Orvos-Tóth Noémi

EGY NÁRCISZTIKUS
HÁLÓJÁBAN
FELÉPÜLÉS EGY ÉRZELMILEG
BÁNTALMAZÓ KAPCSOLATBÓL
 © Orvos-Tóth Noémi, 2018

Szerkesztő: Orosz Ildikó

Borító: Cristina Grosan

HVG Könyvek
Kiadóvezető: Budaházy Árpád
Felelős szerkesztő: Máté Vilmos

ISBN 978 963 304 751 4

Minden jog fenntartva. Jelen könyvet vagy annak részleteit tilos

reprodukálni, adatrendszerben tárolni, bármely formában vagy
eszközzel – elektronikus, fényképészeti úton vagy más módon – a
kiadó engedélye nélkül közölni.

Kiadja a HVG Kiadó Zrt., Budapest, 2018

Felelős kiadó: Szauer Péter
www.hvgkonyvek.hu

Forgalmazza eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu
Elektronikus könyv: Ambrose Montanus
 Előszó

Amikor a kiadó felkért, elgondolkodtam, hogy a sok-sok élettörténet közül,

amelyeket az elmúlt években megismertem, melyik nyújthatná az olvasó
számára a legtöbbet. Kinek a sorsa, nehézségei, küzdelmei tárnak fel az
egyéni szálakon túl általános igazságokat? Olyan esetről szerettem volna
írni, amelyet nemcsak tisztes távolból, kívülállóként tarthatunk érdekesnek,
de számtalan vetületében saját élettörténetünk egyes részleteire is
ráismerhetünk. Nemcsak nekünk, de rólunk is szól. De mi az a téma, amely
mindannyiunk életében jelen van, ami szinte kikerülhetetlen? Kapcsolatok –
adtam meg magamnak a választ.
Egész életünk emberi viszonyaink hálójában zajlik. A munkám során
azt tapasztaltam, hogy bármi legyen a kiinduló probléma, induljon a
beszélgetés bárhonnan, végül egy kapcsolathoz érkezünk. Ez egyáltalán
nem meglepő. Az „én” önmagában nem létezik. Nem értelmezhető. Kell
mellé a másik, aki tükrözi, reagál rá, akivel kölcsönösen hatnak egymásra.
Kapcsolataink meghatározzák pszichés jóllétünket, és egész életünk
minőségét. Ezek közül pedig az egyik legmélyebb, legintenzívebb hatást a
párkapcsolatunk gyakorolja ránk.
Ami ebben a kis mikroközösségben történik, az bekúszik a bőrünk alá.
Ideális esetben olyan összjáték alakul ki, amelyben mindkét fél megélheti a
szerelem és a szeretet élményét. Lesz egy hely, ahol fel lehet töltődni,
ahonnan el lehet indulni, tenni a dolgunkat, és ahova vissza lehet térni. Ez
gazdagítja, fejleszti énünket, olyan részeket hív elő, amelyektől színesebbé,
árnyaltabbá válik a személyiségünk.
A párkapcsolatunk azonban nemcsak építeni, kiteljesíteni képes, de
rombolni is tud, elszívni az energiánkat, belülről felemészteni a lényünket.
Sokszor hiába az elhatározás, hogy jól fogjuk csinálni, legszorosabb emberi
viszonyunk fájdalmak, bántások, szűnni nem akaró hiányok forrásává válik.
A világ állandó változásban van körülöttünk. Az elmúlt évtizedekben a
legnagyobb átalakuláson talán a házasság intézménye esett át. Más lett a
forma, és más tartalomra vágyunk. A házasság, mint két ember együttélési
lehetősége, elveszítette kizárólagosságát. Egyre szabadabban, külső
kötöttségek nélkül szeretnénk eldönteni, kivel és hogyan élünk. A cél már
nem a bármi áron fenntartott „holtomiglan-holtodiglan”. Nem pusztán
kibírni akarjuk az együttélést. Ma nem kizárólag a kapcsolat léte, de a
minősége is meghatározó. Egy formalitások által összetákolt, boldogtalan
közösség helyett érzelmi biztonságot adó, mély emberi szövetségre
vágyunk, amelyben éppúgy megélhetjük az izgalmat, mint a megnyugvást,
a szenvedélyt és az elcsendesedést. Ez azonban nem egyszerű feladat.
Érzelmi érettségre, biztonságos kötődési képességre, fejlett ön- és
emberismeretre van szükség, lehetőleg mindkét fél részéről. Minél
világosabban látjuk, milyen mélyből jövő erők mozgatják a választásainkat,
és hogyan hatnak korai érzelmi mintáink a kapcsolatainkra, annál inkább
csökken a kiszolgáltatottságunk.
Korunk egyre kevésbé kedvez az egymásra hangolódás, a kapcsolatban
gondolkodás és kapcsolatban működés igényének. Egyre többeknek esik
nehezükre, hogy önmagukon kívül mást is lássanak, és ne csak kérjenek, de
adjanak is figyelmet, törődést, szeretetet és elfogadást.
Krisztával, akinek ebben a kötetben bepillanthatunk az életébe,
csaknem három évig dolgoztunk együtt. Izgalmas, mély, személyiséget
alakító munkában vettünk részt. Munkát írok, mert valóban az volt.
Házasságának történetéből megismerhetjük, hogyan működik egy
nárcisztikus párkapcsolat, és arról is képet formálhatunk, milyen
nehézségekkel szembesülhetünk az elválás során. A szereplők nevét és
történetük egyes részleteit természetesen megváltoztattam, hogy ne
lehessen őket felismerni.
 Kétségbe esve

Ülök a vonaton. Egy vidéki képzésről tartok vissza a fővárosba. Igazából

szívesebben autózom, mert legtöbbször kifejezetten jólesik az a pár óra
magány, amit egy hosszú út jelent. Az állandó interakció, a másokra
fordított figyelem mellett elengedhetetlenül fontosak az egyedül töltött
időszakok, amikor kiszellőztethetem a lelkem, rendet tehetek az érzéseim és
a gondolataim között. Egyedül lenni nekem nem szorongató elszigeteltséget
jelent, hanem feltöltődést, rendeződést, a belső stabilitás visszaállítását.
Most mégis a vonatozás mellett döntök. Hetek óta hurcolok egy könyvet a
táskámban, szeretném végre elolvasni.
Kora nyári hőség van. A klíma nem működik, fülledt levegő tölti be a
fülkét. Az ablak is beragadt, csak résnyire engedi magát lehúzni. Előveszem
a könyvem, és akkor veszem észre, hogy van nálam egy vékony kis
szakirodalom is a krízisről.1 Odateszem magam mellé azt is. Néhány perc
múlva megszólal a telefonom. Le kellett volna halkítani. A vonal végén
remegő női hang. A nevét alig értem, halkan beszél, a zakatolás elnyomja a
szavait. Hangosítok a telefonon, tenyeremet a másik fülemre tapasztom.
Egy pillanat alatt múlik el belőlem minden kelletlenség, figyelő
üzemmódba kapcsolok. Szinte a zsigereimben érzem az ismeretlen ember
kétségbeesését. Attól kezdve ott vagyok a másik élményeihez egészen
közel.
– Időpontot szeretnék kérni – mondja, aztán felszakad belőle a sírás.
Hallgatom, most nem tehetek mást. Még nem ismerem, nem tudom, mi a
története, honnan jön, hogy néz ki, mégis itt vagyok vele ebben a nagyon
intim helyzetben. Tanúja vagyok a fájdalmának.
– Ne haragudjon, azt hittem, kibírom sírás nélkül – folytatja elcsukló
hangon.
– Azt hiszem, valami most nagyon nehéz önnek. Csak hagyja. Ha
kicsit megnyugszik, akkor folytatjuk. Figyelek – mondom bátorítóan,
miközben ezernyi gondolat cikázik a fejemben: mi lehet a probléma,
veszélyben van-e, szükség van-e sürgősségi beavatkozásra, ha igen, hova
tudom továbbirányítani? Az együttérzés mellett megjelenik a szakmai énem
racionális, aktív, ha kell irányító oldala is.
– Elnézést, nem akartam így önre zúdítani, de kibukott belőlem! –
szólal meg kis idő múlva, már összeszedettebben.
– Ne szabadkozzon! Van, hogy az érzések erősebbek, mint az
akaratunk…
– Igen, azt hiszem, ez az az eset.
– Miről van szó?
– Párkapcsolati probléma… Illetve, nem is tudom. Szeretnék elválni,
de nem lesz könnyű. Évek óta húzom, de most végleg elhatároztam
magam… A férjem elég öntörvényű ember, nehezen viseli, ha nem az
elképzelései szerint történnek a dolgok. Nem akar válni, mindent bevet,
hogy lebeszéljen, nem érti, mennyire boldogtalan vagyok, hogy nem bírom
tovább – hosszú szünetekkel beszél, mint akinek megerőltető kiejtenie a
szavakat. Magában százszor is végiggondolta, hogyan kér időpontot, mit
mond majd a telefonban. Akkor talán könnyebbnek tűnt, mint élesben.
Időnként több hónapos, akár éves tépelődés, rágódás előz meg egy ilyen
hívást. És sokszor ezzel a lépéssel válik valóságossá, amit addig sikerült
elnyomni, letagadni, szépíteni. A segítségkérés azt jelenti: bajban vagyok,
egyedül nem látom a kiutat, ám ez sokak szemében a gyengeség jele, és
szégyellnivaló. Pedig pont ebben rejlik az igazi erő! Felvállalni, beismerni
az igazságot. Hogy néha kell egy külső szem, valaki, aki ránéz az életünkre,
aki odaáll és megtart, amikor mi már nem tudjuk tartani magunkat.
Párkapcsolati probléma – klasszikus téma a praxisomban. Pácienseim
zöme párkapcsolati „problémákkal” küzd. Az idézőjel szándékos, mert nem
szeretem a kifejezést. A probléma szóhoz annyi negatív érzés társul,
igyekszem máshogy fogalmazni. Az én fejemben nem problémás emberek
vagy kapcsolatok léteznek, sokkal inkább jellegzetes működésmódok,
amelyek távol tartanak minket egy harmonikusabb, örömtelibb élettől. A
terápia sem problémamegoldásról szól. Inkább a kapcsolódás egy új, addig
talán ismeretlen formájáról, amelyben a páciens megélheti, hogy fontos,
hogy figyelnek rá, és elfogadják minden nehéz, fájó vagy éppen
szégyenletesnek megélt érzésével együtt. Közben persze kutatjuk,
boncolgatjuk, hogyan működik ő a világban, mitől fél, mire vágyik, és azon
gondolkodunk, hogyan tudná úgy átalakítani az életét, hogy több
megelégedésre találjon. A terápiában megélt új kapcsolati tapasztalat idővel
beszivárog a mindennapjaiba is.
A terápia mint kapcsolati modellhelyzet

A pszichológus legfontosabb munkaeszköze a saját lelke. Minden

érzés, amely a pácienssel kapcsolatban megszületik bennünk,
jelentőséggel bír. Ezeket fontos tudatosítanunk magunkban, hisz
értékes útjelzők a munkánk során. Az első benyomások
különösen fontosak, mert előre jelezhetik a későbbi
együttműködés irányait. Amikor valakivel találkozom, nem csak
a tények, az életrajzi adatok érdekelnek. Nem pusztán egy
életesemény-listára vagyok kíváncsi. Ezek fontosak, de
önmagukban nem sokat árulnak el a másik ember belső világáról.
Ahhoz, hogy közelebb kerüljek a megértéséhez, a „mit mond”
mellett a „hogyan mondja” is ugyanolyan fontos. A velem
szemben ülő gesztusai, hangszíne, beszédének tempója,
mimikája, lényének egésze érdekel. Kíváncsi vagyok rá,
szeretném minél teljesebben megismerni és megérezni, ki is ő
valójában, milyen az ő senki máséhoz nem hasonlítható világa.
Előzetesen nem tervezem meg, mit fogok kérdezni, hogyan
vezetem a találkozást. Ellenkezőleg. Általában szeretem, ha minél
kevesebb irányítással zajlik a beszélgetés. Érdekes lebegő
figyelem ez, a racionális és irracionális keveredése, érzések és
átsuhanó gondolatok, intuíciók elegye. Ahogy telik az idő,
időnként rákérdezek magamban: mit vált ki belőlem, milyen
visszhangok keletkeznek bennem, miközben hallgatom? Hogyan
érzem magam a jelenlétében? Két ember együttléte érzelmi
információk folyamatos oda-vissza áramlása. Mint egy lélektani
teniszmeccs. Ennek általában nem vagyunk tudatában, mégis
mindannyian megtapasztaltuk már. Hogyan érhetjük tetten?
Egyszerűbben, mint gondolnánk. Biztos vagyok benne, hogy
valamennyiünk életében vannak olyan emberek, akikkel jó együtt
lenni. A társaságukban magabiztosnak, nyugodtnak vagy éppen
sziporkázóan szellemesnek érezzük magunkat. Olyanok is
akadnak, akik feszengést, bizonytalanságot, kisebbrendűségi
érzéseket váltanak ki belőlünk. Egyesek untatnak, mások
szórakoztatnak. Van, akitől lemerülünk, és olyanokkal is
találkoztunk már, akiket legszívesebben szárnyaink alá vennénk,
mert sajnálatot vagy együttérzést váltanak ki belőlünk. Abban az
50 percben, amit a pácienssel töltök, időről időre visszatérek
magamhoz és keresem az érzést, amit pillanatnyilag átélek. A
terápia mindig több szinten zajlik. A felszín, az aktuális téma alatt
mindig ott húzódik az érzelmi eszmecsere szintje is. A terápiás
hatás, a változás pont ennek a mélyen fekvő szintnek a
megdolgozásából fakad. Mert ami kettőnk között zajlik, ahogyan
rám hat a páciens, általában másokra is nagyon hasonló
benyomásokat tesz. A terápia egy kapcsolati modellhelyzet,
amiben felszínre kerülnek azok a dinamikák, amelyekkel a
páciens a való életben is rendszeresen szembesül. Mi azonban
nem állunk meg itt. Közös célunk az évtizedek óta követett
mintázatok átírása. A terápia – ahogy Franz Alexander, a
pszichoszomatikus gyógyászat úttörője vallotta – egy korrektív
emocionális élmény, vagyis két ember között létrejövő
kölcsönhatás révén próbál változást elérni.2 Éppen ezért lehet
bármilyen ragyogó technika a kezünkben, lehetünk szakmailag
akármilyen felkészültek, mindez fabatkát sem ér, ha nincs érzelmi
találkozás páciens és terapeuta között.
 Nem ilyen életet akarok

A megbeszélt időpontban percre pontosan érkezik. Ahogy bemutatkozik,

érzem a nem túl erős, de határozott kézfogását. A szemembe néz, tekintete
még párás, mintha nemrég sírt volna. Harminc körülinek saccolom, mint
később kiderül, nemrég töltötte be a 37-et. Kifejezetten vékony, magas,
törékeny alkatú. Mozdulatai harmonikusak, lágyak. Sötétszőke, félhosszú
haja magasan lófarokba fogva. Szép, inkább kislányos arc, zöldeskék
szemek, szépen ívelt száj. Finoman sminkelt, parfümje kellemesen
púderillatú. Farmert és fehér pólót visel. Minden egyszerű, letisztult rajta,
csak a strasszokkal kirakott, különleges szandál utal rá, hogy mégsem akar
teljesen belesimulni az átlagosba. Az a típus, aki után akkor is
megfordulnak az utcán, ha nem igyekszik külsőségeivel felhívni magára a
figyelmet. Egyszerűen jó ránézni.
– Első alkalommal jár pszichológusnál? – kérdezem, mert fontos
tudnom, ismerős terepen mozog-e, tisztában van-e az ülések menetével,
vagy teljesen idegen a helyzet.

Első terápiás alkalom

Ha ismeretlen helyzetbe kerülünk, általában megnő bennünk a

feszültség és elbizonytalanodunk. Ebben a beszűkült figyelmi
állapotban több irányításra van szükségünk, ezért ha valaki nem
járt még pszichológusnál, akkor igyekszem minél több praktikus
információval oldani a szorongást. Elmondom, mi fog történni,
hogy talán jegyzetelni fogok, biztosítom a titoktartásomról, de
még olyan részletkérdésnek tűnő dolgokra is figyelek, mint hogy
megmutassam, hol van az óra a polcon, ahol megnézheti, hol
járunk a rendelkezésünkre álló 50 percben. Ezek talán lényegtelen
 mozzanatoknak tűnnek, mégis sokat segítenek a biztonságérzés
kialakításában.

Krisztának korábban már két rövidebb önismereti próbálkozása is volt.

Ezek csupán három-, illetve ötalkalmas találkozások voltak. Átfut az
agyamon, vajon miért ért véget ilyen gyorsan az a két kezdeményezés. Az
önismereti munka nem rövidtávfutás, ahol egy gyors rajt után szinte
azonnal vége a futamnak. Inkább hasonítanám az ultramaratonhoz: hosszú,
időnként kimerítő, és vannak pillanatok, mikor úgy érzi az ember, soha nem
lesz vége, ám utólag élete legizgalmasabb élménye lehet. Talán túlzó
elvárásai voltak? Vagy egyszerű páciens-terapeuta össze nem illés lehetett a
háttérben? Ahogy az élet más területein sem találjuk meg mindenkivel a
hangot, úgy a terapeutával sem feltétlenül leszünk „egymás emberei”. Talán
nehézségei vannak a bizalom kialakításával, ami a mi együttműködésünkre
is hatással lesz? Kriszta – anélkül, hogy kérdezném –, már mondja is a
választ. Férje nem támogatta a terápiát, úgy gondolta, „telebeszélik a fejét
mindenféle marhasággal”, ezért a családi béke érdekében inkább
megszakította a találkozásokat.
Nem először szembesülök ezzel a magyarázattal. A páciens közvetlen
környezete gyakran mutat ellenállást a terápiával szemben. Nem örülnek a
találkozásoknak, ezért különböző indokokkal igyekeznek lebeszélni
hozzátartozójukat a folytatásról. A terápia, ha jól működik, változásokat
idéz elő. Ezek a változások nemcsak az egyénre hatnak, de rajta keresztül a
családtagok életét is befolyásolják. Ez természetesen nem mindenkit tölt el
örömmel. Sokan betolakodóként, veszélyforrásként élik meg a terapeutát,
aki „teletömi páciense fejét, irányítja, kifordítja önmagából”. A környezet
ellenállását mindig igyekszem hangsúlyozott megértéssel kezelni, hiszen
őket többnyire senki nem támogatja a változások feldolgozásában.
Kriszta arról is mesél, hogy megpróbálkoztak a párterápiával is, ám két
alkalom után a férfi elzárkózott a folytatástól. „Neki ugyan két lúzer
pszichológus ne turkáljon az életében!” Hm, úgy tűnik, itt tényleg
ellenszélben leszünk kénytelenek hajózni – fut át az agyamon.
– Ahogy a telefonban már említettem, válófélben vagyunk a
férjemmel. Illetve, egészen pontosan én akarok válni, ő elzárkózik… Nem
akar elengedni. Eddig sem éltünk valami jól, de mióta elmondtam, hogy
nem akarom folytatni, mert felemészt ez az egész, még rosszabb lett. Azt
mondja, megbolondultam, és indokolatlanul csinálom a parádét.
– Ezek szerint nagyon eltérően élik meg, ami ebben a házasságban
történik.
– Meglehetősen. Szerinte nincs különösebb gond, nem érti, mit
hisztizek.
– Miközben ön…
– Eddig bírtam. De most kimerültem, elfáradtam, már nem tudok hinni
benne, hogy valaha megváltozik a helyzet… Hosszú évek óta zajlik ez az
egész. Mára szinte állandósultak a konfliktusok, vagy ha éppen nem
veszekszünk, akkor nem is szólunk egymáshoz. Ha nem ajnározom, akkor
megsértődik, mint egy kisgyerek, és elvonul a dolgozójába. Folyamatosan
kritizál, gúnyol, durván beszél velem. Azt érezteti, hogy egy nulla vagyok.
Teljesen értéktelennek érzem magam mellette. Minden energiámat
felemészti, hogy megfeleljek az elvárásainak, állandóan azon szorongok,
vajon mibe köt bele, de hiába próbálkozom jól csinálni, sehogy sem
sikerül… Rettenetesen arrogáns és lekezelő. Aztán meg sajnáltatja magát,
hogy ő csak ad, és cserébe semmit nem kap. Az a baj, hogy már a
lányainkkal is kezdi, velük is kötekedik. Ez fáj a legjobban. A múltkor
Pankát szidta le, mert utolsó előtti lett az aerobikversenyen. Elmondta
mindenféle béna kacsának… Annyira bántott! Nem szeretném, hogy a
gyerekek sérüljenek ebben. Bár lehet, hogy ezzel már elkéstem.
– Hány évesek a lányok?
– Panka hét, iskolás. Bubu meg négy, ovis. Igazából Borbála, de mi
csak Bubunak hívjuk.
A szeme könnybe lábad, maga elé mered. Most határozottan elgyötört
az arca.
Nézem, és arra gondolok, mi minden pereghet le belső mozijában, az
emlékek, régi vágyak, szép tervek tárházában. Vajon mennyi mindent
remélt, várt, hányszor csalódott, próbálkozott, mire eljött hozzám. A
családra gondolok, négy emberre, vitákkal és veszekedésekkel terhes
napjaikra. Az otthon, ahol szerencsés esetben a biztonság és szeretet
légköre uralkodik, számukra a feszültség és az elkeseredett csatározások
színtere.
Kriszta arcán könnycseppek folynak végig, ő pedig bocsánatkérőn néz
rám.
 – Csak nyugodtan. Ha sírni kell, hát sírni kell, nincs miért
szabadkoznia – mondom, és az asztalon lévő papír zsebkendős dobozra
mutatok. – Ez azért van itt, mert ebben a szobában a sírásnak is helye van.
– Köszönöm! Ne haragudjon, nem szoktam így elgyengülni. A múltkor
is, amikor hívtam… nem is értem. Nem tudtam magam tartani.
– Lehet, hogy elérkezett az idő, amikor éppen az a dolga, hogy ne
tartsa magát?
– Lehet…
Felmerül bennem, vajon miért kér újra és újra bocsánatot? Miért
gondolja úgy, hogy valami szégyenletes dolgot tesz, ha felszínre engedi az
érzéseit? Vajon csak ebben a helyzetben zavarja, hiszen még alig ismerjük
egymást, vagy más körülmények között is igyekszik elnyomni a fájdalmát?
– Tudja, ezerszer eldöntöttem már, hogy vége, nem csinálom tovább,
de aztán mindig meggondoltam magam. Már réges-régen lépnem kellett
volna, mégsem tettem. Nem tudtam magam elszánni. Talán gyáva voltam?
Most azonban nem adom fel, végig kell csinálnom.
– Hm. A válás, a szakítás nem egyetlen lépés, és ritkán következik be
egyik napról a másikra. A legtöbb esetben hosszú, tépelődésekkel teli
időszak előzi meg. Ez egy folyamat, amely tele van egymással viaskodó
ambivalens érzésekkel. Menjek vagy maradjak – van, hogy százszor is
megfordul bennünk, mire megszületik az a végső döntés.
– Igen, ez eddig így volt, rengeteget gyötrődtem. Azt hiszem, most
végleges a döntésem. Úgy érzem, mindent megpróbáltam, nincs már mire
várnom. Nem akarom meggondolni magam…
– Úgy tűnik, mintha ez a mostani helyzet más lenne. Mitől vajon?
Tudja rá a magyarázatot? – kérdezem, mert mindig érdekes, miért pont ott
és akkor szánja rá valaki magát egy lépésre.
– Két hónapja halt meg a nagymamám. Nagyon szerettem. Az elmúlt
fél évben, amikor már nagyon beteg volt, még közelebb kerültünk
egymáshoz. Rengeteget beszélgettünk. Az utolsó héten ott ültem az ágya
szélén, fogta a kezem, és azt mondta: „Szeretném, ha végre boldog lennél!
Hagyd ott, ne szenvedj!”, és én megígértem neki, hogy boldog leszek,
megszakítom a családi örökséget, és nem adom tovább a boldogtalanság
mintáját a lányoknak. Hát, így, azt hiszem, ez volt az utolsó lökés.
– Szóval fogadalmat tett a nagymamának…
 Ígéret a távozónak

A halál közelsége szokatlan lélektani állapot. A haldoklóknál

gyakran megfigyelhető a kényszer, hogy még mindent
elrendezzenek.3 Ilyenkor nemritkán az is előfordul, hogy
iránymutatást adnak, kéréseket fejeznek ki, hogy a túlélők hogyan
folytassák az életüket. A távozó szerettünknek tett ígéretnek
rendkívüli ereje van, hiszen végleges, visszavonhatatlan, az
átalakítására, újratárgyalására nincs lehetőség. A nagymama
eltávozott, de maga mögött hagyott egy nagy feladatot: írd át a
felmenőidtől kapott forgatókönyvet, változtass, tedd meg, amit
nekünk nem sikerült! Ezen a ponton még alig tudok valamit
Kriszta életéről, ám a nagymama utolsó kívánságából kiderül,
hogy konfliktusokkal terhelt párkapcsolati minták adódnak át
egyik generációról a másikra. Magamban teszek egy megjegyzést,
és tudom, hogy a beszélgetéseink egy későbbi szakaszában ez is
fontos témánk lesz.

– Igen, valahogy úgy. Talán ez adja majd a kapaszkodót, amikor

meginognék. Eddig billentem ide-oda. Hol el akartam futni, hol meg biztos
voltam benne, hogy meg tudom oldani, hogy az a helyes döntés, ha
maradok, és nem teszem tönkre a családot. Ön mit gondol erről?
– Azt hiszem, a tönkretétel szóban rengeteg önvád van.
„Tönkreteszem” – számomra ez fullasztóan hangzó megfogalmazás. Én
nem használnám. Úgy látom, nehéz időszak ez az ön számára. Elveszítette a
nagymamáját, boldogtalan a házasságában, a lelki tartalékai kimerültek,
aggódik a gyerekek miatt. Sok-sok érzés, amivel valamit kezdenie kell.
Néz, bólogat, csorog a könnye. (Két évvel később majd elmondja,
hogy ezek a mondatok hónapokig csengtek a fülében. Hosszú évek után
először enyhült a bűntudata, és látta magát rossz és felelőtlen alak helyett
egy kétségek között gyötrődő, megviselt embernek.)
– Kriszta! Mi most a legnehezebb ebben a helyzetben? Mitől tart
leginkább?
– Mitől…? Leginkább a gyerekek elvesztésétől. Attól félek a
legjobban…
 – Ezt hogy érti?
– Az van, hogy András azzal fenyegetőzik, hogy elperli tőlem a
lányokat, és teljesen tönkretesz. Azt mondta, az utcára kerülök, pont oda,
ahol a helyem van, és ott fogok éhen halni.
– Hm, ezt nagyon szorongató lehetett hallani… Hogy reagált a
fenyegetésre?
– Rácsaptam az ajtót. De közben azért kikészültem, pedig gondolom,
nem tudja megtenni. Később bocsánatot kért, de ez már többször előfordult.
Mármint az, hogy fenyegetőzött, aztán meg bocsánatot kért. Pontosan tudja,
hogy ezzel ki tud borítani.

Ördögi kör

A fenyegetés hatására kialakuló félelem természetes reakció, ami

minden racionális érv ellenére is megjelenhet. Hiába csekély egy
esemény bekövetkezésének a valószínűsége, ha fenyegetve
érezzük magunkat, akkor az okos esélylatolgatások mit sem
érnek. Válás vagy párkapcsolati konfliktus esetén sajnálatosan
gyakran fordul elő, hogy a szülők a gyerekeket használják fel a
másik befolyásolására. Ez nem más, mint érzelmi bántalmazás. A
gyermek elvesztésétől való félelem az egyik legerősebb
fenyegetettségérzés, ami rendkívül megterheli a megzsarolt felet.
A fenyegetés-bocsánatkérés-fenyegetés spirálja pedig felemészti a
lelki tartalékokat. A gyermek nem magántulajdon, nem egy autó
vagy ház, amelyre válás esetén kizárólagos jogot lehet formálni.
Hacsak valamelyik szülőnél nem állapították meg az
alkalmatlanságot, és azt, hogy veszélyt jelent a gyermek számára,
a gyerekeknek mindkét szülőre szükségük van. Éppen ezért a
védelmük érdekében tanácsos lenne, ha a párkapcsolati
konfliktusok rájuk nem terjednének ki.

– Mondja, kire számíthat most ebben a helyzetben? – kérdezem, mert

szeretném felmérni, milyen társas erőforrásokat mozgósíthat, vannak-e
családtagok, barátok, akik mellette állnak, és segítenek megküzdeni ezzel a
kritikus élethelyzettel.
– Főleg az édesanyámra számíthatok. Most úgy érzem, mellettem áll.
Ő is azt mondja, mint a nagymamám: ha nem megy, akkor változtassak, ne
viseljem el egy életen át. Pár barátom is van, akik tudnak a problémáinkról,
de őket nem akarom terhelni. Tudja, mindenkinek megvan a maga baja.
– Ebben igaza van, de talán nem is megterhelésként élnék meg, ha
segíthetnének önnek – bátorítom, mert úgy tűnik, nehezére esik, hogy
támogatást kérjen a környezetétől.
Ahogy nézem, azon kapom magam, hogy előredőlök, így csökkentve a
köztünk lévő távolságot. Észreveszem a spontán mozdulatot, és
elgondolkodom. Miért mozdultam közelebb? Mit indított el bennem? Azt
hiszem, szeretnék neki erőt és védelmet biztosítani. Legszívesebben
átkarolnám, mint egy kisgyereket, elmondanám neki, hogy nincs egyedül,
hogy értem és értékelem, amit megosztott velem. A kétségbeeséséhez, a
kilátástalanságához egyértelműen tudok kapcsolódni. Személyes életemben
engem sem kerültek el a mélypontok. Éreztem már elveszettnek és
tehetetlennek magam, miközben tisztában voltam vele, hogy abban az
élethelyzetben nem adhatom fel, nekem kell a hozzátartozóim számára
biztonságot nyújtanom.
Beszélgetésünk alatt leginkább a szemei fogtak meg, melyekből
kimerültség, szomorúság és kétségbeesés keveréke áradt. Igen, határozottan
segítségkérőnek élem meg, aki elhozta hozzám élete válságát, és most arra
vár, tartsam meg, mutassak irányt. Közben azonban, ahogy vékony,
törékeny testalkatához alig illő csontos kezeire téved a tekintetem, az erőt is
érzem benne, amely most ugyan átmenetileg rejtőzik, de biztosan újra
előcsalogatható.
– Tudja, egyszerűen nem értem, miért csinálja. Pedig olyan szép
életünk lehetne… Mindenünk megvan, a lányok egészségesek, okosak,
igazi stramm kis csajok. Nem szabadna ennek történnie – arcán megjelenik
az értetlenség. Rám emeli a tekintetét, látom, azt szeretné, ha most egy
egyszerű megfejtéssel szolgálnék. Eszembe jut, hogy ez a kihangosított
belső monológ milyen gyakran jött felszínre ebben a szobában.
 Felelősség önmagunkért

Egy boldogtalan párkapcsolatban újra és újra felmerül a kérdés:

miért? A terápiás beszélgetések kezdeti szakaszában visszatérő
dilemma: vajon a másik miért teszi azt, amit? Mi lehet az oka a
viselkedésének? Miért nem hajlandó változni? Miért nem ad több
szeretetet? Miért nem csinálja ezt vagy azt? Általában időre van
szükség, míg a másik elemzése, az ő motivációinak boncolgatása
mellé, majd helyébe lép a saját érzelmi reakciók és viselkedés
megértésének vágya is. Az önismeret mélyülésével a „te” mellett
megjelenik az „én” és a „mi” is. A páciens lassan kezdi
megérteni, őt milyen tudattalan erők mozgatják, és azok hogyan
befolyásolják azt, hogy mi történik szoros érzelmi kapcsolataiban,
legyen szó szülő-gyerek, baráti vagy szerelmi kapcsolatról. Ezzel
párhuzamosan a felelősség kérdése is átértékelődik. A terápia
elején sokan érzik úgy, a felelősség nagy része a másikat terheli,
hiszen míg ők mindent megtesznek a változásért, a másik
állandóan ellenáll, és szabotálja a próbálkozásaikat. Később
azonban az is kiderül, hogy ők maguk is részei a folyamatnak, és
felismerik, mivel járulnak hozzá a játszmák
mozdíthatatlanságához, a romboló dinamikák fennmaradásához.

– Hogy telnek most a napjai? – érdeklődöm, mert szeretném megtudni,

ebben az érzelmileg megterhelő helyzetben milyen testi, életmódbeli
változásokat tapasztalt. Elmondja, hogy nehezen alszik el, hajnal felé
felriad, és nem tud visszaaludni. Az elmúlt hónapban három kilót fogyott,
nincs étvágya. Általában heti két futással és egy jógaórával próbálja
levezetni a feszültségét, ám most a sport is nehezére esik. A háztartást és a
gyerekeket ellátja, de most még a rutinfeladatok is extra megterhelést
jelentenek a számára.
– Vannak pillanatok, amikor szinte kilátástalannak tűnik a helyzetem,
olyankor alig van erőm bármihez. Aztán csak összeszedem magam…
Magam miatt lehet, hogy nem mozdulnék, annyira megtanultam már tűrni,
de a gyerekeknek nem ezt a sorsot szántam. Nem akarom, hogy így nőjenek
fel. Nem szeretném, ha a boldogtalanságot vinnék tovább – erősíti meg újra,
milyen fontos szerepet játszik a gyerekek jövője a döntésében. Próbálja
titkolni előlük, mennyire megviseli az elmúlt időszak, ezért csak esténként,
amikor elaludtak, mer sírdogálni a konyhában.
– Kriszta! Mit vár tőlem, miben látja a szerepemet és a közös munkánk
szerepét ebben a helyzetben? – kérdezem, mert kíváncsi vagyok rá,
mennyire reálisak és megvalósíthatók az elképzelései.
– Azért kértem a segítségét, mert szükségem van valakire, aki
mellettem áll a következő időszakban.
Néhány perccel korábban pont ezt éreztem: átölelni, védeni szerettem
volna. A belső élményem tehát egybecseng Kriszta velem szembeni
elvárásával, a kapcsolatunkról kialakult fantáziájával.
Hamar eltelik az 50 perc. Kikísérem, kezet fogunk, ő pedig halványan
elmosolyodik. Ahogy rám néz, úgy érzem, mintha meg akarna nyugtatni: ne
féljek, minden rendben lesz. Mintha ő próbálna engem óvni az érzelmi
megterheléstől. Úgy érzem, nagyon jellemző lehet rá, hogy védő, támogató
szerepet vesz fel a kapcsolataiban.
Az ajtó becsukódik mögötte, ám bennem ezer kérdés maradt nyitva.
Az jár a fejemben, egyszerre milyen sokat és mégis keveset tudok meg a
másik emberről az első találkozás alkalmával. Ilyenkor csupán felvillanó
információk, benyomások, apró mozdulatok vannak előttem, amelyek majd
a jövőben állnak össze koherens élettörténetté.
Ma „csak” kölcsönösen tájékozódtunk, ízlelgettük, milyen érzés ott
ülni együtt egy szobában: csökken-e a kezdeti szorongás, sikerül-e
összehangolódnunk, biztonságosnak tűnik-e az együttlét? Miközben az
érzéseimet elemzem, Kriszta története alapján azt is el kellett döntenem, az
ő támogatása, pszichés ellátása belefér-e a szakmai kompetenciámba.
Tudok-e érdemben segíteni, vagy tovább kell irányítanom?
Kriszta egyértelműen kritikus életszakaszban van. Gondolatait,
érzéseit az aktuálisan zajló érzelmi konfliktus és annak megoldási
lehetőségei foglalják le. A krízis igénybe veszi és nagyrészt felemészti
énerejét. Szorong, kibuggyanó érzelmeit nehezen kontrollálja. Keresi a
megoldást, amit, úgy tűnik, meg is talált, ám ez még nagyon képlékeny.
Pillanatnyilag nem sokat lát a jövőből, csak a változás szándéka
fogalmazódott meg, a konkrét lépések még kidolgozásra várnak. Ebben a
helyzetben fokozottan szüksége van a támogatásra, és arra, hogy legyen egy
hely, ahol teljes biztonságban érezheti magát, ahol bátran kimondhatja az
érzéseit. Legfontosabb feladatom a pozitív kapcsolat kiépítése, a bizalmi
légkör megteremtése. Heti találkozásaink adják majd a struktúrát ebben a
jelenleg még kaotikusnak tűnő helyzetben.
Aznap este futni indulok. A napi meditáció mellett heti néhány
alkalommal szükségem van a futás lendületességére is. Ez a két dolog segít
egyensúlyban tartani magam, és feldolgozni annak a rengeteg nehéz
élettörténetnek a stresszét, amellyel a munkám során találkozom. Ahogy
bemelegítek, és elindulok az első körre, tudom, most 45 perc befelé figyelés
következik. Ám valami megzavar. Újra és újra Kriszta arca sejlik fel
előttem. Hallom a hangját, látom magam előtt a tekintetét. Húsz perc után
megállok. Úgy elfáradtam, mintha a szokásos táv dupláját teljesítettem
volna. Úgy tűnik, a története mélyebben hatott rám, mint gondoltam.

Nem „segítünk haragudni”

A párkapcsolati konfliktusról szóló terápiák fokozott

körültekintést igényelnek. Családok, gyerekek sorsáról, jövőjéről
van szó, ami nagy felelősséggel jár. A páciens részéről
természetes elvárás, hogy a pszichológus tanúsítson megértést, és
nyújtson támogatást a magánéleti viharok során. Ez azonban –
bármilyen nagy is rá az igény – nem jelentheti azt, hogy „segítünk
neki haragudni”. A támogatás a páciens-pszichológus
kapcsolatban azt jelenti, hogy elfogadjuk a szubjektív
megéléseket, és engedjük, sőt bátorítjuk akár a szélsőséges
érzések felszínre kerülését is. A páciens lehet dühös, csalódott,
kezdetben hibáztathat másokat, de idővel a saját szerepét,
működésmódját is fel kell ismernie, hogy képes legyen a
változásra. A cél, hogy az aktuális kapcsolati nehézségéből
kiindulva feltárjuk, hogy általában mi történik szoros érzelmi
viszonyaiban. Fontos megismernie korai, tudattalanul működő
kapcsolati mintáit, hiszen ezek kormányozzák újra és újra hasonló
helyzetekbe.
Amikor valaki párkapcsolati problémákról beszél, azzal is
tisztában kell lennünk, hogy csak a valóság benne leképeződő
verzióját halljuk. Amiről beszél, az az ő egyéni megélése, és
szinte biztosra vehető, hogy a párját hallgatva felmerülne
bennünk a kérdés, vajon ugyanarról a kapcsolatról van-e szó.
Kezdő pszichológusként néhány alkalommal elcsodálkoztam,
amikor úgy alakult a helyzet, hogy találkoztam pácienseim
társaival. Az ő megéléseik, és az én benyomásaim időnként
köszönő viszonyban sem voltak egymással. Egy esetben például a
segítségemet kérő férfi „törékeny gazellaként”, „védelemre
szoruló kis Bambiként” írta le a szerelmét. Amikor végül a hölgy
is eljött egy beszélgetésre, a férfinál másfél fejjel magasabb,
jelentősen erősebb testalkatú, kifejezetten domináns, irányító nő
állt előttem. Ennyit a szubjektív torzításokról.
A párkapcsolati helyzetek megítélésével tehát csínján kell
bánni. Van azonban egy eset, amikor határozott, ha kell direkten
irányító hozzáállásra van szükség. Ha a páciens bántalmazó
kapcsolatban él, a terapeutának kötelessége állást foglalni. Ebben
az esetben akár határozott tanácsadásra is sor kerülhet. Ezekben a
helyzetekben nem elfogadható a semleges vagy óvatoskodó
attitűd. A bántalmazás az bántalmazás, és éppen attól tud azzá
válni, hogy az áldozat elveszíti reális helyzetértelmezését,
önmagát hibáztatja, helytelen viselkedését, személyiségének
hiányosságait okolja. A bántalmazás nem csak fizikai formában
jelenhet meg. A lélek megtörése, az önbizalom, önértékelés
módszeres csorbítása, a megalázás, a hibáztatás, a másik
szükségleteinek figyelmen kívül hagyása szintén maradandó
károkat hagyhat maga után. Az érzelmi bántalmazás
következményeinek súlyosságát fájdalmasan sokáig
alulbecsültük. Nyomában szorongás, depresszió,
pszichoszomatikus betegségek alakulhatnak ki. A családban jelen
lévő érzelmi bántalmazás a gyerekek kognitív és emocionális
fejlődésére abban az esetben is negatív hatással van, ha nem ők a
közvetlen célpontok. A bizonytalanság, a fenyegetettség élménye
stresszállapotot jelent, ami ha állandósul, károsítja az éretlen
idegrendszert. Éppen ezért nem bagatellizálhatjuk el, és mindent
meg kell tennünk, hogy segítsük a helyzet mielőbbi
megszüntetését.
 Rózsaszín álomból rideg valóság

Kint nyár eleji, szikrázó napsütés, minden tele lendülettel, könnyedséggel.

Ahogy Krisztát meglátom, arra gondolok, milyen éles a kontraszt a külső
valóság és az ő belső világa között. Ma fáradtabbnak tűnik, mint első
találkozásunkkor. Szemei beesettek, alattuk sötét árkok húzódnak.
Mozdulatai lassúak, enerváltak. Lendületesen, felszabadultan futottam ajtót
nyitni, ám érzékelve hangulatát, önkéntelenül lekerekítem a mozdulataimat,
lelassulok én is. Mozgásom, testtartásom, hangszínem automatikusan
illeszkedik a másik ember érzelmi állapotához. Carl Rogers, a
személyközpontú pszichológia alapító atyja világított rá, hogy az empatikus
ráhangolódás milyen elengedhetetlenül fontos szerepet játszik a segítő
kapcsolatban.4 A terapeuta a beleélés által tudja megérezni és megérteni a
másik ember érzéseit, miközben a saját határait megtartva képes marad a
segítségnyújtásra.
– Hogy jött ma? Milyen érzésekkel? – teszem fel az indító kérdést, és
kis magyarázatot is fűzök hozzá. – Tudja, ez sztenderd kérdés lesz. Minden
alkalommal, amikor találkozunk, meg fogom kérdezni, ahogy azt is, hogy
mi történt a legutóbbi találkozásunk óta eltelt időben, amit fontosnak tart
elmesélni.
– Egyre nehezebb otthon… Elmondtam Andrásnak, hogy beadtam a
válópert. Őrjöngött. Próbáltam a lehetőségekhez mérten higgadtan beszélni
vele, de esélyem sem volt – zsebkendőt vesz elő, gyűrögeti, mintha az lenne
a fogódzó. – Szörnyen lekezelő tud lenni. Ahogy beszél velem. Aztán
felpattant és elrohant. Amikor hazajött, órákig csak mondta, hogy milyen
fontosak vagyunk neki, és ne rontsam el végleg az életét, a gyerekekkel sem
tehetem meg. Nem fogja fel, hogy a legrosszabb, ami a gyerekekkel
történhet, ha feszültségben kell felnőniük. Soha nem tudtunk, és most sem
tudunk értelmes felnőtt emberként beszélni. Szerinte nincsenek
problémáink, én reagálok túl mindent, mert instabil és hisztis vagyok. Azzal
vádolt, hogy önző és érzéketlen vagyok, aki keresztülgyalogol rajta, aki
csak magára gondol. Utána jött a könyörgés, sírt, hogy neki én vagyok az
utolsó esélye az életében, hogy boldog legyen.
 – És ön? Mit tett ebben a helyzetben?
– Csak hallgattam.
– Érzéketlen és önző, aki keresztülgyalogol a párján, meg instabil és
hisztis. Mit érzett, amikor ezt hallotta?
– Szégyelltem magam. Egészen kicsire megyek össze, amikor így
beszél velem.
– Szégyellte magát, és kicsire összement. Vagyis van önben egy rész,
amely egyetért Andrással? Ami azt mondja, bizony, Kriszta, te tényleg
érzéketlen, önző ember vagy, ezért megérdemled, hogy így bánjanak veled.
– Talán igaza van, tényleg úgy érzem, amikor szid, hogy betalál, hogy
jól lát engem: tényleg olyan rossz vagyok, amilyennek leír. Tudom, hogy
nehéz ezt megérteni, de őszinte leszek: mindig elbizonytalanodom. Annyira
ki tud billenteni. Meg amikor könyörög és kedveskedik…
– Olyankor ön megsajnálja, megenyhül, aztán reménykedni kezd? –
próbálom megragadni és szemléletessé tenni a különböző érzések egymást
követő hullámait. Nem célom helyette megfogalmazni, hogy mi megy
benne végbe, de időnként rávilágítok, hogy a külső szemlélő számára
mennyire bejósolható, és leírható az, ami belülről nagyon egyéni
történetnek tűnik.
Életünk eseményei sokszor attól válnak nehezen kezelhetővé, hogy
úgy gondoljuk, csak velünk történnek meg ezek a szokatlan, szégyenletes
vagy érthetetlen dolgok. Ez az érzés elszigetel a környezetünktől. Az a
hamis elképzelésünk alakul ki, hogy nincs senki, akivel megosztható lenne,
amin keresztülmegyünk. Kialakul a romboló magány érzése, amely idővel
egyre magasabb falakat emel, melyek mögött végül elveszünk a világ
számára. Amikor úgy döntök, hogy valaki helyett kimondom az érzéseit, a
célom nem más, mint a falak lebontása. Azt üzenem: nézd, nem vagy
egyedül, más is érzett, gondolkodott, cselekedett már így. Nincs ebben
semmi vállalhatatlan, semmi rettenetes, semmi szégyellnivaló.
Kriszta bólogat, és úgy néz rám, mint egy kisgyerek, aki azt hitte,
leszidják, és nehezen hiszi el, hogy senki nem haragszik rá.
– Pontosan. Olyan ez az egész, mint egy hullámvasút. Régen is ez
történt. Kiborultam, akkor kedves volt, és kicsit jobb lett egy ideig, aztán
kezdődött minden elölről.
Látom, mennyire megviselik saját ambivalens érzései. Hol
elviselhetetlennek érzi a helyzetet, és menekülne, hol önmagát hibáztatja, és
azonosul azzal a negatív képpel, amit András mutat róla, majd megsajnálja
a férfit, és elgyengül. Ezek a szekvenciák pedig újra és újra váltják egymást.
Nem csoda, ha kimerült, hiszen nagyon megterhelő ezeknek az egymással
ellentétes érzéseknek és viszonyulásoknak a kezelése.
– Kriszta! Mit gondol arról, ami önök között történik? Mondana rá egy
szót?
– Házasság… – mondja kesernyés mosollyal.
– Gondolja, hogy ez a házasság?
– Hát, nem sok harmonikus kapcsolatot láttam magam körül.
– Erre gondolt a nagymama? Hogy az ön számára ez a kapcsolati
minta, amit szinte törvényszerűnek tekint?
– Nehéz elhinnem, hogy lehet máshogy is élni.
– Ahhoz, hogy minél pontosabban megértsem mindazt, ami önök
között zajlik, szeretném megismerni a kapcsolatuk történetét! Meséljen el
mindent, amit fontosnak tart!
– Tíz éve ismerkedtünk meg. Akkor éppen úgy éreztem, egyenesbe jött
az életem. Pár hónappal korábban zártam le egy rövid, de annál viharosabb
kapcsolatot. Én nagyon szerelmes voltam, és azt hittem, a srác is, de aztán
kiderült, hogy összekeveredett a legjobb barátnőmmel. Megcsalt, de
fogalmazhatnék úgy is, hogy megcsaltak. Nagy veszteség volt. Egyszerre
lett vége egy szerelemnek meg egy barátságnak. Utána tettem egy
fogadalmat, hogy legközelebb körültekintőbb leszek, jobban megnézem,
kibe leszek szerelmes. Mintha ez elhatározás kérdése lenne. Férjet, családot,
gyerekeket szerettem volna. Egy házat zöld gyeppel, meg egy vizslát, ami
ott rohangál a kertben, a gyerkőcök meg kacagva utána. Ezt képzeltem el
magamnak, de közben azért egyre jobban kételkedtem benne, hogy mindez
megtörténhet. Ketyegni kezdett a biológiai órám is, 27 voltam, és korábban
mindig úgy terveztem, hogy 30 éves korom előtt megszülöm az első
gyerekemet.
És akkor jött András. Hihetetlen volt az egész. Magas, jóképű,
elképesztő stílusérzékkel. Mint akit minden reggel stylist öltöztet. Mellette
mindenki szürke egérnek tűnt. Ráadásul okos volt és művelt. Teljesen
magával ragadott. De nem csak engem. Ha egy összejövetelre megérkezett,
két percen belül ott zsongott körülötte mindenki. Állandóan a középpontban
volt, a többiek itták minden szavát. Ő meg láthatóan élvezte és sütkérezett a
csodálatukban. Nekem ez is imponált. Tetszett, ahogy szeret tetszeni. Ma
pont ettől ráz ki a hideg. Az állandó feltűnési vágyától. Nem érdekes?
 – Általában így szokott lenni. Amikor beleszeretünk valakibe, még a
később idegesítő, zavaró tulajdonságai is eszméletlenül vonzónak tűnnek.
Ez nem véletlen. A szerelem állapotában megváltozik az agyműködésünk.
Az a terület, amely egyébként a kritikai gondolkodásért felel, ilyenkor
nyugalmi állapotba kerül. Szabira megy, hogy ne zavarja meg a másik
idealizálását. Később, amikor a szerelem lecsillapodik, újra képesek
vagyunk észlelni a zavaró tulajdonságokat, de jó esetben addigra már
kialakult egy mély kötődés, ami segíti az elfogadást. Szóval a kezdeti
csodálattal önmagában nincs baj.
– Hm, jó tudni! Szóval, én még új voltam a baráti társaságban, de
engem is beszippantott a bűvkörébe. Nem titkolom, rettenetesen vágytam
rá, de közben teljesen irreálisnak tűnt, hogy Mr. Big engem válasszon.
Sokáig nem is történt semmi. Aztán az egyik srác udvarolni kezdett.
Láttam, hogy ezt András is észrevette, de akkor már letettem róla, hogy
köztünk lehetne valami. Aztán egyszer csak kaptam tőle egy sms-t: „Azt
hiszem, mindketten tudjuk, hogy beszélnünk kell.” Ez nagyon
magabiztosan hangzott. A fellegekben jártam. Tél volt, amikor elkezdődött
a kapcsolatunk. Emlékszem, az első randevúink egyikén felvitt a
Normafához. Sétáltunk a szakadó hóban, aztán a táskájából előhúzott egy
üveg pezsgőt meg két poharat. Pont, mint egy hollywoodi filmben. Teljesen
elvarázsolt. Végzetesen beleszerettem. Sem aludni, sem enni nem tudtam
ettől az érzéstől. Mondjuk, aludni ő sem hagyott, mert 24 órából 23-at
folyamatosan kapcsolatban voltunk. Ahogy elváltunk, már hívott is, annyira
hiányoztam neki. Egyszerűen minden tökéletesnek tűnt. Kényeztetett,
csodált, imádott. Naponta ezerszer leírta, mennyire szeret, hogy én vagyok
„a Nő” az életében, és úgy érzi, bennem megtalált mindent, amire vágyott.
„Életem legszebb története vagy” – ezt mondta, én meg elhittem, hogy
valami sosem volt, sosem lesz mesének vagyok a főszereplője. Felnéztem
rá, rajongtam érte, fel akartam oldódni ebben a szerelemben.
– Ez elég idillien hangzik. Milyen érzés volt ez a csodálat önnek?
– Életemben először gyönyörűnek és kívánatosnak láttam magam.
Elkezdtem máshogy öltözni, azt hiszem, még a mozgásom is megváltozott,
valahogy átformált, hogy ennyire akart engem.
Ahogy hallgatom, elképzelem a fellegekben járó Krisztát, és azon
gondolkodom, milyen elsöprő hatást tudunk egymásra gyakorolni mi,
emberek. A körülöttünk élők tükörként működnek. Vannak tükrök, amelyek
szépnek és jónak mutatnak, másokat elkerülünk, mert kevéssé tetszetős a
kép. Idővel azonban az eredetileg jó tükrök is elhomályosulhatnak, ami
fájdalmas csalódással jár.
– Mikor érezte először, hogy valami talán mégsem stimmel?
– Ezen sokat gondolkodtam. Tudja, ha teljesen őszinte akarok lenni,
már a legelején volt egy rossz érzésem, de elnyomtam magamban.
– Miből fakadt az az érzés? Vissza tud rá emlékezni?
– Valahogy túl gyors volt a tempó. Azt hiszem, hamarabb mondtunk ki
dolgokat, mint egyébként szokás. De közben azt gondoltam, hülye vagyok,
hiszen mindenki egy ilyen elsöprő szerelemre vágyik. Utólag persze okos
az ember.
– Szóval a kezdeti rossz érzéseket elhallgattatta magában?
– Igen. Aztán történt valami. Azt hiszem, nyolc hónapja voltunk
együtt, amikor lebetegedtem. Akkor már együtt laktunk. Színházba
készültünk, de belázasodtam. Gondoltam, egyértelmű, hogy lemondjuk a
programot. András azonban kiakadt. Azt mondta, nem lehetek ennyire
önző, ő sem érzi jól magát, de ez egy jó darab, amit feltétlen látni akar.
Akkor vesztünk össze először. Nagyon sírtam, hogy hogy lehet ennyire
érzéketlen. Aztán másnap persze kibékültünk.
– Hogyan magyarázta meg magának a történteket?
– Elhittem, hogy tényleg nem volt olyan komoly bajom, ami indokolta
volna, hogy lemondjam a programot. De főleg a rettegésre emlékszem,
hogy elszúrtam életem nagy szerelmét. Borzasztóan megijedtem, hogy
elveszítem. Mellette olyan biztonságban éreztem magam, mint talán soha
azelőtt.
– Szóval, meggyőzte magát, hogy rosszul értelmezi a helyzetet, mert
félt, hogy elveszíti a biztonságot, amit András mellett érzett.
– Így valahogy. Engem mindenki határozott, magabiztos nőnek
gondol. Általában azt hiszik, erős vagyok, aki kézben tartja az életét.
– Tévednek talán?
– Kifelé úgy tűnik, hogy talpraesett meg kiegyensúlyozott vagyok, de
a falak mögött egy szorongó nyuszi lapul.
– Vagyis a környezetének bekínál egy kedves, kiegyensúlyozott,
talpraesett képet önmagáról, ahhoz engedi őket kapcsolódni, miközben a
szorongó énje ott marad a színfalak mögött magányosan.
– Valóban soha nem szerettem megmutatni, ha valami bántott vagy
szomorúvá tett.
– Vajon miért döntött úgy, hogy a negatív érzéseit elrejti a világ elől?
 – Nem tudom, nálunk nem volt divat a lelkizés.
– Lelkizés. Mintha pejoratív hangzása lenne.
– Azt hiszem, gyengeségnek tartottuk.
Néhány mondat, és mégis milyen sokat elárul egy ember
gyerekkoráról, felsejlik az a légkör, amelyben Kriszta kislányként
elsajátította a világról és önmagáról alkotott elképzeléseit, és megtanulta,
mi az, amit vállalhat önmagából, és mit kell cenzúráznia.

Hogyan viszonyul a szülő a gyermek

érzelmeihez?

Az érzelmek nagyon fontos szerepet játszanak az emberi

kapcsolatok kialakításában, fenntartásában és szabályozásában.
Az alapérzelmek, az öröm, szomorúság, félelem, düh, meglepetés
és undor biológiailag meghatározottak, vagyis minden embernél
veleszületetten megjelennek. Azt azonban, hogy ezekből az
érzelmekből mit mutatunk meg a környezetünknek, egyrészt a
kultúránk szabályozza, másrészt a szüleink hatása szerint alakul.
A családok között jelentős különbségek vannak abban a
tekintetben, hogy hogyan reagálnak az érzelmek kifejezésére.
John Gottman amerikai pszichológus kutató és munkatársai egy
évtizedet átölelő, utánkövetéses vizsgálatuk során négy szülői
hozzáállást különböztettek meg:5

Érzelmi fejlesztő szülő: Elfogadja a gyerek érzéseit, szóban és

tetteiben is azt üzeni: „Jogod van azt érezni, amit érzel!”
Bátorítja, hogy szabadon kimutassa az érzéseit, legyen az öröm
vagy félelem, szomorúság vagy düh. Az érzelmi fejlesztő szülő az
elfogadás által érvényesíti a gyerek érzéseit. A gyerek
megtanulja, hogy érzései hitelesek, felvállalhatja, kimondhatja
őket, így később sem igyekszik elnyomni vagy eltitkolni mások
elől. Érezni nem bűn, hanem a legtermészetesebb emberi
 működés. Az ebbe a csoportba tartozó szülők az elfogadás mellett
azt is megtanítják, hogy az érzések kibírhatók, elviselhetők, és
még a legfájdalmasabb élményből is van kiút. Ennek hatására a
gyereknek fejlődik az érzelmi intelligenciája, képes lesz a saját és
mások érzelmi állapotának megértésére és szabályozására is.

Elutasító szülő: Bagatellizálja vagy semmibe veszi, ezáltal

érvényteleníti a gyermek érzéseit. A „ne reagáld túl” vagy a
„katonadolog” típusú mondatokkal valójában azt üzeni: „ne
terhelj az érzéseiddel, mert én sem tudok mit kezdeni velük”.

Laissez-faire, vagyis be nem avatkozó szülő: A gyerek minden

korlátozás nélkül szabadjára engedheti az érzéseit, a szülő nem
segít sem a szabályozásban, sem az érzelem feldolgozásában.

Helytelenítő szülő: Nem csupán elutasítja, de bünteti, helyteleníti

az érzelemkifejezést, akár szidással „szoktatja le” a gyereket az
érzelmek felvállalásáról.

Kriszta lineárisan mesél, vagyis az események, mint egy lánc szemei,

követik egymást. Érződik, nem először gondolja végig, mi mindenen ment
keresztül, hogyan torzult a kezdeti tündérmese szomorú valósággá. András
hol ebbe, hol abba kötött bele. Először csak kérdéseket tett fel, amelyek
elbizonytalanították. A kezdeti célpont Kriszta munkája volt. „Biztos, hogy
ez álmaid állása?” „Nem gondoltál még arra, hogy valami értelmesebbet
csinálj?” „Szerinted lesz itt előrelépési lehetőséged?” „Biztos, hogy életed
végéig ezen a szinten szeretnél megrekedni?” Ezekben a mondatokban már
megjelent Kriszta leértékelése. Akkoriban egy nagy amerikai multinál
dolgozott a szállítmányozási részlegen, karrierje egyenletesen ívelt felfelé.
– Hogyan hatottak önre ezek a kérdések?
– Először nem is nagyon értettem, mire akar kilyukadni. Gyanútlanul
magyaráztam, mennyire jól érzem magam a munkahelyemen, de ő továbbra
is mondogatta, hogy ennél többre vagyok képes. Aztán kezdtem magam
egyre rosszabbul érezni.
 – Úgy tűnik, fokozatosan átvette András nézőpontját. Mintha a saját
megélései helyett az ő véleményét formálta volna belső valósággá.
– Szinte csúsztam bele az elégedetlenségbe…
Hiába kapott új, kreatív feladatokat, lassan elveszítette az érdeklődését.
Egy idő után sem a kiemelkedően jó fizetés, sem a remek csapat nem tudta
motiválni. Kedvetlen, nyugtalan lett, mint aki nem találja a helyét. Egyre
többször érezte komplett csődtömegnek magát, aki sorozatos rossz döntései
miatt zsákutcába kormányozta a karrierjét.
– Aztán jöttek a családomra vonatkozó megjegyzések. Azt mondta,
anyám érzelmi manipulátor, aki mindenkit kihasznál, ezért akkor járok a
legjobban, ha minél távolabb vagyok tőle. Néha egészen bántó tudott lenni.
Egy alkalommal, amikor valamin megsértődött, azt mondta, nem csoda,
hogy apukám inkább meghalt, hiszen anyám mellett nem lehet élni.
Közben, amikor meglátogattuk, kedves és udvarias volt vele.
– Mit érzett, amikor ezt hallgatta?
– Kuszaságot, zavarodottságot. Addig volt egy elképzelésem a
családomról, de az a kép, amit András festett róluk, szinte sokkolt. Már
csak hébe-hóba hívtam anyut, mert nem nagyon tudtam, mit mondhatnék
neki. Olyan volt, mintha folyamatosan tágulna köztünk a szakadék. András
nyugtatgatott, hogy ez a természetes, éppen most növök fel, és ideje volt
már leválnom. „Meg kell értened végre, most már mi vagyunk egy család,
anyád már nem lehet olyan fontos.” Később a barátok is sorra kerültek.
Mindenkiben talált valami kivetnivalót. Az egyik műveletlen volt, a másik
törtető karrierista, a harmadiknak a hangja volt idegesítő. Lassan kikoptam
a társaságból, alig találkoztam velük, mert békésebb volt nem vitatkozni
Andrással.
– Jól értem, hogy inkább lemondott a családjáról és a barátairól, csak
ne alakuljon ki konfliktus?
– Valahogy így. Nem szeretem a feszültséget. A szüleimnek nem volt
jó a házasságuk, abban nőttem fel, ezért próbálom kerülni.
– Tehát egyrészt igazat adott Andrásnak, hogy „problémás” a családja,
másrészt igyekezett kerülni a konfliktust. Talán pont ettől vált
irányíthatóvá?
– Tényleg irányítható voltam, de ezt akkor még nem láttam.
– Ez általában nem egyik napról a másikra alakul ki egy kapcsolatban,
sokkal inkább fokozatosan masírozunk bele azokba a helyzetekbe,
amelyekben aztán igazán vacakul érezzük magunkat. Mint a béka, amely
alatt lassan forralják fel a vizet. Ha hirtelen dobnák a zubogó vízbe,
kiugrana, ám ha apránként emelkedik a hőmérséklet, mire észbe kap, már
megfőtt.
Egy idő után András azt javasolta, Kriszta hagyja ott a munkahelyét,
ha már annyira rosszul érzi ott magát. Ő jól menő ügyvédként eleget keres,
nincs szükségük többre. Egy ideig legyen otthon, élvezze a szabadságot,
aztán később majd eldönti, mihez szeretne kezdeni. Kriszta hezitált kicsit,
de néhány hét múlva megírta a felmondólevelét, így alig egy évvel a
megismerkedésük után háziasszony lett.
– Fejest ugrottam a semmibe, mint akit hipnotizáltak. Fogalmam sem
volt róla, mit csinálok, csak szerettem volna a kedvében járni, várni haza.
Én még a hagyományos férfi-nő szerepben nőttem fel, és a lelkem mélyén
mindig arra vágytam, legyen valaki, aki mellett a család a legfontosabb
feladatom. András nem sokat beszélt a gyerekkoráról, de azt tudtam, hogy
az anyukája elég ridegen bánt vele, nem sok szeretetet meg törődést kapott
tőle. Azt éreztem, én majd kárpótolom mindenért, szeretni fogom,
gondoskodom róla.
András eleinte örült, napközben hívogatta, élvezte, hogy bármikor el
tudja érni. „Olyan jó, hogy csak az enyém vagy!” – mondta. Amikor Kriszta
először hallotta ezt a mondatot, úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták
volna. Tényleg a férfi tulajdona lenne? Vagy ez a birtoklási vágy a szerelem
természetes velejárója? Rémeket lát, vagy valóban rossz irányba haladnak a
dolgok kettőjük között? Végül elhessegette a rossz érzéseit. Ma úgy
gondolja, akkor még nem akarta tudomásul venni, mennyire
aszimmetrikussá vált a kapcsolatuk. A napjai Andrásról szóltak, „köré
szerveztem az életemet” – fogalmazza meg tömören, mi is zajlott. Tökéletes
háziasszony és nő akart lenni, megfelelni, elérni, hogy a férfi elégedett
legyen vele. Kényeztetni, kiszolgálni, boldoggá tenni – ezekkel a szavakkal
írja le akkori vágyait.
Aztán néhány hónap elteltével észrevette, hogy egyre bizonytalanabbá
válik. Már a legegyszerűbb döntésekben is kikérte a férfi véleményét. A
végén a bevásárlást is nehezére esett egyedül intézni. Állt a boltban, és nem
tudta eldönteni, melyik felvágottat vegye meg.
– Kriszta! Ismerős volt ez a bizonytalanságérzés valahonnan?
– Nem, nem emlékszem… vagyis de. Tulajdonképpen igen. Most,
hogy rákérdez, még 25 évesen is anyuval tudtam csak ruhát venni
magamnak. Ha egyedül indultam vásárolni, mindig üres kézzel mentem
haza. Nem mertem semmit megvenni.
– Mitől tartott?
– Nem is tudom. Csak nyugtalan lettem. Jobb volt, ha rábólintott.
– Értem. Tehát nagy szüksége volt a környezete jóváhagyására, mert
akkor érezte magát biztonságban, ha ők rábólintottak a döntéseire, vagy
éppen döntöttek ön helyett. Úgy tűnik, András pont ezt az igényét elégítette
ki. Határozott véleménye volt, és megmondta, mit kell tennie.
Ahogy figyelem az arcát, látom, mélyen elgondolkodik azon, amit
hallott. Szemei szomorúan merengővé válnak, mint aki fájdalmasan
konstatálja az igazságot. Életének összefüggései fokozatosan kerülnek majd
felszínre. Egyre több ok-okozati viszonyra derül fény.
A felismerések lépésről lépésre születnek a terápiás folyamatban. Az
én feladatom, hogy mindig annyira terheljem, amennyit aktuálisan képes
elviselni. Bár még csak a folyamat elején járunk, egy-egy lehetséges
értelmezést adok, és kíváncsi vagyok, hogyan reagál ezekre. Elfogadja-e,
hogy a kapcsolati dinamikáknak ő is részese és alakítója, vagy a saját
szerepéről inkább nem szeretne tudomást venni?
– Belátom, hogy én is benne voltam a dologban. Sokáig tényleg
szerettem, hogy ő fújja a passzátszelet. Elfogadtam, hogy minden az ő
elképzelései szerint alakul, hiszen olyan magabiztosnak tűnt, én meg
mindig bizonytalan voltam. Mellette úgy éreztem, semmi baj nem érhet, ő
majd mindentől megvéd. Úgy tekintettem rá, mint egy csalhatatlan lényre,
és nagyon szerencsésnek éreztem magam, hogy kellek neki.
 Kiszolgáltatva

Kriszta nagyjából fél éve volt otthon, amikor felvetette, hogy szeretne
elkezdeni egy médiaiskolát. András eleinte próbálta lebeszélni, ám végül
belement. Annyit azért megjegyzett, csodálná, ha Krisztának lenne elég
kitartása, és néhány alkalomnál többször részt venne az órákon.
Később, ha lelkesen próbált mesélni a képzésről vagy a kiválóra
értékelt írásairól, András rendszeresen félbeszakította, mert mindig akadt
fontosabb dolog, mint az ő „kis butuska irományai”. „Írogass csak, legalább
lekötöd magad valamivel” – mondta, ha azt látta, éppen dolgozik valamin.
Amikor Kriszta szeretett volna találkozni a csoporttársaival, beülni velük
egy italra, hatalmas féltékenységi jelenetet rendezett. Gyanúsítgatások,
keresztkérdések jöttek, amelyekre hiába próbált kimerítően válaszolni, a
férfi nem nyugodott meg. Azzal vádolta, tönkreteszi az életüket, és inkább a
kapcsolatukkal törődne annyit, mint a „lúzer” firkászokkal.
– Pedig annyira jól akartam csinálni! – mondja, miközben lemondóan
sóhajt egy mélyet.
– Ez az egész úgy hangzik, mint egy feladat, amit jól kellett csinálni,
és nem úgy, mint egy kapcsolat, amelyben szeretjük és támogatjuk egymást.
– Mindig igyekeztem megfelelni.
– Mi hajtotta ezt a megfelelési kényszert?
– Attól féltem, hogy talál egy jobbat, és elhagy – mondja, és kinéz az
ablakon. Most úgy tűnik, valahol a messzi múltba réved, talán távolabbra is,
mint amivel tisztában van. Közben arra gondolok: vajon honnan ered ez az
elhagyatástól való félelem, ami tehetetlenné és kiszolgáltatottá teszi?
Egy ideig hallgatunk, hagyom, hogy elmerengjen, befelé figyeljen,
mielőtt folytatja.
A csend, az együtt hallgatás is része a terápiának. Azok a pillanatok,
amikor csak ülünk, és a csenden keresztül kapcsolódunk egymáshoz. Talán
egy perc telik el így, aztán folytatja. Elmondja, hogy a féltékenység mellett
András egyre inkább kizárólagos jogot formált az idejére. Ha vizsgára
készült vagy cikket írt, ő pont akkor akart moziba menni. Ha fontos
beadandó feladaton dolgozott, áthívta vacsorára a szomszédokat, akikkel
máskor szóba sem állt. A mások jelenlétében elbűvölő férfi azonban, ahogy
magukra maradtak, egyik pillanatról a másikra változott kötekedő,
rosszkedvű alakká. Ha valamin megbántódott, elvonult a szobájába, és nem
lehetett hozzá szólni. Elzárkózott, amitől Kriszta teljesen kétségbe esett.
– Hogyan oldódtak meg ezek a konfliktushelyzetek? Sikerült
valamikor megbeszélni, mi történik önök között?
– Ez fájt a leginkább. Nem tudtunk értelmesen beszélgetni, mert
azonnal vádaskodás lett a dologból. Kizárólag hibás-áldozat szerepekben
gondolkodtunk. Természetesen én voltam a hibás, aki rosszat tett vagy
mondott, András meg az áldozat, akit megbántottam, semmibe vettem.
Legalábbis ezt ő így látta.
– Ön hogyan látta a helyzetet? – kérdezem, jelezve, hogy engem az ő
megélései érdekelnek. Még akkor is, ha András viselkedéséről beszélünk,
ez Kriszta terápiája: az ő nézőpontjai, reakciói, érzései állnak a fókuszban.
Csak azok megértésén és átalakításán keresztül indulhat el a változás útján,
ezért kanyarodunk vissza mindig az ő megéléseihez.
– Egyik részem tiltakozott, próbált érvelni, de nem sok esélyem volt. A
másik részem végül mindig belátta, hogy neki van igaza. Nem tudom,
valahogy megsemmisülök mellette.
– Azt mondja, megsemmisül mellette. Azt hiszem, nem pont erre az
érzésre vágyunk egy párkapcsolatban.
– Tudja, milyen vele lenni? Mintha állandóan egy aknamező közepén
járnék, ahol bármelyik pillanatban felrobbanhat valami a lábam alatt.
Emlékszik arra a képre, amikor Lady Di golyóálló mellényben, a fején azzal
a plasztik védővel átsétált egy aknamezőn? Valahol Afrikában lehetett. Na,
nekem otthon van egy privát aknamezőm.
Szomorkás mosollyal néz rám, én meg arra gondolok, mennyi
erőfeszítésébe telik, hogy ne omoljon össze ebben az állandó érzelmi
szélmalomharcban. Látom, ahogy tartja magát, ahogy sírás helyett inkább
mosolyra húzza a száját, amitől megint szinte bocsánatkérőnek tűnik. Aztán
azon kapom magam, hogy én is merevebb háttal ülök, mintha az aknamező
képe bennem is növelte volna a feszültséget. Változtatok a testtartásomon,
próbálom ellazítani az izmaimat.
– Hogyan próbált életben maradni? Lady Dinek volt golyóálló
mellénye. Ön mivel védekezett?
– Igyekeztem a kedvében járni. Inkább éjszaka tanultam, csak ne
legyen nyűgös. Programokat szerveztem, hogy érezze, nekem az együtt
töltött idő a legfontosabb. De soha nem találtam el, éppen mire vágyna. Ha
főztem, nem volt éhes, ha egyszer-egyszer nem, akkor meg szédült az
éhségtől, amikor hazaért. Olyan volt, mintha mindig pont az lenne a rossz,
amit teszek. Rendszeresen azt vágta a fejemhez, hogy elhanyagolom, nem
törődöm vele, ám ő ennek ellenére annyira szeret, hogy még ezt is képes
elviselni.
Mindig úgy éreztem, nem tudok elég lenni. Próbáltam még jobban
figyelni, kiszolgálni, és közben egyre nőtt a bűntudatom, hogy nem tudom
boldoggá tenni.
– Vagyis magában kereste a hibát, és nem gondolkodott el azon, hogy
talán a másiknak vannak túlzó, állandóan változó, kielégíthetetlen igényei?
– Nem, ez így nem jutott eszembe. Bíztam benne, hogy egyszer csak
megint olyan lesz a kapcsolatunk, mint az elején. Elég szánalmas, nem?
– Szánalmas? Elég leértékelően ítéli meg önmagát, nem?
– Mi mást mondhatnék magamra?
– Például azt, hogy kétségbe volt esve, reménytelenül próbálkozott,
vagy azt, hogy teljesen elbizonytalanodott ebben a kiszámíthatatlan
rendszerben. Sok mindent, ön mégis egy leértékelő jelzőt használt.
A csökkentértékűségi érzésekkel küzdő ember hajlamos elfogadni a
másik kritikáját. Mivel önmagát tökéletlennek, rossznak, értéktelennek érzi,
a szemrehányások pontosan illeszkednek a negatív tartalmakkal teli
énképébe. Kriszta is azért tolerálta András becsmérlő megjegyzéseit, mert
rímeltek önmaga belső megélésére.
– Talán ezért fogadtam el a leghajmeresztőbb dolgokat, mert annyira
féltem, hogy elveszítem. Ő meg bármit meg tud magyarázni. Olyan
meggyőző tud lenni, mint senki más. Az egyik szentesténket például soha
nem fogom elfelejteni. Még a kapcsolatunk elején történt. András kérte,
hogy abban az évben töltsük kettesben a 24-ét. Nekem nem nagyon tetszett
az ötlet, de hetekig győzködött meg duzzogott, ezért végül beadtam a
derekamat. Délelőtt még el kellett szaladnia valami fontos megbeszélésre,
így egyedül húztam haza a fát, mert hiába ígérte, csak nem hozta haza
korábban. Elkezdtem sütni, főzni, fát díszíteni. Időnként telefonált, hogy
már nemsoká indul, már csak egy dolgot kell elintéznie. Megterítettem,
elkészült a bejgli is, aztán felöltöztem és csak vártam, meg vártam, meg
vártam. Elérni nem tudtam, a telefonját nem vette fel. Azt hittem,
megbolondulok. Fogalmam sem volt, merre lehet, mi történhetett. Már azon
gondolkodtam, felhívom a rendőrséget, de féltem, hogy ha mégis előkerül,
nagyon fog haragudni. Valamivel este 9 után ért haza. Én csak bőgtem, meg
remegtem az idegtől, amikor megláttam, ő meg nézett rám értetlenül. Azt
kérdezte: „Mi a baj, Kicsim?” Egyszerűen nem értette, vagy nem akarta
érteni, mitől készültem ki. Leült az asztalhoz, dicsérte a dekorációt, aztán
jóízűen evett, mintha mi sem történt volna. A legszörnyűbb az volt, hogy
engem is meggyőzött, hogy túlreagáltam a dolgot. Azt hittem, megőrültem,
nem létezik, hogy ennyire félreértelmezem ezt a helyzetet.
Nem ez volt az első eset, amikor András teljesen máshogy értelmezett
egy helyzetet, és bagatellizálta annak jelentőségét. Kriszta ilyenkor
elbizonytalanodott, és mivel amúgy is hajlamos volt magában keresni a
hibát, azon töprengett, mit értett félre, miért éli meg olyan rosszul az
András számára jelentéktelen történéseket.
Két évvel a megismerkedésüket követően összeházasodtak. Kriszta
remélte, hogy ez a lépés minden korábbi nehézséget feledtet, a házasság
végre stabilitást hoz.
– Görcsösen akartam, hogy jóra forduljanak a dolgok, és azt hittem, ha
hivatalossá válik a kapcsolatunk, azzal kettőnk között is minden
megváltozik.
András forszírozta, hogy mielőbb vállaljanak gyereket. Kriszta három
hónap múlva teherbe esett. A fellegekben járt. A megismerkedésükkor
csodás apának képzelte Andrást, akkoriban sokat beszélgettek, milyen lesz
majd, ha gyerekük születik. A valóságnak azonban nem sok köze lett az
álmaihoz. A férfi rendszeresen lekéste az ultrahangos vizsgálatokat, nem ért
rá bababútort vásárolni, a lakást átrendezni, és naponta éreztette, mekkora
nyűgnek tartja a készülődést. Kriszta az anyukájával jött-ment, intézte a
születendő kis élet körüli teendőket.
Hosszú és nehéz szülése volt. András szinte végig fontos
telefonbeszélgetéseket bonyolított, csak időnként kukkantott be hozzá.
Ebben a magárahagyottságban gondolta először, hogy nem akar tovább a
férfival élni. A kettőjük közötti kapcsolat akkor sem változott, amikor
hazavitték a babát. András nehezen viselte, mellőzöttségként élte meg, ha
Kriszta a gyerekkel volt elfoglalva. Szinte féltékeny volt a szoptatós,
összebújós idejükre. Dühös és arrogáns lett, vagy látható szomorúsággal
elvonult a dolgozószobájába. „Utolsó helyre kerültem az életedben”,
„Neked már csak a gyerek számít, minden körülötte forog, velem nem is
törődsz” – hangzott el napi rendszerességgel.
– Hogy érezte magát ebben a helyzetben?
 – Kimerült voltam, és kiábrándult. Igyekeztem tökéletes anya lenni,
megadni a kicsinek mindent, közben András felé is teljesíteni. Állandóan
úgy éreztem, nem tudok megfelelni az elvárásoknak. Mondogatta is, hogy
bezzeg más nők már a kéthetes gyerek mellől is el tudnak menni vacsorázni
a párjukkal, és érthetetlen, hogy én ekkora hűhót csapok a gyerek körül. Azt
mondta, nem normális, amit csinálok. Olyan volt, mint egy elegáns idegen,
aki kívülről szemléli a helyzetet. Nem folyt bele az életünkbe, nem vett
részt a napi feladatokban. Tisztes távolból szemlélt mindent. Közben kifelé
úgy tűnt, ő a mintaapa. Fényképeket mutogatott, meg áradozott, de talán, ha
öt alkalommal segített az esti fürdetésnél.
Az első kislány még nem töltötte be a harmadik évét, amikor
megszületett a kishúga. Őt nem tervezték, de Kriszta örült, hogy Pannának
lesz testvére, nem egyedül nő fel.
Nehéz időszak volt, ma úgy gondolja, csak úgy tudta túlélni, hogy nem
gondolkodott, nem érzett, csak feladatokat hajtott végre. András egyre
kritikusabb lett, bántotta a szülésektől megváltozott alakja miatt, kritizálta,
mert másról sem tud beszélni, mint a gyerekekről. Ekkor már mások előtt is
durván, megalázóan beszélt vele. Bármit mondott, lehurrogta, butának,
mindenre alkalmatlannak nevezte. Kriszta önbecsülése a pinceszint alá
süllyedt.
Először a kapcsolatuk ötödik évében derült ki, hogy Andrásnak
viszonya van egy kolléganőjével. Kriszta összeomlott. András azzal
indokolta félrelépését, hogy úgy érezte, Kriszta elveszítette az érdeklődését
a szex iránt, ezért voltaképpen őt akarta tehermentesíteni.
– Hogy fogadta ezt a magyarázatot?
– El sem akartam hinni, amit mond, hiszen nem éreztem változást a
szexuális életünkben. Az valahogy sokáig jól működött közöttünk. Először
abszurdnak találtam a magyarázatot, hogy tulajdonképpen nekem tett
szívességet azzal, hogy megcsalt. De aztán annyira kedves volt, meg
bűnbánó, így lassan elbizonytalanodtam. Azt mondta, nem gondolta volna,
hogy ez fáj nekem.
– Szóval, elhitte, hogy akár hálás is lehetne, mert levette a szex terheit
a válláról.
– Igen. Emlékszem, nézegettem a lány fényképeit, és azt mondtam, én
is megcsalnám magam vele. Szép volt, és jókedvű. Fájt, de közben nem
tudtam hibáztatni Andrást.
– Beszélt erről valakinek?
 – Nem, mert úgy éreztem, a környezetünk úgysem értené meg, ami
köztünk van.
– Vagy talán máshogy értelmeznék, amit lehet, hogy nem szeretett
volna hallani? – kérdezem, hiszen gyakran valóban azért nem beszélünk a
párkapcsolatunk nehézségeiről, mert nincs erőnk szembenézni azokkal az
igazságokkal, amelyekkel a kívülállók szembesítenének.
Később újabb félrelépésre derült fény. Kriszta valami meglepetés
kedvességet szeretett volna András táskájába rejteni a névnapjára. Ahogy
kinyitotta, a belső zsebben egy origami szívet talált, rajta szerelmes
üzenettel. Ezúttal dühösen kérte ezt számon a férfin, aki egyáltalán nem
akart az esetről beszélni, viszont kikérte magának, hogy Kriszta megsértette
a privát szféráját, és a táskájában kutakodott. Újra arról kezdett beszélni, ő
mennyi mindent megtesz a családjáért, pedig Kriszta meg sem érdemel
ennyi törődést, hiszen még bízni sem képes benne. Kriszta sokadszor érezte
úgy, mintha András eltorzítaná a valóságot, és szándékosan magyarázná
félre a helyzetet. Azt hitte, beleőrül, és már maga sem biztos benne, mi is
történt valójában. Végül azon kapta magát, hogy megint ő nyugtatgatja a
férfit, és újra meg újra bocsánatot kér, amiért „nyomozott” utána.
A hangulata hónapról hónapra nyomottabb lett. Sokszor csak ült a
konyhában, miután lefektette a gyerekeket, és azon gondolkodott, hogy
került ebbe a kilátástalan helyzetbe. Munkája nincs, évek óta csak a
gyerekekről és a háztartásról szól az élete. A házassága működésképtelen,
Andrással vagy nem szólnak egymáshoz, vagy ha igen, csak veszekedés
lesz belőle. Megalázás, hibáztatás, kritika vagy teljes elfordulás, a
hétköznapok megszokott részei. Tehetetlennek, magányosnak és
kiszolgáltatottnak érezte magát. A barátaitól, ha lehet, még távolabb került,
annyira szégyellte a házasságuk kudarcát.
Ebben az állapotban kereste meg egy ismerőse, hogy kezdjen el
cikkeket írni egy online magazinnak. Eleinte nehezen ment, de mivel
nagyon jól fogadták az írásait, belelkesedett. Hosszú évek után végre volt
valami a gyerekek mellett az életében, aminek örülni tudott. A munkája
révén egyre több emberrel találkozott, interjúkat készített, levelezett,
intézkedett. András ahol tudott, ott kötött bele. Ha bele is olvasott egy-egy
cikkébe, két sor után abbahagyta, és kioktatta tárgyi tévedései vagy hibás
elképzelései miatt. Nehezen tudta elviselni, hogy Kriszta lassan kezdett egy
önálló életet kialakítani magának, amelyben sikerélményei vannak, és
számítanak rá. Kriszta ennek ellenére úgy érezte, a bezártság érzése
fokozatosan oszlani kezd. Közben az is változni kezdett, ahogy a
kapcsolatukról gondolkodott.
– Sokáig nem értettem, mi történik köztünk. Olyan nagy szerelemnek
indult, aztán valami félrecsúszott. Magamat hibáztattam, azt kerestem, hol
rontottam el. Csak nemrég kezdtem ráébredni, hogy valami komolyabb
dolog lehet a háttérben, hogy nem pusztán az én alkalmatlanságomról van
szó.
A beszélgetésünk ezen pontján újra nehezebben, nagy szünetekkel
beszél.
– Mostanában sokat cikkeznek a nárcisztikus emberekről. Olvastam én
is ilyen írásokat, de csak pár hónapja ütött szíven, hogy amit olvasok, az
igazából rólunk szól. Csak bámultam a monitort, és nem tértem magamhoz.
Olyan volt, mint amikor elhúznak egy függönyt, és láthatóvá válik az ember
életének összes hazugsága. Eddig is ott volt minden, de most már nem
tudom rejtegetni magam elől. Sokkolt a felismerés, hogy András nem
egyszerűen furcsa, meg nehéz ember, nem egy zseni, akinek különös dolgai
vannak, hanem nagy valószínűséggel nárcisztikus.
– Mit jelentett ez önnek?
– Hogy segítség nélkül nem fog megváltozni, arról azonban hallani
sem akar. A párterápia nem működött. Ha én mentem pszichológushoz,
akkor kiborult, és nem engedte. Értelmesen évek óta nem beszélgettünk
egymással. A kör bezárult. Olyan sokáig hittem, hogy ha ügyesebben
szeretem, akkor egyszer csak túljutunk a nehéz időszakon. Lassan el kell
fogadnom, hogy szerethetem én bármennyire, egyedül nem tudom
megváltoztatni a kapcsolatunkat. Amikor a nagyi beteg lett, és többet jártam
fel hozzá, elkezdtünk igazán mély dolgokról beszélgetni. Azt hiszem, akkor
fogalmazódott meg bennem, hogy igaza van a nagyinak, nem kell így
élnem, lehetőségem van változtatni. Sőt kell is, különben még az unokáim
is ezt a rossz mintát fogják nyögni.

Ismeretterjesztés vagy leegyszerűsítő

magyarázatok?
Lelki működésünk megismerése több évezredes vágyunk.
Szeretnénk megérteni önmagunk és a körülöttünk élők
viselkedésének mozgatórugóit és bejósolni reakcióikat. Vágyunk
a tudásra, mert vágyunk a biztonságra. Az önsegítő könyvek, az
ismeretterjesztő előadások hatására a pszichológiai ismeretek a
közbeszéd részévé váltak. Ennek nagyon sok pozitív hozadéka
van. A tudás csökkenti a kiszolgáltatottság érzését, segít
magyarázatot találni a történésekre, illetve ledönteni azokat a
tabukat, amelyek lelki életünket övezték. Az ismeretek
terjedésének azonban van egy kevésbé üdvözítő hatása is:
megnyílt az út a leegyszerűsítő magyarázatok, az önfelmentés, a
másik hibáztatása és stigmatizálása előtt. Ma már egy hétköznapi
társalgás során is teljes természetességgel használjuk a
szakkifejezéseket, és lazán „diagnosztizálunk” bárkit. A
kolléganő nem nehéz természetű, hanem passzív-agresszív, a
barátnő nem ragaszkodó, hanem kapcsolatfüggő, a hangoskodó
szomszéd nem idegesítő, hanem pszichopata, a hisztis testvér
pedig nemes egyszerűséggel borderline. A média által aktuálisan
felkapott lelki betegségek ragyogó hivatkozási alapul
szolgálhatnak egy-egy kapcsolati konfliktus esetén, ám
önmagukban nem sokat érnek.
Ha a terápia során felmerül valamelyik hozzátartozó
pszichés megbetegedése, fontosnak tartom, hogy a páciens minél
pontosabban megértse az adott betegséget, és az egyszerű ok-
okozati összefüggéseken túl is felismerje, milyen emberi
kölcsönhatások jelennek meg közte és hozzátartozója között.

Kis nárcizmus-útmutató

A nárcizmussal pont az a helyzet, mint annyi más dologgal az

életben: az is baj, ha túl sok van belőle, és az is, ha túl kevés.
Képzeljünk el egy egyenest! Egyik végpontján a nárcizmus
túlburjánzott, személyiségzavar szintű formáját, míg a másikon a
nárcizmus teljes hiányát, az önalávetést, az önfeladást találjuk.
Mindannyian elhelyezhetők vagyunk a képzeletbeli skála
valamelyik pontján, vagyis a nárcizmus nem vagy-vagy alapon
működik, a köztünk lévő különbségek inkább mennyiségiek.
Természetesen egyik szélső érték sem ideális, hiszen míg az
extrém nárcisztikus csak magával törődik, az önfeladó csak
másokkal. Előbbi a kapcsolatait terheli meg, utóbbi a saját
teherbírását teszi próbára. A spektrum közepe jelenti az
egészséges tartományt. Ebben az esetben a nárcizmus mint egy
tüzelőanyag fűti a személyiséget: ösztönzi a teljesítményt,
kibontakoztatja a kreativitást, segíti az önmegvalósítást.
Egészséges nárcizmus esetén, miközben az egyén tisztában van
saját értékeivel, nem hangsúlyozza túl saját jelentőségét, marad
még figyelme, lelki kapacitása a másik emberre is. Az „én” és a
„te” harmóniában él egymással.
A kóros nárcizmus valami olyasmi, mint amikor az ember
egyedül áll a színpadon: minden tekintet csak rá szegeződik,
mindenki őt figyeli. A reflektorok erős fénye el is vakítja, a
közönségből, a többi emberből ő alig lát valamit. Ez a túlzott
énközpontúság, a csodálat és törődés iránti igény csúcsra járatása.
A nárcisztikus kulcsszavai: én, engem, nekem, rólam, értem. A
másik ember elsősorban arra kell, hogy kielégítse a soha ki nem
elégíthető szükségleteket. A nárcisztikus örökké éhes: éhezik a
figyelemre, a rajongásra, arra az érzésre, hogy ő különb, mint
mások. Számára nehézséget okoz az empátia, a másik érzéseire,
vágyaira való ráhangolódás. Szimmetrikus, egyenrangú
kapcsolatok kialakítására nem képes. Gondolatait a „Nekem jár!”,
„Jogom van hozzá!” típusú elképzelések uralják. Saját
jelentőségét, képességeit rendszeresen és irreálisan
túlhangsúlyozza, miközben a legenyhébb kritikára, de akár egy
ártatlan kérdésre is feszült dühvel reagál.
Együtt élni egy kórosan nárcisztikus személlyel sok-sok
nehezen gyógyuló lelki sérülést okoz.
A nárcisztikus partnerhez fűződő viszony esetében néhány
jellegzetesség rendszeresen tetten érhető:
 Nárcisztikus hullámvasút
1. Berobbanó és idealizáló szerelem. A kapcsolat nem elkezdődik, nem
fokozatosan, tapogatózva alakul, sokkal inkább berobban az életbe. A
kapcsolatnak nincs felfelé haladó íve, mert azonnal olybá tűnik, hogy
itt egy mindent elsöprő szerelemről van szó. Megfigyelhető egyfajta
mohó határtalanság. A nárcisztikus idealizálja partnerét: dicséreteivel,
szépen cizellált bókjaival felemeli, csodálja, a különlegesség érzésével
tölti el. Szélsőségesen idealizáló viszonyulása teljesen leveszi a lábáról
gyanútlan partnerét, aki úgy érezheti, ilyen mély és varázslatos
kapcsolata még soha senkivel nem volt. Olyan ez az időszak, mint egy
tejjel-mézzel folyó érzelmi Kánaán. A csodálatos jövőkép előrevetítése
elaltatja a gyanakvást, ezért ebben a szakaszban ritkán derül fény a
valóságra.
2. Egymásba olvadás. Bár minden szerelmes vágyakozik a párja után, a
nárcisztikus személy olyan elementáris erővel teszi ezt, hogy szinte
lehetetlen a korábbi életvezetést fenntartani mellette. Igényli párja
minden szabad pillanatát, vágyik figyelmének utolsó morzsájára is.
Naponta tucatnyi hívással, üzenettel bombázza a másikat, aki lassan
ébren töltött idejének jelentős részét a vele való kapcsolattartásra
fordítja. A nárcisztikus számára a másik ember (amíg idealizálható)
állandó megerősítő funkciót tölt be, akire folyamatosan szüksége van.
3. Gyors elköteleződés. A nárcisztikus személy nagyon hamar kijelenti,
hogy párjában megtalálta az igazit, számára nincsenek kérdések, tudja,
hogy örökké együtt maradnak. Viharos gyorsasággal hozza szóba a
házasság, összeköltözés vagy a gyermekvállalás témáját, és
elégedetten konstatálja, ha partnere belemegy a „jövő tervezgetése”
című játékba.
4. A partner izolálása. A nárcisztikus személy akkor érzi magát
biztonságban, ha képes párja felett kontrollt gyakorolni. Ehhez arra
van szüksége, hogy minél inkább kizárólagos szerepet töltsön be a
másik életében. Van, hogy lassan, fokozatosan, de az is előfordul, hogy
drasztikus gyorsasággal igyekszik párját leválasztani korábbi társas
hálójáról, eltávolítani a támogatást jelentő emberi kapcsolataitól. Ezt
leginkább kritikák megfogalmazásával éri el: lenézően, leértékelően
nyilatkozik barátokról, családtagokról, majd felébreszti a másikban a
kétkedést, hogy környezete vajon tényleg jó szándékú-e vele szemben.
 Akkor nyugszik meg, ha érzi, hogy a partnere izolálódott a korábban őt
körülvevő emberektől.
5. Devalválás (leértékelés). A kezdeti idealizálás hirtelen gyorsasággal
csaphat át a másik végletbe. A partner, ha már nem felel meg a
csodálat tárgyának, végletesen leértékelődik. Míg egy egészséges és
érett személy a szerelem mindent tökéletesnek láttató kezdeti időszaka
után képes a másikat jó és rossz, vonzó és kevésbé vonzó
tulajdonságaival együtt is többnyire pozitívan értékelni, a nárcisztikus
személy leginkább szélsőségekben létezik. Számára alig léteznek
átmenetek: szeret vagy gyűlöl, tökéletesnek vagy semmirevalónak látja
a másikat.
6. Elbizonytalanítás. Az angolszász irodalomban gázlángolásnak
(gaslighting) nevezett módszer eredményeként a nárcisztikus párja
idővel egyre inkább megkérdőjelezi saját józan ítélőképességét. A
fogalom a Gázláng című Ingrid Bergman-filmből származik, melyben
a férj a gázvilágítás manipulálásával igyekszik őrületbe hajtani
feleségét. A módszer lényege, hogy meggyőzze párját, mennyire
rosszul látja a helyzetet, milyen hibás az érzékelése. Gyakori
mondatai: „Túlságosan érzékeny vagy.” „Megint túlreagálod a
dolgokat.” „Nem is értem, miről beszélsz.” „Próbálj megnyugodni,
mert megint teljesen kifordultál magadból.” „Ha nem provokálnál,
minden rendben lenne köztünk.”
7. Lejáratás. A nárcisztikus személy előszeretettel tünteti fel párját
bántalmazó vagy mindig elégedetlen, akadékoskodó szerepben.
Legfőbb célja, hogy a környezet megkérdőjelezze párja
beszámíthatóságát, megbízhatóságát, normalitását, emberi kvalitásait.
Rágalmaival szemben nehéz védekezni, hiszen a provokációinak pont
az a célja, hogy olyan reakciókat váltson ki párjából, amelyek
igazolják az állításait.
 Vissza a múltba

Korán reggel a rendelőtől két háztömbnyire világháborús bombát találtak.

Több utcát lezártak, a forgalmat a keskeny mellékutcákba terelték. Az egész
környék bedugult. Minden páciensem késve érkezett, mert csak hatalmas
kerülővel tudta megközelíteni a rendelőt. Felkészültem, hogy a nap további
részében sem lesz máshogy, az 50 perc helyett rövidebb idő áll
rendelkezésre, így kicsit módosítanom kell az ülések szokásos ritmusán.
Kriszta délben érkezik. Hajszálpontosan a megbeszélt időben. Kicsit
csodálkozom, és rákérdezek, mi a helyzet a környéken, feloldották-e a
lezárásokat. Nem, feleli, de ő mindig ráhagyással indul, nehogy elkéssen.
– Mit érezne, ha mégsem időben érkezne? Elég nagy ez a város,
könnyen kialakulhatnak dugók, lehetnek nem várt akadályok.
– Az nagyon rossz érzés lenne. Nem szeretnék játszani az idejével.
– Ha egy váratlan esemény miatt késne, akkor úgy élné meg, hogy
játszik az időmmel? Esetleg attól tartana, hogy én ezt feltételezném önről?
– Lehet, hogy ezt gondolná… Igen.
– Szóval, igyekszik megfelelni nekem, mert úgy gondolja, szigorúan
ítélkeznék?
– Biztos, hogy van bennem ilyen érzés.
Legkorábbi kapcsolati élményeink nem múlnak el nyomtalanul.
Gyerekkorunk fontos személyeivel megélt tapasztalataink át- meg áthatják
későbbi interperszonális viszonyainkat is. A terápia elfogadó légkörében a
páciens gyakran olyan érzéseket vetít rá a terapeutára, amelyeket a
múltjából hoz. Ezt a jelenséget hívjuk áttételnek, melynek felismerése,
tudatosítása és átdolgozása a közös munka központi célja. Ennek érdekében
visszatérően megvizsgáljuk, Kriszta milyennek lát, milyen érzései,
gondolatai vannak velem kapcsolatban.
– És ha önnek kell várnia valaki másra?
– Ja, az nem zavar, rugalmas vagyok. Csak én ne késsek.
– Ha jól értem, míg magával elég szigorúan bánik, másokkal türelmes
és elnéző. Ezt nevezik kettős mércének, nem?
 – Úgy tűnik, van velem baj! – mondja kesernyés félmosollyal a szája
szegletében.
– Úgy tűnik, a visszajelzésem megint jó okot adott, hogy szigorúan
bánjon magával, és azt érezze, mennyi baj van önnel – jelzem vissza, hogy
rávilágítsak, hogyan vélekedik önmagáról.
– Igaza van. Megint elég kritikus voltam magammal.
– Vagy talán mások voltak kritikusak önnel életének korai, érzékeny
szakaszában, ön pedig belsővé tette azokat a hangokat.
– Ezt könnyen el tudom képzelni. Apu mindig magasra tette a mércét,
elvárta, hogy jól teljesítsünk. Ebben nem ismert tréfát.
– Mesélne róla?
– Én 12 éves voltam, a húgom, Laura 7, amikor apu szívinfarktusban
meghalt. Jó nevű orvos volt, nagyszerű szakember, aki teljesen a
munkájának élt. A volt kollégái a mai napig nagy tisztelettel beszélnek róla.
Rengeteget dolgozott, ügyelt, otthon is volt rendelése. Széthajtotta magát.
Meg gondolom, az ital sem tett neki jót. Azt hiszem, nem tudta kezelni azt a
hatalmas nyomást, ami rá nehezedett. Túlságosan fiatalon lett osztályvezető
főorvos, és nagyon meg akarta mutatni, hogy elbír a feladattal. Legalábbis
ma így gondolom. Amikor meghalt, anyu teljesen összeomlott, a háztartást
sem nagyon tudta ellátni.
– Kire számíthattak ebben a helyzetben? Volt valaki, nagyszülő, barát,
aki segített önöknek?
– Leginkább senkire. Már csak a két nagymamám élt. Időnként eljöttek
ugyan, de főleg én próbáltam intézni a dolgokat. Már elég idős voltam, így
bevásároltam, délutánonként tanultam a húgommal, aztán főztem valami
vacsorát. Anyu csak annyira volt képes, hogy eljárjon dolgozni, mert élni
azért kellett valamiből, egyébként csak vegetált. Olyan volt, mint egy
élőhalott. Emlékszem, hogy próbáltam felvidítani, ültem az ágyánál,
simogattam az arcát, hogy minden rendben lesz, ne féljen, rám számíthat.
– Mint egy felnőtt, aki egy kisgyereket vigasztal. Egyszerre igyekezett
fizikai és érzelmi támasza lenni az anyukájának.
– Igen, talán felcserélődtek a szerepek. Úgy éreztem, rajtam múlik
minden.
– Elég nagy tehertétel ez egy kislánynak.
– Akkoriban ezt nem is éreztem, csak csináltam, amit kellett.
– Az édesapjára hogyan emlékszik vissza, milyen volt a kapcsolatuk?
 – Imádtam az apámat. Úgy éreztem, nincs nála nagyszerűbb ember.
Meg voltam róla győződve, hogy mindent tud, mindent megold, nagyon
büszke voltam rá, hogy ő az apukám. Emlékszem, mindig azt vártam, hogy
jöjjön már haza. Néha bemehettünk hozzá a kórházba, olyankor bevitt
minket a kisműtőbe, és eljátszottuk, hogy megműt. Azt mondta, most
kiműtjük az akaratosságot, meg a hisztit. Utána szólt anyunak, hogy
elkészültek a jó gyerekek.
– Szóval, a jógyerekségnek voltak bizonyos feltételei.
– Igen. Rengeteget dolgozott, ezért amikor otthon volt, anyu beküldött
minket a szobánkba, hogy ne zavarjuk aput, mert nyugalomra van szüksége.
– Úgy tűnik, mindig volt távolság önök között. Ha dolgozott, azért, ha
végre hazaért, akkor meg azért, mert pihennie kellett.
– Nem volt az az apa, akiket manapság a játszótereken látok. Tudja,
akik jelen vannak. Róla inkább csak távoli képeim vannak. Meg egy állandó
hiányérzet.
– Mint most a lányainak Andrásról?
– Hú… Ő ugyan nem iszik, mégis elérhetetlen a lányok számára.
– Az apukája alkoholizmusa mikor derült ki az ön számára?
– Talán 6 -7 éves lehettem, nem emlékszem pontosan. Egyedül voltam
otthon apuval, anyu a húgommal elment valahova. Apu szokás szerint a
szobájában volt, anyu mondta, hogy ne zavarjam, mert éjszaka ügyelt,
aludnia kell. Én persze nem bírtam ki, és bekukucskáltam hozzá. Ott feküdt
az ágyon kiterülve, a földön egy felborult üres üveg. Rettenetesen
megijedtem, azt hittem, meghalt. Elkezdtem rángatni, és kétségbeesetten
kiabáltam, hogy apu, apu ébredj fel, ne halj meg! Valamennyire magához
tért, és azt mondta, menj ki, hagyjál aludni, de mindezt olyan… galuskásan,
mint aki alig tud beszélni. Teljesen összezavarodtam, nem értettem, mi van
vele.
– Ijesztő élmény lehetett. Beszélt erről az anyukájának vagy bárkinek?
– Nem, dehogy! Eszembe sem jutott! Anyunak nem mondhattam el,
mert mérges lett volna, hogy a tiltása ellenére bementem hozzá, Laura meg
még nagyon kicsi volt.
– Akkor csak magában őrlődött, és próbálta megérteni, mi történt az
apukájával?
– Pontosan. Innentől kezdve nagyon figyeltem. Állandóan azt lestem,
éppen milyen állapotban van. Egy idő után már az ajtó csukódásából
megismertem, ha részegen jött haza. Egyébként, ha nem ivott, vagy csak
szalonspicces volt, nagyon jó fej tudott lenni. Mostanában gyakran eszembe
jut. Úgy szerettem volna, ha többet lett volna velünk. Néha dühös is
vagyok, amiért nem tudta letenni az italt.
Ahogy hallgatom, elszorul a torkom. Eszembe jut egy néhány nappal
korábbi élményem. A buszmegállóban egy hatéves forma kislányra és az
apukájára lettem figyelmes. A férfi egyértelműen ittas volt. Tántorgott. A
kislány gyengéd mozdulatokkal terelgette, fogta a kezét, megállva várta,
hogy apja megtalálja az egyensúlyát, és folytatni tudják az útjukat. Ami a
sarki kocsmába vezetett. A kislány gyakorlott mozdulattal nyitotta az ajtót,
és tartotta, míg apja nagy nehezen be tudott lépni. A busz, amire vártam,
már rég elment, de én csak álltam, és bámultam a kocsmaajtót, amely
mögött ott volt egy kislány azzal a nehéz sorssal, amitől olyan jó lenne
minden gyereket megkímélni.
Elhessegetem a képet.
– Hogyan emlékszik vissza a szülei kapcsolatára?
– Úgy tudom, nagy szerelemnek indult. Apu az orvosira járt, anyu
nővérként dolgozott, amikor megismerkedtek. Anyu nagyon szép nő volt,
mindenki őt ostromolta, apu meg eldöntötte, hogy megszerzi magának.
Mindent bevetett, felmászott a nővérszálló ablakába egy létrán, és ott adott
szerenádot, virágcsokrokkal bombázta, vacsorázni vitte. Anyu egy ideig
kérette magát, ami apunak még inkább imponált. Tetszett neki, hogy nem
kapja meg könnyedén, mint a többi nőt az életében. Az első pár évben
nagyon boldogok voltak, anyu felnézett apura, mégiscsak ő volt az orvos.
Aztán, gondolom, lassan kimerült a dolog. Anyu egyre kevésbé tolerálta,
hogy semmiben nem számíthat apura, meg a súlyosbodó alkoholizmus sem
segített. Mielőtt apu meghalt, sokat hallottuk őket veszekedni, pedig mindig
becsukták az ajtót és felhangosították a tévét. Mi persze ott hallgatóztunk a
húgommal, és próbáltuk kitalálni, mennyire fajulnak el a dolgok.
Milyen gyakran hallok ilyen gyerekkori történeteket a pácienseimtől!
A szülők igyekeznek eltitkolni a konfliktusaikat, ám ezzel pont az
ellenkezőjét érik el. A gyerekek, ha pontosan nem is tudják, mi zajlik a
felnőttek között, a feszültséget határozottan érzik. Végtelenül érzékeny
radarjaikkal mindig többet felfognak az őket körülvevők érzelmi
állapotából, mint amennyit azok szeretnének velük megosztani. Ha a szülők
közötti kapcsolat feszült, szeretettelen vagy indulatokkal teli, azzal a
gyerekek pontosan tisztában vannak. Ha ráadásul beszélni sem lehet arról,
ami történik, az plusz megterhelést jelent. A titkolózás és elhallgatás miatt
elveszítik a szülőkbe vetett bizalmukat, ami megrendíti a
biztonságérzetüket. Bár a párkapcsolati konfliktusok részletei valóban nem
tartoznak a gyerekekre, letagadni azonban nem érdemes a feszültségeket.
Ha a szülők képesek felülemelkedni az indulataikon, és megpróbálják a
lehető legbékésebben rendezni a konfliktusaikat, azzal olyan példát
mutathatnak, amelynek a gyerekek felnőttként is nagy hasznát vehetik.
– A szüleim a hagyományos férfi-női szerepek szerint éltek. Bár anyu
is dolgozott, mégis kizárólag ő intézte a háztartást meg a velünk
kapcsolatos dolgokat. Apu soha nem tett arrébb egyetlen bögrét sem. De
anyu nem is várta el, hiszen ő is hasonlóan nőtt fel.
– A minták nagyon ragadósak. Hiába fogadkozunk, hogy soha nem
fogjuk a szüleink példáját követni, sokszor azon kapjuk magunkat, hogy
pont úgy viselkedünk, mint ők.
– Azt hiszem, a nagymama elég sikeresen átadta ezt az önfeláldozó női
mintát. Ő törvénytelen gyerekként született. Dédi alig múlt 16, amikor egy
bálban elcsábította a szomszéd fia. Hatalmas botrány lett. Dédit elküldték a
vidéki rokonokhoz, ott szülte meg nagyit. Talán egy évig volt távol, amikor
a szülei visszaengedték magukhoz. Később megismerkedett egy férfival, és
összeházasodtak, aki aztán a nevére is vette nagyit, de igazából soha nem
tudta sajátjaként szeretni. Szegény nagyinak mostoha gyerekkora volt. Rajta
csattant minden feszültség, keményen dolgoztatták, ha hibázott, meg is
verték. Még két féltestvére született, akikkel teljesen máshogy bántak a
dédszüleim. Ők voltak a kedvencek, nagyi meg a „zabigyerek”. Nem csoda,
hogy korán belemenekült egy házasságba, amivel sajnos szintén nem járt
jól. A házasságában folytatódott mindaz, amit gyermekkorában megszokott.
Nagyapám önző, követelőző ember volt, akinek a kedvenc mondása szerint
„asszonynak hallgass a neve”. Anyu szegény nem sok szép emléket őriz az
apjáról. Hatéves volt, amikor a papát elütötte egy autó, és meghalt.
Egyébként ő is ivott.

Transzgenerációs átadások
 A családokban megfigyelhető ún. transzgenerációs átadás azt
jelenti, hogy a kapcsolati minták, szerepelképzelések, viselkedési
szabályok vagy megküzdési módok generációról generációra
öröklődnek. Életünk legfogékonyabb időszakában, a
gyerekkorunkban szüleinktől látott mintákat szivacsként szívjuk
magunkba. Ezek a zsigereinkben elraktározott hiedelmek szinte
automatikusan irányítják felnőtt életünk számtalan területét.
Általában megfellebbezhetetlen igazságként fogadjuk el őket, és
szinte észre sem vesszük, hogy meghatározzák érzelmi életünket,
spontán reakcióinkat és viselkedésünket. A terápiás munkában
éppen ezért a családi múlt feltárásának is fontos szerepe van.
Családfánk feldolgozása megmutatja, milyen örökségeket
hordozunk és adunk tovább saját gyerekeinknek.

– Meséljen az édesanyjához fűződő viszonyáról! Róla mi az első

emléke? – kérdezem, mert kíváncsi vagyok, milyen érzelmi tapasztalatokra
tett szert élete első meghatározó kapcsolatában.
– Hogy nem akarom, hogy elmenjen – vágja rá rögtön, miközben
feszülten gyűrögetni kezdi a kezében lévő zsebkendőt. Érződik, hogy még
most is nehéz szívvel emlékszik vissza.
– Elmenjen? Hova?
– A húgom születése előtt sok időt töltöttem az apai nagyszüleimnél.
Anyu nyár elején levitt, és ősszel hoztak haza. Közben talán egyszer vagy
kétszer látogattak meg. Ma megértem, hogy levittek, mert nem tudtak hova
tenni. Amikor megszülettem, anyu a munka mellett még tanult is. De hiába
volt jó dolgom a nagymamánál, anyu nagyon hiányzott. Mindig haza
akartam menni. Ahogy mesélik, napokig sírtam, meg kiabáltam. Aztán,
gondolom, elfáradtam, és abbahagytam. Arra emlékszem, hogy sokat
álldogáltam a kerítésnél, hátha felbukkannak. A kerítés fémrácsainak
érintése ma is itt van a tenyeremben.
– Milyen érzések voltak ekkor önben?
– Úgy éreztem, azért mentek el, mert nem kellek nekik, mert rossz
gyerek vagyok. Ezért aztán próbáltam jó lenni. Amikor már nagyobb
voltam, segítettem a mamáéknak. Olyanokat képzeltem, hogy például, ha
most ezt a nagy vödör vizet elcipelem a kacsák óljáig, akkor értem jönnek.
Elcipeltem, nem jöttek.
 – Nagyon nehéz lehetett ez önnek – mondom, mert úgy érzem,
valakinek végre el kell ismernie annak az egykori kislánynak a fájdalmait.
Kriszta nyári emlékei valójában kötődési sérülésekről szólnak. Egy
kisgyerek időérzékelése még kialakulatlan, nagyjából hároméves koráig az
állandó jelenben él. Amikor édesanyja otthagyta a nagyszülőknél, hiába
nyugtatgatták, ő úgy érezte, örökre elveszítette azokat, akiket a legjobban
ismert és szeretett. Ettől bepánikolt, és a maga gyermeki eszköztárával
mindent megpróbált, hogy visszaszerezze az anyukáját. Bár a szülők
szempontjai érthetők, mégis, az ismétlődő elhagyatások a gyerek Kriszta
számára szinte elviselhetetlenek voltak. A korai szülő-gyermek
kapcsolatban megélt tapasztalatok óriási jelentőségűek, és bámulatos erővel
befolyásolják felnőtt életünket is. Kriszta emlékei sem múltak el
nyomtalanul. Idegrendszere ma is őrzi a rettegés, a magárahagyottság
lenyomatát. Ahogy kislányként igyekezett mindent megtenni a veszteség
elkerülése érdekében, ma is próbálja önmagát a feltételezett elvárásokhoz
igazítani, minél jobb lenni, minél többet adni, miközben saját igényeit a
végletekig háttérbe szorítja.
– Mi történt a húga születése után?
– Akkor lett vége ezeknek a nyaraknak. A nagymamám két gyereket
már nem tudott vállalni, ezért otthon maradtunk. Anyu addigra befejezte az
iskolát, így egy kicsivel neki is könnyebb lett. Meg akkor már rám is
számíthatott, sokat segítettem neki a kisbaba körül.
Mivel a szülők mindketten kórházban dolgoztak, sokszor alakult úgy
az ügyeleti beosztásuk, hogy egyszerre voltak távol éjszaka is. Ilyenkor
minden feladat az öt évvel idősebb Krisztára hárult: ő keltette, öltöztette,
etette a húgát, aztán elvitte az óvodába. Mindenki örült, milyen ügyes
nagylány, akire bármit rá lehet bízni. A túlterhelt szülőknek könnyebbséget
jelentett, és egy idő után el is várták tőle, hogy korát meghazudtolóan
éretten viselkedjen. Szinte a húga pótmamája lett. Élénken emlékszik az
éjszakákra, amikor egyedül maradtak otthon. A kishúga mélyen aludt,
miközben ő torkában dobogó szívvel figyelte az árnyakat, amiket az utcai
lámpa beszűrődő fénye rajzolt a plafonra. Hogy elmondta-e a szüleinek,
mennyire fél? Nem. Igyekezett jó kislány lenni, nem terhelni a
problémáival az amúgy is elfoglalt felnőtteket.
Parentifikáció: az elveszett gyerekkor

Egészséges családokban a gondozás iránya a szülőtől a gyermek

felé mutat. A szülő biztosítja azokat a fizikai, lelki és szellemi
feltételeket, melyek a gyermek egészséges fejlődéséhez
szükségesek. A gyermek, még ha ki is veszi a részét a családi
munkamegosztásból, segít a háztartásban vagy kisebb testvérei
körül, továbbra is gyermekszerepben maradhat. Az általa
elvégzett feladatokat a szülők elismerik és értékelik, ami
büszkeséggel tölti el, és növeli önbecsülését. A jól működő
családi rendszerben a gyermek által nyújtott segítség szintje nem
haladja meg az életkora, személyisége, képességei, fizikai-lelki
teherbíró képessége szerint elvárható szintet, a felelősség pedig
továbbra is a szülőt terheli. Abban az esetben, ha a szülő
betegség, családi élethelyzet vagy személyisége okán nem képes
megfelelően betölteni a funkcióit, a gyermek – érezve a
gondozási űrt – átlép a szülői szerepbe. Ezt a jelenséget nevezzük
parentifikációnak vagy más néven szülősítésnek. Két nagy
kategóriáját különböztetjük meg:
A fizikai parentifikáció esetében a gyermek életkorát
jelentősen meghaladó mértékben vesz részt a háztartási
munkákban, a testvérek vagy más családtagok gondozásában.
Bizonyos feladatokat kizárólag ő lát el, a szülők pedig elvárják,
hogy önállóan, teljes felelősséggel vigye az életkorával nem
összhangban lévő ügyeket.
Az érzelmi parentifikáció során a gyermek a szülő elsődleges
lelki támaszává válik, a szülő bizalmas barátjaként,
házastársaként vagy terapeutájaként tekint rá. A szülő a
gyermektől várja el, hogy érzelmi biztonságot és megnyugtatást
nyújtson számára. Vele beszéli meg anyagi, érzelmi, párkapcsolati
vagy szexuális problémáit, vagy közvetítőként használja
különböző konfliktusai esetén.
A külső szemlélő számára érettnek és magabiztosnak tűnő
gyerek rengeteg szorongással küzdhet. Mivel érzi, hogy az
aránytalanul nagy feladatoknak nem tud maradéktalanul
megfelelni, önbecsülése sérül. A naponta megélt
 elégtelenségérzés gyakran depresszióhoz, önértékelési és/vagy
magatartási zavarokhoz vezet.
A parentifikált helyzet akár a gyermek teljes életére
rányomhatja a bélyegét. Alakuló identitásába beépül a szülői
szerepek betöltése, így mások szükségleteit felnőve is a sajátja elé
helyezheti. Ő lesz az, aki mindenkin segít, aki másokat támogat,
miközben saját igényeit rutinszerűen háttérbe szorítja. Mivel
gyermekkori élménye, hogy egyedül kénytelen a képességeit
meghaladó feladatokat ellátni, felnőve is úgy gondolja, hogy csak
magára számíthat. Párkapcsolatában hajlamos éretlen, a
felelősséget hárító társat választani, olyan valakit, aki nem veszi
ki a részét a családi rendszer működtetéséből, inkább elvárja,
hogy őt is kiszolgálják. A parentifikált gyerekkor felnőve gyakran
vezet kapcsolati függőséghez.
Azok a szülők, akik gyerekkorukban parentifikált helyzetben
voltak, nemritkán elvárják, hogy saját gyerekük is kövesse a
mintát. Ez az ismétlődő családi forgatókönyv transzgenerációs
átadása. Azok a szülők, akiknek gyerekkorukban elhanyagolták a
természetes érzelmi vagy fizikai szükségleteit, úgy érezhetik,
hogy a szüleik adósak maradtak, és tudatosan vagy tudat alatt a
gyerekeiktől várhatják el a számla kiegyenlítését.

– Most milyen kapcsolatban van az édesanyjával?

– Azt hiszem, kicsit csalódott bennem. Nem olyan lettem, mint
amilyennek elképzelt.
– Miből gondolja?
– Mindig úgy éreztem, hogy nagy elvárásai vannak velem szemben.
Szerette volna, hogy több, meg jobb legyek. Jussak előbbre, mint ő, de
közben valahogy vissza is fogott. Mintha mégsem akarná.
– Egyszerre tolta és húzta. Melyiket hogyan? Fel tudja idézni?
– Mindig volt egy bezzeg gyerek a környezetemben, akire mutogatott.
Ezektől el volt ájulva, hogy milyen okosak meg sikeresek. Rengetegszer
hallgattam, hogy a barátnői gyerekei milyen versenyeket nyertek, hány
nyelvvizsgát tettek már le. Csak úgy elkezdett mesélni, hogy mi történt az
ismerősöknél, és beleszőtte mások sikersztorijait. Szerintem ezzel akart
biztatni.
 – Nem hangzik valami inspirálóan…
– Engem is inkább nyomasztott. Mostanában is felhoz néha szuper
példákat, amiktől a falra mászom. Közben meg kifejezetten pesszimista.
Sokszor mondogatta, hogy törődjünk bele, hogy nekünk csak ennyi jutott az
életből, nem kell nagyravágyónak lenni. Ha valami rossz történt, akkor
mindig azt mondta: „Na, ez jellemző ránk, nem vagyunk egy szerencsés
család.” Szóval, eléggé kettős üzenetei voltak. Amikor Andrással
megismerkedtem, akkor egy időre érzelmileg nagyon eltávolodtam tőle, de
a gyerekek születésével ez megváltozott. Akkoriban csak rá számíthattam,
egyedül nem bírtam volna. Egyébként nagyon egymásra vagyunk
hangolódva, fél szavakból is értjük egymást. Ennek ellenére nem egyszerű a
kapcsolatunk. Ő nem igazán nyitott a lelki dolgokra. Ha valami megvisel,
akkor bár ott van, de csak annyit tud mondani, hogy szedjem össze magam,
nem lehet ebbe belerokkanni.
– Feltehetően nem sok megoldókulccsal rendelkezik ezekre a
helyzetekre. A nehézségekkel való megküzdés nem születik velünk. Azt
ugyanúgy meg kell tanulnunk, mint az anyanyelvünket. Olyan
észrevétlenül, olyan spontán és magától értetődő módon. Ha kimarad a
tanulási folyamat, akár élethosszig is csak felemás megoldásaink lesznek a
problémáink kezelésére.
Ebben az esetben főleg a tagadás, az elfojtás, a bagatellizálás marad
mint lehetőség. Ha jön egy fájdalom vagy bármilyen megterhelő érzés,
annyit tudunk mondani: ugyan már, ez nem komoly. Az érzelmek azonban
nem állnak akaratlagos kontroll alatt. Erőből nem tudunk megszabadulni a
fájdalmas érzéseinktől.
– Azt hiszem, sokat kell még tanulnom ezen a téren.
– Ez egy végtelen történet. Életünk végéig tanuljuk önmagunkat, és
azt, hogy miképpen tudunk harmóniába kerülni kívül és belül egyaránt.
– Nem szeretném bántani az anyámat, annyi mindent tett értünk, apa
halála után egyedül nevelt fel minket. Minden rosszért szeretném
kárpótolni.
– Mintha még mindig próbálna vigyázni rá, mint amikor az édesapja
halála után ott ült az ágya szélén és simogatta az arcát, vagy amikor
kislányként mindent megtett, hogy tehermentesítse.
– Lehet. Neki már csak én maradtam, a húgom hat éve Ausztráliában
él. Ő mindig is nagyon független volt, élte a maga életét, nem igazán
érdekelte, hogy otthon mi van.
 – Vagy pontosan tudta, hogy ön majd kézben tartja a dolgokat.
Helytáll, így ő kiléphet a rendszerből.
– Ebben van valami. Mondta is, amikor elment, hogy rá itt úgysincs
szükség, én majd mindenről gondoskodom. Ha jól sejtem, most az lesz a
kérdés, az én igényeimmel közben mi történik, engem ki támogat?
Felnevetünk, miközben mindketten tisztában vagyunk vele, hogy
valóban lényeges kérdést fogalmazott meg.
Kriszta a baráti kapcsolataiban is hajlamos a támasz, a segítő szerepét
felvenni. Bárki hívja, azonnal rendelkezésre áll, meghallgatja a
problémáikat, intézkedik. Ő az, akire mindig lehet számítani, aki akkor sem
mond nemet, ha éppen ki sem látszik a saját gondjaiból. Az önfeláldozás
zsigeri reakciójává vált. Ezzel párhuzamosan a maga számára ritkán kér
segítséget. Lehet bármilyen mélyponton, inkább egyedül próbál túllenni
rajta.
Az óra végére érzem, hogy Kriszta nagyon kimerült. Amíg beszélt,
többször is párás lett a tekintete, igyekezett visszafojtani a sírást. Úgy tűnik,
az elmúlt években tökélyre fejlesztette azt a képességét, hogy
kimanőverezze magát a nyomasztó érzésekből. Mielőtt elbúcsúzunk,
megállapodunk, hogy a következő alkalomra végiggondolja, pontosan mit
vár kettőnk együttműködésétől, mi legyen a munkánk fókuszában. Bár még
csak három alkalommal találkoztunk, határozottan érzem, hogy kialakult
közöttünk az a bizalmi légkör, amelyben elkezdhetjük a mélyebb lélektani
munkát.
 Terápiás célok

Laikusoktól gyakran hallani, hogy a pszichológus nem csinál mást, mint

szimplán beszélget, ezért kár időt és pénzt vesztegetni a terápiára. Sokan
úgy vélik, hogy ha probléma adódik az ember életében, jobban jár, ha
magában elintézi vagy egy barátjával beszéli meg a dolgot – és kétségtelen,
hogy számos esetben ezek a módszerek is segíthetnek a nehézségek
áthidalásában. A terápia azonban pont attól lesz más, mint egy hétköznapi
beszélgetés, hogy célra irányul. Bár a témák, amelyeket közösen
boncolgatunk, hihetetlenül színesek, és sokszor az élet legváltozatosabb
aspektusait érintik, végig ott húzódik egy vezérfonál: a terápiás cél. A
terápiás célok a páciens és a terapeuta együttműködésének kottáját adják.
Nemcsak légből kapottan beszélgetünk – még ha időnként úgy tűnik is –,
hanem egy előre kialakított terv szerint haladunk. A célok kijelölik a
végpontot, a módszerek pedig segítenek odáig eljutni. Ahogy a folyamat
egyre mélyül, időnként felülvizsgáljuk a célkitűzéseket, és ha szükséges,
módosítjuk őket. Arról is rendszeresen beszélünk, hol tartunk, milyen
haladást értünk el az elmúlt időszakban.
Krisztával úgy döntöttünk, a munkánkat két fontos részre bontjuk.
Tisztában voltunk vele, hogy a válás és az azzal járó feszültségek aktuális
kezelése elengedhetetlen, miközben mindketten éreztük, hogy szükség lesz
a személyiség átfogóbb működésének átdolgozására is. A következő célokat
határoztuk meg:

Az akut stresszhelyzetek kezelése, relaxációs, autogén tréning és

meditációs technikák elsajátításával.
A problémamegoldó stratégiák fejlesztése, illetve a korábban
hatékonyan működő megküzdési mechanizmusok megerősítése.
Az önismeret fejlesztése, a Winnicott által hamis szelfnek nevezett kép
helyett a valódi szelf megteremtése és integrálása.6 (Vagyis a
 megfelelési vágyból született én lebontása, és egy önazonos, valódi
belső vágyait felismerő és vállaló személyiség megteremtése.)
Interperszonális kapcsolati minták feltárása. Annak megértése, hogyan
reagál másokra, ő milyen reakciókat vált ki a környezetéből, és ez a
két dolog milyen kölcsönhatásba kerül egymással.
A jelentős személyek érettebb, tudatosabb megválasztása,
szimmetrikusabb és támogatóbb kapcsolatok kialakítása, melyekben az
ő szükségletei is kielégülnek.

Kezdetben 25 alkalomban állapodunk meg, tudva, hogy az

együttműködésünk feltehetően hosszabb időszakra terjed majd ki. A
találkozásokat heti rendszerességgel, lehetőleg azonos időpontban tartjuk.
Kriszta az üléseken való részvétel mellett vállalja, hogy nyitottan és
őszintén megosztja velem a felmerülő feszültségeit, azokat a terápiás
kereteken belül próbálja megoldani, és nem viszi ki a közös térből. A
magam részéről biztosítom a titoktartásról, és arról, hogy a személyiségem
mellett szaktudásom legjavával igyekszem támogatni a folyamatot. A ma
egyre népszerűbb integratív megközelítést alkalmazzuk, vagyis számos
különböző pszichoterápiás módszer egyénileg kialakított kombinációját
használjuk.
 Önsorsrontó mintázatok

Hogyan látja Kriszta önmagát? Milyenek legmélyebben fekvő elképzelései

a világról és a másik emberről? Milyen tudattalan meggyőződések
irányítják láthatatlanul az életét? Ahhoz, hogy a beszélgetéseink valódi
változásokhoz vezessenek, ezeket a kérdéseket feltétlen meg kell
válaszolnunk. A belső, önmagunk számára is rejtett mozgatórugóink
felszínre hozásához és megértéséhez létezik egy nagyon szemléletes és
könnyen érthető elmélet, illetve egy hozzá kapcsolódó terápiás eljárás.
Jeffrey E. Young és munkatársai úgy gondolták, hogy felnőtt életünk
alakulásában nagy szerepe van a gyerekkorunkban kielégítetlenül maradt
szükségleteinknek.7 Hogy mik ezek? Youngék szerint, bár eltérő mértékben,
de születésünktől kezdve mindannyian 5 alapvető érzelmi szükséglettel
rendelkezünk:
1. Biztonságos kötődés (a biztonságra, stabilitásra, gondoskodásra és
elfogadásra való igény).
2. Autonómia, kompetencia és az én-azonosság érzése.
3. A jogos igények és érzelmek kifejezésének szabadsága.
4. Spontaneitás és játék.
5. Reális keretek és önkontroll.

Ha a gyermek veleszületett temperamentuma és a környezet nem

illeszkedik harmonikusan, az alapszükségletek részben vagy egészben
kielégítetlenül maradnak. Ezek kompenzálására ún. maladaptív (rosszul
alkalmazkodó) sémák alakulnak ki. Ezek olyan átfogó, önsorsrontó
mintázatok, amelyek emlékekből, érzelmekből, gondolatokból és testi
érzésekből állnak, és meghatározzák, hogyan gondolkodunk, érzünk
másokkal és magunkkal szemben, hogyan viszonyulunk magunkhoz,
másokhoz és a világhoz. A korai maladaptív sémák makacs jószágok, így
egész életünkön át elkísérnek minket. Általában úgy irányítják a
döntéseinket és a választásainkat, hogy újra és újra átéljük azokat az
érzéseket, amelyek gyermekkorunkban a legfájdalmasabbak voltak
számunkra. Hiába igyekszünk elkerülni a múltat, a rögzült rossz sémák
ismételten belekormányoznak minket a gyötrelmes helyzetekbe. A sémák
megdönthetetlen világképek, ezért csak olyan élményt engednek át szigorú
szűrőiken, amelyek illeszkednek a kialakult rendszerbe. Ha valamelyik
tapasztalatunk nem felel meg a hitrendszerünknek, azt egyszerűen
figyelmen kívül hagyjuk. Minél több és erősebb rossz sémával
rendelkezünk, annál kevesebb esélyünk van azok spontán átírására. Ebben
az esetben ugyanis hiába történnek velünk jó dolgok, észre sem vesszük
őket, vagy ritka kivételként tekintünk rájuk, amelyek erősítik a szabályt. Ha
arra vagyunk kíváncsiak, valaki miért pont úgy viselkedik, ahogy, érdemes
megvizsgálni, milyen alapvető sémákkal rendelkezik. A sémák a viselkedés
rejtett irányítói.
Kriszta szeme felcsillan, amikor a sématerápia módszeréről mesélek
neki. A kezdetektől fogva nyitottan áll az önismeret elmélyítéséhez, és
ahogy ez a megközelítés is hangsúlyozza, partneri viszonyként tekint a
közös munkára. Nem arra vágyik, hogy én, mint tévedhetetlen szakértő,
mondjam ki az ítéletemet, hanem elfogadja, hogy együtt eredünk nyomába
a belső világának. Örül, hogy ezzel a módszerrel érthetővé és kezelhetővé
válnak a reakciói.
A Young-féle sémakérdőív segítségével Krisztánál a következő
maladaptív sémákat azonosítjuk:
1. Elhagyatottság – instabilitás
Akiben erős a séma, a kapcsolatait instabilnak, megbízhatatlannak érzi.
Meggyőződése szerint a szerettei előbb vagy utóbb el fogják hagyni.
Hogy miért, annak számtalan oka lehet: megbízhatatlanok, érzelmileg
labilisak és kiszámíthatatlanok, valaki jobb miatt lépnek le, esetleg
meghalnak.
Kriszta kisgyermekkorától számos alkalommal megélte, hogy el kellett
válnia a szüleitől. Csecsemőkorától húga születéséig hónapokra a
nagymamánál hagyták, ahol bár szerető gondoskodásban volt része, az
édesanyjától való elszakítottság fájó traumaként hatott rá. Édesapja
halála újból egyenlőségjelet rajzolt szeretet és veszteség közé.
2. Érzelmi depriváció (érzelemmegvonás)
A depriváció jelentése megfosztottság, vagyis nincs, aminek lennie
kellene, hiányzik, ami alanyi jogon járna. A séma aktivitása esetén úgy
 érezzük, nincs az életünkben olyan ember, aki megtartana, ha bajban
vagyunk, aki odafigyelne ránk, akinek fontosak lennének az érzéseink.
Belső megélésünk szerint nem számíthatunk mások megértésére és
odafordulására, egyedül vagyunk a gondjainkkal, nincs kihez
fordulnunk tanácsért, védelemért, támogatásért. Senkitől nem
számíthatunk vigasztalásra, gyengédségre és ölelésre.
Kriszta gyakran fogalmaz úgy, hogy az élete egy one-woman show,
amiben teljesen egyedül van. Számára természetesnek tűnik, hogy míg
órákig hallgatja a barátai problémáit, ő semmit nem mesél magáról,
nem osztja meg velük a nehézségeit. Ha beteg, eszébe sem jut felhívni
valakit, és segítséget kérni, mindent egyedül igyekszik megoldani.
3. Önfeláldozás
Mások igényei szinte teljes mértékben felülírják a saját vágyakat,
szükségleteket. Az a lényeg, hogy a másik jól legyen, megkapja
mindazt a törődést és figyelmet, amire szüksége van, miközben az
egyén maga háttérbe szorul.
Kriszta mindig igyekszik megfelelni a környezetében élők
elvárásainak, önmagát háttérbe szorítva törődik a többiek jóllétével.
Bárki kéri, azonnal siet, hogy saját szükségleteit háttérbe szorítva
segítsen, támogasson, meghallgasson. Nem kényszerből teszi, nem a
büntetéstől félve, hanem önként, belső motivációinak
engedelmeskedve. Fejlett empátiája miatt mások fájdalmát,
szomorúságát olyan intenzíven éli át, hogy mindent megtesz annak
enyhítésére.
4. Csökkentértékűség – szégyen
A tökéletlenség, a „nem vagyok elég jó”, az értéktelenség keserű
érzése. Akinél ez a séma aktív, úgy érzi, ha a másik igazán
megismerné, biztosan nem tudná már szeretni. Fokozottan érzékeny a
kritikára, elutasításra. Automatikusan összehasonlítja magát másokkal,
ennek eredményeként mindig ő marad alul.
Kriszta énképe tele van negatív elemekkel, nem érzi magát
szerethetőnek, András kritikái és leértékelő megnyilvánulásai
ráerősítettek az önmagáról kialakított képére.
 Menni vagy maradni

Bár Kriszta határozottnak tűnő válási szándékkal érkezett, munkánk első

két hónapjában újra és újra elbizonytalanodik döntése helyességében. Néha
úgy érzi, jeges kéz markolja a torkát, nyelni is alig tud, annyira feszült. A
válás az egyik legtöbb stresszel járó élethelyzet, amely számos érzelmi, jogi
és praktikus kérdést vet fel. Nem csoda, ha erre a megterhelésre időnként
visszavonulót fújnánk, és a legszívesebben elfelejtenénk az egészet. A
válóper ugyan már a bíróság előtt van, ám ettől Kriszta érzelmi
ambivalenciája nem szűnt meg. András közben mintha változna, ami
szintén hozzájárul a kusza érzések fennmaradásához.
– Tegnap elmentünk vacsorázni. Nem is emlékszem, mikor volt ilyen
utoljára. Az étteremben találkoztunk. Pontosan érkezett, mint talán még
soha. Kedves volt, előzékeny. Olyan jót beszélgettünk! Egyáltalán nem
vádaskodott, sőt teljesen megértette, hogy mi a bajom.
– Milyen érzés volt ez?
– Elég furcsa… Mindig így képzeltem el.
– Úgy érezte, az történik, amire olyan régen vágyott már.
– Igen, de persze azon is elgondolkodtam, vajon mennyire lesz ez
tartós.
– Fél, hogy csak kampányjellegű a változás?
– Nagyon. Nem szeretném, ha arra menne ki a játék, hogy
meggondoljam magam, aztán visszatérnénk a régi kerékvágásba.
– Azt megfigyelte, hogy ön mennyiben viselkedett másként, mint
korábban? Vissza tudjuk pörgetni az estét, mint egy filmet?
– Megpróbálom! Határozottan – vagy inkább: határozottabban –
érkeztem. Aztán ahogy elkezdett beszélni, és olyan kedves volt meg
megértő, kezdtem elbizonytalanodni. Az járt a fejemben, hogy lehet, hogy
eddig rossz mozit néztem, és én rontottam el a kapcsolatunkat.
– Szóval, megint bekúszott az önvád…
– Úgy látszik, bármi történjék, mindig oda lyukadok ki.
A vacsorát követő pár nap békésen telt, ezért eldöntötték, hogy
kettesben elutaznak egy hosszú hétvégére, ahol alaposan átbeszélhetik, ki
hogyan látja a múltat, és miként képzeli el a jövőt.
Kriszta a következő alkalommal megint kisírt szemmel érkezik. Az
utazás nem azt hozta, amire számított. Néhány óra után megint azon kapta
magát, hogy András vádaskodásait, számonkéréseit hallgatja. „Itt az ideje,
hogy észhez térj, elég a hisztiből!”, „Miért hoztál ilyen helyzetbe, tényleg
nem volt jobb dolgod?”, „Soha senki nem fog így szeretni! Tényleg el
akarod ezt dobni?” – ilyen és ehhez hasonló mondatok hangzottak el.
– Azt hiszem, tényleg mindent elrontok.
– Ha valaki sokáig hallgatja, hogy mindenért ő a hibás, idővel tényleg
elhiszi. Nekem úgy tűnik, önnek ez ragyogóan sikerült. Hibásnak érzi
magát, ezért jogosnak tartja a támadásokat, amiket aztán meg is kap.
– Pedig mindig mondogatom magamnak, hogy nem csak én lehetek a
hibás.
– A mondogatás önmagában nem sokat ér, ha mély belső
meggyőződésünket szeretnénk megváltoztatni. Azokat először is fel kell
ismernünk, majd módszeresen helyettesítenünk kell egy kedvezőbb képpel.
Most azonban, első körben, nézzük meg, ön hogyan tudna elindítani egy
változást a kettőjük közötti kommunikációban! Vegyük azt a helyzetet,
amikor András vádaskodásba kezd! Mi a szokásos reakciója?
– Általában próbálom magam tartani, de a legtöbbször hamar elsírom
magam, vagy ha éppen erősebb passzban vagyok, akkor visszaszólok. Azt
nagyon rosszul viseli, olyankor bezárkózik a dolgozóba vagy elmegy
otthonról.
Kriszta szemlátomást hezitál. Gyötrődik és tépelődik, a tekintete
gondterhelt. Úgy tűnik, mintha még egy utolsó utáni kísérletet szeretne
tenni, mert idő előtti feladásnak élné meg a házassága végét. Átérzem ezt a
bizonytalanságot, és úgy gondolom, a legtöbbet azzal segítek neki, ha ebben
az ambivalenciában is vele tudok lenni. Ha nem úgy tekint rám, mint
valakire, aki előtt bizonyítania kell a határozottságát, hanem mint egy
társra, aki kíséri az útján, legyen az akármilyen kacskaringós.
– Mi lenne, ha tenne egy próbát, és hangot adna a valódi, mély
érzéseinek? – bátorítom, egy kissé közelebb hajlova. – Elmondaná neki,
mennyire bántja, ha durván és lenézően beszél önnel. Adjon hangot annak,
amit érez! Mondja el, ahogy görcsbe rándul a gyomra, ahogy megint
értéktelennek érzi magát. Beszéljen a szomorúságáról is, hiszen nagyon fáj
önnek, hogy a házasságuk nem egy védett és biztonságos hely. Jelezze,
hogy nem bűnbakot szeretne keresni, hanem elindítani egy olyan
beszélgetést, amelyben közelebb tudnak kerülni egymás megértéséhez.
Mindezt persze csak abban az esetben, ha valóban ez a belső
meggyőződése, hiszen ez az, ami elengedhetetlen a hitelességhez és ahhoz,
hogy valóban átmenjen az üzenet.
Kriszta a következő hetekben többször is próbálkozik, de úgy érzi,
nem jár sikerrel. András azt mondja, hagyja már a pszicho maszlaggal, ne
beszéljen úgy vele, mint Teréz anya. Ő mindent megtett a házasságukért, a
felelősség teljes egészében Krisztát terheli. Ő tette tönkre a kapcsolatukat,
miatta fognak a lányok elvált szülők gyerekeként felnőni. Az
empátiaösztönző próbálkozások kudarcba fulladnak.
 Nincs tovább

Ugyanebben az időszakban Krisztával sokat beszélgetünk arról, hogyan

képzeli el azt az életet, amelyben jól érezné magát, aztán ezeket a képeket
összevetjük a valósággal.
– Egyáltalán nem úgy élek, ahogy szeretnék. Fényévekre vagyok attól,
amire vágynék, pedig nem hiszem, hogy túlzók lennének az elképzeléseim.
Hogy mire vágyik? Egy olyan otthonra, ahol biztonságban érezheti
magát, mert tudja, hogy nem éri bántás és megaláztatás. Egy támogató
szövetségre, amelyben kölcsönösen fontos, amit éreznek, gondolnak,
csinálnak. Szeretne szeretve lenni, és szeretné, ha mindaz, amit adni tud,
érték lenne a másik számára. Egy dolgot pedig örökre el akar felejteni: az
érzelmi bántalmazást.
Kriszta lassan belátja, András nézőpontja nem változik, nem tudnak
elmozdulni az évek óta ismétlődő kommunikációs mintázatoktól. Az
empátiát ösztönző beszélgetések kudarca egyértelművé teszi számára, hogy
nincs utolsó szalmaszál. Tovább nem érdemes húzni az elköltözés
előkészítését.
– Azt hiszem, tényleg mindent megpróbáltam, ami csak lehetséges.
Még az utolsó utáni pillanatban is megkíséreltem fordítani egyet a
történetünkön, de tovább már nincs értelme. Akármerről közelítettem,
mindig oda lyukadtunk ki, hogy kizárólag én vagyok a hibás, nekem ment
el a józan eszem, én vagyok a beszámíthatatlan. Feladom.
András teljesen elzárkózik minden egyeztetés elől. „Ez a te bizniszed,
te találtad ki, csináld végig, de tudjál róla, hogy semmilyen felelősséget
nem vállalok!” – mondogatja. Így aztán Kriszta elkezdi nagymamája
lakását átalakítani; festenek, bútort pakolnak. A praktikus feladatok lekötik
a figyelmét. Egyre többször kapja magát azon, hogy a jövőtől való rettegést
felváltja egy jóleső izgalom. Felvette a kapcsolatot régi barátaival, a velük
folytatott hosszú és őszinte beszélgetések jótékonyan hatnak rá. Kiderül,
nincs egyedül a helyzetével, a baráti körből többen is keresztülmentek már
a válás hol békésebb, hol viharosabb folyamatán.
 Egyik alkalommal, hogy megállapítsuk, hogyan áll lelki muníció
tekintetében, számba vesszük külső és belső erőforrásainak rendszerét.
Ehhez arra kérem, rajzoljon egy kört, és ossza fel nyolc részre. Ez az
erőforráskerék. A körcikkelyek egy-egy olyan dolgot jelölnek, amelyek
feltöltik, segítik a nehézségek leküzdésében, kapaszkodót biztosítanak a
számára. Miután megnevezi az erőforrásait, azt is meghatározza, hogy
ezeket milyen mértékben képes most kihasználni, és erőt meríteni belőlük.
Kriszta erőforrásai: munka, terápia, barátok, édesanyja, sport,
meditáció, kitartás és optimizmus. Pillanatnyilag a terápia mellett a munkát
találja a legbiztosabb erőforrásnak. Amikor dolgozik, képes minden másról
elfeledkezni. Írásain keresztül egyre több sikerélményre tesz szert,
felkéréseket kap, cikkei különböző lapokban jelennek meg, és időközben
marketingszövegek írását is elvállalja. Ezzel lassanként anyagilag is
függetlenné válik, és ahogy számolja, András támogatása nélkül is fedezni
tudja majd a kiadásaikat. Ez az új élmény kezdi átalakítani az énképét,
önmagát sokkal pozitívabb, stabilabb színben látja. Az elsajátított
relaxációs és meditációs technika segít, hogy képes legyen az érzelmeit
szabályozni. Naponta kétszer, reggel és este alkalmazza a mindfulness
meditáció technikáját. Nagyjából tíz hét elteltével kezdi érezni, hogy a
módszer megbízható kapaszkodót nyújt a stresszes helyzetekben.
András szinte teljesen kivonja magát a közös életükből, alig jár haza,
félszavas mondatoknál többet nem is váltanak egymással. Amikor Kriszta
elmondja, hogy elkészült a lakás, és tényleg elköltöznek, megint csak azt
ismétli: „Nem érdekel, ez a te dolgod. Azt csinálsz, amit akarsz, de a
felelősség is csak a tiéd.” Ez a teljes elzárkózás nagyon megviseli Krisztát,
mert még mindig hisz benne, hogy képesek megbeszélni, mi történik velük.
Végül mégis egyedül dönt. Egy októberi hosszú hétvégén elköltözik a
gyerekekkel. A következő ülésre fáradtan, de foldobottan érkezik.
– Megtörtént. Elköltöztünk. Rettenetesen kipurcantam, de azért
nagyszerű érzés! A lakás még a feje tetején áll, de majd csak kialakul.
Előtte már alig aludtam, annyi minden kavargott a fejemben: bepakoltam-e
a lányok kedvenc ruháit, megvan-e az oltási könyvük, meg ilyen apróságok.
– Gondolom, az érzések is kavarogtak rendesen.
– Leginkább az bántott, hogy András úgy viselkedett, mint egy idegen.
De nemcsak velem, hanem a lányokkal is. Amikor pakoltunk, úgy nézett át
rajtuk, mintha ott sem lennének, aztán elment, aznap már nem is láttuk.
Utána két napig nem jelentkezett.
 – Hogy viselte ezt?
– A második nap már ráírtam, hogy legalább annyi hírt adjon, hogy él,
és nem kell a rendőrséggel kerestetnem. Erre küldött egy üzenetet, „élek”,
ennyit írt.
– Amikor az ember nem meri kimutatni a fájdalmát, akkor
tehetetlenségében lehet, hogy nem marad más választása, mint az
elzárkózás. Ettől persze önnek még nagyon nehéz ezt elviselni, de fontos,
hogy lássa, a másik nem feltétlen azért nem tesz meg valamit, mert nem
akar, hanem mondjuk azért, mert nem tud.
– Azt hiszem, egyre jobban értem, mi zajlik benne. És persze bennem
is. De azon azért megint kiborultam, hogy amikor előkerült, és szerettem
volna megbeszélni, mikor jön a lányokért, azt válaszolta: „Cicukám,
nehogy azt hidd, hogy mostantól te diktálhatsz! Ahhoz még fel kell ám
nőnöd!”
– Fel kell nőnie. Ez tényleg úgy hangzik, mintha egy szülő beszélne
lefelé a gyereke irányába.
– Összementem, amikor mondta, de most rajtakaptam magam, ahogy
elindult bennem a szorongás. A torkom összeszorult, a gyomrom
begörcsölt, de azért valahogy kipréseltem magamból, hogy fontos és felnőtt
kérdést tettem fel, minősítés nélkül, és kérem, hogy ő is minősítgetés nélkül
válaszoljon. Elmondtam, hogy a lányok érdekében ki kell alakítanunk egy
rendszert, és bízom benne, hogy ebben partner lesz.
– Örülök, hogy a szorongató érzés ellenére ilyen éretten tudott
reagálni. Minden ilyen alkalom megszilárdítja majd önben az érzést, hogy
képes rá.
Nem szoktam fukarkodni a pozitív visszajelzésekkel, ha úgy látom, a
páciensnek sikerült egy lépést tennie a változás irányába. Tisztában vagyok
vele, milyen kemény erőfeszítésbe kerül máshogy viselkedni, reagálni vagy
beszélni, mint ahogy azt korábban megszoktuk. Az apró elmozdulásokat is
észre kell venni, és megtámogatni a hitet, hogy sikerülni fog.
 Külön élet

Kriszta meglepődve vette tudomásul, hogy az elköltözést követő első pár

hétben a megkönnyebbülés érzésébe keserűség vegyült. Panka nagy
lendülettel vetette bele magát új szobája rendezgetésébe, úgy tűnt, könnyen
alkalmazkodik a megváltozott helyzethez. Bubu ezzel szemben bújósabb,
nyűgösebb lett, több figyelmet és dédelgetést igényelt. A gyerekek kérdése
eddig is folyamatosan tárgya volt a terápiának, de ezen a ponton az ő
érzéseik kerülnek előtérbe.
– Aggódom Bubuért, nagyon megviseli a változás. Pedig ő is látta és
megélte, hogy mennyire nem volt már jó, ahogy éltünk.
– Zavarja, hogy a lánya máshogy éli meg a helyzetet? Nem erre
számított?
– Ő is tudja, mennyit veszekedtünk. Neki is kijutott belőle, most
meg…
– Most meg szomorú, mert mégiscsak van ebben veszteség is.
– Pedig annyira igyekszem, hogy ne érezzék annak. Olyan szépen
kialakítottam a szobájukat, otthonos kis kuckó lett, pont olyan, amilyet
szerettek volna.
– Igen, látom, hogy nagyon igyekszik, hogy ne legyen ebben fájdalom
a gyerekeknek, de talán szerencsésebb lenne teret adni minden érzésnek,
ami ott van bennük. Tudja, mit? Rakjunk ide egy széket, üljön le, és hunyja
be a szemét. Most képzelje bele magát Bubu helyébe. Próbálja meg minél
teljesebben átélni, mi mehet benne végbe. Hogy érzi magát? Mitől fél? Mire
vágyik? Ismeri a gyerekeit, úgyhogy ez menni fog.
– Jézusom! Nagyon rosszul érzem magam. Hányingerem van, pedig
csak most ültem ide, és nem is történt semmi – mondja, miközben ott ül a
szoba közepére helyezett székben.
– Mit szeretne, mire vágyik Bubuként?
– Biztonságra.
– Hol lehet a biztonság?
– Az anyukámnál. Most úgy érzem magam, mintha visszamentem
volna a gyerekkoromba…
 Elsírja magát. Először csak csorognak a könnyei, aztán egyre
hevesebben rázza a zokogás. Hiába minden, a változás veszteséggel is jár,
amit mindannyiuknak el kell gyászolni. Ha elismerjük egy érzés jogosságát,
ha teret engedünk neki anélkül, hogy értelmezni vagy elemezni próbálnánk
a helyénvalóságát, kisebb eséllyel ragadunk bele a fájdalomba.
– Úgy tűnik, mintha megkönnyebbült volna, hogy kisírta magát –
mondom, ahogy megnyugszik.
– Értem, a lányoknak is erre lenne szükségük. Hogy sírhassanak, ha az
esik jól.
– Egészen biztosan azzal adja a legtöbbet a gyerekeinek, ha nem várja
el, hogy ugyanúgy érezzenek, mint ön. Ha szabad máshogy is, ha nem
kötelező lekövetniük az ön érzelmeit. A család minden tagja máshogy éli
meg a változást, és mindenkinek joga van a saját érzéseihez. Ha szülőként
ezt tiszteletben tudjuk tartani, azzal segítjük leginkább a gyerekeinket.
Kriszta később elmondta, hogy az ülést követően rendszeresen
gyakorolta a perspektívaváltást: elképzelte, hogyan érezhetik magukat a
lányai a bőrükben, az ő oldalukról hogyan néznek ki az események. Egy
ilyen alkalommal döbbent rá, hogy Panka könnyen belecsúszhat a
parentifikált gyerek szerepébe, amit kislányként ő is megtapasztalt. Annyira
igyekszik segíteni az anyukájának, hirtelen olyan felnőttesen kezdett
viselkedni, hogy figyelni kell, nehogy túlságosan korán kikerüljön a
gyerekszerepből. Kriszta eldöntötte, hogy elviszi a lányokat egyik
gyermekpszichológus kollégámhoz, hogy segítsen nekik minél
rugalmasabban alkalmazkodni az új helyzethez. A lányok külön-külön 8 és
10 alkalommal vettek részt játékos-beszélgetős-rajzolós gyermekterápiás
üléseken. Ezek az alkalmak mindenkinek jót tettek. Kijátszották magukból
a feszültségeiket és bizonytalanságaikat, Kriszta pedig megnyugodott, mert
egyrészt úgy érezte, minden tőle telhetőt megtett a lányokért, másrészt
ismét megélte, hogy képes segítséget kérni, nincs egyedül, és kontrollálni
tudja a helyzetet. Márpedig a kontroll érzése a legnagyobb segítség, amikor
nehéz élethelyzetbe kerülünk.
Ahogy teltek a hetek, a kis hármas egyre harmonikusabban élt együtt,
az egész életüknek megváltozott a hangulata. Kialakultak az új rituálék,
Kriszta vasárnaponként palacsintával ébresztette a lányokat, esténként
gyertyát gyújtottak, aztán összebújtak az ágyban és úgy beszélgettek a
félhomályban.
 Épülő határok

Kriszta már egy éve külön él. Fizikailag eltávolodott ugyan Andrástól, az
érzelmi leválás azonban még nem történt meg teljes egészében. Ennek
praktikus szinten is látható jelei vannak. A férfi a legváratlanabb
időpontokban jelenik meg, mert látni szeretné a lányokat. Ilyenkor úgy
mozog a lakásban, mintha ő is ott élne. Együtt vacsoráznak, tévéznek, aztán
egyszer csak megint ott találják magukat egy vita közepén. Miért hagyja?
Hogyan csúszik bele újra és újra ezekbe a helyzetekbe? Mit tehet, hogy
megszakadjon ez a forgatókönyv? Erről nagyon sokat beszélgettünk.
A mérgező nárcisztikus emberekkel szemben az egyik legfontosabb
feladatunk a szilárd határok kialakítása – írják az önsegítő könyvek. Ennek
elérése azonban egyáltalán nem egyszerű feladat. Határaink a másokkal
való kapcsolatban fejlődnek. Csecsemőkorunkban az anyával (vagy a
gondoskodó felnőttekkel) megélt bőrkontaktus segíti a saját test
felismerését. A gyermek a testi érintésen, a simogatáson, ringatáson
keresztül tanulja meg önmagát megkülönböztetni az anyától, és megélni
önálló létezését. Bőrünk a legalapvetőbb határunk. Minél gyakrabban
tudatosítjuk a létezését, annál hatékonyabban leszünk képesek megőrizni
énhatárainkat is.
Kriszta állandó házi feladatként naponta többször is megáll néhány
pillanatra, és saját testére összpontosítja a figyelmét. Megfigyeli, ahogy a
talaj megtartja, ahogy a levegő érintkezik a bőrével, tudatosítja az órája
érintését a csuklóján vagy éppen a fotel háttámláját, ahogy
nekitámaszkodik.
A testi határok megerősítése mellett Krisztának a következő varázsszót
is el kellett sajátítania: „nem”. Ez a szó biztonsági zónát von körénk, és a
legfontosabb verbális üzenet, amivel tudtára adjuk a környezetünknek, hogy
meddig jöhetnek felénk. Használatával egyértelművé tesszük, hogy önálló
akarattal, elképzelésekkel, szándékokkal és vágyakkal rendelkezünk. A
„nem” mellett természetesen a belső önvalónkkal összhangban kimondott
„igen”-re is szükség van. A legfontosabb pedig az, hogy képesek legyünk
nemet mondani, amikor arra van szükségünk, és igent, amikor annak jött el
az ideje.
A tágabb fizikai határok védelme szintén fontos lépés, amikor valaki
bántalmazó kapcsolatból épül fel. Ha a volt partner továbbra is otthonosan,
minden korlátozás nélkül mozoghat az életterünkben, ellehetetlenül a
tényleges elszakadás, és továbbra is szabad az út a kontroll, a megalázás, a
leértékelés és a gúnyos megjegyzések előtt. „Ahol bántanak, onnan
menekülj!” – szokta mondani az előadásain Feldmár András, és ezzel
teljesen egyetértek, talán azzal kiegészítve: „Aki bánt, azt ne engedd be az
otthonodba!”
Az időmegvonás, a találkozások számának és időtartamának
korlátozása szintén eredményes védekezési forma, amely segít csökkenteni
a bántalmazási lehetőségeket.
A találkozások és beszélgetések számának és időtartamának
korlátozása mellett Krisztának azt is meg kellett tanulnia, hogyan mondhat
nemet András lekicsinylő, vádaskodó, megalázó megjegyzéseire. Minden
alkalommal, amikor a férfi személyeskedni kezdett, Kriszta elmondta neki,
hogy megérti, ha feszült, ám ennek ellenére sem fogadhatja el tőle a
minősítgetéseket. Ha András szeretne érdemben beszélni vele, arra
természetesen nyitott, ám ha eltér a tárgytól, és vádaskodni kezd, azonnal
berekeszti a beszélgetést.
Kriszta mindezek mellett néhány pontban megfogalmazta saját
határlistáját, amelyet a fürdőszobatükrére ragasztott.
– Az első dolog, amire reggelente ránézek. Így minden napom a
határaim tudatosításával indul. Lassan már nemcsak mondogatom, de át is
érzem, amiket leírtam. Érdekes, de mostanában szabadabbnak és
magabiztosabbnak érzem magam – mondja, és én is úgy látom, mintha
egyre kiegyensúlyozottabb lenne.
Kriszta listája:

Jogom van nemet mondani.

Nem felelek mások boldogságáért.
Jogom van az érzéseimhez.
Elég vagyok.
Nem kell eltűrnöm, ha bántanak.
 Nem az a dolgom, hogy mindenkinek megfeleljek.
Nem kell mindenkit kiszolgálnom.
Belefér, hogy valaki haragszik rám vagy nem kedvel.

A határkijelölés nem kizárólag az Andrással való kapcsolatában fontos

feladat. Kriszta a legkülönbözőbb élethelyzetekben hajlamos engedni
mások akaratának, alámenni, és kiszolgálni mások igényeit. Egyik
alkalommal feltérképezzük, hány olyan szituáció jut eszébe, amikor
magával nem törődve áldoz időt, energiát, figyelmet vagy anyagiakat
mások jóllétére. Rájön, hogy ha bárhol segíteni kell, ő az első, aki
jelentkezik, ha feladat van, ő már hozzá is fog, esélyt sem adva másoknak.
A munkában azokat a lehetetlenül rövid határidőket is vállalja, amelyeket
mások csípőből utasítanak vissza; ha barátnőkkel találkozik, mindig ő fizet.
Ez a feladat döbbenti rá, mennyire automatikusan működik nála az
önalávetés, a saját igények feladása.
A következő lépés a tudatosság bevezetése: elkezdi figyelni magát, és
amikor beindulnak az automatizmusok, próbálja megakadályozni, hogy
végigfussanak. Kriszta szabadúszóként dolgozik, annak minden előnyével
és hátrányával. Egyrészt saját maga dönthet, hogy milyen feladatokat vállal
el, másrészt viszont hiányzik a fix munkahely adta biztonság. Személyisége
mellett ez a tény is abba az irányba tolja, hogy mindent elvállaljon. Ez a
túlteljesítés azonban hosszú távon nem igazán kifizetődő, hiszen egyrészt
kimeríti, másrészt a sok apró feladat miatt nem marad elég kapacitása saját,
nagyobb horderejű munkáira.
Hogy képes legyen nemet mondani, a következő technikát találjuk ki:
ha munkamegbeszélésre megy, mielőtt belép a helyiségbe, ad magának
néhány másodpercet, amíg tudatosítja, hogy itt olyan helyzet várható,
amelyben hajlamos beindítani önfeláldozó énjét. Végiggondolja azokat a
mondatokat, amelyek segítenek elkerülni, hogy azonnal igent mondjon,
mint például: „Köszönöm, hogy rám gondoltál ezzel a munkával
kapcsolatban, de engedd meg, hogy megnézzem, belefér-e az időmbe. Ma
délután visszajelzek.”, „Érdekesnek hangzó projekt, de még nem tudom
biztosan megmondani, hogy részt tudok-e benne venni.”, „Szívesen
megcsinálnám ezt, de ilyen rövid határidővel nem tudom biztonsággal
vállalni. Ahhoz, hogy megfelelő színvonalú legyen, még x napra szükségem
lenne.”
 Ezek a példamondatok kezdetben nehezen hagyják el a száját, és úgy
érzi, idegenül csengenek, ám idővel egyre magabiztosabban használja őket.
 Veszteségek árnyai

A sématerápia módszere és szemlélete mindvégig nagy segítségünkre van.

Kriszta számára átláthatóvá, megfoghatóvá válik, milyen automatizmusok
irányítják a viselkedését, és hogyan tartja fenn, kreálja újra életének
fájdalmas élményeit. Eleinte még gyakran feltette nekem a kérdést, hogy
„miért történik velem mindez”. Később, ha el is hangzott ez a kérdés, már
nevetve mondta: tudom, tudom, már megint a nyavalyás sémáim.
Beszélgetéseink során gyakran szóba kerülnek azok a
veszteségélmények, amelyeket gyerekként élt meg. A szüleitől távol töltött
nyarak, édesapja elvesztése mind egy-egy kötődési traumát okozott
számára. Ezek következtében meggyőződésévé vált, hogy akit szeret, az
előbb-utóbb el fogja hagyni.
– Mindannyian félünk a hozzánk közel állók elvesztésétől – mondom
neki egy alkalommal. – A szeretet magában hordja ezt az érzést. Az ön
esetében azonban a veszteség nem pusztán lehetőségként jelenik meg,
hanem teljes bizonyossággal tudja, hogy be fog következni. Mindaz, ami
Andrással történt, hiába volt nagyon fájdalmas, paradox módon mégis
kényelmesen ismerősnek tűnt. Azt lehetett mondani, hogy „tudtam én, hogy
ez fog történni, így legalább beigazolódott, milyen jól látom a világot”.
– Azért ez elég borzasztóan hangzik! Vagy távol tartom magam a
kötődéstől, vagy ha belemegyek, akkor biztosan szenvedni fogok, mert
olyan embert választok, akit valami miatt úgyis elveszítek?
– Azért ennél több rugalmasság van a rendszerben. A sémák, bár
nagyon konzervatívak és szeretnek ellenállni a változásnak, azért mégis
átalakíthatók. Ezen dolgozik minden egyes nap. Felismeri, amikor
felbukkannak, és igyekszik leállítani az automatikus reakcióit.
A kettőnk között kialakult kapcsolat alapvetően új érzelmi élmény
Kriszta számára. Eleinte gyakran megfogalmazta, mennyire számít rám,
milyen reménytelenül elveszett lenne a segítségem nélkül. Rendszeresen
úgy éreztem, aggódik, hogy egyszer csak nem leszek elérhető. Egyik
alkalommal ezt a témát járjuk körül.
 – Mostanában sokat beszélgettünk az életünk veszteségeiről. Ön
többször is megélte, hogy valaki, akihez közel állt, akit szeretett, egyszer
csak eltűnt, ön pedig magára maradt.
– Igen, számomra ez nagyon sokáig evidencia volt.
– Néha úgy érzem, a kettőnk kapcsolatát sem érzi kellően stabilnak.
Megfigyeltem, hogy minden alkalommal, amikor elköszönünk, szinte félve
kérdez rá, hogy a jövő héten a szokott időben tudunk-e találkozni.
– Néha tényleg eszembe jut, mi lesz, ha egyszer csak azt mondja,
végeztünk, már nem kell többet jönnöm.
– Attól fél, hogy a közös munkánk ilyen váratlanul, ilyen
hirtelenséggel ér véget?
– Igen, többször elképzeltem már.
– Mit érzett olyankor?
– Feszültséget, szomorúságot. Egyszer el is sírtam magam, mint egy
kis hülyegyerek.
– A kis hülyegyerek, aki tehetetlen, akit csak úgy magára hagynak,
védtelenül, kiszolgáltatottan…
– Tudom, hogy elég bután hangzik.
– Szerintem nem hangzik bután. Ez az ön félelme. Semmiképpen sem
butaság, sőt nagyon is valóságos érzés, amiről jó, hogy beszélünk.
Emlékszik a szerződésünkre?
– Persze.
– Abban megállapodtunk a terápia lezárásának menetéről is. Nem
váratlanul, nem hirtelen szakadnak meg a találkozásaink, és nem is
kizárólag én határozom meg, mikor zárjuk le. Együtt hozzuk meg a döntést,
amikor felkészült rá, hogy a heti találkozások nélkül is bátran vigye az
életét.
– Igen, tudom, szokta mondogatni, hogy a terápia az élet főpróbája…
– Valóban. Amikor Yalomnál olvastam ezt a gondolatot,8 tényleg úgy
éreztem, nincs találóbb meghatározása arra, amit itt csinálunk. Tényleg az
életre gyakorolunk, arra készül fel, hogy önállóan is elboldoguljon.

Biztonságos menedékből a való életbe

Páciens és terapeuta kapcsolata mély, bensőséges kötődés. Sokak
számára életük első biztonságélménye. Az ülések során
megtapasztalják, milyen érzés, ha a másik ember elfogadással,
empátiával és teljes figyelemmel fordul feléjük. Teljesen érthető,
ha ennek lehetséges elvesztése eleinte félelemmel tölti el a
pácienst. A terápia célja azonban nem a függőség kialakítása.
Azért dolgozunk, hogy a pozitív élmények ne arra a heti 50 percre
korlátozódjanak, hanem átvihetők legyenek a mindennapokba is.
Ahogy a jó szülő sem láncol le, hanem igyekszik szárnyakat adni
a gyermekének, úgy a terapeuta is abban érdekelt, hogy páciense
a való életben találja meg azokat a kötődéseket, amelyekben
biztonságban érezheti magát. A terápia az elején az életből
kiszakított, védett és biztonságos menedék, a célunk pedig nem
más, mint ennek a biztonságnak a kiterjesztése minél távolabbi
területekre is.
 Kiszolgáltatva

A terápia második évében járunk. Kriszta egy nap feldúltan érkezik. A

gyerekek a hétvégét az apjuknál töltötték. Vasárnap zaklatottan kapta vissza
őket, Pannának láza volt, sírdogálva kuporodott a kanapéra, Bubu meg
őrjöngve rohangált a lakásban, dobálta a játékait, és még a macska farkát is
meghúzgálta, amit korábban soha nem tett. Tudta, hogy valaminek történnie
kellett a két nap alatt.
Végül Panka kérte, hogy bújjanak össze, és a fülébe suttogta, hogy apa
egy nénivel lakik együtt. Őt puszilgatta, ölelgette végig, velük nem is
foglalkozott. Panka hüppögve mondta el, mennyire fél, hogy apa már nem
szereti őket, mert azt a szép nénit szereti, most már vele lesz gyereke, őket
többet nem is viszi el magával. Kriszta, miközben belül tombolt, próbálta
vigasztalni, nyugtatgatni a lányát. Elemi erővel tört rá a kiszolgáltatottság
érzése, az, hogy szemernyi lehetősége sincs kontrollt gyakorolni az
események felett, nem tudja megvédeni a gyerekeit a fájdalmas
élményektől és a csalódásoktól, kénytelen tehetetlenül nézni, ami történik.
– Kriszta, az aktuális helyzet adott. Úgy tűnik, Andrással továbbra sem
sikerül együttműködniük. Ő újra és újra olyan helyzetek elé állítja,
amelyektől ön rendkívül rosszul érzi magát. Az adott szituációban
megjelenő érzései azonban segíthetnek abban, hogy jobban megértse a saját
belső világát, és idővel kezelni tudja az érzéseit. Azok a helyzetek, amelyek
itt és most rendkívüli erővel hatnak ránk, gyakran a korábbi élményeinkre
emlékeztetnek. Lehet, hogy tudatosan nem vagyunk képesek az emléket
felidézni, ám a testi reakcióink hevessége elárulja, hogy a múltban már volt
hasonló élményünk. Az előbb két fontos érzést említett: tehetetlenség és
kiszolgáltatottság. Szeretném, ha ma ezekkel dolgoznánk. Mondja el, mikor
érzi, érezte így magát!
Először a válási folyamat során megélt élmények kerülnek felszínre.
Kriszta úgy érzi, átadta az élete fölötti irányítást a nagy és átláthatatlan
bírósági gépezetnek.
– Olyan az egész, mint egy mamut, eltörpülök előtte – mondja.
 Fogalma sincs, hány tárgyalásra lesz még szükség, mire kimondják a
válást. Egyáltalán nem lát bele az ügymenetbe, nem tudja, milyen lépések
vannak hátra. Az ügyvédje is csak esélylatolgatásig jut, semmi konkrétumot
nem tud mondani. Az események az eredeti elképzeléseihez viszonyítva
sokkal lassabban haladnak. Az idegőrlő várakozásban érthető módon nő a
frusztrációja. Egyre többször tör rá a tehetetlenség és a kiszolgáltatottság
érzése.
– Érzett már ehhez hasonlót korábban is? Gondolja csak végig, hogy
ismerősek-e valahonnan ezek az érzések.
– Talán hétéves lehettem, amikor néhány napot az
unokatestvéreméknél töltöttem. Mi vidéken laktunk, ők Budapesten. Ők
rendszeresen jöttek hozzánk, mert ahogy anyám mondta, mi jól tartottuk
őket. Tőlünk mindig felpakolva mentek haza: vittek tojást, szalonnát,
frissen kopasztott csirkét. Mi alig látogattuk meg őket. Nem tudom, hogy
nem hívtak, vagy a szüleim nem akartak menni. Engem persze mindig
elvarázsoltak, amikor jöttek, mert annyira mások voltak. Sokat jártak
külföldre, mindig olyan jó illatuk volt, a ruhájuk is divatos, amit mi csak a
filmekben láttunk. Egy fiuk és egy lányuk volt, néhány évvel lehettek nálam
idősebbek. Komolyan csodáltam őket, nekik meg tetszett a kis hülye, ahogy
tátott szájjal bámulja őket. Már pontosan nem emlékszem, hogy jött az
ötlet, hogy egy látogatásuk után menjek fel velük Pestre néhány napra.
Emlékszem, hogy egyszerre akartam is, meg féltem is tőle, de végül nem
mertem nemet mondani, nehogy megbántsam őket. Tudja, nekem a nemet
mondás az életem nagy feladata, már akkor sem jeleskedtem benne.
Szóval, beültem az autóba és elmentem velük. Nem akarok túlozni, de
az a pár nap igazi horror volt. Az unokatestvéreim mást sem csináltak, mint
rajtam szórakoztak. Folyamatosan szekáltak. Pókot tettek a hajamba,
amikor hátat fordítottam nekik, utána visítva menekültek előlem. Éjszaka,
amikor a szülők valami buliban voltak, felébresztettek, hogy betörők
vannak a házban, és lehet, hogy meg fognak ölni. Eldugták a ruháimat, rám
nyitottak a vécében, ehetetlenre sózták az ebédemet. Most, ahogy ezt
felidézem, azon gondolkodom, a szülők vajon merre lehettek, hogy
történhetett meg mindez anélkül, hogy bárki észrevette volna, mi folyik.
Nem tudom, hány napig lehettem ott, talán kettő, talán öt, de az biztos,
hogy sírva rohantam a szüleim karjába, amikor végre értem jöttek.
Ahogy mélyet sóhajt, én is kifújok egy nagy levegőt. Nyomasztó az
emléket még hallgatni is, de még nyomasztóbb lehetett átélni. A munkám
során számtalanszor hallottam már a kiszolgáltatottságról szóló gyerekkori
történeteket. Voltak köztük igazán kegyetlenek és látszólag talán
könnyebben átélhetők, amelyek mégis kísértetként járnak vissza a múltból.
Néha arra gondolok, milyen nehéz gyereknek lenni. Azt szoktuk mondani, a
gyerekek jelentik a jövőt, ezért védeni kell őket és vigyázni rájuk, ám
közben talán észre sem vesszük, ha éppen a szemünk előtt gyűjtik be életre
szóló sebeiket, nehezen feldolgozható rossz emlékeiket.
Kriszta pillanatnyi élethelyzete, a végeláthatatlannak és
kontrollálhatatlannak tűnő bírósági eljárás, András gyerekeikkel szemben
mutatott empátiahiánya nemcsak önmagukban jelentenek megpróbáltatást,
de velük együtt felszínre kerülnek az érzelmileg nagyon hasonló korai
élmények terhei is. Olyan ez, mint a gyerekek „kicsi a rakás” játéka, amikor
egyik gyerek a másik hátára fekszik: a régi és a jelenlegi élmények a
kiszolgáltatottságról egyre magasabb fájdalomkupacokat képeznek Kriszta
lelkében.
A feladatom tehát ennek a kupacnak a szétbontása. De hogyan lehet
ehhez hozzákezdeni? Mit lehet tenni a múlt kínzó emlékeivel?
Létezik egy nagyon hatékony pszichoterápiás technika, amely
alkalmas a múltbeli emlékek érzelmi töltetének átírására. Az NLP
(Neurolingvisztikus Programozás) Change history (történetátírás)
elnevezésű módszere segítségével, módosult tudatállapotban, a jelen egy
nyomasztó élményéből kiindulva a múlt olyan eseményéig lépünk vissza,
amely érzelmi minőségét tekintve hasonló.
– Helyezkedjen el kényelmesen a fotelban, tudva, hogy ez a testhelyzet
bármikor megváltoztatható. Kezdje el tudatosítani a testhatárait, érezheti,
ahogy a feje megtámaszkodik a fotel fejtámláján, ahogy a karjai az ölében
pihennek, érzékelheti a padló stabilitását a lába alatt. Figyelje csak meg,
ahogy egészen finoman megmozdítja a lábujjait és talpának izmait,
mennyivel hangsúlyosabbá válik az érzés. Egyre jobban beleengedheti
magát a fotelba, és felfedezheti, ahogy a háta szinte kiszélesedik a
háttámlán. Közben itt vannak a szoba neszei, zajai, talán az utcáról
beszűrődő zajok is, amelyek fokozatosan elveszítik jelentőségüket, ahogy a
figyelme elindul befelé, a belső világa felé. Ez az ön ideje, amiben képes
eltávolodni az „itt és most”-tól, és átadni magát a belső munkának.
– Most kérem, idézze fel a kiszolgáltatottság testi érzését, amit
legutóbb, amikor a lányok Andrástól visszajöttek, átélt.
– Megvan.
 – Nagyszerű. Hol van ez az érzés a testében?
– A mellkasomban.
– Mekkora ez az érzés?
– Hm, mint egy teniszlabda.
– Egyenletesen jelen van vagy változik?
– Egyenletes.
– Kemény vagy inkább puha?
– Kemény… nagyon kemény.
– Hideg vagy meleg?
– Hideg, hideg.
– Milyen a színe?
– Fekete.
– Milyen a tapintása?
– Sima.
– Jól van. Most figyeljen csak erre az érzésre, majd induljon el vissza
az időben, honnan ismerős ez az érzés? Mikor érzett még hasonlót?
– Egészen kicsinek látom magam.
– Egészen kicsinek látja magát. Mekkora lehet?
– Talán másfél éves.
– Talán másfél éves. Mit csinál itt?
– Fekszem egy nagy ágyon.
– Milyen érzések vannak itt, a nagy ágyon?
– Rettegés, hogy nem tudom, mi fog történni.
– Hol van ez az ágy? Nézzen körül!
– Egy kórházi szoba. Minden fehér, és ez a furcsa szag.
– Minden fehér, furcsa szag…
– Próbálok szabadulni, de le vagyok kötve. A karomba csöpög az
infúzió.
– Milyen testi érzés van önben?
– Félelem, hogy tehetetlen vagyok. Minden olyan nagy, én meg kicsi
vagyok. (Közben elered a könnye.)
– Engedje, hogy a könnyei szabadon végigcsorogjanak az arcán! Hol
van a félelem és a tehetetlenség érzése a testében?
– Ugyanott. A mellkasomban érzem.
– Jól van. Most távolodjon el ettől a képtől, hagyja ott a kórházi
szobát, és idézzen fel egy olyan emléket, amikor biztonságban és védve
érezte magát. Ebben a helyzetben minden probléma eltűnt, pozitív érzések
járták át.
– A nagymamámnál vagyok. Talán óvodás lehetek. Fekszem a kertben
a hintaágyon. Nyár van, késő délután. Meleg van, álmos vagyok. Nagyi
simogatja a lábamat, közben dúdol, és picit ringatja a hintaágyat. Az eget
nézem, a fehér bárányfelhőket.
– Milyen érzés ez a simogatás?
– Nagyon jó. Megnyugtató.
– Milyen a nagymama keze?
– Gyengéd, de közben erő is van benne.
– Milyen a hangja, ahogy dúdol?
– Andalító, álmos leszek.
– Milyen belső érzések vannak önben?
– Ellazultság… Teljesen nyugodt vagyok.
– Jól van. Most ezzel az ellazult, nyugodt érzéssel menjen vissza a
kórházi szobába. Egyszerre legyen ott másfél éves kislányként, de legyen
ott felnőttként is, és segítsen a kicsi önmagának. Annak, aki ott fekszik egy
kórházi szobában, egyedül egy nagy ágyon, rettegve, tehetetlenül. Ki van
kötözve, a karjába folyik az infúzió, nem érti, mi történik. Fél, hiszen
minden olyan nagy, ő meg kicsi és gyenge. Ott az a furcsa szag is. Segítsen
neki, adja meg, amire szüksége van most annak a kislánynak! Vigye oda
minden élettapasztalatát, felnőtt bölcsességét, tudását, hiszen annyi
mindenen keresztülment.
– A karomba veszem. Ringatom. Megnyugtatom, hogy ne féljen.
Elmagyarázom neki, mi történik vele, hogy nem bántják, hanem
meggyógyítják, és minden rendben lesz.
– Használja az érzést, amit a nagymamával a hintaágyon megélt. Adja
át azt a testi érzést a kicsi önmagának. Segítsen neki abban, hogy
megszűnjön a mellkasában a rossz érzés, elmúljon a tehetetlenség és
kiszolgáltatottság.
– Befészkeli magát az ölelésembe. Szorosan odabújik.
– Legyenek egy kicsit így együtt… Most pedig azonosuljon, élje át,
milyen ez az érzés másfél évesen, bújjon bele önmagába.
– Ez most nagyon jó! Biztonságos, nyugodt, ellazult.
– Most legyen egyszerre a felnőtt Kriszta, és a kislány. És élje át, hogy
biztonságot ad, és biztonságot kap. Érezze a karjaiban, hogy biztonságot tud
adni, és közben kicsiként élje meg ezt a biztonságot… Most az érzések
összeolvadnak, és elkísérik mindenhová. Ott lesznek önnel mindenhol,
bármikor felidézheti őket, amikor szüksége van rá… Bárhol, és bármikor.
Hiszen a biztonság élménye önben van. Létrehozta, átélte… És most
megtartva ezeket az érzéseket, induljon el vissza a jelenbe.
Ahogy kinyitja a szemét, hosszan mered maga elé, de közben szinte
látom, hogy zakatolnak a gondolatai. Nem emlékezett a kórházi élményre, a
módosult tudatállapotban látott képek nagyon megrázták. Az ülés után
azonnal rákérdez az anyukájánál, aki elmondja, hogy ebben az életkorban
tényleg volt egy fertőző agyhártyagyulladása, amely miatt hetekig
kórházban ápolták. A szülőket is csak időnként engedték be hozzá, így
tényleg magára hagyottan volt a hatalmas kórteremben. Az imagináció
során látottak megerősítik az elhagyatási érzések gyerekkori gyökerét.
 Bizonyosság

Borús novemberi nap. Már elmúlt az ősz színkavalkádja, de még távol a

karácsony, hogy megtöltse a napokat izgatott várakozással. Ez az időszak
nem tartozik a kedvenceim közé, nem szeretem a nyirkosságát, a sötétségét,
a szürkeségét. Ilyenkor időnként én is azt mondanám, amit anno a
dackorszakát élő hároméves lányom közölt durcás arccal: „Nincs jó
kedvem.” Ezen a napon nekem sincs.
Ahogy ajtót nyitok, azonnal érzem, hogy Krisztával egymásra rímel a
hangulatunk. Ismerem már annyira, hogy apró jelekből is észrevegyem, ha
rosszabb passzban van.
Most fásultnak, kiábrándultnak látom. Mi történhetett?
Táskájából dossziét húz elő, és leteszi az asztalra.
– Megjött az igazságügyi pszichológiai vélemény.
Mivel a gyermekelhelyezésben nem tudtak megállapodni, a bíróság
igazságügyi szakpszichológus bevonását kérte a nevelési alkalmasság
megállapítására. Sokat beszéltünk erről, Krisztát kifejezetten
nyugtalanította a vizsgálat. Félt magától az eljárástól, és sokat szorongott a
várható eredménytől is. Kérdőn nézek rá.
– Pont azt állapították meg, amit eddig is tudtam.
– Úgy tűnik, ettől nem könnyebbült meg. Mit érez most?
– Egyrészt jó, hogy egy szakértő is kimondta, hogy nem én ültem rossz
moziban, András tényleg nárcisztikus. Másrészt meg az jutott eszembe,
hogy több mint tíz évem ment rá erre a történetre.
– Hát, ha az életet lehetne visszafelé is élni, biztosan máshogy döntött
volna, nem igaz? – ironizálok kicsit, hogy felrázzam.
– Persze, de most, hogy kimondódott, valahogy máshogy tekintek a
történtekre. Mintha most vált volna valóságossá, pedig benne éltem, vagy
ha egészen pontosan akarok fogalmazni, akkor benne is fogok élni.
– Néha a bizonyosságot nehezebb megemészteni, mint a
bizonytalanságot. Amíg nincs egyértelműen kimondva valami, addig még
reménykedhetünk, hogy más az igazság. A bizonyosság, hiába számítottunk
rá, mégis új helyzetet jelent, amit be kell illesztenünk az életünk
történetébe. Ilyenkor úgy vagyunk, mint a kisbabák azokkal a formabedobó
játékokkal. Először csak fogják a kezükben a kockát, és próbálják a
különböző alakú résekbe illeszteni. Sokáig nem sikerül, mégis kitartóan
próbálkoznak. Aztán egyszer csak rájönnek, hol a megfelelő alakú rés. Mi
is így keressük néhány történetünk helyét, míg végül csak megtaláljuk.
– Az jár a fejemben, hogyan tovább. Ha akkor nem vettem tudomást a
jelekről, akkor lehet, hogy a jövőben is belesétálok egy ilyen kapcsolatba.
Nem szeretnék még tíz ilyen évet.
– Ne becsülje le azt a munkát, amit az önismeretébe tett. A mai Kriszta
már nem az a Kriszta, aki egykor belesétált abba a kapcsolatba.
Természetes, hogy aggódik, hiszen megégette magát, de ettől nem
kevesebb, hanem több lett. A tapasztalatai pedig nem lógnak
feldolgozatlanul a levegőben, hanem megdolgozott tudássá váltak, így már
egészen máshogy van jelen az életében és a kapcsolataiban is.
– Ez tényleg így van. Olyan érdekes, ahogy az elmúlt időszakban a
baráti köröm nagy része is lecserélődött. Azok, akik megszokták az
önalávető, mindig készséges Krisztát, nem igazán tudnak mit kezdeni az új
énemmel. Már a barátságban sem szeretném eltűrni, hogy kritizáljanak,
kioktassanak meg számonkérjenek, de azt sem, hogy mindig a másik
mondja meg, mi legyen, hova menjünk, miről beszélgessünk. Egyenrangú
fél szeretnék lenni a barátságaimban is.
 Levél az apának

Ahogy a terápia haladt előre, sorra előkerültek Kriszta életének fontos

szereplői. Beszélgettünk a hozzájuk fűződő viszonyáról, arról, hogy régen
hogyan látta őket, és most milyen érzései vannak velük kapcsolatban.
Sokszor bizonytalanná vált, ahogy egyre mélyebbre ástunk, mert attól
tartott, ha negatív érzéseket fogalmaz meg, akkor igazságtalanul bántja a
szeretteit, vagy előttem tünteti fel őket rossz színben. Többször is
megnyugtattam, hogy látni valakinek a kevésbé pozitív oldalát is, és
elismerni, hogy nem volt teljesen felhőtlen a viszonyunk, nem árulás. Egy
kapcsolat akkor kerül bennünk a helyére, akkor dolgoztuk meg, ha nem
félünk szembenézni, ha egyre élet- és valóságközelibben tudunk ránézni
egy viszonyra. Amíg szélsőségesen idealizáljuk vagy ellenkezőleg, teljesen
leértékeljük, addig még nem mondhatjuk el magunkról, hogy éretten tudunk
viszonyulni a másik emberhez. Amikor Kriszta édesapjáról volt szó,
évtizedek óta elrejtett, elfojtott érzések kezdtek a felszínre szivárogni.
– Haragszom az apámra – mondja, ahogy lehuppan a kanapéra. – És
haragszom Andrásra, hogy pont olyan, mint az apám. Elegem van a
férfiakból.
– Elege van? Körbe tudjuk ezt járni?
– Dühös vagyok, mert nem figyelnek a gyerekeikre, apám nem figyelt
rám, András nem figyel a lányainkra.
– Ön meg egyszerre érzi a kislány Kriszta dühét és az anya Kriszta
csalódottságát.
– Igen, ahogy a lányaimra nézek, amikor hiába várják az apjukat,
akkor úgy érzem, megszakad a szívem, egyszerre tudnék sírni meg kiabálni.
– Egyik része sír, a másik kiabál. Nézzük meg ezt a két részt, hogy is
érzik magukat. A sírós énrész…
– Szomorú.
– Milyennek látja, ha elképzeli? Hol van?
– Csak ül az ágyán. Összekucorodva, egyedül és sírdogál.
– És a kiabálós rész?
– Ő még elhiszi, hogy tud változtatni, még harcol.
 – Ő milyen, hol van?
– Áll apa előtt, indulatosan mondja, mondja, kiabálja, hogy törődjön
vele.
– Tehát van az aktív és a passzív rész. Az aktívban ott az indulat,
hogy…
– Nem is tudom. Hogy megvédje a sírós részt a szomorúságtól.
– Kiabál, hogy meghallják a szomorúságot, ami csendes. Figyelje csak
meg, milyen érdekes, hogy a szomorú egyedül van a szobában, nem látszik.
A dühös, a kiabálós meg belép a kapcsolatba, ő megy oda az apához. És
Andrással is ő kerül kapcsolatba. Hogy is vagyunk ezzel a dühvel? Nézzük
csak meg! Ön mit tesz, ha valaki dühös önre?
– Az fenyegetés. Én is felemelem a hangomat, vagy lelépek.
– Egyik helyzetben sem kerül közelebb a megoldáshoz, a megértéshez.
– Ez igaz…
– Akkor keresni kellene egy olyan közvetítőt, aki képviselni tudná a
szomorú részt.
– Elmondani az érzéseket, de higgadtan, hogy meghallják a lényeget.
– Mi a lényeg, Kriszta? Mit szeretne elmondani?
– Hogy vágyom a kapcsolatra, hogy hiányzik… Hiányzik az apám
szeretete, és hiányzik András együttműködése. Már nem akarom vissza a
házasságunkat, de szeretném, ha a lányok apukájaként számíthatnék rá.
– Ez egy érvényes igény! Vágyhat arra, hogy szülőként képesek
legyenek együttműködni, miközben párkapcsolatban már nem gondolkodik.
Kriszta nehezen fogadta el, és tette belsővé, hogy lehetnek igényei.
Értelmi szinten jogosnak tartotta, érzelmileg azonban nem tudott azonosulni
a verbálisan megfogalmazott szükségleteivel. Egyszerűen nem hitte el,
hogy tényleg elvárhatja a másik embertől, hogy törődjön vele, vegye
figyelembe, amit szeretne, és Andrással akkor is legyen egy rugalmas
kooperáció, ha házastársként végleg szakítottak egymással.
Úgy érezte, ha annak idején tesznek valamit, talán ma is élne az
apukája. Ez a gondolat hónapokig foglalkoztatta. Szinte minden
hozzáférhető szakirodalmat elolvasott az alkoholfüggők terápiájáról.9 A
bűntudat mellett megjelent a düh érzése. Haragudott elveszett
gyerekkoráért, apja gyengeségéért, vádolta és közben mentegette. A
feldolgozatlan gyász befagyott érzése fokozatosan kezdett olvadni. Ekkor
döntöttem úgy, elérkezett az idő, hogy írásban is megfogalmazza a
gondolatait.
 A házi feladatként adott, szülőknek írt levél kitűnő módszer, amely
segít összegezni mindazt, amit a páciens megértett a szüleihez fűződő
viszonyából, hangot adni sérelmeinek, és megfogalmazni mindazt, amit a
szülőktől várt volna. Az írás struktúrát kényszerít a gondolatokra, amelyek
gyakran körbe-körbe forognak, és segít kifejezni az addig gátolt
tudattartalmakat. James W. Pennebaker, a gyógyító írás nemzetközi hírű
szakértője úgy véli, az írás nemcsak szubjektíve jó, hanem pozitív élettani
hatása is kimutatható.10 Azok a vizsgálatba bevont személyek, akik
alkalmazták a módszert, hosszú távon egészségesebbé váltak,
immunmutatóik javultak, hangulatuk pedig tartósan kiegyensúlyozottabb
lett.
Kíváncsian vártam Kriszta levelét, és drukkoltam neki, hogy szembe
merjen nézni a feladattal.
A következő ülést a levél felolvasásával indítjuk. Kriszta nagyot
sóhajtva kezd bele az olvasásba. Néhány mondat után megáll, ajkait
összeszorítja, koncentrál, hogy ne sírja el magát. Amikor folytatja, a hangja
már nyugodtabb.

Drága Apa!
Napok óta bámulom az üres papírt. Kézzel akarok neked írni, úgy
természetesebbnek érzem. Azt hittem, majd kitisztul a kép, és el tudom
mondani, mit is érzek, de minden csak kavarog. A pszichológusom biztat,
hogy jobb lesz, ha megfogalmazom, amit az elmúlt években magam elől is
rejtegettem. Furcsa ez, mert most kellene elmondanom, amit soha nem
tudtam.
Amikor kislány voltam, te voltál az Isten. Semmi másra nem vágytam,
mint hogy felkapj, amikor hazaérsz, és megpörgess a levegőben. Szerettem
volna, hogy fontos legyek neked és ezt el is mondd. Néha, amikor egy-egy
filmben olyan apát látok, amilyennek téged szerettelek volna, elbőgöm
magam. Basszus, Apa! Hogy a fenében nem érezted, mennyire nagy
szükségem lett volna rád?! Tudod, mit tanultam tőled? A mellőzöttség
érzését. Hogy bármit teszek, bármennyire igyekszem, csak morzsákat kapok
a jóból, a figyelemből és a szeretetből. Elhittem, hogy bele kell feszülnöm,
hogy kelljek, hogy mindig igyekeznem kell a szeretetért cserébe. Mert már
kislányként állandóan igyekeznem kellett, hogy kapjak egy-két pillanatot
belőled. Hálás voltam, ha beengedtél magadhoz a kórházba, és csak
felnőttként jöttem rá, mennyire nem volt vicces a műtős játék. Hogy azt
üzented vele, nem vagyok elég jó, hogy van bennem valami, amit el kell
távolítani. Lehet, hogy nem így akartad, nem ez volt a célod. Egészen biztos
vagyok benne, hogy fogalmad sem volt, milyen mély nyomot hagyott
bennem egy-egy odavetett megjegyzésed. Amikor a társaság előtt újra és
újra viccet csináltál az orromból, ami szerinted olyan turcsi, hogy beleesik
az eső. Fogalmad sem volt, mit éreztem akkor, mert neked csak az számított,
hogy a többiek jót röhögtek. Én meg évekig próbáltam az arcomon aludni,
hogy lenyomjam azt a turcsiságot. Naná, hogy nem sikerült. Soha nem
láttam magam szépnek, állandóan a hibáimat figyeltem. Szégyelltem
magam minden férfi előtt, és hálás voltam, ha valakinek még így, leértékelt
áruként is kellek. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy hosszú évekre méltatlan
helyzetekbe ragadtam bele. Mert nem szólt a vészcsengőm. Nem ordította,
hogy állj fel, és menekülj, mert azt hittem, örülnöm kell, hogy kellek. Neked
kellett volna segítened az önbecsülésem megszületését, el kellett volna
mondanod, hogy értékes vagyok. Hogy nem kell elviselnem a bántást.
És iszonyatosan haragszom rád, amiért az ital fontosabb volt, mint én,
anyu és Laura. Utáltam, amikor bűzlöttél a piától. Utáltam, hogy mindig
figyelnem kell, milyen állapotban vagy. Felelőtlen voltál. Vigyázni kellett
volna az életedre, és ránk. Nem halhattál volna meg! Nem vádaskodni
akarok, ne érts félre. Egyszerűen csak ki kell mondanom, hogy rohadt sok
kárt okoztál… Rohadt sokat! Eddig ezt nem mertem kimondani, hiszen
annyiszor hallottam, hogy halottról jót vagy semmit, hogy szinte
szégyelltem. És mégis szeretlek. Minden harag mellett mégis fáj a hiányod.
Olyan kevés időt kaptunk együtt. Vágytam volna, és most is vágynék egy
bölcs apára, aki segít a tanácsaival, akihez mindig vissza lehet menni
szeretetért, támogatásért és megértésért.
Apa! Hiszek benne, hogy egyszer találkozunk, de akkor már nem
haraggal akarok melletted ülni. Meg akarok szabadulni a múlt árnyaitól, ki
akarom húzni magam, hinni és bízni önmagamban.

Ölellek, vigyázz magadra ott fent, én is vigyázok magamra itt.

Ahogy nézem és hallgatom Krisztát, érzem a mellkasomban kialakuló

nyomást, és tudom, hogy ez egy kiemelkedően katartikus pontja a közös
munkánknak. Amikor elhallgat, akkurátusan összehajtogatja a levelet, majd
visszateszi a borítékba, amire apró matricák vannak ragasztva. Észreveszi a
pillantásomat, és elmosolyodik:
– A lányok ragasztották a nagypapi levelére. Elmondtam nekik, hogy
ebben a levélben leírtam mindent, amit nem tudtam elmondani az
apukámnak, mert ő már egy másik dimenzióban van. Utána egész este erről
beszélgettünk. Bubu azt mondta, ő ezért kezdte megtanulni a betűket, mert
neki is annyi mondandója lenne. Annyira cuki volt. Panna sokáig csak
hallgatott, aztán egészen halkan odasúgta, hogy ő is ír majd az apukájának.
Na, akkor mondjuk megszakadt a szívem, és arra gondoltam, de jó lenne
egy olyan világ, ahol nincs szükség tisztázó levelekre a gyerekek és a
szüleik között.
Ez alkalommal, amikor kikísérem, egy hosszú pillanatig csak állunk az
ajtóban, aztán közelebb lép, és hosszan átölel.
– Köszönöm – suttogja. Én pedig hálás vagyok, hogy részese lehettem
ennek a csodálatosan mély élménynek.
 Nyitás

Március eleje van. Megváltoztak a fények, a levegőben érződik a tavasz

illata. Szeretem ezeket a heteket, amikor már biztosan lehet tudni, hogy
vége a tél hideg szürkeségének. Jókedvűen futok fel a lépcsőn. Bár még tíz
perc van kezdés előtt, Kriszta már ott vár az ajtóban. Eddig ismeretlen
csillogást fedezek fel a szemében.
– Elnézést, hogy korábban jöttem, de itt reggeliztem a közelben egy
kávézóban, ezért hamarabb ideértem – mondja, és látom rajta, hogy nem
csak szabadkozni akar.
– Értem, jöjjön! – tessékelem be. – Meséljen nekem erről a reggeliről,
meg erről a csillogásról a szemében! – Az elmúlt két évben nagyon közel
kerültünk egymáshoz. Így van ez, ha hosszú időn keresztül hétről hétre
kísérjük egy másik ember életét. A kezdetben még több formalitást
tartalmazó kapcsolatunk sokkal fesztelenebb, közvetlenebb lett. Bár a
szerepek továbbra is egyértelműek, én változatlanul a terapeutája vagyok,
ám attól, hogy megszoktuk és megismertük egymást, és több nehéz
időszakot átéltünk együtt, a kommunikációnk is változott, bensőségesebb
lett.
– Jól gondolja, egy férfival reggeliztem – mondja huncut mosollyal.
– És, hogy ízlett az a reggeli? – kérdezem én is hasonlóképpen.
– Nagyon furcsa volt! Annyira elszoktam attól, hogy nőként legyek
jelen egy helyzetben, hogy az elején eléggé feszengtem. Ennek ellenére jól
éreztem magam, bár azért nagyon figyeltem. Mióta ide járok, máshogy
nézem az embereket. Azt hiszem, keresem a jeleket, amelyek
figyelmeztethetnek, nehogy megint belesétáljak egy nárcisztikus
csapdájába. Ha valaki nagyon lehengerlő és elbűvölő, és már az első
alkalommal le akar venni a lábamról, attól menekülök. Ezt remélem, egy
életre megtanultam.
Kriszta óvatosan, tapogatózva kezd nyitni egy új kapcsolat lehetősége
felé. Lassan másfél éve él külön. A bírósági eljárás még tart, de a figyelmét
már nem kizárólag a válás körüli jogi teendők kötik le. Míg az első néhány
alkalommal megviselték a tárgyalások, előtte napokig alig tudott aludni, ma
már sokkal kevésbé érzi megterhelőnek a folyamatot. Ha ki is billen az
egyensúlyából, ezek az állapotok már nem tartanak olyan sokáig, és
korántsem olyan mélységűek, mint az elején. Ezzel párhuzamosan jelent
meg az igény, hogy legyen mellette egy társ, akivel megoszthatja az életét,
és akivel felépítheti azt a kölcsönös tiszteleten, szerelmen és elfogadáson
alapuló kapcsolatot, amelyre mindig vágyott.
Az elmúlt hónapokban megtanult máshogy figyelni az érzéseire.
Észreveszi, amikor aktiválódnak a sémái, amikor elkapja a rettegés, hogy
elveszíti a másik szeretetét, vagy kiderül róla, hogy nem elég jó. Amikor
ezek a nyomasztó érzések megjelennek, nemcsak felismeri őket, de képes
külső segítség nélkül is megnyugtatni magát. A benne élő sérülékeny
gyermek, bár előtérbe kerül, már nem uralkodik rajta.
Nem tudom, és nem is akarom titkolni előle, mennyire örülök, hogy a
fájdalmas témák és érzések helyett valami reménytelien bizsergető történet
kezd kibontakozni. Kriszta az elmúlt hónapokban meggyászolta házassága
elvesztését, megismerte eddig tudattalan mozgatórugóit, és talpra állt.
Tudom, hogy készen áll, és már nem kapaszkodót vagy fájdalomcsillapítót
keres egy másik emberben. Magamban drukkolok neki, miközben figyelek
rá, nehogy úgy érezze, elvárom tőle, hogy találjon valakit.
 Búcsúzás

Krisztával közel három évig dolgoztunk együtt. Míg kezdetben heti

rendszerességgel találkoztunk, az utolsó fél évben ritkítottuk az üléseket,
már csak minden második héten beszélgettünk. Elindult a leválás időszaka,
amire mindkettőnknek fel kellett készülnie. Nem titkolom, annak ellenére
nekem is megterhelő ez a szakasz, hogy pontosan tudom: akkor volt
hatékony a munkánk, ha egy idő után már bátran elengedhetem a páciens
kezét. Az ember kötődő lény. A pszichológus is az. Megismeri, megszokja
és megszereti a pácienseit, akiket nem tud csak úgy elengedni, arra neki is
fel kell készülnie. A ritkuló találkozások segítenek alkalmazkodni az új
helyzethez. A páciens rájön, hogy a heti találkozások mankója nélkül is
képes vinni az életét, tud önállóan dönteni, és már sokkal kevésbé van
szüksége külső támogatásra, hogy tudja, merre szeretne haladni. És a
pszichológus is rájön, hogy lassan nincs már rá szükség. Keserédes érzés,
hiszen valami véget ér, miközben tudom, hogy a páciensnek valami új
kezdődik.
Néha persze pont a lezárás időszakában lehetnek visszaesések, amikor
páciens és terapeuta is azt hiheti, hogy még nem jött el az idő a befejezésre.
Erre mindig fokozottan kell figyelni. Az elválás mindkét félben aktiválhatja
a korai veszteségélményekből és bizonytalanságokból táplálkozó
félelmeket, amelyek aztán hatalmas erővel képesek a terápia befejezése
ellen hatni. Krisztával is megéltük ezt. Alig négy ülés volt még hátra,
amikor ziláltan és szokásától eltérően késve érkezett.
– Nem vagyok jól! Úgy érzem, megint összecsaptak a hullámok a
fejem felett.
– Mi történt?
– Anyuval volt egy veszekedésünk. Teljesen kiborít! Megbeszéltük,
hogy a jövő héten lesz egy fontos konferencia, amire el kell mennem, erre
most közli, hogy nem tud vigyázni a lányokra, mert elfelejtette, hogy pont
akkor van a vidéki barátnője szülinapja, amire muszáj leutaznia. Annyira
nem fair!
– Úgy érzi, magára maradt?
 – Pontosan így érzem.
– Kriszta, nézzük csak meg ezt a helyzetet! Máskor is előfordult már,
hogy az anyukája nem tartotta magát a megbeszéltekhez?
– Nem. Vagy nem emlékszem. Ha arra kíváncsi, akkor ön is tudja,
hogy ez nem jellemző rá.
– Tehát ez most kivételes eset, ami bárkivel előfordulhat, ön mégis
cserbenhagyásként éli meg, amitől teljesen kiborul.
– Persze.
– Mint egy kisgyerek, akit magára hagynak, ő meg nem tud mást, mint
tehetetlenül tűrni. De azok az idők már elmúltak. Már nem kisgyerek többé.
– Most mégis úgy érzem magam. Annyi teher van rajtam, alig bírom
el. És akkor jön anyu ezzel, hogy nem segít.
– Kriszta! Mitől tűnik egyszerre ilyen nehéznek az élet?
– Nem tudom, de ha arra gondolok, hogy ide se jöhetek többet…
– Akkor megijed, hogy magára maradt, és visszacsúszik abba az
állapotba, amikor ott feküdt a kórházban kiszolgáltatottan, meg amikor
otthagyták a nagymamáéknál. Kriszta, az, hogy vége lesz a terápiájának,
nem az én kizárólagos döntésem. Együtt jártuk végig ezt az utat, és
mindketten úgy láttuk, megérett a helyzet arra, hogy önállóan folytassa az
útját. A döntést együtt hoztuk meg, nem az ön feje fölött született. Abban is
biztos lehet, hogy ha a jövőben újra szüksége lenne a beszélgetéseinkre,
bármikor visszatérhet.
– Tudom, tudom, csak valahogy elkapott ez a rossz érzés. Azért
felnőttnek lenni sem mindig könnyű.
– Hát nem, de nem is áltatta ezzel senki – mondom, és mindketten
nagyot nevetünk.
Az utolsó alkalom inkább laza beszélgetés, már nem megyünk mélyre
az érzésekben. Beszélgetünk, inkább praktikus dolgokról, milyen
sportversenyre megy Panka, Bubunak éppen ki a legjobb barátnője az
iskolában, és hogy megveszik-e végül azt az aranyos kis kutyát, amiért a
lányok már vagy fél éve rágják a fülét. Úgy néz ki, a döntés megszületett, és
hamarosan új családtaggal bővül a hármasuk. Ez mindannyiukat
izgalommal tölti el.
– Látja, Noémi, egyszer említette, hogy az állatoknak terápiás hatásuk
van, hát én most beszerzek magunknak egy terapeutát. Ha nem válik be,
jövök reklamálni.
– Azt hiszem, ebből az ügyből kifolyólag nem fogunk találkozni.
 Nevetve búcsúzunk. Most azért hosszabb a kézfogásunk, és egy
pillanatig csak nézünk biztatóan egymásra, aztán megfordul és kilép az
ajtón. Egészen biztosan tudom, hogy jó irányba halad az élete. Képes lesz
megküzdeni a felmerülő problémákkal, és olyan kapcsolatokban élni,
amelyekben szeretik, tisztelik, és építik egymást.
 Kriszta levele

Időnként előfordul, hogy a régi páciensek akár hosszabb idő elteltével is

visszajeleznek, és megírják, merre tart az életük. Ezek mindig megható
események, hiszen a kapcsolat, amely egyszer kialakult, életünk végéig ott
él az emlékezetünkben. Kriszta levele tíz hónappal az utolsó
találkozásunkat követően, egy januári napon érkezett, finom tapintású,
halványlila borítékban.

Kedves Noémi!
Lassan egy év telt el az utolsó találkozásunk óta. Mondhatnám, sok víz
lefolyt azóta a Dunán, de kit érdekel a Duna, amikor a saját lelkemben és az
életemben annyi izgalmas változás történt. Tudja, az a nő, aki egyszer régen
sírva hívta fel telefonon, ma már csak távoli emléknek tűnik. Tudom, hogy
én voltam, mégis olyan, mintha valami alig-ismerős lenne, akire csak
halványan tudok visszaemlékezni. A személyiségem olyan sokat változott,
hogy magam is rácsodálkozom. Emlékszem, amikor a kezdet kezdetén
felvázolta előttem, mit várhatok a terápiától, a szavait ugyan hallottam, de
egyáltalán nem értettem. Egyszerűen csak éreztem, hogy vagy megbízom
önben, vagy nem leszek képes változtatni az életemen.
Az évek során sok érdekes önismereti feladatot kaptam öntől, volt több
összefoglaló beszélgetésünk is, de egy mind közül kiemelkedik. Ha jól
emlékszem, azon gondolkodtunk közösen, mi segítene leginkább a
fejlődésben, abban, hogy a kapcsolataim egyre több örömet, és egyre
kevesebb frusztrációt meg csalódást jelentsenek számomra. És akkor
megfogalmaztam: minden „nem”, amit kimondok, közelebb visz ehhez a
célhoz. A nemek jelentik a határaimat, amiket nyitok, ha akarok, de be is
zárhatok, ha nekem úgy jó. Nemet mondani azonban nem könnyű, ha valaki
állandóan elfogadásra, megerősítésre, szeretetre vágyik. Ahhoz, hogy ez
menjen, képesnek kell lennem érzelmileg is, és nem csak anyagilag a saját
lábamra állni. Talán ez jelentette a legnagyobb kihívást. Nem a másiktól
várni a stabilitást, hanem megteremteni ott belül, a lelkem mélyén. Elhinni,
hogy valóban jó és értékes vagyok, és nem csak megjátszani a
magabiztosságot.
Milyen könnyű ezt most leírni, és milyen nehéz volt idáig eljutni! Néha
úgy éreztem, anyám helyett anyám volt, hiszen hétről hétre úgy vittem önhöz
a bajaimat, mint amikor gyerekkoromban az anyámhoz szaladtam a
lehorzsolt térdemmel. Jó volt tudni, hogy ott van, vár és kíváncsi rám meg a
nyűgjeimre. (Persze, most hallom a hangját, ahogy mondja: Kriszta, ezek
nem nyűgök, ez az élet maga!)
A terápia kezdetén olyan volt körülöttem minden, mint egy vihar
tépázta tenger. Kapaszkodnom kellett, hogy ne essek ki a csónakból.
Andrást kifejezetten rossznak és gonosznak láttam, aki becsapott és elvitte
az álmaimat, magamat meg áldozatnak éreztem, aki mindennel egyedül
küzd. Mára sokkal árnyaltabb lett a kép. Megszűnt a fekete-fehér bontás,
színek költöztek ebbe a kapcsolatba is. Azt hiszem, ebben pont az segített a
legtöbbet, hogy már nem tud behúzni a csőbe, nem hatnak rám a különböző
manipulációs technikái. Ha kritizál – mert azt azért teszi –, nem omlok
össze, és nem akarom bebizonyítani neki, hogy téved. Meghagyom neki,
hogy gondoljon meg mondjon rólam, amit akar. Kerek az életem az ő
jóváhagyása és elismerése nélkül is.
Szakmailag azt hiszem, a helyemen vagyok. Lubickolok a
feladataimban, élvezem, hogy segíthetek és számítanak rám, de közben
vigyázok, hogy itt se essek csapdába. Nem szeretnék most meg a munkámon
keresztül begyűjtött megerősítésektől függeni. Tudom, hogy szükségünk van
kis lelki simikre, de nem ezek megszerzése a legfontosabb célom. Ha jön,
veszem, ha éppen nincs mindennap, azzal is elboldogulok. A külső
támasztékok mellé van már biztos belső váz is a lelkemben.
Olyan érdekes, ahogy a baráti társaságom is sokat változott.
Kiterjedtebb is lett, meg néhány emberrel mélyebb is. Már itt sem a
megfelelés dominál. A minap például nyíltan meg mertem mondani egy
nagyon határozott, irányító típusú barátnőmnek, hogy ne abba az étterembe
menjünk, ami az ő kedvence, hanem egy olyan helyre, ami nekem is tetszik.
Ez sokaknak talán banálisan hangzik, nekem azonban olyan jólesett a saját
bátorságom. Lassan megérkezem ahhoz a magabiztos nőhöz, akit eddig
csak eljátszottam.
Érdekesek a környezetemben élők visszajelzései is. Azt mondják,
nyugodtabb, harmonikusabb lettem. Szeretnek velem, a közelemben lenni,
mert nincsenek a megfelelési kényszerből adódó feszültségeim. Azt hiszem,
anyaként is egyre közelebb kerülök az elég jó anyasághoz. A lányokkal
kialakítottunk egy klassz kis csapatot, ami nagyon jól működik. Mindennap
figyelek rá, hogy ne húzzam őket át felnőtt szerepekbe, hadd legyenek minél
tovább gyerekek!
Végezetül átküldök egy verset, amit nemrég olvastam. Annyira azt
éreztem, hogy nekem szól, hogy meg is tanultam.

Tisza Kata
Először adsz, mert adnod kell. Nem is tudod,
hogy adsz, csak adod. Van, és árad, hát legyen az
övé. Aztán adod, mert ez szeretet: tessék vigyed.
Később adod, mert öröm lesz. Majd a mindenna-
pok. És te még mindig adod. Majd egy ponton meg-
szokod, hogy még mindig adod, és tovább adod.
Aztán géppé válva adod. És akkor valaki felte-
szi a kérdést, hogy adni öröm, és te adod, de hol
az öröm? Elgondolkodsz először azon, hogy van-e
pont, ahol te ezt visszakapod. És ha nincs ilyen
pontod, akkor magadnak szép csendben megvála-
szolod. És hordozod. Sokáig viszed-hozod, marcan-
golod. Azért nem kapok, csak adok, mert érdemte-
len vagyok? Majd megszülethet egy olyan válasz,
hogy tán nem jó helyre adod. És akkor ezt megint
hordozod. Hosszú idő, mire ki is mondod. Egy élet
is, vagy a fele sokszor. Hogy bazdmeg, én itt egye-
dül vagyok! Az a helyzet, hogy sokan vagyunk, akik
megrekedünk ott, hogy érdemtelenek vagyunk,
és addig adunk, amíg el nem fogyunk. És vagyunk,
akik eljutunk oda, hogy ki is mondjuk. És még ke-
vesebben vagyunk, akik változtatunk. A legtöbben
pedig nem sírunk rendesen, és belehalunk.

Kívánok önnek sok sikeres terápiát, és olyan életet, amilyenre csak vágyik!

Üdvözlettel:
Kriszta
 Utószó

Pakolászom a szekrényemben. A lezárt terápiák dokumentációját átteszem

egy másik helyre, hogy ne foglalják a helyet a jelenleg futóktól. Ami
elmúlt, térben is másik helyre kerül, azzal a tudattal, hogy ha szükséges,
bármikor elővehető. Kriszta dossziéja kerül a kezembe. Végigsimítok a kék
borítón, aztán belelapozok, és beleolvasok az egykori feljegyzéseimbe.
Honnan is indultunk? Megtörve, kétségbe esve érkezett, és úgy
kapaszkodott a terápiába, mint utolsó szalmaszálba. Az önbecsülése
romokban hevert. A nagymamájának tett ígéret, és a lányok jövője miatti
aggodalom tolt egyet rajta, hogy változtasson az életén, ám a valódi
változást az önismereti munka hozta meg számára. Nagy utat járt be.
Bizonytalan, érzelmileg bántalmazott nőből határozott, magabiztos emberré
fejlődött, aki ismeri a határait, melyeket ma már képes megvédeni. Az
egykori önalávető, önfeladó beállítódása helyébe az egészséges
önérvényesítés lépett.
Szerettem Krisztával dolgozni. Látni, ahogy az élete átalakul,
megerősítette bennem a hitet, hogy a személyiség igenis képes a változásra.
Az ilyen terápiák tartanak lendületben, visznek előre. A munkám, ha hétről
hétre vizsgálom az eredményét, egyáltalán nem látványos. A fejlődés lassú
folyamat, amelyben bizony szükség van a korábbi sikerek emlékére, hogy
tudjam: bár most még nem látjuk, de jó irányba haladunk.
 Ajánlott művek

Az ajánlott művek listáját kezdjük a nárcisztikus szerelem himnuszával.

Szabó Lőrinc Semmiért egészen című versében nem kertel, nyíltan
kimondja, mit akar a másiktól: szűnjön meg létezni, adja fel önmagát,
mutasson teljes alázatot. Vegytiszta birtoklási vágy hatja át a sorokat,
amiről egy interjúban maga Szabó Lőrinc így beszélt:11
– A nő szerepe a férfi mellett?
– Nem mi szabjuk meg. Az, amit a két fél külső és belső ereje
kiegyensúlyoz.
– S ha a férfi szabhatná meg?
– Kérem, én önző vagyok. A többi férfi, úgy tudom, nem az. A nők
sem azok. Így aztán én egészen különleges valamit szeretnék. Örömöt és
feltétlen megbízhatóságot. Vigaszt, támaszt, segítőtársat. Különösen a
hosszú lejáratú vagy éppen életfogytiglani szerződéseknél, amilyen például
a házasság. A feleség, hacsak nem különlegesen zseniális, önálló, teremtő
egyéniség, legyen alkatrésze a férje életének. Találja ebben az örömét, a
becsvágyát, a boldogságát. Másképp nincs házi béke. Az egyenlő jog és
egyenlő rang javarészt elmélet, babona. A házastársak vagy szerelmesek
belső jogait a két ember el sem gondolt, külön, személyes megállapodása
alakítja ki gyakorlatilag. Vannak területek, ahol a nőnek sokkal több joga
van; s vannak, ahol majdnem semmi sincs. Az a kívánatos, hogy a közös
legjobb eredmény érdekében az a fél vezessen, az legyen az első, igenis, az
első, amelyik – legtágabb értelemben véve a szót – különb. Amelyik a több,
az erősebb. S ilyenkor a másik ne versengésre, gáncsvetésre; bosszúra,
harcra fordítsa a maga szintén létező, kisebb erejét, hanem a vezető társ
feltétlen támogatására. Mindenben. Ez nem lehet szép, nagy, nemes
becsvágy egy asszony számára? Dehogynem lehet! Nagyon tisztelem a
feleségemet, amiért úgy szereti a Semmiért egészen című versemet, amely
sokak szerint maradéktalanul feltárja a férfi „igazi” felfogását.
Hogy kétség se férjen hozzá, mennyire komolyan gondolta a fentieket,
álljon itt még egy idézet, Korzáti Erzsébethez írt, 1931. február 10-i
leveléből: „Az urad: úgy értem, hogy szeretnék az lenni, rendelkezni veled,
életre-halálra. Ne haragudj érte.” 12
Bizony, nehéz lehet nem haragudni, elviselni meg annál is nehezebb,
Korzáti Erzsébet is feladta 25 év után, kinyitotta a gázcsapot, és végül
megfelelt az elvárásnak: halott lett és akarattalan.
Szabó Lőrinccel kezdtem, folytatom Adyval, aki csak az én
szubjektivitásom miatt került most második helyre. „Ady bármerre néz,
önmagát látja” – olvastam valahol. Írhat bármiről vagy bárkiről, a
középpont mégis ő marad.

Ady Endre: Mert engem szeretsz

Áldott csodáknak
Tükre a szemed,
Mert engem nézett.
Te vagy a bölcse,
Mesterasszonya
Az ölelésnek.
Áldott ezerszer
Az asszonyságod,
Mert engem nézett,
Mert engem látott.
S mert nagyon szeretsz:
Nagyon szeretlek
S mert engem szeretsz:
Te vagy az Asszony,
Te vagy a legszebb.

A másik, ha kielégíti a nárcisztikus csodálat iránti vágyát, kicsit maga is

felkerülhet a piedesztálra. Ez azonban időhatáros. Abban a pillanatban,
hogy nem tölti be tökéletesen a funkcióját, lepottyan, és mehet, amerre lát.
Léda a szakításuk után hiába könyörgött Adynak, hogy útban Párizs felé,
egyetlen rövid percre még láthassa a bécsi pályaudvaron, Ady válaszra sem
méltatta. A nő, aki majd elkésett elégtételként bevonul az
irodalomtörténetbe, aznap valószínűleg kisírt szemmel zakatolt tovább
Párizs irányába.
Akit bővebben érdekel a nárcizmus bonyolult és összetett jelensége, de
a szakirodalmat túl száraznak találja, annak ragyogó olvasmány lehet Bánki
György A legnagyszerűbb könyv a nárcizmusról 13 című könyve. A
meggyőző alaposságú, mégis olvasmányos írás segít eligazodni a nárcizmus
útvesztőiben. Bár elsősorban a nárcisztikus személyiségzavart állítja a
fókuszba, a teljes spektrumot bemutatja, rávilágítva, hogy valamilyen
mértékben mindannyian érintettek vagyunk. Az is kiderül, milyen családi
dinamikák segítik elő a kialakulását, hogyan fest a nárcisztikus személy
rejtett belső világa, és milyen sémák irányítják a viselkedését. Ez nem egy
rövid, vasárnap délután átfutható könyvecske, érdemes több időt szánni rá,
akár többször is újraolvasva egyes részeit.
Ha valaki rövidebb lélegzetvételű műre vágyik, ajánlom figyelmébe dr.
Craig Malkin A nárcizmus pszichológiája14 című könyvét. A Harvard
Egyetem tanára amellett, hogy bemutatja a nárcizmus különböző szintjeit,
abban is segítségünkre lehet, hogyan bánjunk nárcisztikus
hozzátartozóinkkal, főnökeinkkel vagy munkatársainkkal. A könyvben
szereplő teszt kitöltésével pedig arról is képet kaphatunk, hogy mi magunk
mennyire vagyunk nárcisztikusak.
A nárcisztikus karaktereket a mozivásznon sem kell nélkülöznünk. Az
én szerelmem (Mon roi) című film a lelki bántalmazás sötét bugyraiba
kalauzol el. A pergő filmkockákon feltárul egy nárcisztikus férfi és áldozata
között kialakuló dinamika minden aspektusa. Végigkövethetjük a
behálózás, a felismerés, a kudarcba fulladó kitörési kísérletek, majd a
szétesést követő lassú felépülés minden, tipikusnak tűnő állomását. A férfi
főszereplő, Vincent Cassel hibátlanul hozza a nárcisztikus jegyeket, a rossz
nyelvek szerint nem kellett sokat hozzátennie saját személyiségéhez.
Egy despota, önimádó anya és fia kapcsolatát mutatja be a Nyugalom
című film, melynek alapjául Bartis Attila A nyugalom15 című könyve
szolgált. Az egykori nárcisztikus sebéből gyógyulni képtelen anya a fiát
terrorizálja, aki képtelen szabadulni a beteges szimbiózisból.
Cate Blanchett, a Blue Jasmine című filmben nyújtott alakításáért
méltán kapott Oscar-díjat. A Woody Allen rendezte filmdrámában egy
önimádó és felszínes, másokat kihasználó New York-i társasági hölgyet
ismerhetünk meg.
 De miért marad valaki egy akár fizikailag, akár érzelmileg bántalmazó
kapcsolatban? – kérdezik sokan. Leslie Morgan Steiner TED-előadásában16
saját történetén keresztül adja meg a választ a gyakran felmerülő kérdésre.
Érdemes meghallgatni, hogy minél többünknél a hibáztatásról a megértésre
kerüljön át a hangsúly.
 Jegyzetek
1Bakó Tihamér dr.: Verem mélyén – Könyv a krízisről. Budapest, Psycho
Art, 2002.
2Alexander, Franz – French, Thomas Morton: Psychoanalitic Therapy.
New York, Ronald Press, 1946.
3Lásd Jung, Carl Gustav: „Lélek és halál” (Seele und Tod). Ford.: S. Nyírő
József. http://mek.oszk.hu/02000/02013/
html/lelek/index.htm
4Rogers, Carl R.: Valakivé válni – A személyiség születése (On Becoming a
Person). Ford.: Simonfalvi László. Érd, Edge 2000, 2003.
5Gottman, John – DeClaire, Joan.: Gyerekek érzelmi intelligenciája –
Nevelés szívvel-lélekkel (Raising An Emotionally Intelligent Child: The
Heart of Parenting). Ford.: Illés Róbert. Budapest, Jaffa, 2016.
6Winnicott, Donald W.: Játszás és valóság (Playing and Reality). Ford.:
Biró Sándor – Széchey Orsolya. Budapest, Animula, 1999.
7Young, Jeffrey – Klosko, S. Janet – Weishaar, E. Majorie: Sématerápia
(Schema Therapy). Ford.: Fogd Dóra et al. Budapest, VIKOTE, 2010.
8Yalom, Irvin D.: A terápia ajándéka (The Gift of Therapy). Ford.: Zsuppán
András. Budapest, Park, 2013, 194.
9Lásd például dr. Kapitány-Fövény Máté: Függőben – Az alkoholizmus
lélektana. Budapest, HVG Könyvek, 2018.
10Pennebaker, James W. – Evans, John F.: Gyógyító írás – Ha fáj a
történeted (Expressive Writing: Words That Heal). Ford.: Török Péter.
Budapest, Kulcslyuk, 2018.
11Bella Andor: „Milyen a szép élet? – Egy szót se irodalomról”, Film
Színház Irodalom, 1942. aug. 7–13.; Szabó Lőrinc: Vallomások –
Naplók, beszélgetések, levelek (szerk.): Horányi Károly – Kabdebó
Lóránt. Budapest, Osiris, 2008, 196.
12Huszonöt év – Szabó Lőrinc és Korzáti Erzsébet levelezése (jegyz.):
Kabdebó Lóránt – Lengyel Tóth Krisztina. Budapest, Magvető, 2000,
253.
13Bánki György: A legnagyszerűbb könyv a nárcizmusról. Budapest, Ab
Ovo, 2016.
14Malkin, Craig: A nárcizmus pszichológiája – Hogyan ismerjük fel és
kezeljük az önimádókat? (Rethinking Narcissism: The Secret to
Recognizing and Coping with Narcissists). Ford.: Turóczi Attila.
Budapest, HVG Könyvek, 2017.
15Bartis Attila: A nyugalom. Budapest, Magvető, 2001.
16www.ted.com/talks/leslie_morgan_steiner_why_domestic_violence_victi
ms_don_t_leave
 Felhasznált irodalom
Alexander, Franz – French, Thomas Morton: Psychoanalitic Therapy. New
York, Ronald Press, 1946.
Argelander, Hermann: Az első pszichoterápiás interjú (Das Erstinterview in
der Psychotherapie). Ford.: Alpár Zsuzsa. Budapest, SpringMed, 2006.
Bakó Tihamér dr.: Verem mélyén – Könyv a krízisről. Budapest, Psycho Art,
2002.
Bánki György: A legnagyszerűbb könyv a nárcizmusról. Budapest, Ab Ovo,
2016.
Evans, Patricia: Szavakkal verve… – Szóbeli erőszak a párkapcsolatokban
(The Verbally Abusive Relationship). Budapest, Háttér–NANE, 2014.
Gottman, John – DeClaire, Joan: Gyerekek érzelmi intelligenciája – Nevelés
szívvel-lélekkel (Raising An Emotionally Intelligent Child: The Heart of
Parenting). Ford.: Illés Róbert. Budapest, Jaffa, 2016.
Hámori Eszter: A korai kapcsolat zavarai. Budapest, Oriold és Társai,
2016.
Jenkins, Hugh: A rendszer kezelése – Válogatás egy család-specialistától.
Ford.: Bogár Krisztina et al. Budapest, Animula, 2007.
Jung, Carl Gustav: „Lélek és halál” (Seele und Tod). Ford.: S. Nyírő József.
http://mek.oszk.hu/02000/02013/html/
lelek/index.htm
Kapitány-Fövény Máté dr.: Függőben – Az alkoholizmus lélektana.
Budapest, HVG Könyvek, 2018.
László János: „Narratív pszichológia” In: Bagdy Emőke – Demetrovics
Zsolt – Pilling János (szerk.): Polihistória – Köszöntők és tanulmányok
Buda Béla 70. születésnapja alkalmából. Budapest, Akadémiai, 2009,
141–48.
Malkin, Craig: A nárcizmus pszichológiája – Hogyan ismerjük fel és
kezeljük az önimádókat? (Rethinking Narcissism: The Secret to
 Recognizing and Coping with Narcissists). Ford.: Turóczi Attila.
Budapest, HVG Könyvek, 2017.
Minuchin, Salvador: Családok és családterápia (Families and Family
Therapy). Budapest, Animula, 2005.
Pennebaker, James W. – Evans, John F.: Gyógyító írás – Ha fáj a történeted
(Expressive Writing: Words That Heal). Ford.: Török Péter. Budapest,
Kulcslyuk, 2018.
Révai Gábor: Beszélgetések a szerelemről és a szeretetről Csányi Vilmossal
és Bánki Györggyel. Budapest, Libri, 2018.
Rogers, Carl R.: Valakivé válni – A személyiség születése (On Becoming a
Person). Ford.: Simonfalvi László. Érd, Edge 2000, 2003.
Szondy Máté: Megélni a pillanatot – Mindfulness, a tudatos jelenlét
pszichológiája. Budapest, Kulcslyuk, 2012.
Tisza Kata: Akik nem sírnak rendesen. Budapest, Scolar, 2017.
Tóth Borbála: Sorsunk rejtett mintázata – A genogramtól a genodrámáig.
Budapest, Kairosz, 2017.
Winnicott, Donald W.: Játszás és valóság (Playing and Reality). Ford.: Biró
Sándor – Széchey Orsolya. Budapest, Animula, 1999.
Yalom, Irvin D: A terápia ajándéka – Műhelytitkok (The Gift of Therapy).
Ford.: Zsuppán András. Budapest, Park, 2013.
Young, Jeffrey – Klosko, S. Janet – Weishaar, E. Majorie: Sématerápia
(Schema Therapy). Ford.: Fogd Dóra et al. Budapest, VIKOTE, 2010.
 Orvos-Tóth Noémi

Klinikai és mentálhigiéniai szakpszichológus, pszichológia szakos tanár.

Főbb érdeklődési területei a transzgenerációs átadások, a korai kötődés
felnőtt párkapcsolatokra gyakorolt hatásai és a traumák élethosszig tartó
befolyása. Magánpraxisa mellett előadásokon, cikkekben népszerűsíti a
pszichológiai ismereteket.
 Tartalom

Előszó

Kétségbe esve
A terápia mint kapcsolati modellhelyzet

Nem ilyen életet akarok

Első terápiás alkalom
Ígéret a távozónak
Ördögi kör
Felelősség önmagunkért
Nem „segítünk haragudni”

Rózsaszín álomból rideg valóság

Hogyan viszonyul a szülő a gyermek érzelmeihez?

Kiszolgáltatva
Ismeretterjesztés vagy leegyszerűsítő magyarázatok?
Kis nárcizmus-útmutató

Vissza a múltba
Transzgenerációs átadások
Parentifikáció: az elveszett gyerekkor

Terápiás célok

Önsorsrontó mintázatok

Menni vagy maradni

Nincs tovább
Külön élet

Épülő határok

Veszteségek árnyai
Biztonságos menedékből a való életbe

Kiszolgáltatva

Bizonyosság
Levél az apának

Nyitás

Búcsúzás

Kriszta levele

Utószó

Ajánlott művek

Jegyzetek

Felhasznált irodalom

Orvos-Tóth Noémi

Forgalmazza:
eKönyv Magyarország Kft.
 www.ekonyv.hu
Elektronikus könyv: Ambrose Montanus

Felhasznált betűtípusok
Noto Serif – Apache License 2.0
Roboto – Apache License 2.0
 Table of Contents
Címoldal
Copyright
Előszó
Kétségbe esve
A terápia mint kapcsolati modellhelyzet
Nem ilyen életet akarok
Első terápiás alkalom
Ígéret a távozónak
Ördögi kör
Felelősség önmagunkért
Nem „segítünk haragudni”
Rózsaszín álomból rideg valóság
Hogyan viszonyul a szülő a gyermek érzelmeihez?
Kiszolgáltatva
Ismeretterjesztés vagy leegyszerűsítő magyarázatok?
Kis nárcizmus-útmutató
Vissza a múltba
Transzgenerációs átadások
Parentifikáció: az elveszett gyerekkor
Terápiás célok
Önsorsrontó mintázatok
Menni vagy maradni
Nincs tovább
Külön élet
Épülő határok
Veszteségek árnyai
Biztonságos menedékből a való életbe
Kiszolgáltatva
Bizonyosság
Levél az apának
Nyitás
Búcsúzás
Kriszta levele
Utószó
Ajánlott művek
Jegyzetek
Felhasznált irodalom
Orvos-Tóth Noémi
Tartalom