A nevelés mint társadalmi kérdés (1)

1. --

[Korunkban a szellemi életet nem tekintik valóságnak, hanem csak majának, puszta ideológiának. A
természettudományban és az iparosodásban rejlő veszély a szellem mechanikussá válása, a lélek
eltompulása, vegetarizálódása és a test állatiassá válása. - A gyermek 7 éves koráig utánzó lény, 7 és 14
éves kora között a tekintély iránti érzés vezeti, 14 és 21 éves kora között pedig az emberszeretet fejlődik ki
benne. Ezek teremtik meg az alapját az egyénben a szabadságnak a szellemi életben, az egyenlőségnek a
jogi életben és a testvériségnek a gazdasági életben.]

Dornach, 1919. augusztus 9.

Azok után az előadássorozataim után (ti. Németországban - a ford.), amelyek azzal foglalkoztak, ami
korunkban jellemzi az emberi lelkeket, és ami jelenleg az emberiség fejlődésének belső tragikumát okozza,
most ismét itt lehetek néhány napig Dornachban. Ez a hely szorosan összefonódik azzal a
tevékenységünkkel, amiről úgy hisszük, hogy megadja számunkra az erőt ahhoz, hogy az emberiséget mai
nehézségeiből fokozatosan ismét egy reményteljesebb irányba vezethessük.

Talán még soha nem volt kevesebb hajlandóság arra, hogy a lélek a szó igazi értelmében felemelkedjen a
szellemi világba. De a mi korunkban égetően szükségessé vált éppen az, hogy a lélek eltaláljon a szellemi
világhoz. Mert csak a szellemi világból jöhet az, ami a jelenkori emberiségnek erőt adhat, hogy mint teljes
emberiség tovább haladjon az élet országútján. A problémákról, a feladatokról, amelyek elé a jelenkor állít
bennünket, a legszélesebb körökben ma azt hiszik, hogy megoldhatók olyan gondolatokkal, olyan
impulzusokkal, amelyeket a külsőleges emberi tudásból merítenek. Hogy még milyen hosz- szú ideig tarthat,
amíg az emberiség jelentős része eljut ahhoz a meggyőződéshez, hogy csak szellemi úton szerezhető meg a
valódi segítség, azt tulajdonképpen rendkívül nehéz megmondani, már csupán azért is, mert a számítgatás e
kérdést illetően nem különösebben termékeny. De annyi biztos, hogy csak akkor léphetünk tovább, ha
megfelelően sok embert valóban áthat majd az a meggyőződés, hogy csakis a szellemi világ irányából jöhet
számunkra a szabadulás.

Ma az emberek legnagyobb részét foglalkoztatják a társadalmi kérdések. De hogy erről komolyan

elgondolkodjanak, ahhoz hiányzik belőlük mindenekelőtt az intellektuális erő, mert a mostani időkben az
emberiség nagy részénél ez az erő szinte megbénult. Az a hit uralkodik, hogy ezek a társadalmi problémák
legyőzhetők azzal, amit ma tudásnak és megismerésnek neveznek. De nem győzhetők le, soha nem oldhatók
meg, ha nem a szellemi megismerés nézőpontjából kiindulva fogunk hozzájuk.

Végigcsináltunk egy hosszú háborút, de ezt az elhúzódó háborút az emberiségnek egy valószínűleg igen
hosszantartó küzdelme fogja követni. Sokan azt állították: ez a háború, ahogyan azt az egész civilizált világ
átélte, a maga nemében a legfélelmetesebb eseménynek tekinthető azóta, hogy általában emberi
történelemről beszélünk. Nem mondom, hogy ez a nézet túlozna. De az a küzdelem, amit ilyen vagy olyan
eszközökkel kell majd megvívni, és ami ezt a mostani háborút fogja követni a Kelet és a Nyugat között,
Ázsia, Európa és Amerika között, még nagyobb szellemi harc lesz, amit ugyancsak végig kell küzdenie az
emberiségnek. Mindaz, ami a kereszténységen keresztül impulzusokban és erőkben az emberiségbe
beleáradt, hatalmas, elementáris küzdelem hullámaival fog végigzúdulni a civilizáción.

Mostanság egyszerű tételbe sűrítik, hogy miben áll a Kelet és a Nyugat közötti nagy ellentét. De ezt az
egyszerű tételt mégse tekintsék olyan egyszerűnek. Mert az emberi impulzusok roppant gazdagságát foglalja
magában. A társadalmi kérdés lényege című könyvemben ráirányítottam a figyelmet arra, hogy a jelenkori
emberiség nagy része számára a szellemi élet puszta ideológiává változott, hogy az emberiség szellemi
javait: a jogot, az erkölcsöt, a tudományt, a művészetet, a vallást stb. úgy tekintik, hogy ezek bizonyos fokig
csak valami kigőzölgései az egyetlen igazi valóságnak, a gazdasági termelési módnak, a gazdasági alapnak.
Erről a témáról már beszéltem akkor is, amikor több hónappal ezelőtt búcsút vettem önöktől.
„Ideológia” - mondják manapság sokan, ha valaki a szellemi életről kezd beszélni. Minden, ami az egyetlen
valóságból, a gazdaságból, a gazdasági életből beletükröződik az emberi lélekbe, az csak ideológia. - Az
embernek ma sok oka van elgondolkodni azon, amit ez a szó, hogy „ideológia” jelent a világkultúrában.
Mert nagyon sok mindent elárul. Ezt a szót semmi mással nem lehet közelebbi összefüggésbe hozni, mint a
keleti bölcsesség „maja” szavával. A „maja”, helyesen lefordítva a Nyugat nyelvére, „ideológiát” jelent.
Minden más fordítása a „majának” pontatlanabb, mint az „ideológiával” való fordítás.

Úgyhogy azt mondhatjuk: amit a keleti ember elgondolt a maja szavával, lényegében pontosan ugyanazt
gondolja el fogalmilag vagy eszmeileg a nyugati emberiség nagy része az ideológia kifejezéssel. Mégis
micsoda óriási különbség van közöttük! Mire gondoltak a keletiek a maja szóval? Arra, hogy a külső
érzékelhető világ maja, vagyis mindaz, ami az érzékszerveink számára jelenik meg, és ahogyan az
érzékszervekhez kötött értelemmel közeledünk a dolgokhoz, az nem egyéb, mint maja, puszta illúzió. Az
egyetlen valóság az, ami a lélekben jön létre. A lelki-szellemi, amihez az ember elhatol, az a valóság. Ami
az emberi bensőben feltör és kisarjad, az a valóság. Amit pedig az érzékszervek külsőleg nyújtanak, az maja,
ideológia.

A nyugati emberiség többségében viszont az ellenkező meggyőződés terjedt el: az egyetlen valóság az, ami
a külső érzékszerveink számára jelenik meg. Csak ez a valóság. Amit tehát a keleti ember majának nevez,
pontosan azt tekinti valóságnak a nyugati emberek nagy része. És amit Keleten valóságnak mondanak, ami
belsőleg tör elő, ami belsőleg fejlődik ki a lélekben, azt Nyugaton csak majának, ideológiának tartják. Látjuk
tehát itt az alapvető különbséget. Amit a keleti ember valóságnak nevezett, azt Európában és Amerikában
ma már majának mondják; az ideológia ugyanazt jelenti. Vagyis amit a nyugati ember Amerikával, az
amerikai újabb nemzedékkel együtt ideológiának, majának tekint, az volt a keletiek számára a valóság.

Ez mélyen beleivódott az emberek lelkébe, és így a Földön két egészen különböző beállítottságú
embercsoport jött létre. De ha most végigtekintenek mindazon, ami bekövetkezett civilizált világunkban,
remélhetőleg így fognak szólni: lényegében véve mindaz csak felületesen kialakított nézet, amit az emberek
a mostani világkatasztrófa okáról, indítékáról szoktak mondani, és tulajdonképpen nem haladja meg a
felszínt. Mert ami ebben a félelmetes háborúban valójában kifejeződött, az az öntudatlan mélységekből
nyomult fel elementáris erővel. Az emberek részt vettek benne, de - ez ma már egészen pontosan látható -
lényegében nem is tudták miért. Ezt elementáris erővel az az ellentét zúdította a felszínre, amitől még sokáig
nem szabadulhatunk meg. Annyira erős az antiszociális elem a jelenkorban, hogy az emberiség erre a két
alapjában különböző részre különül el.

És ha amit most mondtam, összekapcsoljuk másvalamivel, akkor a Nyugatra pillantva azt is észrevesszük:
nyugaton az emberek a szabadságra törekszenek; jóllehet ezt a szabadságot vagy megértik, vagy félreértik,
de mindenképpen törekszenek a szabadságra. Az emberi lélek homályos mélységeiből mintegy mozgolódik
a szabadság iránti szükséglet is.

Nézzünk most a Keletre: amit az emberek Nyugaton szabadságnak neveznek, annak a Kelet számára
tulajdonképpen nincs igazán értelme; a szabadság olyasmi, amire nincs is fogalmuk, amihez általában nem
kapcsolnak érzelmeket. Amit ugyanis az ember a legintenzívebben átél, arról nem szokott töprengeni.
Gondoljunk arra, milyen keveset töprengünk azokról a természeti jelenségekről, amelyek a hétköznapi
életben közvetlenül körülvesznek bennünket. A közvetlenül átéltekről nem elmélkedünk. Amikor a keleti
ember a számára megfelelő valóságot, a belső valóságot követi, akkor a szabadságban él, amennyire ezt a
faji, népi és nemzetségi sajátosságok megengedik neki. Erről ő nem gondolkodik. De minél inkább nyugat
felé pillantunk, annál inkább elvész a szabadság az emberiség történelmi fejlődése folyamán. Mivel itt az
embereknek nincs szabadságuk, azért küzdeniük kell érte.

Így nagyon sok mindent említhetnénk még, amiben felfedezhetjük az alapvető ellentétet a Kelet és a Nyugat
között. Ez előrejelzi azt, amit talán már a következő évek el fognak hozni. Pillanatnyilag csak külső
szimptómák azok, amik most Ázsiában történnek, amiről Európa még hallgat, mégpedig érthető okokból.
Hogy ugyanis Indiában a lakosságnak szinte több mint a fele éhezik, ez éppen az indiai nép szellemiségéből
fakadóan meg fog szülni valamit, ami egészen mást fog eredményezni, mint ami Európában megy végbe.
Most csak külső szimptómákat említek. De az ilyen külső szimptómákat illetően is az emberiség ma két
alapvetően különböző részre oszlik. Az éhség az indiai ember számára valami egészen mást jelent, mint az
európai ember számára, mert az indiai egy évezredes és másféle lelki fejlődést tudhat maga mögött, mint az
európai.

Ezeket a dolgokat komolyan figyelembe kell vennünk, ha érteni akarunk valamit az emberiség fejlődésének
menetéről. Világosan kell látnunk, hogy amit általában társadalmi kérdésnek neveznek, az sokkal
összetettebb, mint ahogyan rendszerint képzelik. A társadalmi kérdés annak a fejlődésnek a kísérő jelensége,
ami a XV század közepétől bontakozott ki. E helyen is többször utaltam a civilizált emberiség történelmének
erre a jelentős fordulópontjára a XV. század közepén. Ettől a kortól kezdődően fokozatosan megjelent a
természettudomány újfajta szemlélete. De ettől kezdve indult fejlődésnek az iparosítás új módja is.
Természettudomány és iparosítás együtt jelentik azt, ami a modern emberiségbe beleáradva az emberiség
szellemiségének egy sajátos irányultságot adott.

Itt Svájcban is beszéltem már önöknek a természettudomány különös jellegéről, és említettem, hogy okos
emberek, akik elgondolkodtak azon, hogy a természettudomány mit adhat számunkra, már kifejtették: amit
az újabb természetszemlélet nyújt, az nem maga a világ, hanem csak a világ „kísértete”. Mindaz, amit a
természetkutatók kigondoltak, és ami manapság már általános műveltség számba megy - mert ez a
műveltség sokkal inkább elterjedt, mint rendszerint gondolják -, az egy hit egy kísértetszerű világban,
tulajdonképpen egyfajta babona. De e kísértetszerű világ oldalán találjuk azt is, ami a modern iparosítással
jött és az emberre szellemi hatást gyakorolt. Vegyük tehát most szemügyre a maga szellemi jelentésében ezt
az iparosítást. Nézzük meg a gépet, amely különösképpen a legfontosabb tényező benne.

A gép minden egyébtől alapvetően különbözik, amivel az embernek dolga akad a külső életben. Figyeljenek
meg egy állatot! Ha önök a tudományos vagy egyéb megismerésbeli fogalmaikat az állatra alkalmazzák - a
mai összefüggésben még meg sem említem az embert -, akkor mégoly sokat kikutathatnak is az állatról,
mindig marad valami magában az állatban, hogy úgy mondjam, valami isteni mélység, amit nem tudnak
teljesen kimeríteni, aminek nem tudnak teljesen mögé látni. A mögött, amit önök az állatról elgondolnak,
még mindig található valami, ami az önök számára továbbra is ismeretlen marad. A növénynél nem kevésbé.
És fogjanak meg egy kristályt, tekintsék a kristályvilág csodálatos formáit, úgy azt fogják mondani:
bizonyára megérthetjük a külsőlegeset a kristályvilág területén, a formájukat stb., amikor ezeket
tanulmányozzuk, de még elég sok minden megmarad abból, amire az ember csak csodálattal nézhet, mint
olyanra, amit nem foghat fel a közvetlen, a tisztánlátást nélkülöző értelmével.

De nézzük most meg a gépet! Ez teljességgel átlátható, felfogható. Tudjuk: az erőfokozatot beállíthatjuk, a
csap így és így helyezkedik el a nyílásban, a súrlódás ekkora meg akkora, a teljesítményt kiszámíthatjuk, ha
az egyes összetevőket ismerjük. Nincs semmi a gép mögött, ami felszólítana arra, hogy azt mondjuk: van itt
még valami, ami nem érthető meg a szokásos, a nem tisztánlátó emberi értelemmel. És ez nagyon sok
mindenre kihat az ember géphez való viszonyában. Aki már látott ezer meg ezer embert, akiknek volt
dolguk gépekkel, az tudja, hogy mit csepegtet az emberek lelkébe ez a szellemileg teljesen átlátható gép; az
a gép, amely semmi olyat nem hordoz magában, ami ne lenne megérthető vagy átlátható az egyszerű értelem
segítségével. De pontosan attól lesz az ember kapcsolata a géppel annyira romboló jellegű, hogy a gép
szellemi tekintetben ennyire átlátható, és hogy minden, ami a gépet jellemzi erőkben és
erőösszefüggésekben, az maradéktalanul megragadható az emberi érzékszervek és az emberi értelem
segítségével. A gépnek ez a vonása az, ami az ember szívét és lelkét teljesen kiszívja, ami az embert
kiszárítja, ami az embert nem-emberivé teszi.

A természettudomány és a gépek - ezek együtt a civilizált emberiséget három félelmetes veszéllyel

fenyegetik. Mert mi fenyegeti a modern emberiséget, ha nem szedi össze magát, hogy végre az
érzékfelettiség felé tekintsen? A megismerés területén fokról fokra elterjed az az ideál, amit a
természetkutatók szorgalmaznak, hogy tudniillik úgy kell törekedni a természet megismerésére, hogy ez a
megismerés asztronómiai jellegű legyen, azaz, a megismerés a csillagászatot utánozza. Amikor a kémikus
arról gondolkodik, hogy mi van a molekulán belül, akkor azt úgy képzeli el, hogy a molekulában az atomok
bizonyos erőösszefüggésben állnak egymással, de ezt kis bolygó- és naprendszer mintájára képzeli el. Az
egész világot tehát asztronómiailag magyarázzák, ez lett az ideál. Maga a csillagászat pedig mit tekint
ideáljának? A világ egész építményét gépnek tekinti. Ide juttatott bennünket az ember géphez való
kapcsolata, az, hogy gépet alkalmazunk.

Ezek olyan dolgok, amelyek egyre erősebben hatottak a XV század közepe óta, és amelyek a mi korunkban
kiszívják az emberből a tulajdonképpeni emberit. Ha az emberek továbbra is pusztán úgy gondolkodnak,
ahogy a mechanikus asztronómiáról és az iparosításról gondolkodnak, akkor a szellemük mechanikussá
válik, a lelkük eltompul, vegetarizálódik, és a testük eldurvul, állatiassá válik.

Nézzünk Amerikára: ott már az emberi szellem mechanizálódásának csúcspontját látjuk. Nézzünk Kelet-
Európára, Oroszországra: micsoda vad ösztönök, hajlamok élik ki ott magukat; és ami félelmetes: a test
állatiasodik. Középen pedig, Európában a lélek eltompulását tapasztaljuk. A szellem mechanizálódása, a
lélek vegetálása és a test állatiassá válása, ez a három veszély az, amit illúziók nélkül észre kell vennünk.

Egyszer már említettem itt, mennyire jellegzetes az, hogy a XV századtól kezdődően az emberiség a két
életelem mellett elveszítette a harmadikat is. Ma egy hatalmas párt nevezi magát „szociáldemokratának”,
vagyis egybeolvasztotta a szocializmust és a demokráciát, jóllehet ezek különböznek egymástól. De ezzel az
egybeolvasztással kihagyta magát a szellemi szférát! Mert a szocializmus csak a gazdasági, a demokrácia
csak az állami-jogi szférára vonatkozhat. A szellemi szférára az individualizmus vonatkozna. A szabadságot
tehát kihagyták a szociáldemokráciából, amit sokkal inkább úgy kellene hívnunk, hogy individuális vagy
individualista szociáldemokrácia. Akkor mind a három emberi követelmény egyetlen ilyen jelszóban
kifejeződne. De jellemző az újabb korra, hogy ez a harmadik elem kimaradt, hogy tehát a szellemi bizonyos
fokig valóban majává lett, puszta illúzióvá a Nyugat civilizált emberisége számára, Európa és gyarmati
hajtása, Amerika számára. Ezekből a dolgokból kell kiindulnunk, amikor a szellemtudományt erről az
alapvető kultúrkérdésről faggatjuk.

Azt, ami a jelenkor követeléseiben benne él, azt tulajdonképpen egyáltalán nem kérdőjelezhetjük meg. Ezek
történelmi követelmények. Történelmi követelmény a szocializmus, csak a helyes értelemben kell
felfognunk. Történelmi követelmény a demokrácia, de történelmi követelmény a liberalizmus, a szabadság,
az individualizmus is, még ha ez utóbbi követelményt kevésbé is veszi figyelembe a modern emberiség. Az
emberiség nem léphet tovább anélkül, hogy társadalmi organizmusát ne e hármas tagozódás alapján
rendezze be: meg kell valósítania a szocializmust a gazdasági életben, a demokráciát a jogi és állami életben,
a szabadságot vagy individualizmust pedig a szellemi életben.

Ebben kell látnunk az emberiség egyetlen kiútját, a valódi segítséget. De nem szabad megzavarnia
bennünket annak, hogy éppen akkor, amikor ezek az erőteljes, legyőzhetetlen történelmi követelmények
megjelentek korunkban, egyéb követelményeket is észrevesznek azok, akik a dolgokba mélyebben
belelátnak. A felnőtt embereknek valóban egy olyan társadalmi organizmusban kell majd élniük, amelynek
gazdaságilag szociálisnak, államilag demokratikusnak és szellemileg liberálisnak kell lennie.

A nagy kérdés a jövő számára viszont a következő: hogyan kell viselkednünk a gyermekekkel szemben, ha
úgy akarjuk őket nevelni, hogy mint felnőttek a legátfogóbb értelemben képesek legyenek belenőni a
szociális, a demokratikus és a liberális elembe? A jövőre vonatkozó társadalmi kérdéseink egyik
legfontosabbika itt a jelenben éppen a nevelés ügye. A szellemtudományban a nevelés kérdését abból a
szempontból kell néznünk, ahogyan a jelenkor emberiségét kell megítélnünk, ha azt akarjuk, hogy előbbre
jusson. Ha a jelen egyik legsürgetőbb kérdéséhez, a neveléshez nem ennek alapján közelítünk, akkor a
társadalmi követeléseink is zavarosak maradnak. Aki a nevelés kérdését illetően meg akar ismerkedni az
alapvető irányelvekkel, annak csak kézbe kell vennie kis könyvecskémet: A gyermek nevelése
szellemtudományos szempontból. Ezzel a könyvvel az emberre vonatkozó vizsgálódásokban előtérbe
állítottam a jelenkor egyik legfontosabb társadalmi kérdését, a nevelés ügyét. A modern emberiség
legszélesebb köreinek tudomást kell szerezniük arról, amit a gyermek fejlődésének három szakaszáról állapít
meg a szellemtudomány.

Már sokszor említettem, hogy a születés és a 7. év között - amikor általában megtörténik a fogváltás - az
ember utánzó lény, vagyis aszerint cselekszik, amit a környezetében lát. Figyeljék meg ekkor alaposan a
gyermeket: mindig azt fogják tapasztalni, hogy a gyermek utánoz, azt teszi, amit a nagyok tesznek. Ezért a
gyermek életében rendkívüli fontossága van annak, hogy a környezetében élő emberek csak olyat tegyenek,
amit a gyermek utánozhat, sőt, hogy csak olyat gondoljanak és érezzenek a gyermek környezetében, amit a
gyermek is követhet, utánozhat.

Amikor a születés révén az ember belép a fizikai létbe, csak folytatja azt, amit átélt a szellemi világban a
fogamzás előtt. Ott, mint emberlények a magasabb szellemi hierarchiák lényén belül élünk. Ekkor csupa
olyat cselekszünk, ami impulzusként a magasabb hierarchiák lényéből árad ki. Itt az ember még sokkal
magasabb fokon utánzó lény, mert az ember teljes egységben van azokkal a lényekkel, akiket utánoz. Majd
leereszkedik a fizikai világba. Itt folytatja azt, amit odaát megszokott: hogy egységben van a környezetével.
Ez a megszokás most kiterjed arra, hogy együtt lesz azokkal az emberekkel, vagy utánozza azokat az
embereket, akik a környezetében találhatók és a neveléséről gondoskodnak, mégpedig úgy, hogy olyasmiket
tesznek, gondolnak és éreznek, amit a gyermek utánozhat. Annál nagyobb a gyermek boldogsága, minél
inkább nem a saját lelkében kell élnie, hanem a környezete lelkiségében, a környezetében élők lelkében.

Mivel a múltban az emberek élete jóval ösztönösebb volt, azért ösztönösen ráhagyatkoztak erre az utánzásra.
A jövőben ez nem így lesz. A jövőben már oda kell figyelnünk arra, hogy a gyermek utánzó lény. A
nevelésnél mindig ezt a kérdést kell majd megválaszolnunk: hogyan alakítsuk a legjobban a gyermek életét
azt figyelembe véve, hogy a számára legkedvezőbb módon utánozhassa környezetét? Ami a múltban
ösztönösen történt az ilyen utánzást illetően, ahhoz nekünk már egyre tudatosabban és egyre intenzívebben
kell viszonyulnunk a jövő felé haladva. Mert az embereknek fel kell majd ismerniük valamit: amikor az
ember felnőtté válik a társadalomban, akkor szabad embernek is kell lennie. De szabad az ember csak úgy
lesz, ha először, mint gyermek a lehető legintenzívebben utánzó volt. Az erőknek, a gyermek természetes
erőinek mélyrehatóan ki kell fejlődniük benne éppen ama korszak számára, amelyben a szocializmus
megjelenik. Az emberek nem lesznek szabad lények, a szabadságról való minden szónoklás, minden
politikai siránkozás ellenére sem, ha az utánzás megfelelő erői nem oltódnak beléjük még
gyermekkorukban. Mert ami a gyermekkorban ezen a módon gyökeret ver az emberben, csakis az teremtheti
meg az alapot a társadalmi szabadság számára.

Önök már jól tudják, hogy a 7. életévtől a nemi érésig, a 14-15. éves korig a gyermekben egy olyan hajlam
él, amit a tekintély alapján való cselekvésnek nevezhetnénk. Semmi sem okozhat nagyobb jót a gyermeknek,
mint ha azt, amit cselekszik, azért teszi meg, mert az általa tisztelt emberektől azt hallja a környezetében:
„ez a helyes, ezt kell tenni”. És semmi sem rosszabb számára annál, hogy már túl korán, a nemi érés előtt az
úgynevezett önálló ítéletre szoktatják rá. A jövőben ezt a tekintély iránti érzést fokozottabban és
intenzívebben kell kiművelnünk a 7. és a 14. életév között, mint ahogy ez a múltban történt. Ezekben az
években minden nevelést egyre tudatosabban kell építenünk a tekintély iránti tiszta és szép érzésre, ami a
gyermekben ébredezik. Mert amit ezekben az években a gyermekben el kell ültetnünk, az fogja képezni az
alapját annak, amit majd a társadalomban a felnőttnek kell átélnie magában mint az emberek egyenlő jogait.
Az emberek egyenlő jogai másképp nem fognak érvényt szerezni, mert az emberek felnőttként soha nem
lesznek érettek az emberek egyenlő jogai iránt, ha gyermekkorukban nem ültették beléjük a tekintély iránti
érzést. A múltban elegendő lehetett a tekintély iránti érzés sokkal csekélyebb foka is, a jövőben ez már nem
lesz elég. És ezt a tekintély iránti érzést erősen bele kell oltanunk a gyermekekbe, hogy felnőttként érettek
legyenek az emberek egyenlő jogai iránt, ami mint történelmi követelmény nem is lehet vita tárgya, mert
mint követelmény már megjelent.

Az iskolai nevelést, az iskolai oktatást korunkban úgy kell kialakítani, hogy az emberek a szemléletmódnak
ehhez a magasságához emelkedjenek fel, amiről most beszélek. Megkérdezném önöket: mennyire messze
van nemcsak a mai emberiség, de a mai tanárképzés is attól, hogy belelásson ezekbe az összefüggésekbe?
Mennyit kell még dolgozni azon, hogy ez a belátás elterjedjen? Márpedig ennek teret kell kapnia, mert csak
ilyen irányban kereshetjük a kiutat.

Ha ma olyan országokba megyünk, amelyek már túl vannak az első forradalmakon, mit tapasztalunk a
mondottak tekintetében az úgynevezett egységes rendszerű iskolák számára kiadott programjaikban? Mi is
áll ezekben a programokban? Aki ismeri az emberi természet mélyebb összefüggéseit, annak számára a
szocialista oktatásügyi programok igazi rémképek, a legborzalmasabbak, amit csak elgondolhatunk. Így a
legnagyobb rémképek, amiket ma kigondolhatnak, a legijesztőbb dolgok, amiket az emberiség elé tárhatnak,
azok az iskolaprogramok, tantervek és tanmenetek, iskolai szabályzatok, amelyek Lunacsarszkij, orosz
oktatásügyi miniszter nevéhez fűződnek. Ezek Oroszországban oktatásügyi programként tetszelegnek, de
ami valójában a meggyilkolása minden valódi szocializmusnak. Európa más területein is az oktatási
programok igazi rákfenék, különösen a szocialista programok, mivel egy teljesen képtelen alaptételből
indulnak ki, abból, hogy már az iskolát is úgy kell működtetni, ahogyan a társadalomban a felnőttek élnek.
Olvastam olyan iskolai programokat, amelyekben az első alapelvek egyikeként ez állt: az igazgatóságot meg
kell szüntetni; a tanárok ugyanolyan jogokkal rendelkeznek, mint a diákok; az egész iskolának a
bajtársiasság viszonyára kell épülnie. Ha manapság felszólalunk egy ilyen alapelvvel szemben, mondjuk
csak Dél-Németországban, ahol a dolgok még nem is fejlődtek ki annyira, mint Európa más területein, akkor
úgy néznek az emberre, mint aki a társadalmi élet területén teljesen járatlan.

Mégis, akik valóban hisznek egy igazi társadalmi organizmus kialakításának lehetőségében, azoknak
mindenekelőtt azt kell világosan látniuk, hogy egy ilyen társadalmi organizmus soha nem jöhetne létre a
szocialista nevelési programok útján. Mert ha a szocializmust bevezetnék az iskolákba, sohasem tudna kint
az életben meghonosodni. Ugyanis csak azáltal válhatnak érettekké az emberek a társadalmilag megfelelő
együttélésre, hogy éppen az iskolai években a valódi tekintélyre építik életüket. Jó lenne már mindenütt
észrevenni, hogy mennyire messze áll a valóságtól mindaz, amit az emberek tesznek, vagy amikor
elképzelik, hogy minek kellene történnie.

A nemi érést követően, a 14-15. életévtől a 21. évig azután kifejlődik az embernél a szexuális szerelmi élet,
ami csak egy speciális esete az általános emberszeretetnek. Az általános emberszeretetnek ezt az erejét
különösen gondozni kellene abban az időben, amikor a gyerekek az iskolát elhagyják, és más intézményekbe
mennek, vagy tovább tanulnak. Mert a gazdasági életnek az az elrendeződése, ami már történelmi
követelmény, sohasem lesz áthevíthető azzal, amivel pedig át kellene hevíteni, tudniillik a testvériséggel,
azaz az általános emberszeretettel, ha ebben az életkorban nem fejlődik ki az emberekben ez az általános
emberszeretet.

A gazdasági életben szerepet játszó testvériség, amire törekednünk kell a jövő érdekében, csak úgy fejlődik
ki az emberi lelkekben, ha a nevelést a 15. életév után úgy folytatjuk, hogy teljes tudatossággal éppen az
általános emberszeretet kialakításán munkálkodunk, és ha a világszemléleti kérdéseket, az egész nevelést,
amely még az úgynevezett egységes rendszerű iskolához igazodik, az emberszeretetre alapozzuk, általában a
külvilág felé forduló szeretetre.

Erre a háromféle nevelési fundamentumra kell felépíteni azt, ami kivirágoztathatja az emberiség jövőjét. Ha
nem tudunk arról, hogy a fizikai testnek, amely utánzó, a helyes módon kell utánzóvá válnia, akkor ezt a
fizikai testet csak az animális ösztönökbe ágyazzuk bele. Ha nem tudunk arról, hogy a 7. és a 14. év között
különösen az étertest fejlődik, amit a tekintély iránti érzésre alapozva kell kifejleszteni, akkor az emberben
csak a kultúra iránti közömbösség jön létre, és nem jelennek meg benne azok az erők, amelyek szükségesek
a jogi organizmus számára. Ha pedig 14-15 éves kortól nem kerül bele a tanításba vagy oktatásba ésszerű
módon a szeretet ereje, ami az asztráltesthez kötődik, akkor az emberek sohasem fejleszthetik ki az
asztráltestüket, mert ezt nem formálhatják ki szabad képződménnyé magukban.

Ezek a dolgok kölcsönösen összefüggnek. Ezért azt kell mondanom:

A helyes módon történő utánzás megteremti az alapját a szabadságnak; a tekintély iránti érzés a jog alapját
teremti meg; a testvériség, a szeretet pedig a gazdasági élet alapját. De ez másképpen is összefügg. Ha nem
fejlődik ki megfelelőképpen a szeretet, akkor hiányozni fog a szabadság is. Ha megfelelő módon nem
fejlődik ki az utánzás, akkor megnövekednek az animális ösztönök.

Ha önök átgondolják mindezt, akkor beláthatják, hogy a szellemtudomány a megfelelő alapvetés annak
számára, aminek civilizációs tartalommá kell válnia a nagy történelmi követelmények szerint, amelyek ma
az emberiség számára jelentkeznek. Innen kezdve valóban nem tudunk továbbmenni egy ilyen civilizációs
tartalom nélkül, amire szüksége van az emberiségnek, de amire csak a szellemtudomány vezethet rá
bennünket. A felmerülő kérdéseket tehát egyfajta szellemi atmoszférába kell helyeznünk. Ez az, amit
meggyőződésként az emberlelkekbe kell bejuttatnunk. És még egyszer szeretném hangsúlyozni:
vitatkozhatunk arról, hogy még mennyi ideig tarthat, amíg egy ilyen felfogásmód gyökeret ver az
emberekben, amire ők maguk legalábbis öntudatlanul már törekszenek. Mert nem is valósulhat meg, ha
meggyőződésként nem hatol be az emberek lelkébe.

Úgy hiszem, ebből már látják, hogy milyen összefüggések állnak fenn aközött, amire a szellemtudományban
az egyes konkrét területeken törekszünk, és aközött, amit a korszak nehézségei támasztanak, mint nagy
korkövetelményt, mint az emberiség történelmi kihívását, és mint szükségszerűséget a jelen és a
legközelebbi jövő számára. Ez az oka annak is, amire gyakran rámutattam: a szellemtudományt a jelenkor
nagy történelmi feladataival összefüggésben kell szemlélnünk. Manapság az emberek mindenesetre még
nagyon-nagyon messze vannak attól, hogy a dolgokat úgy ítéljék meg, ahogyan itt jellemeztem. Az
emberiségben bizonyos értelemben egy feszültségnek kell megjelennie, az elégedetlenség feszültségének,
aminek folytán az ellentétes oldalból, a tisztán materiális törekvésekből majd kialakulhat a spiritualitásra, a
szellemiségre való törekvés. De vajon hogyan igazodnak el az emberek a felmerülő problémákban, azokban,
amelyek éppen oda terelik őket, hogy a maja, az ideológia befolyása alatt kifejezetten az ezzel ellentéteset
értsék meg?

Hol tartunk még ehhez képest? Az impulzusok, amelyeknek alapján a Kelet embere és a Nyugat embere
gondolkodik, különbözőek, ha konkrétan fogalmilag nézzük őket. Bizonyos fokig azonban megvan az a
sajátosságuk is, hogy hasonló lelki hangoltságot hoznak létre Keleten is és Nyugaton is. Ezt a fajta lelki
hangoltságot szintén észre kell vennünk. Hogy a keletiek a külső világot majának tekintették, ez régi valami.
A korábbi időkben valóban nagy jelentősége volt annak a misztikus felfogásnak, hogy a világ csupán maja.
De ennek a nézetnek már nincs jelentősége jelenünkben. Csak régen volt. Amikor a majáról való
világszemlélet tulajdonképpen elavult lett, akkor átjött Keletről az a magatartás, hogy az emberek egyfajta
passzív módon átadták magukat ennek a szemléletnek: létrejött a fatalizmus. Európa felé tekintve a
törökségbe férkőzött be a legkirívóbb módon az effajta fatalizmus. A fatalizmus, vagyis hagyni, hogy
minden megtörténjen: ez az emberi akarat passzivitásával azonos. A nyugati szemlélet a majáról alapjában
véve már úgy jelent meg, hogy ennek a fatalizmusnak az atmoszférájába került.

Ezt a szemléletet az ideológiáról a legnyíltabban Karl Marx és Friedrich Engels dolgozta ki. Ez a modern
szocialista tan, amely szerint minden szellemi-lelki, ami megjelenik, az egyetlen valóságból, a gazdasági
folyamatból származik, és pusztán csak maja, pusztán csak ideológia.

Hogyan lépett fel ez a tan? Már fatalista módon jelentkezett a világban. Mert mi volt a világháború
katasztrófájáig a szocialista tan ismert tétele? A következő: a tőkék felhalmozódnak, koncentrálódnak, egyre
nagyobb és nagyobb tőkések és kapitalista csoportok jönnek létre, trösztök, szövetségek, és így tovább. A
gazdasági folyamatok teljesen maguktól játszódnak le, a tőkés csoportok mind inkább koncentrálódnak,
egészen addig az időpontig, amikor a tőke feletti uralom magától átmegy a proletariátushoz. Az embernek
semmit sem kell ehhez tennie, ez egy objektív, egy tisztán gazdasági folyamat: fatalizmus.

A fatalizmushoz érkezik el végül a Kelet, és ebből indul ki a Nyugat, éppen hogy a lakosság többsége.
Fatalista az emberek nagy része. Beletörődnek abba, amit a világfolyamat magával hoz. Ez lett a Kelet elve,
de ez a Nyugat elve is. Csakhogy az, amibe az ember fatalistán belenyugszik, a Kelet számára valami
szellemiség, a Nyugat számára viszont a materiális gazdasági folyamat. Egyoldalúan szemlélik az ember
történelmi fejlődését. Végignéznek a mai emberi világfejlődésen, ahogy az a korábbi állapotokból kialakult,
azután találnak ugyan ebben a világfejlődésben egy szellemi elemet is, de amit az emberek, mint mondtam,
puszta ideológiának tekintenek.

Mire vezethető ez vissza? A görögségre. Lelki alkatunk legmélyén még valami görögszerűt cipelünk
magunkkal. Gimnáziumainkban olyan a nevelés, ami a görög lelki struktúrát utánozza. Görögországban
természetes volt az ilyen beállítottság az iskolás korban. A görögöknél a lakosság nagy tömegét a szegény
nép, a rabszolgák, a helóták tették ki. A hódítók más fajtából valók voltak. A más származásúak művelték a
szellemi életet, ők voltak a szellemi élet jogosult hordozói. Ezt egészen határozottan látjuk a görög
szobrászatban is. Nézzenek meg egy Merkúr-fejet - ezt már gyakran említettem -, egészen máshogyan áll a
füle, egészen máshogyan áll az orra és a szeme. A görögök, amikor a Merkúr-fejet kidolgozták, akkor
megmutatták azt a lakosságot, amelyet meghódítottak, azokat, akiknek átengedték a külső gazdasági életet.
Az árja - akit a Zeusz-fejen, Héra-fejen, Athéné-fejen ábrázoltak - volt az, akinek a kozmikus hatalmak a
szellemet adományozták.

De ne higgyük, hogy ami mint görög lelki struktúra létezett, csak az általános lelki alkatban jutott
kifejezésre. Megnyilvánult ez egészen a görög nyelv szóképzésében és szókapcsolataiban is. A görög nyelv
olyan jellegű, ami arisztokratikus lelki struktúrára épült. És ez még fellelhető a mi lelki életünkben is! Ezért
nem is a szellemi élet teljes megújításáról volt szó, amikor elérkezett a XV század közepe, hanem a szellemi
életünknek csak a reneszánszáról, újjáéledéséről, vagy megreformálásáról, de nem az újrakezdéséről. Ez
csak a régiek felfrissítése volt, mert még ott hordoztuk magunkban, a szellemi életünkben.

Ezért gimnáziumi ifjúságunkat úgy neveljük, hogy a mai élettel szemben idegenek maradnak. A görögöknél
magától értetődő volt, hogy az ifjúságot úgy nevelték, ahogy a mi gimnáziumunk nevel, mert ez tükrözte az
életüket. A görögök úgy nevelték a gyermekeiket és az ifjaikat, amilyen az ő életük volt. De mi úgy neveljük
a gimnáziumi ifjúságunkat, amilyen ez a görög élet volt. Ezért vált a szellemi életünk a valóságtól idegenné,
ezért érzik ideológiának, ezért találhatók mindenütt olyan gondolatok benne, amelyek túlságosan erőtlenek
ahhoz, hogy a mostani életet megragadják, mindenekelőtt pedig, hogy cselekvőleg és tevékenyen hatoljanak
be az életbe.

De a szellemi műveltség e formája mellett még hordozunk magunkban egy meghatározott jogi műveltséget
is.

Mindenhol, minden területen kimutatható, hogy a XV. század közepén egy jelentős változás következett be
az emberiség újabb fejlődésében. A gabona ma drága, és minden, ami gabonából készül, szintén drága.
Túlságosan drága? Ha utánanézünk annak, hogy az európai országokban mikor volt nagyon olcsó, akkor a
IX-X. századhoz jutunk el. Akkoriban a gabona éppen úgy túlságosan olcsó volt, ahogy most túlságosan
drága. A XV század közepén volt normális ára.

Érdekes látni, hogy egészen a gabona áráig menően érvényesül ez a XV századi időpont, mint az emberiség
nagy fordulata. És mi volt a következménye annak, hogy akkoriban megfelelő gabonaárak jelentkeztek
Európa nagy részén? A régi jobbágyság, a régi alávetettség éppen a XV. század közepe tájékán részben
kezdett megszűnni. De ekkor, hogy ezt a kezdődő szabadságot megsemmisítse, érvényre jutott a római jog.
A politika terén, az államiság területén érvényre jutott a római jog, ahogy a szellemiség tekintetében a görög
szellemi és lelki struktúra érvényesült. Nem voltunk képesek mostanáig valami mást létrehozni a jog
területén, mint egy újraéledést, a római jog újraéledését. Így társadalmi organizmusunkban görög szellemi
struktúránk és római állami struktúránk van.

A gazdasági életet azonban nem lehet a régi újraélesztéseként kialakítani. Mert kétségkívül élhetünk a római
jog szerint, nevelhetjük a gyerekeket, az ifjúságot a görög szellemi struktúra alapján, de nem ehetjük azt,
amit a görögök ettek, mert akkor éhen maradnánk. A gazdasági életnek a jelenben kell gyökereznie. Így az
európai civilizáció gazdasági élete a harmadik elem. Ezen a három területen kell rendet teremtenünk, mivel
kaotikusan összegabalyodtak. Ez csak a hármas tagozódású társadalmi organizmus segítségével történhet
meg.

Marxhoz és Engelshez hasonlóan rendkívül egyoldalúan fogták fel az emberek azt, amikor felismerték: nem
megy tovább, hogy egy olyan szellemi élet vezesse őket, amely a görögségből származik; nem megy tovább,
hogy egy olyan államban éljenek, amely a római jogban gyökerezik. Csak a gazdasági élet marad nekünk,
mondták. De általában csakis a gazdasági életre gondoltak. A jövőben, mondta Engels, csak az árukat
szabad igazgatni és a termelési folyamatokat irányítani, de az embereket nem szabad vezetni. - Ez éppen
annyira egyoldalú, mint amennyire helyes. Helyes, de félelmetesen egyoldalú nézet.

A gazdasági életet a saját alapjára és területére kell helyeznünk. A társadalom gazdasági szektorán belül
csak a javakat kell igazgatni és a termelési folyamatokat szabályozni. Ennek önállóvá kell válnia. Ha pedig a
társadalmi organizmusból kiszorítjuk a jogi élet és a szellemi élet korábbi módját, akkor ezeket is új
alapokra kell helyeznünk. Vagyis: a gazdasági élet, a javak igazgatása és a termelés irányítása mellett
szükségünk van egy demokratikus állami életre, amely az emberek egyenlőségére épül. Nem a római jog
felelevenítésére van szükségünk, hanem az állami élet olyan újjászületésére, amelynek alapja az emberek
egyenlősége lesz. Éppen így nem csupán a szellemi élet újjáéledésére van szükségünk, ahogyan az fellépett
az újkor hajnalán, hanem a szellemi élet teljes újjáalakítására, újrateremtésére. Tudatosítani kell magunkban,
hogy a szellemi élet ilyen újrateremtése előtt állunk.

Amit az emberiség mai fejlődése a legmélyebb értelemben magában hordoz, ahhoz kapcsolódik az, amit a
társadalmi organizmus hármas tagozódásának elveként mondtam ki. Ez nem valami ötlet, hanem olyasmi,
ami korunk legmélyebb szükségletéből született meg, olyasmi, ami a jelenkornak a leginkább megfelel.
Sokan vannak, akik azt mondják, hogy ezt nem értik, mert bonyolultnak, túlságosan bonyolultnak tűnik
számunkra. Amikor Németországban újra meg újra arról beszéltek nekem, hogy mindezt mennyire nehéz
megérteni, én mindenesetre szembeállítottam az általam mondottakat azokkal a dolgokkal, amikhez az
utóbbi 4-5 évben az emberek hozzászoktak már, hogy jól értik őket. Ezeket könnyen érthetőnek találta
mindenki, amiket én magam bizony nem értek - mondtam -, mert csak rájuk parancsoltak, hogy tegyenek
úgy, mintha értenék. Megparancsolta valami főparancsnokság vagy valami egyéb hatóság, hogy a dolgokat
meg kell érteni, és akkor az emberek azokat besulykolták magukba. Az emberek azáltal fogadtak el valamit,
hogy rájuk kényszerítették. Most ellenben arról lenne szó, hogy a szabad emberi lélekből kell valamit
megértenünk. Ehhez viszont a lelkeknek fel kellene ébredniük. Ezt pedig nemigen akarják. De ezen múlik
minden. Nem a dolgok nem értése hoz megoldást, hanem a még szunnyadó akaratunk, és a még hiányzó
bátorságunk, hogy belelássunk a valóságba. Nyilván, aminek teljesen új hangon kell az emberiséghez
szólnia, azt más mondatokban is kell megfogalmazni, mint amihez hozzászoktak az emberek mostanáig.
Mert három másik dolog tartja őket fogságban, szemben azzal, amiről a hármas tagozódás elvében beszélek.

Ebben a hármas tagozódásban a szellemi élet megújításának úgy kell megtörténnie, hogy az emberek
valóban érezzék saját lelkiségük kapcsolódását az objektív szellemi élethez. Ezt még nem érzik. Mert
amikor az emberek erről beszélnek, akkor legnagyobb részt csak frázisokat mondanak. De miért beszélnek
frázisokban? Frázisokat akkor mond az ember, amikor nincs semmilyen viszonya ahhoz, amire vonatkozik a
frázis. Mivel az embereknek nincs kapcsolatuk a szellemi élettel, azért a szavaik frázisokká lesznek.

Az utóbbi években sokat beszéltek a jogról, a jog újraalkotásáról a civilizált emberiség területén. Hogy az
emberek a jogra vonatkozóan még mennyire messze állnak a valóságtól, azt eléggé megmutatták a jelenkor
eseményei. Kétségkívül mindezidáig nem a jogról, hanem csupán a hatalomról vitatkoztak, jóllehet a
„jogról” beszéltek.

És a gazdasági életben? Az embereknek nem voltak gondolataik, amelyek a gazdasági életet átfogták volna,
ezért az események maguktól zajlottak. Jellemző volt a gazdasági életben, hogy az emberek csak termeltek
és termeltek, úgy valahogy, ahogy akkoriban, 1914 elején Bécsben mondtam, ahol ezt a fajta termelést
társadalmilag „rákos fekélynek” neveztem. Az árukat kidobták a piacra, és az egész gazdasági körforgásnak
magától kellett végbemennie, nem a gondolatok vezérelték. Kaotikus, terv nélküli gazdasági élet volt. A jogi
élet is csak a hatalomról szólt. A szellemi élet meg frázisokba fulladt. Ilyen most a hármas tagozódásunk,
amivel büszkélkedhetünk. És ebből a hármas tagozódásból kell kijutnunk. De csak akkor jutunk ki belőle, ha
komolyan vesszük azt, amit éppen a hármas tagozódásról tudnunk kell.

Ez viszont olyasmi, amit alapjában véve csak úgy érthetünk meg, ha az antropozófiai irányultságú
szellemtudományhoz fordulunk. Megrázó volt, amikor néhány héttel ezelőtt egy nyilvános előadáson egy
mondatot kimondtam, ami egy lényegbevágó, valóságos megállapítás volt. Azt mondtam: korunk vezető
köreinek többé nem lenne szabad megbízniuk az agyukban, mert az már dekadens. Oda kellene eljutniuk,
hogy azt fogják fel, amit nem az aggyal ragadunk meg, hanem az étertesttel. Azok a gondolatok, amelyeket
az antropozófiai irányultságú szellemtudományban ragadunk meg, nem szorulnak rá az agyra. A vezető
köröknek, a mai polgárságnak már fiziológiai fejlődése miatt is hajlandónak kellene mutatkoznia arra, hogy
átadja magát a szellemi megismerésnek, és ne olyasmivel foglalkozzon, amit az ember csak a dekadens
aggyal művelhet.

A proletariátus felfelé tör. Neki az agya még elhasználatlan. A citrom még nincs teljesen kifacsarva; náluk
az agyban még megmutatkozik valami az atavisztikusból. Ezért érti meg a proletariátus azt, amit a dolgok
egy újabb rendje értelmében fogalmazunk meg. Ma a dolgok úgy állnak, hogy lényegében véve az egész
proletariátus rávehető lenne ezekre a dolgokra, csak a vezetői nem, mert ők már elpolgárosodtak. Ezek
nagyobb nyárspolgárok, mint az igazi nyárspolgárok. Átvették a nyár- spolgáriságot, és a legmagasabb fokra
fejlesztették. De másfelől tapasztalható egy nagymértékű alázatosság is. Ezt az alázatosságot meg kellene
törnünk. Mert addig ezen a területen nincs segítség.

Láthatjuk, hogy a jelenben a dolgok mennyivel komplikáltabbak, mint azt rendszerint hiszik, és éppenséggel
olyanok, hogy igazából csakis a beavatás tudománya vezethet el bennünket a jelen társadalmi problémáinak
tényleges megértéséhez.

Három fogalmat találnak A társadalmi kérdés lényege című könyvemben, amit elsősorban nem
antropozófusoknak írtam, hanem a nagyközönségnek. Ebben a jelenkori társadalmi élet három fontos
fogalmával találkozhatnak. Az egyik az áru, vagy a termék, a gazdasági életben megjelenő javak fogalma.
Egy további fontos fogalom a munka. A harmadik pedig a tőke. Tulajdonképpen e három fogalommal függ
össze a jelenkori társadalom megértése.

Mi minden elhangzott már a társadalomtudományban, amikor ezt a három fogalmat értelmezték! Aki ismeri
mindazt, amit különösen a XIX. század második felében a közgazdaságtudományban megkíséreltek, hogy
ezt a három fogalmat, az árut, a munkát és a tőkét meghatározzák, az tudja, hogy mire jutottak ebben a
képtelen tudományban, mert ez az egész tudomány nem kielégítő. Egy lenyűgöző példát a múltkor is már
említettem. A híres professzor, Lujo Brentano, napjaink közép-európai közgazdaságtudományának
kiválósága, nemrégiben írt egy cikket, melynek címe A vállalkozó volt. Ebben kifejti a vállalkozó három
ismérvét. Én csak a vállalkozó harmadik ismérvét akarom önöknek ismertetni Brentano szellemében. Ez a
harmadik ismérv az, hogy az ember a termelőeszközöket a saját számlájára és felelősségére alkalmazza.
Nemde, a vállalkozó termelőeszközök tulajdonosa, és a piac számára termel a saját számlájára és
felelősségére. Mármost ez a fogalom annyira kusza a jó Brentanonál, aki a jelenlegi egyetemi
közgazdaságtudomány erőssége, hogy ugyanebben a cikkben a szerző boldogan lyukad ki oda, hogy még ki
nevezhető vállalkozónak a gyároson, a vállalatok üzemeltetőin kívül? Nem más, mint a modern munkás! A
modern munkás vállalkozó, mert termelőeszköze van, ami éppen a saját munkaereje, amit felajánl a piacon a
maga számlájára és felelősségére. Lujo Brentano úr fogalma a vállalkozóról annyira kristálytiszta, hogy még
a munkás is beletartozik ebbe a fogalomba. Ennyire értelmes a mai közgazdaságtan! Teljesen nevetséges!
De mégsem támad nevethetnékünk, mert az egyetemek vezető helyet töltenek be a szellemi életben. Az
egyetemek azonban ilyen dolgokra jutnak a közgazdaságtan területén. Az emberek nem akarják bevallani
maguknak, nincs bátorságuk kimondani, hogy mennyire nevetséges dolgok születnek az ilyen témákban.
Mert igazán meghökkentőek.

De mindezeket feltétlenül meg kell vizsgálnunk, és meg kell kérdeznünk: mi az oka annak, hogy éppen a
társadalomra vonatkozó fogalmakról, amelyek mostanság égető napi kérdéssé váltak, nem adnak kielégítő
magyarázatot a tudományok? Örömömre szolgálna, ha ezekről a kérdésekről részletesen kifejthetnék egyet s
mást mostani itt tartózkodásom során. Ma csak érintőlegesen akarok utalni arra, hogy miért van ez így.

Bármennyire is csupán közgazdasági fogalom az áru, sohasem lehet a lényegét megfejteni a szokásos
tudománnyal. Önök nem juthatnak el az áru fogalmához, ha ebben nem az imaginatív megismerésre
támaszkodnak. Csak úgy ragadhatják meg az áru fogalmát, ha ezt az imaginatív megismerés segítségével
teszik. És nem érthetik meg a munkát a társadalomban, a gazdaságban, ha ez nem az inspiratív megismerés
alapján történik. Végül, a tőkét sem határozhatnák meg, ha ehhez nem az intuitív megismerést vennék
igénybe.

Az áru fogalma tehát megköveteli az imaginációt, a munka fogalma megköveteli az inspirációt, a tőke
fogalma pedig az intuíciót. Ha ezekhez a fogalmakhoz nem így közelítünk, akkor abból mindig csak valami
zavaros dolog lesz. Így megérthetjük már, hogy honnan származnak a zavaros gondolatok. Miért definiálja
Brentano a tőke fogalmát, amely egybeesik a vállalkozó fogalmával, úgy, hogy nála a munkás is tőkés,
vagyis vállalkozó? Ez azért van, mert ő természetesen korunk egyik nagyon okos személyisége, de sejtelme
sincs arról, hogy ahhoz, hogy a tőkéről valóságos fogalmat alkosson magának, intuitív megismerésre lenne
szüksége.
Csakugyan, ez kerülő úton megy végbe. A Biblia utal erre a kerülő útra, amikor a kapitalizmusról mint
mammonizmusról beszél. Vagyis összefüggésbe hozza a tőkét egy sajátos természetű szellemiséggel. De
bármilyen szellemiséget csak intuíció által ismerhetünk meg. Így ha a kapitalizmusban működő
szellemiséget, a mammonizmust meg akarjuk ismerni, akkor szükségünk van intuíciókra. A Biblia már
tudott erről. De nekünk most egy olyan világmegismerésre van szükségünk, amely mindezt modern formába
helyezi át.

Meg kell kísérelnünk e témákat, amelyeket ma még az emberek zavarosaknak tartanak, valódi
szakszerűséggel átitatni. De ezen a területen valódi szakértelem csak akkor lesz, ha társadalmi
szemléletünket igazi szellemtudománnyal hatjuk át. Ez az, amihez az élet elfogulatlan szemlélőjének
ténylegesen el kell jutnia. Emlékezzenek vissza arra a nevezetes kérdésre - amennyiben ott voltak önök -,
amit Bernoullianumban, Baselben elutazásom előtt egy előadás után feltettek, ahol valaki felvetette azt a
kérdést a beszélgetés során: hogyan érhető el, hogy Lenin világuralomra tegyen szert? Mert semmilyen
segítséget nem lát mindaddig, mondta az illető, amíg Lenin nem lesz a világ ura. - Értik, hogy mekkora
zűrzavarra utal ez? Ez azt jelenti, hogy azok az emberek, akik manapság a legradikálisabban viselkednek, a
legreakciósabbak. Szocializmust akarnak. És mindenekelőtt a hatalmi viszonyok szocializálásával kellene
kezdeni. De az emberek a szocializmust Lenin univerzális gazdasági monarchiájával kezdik. Hozzá sem
fognak ahhoz, hogy szocializálják a hatalmi viszonyokat. Ma ennyire torzan látják egyesek a dolgokat. Az
ilyen esetek valóban nevezetesek maradnak, amikor valaki kijelenti: Leninnek világhatalomra kell szert
tennie. Így állnak a dolgok ma. Azok az emberek, akik azt hiszik magukról, hogy a legvilágosabb fogalmaik
vannak, valójában a legfonákabb fogalmakat hangoztatják. És ezen a téren nem is fognak világossághoz
jutni, amíg nem értik meg, hogy ezt a világosságot csakis a szellemtudománytól kaphatják meg.
A nevelés mint társadalmi kérdés (4)

4. --

[A tanárképzés elsődlegessége a nevelésben és a szellemtudománnyal való áthatása. Nemcsak a halál utáni,

hanem a születés előtti létezéssel is foglalkoznunk kell. A gyermekben a szellemi létből érkező lényt kell
látnunk, aki most a földi létben folytatja életét. A hármasan tagolt ember.]

Dornach, 1919. augusztus 15.

Az utóbbi előadásokból, amiket itt tartottam, láthatták, hogy a jelenkort foglalkoztató sok kérdés közül a
nevelés kérdése a leglényegesebb. Ki kellett hangsúlyoznunk, hogy a társadalmi kérdés feltevése, mint
legfontosabb mozzanatot foglalja magában éppen a nevelés kérdését. És miután nyolc nappal ezelőtt már
beszéltem a nevelés átformálásáról, megváltoztatásáról, érthetőnek fogják találni, hogy a nevelés kérdésén
belül a legjelentősebb kérdés maguknak a tanároknak a képzése. Ha az elmúlt korszak jellegét a XV század
közepétől pontosabban meghatározzuk, akkor a következő megállapításhoz jutunk, mint önök is tudják:
ebben a korban az emberiség fejlődésén keresztül- áramlott a materialista kutatások hulláma. A jelenben
annak szükségszerűségében élünk, hogy a materialista áramlatból kiszabadítsuk magunkat és visszataláljunk
a szellemhez vezető útra. A szellemhez vezető út, amit ismertek az emberiség régebbi kultúrkorszakaiban,
de amin akkoriban az emberiség többé-kevésbé csak ösztönösen, öntudatlanul járt, mára elveszett, de azért,
hogy most az emberiség már a saját törekvéséből, a saját szabadságából fakadóan keresse azt. Immár
tudatosan, teljesen tudatos módon kell keresnie.

Az átmenet, amin az emberiségnek keresztül kellett mennie a XV. század közepe óta, éppen az, amit az
emberiség materialista megpróbáltatásának nevezhetnénk. Ha megfigyeljük e materialista korszak jellegét,
és azután annak tükrében, amit ezáltal belátunk, megvizsgáljuk a kulturális fejlődést az utóbbi három-négy
évszázadban, egészen a jelenig, akkor azt találjuk, hogy amit a leginkább hatalmába kerített ez a materialista
hullám, amibe a legintenzívebben behatolt ez a materialista áramlat, az éppen a tanárképzés volt. Semmi
egyéb nem tudott ennyire tartós hatást gyakorolni, mint a materialista érzületű pedagógiai-didaktikus
szemlélet. Csak értő módon meg kell néznünk a részleteket a jelenlegi oktatásügyben, és előttünk van az
egész nehézség, ami a valóban gyümölcsöző fejlődést megakasztja. Gondolják meg, hogy éppen azok az
emberek, akik azt hiszik, hogy hozzáértően nyilatkozhatnak a nevelés témájában, újra meg újra azt
ismételgetik, hogy minden tanításnak már a legalsó iskolai fokoktól kezdődően szemléletesnek kell lennie -
már amit ők neveznek szemléletesnek. Gyakran felhívtam a figyelmüket arra, hogy az emberek például a
számtantanítást szemléletessé akarják tenni: számológépeket állítanak fel az iskolákban. Nagy jelentőséget
helyeznek arra, hogy a gyermek bizonyos fokig már mindent meg tud szemlélni, és azután a szemléletből
csak kialakítja a képzeteit lelkének bensejéből. Ez a szemléletességre való törekvés a nevelésben a
pedagógia nagyon sok területén bizonyára teljesen jogosult. Mégis kikényszeríti a következő kérdést: mi
lesz az emberrel, ha túlnyomóan ilyen szemléletes oktatásban részesül? Akkor lelkileg teljesen kiszárad, és
fokról fokra elhalnak lelke belső mozgatóerői; majd az egész emberi lény összeolvad a szemlélhető
környezettel. Aminek pedig a lélek bensejéből ki kellene sarjadnia, az fokozatosan elhal a lélekben. Sok
minden éppen a jelenlegi oktatás szemléletessége miatt a lélek elhalását eredményezi. Az emberek persze
nem tudják, hogy ölik a lelket, de valójában ezt teszik. És ennek az a következménye - amiről már beszéltem
más nézőpontból -, amit a jelenkor emberén tapasztalunk. Korunk sok embere tulajdonképpen problematikus
természetű. A jelen emberei érettebb korukban nem tudják kihozni a saját bensejükből azt, ami számukra a
nehezebb időkben vigaszt és reményt nyújthatna, és amivel az élet különböző helyzeteit legyőzhetnék. Sok
megtört embert látunk, és előfordulnak olyan pillanataik, amikor nem tudnak eligazodni.

Mindez összefügg oktatásügyünk hiányosságaival, különösen a tanárképzés hiányosságaival. A kívánatos

jövő érdekében mire kellene törekednünk éppen a tanárképzésre vonatkozóan? A tanár végül is azt tudja,
amit szokás szerint kikérdeznek tőle a vizsgákon, ami tulajdonképpen valami mellékes dolog, mert ekkor
többnyire azokat a dolgokat kérdezik tőle, amiket valamilyen kézikönyvből elolvashat az órák előtt, amikből
felkészülhet, ha használja azokat. Amire azonban a vizsgákon egyáltalán nincsenek tekintettel, az a tanár
általános lelkisége, ami pedig szellemileg majd szakadatlanul átsugárzik belőle a tanítványaira. Nagy
különbség van aközött, amikor az osztályterembe az egyik tanár lép be, vagy a másik. Amikor az ajtón belép
a terembe az egyik tanár, akkor a gyerekek, vagy a tanulók bizonyos rokonságot éreznek vele a
lelkiségükben. Ha egy másik tanár lép be a terembe, akkor ilyenfajta lelki rokonságot sokszor egyáltalán
nem éreznek. Ellenkezőleg: szakadékot éreznek maguk között és a tanár között, és a közönyösség minden
lehetséges fajtáját, egészen odáig, hogy a tanárt komikusnak találják és kicsúfolják. Minden e két véglet
között található árnyalat is sokszor a valódi oktatás, a valódi nevelés rombolásához vezet.

Ezért a legfőbb kérdés mindenekelőtt a következő: hogyan változtatható meg a jövőben a tanárképzés?
Másképp nem változtatható meg, csak úgy, hogy a tanár megismeri mindazt, amit a szellemtudomány mond
az ember természetéről. A tanárnak tisztában kell lennie azzal az összefüggéssel, ami az ember és az
érzékfeletti világ között létezik. A felnövő gyermekben annak tanúságát kell látnia, hogy ez a gyermek a
fogamzáson és születésen keresztül leereszkedett az érzékfeletti világból, vagyis ami leereszkedett, egy
testtel burkolta körül magát, azért, hogy elsajátítson valamit - amiben a tanárnak segítenie kell neki itt a
fizikai világban -, mert azt a gyermek nem sajátíthatná el a halál és az újabb születés közötti életében.

Mint ahogy az érzékfeletti világ kérdést intéz a fizikai világhoz: tulajdonképpen így kellene állnia minden
gyermeknek a tanítással és neveléssel foglalkozók érzülete előtt. Ezt a kérdést az emberek nem tudják
konkrét és átfogó értelemben feltenni, főként nem minden egyes gyermekkel kapcsolatban, jóllehet
módjukban áll felhasználni a szellemtudomány ismereteit az emberi természetről. Az utóbbi 3-4 évszázad
folyamán az emberiség fokozatosan hozzászokott ahhoz, hogy az embert, mondhatnám, pusztán
fiziológiailag lássa, csupán a külső testi felépítését vegye tekintetbe. Ez a szemlélet az emberről a
legkárosabb a nevelő, a tanító számára. Ezért mindenekelőtt arra van szükség, hogy egy az antropozófiából
kiinduló antropológia váljon a jövő pedagógiájának alapjává. Ez azonban csakis azáltal történhet meg, hogy
az embert valóban olyan nézőpontok alapján vegyük szemügyre, amelyeket itt már gyakran érintettem, és
amelyek az embert különféle vonatkozásban mint három részből álló lényt írják le. El kell szánnunk
magunkat, hogy ezt a hármas tagoltságot bensőleg valóban felfogjuk. A legkülönbözőbb szempontok szerint
ismételten felhívtam a figyelmet arra, hogy az ember, ahogyan előttünk áll, először is idegi-érzékszervi
ember. Ezt népszerűen úgy fejezhetünk ki, hogy az ember először is „fej-ember.” Az emberi lény második
része - külsőleg tekintve - mindaz, ami az emberben főképpen, mint ritmikus folyamat történik, ez a
„mellkas-ember.” Majd pedig, mint tudják, összefüggésben az egész anyagcsere-rendszerrel harmadik
részként létezik a „végtag-ember”, vagy „anyagcsere-ember”, amelyben éppen az anyagcsere, mint olyan
megy végbe. Ami az ember, mint belsőleg működő lény, az kifejeződik az emberi természet e három
részében, ami külsőleg is megmutatkozik a képi alakban, az ember fizikai alakjában.

Jegyezzük meg az emberi természet e három részét: fejember, vagy idegi-érzékszervi ember; mellkas-ember,
vagy ritmikus ember; és azután végtag-ember - természetesen tágabb értelemben -, vagy anyagcsere-ember.

Arról van szó, hogy az emberi természet e három részét a maguk sajátosságában fogjuk fel. A jelenkor
embere számára ez kényelmetlen, mert ő szereti a sematikus felosztásokat. Azt szeretné, ha így beszélnénk:
az ember fej-emberből, mellkas-emberből és végtag-emberből tevődik össze, a legszívesebben pedig egy
vonalat húzna itt a nyaknál, és ami afelett van, az a fej-ember. Majd máshol ismét húzna egy vonalat, egy
határvonalat, hogy elhatárolja a mellkas-embert, és a felosztott részeket így akarná egymás mellett látni.
Ami nem helyezhető ilyen sematikusan egymás mellé, azzal a jelenkor embere nem szívesen foglalkozik.

De így ez a valóságban nem létezik, a valóság nem húz meg ilyen vonalakat. Noha az ember a vállai fölött
főképpen fejember, idegi-érzékszervi ember, de nem csupán a vállai fölött az: a tapintásérzék, a hőérzék
például az egész testre kiterjed, úgyhogy a fej az egész testtel kapcsolatban áll. Tehát a következőképpen is
fogalmazhatnánk: az emberi fej legfőképpen fej (fejszerű). A mellkas kevésbé fej, de fej (fejszerű) is. A
végtagok, vagy minden, ami anyagcsere-rendszer, még kevésbé fej ugyan, de fej (fejszerű) is. Ily módon
tehát tulajdonképpen azt kell mondanunk: az egész ember - fej, de a fej főképpen a fejrészben van. Ha tehát
sematikusan akarnánk lerajzolni, akkor így kellene a fej-embert ábrázolnunk (ld. dőlt vonalak az ábrán).
A mellkas-ember szintén nem csupán a mellkasban van; mindenekelőtt a mellkasi szervekben található,
azokban, amelyekben a szív és a légzésritmus a legvilágosabban kifejeződik. De a légzés folytatódik a
fejben is, a vérkeringés a maga ritmusával beleáramlik a fejbe és a végtagokba is. Úgyhogy azt mondhatjuk:
az ember leginkább mellkas-ember ezen a tájékán, de - bár kisebb mértékben - mellkas-ember itt is és itt is
(ld. függőleges vonalak). Tehát ismét csak az egész ember mellkas (mellkasszerű), de a fődologban ez a
mellkas, és ez a fej.

Végül a végtag- és anyagcsere-ember alapvetően ez (ld. vízszintes vonalak), de ezek a végtagok ismét csak
úgy folytatódnak, hogy egy kissé érvényesülnek a mellkasban és nagyon kicsit a fejben is.

Vagyis éppúgy igaz, ha azt mondjuk: a fej - a fejrész, de azt is mondhatjuk: az egész ember is fej. Éppúgy
igaz, ha azt mondjuk: a mellkas - a mellkasi rész, de mondhatjuk azt is: az egész ember mellkas, és így
tovább. A valóságban a dolgok egymásba folynak. Felfogásunk hajlamos arra, hogy a részeket egymás
mellett lássuk. Ez arról tanúskodik, hogy megismerési képzeteink még nagyon messze esnek a külső
valóságtól. A külső valóságban a dolgok egymásba folynak. Tudatosítanunk kell, hogy ha az egyes részekről
beszélünk, a fej-emberről, a mellkas-emberről és az anyagcsere-emberről, ezeket az elkülönített részeket
ismét össze kell kapcsolnunk. Tulajdonképpen sohasem szabad pusztán elkülönültségükben elgondolnunk a
dolgokat, hanem mindig ismét összefüggésükben kell felfognunk őket. Egy olyan módon gondolkodó
ember, aki csak elkülöníteni akar, ahhoz az emberhez hasonlít, aki csakis belélegezni szeretne, de
kilélegezni már nem.

Ezzel rögtön megértettünk valamit, amivel rendelkezniük kell különösen a jövő tanárainak a maguk
gondolkodásában: alaposan el kell sajátítaniuk egy ilyen belsőleg mozgékony gondolkodást, egy ilyen nem
sematikus gondolkodást. Mert a lelkükkel csak akkor juthatnak a valóság közelébe, ha megszerzik
maguknak ezt a nem sémaszerű gondolkodásmódot. De nem jutunk el a valósághoz, ha ezt a közelkerülést
nem bizonyos magasabb nézőpontból tesszük, ami még kortünet. A jelenhez való egyre növekvő
vonzódásunkat az élet egyes részleteihez kell igazítanunk, és amennyiben a tudományosságot tarjuk szem
előtt, akkor ezt a kitüntetett vonzalmunkat a jelenhez mérsékelnünk kell és oda eljutnunk, hogy az élet egyes
részleteit a nagy életkérdésekkel kapcsoljuk össze.

Így a jövőben fontossá válik egy kérdés a szellemi kultúra fejlődése szempontjából: a halhatatlanság
kérdése. Tudatában kell lennünk annak, hogy az emberiség nagy része tulajdonképpen tud a
halhatatlanságról, és tudott abban a korszakban is, amikor sokan már tagadták a halhatatlanságot. Mert mi él
valójában a legtöbb emberben, akik ma a szokásos vallások alapján vetik fel a halhatatlanság kérdését, mi él
ezekben az emberekben? Az a vágy él bennük, hogy megtudjanak valamit arról, hogy mi történik a lélekkel,
amikor áthalad a halál kapuján.

Ha megnézzük, hogy az embereket miért érdekli a halhatatlanság kérdése, jobban mondva, az ember belső
lényének örökkévalósága, akkor azt a feleletet kapjuk, hogy az emberi lény örökkévalóságának kérdésére
irányuló alapvető érdeklődés ahhoz kapcsolódik, hogy mi lesz az emberrel, ha átlépi a halál kapuját. Az
ember tudja, hogy ő egy én. Ebben az énben él a gondolkodása, érzése és akarata. Elviselhetetlen számára az
a tudat, hogy ez az én megsemmisül. Az embereket mindennél jobban az érdekli, hogy átvihetik-e énjüket a
halálon, illetve hogy mi vár az énjükre a halál után. Hogy tehát ezt a kérdést felvetettük, az lényegében azon
alapul, hogy amikor a vallási rendszerek - legalábbis azok, amelyek számunkra mindenekelőtt tekintetben
jönnek - a halhatatlanságról, az emberi lény örökkévalóságáról beszélnek, akkor legfőképp arról a kérdésről
van szó, hogy mi történik az emberi lélekkel, amikor az ember átmegy a halál kapuján.

Észre kell viszont vennünk, hogy a halhatatlanság így felvetett kérdésének egy rendkívül erős egoisztikus
mellékíze van. Alapjában véve ez egy egoista vágy, amely beleárasztja az emberbe azt az igényt, hogy
megtudja, mi lesz a lényével, amikor átlépi a halál kapuját. Ha a jelenkor emberének több önismerete lenne,
mint amennyi van, ha jobban átgondolná a dolgot, és nem adná át magát az illúzióknak, mint ahogyan ez
történik, akkor észrevenné, hogy az egoizmusa mennyire erősen közrehat abban az érdeklődésében, hogy
megtudjon valamit a lélek sorsáról a halál után.

Az effajta lelki érdeklődés egészen különösen felerősödött a materialista vizsgálódások korszakában az

utóbbi 3-4 évszázad folyamán. Ami így az ember lelkét érzés- és gondolatbeli belső szokásként hatalmába
kerítette, azt nem győzhetjük le olyan elméletek és tanok által, amelyek csak az absztrakt formákig jutnak el.
Mégis felvethető a kérdés: maradhat-e ez így? Az ember örök lényére vonatkozó kérdésnél csak az emberi
természet egoista oldalát említhetjük meg?

Ha mindazt tekintetbe vesszük, ami ezzel a kérdéskörrel összefügg, akkor meg kell állapítanunk: hogy
ilyenné vált az emberi szemléletmód, ahogy most jellemeztem, az lényegében abból fakad, hogy a vallások
elhanyagolták a másik nézőpontot, azt, hogy rátekintsenek az emberre, ahogyan megszületik, ahogyan
belenő a világba az első gyermeki felsírástól kezdve, azon a csodálatos módon, ahogy a lélek egyre inkább
behatol a testiségbe; és hogy rátekintsenek arra, ahogyan feléled az emberben az a valami, ami a születés
előtt a szellemi világban élt. Vajon hányszor kérdezik meg az emberek, hogy a szellemi világból kiindulva
mi az, ami folytatódik a fizikai testet öltéssel, amikor az ember megszületik? Mert újra és újra csak azután
tudakozódnak, hogy mi folytatódik akkor, amikor az ember meghal. Ám azt már nemigen kérdezik meg,
hogy mi folytatódik akkor, amikor az ember megszületik.

A jövőben viszont erre fog irányulni az igazi érdeklődés! A felcseperedő gyermekben bizonyos értelemben
meg kell tanulnunk meglesni a szellemi-lelkiségnek azokat a megnyilatkozásait, amilyen az a születés vagy
a fogamzás előtt volt. És meg kell tanulnunk meglátni a növekvő gyermekben a szellemi világban való
tartózkodásának folytatódását. Akkor az ember örök lényéhez való viszonyunk is egyre önzetlenebb lesz,
egyre kevésbé lesz egoista. Ha ugyanis valakit nem érdekel, hogy mi az, ami - miután áthozta a szellemi
világból - folytatódik a fizikai élettel, hanem csakis az érdekli, hogy mi folytatódik a halál után, akkor az az
ember belsőleg egoista. Bizonyos értelemben egy nem-egoista lelki beállítottságot alapoz meg, amikor azt
kutatjuk, ami a szellemiből jön át a fizikai létezésbe.

Az egoizmus azért nem kérdez rá arra, hogy a szellemi folytatódik-e a fizikaiban, mert biztos abban, hogy ő,
vagyis az ember létezik, és megelégszik azzal, hogy már létezik. Csupán abban nem biztos, hogy a halál
után is létezik-e. Ezért szeretne valamilyen bizonyítékhoz jutni. Erre hajtja őt az egoizmusa. Igazi
megismerés azonban nem származik az egoizmusból, de abból a szublimált egoizmusból sem, amit most
írtam le, amely a lélek halál utáni létezése iránti érdeklődésre sarkall. Mert tulajdonképpen tagadhatjuk-e,
hogy a vallások sokat spekulálnak a most jellemzett egoizmus alapján? De ezt a spekulálást az embernek le
kell győznie magában. Aki belelát a szellemi világba, az tudja, hogy ennek legyőzése nem csupán
ismereteket hoz majd magával, hanem az ember egy egészen másfajta viszonyulását is eredményezi a saját
emberi környezetéhez. Így teljesen másképpen fog érezni a növekvő gyermekkel kapcsolatban, ha mindig
figyelembe veszi, hogy egy olyan lénynek folytatódik a léte, aki nem maradhatott ott a szellemi világban.

Gondolják meg, mennyire megváltozik a kérdés ebből a nézőpontból. Azt mondhatjuk: az ember ott volt a
szellemi világban, mielőtt a fogamzás vagy születés révén leereszkedett a fizikai világba. Ott fent viszont
már nem találta meg a mindenkori célját. A szellemi világ már nem adhatta meg neki azt, amire a lélek
törekszik. És a szellemi világ hatására felébredt benne az a vágy, hogy amikor elközelgett a születésének
ideje, leszálljon a fizikai világba, és magára öltsön egy testet, azért, hogy a fizikai világban keresse azt, amit
nem találhatott meg a szellemi világban.

Az élet rendkívüli elmélyültségét eredményezi, amikor egy ilyen nézőpontra teszünk szert, de most már érző
módon, átélve. Ahogy az egoista szemléletmód állandóan arra ösztökéli az embert, hogy egyre absztraktabb
legyen, megrekedjen a teóriák szintjén, hajlamos legyen a fej gondolkodásra, úgy a másik, a nem-egoista
szemléletmód egyre fokozottabban arra ösztönzi, hogy a világot szeretettel megismerje, és a szeretet által
ragadja meg. Azoknak az elemeknek az egyike tehát, amelyeket majd a tanárképzés részévé kell tennünk,
hogy vegyük figyelembe a születés előtti embert, tehát hogy az élet viszonylatában ne csak a halál rejtélyét
érzékeljük, hanem a születés rejtélyét is.

Ehhez azonban meg kell tanulnunk felemelni az antropológiát az antropozófiához, valóban elsajátítva egy
érzéket azok iránt a formák iránt, amelyek a hármasan tagolt embert fejezik ki. A múltkor már említettem:
az ember feje, az, ami főképpen fej, vajon nem gömbalakú-e egy egészen másik formában, és felhelyezve az
organizmusunk egyéb részeire? (Ld. az ábrát.) És ugyancsak, amikor a mellkas-embert nézzük, hogyan
jelenik meg előttünk? Tulajdonképpen úgy jelenik meg, hogy vehetnénk a fej egy darabját, csak
megnagyobbítva, ahol itt van a hátgerinc. (Ld. az ábrát.) Ahogy a fej a maga középpontját magában hordja, a
mellkas-emberben a középpont jóval távolabbra helyeződik. És ha ezt most elképzeljük, mint egy nagy fejet,
akkor ez a nagy fej úgyszólván egy hátán fekvő emberhez tartozna. Úgyhogy, ha a gerincoszlopot egy nem
teljes fejnek vesszük, akkor kapunk egy vízszintesen fekvő embert, és egy függőlegesen álló embert.

Még bonyolultabb, és egyáltalán nem is lehet síkban lerajzolni, ha az anyagcsere-embert vesszük

szemügyre. A formai szemlélet számára, a plasztikus-szemléletes forma vizsgálata szempontjából tehát az
emberi természet három része teljesen különbözőnek mutatkozik. A fej - teljesség, a mellkas-ember nem
teljesség, hanem egy töredék; és még inkább az az anyagcsere-ember.

Mármost minek köszönhetően ilyen lezárt magában az emberi fej? Azáltal, hogy az ember részei közül az
emberi fej illeszkedik bele a legjobban a fizikai világba. Bármennyire is különösnek tűnhet önöknek, mivel
megszokták, hogy a fejet az ember legnemesebb részének tekintsék, mégis éppannyira igaz az is, hogy ez az
emberi fej idomult a leginkább a fizikai léthez. A fej fejezi ki a leginkább a fizikai létet. Így azt mondhatjuk:
ha a fizikai testet a fődologban akarjuk jellemezni, akkor a fej alapján kell rátekintenünk. Az ember a fejet
illetően a leginkább fizikai test. A mellkasi szervek, a ritmikus szervek vonatkozásában az ember a
leginkább étertest. Az anyagcsere szervei tekintetében pedig az ember a leginkább asztráltest. Az én
általában még semmi világosat nem fejez ki a fizikai világban.

Ezzel eljutottunk egy nézőponthoz, amit rendkívül fontos figyelembe vennünk. Erre a nézőpontra úgy
készíthetik elő magukat, hogy azt mondják: ránézek az emberi fejre - amit az előbb dőlt vonalakkal jelöltem
a korábbi ábrán -, úgy előttem van a legfontosabb dolog a fizikai testről is. A fej a leginkább azt juttatja
kifejezésre, ami nyilvánvaló az emberben. A mellkas-emberben főként az étertest a tevékeny. A fejben a
legkevésbé tevékeny az étertest, sokkal inkább a mellkasi részben tevékenykedik. Ezért az ember mellkasi
része fizikailag tekintve tökéletlenebb, mint a fej. Fizikai értelemben tökéletlenebb. És még tökéletlenebb az
anyagcsere-ember, itt az étertest megint csak igen kevéssé tevékeny, és az asztráltest az, ami a leginkább
tevékeny benne. Ahogy pedig gyakran hangsúlyoztam már: az én még csak csecsemő, még alig van fizikai
megfelelője.

Látjuk tehát, hogy az embert leírhatjuk úgy is, hogy azt mondjuk: az embernek fizikai teste van; ha meg
akarjuk válaszolni azt a kérdést, hogy mi a leghasonlóbb az ember fizikai testéhez, a válasz ez lesz: a fej. Az
embernek éterteste van. Mi hasonlít a legjobban az étertesthez? A mellkasi rész. Az embernek asztrálteste
van. Mi hasonlít a leginkább az asztráltesthez? Az anyagcsere-ember. Az én számára pedig alig utalhatunk
valamire a fizikai emberben. Így lesz az ember mindhárom része, a fej, azaz az idegi-érzékszervi ember,
azután a mellkas-ember, azaz a ritmikus ember, végül az anyagcsere-ember a tükröződése valami mögötte
állónak. A fej a fizikai test tükröződése, a mellkas az étertest tükröződése, az anyagcsere pedig az asztráltest
tükröződése. Ezt meg kell értenünk, és nem úgy kell néznünk az embert, ahogy ma teszik, amikor vizsgálják
a holttestet a klinikán, megnéznek egy darab szövetet vagy mást, nem foglalkozva azzal, hogy a mellkasban
vagy a fejben van-e. Fel kell fognunk ugyanis azt, hogy a fej-, a mellkas- és az anyagcsere-ember más és
más vonatkozásban áll a kozmosszal, és más és más mögöttük állót fejeznek ki képletesen. Ez a mai puszta
antropológiai tárgyalásmódot tovább tágítja számunkra az antropozófiai nézőpont felé. Tisztán fizikailag
tekintve a mellkasi organizmus és a fej-organizmus egyenértékű. Amikor a tüdőt vagy az agyat boncolják,
fizikailag tekintve végül is az egyik éppolyan anyag, mint a másik. Szellemileg tekintve viszont a
legkevésbé sem ez a helyzet. Szellemileg ez úgy van, hogy amikor az agyat boncoljuk, akkor valóban elég
világosan előttünk van az, amit boncolunk. Ha viszont a mellkast, például a tüdőt boncoljuk, akkor már
sokkal homályosabb számunkra az, amit boncolunk, mert benne rendkívül fontos szerepet játszik az étertest,
amikor az ember alszik.

A most kifejtett dolognak van valamilyen szellemi vonatkozása is. Aki már valamennyire előrehaladt a
meditációban az olyan gyakorlatok révén, amelyeket megtalálnak az antropozófiai irodalmunkban, az
fokozatosan eljut oda, hogy az embert tényleg hármasan tagolja. Erről a hármas tagoltságról beszélek egy
bizonyos nézőpontból a Hogyan jutunk a magasabb világok megismeréséhez? című könyvemnek abban a
fejezetében, ahol a Küszöb őréről van szó. De erős koncentrációval az ember önmagán is megvizsgálhatja a
hármas tagoltságot, hogy az ember valóban fej-emberre, mellkasemberre és anyagcsere-emberre oszlik.
Akkor észrevesszük, hogy a fej tulajdonképpen mi által fej. Ha belső koncentrációval a fejet toldalékaival
együtt kiemeljük az egyéb emberi organizmusból, és azután, mint puszta fej van előttünk az emberi
természet más részeinek befolyása nélkül, akkor ez a fej halottá válik, többé már nem él. Szellemi látással
lehetetlen a fejet elkülöníteni az emberi organizmus egyéb részeitől anélkül, hogy ne halottként látnánk. A
mellkas-embernél azonban megtehetjük ezt: az élő marad. És ha az asztráltestet magában nézzük meg oly
módon, hogy elkülönítjük az anyagcsere-embert, akkor az asztrális ember tovatűnik előlünk, nem marad
meg a helyén, hanem követi a kozmikus mozgásokat, mert asztralitást hordoz magában.

Most pedig gondolják el, hogy ott állnak egy gyermek előtt, olyan ismeretekkel néznek rá elfogulatlanul és
értelmesen, amelyekről most beszéltem. Akkor rápillantanak az emberi fejre: ez a halált hordozza magában.
Azután rápillantanak arra, ami a fejet befolyásolja a mellkasból: itt minden élettel teli. Most megnézik azt,
amikor a gyermek szaladni kezd, és megállapítják: tulajdonképpen az asztráltest az, ami ekkor a futásban
tevékeny. Így az emberi lény belsőleg átláthatóvá vált önök előtt. A fej - magában holttest. A magát
kibontakoztató élet leállna az emberben, ha az ember teljesen mozdulatlan lenne. De abban a pillanatban,
amikor valaki futni kezd, rögtön észrevehetjük: valójában az asztráltest az, ami fut. És képes is futni, mert ez
az asztráltest a futáskor, a mozgáskor anyagokat használ el: működik az anyagcsere egy bizonyos módon.

Ám hogyan figyelhetjük meg az ént? Tulajdonképpen most már mindent kimerítettünk. Ha nyomon
követtük a fejholttestet, a mellkas-ember életteliségét, és a futást, mi marad akkor még, hogy az ént külsőleg
is szemügyre vegyük? Azt mondtam önöknek, alig van valami, ami az énnek a fizikaiban megfelel. Az én
csakis abban figyelhető meg, ha az embert növekedő fejlődésében nézzük. Egy évesen egészen kicsi,
kétévesen már nagyobb, és így tovább. Amikor az embert egyre nagyobbnak és nagyobbnak látják, amikor
egybeillesztik mindazt, ami az egymásra következő időkben történt vele, csak akkor tapasztalhatják az ént
fizikailag. Közvetlenül sohasem láthatják az ént az emberben, hanem csakis azáltal figyelhetik meg, hogy az
embert fejlődésében követik nyomon. Ha az emberek nem adnák át magukat illúzióknak, hanem a valóságot
keresnék, akkor tisztában lennének azzal, hogy egy emberben - akivel egyszerűen csak összetalálkoznak -
fizikailag egyáltalán nem érzékelhető az én minden további nélkül, hanem az én igazából csak úgy
észlelhető, ha az embert különböző életkorokban figyeljük meg. Amikor valakit később, húsz év múlva
ismét viszontlátnak, akkor nagyon erősen érzékelhetik az énjét abban a változásban, ami történt vele,
különösen, ha húsz évvel ezelőtt gyermekként látták.

Arra kérem önöket, hogy amit mondtam, azt ne pusztán elméletként fogják fel, hanem leheljenek életet a
képzeteikbe, és gondolják végig, amikor így nézik az embert: fej - holttest; mellkas - életteliség; futás -
asztráltest; és növekedés az én által. Ekkor az egész ember, aki korábban, mint egyfajta viaszbábu állt önök
előtt élettel telítődik.

Mert végül is a fizikai szemünkkel, és az értelmünkkel is, rendszerint mit látunk az emberből? Egy
viaszbábut! És ez csak akkor kel életre, ha hozzáillesztjük mindazt, amiről az imént beszéltem.

Ennek megértéséhez mindenesetre szükségünk van arra, hogy szemléletünket áthassuk azzal, amit a
szellemtudomány belejuttathat az érzéseinkbe, az érzületünkbe, az ember egész világhoz való viszonyába.
Egy futó gyermek már az asztráltestet tükrözi önök számára. Ami a futás egyes mozdulataiban jelenik meg -
hiszen minden gyerek másképp fut -, az a különböző asztráltestek felépítéséből származik. És ami a
növekedésben, a változásban jut kifejezésre, az az énből mutat meg valamit számunkra.

Látják, itt a karma már nagyon erősen hat az ember lényére. Vegyünk egy olyan példát, ami már távol esik a
jelenkortól: Johann Gottlieb Fichtét. Fichtét már több oldalról jellemeztem. Egyszer leírtam, mint nagy
filozófust, egyszer mint „bolsevistát” mutattam be, és így tovább. De most egy másik nézőpontból
tekintsünk rá. Fichtét úgy is leírtam, mint aki teljesen a „bolsevisták” közé lenne sorolható. Most egy másik
oldalról vizsgáljuk meg. Képzeljék el, hogy állnak az utcán és Fichte halad el maguk mellett. Utánanéznek:
nem túl magas ember, zömök. Miről árulkodik az, ahogyan felnőtt? Az akadályozott növekedésről. Súlyosan
teszi le a lábait, különösen erősen a sarkakat, amikor az ember utánanéz és látja, ahogy elmegy. Az egész
Fichte-én benne van ebben. Amivé férfiként lesz valaki, még annak bármiféle árnyalata sem rejtheti el azt,
hogy ne lássuk meg ezt az akadályozott növekedést, mivelhogy gyerekkorában éhezett: zömök, a test vissza
van fogva, a sarkait súlyosan odacsapja. Az ember szinte hallotta a beszédjét is, amikor őt így hátulról
megfigyelte.

Látjuk, hogy az élet külsőségeibe is belejátszik a szellemi elem. De ezt az emberek nem fogják észrevenni,
ha nem vesznek fel valami mást az érzületükbe, mint ami ma még a lelki beállítottságukat jellemzi. A mai
emberek számára az embertársaikba való ilyen bepillantás ebből a szempontból igen durva indiszkréciónak
számít. Az emberek nem nagyon szeretnék, hogy ez elterjedjen, mert napjainkban többnyire olyanok a
materializmus következtében - ami mindjobban elhatalmasodott -, hogy csakis amiatt nem bontják fel azt a
levelet, ami nem az övék, mert meg van tiltva nekik, különben ugyanis megtennék. Az ilyenfajta emberi
érzület nem óhajtja, hogy az emberek megváltozzanak. Mégis, a XV század közepe óta a Földet betölti
valami, amit az emberek a földi létben más módon nem sajátíthatnak el, mint azáltal, hogy az ember az
emberhez egészen a fizikaiság szintjéig is már szellemileg viszonyuljon. Minél inkább belenövünk a jövőbe,
annál inkább meg kell tanulnunk, hogy mindazt, ami fizikailag körülvesz bennünket, szellemileg is
megragadjuk. És ezt a tanár pedagógiai tevékenykedésével kell kezdenünk, aki a felnövekvő gyermekkel
foglalkozik. Fiziognómiai pedagógia: a nevelésen keresztül az ember e legnagyobb rejtélyét akard
megfejteni minden egyes emberben!

Érezhető tehát, hogy mennyire erőteljes korunkban az, amit az emberiség megpróbáltatásának neveztem.
Amit kifejtettem, azzal tulajdonképpen azt akartam mondani: egyre inkább individualizálódnunk kell,
minden embert úgy kell tekintenünk, mint egy önmagában álló lényt. Ez nagy ideálként lebegjen előttünk:
senki sem azonos a másik emberrel, mindenki egy önmagában álló lény. Ha a Föld elérkezne végpontjához
anélkül, hogy mi emberek elsajátítottuk volna azt, hogy elismerjük minden egyes emberről, hogy
önmagában álló lény, akkor az emberiség nem érné el a célját itt a Földön. De milyen messze vagyunk ma
még attól a gondolkodásmódtól, amely e cél felé törekszik! Manapság nivelláljuk az embereket. Úgy nézünk
az emberekre, hogy egyáltalán nem az individuális tulajdonságaikat vesszük tekintetbe.

Hermann Bahr, akiről gyakran beszéltem már, egyszer Berlinben jelét adta, hogy a kor kultúrája mennyire
nem törekszik az individuális megkülönböztetésre. Amikor Bahr az 1890-es években egy ideig Berlinben élt
és részt vett a berlini társasági életben, akkor minden este ott ült mellette egy-egy hölgy a jobb és bal
oldalán. De amikor a következő este ismét két hölgy között ült, legfeljebb csak a meghívó kártyájukból tudta
meg, hogy ezek más hölgyek. Nem nézte meg őket elég figyelmesen, mert alapjában véve a tegnapi hölgyek
és a mai hölgyek teljesen ugyanolyannak tűntek számára. Amit belőlük látott, az teljesen ugyanaz volt. Így a
társadalmi, főként a gazdasági kultúra az emberekből külsőleg is azonos lényeket hoz létre, nem engedi az
individualitásukat kibontakozni. És így törekszik az ember a jelenkorban a nivellálásra, miközben az
emberiség legbelsőbb céljának éppen annak kellene lennie, hogy az individualizálódásra törekedjen!
Korunkban többnyire elkendőzzük az individualitást. Ezért a legszükségesebb számunkra, hogy végre
rátaláljunk az individualitásra minden egyes emberben.

Az ember oktatásában kell megkezdenünk azt, hogy belső lelki pillantásunkat teljesen ráirányítsuk az
individualitásra. A tanárképzésnek abból a felfogásból kell kiindulnia, hogy az emberekben az individuálisat
fedezzük fel. Ez csak úgy lehetséges, ha az emberről való képzetünket olyannyira élettel telítjük, ahogy azt
leírtam, és ha ténylegesen tudatosítjuk magunkban például azt, hogy nem egy mechanizmus, hanem az
asztráltest az, ami mozgatja, és ami a fizikai testet magával vonja. Ami így a lelkükben keletkezhet belsőleg
életteli és mozgékony képként az emberről, azt hasonlítsák össze azzal, amit ma a szokásos tudomány nyújt
számunkra, ami bizony csak egy homonkulusz, nem több mint egy homonkulusz! A tudomány semmit sem
mond az emberről, csak valami homonkuluszról prédikál. De nekünk mindenekelőtt a valódi embert kell
bevonnunk a pedagógiába. Mert az teljesen kiszorult a pedagógiából.

A nevelés kérdése tehát a tanárképzés kérdése, és ameddig az előbbit nem így értjük, addig messze vagyunk
attól, hogy a nevelésben valami hasznos történjen. Magasabb nézőpontból tekintve minden összefügg
egymással, ha az egyik dolgot valóban a másikhoz tudjuk kapcsolni. Ma az emberek az emberi
tevékenységeket, a belső tevékenységeket is legszívesebben úgy alakítanák ki, ahogy a fiókok vannak
egymás mellett. Tanul az ember antropológiát, azután vallást - de ezeknek nem sok közük van egymáshoz.
Csakhogy, mint láttuk, mindaz, amit az emberben találunk, valójában összefügg a halhatatlanság kérdésével,
az emberi természet örök lényének kérdésével is. Ezért az emberi természet örök lényének kérdését
összekapcsoltuk az ember közvetlen szemlélésével. A lelki átélés e mozgékonyságának különösen a
pedagógiába kellene behatolnia. Akkor majd egészen másféle belső képességek fejlődnek ki, mint amiket
ma alakítanak ki a tanárképzés intézményei által. Ennek különösen nagy fontossága lenne.

A mai vizsgálódással érzékeltetni akartam azt, hogy a szellemtudománynak valójában mindent át kell hatnia,
és hogy a szellemtudomány nélkül korunk nagy társadalmi problémái nem oldhatók meg.