besondere Kennzeichen különleges ismertető jegyek:

pflegt mit entblőszten Hals zu gehen Bekleidung előszeretettel jár fedetlen nyakkal
nach der deutschen Mode német szokás szerint

Cristian: E személyes leirásomat, melyet Windischgraez küldött Pestről Szebenbe,

Szászsebesben kaptam meg a postán 1849. februáriusban, midőn e várost
elfoglaltuk. Sok hiba van benne; ugy látszik, a külsőségeket arcképemről
vették, többit csak ugy gondolomformán írták.
Melike: Tíz esztendővel öregebbnek tettek.
Cristian: Azt mondták "früher" Dichter s a többi hazugságok és ostobaságok nem
bántottak, de azon az egyen szörnyen bosszankodtam, hogy engem a német
divat szerint öltöztettek, engem, ki teljes világéletemben magyar ruhában
jártam.
Adjatok rám ócska mentét, 
Rókaprémest, zsinorost. 

Matyi: És le most a bugyogóval, 

Magyar nadrágot nekem! 
 És el bajuszpödrőért a 
Patikába hirtelen! 

Ákos: Mielőtt elébe lépek, 

Igy csipem ki magamat, 
Legyen újra föltámasztva 
A hajdankori divat.

Dalma: Fa leszek, ha fának vagy virága.

Orsi: Ha harmat vagy: én virág leszek.
Ágota: Harmat leszek, ha te napsugár vagy…
Zsófi: Csak, hogy lényink egyesüljenek.
Csillag
Melike

Matyi: Boldog vagyok. Mindörökre.

Éj van, holdvilágos, csillagos, zajtalan éj. Semmi hang, semmi nesz... csak egy
csalogány dalol... szivem.
Dicső, dicső leány! Téged kerestelek ifjuságom kezdete óta. Odamentem
minden hölgyhöz, leborultam mindenik előtt, és imádtam. Azt gondoltam,
hogy te vagy. Midőn már térdeltem, akkor láttam, hogy nem te vagy az, hogy
az igaz isten helyett bálványt imádok, s fölkeltem és tovább mentem. Végre
megtaláltalak. Te vagy az édes csepp, ki meggyógyítod lelkemet, melyet
méregkeverő sorsom oly sokáig öldökölt a kárhozat italával. Hála istennek,
még nem jött későn az ellenméreg.
Dicső, dicső leány!
Kettő között kellett választania: szülei közt és köztem. 
Engem választott.
Ott voltam én... ismeretlen jövevény, kit sárral mázolt be az előitélet, és
nyilaival lövöldözött meg a rágalom, és nem értem rá, így szólni hozzája: én
nem olyan vagyok, amilyennek látszom, amilyennek a világ látni akar! s ő
mégis engemet választott.

Zsófi: Esküvőnk középkori regényességgel ment végbe: az erdődi vár kápolnájában

korán reggel. Szerettünk volna, helyhez és alkalomhoz illő, komoly és
ünnepélyes arcot ölteni, de sehogy sem sikerült, folyvást mosolyogtunk
egymásra.
Matyi: Egyedűl vagyunk, azért ölelkezünk... az a komisz tempó nincs meg bennünk,
hogy mások előtt nyaljuk-faljuk egymást, mint rendesen szokták a fiatal
házasok. Jaj be rút, jaj be cudar, piacra vinni a boldogságot!
Zsófi: Amint az esküvési hókusz-pókusznak vége lett, rögtön kocsira ültünk, s
vágtattunk ide Koltóra.
Matyi: Egy kis kalandunk is volt az utban... eltört egy kerekünk. Feleségem
csak mosolyogta a bajt, de én dühösen dühödtem. Az éjet fogadóban
töltöttük... házasságom első éjét a fogadóban! Nemhiába vagyok a csárdák
költője.
Csillag: Múlt héten egy különös álmom volt.
Álmodtam, hogy egy nagy hegyre mentünk fel Sándorral, de együtt, bár
mindig akartuk, soha nem mehettünk;
Ágota: Majd ő volt messze tőlem előre, s én kértem, hogy várjon meg . . . Ő megállt, s
mikor már közel voltam hozzá, hirtelen egy titkos erő oly sebességgel vont
fölfelé, hogy mellette el rohanva, csak messze tőle állhattam meg; ekkor ismét
ő kért, hogy várjam meg, s szintoly gyor san tűnt el mellettem.
Dalma: Így mentünk soká, űztük egymást elérhetés nélkül, s midőn végre közel voltam
a tetőhöz, ama láthatlan hatalom kétszeres erővel vont magával, mig végre
fenn a legmaga sabb bércztetőn megállva, hallottam Sándor kérő szavait, a
mint kiáltott utánam a szerelem legepedőbb hangján: „várj meg engem, édes
kedves Juliskám, csak mig egy égő csókkal olvasztom telkemet a tiédhez, oh
csak addig várj, azután nincs hatalom, mely elválaszszon bennünket!“
Zsófi: Én mozdulatlan álltam és láttam, mily sóvárgó vágy- gyal tekintett föl hozzám,
önkénytelenül nyújtottam feléje karjaimat, és egyszerre mellettem volt
remegve borúlt váltamra, szorosan ölelt magához és egy lángoló, lelketégető
csókot éreztem.
Melike: Soká álltunk így; századok, mint pillanatok, repültek el fölöttünk,
Dalma: Végre a szerelem istenítő gyönyörével szívemben föltekintettem s egy bájos
völgyben láttam,magunkat, hol mind a ketten virágokat szedtünk. Én minden
virágot átadtam Sándoromnak s ő koszorút kötött belőlök.
Orsi: Mikor készen volt, fejemre tette azt, megállt előttem és egy hosszú, mély
tekintetet vetett rám, oly szenvedé lyest, mely tőle mindig lelkemet reszketteti
meg. Mintha nem bírtam volna el a boldogságot, mely fölmagasítá egész
valómat, lehajtóm fejemet.
Csillag: Midőn fölnéztem, távozni láttam őt, lassú csendes léptek kel, melyeknek úgy
tetszett, mintha mindegyike egy világot tolt volna közénk; egyszerre hervadni
kezdett fejemen a koszorú s a lankadó virágok homlokomra és arczomra
hajoltak le.
Ágota: Oly távol volt végre, hogy alig láthatám, mintha köd szállt volna le előttem, s
ekkor égetni kezdtek a virágok; a hova hajoltak, egy-egy égő sebet éreztem,
égett homlokom, arczom és *egy fehér rózsa, mely szí vem fölé hajolt, ott is a
legnagyobb fájdalmat okozá.
Orsi: Ekkor végkép eltűnt a láthatár szélén, s én semmit sem éreztem,
megsemmisülve, föloszolva voltam, csak szemeim tárták meg életöket s látták
őt visszarohanni és felvenni a koszorút, mely hervadt virágaival a földön
hevert.
Mind: Fejére tette e koszorút, mely hirtelen föléledt és sugárkoronát képezve
ragyogott fején. így állt ott, mint az ókor félistene, büszkén, dicsőn; csak arcza
volt halovány, mint a holdnak legsápadtabb fénye.

Cristian: Háborúval álmodám az éjjel, 

Háborúba hítták a magyart; 
Fölhivó jelül, mint hajdanában, 
Országszerte járt a véres kard. 
 
S fölriadt a véres kard láttára, 
Akinek csak egy csepp vére volt. 
A szabadság drága koszorúja, 
Nem hitvány pénz volt a harci zsold. 
 

Matyi: Épen e nap volt menyegzőnk napja, 

Az enyém, leányka, s a tiéd; 
S én, hogy haljak a honért, elhagytam 
Házasságunk első éjjelét. 
 
Úgye, lyányka, a menyegző napján 
Menni és meghalni, szörnyü vég? 
És mégis, ha rákerülne a sor, 
Ugy tennék, mint álmomban tevék. 

Ákos: Forradalom van! Forradalom van! Az éj nagy részét ébren töltöttem

feleségemmel együtt, bátor, lelkesítő, imádott kis feleségemmel, ki mindig
buzditólag áll gondolataim, terveim előtt, mint a hadsereg előtt a magasra
emelt zászló. Azon tanácskoztunk, mit kell tenni? mert az határozottan állt
előttünk, hogy tenni kell és mingyárt holnap... hátha holnapután már késő lesz!
Orsi: Aludj csak!
Nézem vékony, törékeny tested, melyben oroszlánszíved csak szoroskodva fér
el, és mellkasod szűk börtönének falaiba beleütközve tudja csak verni a
forradalmi ritmust. 

Ákos: Forradalom van, barátom, s így képzelheted, mennyire vagyok elememben!...

Sokan el akarják mozgalmainktól e nevet dísputálni, és miért? mert vér nem
folyt. Ez csak dicsősége a dolognak, de a dolgot nem változtatja meg.
Forradalom van.

Orsi: Nézem, és látom behúnyt szemed rebbenő pilláján az aggodalmat. De ne félj,

megvarrom a te kokárdádat is, nem kell éktelenül az utcára vonulnod holnap.

Cristian: A Nemzeti dal buzdította március 15-kén a pesti ifjúságot. Elszavaltam először
az ifjak kávé- házában, azután az orvosi egyetemben, azután a szeminárium
terén (most már 15-dik március tere), végre a nyomda előtt, melyet
erőszakosan elfoglaltunk, a hatvani utcában (most szabad sajtó utca). A
szabaddá lett sajtó alól ez a költemény került ki legelőször. A nemzeti dalt két
nappal előbb, március 13-kán írtam, azon lakomára, melyet az ifjuság március
19-kén akart adni, mely azonban az eddigi események következtében
szükségtelenné válván, elmarad. Míg én az egyik asztalnál a nemzeti dalt
írtam, feleségem a másik asztalnál nemzeti fejkötőt varrt magának.)
Csillag: Mögöttem a múlt
 
Mögöttem a múlt szép kék erdősége, 
Előttem a jövő szép zöld vetése; 
Az mindig messze, és mégsem hagy el, 
Ezt el nem érem, bár mindig közel. 
Ekkép vándorlok az országuton, 
Mely puszta, vadon, 
Vándorlok csüggedetten 
Az örökkétartó jelenben. 

Cristian: Egy gondolat bánt engemet: 

Ágyban, párnák közt halni meg! 
Lassan hervadni el, mint a virág, 
Amelyen titkos féreg foga rág; 
Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál, 
Mely elhagyott, üres szobában áll. 
Ne ily halált adj, istenem, 
Ne ily halált adj énnekem! 
Legyek fa, melyen villám fut keresztül, 
Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül; 
Legyek kőszirt, mit a hegyről a völgybe 
Eget-földet rázó mennydörgés dönt le... - 
Ha majd minden rabszolga-nép 
Jármát megunva síkra lép 
Pirosló arccal és piros zászlókkal 
És a zászlókon eme szent jelszóval: 
"Világszabadság!" 
S ezt elharsogják, 
Elharsogják kelettől nyúgatig, 
S a zsarnokság velök megütközik: 
Ott essem el én, 
A harc mezején, 
Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül, 
S ha ajkam örömteli végszava zendül, 
Hadd nyelje el azt az acéli zörej, 
A trombita hangja, az ágyudörej, 
S holttestemen át 
Fújó paripák 
Száguldjanak a kivívott diadalra, 
S ott hagyjanak engemet összetiporva. - 
Ott szedjék össze elszórt csontomat, 
Ha jön majd a nagy temetési nap, 
Hol ünnepélyes, lassu gyász-zenével 
És fátyolos zászlók kiséretével 
A hősöket egy közös sírnak adják, 
Kik érted haltak, szent világszabadság! 
Ákos: Magyar vagyok. Legszebb ország hazám 
Az öt világrész nagy terűletén. 
Egy kis világ maga. Nincs annyi szám, 
Ahány a szépség gazdag kebelén. 
Van rajta bérc, amely tekintetet vét 
A Kaszpi-tenger habjain is túl, 
És rónasága, mintha a föld végét 
Keresné, olyan messze-messze nyúl. 

Magyar vagyok. Természetem komoly, 

Mint hegedűink első hangjai; 
Ajkamra fel-felröppen a mosoly, 
De nevetésem ritkán hallani. 
Ha az öröm legjobban festi képem: 
Magas kedvemben sírva fakadok; 
De arcom víg a bánat idejében, 
Mert nem akarom, hogy sajnáljatok. 

Melike: Már minékünk ellenségünk 

Egész világ, látom én; 
Szegény magyar, be magad vagy 
Ezen a föld kerekén! 
 
No de semmi, jó az isten, 
Ugy lesz, ahogy lenni kell: 
Hagyjanak el! csak magunkat 
Mi magunk ne hagyjuk el. 
 
És mi nem hagyjuk magunkat, 
Míg lesz egy kéz és egy kard; 
Fogadom azt, hogy megbánja, 
Aki bántja a magyart! 

Fiúk: Szabadság, szerelem! 

E kettő kell nekem. 
Szerelmemért föláldozom 
Az életet, 
Szabadságért föláldozom 
Szerelmemet. 

megjelenik Réka

Orsi: Ma született a magyar szabadság, mert ma esett le a sajtórul a bilincs... vagy van olyan
együgyű, ki azt képzelje, hogy szabad sajtó nélkül lehet bármely nemzetnek
szabadsága?

Ágota: Üdvez légy születésed napján, magyar szabadság! először is én üdvezellek, ki
imádkoztam és küzdöttem éretted, üdvezellek oly magas örömmel, amilyen mély volt
fájdalmam, midőn még nélkülöztünk tégedet!
Zsófi: Ezernyolcszáznegyvennyolc, te csillag, 
Te a népek hajnalcsillaga!... 
Megviradt, fölébredett a föld, fut 
A hajnaltól a nagy éjszaka. 
Piros arccal 
Jött e hajnal, 
Piros arca vad sugára 
Komor fényt vet a világra; 
E pirúlás: vér, harag és szégyen 
A fölébredt nemzetek szemében. 
 
Csatatér a nagyvilág. Ahány kéz, 
Annyi fegyver, annyi katona. 
Mik ezek itt lábaim alatt?... hah, 
Eltépett lánc s eltört korona. 
Tűzbe véle!... 
No de mégse, 
Régiségek közé zárjuk, 
De nevöket írjuk rájuk, 
Különben majd a későn-születtek 
Nem tudnák, hogy ezek mik lehettek. 

Cristian: A földön is harag, 

Az égen is harag! 
Kifolyt piros vér és 
Piros napsugarak! 
A lemenő nap oly 
Vad bíborban ragyog! 
Előre, katonák, 
Előre, magyarok! 
 
Komoly felhők közül 
Bámul reánk a nap, 
Rettentő szuronyok 
Füstben csillámlanak, 
A sűrü lomha füst 
Sötéten gomolyog, 
Előre, katonák, 
Előre, magyarok! 
 
Ropog, hosszan ropog 
Csatárok fegyvere, 
Ágyúk bömbölnek, hogy 
Reng a világ bele; 
Te ég, te föld, talán 
Most összeomlotok! 
Előre, katonák, 
Előre, magyarok! 
 
Szilaj lelkesedés 
 Foly bennem, mint tüzár, 
A vérszag és a füst 
Megrészegíte már, 
Előre rontok én, 
Ha élek, ha halok! 
Utánam, katonák, 
Utánam, magyarok!

Matyi: Egy hónap kéne rá, hogy az utósó egy hónapi eseményeimet leírjam csak
vázolatban is. Bejártam Tolnát-Baranyát, Pestről el, Pestre vissza, meg onnan
ide. A dolog vége az, hogy katonává lettem, s most itt vagyok bucsút venni
Juliskámtól.

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,

Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.

Még ifju szivemben a lángsugarú nyár

S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet..

Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?

Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre

Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,

Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,

Letörleni véle könyűimet érted,

Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret

Ákos: A haza nevében fölszólítok mindenkit, ki e levelemet elolvassa és hallja, hogy a
bennirottakat megfontolván, elszántan és lelkesűlten teljesítse azon szent kötelességét,
 melyet ha elmulaszt, nem hazafi és nem férfi, hanem gyáva bitang, ki nem érdemli
meg a magyar nevet. Föl, föl, magyarok, a szabadság és az isten nevében, fegyverre,
fegyverre! még van mit védelmeznünk; ha késünk, maholnap nem lesz miért fegyvert
fognunk. Föl! föl!

Dalma: Dicsőséges nagyurak, hát

Hogy vagytok?
Viszket-e ugy egy kicsit a
Nyakatok?
Uj divatu nyakravaló
Készül most
Számotokra... nem cifra, de
Jó szoros.
Tudjátok-e, mennyit kértünk
Titeket,
Hogy irántunk emberiek
Legyetek,
Vegyetek be az emberek
Sorába...
Rimánkodott a szegény nép,
S hiába.
Állatoknak tartottátok
A népet;
Hát ha most mint állat fizet
Tinéktek?
Ha megrohan mint vadállat
Bennetek,
S körmét, fogát véretekkel
Festi meg?
Ki a síkra a kunyhókból
Miljomok!
Kaszát, ásót, vasvillákat
Fogjatok!
Az alkalom maga magát
Kinálja,
Ütött a nagy bosszuállás
Órája!
Ezer évig híztak rajtunk
Az urak,
Most rajtok a mi kutyáink
Hízzanak!
Vasvillára velök, aztán
Szemétre,
Ott egyék a kutyák őket
Ebédre!...
Hanem még se!... atyafiak,
Megálljunk!
Legyünk jobbak, nemesebbek
Őnáluk;
Isten után legszentebb a
Nép neve:
Feleljünk meg becsülettel
Nékie.
Legyünk nagyok, amint illik
Mihozzánk,
Hogy az isten gyönyörködve
Nézzen ránk,
S örömében mindenható
Kezével
Fejeinkre örök áldást
Tetézzen.
Felejtsük az ezer éves
Kínokat,
Ha az úr most testvérének
Befogad;
Ha elveti kevélységét,
Címerit,
S teljes egyenlőségünk el-
Ismeri.
Nemes urak, ha akartok
Jőjetek,
Itt a kezünk, nyujtsátok ki
Kezetek.
Legyünk szemei mindnyájan
Egy láncnak,
Szüksége van mindnyájunkr’ a Hazának.
Nem érünk rá várakozni,
Szaporán,
Ma jókor van, holnap késő
Lesz talán.
Ha bennünket még mostan is
Megvettek,
Az uristen kegyelmezzen
Tinektek!

Matyi: Csak két szót mondok: apa vagyok. Ma délben született fiam, kit holnap vagy
holnapután fognak megkeresztelni. Keresztapja és keresztanyja bizonyos Arany János
és Arany Jánosné lesz. A fiú neve Zoltán.

Melike: Te feleséges ember vagy, van egy nőd, életednek legdrágább kintse, van fiad,
életed egyetlen öröme, s te ezeket is áldozatul akartad szentelni hazádnak, kész
lettél volna ezektől megválni, s örömmel meghalni a szabad- ságért, melly
egyetlen cél hová igyekszik lelked s képzeleted, e hont szabadnak s boldognak
látni...

Orsi: Hideg, hideg van ott kinn, 

Arról nem tehetek, 
Nem is törődöm véle, 
Szobám elég meleg. 
 
Egykor... de mi közöm most 
A múlthoz énnekem? 
Nem, nem leszek hálátlan 
Irántad, jelenem. 
 
Te foglald egyedűl el 
Egészen lelkemet, 
Száműzve a jövő s mult, 
Remény s emlékezet. 
 
Mi is az a jövő s mult? 
Ha zordon vagy ha szép, 
Az mindegy, így is, úgy is 
Tolvajnál nem egyéb. 
 
Két tolvaj a jövő s mult, 
Incselkednek veled, 
Hogy szépszerén magokra 
Vonják figyelmedet, 
 
S míg jobbra-balra nézesz, 
Ellopják hirtelen 
A szép virágot, melyet 
Eléd tett a jelen. 
 
Nem fogtok most ki rajtam, 
Zsebmetsző cimborák, 
Pusztuljatok szemembül, 
Lóduljatok tovább. 
 
Te állj, te állj előttem, 
Barátságos jelen, 
Jóízüen merengek 
Mosolygó képeden. 
 
Nem vagy merész kalandor, 
Regényes vad legény, 
Kinek félvállán mente, 
Sastoll a süvegén. 
 
Fejeden házisapka, 
Rajtad hálóruha, 
Kezedben egy pohár bor, 
Szádban török pipa. 
 
Hadd rázzam meg, kedélyes 
Barátom, kezedet, 
E nagy karszékben töltöm 
Estém szemközt veled. 
 
 Füstöljünk, iddogáljunk... 
Vidáman ránk ragyog 
A lámpa, feleségem 
Szeme s a csillagok. 

Cristian: A napokban voltak itt a hadügyminiszternek s a nemzetgyűlésnek küldöttei,

kik meghozák Bemnek az elsőrendű érdemjelt. Az átadás csak szobában,
néhány tiszt jelenlétében történt. Saját kezével tüzte mellemre az érdemjelt
Bem, bal kezével, mert jobbja még föl van kötve, s ezt mondá: „bal kézzel
tüzöm föl, szivem felőli kezemmel!” s midőn elvégezé, megölelt, hosszan és
melegen ölelt! - az egész világ tudja, hogy én nem vagyok szerény ember, de
istenemre mondom, ennyit nem érdemeltem. Oly megilletődéssel, melytől, ha
eszembe jut, most is reszket a lelkem, ezt feleltem: „Tábornokom, többel
tartozom önnek, mint atyámnak; atyám csak életet adott nekem, ön pedig
becsületet.”

 
Csillag: Mi az, mit én most sejtek, mitől szívem úgy remeg? nem bánat ez, mi engem
most gyötör, hanem olly aggasztó, félelmes érzés, mintha valamit vesztenék,
valami csapás várna rám. Egyszer emlékezem, hogy ehhez hasonlót éreztem,
hogy illy félelmes láz majd elfojtá majd ismét fölkergeté szívem dobogását,
midőn bár mit tettem, nem tudtam magamról lerázni e tikkasztó
kedélyhangulatot. De alig merem leírni, mikor volt ez, nehogy megsértselek
vele, Sándorom, nehogy megbusítsalak, midőn e sorokat olvasod.
Fiúk: Kedves lelkem Juliskám,
késő este van. Az imént értünk ide. Holnap korán reggel indulunk
Udvarhelyre. Bem utósó levelét Brassótól félnapi járóföldre irta ide ezelőtt
három nappal. Nem tudom, hol kapjuk meg? talán Brassóban vagy már azon is
túl.
Tisztelem Miklósékat.
Csókollak titeket, szentségeim.
Irni fogok, valahányszor lehet.
Légy nyugodt és béketűrő, amennyire lehetsz. Higgy!
Remélj!
Szeress!
a sírig és a síron túl örökre hűséges férjed, Sándor

Ágota
Van-e egy marok föld a magyar hazában, 
Amelyet magyar vér meg nem áztatott? 
Haj, de már nem látszik a nagy ősök vére, 
Fiaik befesték ujra feketére 
A földet, rákenték a gyalázatot! 
 
S így hazugság itt az örök-igazság is, 
Hogy az oroszlán nem szűlhet nyúlfiat; 
Ti dicső apák, ti bajnok oroszlánok, 
Ha ti a halálból most föltámadnátok, 
És látnátok satnya maradéktokat! 
 
S ez a faj dicsekszik őse érdemével, 
Híres hajdanával úgy hetvenkedik... 
Hát majd a jövendő fog-e dicsekedni 
Mivelünk? vajon nem fogja emlegetni 
Orcapirulással e kor gyermekit? 
 
Erre semmi gondunk. Tengünk, mint az állat, 
Megelégszünk azzal, hogy van kenyerünk, 
Messze elmaradtunk a világ sorától, 
Kitöröltek a nagy nemzetek sorából, 
Élni nem tudunk és halni nem merünk. 
 
Szégyen, szégyen! egykor mi valánk a sorsnak 
Számadó könyvében a legelső szám. 
S most leghátul állunk semmit nem jelentve... 
Kik lábunk ölelték egykor térdepelve, 
Most arcul csapkodnak... szégyen rád, hazám! 
 
S jaj nekem, százszor jaj, hogy szülőm ellen kell 
Kart emelnem, hogy megostorozzam őt, 
Gyermek a szülőjét!... engem jobban éget 
A seb, melyet rajta vágok; és nagy vétek, 
Jól tudom, az ily tett ég és föld előtt. 
 
S én ezek dacára sem fogok pihenni 
Érezzek bár százszor több fájdalmakat, 
S verjen meg bár engem a nagy isten érte... 
Addig ostorozlak, nemzetem, mig végre 
Földobog szíved, vagy szívem megszakad! 

Dalma: El fogom hagyni nem sokára gyermekemet, hogy férjem sorsát megtudhassam;
még csak arra sem számíthatok bizonyosan, hogy őt életben találjam. Talán
már régen nyugonni költözött s nekem el kell hagynom élő gyermekemet,
hogy holt férjem poraihoz vándoroljak... Ha igy van, mi lesz én belőlem?
inkább, oh ezerszerte inkább osztanám meg ő vele a sírt, mint gyermekemmel
az életet. Hogyan tudnék elélni szerelem nélkül? ollyan szerelem nélkül, mint
millyen az ő szerelme volt!
Ágota: Naponként árvább egy reménynyel,
S egy csalódással gazdagabb,
Szivünkből ekként fogy az élet,
Cseppenként igy fogy, igy apad.

S igy lesz kietlen pusztaság, hol

Előbb virágos kert vala,
Hol úgy megdalolt, fütyürészett
Az életkedvnek madara.

S lesz temető a sziv, hol nyugszik

 Annyi szép és ifjú halott,
Kiket az élet csak gyilkolni
De feledtetni nem tudott.

Holttesteinken ott élődnek

- S gyötrelmeinket ez növeli -
Az emlékezet telhetetlen,
Szüntelen éhes férgei.

És e keservtől, gyötrelemtől,
Mit mi életnek nevezünk,
Nincs szabadulás, nincs menekvés,
Mig a földben nem pihenünk.

Oh, örök álom, miért késel,

Mért nem fogod be szemeim?
Nem róttam még le tartozásom,
Vannak még sirni könyeim?

Melike: Oh hazám, nem csoda, ha elborul fölötted az ég, ha a napnak fényes orczája
elhomályosul midőn reád tekint, midőn látja eltiportatásodat, mikor látja fiaid
rabságát, mikor látja a bilincseket, mellyek véresre sebzik gyermekeid kezeit s
lábait. Oh nem látni most e hazában egyebet nyomornál, kétségbeesésnél!
Csillag: Mindenütt csak pusztulás, rom, s e romok között kezöket kulcsoló
szerencsétlenek, kik kifáradva az imádságban, keserű káromlásokat kiáltanak
föl az égre, azon istenhez, ki nem hallgatá meg imádságokat, ki elhagyá az
igazakat és győzni hagyá a gonoszokat, ki megengedé hogy a gazok trónust
emeljenek magoknak a jók sirhalmaiból, ki megengedi, hogy a gonoszok
tombolva örüljenek ott, hol előbb az igazakat mártirhalállal végezték ki, ki
megengedi, hogy a hóhérok levetve az ártatlanul kiontott vér által pirosra
festett palástjokat, felöltsék a kivégezettek ünnepi köntöseiket s abban
ékeskedve diadalmi ünnepet üljenek.
Orsi: Mindezt meghagyá az isten történni... a magyarok istene!

Zsófi: Szörnyű idő, szörnyű idő! 

S a szörnyüség mindegyre nő. 

Talán az ég 
Megesküvék, 
Hogy a magyart kiirtja. 
Minden tagunkból vérezünk, 
Hogy is ne? villog ellenünk 
A fél világnak kardja. 
 
És ott elől a háború 
Csak a kisebb baj; szomorúbb, 
Mi hátul áll, 
A döghalál. 
Be kijutott a részed 
 Isten csapásiból, o hon, 
Folyvást arat határidon 
Két kézzel az enyészet. 
 
Egy szálig elveszünk-e mi? 
Vagy fog maradni valaki, 
Leírni e 
Vad fekete 
Időket a világnak? 
S ha lesz ember, ki megmarad, 
El tudja e gyászdolgokat 
Beszélni, mint valának? 
 
S ha elbeszéli úgy, amint 
Megértük ezeket mi mind: 
Akad-e majd, 
Ki ennyi bajt 
Higgyen, hogy ez történet? 
És e beszédet nem veszi 
Egy őrült, rémülésteli, 
Zavart ész meséjének? 

Európa csendes, újra csendes

Réka: Jó estét! Kezit csókolom! Bocsánat! Elnézést! Köszönöm! Csak egy picit tessék!
Köszönöm! Kezit csókolom! Jó ejt! Köszönöm! Bocsánat! Elnézést! Jó estét! Kezit
csókolom! Szia!
Itt vagyok, és itt és mindenhol. Igen! Én vagyok megint. Hát ismét találkozunk. Egy újabb
ünnep igaz? Megint eltelt egy év. Már elfelejtetted, ki vagyok? Várj! Mindjárt
bemutatkozom. Egy vértől duzzadó ér vagyok. A szíved a lábdob, ami hétköznapok ritmusát
veri egy nem mindennapon is. Vagy egy nem mindennapin. Az izgulás, a torkodban a
gombóc, a gyomrodban az a furcsa bizsergés. A tenyered pórusaiból kibújó izzadság csepp.
Az iskolai szerep, a szöveg tanulás, egy gyermeki mosolygott rejtőző titkos gondolat vagyok.
Én vagyok a tiszta ruhád, a vasalt inged, a moly rágta szövet kabátot és a szél tépte kokárdát.
Az egyenes gerinced, az őseid emléke. Az szenedben csörgő apród és a vérrel írt történelmed
vagyok. A Széchenyi zavartság és egy hosszú kávéban megbújó csészényi szabadság vagyok.
A lánc törés éles visítása, a kard fenés hangja, a dördülő ágyú vagy néhány pátoszos
krákogások között felolvasott sor vagyok egy papírra hányva. A trianoni békeszerződés egyik
alpontja vagyok, egy aláírás mögé rejtve. Harc. Egy Sarc nélküli karc vagyok egy térképbe
vésve. Koppány teste és egy négybe szakadt az ország lelke. A tizenkét Aradi utódainak
november 1.-je és Horthy lovának utolsó lehelete vagyok. Kint vagyok és bent, Nagy Imre és
Bem. 48 és 56. Az elfújt gyertya illata vagyok. Egy még parázsló, füstölgő kanóc. Kossuth
félelme, egy véletlenkor védtelen lételme amiben néha napján csak úgy belekapaszkodsz.
Talán tudatalatt, nem szándékosan de mégis erősen. Egy pesti ház falában falába fúródott
golyó vagyok. Azt mondják bevégeztetett, elérték velem a céljukat de én még mindig csak itt
vagyok egy falba fúródva. A honfoglalók döntései vagyok. És Hunor, Magor diuszi csomót
bont én meg mint egy belvárosi csomópont olyan vagyok. Ám mindenkori elválás és a
mindig össze találkozás. Egy ünnep vagyok. Nem kölcsönvett, nem országos, nemzeti. Látom
amikor elfelejted kivagyok és azt is amikor torkod szakadtából üvöltöd „én Dózsa koronája
vagyok”. Az ítélet és a megbánás Mátyás artériája, Ady 11. ujja és Kádár hangsúlya. Törökök
itt hagyott szavai vagyok és az ellopott 150 év. Hogy akkor én most ki is vagyok! Hmm…
Nem számít… Sőt! Az, hogy te ki vagy, az sem számít. Mert csak az a fontos, hogy te és én
itt vagyunk. Bár már rájöttél, hogy én tulajdonképpen nem is vagyok itt. Én tulajdonképpen
itt sem vagyok. Tulajdonképpen itt sem vagyok. Te viszont igen. Hát jól nyisd ki a szemeid!