Ketten írtuk az Anti-Ödipuszt.

De mindketten eleve többen voltunk, s ez már szép kis

mennyiség. Most mindent felhasználtunk itt, mindent, ami közeledett felénk, a kézenfekvôtôl
a legelvontabb dolgokig. Hogy felismerhetetlen legyen, ügyes kis álneveket osztogattunk.
Miért ôriztük meg mégis neveinket? Szokásból, kizárólag csak szokásból. Hogy ez egyszer
önmagunkat is felismerhetetlenné tegyük. Hogy felfoghatatlan legyen, de ne mi magunk,
hanem az, ami cselekvésre, gondolkodásra késztet bennünket. Továbbá azért, mert kellemes
úgy beszélni, ahogy mindenki más, s azt mondani, kel a nap, pedig mindenki tudja, ez
egyfajta beszédmód csupán. Nem arról van szó, hogy eljussunk addig a pontig, amikor az
ember már nem mondja: én — odáig kellene eljutni, ahol már nincs fontossága annak, hogy
mondjuk-e vagy sem. Ahol már mi sem vagyunk önmagunk. Mindenki megismeri az övéit.
Segítettek, belélegeztek, megsokszoroztak minket.
A könyvnek nincs sem tárgya, sem szubjektuma, különféle módon megformált anyagokból,
teljesen eltérô idôkbôl és gyorsaságokból áll össze. Mihelyt valamely szubjektumnak
tulajdonítjuk a könyvet, nem veszünk tudomást ezen anyagok munkájáról és viszonylataik
külsô jellegérôl. Ilyenkor a földtani mozgások magyarázatául egy jóságos istent kreálunk. A
könyvben, mint minden dologban, vannak artikulációs vagy szegmentációs vonalak, rétegek,
összefüggô territóriumok; de vannak szökésvonalak, a territóriumokat szétvetô,
deterritorializáló és rétegtelenítô mozgások. Az e vonalak mentén létrejött szivárgások,
folydogálások egymással hasonlított sebességei a relatív késés, illetve a viszkozitás jelenségét
vonják maguk után, vagy ellenkezôleg, gyorsulást és szakadást eredményeznek. Mindezek,
vagyis a vonalak és a mérhetô sebességek egyfajta elrendezôdést hoznak létre. A könyv efféle
elrendezôdés, s mint ilyen, nem tulajdonítható senkinek, azaz senkinek nem jelzôje.
Többféleség — de nem lehet tudni, mi következik a többfélébôl, ha már nem tulajdonítjuk
senkinek (ha nem jelzô), vagyis ha fônévi szintre emelkedik. A gépies elrendezôdés a rétegek
felé irányul, melyek kétségtelenül egyfajta szervezetté alakítják azt, illetve jelentô egésszé,
vagy valamely szubjektumnak tulajdonítható meghatározottsággá, ugyanakkor irányulhat
egy szervek nélküli test felé is, mely megállás nélkül szétbontja a szervezetet, nem-jelentô
részecskéket, tiszta intenzitásokat továbbít, tart mozgásban, és ami olyan alanyokat tulajdonít
magának, amelyeknek egyetlen nevet enged meg csupán, egy hajdani intenzitás nyomaként.
Mi lehet a könyv szervek nélküli teste? Több minden is lehet, az említett vonalak természete
alapján, tartalma (folytonossága), illetve sajátos sûrûsége alapján, vagy valamiféle
„összefüggô tér” felé konvergálás lehetôsége alapján, mely tér biztosítja a kiválasztást. Ott is,
mint mindenütt, a leglényegesebbek a mértékegységek: az írás mennyiségi
meghatározása. Nincs különbség aközött, amirôl a könyv szól és a mód között, ahogy azt
megírták. A könyvnek tehát nincs többé tárgya. Csak mint elrendezôdés lesz az, ami,
összekapcsolódva más elrendezôdésekkel, más szerv nélküli testekkel. Egy adott könyv
kapcsán sosem azt kérdezzük, mit jelent, hogy jelölt vagy jelölô, nem akarunk semmit
megérteni a könyvbôl, nem azon törjük a fejünket, miként is funkcionál, mivel kell
kapcsolódnia, nem érdekes, hogy továbbít-e intenzitásokat vagy sem, hogy milyen
sokféleségekbe vezeti bele és alakítja át saját sokféléjét, s hogy mely szerv nélküli testtel tart
össze. Minden könyv csak a külvilág által, odakint létezik. A könyv piciny gépezet: miféle
mérhetô kapcsolatban áll ez az irodalom-gép a háború, a szerelem, a forradalom stb.
gépezetével — valamint azzal az absztrakt gépezettel, mely ez utóbbiakat mozgásban tartja.
Szemünkre vetették, hogy túl gyakran hivatkozunk irodalmárokra. Írás közben egyetlen
kérdés merül fel csupán: mely más gépezethez kapcsolható, mi több kapcsolandó az irodalom-
gép, hogy mûködni tudjon. Kleist és az ôrült háború-gép, Kafka és a hallatlan bürokratikus
gépezet... (s ha az irodalom által állatok vagy növények lennénk — ami bizonyára nem azt
jelenti, hogy irodalmilag —, vajon elôször nem a hang által lennénk-e állatok?). Az irodalom
elrendezôdés, semmi köze sincs az ideológiához, nem ideologikus és nem is volt az soha.
Nem másról van szó, mint a sokféleségekrôl, a vonalakról, rétegekrôl és szegmentumokról,
a szökésvonalakról és intenzitásról, az elrendezôdésekrôl és annak különféle fajtáiról, a szerv
nélküli testekrôl és konstrukcióikról, kiválasztásukról, konzisztenciasíkról, minden esetben
mértékegységekrôl. A sztratométerek, a deleométerek, a sûrûség CsO egységei, a
konvergencia CsO egységei nemcsak az írás kvantifikációjának formáját adják meg, de az
írást mindig valami másnak a mértékegységeként definiálják. Az írásnak semmi köze nincs a
jelentéshez, inkább csak a jövendô tájékok földméréséhez, térképének megrajzolásához.
A könyvek egyik elsô típusa a gyökér-könyv. A fa máris a világ képe, illetôleg a gyökér a
fa-világ képe. Ez maga a klasszikus könyv, mint szép, organikus, jelentô és szubjektív
interioritás (a könyv rétegei). A könyv imitálja a világot, ahogy a mûvészet a természetet:
sajátos eljárások révén kivitelezhetô az, amit a természet már nem képes létrehozni. A könyv
törvénye, a reflexió törvénye, az Egy kettô lesz. Hogyan lehetne a könyv törvénye a természet
törvénye is, ha az éppen a világ és a könyv, illetve a természet és mûvészet megosztásán
ôrködik? Az Egy kettô lesz: mindig, ha ezzel a kifejezéssel találkozunk, még ha Mao mondta
is stratégiai okokból, vagy ha a lehetô legdialektikusabb módon értjük, akkor is a
legklasszikusabb és a legrégebbi, legfáradtabb gondolattal találjuk szembe magunkat. A
természet nem így mûködik: maguk a gyökerek is karógyökerek, számos oldalsó és körkörös,
de nem kétágú elágazással. A szellem késésben van a természethez képest. Még a könyv is a
maga természeti valójában, tengelyével és körülötte lévô levélzetével nem más, mint egy
egyenesen mélyre hatoló karógyökér. Ugyanakkor a könyv mint spirituális valóság, a Fa vagy
a Gyökér mint kép, fáradhatatlanul a kettôvé váló Egy, majd a néggyé váló kettô törvényét
fejti ki... A bináris logika a fa-gyökér spirituális valósága. A nyelvészet — ez a „fejlett”
tudományág — is ezt a fa-gyökér alapképet ôrzi; ez az, mellyel a klasszikus gondolkodáshoz
kötôdik (Chomsky és a szintagmatikus fa, az S pontból indul ki és dichotomikusan halad
elôre). Vagyis ez a gondolkodás sosem értette a sokféleséget: ahhoz, hogy spirituális
módszerének követésekor eljusson a kettôhöz, egy erôs egység tételezésére van szüksége.
Ami pedig a tárgyat illeti, valószínû, az Egybôl egyenesen a háromhoz, négyhez vagy öthöz
juthatunk, követve a természetes módszert, feltéve, ha rendelkezünk egy erôs egységgel, a
karógyökér egységével, mely a mellékgyökereket tartja. Nemigen megy másként. Az egymást
követô körök közötti két-, illetve egyszintû kapcsolatok csak helyettesítették a dichotómia
bináris logikáját. A karógyökér nem érti jobban a sokféleséget, mint a kétágú gyökér. Az
egyik a tárgyban, a másik a szubjektumban mûködik. A bináris logika és a két-, illetve
egyszintû kapcsolatok uralják a pszichoanalízist is (a téboly fája Freud Schreber-
elemzésében), a nyelvészetet és a strukturalizmust, de még az informatikát is.
A hajszálgyökérrendszer vagy nyalábos gyökér a könyv második formája, melyre
elôszeretettel hivatkozik modernitásunk. Ez esetben a fôgyökér elhalt, vagy elpusztul
szélsôségeinek irányában; mellékgyökerek közvetlen sokasága ráoltódik, és nagy fejlôdésnek
indul. Ez esetben a fôgyökér elhalása természetes realitás ugyan, viszont annak egysége, mint
múltbeli, vagy még eljövendô, mint lehetséges egység éppúgy fennmarad. Továbbá felmerül a
kérdés: vajon a spirituális és reflektált valóság nem kárpótol-e a dolgok ezen állapota miatt
azáltal, hogy bizonyos titkos, még inkább magába foglaló egységnek, illetve extenzívebb
teljességnek a követelményét támasztja. Mint a Burroughs-féle cut-up módszer esetében:
egyik szöveg belehajl(-t-)ása a másikba, amely sokféle, mi több, esetleges gyökerekbôl áll
(mint valami dugvány), új dimenziók megjelenését vonja maga után. A hajtásból következô
plusz, kiegészítô dimenzióban az egység folytatja szellemi munkáját. Ebben az értelemben
véve a leghatározottabban parcellákra osztott mûvet is mint a Teljes Mû, vagy mint a Nagy
Opusz lehet felmutatni. A szériákat sokszorosító, vagy a sokféleséget növelô modern
módszerek például a linearitás irányában hatnak, míg a totalitás egysége egy másik
dimenzióban, a kör, illetve a ciklus dimenziójában érvényesül. Minden esetben, ha a struktúra
sokféleséget fogad be, növekedését a kombinációs törvények csökkenése kompenzálja. Az
egységet elvetélôk itt tényleg angyalcsinálók, doctores angelici, mivel tisztán angyali, felsôbb
egységet hirdetnek. Joyce „többtövû” szavai ténylegesen csak akkor törik meg a szónak, vagy
még inkább a nyelvnek a lineáris egységét, ha a mondat, a szöveg vagy a tudás körkörös
egységét tételezik. Nietzsche aforizmái a tudás lineáris egységét csak akkor szakítják meg, ha
az örök visszatérés körkörös egységére utalnak, mely visszatérés, mint nem-tudott jelen van a
gondolkodásban. A nyalábos rendszer tehát nem igazán szakít a kettôsséggel, a szubjektum és
objektum, a természetes és szellemi realitás komplementaritásával: az egység kialakulása a
tárgyban továbbra is gátakba, akadályokba ütközik, míg a szubjektumban egy újfajta egység
gyôzedelmeskedik. A világ elveszítette karógyökerét, támaszát, már a szubjektum sem képes
dichotómiák gyártására, ugyanakkor egy ambivalens, túldeterminált magasabb egységhez jut
el, ami a tárgy dimenziójához képest mindig is csak egy kiegészítô dimenzió. A világ
kaotikussá vált, a könyv azonban továbbra is a világ képe, hajszálgyökér-kozmosz a gyökér-
kozmosz helyett. Fura misztifikáció a könyv misztifikációja, hiszen minél inkább részekre
bontott, fragmentált, annál inkább teljes. A könyv mint imago mundi, valóban elég érdektelen
gondolat. Valójában nem elég azt mondani: Éljen a sokféle — bár nem könnyû ilyeténképpen
felkiáltani. Semmiféle tipografikus, lexikális vagy szintaktikai ügyesség nem elegendô e
kiáltás hallatására. A sokfélét csinálni kell, de nem egy magasabbrendû dimenzió
bekapcsolásával, hanem éppen ellenkezôleg, egészen egyszerûen a már rendelkezésre álló, n–
1 dimenziók szintjén (csakis így lehet része az egy a soknak, lévén belôle mindig kivonható).
Kivonni az egyet a konstituálandó sokból; írni az n–1 dimenzióban. Ezt a rendszert lehetne
rizómának nevezni. A rizóma mint föld alatti gyökér egyértelmûen különbözik a gyökerektôl
és a hajszálgyökerektôl. A hagymák, a gumók rizómák. Egészen más tekintetben lehetnek
rizomorfok a gyökeres vagy hajszálgyökeres növények: kérdés, hogy a botanika, a maga
specifikusságában, vajon teljes egészében nem rizomorfikus-e. Vannak ilyen állatok is,
amelyek falkába verôdnek; a patkányok rizómák. A föld alatti vacok is az, mindegyik
funkciójában, mint lakás, mint készletezés, mint kimozdulás, mint kitérés, vagy mint szakítás.
A rizómának számos formája létezik, a felületi szerteágazó nyúlványaitól gumóvá és
hagymává tömörült változatokkal bezáróan. Amikor a patkányok egymás alá csúsznak.
Rizómák között is van jó és rossz: a burgonya és a tarack, a gyom. A tarack állat és növény
egyszerre, crab-grass (vadfû). A rizóma néhány hozzávetôleges jellemzôjének felsorolása
nélkül valószínûleg senkit nem gyôzünk meg.
1° és 2° A kapcsolódás és heterogeneitás elvei: a rizóma bármely pontján kapcsolódhat és
kapcsolódnia is kell bármely más rizómával. E tekintetben teljesen különbözik a fától vagy a
gyökértôl, melyek rögzítenek egy pontot, megszabnak bizonyos rendet. A Chomsky-féle
nyelvészeti fa (ágrajz) az S pontból indul ki, és mindig kettôs osztódással halad elôre. A
rizómában éppen ellenkezôleg a viszonylat, a vonatkozás, a kapcsolódás nem szükségszerûen
nyelvi jellegû: eltérô szemiotikai láncszemek különféle kódolásmódokhoz kapcsolódnak,
biológiai, politikai, ökonómiai stb. láncszemekhez, s ezzel nemcsak különféle jelrendszereket
hoznak játékba, hanem a körülmények összejátszásából következô helyzeteket is. A
megnyilatkozás kollektív elrendezôdései valóban direkt módon, gépies
elrendezôdésekben mûködnek, ennek következtében nem lehet radikálisan szétválasztani a
jelrendszereket annak tárgyaitól. A nyelvészetben, még ha szándékainkat tekintve ugyan az
explicithez tartjuk magunkat, és semmit nem tételezünk a nyelvrôl, akkor is egy olyan
diszkurzusmezô belsejében maradunk, amely még különös társadalmi elrendezésmódokat és
hatalmi típusokat implikál. Chomsky grammatikalitása, az összes mondatot uraló S
kategoriális szimbólum tehát, leginkább hatalmi jel, még mielôtt szintaktikai jel lenne: vagyis
nyelvtani szempontból korrekt mondatokat hozunk létre, minden kijelentést fônévi és igei
szintagmára bontunk (elsô dichotómia...). Az ilyen nyelvészeti modellekrôl nem mondható el,
hogy túlságosan absztraktak lennének, éppen ellenkezôleg, inkább azt vethetjük szemükre,
hogy nem eléggé azok, hogy nem érik el az absztrakt-gépet, amely összekapcsolna bizonyos
nyelvet a kijelentések szemantikai és pragmatikai tartalmával, a megnyilatkozás kollektív
elrendezôdéseivel, a társadalmi mezô teljes mikropolitikájával. A rizóma folyton szemiotikai
láncszemekkel, hatalmi szervezetekkel és helyzetekkel lép kapcsolatba, melyek a
mûvészetekre, tudományokra, társadalmi harcokra vonatkoznak. A szemiotikai láncszem
olyan, mint valami gumó, mely egymástól igen eltérô, de nem kizárólag nyelvi cselekvéseket
gyûjt egybe, hanem az észlelés, a mimika, a gesztikulálás, a felfogás cselekvéseit is: nincs
önmagában álló nyelv, sem nyelvi univerzalitás, hanem dialektusok vannak, nyelvjárások,
rétegnyelvek, az argó és speciális nyelvek konkurenciája, versenye. Nincs ideális
nyelvhasználó, mint ahogy nincs homogén nyelvi közösség sem. Weinreich egyik
megfogalmazása szerint a nyelv „alapvetôen heterogén valóság”. Nincs alapnyelv, az egyik
nyelv a politikai sokféleségben uralkodó nyelvvé válik, hatalomra tör. A nyelv egy parókia,
egy püspökség, egy fôváros körül stabilizálódik. Hagymát képez. A folyóvölgyek vagy a
vasútvonalak mentén törzsek és föld alatti áramlatok fejlesztik, olajfoltokkal1 terjed. A
nyelven belül mindig lehet strukturális bontásokat végezni: ez nem különbözik alapvetôen a
gyökérkutatástól. A fában mindig van valami genealogikus; ez a kutatási módszer mindennek
ellenére nem igazán elterjedt. Ellenkezôleg, a rizóma típusú módszer a nyelvet csak úgy tudja
elemezni, ha más dimenziókba és más regiszterekbe tolja azt. A nyelv csak tehetetlenségi
mûködésében zárul önnönmagára.
3° Sokféleség elve: a sokféle csak akkor szakít végleg az Eggyel mint alany (szubjektum),
vagy tárgy, mint természetes vagy szellemi realitás, mint kép és világ, ha fônévként kezeljük,
mint a sokféle. A sokféleségek rizomatikusak, és leleplezik a fás ál-sokféleségeket. Nincs
semmi egység, ami alapja (mondhatni karógyökere) lehetne a tárgynak, egység, ami
kettéoszlana a szubjektumban. Nincs egység, még akkor sem, ha csak arra kellene, hogy a
tárgyban elvetéljen, és a szubjektumban „visszatérjen”. A sokféleségnek nincs se alanya, se
tárgya, csak határozói, méretei, dimenziói vannak, melyek nem tudnak anélkül növekedni,
hogy annak természete meg ne változna (a kombinációs törvények tehát a sokféleséggel
együtt növekednek). A marionettfigurát mozgató sok szál, mint rizóma vagy sokféleség, nem
a mûvész vagy a mozgató egységesnek tételezett akaratára utalnak, hanem az idegrostok
sokféleségére, melyek maguk is egy másik marionettfigurát formálnak, más, az elôzôhöz
kapcsolódó dimenziókat követnek: „A szálakat vagy az ágakat, melyek a marionetteket
mozgásba hozzák, szövedéknek hívjuk. Arra gondolhatunk, hogy sokféleségét a színész
személye jelenti, ô vetíti a szövegbe. Legyen, de az ô idegrostjai is szövedéket alkotnak. S
ezek a rácsot alkotó szürkeállományon keresztül egészen a differenciálatlan mélyére
hatolnak... A játék a takácsok tevékenységét juttatja eszünkbe, melyet a mítoszok a Párkáknak
és a Nornáknak2 tulajdonítanak.” Az elrendezôdés pontosan a dimenziók ilyen növekedése a
sokféleség irányába, mely szükségszerûen változik kapcsolódásai emelkedésének arányában.
A rizómában nincsenek olyan pontok vagy pozíciók, amilyenek a struktúrában, a fában, a
gyökérben találhatók. Mikor Glenn Gould felgyorsítja egyik darabjának elôadását, nem
csupán virtuozitásának ad teret: a zenei pontokat vonalakká alakítja, megsokszorozza,
megszaporítja az egészet. Vagyis a szám megszûnt mint univerzális/egyetemes fogalom, mely
a térben elfoglalt helye alapján méri az elemeket, sokkal inkább maga is a dimenziók
függvényében változó sokféleség lett (a terület elsôsége a területhez kapcsolódó összetett
számokhoz képest). Nincsenek mértékegységek, csak mértékek sokfélesége van, változatok
vannak. Az egység fogalma csak akkor jelenik meg, akkor bukkan fel, ha a sokféleségben a
jelentô hatalomra tör, illetôleg más szubjektivációt kiváltó folyamat során: ilyen az elemek
vagy objektív pontok közti bi-univokális kapcsolatrendszert létrehozó alap- (karógyökér-)
egység, vagy pedig az Egynek a szubjektumban történô kettébomlása a differenciálódás
bináris logikája szerint. Az egység a vizsgált rendszer dimenzióját kiegészítô üres dimenzión
belül mûködik (túlkódolás). Ezzel szemben a rizóma vagy sokféleség nem hagyja magát
túlkódolni, sosem rendelkezik sorai számának megfelelô számú kiegészítô dimenzióval,
vagyis a sorokhoz kapcsolt számsokszorosokat kiegészítô dimenzióval. Az összes sokféleség
síkszerû, lapos, amennyiben a teljes dimenziót betöltik, elfoglalják: tehát a
sokféleségek konzisztens síkjáról beszélhetünk, bár e „sík” a körülötte kialakuló
kapcsolódások számának megfelelôen növekvô dimenzió. A sokféleségeket a kintlévô, a
külsô definiálja: az absztrakt vonal, szökésvonal vagy territóriumot szétvetô, deterritorializáló
vonal, melyek mentén a sokféleségek másokkal összekapcsolódva megváltoztatják
természetüket. A konzisztenciasík (rács) minden sokféleség külseje. A törésvonal egyszerre
jelöli a sokféleség által valójában betöltött véges dimenziók számának realitását; a kiegészítô
dimenzió lehetetlen voltát abban az esetben, ha a sokféle nem alakul át az új vonal
megjelenésekor; azt a lehetôséget és szükségszerûséget, hogy a dimenzióktól függetlenül
azonos konzisztenciasíkra vonja az összes felmerülô sokféleséget. A könyv számára tehát az
lenne az ideális, ha minden dolgot ilyen külsô síkra tudna kiteregetni, egyetlen lapra, egyazon
alapra: megélt események, történelmi meghatározások, fogalmak, individuumok, társadalmi
csoportok és formációk. Kleist kitalált egy ehhez hasonlatos írásmódot, lelki állapotokkal
megtört láncolat, változó sebességekkel, gyorsításokkal és átalakulásokkal, mindig a kintivel
való kapcsolat függvényében. Nyitott gyûrûk. Szövegei minden tekintetben szemben állnak a
klasszikus és romantikus könyvvel, melyet bizonyos szubsztancia vagy szubjektum
interioritása hoz létre. A háború-gép-könyv az állam-apparátus-könyv ellen. A
síkbeli n dimenzióban megjelenô sokféleség nem-jelentô és nem-szubjektív. Határozatlan
névelôkkel, vagy még inkább részelô névelôkkel jelölhetôk (ez tarack, ez rizóma...).
4° Nem-jelentô szakadás elve: a túlságosan jelentô törések ellen, melyek struktúrákat
választanak el, vagy áthaladnak bizonyos struktúrán. A rizóma bárhol megszakítható, bárhol
megtörhetô, hiszen vonalai mentén újból lesz. Az állat-rizómába rendezôdô hangyák nagy
része ugyan megsemmisíthetô, újraszervezôdésüket azonban nem lehet megakadályozni.
Minden rizóma szegmentációs vonalakból áll, ezek mentén rétegzôdik, territóriumokba
szervezôdik, kap jelentést, tulajdonítható stb.; ugyanakkor vannak rétegtelenítô törésvonalai
is, melyeknek a résein át állandóan eltûnik. Amikor a szegmentációs vonalak elszakadnak,
szétrobbannak, a rizómában törés jön létre, a törésvonal része a rizómának. E vonalak folyton
egymásra utalnak. Esetükben ezért nem lehet dualizmusról vagy dichotómiáról beszélni, a
mégoly kezdetleges jó-rossz formájában sem. A megszakítás, a törésvonal meghúzása mindig
azzal a veszéllyel jár, hogy az egészet újrarétegzô szervezôdésekkel találjuk szembe
magunkat, olyan formációkkal, melyek bizonyos jelölônek hatalmat adnak, olyan
hatáskörökkel, melyek újra szubjektumot hoznak létre — amit csak akarunk, ödipuszi új
életre keltéstôl fasiszta konkretizálásokig, bármit. A csoportokra és az individuumokra
jellemzô mikro-fasizmus arra vár, hogy konkretizálódjon. Igen, a tarack is rizóma. A jó és a
rossz is csak aktív és idôleges, mindig megismételendô szelekció eredménye lehet.
A deterritorizáló mozgások és a területeket újrarendezô reterritorializáló eljárások hogy is
ne ne lennének relatívak, hogy is ne lennének folyton elágazásban, egyik a másikban. Az
orchidea képet hoz létre, egy darázsmásolatot, miközben önmagát deterritorizálja; de a darázs
e kép alapján önmagát újra territóriumba rendezi, reterritorizálja. A darázs, miközben az
orchidea reprodukciós készülékének részévé vált, mégiscsak deterritorizálódik; ugyanakkor
reterritorizálja az orchideát, mivel szállítja annak pollenjét. A darázs az orchideával rizómát
alkot, lévén heterogének. Azt mondhatnók, az orchidea imitálja a darazsat, s annak képét
jelentô módon megalkotja (mimesis, utánzás, ámítás stb.). De ez csak a rétegek szintjén igaz
— két réteg közti parallelizmus, az egyik réteg növényi szervezôdését állati szervezôdés
átmásolja egy másik rétegre. Ugyanakkor egészen más dologról van szó: egyáltalán nem
imitációról, hanem a kód rabul ejtésérôl, a kód értéktöbbletérôl, vegyérték-emelkedésrôl,
valódi átváltozásról, az orchidea darázzsá, a darázs orchideává válásáról, ezen változások
mindegyike az egyik tag számára deterritorizálólag, míg a másik számára reterritorizálólag
hat, a két változás egymásba kapcsolódik, váltogatja egymást az intenzitások áramlását
követve, mely mindig egyre távolabb löki a deterritorializációt. Nem is imitációról, nem is
hasonlóságról, hanem két heterogén sorozat kitörésérôl van szó, melyek egy olyan közös
rizómából álló szökésvonal mentén robbannak ki, mely már semminemû jelölônek nem
tulajdonítható és nem rendelhetô alá. Rémy Chavin találó szavaival: „Két olyan lény nem-
párhuzamos fejlôdésérôl van szó, akiknek semmi közük nincs egymáshoz”3 Általánosabban
fogalmazva elképzelhetô, hogy az evolúciós sémák már nem a régi fa-, illetve leszármazási
modellt követik. A vírus bizonyos feltételek mellett csírasejtekhez is kapcsolódhat és egy
komplex faj sejtjének génjeként továbbíthatja önmagát; mi több, képes eltûnni, egy egészen
más faj sejtjeibe jutni, természetesen a vírusgazdától származó „genetikai információkat”
hordozva (például Benveniste és Todaro jelenlegi kutatásai egy C típusú vírus kapcsán, amely
egyszerre egy babuin ADN-nel és a házimacska bizonyos fajainak ADN-ével lép kettôs
kapcsolatba). Az evolúciós sémák már nem csupán fa-jellegû leszármazási sémák alapján
mûködnek, a legkevésbé differenciált felôl a legdifferenciáltabb felé haladva, hanem
rizómaként, azonnal a heterogénben jönnek mûködésbe, és az egyik már differenciált vonalról
a másikra ugranak.4 Tehát a babuin és a macska kapcsán is nem-párhuzamos fejlôdéssel van
dolgunk, amikor is az egyik nyilvánvalóan nem modellje a másiknak, de a másik sem mása az
egyiknek (a babuinné válás a macska részérôl nem azt jelentené, hogy a macska „úgy tesz”,
mint a babuin). Vírusainkkal rizómát alkotunk, vagy még inkább azt lehetne mondani,
vírusaink által más állatokkal kerülünk rizomatikus kapcsolatba. Ahogy Jacob mondja, a
vírusok vagy más folyamatok genetikai transzferei, a különbözô fajokból származó sejtfúziók
eredményeiket tekintve párhuzamba állíthatók „az Antikvitásban és a Középkorban oly
kedvelt, undok szerelmek”5 eredményeivel. A differenciált vonalak közti haránt
kommunikációk a genealógiai fákat összekuszálják. Keressük a molekuláris, vagy még inkább
a szubmolekuláris részecskét, mellyel szövetségre lépünk. Fejlôdünk és meghalunk, s ezt
sokkal inkább a polimorf és rizomatikus influenzáinknak köszönhetjük, mintsem
szövôdményt okozó betegségeinknek, amelyek maguk is már szövôdmények. A rizóma
antigenealógia.
Ugyanez igaz a könyvre és a világra: a könyv nem kép a világról, ahogy azt egy mélyen
gyökerezô hit sejteti. A könyv rizómát alkot a világgal, a könyv és a világ nem-párhuzamos
módon fejlôdnek, a könyv biztosítja a világ deterritorizálását, ugyanakkor a világ a könyv
újraterritorizálásán munkál, míg a könyv deterritorializálja magát a világban (ha képes rá és
megteheti). A bináris logika függvényébe illeszkedô utánzás nem igazán megfelelô fogalom
az egészen más természetû jelenségek megértéséhez. A krokodil nem reprodukál fatörzset, a
kaméleon sem reprodukálja környezetének színeit. A Rózsaszín párduc nem imitál semmit,
nem reprodukál semmit, saját színében festi le a világot, rózsaszín alapon rózsaszínnel, ez az
ô világgá válása, amelyben önmaga is észlelhetetlenné, nem-jelentôvé válik: szakít, létrehozza
a maga szökésvonalát, véghezviszi „nem-párhuzamos evolúcióját”. Növények bölcsessége:
még ha van is gyökerük, mindig van egy olyan kinti, külsô részük, amelyen keresztül rizómát
képeznek valamivel — a széllel, egy állattal, az emberrel (és van olyan aspektusuk is, amely
által maguk az állatok hoznak létre rizómát, de akár az emberek is stb.). „A részegség a
bennünk lévô növény gyôzedelmes kitörése.” Követni kell a rizómákat a szakadás mentén,
meghosszabbítani, megnyújtani, felváltani a szökésvonalat, váltogatni azt eladdig, hogy egy n
dimenziójú és irányaiban megtört, megszakított vonalat produkáljunk, a lehetô
legelvontabbat, a legkanyargóbbat. Követni kell a növényeket: elôször a legelsô vonal határait
fixáljuk az egymást követô egységek körül gyûrûzô konvergens körök alapján; azután
meglátjuk, hogy ezen a vonalon belül létrejönnek-e új konvergens körök az új pontokkal, a
határokon kívül esô és más irányokban. Írni, rizómát alkotni, deterritorizálással megnövelni a
territóriumot, kiterjeszteni a szökésvonalat addig a pontig, amikor már az egész
konzisztenciasíkot befedi, mint valami absztrakt gépezet. „Elôször is menj az elsô
növényedhez, nézd meg figyelmesen, hogyan folydogál a lecsorgó víz ettôl a ponttôl
kezdôdôen. A magokat bizonyára az esô hozta valahonnan távolról. Kövesd a vízlevezetô
csatornákat, így megtudod a lefolyás irányát. Ezt követôen keresd meg ebben az irányban a
tiedtôl legtávolabb esô növényt. Mindazok, melyek e kettô között nônek, a te növényeid.
Késôbb, amikor ez utóbbiak elszórják magjaikat, a vízfolyás irányát követve minden egyes
növény esetében megnövelheted területedet.”6 A zene a maga szökésvonalait úgy tünteti fel,
mint megannyi átalakulásban lévô sokféleséget, felforgatva ezzel még az ôt strukturáló, fásító,
rendszerezô kódokat is; ezért a zenei forma szakadásait, töréseit és szaporodását tekintve a
gyomnövényhez hasonlítható, rizóma.7
5° és 6° A térképrajzolás és a képlevonás elve: a rizóma nem vonható egyetlen strukturális
vagy generatív modell elvárásainak rendszerébe. Számára a genetikai tengely gondolata
éppúgy idegen, mint a mélystruktúráé. A genetikai tengely tulajdonképpen az az objektív
döntô fontosságú egység, amelyre a késôbbi szakaszok ráépülnek; a mélystruktúra viszont egy
részelemeire bontható alapsor, míg a produktum egysége egy másik, transzformációs és
szubjektív dimenzióban jön létre. Tehát nem tudunk kijutni a fát, illetve a fô- vagy nyalábos
gyökeret ábrázoló modellbôl (amilyen például a Chomsky-féle „fa”, mely bizonyos
alapsorhoz asszociálható, és ábrázolja létrejöttének folyamatát a bináris logika szerint).
Variáció a legrégebbi gondolatra. A genetikai tengely vagy a mélystruktúra nem más, mint
egy végtelenségig reprodukálható másolási elv. A fa logikája a másolás és a reprodukció
logikája. Tárgya a nyelvészetben éppúgy, mint a pszichoanalízisben egy önmagában ábrázoló
tudattalan, mely kódolt komplexumokká kristályosodik, genetikai tengelyre írható vagy
szintagmatikai struktúrába helyezhetô. Célja bizonyos tényállás rögzítése, az interszubjektív
kapcsolatok kiegyensúlyozása, vagy az emlékezet, illetve a nyelv legrejtettebb zugaiban
megbúvó tudattalan kiaknázása. Valami késznek a levonata ez, olyan struktúrából kiindulva,
mely túlkódol, vagy pedig egy olyan tengelybôl, mely megtámaszt. A fa másolatokat fejez ki
és állít hierarchikus rendbe, a másolatok olyanok, mint a fa levelei.
Egészen más a rizóma, térkép és nem másolat. Térképrajzolás és nem másolatkészítés. Az
orchidea nem reprodukálja a darázs másolatát, hanem a rizómán belül térképpé rajzolódik a
darázzsal együtt. A térkép szemben áll a másolattal, mert a térkép teljes egészében nyitott a
kísérletezés felé, s így rálátása van a valósra. A térkép az önmagába fordult tudattalant nem
reprodukálja, hanem megkonstruálja. Közremûködik a mezôk összekapcsolásában, a szervek
nélküli testek kiszabadításában, közremûködik abban, hogy teljesen nyitottak legyenek a
konzisztenciasík irányában. A térkép maga is része a rizómának. Nyitott, minden irányban
kapcsolható, szétszedhetô, megfordítható, kész minden pillanatban változni. Szét is lehet
tépni, kifordítani, befordítani, bármely elrendezéshez kész alkalmazkodni, akár egy személy,
akár egy csoport vagy társadalmi formáció is nekifoghat. Falra is rajzolható, mûalkotásnak is
elmegy, de politikai cselekvésnek, vagy éppen meditációnak is tárgya lehet. Az egyik
legfontosabb jegye az, hogy mindig többszörös bemenete van; e tekintetben a vacok állati
rizóma, mely néha világosan elkülöníti a szökésvonalat, mint a továbbállásra szánt folyosót
azoktól a rétegektôl, amelyek lakhelyül vagy az élelem felhalmozására szolgálnak (pl. a
pézsmapatkány esetében). A térképnek számos bejárata van, szemben a másolattal, ami
mindig „ugyanarra” tér vissza. A térkép performancia kérdése, míg a másolat mindig egy
állítólagos „kompetenciára” utal. A pszichoanalízissel, a pszichoanalitikai kompetenciával
ellentétben, mely minden vágyat és kijelentést egy genetikai tengely vagy egy túlkódoló
struktúra viszonylatában értelmez, továbbá a végtelenségig képes monoton kópiákat gyártani
a szakaszokról a tengely, illetve a struktúra elemei alapján, a schizo-analízis visszautasítja a
lenyomat alapján másolt fatalitás gondolatát, bármi legyen is a név, amit neki adunk: isteni,
anagogikus, történeti, ökonomikus, strukturális, örökletes vagy szintagmatikus. (Jól
érzékelhetô, mennyire nem érti Mélanie Klein egyik gyermek paciensének, a kis Richardnak a
kartográfiai problémáját, s megelégszik a már kész másolatokkal — Ödipusz, a jó és rossz
apa, a jó és rossz anya —, míg a gyermek reménytelenül kísérel meg olyan performanciát
végigvinni, melyet a pszichoanalitikus egyáltalán nem ismer.8) Az ösztönök és a
részlettárgyak nem a genetikai tengely bizonyos stádiumai, de nem is a mélystruktúrában
fellelhetô pozíciók, inkább politikai állásfoglalások olyan problémák, bejáratok és kijáratok,
zsákutcák kérdésében, amiket a gyermek politikai szinten él meg, azaz vágyának teljes
erejével.
Vajon a térkép és a másolat, vagyis a jó és a rossz oldal szembeállításával nem alkotunk-e
újra valami egészen egyszerû dualizmust? Mert ugye a térkép sajátja az, hogy másolható?
Ugye minden rizóma keresztez gyökereket, sôt néha még össze is keveredik velük. S vajon
nincsenek-e a térképen olyan redundáns jelenségek, melyek mintha a térkép saját másolatai
lennének? Nincsenek-e a sokfélének olyan rétegei, melyekbôl egységek és teljességek,
masszív tömörülések, mimetikus mechanizmusok, jelentô hatalomátvételek, szubjektivitások
keletkeznek? Vajon a szökésvonalak nem reprodukálják-e azokat a összeállásokat, esetleges
divergenciájuk révén, amelyeket éppen szét kellene szedniük és ki kellene fordítaniuk. De az
ellenkezôje is igaz, módszer kérdése csupán: a másolatot mindig a térképre kell
vonatkoztatni. Ez a mûvelet pedig egyáltalán nem szimmetrikus az elôzôvel. Pontosabban,
nem igaz az, hogy a másolat reprodukálja a térképet. Inkább olyan, mint egy fénykép, egy
rádió, ami azzal kezdi, hogy kiválasztja vagy izolálja azt, amit szándékában áll reprodukálni
mesterséges eszközök, színek és más kényszereljárások segítségével. Mindig az imitáló
alkotja meg és csábítja el modelljét. A másolat a térképet már képpé alakította, a rizómákat
már gyökerekké és hajszálgyökerekké változtatta. A jelentésnek és a szubjektivációnak a
tengelyeit követve rendbe szedte, stabilizálta, semlegesítette a sokféléket. Generálta
(kitermelte), strukturálta a rizómát, a másolat pedig csak önmagát reprodukálja, amikor azt
hiszi, hogy mást reprodukál. Ezért olyan veszélyes. Redundanciákat fecskendez be, s még
terjeszti is ôket. A másolat a térképbôl és rizómából csak a zsákutcákat, útvonallezárásokat,
alapcsírákat vagy strukturáló pontokat reprodukálja. Itt van például a pszichoanalízis és a
nyelvészet: míg az elsô csak a tudattalanról, az utóbbi csupán a nyelvrôl tudott másolatokat
vagy fotókat készíteni, az összes hazugsággal együtt, amit az feltételez (nem véletlen, hogy
sorsát a pszichoanalízis a nyelvészet sorsához kötötte). Tudjuk, mi történt a kis Hansszal
analízise során: rizómáját folyton eltépték, térképén foltot ejtettek, továbbá a térképét folyton
helyes irányba állították, minden kijáratot lezártak elôtte, míg meg nem kívánja, meg nem
szereti a maga szégyenét és bûntudatát, mígnem sikerül szégyenérzetet és bûntudatot, fóbiát
ébreszteni benne (elvágják elôtte az épület, aztán az utca rizómáját, a szülôk ágyába ültetik,
hajszálgyökereket vet saját testén, és kiköt Freud professzornál). Freud nyilvánvalóan számot
vet a kis Hans kartográfiájával, de mindig csak azért, hogy egy családi fotóra vezesse vissza,
terítse ki. De nézzük, mit csinál Mélanie Klein a kis Richard geopolitikai térképeivel:
fényképeket hív elô, másolatokat készít, vegyük a testhelyzetet vagy kövessük a tengelyt,
genetikai stádium vagy strukturális sors, a rizóma mindenképpen megszakad. Ha
eldugaszolják vagy elfásítják, a rizómának vége, akkor már semmi nem történik puszta
vágyból; mivel a vágy mindig a rizómán keresztül terem, általa lendül mozgásba. Minden
esetben, ha a vágy a fa rendszerét követi, akkor az bizonyos belsô hatások
következményeként elbukik és a halálban végzi; a rizóma viszont külsô és teremtô
késztetésekkel hat a vágyra.
Ezért olyan fontos, hogy megkíséreljük a másik mûveletet, ami ellentétes ugyan, mégsem
szimmetrikus. Vissza kell csatolni a másolatokat a térképre, rizómára kellene vonatkoztatni a
gyökereket és a fákat. A kis Hans tudattalanjának tanulmányozásával tehát azt mutatnánk
meg, hogyan próbál meg rizómát létrehozni nemcsak a családdal, de az épület és az utca
törésvonalaival is; hogyan torlaszolódnak el ezek a vonalak, és kényszerül a gyerek a család
kebelére, képével az apja alá, az anyai ágyba; azután pedig, Freud professzor közbelépése
miként biztosítja a jelölô hatalomra kerülését mint az érzelmek szubjektivációja; hogyan lehet
az, hogy a gyermek már csupán félelmetes — hiszen szégyenteljes és bûnös — állattá
válásával tud elmenekülni (a kis Hans lóvá válása igazi politikai véleménynyilvánítás).
Mindig is újra el kellene helyezni a térképen a zsákutcákat, s ezáltal kinyílnának a lehetséges
szökésvonalak. Hasonló lenne a helyzet egy csoport térképének esetében is: azt kellene
megmutatni, hogy a rizóma mely pontján alakulnak ki a tömbösülés, a bürokrácia, a
leadership, a varázs stb. jelenségei, mely vonalak képesek megmaradni, ha csak a föld alatt is,
rejtve rizómát alkotva. A Deligny-módszer a következô: elkészítjük egy autista gyerek
gesztusainak és mozgásának térképét, ugyanannak a gyereknek, majd több gyerek esetében is
kombináljuk a térképeket...9 Ha igaz az, hogy a térképnek vagy a rizómának alapvetôen
többszörös bejárata van, akkor még az is elképzelhetô, hogy a másolatok vagy a fa-gyökerek
útján is beléphetünk, a szükséges elôvigyázatosság betartása mellett (megint egyszer
lemondunk a manicheus dualizmusról). Megesik például, hogy az ember zsákutcákba
kényszerül, hogy jelentô hatalmakon és szubjektív érzéseken kell átjutnia, olyan ödipuszi,
paranoid alakulatokra kell támaszkodnia, vagy ami még rosszabb, olyan megkeményedett
területekre, melyeken más transzformációs mûveletek válnak lehetôvé. Lehetséges, hogy a
pszichoanalízis — persze akaratlanul — támpontul szolgál. Más esetekben, éppen
ellenkezôleg, közvetlenül olyan szökésvonalra támaszkodunk, mely elôsegíti a rétegek
felrobbantását, a gyökerek megszakítását és új kapcsolódások létrehozását. A rizómákban
léteznek fa-, illetve gyökérstruktúrák, ugyanakkor egy faág vagy egy gyökérelágazás is képes
rizómaként kihajtani, rügyezni. A kijelölés nem bizonyos univerzálékat feltételezô elméleti
elemzések függvénye, hanem olyan pragmatikáé, mely a sokféléket, illetve az intenzitás-
egységeket összeilleszti. A fa kellôs közepén, a gyökér kis mélyedésében, esetleg egy ág
hónalja alatt új rizóma alakulhat ki. Máskor a fa-gyökér mikroszkopikus eleme, vagy egy
hajszálgyökér indítja be a rizómafejlôdést. A könyvelés, a bürokrácia másolatokkal dolgozik,
mégis elkezdhet rügyezni, rizómaszárakat hajthat, mint Kafka egyik regényében. Egy
határozott kis vonás önállósítva magát munkába lép, érzéki csalódások, szinesztéziák válnak
ki, perverz mutációk és képek törnek elô, és a jelölô hegemóniája kérdésessé válik. A gesztus,
a mimika, a játék szemiotikái a gyermeknél újra elszabadulnak, elszakadnak a „mintától”,
azaz a tanító uralkodó nyelvi kompetenciájától — a helyi hatalom egyensúlyát
mikroszkopikus esemény zavarja meg. A generatív fák, melyek Chomsky szintagmatikai
modellje alapján jöttek létre, képesek minden irányba kinyílni, és maguk új rizómát
létrehozni.10 Rizomorf az, ami gyökérre emlékeztetô ágakat és hosszú rostokat hajt, vagy még
inkább ezekkel lép kapcsolatba, behatol a törzsbe, készen arra, hogy újszerû és különös
módon használódjék. A fa fáraszt bennünket. Nem kell hinni sem a fának, sem a
gyökereknek, sem a hajszálgyökereknek, túl sokat szenvedtünk miattuk. Az egész fa jellegû
kultúra a biológiától kezdve a nyelvészetig ezen alapul. Ezzel szemben, a föld alatti ágakon és
a léggyökereken, gyomnövényen és a rizómán kívül nem szép semmi, rajtuk kívül nem szeret
semmi, semmi nem politikus. Amszterdam, város, ami nem vert gyökeret, rizóma-város a
maga csatorna-ágaival; itt a hasznosság a legnagyobb ôrültséggel lép egységre, a
kereskedelmi háború-géppel való kapcsolatában.
A gondolkodás nem fa jellegû, továbbá az agy nem gyökeres, és nem is elágazó anyag.
Amit tévesen dendritnek neveznek, egyáltalán nem biztosítja az összefüggô szövetben a
neuronok kapcsolódását. A sejtek diszkontinuitása, az axonok szerepe, a szinapszisok
mûködése, a szinaptikus mikronyílások léte, a tény, hogy minden egyes üzenet átugrik e
nyílások felett, az agyat sokfélévé teszik, mely sokféle az egész bizonytalan valószínûsíthetô
rendszert — uncertain nervous system — a maga konzisztenciarendszerébe mártja. Sok
embernek van fa a fejében, de maga az agy sokkal inkább fû, mint amennyire fa. „Az axon és
a dendrit egymás köré csavarodnak, mint a szulák a szederbokor köré, szinapszist alkotva
minden egyes tüskénél.”11 Olyan ez, mint az emlékezet esetében... A neurológusok, a
pszichofiziológusok egy hosszú távú és egy rövid távú (a pillanat idejére vonatkozó)
emlékezetet különböztetnek meg. Márpedig a különbség nem csupán mennyiségi jellegû: a
rövid emlékezet rizóma típusú, diagram, míg a hosszú távú emlékezet fa jellegû és
központosított (lenyomat, másolat vagy fénykép). A rövid távú emlékezet a tárgyhoz fûzôdô
viszonyában egyáltalán nem engedelmeskedik sem a kontinuitás, sem az azonnaliság elvének,
az emlékezet lehet bizonyos távolságban, visszatérhet sokkal késôbb is, de mindig
megszakítottság, a szakadás és a sokféleség feltételeinek megfelelôen. Sôt, a kétféle
emlékezet nem úgy különbözik egymástól, mint ugyanannak a dolognak két idôbeli észlelési
módja; nem ugyanazt a dolgot, nem ugyanazt az emléket és nem is ugyanazt a gondolatot
fogják fel. A rövid Gondolat csodája: a rövid távú emlékezettel írunk, vagyis rövid
gondolatokkal, még ha a hosszú fogalmak hosszú távú emlékezetével olvasunk és olvasunk is
újra. A rövid távú emlékezetnek része a felejtés, mint eljárás; nem a pillanattal keveredik
össze, hanem a kollektív, idôbeli és idegi rizómával. A hosszú távú emlékezet (család, faj,
társadalom vagy civilizáció) másol és értelmez, de amit lefordít, az továbbra is mûködik
benne, távolról, rosszkor, „alkalmatlan idôben”, nem azonnal.
A fa vagy a gyökér a gondolkodás igen szomorú képét keltik, mely mindig egy magasabb
rendû egységbôl, központból vagy szegmentumból kiindulva csak imitálja a sokfélét.
Tényleg, ha az ág-gyökerek együttesét vesszük figyelembe, akkor a törzs egy ellentétes
szegmentum szerepét játssza a lentrôl felfelé átjárt alegyüttesek egyike számára: az ilyen ún.
szegmentumot „kapcsoló dipólusnak” tekintjük; az egység-dipólusoktól eltérôen, melyeket az
egyetlen központból kiáramló sugarak alkotják.12 De a kapcsolatok is képesek szaporodni,
ahogy a hajszálgyökér-rendszerben: sosem lehet kijutni az Egy-Kettôbôl, ezekbôl a csupán
tettetett sokféleségekbôl. A regenerációk, a reprodukciók, a visszatérések, a hidrák és
medúzák sem juttatnak ki bennünket. A fa jellegû rendszerek hierarchikusak, jelentô és
szubjektivációs középponttal rendelkeznek, s a központi automaták olyanok, mint a szervezett
emlékezet. De a kapcsolódó modellekben bizonyos elem információkat csak egy felette álló
egységtôl kap, míg a szubjektív felhasználást az elôre kiépített viszonyok függvénye
biztosítja. Mindez jól érzékelhetô az informatika és az elektronikus gépek jelenlegi
problémáiból, melyek a legrégebbi gondolatot konzerválják, amennyiben a hatalmat az
emlékezetnek, vagy egy központi szervnek engedik át. Pierre Rosenstiehl és Jean Petitot „a
parancsnoklás fa-képzetét” (központosított rendszert vagy hierarchikus struktúrákat)
„leleplezô” szép cikkükben a következôket írják: „A hierarchikus struktúrák elsôségének
elfogadása együtt jár a fa-struktúrák privilegizálásával. (...) A fa-forma a topológiai
magyarázat elfogadását feltételezi. (...) A hierechián alapuló rendszerben az individuum csak
egyetlen aktív szomszédját ismeri el, azt, aki a hierarchiában felette áll. A továbbító csatornák
elôre ki vannak építve: a fa-rajz létezésében megelôzi az individuumot, aki egy adott ponton a
rendszerbe illeszkedik” (jelentôs-ség [significance] és szubjektiváció). Ennek kapcsán a
szerzôk megjegyzik, hogy amikor azt hisszük, elértük a sokfélét, megeshet, hogy ez a sokféle
hamis — ezt hívjuk hajszálgyökeres rendszernek —, mert megjelenítése vagy a látszólag nem
hierarchikus kifejezôdése ellenére tulajdonképpen csak egy teljes egészében hierarchikus
megoldást fogad el: ahogy a híres barátság-tétel mondja, „ha egy adott társadalomban két
bármely individuumnak ugyanaz a személy a közös barátja, akkor létezik egy individuum, aki
barátja minden másiknak” (ahogy Rosenstiehl és Petitot mondják: ki a közös barát? „a pár-
társadalom egyetemes barátja, mester, gyóntató, orvos? megannyi gondolat, mind furcsamód
távol áll a kiinduló axiómától”, az emberi nem barátja? netán a klasszikus gondolkodás filo-
zófusa, még ha az elvetélt egység csupán saját hiányában, illetve szubjektivitásában érne
valamit, a következôket mondván: nem tudok semmit, semmi nem vagyok?) Ennek kapcsán a
szerzôk diktatúra-tételekrôl beszélnek. Ez lenne tehát a fa-gyökér elve, illetve a
hajszálgyökerek kibúvója, megoldása, azaz a Hatalom struktúrája.13
Ezzel a centralizált rendszerrel szemben a szerzôk a decentralizált, véges automata-
hálózatok rendszereit állítják fel, melyben a szárak és csatornák nem léteznek elôre, ahol az
individuumok egymás között felcserélhetôk, s csak az adott pillanat állapota határozza meg
ôket, oly módon, hogy a helyi mûveletek koordinálódjanak egymással, és a végsô globális
eredmény összhangban legyen, függetlenül bizonyos központi irányítótól. Az intenzív
állapotok transzdukciója helyettesíti a topológiát, és „az információ áramlását szabályozó gráf
bizonyos értelemben a hierarchikus gráf ellentéte... Nincs értelme annak, hogy a gráf fa
legyen” (az ilyen gráfot térképnek hívtuk). Ez a háború-gép, illetve a Firing Squad
problémája: szükség van-e tábornokra ahhoz, hogy n számú individuum egyszerre
kezdjen tüzelni? A tábornok nélküli megoldás olyan decentrált sokféle számára megfelelô,
mely véges számú állapotokat és hozzájuk kapcsolódó gyorsasági jeleket tartalmaz, a háborús
rizóma vagy a gerillaharc nézôpontjából, másolat nélkül, a központi parancs másolása nélkül.
Az is kimutatható, hogy ez a sokféle, gépies elrendezôdés vagy gépies társadalom, mint
„aszociális kakukktojás” elvet minden központosító, egységesítô automatát.14 Az n, mindig n–
1. Rosenstiehl és Petitot nyomatékosítják, hogy a központtal ellátott-központmentes
oppozíciója nem annyira az általa jelölt dolgok miatt, mint inkább a dolgokra alkalmazott
számolási mód szempontjából érdekes. Fák rendelhetôk a rizómához, vagy fordítva, a fák
rizómává rügyezhetnek. Általánosságban igaz, hogy ugyanaz a dolog mind a két számolási,
illetve szabályozási módot elfogadja, ez azonban mindkét esetben állapotváltozást von maga
után. Vegyük például a pszichoanalízist: a tudattalan nemcsak elméletben, de számítási és
kezelési gyakorlatában is alárendelt módon, a fa jellegû struktúrák, a hierarchikus gráfok, az
összefoglaló emlékezetek, a központi szervek, a fallosz, a fallosz-fa rendszereiben
értelmezôdik. E tekintetben a pszichoanalízis nem tud módszert változtatni: a tudattalan
diktatorikus elgondolásával alapozza meg saját diktatorikus hatalmát. Ennek következtében a
pszichoanalízis lépéstere igen korlátozott. Benne mindig van egy tábornok (Freud tábornok),
egy fônök. Ezzel szemben, ha a tudattalant központ nélküli rendszerként fogjuk fel, vagyis
mint véges automaták (rizóma) mechanikus hálózatát, akkor a schizo-analízis a tudattalan
egészen más állapotához jut el. Ugyanezek az észrevételek a nyelvészetre is igazak;
Rosenstiehl és Petitot éppen „a szó-társadalom központ nélküli szervezésének” lehetôségeit
kutatják. A kijelentések és a vágyak esetében is a kérdés sosem a tudattalan redukálása, sem
annak értelmezése, még csak nem is annak jelentôvé tétele a fa rendszerében. A kérdés sokkal
inkább a tudattalan és általa új kijelentések, más vágyak létrehozása: a rizóma nem más, mint
a tudattalan ezen létrehozása.
Érdekes, hogy mennyire a fa uralta a nyugati valóságot és gondolkodást, a botanikától
egészen a biológiáig bezáróan, az anatómiát, a gnoszeológiát, az ontológiát, az egész
filozófiát...: gyökér-alapzat, Grund, roots és fundations. A Nyugatnak kivételes kapcsolata
van az erdôvel és az erdôirtással; az erdôtôl elhódított területeket magokkal szaporodó
növények népesítik be, ezek a fa típusú, fajra vonatkozó sarjadékkultúra alanyai; a parlagi
állattenyésztés pedig olyan ivadékokat választ ki, melyek állati fastruktúrává rendezôdnek. A
Kelet egészen más képet mutat: inkább a sztyeppével és a kerttel (más esetekben a sivataggal
és az oázissal) való viszonylata jellemzi, mintsem az erdôvel és a mezôvel; gumós kultúra,
mely az egyed részekre bontásával jön létre; a háttérbe szoruló, zárójelessé váló állattartás
zárt terekben történik, vagy a nomád sztyeppékre húzódik viszsza. Nyugat: választott
sarjadékon alapuló mezôgazdaság sok változó egyeddel; Kelet: kisszámú egyeden alapuló
kertmûvészet, melyek a „genetikusan azonos egyedek” széles skálájára utalnak. Mintha
Keleten, nevezetesen Óceániában létezne az a rizomatikus modell, amely minden tekintetben
szemben áll a fa nyugati modelljével. Haudricourt erre vezeti vissza az erkölcsök és a
transzcendencia Nyugaton elterjedt filozófiája és a Keletre jellemzô immanencia közötti
oppozíciót is: az Isten, aki vet és arat, szemben a dugványozó és a termést a földbôl kiásó
Istennel (dugványozás ellentétben a vetéssel).15 A transzcendencia tipikus európai betegség. A
zene sem ugyanaz, ott a föld nem ugyanúgy zenél. Továbbá a szexualitás is más: a két nemet
egyesítô, magvakkal szaporodó növények a szexualitást a reprodukció modelljének rendelik
alá; a rizóma ezzel szemben a nemiség felszabadulása nem csupán a reprodukció nyomása
alól, de a genitalitás alól is. Nálunk a fa a testbe plántálódott, megkeményítette és rétegezte
még a nemi szerveket is. Elveszítettük a rizómát és a füvet. Henry Miller írja: „Kína az
emberiség káposzta-ültetvényeiben a gyomnövény. (...) A gyomnövény az emberi
erôfeszítések Nemezise. A növényeknek, az állatoknak és a csillagoknak tulajdonított
képzeletbeli létezések között talán még a gyomnövény éli a legbölcsebb életet. Igaz, a fûnek
nincs se virága, se repülôgép-anyahajója, se Hegyi beszéde. (...) Mégis övé az utolsó szó.
Mégis, egyszer minden Kína sorsára jut. Ezt nevezik rendszerint a történészek a sötét
középkornak. Nincs más kiút, csak a fû. (...) A fû csak a nem mûvelt területek között létezik.
Betölti az üres hézagokat. Más dolgok közé és között nô. A virág szép, a káposzta hasznos, a
mák bolonddá tesz. A fû túláradás, erkölcsi lecke.”16 — Melyik Kínáról beszél Miller, a
régirôl vagy a jelenlegirôl, netán egy képzeletbelirôl, vagy egy másikról, amely egy mozgó
térkép része lenne?
Amerikát külön hely illetné meg. Természetesen ô sem mentes a fák és a gyökérkutatások
eluralkodása alól. Ez még az irodalomra is rányomja bélyegét, a nemzeti identitás
keresésében, a származáskutatásban, illetve egy európai genealógia keresésében (Kerouac
például ôsei nyomába ered). Mégis minden fontos dolog, ami történt és történik, az amerikai
rizómából fakad: a beatnik, az underground, a bandák és gangek, az egymást követô
oldalhajtások azonnali kapcsolattal a külvilág felé. Ez az amerikai és az európai könyv közti
különbség lényege, még ha az amerikai a fák nyomába ered is. „Fûszálak”. Amerikában sem
mindenütt egyforma az irány: a fa jellegû kutatatások és a régi világba való visszafordulás
inkább a Keletre jellemzô. Míg a Nyugat rizomatikus, aszcendens nélküli indiánjaival, a
mindig megbúvó szelével, az állandóan változó, mozgásban lévô határaival. Amerika
megfordította az irányokat: saját Keletét Nyugatra helyezte, mintha a Föld éppen Amerikában
válna kerekké; a Nyugat a Kelet határa, a Kelet margója.17 (Nyugat és Kelet között nem India
terül el, miként azt Haudricourt gondolta, hanem Amerika, Amerika alkotja a tengelyt és
irányítja az inverzió mechanizmusát). Patti Smith, az amerikai fogorvos bibliájának amerikai
énekese: ne gyökereket keress, kövesd a csatornát...
Vajon nincs-e két-, sôt háromféle (vagy még több) bürokrácia? A nyugati bürokrácia a maga
agrár, kadasztrális kezdetével, a gyökerek és mezôk, a fák és azok határjelölô szerepe, Hódító
Vilmos nagy összeírásai, a feudalizmus, Franciaország királyainak politikája, az állam a
tulajdonon nyugszik, a földek háborúval, tárgyalásokkal, házasságokkal szerezhetôk.
Franciaország királyai a liliomot választják, mert a liliom gyökereivel mélyre hatolva
kapaszkodik a lejtôk talajába. Vajon a Keletre is ugyanez jellemzô? Nagyon is könnyû lenne
egy rizomatikus és immanens Keletet bemutatni; de ott az állam nem fa jellegû sémák, azaz
elôre kialakított, fásított és gyökeret vert osztályok szerint mûködik; a Kelet a csatornák
bürokráciája, vegyük például a híres „gyenge tulajdonú” hidraulikus (vízi) hatalmat,
amelyben az állam kanalizáló és kanalizált osztályokat hoz létre (vö. Wittfogel téziseinek
sohasem cáfolt részét). A despota úgy cselekszik, mint a folyó, és nem úgy, mint egy forrás,
amely szintén pontszerû, fa-pont vagy gyökér; inkább a vizekhez kötôdik, mintsem a fához;
még a Buddha fája is rizómává válik; Mao folyója és Lajos fája is. Vajon ez esetben Amerika
nem közvetítôként, köztesként mûködött? Mivel egyszerre pusztít, irt (nemcsak az indiánokat,
de a farmereket is), és az immigrálóknak köszönhetôen folyamatosan fejlôdik kifelé. A
tôkeáramlás hatalmas csatornát képez, hatalom-összevonást eredményez a közvetlen
„kvantumok” révén, itt mindenki a maga módján örül a pénzfolyam áramlásának (ebbôl
adódik a szegény ember mítosza-valósága, aki milliomossá vált, hogy aztán újra
elszegényedjen): az egyszerre fa és csatorna, gyökér és rizóma Amerikájában minden
ilyeténképpen egyesül. Nincsen egyetemes kapitalizmus, önmagában pedig a kapitalizmus
minden egyéb alakulat keresztezôdésében helyezkedik el, természetébôl fakadóan mindig is
neokapitalizmus, s ami a legrosszabb, kitalálja keleti és nyugati arculatát, s e kettôt ötvözetét.
 Ugyanakkor ezekkel a földrajzi felosztásokkal teljesen rossz úton vagyunk. Zsákutca, annál
jobb. Ha annak bizonyításáról van szó, hogy a rizómáknak is megvan a maguk despotizmusa,
saját, talán még keményebb hierarchiájuk, akkor rendben van, hiszen nincs dualizmus, se
ontológiai dualizmus, nem létezik a jó és a rossz axiológiai dualizmusa sem, nincs keveredés
vagy amerikai szintézis. A rizómákban vannak fa jellegû csomópontok, a gyökerekben pedig
rizomatikus hajtások. Mi több, léteznek olyan despotikus, immanens és kanalizáló alakulatok,
amelyek a rizómákra jellemzôek. A fák transzcendens rendszerében pedig lehetnek
anarchikus torzulások, léggyökerek és föld alatti ágak. A lényeg az, hogy a fa-gyökér és a
rizóma-csatorna nem mint két modell állnak szemben egymással: az egyik modellként és
másolatként mûködik, még ha létre is hozza saját szökésvonalait; a másik úgy, mint
immanens folyamat, mely felforgatja a modellt, és térképet vázol fel, még akkor is, ha
felállítja saját hierarchiáit, még ha despotikus csatonát idéz is elô. Nem a föld egyik vagy
másik helyérôl van szó, de nem is a történelem valamelyik pillanatáról, még kevésbé a
szellem egyik vagy másik kategóriájáról. Arról a modellrôl van szó, amely folyton felüti a
fejét és elmélyül, továbbá arról a folyamatról, amely folyton elnyúlik, megszakad és
újrakezdôdik. Hogy ez egy másik vagy új dualizmus lenne? Nem. Az írás problémája ez:
pontos-talan kifejezésekre van szükség ahhoz, hogy valamit pontosan megjelöljünk.
Egyáltalán nem azért, mert keresztül kell haladni rajta, de nem is azért, mert csak közelíteni
lehet felé: a pontos-talanság egyáltalán nem közelítés, ellenkezôleg, pontos átmenet
mindarról, ami van. Csak azért utalunk bizonyos dualizmusra, hogy ezzel egy másikat
visszautasítsunk. Csak azért használunk dualisztikus modelleket, hogy eljussunk ahhoz a
folyamathoz, mely visszautasít minden modellt. Minden esetben agyi korrigálásokra van
szükség, melyekkel az akaratlanul létrehozott dualizmusokat szétbontjuk. Miután áthaladtuk
minden ellenséges, mégis szükségszerû dualizmuson — öreg bútordarabok, amelyeket folyton
ide-oda tologatunk —, elérkezünk végre a mágikus képlethez, amely szerint pluralizmus =
monizmus.
Foglaljuk össze a rizóma fôbb jegyeit: a fákkal vagy azok gyökereivel ellentétben a rizóma
bármely pontján képes bármely más ponttal összekapcsolódni, vonásai nem szükségszerûen
azonos természetû vonásokra utalnak, igen eltérô jelviszonyokat hoz mûködésbe, sôt nem-jel
állapotokat is. A rizóma nem vezethetô vissza sem az Egyre, sem a sokfélére. Nem Egy, mely
kettôvé, vagy közvetlenül hárommá, néggyé vagy ötté stb. válik. Nem az Egybôl deriválható
sok(féle), de nem is a sok(féle), amelyhez az Egy hozzáadható (n+1). Nem egységekbôl,
hanem dimenziókból áll, vagy még inkább mozgásban lévô irányokból. Nincs se kezdete, se
vége, mindig csak közepe van, ahonnan kihajt és kiárad. Létrehoz egy alany és tárgy nélküli
vízszintes n dimenziójú sokfélét, mely konzisztenciasíkra teríthetô, és amelybôl az Egy
mindig kivonható (n–1). Egy ilyen sokféle nem változtatja meg dimenzióit anélkül, hogy
természete önmagában ne változna, és ne alakulna át. Szemben a struktúrával, amely bizonyos
pontok és pozíciók együttese, valamint a pontok közti bináris kapcsolatok és a pozíciók közti
bi-univokális relációk együttese definiál, a rizóma csupán vonalakat húz: szegmentumok,
rétegek, dimenziók vonalait, de szökésvonalat vagy deterritorizáló vonalat is olyan maximális
dimenzió gyanánt, amely szerint a sokféle természetét megváltoztatva alakul át. Ezeket a
vonalakat vagy szálakat nem lehet összetéveszteni a fa típusú levonatokkal, melyek csupán
pontok és pozíciók között lokalizálható viszonyok. Szemben a fával, a rizóma nem
reprodukálható tárgy: nincs szó se külsô reprodukálásról, mint a fa-kép, se belsô
reprodukálásról, mint a fa-struktúra esetében. A rizóma antigenealógia. Rövid távú emlékezet,
illetve ellenemlékezet. A rizóma variációk, terjeszkedés, hódítás, rabul ejtés, dugványozás
útján terjed. Szemben a grafizmussal, a rajzzal vagy a fényképpel és a másolattal, a rizóma
arra a térképre utal, amit létre kell hozni, meg kell alkotni, amely mindig szétszedhetô,
kapcsolható, megfordítható, módosítható, többszöri ki- és bejárattal, a maga szökésvonalaival.
A másolatokat kell a térképre vonatkoztatni, és nem fordítva. A központosított, hierarchikus
kommunikációjú és elôre kialakított viszonylatú rendszerekkel szemben (még ha azok
többközpontúak is), a rizóma központ nélküli, nem hierarchián alapuló és nem jelentô
rendszer; tábornok nélküli, rendezô emlékezet, illetve központi automatizmus nélkül, csupán
az állapotok áramlása határozza meg. A rizóma a szexualitáshoz, az állathoz, a növényhez, a
világhoz, a politikához, a könyvhöz, a természetes és a nem természetes dolgokhoz fûzôdô
kapcsolatainkat kérdôjelezi meg, egészen más, mint a fa kapcsolata: megannyi „valamivé
válás”.
A fennsík jellemzôje, hogy mindig középen van, nem kezdet, nem vég. Ilyen fennsíkok
alkotják a rizómát. Gregory Bateson valami nagyon speciális dolog jelölésére használja a
„fennsík” szót: vibráló intenzitásokat felfogó táj, mely fejlôdik, mégsem irányul egy
csúcspont, vagy egy külsô cél felé. Bateson egy Bali-szigeti példát idéz, ahol az anya és fia
közti szexuális játékok, vagy a férfiak veszekedései éppen e furcsa, intenzív stabilizáción
keresztül bonyolódnak le. „Intenzitásokat felfogó fennsík lép az orgazmus helyébe”,
helyettesíti a háborút vagy a csúcspontot. A nyugati gondolkodás bosszantó jellegzetessége,
hogy a kifejezéseket és a cselekvéseket külsô vagy transzcendens végsô célokra vezeti vissza,
ahelyett, hogy azokat immanens módon a bennük rejlô érték alapján ítélné meg.18 Például
azáltal, hogy a könyv fejezetekbôl áll, csúcspontok és végpontok találhatók benne. Vajon mi
történik ezzel szemben egy olyan könyv esetében, melynek síkjai a mikronyílásokon keresztül
kommunikálnak egymással, ahogyan az agy? Fennsíknak nevezünk minden olyan
sokféleséget, mely föld alatti szárainak segítségével oly módon tud a többihez kapcsolódni,
hogy rizómává alakul. Ezt a könyvet úgy írjuk, mintha rizóma lenne. Fennsík-rétegekbôl
állítottuk össze. Körkörös formába rendeztük, csak úgy játékból. Felkeltünk, és minden reggel
mindketten azon töprengtünk, melyik fennsíkra, melyik jégtáblára is szálljunk, öt sor itt, tíz
sor ott. Hallucinatív tapasztalataink voltak, vonalakat láttunk, hangyaoszlopok emelkedtek,
egyik fennsíkról a másikra ugráltunk. Róttuk konvergens köreinket. A fennsík minden egyes
pontján olvasható, a pontok pedig egymással kapcsolatba hozhatóak. A sokféleséghez
módszerre van szükség, mely ténylegesen a sokfélét teremti; semmiféle tipografikus fortély,
lexikai ügyesség, szóalkotás vagy keverékszó, semmiféle szintaktikai ravaszság nem tudja
helyettesíteni azt. Ezek leggyakrabban mimetikus eljárások csupán, melyekkel egy másik
dimenzióban a kép(es)-könyv számára fennmaradó egység szétszóródik, felbomlik. Techno-
nárcizmus. A tipografikus, lexikális vagy szintaktikai alkotások csak akkor szükségesek, ha
már nem tartoznak az elrejtett egység kifejezésformájához, és ô maga is a sokféleség egyik
dimenziója lesz; e tekintetben nagyon kevés sikerrôl lehet beszámolni.19 Mi magunk sem
tudtuk megcsinálni ezt. Csupán olyan szavakat használtunk, amelyek úgy mûködtek, mint a
fennsíkok. Rizomatikus = schizo-analízis = pragmatika = mikro-politika. Ezek a szavak
fogalmak, a fogalmak pedig vonalak; vagyis számrendszerek, melyek a sokfélék (rétegek,
molekulaláncok, szökés- vagy törésvonalak, konvergenciakörök stb.) egyik vagy másik
dimenzióihoz kötôdnek. Egyáltalán nem tudományos igénnyel léptünk fel. Nem tudjuk, mit
jelent az, hogy tudományos, minthogy azt sem, mi az ideológia; csak elrendezôdésekrôl
tudunk. Csak mechanikus vágyelrendezôdések vannak, meg kollektív elrendezôdései a
megnyilatkozásnak. Nincs jelentés, és nincs szubjektiváció sem: n mennyiségben írni (minden
individualizált megnyilatkozás az uralkodó jelentések foglya marad, minden jelölô vágy
dominált szubjektumokra utal). Az elrendezôdés a maga sokféleségében szükségképpen
egyszerre dolgozik szemiotikai, materiális és társadalmi áramláson (függetlenül az
ismétléstôl, mely az elrendezôdés tekintetében bekövetkezhet egy elméleti vagy tudományos
korpuszon belül). A valóságmezô, vagyis a világ, az ábrázolásmezô, vagyis a könyv és a
szubjektív mezô, vagyis a szerzô közti hármas osztás már nem érvényes. De az elrendezés
következtében ezekbôl a rendszerbôl kiemelt sokféleségek kapcsolatba lépnek egymással,
olyannyira, hogy a könyv folytatása nem a következô könyv, tárgyát nem a világból meríti,
szubjektuma pedig nem egy vagy több szerzô. Úgy tûnik, az írás nem tud eléggé a kívüllét
nevében létrejönni. A kintinek tudniillik nincs képe, nincs jelentése, nincs szubjektivitása. A
könyv tehát a kintivel való elrendezôdés szemben a világ képes-könyve ellen. Rizóma-könyv
tehát, nem pedig kétágú, karógyökeret vagy nyalábos gyökeret eresztô. Soha ne eresszünk és
ne is ültessünk gyökereket, ugyanakkor nehéz megakadályozni, hogy ne essünk vissza ezekbe
a régi folyamatokba. „A dolgok, amelyek eszembe jutnak, nem gyökereiken keresztül jutnak
eszembe, hanem egy körülbelül középen elhelyezkedô ponton keresztül. Próbálják
megjegyezni azokat, próbáljanak megjegyezni egy fûszálat, amely csak a szár közepétôl kezd
el nôni, próbáljanak meg ragaszkodni hozzá.”20 Miért olyan nehéz? Ez mindjárt az észlelés
kapcsán felmerülô szemiotikai kérdés. Nem könnyû középen észrevenni a dolgokat, és nem
fentrôl lefelé haladva vagy fordítva, balról jobbra vagy fordítva: próbálják ki, meglátják,
minden megváltozik. Nem könnyû meglátni a füvet a dolgokban és a szavakban (Nietzsche is
ezt mondta, az aforizmát át kell „rágni”, a fennsík pedig elválaszthatatlan az ott legelészô
tehenektôl, melyek egyben a kék ég felhôi is).
Írnak történelmet, de mindig a letelepültek nézôpontjából, egy egységes államapparátus
nevében, még akkor is, amikor nomádokról van szó. A történelem ellentétére volna szükség,
Nomadológiára: ez az, ami hiányzik. E tekintetben is csak kevés, mégis nagy sikerrôl lehet
beszámolni, például a gyermek keresztes hadjárat kapcsán: Marcel Schwob könyve, amely
megtöbbszörözi az elbeszéléseket (récit), megannyi változó dimenziójú sík-réteg.
Andrzejewski Les portes du Paradis címû könyve, mely egyetlen megszakítatlan mondatból
áll, gyermekáradat, topogásáradat, széthúzódás, sietség, a menet élén haladó szerzetesnek
elmondott gyermekvallomások szemiotikai áradata, vágyak és a nemiség áradata, mindegyik
szerelembôl kelt útra, többé-kevésbé nyilvánvalóan Vendoˆme grófjának posztumusz és
pederasztikus fekete vágyai által vezetve, konvergáló köröket írva — a lényeg nem az, hogy
az áradatok „Egyet vagy sokfélét” hoznak létre, már nem itt tartunk: megnyilatkozások
kollektív elrendezôdésérôl van szó, mechanikus vágyelrendezésrôl, az egyik a másikban,
összekötve a csodálatos kintivel (kinttel), mely mindenképpen sokfélét eredményez.
Ezenkívül, egy nemrégiben megjelent könyv, Armand Farrachinak a IV. keresztes hadjáratról
szóló La dislocation címû könyve, ahol a mondatok eltartanak egymástól és szétszóródnak,
vagy pedig összeütköznek és együtt élnek; a betûk, a tipográfia pedig táncolni kezd annak
függvényében, ahogy a hadjárat delirál.21 Ezek példák a nomád és rizomatikus írásra. Az írás
háború-géppel és szökésvonalakkal kel egybe, elhagyja rétegeit, szegmentumait, feladja
megtelepedett életmódját, elhagyja az államapparátust. Miért van mégis szükség modellre?
Vajon a könyv nem ad-e képet a keresztes hadjáratokról? Meglehet, hogy Schwob esetében is
megmarad valamiféle egység, mint alap, Farrachinál pedig úgy, mint elvetélt egység, míg
a Portes du Paradis esetében az egység mint Halálos gróf van jelen. Kell-e mélységesebb
nomádság, mint a keresztes hadjáratok nomádsága, mint az igazi nomádok nomádsága, vagy
pedig azoké, akik már mozdulni sem mozdulnak, és nem imitálnak semmit? Ôk csak
elrendeznek. Hogyan talál a könyv a reprodukálható világ helyett egy olyan elégséges
kívüllétet, mellyel együtt heterogénné szervezôdhetne. Mivel a kultúra része, a könyv
szükségszerûen másolat, lenyomat: elôször is önmaga másolata, ugyanazon szerzô megelôzô
könyvének másolata, más könyvek másolata a mégoly nagy különbségek ellenére is,
fogalmak és szavak végtelen utánnyomata, a jelen, a múlt és eljövô világának a másolata.
Még az ellenkulturált könyvet is képes áthatni egy túlságosan is nehéz kultúra: a könyv
aktívan használja a kultúrát, a feledésbôl és nem emlékezetbôl, alulfejlettségbôl kifolyólag és
nem a fejlôdés reményében, nomádként és nem letelepedettként, mint térképet és nem mint
másolatot. Rizomatikus = populár-analízis, még ha a népnek más dolga is van, mint annak
olvasása, még ha az egyetemi kultúrtömegek vagy az áltudományos blokkok túl kínosak vagy
nyomasztóak is. Hiszen a tudomány teljesen bolond lenne, ha hagyná ezt, vegyük például a
matematikát, a matematika nem tudomány, inkább egy csodálatos argó, és nomád. Fôként
elméleti területen jellemzô, hogy egy akármilyen bizonytalan és pragmatikus építmény többet
ér, mint a fogalmak utánnyomata, szakadásaikkal és fejlôdéseikkel együtt, melyek nem
változtatnak semmit. Inkább az észlelhetetlen, felfoghatatlan törés, mintsem jelentô szakadás.
A nomádok feltaláltak egy háború-gépet az államapparátus ellen. A történelem sosem értette a
nomád életmódot, a vándorlást, a könyv sosem értette meg a kívüllétet, a kintlevôt. A
történelemben hosszú ideig az állam volt a könyv és a gondolkodás modellje: a logosz, a
filozófus-király, az idea transzcendenciája, a fogalom interioritása, szellemi köztársaság, az
értelem törvényszéke, a gondolkodás funkcionáriusai, a törvényhozó ember és a szubjektum.
Az állam szándéka, hogy a világ rendjének interiorizált képe legyen, és hogy gyökeret adjon
az embernek. De a háború-gép és a kinti kapcsolata nem tételez egy másik modellt; puszta
elrendezôdésrôl van szó, melynek következtében maga a gondolkodás válik nomáddá, a
könyv a mozgó gépezet egyik darabja, a rizóma szára (Kleist és Kafka Goethe ellen).
Írjunk végtelenül, a végtele-n-ben, n–1, írjunk szlogenekben: Rizómát, ne gyökeret verj,
sose ültess! Ne vess, dugványozz! Ne egy légy vagy sok, légy sokféle most. Mindig vonalat
húzz, sose tégy pontot! A gyorsaság a pontot vonallá vonja!22 Légy gyors, még egy helyben
is! Szerencsevonal, csípôvonal, szökésvonal. Ne szíts magadból tábornokot! Találó gondolat
helyett, találj gondolat-hegyet (Godard). Gondolatod telt legyen és tömény. Térképet készíts,
ne fényképet, még csak ne is képet. Rózsaszín párduc légy, s legyen szerelmed fogható a
darázs és az orchidea, a macska és a babuin szerelméhez. Ezt mondják az öreg ember-
folyóról:
He don’t plant tatos
Don’t plant cotton
Them thatplants them is soon forgotten
But old man river he just keeps rollin along.

A rizóma nem kezdôdik és nem végzôdik, mindig középen van, a dolgok között, köztes-
lény, intermezzo. A fa leszármazás, a rizóma viszont szövetség, csak szövetség. A fa
kikényszeríti a létezés igéjét, a rizóma szövete az „és... és... és....” kötôszó. Elég erô van
ebben a kötôszóban, hogy megrázza és gyökerestôl kiirtsa a létigét. Hova tart? honnan jön?
mire akar kilyukadni? — megannyi hasztalan kérdés. A tabula rasa, a nulláról való kezdés,
újrakezdés, a kezdet vagy az alap keresése az utazásról és a (módszertani, pedagógiai,
beavató, szimbolikus...) mozgásról hamis képet implikálnak. De Kleist, Leinz vagy Büchner
másképp utaznak, másképp mozognak, középrôl indulnak, középen, itt jönnek be és mennek
ki, nem kezdenek, nem is végeznek.23 Mi több, az amerikai és már az angol irodalom is
kifejezésre jutatta rizomatikus értelmét, képes volt dolgok között mozogni, bevezetni az és
logikáját, felforgatni az ontológiát, elmozdítani az alapot, eltörölni kezdetet és véget. Képesek
voltak pragmatikát csinálni. A közép tehát egyáltalán nem az átlag, ellenkezôleg ez az a hely,
ahol a dolgok felgyorsulnak. A dolgok közötti egy nem lokalizálható viszonyt jelöl, nem
mozgást egyikbôl a másikba és fordítva, inkább merôleges irányt, keresztmozgást, mely
egyiket és a másikat is magával ragadja, kezdet és vég nélküli patak: a két partot lassan
mossa, középen pedig felgyorsul.

Gyimesi Tímea fordítása