ÉLETUTAK

BAGU BALÁZS
Bagu Balázs

ÉLETUTAK
Kárpátaljai Magyar Könyvek
128.

Készült
a Magyar Köztársaság
Nemzeti Kulturális Örökség
Minisztériuma
támogatásával

© Bagu Balázs, 2004

© Intermix Kiadó, 2004

Felelős kiadó: Dupka György

Szerkesztette: Nagy Zoltán Mihály
Művészeti szerkesztő: Dupka Zsolt

INTERMIX KIADÓ
8 8 0 0 0 Ungvár, Tolsztoj u„ 5/a
Tel: 0 0 3 8 0 - 3 1 2 6 / 6 1 - 7 0 - 2 7 .
E-mail: gyorgy@d.uzhgorod.ua
Budapesti képviselet: H-1011 Budapest, Hunyadi János u. 5.
Készült a Borneo Kft-ben
ISBN 963 9111 57 0
ISSN 1022-0283
 BAGU BALÁZS

ÉLETUTAK
Beszélgetések meghurcolt magyarokkal,
az áldozatok hozzátartozóival

INTERMIX KIADÓ
Ungvár - Budapest
2004
Meghurcolt apáink, nagyapáink és testvéreink
emlékének ajánlom
 BEVEZETŐ

Kárpátalja, a hazától elszakított táj - szülőföldem, ezen belül

szűkebb pátriám Bátyú nagyközség. A huszadik század gyermeke,
változó világ fia vagyok. Életem hetven éve alatt tanúja lehettem
országok porba hullásának és születésének, nemzedékek kihalásának
és kirajzásának.
E vidék önálló politikai élete lényegében az első világháború után,
az 1919. szeptember 10-én megkötött Saint Germain-en-Laye-i
szerződéssel kezdődött, amikor a nagyhatalmak Kárpátalját
Csehszlovákiának ítélték oda; s az 1920. június 4-én aláírt trianoni
békediktátummalfolytatódott, amely Magyarország feldarabolásával
egy időben szentesítette Kárpátalján a csehszlovák fennhatóságot.
Az itt élő magyarság kisebbségi sorsra kényszerült. Családomban
a hatodik nemzedékre, dédapám, nagyszüleim, szüleim, jómagam és
feleségem, a fiam után kisunokámra is ez a sors vár. Néha eltűnődöm:
vajon lesz-e ereje kitartani, lehetősége boldogulni a szülőföldjén, vagy
a jobb élet reményében - mint sokan mások - elhagyja majd az ősi
fészket?
Nem táplálhatok túlzott illúziókat, hiszen nagyon nehéz
elfogadható létfeltételeket teremteni olyan tájon, amely a huszadik
század során tizenhétféle államalakulatot, politikai fordulatot élt meg,
és ki tudja, mire számíthat a jövőben.
Engem ide kötnek emlékeim. Ismerek minden bokrot, patakot,
ismerem az embereket és ragaszkodom hozzájuk. Itt cseperedtem fel,
koptattam az iskolapadot, s amikor hazahívtak, jöttem. Negyvenedik
éve oktatom a felnövekvő nemzedéket anyanyelvünk szeretetére. Közeli
és távolabbi rokonaim, barátaim, jóismerőseim körében otthon vagyok,
bár közülük már sokan - mint dédapám, nagyszüleim, szüleim -
kiköltöztek az Akácosba, örök nyugalomra. Meg-megállok a sírjuknál,
eltűnődöm az örök Idő mégis-múlásán. Lett légyen bárhogy, nincs
okom gúzsbakötő félelemre, kétségbeesésre, hiszen boldog az a napom,
amikor sok száz, több ezer tanítványom egyike-másika rám köszön.
A templom tornya segít az emlékezésben: a magasból körülnézve
gyermek- és ifjúkorom világát képzelem magam elé. Látom a rétet,
ahol tehenet legeltettem, a bunkert, amelybe a Sztálin-gyertyák
félelmetes fénye elől elrejtőztünk, a bombatölcséreket, s eszembe jut a
nagyapám kertjében álló öreg „gudicskörte" (vadkörtefa).
 Sokat változott a táj. A barbár gazdálkodás eredmények-étit
elpusztult a Léces-erdő, a Kiserdő és a Makkos. Hatalmas
teherpályaudvar épült, amelyre vélhetőleg szükség volt, de sajnálom a
Gyepűt, a Szabó-tagot, a Demjén-, Disznógorondja-dűlőt, a Demjén-
patakot, amelyek mind a terjeszkedő vasút áldozatai lettek.
Falum környékére, a volt Lónyay-birtokra mára csehszlovák éra
első éveiben megkezdődött az idegen ajkúak betelepülése: Kisbak.osban

Nagybakosban cseh, Badóban ruszin kolónia jött létre. 1980-ban

líjabb betelepülési hullám kezdődött: falumban új lakónegyed épült,
nyolcszáz lakossal, akik. az akkor még létező szovjet birodalom távoli
vidékeiről érkeztek ide. A falu két részre szakadt: ófalu, lakónegyed.
Az ófalu lakossága magyar, a lakónegyedé vegyes.
Voltak, idők, amikor sorsom és hivatásom miatt távol éltem. Mindig
öröm volt hazatérni, hiszen vártak a nagyszüleim, szüleim, később a
feleségem, fiam. A legkeservesebb időkben - láger, kuláküldözés,
padlásseprés, kolhozosítás, egyéb megaláztatás - több mint elégséges
okunk, lett volna a valahová-menekülésre, de maradtunk. Miért?Nem
tudom! Felnőtt, érett fejjel megejtett engem is nemegyszer a másutt-
boldogulás csábító lehetősége, de hiába próbáltam elszakítani
gyökereimet a felnevelő szülőföldtől - nem sikerült.
A hűség vállalása történhet tudatosan vagy ösztönösen. Engem
nem érdekel, esetemre melyik kategória vonatkozik. Pontosabbnak
tartom, hogy cselekvő hűséggel viszonyuljak környezetemhez. Az
ország- és rendszerváltozások következtében megnyomorított, gyakran
derékba tört emberi sorsok fölött sohasem tudtam szenvtelenül
átsiklani, hiszen ezzel a rettenettel közvetlenül, közeli rokonaim
példáján is szembesülhettem. Családunk tragédiájáról sokáig
hallgatnunk, kellett, de ma már kimondható: nagybátyám szerencsésen
„megúszta" a frontot, a „malenykij robotot" már nem; Boriszovban,
jeltelen sírban alussza örök. álmát. Anyai nagyapámat Szolyvára,
édesapámat Nevianszkba hurcolták el. Apai nagyapám annak, idején
hat éven keményen dolgozott amerikai szénbányákban, a keresetéből
földet vásárolt, amit a kolhozosításkor elvettek, tőle. Búskomorrá vált,
egyre csak azt hajtogatta: „Miért dolgoztam, miért dolgoztam?!".
Szülőfalumból 136 férfi jária meg a poklok poklát, a lágereket.
Harmincnyolcan soha nem térhettek haza, elpusztultak. Többen, mint
a második világháborúban, ahol a golyók süvítése, bombák, és gránátok
robbanása, Katyusa-sorozatok közepette mindennap aratott a halál;
a háborúnak „mindössze" 17falumbeli lett az áldozata, négyen
közülük, a Don-kanyarban, hatan pedig orosz hadifogolytáborban
vesztették életüket.
Édesapám értelmes parasztember, aranykalászos gazda volt. A
szovjet rendszer berendezkedése, kíméletlen meghurcoltatás, zaklatás
és megalázás után „alantas" munkára kényszerült - „útkaparó" lett.
Szűk családi körben sokszor felidézte a lágeréletet. Biztattam: írja le
emlékeit arról az időszakról. Nem tette, mert lelkébe örökös félelem
költözött. Azt mondta: „Fiam, ha megéred - és lehet -, írd meg az
igazságot".
Istennek legyen hála, változtak az idők. Léthelyzetünk változatlanul
siralmas, de a szó szabadabb lett, megpróbálhatom teljesíteni
édesapám kérését. Évek óta rendszeresen felkeresem ama viharos
időszak tanúit, meggyötört áldozatait, túlélőit, magnószalagra
rögzítem visszaemlékezéseiket. Sajnos, sokan közülük már csak a
szalagról szólhatnak, hozzám, felelevenítve az átbeszélgetett vasárnap
délutánokat, estéket. Elvonulnak, előttem az ismerős, kedves arcok,
sorsok. Ahány „alany"- ember!-, annyi életút. Nem tarthatom meg
magamnak, ezeket az ismereteket, mert a mai kor emberének,
különösen a későbbi nemzedékeknek, talán okulásul, fogódzóként
szolgálhatnak, az élet dolgaiban való eligazodáshoz, még akkor is, ha
riportjaimban gyakran dokumentumokkal alá nem támasztható
kérdésekre kapható válasz; a visszaemlékezők szavai eredendően
hitelesek - ez a titok nyitja.
A kisebb-jelentősebb epizódok tekintetében különböző, a személyes
drámát tekintve egyformán felkavaró, mélyebb elgondolkodásra
késztető életutak, ismertetése elé szükségesnek véltem egy rövid,
összefoglaló tanulmányt elhelyezni a „malenykij robot", vagyis az
1944-es elhurcolások témakörében, annak ellenére, hogy a
közelmúltban sokan, többféle szempontból publikálták, ezirányú
kutatásaik eredményeit. Azt hiszem, erről a kárpátaljai magyarságot
sújtó tragédiáról múlhatatlan szükség újra és újra beszélni, hiszen
minden újabb adalék teljesebbé teszi ismereteinket a sorsunkat
leginkább befolyásoló, meghatározó időszakról, történésekről. A
tanulmányt követő három riport (...Húztuk a szánt, mint a lovak; A
pokol kapujából; ...Az én korosztályomnak nem sok boldogság jutott)
szintén az elhurcolások, a lágerélet időszakát, eseményeit jeleníti meg.
A további beszélgetésekben Tuba Endre, Bagu József és Nagy József
a frontélményeket eleveníti fel, Kelemen Árpád pedig a nyugati
„pihenésről" beszél. A frontot és lágert megjárt beszélgetőtársakkal
készített riportokat a Lágerkarácsony c. beszélgetés zárja le.
 A kárpátaljai magyarság későbbi tragédiájáról mesél Nyeste Albert,
aki parancsszóra szovjet egyenruhában vonult be 1968-ban
Csehszlovákiába. Bányász Árpád, aki minden körülmények közt
anyanyelvükre oktatta a fiatalokat, nyolc évtizedes életútjának
eseményeit foglalja össze. Ugyanezt teszi Dr. CsirpákEmil, aki a magyar
nyelvhasználat jogáért vívott szinte egyszemélyes harcot a szovjet
ideológiával szemben.
írásaim az „ egyszem " emberek világába vezetik be az olvasót, tehát
úgymond „alulnézetből" világítanak rá a történelem fölöttünk elzúgó,
egyéni és közösségi sorsokat megtépázó viharokra. Mindemellett
riportalanyaim visszaemlékezéseiben felcsillannak a régi, időközben
javarészt kihalt vagy kihalóban lévő népszokások is.
A könyvemben közreadott riportok egy részét a Néprajzi Múzeum
őrzi Budapesten, mivel 2002 májusában a XLV1I. Országos Néprajzi
Gyüjtőpályázaton díjnyertesek lettek.
Hiszem, hogy a jövő nemzedékei ezekből a sors- és korrajzokból
helytállást, kitartást, emberi tisztességet tanulhatnak, ráérezhetnek a
szülőföld iránti szeretet hatalmas lelkierőt teremtő csodájára; s hogy
megértik a megismert sorsok üzenetét, miszerint múltunk tragédiái
nem ismétlődhetnek meg.

...Szeretek itt élni. Mint minden esendő ember - jobb. szebb,

boldogabb vágyom. Bízom benne: eljön, s megérem.

Bagu Balázs
Bátyú,
2003.február 14.
 „...SEGÍTS HAZA MINKET..."

„Ezerfogoly küldi imáját az égbe,

Hallgasd meg hát, Uram, kérésünket végre.
Könyörögve kérünk, segíts haza minket,
Bűneiben szenvedő fogoly népeidet.
Mi Atyánk, Úr isten, ki fenn vagy az égbe',
Hallgasd meg hát sok-sok kérésünket végre. "
(Ezer fogoly imája 1944-ben. Szerzője ismeretlen)

1944. október 27-én Ungvárra bevonult a szovjet hadsereg. Nem

egészen egy hónap múlva, november 23-án, véres harcok után
elfoglalta Csapot is: ezzel Kárpátalja teljes egésze a „felszabadítók"
uralma alá került. Bizonyosat még nem lehetett tudni, ám az
előkészületekből sejteni lehetett, a megszállt területet Csehszlovákia
nem kapja vissza, azon ugyanis a szovjethatalom kíván tartósan
berendezkedni. Már Csap elfoglalása után három nappal, november
26-án, Munkácson összehívták az úgynevezett Népbizottságok I.
Kongresszusát, amelynek résztvevői határozatban kérték a vidék
hozzácsatolását Szovjet-Ukrajnához, azaz a Szovjetunióhoz. Mivel a
bekebelezés a nemzetközi helyzet bonyolultsága miatt nem tűnt
azonnal megvalósíthatónak, ugyanez a kongresszus - közbeeső
lépésként - Kárpátontúli Ukrajna néven bábállamot hozott létre, amely
tizennégy hónapig egzisztált a Kárpátontúli Néptanács irányítása alatt.
A néptanács elnöke, s egyben miniszterelnök Ivan Turjanica volt,
helyettese Szova Péter.
Ez a miniállam, amely szovjet ösztönzésre és támogatással jöhetett
csak létre, értelemszerűen azon munkálkodott, hogy az Ukrajnával
történő „újraegyesülés" útját egyengesse. Célját 1945 júniusában, a
szovjet-csehszlovák államszerződés megkötésekor érte el, amelyben
- ugyancsak szovjet nyomásra - Csehszlovákia „lemondott"
Kárpátaljáról. Ezt a szerződést a két ország állami vezetése 1946
januárjában ratifikálta - s ezzel vidékünk az USZSZK egyik „oblasztya"
(megyéje) lett.
A kárpátaljai magyarok kegyetlen árat fizettek a szülőföldjük iránti
hűségükért, puszta nemzeti hovatartozásuk miatt. A szovjethatalom
berendezkedésének első pillanatától kezdve a kollektív bűnösség
bélyegével sújtotta őket, nem riadva vissza a legembertelenebb
eszközöktől és módszerektől sem a végett, hogy izolálja a magyar
tömegeket, kioltsa belőlük a nemzeti érzületet, stb. A Moszkvából
irányított sztálinisták és helyi bérenceik már 1944 novemberének
közepén megkezdték a magyar férfiak deportálását.
A falvakban dobpergés, a kisbírók szava, a városokban falragaszok
tették közhírré a megfellebbezhetetlen parancsot: tizennyolctól ötven
éves korig minden magyar férfi köteles háromnapos munkára
jelentkezni, egy hétre elegendő élelemmel. Ezt a parancsot 0036.
szám alatt a 4. Ukrán Front Katonai Tanácsa adta ki november 13-i
keltezéssel. Álljon itt néhány idézet a hírhedt utasításból:
„A német és magyar hadsereg volt katonái és tisztjei közül sokan
telepedtek le a front mögötti hátországban, és most Kárpátontúli
Ukrajna településein élnek... akiket ugyanúgy, mint az ellenséges
katonákat, le kell tartóztatni és hadifogoly-táborokba kell irányítani.
...A városok, kisvárosok és nagyobb települések katonai
parancsnokságai november 14-től 16-ig bezárólag vegyék
nyilvántartásba a német és magyar hadseregben szolgált katonákat
és tiszteket, nemzetiségüktől függetlenül.
Össze kell írni mindazokat a 18-50 éves korú, német és magyar
nemzetiségű hadköteles személyeket, akik jelenleg a jélszabadított
Kárpátontúli Ukrajna területén élnek, valamint a magyar rendőrség
és csendőrség hivatalnokait és alkalmazottait, akik. a felszabadított
Ukrajna területén tartózkodnak.
...A katonai parancsnokok a jegyzékbe vételkor kötelesek az
érintettek, tudomására hozni, hogy november 18-án jelentkezniük, kell...
A felszabadított Kárpátontúli Ukrajna területén élő német és magyar
nemzetiségű hadköteles személyeket külön osztagokban, listák szerint,
fegyveres kísérettel hadifogoly-gyűjtőhelyekre kell irányítani.
A magyar rendőrség és csendőrség tisztviselőiről és alkalmazottairól
készült külön nyilvántartási anyagot a letartóztatottakkal együtt
november 18-19-én át kell adni a legközelebbi SZMERS-egységeknek.
és a hátországot felügyelő kémelhárító szerveknek.
A hadműveletek, idejére november 17-ig további két hadifogoly-
átvevőhelyet kell létesíteni: az egyiket Perecseny, a másikat Huszt
környékén.
Fagyejev vezérőrnagynak, a hátország ellenőrzésével megbízott
NKVD-osztagokparancsnokának, utasítania kell alakulatait, hogy a
felsorolt személyek felkutatása és letartóztatása irányában erőteljesebb
munkát fejtsenek, ki. "
 Ez a parancs és a városokban megjelent rendelet egyértelmű
retorziókat helyez kilátásba parancsmegtagadás esetére: „Mindenki,
aki a jelentkezésnek nem tesz eleget, letartóztattatik, és haditörvényszék
elé kerül".
Az igazi szándék - a megsemmisítő célt szolgáló deportálás -
leplezésére, ördögi agyafúrtsággal kitalálták és hangoztatták a
„malenykij robot", vagyis a háromnapos munka meséjét.
Voltak, akik gyanakvás nélkül, önként jeleztek a megadott
időpontban és helyen, mások - a túlnyomó többség - azonban a
kényszerítő körülmények hatására engedelmeskedtek a parancsnak.
A hadifoglyok és internáltak átvevőhelyei a front lágerrendszerét
alkották, melynek központja Szambor volt; itt „gondoskodtak" a 4.
Ukrán Front foglyainak átvételéről, szűréséről és más lágerekbe történő
továbbításáról.
A hadifoglyok és internáltak ügye kezdetben a Szovjetunió Belügyi
Népbiztossága, később az NKVD egyik főosztályához tartozott. A
hírhedté vált szolyvai gyűjtőláger hivatalos neve SZDV-2 (Szbornij
Punkt Vojennoplennih - Hadifoglyok 2. Gyűjtőhelye) volt. Itt 12 ezer
foglyot tartottak; a legtöbben itt pusztultak el a decemberben dühöngő
flekktífusz-járvány miatt. A bánásmód embertelen volt: meleg ruházat
nélkül, fűtetlen barakkokban őrizték az éhező foglyokat. A Szolyváról
történő tovább"utazás" más lágerek felé gyalogszerrel vagy vasúti
marhavagonokban történt. Ami kevés eleséget a rabok útravalóként
kaptak, a kísérő katonák azt is ellopták tőlük.
1944. december 17-én az. NKVD parancsnoka jelentette a tisztogatás
első hónapjának eredményét: 22 ezer 951 elhurcoltat említ. A jelentés
zárómondata: „A tisztogatás folytatódik".
Szülőfalumban afféle regionális gyűjtőközpontot állítottak fel, az
egykori Lónyay-kastélyban, ahová Bátyú, Nagybakos, Újbátyú,
Harangláb, Bórágy, Hetyen, Csonkapapi, Beregsom, Nagylónya és
Kislónya férfiait gyűjtötték össze. Amint kialakult egy-egy megfelelő
létszámú csoport, azt rendszerint azonnal, Barkaszón és Munkácson
át útnak indították Szolyva felé. Az első csoport november 19-én
hagyta el Bátyút. Falóm lakói döbbenten látták: a „háromnapos
munkára" jelentkező békés tömeget fegyveres katonák terelik!
Nagy Jenő egykori feketepataki lakos, ma Ungváron élő nyugdíjas
pedagógus így emlékszik vissza az elhurcolás napjaira:
„...November 17-én délután egy szakasznyi géppisztolyos katona
érkezett a faluba... Még egyszer kidoboltatták: haladéktalanuljelenjünk
meg, most már itt helyben. Feketeardón, az iskola épületében, három
 napi munkára, tartalék élelemmel és fehérneművel. Kihirdették, hogy
aki nem jelentkezik munkára, ellensége a szovjet rendszernek...
Amikor kezdett besötétedni, a katonák házról házra jártak: Davaj,
davaj! Pobisztreje!...
Az ajtóban két géppisztolyos katona állt, és csak az egyikük
kíséretében lehetett kimenni... Az idősebbek, akik már az első
világháborúban is harcoltak, azt mondták: 'Halljátok., mi egyszerűen
foglyok, vagyunk! Hát ez már fogság!'.
Aztán sorakozót rendeltek el az iskolaudvaron... Azt sem engedték
meg, hogy elköszönjünk, hozzátartozóinktól... Kivilágított
viharlámpákkal vettek körül bennünket. Gyalog kellett átmennünk.
Verbőcre. Az egész falu jött utánunk... Nem engedték tovább őket.
Nyolc-kilenc óra körül tereltek be a verbőci iskolába. Már leülni sem
tudtunk, a verbőcieket is ide gyűjtötték, össze. Úgy álltunk, ott a teremben
hajnalig, mint ajüszá/ak. hajnali három órakor már sorakoztattak...
Reggelre értünk, be Nagyszőlősre, a megyeházára... Itt már mások, is
voltak... a Tiszántúlról... A lágerbeli többség arról szónokolt, hogy
Kárpátalja... visszakerül Csehszlovákiához... Voltak olyan hangok is,
hogy ez a föld már soha nem lesz Csehszlovákiáé, mert többségben
élnek a ruszinok. Azt tudtuk, hogy Magyarországhoz már nem fog
tartozni... Azt akarták, ha népszavazásra kerül a sorairól, hogy hová
tartozzon Kárpátalja, minél kevesebb magyar legyen itt... ".
Nagy Jenő csoportját Nagyszőlősről előbb Beregszászba, onnan
Munkácsra kísérték. Az emlékirat így folytatódik: „Munkácson aztán
egyszer megálljt parancsoltak. Azt mondták., hogy egy szovjet tiszt kíván
szólni hozzánk., mégpedig magyarul. Valóban, egy őrnagy lépett az
erkélyre... Illés Béla, magyar író... Azt mondta nekünk: Nem kell
elkeseredni! Benneteket nem lemészárolni visznek.! Mentek fel a
Kárpátokba. Helyreállítjátok, az útvonalakat. A fasiszta németek meg
a magyarok felrobbantották, a hidakat, meg az utakat is. Mindez
akadályozza a szovjet hadsereg előrenyomulását, az ellenség üldözését.
Ti odamentek ezeket felépíteni, és maximum egy hónap múlva otthon
lesztek. Tartsatok ki! Nem kell elkeseredni!'.
Egyes településeken a „háromnapos munkára" indulókat
ünnepélyesen elbúcsúztatták: dobszóval, a hatósági személyek mellett
papok beszédeivel. Ez a körülmény arra utal, hogy a háromnapos
munka meséjét a helyi, falusi vezetőkkel is elhitették. Mi több, számos
településen a helybeli kommunisták - hogy példát mutassanak - a
j e l e n t k e z ő k h ö z c s a t l a k o z t a k . K é s ő b b közülük n é m e l y e k e t
hazahozattak, mások odavesztek.
 Falumban egyedül Márkus Kálmán né emlékszik úgy, hogy a
Lónyay-kastélyból továbbindultakat nem más, maga Ivan Turjanica
búcsúztatta. Hogy ebben az állításban mennyi a valóság és a legenda,
ma már nehéz lenne megállapítani.
Nincsenek pontos és hivatalos adatok arról sem, az ország legtá-
volabbi vidékein felállított lágerrendszer (Gulag-szigetcsoport) melyikébe
kerültek földijeink; e vonatkozásban a túlélők adataira kell hagyatkoz-
nunk. Ezek szerint a Bátyúból és környékéről elhurcolt kisebb-nagyobb
csoportokban a következő lágerekbe kerültek: Szolyva, Sztalino,
Boriszov, Orsa, Makejevka, Krasznij-Ural, Tbiliszi, Nevianszk, Minszk,
Krasznij-Lucs, Rosztov, Dnyepropetrovszk. A bátyúi illetőségű, szovjet
hadifogságba esett katonák raboskodásának színhelyei: Foksány
(Románia területén berendezett szovjet hadifogoly-tábor), Tula, Donbász,
Szverdlovszk, Rosztov, Arhangelszk, Kisinyov, Harkov, Odessza,
Sztalino, Maszandra, Orsa, Kijev, Kramatorszk, Asztrahany, Poltava,
Feodoszija, Krasznouralszk, Luganszk, Hodorov. A sok helyszín magyará-
zata nem lehet más, minthogy a katonák csaknem egyenként és
különböző frontszakaszon, különböző időpontokban estek fogságba.
Bátyúból 31 fő került angol-amerikai fogságba; közülük senki sem
pusztult el. Arra viszont volt példa, hogy a nyugati fogságból szabaduló,
hazatérő emberek - szám szerint 11 fő - ismét, ezúttal szovjet
hadifogságba estek.
Az álnok ígérgetések, illetve a megfélemlítés ellenére az elhurcolás
nem folyt zavartalanul. A gyanakvó, jelentkezés helyett inkább
elbujdosó óvatosak kézre kerítése végett éjszakánként hajtóvadászatot
tartottak az NKVD és a SZMERS fegyveresei, a helybeli kommunisták,
aktivisták segédletével. Némelyeket a munkahelyükről kísértek a
gyűjtőhelyre. Azok száma, akiknek sikerült a menetoszlopból, vagy
éppen Szolyváról megszökni - kevés. A szökevények helyére bárkit
a sorba állítottak, csakhogy a létszám meglegyen.
A magyar lakosság zaklatása, a rejtőzködők felkutatása 1944.
november 18-tól december 20-ig tartott.
Az NKVD felügyelősége a lágerekben tartott ellenőrzések során
kiderítette, a fogvatartottak nem kapják meg a számukra megállapított
élelmet, ám komoly ellenintézkedéseket nem tettek. Többek közt
erről tanúskodik bizonyos Szalov főhadnagy esete, aki a Boriszovba
kísért foglyok élelmének egy részét eltulajdonítva, azt italra cserélte.
A következmény: 70 fogoly meghalt, 430 megbetegedett. És a büntetés:
„Húsz napi háziőrizet, letartóztatása idejére napidíja felének
megvonása "...
 Rákosi Mátyás, a hírhedt magyarországi kommunista pártvezér és
Molotov, a Szovjetunió Minisztertanácsa elnökének levelezése rávilágít,
hogyan viszonyult a szovjet kormány a lágerekben fogva tartott külföl-
diekhez: cinikusan.
A szolyvai gyűjtőtáborból még 1945. február 2-án is útnak indítottak
egy csoportot a Holubine-Turja-Remete-Perecseny-Ungvár-Homonna-
Dukla-hágó-Szanok útvonalon. Ekkor a sztarij-szambori láger már
túlzsúfolt volt...
Szolyván a lágert a Beljajev utcai katonai alakulat állomáshelyén
állították fel. Az éhségtől, kimerültségtől, betegségtől elpusztult
foglyokat tömegsírba temették, a mostani Emlékpark fölötti dombon,
ahol ma benzintöltő állomás üzemel. Az ötvenes évek elején új utat
építettek, s az út kettészelte az áldozatok temetőjét; a talajmunkák
során rengeteg emberi csont került elő. 1951-ben a sír eme részét
megsemmisítették, a csontokat a készletezési iroda valamelyik
üzemébe szállították el. A temető másik részét 1962-ben, a Verhovina
utcai benzinkút építésekor számolták fel. A maradványok egy
jelentéktelen részét újratemették az első világháborúban elesettek
obeliszkje közelében. Ruszin P. I., a szolyvai láger egykori őre szerint
ebben a lágerben 2 ezer ember pusztult el.
A novij-boriszovi lágertemetőt már 1948-49-ben megsemmisítették.
... A „háromnapos munka" meséje akkor lepleződött le, amikor
falvainkba megérkeztek az első hírek a szolyvai gyűjtőlágerben
uralkodó embertelen körülményekről. Aggódó édesanyák, feleségek
ezrei kerekedtek fel, hogy viszontlássák szeretteiket, és élelmet
vigyenek nekik. A halálhírek megrázták a kárpátaljai magyarságot:
félelem és gyász borult a magyar falvakra, városokra. És az aggasztó
hírek egyre csak jöttek, sokasodtak...
1945 tavaszán a beregszászi körzeti népbizottság utasította a
tanácsokat, hogy a falvak férfilakosainak hollétéről szóló kimutatást
sürgősen nyújtsák be. íme, a körlevél: „ Utasítom, hogy a hadifogoly-
táborokban tartózkodó kárpát-ukrajnai illetőségűek névsorát két nap
alatt és 2 példányban futárokkal beküldessék a beregszászi körzeti
népbizottsághoz. A névsorokhoz kapcsolják a következő adatokat:
születési hely és dátum, az illetőség és a láger helye, amelyben tartóz-
kodik. Beregszász, 1945. július 2."
A helyi tanácsok természetesen nem tudták megnevezni a lágerek
helyszínét, hiszen az elhurcoltaktól nem érkezett levél. A bátyúi név-
sorban például ezzel kapcsolatban ilyen beírásokat találunk: ismeretlen,
orosz fogság, Magyarország, fogság, Román fogság, orosz fronton
 eltűnt, stb. Ahol voltak információk, ott is hibásan írták be a helyszínt,
Szambor helyett például Zambort tüntettek fel.
Az elhurcoltak itthon maradt hozzátartozói többször, hosszú
hónapokon át követelték családtagjaik hazatérését. Erről tanúskodik
többek közt a bátyúi népbizottság jegyzőjének magyar nyelvű levele:
„Kijelentem, hogy a bátyúi járási bizottsághoz tartozó lakosság
folytonosan zaklat azzal, hogy írjak kérvényeket azokért az emberekért,
akiket 1944 novemberében munkatáborokba vittek. Én érdeklődtem
a város parancsnokánál aki őket behívta. Azt mondták, semmiféle
kérvényt nem szabad írni, mert azokat az embereket csak a háború
végén engedik haza. Erre való tekintettel nem mertem írni semmilyen
kérvényt a munkatáborok parancsnokainak.
Szomorú tény, hogy a népbizottságban tartózkodó nőkkel nem lebet
beszélni. Ők azt mondják, hogy a járás összes jegyzője már írt az
övékéhez hasonló kérvényt, és hogy a hazajövetelük csak tőlem függ.
A járási bizottság mindennap a várakozó nők. százaival van tele.
Ezek az elhurcoltak hozzátartozói, akik, látván azt, hogy nem akarok
kérvényt írni, kiabálnak és sírnak. Kérem ezt az ügyet mihamarabb
tisztázni és engem erről tájékoztatni. Állandó jelenlétük miatt nem
tudu nk nyugodtan dolgozni, mert nem hajlandók elhagyni a hivatalt,
hiába magyarázom, bogy nem tehetek eleget a kérésüknek. "
Ez a levél azért meglepő hangú, mert bár a jegyző, tehát a hatalom
embere írta alá (sajnos, az. aláírás olvashatatlan), aki fél, bizonytalan
- de nevén nevezi a dolgokat („elhurcoltak").
A községi elöljáróságok elvtársaik hazaengedését kérvényezték.
Ennek illusztrálására álljon itt két korabeli, Váriban keltezett
dokumentum:
„Kedves Popovics elvtárs! Kérlek, légy szíves, mint járási holova
(elnök - Bagu B.) hitelesíteni a mellékleten hozzád beadott kérelmet,
a községi népbizottság kérelmét az ott felsorolt 15 elvtárs szabadon
bocsátásának ügyében. Vári, 1945. november 23- Üdvözlettel: a Vári
Népbizottság kom. párttitkára, Bíró Bertalan. "
A „mellékletként" beadott kérvény szövege:
„A Néptanács Kárpátukrajnai elnökének, Ungváron. A Vári Községi
Népbizottság kéri, hogy az alább felsorolt lakosok, akik a 134. számú
novij-szamborilágerben vannak, hazajöhessenek... Bizonyítjuk, hogy
a nevezettek, nem voltak semmilyen fasiszta szervezet tagjai,
mindegyikük kommunista vagy őket pártoló volt.
Ismételten kérjük, hogy engedjék őket haza a táborokból, mivelhogy
mindegyikük, kisgyermekes apa, és szüleik, már öregek. Vári, 1945-
november 23. Bíró Bertalan, a kom. párt titkára, Mester András, a
népbizottság elnöke. Jóváhagy ta a Járási Népbizottság Beregszászon. "
Valóban, a kérelmen ott áll az ellenjegyzés: „A Beregszászi
Népbizottság nem ellenzi ".
Hogy mi lehetett a kommunisták és szimpatizánsaik elhurcolásának
oka, bizonyító erejű dokumentumok hiányában csak feltételezésein
lehetnek. Igen sok fontos, a történések körülményeit megvilágító okirat
napjainkban is hozzáférhetetlen a levéltárakban; minden erre irányuló
kísérlet kudarcba fulladt az illetékesek elzárkózása miatt.
Ami általában az elhurcolások kiváltó okát illeti, arról is csak
sejtéseink vannak. Tény, hogy a vidékünkön átvonuló szovjet
hadseregnek nem lehettek megalapozott félelmei a hátországban
maradt magyar és német férfilakosság ellenállásának kibontakozásától.
E vonatkozásban a magyarság nem jelentett számottevő erőt, ráadásul
a magyar férfiak egy része a frontról szökött haza, annak reményével
és örömével, hogy számára véget ért a háború; a kommunisták pedig
mindenütt felszabadítóként fogadták a szovjet hadsereget. Az
elhurcolások elrendelésének és könyörtelen véghezvitelének okát
tehát a szovjet rendszer lényegét alkotó terjeszkedési törekvésben
kell keresnünk; Kárpátalja bekebelezését a Szovjetunió nagy
valószínűséggel még azelőtt eldöntötte, mielőtt csapatai elérték volna
vidékünket.
Fennmaradt dokumentumok szerint - ilyen a perecsenyi
hadifogoly-átvevőhely parancsnokának küldött NKVD-utasítás - a
hadifoglyok közt toborzás folyt a Debrecenben felállítandó Magyar
Önkéntes Hadosztályba. A jelentkezők száma ismeretlen, ám tény,
hogy sokan inkább ezt választották, mint sem a lágerben haljanak
éhen.
A magyar és német férfilakosság elhurcolása gazdasági
célszerűséggel is csak részben magyarázható: az ingyen munkaerő
ténylegesen „jól jött". Ám ha erről (is) volt szó, továbbra is érthetetlen,
miért nem törődtek a végkimerülésig dolgoztatott foglyok
élelmezéséről. Mindezek a körülmények arra engednek következtetni,
hogy tudatos népirtás volt a cél.
... A bátyúi vasútállomásra 1945 szeptemberében futott be az első,
szabaduló foglyokat szállító vonat. Hazahozta édesapámat... A falumbeliek
közül utolsóként, 1948 október 28-án Heé Tamás érkezett haza.
A hazatértek nem rendelkeztek semmiféle személyi okmánnyal,
mert bizonyos Mocsalov nevű állambiztonsági őrnagy 1945. február
20-i k e l t e z é s s e l a k ö v e t k e z ő s z ö v e g ű utasítást adta a
 lágerparancsnokoknak: „A jövőben az internáltak szabadlábra
helyezésekor semmiféle igazolás nem állítható ki". Ez az oka annak,
hogy a helyi hatalmi szervek huzamosabb időn át újra és újra zaklatták
a hazatérőket.
A rendszer módszeres következetességgel igyekezett eltüntetni
az általa elkövetett népirtás nyomait, ám a túlélők és az ártatlan
áldozatok rokonainak emlékezetéből a megtörtént borzalmakat nem
lehetett kitörölni. Falusi közösségekben, de különösen családokon
belül évtizedek múltán is beszédtéma volt az elhurcolás; az elviselt
szenvedések fájó élményét apáról fiúra szállva őrizte a kollektív
emlékezet. 1989-ben, nem sokkal a szovjet birodalom összeomlása
előtt végre eljött az az idő, amikor nyíltan lehetett beszélni az ártatlan
tömegeket sújtó deportálásokról. A sajtóban cikkek sokasága
foglalkozott a témával, közreadva az ezirányú kutatások eredményeit,
megszólaltatva a túlélőket. A hallgatás jegét a Kárpáti Igaz Szó
publikációi törték meg. 1989. novemberében a Kárpátaljai Magyar
Kulturális Szövetség emlékkonferenciát szervezett, amelynek keretében
27 előadás hangzott el az elhurcolások körülményei kutatásának
eredményeiről. 1990 júliusától a Mankovits Tamás szerkesztette
Kárpátalja c., kéthetente megjelenő közéleti lap folytatásokban adta
közre a KMKSZ-alapszervezetek által portabejárással elkészített névsort
a lágerekben elpusztult áldozatokról. 1991 júliusától a Kárpáti Igaz
Szó kezdett publikálni cikksorozatot a túlélők visszaemlékezéseiről,
1993-ban pedig, Dupka György közreműködésével megjelent az
Egyetlen bűnük magyarságuk volt c. könyv, amely településenként
és járásonként közli a lágeres áldozatok névsorát. E könyv adatai
szerint a beregszászi járásból civilként és katonaként 1673 (286), a
Felső-Tisza vidékről 503 (38), a munkácsi járásból 549 (100), a
nagyszőlősi járásból 569 (289), az ungvári járásból 639 (307), azaz
összesen 3933 (1020) fő veszett oda a lágerekbe.
Alapos okunk van feltételezni, hogy az adatok nem pontosak, s
még kevésbé tekinthetők véglegesnek, különösen a városok esetében.
Beregszászon például, ahol az elhurcolások idején a lakosság túlnyomó
többsége még magyar volt, 57 áldozat személyét sikerült kideríteni
csupán - kevesebbet, mint egy ezerlelkes településen. Már csak a
számok és arányok törvénye szerint is a tényleges áldozatok száma
ennél jóval több, akár a tízszerese is lehetett, ám az évtizedek alatt
megtörtént népvándorlás, a faluközösségekre jellemző „mindenki ismer
mindenkit" jelenség hiánya miatt a valóságos áldozatok számának
tisztázása eleve reménytelen feladat volt.
 Levéltári adatok szerint vidékünkről 16222, a KMKSZ adatai szerint
10397 fő az elhurcoltak száma. Részletesebb adatok hiányában az
elhunytak számát 7-8000 főre tehetjük, becslés alapján. Dupka György
szerint az elhurcoltak számát 25 ezer főben határozhatjuk meg, akiknek
kb. 30 százaléka pusztult el a lágerekben; az így kapott szám nagyjából
megegyezik a becsült adattal.
A KMKSZ kezdeményezésére 1989. novemberében a magyarlakta
településeken megkondultak a harangok, a falvak lakossága kopjafák
és más emlékjelek előtt emlékeztek a megtorlások áldozataira. Az
elkövetkező években közadakozásból mindenütt márványemlékművet
emeltek az áldozatok tiszteletére. 1990 októberében a szolyvai városi
tanács engedélyt adott emlékpark kialakítására az egykori lágertemető
közelében. Az alapkőletétel ugyanazon év novemberében megtörtént,
a felépített Emlékpark átadására, illetve felszentelésére 1997
novemberében került sor, gyászolva emlékezők ezreinek jelenlétében.
Dr. Ortutay Elemér görög katolikus teológus akkor elhangzott,
halottainkért mondott imájában így fogalmazódott meg a tragédia:
„Hittünk abban, bogy élhetünk Kárpátalján emberként, Istenben bízva,
és nem gyáva, tehetetlen bábként. Mi a hitünket, nemzetünket,
magyarságunkat sose tagadtuk, meg, mi sohasem alacsonyodtunk le,
hogy aljas, ándójüdások legyünk, vagy hitvány, bitang gazemberek,
akiknek gazdagabb a rongy életük, mint a becsületük.".
Törvényszerű, hogy az elhurcolásokkal együtt járó tragédia témául
szolgált a kárpátaljai írók számára. Kovács Vilmos 1965-ben (!), hosszú
kiadói huzavona után megjelent Holnap is élünk c. regénye már érinti
az elhurcolásokat, mint ahogy Nagy Zoltán Mihály 1991-ben kiadott
A sátán fattya c. kisregénye - a szerző azonos című trilógiájának első
része - is. Kovács Vilmos könyvét röviddel a megjelenés után feke-
telistára tették, kivonták a könyvtárakból, Nagy Zoltán Mihály műve
pedig időközben több kiadást ért meg.
...Változnak az idők, begyógyulnak a sebek. Emlékezni azonban
kötelességünk. Azokra a férfiakra, akiknek a magyarságuk szó szerint
egyetlen „bűnük" volt - mindenképpen. Az ő példájuk nemzeti önbe-
csülésre, minden körülmények közt kitartásra, szülőföldünk szeretetére
tanít. E célt kívánja szolgálni riportjaim gyűjteménye is.
 „...HÚZTUK A SZÁNT, MINT A LOVAK..."

Nyeste Béla 1993-ban mondta magnószalagra

visszaemlékezéseit. Arra kért, életében ne hozzam
nyilvánosságra a tőle hallottakat: a félelem
görcse még akkor is óvatosságra intette. 1999-ben
kisértük utolsó útjára...

- Béla bácsi ma 82 éves. Milyen érzés?

- 1911. március 7 - é n születtem. Ö r e g e n , egyedül
unalmas. A f e l e s é g e m , akivel - hála a J ó i s t e n n e k -
s o k s z é p időt m e g é l t e m , hat é v e meghalt. Van e g y
lányom, két u n o k á m . A l á n y o m m a l é l e k .
- Mire emlékszik a gyermekkorából?
- Kicsi k o r o m t ó l d o l g o z t a m a m e z ő n : k a p á l t a m , k a s z á l t a m . Voltak
j ó s z á g a i n k , a z o k a t is g o n d o z t a m . B o r j ú , d i s z n ó , c s i r k e , k a c s a . . . E t e t t e m
é s itattam ő k e t . 1 9 1 7 - b e n k e z d t e m i s k o l á b a járni, t i z e n k é t é v e s k o r o m i g
t a n u l t a m , hat osztályt v é g e z t e m el. A z e l e m i i s k o l á b a n a p o n t a , az
i s m é t l ő o s z t á l y b a c s a k a téli h ó n a p o k b a n kellett m e n n i . Erről a z i d ő r ő l
kevés emlékem m a r a d t , d e azt t u d o m , h o g y az i s m é t l ő b e n már
g a z d á l k o d n i t a n u l t u n k : fát oltani, k a s z á l n i , k a p á l n i . Az i s k o l á n a k kísér-
leti r é s z l e g e volt a z í r ó s z e g b e n . B á r d o s L a j o s tanított b e n n ü n k e t , a
kertészeti ismeretekre viszont S z é c h é n y i Endre.
- „Süldőlegény" korára már jobban emlékszik?
- Igen. Szép emlékeim vannak legénykoromból. Fonóba,
t o l l f o s z t ó b a j á r t u n k s z ó r a k o z n i . S o k s z o r volt b á l , e l e i n t e c s ű r ö k b e n
v a g y új h á z a k b a n , a m í g a z s i d ó k o c s m á r o s - S t r a k D e z s ő - fel n e m
építtette a t á n c t e r m e t . K é s ő b b m é g e g y t á n c t e r e m épült, a v a s ú t mellett,
a h o l N a g y I m r e l a k i k . Ezt is z s i d ó , W i s i e n g e r P u t y u é p í t t e t t e , a k i t ő l
Putyu F e r e n c , vagyis D e m j é n F e r e n c vásárolta m e g . D e m j é n t a zsidó
b e c e n e v e u t á n n e v e z t é k el Putyu F e r e n c n e k . A k o c s m á b a n a k ö v e t k e z ő
„ i n t e l m e t " l e h e t e t t o l v a s n i : „Ha n e m i s z o l is - m e g h a l s z ; h a iszol is -
m e g h a l s z . H á t a k k o r m i é r t n e m iszol?". A t á n c t e r m e k b e n felváltva
tartottak bált, m i n d k e t t ő k ö z e l é b e n volt k o c s m a . A t ű z o l t ó k s z í n d a r a b o t
is t a n u l t a k , D e m j é n M i k l ó s é s H a d a r B é l a ( F i c e k ) t a n í t o t t a , később
P u s k á s István foglalkozott ezzel. Én n e m s z e r e p e l t e m s o s e , d e az
előadásokat megnéztem.
 - Hogyan telt akkoriban egy fiatal bét köznapjai
- A mai fiataloknak erről fogalmuk sincs. Ha itthon nem volt
munka, kerestünk másutt. Akinek volt lova, fuvarokat vállalt. Sokan,
a gyalogmunkások napszámra szegődtek. A Lónyay-kastélyban lakott
egy vállalkozó, nála kellett jelentkezni, ő irányított különböző
munkákra. Elmentünk Eperjesre is, sáncot ásni. Nagybakos környékét
mi drenázsiztuk (Drénezés - alagcsövezés. Bagu В.). Munka után,
esténként elindultunk a faluba. Egy-egy utca legényei más-más helyen
gyülekeztek: a régi iskola nagykapujánál, a vashídnál, a kanyarodónál,
stb. Mi a kanyarodónál jöttünk össze, szóval a Malom-udvarnál. Itt
volt a Szárazmalom és a molnár háza, amelyben most az egészségügyi
intézet van. Most jut eszembe: az első világháború alatt koleragyanús
katonákat hoztak ide, de közülük senki sem halt meg ebben a
betegségben. Szóval itt gyülekeztünk: körbe álltunk, dalolgattunk,
időnként megittunk egy pohár sört vagy bort a szemközti Beck-
kocsmában. Aztán felkerestük a lányos házakat, ahol fonó vagy
tollfosztó volt. A fonóban beszélgettünk, dalolgattunk, meséltünk,
játszottunk. Kedvenc játék volt akkoriban a „Kútba estem - ki húzzon
ki?" játék, mert lehetővé tette, hogy csókot adjunk a lányoknak, vagy
ők nekünk.
- Hogyan emlékszik a vasárnapokra, egyéb ünnepnapokra?Milyen
szokások voltak?
- A vasárnap pihenőnap volt. Már szombaton felsepertük az udvart,
a porta előtti utcaszakaszt, előkészítettük a takarmányt a jószágoknak:
télen a szénát, nyáron a mezőről hozott zöldet. Reggel megetettük a
jószágot, aztán ünneplőbe öltöztünk és templomba mentünk. A
nagykar akkoriban annyira megtelt legényekkel, hogy majdnem
leszakadt. A mai legények nemigen járnak el a templomba, akik
elmennek, azok is a fiatal férfiak (nős férfiak - Bagu B.) közt ülnek.
A férfiak padsorának egyik oldala üresen tátong... Az én apám kurátor
volt, tőle tudom, hogy az ő idejében nagyobbítani akarták a templomot,
még egy kart (karzatot - Bagu B.) készültek építeni. Ma már más a
helyzet, pedig a falu lakossága megduplázódott... Régen az én házam
- 1928-ban épült - a faluvégén állt, a szernyei úton egyáltalán nem
voltak házak, most meg...
A vasárnapi istentisztelet után a fiúk és a lányok kisétáltak, a vasút-
állomásra, ahol dinnyét, cseresznyét lehetett vásárolni. A napraforgó-
magolás nem volt divat, ezt a szokást az oroszok hozták be.
A vasárnapok mellett régi szokás volt a farsang, a vallási ünnepek,
névnapi köszöntések megtartása. A farsang a bolondozás ideje volt. A
fiatalok maskarába öltözve járták a falut; akadt köztük katona, ördög,
boszorkány. A lányok nem nagyon merészkedtek ki az utcára, mert a
maskarába öltözött legények ölelgették, abajgatták őket. Az igazi ünnep
a farsangfarka volt, olyankor jártunk kolompolni. Kongóval
(szarvasjószág nyakába akasztott kolomp - Bagu В.), rossz fedők
összeverésével csaptunk nagy zajt, és a húsz évnél idősebb, még férjhez
nem ment „vénjányok" háza előtt kiabáltuk el a csúfolódó rigmust:

Húshagyó, húshagyó,
itt maradt az eladó!
Tollaskosár az ágy alatt,
itthon vesztél anyád alatt!

Farsangfarka utolsó napján tartottuk a farsangbúcsúztatót. Ilyenkor

színi előadás és bál volt. A bálozok szintén maskarába öltöztek, a
legszebb jelmez díjat nyert - néha libát, máskor malacot. A maskarások
közül többen táncra kérték a legényeket, a többiek egyedül ropták a
táncot, főleg csárdást meg simit (tangó - Bagu В.). Két zenekar volt a
faluban: a magyart Sütő Ferenc - Rákhel Feri - vezette. Ebben játszott
Demjén Miklós, Demjén Endre és Demjén József. A cigányzenekar
vezetője Puli Miklós volt, ennek megfelelően Puli-zenekarnak
nevezték. A bál éjfélig tartott, ekkor a falu bírája elbúcsúztatta a
farsangot. Megkezdődött a böjt, amelynek ideje alatt nem lehetett
lakodalmat, bált, színelőadást tartani. Semmiféle vigasságnak nem
volt helye, az utcán sem illett nótázni. Végeztük a mindennapi tenni-
valókat. Az asszonyok és a lányok ekkorra befejezték a fonást. Maradt
a tollfosztó, az udvarlás, beszélgetés, de játék és dalolás nélkül. Az
udvarlásnak megvolt a maga módja, lányos házakhoz csakis a hét
meghatározott napjain lehetett menni: kedden, csütörtökön, szombaton
és vasárnap. Aki más napon ment udvarolni, hagymát dugtak a
zsebébe. A mi családunk nagypénteken böjtölt. Csak este vettünk
magunkhoz ételt, akkor is zsír nélkül: tejbe leves, tejbekása, szilvisz-
cibere. Nagyapám csakis szilviszt evett.
Nagyszombaton kezdődtek a húsvéti előkészületek. Összeta-
karítottuk az udvart, kimeszeltük a szobát, ahol laktunk, felmázoltuk
a konyha földjét. A ház külső falát is újrameszeltük. A jószágnak
kétnapi takarmányt készítettünk elő. Húsvét első napján az egész
család templomba ment és úrvacsorázott. Mi az úrvacsora előtt ettünk,
más családok nem. Nagyapám azt mondogatta: „Úrvacsora nem
reggeli". Ebédre húslevest, krumplit hússal, savanyúságot ettünk, néha
nokedlit.
 Régen tartották a rokonságot, szeretet volt a családban. Más faluba
is gyakran elmentek rokonlátogatóba. Az én nagybátyám elég messze,
a másik faluvégen lakott, de naponta láttuk egymást: vagy ők jöttek,
vagy mi mentünk. Télen még gyakoribb volt a vendégeskedés, hiszen
a tüzelő elkészítésén és a jószág ellátásán kívül más teendő nemigen
akadt. Volt időnk szomszédolni, beszélgetni, kártyázni. A rokonok
mellett mindenkinek voltak hozzávaló barátai, jó emberei...
Húsvét második napján, kora reggel kezdődött a locsolódás. A
kisfiúk még virradat előtt sorra járták a házakat, ahol kislány volt.
Elmondták a verset, meglocsolták a lánykákat, és megkapták a hímest.
Akkoriban sok húsvéti rigmust ismertek a faluban, magam is
emlékszem vagy kettőre:
Én kis múzsa, gyenge rózsa,
nem jártam még iskolába,
mégis tudok annyi rigmust:
ma támadt fel az Úrjézus!
Szívemből kívánom,
a hímest elvárom!
*

Felderült a hajnal ragyogó sugara,

rásütött Jézusunk kőkoporsójára.
Megnyílt a koporsó, megnyílt a sír szája,
kilépett belőle az Élet királya.
Ezzel megmutatta, hogy lesz féltámadás,
a síron túl örök jutalmazás.
Szívemből kívánom, a hímest elvárom.

A kisebb fiúk kaptak hímest, a legényeket megkínálták. A nős

emberek nem jártak locsolódni.
A gyerekek áldozó csütörtökön konfirmáltak. A Pünkösd szinten
kétnapos ünnep volt, felkereshettük a rokonokat, úrvacsoráztunk.
A Karácsony számomra mindig a szeretet ünnepe volt. Ilyenkor
jártunk a faluban kántálni. Az egyik kántáló énekre Széchényi Endre
tanított meg bennünket:
Égi öröm, töltsd ki lelkem,
hogy maradjon mindig velem
a Hit, Remény és Szeretet.
A Megváltó ma született.
 Édes Jézus, légy vendégünk,
veled és mi benned élünk.
Ha velünk vagy velünk marad
a békesség, a jó akarat.

Az Újév is nagy ünnep volt. Óév utolsó estéjén istentiszteletre

mentünk a családdal. A gyerekek este kántálni mentek. Nyitray Béla
idejében éjfélkor meghúzták a harangot: temették az Óévet. Utána
felmentünk a toronyba és ott énekeltünk. A templomi gyülekezetnek
a falu legidősebb embere kívánt boldog újévet. Úgy emlékszem,
Nyitray Béla tanította ezt az újévi éneket:
Mutasd meg nagy irgalmadat,
szent Isten, Jó Atyánk.
Mi volt, mi lesz, te alkotád,
vigyázz tovább is ránk!
Adj boldog Újévet nekünk,
ó, hallgass meg, nagy Istenünk.

Őrizd meg földi népedet,

áldd meg jobb kezeddel,
oltalmazó szárnyaidat
fejünkről ne vedd el!
Adj boldog Újévet nekünk,
ó, hallgass meg, nagy Istenünk..

- A cseh éra kezdetén nyolcéves volt...

- Igen. Gazdálkodtunk édesapámmal, ebből éltünk. Ha jól
emlékszem, 1924-ben megkezdődött a cseh kolónia építése
Nagybakosban és Újbátyúban; Badóba meg ruszin telepeseket hoztak.
Szóval a volt Lónyay-birtokra. Fiatal voltam, nem politizáltam, a
csehekkel nem volt különösebb bajom. Tapasztaltam, hogy köztük is
vannak jóravaló emberek. Egyszer a nagybátyámmal bementünk a
mulatóba iddogálni, beszélgetni. Nemsokára két cseh csendőr lépett
be, nem voltak szolgálatban. A nagybátyám ismerte őket, hiszen a
csendőrlaktanya mellett lakott. Együtt dalolgattunk. Italozás közben
a csendőrök arra kértek bennünket, hogy elénekelhessék a
himnuszukat. Velük együtt, állva énekeltük. Utána Jóska bátyám
elkezdte a magyar himnuszt, mire a két csendőr felállt, és vigyázzba
vágta magát...
 A mi időnkben idősebbek is eljártak a mulatóba, de nem állva
rúgtak be, mint manapság. Az italt decis poharakban szolgálták fel, s
nem kétdecisben, mint most. A csendőrökről jut eszembe: a magyarok
alatt, újévkor náluk is kántáltunk. Vigyázzban állva hallgatták végig
az éneket, majd borral kínáltak... Katonaként először a cseh
hadseregben szolgáltam. 1938-ban hívtak be, amikor megkezdődtek
a cseh-magyar tárgyalások. A határon állomásoztunk. November elején
- talán 9-én - jöttem haza; még jó idő volt, mezítláb is lehetett járni...
- A csehek alatt Bátyúban is megalakult a Ruszinszkói Magyar
Kulturális Egyesület helyi csoportja. Mit tud róla?
- Pontosan nem emlékszem, de úgy tudom, Puskás István volt a
vezetője. A fiatalok sok-sok színdarabot tanultak és mutattak be. A
dalárdát Nyitray Béla vezette, aki 1930-ban jött ide lelkésznek. A
vegyeskar 120 tagú volt! A háború aztán mindent tönkretett... 1947-
ben Nyitray Béla hazament Szlovákiába.
- 1944 tavaszán vidékünkről deportálták a zsidókat. Bátyúból is...
- Bizony. Egy reggel arra ébredtünk, nagy a mozgolódás: a
csendőrség és az elöljáróság házról házra járt, de csak az akkor már
hatágú, sárga csillagot viselő zsidókat keresték. Nem értettük, mi van.
A zsidók kis csomagot készíthettek maguknak, és már kísérték is
őket az állomásra. A patikust és az orvost békén hagyták. A többieket
vagonokba terelték. Voltam akkor az állomáson, a lovamat vittem a
ménhez a Zemkára. A zsidók üzentek velem az öreg Grünfeld
doktornak: küldjön ennivalót nekik. A vagonoknak azonban már a
közelébe sem engedtek...
- 1941-ben megkezdődött a háború a Szovjetunió ellen. Erről itthon
értesült?
- Igen, de rögtön megkaptam a behívót. Mikor Magyarország is
hadba lépett, az első csapattal kiküldtek a frontra. Horthy Miklós
kormányzónak megmondták, az első hadtestet küldje, mert az volt a
legjobban felszerelve. Dnyepropetrovszkig vonultunk előre. Komoly
harcokban nem vettem részt, mert nem ütköztünk igazi ellenállásba.
Július végétől november végéig voltam a fronton. A Dnyeper partjáról
jöttem haza. Később a 2. magyar hadsereget kiküldték a Donhoz.
Engem továbbra is be-behívtak, de többé nem vittek ki a frontra.
Annál a hadosztálynál, ahol szolgáltam, én voltam a legöregebb, na
meg Bence Béla. Ezért a behívás után nem sokkal mindig leszereltek
bennünket, hála annak az emberséges tisztnek, aki tekintettel volt a
koainkra. 1944 őszén, mikor a front elérte a Kárpátokat, ismét behívtak,
de nem vonultam be: előtte munkatáborban dolgoztam, ahová
 hadköteleseket nem lett volna szabad behívni. Siánkinál (feltehetőleg
Szjanki - Bagu B.) építettük a védővonalat. Július végén az Árpád-
vonal építésében is részt vettem...
- 1944 októberében-novemberében az oroszok elfoglalták
Kárpátalját. A férfiakat összeszedték, elhurcolták. Milyen volt
akkoriban a közhangulati
- Hát... Vegyes, de inkább szomoaí. Nem nagyon örültünk az
oroszoknak! Sokan mondogatták: „Magyarkérdés- vagonkérdés". Bagu
Mihály bátyám pedig azt hajtogatta: „Megsiratjuk mi még azt, hogy
ide jöttek".
- Béla bácsi honnan, hogyan került lágerbei
- Az oroszok bevonulása után a vasútra mentem dolgozni. Itt
felmentés járt, engem sem vittek el 1944. november 18-án. November
végén azonban a portánkon katonaság telepedett le. Nagy, széles
udvaaink volt, mert a másik ház akkor még nem állt. Minket persze
elhajtottak a portáról. F e l e s é g e m m e l és k i s l á n y o m m a l a
nagybátyámnál próbáltuk meghúzni magunkat. Hajnalban két katona
és két civil zörgetett az ajtón. Vagyis a civilek kint maradtak a kapunál.
Összeszedték az utca férfiait: Demjén Zoltánt, Nyeste Ferencet, Szabó
Józsefet. Köztük voltam én is. Előbb a Beck-kocsmába, majd a Lónyay-
kastélyba vittek. Itt három napot töltöttünk, aztán kikísértek az
állomásra. Útközben megszökhettünk volna, de nem volt hozzá
eszünk... Demjén Józsefnek volt, ő ügyesen meglépett a felesége
segítségével, aki az amúgy is sötét estében ráborította a nagykendőt.
Útban az állomás felé találkoztunk azokkal, akik a csapi harcok halottait
temették el...
- Azért nem szökött meg, mert elhitte, hogy csak háromnapos
munkáról van szól
- Dehogy! Akkor már tudtuk, a háromnapos munka csak mese,
hiszen senki sem tért még haza azok közül, akiket korábban elvittek,
pedig ekkor már november 28.-ka lehetett. Úgyhogy miutánunk talán
már csak egy csoportot vittek el. Biztosan azért maradtunk, mert
igazából nem tudhattuk, mi vár ránk, na meg nem is nagyon mertünk
volna megszökni... Beregszászig vonatoztunk, ott bezártak bennünket
egy épületbe a posta mellett. Szolyvára gyalog mentünk, itt maradtunk
két napig. Szolyván nemcsak katonák, hanem civilek is őriztek,
botokkal felszerelve. A továbbindulás előtt beteget jelentettem, így
elszakadtam a falumbeliektől, akiket elvittek. Később engem is, idegen
csoporttal. Szamborban utolértem unokatestvéreimet, Márkus Bélát,
Márkus Józsefet és Nyeste Ferencet, találkoztam a testvéremmel, Nyeste
 Kálmánnal is. Szamborban marhavagonokba tereltek bennünket: a
nagyobbakba száz, a kisebbekbe negyven embert zsúfoltak be. Az
utazás rettenetes volt. Napjában egyszer adtak enni, két-három vödör
ételt - valami moslékot - , és egy vödör vizet. A katonák mindennap
megszámoltak, közben agyba-főbe vertek bennünket, úgyhogy állatok
módján egymás hegyére-hátára szorultunk a vagon sarkában. A
vonaton zsoltárokat énekeltünk és imádkoztunk: a Jóistent kértük,
hogy segítsen haza... Volt egy kántor köztünk, ő prédikált és
imádkozott. Talán egy hétig vitt a vonat, mire megérkeztünk...
- Milyen volt a láger?
- Az agyongyötört, jártányi erővel alig bíró embereket az állomáson
sorba állították, a betegeket szánra rakták, és irány a láger. Tíz barakk
várt ránk, két-három kilométerre a várostól. Az egyik emeletes volt.
Azt mondták, előttünk az első világháborús foglyok vagy szovjet
elítéltek lehettek itt. A lágert persze szögesdrót-kerítés vette körül.
Megérkezés után a fürdőbe hajtottak; órákig vártunk a ruháinkra
meztelenül... Ezután kétheti karantén következett. A barakkok hossza
80 méter lehetett, bennük három sorban priccsek, egymás fölött.
Később a barakk közepére téglából kályhát raktak. Ez nagyon kellett,
mert fél évig se szalmazsákunk, se takarónk nem volt: a pucér deszka
véresre törte a derekunkat, a csontjaink is fájtak. Sokan megbetegedtek,
legtöbbjüket a has- vagy flekktífusz vitte el. A foglyokat három
csoportra osztották: munkás, gyengélkedő, beteg. Ennek megállapítása
így történt: megcsípték farunkon a bőrt, s ha volt rajta némi hús,
kimondták a verdiktet - munkás; ha a szerencsétlen csupa csont és
bőr volt - gyengélkedő; aki menni sem bírt - beteg...
- Hogyan telt el egy nap a lágerben?
- Virradat előtt ébresztettek, hajtottak az erdőre fát kitermelni.
Csináltak szánt, mint a lovaknak. Hatan húztuk valami hámféle kötéllel,
négyen meg tolták. Út nemigen volt, a töretlen hóban küszködtünk.
A szán nyomát másnapra befújta a szél hóval. Volt úgy, hogy napjában
kétszer fordultunk, pedig egy forduló is sok volt...
- Milyen volt a koszt?
- Reggel halleves, kevés kásával. Télen nem kaptunk ebédet, a
vacsora megint valami léféle volt. Nyáron háromszor kaptunk enni,
közte - ha jól emlékszem - napjában harminc deka kenyeret és egy
kanál cukrot. Igaz, ha a lágertől messze dolgoztunk, utánunk hozták
az ennivalót.
- Sokan meghaltak.?
- Utazás közben, a mi vagonunkban senki. A boriszovi lágerben
tizenöten haltak meg a 39 bátyúi közül: Baksa József, Baraté Béla,
Dankó János, Demjén Endre, Dudás János, Márkus Béla, Kosztyu
József, Márkus József, Oláh János, Orbán Gábor, Sebestyén István,
Sütő András, Sütő Ferenc, Tóth Miklós, Tóth Vilmos...
- Mindvégig Boriszovban volt?
- Kettőből másfél évig. Ez alatt sokféle munkán dolgoztam:
fakitermelésen, malomban, cukorraktárban. Nagy szerencsém volt,
legtöbbször olyan helyre kerültem, ahol hozzájuthattam ennivalóhoz.
A malomban kilyukasztottuk a zsákot, lisztet loptunk, és abból valami
ételfélét főztünk; a cukrot meg marékszám tömtem magamba...
Különben ezeken a helyeken nagyobbrészt németek dolgoztak. Én
cukorgyárban, papírgyárban és kolhozban is dolgoztam, ahol krumplit
kellett szedni. Egy időben villanytelepen dolgoztam, itt egy kis pénzt is
adtak... A lágerben annak volt nagyon nehéz a helyzete, aki
megbetegedett. Sokan voltak ilyenek, és a legtöbbjüknek esélyük se
volt a gyógyulásra: elpusztultak. Ma is belefacsarodik a szívem, ha
eszembe jut a tizenöt falubeli halála, akik idegen földben, jeltelen sírban
nyugszanak... Engem Boriszovból később Bobruszkba vittek: azt
mondták, hamarosan megyünk haza, de csak fél év múlva szabadultam...
- Arról volt-e tudomásuk, hogy Kárpátalját a Szovjetunióhoz
csatolták?
- Ezt csak akkor tudtuk meg, amikor már levelet írhattunk haza,
és az itthoniak megírták. Úgy 1945 végén, 1946 elején írhattunk először
levelet.
- Sokféle nemzetiségű fogoly volt a lágerben?
- Nagyobbrészt magyarok, vagy ötezer. Aztán németek és románok.
Voltak szerbek is. A magyarok nem mind kárpátaljaiak voltak. A
boriszovi lágert úgy e m l e g e t t é k , mint halállágert. Itt nem
krematóriumokban égették el az embereket: elasztak az éhségtől...
- Volt kapcsolatuk a helyi lakossággal?
- A városiakkal semmilyen. Négy lány volt a lágerben, szintén
elítéltek, akik traktorral vontatták a fát. Ezek nem velünk, hanem kint
az erdőben, egy kisebb lágerben laktak, őket nem őrizték.
- Mi volt az életben maradás titka?
- A szerencse nagyon sokat számított. Aki jó munkára került,
plusz ennivalóhoz juthatott, jobban tartotta magát. De az is igaz, hogy
akiknek sikerült átvészelni az első telet, nagyobb részük életben is
maradt. Abból az ötezer magyarból, akik a lágerben voltak, így is
csak vagy ezer maradt meg... Mint mondtam, én a szerencsések közé
tartoztam.
 - Mikor érkezett haza?
- 1946. november 9-én. Tízes csoportokban szabadultunk. Adtak
jegyet és ennivalót is az útra, de az utazás nagyon keserves volt.
Sokszor át kellett szállni, a vonat zsúfolt volt, még az ütközőre
kapaszkodva is utaztunk. Kibírtam, mert nagyon vágytam már haza.
- Mi várta itthon?
- Szomorúság: három és fél éves, elárvult kislányom, mert a
feleségem időközben meghalt... A gazdaságunk igen nehéz helyzetbe
került. Négy lovunk közül kettőt már korábban bevonultattak a magyar
hadseregbe; így kell mondanom, mert behívóval vitték el. A harmadikat
az oroszok rekvirálták, egy tehénnel, disznóval és terménnyel együtt.
Hazaérkezésem után még két évig gazdálkodhattunk a magunkéban,
de azt inkább nyomorúságnak lehet nevezni: ránk sózták a beadásokat,
államkölcsönöket. 1948-ban kolhozista lettem...
- Hogyan szervezték a kolhozt?
- Arra már te is emlékezhetsz. Házról házra jártak, agitáltak,
fenyegettek. Sokan mégis inkább másfelé kerestek munkát. Én a
feleségemmel - merthogy 1947-ben újra nősültem - maradtunk. A
kolhozban kocsis lettem, lóval dolgoztam. Éltünk, mint mások. Három
évig raktáros is voltam. A kolhozistáknak munkanapot számoltak fel,
arra meg terményt és pénzt, de keveset. Volt olyan év, amikor
munkanaponként 20 deka terményt és 20 kopeket számoltak. Nekem
300 munkanapom is volt évente, de így is csak 60 kiló búzát és 60
rubelt kaptam egy évre. Nem volt könnyű élet, de nem haltunk éhen.
A hiányzó élelmet a kertből pótoltuk. Na igen, ketten a feleségemmel
kaptunk még egy kenyeret naponta; egykilós volt és csurgott belőle
a víz.
- Ki volt az első kolhozelnök?
- Szacsarovszky Pál, aki nem értett a gazdálkodáshoz. A
brigadérosok is olyan emberek lettek, akiknek sose volt a kezükben
ekeszarva. Szernyén már hozzáértő emberek kerültek a vezetésbe,
ott jobban is mentek a dolgok. Szó se róla, megértem jónéhány
kolhozelnököt: elég gyorsan váltották egymást. Nem a hozzáértés,
csakis a megbízhatóság számított. Az elnökök legtöbbször idegenből
jöttek, nem ismerték az embereket, a határt, nem értettek a
gazdálkodáshoz. Kun Dezső Nagyberegről jött, Bárányi Béla
Haranglábról; mind a kettőt csak az ital érdekelte. Frischmann Vilmos
zsidó gazdálkodó fia volt, ő értette a dolgát, de őt is leváltották; ki
tudja, miért. Ruzsev Oszkár megpróbált az embereken segíteni: a
kolhozistákkal fát termeltetett ki, azt eladta, és az árából vásárolt
búzát kiosztotta a népnek. Tóth Ferenc helybeli volt, kovácsból lett
kolhozelnök. Jól patkolt, de a gazdálkodáshoz ő se értett. Suba Sztepan
tanfelügyelőből abban az időben lett elnök, mikor a párt utasítására
az intelligencia falura ment, hogy segítse a mezőgazdaság felemelését.
Ruszin Vaszil nyomozótisztből lett kolhozelnök, nem is rossz: a
vezetőségbe hozzáértő embereket vett be. Az ő idejében jól mentek
a dolgok, a kolhoz milliomos lett. 10 mázsa búzát méretett minden
kolhozistának, stadiont épített, műkedvelő csoportot működtetett.
Sajnos, ő meg b e l e k e v e r e d e t t a s e p r ű - ü g y b e : a d o b r o n y i
magántermelőktől felvásárolt rengeteg seprűt valahol Távol-Keleten
adta el jó pénzért. Mivel a seprűket nem a mi kolhozunk készítette,
az elnököt menesztették. Utána jött Papfalusi Béla, majd Szabó Mityu,
akik nemhogy gyarapították volna, inkább elherdálták a kolhoz
vagyonát. (Az 1999-ben feloszlott kolhoz utolsó elnöke Kovács Mihail
volt - Bagu B.)
- Találtam egy okiratot a levéltárban, amelyből kiderült, Bagu
Mihályt annak idején brigádvezetővé választották...
- így is volt, Mihály bátyám 1949-ben brigadéros lett. A legér-
telmesebb emberek dolgoztak a keze alatt: Baraté Sámuel, Szabó
József, Nyeste Béla, Bence Béla, Bagu Béla, Bagu Bertalan, Demjén
Endre, Tuba Gábor. Emlékszem, aratáskor Mihály bátyám nem tudott
kit állítani éjjeliőrnek az asztagokhoz, mert mind megbízhatatlan volt.
Az ő brigádja volt a legjobb a kolhozban, féltek is nagyon a helyi
vezetők, hogy ő lesz az elnök. Képesek voltak kitalálni valami ürügyet,
hogy Mihály bátyámat, mint szabotálót elítéljék. Ha jól tudom, 15
évet kapott, Sztálin halála után szabadult...
- Ki volt az a két civil, aki a katonákat kísérte a nagybátyja
házához 1944 novemberében?
- Nem tudom...
(Látszott a szemén, hogy nagyon is jól emlékezett a két névre, csak
nem akarta kimondani; nyilván azért, bogy ne okozzon új sérelmet,
fájdalmat, esetleg gyűlölködést. Titkát magával vitte a sírba - Bagu B.)
 „...AZ ÉN KOROSZTÁLYOMNAK NEM SOK
BOLDOGSÁG JUTOTT..."

Nyeste Kálmán 1909-ben született földműves

családban. Portáján ma is minden a múltat idézi:
a parasztház, a kemence, a megmaradt fél istálló,
amelynek másik felét annak idején az alakuló
kolhoz bontatta le. Kálmán bácsi imponáló
szellemi frissességgel eleveníti fel emlékeit
gyermekkoráról, a szokásokról, katonáskodásról, a
lágeréletről, meneküléséről a kolhoz elől, az
újrakezdésről, talpraállásról.

- Ebben a házban születtem. Iskolába az Osztrák-Magyar

M o n a r c h i á b a n k e z d t e m járni, é s a c s e h e k alatt f e j e z t e m b e . Hat osztályt
é s k é t i s m é t l ő t v é g e z t e m el, a c s e h e k n y e l v é t n e m t a n u l t a m m e g . I d e
t i z e n k i l e n c b e n j ö t t e k b e a c s e h e k é s a r o m á n o k : a falu e g y i k f e l e
c s e h , a m á s i k r o m á n f e n n h a t ó s á g alatt v o l t . T í z é v e s v o l t a m a k k o r , jól
e m l é k s z e m : é d e s a p á m é k c s a k i g a z o l v á n n y a l m e h e t t e k át a falu m á s i k
r é s z é b e . É l t e m a m a g a m fiatal é l e t é t . S o k f e l e j á t é k r a emlékszem.
E g é s z e n kicsi k o r o m b a n együtt játszottam a l á n y o k k a l a lánc-lánc,
E s z t e r l á n c o t . K a r a k a c b ó l is c s i n á l t u n k j á t é k o k a t . A f i ú k l e g i n k á b b a z
ostorcsapót szerették. Nagyokat hanbuckáztunk (bukfencezés - Bagu
В.), k é s ő b b gomboztunk. Tavasszal ficfasípot (fűzfa - Bagu B.)
c s i n á l t u n k , n y á r o n c s ü l k ö z t ü n k , t é l e n p e d i g f a k o r c s o l y á n jártuk a
v i d é k e t , a m e r r e a p a t a k j e g e vitt. J ó g y o r s a n s i k l o t t a korcsolya,
v e r s e n y e z t ü n k . . . A l e g é n y k o r m á s volt: v i d á m a b b , m i n t m o s t a n á b a n .
Igaz, sokat dolgoztunk, de esténként fonóban, szösztörőben,
t e n g e r i h á n t ó b a n , l e k v á r f ő z ő b e n szórakoztunk. Daloltunk, játszottunk,
hallgattuk az ö r e g e k meséit, viccelődtünk a lányokkal, megtanultuk
a népdalokat...

- Van kedvenc dala?

- Van, h o g y n e l e n n e :

Magos a házatok, konyhában lakok én,

dehogyis járna hozzád ilyen szegény, mint én.
Ha még egyszer is én nálatok elmennék.,
magos házatokba vissza sose néznék.
 - A lányok tudták, kinek melyik a kedves dala. Hogy úgy mondjam,
abban az időben komoly kultúrélet is volt a mi falunkban. Színdarabot
tanultunk, szerepeltünk. Benne voltam a tűzoltó egyesületben. 1934
és 1940 közt énekkarok is voltak, külön a férfi és női énekkar. Ebben
is benne voltam, az első tenort énekeltem. Nemcsak vallásos énekeket.
Ez mind jó alkalom volt a lányokkal való közelebbi megismerkedésre
is. A barátkozás úgy kezdődött, hogy bál után a fiú megkérdezte a
lányt, hazakísérheti-e. Volt úgy, hogy a lány hazakísértette magát, de
nem maradt a kapuban a fiúval. Ilyenkor a fiúnak nem sok esélye
volt annál a lánynál. Persze, a lány sok más módon is tudtára adta a
fiúnak, hogy nem tetszik neki. A bálokat mindig a bálgazda szervezte,
ő rendelkezett a zenekarokkal is. Nekünk még cigányok húzták a
talpalávalót. Két prímásra emlékszem: Kis Ádu, később Puli. A csehek
alatt Stark Dezső kocsmáros tánctermet épített...
- Milyen volt az élet a csehek alatt?
- Dolgoztunk. Nyáron a mezőn, ősszel és télen elmentünk kanálist
ásni, szóval kubikolni. Sokat drenázsoztunk a cseh és a ruszin kolónián.
Amúgy a paraszti munkából nem nagyon lehetett megélni, mert a
termény olcsó volt, állami felvásárlás híján a zsidóknak kellett eladni,
mégpedig olyan áron, amennyit megadtak érte. Akinek lova volt,
fuvarozott. Sokan csempésztek! Merthogy a határ kettévágta ezt a
vidéket, igaz nem orosz módra: szúrósdrót nem volt ugyan, de hát
mégiscsak határ volt, amelyen csak lopiban lehetett átjárni. Valósággal
virágzott a csempészet: az emberek lovat, disznót, ruhafélét meg
egyebeket vittek-hoztak. A malacokat pálinkával kábították el, nehogy
visítozzon a határon...
- Harmincnyolcban bejöttek a magyarok...
- Nagyon vártuk őket, hát vissza is jöttek. Az ünnepség a templom
előtt volt. Elénekeltük a Himnuszt, meghallgattuk a Nemzeti Dalt. A
díszkapu itt volt a falu végén, a házam előtt...
- Ettől kezdve jobban éltek?
- Megvoltunk. Aki nem rühellte a munkát, jól élt. Nekem négy
hízóm, két tehenem, két lovam, tíz hold földem volt. A fajmarha-
tenyésztésért szubvenciót kaptunk. Lehetett élni! Az volt a baj, hogy
mikor egyenesbe jöttünk, kitört a háború. Sok férfi megkapta a behívót,
én is. Több helyen szolgáltam: Püspökladányban, Ungváron a 24-es
tüzéreknél, azután meg Nyíregyházán a huszároknál, de innen
létszámfelettiként leszereltek, nem maradtam itthon sokáig, még abban
az évben ismét behívtak, ezúttal Siánkiba munkaszolgálatra.
Tüzelőállásokat építettünk. Mikor a front közeledett, hazajöttem. Az
 első megrázó háborús hír az volt, hogy falubelijeim - Demjén Péter,
Bihari Endre, Szuhanek István, Márkus Bertalan, Szűcs Tibor -
elpusztultak a Don-kanyarnál. Ez a hír kétségbe ejtette a falut...
- Hogyan emlékszik az oroszok bejövetelére?
- Elsőnek két felderítő jött a vasúton, be a faluba. Eleinte
barátságosan viselkedtek, de az ennivalót kikövetelték, és ha kolbász
nem volt, szalonnával nem érték be. Na meg a sok innivaló, az kellett
nekik. És egyszer csak elkezdték az embereket összeszedni. Engem
1944. november 11-én tartóztattak le öt társammal: Demjén Gábor,
Demjén Ferenc, Bagu Bertalan, Bagu Géza, Varga Áron. Tisztek
vallattak bennünket. Aztán engem Demjén Gáborral Beregszászba
vittek, az adóhivatal épületébe. Ott is vallattak. Azt akarták megtudni,
mit tettünk az oroszok ellen, milyen pártban voltunk, nem
kémkedtünk-e. Arról is faggattak, mit tudunk a társainkról, vagyis
besúgót akartak csinálni belőlünk. Orosz katonatiszt vallatott, de volt
tolmács, akit helybelinek néztem; a cseh kolóniára való lehetett...
Első vallatom zsidó származású hadnagy volt, ő komiszul bánt velem:
ököllel vert. A másik, egy ukrán kapitány, hát az úri módon viselkedett.
Semmiféle papírt nem írtam alá, aztán megszűntek a kihallgatások;
úgy látszik, nem tudtak érdemleges dolgot kiszedni belőlem - nem is
volt mit. Útnak indítottak Szolyvára, persze gyalog. Ahhoz a csoporthoz
csaptak hozzá, amely november 22-én indult Bátyúból, és amelyikkel
édesapád is jött. Az első napon Munkácsig jutottunk el, ott egy
téglagyárban éjszakáztunk. Másnap reggel tovább hajtottak a fegyveres
katonák. Szolyván már nagyon sok ember volt. A tábort körülvevő
szúrósdrőt-kerítéshez közel se lehetett menni. Ott már nemcsak
katonák, civilek is őriztek bennünket; szerintem cigányok voltak, akik
nagy botokkal „gyógyították" a foglyokat. Szolyván én nem dolgoztam,
mert nem sokáig voltam ott, de találkoztam bátyúi ismerősökkel,
akik betegek és idősebbek voltak. Sokan annyira legyengültek, hogy
a latrináig is alig bírtak elvánszorogni.
- Szolyváröl bová került?
-Vezérszálláson, Turkán és Szamboron át Boriszovba. Szamborban
utolért a testvérem és néhány rokon, találkoztam egy másik ismerőssel
is, Kovács Sándor főjegyzővel. Őt menekülés közben fogták el, elvették
a saját ruháját, katonaaihába öltöztették. Útközben halt meg - kidőlt
a sorból... Szamborban vettem a bátorságot, megkértem a
lágerparancsnokot, hogy az öcsém transzportjával mehessek tovább.
Sikerült, így elkerültem édesapádéktól. Őket Nevianszkba vitték, mi
meg Boriszovban kötöttünk ki. Persze, útközben sokat szenvedtünk
 az éhségtől és a hidegtől. Naponta egyszer adtak enni, két vödör
korpalevest, egy vödör vizet. Volt olyan nap, amikor semmit sem
adtak. A karácsonyt is vonaton töltöttük, marhavagonban. Énekeltünk
és imádkoztunk, sorsunk jobbrafordulását kértünk Istentől... Tizenegy
napig vitt a vonat.
- Útközben sokan meghaltak?
- Ezt nem tudom. A mi vagonunkban senki. De a katonák minden
reggel megkérdezték: „Kaput jeszty?" (Halott van - Bagu В.). Ebből
gondolom, hogy más vagonokban voltak halottak...
- Milyen volt az élet a boriszovi lágerben?
- Abban a lágerben mielőttünk katonák tanyázhattak. Sok épület
volt, fából építve. Két hétig valami fogadóhelyen tartottak bennünket,
ahol nem volt fűtés, de még szalmazsák és takaró sem: ruhástól feküd-
tünk a deszkapriccsen, kikezdte az oldalunkat. Fél év múlva adtak taka-
rót, de ekkorra már sokan meghaltak, különösen 1945 febaiárjában.
Tavasszal azt mondták, kétezren se maradtunk az 5500-ból. Sokan a
betegségekbe haltak bele. Én is elkaptam a flekktífuszt, de átvészeltem...
- Milyen munkákat végeztek?
- Sokfélét. Úgy volt az, hogy aki kicsit is bírta magát, inkább
munkára jelentkezett, mint gyengélkedőre, mert akkor valamivel jobb
kosztot kapott. Amúgy is állandóan azt hangoztatták, hogy építsük
fel, amit tönkretettünk... Én is sok helyen dolgoztam: hajókipakolás,
kábelfektetés, építkezés, meg egyéb. A nyár még csak-csak, de a tél
szörnyű volt. Fát hordtunk az erdőről, vállon; majd belegebedtünk...
- Hogy élt az ottani lakosság? Lehetett velük érintkezni?
- Akik kijártak közülünk a városba dolgozni, azok beszélhettek
velük, de nem sokat, mert nemigen ismerték a nyelvet. Az biztos,
hogy a városiaknak sem volt könnyű az élet: kását és burizst (hántolt
búza - Bagu B.) ettek.
- Milyen bü ntetéseket alkalmaztak a lágerben?
- Bárki vétett a rend ellen, karcerbe zárták, ahol csak kenyeret és
vizet kapott. Amúgy is büntetés volt minden lágerben töltött nap.
- Furcsán hangzik, mégis megkérdezem: volt-e ok valami örömre?
- A lágerben? Ugyan, miféle öröm lehetett volna ott? Igaz, ha
sikerült beszerezni egy kis plusz ennivalót, hát az hasonlított az örömre,
meg amikor azt mondták: „szkoro domoj" - vagyis hamarosan
hazamegyünk. Én 1946. október 15-én érkeztem haza. Kaptam az
útra cukrot és kenyeret, kétévi munkámért 470 rubelt. Útban hazafelé,
Baranovicsiban mindent elloptak tőlem, a társaim segítettek
élelemmel...
 - Mi várta itthon?
- A család: feleségem, fiam, lányom, na és a szüleim. Két évig
még a magunkén gazdálkodtunk. Nem volt könnyű, zaklattak a
beadással, mindenfélével, de mégiscsak a magunk gazdái voltunk.
Aztán...
- Megalakult a kolhoz...
- Erőszakkal szervezték. Hívogatták, ijesztgették az embereket.
Engem Beregszászban, a milícián agitáltak, hogy szervezzem a kolhozt.
Ruszin Vaszil hívatott be, aki később kolhozelnök lett nálunk. Reggel
behívattak, este kiengedtek a hátsó kapun... A bátyúi kolhozt
Szacsarovszky János szervezte, én inkább a vasútra szegődtem el.
1970-ig dolgoztam ott, eleinte munkásként, azután előmunkásként,
brigadérosként...
- Mi a véleménye a mai helyzetről? Hogy érzi magát?
- Erről nincs véleményem. Az én korosztályomnak nem sok
boldogság jutott...
 A POKOL KAPUJÁBÓL

Bota Árpád 1925-ben született Tiszaágteleken,

negyvenkét évet töltött el a pedagógusi pályán.
Szigoril, de emberséges tanár volt, tanítványai
szeretettel emlékeznek rá.
A Sátán annak idején őt is megidézte „három
napra ": megjárta Szolyvát, a pokol kapujának
bízvást nevezhető gyűjtőlágert. Ama kevesek
egyike, akiknek sikerült onnan kiszabadulni.

- Átpád, azt szeretném, ha mindenekelőtt magadról beszélnél: ki

vagy, honnan jöttél?
-Tízéves koromban, 1935-ben költöztünk Bátyúba. Édesapám
kántortanító volt. N é g y e n v o l t u n k t e s t v é r e k , m i n d e g y i k ü n k e t taníttatott,
ami a b b a n a z i d ő b e n m e g l e h e t ő s e n n a g y t e r h e t rótt a c s a l á d r a , h i s z e n
k o m o l y ö s s z e g ű tandíjat kellett fizetni. E l v é g e z t e m a Debreceni
K e r e s k e d e l m i K ö z é p i s k o l á t , a h o n n a n s z i n t e a h a t á r z á r előtti u t o l s ó
pillanatban jöttem haza. M á g n e s k é n t vonzott a család, szüleim és
t e s t v é r e i m . Mi n a g y o n c s a l á d c e n t r i k u s a k v o l t u n k , e b b e n a s z e l l e m b e n
n e v e l t e k s z ü l e i n k . A t a n í t ó i p á l y á t is a z ő t a n á c s u k r a választottam.
M a g á n ú t o n v é g e z t e m el a Huszti T a n í t ó k é p z ő t . P á l y á m a t M e z ő v á r i b a n
kezdtem, ahová m a is s z é p e m l é k e k fűznek. Utána négy évig
B ó t r á g y o n , v é g ü l 3 4 e s z t e n d e i g itt, B á t y ú b a n t a n í t o t t a m . Nagyon
szerettem ezt a pályát, hiszen indíttatásom a családtól jött, a
p é l d a k é p e m é d e s a p á m volt. T e r m é s z e t e s e n s z e r e t t e m v o l n a minél
h a m a r a b b hazajönni, a f a l u m b a n tanítani, d e é v e k i g n e m h e l y e z t e k
ide, m e r t é d e s a p á m p o l i t i k a i elítélt v o l t .
- Miért ítélték el?
- Ezt i g a z á b ó l m a s e m l e h e t t u d n i . M i n d e n e s e t r e : meglehetősen
k o h o l t v á d a k a l a p j á n . Az e g y i k v á d p o n t s z e r i n t é d e s a p á m a t e m p l o m i
o r g o n á n a H i m n u s z t játszotta. Ő m a g a ú g y v é l t e : l e h e t s é g e s , h o g y a
t e m p l o m b a való g y ü l e k e z é s k o r eljátszotta a Himnusz egy-két sorát -
d e m i n d e z t c s a k ú g y r á f o g n i is l e h e t e t t . A k i b e v á d o l t a édesapámat,
m a is v í g a n éli világát, p e d i g i d e j e l e n n e m á r m e g n e v e z n i a z i l y e n
e m b e r e k e t ; legalább m e g n e v e z n i , h o g y é r e z z é k : tudunk róla, n e m
f e l e j t j ü k el a s z e n n y e s d o l g o k a t , a m i k e t e l k ö v e t t e k . N e m k í m é l t é k a z
e m b e r e k e t , családokat tettek t ö n k r e - c s a k azért, h o g y n e k i k j o b b
l e g y e n . . . Mi, v a g y i s a c s a l á d , ott s e m l e h e t t ü n k é d e s a p á m t á r g y a l á s á n .
 - Ismertem őt, nekem hittant tanított. Gyönyörű, érces hangja volt.
Hogyan alakult a sorsa?
- Letartóztatása után sokáig Beregszászban tartották fogva, majd
Ungvárra vitték. Az első tárgyaláson nem tudták elítélni, hát
megrendezték a másodikat, de ekkor sem találták bűnösnek, mert
nem volt megfelelő bizonyíték a vád alátámasztásához. Már kezdtünk
örülni, hogy hazajön. Egy este, mikor Beregszászba vitték, a kísérő
milicisták bejöttek vele a házunkba, ettek-ittak, és gratuláltak,
mondván: édesapámat szabadlábra helyezik. Nem így történt, mert a
beregszászi ügyészség nem engedte meg, hogy egy ilyen „ellenség"
szabadon maradjon. Következett a harmadik tárgyalás, amelyre a mi
tanúinkat már nem hívták be, s így édesapámat nyolcévi börtönre és
háromévi kitiltásra ítélték. Szibériába került, Krasznojarszkba,
fakitermelésen dolgoztatták, keze-lába megfagyott a kemény
hidegben... Aztán ruharaktárba helyezték át, ott már valamivel jobb
dolga volt. A száműzetésből egy évet Kazahsztánban töltött el. A
kiszabott tizenegy évből tízet töltött le. Meglehetősen leromlott fizikai
állapotban, megtörve jött haza. Egy évig élt még köztünk, aztán
meghalt...
- Te hogyan élted át 1944 tragikus őszét?
- Azok a napok életem legszomorúbb és egyúttal legizgalmasabb
napjai. Tizenkilenc éves voltam akkor, tele erővel, ambíciókkal. Az a
november nem is annyira az esős, csúnya időjárás miatt vált szomorúvá,
hanem főként azért, mert az emberek lelkére rátelepült a rettegés. A
létbizonytalanság érzése uralkodott, az emberek biztos menedékre
vágytak, keresték azt, de nem találták meg. Az elhurcolások
kezdetének hírére végképp beköltözött minden családba a. félelem
és a bánat. Anyák és feleségek hullatták a könnyeiket szeretteikért...
Kezdetben úgy tűnt, sikerül elkerülnöm a megpróbáltatást. A
malomban dolgoztam - zsákoltam - , s mivel a malom a katonaság
részére őrölt, azt ígérték, az ott dolgozók felmentő igazolást kapnak.
Aztán a malom parancsnoka, egy őrmester összegyűjtött bennünket,
és a katonai parancsnokságra irányított, úgymond az igazolásért. Ott
megkérdezték a nevünket, születési évünket, vallásunkat. Ezután a
reformátusokat és a görög katolikusokat, szlovákokat külön-külön
szobába terelték. Ekkor már sejtettük, hogy baj van, innen már nem
megyünk haza. Igazunk lett, ott tartottak egész éjszaka, katonák őrizete
alatt. A szüleink hoztak csomagot és ruhát. Másnap kikísértek az
állomásra, tehervagonokba raktak és szintén katonai kísérettel
Beregszászba vittek, ahol az akkori pénzügyőrség épületébe zártak
 be. Napokig itt voltunk. Az első megpróbáltatást valójában itt
szenvedtük el, mert a megérkezés utáni napon, fürdéskor a ruháinkat
elvitték fertőtleníteni, s mi anyaszült meztelenül várakoztunk a
hidegben; mindenki átfázva került ki a fürdőből. Ötszáz ember ruhái
közül kellett volna kiválogatni a magunkét, de ez eleve reménytelen
volt; örültünk, hogy egyáltalán magunkra ölthettünk valami
ruhadarabot... Visszakísértek a pénzügyőrség épületébe. Enni és inni
nem adtak semmit, a saját csomagjainkból tartottuk fenn magunkat.
Végül sorba állítottak bennünket, és elindítottak Szolyva felé.
- Úgy tudom, ti voltatok az utolsó csoport Bátyúból. Demjén
Albertné szerint december 2-án indultatok...
- Igen, Bátyúból minket vittek el utoljára. A dátumra nem
emlékszem pontosan, de azt hiszem, november végén vagy december
első napjaiban történhetett. Arra sem emlékszem már, mennyi ideig
voltunk Beregszászban... Gyalog mentünk Munkácsig, hosszú sor
feketéllett az úton, hiszen lehettünk vagy... na, nem is tudom, hányan.
Sokan, az biztos. Útközben az asszonyok beadtak a sorba egy-egy
pohár tejet, csupor vizet, és biztattak: meneküljünk, ha tudunk.
Csakhogy a szökési kísérletet igen keményen megtorolták, így nemigen
mertük rászánni magunkat. Az éjszakát a munkácsi sörgyár udvarán,
egy féleresz alatt töltöttük. Másnap reggel sorakozó, óránként
létszámellenőrzés. Kísérőink hadilábon álltak a matematikával: hol
ötös, hol tízes, hol hármas sorokba állítottak bennünket, míg végre,
nagy nehezen számba vették, hányan is vagyunk. Késő este
megérkeztünk Szolyvára. Mielőtt betereltek volna a szögesdróttal
körbevett táborba, újabb létszámellenőrzést tartottak, amikor is kiderült,
néhány ember hiányzik. Mégiscsak megszöktek volna, vagy a katonák
számoltak rosszul? Nem tudom. A kísérő őrmester körülnézett, s
észrevette, hogy nem messze férfiak vannak, szekerekkel. Mint később
megtudtuk, szlatinai ruszinok voltak, sót árultak. Az őrmester odament
hozzájuk és szó nélkül betuszkolta őket a sorba. Volt köztük, aki a
pártkönyvét mutogatta, és magyarázta, hogy ő ruszin, de hiába. Az
őrmester köteles volt darabszámra átadni bennünket... Na, akkor
fogalmazódott meg bennem először a gondolat: az első adandó
alkalommal meg kell szöknöm innen. Érkezésünk után két-három
nap múlva rengetegen megbetegedtek, mégpedig attól a kiskanálnyi
cukortól, amit kevés vízzel kiosztottak; rájöttünk - és ezt ma is teljes
bizonyossággal mondhatom - a cukor mérgezett volt - aki megette,
nem sokkal utána gyomorfájásra panaszkodott, legyöngült. Sok volt
a haláleset. A mi csoportunkat kivitték egy szögesdróton kívüli
épületbe, amely korábban ásványvíz-palackozó üzem lehetett, de
akkoriban lóistállóként használhatták, mert tele volt lótrágyával. Ide
zártak bennünket, de ettől a helyzetünk semmit sem változott.
Gyötrelmesen teltek a napok. A hozzátartozók szerencsére hoztak
ennivalót, és a katonák ajándék fejében megengedték, hogy beadják
nekünk. Sokáig az elengedhetetlenül szükséges dolgokra sem
engedtek ki bennünket az épületből. Végül aztán megengedték, hogy
kitakarítsunk, szellőztessünk. Az épület 70-80 méter hosszú lehetett,
a hátulsó része nekitámaszkodott a kaszárnya dombjának. Felfigyeltem
egy padlásfeljáróra, s alatta egy rúdra. „A menekülés útja!" - futott
végig agyamon a felismerés. Szóltam a bátyúi ismerősöknek, Demjén
Albertnek, Tuba Gábornak és Barta Istvánnak: „Emberek, itt van a
menekülés lehetősége". Elmondtam, hogy képzelem el a szökést.
Albert bácsi és Gábor bácsi már nem volt fiatal: egyik túl a negyvenen,
a másik közel az ötvenhez. Nem volt bennük annyi bátorság és fizikai
erő, hogy reszkírozzanak. Néhány fiatal azonban vállalkozott a
szökésre. Ültünk a padlásfeljáró alatt, és vártuk, hogy megszűnjék
odakint az őrök járkálása... Közbevetőleg hadd mondjam el, hogy
Szolyván a katonák rendszeresen fosztogatták a foglyokat: elvették
az élelmet és a használható aihafélét. Egy időben nekem még majdnem
egy egész disznósonkám és szalonnám volt, emellett méz és orvosság.
Aztán az egyik katona - mintha az orra húzta volna - egyenesen
hozzám jött, a sonkát és a szalonnát elvette. A mézbe is bedugta az
ujját, megnyalta - és köpött egyet. Nem ízlett neki, hát visszaadta...Na,
akkor határoztam el végleg, hogy megszököm, mivel nem maradt
ennivalóm.
Azon az éjszakán felemeltük a rudat - vendégoldalnak nevezik,
szénahordáskor használják - és megnyomtuk vele a padlásfeljárót.
Engedett. Míg az emberek tartották, felmásztam a rúdon. Nem okozott
gondot, hiszen jó fizikai adottságom volt, sportoltam is. Utána
összekötöztök a nadrágszíjakat és kezdtem felhúzni az embereket a
padlásra, persze óvatosan, mert a csöndes éjszakában minden zörej
messzire hallatszott volna. J ó páran gyűltünk össze a padláson,
megkezdtük a cserepek kiszedését a tető hegyoldalhoz legközelebbi
részén; itt nem kellett túl magasról ugrani, ráadásul nem is volt szem
előtt. Csakhogy a lécek közt nem fért ki mindenki. Volt, aki bepréselte
magát, aztán se ki, se be - tulajdonképpen tragikomikus volt az egész.
Néhányan - muszájból - lemondtak a szökésről. El ne felejtsem:
mindez karácsony szentestéje előtt, december 23-án történt. Kiugrottam
a padlásról, utánam két nagygejőci, aztán egy bátyúi származású, de
már Szolyván élő Huzina nevű férfi. A Latorca irányába indultam,
elkerülve a hidat, ahol őrség állt. Kész voltam nekimenni a folyónak!
Gyönyörű, holdvilágos éjszaka volt, én azonban jobban szerettem
volna akkor a sötétséget, hogy jobban el tudjak rejtőzni. Nekimentem
a folyónak, még nem volt befagyva. Egy füzesben megálltam pihenni.
Füleltem, vajon nem követnek-e kutyákkal. Abban bíztam, a folyónál
a kutyák elvesztik a szagot. De nem üldöztek, így tovább mentem.
Az egyik bokorhoz közeledve hangot hallottam. Bizony, a tizenkilenc
évem, az ifjúságom, és viszonylag jó erőnlétem ellenére alaposan
megrémültem. „Itt a vég - villant át az agyamon - , itt vannak a
katonák!" Két követ vettem a kezembe és tovább mentem a bokor
felé. A két nagygejőci szökevénytárs lapult ott! Ők engem véltek
katonának... Megöleltük egymást, és azon tanakodtunk, hogyan
tovább. Az én utam Munkács felé, az övék Gejőcre vezetett. Sietnünk
kellett, virradat előtt nekivágtunk. LJttalan utakon jutottunk el
Munkácsig, miközben még egyszer átvágtunk a Latorcán. Munkácson
elbúcsúztunk egymástól. Szürkületkor indultam tovább, a vár irányába,
utána a mezőkön keresztül-kasul, párhuzamosan a vasúttal. Azt kell
mondjam, rekord idő alatt tettem meg az utat hazáig: három óra
körül indultam el a Latorca partjától, és éjféltájban már otthon voltam.
A család aludt, de igencsak éberen, mert akkoriban naponta
bezörgettek hozzánk, zaklatták őket. Két derék vadászkutyánk volt,
megugattak. Apám jött ki a házból, és nagy örömmel, de kis
szorongással azt mondta: „Fiam, keresni fognak, de nagyon jó, hogy
hazajöttél!". Kiütések voltak rajtam a lágerben szerzett rühtől, de
apám orvos barátja meggyógyított...
Karácsony első napján a falubeli asszonyok csoportja Szolyvára
indult ennivalós csomagokkal. Hívták édesanyámat és a nővéremet
is, aki elég jól beszélte az orosz nyelvet, de anyám valami kifogással
elhárította a dolgot, természetesen eltitkolva hazaérkezésemet.
Visszajövet aztán az asszonyok kíméletesen elmondták édesanyámnak,
hogy megszöktem és talán meg is lőttek. Na, itt volt a baj: anyám
nem ájult el, még csak nem is sírt, ezért rögtön gyanút fogtak, hogy
itthon vagyok. Naponta többször is zaklattak bennünket, szerencsére
az éber kutyák idejében jelezték a hívatlan látogatókat; amíg édesapám
kényelmes-komótosan kiment és megkötötte kutyákat, volt időm
leosonni a kert alá. A falu elöljáróinak sohasem volt biztos tudomása
arról, hol vagyok. Sokszor, rendszeresen megtörtént, hogy éjszakának
idején órákig álltam vékony öltözetben a kertben, várva, hogy az
ellenem hajtóvadászatot tartó emberek elmenjenek. Nővérem, aki
 Gáton tanított, azt mondta: a párttitkár felelősséget vállal értem, menjek
oda, nem fognak zaklatni. Igen ám, de a faluban folyton jártak-keltek
a besúgók, szinte semmi sem történhetett a nélkül, hogy ők ne tudtak
volna róla. Végül apám egy reggel így szólt hozzám: „Fiam,
borotválkozz meg, vágd le a bajuszodat!". Tudtam, hogy ok és cél
nélkül nem tesz semmit, engedelmesen megváltam férfiasságom
legszebb ékességétől. Utána felvettem a nővérem bundáját,
leányruhába öltöztem, kendőt kötöttem a fejemre. Apám befogta a
lovakat a szánba, felültem rá a nővéremmel, és apám a lovak közé
csapott... Az ellenségeink orra előtt szánkóztunk ki a faluból: öt
méterről néztek a szemembe, de nem ismertek fel; azt hitték, a két
Bota-lányt viszi az apjuk valahová...
Több mint két hónapig voltam Gáton, csak akkor jöttem haza,
amikor megszűnt a hajtóvadászat ellenem. Megtudtam, hogy
távollétemben többször is házkutatást tartottak nálunk, apámat pedig
Beregszászba hívogatták, mert állítólag a Himnuszt játszotta és
kommunistaellenes prédikációt tartott, amikor a lelkészt helyettesítette.
Nem volt nyugta a családunknak... Én aztán gazdálkodni próbáltam.
Volt tehenünk, aprójószágunk, de a földeket kezdték elszedni, végül
is tönkrement a családunk. A kántori lakásból kilakoltattak bennünket,
újabb és újabb hajsza indult ellenünk. A határ akkor még nem volt
lezárva, így elmentem Debrecenbe és befejeztem tanulmányaimat,
igaz, nagy nehézségek árán. Arra jöttem haza, hogy édesapámat
letartóztatták... Gondolhatod, milyen körülmények közt éltünk ezután:
apám Szibériában, egyik nővérem Gáton, a másik családjával együtt
Magyarországon, s csak a harmadik tanított itthon, Bátyúban. Úgy
láttam, segíteni kell a családon. Elmentem Váriba tanítani, de hát a
tanítói fizetés annyira kevés volt, hogy abból az ember önmagát sem
tudta fenntartani...
- Később találkoztál-e a nagygejőci szökevénytársakkal?
- Sajnos, nem. Eljöttek Bátyúba, de akkor már Váriban tanítottam.
Őszintén bevallom, a nevükre nem emlékszem.
- Volt-e annak idején névsor rólatok, az elburcoltakról?
- Úgy tudom, Bátyúban összeállítottak valamilyen névsort, de azt
soha nem ellenőrizte senki. A létszámot sem a névsor szerint
ellenőrizték. Gondold meg: ha azt tették volna, nagyon hamar rájöttek
volna, hogy megszöktem. Tulajdonképpen szerencsém, hogy csak
darabszámra tartották nyilván a foglyokat...
- A napokban régi, kedves ismerősöddel találkoztál. Ez is lágeri
emlék?
 - Igen, csodálatos dolog történt. Megállt a kapunk előtt egy kocsi,
kiszállt belőle egy férfi. A szomszédommal jött fel az udvarra. „Bota
Árpádot keresem" - mondta. „Én vagyok az" - válaszoltam. „Szervusz,
Árpikám, megismersz?" „Nem én". „Koncz András vagyok". Kiderült,
együtt jártunk polgáriba a negyvenes években. Megmutatta az
osztályképet, nagyon megörültünk egymásnak. Érdeklődtem a családja
iránt, stb. Egyszer csak kirukkolt a jövetele céljával: „Azért kerestelek,
mert egy nagy adósságot szeretnék törleszteni. Annak idején engem
is elfogtak Vásárosnaményban, én is Szolyvára kerültem, mégpedig
Bátyún keresztül, meglehetősen lenge öltözékben. Innen már
emlékszel?" Igen, emlékeztem: András egy ideig szintén a Lónyay-
kastélyban volt fogva. Onnan üzent, hogy menjek el hozzá. Akkor
még szabadon jártam, természetesen felkerestem. Egy szál nyári
ruhában, élelem nélkül került ide. Azt mondta: „Árpikám, ha Istent
ismersz, hozz egy felöltőt és egy kis élelmet, második napja nem
ettem". Na, futottam haza, anyám főzött egy fazék levest, azon kívül
odapakolt szalonnát, kolbászt, kenyeret, meg ami csak volt a háznál.
Persze, vittem neki felöltőt is... Most pedig, 49 év múltán beállított
hozzám és azt mondta: „Hálám jeléül hoztam neked egy vadonatúj
felöltőt és egy kis élelmiszert. Soha nem felejtem el, hogy jót tettél
velem. Megmentetted az életemet, keress fel Nyíregyházán...".
- Nocsak: eddig szomorkásán beszéltél sorsélményeidről - ami
egyébként érthető-, de most felderült az arcod...
- Igen, mert jóleső érzés tudni, hogy olyan emberek is vannak,
akik jóért jóval fizetnek; hogy nemcsak a gonoszság, az emberi szeretet
is határtalan. Talán épp ezért nincs bennem bosszúvágy a velem és
apámmal történtek miatt, bár az aljasságokat elfelejteni nem lehet,
nem szabad...
 XL ÉLET KEMÉNY PRÓBÁRA TETTE

Tuba Endre 1922. november 30-án született.

Csendes szavú, szorgalmas, mélyen vallásos, a
munkájának és családjának él. Az élet nagy
fordulópontjai öt is sokszor kemény próbatételek elé
állították. Szerencséje volt, vagy sikerült jó
döntéseket hoznia a legválságosabb időkben?:
együtt kerestük a választ erre a kérdésre.

- Tősgyökeres bátyúi lakos vagy?

- Itt születtem. Parasztcsaládban. Nagy család voltunk,
vacsoraidőben tízen ültünk asztalhoz, a szüleink mellett nyolc testvér:
Menyus, Róza, Irén, Mariska, Ernő, Erzsébet, Ida és én. Szüleimnek
tíz hold földjük volt, de ilyen nagy családot nehéz volt eltartani. Köztem
és Menyus bátyám közt kereken húsz év volt a korkülönbség. Már
gyermekkorunkban sokat segítettünk a gazdaságban, amellett
napszámba is jártunk. Tizenhat éves koromban már én is éppúgy
kaszáltam, kapáltam, szántottam és vetettem, mint az idősebbek. A
csehek alatt, 1928-ban kezdtem iskolába járni, nyolc osztályt végeztem
el. Tanultunk csehül is, de abból nem sokra emlékszem.
- Legénykorodból vannak szép emlékeid?
- Fiatalon mindent szépnek lát az egészséges ember. A legények
sorába akkoriban nem volt könnyű bekerülni: legényavatót kellett
tartani, ami azt jelentette, hogy a kocsmában pohárszám kellett italt
fizetni az utcabeli legényeknek. Ekkor már tánciskolába jártam, tagja
voltam a dalárdának is. Volt egy vegyeskar, amellett férfikar. A
vegyeskarban százhúszan voltunk, négy hangra énekeltünk népda-
lokat és vallásos énekeket. Nemcsak itthon: szekereken jártunk dalos-
versenyekre Munkácsra, Beregszászba. Szerepeltünk Nagydobronyban,
Bótrágyon és Nagylónyán is. Nyitray Béla nagy tudású karmester
volt, az ő munkáját Bota Árpád kántor segítette. Kotta nélkül
énekeltünk! Nyitray Béla 1932-ben a Kárpátaljai Országos Dalszövetség
ügyvezetője lett. Maga is írt egyházi énekeket, amelyek közül néhányat
még ma is énekel a bátyúi gyülekezet: a Mutasd meg nagy
irgalmadat..., Sötét koporsóban kedves halott... kezdetűeket; az utóbbi
temetési ének.
- Szeretted a népszokásokat?
- Lehetett volna nem szeretni a fonók, törők (dörzsölök - Bagu
 В.), lekvárfőzők, tollfosztók, tengerihántók hangulatát? Ezek jelentették
a legtöbb alkalmat a társas érintkezésre. Az ünnepeknek is - farsang,
húsvéti locsolódás, karácsonyi és újévi kántálás, betlehemezés -
megvolt a maguk rítusa. A farsangfarka külön ünnep volt, olyankor
maskarába öltözve jártuk a falut, kolompoltunk a vénlányoknak. Ez
az ünnepség farsangvasárnaptól húshagyó keddig tartott. A mai fiatalok
már nemigen tartják fontosnak ezeket a szokásokat...
- Fel tudnád idézni a magyar csapatok 1938-as bevonulásának
napját?
- Azt a szép napot nem lehet elfelejteni. A magyar katonák Bótrágy
felől jöttek Bátyúba, gyalog. A csehek az előtte való napon mentek el
a faluból. A magyarokat ünneplő sokaság várta a templom előtt. Itt
tartották az ünnepséget. Akinek volt magyar zászlója, kirakta; nem is
tudom, honnan, de az biztos, hogy sok nemzetiszínű lobogó került
elő! A katonákat Demjén Gábor köszöntötte, a magyar mhába öltözött
lányok pedig virágokat nyújtottak át nekik. A bevonuló egység tisztje
szintén üdvözölte a lakosságot. Ezután a gyerekek verseket szavaltak,
végül - húsz év után újra nyíltan, szabadon! - elénekeltük a Himnuszt.
Az emberek sírtak...
- Pár évvel ezután Magyarország belesodródott a háborúba. Téged
mikor hívtak be katonának?
- Tényleges katonai szolgálatra 1943. október 1.-én, mégpedig
Ungvárra, a 4. Felderítő Ezredhez. Itt volt az újoncok kiképző iskolája,
ahol kilenc hónapig tanultam a híradás technikáját, a morze-jeleket;
az RT-12 és a 32.-es telefonállomás kezelését. Utána az 1. Repülő-
ezredhez vezényeltek Budapestre. RT-12.-es és RT-l4.-es telefon-
állomással felszerelt teherautókon szolgáltunk. A Budapesten
állomásozó hadtestnek dolgoztunk, a repülő-alakulatok jelentéseit
továbbítottuk a hadtest parancsnokságának. Amikor a front elérte
Magyarországot, egységünket - mint önálló századot - Aradra
vezényelték. Onnan a fronttal együtt vonultunk vissza; Orosháza,
Csongrád, Kecskemét érintésével Izsákig. 1944. októberében itt,
Izsákon pihentünk, amikor a rádióban elhangzott Horthy Miklós
kormányzó kiáltványa a fegyverszünetről, amit mi is közvetítettünk a
Kárpátalján állomásozó 1., és az Erdélyben lévő 2. Hadsereghez. Nagy
lett az öröm a katonák közt, de nem tartott sokáig, mert Horthy a
kiáltványt visszavonta, Szálasit bízta meg a kormányfői teendőkkel.
A kiugrás nem sikerült, a hadseregben teljes lett a zűrzavar.
Egységünket Budapestre vezényelték, én azonban egy kis faluban
lemaradtam: átöltöztem és majd egy hétig vártam, hogy keresztül
 menjen rajtam a front. Az őrmesterem hagyott nekem igazoló papírt
és telefonkészüléket is, hogy szükség esetén arra hivatkozhassak,
vonalat építek. Ő mondta: „Tuba, maga ne jöjjön - mármint Budapestre
- , mert a szülőfaluja elesett". Én azonban nem győztem kivárni, hogy
átmenjen fölöttem a front: az egységem után mentem. Hogy pontosan
miért, ma sem tudom. De utólag, ma is úgy látom, jól döntöttem; ha
korábban kerülök fogságba, már télen Oroszországban találom
magamat, s a zord körülményeket aligha élem túl...
- Maradjunk még a kiugrási kísérletnél. Azt mondtad, a sorkatonák
megörültek a hírnek. De hogyan fogadták a tisztek?
- Vegyesen. Egy részük ugyanügy örült, mint mi, hiszen éppúgy
elegük volt a háborúból; de sokan voltak, akik kitartásra, a háború
folytatására buzdítottak. Ekkor a hadseregben már vasszigor uralkodott:
a tábori csendőrség szüntelenül vadászott a szökevényekre, s akit
elfogtak, kivégezték.
- Utolérted az egységedet?
- Igen. Kiderült, hogy előbb mégis Dunaújvárosba kell menni,
majd onnan Budapestre. Jól emlékszem, néha egymásnak ellentmondó
parancsokat kaptunk. Szálasi kemény ellenállást ígért Budapesten.
Mi az Andrássy úton, majd az Erzsébet-hídnál tanyáztunk, egykori
zsidólakásokban elhelyezve. A központ az Apostolok nevű
vendéglőben volt. Pest védelme alatt az volt a dolgunk, hogy a
parancsokat közvetítsük, keressük a kapcsolatot a különböző
egységekkel. Aztán megkaptuk a parancsot: még az Erzsébet-híd
felrobbantása előtt induljunk el Németország felé. Saját parancsnokunk,
egy tartalékos tiszt kifakadt: „A haza elveszett - Németországéit ontsuk
a vérünket?!" Beszélt nekünk a szovjet rendszerről: a lágerekről, a
kolhozokról... Az Erzsébet-híd egyébként ekkor már az utolsó járható
híd volt a Dunán Budapesten. 1944. december 23-án, reggel 5 órakor
robbantották fel; előző nap még átmentem rajta... Láttam, amikor a
Dohány utcai gettóból kiengedték a zsidókat. Szörnyű látvány volt:
mintha előre vetítette volna későbbi fogoly-sorsomat... A hadsereg
élelmiszerkészlete december végére elfogyott, az élelmezés megszűnt
- éheztünk. Szakácsaink döglött ló teteméből készítettek pörköltöt;
majd kifordult tőle a gyomrom, de muszáj volt enni belőle. Ekkor
tudtam meg először, mi az éhség. A pesti lakosok levonultak a
p i n c é k b e , mi a szobáikban tanyáztunk, teljes fásultságban,
érdektelenségben. Rendes takarók híján szőnyegekkel takaróztunk...
Egyszer ránk mosolygott a szerencse is, egy lebombázott épület
pincéjében rengeteg felhalmozott élelmet találtunk: konzerv, tyúkhús,
 különböző italok... Az éhezés kínja egy időre megszűnt, de a
helyzetünk ettől függetlenül kilátástalannak tűnt. Jobban mondva: az
is volt. Egyik barátom, Balogh Pista felajánlotta: keressük fel a bátyját,
öltözzünk civilbe és menjünk haza. Nemet mondtam, mert tudtam,
az oroszok sok ilyen szökevényt elfognak. Pista egy másik barátjával
indult el, de a Duna-parton megálltak az orosz állásokat tűz alatt tartó
aknavetősöknél; az aknavető felrobbant, Pista és a barátja az ott harcoló
katonákkal együtt elpusztult... Vagyis: megint szerencsém volt. Mert
ha velük tartok, most nemigen beszélgethetnénk. A Jóisten
gondoskodott rólam...
1945, január 15-én megadtuk magunkat az oroszoknak, ők pedig
belágereztek bennünket. Mivel a közlekedés szünetelt, gyalog kísértek
Ceglédre, ahol a katonai laktanyában fogolytábort rendeztek be. Itt
aztán később bevagoníroztak bennünket, mondván: aki katonaköteles,
a Debrecenben felállított önkéntes csapat kötelékében tovább harcol,
de most már a németek ellen, a tartalékosokat pedig hazaengedik.
Nem hittünk nekik, mert eleve gyanús volt a fegyveres kíséret, s
hogy a vagonok ablakait szúrósdróttal hálózták be. Püspökladánynál
beigazolódott a gyanúnk: a vonat eltért Románia felé. Tíz napig
utaztunk, százasával összezsúfolva egy-egy tehervagonban. Egyszer
csak halljuk, a vasutasok odakint románul beszélnek! Foksányba
kerültünk. Hatalmas gyűjtőláger volt itt, az Osztrák-Magyar Monarchia
idején épített kaszárnyákban tartották a foglyokat. Aztán a még
Cegléden összeállított névsor szerint újra vagonokba raktak bennünket,
de hogy hová indul velünk a vonat, arról fogalmunk sem volt. Már a
szerelvényen voltunk, amikor eljött május 9 -ke, vége lett a háborúnak.
Hallottuk a harangok zúgását, a katonák lövöldözését és kiáltozását:
„Vojna kaput!". Reméltük, visszafordítanak bennünket, de ők másképp
gondolták... Az egyik vagonban felszedték a padlót és éjnek idején, a
sötétség leple alatt megszöktek a robogó vonatról...
Mi, többiek, 1945. május 15-én megérkeztünk Luganszkba, Ukrajna
egyik legnagyobb iparvárosába. A láger, ahová betereltek bennünket,
a mozdonygyár mellett volt. Földbunkerben laktunk, amit úgy
készítettek, hogy buldózerrel széttúrták a földet, a gödörbe oszlopokat
állítottak, oldalról és felülről bedeszkázták, végül visszatúrták a földet.
Jobb volt, mint a barakk: nem fáztunk benne. Megtudtuk, a gyárban
előttünk háromezer német fogoly dolgozott, de odaérkezésünkkor
már csak néhányan lézengtek közülük - a többi elpusztult... A
körülbelül 300 főnyi magyar foglyot szintén a gyárba osztották be.
Gőzgépeket, dieselmozdonyokat, teherkocsikat gyártottunk. A
 magyarok közül csak egy fogoly halt meg ott, az is baleset volt.
Nekem amúgy jó dolgom volt: szivattyúállomáson dolgoztam, nem
éppen megerőltető munkán. Az volt a feladatom, hogy a kocsijavító
brigádokat ellássam elegendő vízzel...
- Milyen volt az élelmezés?
- A miénk hadifogoly-tábor volt, a koszt ennek megfelelően tűrhető:
meg lehetett enni. Rájöttek ugyanis, hogy az éhségtől legyengült,
vagy abba belepusztult fogoly - nem munkaerő. Arra pedig nagy
szüksége volt a háborü-pusztította országnak. Reggelire levest,
kenyeret, szalonnát, lekvárt, sós halat adtak. Ebédre káposztalevest,
krumplit, tatárkát. Vacsorára szintén levest, makarónit vagy tatárkát
kaptunk. A napi kenyéradag 60 deka volt, elosztva minden étkezéshez.
Hébe-hóba még amerikai konzervet is ehettünk! 1945 szeptemberétől
pedig kevés pénzt is fizettek, havonta 30 cservonyecet (a szovjet
pénz akkori elnevezése - Bagu В.). Ezt persze ennivalóra költöttük,
amit az őrökkel hozattunk be a lágerbe. Meg kell mondanom, hogy
az őrök nem kegyetlenkedtek velünk. Nyilván parancsot kaptak arra,
hogy kíméljék az olcsó munkaerőt... Ja, a kenyeren kívül kaptunk
naponta két evőkanál cukrot és két-három csipetnyi dohányt is. A
t á b o r b a n voltak s z á z a d o k , s z a k a s z o k . Az é l e l m e t a
szakaszparancsnokok osztották szét.
- Valóban szerencsésnek, mondhatod magadat: magyar
katonaként, a fronton tulajdonképpen többet szenvedtél, mint a
hadifogságban. Ezt más lágerek foglyai nemigen mondhatnák el
magukról. Ti a városba is kimehettetek?
- Amíg ott voltam, azt nem engedték meg. Mondtam, hogy a kis
keresményünkből az őrökkel vásároltattunk élelmet... De mielőtt
hazajöttem volna, hallottam: már kiengedik a foglyokat a városba,
sőt, levelet is lehet írni. Ez nekem már nem sokat számított, útra
készülődtem...
- Mikor szabadultál?
- 1946-ban, január közepén a kárpátaljai illetőségű foglyokat
magához hívatta egy nyomozótiszt. Felvette az adatainkat: név,
születési év, lakhely, szülők, testvérek, volt munkahely, stb. Azt is be
kellett vallani, van-e rokonunk Amerikában, vagy nincs. Tízen
lehettünk Kárpátaljáról. A kikérdezés után a tiszt megígérte, hamarosan
hazamegyünk. Igazat mondott, már január 26-án felültünk a
személyvonatra. Egy tiszt elkísért egészen Ungvárig. Ott mi az
állomáson maradtunk, ő pedig elment megkeresni az igazoló
bizottságot. Igen ám, de mivel Munkácsra is épp akkor futott be egy
foglyokat szállító szerelvény, a bizottság oda utazott. Utána mentünk,
a városházán meg is találtuk az igazoló bizottságot. Egyenként idéztek
be. de nem kérdeztek semmit: kiadták a papírt, és mehettünk haza.
Február 2-án már itthon voltam. Abban a hónapban - talán 10-én -
szavazás (szovjet módra történő „választás" - Bagu B.) volt, azon már
részt vettem...
- Mi várt itthon?
- Nagy bánat: Menyus bátyám halálhíre. Róla a lágerben annyit
tudtam, hogy tőlem, vagyis a mi lágerünktől negyven kilométerre
raboskodik. Ezt azok a foglyok mondták, akiket onnan áthelyeztek
hozzánk. Azt már másoktól hallották az itthoniak, hogy a bátyámat
útban hazafelé, Romániában vették le a vonatról - holtan... De hol?
Ezt soha nem tudtuk meg, így azt sem, hol temették el... A többiek
megúszták a háboaít, Ernő bátyám még a hosszú fogságot is elkerülte:
mire hadifoglyokként bevagonírozták őket, vége lett a háborúnak, s
útban Románia felé visszafordították, hazaengedték őket. Neki is
szerencséje volt... Én utána a családi gazdaságban dolgoztam. Még
hazatérésem évében, 1946-ban megnősültem. Egy év múlva a
Terménykészletező Vállalathoz mentem dolgozni, 1958-tól vasúti
pályamunkás voltam sokáig; 1970-től átrakodó munkásként dolgoztam
Csapon. Egy lányom van, és négyéves kisunokám. Sokszor
belegondolok: milyen nagy család voltunk - és ma már csak én élek...
- Mivel töltöd napjaidat?
- Hála Istennek, megértem a nyolcvanadik évemet, és jól érzem
magamat. Örököltem szüleimtől a gazdálkodói hajlamot, hát kibéreltem
egy kis földet, dolgozgatok...
 „...ÖVÉK A HATALOM..."

Kelemen Árpád, a Nagyezüst Érdemrenddel

kitüntetett egykori vitéz fia az ötvenes években
egy életre megszívlelte édesapja figyelmez-
tetését: „Fiam, én nem civakodom ezekkel...Úgyis
övék a hatalom..." Bölcs felismerés volt, segítette
beszélgetőtársamat a nehéz idők egyébként gyakran
sorsokat roppantó terheinek elviseléséhen...

- Mondhatom azt, hogy a szó legigazibb értelmében példaképnek

tekintette édesapját?
- I g e n . M á r a z e l ő t t is, m i e l ő t t k i t ü n t e t t é k v o l n a . Ő s z á l f a - t e r m e t ű ,
1 8 5 c e n t i m é t e r m a g a s férfi volt, n a g y o n e r ő s t e s t a l k a t ú . A f ö l d m ű v e l é s
mellett fafaragással foglalkozott, a széles pengéjű plenkácsot
k ö n n y ű s z e r r e l f o r g a t t a . 1 8 9 3 - b a n s z ü l e t e t t , 6 7 é v e s k o r á b a n halt m e g .
K ö z e p e s t e r m e t ű é d e s a n y á m e l é g k i c s i n e k tűnt m e l l e t t e . H a t a n v o l t u n k
t e s t v é r e k : h á r o m l á n y , h á r o m fiú. N é g y e n é l ü n k m é g , Pál t e s t v é r e m a
l á g e r b e n halt m e g 1 9 4 4 - b e n , I r m a n ő v é r e m 1 9 8 6 - b a n . . . Édesapám
m á r n ő s volt, a m i k o r - 1 9 1 4 ő s z é n - b e v o n u l t k a t o n á n a k . A b e h í v ó
Dombovkán érte, ahol cselédként dolgozott, onnan jött haza
e l b ú c s ú z n i . S z e r b i á b a n , B u k o v i n á b a n és az olasz fronton szolgált;
1 9 1 7 o k t ó b e r é b e n r é s z t vett a z i s o n z ó i n a g y c s a t á b a n , a m i k o r a P i a v e
m ö g é vetették vissza az olaszokat. E k k o r kapta egyik kitüntetését.
O t t v o l t a z u g y a n c s a k P i a v e - m e n t i s i k e r t e l e n o f f e n z í v á b a n is, 1 9 1 8
m á j u s - j ú n i u s á b a n . A k k o r eresztették rájuk a vizet - kész c s o d a , h o g y
az éhségtől is m e g t i z e d e l t katonákkal együtt neki is sikerült
m e g m e n e k ü l n i e . . . Ö s s z e s e n n é g y kitüntetést k a p o t t : N a g y e z ü s t , F e r e n c
J ó z s e f - é r e m , Kisezüst, Károly király-kereszt. Mindegyik kitüntetésnek
m e g v a n a m a g a története; a Nagyezüstöt például azért kapta, mert
t ü z é r k é n t s e b e s ü l t e n is t o v á b b h a r c o l t - e k k o r s z a b a d s á g o t is k a p o t t . . .
- Beszéljen most már magáról. Milyen gyermekkorod volt?
- 1 9 2 3 . m á r c i u s 8 - á n s z ü l e t t e m , C s o n g o r o n j á r t a m i s k o l á b a . Nyolc-
o s z t á l y t v é g e z t e m e l . Alig t i z e n é v e s e n - m i k o r m e g t u d t a m f o g n i a
kapanyelet - már együtt dolgoztam a p á m m a l a m e z ő n , éjszaka pedig
a l o v a k a t g y e p e i t e t t e m , r e g g e l k e r ü l t e m h a z a . A p á m eljárt s z á n t o g a t n i
az o l y a n g a z d á k f ö l d e c s k é j é t , a k i k n e k n e m volt i g a v o n ó jószáguk,
e m e l l e t t h i d a k h o z é s h á z a k h o z g e r e n d á t , a v a s ú t n a k talpfát f a r a g o t t
 az erdőn. Akkor a környéken még nem volt gátér (fürésztelep - Bagu
В.). Édesanyám nagyon beosztó gazdaasszony volt. Sok jószágot
tartottunk: tehén, ökörtinó, lovak, aprójószág... Magunknak kevés
volt, ezért felesbe is műveltünk földet. Elég nagy volt a család, de
épp ezért sok a szorgos kéz is, ezért gyarapítani tudtunk, minden
évben vettünk egy darab földet. 1940-ben már tíz hold saját földön
gazdálkodtunk.
- Milyen szórakozási lehetősége volt egy fiatalembernek akkoriban
Csongoron?
- Nappal dolgozni kellett. Gyakran este is hiába jöttek a cimborák,
nem mehettem velük, amíg el nem végeztem az apám által kiadott
munkát. „Amíg le nem fejted ezt a négy koszorú tengerit, sehova se
mégy!" - mondta szigorúan. Na, betársultak a cimborák, gyorsan
elvégeztük a munkát, és mehettem velük a fonóba, tollfosztóba, meg
ilyesmi szórakozóhelyekre. A legények közül mindig pontosan tudta
valaki, melyik lányos háznál van ilyen összejövetel. Késő éjszakáig
elbeszélgettünk, énekelgettünk, játszottunk. Egyszer, ahogy jöttünk
hazafelé, az iskola előtt el akart kapni bennünket a cseh csendőr;
uzsgyé, elfutottunk a kertek alá, onnan később haza...
- Volt-e valamilyen jellegzetessége a csongori hálóknak?
- Ez attól függ, mit tartunk annak. Csongoron lámpagyújtástői
virradatig tartott a bál. A csehek alatt egy autógarázsban táncoltunk,
ami a zsidó kocsma udvarán volt. Mi csak úgy hívtuk, „társas". Éjfélkor
báli szünet következett, ilyenkor elmentünk vacsorázni. Cigányzenére
mulattunk, a bandában volt prímás, brácsás, nagybőgős, ritkábban cim-
balmos is. Fúvós zenekar is volt Csongoron, helybeli fiúk játszottak
benne, mi ezt is „bandának" neveztük. Tánc közben a lányokat le
lehetett kérni, és ha a fiú nemet mondott, verekedés lett a vége. A
dobronyi fiúkra különösen vigyázni kellett, ők könnyen előkapták csiz-
maszárukból a kést, elég sokszor meg is szúrtak vele valakit. Többféle
táncot jártunk, amit a tánciskolában megtanultunk: keringő, tangó, fox...
De leginkább a cserdást szerettük (nem elírás: Csongoron ma is,
Bátyúban az 1910-es évekig így ejtették a csárdás nevét - Bagu В.).
- Mi jut eszébe az 1938-as esztendőről?
- Akkor jöttek vissza a magyarok. Kár, hogy csak egy részére
Kárpátaljának. A határ Csongor és Dobrony közt húzódott - a mi
falunk cseh kézen maradt még egy ideig, egész pontosan 1939- március
13-ig. Még benn voltak a csehek, amikor édesanyám kidugta a piros-
fehér-zöld zászlót a padlyukon (kisebb padlásablak - Bagu В.).
- Hogyan került a családjuk Újbátyúba?
 - Vitézi érdemei jutalmául édesapám megkapta a cseh kolonialisták
egyik házát, hozzá 20 hold földet. A ház ajtajainak és ablakainak egy
részét ugyan ellopták, de mi rendbe szedtük a portát, és a középső
lánytestvérem kivételével, aki már férjnél volt Csongoron,
odaköltöztünk. Újbátyúból azonban rendszeresen visszajártunk
Csongorra mi is az ott maradt földet megművelni.
- Ekkor már dúlt a második világháború. Mikor hívták be
katonának?
- 1944. szeptember 29-én kellett jelentkeznem Nagykanizsán. Még
aznap megkaptam a teljes felszerelést. Mivel apám révén úgynevezett
vitéz-gyerek voltam, a csendőrséghez osztottak be. Akkoriban, a
kaszárnyában éltem át az első légiriadót: szerte-szét rohantunk...
- Hol érte 1944 karácsonya?
- A marcali csendőrlaktanyában, amit repülőgépek bombáztak,
ágyúval lőttek; megint csak futott mindenki menedéket keresni.
Többedmagammal egy pincében vészeltem át a karácsonyi ünnepeket.
Ekkor már tudtam, hogy a falumba bevonultak az oroszok, sokszor
hazagondoltam...
- Hogyan került Németországba, mikor esett fogságbaj
- 1944 október közepétől kezdtünk visszavonulni Nyugat felé.
Kocsis voltam egy trénszekéren. Néhány németországi városra most
is emlékszem: Gleichenberg, Klagenfurt, Linz... 1945. május 9-ig
folyvást hátráltunk - az oroszok sokszor szinte a sarkunkban voltak.
Tisztjeink azért igyekeztek minél nyugatabbra vezetni bennünket,
mert ők sem akartak orosz fogságba kerülni. Mindaddig vonultunk
visszafelé, amíg Berlintől úgy hatvan kilométerre angol kézre
jutottunk. Az az igazság, hogy szinte nem is akartak bennünket
foglyul ejteni! Láger tulajdonképpen nem is volt, hiszen a szabad
mezőn tartottak, őrség és drótkerítés nélkül. A rendet a mi
csendőreink tartották fent. A lovakat - vagy kétezret - természetesen
átadtuk az angoloknak. Amúgy a nyugati fogságban azt csináltunk,
amit akartunk: unalmunkban bejártuk a kerteket és az erdőt, áfonyát
szedtünk. Nem volt gondunk semmire: nem dolgoztattak bennünket,
a saját konyhánk az angoloktól vételezett élelmet, azzal látott el
bennünket. Reggel általában egy doboz kekszet kapott mindenki,
kávéval. Ebédre mindig kétféle ételt kaptunk: valamilyen leves, hozzá
mákos tészta, derelye vagy krumpli hússal. A vacsora kenyér, kolbász,
tea, vaj, ilyesmi. J ó kaja volt! Ezen felül kaptunk cigarettát, szivart,
még csokoládét is. Nem csoda, hogy én például, akinek az átlagos
testsúlya 70 kiló körül szokott lenni, az angol fogságban meghíztam:
 89 kilóra. Végül ennek is vége lett, bevonulásom után egy évvel
hazajöttem...
- Visszavonulásukkor a magyar hadsereg már széthullóban volt.
Nem gondolt a szökésre?
- Abban a helyzetben, amikor nem tudhattam, mi vár rám, sok
minden megfordult a fejemben, de a szökést soha nem fontolgattam
komolyan. Hiszen az édesapám vitéz volt, szégyent hoztam volna rá,
legalábbis akkor így gondoltam. Na meg: statárium volt, az elfogott
szökevényeket minden teketória nélkül agyonlőtték... A fogságból való
szökésnek meg végképp nem lett volna értelme, hiszen tisztességesen
bántak velünk, nem ügy, mint az oroszok az itthoni férfiakkal, akiket
lágerbe vittek, s hozzánk eljutott az elhurcolások híre. Amikor lehetővé
vált, azonnal hazaindultam, mert minél előbb tudni akartam, mi lett a
szüleimmel, a testvéreimmel: vajon nem hurcolták-e el őket is édesapám
vitézi múltja miatt? A bajtársaim közül sokan - főleg a tisztek - nem
jöttek haza, ott maradtak; többet nem tudok róluk.
- Sikerült gond nélkül hazajutnia?
- A z útra elláttak bennünket élelemmel. A szabaduló foglyok egy
teljes szerelvényt megtöltöttek. Arra már nem emlékszem, hány napig
tartott az utazás. Amikor a vonat befutott Csapra és megállt,
géppisztolyos orosz határőrök vették körül. Kiderült, épp azelőtt nap
zárták le a határt. Amikor ki akartunk szállni a vonatból, a katonák
ránk emelték a géppisztolyt. Reggel fél nyolctól délig tartott, amíg
mindünket igazoltattak. A leigazoltakat elengedték, köztük engem is.
Ez 1945. szeptember 21-én történt. Délután egy órakor már a bátyúi
vasútállomáson voltam, találkoztam vasutasokkal, akiktől megtudtam,
a szüleim élnek, Újbátyúban laknak. Otthon édesapám elmondta,
hogy Pál testvéremet is elvitték a „háromnapos munkára", és ott
meghalt. A szemtanúk szerint egy katona verte agyon puskatussal,
mert kiugrott a vagonból, hogy egy másik kocsiból néhány marék
gabonát szerezzen az éhség csillapítására... Kiderült az is, hogy a fél
házunkat átadták egy ruszin családnak - nekünk csak egy szoba és a
konyha maradt. A földünk jó részét is megkapták a ruszinok. Akkor
szűrte le édesapám a tanulságot: "Fiam, itt is kolhoz lesz. Én nem
civakodom itt ezekkel, úgyis övék a hatalom. Te maradj, hátha mégis
másképp lesz...". Ők elköltöztek Csongorra, én maradtam. 1946
tavaszán megnősültem: azt a lányt vettem el, akit korábban a fonóban
ismertem meg...
- Az édesapja nem tévedett, megkezdődött a kolhozosítás...
- 1948 nyarán csépeltem utoljára a magam földjéről. Három hold
búzám volt. Jól emlékszem, lámpavilágnál fejeztük be a cséplést, és
máris megjelentek a fegyveres ellenőrök, mindenféle megbízottak;
kényszerítettek a termény beadására. Ilyen életünk volt akkor... Nem
volt kibúvó, a kolhozba be kellett lépnem, de csak egy évig dolgoztam
ott. A házunkba telepített ruszinnal állandóan civakodtunk. Azt kiabálta
nekem, menjek Horthy után... Hazajövök egyszer, hát sötét van a
házunkban, mert a ruszin kikapcsolta a villanyt, mondván: nem fizetem
a számlát, a beszerelési költséghez se járultam hozzá. Nem hagytam
magam, „cserébe" nem engedtem az ő jószágait az én itató vályúmhoz...
Összeverekedtünk. Utólag attól féltem, emiatt rám húzzák a vizes
lepedőt, de szerencsém volt, nem lett nagyobb baj... Azt azonban
beláttam, hogy itt nem sok esélyem van a boldogulásra, ezért
elköltöztem apósomékhoz, 1955-ben pedig megvettem ezt a házat,
vagyis amelyik itt állt, merthogy később átépítettem. Mint mondtam,
a kolhozt egy év után otthagytam, a Terménykészletező Vállalatnál
kerestem munkát Bátyúban. Itt nagyon kevés fizetés volt, ezért
elmentem a csapi átrakodó állomásra, ahol elég nehéz fizikai munkát
végeztem, de legalább jobban megfizették. Innen mentem nyugdíjba.
Két lányom van: Irma és Erzsébet, na meg három unokám...
- Nyugdíjasként mivel foglalkozik?
-Jószágokat tartok. Van tehenem, tinóm, sertés, aprójószág. Kell
egy kis pluszjövedelem a nyugdíjhoz, mert minden olyan drága...
 TRÉNSZEKÉRREL FÉL-EURÓPÁN ÁT

Bagu József 1910. május 31-én született

Bátyúban. A könyörtelenül múló idő nem kímélte
meg őt sem: a hajdani szép szál legényt révedező
pillantású, beteges öregemberré roskasztotta. Az
ő korában már lassú a gondolat és a szó,
az emlékezet csodálatos mechanizmusa
akadozva működik. Bagu József létélményei-
nekfelidézésében azonban segítségünkre van az a
kis notesz, amelybe a minden eddiginélpusztítóbb
világháborít és a szovjet fogolytáborok pok-
lának személyes vonatkozású, egyszersmind
általános érvényű tapasztalatait jegyezte fel.
Közbevetett kérdésekre nincs szükség: övé a szó...

- Nyolcvanhárom éves fejjel próbálom újra átélni a kis híján ötven

esztendővel ezelőtti eseményeket. Nehéz, fájdalmas feladat ez
számomra. A lelki sebeket ugyanis nem gyógyítja meg az idő. Úgy
véljük sokszor, rég behegedtek már, de elég, ha csak érintjük azokat,
máris felszakadnak, megsajdulnak...
1938-ban már-már úgy tűnt, elkerülöm a behívást, ám az utolsó
pillanatban mégiscsak mozgósítottak. Magamra kellett ölteni a cseh
katonai mundért. Magyar származásom okán sokat gondolkodtam:
na, mi itt a teendő, mit lehet tenni? Akkoriban szerencsére úgy alakult
a helyzet, hogy nem kellett a magyar hadsereg ellen harcolnom. Amúgy
se lettem volna hajlandó ilyesmire...
1940-től kezdve sokszor fel kellett vennem a katonaruhát. Ott
voltam az erdélyi bevonulásnál, megkaptam az emlékérmet. A
következő évben (1941) a délvidéki bevonulásnál is ott voltam, újabb
emlékéremmel jutalmaztak...
Ezután hol katona voltam hol civil, mert valahányszor leszereltek,
rövid idő múlva újra behívtak, hiszen mindössze 31 éves voltam akkor.
Mikor kitört a háború, nem sok időm maradt a találgatásra, hogy
behívnak-e újra, s kivisznek-e a frontra. Persze, behívtak, vagyis
folytatódott a korábbi csiki-csuki: hol behívtak, hol leszereltek. 1943
őszétől aztán szinte állandó jelleggel katonáskodtam, 1944 tavaszától
pedig a fronton voltam. Tudták rólam, hogy lovas gazda vagyok
(mármint a civil életben), ráadásul szerettem is a lovakat, így a trénhez
osztottak be. A mi feladatunk volt az élelem- és a lőszer-utánpótlás
szállítása a frontvonalra. Az akkori magyar hadseregnek ugyanis nem
volt elegendő gépkocsija, a lovasfogatokra elengedhetetlenül szükség
volt...
Sose felejtem el a Kolomija melletti nagy visszavonulást. A háború
borzalmait ott tapasztaltam meg igazán és először. Az emberi élet ott
nem számított. Ifjú, jobb és szebb sorsra érdemes fiatalemberek élete
szakadt meg akár egyik pillanatról a másikra. Bajtársaim közül sokan
elpusztultak. A sírjukat ma már nem találnám meg, az arcukat kikezdte,
elmossa lassan az idő. A nevük fel-felvillan egy pillanatra, különösen
az éjszakák sötétjében, amikor nem tudok aludni...
Hosszú utat tettem meg trénszekérrel: Kolomijától a Rajnáig. Azt
szoktam gondolni, átszekereztem Fél-Európán...
Itt egy bejegyzés a noteszben: 1944. szeptember 21., Csap. Ekkor
és itt vonultunk vissza. Én Ungvár felől jöttem. Lett volna alkalmam,
hogy megszökjek, hiszen Csap és Bátyú közt minden fa ismerős volt
számomra. Én azonban úgy éreztem, a csapatommal kell maradnom.
Egyébként Tiszasalamonban is voltak rokonaim, náluk is elrejtőzhettem
volna. Nem tettem. És talán jobb is, hogy a bajtársaimmal mentem,
vonultam tovább; itthon biztosan az én sorsom is a lágerfogság lett
volna hamarosan, mint a többi otthonmaradt civil férfié. A hadseregben
legalább volt élelem, és emberségesen bántak velünk. Sokszor hallani,
hogy a magyar hadsereg tisztjei felettébb komiszak, kegyetlenek voltak
az alárendeltjeikkel szemben. Nem hiszem, hogy ez lenne a teljes
igazság, nekünk például nagyon jó tisztjeink voltak - bármikor
tanúsíthatom. Biztosan ez is közrejátszott abban, hogy hiába csábított
a hazai táj, nem éltem a szökés kínálkozó lehetőségeivel. Csapnál
egyébként visszaküldték egy paranccsal, és ekkor a tábori csendőrség
majdnem letartóztatott, mert azt hitték, szökésben vagyok. A nyílt
paranccsal tisztáztam a helyzetet...
Csapról az ország belseje felé hátráltunk. Nem minden falu nevét
jegyeztem fel, mert sokszor éjszaka is vonultunk visszafelé. íme, a
felírt helységnevek: Szob, Zebegény, Nagymaros, Vác, Sződliget,
Felsőgöd, Gödalsó, Dunakeszi, Budapest, Rákos, Sashalom,
Maglódmente. Keresztül szekereztem egész Magyarországon... Itt pedig
az újabb bejegyzés: 1945. március 26. Ezen a napon léptünk át Ausztria
területére. Itt is beírtam néhány helységnevet: Vitis, Swarenau, Göfritz,
stb. Ezek - ha jól emlékszem - kisebb falvak. Mi ugyanis nem mindig
a főútvonalakon szekereztünk, hanem sokszor kitérőket kellett
tennünk, mellékutakon szállítva az utánpótlást a fronton harcoló
alakulatoknak...
 1945. május 9-én vége lett a háborúnak. Bejelentette a rádió, de
mi ezt csak néhány nappal később tudtuk meg; egységünk ugyanis
az amerikai és szovjet hadsereg közötti területen rekedt, körülzárva,
minden megszokott összeköttetéstől elvágva. A tisztjeink amerikai
fogságba szerettek volna kerülni, csakhogy mi az amerikaiaknak
nemigen kellettünk: „Vége a háborúnak, menjetek haza!" - mondták...
Akadt néhány katonatárs, aki a hazajövetel helyett átszökött az
amerikaiakhoz. Mi, többiek elindultunk haza. Meglepő, hogy senki a
felszerelésünket nem vette el tőlünk: nálunk maradtak a kézifegyverek,
a lőszer és a lovak. Az élelmezés egyre nagyobb gondot jelentett, bár
a helybeli lakosság itt-ott segített rajtunk némi eleséggel. Háromszáz
kilométert tehettünk már meg, amikor egy útkereszteződésnél orosz
katonák állítottak meg bennünket. Intettek, hogy menjünk balra, a
tisztjeink pedig bizonygatták, hogy jobbra kell mennünk, arrafelé van
Magyarország. Ez már Felső-Ausztriában lehetett. Csak úgy tudtunk
idáig is eljutni, hogy tisztjeink módszeresen elkerülték a főútvonalakat:
jóformán senkivel sem találkoztunk útközben. De itt az oroszok elálltak
az utat. Mi, a legénység ott maradtunk, a tisztjeinket pedig elvitték az
orosz, parancsnokságra. Én akkor az első szekéren tartózkodtam. Mikor
a tisztjeink visszajöttek, közölték velünk: sajnos, balra kell tovább
mennünk. Láttam az arcukon, nincs rendjén a helyzet. Az oroszok
megígérték nekik, hogy a fegyverek leadása után mindenkinek
megfelelő igazolást adnak, amellyel eljuthatunk hazáig. A felszerelés
leadása megtörtént, egy erdei tisztáson várakoztunk. Aztán az orosz
katonák felsorakoztattak b e n n ü n k e t , m o n d v á n , visznek a
parancsnokságra. Számomra viszont kezdettől fogva gyanús volt az
egész eljárás. Sehogy sem fért a fejembe, mit keres itt a rengeteg
orosz katona. És ha egyszer mondva van, hogy hazamehetünk - miért
kísérnek bennünket fegyveres katonák?!...
A gyanú hamarosan beigazolódott. Megérkeztünk egy újabb
tisztásra, amelyik szögesdróttal volt körülkerítve, és két kocka alakú
térségre osztva, ugyancsak szögesdróttal. Az egyik ilyen kockában
németek voltak, a másikba minket tereltek be. „Na - gondoltam - ,
most már helyen vagy. Bagu Jóska: ez bizony fogság, dehogy mégy
te haza!"...
Eleinte a szabad ég alatt voltunk, a földön aludtunk, esett ránk a
hideg eső. Később lehántottuk a fák kérgét, abból próbáltunk
valamiféle tetőzetet eszkábálni a fejünk fölé. A tábori konyhán naponta
kaptunk egy kis löttyöt, azzal kellett beérnünk, mert a saját élelmünk
elfogyott. Mindenünk elfogyott, fáradtak, elesettek voltunk. Nem csoda:
 hónapok óta egyikünk sem tudott egyetlen éjszakát sem nyugodtan
átaludni. Az ágy melegét csak elképzelhettük... Az átázott ruha rajtunk
kellett hogy megszáradjon, helyzetünk kilátástalansága miatt nőttön
nőtt a kétségbeesésünk. Beteljesedni láttuk mindazt, amit a tisztjeink
korábban hangoztattak: hogy az elfoglalt területeken az oroszok a
férfiakat lágerbe vitték. A „Magyar sors - vagonsors" beteljesedett.
Nem jegyezgettem már semmit. Szétszórtak bennünket, elszakadtam
a bajtársaimtól. Az a terület valóságos ketrecekké volt elkerítve, s én
egy más ketrecbe kerültem. A ketrecekben tartott foglyok létszáma
nagyjából egyforma volt. Ottlétünk ideje alatt nem volt semmiféle
kihallgatás, de a nap minden órájában őriztek bennünket. Mivel végleg
elszakadtam egykori bajtársaimtól, így nem tudhatom, mi lett a sorsa
Ágoston Balázsnak Dombrádról, Gábor Jánosnak Kisgéresről, Vörös
Jánosnak Kecskemétről, meg a többieknek... Később sokszor
gondoltam, írni kellene nekik, de ez csak szándék maradt: volt itt
gond, több mint elég...
1945. július 20-án jegyeztem fel a noteszbe: Indulás a lágerből.
Ezen a napon kivittek bennünket egy vasútállomásra, és betuszkoltak
a marhaszállító vagonokba, nem mondták, hová visznek, de mi tudni
véltük, hogy Oroszországba. A szerelvény néha napokig vesztegelt.
J ú l i u s 30-án a k ö v e t k e z ő vasútállomások nevét írtam fel:
Nemesdiószeg, Galánta, Újvár, Köbölkút. Sokunk azt remélte, talán
hazavisznek bennünket. Csakhogy miféle hazautazás az olyan, amikor
a vagonajtón lakat van, és őrök kísérnek?...
Miközben Magyarországon áthaladtunk, hallottuk odakintről a
magyar szót. Arra gondoltam, a civil honfitársak közt akad jószándékú
ember, aki értesíti a családomat: kitéptem néhány lapot a noteszből
és naponta kidobtam egy kis cédulát a vagonablakon, rajta az írással,
hogy Oroszországba visznek, értesítsék családomat a megadott címen.
Egy ilyen cédula ma is megvan, vagyis nem a cédula, hanem a kísérő
levél, amelyet egy hódmezővásárhelyi asszony adott postára az általam
kidobott cédulával együtt: „H.M.V.Hely, 1945. VIII. 9. Tisztelt
Asszonyom, tudatom, hogy férjét, Bagu Józsefet e hó 4-én vitték az
oroszok Békéscsabán keresztül, és ezt a kis papírt kidobta a vagonból,
és én kötelességemnek tartottam elküldeni. Ismeretlenül üdvözlöm,
Bodrogi Juci, Hódmezővásárhely, Kölcsey utca 5. sz."...
Nagy ajándék volt ez a levél az otthoniaknak, hiszen több mint tíz
hónapja nem tudtak rólam, sőt, többször is holt hírem jutott haza.
Amikor végül is h a z a k e r ü l t e m , k ö s z ö n ő l e v e l e t írtunk a
hódmezővásárhelyi asszonynak, de akkorra már lezárták a határt, így
nem tudhatom, megkapta-e a levelünket. Később pedig lehetetlenné
vált a kapcsolatfelvétel a vasfüggöny miatt. Ráadásul gyakran beidézték
kihallgatásokra mindazokat, akik amerikai fogságban voltak, vagy
akiről kiderült, hogy akár rövid időre bár, de kapcsolatba került az
amerikaiakkal, mint én is Ausztriában. így aztán az emberek
megtanultak tagadni, hallgatni...
Az a tehervonat végül is Romániába, Foksányba vitt bennünket.
Hatalmas láger volt itt, azt mondták, 28 ezer embert tartottak fogva
benne. Gyűjtőlágernek nevezték, magyarokon és németeken kívül
másféle népek is voltak ott, főleg katonafoglyok. Az én körzetemben
kevés magyar volt, de létszámellenőrzés naponta. Megbetegedtem,
ezért áttettek a láger egy másik részlegére, ahol fabarakkok voltak.
Mindennap elvittek egy csomó embert; azt mondták, Szibériába. Minket
csak azért nem vittek el oda, mert tífuszgyanúsak voltunk. Október
végén aztán megkezdődött a láger felszámolása. Minket egyszerűen
elküldtek haza... Jöttünk, ahogy tudtunk - én például a vonat tetején,
mert a kocsiban nem volt hely...
Úgy hozta a sorsom, Bátyúból egyedül én voltam a foksányi
lágerben. Később derült ki, hogy ugyanott volt fogva Orosz Ernő
ismerősöm is, de ő nem bátyúi...
Hazakerültem, de itthon is nehéz volt az élet. Három évig
gazdálkodhattam még a saját földemen, aztán elvették a földet. Ekkor
mentem a vasútra dolgozni, átrakodó munkásnak. Mint egykori
nagygazda-fiúnak - nem sok választásom volt. Már annak is örültünk,
hogy úgy-ahogy tengődhetünk...
 VALAHOL OROSZORSZÁGBAN

Nagy József 1922. május 18-án született

Eszenyben. 1997-ben hunyt el, az alábbi beszélgetés
néhány évvel a halála előtt készült. Nem volt
könnyű szóra bírni, de végül engedett a szelíd
unszolásnak: megeredt, csöndes csermelyként
csörgedezett a szava. Nála tapasztaltam először,
hogy a komor idők történéseiről derűsen,
már-már jókedvűen is lehet beszélni. Röviden,
érthetően fogalmazott, szavai meggyőzőek voltak.
A hangszalagra rögzített visszaemlékezés nem-
csak helytörténészek, hanem - az ízes nyelvjárás
okán - nyelvészek számára is érdekes lehet.

- Mielőtt a saját életének eseményeit elevenítené fel, beszéljen

szüleiről, a családról, a melyben felnevelkedett.
- Édesapám, idősebb Nagy József 1895-ben született. Édesanyám
lánykori neve Gergely Erzsébet. Szegény családban nevelkedtem,
heten voltunk testvérek, földünk pedig kevés. Édesapám azonban,
aki maga is szegény családban nőtt fel, szorgalmas parasztember volt.
Hét gyermeke közül én voltam a legidősebb, testvéreimmel együtt
örököltem tőle a munkaszeretetet, hiszen ilyen nagy családot nem
volt könnyű eltartania, segítenünk kellett. Megéltünk. Nyolc elemit,
két év gazdasági iskolát és egy év katonai iskolát végeztem el...
- Utóbbit nyilván felnőtt fejjel, de erről később... Milyen volt a
legényélet Eszenyben?
- Sokban különbözött a mostanitól. Abban az időben ugyanis
nagyon kellett dolgozni. Nem mondom, vasárnaponként meg
ünnepnapokon elmentünk a bálba, mulattunk, de másnap reggel
kapával vagy kaszával már a mezőre indultunk. Akkoriban a legények
nem c s e l l e n g t e k ö s s z e v i s s z a , mint ma. A lányokkal való
ismerkedésnek, az udvarlásnak is megvolt a hagyományos módja:
szabályosan be kellett menni a lányos házba, és ott udvarolni. A
közelebbi megismerkedés a házban történt. Aztán a lány kikísérte a
legényt a kapuig, de ha sokáig kint maradt beszélgetni a fiúval, az
anyja kiszólt neki, beparancsolta a házba. Udvarolni csak meghatározott
napokon lehetett: kedd, csütörtök és vasárnap. Voltak persze más
szórakozási lehetőségek is, mint a dörzsölő, fonó, lekvárfőző,
tengerihántás. A fonót hol az egyik, hol a másik lányos háznál tartották.
Szerettem ide járni, mert jó alkalom volt a játékra, dalolgatásra,
beszélgetésre. Volt olyan fonó, ahol egy-egy idősebb férfi meséket
mondott. A fonást Karácsonyig be kellett fejezni, mert ünnep után
jött a szövés. Na meg, készültünk a farsangra; a tollfosztóba is gyakran
maskarába öltözve állítottunk be. Mármint a legények... Amúgy
édesapám azt akarta, hogy cseléd legyek, de inkább az önkéntes
katonáskodást választottam. Ezzel, ha úgy vesszük, véget is ért a
legényéletem. 1940. november 8-án az Ungváron állomásozó 24-es
gyalogezrednél, a páncéltörő ágyúsoknál kezdtem szolgálni
lövegkezelőként; később irányító, majd parancsnok lettem.
- Mikor vezényelték, a frontra?
- 1942. októberében indultunk; akkor már őrvezető voltam.
Bevagoníroztunk, és Miskolc, a budapesti Keleti pályaudvar érintésével
folytattunk utunkat a frontra. November 1-én érkeztünk meg.
Megjegyzem, Miskolcon és Budapesten újabb egységek csatlakoztak
hozzánk. Budapesten semmiféle búcsúztatás nem volt - még a
vagonokból sem szállhattunk ki. A következő útvonalon haladtunk
tovább: Vác, Érsekújvár. Vácon kiszállhattunk egy időre. Érsekújváron
pedig kiadták a parancsot, hogy akinek pénze van, váltsa át márkára.
A Vág völgyében mentünk Krakkó felé, onnan Brjansz (nem elírás;
így ejti a Brjanszk helységnevet - Bagu Bekövetkezett, majd irányt
vettünk Kursz (!) felé. Itt lőttek ránk először; ha jól emlékszem,
partizánok. Az igazat megvallva: sokszor azt sem tudtuk, hol járunk.
Aztán egy éjszaka kivagoníroztunk, és jött a menetelés ki az első
vonalba. A Don-kanyarban Trescsikinél foglaltunk állást a már előttünk
kiépített lövészárkokban, bunkerekben. A mi frontvonalunk
Trescsikinél a Rász-tanyától a Károly-tanyáig húzódott. A 2. hadsereg
itt összekeveredett a dunántúli 16. gyalogezreddel és a munkácsi
tüzérekkel.
- Milyet i volt az élet a fronton? Az ellátás nem akadozott?
- Hogy is mondjam... Enni adtak. Aki igényelte, reggelente fél
cleci pálinkát is kapott. A bunkerekben deszkán aludtunk, nem éppen
hazai körülmények közt.
- A civil lakosság részéről tapasztaltak nagy ellenérzületet?
- Nem mondhatnám. Inkább azt, hogy a civil oroszok szerettek
minket, magyarokat. Eleinte féltek ugyan egy kicsit, mert rólunk azt
terjesztették, hogy lóhúst eszünk; Sztálin még azt is elhitette velük,
hogy emberevők vagyunk... Amikor látták, hogy ebből semmi sem
igaz, sőt, kultúrált emberek vagyunk, megszerettek bennünket. Persze,
 nálunk olyan nem fordulhatott elő, hogy akár egy gyufaszálat is
elvegyünk tőlük. Próbáltuk volna meg! Aki mégis ilyesmire vetemedett,
büntetésül két órára kikötötték... Az sem igaz, hogy a magyar bakák
durván bántak a helyi lakossággal. Én például Novokutornojén egy
teljes hétig laktam orosz családnál, és nem volt semmi probléma.
Emlékszem, a gazda valami keveset beszélt magyarul, mert az első
világháború alatt Hajdúszoboszlón volt hadifogoly...
- Az állóbábom viszonylagos csendjét 1943 elején megtörte az
oroszok támadása... Pontosan mikor?
- A mi állásaink ellen január 14-én kezdődött heves tüzérségi
előkészítő tűz, utána pedig - reggel nyolc óra körül - az oroszok
támadása; harckocsik sokasága indult meg ellenünk. Páncéltörő
ágyúkkal próbáltuk kilőni azokat, de hiába. Úgy is mondhatom -
nem győztük. Az én kezem alatt két nyolcvanötös ágyú volt. A
gyalogság felszerelése: golyószóró és gépágyú. Az egész nem sokat
ért, meg kellett kezdenünk a visszavonulást...
- Mi volt a konkrét oka annak, bogy nem tudtak ellenállni a szovjet
offenzívának?
- A legnagyobb bajt a nagy hideg okozta: mínusz 35-42 fok közt
mozgott a hőmérő. Ekkora hidegben a mi fegyvereink závárzata
befagyott. Befagytak a gépek is, nem volt üzemanyag, a lovaink rossz
állapotban voltak, az utánpótlás akadozott. A farkasordító hideg miatt
egy percig sem lehetett a hóban feküdni, és akik felálltak, legtöbbjüket
rögtön lekaszálta a golyózápor...
- Milyennek látta a jól felfegyverzett túlerő elől történő meghátrálást:
fejvesztett menekülésnek vagy szemezett visszavonulásnak?
- Ahogy vesszük. Visszavonuláskor mindig volt zűrzavar, hiszen a
bőrünket kellett menteni... De túlzott szervezetlenséget én nem
tapasztaltam. A mi 24-es gyalogezredünk olyan 18-20 kilométeres
frontszakaszt védett, már amíg lehetett. Amikor feladtuk a védővonalat,
Trescsikitől kezdtünk hátrálni. Az ágyúkat hátra hagyva, gyalog
menekültünk Krutyec és Dudka felé. Mire elértünk Kamenyec-
Podolszkig, az olaszok megadták magukat Vöronyezsnél. Ahhoz, hogy
Dudkánál át tudjunk törni, meg kellett várnunk a többi egységet. A
visszavonulásnál nekem szerencsém volt, hogy Bugyenyben
találkoztam egy viski katonatársammal, akinek volt egy kisebb
szánkója... Egy kisváros, Volojiki után eljutottunk Harkovba.
Tűzvonalba nem kerültünk ugyan, de századunk fele így is elpusztult.
Nem is annyira a golyóktól, mint a hidegtől... Sokan fogságba estek,
őket étlen-szomjan lágerekbe hajtották: mire odaértek, ezer közül
egy ember, ha életben maradt... Belgorodnál földiekkel találkoztam.
Hét napig voltunk itt, utána Umany felé akartunk tovább haladni, de
a város végénél az oroszok lezárták az utat. Ekkor jöttek a németek,
és sorozatvető gránátokkal lőtték az orosz csapatokat. Úgy mondták,
a gránátok közt volt olyan, amely kivonta az oxigént a levegőből.
Ebben lehetett valami igazság, mert amikor kiadták a parancsot az
indulásra, az oroszok már nem lőttek bennünket: holtan feküdtek a
sáncban... Gyalog jutottunk el Korosztenyig, onnan egy kis faluba,
ahol összeszedték, újraszervezték a visszavonuló csapatokat. A mi
ezredünkbe bevonták a huszti, munkácsi és ungvári alakulatokat.
Úgy volt, megyünk vissza a frontra. Két hét múlva ki is adták a
parancsot, de nem a frontra, hanem hazafelé indultunk. Csapon megállt
a vonat, de nem szállhattunk ki, még a szüleinkkel sem beszélhettünk.
Tovább vittek Szerencsre. Mindennap volt vizsgálat, nincs-e ragályos
betegség a katonák közt. Egy hónap múlva visszahoztak Ungvárra,
ahol mindenkit a saját zászlóaljához osztottak be. A tartalékosokat
leszerelték, a tényleges - továbbszolgáló - katonák pedig egy hónap
szabadságot kaptak. Én továbbszolgáló voltam, 110 pengő havi
fizetéssel; ez akkoriban egy tehén ára volt...
- Gondolom, az egyhavi szabadság hamar letelt... Mi történt
azután?
- Visszatértem a századomhoz. Nemsokára Jutosra vittek, ahol
1 9 4 3 v é g é r e e l v é g e z t e m a Magyar Királyi Kinizsi Pál
Tiszthelyettesképző Iskolát, és őrmesteri rangot kaptam. 1944
májusában tértem vissza Ungvárra. Augusztus vége felé, mikor a
románok kiugrottak, innen Nagykanizsára vittek, majd Temesvár,
Világos környékére. Jöttek az oroszok, ismét visszavonultunk, ezúttal
a Makó-Szentes-Csongrád útvonalon. A csongrádi Tisza-hídnál állást
foglaltunk, ott sebesültem meg: a golyó most is itt van a jobb
kezemben. Pestre kerültem, a Szent István Kórházba. Egy hétig voltam
ott, azután a Déli-pályaudvarról Szombathelyre indultam, ott is
kórházban voltam egy ideig, majd kaptam egy hónap sebesülési
szabadságot. Az ezredes megkérdezte, hol a lakhelyem, ott akarom-
e letölteni a szabadságomat. „Igen, Eszenyben, Csap mellett" -
mondtam. „Oda nem mehet" - válaszolta rezignáltán; ő is tudta, hogy
ezen a tájon már bent vannak az oroszok. Október 25-ke lehetett...
Végül Nógrád megyében, Romhányon töltöttem el a szabadságomat,
Imre Feri nevű barátomnál, akinek a Don-kanyarban megfagyott a
lába... Utána visszamentem Nagykanizsára, és egy 150 főnyi pótszázad
parancsnoka lettem. Nyílt paranccsal küldtek a környező falvakba,
 jószágot összeszedni. Pontosan emlékszem a feltételekre: háromtagú
családnál egy tehenet és két disznót hagyhattunk... Aztán eljött a
nap, 1945. január 11-én Nagybajomnál fogságba estem. Onnan a
Kapospula-Mohács útvonalon kísértek Mohácsra, majd Bajára, végül
Szegedre. A Csillag-börtön közelében volt egy fonóüzem: itt jelent
meg 1945. május 9-én Rákosi Mátyás, aki beszédet tartott. Amikor azt
mondta, „piszkos gazemberek" vagyunk, mert a németek oldalán
harcoltunk - a nép igencsak feldühödött. Nem sokkal ezután
bevagoníroztak bennünket és Jasiba vittek. Annyian voltunk egy-egy
marhavagonban, amennyit bele tudtak zsúfolni. Jasiban gyűjtőláger
volt, azt mondták, onnan Oroszországba visznek bennünket, munkára.
Lágerparancsnokunk, a técsői Fehér Vaszil nagyon jóindulatú volt,
engem a lágertörzsre helyezett. Egy éjszaka kiabálásra ébredtem:
„Megjött a parancs, megyünk haza!". Valóban, 1945. szeptember 15-
én visszahoztak bennünket Szegedre, a paprika-malomba. Itt sorakozót
vezényeltek, jött vagy tíz civil, alaposan szemrevételeztek mindenkit.
Zsidók voltak, azokat keresték, akik részt vettek a zsidóüldözésekben...
Nagykikindán, ahol megállt a vonat, két gyerek futott el a vagonunk
mellett. Azt kiabálták, hogy aki csendőr volt, és bűnösnek érzi magát,
szökjön meg. A mi vagonunkból akkor tényleg meglépett egy férfi...
Szegeden adtak igazoló papírt, éjfél után egy órakor pedig már indult
a vonat, felhozott Szolnokra; mivel tovább nem lehetett vonattal
közlekedni, kimentünk a szolnoki Tisza-hídhoz, ahol rendőrök álltak,
és felültettek bennünket egy orosz katonai gépkocsira. így jutottunk
el Kisújszállásig, majd Vásárosnaményig, végül ismét vonattal
Záhonyba. A hídon gyalogosan nem lehetett átkelni, viszont
tehervonattal követ hordtak a híd lábához. Az őrparancsnok egy
nagydobronyi fiú volt, azt mondta nekem: „Mikor betolják a megrakott
kocsikat, és leöntik a követ, gyere ki a hídhoz. Csapra a kocsik
üresen mennek vissza, felteszlek a mozdonyra". Úgy is történt. Amikor
áthaladtunk a hídon, a mozdonyvezető figyelmeztetett: „Itt a temető,
ne menjen tovább, bent igazoltatnák. Lehúzom a féket; lehet, nem
fog állni a jelző, de kiengedek egy csomó gőzt, abban a pillanatban
ugorjon le"." Ez is sikerült: a jelző nem állt, de szerencsésen leugrottam,
és a Tisza-töltésen hazagyalogoltam Eszenybe...

- És ezzel a maga számára véget ért a háború, a fogság... Még

szeretném megkérdezni: hogyan emlékszik vissza a parancsnokaira?
- Az én legfőbb parancsnokom Jány Gusztáv századparancsnok
(téves rangmegjelölés - Bagu B.) volt. Közvetlen parancsnokaim:
Szendrői Kovács László százados és Torma László hadnagy,
 szakaszparancsnok. Rendes ember volt mind. Úgy mondták: amikor
megkezdődött a nagy visszavonulás, Jány Gusztáv telefonált Horthy
Miklósnak, és jelentést adott a kialakult helyzetről. Horthy állítólag
sajnálkozva közölte Jányval, hogy a parancsot teljesíteni kell; de úgy
tudtuk, azt is mondta: „Ott dögöljetek meg mind"...
- Józsi bácsi ismerte Jány Gusztáv 1943. január 24-én kelt
parancsát, amelyben gyáva megfutamodással vádolta a katonákat,
és kijelentette, bogy a 2. magyar hadsereg elvesztette becsületét?
- Nem, erről akkor nem tudtam, csak később hallottam róla. Akármi
állt abban a parancsban, mi nem voltunk árulók, gyávák. Hát ez -
nem igaz! Szemenszedett hazugság! Nem volt áruló senki!...
(Beszélgetőtársam kifejezésmódja megváltozik: a hangnemből, a
hangsúlyozásból sértődöttség érződik. Kissé kivárok a következő
kérdéssel - Bagu B.)
- Emlékszik a fronton töltött karácsonyokra?
- Tulajdonképpen csak az 1942-es karácsonyt töltöttem a fronton,
de azt szó szerint a lövészárokban... Jobb kosztot kaptunk akkor,
pálinkával. Azoknak, akik nem az első vonalban voltak, mint mi, a
tábori lelkész istentiszteletet tartott. 1943 karácsonyán Ungváron, a
következőn Nagybajomban voltam, az 1945-öst pedig már itthon
értem meg. Az biztos, hogy az utóbbit kivéve szomorú karácsonyok
voltak: hiányzott a család és a létbiztonság...
- Hogy alakult a sorsa itthon?
- Amikor hazajöttem, édesanyám már nem élt, az öcsém még
katona volt, édesapám pedig elmúlt ötven éves - mégis nagy volt az
öröm. Elmentem a szeretőmhöz, aki nagygazda lánya volt.
Megmondtam neki: „Annyim van, ami rajtam van. Hozzám jössz?".
Egy hónap múlva megesküdtünk, később három gyermekünk
született... A kolhoz megalakulása után béresként, majd kocsisként
dolgoztam. 196l-ben brigadéros, majd farmvezető lettem. 1982-től
nyugdíjas vagyok. Sajnos, a feleségem 1991-ben meghalt... Nehezen
élünk, de nem akarok panaszkodni. Tibor fiam a csapi vasútállomáson
dolgozik, másik fiam Ungváron postamester, a lányom Eszenyben
maradt, az ő családjával élek...
 ÜZENETEK A SZOLYVAI POKOLBÓL

Az alábbi beszélgetés rendhagyónak mondható:

a háborút és lágereket megjárt férfiak egyikének
feleségével készült. Almássy Gézáné - Juliska néni
- sokáig halogatta, mert tudta, a vissza-
emlékezéssorán óhatatlanul felszakadnak, a régi
lelki sebek. Utólag bevallható, hogy rejtett
mikrofont is kellett használnom, mertJuliska néni
elérzékenyülése miatt a megkezdett beszélgetések,
gyakran félbeszakadtak. Érthető: harminchat éves
korában veszítette el férjét, akiről mindvégig úgy
beszélt, mintha életben lett volna...

- Legyen szíves, mutatkozzon be, és beszéljen családjáról.

- A l m á s s y G é z á n é , s z ü l e t e t t Varga J u l i a n n a v a g y o k . 1903- j ú n i u s
3 - á n s z ü l e t t e m B e r e g s z á s z b a n . É d e s a n y á m , Lőrincz J u l i a n n a k i s b i r t o k o s
c s a l á d b ó l s z á r m a z o t t ; é d e s a p á m , V a r g a Pál é p í t é s z - v á l l a l k o z ó volt.
H a t a n v o l t u n k t e s t v é r e k : h á r o m l á n y ( E r z s é b e t , Irén é s é n ) , h á r o m fiú
(Pál, S á n d o r és Béla). G y e r m e k é v e i m e t a z é d e s a p á m által é p í t e t t
házban töltöttem, amely a Baross utcában állt. Nagyon szép
g y e r m e k k o r o m volt. C s a l á d u n k b a n m i n d i g b é k e s s é g é s s z e r e t e t h o n o l t .
Édesanyám gyönyörűen k é z i m u n k á l t , s z é p e n festett, ö r ö k ö l t ü k a
tehetségét. Édesapám több munkást foglalkoztatott, akiknek az
u d v a r u n k v é g é b e n lakást épített; szinte c s a l á d t a g n a k tekintette őket.
Az általa készített tervek alapján nagyon sok szép ház épült
B e r e g s z á s z b a n , a l e g t ö b b m a is áll. S z ü l e i m n a g y g o n d o t f o r d í t o t t a k
i s k o l á z t a t á s u n k r a . M i n d a h a t a n t a n u l t u n k , é n é s Irén n ő v é r e m az
i p a r m ű v é s z e t i i s k o l á b a n . A F ő utcán k é z i m u n k a üzletünk volt (most
fényképészet van a helyén).
- Hol ismerte meg a férjét?
- Diákkorunkban i s m e r k e d t ü n k m e g . Ő g i m n a z i s t a volt, é n a
B e r e g s z á s z i P o l g á r i I s k o l á b a j á r t a m . G é z a M e z ő k a s z o n y b a n született
1907-ben, az é d e s a p j a ott v o l t j e g y z ő . A családjuk nemsokára
visszaköltözött B e r e g s z á s z b a , ahol az é d e s a p j a t e l e k k ö n y v v e z e t ő k é n t
k e z d e t t d o l g o z n i . Ő k is h a t a n v o l t a k t e s t v é r e k , a f é r j e m k e r e s k e d e l m i
i s k o l á t v é g z e t t , a T i s z a h á t i Ü z l e t ( m a : a M u n k á c s i úti z ö l d s é g e s b o l t )
v e z e t ő j e volt, k é s ő b b a Neuvelt M a l o m f ő k ö n y v e l ő j e . Nagy s z e r e l e m
 és hosszú udvarlás kötött össze bennünket, de édesapám betegsége
miatt csak 1936-ban kötöttünk házasságot.
- Hová sodorta férjét a második világháború?
- Tényleges katonai szolgálatát a cseh hadseregben töltötte le.
1932-ben Jicinből küldött fényképét ma is őrzöm. Arra nem emlékszem
pontosan, mikor hívták be a magyar hadseregbe, de megvan az az
igazolvány, amelyet 1941. június 18-án állítottak ki Szolyván Almássy
Géza szakaszvezető részére a „Kelet-Magyarország és Erdély egy
részének felszabadulása emlékére alapított Erdélyi Emlékérem
viselésének jogosultságáról". Ezután egy ideig itthon volt. Őrzöm a
zsoldkönyvét, az pontosan mutatja, mikor hívták be ismét: 1943.
október 1-én, Szentkirályszabadjára. 1944 januárjában áthelyezték a
magyar királyi 8/3. őrszázadhoz. Rangja: szak.vezető címzetes őrmester.
Az utolsó bejegyzés a zsoldkönyvben: „1944. október 25-én nem
tényleges viszonyba helyezve. Munkács, 1944. év okt. hó 25-én". A
pecsét felirata: „M. Kir. 8. honvéd őrezred 3- őrszázad parancsnokság".
Tehát negyvennégy október 25-én szerelték le, és másnap az orosz
csapatok bevonultak Beregszászba. Ennek ellenére nagyon boldogok
voltunk, hogy együtt a család... Két gyermekünk volt: Gabi 1937-
ben, Magdi 1940-ben született. A férjem nagyon szerette őket,
különösen Magdi volt a kedvence. Ha tehette, sokat foglalkozott,
játszott velük. Gabi 1943-ban lett első osztályos tanuló, de 1944 őszén
megszűnt a magyar iskola, az oroszok bejövetele után orosz iskolát
indítottak. 1945 őszétől újra megnyíltak a magyar iskolák, de a
gyerekeket osztályismétlésre kényszerítették...
- Mikor, hogyan vitték el a férjét „háromnapos munkára "?
- 1944. november 13-án öles betűkkel, magyar nyelven megjelent
a városparancsnokság parancsa, amely a 18-50 éves magyar
nemzetiségű férfiakat jelentkezésre utasította. Félelmetes módon
kilátásba helyezték, hogy aki nem jelentkezik, haditörvényszék elé
kerül. Leszerelése után férjem visszament a malomba dolgozni, mint
főkönyvelő, és a malom munkásai felmentést kaptak a jelentkezési
kötelesség alól, mivel a munkájukra szükség volt. Az én Gézám
november 19-én is a megszokott módon munkába ment, de aznap
nem jött haza ebédre. Délután kopogott be hozzánk egy férfi, akivel
megüzente: ha látni akarom, menjek a Bocskay utcai iskolához.
Kiderült, hogy a délelőtt folyamán a malomban orosz katonák jelentek
meg, és néhány kivétellel összeszedték, a gyűjtőhelyre terelték a
magyar férfiakat... Estefelé mentem oda a gyerekekkel. Gabi hét-,
Magdi négyéves volt. A férjemet szerencsére kiengedték az iskola
 kapujához, akkor mondta: háromnapos munkára viszik őket. Nagyon
sírtam, de vigasztalt, és fogadkozott, hogy hazajön. Ideadta a jegygyűrűjét
és a karóráját, mert már tudta, hogy azokat úgyis elvennék tőle. Ez volt
életem legszomorúbb Erzsébet-napja... Ötven éve történt, de Erzsébet-
napon még ma is elsírom magam... Az a nap nyolc évig tartó, boldog
házasságunknak vetett véget... Másnap kihajtották őket az állomásra,
mentünk utánunk. Az egész városon keresztül vonult a hosszú csapat -
mintha nem lett volna se eleje, se vége... Megláttam őt a sorban, a
gyerekekkel együtt odaszaladtam hozzá, de egy katona megütött, ellökött,
és nem engedte átadni a csomagot, amit a férjemnek készítettem. A
gyerekek akkor látták utoljára az édesapjukat... (a beszélgetés elakad,
Juliska néni csak percek múlva tudja folytatni - Bagu B.)
- Nagyon nehéz időszak következett. Terhes voltam a harmadik
gyerekünkkel, nem dolgoztam sehol. A malomból időnként hoztak
kevés lisztet és pénzt is, jóformán ebből tengődtünk, mert a szüleim
már nem éltek, nemigen akadt más, aki segíthetett volna rajtunk.
Gézával együtt vitték el az öcsémet, Bélát is, aki még nőtlen volt; az
ő menyasszonya, Irénke segített néha. Másik öcsém, Sanyi Ungváron
dolgozott, ő megúszta, nem vitték el. Legidősebb nővérem, Erzsébet
azon a télen halt meg gyerekszülésben, mert nem találtak idejében
orvost... Másik két testvérem, Irén és Pali Magyarországon élt. Nem
túlzás, ha azt mondom magamra voltam hagyatva a gyerekekkel...
Ennyi idő után nehéz pontosan visszaemlékezni az eseményekre, de
azt hamar megtudtuk, hogy a férjeméket a szolyvai nagy gyűjtőtáborba
hurcolták, onnan pedig tovább fogják vinni őket. Az itthon maradt
asszonyok közül sokan megpróbáltak eljutni oda, Szolyvára...
- Mikor és honnan kapta férjétől az első levelet?
- Az első levelet november 26-án írta Szolyván. Már nem
emlékszem, kivel küldte el, de arra igen, hogy amikor hírét vettem az
asszonyok szedelőzködésének, szaladtam rögtön Krajnik Sándornéhoz,
vigyen el egy csomagot a férjemnek. Sajnos, elkéstem - már elmentek...
A levelet természetesen megőriztem:

„Drága Julikám! XI. 26.

Hála Istennek, a bajokat leszámítva jól vagyok., csak. az élelmezés

nagyon gyenge. Kétszer kapunk, egy nap enni, de mióta itt vagyunk.,
mindennappaszulyleves volt. Remélem, nincs semmi bajotok, adja a
jó Isten, ne is legyen soha. Voltál a malomban és kaptál-e pénzt? Kik
vannak, a malomban?
 Eddig még nem dolgoztunk semmit, a hegyi laktanyában egy
istállóban vagyok sokadmagammal. Ha küldesz valamit, a kis táskát
is küldd el, szükségem volna rá, küldj egy kis sót és kenyeret, tűt, cérnát,
lábost, kanalat, dohányt, egy pár méter vastag spárgát, ha van rá
pénzed, végy egy kis szalonnát, jó lenne sütni, 1 kg elég. A csomagot a
Széchenyi utcába vidd Krajnik Sándorékhoz, 8. sz. alá, onnan
elhozzák. BaniPali is itt van. Szólj be hozzájuk, Széchenyi út 67alatt
laknak.
A gyerekekkel együtt sokszor csókollak
Géza "

(A levél tartalma kétségkívül tanulságos, megvilágítja írójának

jellemét: szűkszavúan leírja a tényeket, de nem panaszkodik, inkább
a családjáért aggódik - Bagu B.)
- Úgy tudom, az első levelet rövid időn belül újabb követte...
- Igen, de az nagyon rövid, pár sor csupán, és keltezés sincs rajta:
„Egy cédulát már küldtem, de írok újra. Küldj egy lábost és kanalat,
mert amit hoztam, eltört, dohányt is küldj és valamilyen papírt
cigarettának. Egy kis kaját és a katonanadrágot és pulóvert is küldd
el. Csók Géza. írj.'!".
- Hány levelet írt férje a szolyvai haláltáborból?
- Összesen kilenc levelet kaptam. Közben elhatároztam, hogy
más asszonyokkal együtt én is elmegyek Szolyvára, viszek a férjemnek
ennivalót, meleg ruhát, meg amit a levelekben kért. December elejére
beszéltük meg az indulást. Vonatok nem jártak, szekeret nem tudtunk
fogadni. A vasúton szerencsére magyarok dolgoztak, akik elmondták,
mikor indul tehervonat Szolyvára, fával megrakodva. Megígérték, hogy
elvisznek, persze a vagon tetején, a rönkfán. Időközben megkaptam
férjem november 30-án kelt levelét is, ami nagyon elszomorított, mert
megtudtam belőle: a többiek már mind kaptak itthonról valamit, az
én Gézám pedig még nem...

„Drága Júliám! 1944. XI. 30.

Még itt vagyunk Szolyván, és talán nem is megyünk tovább. Azt

halljuk, hogy rövidesen hazaengednek innen bennünket, felvidékieket,
bár adná a jó Isten minél hamarabb.
Küldtem már három cédulát neked, megkaptad? Kértem, küldj
egyet-mást, eddig még nem jött semmi. Azok, akikkel egyszerre küldtem
a cédulát, már kaptak csomagot, az a Krajnikné hozta szekeren, akiről
írtam, hogy te is oda vidd. Gondolom, hogy nem kaptad meg a cédulát,
vagy későn, és nem volt időd készíteni valamit. Még eddig mást, mint
paszuly levest, nem kaptunk enni, azt is naponta kétszer. Ha tudsz
valakit, hogy jön ide, küldj vele levelet, hadd tudjam, mi van veletek,
remélem nincs semmi bajotok. Igaz, hogy már csak karigazgatás van
Beregszászban? Úgy halljuk itt, hogy sorozni fognak bennünket a cseh
hadsereg részére, még az volna a jobbik eset.
Vajda Béla és Bani Pali kínáltak meg egy kis hazaival, amit kaptak.
Rajtuk kívül még sokan kaptak csomagot. Bosznai is itt van, ő is várja,
hogy kapjon valamit otthonról, de még eddig nem jött semmi neki sem.
A jóisten vigyázzon rátok. Szeretettel csókollak a gyerekekkel együtt.
Géza. Aki elviszi ezt a cédulát, attól érdeklődj, kijön, és azzal küldj
Te is valamit. "

(Úgy tűnik, egy levél, amit a levélíró cédulának nevez, nem jutott
el a címzetthez. A fenti levélben újabb adalékot találunk Almássy
Géza jelleméhez: nem kéri, hogy a felesége keresse fel őt Szolyván -
nyilván tudja, hogy áldott állapotban van, és félti az utazás
viszontagságaitól - Bagu B.)

- Sikerült eljutnia a férjéhez Szolyvára?

- Igen. A vagon tetején a fadarabokat kissé átraktuk, úgy próbáltuk
védeni magunkat a decemberi hidegtől. Csonttá fagyva érkeztünk
meg, de nem bántuk, csak láthassuk őket. Attól féltünk, hogy esetleg
nem tudjuk átadni a csomagokat. Nekem szerencsém volt, a katonák
átvették a csomagot, és még a férjemet is láthattam néhány percre.
Igaz, a drótkerítésen keresztül tudtunk csak beszélgetni. Akkor mondta,
nagyon örül az ennivalónak, mert már öt napja nem kaptak egy falat
kenyeret sem. Láttam, nagyon lefogyott. Feltűnt az is, hogy ő, aki
azelőtt soha nem betegeskedett, mindig pedáns volt - most
gondozatlan, és beteges. Nem csoda, hiszen tisztálkodásra nem volt
lehetőségük, a hideg betonpadlón aludtak, éheztek... Itt van a
következő levél, amit a szolyvai találkozásunk után írt, csak valami
okból elvétette rajta a keltezést:
„Drága Júliám! 1944. X. 4.

Nem tudom, hogy itt voltál-e még, amikora zsákot kiküldtem, mert
elég sokára kaptam meg a csomagot azután, hogy beszéltem veled,
írtam egy cédulát is, de elfelejtettem örömömben megírni, hogy Szabó
Kálmán nincs itt, az ő csapata elment tovább valahová, és így Szabó
Árpád vette át a csomagot, és ő kért, hogy írjam meg ezt neked, hogy
mondd meg Ilonkának, és azt is, hogy a zsákot is megtartja, mert
nincs hátizsákja, tudasd majd Ilonkával.
Nagyon jó minden, amit hoztál, és éppen jókor jött, mert már öt
napja nem kaptunk egyfalat kenyeret sem. A felét a holminak átadtam
Bélának, ő is megörült neki. Csak Téged sajnállak nagyon, hogy ezt a
hosszú utat megtetted, ésfáj, hogy még meg sem csókolhattuk egymást,
és nem beszélhettük ki magunkat, pedig nagyon sok kérdeznivalóm
lett volna, hogy mi van otthon, és hogy-mint vagytok. Ha tudsz valakit,
hogy jön, küldj egy hosszú levelet, csak úgy kell eldugni, hogy ne találják
meg, mert minden csomagot átmotoznak, és a levelet és italfélét
kiveszik. Az enyémben a levelet nem vették észre, így megkaptam, csak
sajnos, a tejet kivették, úgy látszik, nem nézték, mi van benne, de
mivel üveg volt, nem hagyták meg. Próbáltam utána járni, hátha
megkapom, de nem sikerült, pedig nagyon jó lett volna. Más megvolt
minden.
Bosznainét keresd fel, az ő urához fog jönni Balázsi, a kocsmáros,
annak is itt a fia, és ő már hozott egyszer Bosznainak is csomagot.
Nekem elég, ha küldsz egy kis kenyeret, ha van, még egy kis
marmaládét is, egy kis krumplit, jó lesz sütni.
Itt van Pálóczi Sanyi is. Akkor találkoztam vele, amikora csomagot
megkaptam, megkínáltam öt is. Azt mondja, Sanyi Ungváron maradt,
újságírónak csapott fel, és így nem hozták el, szerencséje van. Mi van
azokkal, akik ruszinnak és csehnek vallották magukat, nem kellett
ezt igazolni?
Mi újság a malomban, kaptál tőlük, pénzt? Sajnálom szegény
Gabikát, hogy oroszul kell tanulnia, hogy megy neki, gondolom,
nehezen, ki tanítja? Magdikám mit csinál, emleget-e engem? A
rokonságot és az ismerősöket csókolom, és üdvözlöm. A jó Isten
vigyázzon rátok. Szeretettel csókollak mindnyájatokat. Géza".

(A levél sorai rávilágítanak a korra: akik szlováknak vagy ruszinnak

vallották magukat, nem hurcolták el. Származásuk igazolását nem
követelték meg - Bagu B.)

- ...Szolyváról megfázva, betegen érkeztem haza - folytatja Juliska

néni. - Szerencse, hogy öcsém menyasszonya otthon volt a
gyerekekkel, és segített. Férjem a következő levelet december 11-én
írta. Abból tudtam meg, hogy hasmenése van, s hogy majdnem
mindenki megbetegedett, mert a Latorca szennyezett vizét itták...
 „DrágaJúliám! Hétfő, XII. 11.

Ha még nem küldtél csomagot, hát ne is küldj, mert szombaton

jött Árvay Gézának, de ő közben hazament a lába végett, és így én
vettem át az ő csomagját, tehát van mit ennem, csak az a baj, hogy
nincs étvágyam. Sajnos, elkapott a hasmars, mint majdnem mindenkit,
és így nem is szabad ennem. Lehet mondani, hogy csak teán élek, azt
kaptunk is egy párszor, cukrot is kaptunk mindennap. Teát vettem
kenyérért egy zsidó fiútól, kb. 5 dkg-ot, méghozzá oroszt, és így van
mit főzni. Ha majd küldesz csomagot, süss egy kis kekszet, jó lesz
cukor nélkül is, a hasmenés ellen is jó.
Még most sem tudjuk, hogy mi lesz velünk, az hírlik, hogy rövidesen
hazamegyünk, de hogy mikor lesz az, a jó Isten tudja. Lassan
tönkremegyünk mindnyájan a rossz élelmezés és a rossz fekvőhely
végett. Mi például egy rossz istállóban vagyunk 600-an, elhiheted, nem
lehet valami kellemes. Legalább volna szalma alattunk., de nincs, így
ruhástul alszunk..
De bízom a jó Istenben, hogy hazasegít egyszer hozzátok., és akkor
m inden jó lesz.
Szeretettel csókollak, mindnyájatokat. Géza. "

- Karácsony előtt Irénkével készültünk Szolyvára - törülgeti a

könnyeit Juliska néni. - A gyerekeket elvállalta a szomszédasszony.
Mivel öcsém is beteg volt, próbáltunk gyógyszereket beszerezni, hozzá
is jutottunk szénporhoz és más gyógyszerekhez. Szekérrel mentünk,
amihez nehezen sikerült összeszedni a pénzt, mármint a fuvardíjat.
Nagyon nehéz volt az utazás, a rázkódás és az újabb megfázás a
terhesség miatt engem különösen megviselt, de nem bántam, csak
láthassam őket. Épp ezért fájt és fáj nagyon, hogy ez nem sikerült.
Akkor már nagyon sok beteg volt a lágerben, nem lehetett találkozni
velük, csak a csomagokat tudtuk beküldeni... Aztán eljött a Karácsony,
az első, amikor nem voltunk együtt. Sanyi öcsém hozott Ungvárról
ajándékot a gyerekeknek, és nekem valamennyi pénzt, hogy élni
tudjunk. Nagyon szomorú volt az ünnep, csak a férjemről beszélgettünk
és imádkoztunk. Karácsony után kaptam meg december 27-én kelt
levelét:
 „Drága Júliám! Szerda, XII. 27.

Elmúlt a Karácsony is, és még mindig nincs szabadulás. Sajnos,

nagyon szomorú volt a karácsonyunk, ilyen még nem volt. Eddig, ha
voltam is távol tőletek, Karácsonykor azért mindig együtt voltunk.
Szentestén mindig imádkoztunk sokat, és hazagondoltunk
mindnyájan szeretteinkre. Én sokat sírtam és elgondolkodtam, hogy
milyen szomorú lehet Neked, és az én két drága gyermekemnek a szent
este, nem úgy, mint az előbbiek voltak, mikor együtt lehettünk
mindannyian. De bízom a jó Istenben, hogy több ilyen szomorú
karácsonyunk nem lesz. Itt most az a hír járja, hogy alakult egy vörös
magyar kormány, és ez fog felettünk intézkedni rövidesen. Úgy halljuk,
sorozni fognak 45 évig (nyilván negyvenöt éves korig - Bagu В.), és
aki beválik, az katona lesz a vörös magyar hadseregben. Még ez is
jobb volna, mint itt, ahol most vagyunk, mert mint katonák, jobb
ellátást kapnánk és szabadabb az ember, nem pedig fogoly, mint itt,
és legalább a családjainkról is gondoskodnának valamennyire. Most
itt tífuszjárvány van, és így zárlat alatt vagyunk január 5-ig, ekkor
feloldják a tábort, ha több megbetegedés nem történik, tehát
hazamenésről január 5-ke után lehet szó. Hála Istennek, már jobban
érzem magam, naponta csak egyszer van székletem, igaz, hogy még
híg, de legalább nem kell szaladgálnom. Az étvágyam is jobb, és az a
szerencsém, bogy mindig van, aki valamivel megkínál. Szenteste
példáid sonkát ettem, első nap reggel szintén, délben töltött káposztát,
este rántott csirkét és közben süteményt is, de szívesebben ettem volna
akármit, csak otthon lehettem volna köztetek. A két ünnepnap
máskülönben ilgy telt el, mint a többi napok, hajtották az embereket
fáért a begyre; még jó, hogy nekem nem kell mennem, mert
századírnok vagyok, és így mentesítve vagyok a munka alól. Béla is
jobban érzi magát, úgy látszik, hogy a szénpor használt
mindkettőnknek, csak neki most egy rossz foga van gyulladásban, és
fáj, és meg van dagadva az arca. Te és a gyerekek hogy vagytok, nem
vagytok betegek, remélem. Hogy érkeztetek haza innen Irénkével?Ha
tudsz valamit nekünk készíteni- de csak olyat, amiért nem kell pénzt
kiadnod, mert tudom, hogy az kevés van -, akkor Irénkével küldd el,
könnyebb neki jönni, mint neked, és remélem, vállalkozik is rá. A
napokban sikerült egy levelet kijuttatnom, remélem, megkaptad.
Gabika jár még iskolába? Mert úgy hallottam, hogy a magyar gyerekeket
nem engedik járni, ez igaz? Júliám, megkérnélek, hogy küldj egy kis
befőttet és egy üveg paradicsomot, ha be tudnád úgy csomagolni, hogy
ne törjön össze, nagyon jó volna itt az ilyesmi. Többet egyelőre nem
írok, mert talán most márki is tudom juttatni. Románszkiról és Kovács
Kálmánról nem tudok, semmit, csak. annyit, bogy itt nincsenek, elvitték
innen őket munkára valahová. Szeretettel csókollak a gyerekekkel
együtt. Hű férjed, Géza.
Küldj egy kis írópapírt és olvasnivalót, de azt dugd el jól, mert
kiveszik, és a levelet is jól dugd el valami doboz fenekére, az ennivaló
alá. Csókol Géza.
Baksa Pista is meghalt. "

(A szokásos bekezdések hiánya mintha azt jelezné, ezt a levelet

sietve vetette papírra írója; valószínűleg még aznap ki akarta juttatni,
s alkalom lévén rá, nem volt idő a nyugodt írásra. Ennek ellenére a
levél sok információval szolgál a lágeréletről, az utolsó mondat pedig
- amelyben a hangsúly az „is" szócskára esik - jelzi: már több haláleset
történt a lágerben - Bagu B.)

- A következő levél keltezésének helyére csak „vasárnap" van

írva - mutatja Juliska néni. - A tartalmából ítélve azonban a december
27-i után íródhatott. Akkor Irénke volt ott, ő vitte Gézának a csomagot.
Akkor már a korábbihoz képest is rosszabb kosztot kaptak a lágerben.
Ha itthonról nem tudtunk volna küldeni nekik valamit, biztosan éhen
haltak volna...

„ Drága fú liá m! Vasárnap

A csomagot megkaptuk, rendben, nem hiányzott semmi a cédula

szerint. Elosztoztunk Bélával, a káposzta nagyon finom volt
felmelegítve, paradicsommal leöntve, aztán a Jásírozott volt nagyon
jó, meg a hurka. Hála Istennek., az étvágyam újra rendben van, és jól
érzem magam, csak. most az a baj, bogy már nem nagyon van mit
enni. Nagyon örülök, hogy nincs semmi bajotok., nem vagytok betegek,
hála Istennek érte. Sanyitól nagyon szép, hogy gondolt Reátok., legalább
van egy kis pénzed, és a gyerekeknek, is örömet szerzett karácsonyra
az ajándékokkal. Mamának köszönöm a süteményt, csókolom őket.
Tibiről és Dezsőről nincs semmi bír? Sanyiról mit tudsz még? Most itt
lehet jelentkezni az új magyar hadseregbe, persze, jelentkeztünk
majdnem mind, csak innen szabadulhassunk, katonának csak. jobb
lesz, ott legalább rendes koszt van, és az elszállásolás is más, és
remélhetőleg nem tari már soká a háború, és aztán nyugodtabb lesz
 az életünk.. Béla szegény rossz bőrben van, lázas, már öt napja, és
alig eszik valamit, ma megy gyengélkedőre. Jó volna, ha bent tartanák,
ott jobb helyen volna, mint az istállóban, a földön, de hiába beszéltem
neki, eddig nem akart menni, pedig neki lett volna jobb.
Júliám, ha hozol csomagot, hozz valami kész főtt holmit, amit itt
meg lehet melegíteni, pl. túrós vagy káposztás haluskát, hidegen
papírba is lehet csomagolni, egy kis levest üvegben, savanyúságot, ha
húst hozol, fasírozottat hozz, apró darabokba sütve, kenyeret kettőt,
és ha még van, paradicsomot, egy kis krumplit, jó volna egy kis
székelygulyás, a malomból kérj a részemre egy üveg olajat és egy zacskó
pucolt magot.
A zsákokat és edényeket, sajnos, nem tudom hazaküldeni, mert
ezeket mind elveszik, éppen ezért, amit csak lehet, papírba csomagolj,
kérj a malomból papírt és rendes zsákot, majd visszaviszem, mondd,
hogy nekem kell csomagolni bele. Júliám, ha még eszedbe jut valami,
amit főve lehet hozni, akkor hozz, de csak úgy, ha nem magatoktól
vonod meg.
A jó Isten áldjon meg benneteket és vigyázzon reátok. Szeretettel
csókollak mindnyájatokat. Géza.
Béla is csókját küldi, Irénkének is.
A szomszéd Károllyal mi van, ott van még? Szegény Bözsit
sajnálom, gondolom, hogy milyen nyugtalan.
Cukrot egy hete nem kaptunk, így sem kávét, sem teát nem iszom.
Küldj egy tintaceruzát, ha van otthon, és papírt. Borspótlót, és ha
van, paprikát is csomagolj. "

(Tanulságos a levélíró hite a nyugodtabb jövőben, ami roppant

lelkierőre vall. Bár a lágerben rosszabbodott a helyzet - már a halál is
arat - , a levélíró nem gondol önnön lehetséges végzetére - vagy
gondosan leplezi amiatti aggodalmát; kész lemondani a hazai
ennivalóról, ha a felesége azt esetleg magától és a gyerekektől vonná
meg - Bagu B.)

- Januárban még egyszer elmentem Szolyvára hozzá - mondja

halkan Juliska néni. - Munkácsig szekérrel, onnan tehervonattal
mentem. Sajnos, akkor sem sikerült látnom őt. Az asszonyokkal együtt
megpróbáltunk felmászni a hegyoldalon, hogy beláthassunk a láger
területére, de egy orosz katona észrevett, és majdnem lelőtt
bennünket... így csak a csomagot tudtuk beküldeni.
- Mikor kapta az utolsó levelet?
 - Ezután a szolyvai utam után még két cetlit kaptam a férjemtől.
Az egyiket január 19-én, a másikat 20-án írta. Ezekben arról értesített,
hogy ne küldjek több csomagot, mert másnap elviszik őket Szolyváról,
de azt nem tudják, hová. Abban reménykedett, hogy olyan helyre
kerülnek, ahonnan küldhet levelet, és otthonról hírt kaphat. Öcsém,
Béla közben tífuszos lett, de ennek köszönheti, hogy elengedték.
Csontvázként került haza, én gondoztam, kezeltem - csak a jó Isten
mentett meg attól, hogy a gyerekekkel együtt elkapjam a betegséget.
Akkor már komoly beteg volt a férjem is, szintén jelentkezett az
orvosnál, és kérte, engedjék haza. Az orvos azonban kidobta,
mondván, ő még nem olyan, mint egy csontváz... Itt utolsó levél, az
egyiket, a január 20-i keltezésűt valami zsíros papírdarabra írta, biztosan
nem volt már rendes papírja:

„Drága Júliám! Péntek, 19-én

Plolnap megyünk el Szolyváról, hogy hová, nem tudjuk.. Csomagot

ne küldj többet. A jó Isten áldjon meg benneteket, és vigyázzon reátok.
Szeretettel csókollak a gyerekekkel együtt. Géza. "

- És a legutolsó üzenet:
„Drága Júliám! 20-án, szombat

Holnap elmegyünk Szolyváról, csak sajnos, nem tudjuk., hová.

Tegnap is elment ezer ember. Egyes verziók szerint ki az országból,
más szerint Munkács, és a harmadik, szerint Ungvár félé, de hát ez
egyik, sem biztos. Azt is hallottuk., hogy 400-anként leszünk elosztva
üzemekbe, bent az ország területén. Sajnos, ezt mind csak akkor fogjuk,
tudni, ha megérkezünk rendeltetési helyünkre. Csak. legalább onnan
is tudnánk küldeni levelet és otthonról is kaphatnánk hírt. Gondolom,
Béla milyen boldog, bár nekem is sikerült volna hazajutni. Voltam én
is felülvizsgálaton, de kidobott az orvos, meri nem vagyok, egészen
olyan, mint a csontváz. Meg aztán a szerencsétől is függ, kinek hogy
sikerül, nekem sajnos nem sikerült. De remélem, a jó Isten csak
hazasegít engem is Hozzád és a két drága gyermekemhez.
Ezeket az edényeket Nagy Szilárd megígérte, hogy hazajuttatja,
nem mind a miénk, de majd ha hazakerülünk, ki-ki megkapja a
sajátját. A jó Isten óvjon meg benneteket minden bajtól és rossztól, és
adjon mindnyájatoknak jó egészséget.
 Szeretettel csókollak, drága gyermekeimmel együtt. Géza.
Bélának üzenem, viselje magát rendesen. "
(Nyilván a lágerben történt változások, a közeli továbbutazás
izgalma okozta az idézett levélben olvasható pontatlan fogalmazásokat;
a második bekezdés első mondatában például szembetűnő a szórend
felborulása. A levélíró zaklatottságát ugyanakkor okozhatta az a tudat
is, hogy a sógora /Béla/ betegen bár, de hazakerült, őt viszont
„kidobta", azaz a lágerben marasztalta az orvos. Ez a levél búcsú a
családtól, ám a majdani hazakerülés, a viszontlátás reménye hatja át;
nem tudhatta, hogy ez az öröm számára többé nem adatik meg... -
Bagu B.)
- Hogyan értesült férje haláláról?
- A hazatérő túlélőktől tudtam meg, hogy a férjem már az úton
nagybeteg volt. Szolyváról gyalog hajtották őket Novij Szamborba, az
ottani nagy gyűjtő- és elosztó lágerbe. Tél végén, tavasszal lassan
kezdtek hazaszállingózni a lágerből az emberek. Mi, asszonyok a
gyerekekkel együtt mindennap kimentünk az állomásra, az érkező
vonatokhoz, de az én Gézám nem jött... Unokatestvérem, Lőrincz
Bertalan, aki szerencsésen hazaérkezett, ő mondta, ne várjam haza
Gézát, mert még Novij Szamborban meghalt... Ő látta, amikor a csonttá
fagyott holttesteket egy gödörbe dobálták... A férjemnek szép
bőrkabátja volt... Egy orosz katona éppen azt húzta le róla, amikor az
unokatestvérem észrevette, hogy a kabát belső zsebében papirosok
vannak... Kérte a katonát, hadd vegye ki azokat, mert a halott az ő
rokona... A katona megengedte... Néhány levél volt a zsebben, amiket
én írtam, és egy fénykép, amelyen én voltam a két gyerekkel... Az
unokatestvérem hazahozta mindet... A fénykép ma is megvan, a levelek
sajnos elkallódtak... így
hittem el, hogy Géza soha
nem tér haza...
- Hogy éltek ezután?
- Beteg lettem, a megfá-
zások és a szekéren való
rázkódás miatt meghalt a
magzatom, engem is alig
tudtak megmenteni. A har-
madik gyerekünk kisfiú lett
volna... Közben Sanyi öcsém
Magyarországon kapott állást, nekem is talált lakást és állást, de nem
mentem, mert akkor még hazavártam a férjemet; biztos voltam abban,
 hogy hazajön... Mire megtudtam, illetve felfogtam, hogy nem jön
többé haza, már lezárták a határt. Itt maradtam özvegyen két
kisgyerekkel és nagyon beteg testvéremmel... Hála Istennek, a
testvérem meggyógyult, de élete végéig viselte a láger nyomait...
Arról, hogy a férjem lágerben halt meg, soha semmiféle igazolást
nem kaptam, pedig fiam iskolai tandíjmentességéhez szükséges lett
volna igazolnom, hogy egyedül nevelem a gyerekeimet. A
Vöröskereszten keresztül próbáltam beszerezni a férjem halálát
bizonyító igazolást, de azt a választ kaptam, hogy az első időkben a
lágerekben nem vezettek nyilvántartást az elhunytakról... Nagyon
nehéz beszélni azokról az időkről. Gyakran elcsodálkozom, hogyan
is bírtam ki... Talán az a tudat adott erőt, hogy fel kell nevelni a
gyerekeimet, és meg kell gyógyítani az öcsémet. A tartalékaink
kifogytak, a malomból is elmaradtak a segélyek... Ennünk pedig kellett,
a gyerekeknek szükségük volt ruhára, cipőre... Szerencsére nagyon
szép kelengyém volt: hímzések, ágynemű, asztalnemű, és sok szép
ruhám. Falun akkor is sokkal több élelem volt, mint a városban, s
nekem voltak falusi ismerőseim: kelengyém darabjait mind elcseréltem
élelemre. A gyerekágyért például egy zsák krumplit kaptam. Kisebbik
lányom, Magdika nagyon megsiratta egyik, piros mintás szoknyámat,
de oda kellett adnom - egy libát kaptam érte... Lehel utcai házunkat
a szovjet hatóság nagynak találta számunkra: először egy orosz repülős
házaspárt költöztettek a fél házba, majd egy poltavai ukrán patikusnőt,
aki, amikor hazautazott, megszabadított a még megmaradt holmimtól...
Keserves időket éltünk, munkát kellett keresnem, ami a kisgyerekek
mellett nagyon nehéz volt. A kézimunkázáshoz nem volt sem időm,
sem kedvem. 1946. március 1-én sikerült elhelyezkednem a
Beregszászi Ruhagyárban, munkásként. A kiszabott anyagot kiadták,
otthon kellett megvarrni. A terv nagyon nagy volt, nehezen lehetett
teljesíteni, és így is kevés fizetést kaptunk, de legalább a
legfontosabbakra jutott... Két évig dolgoztam itt, amíg meg nem
szüntették a bedolgozást. Munka nélkül maradtam, mert három
műszakot nem vállalhattam a gyerekek miatt... Akkor már mindketten
iskolába jártak, amellett zeneiskolába is. Gabi hegedűn, Magdi
zongorán tanult... Három hónap múlva találtam új munkahelyet, a
kórház szemészeti osztályán lettem takarítónő. Nagyon nehéz volt,
csak nyolc hónapig bírtam... Aztán 1949-től nyugdíjaztatásomig a
villanytelepen dolgoztam pénztárosként... Gabi nagyon tehetséges
hegedűs volt, az általános iskola befejezése után az Ungvári
Zeneművészeti Szakközépiskolában folytatta tanulmányait. Mivel
 itthonról nem tudtam segíteni, az első tanévben elvállalta az iskola
fűtését... A második évben erre már nem volt szükség, mert a
hegedűtanára keresett neki tanítványokat; a keresetéből még haza is
tudott adni valamennyit... A szakközépiskolát kitüntetéssel végezte
el, utána a Lembergi Konzervatóriumban tanult tovább. Ott már a
második évtől a Lembergi Szimfonikusok zenekarában dolgozott, így
a keresetéből jutott a tanulás költségeire. A konzervatórium elvégzése
után a Lembergi Állami Operaház zenekarában kapott munkát, ma is
ott dolgozik, a zenekar szólamvezető hegedűművésze... Magdi tanárnő.
Pedagógiai gyakorlatát korán kezdte, negyedikes elemista korában
már tanítványai voltak. Néhány, tőle egy-két évvel fiatalabbat segített
a tanulásban, s ezért kis fizetést kapott. Később elvégezte az Ungvári
Állami Egyetem matematika karát, azóta matematika tanárként
dolgozik... Sokan megkérdezték, az én helyzetemben hogyan tudtam
taníttatni mind a két gyerekemet. Mi mást válaszolhatnék erre a
kérdésre: a tehetséges gyerekek megérdemlik, hogy áldozatokat
hozzunk a tanulásuk, tehetségük kibontakoztatása végett. Igaz, az én
gyerekeim soha nem követelőztek, életrevalóságuk okán maguk is
igyekeztek megteremteni tanulásukhoz az alapot, a körülményeket...
Szerényen éltünk, minden örömöm bennük volt és van ma is...
- Hogyan él ma, nyugdíjas nagymamaként?
- Nyolcvanhat éves vagyok, de még mindig dolgozom: kézimunka-
előrajzolással, művirágok készítésével egészítem ki a nyugdíjamat,
ami nagyon kevés. A kiskertemet egyedül művelem, kell a mozgás.
Nagyon szeretem a természetet, az idén többször is voltam gombázni
az erdőbe... Büszke vagyok a gyermekeimre, a harmonikus családi
élet boldogsággal tölt el. Négy unokának örülhetek, ketten már
befejezték az egyetemet, ketten még tanulnak: egyikük Debrecenben,
az agrártudományi egyetemen, másikuk a Lembergi Konzerva-
tóriumban. Öt dédunokám is van. Milyen boldog lenne a férjem, ha ő
is megérte volna ezt az örömöt...
 „...ÁLMOMBAN SE JÖJJÖN ELŐ..."

Sz. Baraté Józsefet tizenkilenc éves korában

vitték el „háromnapos " munkára. Két évet, bárom
hónapot és huszonkilenc napot töltött el a
lágerekben. Testi-lelki ereje nem tört meg: ma is
jókedélyű, életvidám. Szinte naponta találkozunk,
amikor a lányához és unokáihoz kerékpározik
látogatóba. Földműves elődeihez hasonlóan teszi a
dolgát, gazdálkodik. A megélt időkre komor
tekintettel emlékezett vissza...

- Beszélj röviden magadról, családodról.

- 1925. március 15-én születtem Bátyú közelében, a Grosslender-
m a j o r b a n , ahol é d e s a p á m felügyelt a gazdaságra. Távolabbi ő s e i m a
Lőnyay-grőfok cselédjei voltak. N a g y a p á m , Baraté Lajos számadó
kondás. Mivel Bátyúban sok a Baraté-családnév, a miénket a
„ s z á m a d ó " r a g a d v á n y n é w e l k ü l ö n b ö z t e t t é k m e g ; e n g e m is s z á m a d ó
J ó s k á n a k i s m e r m i n d e n k i . B á t y ú b a n j á r t a m i s k o l á b a , n y o l c osztályt
végeztem e l , itt é l t e m meg legénykoromat, itt é l e k m a is - a
„háromnapos kirándulás" kivételével másutt n e m is j á r t a m . Egy
testvérem van, Emma...
- Úgy tudom, téged nem 1944 novemberében vittek először
m и nkaszolgá la tra.
- így van. Az év stimmel, mert negyvennégy tavaszán
t ö b b e d m a g a m m a l Siánkiban (Szjanki - В. B . ) erődítményt építettem,
a m e l y r é s z e v o l t a z Á r p á d - v o n a l n a k . E z igazi m u n k a s z o l g á l a t volt,
a h o l t ő l e m i d ő s e b b e k is d o l g o z t a k , B á t y ú b ó l l e g a l á b b h ú s z a n . A kosztra
n e m p a n a s z k o d h a t t u n k . D o l g o z t a k itt z s i d ó m u n k a s z o l g á l a t o s o k is,
k a r j u k o n sárga szalaggal, m e l l ü k ö n csillaggal. Velük komiszul bántak,
megalázták őket. Egy ő r m e s t e r például megkövetelte, hogy kőhordás
k ö z b e n a t e h e r r e l b u k f e n c e t v e s s e n e k . . . Sajnáltuk e z e k e t az e m b e r e k e t ,
m u n k a után g y a k r a n adtunk nekik ennivalót. O k t ó b e r e l e j é n n é h á n y
társammal megelégeltük a kényszermunkát, s Rosztokáról
h a z a s z ö k t ü n k . A h e g y e k e n át, e l - e l t é v e d v e , d e s i k e r e s e n e l j u t o t t u n k
hazáig.
- Pár hét múlva bejöttek az orosz csapatok...
 - I g e n . Egy hétig voltam itthon. Jött a tél, elmentünk mi is a Zemkára
(cseh birtok - Bagu B.) fáért. Észrevettük, hogy az úton gyalogos és
lovas orosz katonák jönnek a falu felől. Hárman bejöttek az udvarra.
Megijedtünk, mert akkor már erdélyi származású, szökött magyar
katonákat bújtattunk a házban. Adtunk nekik civil ruhát, de hiába
biztattuk őket, a katonai egyenruhát nem égették el - sajnálták. Ezeket
a ruhákat az oroszok megtalálták és ordítozva, fenyegetőzve
követelték: mondjuk meg, hol vannak a katonák. Nem tehettem mást,
behívtam őket az istállóból. Sorba állították és felpofozták őket. Minket
agyonlövéssel fenyegettek. Szerencsére édesapám első világháborús
hadifogolyként megtanult oroszul, s megmagyarázta az oroszoknak,
hogy szökött magyar katonákról van szó. Ekkor az egyik orosz levette
a falról édesapám Doxa-óráját és már ment is. „Add vissza az órámat!"
- mondta édesapám. „Majd ha visszafelé jövök, hozok helyette neked
ötöt" - ígérte amaz. Most is hozza... Ezért nevezzük családunkban a
„felszabadító" szovjet hadsereget „megszabadítónak".
- Mi lett a sorsa a bujkáló katonáknak?
- Nálunk nem esett bajuk. Amikor kiderült ottlétük, elmentek.
Hogy hová, nem tudom. Féltünk mi is: Csapnál még folytak a harcok,
amúgy is zűrzavaros időket éltünk. Egy biztos: amíg nálunk voltak,
szinte családtagnak számítottak. Már nem emlékszem a nevükre.
- Hogyan erintette családotokat a „malenykij robot"?
- Édesapám akkor negyvennyolc éves volt, és becsületes, gyanútlan
állampolgárként komolyan vette a kisbíró szavát a háromnapos
munkára való jelentkezésről. Szolyvára, onnan Orsára került, ahonnan
1946 februárjában tért haza; a három napból tizenhat hónap lett...
- Mint mondani szokás, utólag könnyű okosnak lenni, mégis
megkérdezem: ennyire hiszékenyek voltatok?Hiszen a korábban elvitt
emberek „három napja " rég letelt, s nem jöttek vissza, annál inkább a
rossz hírek felőlük...
- Ismétlem, zavaros idők voltak akkor. Mindenki azt mondta, három
napról van szó, de sok a munka, a hidakat fel kell építeni... Hittünk
az adott szónak. Az igazat, a valóságot a kommunisták se tudták:
Baraté György például, a kommunista bíró szintén elküldte a fiát,
Gyuszit...
- Te viszont, mikor megtudtad, hogy neked is menned kellene,
inkább elrejtőztél. Hogyan alakult a sorsod ezután?
- A család döntése volt, hogy édesapám elmegy, én pedig bujkálok,
s később a vasúton próbálok munkát keresni. Érthető: tizenkilenc és
fél éves voltam, kevés élettapasztalattal. Ráadásul már megjártam a
 siánki munkaszolgálatot, nem akaródzott ismét kényszermunkát
végezni. No meg jöttek-mentek akkor már a hírek: „Magyar kérdés -
vagonkérdés", „Szibériába viszik az embereket" stb. Jelentkeztem a
vasútra, ott nem kérdezték a koromat. A Bátyú-Csap vonalat állítottuk
helyre. Csap, ahol majd egy hónapig tartott a harc, romokban hevert.
Minket, vasúti munkásokat kivezényeltek a halottak eltemetésére is.
Nyitott kocsival mentünk a munkába, mind civilek. Tiszaásványnál a
katonák figyelmeztető lövéseket adtak le. A mozdonyvezető nem
akart megállni. Újabb sorozat - muszáj volt megállítania a szerelvényt.
Leszálltunk. A gyerekeket és az asszonyokat szélnek eresztették, a
férfiakat bevitték Csapra, s ott felsorakoztattak bennünket. Én voltam
az első a sorban. Megkérdezték, milyen nemzetiségű vagyok. „Magyar"
- mondtam. Mi mást mondhattam volna? A szlovákokat külön
c s o p o r t b a állították. Minket, m a g y a r o k a t b e t e r e l t e k egy
deszkaépületbe, a többiek elmentek dolgozni. Kilencünket gyalogosan,
a sínek közt kísért el hat fegyveres Bátyúba, a Beck-kocsmába (a falu
központjában áll, ma üzlet - В. В.). Az őrizet nem volt túlságosan
szigorú, névsort sem állítottak ki rólunk. Édesanyámék hoztak meleg
ruhát és ennivalót. Kosztyu Józseffel odamentünk a katonához, akinek
az őrizetére voltunk bízva és kikérezkedtünk a nagydolgunkra.
„Menjetek, de gyertek vissza" - jelezte a kezével. Akkor mondtam
Jóskának, hogy szökjünk meg. Mire ő: „Tán nem bírunk ki három
napot?!". „Ha te kibírod, akkor én is" - mondtam. Visszamentünk...
Szegény Jóska nem tudhatta, mennyire rossz választás volt ez; hogy
én hazakerülök ugyan, de ő Boriszovban elpusztul... Szóval
visszamentünk. Nemsokára besötétedett. Kikísértek az állomásra.
Voltak ügyes emberek, megszöktek útközben. Tuba Gábor felesége,
Lenke néni a kapu előtt várta a csoportot, s egy alkalmas pillanatban
a nagykendőjét rádobta a férjére - Gábor bácsi lelépett... Az állomáson
nyitott kocsikba ültettek bennünket. Szakadt az eső, lucskosra áztunk.
A vonat lassan haladt, bárki leugorhatott volna róla, de senki sem
próbálkozott... Beregszászban az egykori bank épületébe zártak.
Temérdek papírt láttam szétszórva ott, a lábunk alatt. Babgulyást főztek
számunkra, de nem kellett senkinek. „Megálljatok magyarok, majd
megennétek még!" - kiabálták a cigányok. Nem törődtünk velük.
Másnap Gáton és Munkácson át Szolyvára kísértek, ahol lovaskatonák,
kutyák és botokkal felfegyerkezett cigányok vártak ránk... Akárhogy
töröm a fejem, már nem emlékszem pontosan, meddig voltunk itt:
egy vagy két hétig? Az biztos, hogy már ott sokan meghaltak közülünk.
- Szolyváról hová kerültetek?
 - Gyalog indultunk el Szambor felé, Perecsenyen, Uzsokon, Turkán
át. Ez már december közepén lehetett. Havas, rossz idő volt. Ekkor
már szigorúan őriztek bennünket. Ha bárki kilépett a sorból vagy
lehajolt egy marék hóért a szomját csillapítani, azonnal lelőtték.
Szökésre esély sem volt. Turkán kaptunk először kevés száraz kosztot,
a kísérő katonákat pedig leváltották. Szolyvától Szamborig elég hosszú
az út, de végig gyalog mentünk. Megérkezésünkkor a láger annyira
zsúfolt volt, hogy minket egy tehénistállóba tereltek, benne volt a
trágya is. Kijártunk az erdőre fáért, hogy tüzelni tudjunk. Aztán
marhavagonokba ültettek bennünket: a kisebbekbe ötven, a
nagyobbakba száz embert. Kilenc napig vittek, közben kétszer kaptunk
meleg ételt; a többi napokon sós halat és vizet, de sohasem egyszerre
- a vizet mindig másnap, nem csoda, ha a vízből nem sokan ihattak:
a tömeg rárohant, kiöntötte... Sokan a saját vizeletüket itták, mások a
vagon oldaláról nyalták a deret. Majd megfagytunk a fűtetlen
vagonokban. Velem egy kocsiban utazott Sütő Ferenc, Kosztyu Jóska,
Demjén Ernő és Turi Ernő, aki Beregszászban, hadifogolyként került
a csoportunkhoz. A vonat lassan haladt, gyakran vesztegelt
oldalvágányon, mert a frontra indított szerelvényeknek elsőbbségük
volt. Úgy emlékszem, a karácsony már Boriszovban ért bennünket.
- Milyen volt a lágerélet Boriszovban?
- A mi lágerünk az állomás közelében volt. Amikor kiszálltunk a
vagonból, szédelegtünk, mint az őszi legyek. Bevánszorogtunk az
úgynevezett Zöld-lágerbe. Ez tulajdonképpen szép hely volt, fenyőerdő
vette körül. Minden épület fából készült, állítólag még az első
világháború alatt. Milyen volt az élet? szervezetünkből hiányzott a
víz, kínunkban havat ettünk. Egy hétig „pihenni" hagytak, aztán
reggelente jöttek a hajcsárok, ütöttek-vágtak bennünket: aki
„egészséges" volt, mennie kellett az erdőre fáért.
- Emlékszel a barakkok berendezésére?
- Mi a 11. számú barakkban tengődtünk. Ez háromszintes,
körülbelül ötven méter hosszú, húsz méter széles épület volt. A
második szinten laktam, ahol (mint mindenütt) emeletes, gyalulatlan
deszkából rittyentett priccsek szolgáltak fekvőhelyül, szalmazsák és
matrac nélkül. Nem volt takaró sem, így ruhástól kellett aludnunk.
Amúgy sem lett volna okos dolog levetni ruháinkat, mert ellopták
volna, mint ahogy fejünk alól kicsenték az ennivalót. Fogalmam sincs,
hányan lehettünk egy barakkban: rengetegen. Oldalunkra fordulva
aludtunk, melegítettük egymást; ha egyikünk a másik oldalára fordult,
a többinek is fordulnia kellett. A bátyúiak közül velem egy barakkban
volt Nyeste Béla, Nyeste Kálmán, Nyeste Ferenc, Sütő Béla, Szabó
József (Lónyi Szabó) és Béres Kálmán.
- Mit írt elő a láger napirendje?
- Nagyon korán, a hajnali órákban volt az ébresztő. Adtak egy kis
löttyöt, néha akadt benne egy-egy krumpliszelet. A „levest" a
barakkparancsnokok osztották ki. Utána egy csoport az erdőre, másik
a gyufagyárba, harmadik a gazdaságba ment dolgozni. Ez a gazdaság
a lágeré volt, csakis foglyok dolgoztak benne, és a termést a konyhára
szállították, de mi abból egy szál zöldséget se láttunk. Legnehezebb
dolguk azoknak volt, akik az erdőre jártak. Naponta kétszer kellett
fordulni. A fát szánnal hoztuk, amelybe magunkat fogtuk be, s ha
valaki kilépett a sorból, a katona máris lőtt. Ha nem halt meg a
szerencsétlen, visszajövet felvettük és behoztuk a lágerbe. „Szökni
akart" - mondta egykedvűen a katona... Hét kilométerről szállítottuk
a fát.
- Szavakkal le tudod rajzolni azt a szánt?
- Éppúgy nézett ki, mint a lóvontatta szán. Vastag deszkából vagy
görbefából készült a talpa. A két talpot vagy három keresztpánt kötötte
össze. Elöl rúd volt a szán irányítására. Egy szánt hét ember vonszolt:
kötélből, gurtniból vagy drótból készített hámmal. A drótra rongyokat
csavartunk, hogy ne vágja annyira a mellünket.
- Mit kaptatok ebédre?
- Megint löttyöt, hozzá húsz, később negyven deka kenyeret.
Gondolhatod, milyen volt az a kenyér: az árpalisztből készültet kanállal
kellett szétverni, a gabonakenyeret a falra lehetett kenni. A napi
kenyéradagot egyszerre adták ki. Ha maradt belőle, azt rongyba kötve
a nyakunkban hordtuk.
- Hogy vészeltétek át a telet?
- Sokan sehogy. Tavaszra a négyezer-ötszázból ezerötszáz fogoly
elpusztult. Előttünk németek voltak ott, hogy hányan, nem tudom,
de alig maradtak néhányan belőlük élve. A mi barakkunkban
éjszakánként tucatszám haltak meg az emberek; ha negyvennél
kevesebben, akkor a szanitéc azt mondta: „tak malo?" („ennyi kevés?"
- Bagu В.). Reggelenként közönyösen rángatta le a halottakat a
priccsekről. A fal alá rakták őket, aztán jöttek a halotthordók, szánra
pakolták, mint az ölfát szokás, és kivitték a temetőbe.
- Láttad a temetőt?
- Ott volt a láger közelében... Ástak egy tízszer-tíz méteres gödröt,
abba dobálták a holttesteket. Amikor megtelt, beföldelték, s ha egy-
egy kéz vagy láb kilátszott, egyszerűen letörték, a halott mellé tették...
 Igen, a halotthordók kivetkeztek emberi mivoltukból. Ezért nem álltam
be közéjük, pedig Gál Balázs hívott, mondván, jobb kosztot fogok
kapni. „Balázs, ha sohasem eszek többé, és éhen halok, akkor se
megyek" - feleltem.
- Kutatásaim során kiderült, a bátyúi elhurcoltak közül
Boriszovbanpusztultak el a legtöbben.
- Igazad lehet. Harminckilenc bátyúi közül tizennégyen haltak
meg Boriszovban: Baksa József, Baraté Béla, Berber Antal, Dankó
János, Demjén Endre, Dudás János, Kosztyu József, Márkus Béla,
Márkus József, Orbán Gábor, Oláh János, Sebestyén István, Sütő Ferenc,
Szabó András. De nemcsak bátyúiak pusztultak el ott nagy számban,
hanem körülbelül háromezer-ötszáz magyar férfi, többek közt
Bótrágyról, Haranglábról, Hetyenból, Eszenyből, Tiszaszalókáról,
Nagydobronyból, Nagybakosból, Csonkapapiból. És akkor még nem
is beszéltem az igazi hadifoglyokról - közülük is sokan meghaltak.
Igaz, minket is annak tekintettek, viselnünk kellett a VP-jelzést (vojenno
plennij - hadifogoly, Bagu В.). Boriszov a kárpátaljai magyarság
nemzeti temetője...
- Mit tudsz mondani az egészségügyi ellátásról?
- Nem sokat. A foglyokat három csoportra osztották. Az
egészségeseket kíméletlenül dolgoztatták, az OKA-sok a barakkokban
tartózkodtak, legfeljebb takarítottak, a betegeket kórházban helyezték
el, amely külön barakkban volt „berendezve".
- Rendszeres tisztálkodásra volt lehetőség?
- Ahogy vesszük. Télen hóval, nyáron kevés vízzel dörzsöltük
meg az arcunkat. Egyébként minden héten volt fürdő, ami télen igen
nagy gondot jelentett. Előtte ugyanis a ruháinkat elszedték
fertőtleníteni, és fürdés után harminc fokos hidegben, pucéran kellett
érte mennünk vagy húsz méterre. Gondolj bele: kijössz a forró gőzből
a kutyahidegbe - kész nyavalya... Szerencsére a lágerben tetű nem
volt.
- Nagybátyámra, Baraté Bélára hogyan emlékszel?
- Ő is ott halt meg. Amikor nagyon beteg lett, nekem adta a
csizmáját. Jó csizma volt, nagy hasznát vettem, mert az enyémet már
útban a láger felé elkobozták, egy rossz bakancsot dobtak helyette.
Úgy emlékszem, valaki a nagybátyád gyűrűjét is hazahozta...
- Meddig voltál Boriszovban?
- Két évig. Az első volt a legnehezebb, aki azt átvészelte, életben
maradt. A második évben már csirkehús is „járta", mármint a katonák
számára - mi csak a csontokat láttuk és szedtük ö s s z e a
szemétdombon... Azt beszélték, az amerikaiak küldték a csirkekonzerveket.
Egyszer megfázás miatt kórházba kerültem, megismerkedtem az ott dolgozó
német főorvossal és a csicskásával, akitől kaptam egy tojáskonzervet.
Azonnal „bevágtam" - és majdnem belepusztultam. Az orvos adott valami
gyógyszert, így megúsztam. Boriszovban az embereket nemcsak a hastífusz
vitte el, hanem az idő előtti végelgyengülés is. Volt olyan fogoly, aki
beleszédült a latrinába és megfulladt...
- Boriszovból hová kerültél?
- Egy Bobri nevei helységbe, vagy húsz kilométerre Boriszovtól. Itt
kisebb láger volt, kétszázan lehettünk benne. Erdővágáson dolgoztunk:
kidöntöttük, legallyaztuk, méretre vágtuk a kitermelt faanyagot és
kisvonattal a feldolgozó üzembe szállítottuk. Bátyúból K. Baraté Endre
dolgozott velem, ő tankista volt a háborúban, hadifogolyként került
ide. Kutya merész kis ember volt! Minden éjszaka kiszökött a drótkerítés
alatt és krumplit hozott. Aggódtam érte, kérdezgettem: „Nem félsz?
Nem haltál meg?" „Engem nem fog a golyó. Te csak főzzél, én majd
hozom a krumplit" - mondogatta. Máig sem értem, hogy tudott
észrevétlenül ki- és beosonni... Aztán átirányítottak a tőzeg kitermelésére.
Itt lápos területen dolgoztunk. Letakarítottuk a gazt a föld felszínéről, s
akkor kezdődött a kitermelés. Ahogy lejjebb és lejjebb haladtunk, egyre
nehezebb volt a munka. Általában három méter mélyre kellett ásnunk.
Egy-egy csoport napi normája négyezer tőzegtégla volt. A téglák mérete:
15x15x30 centi. Négyen voltunk egy csoportban: Paksi Béla, Diósi
István, Baksa Árpád Csongorról és én. A téglák méretre vágására külön
szerszám szolgált, lapátszerű ásó. Én vágtam, dobáltam felfelé, kettő
tovább hordta, egy pedig mágiába rakta, mint a vályogot szokás, a
száradás végett. Ezzel tüzeltek a gyufagyárban. Itt nem volt nagyon
szigorú az őrizet. Hét fogollyal jött egy katona, de néha egyedül is
elengedett bennünket, csak arra kért, ne szökjünk meg. Meg se
próbáltuk, mert tudtuk, a helyi lakosság úgyis feladott volna. Akik
mégis megpróbálták, két-három nap múlva visszahozták. Egy cigány
többször is megszökött, de nem jutott messzire, elkapták. A végén
letérdelve könyörgött: sok gyereke van, várják haza, bocsássanak meg
neki... Amely csoport kitermelte a normát, mehetett földiepret szedni,
amit jagodinak neveztek. A komócsához hasonlított, rengeteg volt belőle,
degeszre tömtük vele a hasunkat. Bejártunk a környező falvakba is.
Három dolgozott közülünk, a negyedik élelem után járt. Egy
vénasszonynak szappant adtunk, cserébe kaptunk tőle ezt-azt. A civilek
közt is nagy volt a nyomorúság. Zsírozó helyett például a levágott
kecskék faggyúját használták.
 - A foglyok közt milyen volt a kapcsolat? Alakultak-e barátságok,
segítettek-e az emberek egymáson?
- Csak jót mondhatok. Derék emberekkel hozott össze a sors a
lágerben: Szabó Józseffel, Nyeste Kálmán bátyámmal... Én voltam a
legfiatalabb az ismerősök közt. Sokszor beszélgettünk az otthonról...
Jóba voltam más falubeliekkel is, csak hát az idő a neveket kitörölte
az emlékezetemből... Emlékszem, egy Zsukov nevű parancsnok
felpofozott, mikor vizet adtam egy bótrágyi embernek...
- Volt-e hitélet a lágerben?Megtarthattátok a vallási ünnepeket?
- A mi lágerünkben nem voltak istentiszteletek, hiszen nem akadt
köztünk se pap, se kántor. A halottakat csak úgy elkaparták...
Magunkban imádkoztunk. Bizakodtunk, hogy Isten megtart bennünket
és hazakerülünk. Mindig tudtuk, mikor van húsvét, pünkösd és
karácsony, mert voltak köztünk okos emberek, akik kiszámolták...
Ilyenkor elénekeltünk egy-két zsoltárt a barakkban és imádkoztunk.
Amúgy nem engedték az ünnepek méltó megtartását: dolgozni kellett,
mint más napokon. Kivéve, ha az ünnep vasárnapra esett... A hivatalos
állami ünnepeken viszont - május elseje, november hetedike,
december ötödike - nem kellett dolgozni.
- Toboroztak-e foglyokat a Vörös Hadseregbe?
- Boriszovban és Bobriban semmiféle toborzásról nem tudok.
Korábban, még Turkan volt toborzás a cseh hadseregbe. Közülünk
négyen jelentkeztek: Baraté Ferenc elesett a fronton, Béres Károly és
Tóth Tibor megsebesült. Utólag a foglyok közül sokan úgy vélték, a
fronton kisebb volt az életveszély, mint a lágerben: ott ugyan süvítettek
a golyók, de itt meg az éhhalál pusztított; a fronton legalább mindenki
jóllakhatott, a lágerben pedig folyton éheztünk.
- Hogyan teltek a hosszú téli esték a barakkban?
- Fából hasított szilánkokat gyújtottunk, azok világánál
beszélgettünk, de nem sokat és nem gyakran. Örültünk, ha a napi
robot után lefeküdhettünk aludni. Volt ugyan fűtés a barakkban, de a
rossz tégla kályhák nem adtak elég meleget; minden göncöt magunkra
bugyoláltunk, mert reggelre a víz befagyott a vödörben.
- Voltak-e álmaid a lágeri éjszakákon, s ha igen, miről álmodtál
gyakrabban?
- Álmomban mindig otthon jártam: édesanyámat és édesapámat
láttam, hazakerülésem után viszont egyszer sem álmodtam a lágerről,
így van jól: álmomban se jöjjön elő!
- Hogyan értesültetek a háború végéről?
- Azon a napon nagy kiabálás, lövöldözés, öröm volt a lágerben.
A katonák és a parancsnokok azt kiabálták: „Szkoro domoj!" (hamar
haza - Bagu В.).
- Az 1944. november 26-án megalakult Kárpátaljai Ukrajnáról,
az 1945. június 29-én megkötött cseb-szovjet szerződésről kaptatok-e
híreket?
- Nem, ezekről a dolgokról csak később, hazatérésem után
hallottam először. A lágerben viszont furcsálltuk, hogy állandóan a
közeli hazatérésről beszéltek, mégse engedtek haza bennünket a
háború vége után...
- Bobriból szabadultál?
- Dehogy. Innen visszavittek a boriszovi központi lágerbe, és
más munkára osztottak be. A Berezina folyón leúsztatott rönkfát kellett
csáklyákkal a partra kihuzigálni. A folyót elzárták, a tutajok megálltak,
s mi nekiestünk a csáklyákkal. Nagyobbrészt nyírfatörzsek voltak,
amelyeket aztán gépkocsira, traktorra raktak és a gyufagyárba
szállítottak. Itt megbetegedtem, s így kivittek a „nyaraló" lágerbe, ami
arra szolgált, hogy a szabadulás előtt álló foglyok testi-egészségi
állapotát kicsit feljavítsa. Odaérkezésemkor hallom, valaki magyarul
kiabál: „Ki jött ide Bátyúból?!" Szétnéztem, hát kit látok: Szántai Feri
bátyám Tiszaszalókáról! Mondtam neki: „Baraté-Számadó Jóska vagyok
Bátyúból". Megismert. „Haza akarsz menni?!" - kérdezte. „Erre készülök
két éve!" - feleltem. „Van valami papírod?" „Van" - rikkantottam
örömmel, mert Gyuri bátyám (Baraté György, Bátyú község bírója -
В. B.) épp akkoriban küldött két hivatalos írást arról, hogy engedjenek
haza, megbízható vagyok...
- Akkoriban már leveleztél az otthonmaradottakkal?
- A betegség miatt szabaduló Szabó (Lónyi) József bátyámmal,
Nyeste Ferenccel és egy csongori emberrel küldtem levelet,
üzeneteket. Ne gondold, hogy olyan sok válasz jött; azokból se maradt
meg egy sem... Na, Szántai Feri bátyám biztatott: „Gyere velem!".
„Hová?" „Ne törődj azzal, csak gyere!" Bevitt az NKVD-re, a piros
parolinos nyomozókhoz. Ott megkérdezték, ki vár rám otthon.
Megmondtam: a testvérem, Emma és édesanyám, mivel édesapám is
lágerben van. Feri bácsi tolmácsolta a katona kérdését: „Haza akarok-
e menni?". „Hát már szeretnék!" Ennyi volt. Kaptam egy papírt, a
raktárban vételeztem élelmet és ruhát. Az ennivaló két és fél kiló
kenyeret meg tizenegy darab nagy halat jelentett; a hal húsa piros
volt. Megkaptam a többi papírt is, irány az állomás. Helyjegy nem
volt, hát felmásztam a tehervonat tetejére. Nemcsak én, a civilek
közül is sokan a vonat tetején utaztak. Két öreggel megismerkedtem,
elbeszélgettem. Segítettünk nekik felkapaszkodni a vonatra. Eladták
az ökreiket, hazafelé tartottak. Ők is érdeklődtek, mi hová megyünk.
Egy nagyobb erdőnél sortűz alá vették vonatunkat az útonállók. A
szerelvény megállt, az erdőből kizúduló banditák mindenkit
leszállítottak róla. Kirakatták a pénzt, többeket meg is motoztak.
Szegény öregek is odaadták az ökrök árát... Az eladott halak árából
nálam is volt százhét rubel, a nadrágom órazsebébe rejtve - azt nem
találták meg...
- Mikor érkeztél haza?
- 1947 március 20.-ka körül, a napra nem emlékszem pontosan,
de éppen húsvétra. Huszonhét hónap után... Negyven kilóra fogyva,
kopaszon, olyanforma - körül-prémes - sapkával a fejemen, mint a
zsidó rabbié. Nem csoda, hogy amikor leszálltam a vonatról, az
állomáson senki nem ismert meg. A „kabátom" is szedett-vedett volt:
egyik fele magyar katonaköpeny, másik fele egy pufajka ujja. A
lábbelim talpa fából, felső része vászonból... Nem számított, hiszen
végre itthon voltam! Édesapámat már itthon találtam, akkor már
betöltötte a hatvanat. Nem igazoltatott senki, nem kérdezték, hol
voltam, én meg nem beszéltem róla. Pár hónapig pihentem. Édesanyám
vigyázó szeme és kosztja helyrehozott. 1947 decemberében a vasúton
kaptam munkát, 1951-ben megnősültem. Egy évre megszületett Irén
lányom, rá egy évre Béla fiam. Három unokám van. Tizennyolc éve
nyugdíjas vagyok, de van tennivalóm: gazdálkodom. Az egészségem
jó, hála Istennek.
- Az elmondottak mellett mi maradt meg benned a lágeréletből?
- Nem szeretek azokra az időkre emlékezni. Ami megmaradt
bennem, elmondtam. A többi rosszat elmosta az idő...
 „...NAGYON MESSZE, OROSZ FÖLDÖN..."

Baraté Béla az elhurcoltak leszármazottainak

harmadik nemzedékéhez tartozik. Sok éve féltve
őrzi anyai nagyapja, Bakura Sándor lágerben írt
verseit, és egy levelet, amelyek mind az áldott
emlékű nagymamához íródtak. Bár koránál fogva
nincsenek és nem is lehetnek közvetlen, sokkoló
tapasztalatai az elhurcolások időszakából, ő azon
kevesek egyike, akiket fiatalabb koruk ellenére
mélyen megérintett az apák és nagyapák tragikus
sorsa, és ma is őszinte beleérzéssel képesek fejet
hajtania meghurcoltak, az áldozatok emléke előtt.
Az alábbiakban nagyapja lágerbeli sorsának
feleleven ítésére vállalkozott.

- Tiéd a szó...
- Mi, f i a t a l o k , n e m s o k a t t u d u n k a „ h á r o m n a p o s m u n k á r ó l " . A
n a g y a p á k n e m s z í v e s e n b e s z é l t e k róla, m e r t n e m is n a g y o n l e h e t e t t ,
é s azt a z időt, a m i k o r m á r s z á m í t o t t t a b u n a k a n y i l v á n o s e m l é k e z é s ,
s o k a n n e m é r t é k m e g k ö z ü l ü k . T é n y , h o g y a m i c s a l á d u n k a t is n a g y o n
szomorúan érintette a háború, az e l h u r c o l á s o k időszaka. Apai
n a g y a p á m , Baraté B é l a megjárta a harcteret, ahol n a p o n t a osztogatták
a halált, s a k k o r vitték el, a m i k o r hazajött, a békét remélte.
Nagybátyám, Baraté Gábor n e m ismerhette édesapját - mindössze
e g y é v e s volt, a m i k o r u t o l j á r a látta. A n y a i n a g y a p á m , B a k u r a S á n d o r
e l h u r c o l á s a k o r n a g y m a m á m t e r h e s e n m a r a d t itthon...
Édesapámban ö r ö k ö s s e b e t hagyott apja elvesztése. Elutazott
B o r i s z o v b a , f e l k e r e s n i l e g a l á b b a lágert, ahol elpusztult. F á j ó érzéssel
vette tudomásul, hogy a láger helyén lakónegyed épült, a
fogolytemetőre nem emlékeznek, nem is a k a r n a k emlékezni...
T ö b b s z ö r elmondta, hogyan maradt m e g b e n n e édesapja emléke.
Ö t é v e s volt, a m i k o r 1944 n o v e m b e r é n e k végén, egy késő délutánon
szuronyos-fegyveres katonák kísérték az embereket, köztük édesapját
a Lónyay-kastélyból az Éger-dűlőn át. c s o m a g g a l futott oda az
édesapjához, e n n i v a l ó volt b e n n e , d e egy katona elvette tőle a
c s o m a g o t , őt pedig a sárba lökte...
Felnőtt fejjel m e g é r t e t t e m , miért fáradozott é d e s a p á m annyi sokat
a n n a k é r d e k é b e n , h o g y t e m p l o m k e r t ü n k b e n felépüljön az elhurcoltak
 emlékműve. Ezzel kapcsolatban ma már őt sem kérdezhetem meg...
Maradt édesanyám, maradt egy levél, maradtak a versek...
Anyai nagyapám, akinek életútját t ö b b é - k e v é s b é sikerült
megismernem, 1914. január 24-én született Tiszaágcsernyőn,
sokgyermekes parasztcsaládban. Elemi iskolai tanulmányait
Perbenyikben, a gimnáziumot Ungváron végezte el, eminens tanuló
volt. Később a Munkácsi Kereskedelmi Akadémia diákja volt.
Tanulmányai végeztével a csapi vasútállomáson kezdett dolgozni
forgalmistaként, 1941-től már a debreceni vasútállomáson szolgált
vasúti tisztviselőként. 1942-ben megnősült, a felesége Szentimrey
Erzsébet. A „felszabadulás" Debrecenben érte; innen, az állomásról
vitték el „háromnapos munkára". Felesége az otthon maradt
munkatársaktól tudta meg, hogy az oroszok elhurcolták. 1945
márciusában, kislánya születése után nagymamám Debrecenből
hazalátogatott a szüleihez Eszenybe, de viszatérni már nem tudott, a
határt lezárták. Lett volna lehetőség, hogy a zöldhatáron átcsempésszék
- akkor még nem volt szögesdrótkerítés - , de a pici gyermekkel nem
mert kockáztatni...
Nagyapám 1946 nyarán, egy fogolyvonattal érkezett haza. Még a
vonaton volt - hiszen tovább akart utazni Debrecenbe, ahonnan annak
idején elvitték - de a csapi vasutasoktól megtudta, hogy lánya született,
és a családja Eszenyben él. Leszállt, hogy megölelhesse gyermekét,
akit még nem látott. Nem tudta, hogy a határt lezárták - itt maradt...
Hívták Csapra, a vasútra dolgozni, nem ment. Régi osztálytársai hívták
tanítani, így lett tanító az Oncsán (ma: Tiszaújfalu), később Eszenyben.
Persze, megszerezte a képesítést: elvégezte a Huszti Tanítóképzőt,
majd Odesszában német szakos tanári diplomát szerzett. 1947-től
Eszenyben már német nyelvet tanított, 1953-tól pedig igazgató-
helyettesként dolgozott. Munkájáért többször kapott dicséretet és
kitüntetést. Két gyermeke született: Klára és Sándor. Mindketten
követték édesapjukat a hivatás-választásban: egyikük biológia-,
másikuk magyartanár lett. Nagyapám 1 9 7 9 - b e n s ú l y o s a n
megbetegedett, és 1981 novemberében örökre elhagyott bennünket.
Én akkor kilencéves voltam...
Amíg élt, a lágerben töltött évekről nem szívesen beszélt; akkor is
csak a feleségének, és keveset. Nem érhette meg, hogy szabadon
elénekelhesse a magyar Himnuszt...
Testben-lélekben a végsőkig leromlott állapotban tért haza a
lágerből. Mikor betoppant az eszenyi ház udvarára, éppen
disznóetetéshez készültek: minden áron enni akart a moslékból...
 Egyszer elmondta: 1945 májusában nagyon el volt keseredve,
annyira, hogy végezni akart magával. Beteg volt akkor - vérhasban
betegedett meg. Szerencsére egyik barátja, az ásványi (Tiszaásvány)
Makó Sándor a láger konyháján dolgozott, ő lopott neki kávézaccot;
azt rágta, így jobban lett... Sokat szenvedett az éhség, a hideg és a
tetvek , az alapvető higiéniai feltételek hiánya miatt. A hátán három
mély sebhely volt - az egykori tetűfészkek helye. A lábujjain nem
voltak körmök - lefagytak...
A német mellett beszélt szlovákul és ruszinul is, de a német
nyelvtudás miatt a lágerben csak kellemetlensége volt, németnek
nézték. Aztán - szép kézírásának köszönhetően - írnok lett a
lágerirodán, sorsa jobbra fordult. Ha tudott, segített fogolytársain...
A lágerben verseket és leveleket írt családjához. Ma már nem
tudjuk, összesen hányat. A levelekből egy, a versekből nyolc maradt
meg, ezekből egy olvashatatlan; a többi elkallódott az évek során,
íme, a levél:

„Valahol Oroszországban 1945. 9/29-én.

Drága élet kém, aranyos Erzsikém, édes kis feleségem!

Nagy Oroszországból megy Hozzád e kis levél, benne van a szívem.
Erzsikém, a szívem, mely tíz hónapon keresztül sem szűnt meg dobogni
Érted, Életem, és a kicsinkért, Érted és a szeretteimért. Tehát a szívem
van e levélben, hazaküldöm Néked, vigyázz rá nagyon. Vigyázz rá és
hallgasd, mit dobog, csak egyet üt: 'Szeretlek, Erzsikém'. Szeretlek, és
eddig, Bogyóm, ez a szeretet tartott meg! Hála Istennek, Anyukám, és
remélem, és bízom az Istenben, hogy titeket is megtartott és gyermekünk
él. És ha él, már nagyocska, ugye Életem?Játszol vele sokat és emlegeted
neki az apját? Mesélj neki rólam sokszor, és:

Édes feleségem, csókold meg a kicsit

Naponta százszor és ezerszer értem is,
Mesélj neki rólam nagyon sokat, édes,
Hazajön apuka, tente baba szépen...
Jaj, kezdd az altatót, meglásd, hogy elalszik,
Álma felett messze az apja őrködik.

Mesélj neki rólam, én, hála Istennek egészséges vagyok, nincs semmi
bajom. Nincs rossz dolgom, olyan helyen dolgozom, hogy nincs semmi
kifogásolnivaló, csak az utánad való vágy gyötör, Erzsikém, és az,
 hogy a gyermekemet, a gyermekünket szeretném látni. Tudom, Te is
vársz már haza, kicsikém; már nemsokára hazamegyek, és akkor
boldogok leszünk ismét, mint akkor voltunk, és még boldogabbak
leszünk! Tehát nemsokára hazamegyek, meglásd, Bogyóm!Édesék hogy
vannak? Remélem, ők is egészségesek, és Csernyőben az édesék?
Mindenkit csókolok szeretettel és üdvözlök. Rózáékat, Mariskáékat,
János bátyámékat és Piroska nénéméket! Igen, Ilonkáék is egészségesek?
A kis Ili talán már el isfelejtett bennünket? Csernyőbe feltétlenül üzenj
felőlem, ha megkapod a levelet, fiam! Egyetlenem! Nagyon vigyázz
magadra és a kicsire. Vigasztaljon az a tudat, hogy él a Te Sanyid, és
mindig, és mindig jobban és jobban szeret téged! Levelemet befejezem,
és milliószor csókollak a kicsivel együtt. Örökké hű és szerető, egyetlen
Sanyid.
Fényképed, Bogyó, a mindenem!!!"

A verseket célszerű sorrendben olvasni. Nem mindegyik alatt van

keltezés. Nagyobb részüket 1945-46-ban írta, amikor írnokként
papírhoz és ceruzához jutott. Minden verséből kiérződik az aggodalom
felesége, eddig nem látott gyermeke iránt, s ott lobog a szülők szeretete
is. Az egyik vers alatt a „Gorlovka 21., XI. 9. 1945" felirat olvasható,
itt a 21-es szám feltehetőleg a lágerszámot jelöli. A már említettek
mellett mindegyik versből érződik a hazavágyás is: az 1945. augusztus
20-án írt versben például arról álmodik, hogy karácsonyra hazajön.
Ez az álom nem vált valóra, egy későbbi versében pedig már kételkedik
abban, megéri-e a hazatérést. De beszéljenek nagyapám érzéseiről,
gondolatairól maguk a versek...

GYERMEKEMHEZ

Édes fiam, avagy lányom,

Nem tudom, hogy ki s mi vagy?
De tudom, hogy gyermekem vagy,
S ez nekem éppen elég.
Nem láttam még kis testedet,
Nem fogtam még kis kezedet,
Nem csókoltam kis arcodat,
De tudom, hogy az enyém vagy.
Nem hallottalak még sírni,
Nem láttalak enni kérni,
Nem láttalak, amint alszol,
Mikor angyalokról álmodol.
Édes fiam, avagy lányom,
Te sem láttad még apádat,
Te sem tudod, hogy ő milyen,
Ő is neked ismeretlen.
Nem érezted még csókomat,
Nem hallottad még hangomat,
Nem voltál még az ölemben,
nem lovagoltál térdemen.
Mi még egymást sosem láttuk,
Édes fiam, avagy lányom,
De ha innen hazamegyek,
Mind a ketten egyek leszünk,
Hiszen vérem vagy énnékem,
A te véred az én vérem,
Te vagy nekem az új élet,
Az én nevem a te neved.
18. VIII. 1945.

FELESÉGEM FÉNYKÉPE

I/Erzsikém, mindenem,
A fényképed itt van,
A szívem felett hordom
A felső zsebemben.

II/Nagy Oroszországban
Most már semmim sincsen
Fényképeden kívül,
Drága feleségem.

III/ Előveszem képmásodat,

Megcsókolom homlokodat,
És ez úgy esik énnékem,
Mintha Te volnál itt velem.

IV/ Szívemhez szorít lak,

És beszélek hozzád
A szemedbe nézve,
Válaszodat várva.
 V/De nem szól a képmás...
Menyasszonyom voltál,
És akkor történt velem,
Hogy esténként mindig
Két szemedet lestem.

VI/ Azt nézem most is,

A szádat csókolom,
Remegő kezemmel
Sokszor, nagyon sokszor
Hajadat simítom.

VII/ így élem napjaim,

Erzsikém, mindenem,
Képeddel alszom el,
Képeddel ébredem.
19. VIII. 1945.

HAZAMEGYEK

Tíz hónap, meg kettő, és már egy év lészen

Annak, hogy én lassan orosz fogoly lettem.
Karácsony, szilveszter, húsvét, piros pünkösd:
Négy sátoros ünnep, mind nélkülem töltöd
Kis faludban otthon, kicsi feleségem.
Én itt nem érzékelem, hogy ünnep volt, s milyen
De te, kincsem, otthon, tudom, ünnepeltél,
A templomba járva sokat epekedtek,
Imádkoztok, értem a jó Istent kérve,
Szerető férjedet vigye haza végre.

Imádkozzál, fiam, és ne légy szomorú,

HálTsten, véget ért a dúló háború,
Hazamegyek, meglásd, ismét otthon leszek,
Karácsony ünnepén boldogan Teveled
A templomban leszek.!
20/8. 1945.
 ÉDESANYÁMHOZ

Édesanyám, várjál haza,

Nemsokára megyek,
Otthon leszek kis falunkba ',
Bús fejem öledbe hajtva
Ismét gyermek leszek.

De jó volna, édesanyám,
Ha melletted lehetnék.
Munkás két áldó kezeddel
Megölelnél és beszélnél
Velem, öreg gyermekkel.

Öreg vagyok, megtört öreg,

De szeretni még úgy szeretlek
Téged, drága jó anyám,
Mint ahogyan szerettelek
Még mint pólyás gyermek.

Messze vagyok Tőled nagyon,

Ezer kilométerek választanak Tőled el,
De amíg a szívem dobog,
Hü gyermeked maradok.
Gorlovka 21., XI. 9. 1945.

1 9 4 6 . JANUÁR

Ezerkilencszáznegyvenhat január
Hónapja van mostan, óh, az idő eljárt,
Két ősz hullatta le a fákról a zöldet,
Két erős tél hava lepte el a földet.
Ki hitte volna ezt, ki gondolt volna erre,
Hogy ennyire nyúljon fogságu nk ideje?
Az ifjakból agg lett, a gyermekből férfi,
És sok szerető szív közülünk itt múlt ki.
Én édes Istenem, óh, vajh ' megérem-e,
Hogy egyszer hitvesem szorítom keblemre,
Fogom-e még látni szülőföldem, hazám,
És téged csókolni, drága édesanyám?
De ha úgy rendelve, hogy ezt meg nem érem,
Hazaszáll majd lelkem, s az mondja el nektek,
Hogy fiad, jó anyám, s férjed, feleségem,
Haláláig hü volt, s szeretett titeket.
1946.1. 11-én.

LEVÉL HAZA

Édes feleségem, írom e levelet,

Egészségben leljen téged s gyermekemet.
Nagy Oroszországban élek most, mint fogoly,
Tied s gyermekemé minden gondolatom.

Rég eljöttem otthonról, édes kicsi párom,

Tudom, hogy mindig csak visszatértem várod.
Amikor távoztam, egyedül hagytalak,
S azóta született a drága kis magzat.

Nem tudom, hogy vajon fiú-e vagy leány,

Szeme vajon milyen, és ugyan hogy hívják?
De azt érzem, hogy él, s az én szívem dobog
Keblében, amikora szívedhez szorítod.
Én szint' ide hallom, kis szíve mint dobog.
Anyukám, anyukám, legyetek boldogok.
Anyukám, csak várjál, az édesapám él,
Legyetek, mert születtem nektek.

Éllek! Bizony élek., édes feleségem,

Erted, gyermekünkért, míg a sírba tesznek..
Édes feleségem, csókold meg a kicsit
Naponta sokszor és ezerszer értem is.

Mesélj neki rólam nagyon sokat, édes:

„Hazajön apuka, tente baba szépen".

MÁSODIK LEVELEM

Második, levelem írom neked, Edes,

Messze Oroszföldről viszi Vöröskereszt.
Hozzád s gyermekemhez szólok a levélben,
Óh, ugyan hogy vagytok, kicsi édes lelkem.
 Én, hála Istennek, egészséges vagyok,
Napokat számlálom, csak rátok gondolok,
Nincsen olyan óra, nincsen perc ezekben,
Hogy ne volnék otthon veletek lélekben.
Se éjjel, se nappal nem múlik el itten,
Hogy nevedet százszor nem mondom el csendben.
Éjjel is fenn vagyok, nappal sosem alszom,
De azért terólad álmodom az álmom.
Látlak nagyon sokszor lelki szemeimmel,
Amint türelmesen bajlódsz a kicsivel,
És mind ide hallom, mit mesélgetsz neki:
„Legyél jó, kicsikém, apukát úgy Isten hazavezérli".
Már gagyog a kicsi, és mily szépen mondja:
„Mama, mama, mama, merre van apuka?".
Mondjad neki, Bogyóm, merre vagyok:
Nagyon messze, Oroszföldön fogságomat töltöm.
Letelik a fogság, megsegít az Isten,
Hiszem, nemsokára hazamegyek innen.
Otthon majd boldogan ölelkezünk össze,
Egy család, három szív dobban abba bele.
1946. jan. 11-én.

Hazatérése után nagyapám még írt néhány verset, aztán

abbahagyta. Hogy a lágerben mi késztette versírásra? Ezzel a kérdéssel
elkéstünk, de a sorokból ítélve kézenfekvőnek tűnik a válasz:
leküzdhetetlen belső kényszer hatására írt. Nyilván úgy érezte, közben
együtt van szeretteivel... Mindig furcsálltam, hogy a lágeréletről, s
általában mindenről, ami fájdalmas volt számára, nem volt hajlandó
beszélni: másra terelte a szót. A konok hallgatás egyik oka lehetett az
is, hogy - mint már említettem - a lágerekről az ő életében nem volt
tanácsos beszélni. Hogy mennyire tabunak számított ez a téma,
bizonyíték rá édesapám esete. Ő 1959 és 1961 közt a Lembergi Vasúti
Technikum diákja volt. Egyszer megkérdezte a történelem tanárától:
miért vitték el a magyarokat 1944-ben Kárpátaljáról? A tanár azt felelte,
ilyen nem volt. Édesapám bizonygatta, hogy az ő apja is ott pusztult
el. Ekkor a tanár így szólt: „Sajnos, mennem kell, majd megbeszéljük".
Tartotta a szavát, még aznap hosszasan elbeszélgettek; kiderült, hogy
lengyel származású, s tudott a dolgokról, az elhurcolásokról. Nagyon
komolyan, aggodalmasan figyelmeztette édesapámat: „Hallgass, ne
beszélj erről - ha be akarod fejezni a technikumot"...
 LÁGERKARÁCSONY, 1944...

Az alább riportfüzér alanyai - a lágert és

frontot megjárt férfiak mellett - özvegyek,
feleségek, testvérek, gyermekek. Mindegyüket
arra kértem, beszéljenek az 1944-el
kezdődő, sorsfordító esztendők
karácsonyairól. A nagy tragédia óta
évtizedek, teltek el, ám az emlékezők
hangja el-elcsuklott, s bizony, időnként a
kérdező szeme is elfátyolosodott, pedig az
elmondottak csak. morzsái az átélt szenvedéseknek, amelyeknek máig érvényes
üzenete mi lehetne más: a múltat elfelejteni nem lehet, nem szabad.

Baksa Zoltán (1916, Bátyú):

- Engem az Uraiban, Nevianszkban ért a karácsony. 1944. december

22. körül érkeztünk meg oda, huszonegy napi vonatozás után. Egy
hatalmas-hosszú barakkban zsúfolódtunk össze, amelyben a
fekvőhelyül szolgáló priccsek irissen fűrészelt, nedves-jeges
deszkákból voltak. Aki éjszaka meghalt, reggelre odafagyott a
deszkához.
Fakitermelésen dolgoztattak bennünket. Kétméteres hóban,
libasorban jártunk ki az erdőre; aki eltért valamelyik oldalirányba,
belefulladt a hóba.
Mindennap dolgozni kellett. A vasárnap hivatalosan pihenőnapnak
számított, de sokszor azt sem engedélyezték számunkra. Karácsony
szentestéjén is átfagyva tértünk „haza", a barakkba. Közepén állt egy
kályha, köréje telepedtünk le melegedni. Az otthonról beszélgettünk,
arról, mit esznek ilyenkor otthon. Karácsonyi énekeket énekeltünk:
„Krisztus Urunknak áldott születésén..., Az Istennek szent angyala...".
Reménytelen helyzetünkben különösen a XC. zsoltár sorai csengtek
szívünkhöz szólóan, biztatóan: „Tebenned bíztunk eleitől fogva / Uram,
téged tartottunk hajlékunknak./Mikor még semmi hegyek nem voltanak
/Hogy még sem ég, sem föld nem volt formálva / Te voltál és Te vagy
erős Isten / És Te megmaradsz minden időben...". 1945 karácsonya
ennél is szomoaibb volt - ekkorra már a reményünket is elvesztettük.
Nem csoda, hiszen tizenhat bátyúi sorstársunk közül nyolcan már
nem éltek akkor. Kezdetben kétezren voltunk a lágerben, 1945
tavaszára csak hatszázötvenen maradtunk, pedig csak n é h á n y beteget
e n g e d t e k h a z a - a t ö b b i e k elpusztultak. A h a r m a d i k , a z 1 9 4 6 - o s viszont
é l e t e m l e g s z e b b k a r á c s o n y a volt: ü n n e p s z o m b a t j á n l é p t e m át a c s a l á d i
h á z k ü s z ö b é t . Várt a c s a l á d , m é g é l t e k a s z ü l e i m , a f e l e s é g e m é s a
h á r o m g y e r e k . A z ó t a t u d o m , h o g y v a n n a k a z ö r ö m n e k is k ö n n y e i . E z
a k a r á c s o n y a z é r t is e m l é k e z e t e s s z á m o m r a , m e r t k é t é v i f o g s á g - é h e z é s
után m e g f e l e d k e z t e m minden óvatosságról, n e m győztem teleenni
m a g a m a t kaláccsal - három n a p múlva csúnyán felpuffadtam, m a j d n e m
elpusztultam. G o n d o l j csak bele: évekig n e m ehettem kőttes kalácsot,
m o s t m e g ott v o l t e l ő t t e m , hát p e r s z e h o g y b e l e s z a b a d u l t a m . . .

Paksi Béla (1926, Bátyú):

T i z e n n y o l c é v e s fejjel hittem a d o b s z ó n a k , a h á r o m n a p o s m u n k a
m e s é j é n e k , ö n k é n t m e n t e m el. 1 9 4 4 k a r á c s o n y á t a b o r i s z o v i l á g e r b e n
t ö l t ö t t e m . A P e s z l a - f ú k k a l , P i t y u v a l m e g E n d r é v e l z ö l d gallyat v i t t ü n k
a h e l y i s é g b e . G y e r t y a n e m volt, hát f á b ó l h a s o g a t t u n k szilánkokat,
meggyújtottuk és a z o k világánál é n e k e l t ü k a karácsonyi énekeket.
Volt k ö z t ü n k e g y k á n t o r í e l e férfi, ő i m á d k o z o t t . H á r o m k a r á c s o n y t
t ö l t ö t t e m el t á v o l a z o t t h o n t ó l , l á g e r b e n , d e s o h a n e m g o n d o l t a m a
h a l á l r a , m i n d i g b í z t a m a b b a n , h o g y h a z a k e r ü l ö k ; é s 1 9 4 7 . április 2 3 -
á n , I s t e n s e g í t s é g é v e l h a z a is j ö t t e m . . .

Sütő Béla (1915, Bátyú):

Az e l s ő f o g o l y k a r á c s o n y t marhavagonban
töltöttem, útban az ismeretlen felé. Tudtuk, mert
kiszámoltuk, hogy karácsony van. Elénekeltünk
egy pár karácsonyi éneket. Nagyon é h e s e k és
főleg szomjasok voltunk. Reggelente adtak
k e n y e r e t é s k é t v ö d ö r vizet, d e a vízzel n a g y b a j
volt, n e m oltotta a s z o m j ú s á g u n k a t - valami b e l s ő
láz gyötört bennünket. December 29-én
é r k e z t ü n k m e g B o r i s z o v b a , a z 1 9 4 5 - ö s k a r á c s o n y t m á r itt t ö l t ö t t e m el,
a z ú g y n e v e z e t t z ö l d l á g e r b e n , a m e l y n e k u d v a r a tele volt f e n y ő f á k k a l .
B e v i t t ü n k a b a r a k k b a e g y kis z ö l d ágat, aztán e g y i k ü n k s z í n e s papírt,
a m á s i k u n k kis p l é h d a r a b o t h o z o t t rá - d í s z n e k . Voltak k ö z t ü n k ü g y e s
k e z ű k o v á c s o k , akik a p l é h b ő l kis kalácsformát kalapáltak ki. É n e k e l t ü n k
és imádkoztunk, hazagondoltunk - mi másat csinálhattunk volna...
M á s n a p m e n n i kellett az e r d ő r e d o l g o z n i . A l á g e r b e n n a g y o n b e t e g
lettem, elkaptam a flekktífuszt; már azt hittem, sose kerülök haza. Három
karácsonyt töltöttem lágerben, de ma sem tudom, miért...

Kelemen Árpád (1923, Csongor):

- Édesapám az első világháborúban négy vitézi érmet - közte
Nagyezüstöt és Károly-keresztet - , 1941-ben pedig vitézi telket kapott
Újbátyúban, az egykori cseh legionáriusok telkét, és hozzá húsz hold
földet. Itt éltünk, de a második világháború után az oroszok ruszin
telepeseket hoztak ránk, ezért édesapám 1948-ban visszaköltözött
Csongorra, 1951-ben pedig én is a családommal. Engem 1944
szeptemberében hívtak be katonának. A csendőrségnél voltam
trénszekeres. A visszavonuló magyar hadsereggel én is egyre
beljebb kerültem az országban. 1944 karácsonyán az egységünk
Marcaliban állomásozott. Jól emlékszem: szentestén egész Marcalit
aknákkal lőtték és bombázták. A laktanya pincéjében meghúzódva
töltöttük el a szentestét, másnap pedig elindultunk nyugat felé - a
tisztjeink nem akartak orosz fogságba esni. Berlintől hatvan
kilométernyire kerültünk az angolok fogságába. A fogolytáborban
azt csináltunk, amit akartunk. Semmire sem volt gondunk, az élelmezés
kitűnő volt. Nem vagyok nagyfájú ember, de 85 kiló testsúllyal kerültem
haza onnan 1945 szeptemberében. Itthon tudtam meg, hogy igaz a
hír, ami az angol fogságban hihetetlennek tűnt: szülőföldünk magyar
férfiait marhavagonokba rakták és Szibériába hurcolták őket.
Tizennyolc éves öcsém, Pál is így veszett oda: Orsán, jeltelen sírban
alussza örök álmát...

Nyeste József (1923, Bátyú):

- 1944 karácsonyát a 24/1-es gyalogezred katonájaként töltöttem

el Máriaújfaluban. Ez egy kisközség volt Szentgotthárd közelében.
Házaknál laktunk, a mi gazdánk karácsonyra disznót vágott, és volt
bor, pálinka is. Mégis szomorúak voltunk kicsit, mert nem tudtuk,
mit hoz a jövő. Az 1945-ös karácsonyt már egészen más körülmények
közt értem meg, hiszen orosz fogságba kerültem. Eleinte Foksányban
tartottak bennünket, aztán onnan elvittek Asztrahanyba. Itt együtt
karácsonyoztam a német hadifoglyokkal. Volt pap, a reformátusok
mehettek templomba, ahol istentiszteletet tartottak. A „templom"
valójában egy barakk volt, de a foglyok azt szépen rendbe hozták. Itt
tartották a színházi előadásokat is, például bemutatták a János vitézt.
Karácsonyra fenyőgallyat szereztek, feldíszítették a lágertemplomot.
Sütöttek „pirozskát", hallal töltve. A németek szerettek bennünket,
hiszen ők is reformátusok voltak, emellett jó szakemberek: régi
dolgokból-anyagokból összehozták, bevezették a központi fűtést.
Vasárnaponként sorra járták a barakkokat, és istentiszteletre hívták a
foglyokat. Aki az igét hirdette, nem beszélt magyarul, de volt tolmács,
elismételte a szentbeszédet, hogy mi és értsük. Abban a lágerben
több mint 6 ezer fogoly volt, nagyobb része magyar, a többi német és
román, de akadtak ruszinok is. Hogy a ruszinok hogy kerültek oda,
azt nem tudom, mi már ott találtuk őket. Az 1946-os karácsonyt végre
itthon tölthettem el, mert október 10-én hazajöttem a lágerből...

Nyeste Bertalan (1910, Bátyú):

- 1944 karácsonyát egy tehénólban töltöttem

Orosz Kálmánnal együtt. Azelőtt elhajtottak
itthonról a csendőröket fuvarozni, lovasfogattal.
Valahol Sátoraljaújhely környékén végre sikerült
megszöknöm. A lovakat, a szekeret otthagyva
szöktem el, mert nem akartam a frontra kerülni.
1944. november végén jöttem haza. Itthon már
az oroszok voltak, de amúgy is tudtam, a
háborút elvesztettük. Bujkálva jöttem, hol vonaton, hol gyalog. Éjszaka
érkeztem a falu határába. Gondoltam, az éj leple alatt jobban védve
vagyok... Két dobronyi asszony aludt akkor nálunk, akik Szolyváról
jöttek - a férjeiket keresték. Azt mondták: „Nem háromnapos munkára
vitték őket, hanem bevagonírozták és elvitték Oroszba (Oroszország,
sőt az egész Szovjetunió népies neve a kárpátaljai magyar
szóhasználatban - Bagu В.), de senki se tudja, hová?! Nem szabad
elmenni - bujkálni kell!!". Reggel elmentek haza, a feleségem pedig
Orosz Lajoshoz, egyik közeli rokonához, akinek a fia, Kálmán nem
ment el a lágerbe, elrejtőzött. Segítséget kért az én elrejtőzésemhez.
És eldöntöttük: Kálmánnal együtt fogunk bujkálni. Az istálló egyik
végében állatok voltak, a másikban széna. Itt, a szénában alakítottuk
ki a búvóhelyünket. Oroszék portáján a nagy- és kiskapu, de még az
istálló is lakatra volt akkoriban zárva. Megbeszéltük, hogy ha odakintről
köhögést hallunk, akkor nemkívánatos személyek jönnek, tehát bújni
kell. A háziasszony rendszerint - és persze szándékosan - nem a
megfelelő kulcsot vette magához a kapunyitáshoz, s amíg kicserélte,
volt időnk elrejtőzni. Ha ugatott a kutya, kilestünk az ablakon, de
minket kívülről nem láttak. Állandó rettegésben éltünk, azok a napok
jelentik életem l e g s z ö r n y ű b b időszakát. J o l á n néni n a p o n t a kétszer,
r e g g e l é s e s t e adta b e a z e n n i v a l ó t . A z t á n e l j ö t t a k a r á c s o n y , a m e l y
s z á m u n k r a a h h o z h a s o n l ó lett, mint a K i s j é z u s é , h i s z e n m i is i s t á l l ó b a n
töltöttük. S z e n t e s t e J o l á n n é n i k ő t t e s k a l á c s o t é s b o r t h o z o t t . Kinyitottuk
az ó l a j t ó t é s h a l l g a t ó z t u n k . A falu m i n t h a k i h a l t v o l n a : n e m k á n t á l t a k ,
n e m járt a b e t l e h e m e s , a c i g á n y o k s e j á r t a k h á z r ó l h á z r a zenélni,
villany n e m volt. A s z o k á s o s esti i s t e n t i s z t e l e t e z ú t t a l e l m a r a d t , v a g y i s
még délután megtartották. Akkor már s o k család gyászolt a faluban,
mert tudtak arról, h o g y az e l h u r c o l t a k közül többen meghaltak
S z o l y v á n ; k e t t ő j ü k e t , O r b á n A n d r á s t é s S z a b ó A n d r á s t h a z a is h o z t á k . . .
B u j k á l ó társam, O r o s z K á l m á n szintén e g y c s o d á l a t o s véletlen folytán
m e n e k ü l t meg. Egy ideig ugyanis elvitték Csapra, halottakat temetni,
aztán e g y n a p o n f e l s o r a k o z t a t t á k ő k e t , é s a n e m z e t i s é g ü k e t k é r d e z t é k .
A K á l m á n m e l l e t t á l l ó férfi ezt m o n d t a : , J á ... r u s z i n " ( m a g y a r u l : r u s z i n
vagyok - Bagu В.). Kálmán - valószínűleg isteni sugallatra -
m e g i s m é t e l t e u g y a n e z t a m o n d a t o t , m i r e őt is e l e n g e d t é k . Sikerül
hazajönnie, de elrejtőzött, a szülei pedig elhíresztelték a faluban,
h o g y K á l m á n t az o r o s z o k Csapról elvitték...

Nyeste Gáborné (szül. Tuba Julianna, Bátyú):

- A f é r j e m n e m jutott t o v á b b S z o l y v á n á l , ott
halt m e g . A m í g élt, t ö b b m i n t t í z s z e r k e r e s t e m
fel. N e h é z volt a z üt S z o l y v á i g : h o l a vonat
tetején, hol g y a l o g o s a n m e n t ü n k , c s o p o r t o s a n .
Volt o l y a n a s s z o n y , aki a r o s s z h i d a k r ó l l e s z é d ü l t
a mélybe... A c s o m a g o k a t az ennivalóval mindig
elvették tőlünk a katonák, de a férjem s o h a s e m
kapta meg...
A l á g e r k a p u j á b a n ott állt e g y n a g y f e k e t e c i g á n y é s l ö v ö l d ö z ö t t . . .
A m i k o r t i z e n e g y e d s z e r m e n t e m a f é r j e m h e z , s o k á i g ott á l l t a m a
k a p u n á l és vártam: hátha látok vagy hallok valamit... Egyszer c s a k
hozták a férjemet - szekéren... B e v i t t é k e g y kis h á z b a . Miközben
vitték, b e s z é l t e m v e l e . Azt m o n d t a : ,Jaj, n e m e t t e m , é h e n kell h a l n o m " .
Mire é n : " T e G á b o r , hát m á r t í z s z e r v o l t a m itt, h o z t a m e l e s é g e t " . Azt
felelte: „Nem adtak ide semmit...". Hát ilyen volt a mi 1944-es
k a r á c s o n y u n k . A k k o r vitték a f é r j e m e t k ó r h á z b a , d e e n g e m o d a s e m
engedtek b e hozzá. Kétszer próbálkoztam bejutni, mikor egy kaszonyi
é s u n g v á r i férfi m e g n e m m o n d t a , h o g y a f é r j e m m e g h a l t . . . K é r d e z t e m ,
h o v á t e m e t t é k el, d e azt n e m t u d t á k , h i s z e n n e g y v e n h a l o t t a t is
temettek egy sírba... Kimentem a temetőbe, de ott sok volt az ilyen
sírhalom. Vajon melyikben nyugszik? Már soha nem tudom meg... Az
akkor 11 és 9 éves két fiamat és másfél éves lányomat egyedül kellett
felnevelnem...

SütőFerencné (szül. Bagu Gizella, Bőtrágy):

- A z én férjemet 1944. november 19-én vitték

el. Egy év múlva tudtam meg, hogy a boriszovi
zöld lágerben meghalt. Amíg Szolyván tartották,
többször elmentem hozzá, más asszonyokkal
összeverődve. Mindig abban reménykedtünk,
hogy megsegít a jó Isten, láthatjuk szeretteinket.
Aztán Demjén Gábortól megtudtuk, hogy tovább
vitték őket, nekihajtva a nagy Kárpátoknak,
gyalog.
Egész éjszakákon át nem tudtunk aludni, visszavártuk őket, de
csak a rémhírek jöttek később... Meg újabb foglyok az állomásra,
Magyarországról. „Istenem - gondoltam - , ezeket most viszik, hát
akkor a mieinket hiába várjuk haza"... Nagyon szomorú volt a mi
1944-es karácsonyunk. Kis fenyőágat tettem a szobába, papírba
csomagolt kenyér volt a dísz rajta... Ennyivel kellett beérnie a
hároméves kislányomnak és ötéves fiamnak... Még ennél is sivárabb
lett a következő karácsony, az 1945-ös, mert ekkorra már az a kevés
reményünk is elfogyott, ami esztendővel előtte még megvolt: hazasegíti
a jó Isten a férjemet... A nagyapa meghalt, nagymama beteg volt. A
kislányom mindig azt kérdezte, neki miért nincs édesapja... Bebújt az
asztal alá, és ott sírdogált. Aztán összeborultunk mind a négyen a
nagymamával és sírtunk... A legjobban mindig az fájt, ha a gyermekek
ennivalót kértek, és nem tudtam adni nekik...

Demjén Albert né (szül. Bakó Vilma, Bátyú):

- A férjemet decemberben, az utolsó csapattal

vitték el. Előtte a malomban dolgozott. Mikor
onnan behozták ide a Ligába, és vitték az
állomásra, a malom két zsidó tulajdonosa azt
mondta neki: „Albert bácsi, mondja azt, hogy
maga cseh, nem magyar". De hát az én férjem
erre nem volt képes, így ő is Szolyvára, utána
meg Perecsenybe került, ahol éppen karácsonykor találkoztam vele.
Akkor azt mondta, tovább viszik őket Szamborba... Mindig hazavártam,
azt gondoltam: megszökik, hiszen ő tudta, mi vár rájuk, mert a többiek
már egy hónapja odavoltak... Turkán át került el Szamborba, de hála
Istennek, szerencséje volt. Mivel igen rosszul nézett ki, a szakálla is
kinőtt, egy lengyel katona azt mondta neki, jelentse b e a
lágerparancsnokságon, hogy ő ötven éves - akkor hazaengedik. És
így is történt... 1945 karácsonyát már együtt töltöttük el, boldogok
voltunk így, együtt, mert akkor még nem tudtuk, hogy férjem bátyja
az orsai lágerben meghalt... Előtte, 1944-ben nekünk karácsonyunk
nem volt, hiszen én a férjemet keresgettem...

Tar Tiborné (szül. Orosz Piroska,

Tiszaszalóka):

- Huszonegy éves voltam, amikor édesapám

elment a lágerbe. „Ennyit én is kibírok!" -
mondta. A három napból azonban
örökkévalóság lett: hiába várta anyám hazafelé,
édesapámat elvitte a flekktífusz a lágerben. 1944
karácsonya volt az első, amikor nem volt, nem
lehetett együtt- velünk. Mint ahogy azután sem, soha többé. És a
legfájóbb az, hogy a sírjához sem mehetek el - nem tudjuk, hol
temették el...

Huzina Andrásné (szül. Ricsei Ilona,

Mezők.aszo ny):

- T i z e n e g y é v e s voltam, a m i k o r
édesapám hazajött a munkaszolgálatból.
Három napig bujkált, hogy a visszavonuló
magyar hadsereg el ne vigye. Aztán bejöttek
az oroszok, és mi azt hittük, elmúlt a veszély,
apám előjött a rejtekhelyéről, és akkor
kidoboltatták, hogy menni kell... Anyám rimánkodott:
„Nem tudják, hogy itthon vagy, ne menj!". Elment... Öt gyermeket
hagyott itt. A legkisebb négy-, a legnagyobb tizenhat éves volt. Anyám
kereste Szolyván, kereste Perecsenyben, de nem találta sehol. A
nagybátyámtól tudta meg, hogy meghalt. Ordítva jött haza... Annyira
letörte a bánat, hogy öt napig nem evett, meg akart halni. Azt mondta,
az öt gyereket egyedül képtelen felnevelni. Az ötödik napon elaludt,
és álmában megjelent neki az én drága jó apám, s így szólt hozzá:
„Mari! Nem sajnálod az árvákat?". Egy másik, fehérruhás álombeli
alak odavitte a gyerekekhez édesapámat. Megcsókolta mindegyiket
és azt mondta: „Egyik szebb, mint a másik, ne hagyd őket meghalni".
És édesanyám felkelt, reggelit készített... Teljesen megváltozott, vállalta
a családfenntartás nagyon nehéz terhét... Szomorú időket éltünk meg.
Az egyik este emléke örökre megrögződött bennem. Anyám azon az
estén sírni kezdett, ötéves húgom pedig megkérdezte tőle, miért.
„Gyermekeim, egy harapás ennivalónk sincs" - mondta anyám. A
kishúgom boldogan odabújt hozzá, s ezt mondta: „Tetszik tudni mit:
reggel sokáig fogunk aludni". Úgy értette szegény, hogy akkor nem
kell enni... És akkor este nyolc órakor kopogtattak az ajtónkon. Egy
kaszonyi asszony jött, és mi mindent kipakolt az asztalunkra: szalonna,
zsír, kendő liszt - amit csak el lehet képzelni egy szegény konyhán...
Azt mondta a kaszonyi asszony: „Mariska, ne sértődjön meg, de
sajnálom ezt az öt gyermeket...". A kishúgom meg újra odaugrott:
„Édesanyám! Most már nem kell sokáig aludni, mert lesz mit enni"...
Biztos, hogy azt a kaszonyi asszonyt az isteni gondviselés küldte
akkor hozzánk... Édesanyám nagyon vallásos volt, mindig bízott
Istenben, és erre tanított bennünket is. Ki is teremtette, előteremtette
nekünk mindennap az ennivalót... Árván nőttem fel, de szeretetben,
ezért úgy érzem, szép karácsonyaim voltak. Csak az apai kéz
simogatása, jósága hiányzott nagyon...

Baraté Béla (1939, Bátyú):

- 1944 karácsonyára nem emlékszem, hiszen még csak ötéves

voltam. Az egy évvel későbbire viszont igen, valószínűleg azért, mert
akkor már tudtuk, hogy édesapám meghalt a lágerben. 1945
karácsonya a mi számunkra is nagyon szomorú volt... Öcsém, Gábor
tulajdonképpen nem ismerte édesapánkat - mindössze egyéves volt...
Édesanyám 1951- ben újra férjhez ment, új férje nagyon jó
mostohaapának bizonyult - de édesapámat pótolni nem tudta... Ezért
is próbáltam felkeresni a boriszovi lágertemetőt, hogy legalább
édesapám sírját láthassam. Sajnos, nem sikerült - azt a helyet rég
beépítették lakóépületekkel...
 Ködöböcz Albert né (szül. Márkus
Mariska,Bátyú):

- Két testvéremet vitték el a lágerbe. A

bátyám, Béla huszonöt, József öcsém tizennyolc
éves volt. Béla a frontról szökött haza, megúszta
a háborút, de csak két hétig lehetett itthon, az
oroszok elvitték, édesanyám nagy hátizsák
élelemmel kereste őket Szolyván, de ott azt
mondták, tovább vitték őket, s nem tudni, hová... Idehaza karácsony-
kor a templomban gyűltek össze az emberek, hogy szeretteikért
imádkozzanak. Nagy bizonytalanságban telt el az 1945-ös karácsony
is, hiszen a testvéreimről nem tudtunk semmit... Aztán hazajött Nyeste
Kálmán, tőle tudta meg édesapám, hogy mind a ketten meghaltak,
jeltelen sírban nyugosznak Boriszovban. Apám a mezőről jött
szekérrel,a hír hallatára rosszul lett. más hajtotta haza a lovakat... így
lett kimondhatatlanul szomorú az 1946-os karácsony is számunkra,
mert már tudtuk, a testvéreim soha nem jönnek haza... Az a seb, amit
az ő haláluk ütött a szívemen, soha sem gyógyul be igazán.
Karácsonyestén mindig a testvéreimre gondolok... Most már legalább
van egy emlékmű, ahová egy-egy szál virágot letehetek...

Bagu Balázs (összefoglalás):

Sokszor hallani: miért kell a sérelmekről, szenvedésekről beszélni?

Botor elme gondolkozik így. Mert a sebek csak akkor gyógyulnak,
ha gyógyítják azokat. Nem gyűlöletkeltéssel, hanem megértéssel, az
emlékezés jogának és lehetőségének megadásával. Illyés Gyula írta
le azt a bölcsességet: ha valaki kimondja a rettenetet, azzal fel is oldja
azt... Tessék tovább gondolni.
Ezek az emlékezések, az 1944-es tragédia áldozatainak emlékművei
azt sugallják, üzenik - vigyázzunk a jövőre, jövőnkre.
A sztálinizmus és a II. világháború bátyúi áldozatai tiszteletére
emelt, fentebb Ködöböcz Albertné által említett emlékmű a református
templom kertjében áll, sötét márványtáblán a következő felirattal.
 AKIKÉRT A HARANG NEM SZÓLT...

„Boldogok, akik háborúságot

szenvednek az igazságért:
inert övék a mennyeknek országa"

(Máté: 5, 10)

A három fekete márványtáblán összesen 83 név olvasható, közülük

60 a sztálinizmus bátyúi (38), újbátyúi (11), nagy- és kisbakosi (11)
áldozatai nevét örökíti meg. Ők Szolyván, Boriszovban, Orsán és
Nevianszkban, jeltelen sírokban nyugszanak. Bizton mondhatjuk:
nekünk Boriszov és Nevianszk nemzeti temetőnk is - hiszen az
elhurcoltak közül tizennégyen Boriszovban, nyolcan Nevianszkban
pusztultak el...
A márványtáblák őrzik 17 bátyúi, 1 újbátyúi, 5 nagy- és kisbakosi,
a II. világháborúban elesett férfi nevét is.
Az emlékmű 1992-ben épült közadakozásból. A község lakosai
összefogtak, hogy megörökíthessék azok emlékét, akiknek sírja
ismeretlen. 1992. július 14-én megszólalt a falu harangja, hogy utolsó
búcsúra hívjon bennünket. A szülőföld jelképesen befogadta, magába
ölelte fiait, akiknek egyetlen „bűnük" magyarságuk volt... Ármányos
hatalom szakította el őket a szülői háztól, a szeretett feleségtől, a
drága gyermekektől. Elvett tőlük mindent, a legdrágábbat, életüket is
- de hitükben, magyarságukban nem tudta megtörni őket. A régi
paraszti szokás mellett éppen ez, a bennük egykor megnyilvánuló
hatalmas lelkierő tisztelete készteti ma is az idősebbeket arra, hogy
az emlékmű előtt elhaladva levegyék a kalapjukat, az asszonyok pedig
fejet hajtsanak... Sajnos, a fiatalok egy része ezt nem teszi meg.
... Karácsony szent ünnepét gyermekkorom legszebb emlékei közt
őrzöm. Már napokkal előtte készülődött a család a szeretet ünnepére:
nagymamám befűtötte a kemencét, sült a kenyér, a lángos, a kalács...
A karácsonyfa mindig szerény volt; alma, szaloncukor, gyertya,
édesapám-készítette játék: kis szekér, szánkó. A család együtt ünnepelt.
Kiskoromban karácsony szentestéjén édesapámmal templomba
mentem, iskoláskoromban a kiskarba, konfirmálás után a nagykarba.
Később, tanári pályám miatt hosszú évekig nem léphettem át a
templom küszöbét. A kommunista pártküldött még azt is megnézte,
állítottunk-e karácsonyfát... Aztán változtak az idők, újra elfoglaltam
helyemet a templomban - de már az öregek székében...
Megértük az ármányos hatalom bukását. Igaz, ismét nagyon nehéz
az élet - de béke van, nem hajszolnak ártatlan embereket a halálba;
itthon vagyunk, lehetünk, együtt a család. Adja Isten, hogy ezután is
így legyen, Istentől áldott karácsonyokkal megkoronázva.
 UTOLSÓ LEVÉL A FRONTRÓL
A 2. magyar hadsereget annak idején a német hadvezetőség
követelésére, 1942 februárjában mozgósították, és április-július
folyamári szállították ki a frontra. A sereg 1200 kilométert vonaton,
300 kilométert pedig harcolva tett meg, amíg a Don folyóig eljutott.
Július-szeptember folyamán, súlyos veszteségek árán a Jolyó partján
létesített szovjet hídfőállásokat próbálta felszámolni. 1942 őszétől
védekezésre kényszerült.
1943- január 12-én, egy keddi napon a hőmérő mínusz 35 fokot
mutatott, a katonák keze odafagyott a fegyverek závárzatához. Reggel
9 óra 45 perckor az urivi hídfőnél szovjet részről hatalmas tüzérségi
előkészítő kezdődött, amit gyalogsági roham követett. A 208 kilométeres,
magyarok védte frontszakasz többi részén nyugalom volt, még csak.
nem is sejtették a közeledő katasztrófát, pedig előre látható volt, hogy
az ellentámadás az urivi hídfőnél fog megindulni: itt a Don nagy
kanyart tesz, ami könnyebbé teszi a támadó csapat utánpótlását. Január
13-án újabb tüzérségi előkészítő és gyalogsági roham az oroszok részéről.
Hiába a hősies küzdelem magyar részről, a túlerő győzött, a magyar
katonák feladták állásaikat. A 2. hadsereg sorsa megpecsételődött. Pár
nap alatt, 1943- január 12-15. közt a magyar hadsereg történelmünk
egyik legnagyobb katasztrófáját szenvedte el. Január 17-én Jány Gusztáv
hadsereg-parancsnok kiadta a visszavonulási parancsot. 21-én Hitler
úgy döntött, megszabadul a 2. magyar hadseregtől és annak,
parancsnokától: a még harcoló magyar egységeket német parancsnokság
alá rendelte. Jány Gusztáv január 24-én kiadott 24. sz. parancsában
kijelentette: „A 2. magyar hadsereg elvesztette becsületét, mert kevés -
esküjéhez és kötelességéhez hű - ember kivételével nem váltotta be azt,
amit tőle mindenki joggal elvárt". *Ezt a megdöbbentő hangú parancsot
Jány Gusztáv később, 1943. június 6-án hatályon kívíil helyezte, belátva
annak gyalázatos mivoltát.
Az urivi áttörés után a magyar hadsereg pánikszerűen menekült.
Vesztesége összesen 140 ezer 971 fő. Ez a szám az elesettek, a foglyok,
a sebesültek és az eltűntek tömegét jelenti. Száz évvel azelőtt, 1849-
ben az egész forradalmi sereg létszáma nem tett ki annyit, mint a
doni veszteség.

•Lajtos Árpád: E m l é k e z é s a 2. m a g y a r h a d s e r e g r e 1 9 4 2 - 1 9 4 3 - Zrínyi

Katonai Kiadó, B u d a p e s t , 1989, 239- old.
 A magyar katonák a Don-kanyarban megfagytak, elvéreztek,
megőrültek, bóvakságot kaptak, ébenhaltak- minden percük szenvedés
volt. A hőmezőkön vánszorogva az ellen fél védtelen célpontjai lettek-
éppúgy vadásztak rájuk, mint a vadakra szokás. Kihunyó tudatuk
utolsó értelmes fellobbanásakor valószínűleg a szeretteikre gondoltak,
a hazájukra, amelyről tudták, hogy nem a Donnál van...
A Don-kanyarban harcolt hat bátyúi is, közülük öten nem tértek haza:
Bihari Endre, Márkus Bertalan és Szűcs Tibor eltűnt, Demjén
Péterről és Szuhánek Istvánról nincs adat; egyedül Tuba József élte túl
a katasztrófát, ő itthon hunyt el 1984. április 24-én.
2OO3. nyarán régi barátom, Bagu Dezső keresett fel, elhozta Márkus
Bertalan frontról írt utolsó levelét és megkérdezte, tudok-e azzal valamit
kezdeni. ..Ez a levél ösztönzött arra, hogy utána járjak, hogyan alakult
a doni harcokban résztvevő hat bátyúi sorsa. Ők ugyanis, akik a
lehetőség végső határáig helytálltak a harcokban - az én szememben
hősök, méltók arra, hogy az emlékezet megőrizze alakjukat.

Bihari Endre 1920. szeptember 20-án született a beregszászi járási

Rafajnaújfaluban. Édesapja Bihari András, édesanyja Rocska Erzsébet,
testvérei: Juliska, Gizella, Irén, István, Sándor és Tibor. Bátyúból nősült,
felesége Demjén Mária volt. Fiát, Endrét és feleségét kértem, idézzék
fel az alakját.
- Három éves voltam, amikor édesapámat behívták katonának,
az arcára alig emlékszem. Amit róla tudok, azt nagyobbrészt édesanyám
és Tuba József mondta el. Együtt vonultak be 1942 márciusában.
Csak Józsi bácsi jött haza, aki sokat mesélt a frontról, édesapámról is,
de csakis családi körben. A visszavonulásra így emlékezett: „A nagy
orosz támadás után pánikszerűen menekültünk, neki a nagy orosz
hómezőnek. A nagy hidegben a puska závárzata befagyott, mi pedig
bolyongtunk. Meleg ruhánk nem volt. Hol ettünk, hol nem.
Éjszakánként tűznél melegedtünk a szabadban, mert a házakba a
németek szállásolták be magukat. Ott igen messze vannak a falvak
egymástól... Apádnak, Endrének nyári nadrágja volt, a bakancs
leszakadt a lábáról. Azt sem tudtuk, hányadika van. Úgy gondolom,
1943- január 20-án még együtt vonultunk visszafelé. Endre beteg lett,
nem bírt járni, lemaradt. Abban reménykedett, hogy a sebesültekkel
tovább viszik... Hogy mi lett a sorsa, nem tudom: elesett, megfagyott
vagy fogságba esett és ott halt meg?..."
Ha jól emlékszem, 1943 márciusában családunk értesítést kapott
arról, hogy édesapám eltűnt. Nehéz idők jöttek ránk, édesanyámra
különösen, hiszen férfi nélkül kellett eltartania két kisgyermekét. Ő
sokáig nem hitte el, hogy a férje meghalt, évekig hazavárta, hiszen a
hivatalos értesítésben is az állt, hogy eltűnt, márpedig sokan beszélték
akkoriban, hogy az eltűntnek nyilvánított katona egyszer csak hazajött.
Édesanyám is hitt a csodában... 1947-ig várt rá, s mert hiába, ismét
férjhez ment... A házunk leégett, nem maradt fenn semmiféle okiratunk
és fényképünk, kivéve egy levelet, amit édesapám 1943. január 13-
án írt, és amit a testvére, Bihari István őrzött. Ezt a levelet nyújtottuk
be Budapestre a Kárrendezési Hivatalhoz, s 2003 augusztusában kértük,
adják vissza annak fénymásolatát. Sajnos, nem kaptunk választ... Fontos
lett volna számunkra nagyon, mert ebben a levélben édesapám
reménykedik, hogy épségben megszületik második gyermeke, s akkor
őt hazaengedik szabadságra... A történelem, a háború azonban
közbeszólt: éppen akkor következett be az urivi áttörés, amelynek
egyik áldozata édesapám lett. Testvérem, Bihari Kálmán-Béla 1943.
április 8-án született, de már nem ismerhette meg az édesapját...

Demjén Péterről kevés adat áll rendelkezésre.

1920-ban született Bátyúban. Édesapja szintén
Demjén Péter, édesanyja Kovács Erzsébet,
testvérei: István (szül. 1918-ban) és Erzsébet
(1929). Rokonai közül ma már csak testvéreinek
gyermekei élnek, ők érdemi információkkal nem
tudták segíteni kutatásaimat. Iratok, levelek sem
maradtak fenn, csak egy f é n y k é p e van
birtokunkban. Demjén Péter élete meglehetősen
mozgalmas lehetett, hiszen annyit sikerült
kideríteni róla, hogy ő is tagja volt a Rongyos
Gárdának, amelynek egyik kiképző központja - édesapám, Bagu
Géza elbeszélése alapján - Újbátyúban volt; Bátyúból egyébként
összesen ketten léptek be a Rongyos Gárdába, a másik Demjén Béla
volt.

Szuhánek Istvánról és Szűcs Tiborról tudunk a legkevesebbet,

hiszen fellelhető rokonságuk elköltözött a környékről. Szuhánek
Istvánnak csak a születési évét ismerjük: 1910. Szűcs Tibor 1916.
április 22-én született, édesanyja Varga Irma volt.

Tuba József, az egyedüli túlélő 1920. május 20-án született az

USA-ban, New York-ban. Édesapja ugyanis amerikai bányákban
 dolgozott. Testvérei: Ida, Irén, András, Zoltán, Juliska és Margit. Lánya,
Bátyi Béláné Tuba Gizella így emlékezett édesapjára:
- Alacsony termetű, nagyon ügyes ember volt. Az édesapja
gazdaságában dolgozott, szerette a lovakat. 1942 tavaszán, amikor
behívták katonának, nem sokkal múlt húszéves. Nagyszőlősre vonult
be, a kiképzés után kerékpáros felderítő lett. 1942 júniusának elején
Bátyún keresztül, marhavagonokban vitték ki a frontra. A család -
szülei és testvérei, valamint későbbi édesanyám, akinek akkor már
udvarolt - kiment a vasútállomásra, búcsút venni tőle. Édesapámnak
kiváló emlékezőtehetsége volt, hazatérése után fel tudta sorolni, milyen
helységeknél húzódott a doni frontszakasz. Kerékpáros felderítőként
és golyószóró-kezelőként szolgált. Bátor helytállásáért vaskeresztet
kapott, s azt sokszor megmutatta nekünk, de a lelkünkre kötötte:
senkinek ne beszéljünk róla. mert ami a Horthy-korszakban
dicsőségnek számított, azt a sztálini időkben főbenjáró bűnnek
tekintették... Katonatársai tisztelték édesapámat a bátorságáért. 1942
júliusától 1943 januárjáig a Don-kanyarnál harcolt. Tanúja volt a magyar
katonák ezrei pusztulásának az orosz hómezőkön. Sokszor elmondta:
„Mi fáztunk, dideregünk a 30-35 fokos hidegben, gyenge öltözetben,
míg az orosz katonák subában jöttek rohamra; a subát fehér köpeny
takarta - szinte észre sem lehetett venni őket, annyira beleolvadtak a
hóba". A visszavonulás során sokáig együtt volt Bihari Endrével. Fájt
neki, hogy nem tudott segíteni bajtársán, akinek megfagyott a lába, s
egy faluban lemaradt, arra számítva, hogy az egészségügyiek
megmentik. Édesapám megnevezte azt a falut is, ahol Bihari Endre
lemaradt tőle, de én már nem emlékszem rá... Elmondta azt is, hogy
néha úttalan utakon, derékig érő hóban vonultak visszafelé.
Éjszakánként a szabad ég alatt pihentek, mert a németek leszorították
őket az útról és kihajtották őket a házakból, ahová megpróbáltak
behúzódni. 1943 nyarán leszerelt és hazajött, 1944. március 11-én
megnősült, Hadar Irént vette feleségül. Azt gondolta, megúszta a
háborút, a szenvedéseket, de tévedett... 1944. október 25-én, amikor
a szovjet hadsereg elözönlötte vidékünket, édesapám csendesen azt
mondogatta: „felszabadultunk"... Sajnos, elhitte a háromnapos munka
meséjét. A nagymama szorgalmazta, hogy a fiúk önként jelent-
kezzenek, nehogy az oroszok bosszút álljanak az egész családon.
Egyébként édesapám úgy vélte, három napot ki lehet bírni...
Édesanyám elment hozzá a szolyvai lágerbe és megmondta neki,
hogy várandós az első gyerekkel. Nem számított, édesapámat tovább
vitték Nevianszkba. Irén nővérem 1945. június 11-én született, de
k é t é s fél é v i g várt arra, h o g y m e g i s m e r j e a z é d e s a p j á t . . . 1 9 4 7 . április
1 - é n jött h a z a . E k k o r t u d t a m e g a c s a l á d , h o g y a l á g e r b e n n a g y b e t e g
v o l t , é s v a l ó s z í n ű l e g ő is o d a v e s z e t t v o l n a , h a e g y anyaországi
s z á r m a z á s ú l á g e r s z a k á c s n e m s e g í t e t t v o l n a rajta a l k a l m a n k é n t egy
kis e n n i v a l ó v a l . . . í g y is b e t e g e n tért h a z a . E g é s z h á t r a l é v ő é l e t é b e n
tervezgette, h o g y felkeresi jótevőjét, d e erre n e m került sor: 1984.
április 8 - á n e l t e m e t t ü k . A m í g élt, m o z d o n y v e z e t ő s z e r e t e t t v o l n a l e n n i ,
d e e z t n e m e n g e d t é k m e g n e k i : b ű n é ü l rótták fel, h o g y a z U S A - b a n
született, s az ott szerzett pénzből itthon földet vett. Kulákká
minősítették, munkát a csapi átrakodó állomáson kapott, k é s ő b b a
kolhozban kocsiskodott. Mikor már nagyocskák voltunk, sokszor
e l b e s z é l t e , m e n n y i r e n e m i s m e r t e ő t é s félt t ő l e e l s ő s z ü l ö t t l á n y a , a z
a k k o r h á r o m é v e s I r é n . Sorstársai k ö z ü l g y a k r a n f e l k e r e s t e B a g u G é z á t ,
a k i v e l arról á l m o d o z t a k , h o g y e g y s z e r m a j d s z a b a d o n b e s z é l h e t n e k a
s z e n v e d é s e i k r ő l . E g y i k ü k s e m é r t e m e g azt a z időt. É d e s a p á m k o r a i
halálát jórészt a l á g e r b e n szerzett b e t e g s é g okozta...

Márkus Bertalan 1910. január 10-én született

B á t y ú b a n , s z ü l ő h á z a m a is áll. É d e s a p j a M á r k u s
A n d r á s , é d e s a n y j a N y e s t e M á r i a volt. T e s t v é r e i :
Endre, Róza é s Mariska. F e l e s é g e B a k s a Ilona,
g y e r m e k e i k n e m születtek. Márkus Bertalan a
Bata c i p é s z m ű h e l y b e n dolgozott Bátyúban, a
szakmát B e r e g s z á s z b a n tanulta. 1 9 4 2 tavaszán
sorozták be katonának, Bagu Dezsőné
visszaemlékezése szerint „1942 júliusában
Bátyún keresztül vitték a frontra
marhavagonokban Bihari Endrével és Tuba
Józseffel együtt. Közeli rokonai az állomáson beszéltek vele."
M á r k u s Bertalant a doni katasztrófa után hivatalosan eltűntté
nyilvánították. Az erről s z ó l ó értesítés mellett b i r t o k u n k b a n v a n 1942.
s z e p t e m b e r 1 2 - é n írt l e v e l e , é s n é h á n y f é n y k é p . A l e v e l e t é s n é h á n y
e g y é b , Márkus Bertalan eltűnésével k a p c s o l a t o s d o k u m e n t u m o t teljes
t e r j e d e l m é b e n , eredeti f o r m á j á b a n b o c s á t j u k a nyilvánosság elé.
 MAGYARKÉNT SZOVJET EGYENRUHÁBAN

Nyeste Alberthez, régi barátság fűz,

amely egyetemi éveink alatt kezdődött és
későbbi, közös tanári pályánk évtizedeiben
teljesedett ki. Az ő élete kétségtelenül moz-
galmasabban alakult, élményeit és
tapasztalatait sok-sok, emlékezetes éjszakai
Nyeste Albert (jobbszélen)
beszélgetés során elevenítette fel. Az
alábbiakban Csehszlovákia 1968-as, szov-
jetek általi megszállásának körülményeire
emlékezik, mégpedig szemtanúként, hiszen egyike volt azoknak
a magyaroknak, akiket tartalékosként, akaratuk ellenére arra
kényszerítettek, hogy részesei legyenek a megszállásnak...

-Kérlek, röviden mutatkozz be majdani olvasóinknak!

- 1 9 3 5 - b e n s z ü l e t t e m B á t y ú b a n . Itt v é g e z t e m el a z á l t a l á n o s iskolát.
T a n í t ó i o k l e v e l e t M u n k á c s o n , o r o s z t a n á r i d i p l o m á t a z U n g v á r i Állami
Egyetemen szereztem. Később, 1979-ben - veled együtt - újra
diplomáztam az Ungvári Állami E g y e t e m Magyar Tanszékén, s
m a g y a r t a n á r i d i p l o m á t k a p t u n k . P á l y a f u t á s o m s o r á n v o l t a m tanító,
orosztanár, magyartanár, igazgatóhelyettes, iskolaigazgató, egy időben
tanácselnök...
- Hogyan kaptál tartalékos tiszti rangot?
- Az Ungvári Állami E g y e t e m e n 1 9 5 9 - b e n , nyilvános tagozaton
d i p l o m á z t a m . M i v e l itt k a t o n a i o k t a t á s is folyt, az e g y e t e m b e f e j e z é s e
után k a p t a m m e g a tartalékos alhadnagyi rangot.
- Hogyan lettél katonája a Csehszlovákiába bevonuló szovjet
hadseregnek?
- 1968 augusztusában harminchárom éves tartalékos alhadnagy
v o l t a m . C i v i l b e n m a g y a r t a n á r , i s k o l a i g a z g a t ó ; n ő s , k é t kisfiú é d e s a p j a :
Á r p á d öt-, K á l m á n k é t é v e s volt... 1 9 6 8 . a u g u s z t u s 1 3 - á t írtunk. A
r á d i ó b ó l é s a z írott s a j t ó b ó l c s a k a n n y i t t u d t u n k a csehszlovákiai
e s e m é n y e k r ő l , a m i t a s z o v j e t m é d i a elárult. A n y u g a t i a d ó k a t n e m
tudtuk fogni. Igaz, a tartalékos tisztek e g y részét m á r májusban
behívták, többször találkoztam velük Beregszászban. Nyugodtak
v o l t u n k , h i s z e n a u g u s z t u s 1 1 - é n l e s z e r e l t é k ő k e t . Azt c s a k később
tudtuk m e g , h o g y miért: a f e l s ő b b p a r a n c s n o k s á g úgy döntött, n e m
 indulnak velük Csehszlovákiába, mert a sorkatonák előtt nincs
tekintélyük... Azokban a napokban budapesti vendégek tartózkodtak
nálam. Csendes augusztusi este volt, vacsora után nyugovóra tértünk.
Vendégeink álmát csak a vonatok zakatolása zavarta - közel laktunk
az állomáshoz, s bizony, akkoriban sok katonai szerelvény húzott el
az államhatár irányába. Sejtettük, hogy valami készül, hiszen Bátyú
határában is több katonai alakulat állomásozott: a szernyei legelőn
hidászok, a Karasztó-dűlőben rakétások, a Liget-dűlőben tankisták. A
guti, izsnyétei és a gorondi erdőben a bolgár egység táborozott. Azt
rebesgették, a Varsói Szerződés tagországainak hadseregei közös
hadgyakorlatra készülnek... Este tíz órakor bekopogtatott házunk
ajtaján a községi tanács küldönce, aki közölte: azonnal jelenjek meg
a községházán, mert mozgósítás van kilátásban, s a behívókat azonnal
kézbesítik. Gyorsan összeraktam a bevonuláshoz szükséges holmikat,
elköszöntem a feleségemtől, álmukban megcsókoltam a gyermekeket.
A vendégek nyugodtan aludtak, őket nem ébresztettem fel...
Nyugodtnak ítéltem a helyzetet, hiszen máskor is volt próbariadó, s
szintén éjszaka: nyilván úgy vélték az illetékesek, hogy olyankor otthon
találják a behívandó személyeket. Arra is gondoltam, talán a leszerelt
tartalékosok helyére hívnak bennünket. Tény, hogy a belső énem
valami rosszat sugallt... Eszembe jutott, hogy pár nappal korábban,
amikor a magyarországi vendégekre várakoztam Csapon - a
váróteremben egyszer csak megjelentek a Szovjetunió Kommunista
Pártja Központi Bizottságának tagjai, élükön Brezsnyev főtitkárral. A
tömeget meglepte, hogy közvetlen közelről, két-három méterről
láthatta a Szovjetunió legfelső vezetését, ráadásul minden bejelentés
nélkül, egy tábornok kíséretével. Amikor a küldöttség elvonult
mellettünk, a felocsúdó tömeg elkezdett tapsolni, mire Brezsnyev
odaköszönt. Akkor még nem féltették annyira a vezetőket, mint
később... No, ez a küldöttség volt az, amelyik Ágcsernyőn tárgyalt a
csehszlovákokkal, július végén. A szovjetek eredetileg Kijevben vagy
Ungváron akarták megtartani a találkozót, ám Dubcek csak Ágcsernyőt
volt hajlandó a tárgyalások helyszínéül elfogadni; talán attól félt, esetleg
úgy jár a szovjetekkel, mint annak idején Nagy Imre... Pár nap múlva
Pozsonyban folytatták a tárgyalásokat, ahol már jelen volt Kádár János,
Walter Ulbricht kelet-német vezető, valamint a lengyel és a bolgár
kommunista párt vezetője. Ha jól emlékszem, talán Tito is
Jugoszláviából. Az biztos, hogy Ceausescu, a román kommunista párt
első embere hiányzott... A sajtó eredményes tárgyalásokról cikkezett,
ezért - merő jóhiszeműségből - megegyezést véltem a csehszlovák
probléma megoldásában. Hatalmas tévedés volt, tulajdonképpen
korábban rá kellett volna jönnöm, hogy ebben az országban a szavak
és a tettek közt különbség van... Mint azóta tudjuk, a szovjet vezetés
már 1968 áprilisának végén le akarta rohanni Csehszlovákiát. Nem
véletlenül állomásoztatták Bátyú térségében már nyár eleje óta a bolgár
csapatokat. A megszállást irányító tábornok nemrég a magyar tévében
nyilatkozta a következőket: „Brezsnyev és a többi vezető még
augusztus 18-án azt mondta, Csehszlovákiát akkor is meg kell szállni,
ha ez a III. világháború kezdetét jelentené". Ebből világossá vált,
miért volt a hadműveleti térképen bejelölve Köln város... A lengyelek,
kelet-németek és a magyarok egy-két hadosztállyal, a bolgárok egy
ezreddel vettek részt a megszállásban. Utóbbiak a beregszászi
gépesített lövészezreddel együtt vonultak utánunk, augusztus 21-én
délután. Hallomásból tudom, Kassán az egyik házból lelőtték egyik
tisztjüket, ezért b o s s z ú b ó l tüzet nyitottak arra a házra...
Tizenkettedmagammal kaptam behívót a községházán. A többiek -
Balogh János, Baraté Endre, Baraté Ferenc, Dudás Zsigmond, Kovács
Sándor, Lizák Kálmán, Lányi József, Sütő Endre, Sebők István, Szkiba
Ernő, Tóth Miklós - közkatonák voltak. Teherautóval vittek bennünket
Beregszászba, a munkácsi gépesített lövészhadosztály beregszászi
ezredéhez. A kaszárnyában egyenruhába öltöztünk. Tóth Miklóst
leszerelték, engem a lövészhadosztály felderítő zászlóaljához osztottak
be. Még aznap kivittek a szovjet-csehszlovák határ közelébe, a sislóci
erdőbe. Itt állomásozott az egységünk, amelyben tizenegyen voltunk
tartalékosok, mindannyian tisztek. A sorkatonák tényleges szolgálatukat
töltötték. A tisztek közt három magyar származású volt: Kiss Imre
Beregszászból, Balla Sándor Kaszonyból, és én, a felderítő század
parancsnokhelyettesi posztjára beosztva. A zászlóalj négy századból
állt: harckocsizó, páncélkocsi, felderítő és rádiós század. Maga a
felderítő század négy darab kétéltű harckocsiból és huszonhárom
emberből állt. A zászlóaljparancsnok, Knöss alezredes nagyon rendes
embernek tűnt. Elmondta, hogy annak idején Nagy Imre kormányfőnek
adta az őrséget... A magyarokról nagyon jó véleménnyel volt. 1968.
augusztus 15-én, a sislóci erdőben tudtam meg, hogy Csehszlovákia
megszállása eldöntött kérdés. A moszkvai vezérkar csak a megfelelő
alkalomra várt. Az ezred tisztikarának gyűlésén azzal érveltek, hogy
Csehszlovákiában veszélyben a szocialista rendszer, s nem szabad
megengedni, hogy egy nem-szocialista ország beékelődjön a Varsói
Szerződés tagállamai közé. Ekkoriban tudtuk meg azt is, hogy a
szovjetek mellett a szocialista országok többsége is készen állt a
 megszállásra - Románia és Jugoszlávia kivételével. Ettől kezdve nem
hagyhattuk el a táborhelyet. Az erdőben sátrakban laktunk. Augusztus
17-én a sislóci erdőből Csap alá, a Latorca partjára vezényelték
egységünket, hogy az államhatárt átlépve semlegesítsünk egy
csehszlovák páncélos zászlóaljat; az információ azonban tévesnek
bizonyult - nem volt ott semmiféle zászlóalj... Augusztus 17-ke hétfői
nap volt. A meglehetősen csúnya, rossz idő, a csepergő eső fokozta
amúgy is eléggé keserű közérzetünket. A parancsnokok megkapták
a hadműveleti térképeket, amit nekünk is megmutattak. Déltájban
kiosztották a teljes lőszerkészletet. A tisztek is géppisztolyt kaptak,
ezután tiszti gyűlést hívtak össze. Itt igyekeztek megmagyarázni a
bevetés célját, hivatkozva a szocialista tábort fenyegető veszélyre, s
arra, hogy hazafias kötelességünk ezt a veszélyt elhárítani.
Figyelmeztettek bennünket, hogy a harci cselekmények idején
mutassunk jó példát a sorkatonák előtt, s hogy aki nem teljesíti hazafias
kötelességét, hadbíróság elé kerül. Óva intettek attól, hogy a civil
lakossággal bármilyen kapcsolatba lépjünk. Minden egységnél volt
biztonsági tiszt, aki a tisztek viselkedését figyelte... A gyűlés után mi,
tartalékos tisztek is elbeszélgettünk magunk közt. Mindegyikünk a
családjára gondolt. Egyikünk megjegyezte: a következő gyűlésen
egyesek valószínűleg már nem lesznek jelen - mert az élők sorában
sem... Elkeserített bennünket, hogy esetleg „hősi halált" kell halnunk,
anélkül, hogy tudnánk, miért. Később megértettem: ha a katonának
nincs ideje a lehetséges fejleményeken és azok okain gondolkodni -
jobban elviseli a megpróbáltatásokat...
- Hogyan dolgozott a szovjet felderítés? Voltak-e jelzések a csehek
várható ellenállásáról?
- Utólagos hírek szerint a KGB (a szovjet állambiztonsági szervezet
- Bagu B.) Prágában igyekezett előkészíteni a megszállást, semlegesítve
az esetleges ellenállási gócokat. Számoltak azzal, hogy a bevonulás
ténye nagy felháborodást vált ki, ám bíztak abban, hogy a csehek
nem forrófejűek, előbb-utóbb beletörődnek. Ezen kívül bíztak a
csehszlovák vezetésben, a kollaboránsokban... Felderítő századunk
feladata az volt, hogy biztosítsa a hidak, hegyszorosok átjárhatóságát
a többi alakulat számára. Parancsnoka Kuznyecov főhadnagy volt. Az
előzetes terv szerint Észak-Szlovákiában kellett volna biztosítanunk
egy város katonai megszállását, de arra az esetre, hogy ha a Nyugat
beavatkozna, kilátásba helyezték a német határ átlépését is. Ez utóbbira
nem került sor, mert a nyugati országok nem akartak beavatkozni a
szovjet érdekszférába, azaz tartották magukat a Jaltai Egyezményhez;
 amire már volt példa 1956-ban... Augusztus 20-án, este nyolc órakor
felsorakoztunk menetoszlopba: két tank elöl, utána egy páncélkocsi,
majd a zászlóalj parancsnoksága terepjáró kocsin, ismét egy tank,
mögötte üzemanyag-szállító kocsi, végül a többi páncélos jármű. Én
az üzemanyag-szállító kocsin ültem, mivel a páncélkocsiban át kellett
adnom a helyemet egy magasabb rangú tisztnek. Éjféltájt Sztrázsnál,
egy Csaphoz közeli kisközség mellett elfoglaltuk helyünket a határsáv
előtt, és vártunk a parancsra. A szovjet határőrök ez alatt eltávolították
előlünk a műszaki zárt, vagyis a szögesdrótkerítést. Néma csend volt,
sok minden átfutott az agyamon: visszajövünk-e, mi lesz a
gyermekeimmel... Vártuk a jelzést Prága elfoglalásáról. 23 óra 15
perckor kiadták a parancsot az indulásra. A mi századunknak az
Ágcsernyő-Nagykapos-Kassa-Rozsnyó-Rimaszombat-Losonc-
Trencsén útvonalat kellett biztosítania. Nagykaposnál már átengedtük
az ungvári páncélos ezredet, Rozsnyó után újabb egységek ékelődtek
be. A cél a gyors megszállás volt, amit egyébként hadgyakorlatként
tüntettek fel, Duna néven... Ez alatt az ejtőernyősök elfoglalták Prága
repülőtereit, a híradó- és egyéb középületeket. Szó szerint blokkolták
a csehszlovák fővárost, s ennek köszönhetően a csehszlovák hadsereg
nem tanúsított ellenállást... Mi hajnalban már Kassán voltunk.
Átvonultunk a városon, majd pihenőt tartottunk, megreggeliztünk.
Kassa után az első kanyarban megtörtént az első baleset: egyik tankunk
sertésólba rohant... Rozsnyóig a lakosság közömbösen fogadott
bennünket, ami érthető, hiszen mi voltunk az elsők, ők pedig akkor
még fel sem fogták, mi is történik. Rozsnyónál a gyerekek az öklüket
mutogatták felénk, Rimaszombaton pedig, augusztus 21-én kavicsot
szórtak a kocsinkra. Az egyik községnél megálltunk egy zárt sorompó
előtt. Ültem a kocsiban, az ablak lehúzva, ölemben a géppisztoly.
Egy fiatalember odajött hozzám, és tört oroszsággal megkérdezte:
„Hová mennek?". „Hadgyakorlatra!" - vágtam rá a korántsem
meggyőződésem szerint való választ. Mire ő: „Önök hajnalban
megszállták az országot - minden rádió ezt harsogja!". Leköpött.
Felhúztam az ablakot... Egy másik község előtt viszont egy cigány
férfi hegedűszóval fogadott bennünket. A katonák cigarettát dobáltak
neki. Fakó hangulatban jegyeztük meg: „Na végre, valaki örül a
jöttünknek". Trencsén után, a hegyekben a mi üzemanyag-szállító
kocsink motorja felmondta a szolgálatot. Megpróbáltak ugyan tovább
vontatni, de sikertelenül, ezért egy völgyben otthagytak bennünket
az útszélen. Biztattak, hogy egy-két nap múlva az utóvéd majd
gondoskodik rólunk. A gépkocsivezetőnk üzbég származású sorkatona
 volt. Elküldtem aludni, vállaltam az őrséget. Ekkor már három éjszaka
nem aludtunk, s attól féltem, a sofőr elalszik a volánnál, aminek
baleset lehet a következménye. A hegyi utakon nagyon is vigyázni
kellett, hiszen a terep ismeretlen volt, s ha bajba kerülünk, nincs kire
számítani... Egyébként ekkor döbbentem rá, mennyi álmatlanságot
képes kibírni az ember... Augusztus 22-én utolért az egyik őrnagy,
aki a gépkocsikért volt felelős. Elvontatni ő sem tudott, de adott
ötnapi eleséget két személyre. Szó se róla, eléggé elkeserített a tudat,
hogy még öt napig kell várakoznunk, kettesben. Okunk volt attól
félni, hogy a csehek felgyújtják a kocsit, minket pedig megölnek,
hiszen már értesültünk hasonló hírekről. Augusztus 21-én például
Kassán, a mi átvonulásunk után a civil lakosság rálőtt a szovjet
egységre, amelynek áldozata egy ilosvai tartalékos altiszt lett...
Szerencsénkre nem kellett sokáig várnunk, még aznap délután öt
órakor odaérkezett az élelmezésért felelős őrnagy, aki három
teherautóval szintén lemaradt az egységétől. Ők vontattak el Krameriz
városáig, ahol utolértük a zászlóaljunkat. Ezen a városon átvonulva a
felbőszült lakosság igencsak hevesen fejezte ki tiltakozását a megszállás
ellen; a menetoszloptól történő leszakadás itt már nagyon veszélyes
lett volna. Három napig rostokoltunk ennek a morva városnak a szélén.
A mi zászlóaljunk hadműveletét a főparancsnokság irányította
Moszkvából. Amikor tovább indultunk Nyugat felé, már én is egy
tankban kaptam helyet. A szerencse itt sem kedvezett, két tankunk
az éjszakai órákban leszakadt a törzstől, és tévesen Prága felé fordult.
Hiába voltak térképeink - az útjelző táblákat a csehek elforgatták...
Illava környékén tévedtünk el, ez egy kisváros a Vág völgyében. A
távolban s z e r e n c s é r e é s z r e v e t t ü n k egy k a t o n a i e g y s é g e t ,
magyarországiak voltak. Hívtak, éjszakázzunk velük. Egy búzaföldön
telepedtünk le, búzakeresztek közt: régen láttam már ilyet... Végre
nyugodtan, édesden aludhattunk. Aztán háromnapi bolyongás után,
Ceske Budejovice közelében megtaláltuk alakulatunkat, s megkaptuk
a feladatot: fegyverezzük le a városban állomásozó csehszlovák
ezredet, foglaljuk el a kaszárnyát. Félúton a cél felé azonban az úttestre,
közvetlenül elibénk leszállt egy helikopter az írásos paranccsal:
vonuljunk vissza. Hogy miért írásban utasítottak erre? Rádión a csapatok
nem tudtak érintkezni egymással, mert a csehszlovákok lehallgatták
és zavarták az adásokat... Tábort vertünk egy erdőben, itt voltunk
egészen október 27-ig. Bolyongásunk közben az egyik tankunk
figyelmetlenségből derékba törte a szomszédos menetoszlop
tankistáját. A szerencsétlen, 19 éves sorkatona húsz perc alatt meghalt.
A hátgerince tört el, mikor a két tank közé szorult... A kerítéseken
gúnyos, orosz és magyar nyelvű feliratokat láttunk; utóbbiakat nyilván
azért, mert előttünk egy magyar egység vonult el. íme: „Katonák,
menjetek haza!"; Önök nem emberek, önök gépek. Menjenek haza!;
Egy kenyeret tíz tankra cserélünk!; Barátaink, kárpátaljaiak, menjetek
haza! Mi Önökkel egy országban éltünk!". A csehek nyilván azt
hitték, éhezünk; valójában el voltunk látva, főleg konzervekkel.
Inkább ivóvizünk nem volt. Mérgezés fertőzés veszélye miatt a
kutakból tilos volt inni... Egy vezérkari tiszt augusztus végén előadást
tartott a tisztek részére, melynek során kijelentette, addig nem
vonulunk ki, amíg a lakosság 80 százaléka nem lesz hű a
Szovjetunióhoz. Kezdtünk berendezkedni a télre, a hidegek beálltával
fűtöttük a sátrakat. Folyton azzal „biztattak" bennünket, hogy
valószínűleg ott fogunk telelni. Közben engem egy páncélkocsival
és hat katonával kiküldtek a csehszlovák-osztrák határszakaszhoz,
ellenőrzésre. Eredetileg nem nekem, hanem egy ukrán származású
tartalékos tisztnek kellett volna odamenni parancsnokként, de ő
nőtlen volt, ezért szemeltek ki engem; nagyon vigyáztak arra, hogy
ilyen helyre családos tiszt kerüljön, nyilván abból a megfontolásból,
hogy azok kevésbé hajlamosak dezertálni, átszökni Ausztriába...
Feladatunknak megfelelően fel kellett jegyeznünk minden arra
elhaladó gépkocsi rendszámát. Itt nem volt szögesdrót a határon.
Sajnos, sátorunk sem, pedig az éjszakák már hidegek voltak.
Mindennap jöttek a jelentésért. A helyzet kezdett nyugodtnak tűnt.
Egy alkalommal az őrszolgálatot teljesítő katona elcsavargott a
helyéről, fácánt akart fogni. Az útszélen éppen akkor állt meg egy
osztrák rendszámú gépkocsi, kiszállt belőle egy férfi, és egyenesen
az álcázott állásunk felé tartott - a szükség hajtotta, nagydolgát akarta
elvégezni. Kiáltottam az őrnek, mire a férfi megijedt, és a kocsijához
futott... Legnagyobb örömünkre egységünket október 27-én kivonták
Csehszlovákia területéről; visszatértünk állandó állomáshelyünkre,
Beregszászba. Közben a tárgyalások tovább folytak a csehszlovák
k o r m á n n y a l arról, h á n y s z o v j e t h a d o s z t á l y maradhat
Csehszlovákiában. A mi helyünkre az ország belsejéből vezényeltek
egységeket, amelyek a nyugati határ mentén elfoglalták a csehszlovák
kaszárnyákat, amelyeket a csehek a kiürítés előtt megrongáltak. A
csehszlovák egységeket Szlovákiába helyezték át. A kormányközi
egyezmény alapján, a Varsói Szerződésre hivatkozva a szovjet
csapatok 1991-ig Csehszlovákiában maradtak, vagyis mindaddig,
amíg meg nem szűnt a Varsói Szerződés, majd széthullt a szocialista
országok tábora... Engem 1968. november 1-én szereltek le.
Visszatértem a polgári életbe, a hivatásomhoz. Beosztottaim közül
többen felkerestek, főleg fiatal, orosz és ukrán nemzetiségű katonák,
akikkel a megszállás idején emberileg közelebb hozott bennünket
az egymásrautaltság...
- Milyen volt a szovjet hadsereg erkölcsi magatartása? A katonák
hogyan fogadták a megszállásra utasító parancsot? Tájékoztattak-e
benneteket arról, hogy egyesek megszöktek, s azoknak mi lett a sorsuk?
- A mi zászlóaljunkban főleg orosz és ukrán nemzetiségű katonák
szolgáltak, a fegyelem jónak mondható volt. A felderítőknél
közkatonák nem voltak, a többi egységnél igen. A békeidőkben
szokásos létszámot tartalékosokkal egészítették ki. A közkatonák
elhitték, hogy a szovjet hadsereg legyőzhetetlen; némelyek közülük
meg is kérdezték, miért nem rohanjuk le egész Európát... Csak a
tartalékos tisztek nem értettek egyet Csehszlovákia megszállásával,
erről azonban csakis egymás közt, bizalmasan beszélgettünk. Egy
szökési kísérletet ismertettek velünk, a névre már nem emlékszem,
de arra igen, hogy három évet kapott...
- Milyen volt a tájékoztatás, az élelmezés? Honnan kaptátok az
élelmet?
- Minden hétfőn tájékoztatót tartottak. Mint utaltam már rá, az
egész hadműveletet a vezérkar irányította Moszkvából. Az újságokat
egy hetes késéssel kaptuk, olyan fényképekkel telerakva, melyek
szerint a csehek virágcsokrokkal fogadták a megszállókat. A valóságban
mindenütt gyűlölettel fogadtak... Az étkezés nagyon jó volt, működött
a tábori konyha. Az ellátást Kelet-Németországból, az ott állomásozó
szovjet hadseregcsoporttól kaptuk, magas kalória-tartalommal. Tudták,
hogy a katonát a gyomrán keresztül lehet megnyerni, ennélfogva az
ellátás a hadi viszonyoknak megfelelő volt - ráadásul felemelt zsoldot
kaptunk...
- Mennyit, és milyen pénznemben, hol lehetett érte vásárolni?
- A határ átlépése előtti időkben 1,50 rubelt kaptunk naponta,
ötrubeles címletekben, hogy ne tudjuk átváltani; az ennél nagyobb
címletű szovjet pénzt ugyanis át lehetett váltani cseh koronára. A
határ átlépésétől kezdve bankjegyeket helyettesítő értékpapírban,
ügynevezett szertifikátban kaptuk a zsoldot, amit a katonai
mozgóüzletben lehetett elkölteni; a külföldön állomásozó szovjet
katonák mind ilyen szertifikátot kaptak. Itthon a családom megkapta
a fizetésem 75 százalékát. Most jut eszembe, a tisztek a zsold mellett
kaptak hetente 10 halkonzervet és ugyanannyi doboz cigarettát...
 - Volt-e nagyobb ellenállás? Ha nem, mi a véleményed az okokról,
s hogyan magyarázta a szovjet vezérkar?
- Fegyveres ellenállás nem volt. A szovjetek „meggyőzték" Dzur
csehszlovák hadügyminisztert, hogy passzivitásra szólítsa fel a
hadsereget. Épp a csehszlovákiai volt szovjet nagykövet nyilatkozta
nemrég, hogy amikor Ő közölte Svobodával és Dzurral a megszállás
kezdetét, amazok ezt felelték: „Ha Önök elhatározták, mit tehetünk".
Valószínűleg belátták, hogy az ellenállás vérontással járna - no meg
ők egy követ fújtak a szovjet vezetéssel...
- Megengedték a kapcsolattartást a családotokkal? Cenzúrázták-e
a leveleket, készíthettek-e fényképeket?
- Az én családom három hétig nem kapott levelet. Ennyit írhattunk
csupán: „Élek és egészséges vagyok". Mivel otthonról sokáig nem
kaptam választ, megírtam oroszul is ugyanezt a mondatot: „Zsiv i
zdorov". Tudtam, minden levél Moszkván keresztül jut haza. Talán
az ötödik „levelemre" kaptam végre választ. Szeptember közepétől
egységünkből hetente ment egy kocsi Beregszászba; attól kezdve
hetente kaptam levelet és csomagot a családomtól. Fényképeket
készíthettünk, de csak csoport- vagy egyéni felvételeket. Rólam kettő
készült: az egyik valamelyik erdőben, másik a kivonuláskor.
- Mai szemmel hogyan ítéled meg az akkori eseményeket?
- Másokkal együtt magam is meggyőződhettem arról, hogy
amennyiben komoly harcokba keveredünk - egész seregünket
menthetetlenül szétverik... Igen nagy volt a szervezetlenség, éppen
emiatt pusztult el az a néhány katona, akik a megszállás áldozatai
lettek. A katonai egységek közt hiányzott az összhang. Mivel az
alakulatok csakis a fő célt - egy-egy város mielőbbi elfoglalását -
tartották szem előtt, gyakran egymást szorították le az úttestről. A
Szovjetunióból egy teljes hadsereg özönlött Csehszlovákiába, de
érkeztek szovjet egységek a szomszédos szocialista országokból is...
1968. augusztus 14-től november l-ig, korántsem önszántamból voltam
katonája annak a különítménynek, amely bevonult Csehszlovákiába.
Világos volt, hogy a birodalom érdekeit szolgáltuk. Nemigen hittünk
abban, hogy nemes célt szolgálunk, de erről hallgattunk, hiszen nem
tudhattuk, kiben mi lakik. Tulajdonképpen mindenki csak saját magára
számíthatott... Hogy mi történik a nagypolitikában, arról volt
tudomásunk, hiszen a felderítők hallgatták az angol, német és szlovák
rádió híreit. Már Csapnál, a szlovák tolmács révén értesültünk Bilák
szlovák vezető kijelentéséről: „Barátok előtt nyitva a szlovák határ".
Ugyanígy előre tudtuk, hogyan reagál a Nyugat az eseményekre...
Mindebből azt a következtetést vontuk le, hogy nem lesz ellenállás,
sőt, barátként fogadnak bennünket; hát ez nem egészen így alakult...
A sors úgy hozta, hogy a szocialista országok egységének zászlaja
alatt a szovjet birodalom érdekeit szolgáltuk. Természetesen igyekeztek
megmagyarázni nekünk a kialakult helyzetet, főleg azt hangoztatva,
hogy „a haza veszélyben van". Ennek már harminc éve, Csehszlovákia
megszállása egy a történelem eseményei közül, mint ahogy a
Szovjetunió széthullása is 1991-ben...
- A bekövetkezett változások óta hogyan értékelik az 1968-as
csehszlovákiai eseményeket? A magam részéről nagy hallgatást
tapasztalok...
- Idén augusztusban, a magyar tévében láttam egy kétrészes
dokumentumfilmet, amelyben a csehszlovákiai volt szovjet nagykövet,
az egyik hadseregtábornok helytelennek minősítette a megszállást.
Hogy ukrán részről bárki nyilatkozott volna ebben az ügyben, arról
nem tudok. Tény, hogy Oroszország, a legnagyobb utódállam felelős
a Szovjetunió tettéért. Egyébként a legyőzhetetlennek vélt szovjet
hadsereg meggyengülése épp Csehszlovákia l e r o h a n á s a k o r
megkezdődött, amit csak fokozott az afganisztáni intervenció... A
szovjet vezetés annak idején mindent a hadiiparnak rendelt alá, s
ezzel az ország gazdasági csődjét okozta; a birodalom széthullását a
„legendás" szovjet hadsereg nem tudta megakadályozni.
 „...BOLDOG EMBERNEK ÉRZEM MAGAM..."
Bányász Árpáddal hat évig dolgoztunk együtt
a Bátyúi Középiskolában. "Árpád bátyánk-
nak. szólítottuk, felnéztünk rá, hiszen jól
ismerte az oktatás minden csínját-bínját, az
ő szemében a gyerek számított a legnagyobb
értéknek. Az alábbi beszélgetés, amely halála
előtt két évvel készült, visszapillantás az
embert formáló időkre és anyanyelvi
oktatásunk évtizedeire; mindemellett azt a
célt is szolgálja, hogy a fiatalok igaz történelmet, emberséget,
magyarságot tanuljanak belőle.

- Gyakran és szíveset!, szeretettel beszéltél Técsőről. Ide kötnek a

gyökereid?
- N e m T é c s ő n s z ü l e t t e m , d e a s z í v e m h e z nőtt, s z é p e m l é k e k f ű z n e k
hozzá. Szerintem ez a kisváros Kárpátalja egyik l e g s z e b b települése,
g y ö n y ö r ű természeti adottságokkal a Tisza két partján. A jobbparton
van Técső, három-négyezer hektár termőföld, hat-hétezer hektár
gyümölcsös a lankákon. A bal parton Kis-Técső a csodaszép
h e g y v i d é k k e l . Itt m a g a s o d i k a t é c s ő i e k k e d v e n c h e g y e , a z 1 1 0 0 m é t e r
m a g a s N e r e s z e n . A b a l part m a R o m á n i a r é s z e . S a j n o s , a s o r s u n k b a
n e m i g e n szólhattunk bele, m á s o k rendelkeztek felettünk. A jobbpart
1 9 1 9 - 1 9 3 9 k ö z t a c s e h e k u r a l m a alatt volt, 1 9 4 4 - i g M a g y a r o r s z á g h o z
tartozott, utána a S z o v j e t u n i ó h o z , m o s t pedig Ukrajna része...
- Beszélj a gyermekkorodról.
- 1 9 Ю . j a n u á r 8 - á n H a j d ú b ö s z ö r m é n y b e n , a z „alföldi s z é p , n a g y
r ó n a s á g o n " , a F e r e n c J ó z s e f c s á s z á r alatti, h a t v a n évig tartó b é k e i d ő b e n
s z ü l e t t e m . É d e s a p á m t ö r v é n y s z é k i a l k a l m a z o t t , a s z t a l o s m e s t e r volt.
S z ü l e i m e g y é b k é n t t é c s ő i e k , c s a k h á z a s s á g k ö t é s ü k után költöztek
Hajdúböszörménybe, onnan 1913-ban, édesanyám kérésére közelebb
T é c s ő h ö z , M á r a m a r o s s z i g e t r e , m i v e l n a g y m a m a s ú l y o s , á g y h o z kötött
b e t e g volt. Itt é r t e c s a l á d u n k a t a z e l s ő v i l á g h á b o r ú k i t ö r é s e . É d e s a p á m
a m o z g ó s í t á s után b e v o n u l t k a t o n á n a k , és 1 9 1 5 júniusában az orosz
f r o n t o n Przemysl o s t r o m á n á l , a gorlicei áttörés idején elesett, hősi
h a l á l t halt. É d e s a n y á m h á r o m g y e r e k k e l m a r a d t ö z v e g y e n : é n öt-,
István három-, Zoltán e g y é v e s volt. A p á m halála után Técsőre
 költöztünk a nagyszüleimhez, így ide köt gyermek- és ifjúkorom
minden emléke. Itt jártam óvodába, elemi és polgári iskolába. A
viszonylagos jólét, a jól kereső édesapa elvesztése után szűk esztendők
következtek. Mivel édesanyám a három árva után nem kapott
nyugdíjat, megélhetésünket az anyai és apai nagyszüleinktől örökölt
néhány hold szántóföld és kaszáló biztosította. Édesanyám éjt nappallá
téve dolgozott, hogy felnevelhessen bennünket. Rákényszerült, hiszen
a testvérei is bevonultak katonának, a két nagyapa pedig igencsak
öregek voltak, nem segíthettek. A csehek alatt édesanyámnak száz
korona segélyt állapítottak meg, ami alig volt elég kenyérre, cukorra
és egyéb apróságokra. Ennek ellenére az én gyermekkorom sok és
érdekes, szép élménnyel tarkítva telt el. Romantikus hajlamú voltam,
szerettem a természetet. Técső tágas, szép határa gyermekkori
élményeim kincsestára lett. Füröcskélés a Tiszában, a mellék-
folyócskákban, télen korcsolyázás... Igen, én még fakorcsolyán is
száguldoztam akkoriban. Nyáron az erdőkben gombát, málnát és epret
szedtünk; a „csürkészés", ami azt jelentette, hogy ha málna volt, akkor
málnáztunk, ha gomba volt, akkor gombáztunk, vagyis becserkésztük
az egész környéket - számomra maga a boldogság volt. Gyakran
kirándultunk nagyapám tíz kilométernyire lévő gyümölcsösébe, s ott
aludtunk a kisházban, kora reggel pedig elindultunk csürkészni...
Vasárnap délelőtt sokszor templomba mentünk, délután már a Kis-
Tisza partján birkóztunk, vagy a kertünktől nem messze lévő Kismezőn
csülköztünk. Felejthetetlen emlék számomra az az eset, amikor hatéves
koromban, fürdés közben ellopták a ruhámat; amikor málnázás közben
hatalmas medvével találkoztam; amikor mogyorózás közben meg-
támadt bennünket a füttyös kígyó; vagy amikor - Virágvasárnapon -
két öcsémmel együtt felugrottunk a zajló Tiszán egy jégtáblára - és
csodálatos módon megmenekültünk...
- Vannak-e hasonlóan szép, életre szóló emlékeid iskoláskorodból?
- A református elemi iskolát osztályelsőként végeztem el. Később
azonban beleszólt sorsomba a történelem. 1916-tól a császári
monarchiában, majd a 100 napos Kun Béla-féle kommunista rend-
szerben tanultam. Láttam, amikor a kommunisták a vasútállomás
épülete mögé, kivégzésre kísérték a técsői „burzsujokat"... Szerencsére
épp akkor állt meg az állomáson egy székely katonavonat; az egyik
tiszt lefegyverezte a kommunistákat, felültették őket a katonavonatra,
a „burzsujokat" pedig hazaengedték... Utána következett a fél évig
tartó román megszállás, ekkor láttam végiglovagolni a técsői utcákon
a román királyság katonáit. Emlékszem arra is, hogy a „pikéten",
vagyis a katonai őrszobán 25 botot vertek azokra a técsői gazdákra,
akik feljelentették a szénájukat, lovaikat, óráikat eltulajdonító román
katonákat, ily módon „megsértve a román hadsereg becsületét"... 1919-
ben egy új állam, Csehszlovákia polgára lettem. 1921-ben fejeztem
be a református elemi iskola hét osztályát, immár csehszlovák
fennhatóság alatt; itt, a református elemiben nem volt kötelező a
cseh nyelv tanulása. Ezután a polgári iskolába írattak be, ahol ukrán
nyelven folyt az oktatás. Hiába vártuk a magyar tagozat megnyitását,
nem került rá sor. Spitzer Manó, az osztályfőnököm rábeszélte
édesanyámat, hogy taníttasson tovább. így kerültem a Munkácsi
K e r e s k e d e l m i Akadémia ukrán tagozatára, ahol 1 9 3 1 - b e n
érettségiztem, kitüntetéssel. Sajnos, a világgazdasági krízis miatt
elhelyezkedni nem tudtam. Ugyanebben az évben bevonultam
katonának. Olmützbe kerültem, a 107, tüzérezredhez, ahol
tökéletesítettem cseh nyelvtudásomat; elvégeztem az egyéves tiszti
iskolát, ezt követően tüzér-alhadnagy, majd hadnagy lettem. Olmütz
akkoriban Csehszlovákia legnagyobb katonai bázisa volt, legalább
húsz k ü l ö n b ö z ő ezred állomásozott itt: tüzérek, huszárok,
gyalogezredek... 1933-ban leszereltem. Mivel a csehek alatt a
l e g e l d u g o t t a b b t e l e p ü l é s e k e t is iskolát építettek, egyetlen
elhelyezkedési lehetőségkén a segédtanítói állás kínálkozott számomra.
Igaz, sok cseh iskola nyílt akkortájt, de az addig létező magyar iskolák
megmaradtak, s az elemi iskola nyolcosztályos lett. Tény, hogy a
magyar himnusz éneklése, kokárda viselése tilos volt... Segédtanítói
működésemet 1933- február 20-án kezdtem Kaszómezőn, amely a
rahói járásban, a Kiszra folyócska partján található. Lakosai ruszinok,
illetve - ahogy ők magukat nevezték - huculok voltak. Az iskola
igazgatója egy orosz emigráns volt, aki nehezen beszélte a helyi
lakosság nyelvét. Emlékszem, egy hatszor ötméteres teremben, az L-
II.-III. összevont osztályokban 62 gyerek tanult. Amúgy az iskola
nyolcosztályos volt, az oktatók száma - az igazgatóval együtt - öt fő.
Én szeptembertől helyettesítettem, az akkori előírásoknak megfelelően
ingyen... Év végére minden gyerek megtanult írni-olvasni, ezért
tanfelügyelői dicséretben részesültem. Ekkor határoztam el, hogy a
tanítói pályát mint életformát elfogadom; 1934-ben az ungvári
tanítóképzőben letettem a különbözeti érettségi vizsgát. Ugyanazon
év őszén kineveztek Tiszabogdánba, illetve annak Bogdán-Vovcsi
nevű részébe. Két év múlva, 1936. szeptember 1-től 1939. április 12-
ig a községi központi iskolában tanítottam. Tiszabogdánban egyébként
öt kültelki iskolában összesen 19 tanító működött; állandó tanítói
 énekkarunk és színjátszó csoportunk volt... Ez a település a Fehér-
Tisza keskeny völgyében, csodaszép fenyőerdőkkel borított magas
hegyek közt terül el. A favágásból élő helybeliek a télen kitermelt
rönkökből tavaszra tutajokat készítettek a Fehér-Tisza bogdáni alsó
szakaszán, majd kinyitották a vízgyűjtő gátakat. A rohanó áradat
magával sodorta a tutajokat és két tapasztalt, bátor tutajost... 1938-
ban, a bécsi döntés alapján Kárpátalja egy része visszakerült az
anyaországhoz, de csak a határhoz közeli részek. A ruszinok lakta
területeken kikiáltották a csehek, szlovákok, kárpátukránok Föderatív
Köztársaságát, majd 1939. március 15-én, Huszton az önálló
Kárpátukrán Köztársaságot, amelynek vezetője Volosin Avgusztin, az
Ungvári Állami Tanítóképző egykori igazgatója lett. Huszton állították
fel az újonnan szervezett minisztériumokat, itt működött az új hadsereg,
a Szicsgárda parancsnoksága is. Volosinék szélsőséges politikát
gyakoroltak; azt vallották, hogy a kárpátaljai kis állam kiterjeszti
sugárzását egész Ukrajnára. Efféle jelszavaik voltak: "Vid Karpat i do
Kavkaza - haj zsive vilyna Ukraina!" (A Kárpátoktól a Kaukázusig -
éljen a szabad Ukrajna!); másik jelszavuk: „Batyko Volosin - vujko
Hitler!" (Volosin az atyánk - Hitler a nagybátyánk!)... 1939 áprilisában
engem áthelyeztek Gyertyánligetre, ahol igazgatóként dolgoztam 1944
október 23-ig...
- Gyertyánliget kapcsán jut eszembe: nemrég véletlenül találkoztam
odavalósiakkal, akik ennyi év múltán is szeretettel emlegettek téged,
érdeklődtek hogy léted felől...
- A szórványmagyarság szívesen fogadott, Gyertyánligetet nagyon
megszerettem. Hat tanerős ruszin és négy tanerős magyar iskola
működött itt, mindkettőnek én voltam az igazgatója. A magyar szülők
azt kérték, a hiányzó magyar tanerő férfi legyen. A tanfelügyelő
azonban borúlátó volt, azt mondta: „Nehéz lesz, nincs férfi tanerő!".
Néhány nap múlva megállt az iskola előtt egy gépkocsi, idős bácsi és
két lány szállt ki belőle, akiket a Csallóközből helyeztek icle. Mivel
férfi tanerőre kilátás nem volt, maradtak; egyikük, Gizike a feleségem
lett...
- Hogyan alakult sorsod a továbbiakban?
- 1944. október 23-án felszólítottak, hogy a front közelsége miatt
hagyjuk el Gyertyánligetet. Egy szekéren, két bőrönddel menekültünk
Máramarosszigetre. A velünk tartó erdőmérnökök tovább mentek az
ország belsejébe, és minket is hívtak, menjünk velük legalább
Debrecenig. Mi maradtunk, ideiglenesen Técsőn telepedtünk le...
- Mikor és hogyan kerültél a beregszászi járásba?
 - Sem Técsőn, sem a környékén nem jutottunk álláshoz. Én még
csak el tudtam volna helyezkedni, de a feleségem, aki kiváló
pedagógus volt, de nem beszélt ukránul, csakis magyar iskolában
akart tanítani. Megtudtuk, hogy a beregszászi járásban nagy a
pedagógushiány. Leutaztam Técsőről és a tanfelügyelőségen
elmondtam, itt szeretnénk tanítani. Pochan Ferenc tanfelügyelő elém
tette a járás térképét - válasszak, hol akarok igazgató lenni. Abban az
időben Kárpátalján nem volt magyar iskola... 1945 márciusában
neveztek ki igazgatónak Benébe, ahol mindössze egy összevont osztály
volt 15 gyerekkel; közülük kettő ruszin, a többi magyar volt. Mivel az
iskolában csak én tudtam ukránul, minden írásbeli munka rám hámlt.
1945 szeptemberében, amikor kezdtek megnyílni a magyar iskolák,
B e n é b e n is a magyar lett az oktatási nyelv. B e m e n t e m a
tanfelügyelőségre, és Pochan elvtárssal (akkor még így kellett szólítani
mindenkit!) ismertettem a helyzetet, hogy az osztályban csak két ukrán
tanuló van, s kértem, ez ne legyen akadálya a magyar nyelvű
oktatásnak. Beleegyezett az ukrán osztály megszüntetésébe, mert a
szülők sem tartottak rá igényt. A két ruszin gyerek átiratkozott a
magyar osztályba. Nem sokkal ezután a benei iskola hétosztályos,
azaz nem teljes középfokú iskola lett. Szó ami szó, a pedagógus
munkája nem volt leányálom. A politikai vezetés ránk hárította a
pártideológia megvalósítását: államkölcsön beszedése,
kolhozszervezés, a serdülőkorú fiatalok szénbányába való toborzása,
vallásellenes propaganda kifejtése, stb... Mindez nagyon rontotta a
pedagógusok népszerűségét. Kettős szorításban éltünk: felülről a
hatalom kényszerített nemszeretem-feladatokra, alulról a nép
ellenszenvét, sőt gyűlöletét kellett tapasztalnunk... Bármi történt a
faluban, az iskola igazgatóján és a tantestületen kérték - követelték!
- számon. A benei iskolát egyébként akkoriban a járás egyik legjobb
tanintézményeként emlegették az újságok. A járási pártbizottság
nagyon is odafigyelt az iskolák ideológiai munkájára: mindenről tudtak,
ami az iskolában történt, hiszen működött a besúgói rendszer. Aztán
az iskolák élére párttagokat kezdtek kinevezni... 1959-ben a járási
pártbizottságra hívattak, és közölték: nagyobb iskolába helyeznek át,
a kaszonyiba, ahol 80 gyerek nem járt iskolába. Feladatul kaptam,
hogy igazgatóhelyettesként a beiskolázással foglalkozzak. Hozzátették:
egy évig leszek helyettes, utána kineveznek igazgatóvá. Kaszonyban
ismerkedtem meg Hajnász Mihállyal, akivel egy évig együtt dolgoztunk.
Utána őt Bátyúba helyezték, de nem én, hanem Halász Ivan lett az új
igazgató Kaszonyban; Halász öccse ugyanis a megyei első párttitkár,
 Turjanica sofőrje volt... Az igazgatók egyébként elég sűrűn váltották
egymást Kaszonyban: Halászt Lázár András követte - akivel
megértettük egymást, s aki két év múlva járási tanfelügyelő lett - ,
majd Popovics Vladimir, aki egy év után szintén távozott, s a helyére
Szidun Mihailt nevezték ki, akivel sokat tettünk a kaszonyi iskola
fellendítéséért... Aztán 1959-ben, úgymond „saját kérésünkre"
szétdobáltak bennünket a járás különböző iskoláiba...
- Ekkoriban kerültem én is Csonkapapiba, de az áthelyezések igazi
okáról mindenki hallgatott...
- Pedig a magyarázat egyszerű: a háttérben az 1956-os események
voltak. Amint megindultak a tankok - Kaszonyon keresztül is - ,
nemcsak a felnőtt lakosság, hanem a gyerekek is figyelték az
eseményeket. A szovjet tankok kilenc napon át özönlöttek magyar
földre... A rádióból bárki tudomást szerezhetett a történtekről, a
nagyobb diákok szimpatizáltak a budapesti fiatalok törekvéseivel,
hiszen a gyermeki lélek kiáll az igazság mellett, nem mérlegeli a
lehetséges következményeket... Igazgatóhelyettesként arra kértem a
tanárokat, igyekezzenek lecsillapítani a gyerekeket, hogy ne
nyilvánítsák ki a véleményüket. Ez nyilván nem sikerült, sőt, a faluban
megjelent két kézzel írott plakát is, amelyek elítélték a szovjet csapatok
bevonulását Magyarországra; ma sem tudom, ki írta, kik ragasztották
ki azokat. Tény, hogy a dolognak később következményei lettek... A
magyarországi e s e m é n y e k l e c s e n d e s e d t e k , a g y e r e k e k is
megnyugodtak már, s mi azt hittük, iskolánkban minden visszatér a
régi kerékvágásba. Nem így történt; 1957 elején nyomozás kezdődött.
Beregszászból jött ki egy kapitány, aki kitűnően beszélt magyarul.
Gyakran bejött az igazgatói irodába, érdeklődött a felső osztályos
tanulók iránt. Megnézte az osztálykönyveket, a dolgozat-füzeteket,
négyszemközt beszélgetett a tanárokkal és a diákokkal... Aztán -
majdnem két év múlva, 1958 májusában - iskolánkban megjelent a
járási pártbizottság első titkára, a beszpeka, a tanfelügyelő, és
utasítottak, hogy az iskola komszomoltagjai a tanárokkal együtt, a
hatodik óra után g y ü l e k e z z e n e k a k l u b h e l y i s é g b e n -
komszomolgyűlésre. A komszomoltagok vagy nyolcvanan lehettek,
mivel mindazoknak, akik érettségizni akartak, be kellett lépniük a
kommunista ifjúsági szervezetbe... Velem semmit sem közöltek, így
fogalmam sem volt arról, mi készül. Az biztos, hogy túl sok volt a
hivatalos személy, nagy a felhajtás, és ez nekem tetszett... A
komszomolgyűlést Sípos Gábor titkár, 10. osztályos tanuló nyitotta
meg, és bejelentette a gyűlés egyetlen napirendi pontját: „Három
 komszomoltag viselkedésének megbeszélése". Még ekkor sem tudtunk
semmit, mi fog történni konkrétan, hiszen a „vendégek" csak az
igazgatóval tárgyaltak, zárt ajtók mögött... A gyűlés megnyitása után
a magyarul beszélő beszpekás kapitány felszólította Sípos Gábort:
„Nocsak, mondd el, mit beszéltetek ti 1956. október 28-án, amikor
Sípos gyógyszerész udvarán játszottatok! Mit mondtatok?" A gyerek -
a komszomoltitkár - elsápadt, kicsit gondolkozott, aztán így felelt:
„nem emlékszem, hiszen két év telt el azóta". Ekkor felszólították a
másik két tanulót. Mindketten annyira meglepődtek, hogy egy szót
sem szóltak. A kapitány ekkor a táskájába nyúlt, kihúzott belőle egy
papírlapot, és megmutatta a komszomoltitkárnak: „Ismered ezt az
írást?" A válasz: „Igen". „Ki írta?". „Én". „Na, olvasd fel, ha nem
emlékszel semmire, amit akkor mondtatok". A gyereknek nem volt
más választása, felolvasta a rövid szöveget, amely emlékezetem szerint
valahogy így hangzott: „Mégiscsak csúnya dolog az, amit a szovjet
katonák Magyarországon elkövetnek. Az ártatlan diákokba belelőnek,
elgázolják őket". A tiszt következő kérdése: „Nocsak, nézd meg, ki
írta alá?". A komszomoltitkár és két társa aláírása ott volt a papírlapon...
A komszomolgyűlés szigorú megrovásban részesítette mindhármójukat,
és a titkárt leváltotta. Felszólalt a járási titkár is, kihangsúlyozva, hogy
a szovjet hadsereg az „ellenforradalmárokkal" számolt le... Ezt követően
a gyűlés a tanárokkal folytatódott a tanáriban. Az első titkár
megállapította, hogy a kaszonyi iskola - amelyet ő az első közt tartott
számon - nem fejtett ki megfelelő nevelőmunkát, s ezért az egész
tanári kart hibáztatta, élén az. igazgatóhelyettessel - velem. Aztán
jelezte, az ügynek még folytatása lesz... Augusztusban négyen kaptunk
idézést a járási pártbizottság ülésére: jómagam, Andics Ernő
matematikus, Tóth András magyartanár és Horthy Sándor biológus.
Egyenként szólítottak bennünket, elsőként Tóth Andrást. Azt
„ajánlották" neki, hogy a magyar nyelv oktatása színvonalának emelése
érdekében kérje áthelyezését Rafajnaújfaluba. A hangnemből
megértette, nincs más választása, saját kezűleg írta meg a kérvényt.
Kijövet elmondta, mi történt. Utána Horthy Sándor következett, aki
szintén „kérte" áthelyezését. Harmadikként Andics Ernőt hívták be,
neki Badalót „ajánlották", mivel ott „gyenge" a matematika-oktatás -
ő azonban megtagadta a kérvény megírását... Amikor rám került a
sor, hosszas bevezetés során elismerték az iskoláért végzett munkámat,
ugyanakkor felrótták, hogy nagyfokú hiányosságok mutatkoznak a
nevelőmunkámban, végül javasolták, kérjem áthelyezésemet Gátra,
ahol „most nyílt meg egy új középiskola, s ott tapasztalt tanárra,
 igazgatóhelyettesre van szükség". Nemet mondtam, s egyúttal
kijelentettem, hogy sem én, sem a beidézett társaim nem felelősek
azért, amit a gyerekek egy udvaron - magánportán - beszélgettek.
Hozzátettem még, hogy amennyiben rám tudják bizonyítani a
szovjetellenes nevelést, akkor saját kezűleg írom meg az áthelyezési
kérvényt, ahová csak akarják - akár Szibériába is... Ezek után engem
és Andics Ernőt behívattak Ungvárra, a területi oktatási osztályra. Ott
azt mondták, az ügyről már Kijevben is tudnak, végül módosították a
beregszászi javaslatot; oda megyünk, ahová akarunk. Összenéztünk
Andiccsal és bólintottunk. így kerültem Bátyúba...
- Nem tartottad furcsának, hogy a tanárokat és az
igazgatóhelyettest zaklatják, áthelyezik - az igazgatót pedig békén
hagyják?
- De igen. A járási pártbizottságon feltettem a kérdést: miért van
az, hogy engem hibásnak találnak, de az igazgatót - aki párttag - , és
a húsztagú tanítói komszomol-szervezetet nem. A válasz ennyi volt:
„Maga nem párttag, ehhez semmi köze és beleszólása". Nyilvánvaló,
hogy a párt tévedhetetlenségét igyekeztek bizonyítani. Bűnbakot
kerestek...
- Mért ragaszkodtál annyira Kaszonyhoz?
- Ehhez a településhez is szép emlékeim fűződnek. 1953-ban itt
nyílt meg először a magyar középiskola. Az első végzősök 1956-ban
érettségiztek, akik becsülettel helytálltak az életben, sokan tovább
tanultak. Kedves tanítványom volt Voloscsuk Katalin, aki ma orvosnő...
- Régóta tudom, hogy történelemtanári diplomád van, de
matematika-tanárként ismertelek meg. Mi az oka annak, hogy
Bátyúban nem tanítottál történelmet, még csak nem is helyettesíthettél?
- Az 1 9 5 8 - a s h e r c e - h u r c a során v a l ó s z í n ű l e g v é g l e g
megbízhatatlanná minősítettek, ezért nem taníthattam történelmet.
Azt hihették, megfertőzöm a gyerekeket... Szerencse, hogy az Ungvári
Állami Egyetem történelmi karán 1956-ban megkaptam a diplomámat;
1958 után biztosan nem kaphattam volna meg...
- Bátyúban annak idején hogyan fogadtak?
- Nem tárt karokkal... Az igazgató kijelentette, sem részemre, sem
a feleségem részére nincs hely. Mire én: „Csodálkozom. Engem Lázár
András vezető tanfelügyelő küldött ide". Megmutattam a hivatalos
írást, amely szerint Bátyúban részemre van heti 24 matematika-óra az
V-VI. párhuzamos osztályokban, a feleségem részére egy alsó tagozatos
osztály, s mindkettőnk részére lakás. Az igazgató nem akart engedni,
azt felelte: amit Lázár András tanfelügyelő mond, az egy, amit pedig
 ő, az kettő; nincs hely számunkra, lakást sem tud adni... A következő
vonattal visszautaztam Beregszászba, a tanfelügyelőségre. Lázár András
behívatta Sepa Vaszil tanfelügyelőt, és még aznap kiküldte Bátyúba
azzal utasítással, hogy amennyiben Jacura Antal igazgató nem teljesíti
a parancsot, azonnal adja át az iskola pecsétjét. Ez hatott: megkaptuk
a lakást, én a 24 órát, feleségem pedig a harmadik osztályt. A tantestület
tartózkodóan fogadott; hallottam olyan véleményeket is, hogy a
Bányász-házaspár „beszennyezi" a bátyúi iskolát... Mi természetesen
tudatában voltunk ártatlanságunknak és képességeinknek, s bár a
történteken nem tudtunk változtatni, lelkileg sohasem nyugodtunk
bele. Hozzáfogtunk a munkához... Az egyik ötödik osztályban
megkaptam az osztályfőnökséget. A cigánygyerekeket sikerült
beiskolázni. A matematika oktatásával sem volt különösebb gondom,
hiszen a Munkácsi Kereskedelmi Akadémián az osztály egyik legjobbja
voltam. A tanév végén - és ez becsületére legyen mondva - Jacura
Antal igazgató dicséretben részesített osztályfőnöki és tanári
munkámért. 1970-ig, nyugdíjazásomig tanítottam a Bátyúi
Középiskolában...
- Anélkül, hogy kimozdultál volna Kárpátaljáról sokféle oktatási
rendszert ismertél meg, történetesen a terület hovatartozásától
függően... Hasonlítsd össze a különböző oktatási rendszereket!
- Hát igen: nagyjából másfél tucatnyi államalakulatot és -formát
éltem meg. Tanítói pályafutásomat a csehszlovák Köztársaságban
kezdtem. Hat év alatt meglehetősen kiismertem a cseh oktatási
rendszert. Tény, hogy a pedagógiai munka magas színvonalon folyt.
Mint említettem, a csehek alatt sok új iskolát nyitottak, minden kis
falunak iskolája lett. A tanítók jó fizetést kaptak, megbecsülték őket.
Ám az is igaz, a csehek igyekeztek akadályozni a magyarság nemzeti
öntudatának fejlődést. Nem volt egyetlen magyar polgári vagy
szakiskola, gimnázium is csak egy volt Beregszászban, de az is a
cseh gimnázium tagozataként működött. A tanároktól elvárták, hogy
„jó cseh állampolgárokat" neveljenek; nem hangsúlyozzák ki a magyar
történelem nagyjainak jelentőségét. Szigorúan vigyáztak arra, hogy a
tankönyvekbe véletlenül se kerülhessen bele a magyar Himnusz. Az
állami alkalmazottaknak - így a tanároknak is - hűségesküt kellett
tenniük; aki megtagadta, nem alkalmazták. A tisztviselők közt még a
magyarlakta vidékeken is sok cseh származású volt; igaz, ők általában
alkalmazkodtak a közeghez, megtanulták a magyar nyelvet... 1938.
október 26-tól 1939. március 15-ig a csehek-szlovákok-kárpátoroszok
föderatív köztársaságának „alkalmazottja", azaz tanítója voltam...
 Volosint, a mindössze néhány órán át létező Kárpátukrán Köztársaság
elnökét jól ismertem, annak idején a különbözeti vizsgán ő volt a
vizsgabizottság elnöke. Kárpátukrajna rövid fennállása alatt szélsőséges
nacionalizmust vezetett be. A tanítást reggel az ukrán himnusz
eléneklésével kellett kezdeni: „Scse ne vmerla Ukraina..." (Nem halt
meg még Ukrajna...). 1939. március 15-től 1944. október 23-ig magyar
f e n n h a t ó s á g alatt t a n í t ó s k o d t a m , G y e r t y á n l i g e t e n v o l t a m
iskolaigazgató. Ekkor jött az utasítás Ungvárról az igazgatóknak, amely
megtiltotta az igazgatóknak, hogy a ruszin osztályokból a gyerekeket
átírják a magyar osztályokba. Ennek eredményeként minden ruszin
osztály megmaradt a tanítójával együtt. A ruszin gyerekek magyar
iskolába való beiskolázását szintén nem volt szabad szorgalmazni. A
ruszin iskolákban mindennap volt egy magyar óra, csakhogy a ruszin
tanítók közt kevesen ismerték jól a magyar nyelvet. Ezzel kapcsolatban
az volt az utasítás: annyit tanít magyarul a ruszin tanár, amennyit tud,
erőszakoskodni nem szabad; ne legyen az, hogy magyarosítani akarják
a aiszin iskolákat. Jól emlékszem: öt év alatt Gyertyánligeten egyetlen
ruszin gyerek sem iratkozott be magyar osztályba. A tanítók feladata
az volt, hogy erkölcsös, hazáját szerető ifjúságot neveljen, mégpedig
szentistváni szellemben, amely a toleranciát, a megértést, a népek
egymás iránti barátságának meghonosítását hirdette... 1945-1970 közt,
bő huszonöt éven át alkalmam volt megismerni a szovjet oktatási
rendszert is. Ennek előnyeit nem tudnám megnevezni, a hátrányait
annál inkább. Utóbbiak közül legszembetűnőbb volt a történelmi
ferdítések sorozata. Legfőbb „tantárgynak" számított a kommunista
párt, a szovjet rendszer dicsőítése... Felsőbb utasításra megvalósult a
100 százalékos előmenetel, a kötelező középiskolai oktatás. Ám
miközben a tanárok az internacionalizmust hirdették, burkoltan folyt
az eloroszosítás. Úgynevezett internacionalista iskolákat hoztak létre,
a m e l y a magyar iskolák létét k o r l á t o z t a , v e s z é l y e z t e t t e .
Megszaporodtak a vegyes házasságok, a komszomol-lakodalmak,
háttérbe szorították a vallást. Olyan színtiszta magyar helységekben
is orosz osztályokat nyitottak, mint Nagydobrony és Borzsova...
- A családodról mit tartasz érdemesnek röviden elmondani?
- Feleségemmel, Pruncvik Gizellával, akit 1937-ben ismertem meg
Gyertyánligeten, 1941-ben kötöttünk házasságot. Meg kell mondjam,
jóban-rosszban mellettem állt. Három gyermekünk született: Ildikó
1942-ben - sajnos, ő korán meghalt - , Sándor 1945-ben, Gizella 1948-
ban. Mindkét gyermekünk jól tanult, egyetemet végzett. Sándor
villamosmérnökként dolgozik Ungváron, Gizella a bátyúi iskolában
 kémia-tanárnő. Négy unokám van, két fiú és két lány... Ami engem
illet, korábban úgy gondoltam, öregségem időszakában az olvasás
lesz állandó szórakozásom; hogy mindent elolvasok végre, amire eddig
nem volt időm. A sors azonban másképp rendelkezett: hatvankét
éves koromtól szürkehályog van a szememen...
- Mi a véleményed jelenünkről, s főleg a lehetséges jövőről?
- Nyolcvanegy évesen lettem az ukrán állam polgára, amely
egyenlőséget hirdet a területén élő népek számára. Bárcsak
megvalósulna! Örülök, hogy a magyarságnak van érdekvédelmi
szervezete: a KMKSZ. Utcák, terek, települések kapták vissza történelmi
nevüket. Nem tabu többé a magyar Himnusz éneklése, a magyar
nemzetiszínű lobogó kitűzése, megünnepelhetjük nemzeti ünnepeinket.
Megvalósult a vallásszabadság, a pedagógusok ismét járhatnak
templomba. Mindezeknek őszintén örülni lehet, de tanúi lehetünk az
ultranacionalista jelenségeknek is: magyar szobrok, emléktáblák, utca-
és helységnévtáblák megrongálásának, a magyar zászló eltávolításának,
megtiprásának. A jövőt illetően nincs tehát okunk nyugalomra, sajnos.
Úgy vélem, a magyar autonómia és Kárpátalja önálló gazdasági övezete
az ukrán nacionalizmus áldozata lett...
- A magad részéről mit mondanál útravalóul a fiatal, pályakezdő
pedagógusoknak?
- Mindenekelőtt azt, hogy anyagi megbecsültségüktől függetlenül
szeressék szakmájukat; csak az legyen pedagógus, aki ehhez a
pályához elhivatottságot érez. A gyerekeket szeretni kell - ők
legnagyobb értékeink. Az oktatást ne pusztán munkának tekintsék,
hanem küldetésnek, azzal a tudattal, hogy ettől függ az eljövendő
nemzedék jövője. Ezen kívül a tanár legyen mindig példamutató a
munkában és erkölcsi magatartásban: szeresse a családját, az
embereket, mellőzze az ivászatot; tartsa meg saját nemzetiségét, legyen
büszke arra, de más nemzetekkel szemben tanúsítson toleranciát.
Fontos, hogy keressék és tartsák a kapcsolatot anyaországi iskolákkal.
Igyekezzenek becsületes állampolgárai lenni annak az államnak,
amelyben élnek. Fogadják szeretettel és hálával azt a megbecsülést,
amelyben az anyaország a kárpátaljai magyarságot részesíti... Nem
tagadom: voltak kellemetlenségeim, keserű tapasztalataim életem során
- mégis boldog embernek érzem magam. Hogy miért? Nagyon szép
emlékeim vannak a tanári pályáról, és nagyon szép ünnep az a nap,
amikor volt tanítványaim részéről a megbecsülés jeleit tapasztalom.
A feleségemmel esténként felelevenítjük pályafutásunk egy-egy
epizódját. Emlékezni jó...
 „...TETTEM A DOLGOM..."

Dr. Csitpák Emil a múlt század 60-as éveinek

elején tanárként, közösségi érdeket megtestesítő
igazának tudatában megkísérelte a lehetetlen:
szembeszegülni a szovjet ideológia elvárásaival.
A józan érvelésre süket rendszerrel egyszál-
egyedül vívott küzdelemben törvényszerűen
alulmaradt, az idő azonban őt igazolta. Későn,
mondhatnánk, hiszen időközben a „szervek"
árgus szeme, a zaklatások, a megtapasztalt
kilátástalanság elől kényszerűen menekülve
áttelepült az anyaországba. Egykori diáktársaként ide ,.mentem
utána ", hogy a régi küzdelmek és vereségek tanulságáról, sorsának
további alakulásáról kifaggassam.

- Örülök, hogy végül mégis vállaltad a beszélgetést. Korábban

többször elhárítottad, mondván, a te sorsod „nem nagy ügy", csak.
tetted a dolgod... Régi ismeretségünk okán tudni vélem, mi az a két
dolog, amiről soha nem lennél képes lemondani: magyarságod és
családod. Honnan indultál, mennyire ismered a gyökereidet?
- A T i s z a m e n t é n s z ü l e t t e m 1 9 3 4 - b e n , p e d a g ó g u s - c s a l á d b a n . Az
i d ő tájt a c s e h e k voltak K á r p á t a l j á n az ü g y e l e t e s „ f e l s z a b a d í t ó k " . A p á m
törekvő középparaszt és falusi tanító lányának volt a fia.
G y e r m e k é v e i m h e l y s z í n e m é g a z ungi G á l o c s é s a s z a b o l c s i K e m e c s e .
A n y á m a g á l o c s i r e f o r m á t u s p a p n e g y e d i k g y e r m e k e volt, b u d a p e s t i
e g y e t e m e n tanult. N e h é z idők jártak a k k o r is, d ü h ö n g ö t t a z é r t e l m i s é g i
m u n k a n é l k ü l i s é g . F e l m e n ő i m v i s s z a v o n u l t a k s z ű k e b b p á t r i á j u k b a , ott
próbáltak szakmájukhoz „illő" k e n y é r k e r e s e t i lehetőséget találni.
Lelkész és tanár a b b a n az i d ő b e n csak c s e h állampolgár lehetett,
e m i a t t k é n y t e l e n e k v o l t a k f e l v e n n i ezt a státust, l e t e n n i a h ű s é g e s k ü t .
Az új, t o r z á l l a m a l a k u l a t b a n n é h á n y évig k ü l ö n b ö z ő falvakban
segédtanítóskodtak. Szüleim életútja Kistárkányban találkozott. Apai
n a g y a n y á m halála után a p á m áthelyeztette magát T i s z a c s o m á r a , h o g y
gondját viselhesse egyedül maradt nagyapámnak. Anyám
Kistárkányban maradt, de a kapcsolatuk nem szakadt meg,
ö s s z e h á z a s o d t a k . Aztán m e g s z ü l e t t e m . . . K e r e s z t e l é s e m k o r d e r ü l t ki,
hogy anyám hitbuzgó református, apám viszont a görög katolikus
egyház elkötelezett híve. Mint fiúgyermeket, engem is görög
katolikusként kereszteltetett meg, s ezzel kiváltotta anyám haragját; a
családon belül kirobbanó tízéves vallásháborúnak a szovjet
„felszabadulás" vetett véget. 1945 nyarán már egyértelmű volt, hogy
Kistárkány Szlovenszkóban marad, Tiszacsomát pedig „újraegyesítik"
Ukrajnával, azaz a Szovjetunióval.
- Szüleid hányatott sorsának „természetes" velejárójaként iskolai
tanulmányaidat különböző helyszíneken végezted...
- Az elemit Kistárkányban, a negyedik osztályt már Tiszacsomán,
apám ellenőrzése alatt. 1944-ben beíratott a beregszászi gimnáziumba,
de a háborús helyzet miatt soha nem lettem gimnáziumi diák. Őt
besorozták katonának, visszakerültem Kistárkányba anyámhoz. Kora
tavasszal megviselten, de épségben előkerült apám. Családunk
egyesítésére a határ lezárásakor került sor. Tiszacsomán próbáltunk
megélni. Apám szerencsére megúszta a háborút, és - hála oroszországi
tapasztalatainak - a lágert is. A tiszacsomai elemi iskolát elérte a
politika. A falu görög katolikus lakosságának „megmagyarázták", hogy
ők tulajdonképpen ukránok, s erre hivatkozva ukrán iskolát nyitottak,
ami életképtelennek bizonyult. 1946 végén apámat bízták meg,
szervezze újjá a magyar nyelvű elemi iskolát. Mezőváriban ekkor
már működött a hétosztályos általános iskola, itt tanultam. A
tanfelügyelőség és a nyomozó szervek arra a következtetésre jutottak,
hogy az ukrán iskola azért vált működésképtelenné, mert apám ellene
agitált. Kihallgatásokra kellett járnia, ahol „meggyőzték": jobb, ha
eltűnik a faluból. Megjegyzem, akkoriban érkezett finiséhez a
kolhozalapítási kampány; 84 éves nagyapám makacsul hitte és
hajtogatta: „Isten adta, Isten veszi el!". Mármint a vagyont, melynek
ö r ö k ö s e k é n t apámat kulákká nyilvánították, annak minden
k ö v e t k e z m é n y é v e l : meghurcoltatás, mértéktelen adóztatás,
beszolgáltatások. „Előre" próbált menekülni: aiszin ismerősök tanácsára
felcsapott kolhozi könyvelőnek, de állásából pár hónap után
kiebrudalták. Ezután gazdálkodni kezdett, eleget téve a beadási
kötelezettségnek, fizetve az államkölcsönt. Anyám elhitte a sztálini
alkotmányban kinyilvánított „vallásszabadság" meséjét, eljárt a gecsei
református templomba. Őt emiatt bocsátották el, fejére olvasva
származását, a „paplányságot". Magyar nyelvű középiskola még nem
volt, ezért engem a beregszászi orosz középiskolába írattak be. Apám
tanfelügyelő ismerőse, ruszin származású egykori katonatársa azt
tanácsolta, családunk mindent odahagyva fusson minél messzebb
 Tiszacsomától. így kerültünk Csapra, ahol anyámnak volt fél háza,
állás az iskolában, no és orosz nyelvű középiskola; 1952-ben itt
érettségiztem.
- Az Ungvári Tanárképző Főiskola következett. Téged mi vitt oda?
- A családi „nyavalya". Felmenőim közt ugyanis a legtöbben tanítók
voltak. Szüleim számára a „nagy Szovjetunió" idegen, sőt ellenséges
volt, távolabbi felsőoktatási intézménybe el sem engedtek volna.
Ekkoriban már magam is „látni" kezdtem a valóságot. Rákaptam a
„fasiszta" könyvek olvasására, Gárdonyi müveitől Móriczon át Szabó
Dezsőig... Az ungvári „insztituton" a magyar szakot választottam, de
a magyar nyelven kívül mindent oroszul kellett tanulni. Balassa József
magyar nyelvkönyvét használtuk, ez is orosz nyelven volt meg. Eszmei
„felvértezésünk" érdekében teméntelen mennyiségű ideológiai anyagot
zúdítottak a nyakunkba. Ez a főiskola lényegében gyorstalpaló
intézmény volt, a mi csoportunk pedig a második és egyben utolsó
„eresztés". Jó eredménnyel végeztem, az elhelyezés úgymond kötelező
volt, állást mégse kaptam könnyen. J ó néhány kudarc után a Kárpátok
gerince környékén ajánlottak orosztanári és úttörővezetői állást,
mondván: ne válogassak, mert rövidesen úgyis bevonulok a szovjet
hadseregbe; 1952-től a magyarokat is besorozták. A katonasághoz
azonban -ebben a seregben! - nem fűlött a fogam, hiszen a Volga-
vidéken, Szibériában és Távol-Keleten szolgáló barátaimtól kapott
hírek nem voltak igazán szívderítők.
- Emiatt jelentkeztél az Ungvári Állami Egyetemre?
- Jórészt igen. Ha már csiszolni kellett orosz nyelvtudásomat,
jobbnak láttam nem a szovjet hadseregben megtenni. A főiskolát 1954-
ben megszüntették, hallgatóit áttették az egyetemre; veled is ez történt.
Megkerestem a rektort, lehetőséget kértem tanulmányaim
folytatásához. Felvettek. Reméltem, igazi magyar szak lesz, ám hiába
kérvényeztük; orosz szakos tanárok lettünk, azzal a lehetőséggel,
hogy magyar nyelvet és irodalmat is taníthatunk. A katonai képzést
megúsztam sorkatonai szolgálat nélkül, úgy-ahogy letudtam a
„mezőgazdasági" szemesztert is az ung-vidéki kolhozokban. Ukrajna
Krím-környéki sztyeppéin már kellemetlenebb volt, a második „félidőt"
el is blicceltem, beteget jelentve.
- 1956 őszén tehát itthon voltál, mialatt mi kukoricát törtünk
Marjanovkán... Milyen volt a hangulat Ungváron?
- Az egyetemet bezárták, a diákokat Kereknyére küldték répát
szedni. Október 22-én vagy 23-án - nem emlékszem pontosan a
dátumra - egy barátommal a Latorca jobb partján vadászkirándultunk.
 Kiszolgált katona volt, élménybeszámolót tartott a szovjet hadseregben
töltött éveiről. Csónakunkat időközben valaki visszavitte a bal partra,
ezért a Csapot Ungvárral összekötő műút hídján tértünk haza. A hídon
katonai osztag robogott át Záhony felé. A barátom megjegyezte: „Ez
egy gépesített lövészezred szabályos menetoszlopa. Megy a váltás a
népi Magyarországra."
Éjszaka, otthon arra ébredtem, igencsak zörögnek a ház ablakai.
Apám kimutatott a konyhaablakon, ahonnan látni lehetett a Tisza-
hidat a szüntelenül vonuló menetoszlopokkal. „Egész éjjel ezt
csinálták!" - sziszegte. Aztán a rádió közölte: „...Bizonyos elemek
tüntetést kíséreltek meg, az illetékes szervek szétkergették, a rend
helyreállt..." A kíváncsiság bekergetett Ungvárra. Ismerőseim arcán
megdöbbenés, felháborodás, a kétségbeesés jeleit tapasztaltam. A
Pravda szemet szúró hazudozása még a hithű keletieket is megingatta.
Egyik orosz ismerősöm személyes beszélgetésünk során adott hangot
felháborodásának.
- A te életedet mennyire határozták meg az ötvenhatos események?
- Azt hiszem, nagymértékben. Csapon és környékén sokkal többet
lehetett látni-tapasztalni, mint a távolabbi településeken. Egy
alkalommal például a szürtei vasúti váróteremben megtudtam, a
magyar forradalom eltiprására kivezényelt szovjet harckocsizóknak
nem „kötötték az orrukra", hová mennek és mi a feladatuk; néhány
páncélos tiszt bejött a váróterembe és azt kérdezték, itt rakodnak-e
ki, van-e a közelben bolt, elfogadják-e a tugrikot, vagyis a mongol
fizetőeszközt... Amikor ti hazajöttetek Marjanovkáról, érdeklődtetek
a történtek felől. Sok ismerősömmel megosztottam a tapasztalataimat,
de óvatosan, a csoportos-nyilvános „élménybeszámolókat" elkerülve.
J ó okom volt az elővigyázatosságra, hiszen ismertem a hazai
„népszokásokat" és a „szervek" természetrajzát... A félév végén
rádöbbentem, egyik-másik tanáromnál nem is állok olyan jól, mint
azt gondoltam. Nem értettem, mi van: talán meghülyültem? Ekkor
kezdődött a pedagógiai gyakorlat, amihez egy már megszerzett tanári
diploma birtokában kissé lezseren viszonyultam; nem jelentem meg
feltétlenül minden kolléga első óráján. Az én óráimat az egyik vezető
tanár sorra elégtelennek minősítette, ami a másik vezető tanárt is
meglepte, akinél kitűnőnek bizonyultam. Egy komszomolista
osztálytársam megsúgta: kihallgatott tanári beszélgetésből tudja, engem
meg akarnak buktatni. Akadt jóakaróm, aki konspirativ körülmények
közt megmutatta a két ellenem fenekedő tanár jelentését, amelyben
többek közt ez állt rólam: „...A hamis hangon elismert események
 hatása alá került..." Másik, szintén döntési helyzetben lévő jóakaróm
javasolta, ne feszegessem a dolgot, vegyek ki egy év szabadságot, s
majd ha elcsitul a „pszichózis", az utánam jövő magyar csapattal
mehetek gyakorlatra. Igazát belátva, beteget jelentettem és állás után
néztem. A tanfelügyelőségen majdhogynem tárt karokkal fogadtak,
álláshoz azonban nem jutottam. Csap alatt egy igazoltatáskor elvették
a személyi igazolványomat, bekísértek egy polgári ruhás „elvtárshoz".
Kifaggattak, aztán adtak egy ungvári címet, ahol űrlapot kellett
kitöltenem, miszerint munkát keresek. Azt mondták, a Komi
Köztársaságban van nekem való munka... Leningrádon át, kalandosnak
mondható körülmények közt kerültem a Szöszola-menti, Kojgorodok
nevű településre. Egyéves munkaszerződés kötött az itteni
erdőgazdasághoz. Kaptam vattakabátot (pufajka), fejszét és beosztást:
kidöntött fatörzseket kellett legallyazni, traktorokkal a vasúthoz vontatni,
berakodni. A társaság eléggé vegyes volt: vlaszovisták, fogságba esés
miatt elítélt szovjet katonák, román kém, kitelepített németek.
Informátoraim egybehangzó véleménye szerint az erdei kisvasút talpfái
alatt sok német és magyar hadifogoly holtteste nyugodott...
- Mikor és hogyan szabadni/ál onnan?
- A komik országából hamar elegem lett. Szökni próbáltam, de
eltévedtem az erdőrengetegben, Kojgorodokban kötöttem ki. Büntetést
nem kaptam, mert úgymond „önként" tértem vissza. Szüleim megírták,
az átigazolási ügyben érdeklődő levelemre a tartui egyetemről kedvező
válasz érkezett. Július végére kiókumláltam, a Sziktivkári Faipari
Technikum felvételt hirdet. Eljött e cselekvés ideje: beküldtem
papírjaimat e b b e a t e c h n i k u m b a . V i s s z a i g a z o l t á k , várták
jelentkezésemet. Személyi igazolványomat a munkaszerződést tanúsító
pecsét eltüntetésével „korszerűsítettem" és elutaztam a technikumba.
A diákszállón jól megvoltam, oroszból és matematikából „sikeresen
felvételiztem". Természetesen eszem ágában sem volt, hogy itt tanuljak,
felvettem a jegyet és Mikunyon át Vorkutába utaztam, onnan pedig -
az igazoltatásokat szerencsésen megúszva - Moszkván át Tartuba,
ahová augusztus vége felé érkeztem meg. Pár nap múlva az egyetem
rendes tagja lettem... Eszt társaimmal ötvenhatról beszélgetve
megtudtam: egy diák, aki felvetette a magyarok melletti tüntetés
gondolatát, „öngyilkos" lett - hátrakötött kézzel fulladt vízbe...
- A tartui egyetem elvégzése után hová küldtek?
- Tulajdonképpen sehová. 1959-et írtunk, ekkor már nem
börtönözték be a végzős hallgatót, ha nem foglalta el a számára kijelölt
munkahelyet. Egyébként valamelyik szigeten ajánlottak munkát, de
 ezt Kárpátalján élő, engem hazaváró idős szüleimre hivatkozva
elutasítottam. Végül „szabad diplomát" kaptam észt származású, akkor
még jövendőbeli feleségemmel együtt.
- Visszatértél Kárpátaljára. Hogyan fogadtak?
- Sehogy. Nem kaptam állást, ezért elutaztam Leningrádba, hogy
szétnézzek az ottani munkaerő-piacon. A városi tanfelügyelőség
javítóintézeti állást ajánlott, a jelentkezési lapot mellettem kitöltögető
egyik kolléga azonban figyelmeztetett: ha nem vagyok dzsúdóbajnok,
kerüljem ezt a helyet, mert megkéselnek. Továbbálltam hát, s végül -
többszöri próbálkozás után - bejárató gépkocsivezető lettem a
Glavleningrádsztrojnál; közben tolmácsként is dolgoztam, az egyetem
gyakorló iskolájában pedig gépkocsivezetést oktattam...
- Hogyan kerültél haza?
- Másodszori nekifutásra. A csapi vasútállomás kibővítésekor
házunkat lebontották, a kártalanítási összegből kellett új házat építeni,
ami a szüleimnek nem ment könnyen. Hazajöttem és utána jártam a
dolgoknak a hivataloknál. Tavasszal beköltözhettünk az új ház egyik
szobájába. Ez alatt többször felkerestem a tanügyi osztályt, állást szeret-
tem volna. Figyelmeztettek, ne csupán Csapon, illetve Kárpátalján
próbáljak elhelyezkedni. A „jó tanáccsal" élve írtam az oktatási minisz-
tériumnak, hogy a Taskent-Buhara-Csimkent-háromszögben érdekelne
munkalehetőség (itt élt feleségem édesapja, akit a tízesztendei láger-
büntetés letöltése után kitiltottak a birodalom európai részéből). Oda-
érkezve igen nagy káderhiányt tapasztaltam. Még a felső vezetést is
sokkolták ezek az állapotok, de érdemi változás nem történt, a képe-
sítés nélküli tanítókat nem cserélték le. Betuszkoltak bennünket egy
iskolába... Közben otthon apám szóvá tette a helyzetemet egykori
tanítványának, aki az új rendszerben fontos funkciót töltött be. Kiderült,
a nómenklatúra tagjai közt akadt olyan „funkci" is, aki igyekezett
megfelelni munkaköri kötelességének. Apám tanítványa intézkedett
az ügyemben, az ő írásbeli utasítására kénytelenek voltak állást adni
számomra a Csapi 2. számú Középiskolában...
- Meglátásod szerint milyen volt ez a magyar tannyelvű szovjet
iskola?
- Az igazgató „elfekvő" káder volt, aki csak ittasan tűnt civilizáltnak.
Amúgy a helyzet tipikusan szovjet... A tanárok közül máshol sokan
nem feleltek meg; a felsőbb vezetés nem is titkolta, a magyar iskola
afféle „lerohadó" hely tanárnak, diáknak. Év elején, ha az orosz
iskolában nem telt ki a létszám, hozzánk jöttek tanulókat toborozni.
És a magyar szülők egy része nem tiltakozott...
 - A 60-as évek elején meggyűlt a bajod a hatóságokkal az iskolai
megszólítás és a névhasználat ügyében. 1

- A csapi iskolában engem korántsem fogadtak kitörő örömmel.

Folyton áskálódtak ellenem. A végzettségemet nem tudták
megkérdőjelezni, az óráimat precízen megtartottam stb., mégsem
hagytak békén. Magyart és oroszt tanítottam. Már az első találkozáskor
tisztáztam a gyerekekkel: magyar órán J ó napotl-tal köszönünk
egymásnak, s ennek megfelelően szólítsanak Tanító bácsi-nak; az
orosz órán Zdravsztvujtye és Emil Emiljánovics a módi. No, ebbe
kötött bele az óráimat látogató igazgatóhelyettes, akiről egyébként
később, a birodalom bukása után nagy újságcikk harsogta, mennyire
lelkes drukkere volt az ötvenhatos magyar forradalomnak, s hogy
ellenállt a sátán birodalmának; amit párttitkár korában - milyen
é r d e k e s ! - nem tudtunk róla... L e g s ú l y o s a b b v é t k e m ü l a
„tanítóbácsiztatást" rótta fel, s hogy az osztálykönyvbe nem Iván-nak
írtam be a Jánosokat stb. Ő fizikus volt, hát megpróbáltam közérthetően
elmagyarázni neki, a megszólítás és a nyelvhasználat nyelv-nyelvtani
dolog, ami még Sztálin elvtárs szerint sem változtatható meg bárki
kénye-kedve szerint. Érvelésem nem hatott, így abban maradtam vele,
hozzon hivatalos utasítást, akkor folytathatjuk a vitát. Az ügy azonban
egészen más fordulatot vett. Pár nap múlva „kedvenc" igazgatóm
kárörvendve invitált az irodájába, mondván, egy elvtárs akar beszélni
velem. A KGB századosa várt rám, Viktor Petrovics Sadrin néven
mutatkozott be. Elmondta, hogy a kollégáim panasza szerint
nacionalista kilengéseket engedtem meg magamnak, s ő a bejelentés
kivizsgálása végett jött. Rákérdeztem, mi a konkrét vád. Meglehetősen
ingerülten sorolta: „l.A Horthy-fasiszta hagyományoknak megfelelően
'bácsiztatom' magamat; 2. A hivatalos helységnév-használattal
szemben a 'rossz emlékű ' egykorit gyakorolom, például Uzsgorod helyett
Ungvárt mondok; 3• Az osztálykönyvbe a hivatalos névhasználat
figyelembevétele nélkül írom be a tanulók nevét... " Ismét rákérdeztem,
ugyan mondaná meg, mi a polgári szakmája, mert ez bizony (ti. amivel
vádol) szakmai kérdés. Azt felelte, jogász, de itt nincs miről vitatkozni,
mert képtelenség, hogy az egész század - mármint a tantestület -
elvétette volna a lépést, csak én nem. Nem hagytam annyiban,
kifejtettem: ha tanáruraztatnám magamat, akkor talán vádolhatnának
holmi burzsoá hagyományok ápolásával, s hogy a magyar helyesírás
szabályai szerint más országok helységneveinek is a magyar változatát
használjuk, lásd Bécs; érveltem azzal is, hogy az Iván és a János a
magyarban két különböző név, nézzen utána, tudok ajánlani hozzá
szakirodalmat... Csökönyös maradt, megismételte a lépést (nem)
tévesztett század „sztoriját", s figyelmeztetett, változzak meg gyorsan,
de az illetékes művelődési szervekkel tisztázhatom, állításaim igazak-
e. További érveimet, melyek szerint, ami nem tilos, azt szabad
mondani, s hogy nem a vádlottnak kell bizonyítania ártatlanságát,
hanem a vádlóknak a bűnt - nem értékelte. Megismételte, ő elfogadja
kollégáim szakvéleményét a felvetett kérdésekben, s azt csakis
magasabb tudományos fórum szakmai véleménye vonhatja kétségbe,
amit ajánlatos beszereznem... Meglepő, de tény: nem kényszerített
arra, hogy elismerjem, megalapozott figyelmeztetésben részesültem
és a következőkben beszüntetem „nacionalista kilengéseimet". „Pedig
ez lenne a legegyszerűbb" - mondta némi fenyegető éllel. Korábbi
tapasztalataim alapján ebben nem kételkedhettem, ezért minden
tudományos fórumot megkerestem a magyar megszólítás és
n é v h a s z n á l a t ü g y é b e n : az Ukrán T u d o m á n y o s Akadémia
Nyelvtudományi Intézetétől kezdve a Neveléstudományi Akadémia
Nemzetiségi Iskolák Tudományos Kutatóintézetén át az Ukrán SZSZK
Művelődési Minisztériumáig; írtam a Lityeraturnaja Gazetának is, ahol
épp akkoriban vetették fél az orosz nyelvben használatos megszólítási
formulák problematikáját...
„1. A magyar helyesírás szabályai (és a hagyományok) szerint a
helységneveket, legyenek azok. bárhol, magyar változatukban
használjuk (az osztrák főváros neve magyarul Bécs, németül Wien,
oroszul Vena). Nálunk azt állítják, aki elfogadja, hogy... Uzsgorod
vagy Uzshorod- Ungvár- városa a SZU része, le kell hogy mondjon a
város magyar nevének használatáról a magyar nyelvű szövegben is
(függetlenül attól, hogy ez a szó is szláv eredetű, tükörfordítás).
2. Mivel magyarázható a helyi értelmiség (benne a magyar
tannyelvű iskolák pedagógusai) bizonyos részének, az a kitartó
törekvése, hogy oroszra fordítsák a tanulók utónevét?...
3• Hogyan értékelik. Önök az orosz és magyar nyelvű kultúra, a
nyelv elsajátítása szempontjából azt a gyakorlatot, mely szerint a
magyar nyelven tartott órákon is az orosz köszönéseket követelik meg?...
Tényleg ez segítené elő az orosz nyelv elsajátítását?
4... .Az Ivan Ivanovics típusú megszólítás nem létezik a magyarul
beszélők irodalmi nyelvében... magyarul a tanuló a tanítóját 'tanító
bácsi'-nak szólítja (Itt a 'bácsi'-nak nincs rokoni kapcsolatra utaló
mellékzöngéje, mint az oroszban)... "
(Részletek Csirpák Emil beadványából)
 - Mi lett az eredmény?
- A beérkezett állásfoglalások részben elismerték igazamat, részben
elutasították. A nyelvtudományi intézet munkatársa, V. V. Nyimcsuk
- az Új Magyar Lexikonra hivatkozva - „joggal" szögezte le a
helységnevek oroszos változata használatának kötelező gyakorlatát,
de helyénvalónak tartotta a magyar órákon a magyaros köszönést. A
Lityeraturnaja Gazeta I. Risina nevű munkatársa szerint a nyelvi etikett
megköveteli, hogy „a tanuló a tanerőt utó- és apai nevén szólítsa
meg". A művelődési minisztérium munkatársa, A. Szivec keményebben
fogalmazott: „...A magyar nyelvben a hivatalos, általánosan elfogadott
helyneveket kell használni... A Szovjetunió összes iskolájában,
függetlenül az oktatás nyelvétől, bevett szokás a tanító megszólítása:
utónév+apai név". Ez a funkei - amúgy szocialista módra - nem
értette, milyen nyelvre kell lefordítani a magyar neveket... Nehéz lett
volna nem érteni ezekből a szakvéleményekből, de a tanulságok
ellentmondásosságát némiképp ellensúlyozta a Szovjetunió
Tudományos Akadémiájának Nyelvtudományi Intézete, ahová az
Ucsityelszkaja Gazeta továbbította beadványomat; K. E. Matyinszkaja,
az akadémia munkatársa arról tájékoztatott, hogy a különböző szovjet
iskolákban különböző megszólítások használatosak, de azt nem tudja,
vannak-e a nemzetiségi iskolákban kötelező megszólítási formák.
Tanácsa szerint a Nemzetiségi Iskolák Tudományos Kutatóintézetéhez
fordultam további információkért. Az innen kapott szakvélemény
lényege: az oroszban jellemző utónév+apai név típusú megszólítást
ugyan használják más nyelvű népek is a Szovjetunióban - de erre
őket törvény vagy parancs nem kötelezi!
- Az igazadat tehát végül is bebizonyítottad, de a célodat nem
érted el...
- Ha a ránk kényszerített névhasználati gyakorlat megváltozására
célzói, akkor nem. Ment minden tovább a régi módon, sőt, 1965
márciusában írásbeli megrovást kaptam új igazgatómtól a „nem
elfogadott" megszólítás és névhasználat miatt (a korábbi, öreg
alkoholistát áthelyezték Ungvárra, „boldogítani" az ottani magyar
középiskolát). Hiába volt a tudományosan megalapozott, engem
igazoló szakvélemény odaföntről, ha idelent „illetékes elvtársék" a
politikai-ideológiai elvárásoknak megfelelően, tudatosan igyekeztek
fenntartani azokat a körülményeket, amelyek a kárpátaljai magyarság
beolvadását, végső soron megsemmisítését szolgálták. A magyar
helység- és földrajzi nevek, a magyaros megszólítás betiltásával akarták
bizonyítani: semmi közünk a szülőföldünkhöz, felejtsük el nemzeti
 hovatartozásunkat! „Feleselő renitensként" nem illettem bele ebbe a
képbe, ezért - sportnyelven szólva - a kellemetlen versenytársat -
ellenfelet! - nemegyszer korántsem sportszerűen, buktatással akarták
kiiktatni a „játékból".
- Volt-e összefüggés nagybátyád, Gecse Endre lelkész és a te
üldöztetésed közt?
- Mai ismereteim szerint bizonyos összefüggés feltételezhető. Mint már
említettem, eleve „burzsoá-nacionalista kispolgárnak", kulákszármazásúnak
számítottam, s ezt a bélyeget nagybátyám megvádolása és a rendszer
bérgyilkosai kezétől bekövetkezett halála még inkább „hitelesítette"...
-Mindaz, amit elmondtál, együttvéve bőven elegendő oknak tűnik,
a meneküléshez. Valóban volt motiváló szerepük áttelepülésedben?
- Csak részben. Ahhoz, hogy bárki elhagyja a szülőföldjét, igen
sok negatív tapasztalatot kell összegyűjtenie, rá kell döbbennie hely-
zetének teljes kilátástalanságára. Velem legalábbis ez történt... Megelé-
geltem a csapnivaló „ellátást" is, féltettem megviselt egészségemet,
iszonyodtam a tömegek demoralizáltságától, nem voltam hajlandó
k o c k á r a tenni családom, g y e r m e k e i m sorsát. A szocialista
Magyarországról nem voltak illúzióim, de a „kisebbik rosszat" választot-
tam, áttelepültem.
- Mit tudsz mondani a családodról?
- Nem sokat. Tanári munkám nagyobb felét a magyarországi
felsőoktatásban töltöttem el. Feleségemmel négy évtizede „nyűjük"
egymást, ő is a felsőoktatásban dolgozott. Egyetemi doktori címet
„ezen a parton" szereztünk. Most már nyugdíjasok vagyunk. Két
gyerekünk felnőtt, fiatalon ledoktoráltak. A fiam meglehetősen ismert
újságíróként vívja a maga harcait (Gecse Géza újságíróról és rádióri-
porterről van szó - В. В.), két könyve is megjelent. A lányom kétgyer-
mekes, boldog édesanya, néha ő is újságíróskodik. Két unokánk van.
Dicsekednünk nincs mivel, de különösebb panaszra sincs okunk.
Többre Kárpátalján sem vittük volna, bár érzem, az évek múlásával
egyre erősebb a nosztalgia...
- ízig-vérig pedagógusként, sokat próbált emberként mit üzensz a
fiataloknak?
- Ilyenkor bölcsességekkel illene kirukkolni, de ez nem az én
esetem... Tegyék a dolgukat tisztességgel, de ha jól akarnak aludni,
ne várjanak érte elismerést. Tanuljanak meg takaréklángon is létezni,
de mindig akarjanak többet, mint ami van, s evégett legyenek bátrak
többet tenni, mint amit szabad és lehet... Végül: igyekezzenek békében
lenni saját magukkal.
 Függelék
Horváth László

A SZOLYVAI HALÁLTÁBOR BELÜLRŐL

/. TÖRTÉNELMI BETEKINTÉS

1944 októberében a szovjet csapatok - említésre méltó harcok

nélkül - elfoglalták Kárpátalját. A front mögött hadifogoly-
gyűjtőhelyeket létesítettek, előbb Huszton, majd Szolyván, végül
Perecsenyben. Ezek mindegyike a szambori hadifogoly-gyűjtő és -
elosztó tábor parancsnoksága alá tartozott. A kárpátaljai táborok közül
a szolyvai, 2. számot viselő gyűjtőhely játszotta a főszerepet: a
begyűjtött személyek abszolút többségét ide hozták, illetve innen
vitték tovább.
Szolyva a kárpátaljai magyar férfilakosság tragikus pusztulásának
szomorú állomása, történelmünk gyászos oldala. A 4. Ukrán Front
parancsnoksága az NKVD csapataival és a helyhatalmi szervek
közvetlen közreműködésével, háromnapi munka ürügyén, a
hadifoglyok mellett letartóztatták és ide, a szolyvai lágerbe hurcolták
a 18-50 év közötti magyar és német nemzetiségű férfiakat. Szolyváról
aztán, télvíz idején, gyalogosan Szamborba hajtották, ahonnan
marhavagonokban tovább szállították őket a GULAG lágereibe. Arról
máig nincsenek megbízható adatok, hány hadifogoly és internált civil
fordult meg Szolyván, mint ahogy arról sem, hány ember lelte itt
halálát 1944 novembere és 1945 márciusa közt, azaz a tábor
működésének ideje alatt.
A begyűjtött civil lakosok státusát a szovjet katonai vezetőség
különböző parancsai határozták meg. A korabeli dokumentumokban
először a hadifogoly megnevezést találjuk - hiszen azokkal együtt
tartották fogva a civileket - , másutt internáltaknak, deportáltaknak
nevezik őket; ugyanakkor egy másik parancs megtiltja az utóbbi
meghatározások használatát, helyettük a letartóztatottak elnevezést
ajánlja; végül van olyan parancs is, amelyben tévesen letartóztatottnak
n e v e z i k őket (Dupka G y . - A . Korszun: A malenykij robot
dokumentumokban, Intermix Kiadó, Ungvár-Budapest, 1997, 42. old.).
Az embertelen bánásmód, az éhség, a hideg, a túlzsúfoltság
következtében Szolyván ezrek pusztultak el. A lágerek felügyeletével
megbízott Mocsalov állambiztonsági őrnagy jelentése szerint a szolyvai
lágerben „20 ezer hadifogoly zsúfolódott össze, akiknek többsége
fertőzött volt, tömegesen fordultak elő bélhurutos és flekktífuszos
megbetegedések". Ugyanez a jelentés közölte, hogy „A 2. sz. láger
1944. december 14-től 1945. január l-ig a járványok miatt vesztegzár
alatt volt" (Dupka-Korszun, 80.old.).
írásomban a túlélő szemével igyekszem felvázolni, hogyan is nézett
ki belülről, hogyan működött ez a félelmetes láger. Mielőtt erre kerülne
sor, célszerűnek tűnik egy pillantást vetni Szolyva település történetére
és magára a táborra - kívülről.

II. A TÁBOR MADÁRTÁVLATBÓL

A Lehoczky Tivadar Beregvármegye Monographiája c. munkájában

és más forrásokban található adatok szerint Szolyva kis mezőváros a
Latorca bal partján, járási központ, nevét valószínűleg a környékén
bőven található savanyúvíz-forrásokról vagy az itt folyó Szvaljavka
pataktól kölcsönözte.
Először a XII. században említik, mint a Beth (Betke) család birtokát.
A XIII. században Simon főispán, Bánk bán veje birtokolta, de az
1214. évi merénylet folytán a birtok a királyra szállt. Későbbi urai
közt találjuk a Frangepán, Perényi, Telegdy, Esterházy, Drugeth
családot. 1680-ban Báthori Zsófia kapta meg, tőle II. Rákóczi Ferencre
szállt.
A szabadságharc leverése után a Schönborn grófok birtoka lett
1944-ig. Jelentős fejlődést a XIX. század végétől ért el a helyi fa- és
vegyipari üzemek létesítésével.
Különös nevezetessége az 1870-ben feltárt honfoglaláskori, előkelő
magyar lovas sírja, ahol ma emlékmű áll; de találtak itt őskori
cserepeket, bronz- és aranyleleteket is.
A szovjetek által 1944-ben felállított láger a Latorca bal partján, a
kisvárossal szemben, a sziklás-bokros, meredek part fölött, egy széles
fennsíkon terült el. Észak és nyugat felől az akkor még lankás mező
határolta. A terület déli csücskénél haladt el a Szolyva-Galambos
országút, s innen emelkedett fel az út a nyugati oldalon lévő
főbejárathoz.
A láger alapját az egykori 2. magyar hegyivadász zászlóalj laktanyája
képezte, amely Kárpátalja 1939-es visszafoglalása után épült. A zászlóalj
a Vereckei átkelő térségének védelmét biztosította, egyik kihelyezett
százada Vezérszálláson, a Vereckei-hágó alatt, a Vereckei-szorosnál
teljesített szolgálatot, állandó jelleggel. Erdély visszacsatolásakor a zászlóalj
Uzonba helyezte át állomáshelyét, 1944 őszén onnan vonult vissza,
Kárpátalján keresztül. Közben a laktanyát más alakulat foglalta el.
Az egykori laktanya területét a szovjetek kétsoros szögesdrót-
kerítéssel vették körül, amelynek magassága meghaladta a két és fél
métert. A kettős kerítés közötti földsávot felásták, rendszeresen
gereblyézték. A sáv mellett keskeny ösvény húzódott a járőr számára.
A kerítésen kívül és belül szögesdrót-tekercs feküdt a földön oly
módon, hogy a kerítést megközelíteni nem lehetett. A kerítés
kiszögelléseinél fedett őrtornyok emelkedtek, bennük éjjel-nappal
ott állt a fegyveres őr. A járőrök elég gyakran, naponta többször
köröztek a kerítések közt, kutyával.
A főbejáratnál kettős kapu volt, egymástól nyolc-tíz méterre.
Mindkettőnél őrbódé állt, szintén fegyveres őrrel; bárki akart a táborba
bejutni, az első őr kihívta a felettesét, aki beengedte vagy elutasította
az érkezőt; ha beengedte, a másik őrbódénál megismétlődött ugyanez
a jelenet. A tábor másik bejárata az úgynevezett fogadó zónánál volt,
egy kapuval ugyan, de a másikhoz hasonló bizalmatlansággal és
szigorral őrizték azt is.

III. A LÁGER BELÜLRŐL

A láger területi felosztásának ismertetéséhez vissza kell térnünk

az egykori laktanyához, amelyben a személyi állomány számára 10,
kívülről nézve teljesen egyforma épület szolgált; ezek a jókora -
futballpálya-méretű - gyakorlótér nyugati és északi oldalán sorakoztak,
délre nyíló bejárattal. A tér szemközti oldalán istállók álltak a málhás
öszvérek számára, lévén az itt állomásozó katonai egység hegyi
aknavetős alakulat. A laktanyaépületektől északnyugati irányban
helyezkedtek el a különböző műszaki építmények: széna- és
abrakraktárak, vermek. A tér déli oldala mentén álltak a kisegítő
helyiségek: iroda, orvosi rendelő, kantin, klub, könyvtár, műhelyek
és a tiszti lakások.
A láger három alapzónára oszlott. A laktanyaépületek és az istállók
a gyakorlótérrel együtt a központ zónához tartoztak. A fogadó zónát
a raktárak és egyéb műszaki épületek alkották; ebben a zónában
„dolgozták meg" az érkezőket: lenyírták a hajukat, leborotválták a
szőrzetüket, megfürdették őket, itt szűrték ki az SS-tetováltakat, stb.
A harmadik, speciálisnak nevezett zóna a tiszti lakásokat és a hozzájuk
tartozó épületeket foglalta magába.
 A zónákat szögesdrót-kerítés választotta el egymástól, ezen belül
a fogadót kétsoros, a speciális zónát egysoros; egyikből a másikba
átmenni csak fegyveres kísérettel lehetett. A gyakorlótér apró kaviccsal
volt terítve, k ö r ü l ö t t e s z é l e s , aszfaltozott út húzódott. A
laktanyaépületeket a bejárattól kezdve számozták 1-től 10-ig, az
istállókat a 10. épülettől szintén 1-től 10-ig.
A főbejáraton belül egy kb. 60x8 méteres tér közepén vezetett az
út a belső bejáratig; ezen a helyen korábban kisebb park volt, de az
oroszok minden fát és bokrot kiirtottak, ugyanúgy, mint a láger egész
területén. Itt, a két kapu közt vették át - alapos számolgatás után - a
kísérő őrök a munkába induló foglyokat, s ugyancsak itt adta át a
konvoj a lágerbe visszatérőket. Az út melletti téren ellenőrizték azokat
a csomagokat, amelyeket a hozzátartozók hoztak otthonról itt
raboskodó szeretteiknek.
Ezek után vegyük sorra a központi zóna épületeit, azok funkcióit.
Az 1. számú épületben a lágert őrző katonák tartózkodtak; egysoros
szögesdrót-kerítés vette körül, ide a foglyok nem léphettek be.
Itt jegyzem meg, hogy a laktanyaépületek kb. 30x15 méteres,
egyszintes, cseréptetős építmények voltak nagy ablakokkal, egy
bejárattal. A belső térelosztás egyes épületeknél a rendeltetésnek
megfelelően különbözött a többitől.
A 2. számú épületben rendezték be a lágerirodát, a maga akkor
még s z o k a t l a n , u g y a n c s a k furcsa, orosz b ü r o k r á c i á j á v a l ,
áttekinthetetlenségével. A fogvatartottakról minden héten új névsor
készült, amit a foglyok közül toborzott írnokok vezettek, kihagyva a
legutóbbi összeírás óta elhunytakat. A foglyokat egyébként századokra
osztották. Az írnokok állították össze jóelőre a következő „etapra" -
menetszakaszba - kijelöltek névsorát is. Az indulás napja szigorúan
titkos volt, de azért titok, hogy kiszivárogjon: az írnokok néhány szál
cigarettáért szívesen elárulták, aminek következtében sokan elbújtak
valamelyik ki nem jelölt században vagy a betegeknél. Az indulás
hajnalán nem vették figyelembe az előre elkészített névsort; ilyenkor
az őrök válogatás nélkül bárkit beállítottak a sorba - nemegyszer
betegeket is - , hogy a létszám meglegyen.
Máig nem tudok megbékélni a gondolattal, hogy én is kihúztam
magam: elbújtam a menetszakaszba való sorozás elől, s helyettem
egy sokgyermekes családapát, fiatal férjet, egy özvegy édesanya
egyetlen gyermekét-támaszát vitték el a biztos halálba a kavargó januári
hófúvásban! Gyáva lettem volna, vagy a természetes életösztön
vezérelt? Sokat töprengek ezen, nagyon nehéz feldolgozni.
 A 3. számú épületben a fogoly honvédtiszteket helyezték el,
valamennyien magyarok voltak. Helyzetük annyiban különbözött,
hogy ők deszkapriccsen aludtak, nem csupasz csempepadlón vagy
az istállók hídlásán, mint a többi fogoly. Fűtés náluk sem volt. A
lágerkonyhán elsőként ők étkeztek a közös kondérból, s nagy ritkán
kaptak egy-egy kanál cukrot, néhány szál cigarettát. Őket nem
hajtották semmilyen munkára; eleinte önként jártak fát hozni a
konyhára, de miután két társuk az erdőben megszökött, többé nem
engedték ki őket. A SZMERS -szovjet katonai kémelhárítás - tisztjei
gyakran „vendégeik" voltak, de a kihallgatások nyomán egyiküket
sem vitték el. Január végén, egy menetszakasz élén elhajtották őket
Szamborba.
A 4. számú épületben „működött" a lágerkonyha. Az egykori
laktanya konyha-helyisége kicsinek bizonyult, ezért az épület nyugati
falához deszkából egy félereszt eszkábáltak, amelyben három hatalmas
katlant állítottak fel. Azokban főztek, és az ételt ott helyben osztották
ki, kétszer naponta. Az élelmezésről később még lesz szó.
Az 5. számú épület puszta említése is félelmet keltett a foglyokban:
itt kapott helyet a kórháznak nevezett intézmény, amely valójában
igazi halálgyár volt. Tudni kell, hogy a láger működésének első
napjaiban-heteiben a betegeket a kisváros kórházába vitték, ez
azonban csakhamar kicsinek bizonyult. Az 5. épület egyik kisebb
helyiségében „fogadott" a lágerorvos - egykori zsidó munkaszolgálatos
- , egy nagyobb helyiségben deszkapriccseken, matrac és takaró nélkül
feküdtek a betegek. Ide a foglyok, amíg jártányi erejük volt, nem
jöttek be; csak akkor kerültek be a „kórházba", amikor már hozni
kellett őket. Ennek az oka az volt, hogy mindenki tudta, innen nemigen
lehetett élve kikerülni, még a csonttöréses beteg is elpusztult -
megfelelő kezelés és gipszkötés nélkül elmérgesedett a sebe. Az
oroszok részéről orvos nagyon ritkán tartott vizsgálatot, akkor is főleg
az SS-tetoválásokat kereste, és kiszűrte a nemibetegeket, a súlyosabb
bőrbetegségben szenvedőket, akiket a TBC-sekkel együtt hazaküldött.
A l á g e r e n belüli „orvosi" s z e m é l y z e t z ö m e a volt zsidó
munkaszolgálatosok vagy a fogságba esett egészségügyi honvédek
közül került ki; az egyik „orvosról" hamarosan kiderült, hogy a háború
előtt valamelyik tiszaháti magyar faluban útkaparóként dolgozott.
Gyógyszerek nem voltak, a tífusz elleni védőoltásokat ugyanazzal
a tompa injekciós tűvel adták be az egész századnak; a szanitéc
ugyanazon csajkából, ugyanazzal a kanállal etette végig a „kórház"
fekvő betegeit, ugyanabból a csuporból itatta velük a folyóról hozott
jeges vizet - nem csoda, ha a fertőzés terjedt. A betegeket nem
fürdették, még csak nem is mosdatták, a ruhájukat nem cserélték.
A 6. számú épületben kaptak helyet a különböző szolgáltatások
művelői: suszterek, szabók, borbélyok. A suszterek feladata lett volna
a tengernyi fogoly ázott, szakadt lábbelijének megjavítása, de a
szükséges anyagok hiányában ezt a legnagyobb jóakarattal sem
tehették volna meg. Hamarosan alkalmazkodtak a kialakult
viszonyokhoz, amelyek közepette a rászoruló fogolynak csak úgy
lehetett lábbelit adni, ha azt a halott lábáról lehúzták; ám arra is volt
példa bőven, hogy a beteg fogoly lábbelijét még a körletben elvették,
mielőtt a szerencsétlen kórházba került volna. A suszterek jóakaratával
egyébként is baj volt, mert a lábbelik javítását csak ismeretség alapján
vagy némi ellenszolgáltatásért vállalták, mi több, gyakran eladták a
rájuk bízott lábbelit, a tulajdonosnak pedig azt hazudták, hogy ellopták
a műhelyből. Az orosz őrség tagjai kedvelték a honvédségi utász- és
tüzércsizmákat, s azokat lehúzták gazdájuk lábáról - szerencsésnek
mondhatta magát az a fogoly, akinek „cserébe" odalöktek valami
rongyos lábbelit a fagyos télben. Az elkobzott kemény szárú magyar
csizmákat a katonák a suszterekkel alakíttatták át rogyós szárúvá,
„harmoskává".
A szabók sem sok fogoly szakadt ruháját varrták meg; magyar
honvédségi köpenyegeket alakítottak át civil formájú télikabáttá, a
pokrócokból és köpenyegekből pedig téli sapkát - „usankát" - , meleg
kesztyűt varrtak, emellett ők is agyusztálták az őrök egyenruháját.
A borbélyok fontos szerepet töltöttek be, hiszen a foglyoknak
nem lehetett késük, ollójuk és borotvájuk - azokat már a lágerbe
érkezéskor, az első motozásnál elvették tőlük. A borbélyok
ténykedésével már a belépéskor megismerkedtünk, amikor a fürdőben
életlen borotvával, szárazon nyúzták le a foglyok szőrzetét, cibálták
kopaszra a fejüket, vérző sebeket okozva. A lágeri rend szerint
tíznaponként kellett volna fürödniük a foglyoknak, de mivel a fürdő
télen befagyott, megkövetelték a rendszeres nyírást és borotválást,
amit a borbélyok a körletekben végeztek el.
A 7-10. számú épületekben a Kárpátaljáról internált civileket
helyezték el, akik a lágerfőnökség tudta nélkül, közös megegyezéssel
igyekeztek egymás közt oly módon helyet cserélni, hogy az ugyanazon
vagy egymáshoz közeli települések lakosai egy csoportba kerüljenek.
Ezekben az épületekben eredetileg volt egy nagy terem, hosszú
folyosó, tágas mosdó, angol WC, vízvezeték és kanalizácó, végül két
kisebb helyiség. Az épületek a háborút épségben megúszták; az ajtókat
 és ablakokat be lehetett zárni, ám a fűtés, világítás, vízvezeték és
kanalizáció már nem működött, a mosdóhelyiséget és a WC-t deszkával
szegezték be. Sem ágyak, sem pricesek nem voltak, a foglyok a
csempepadlón feküdtek, időnként hihetetlen szúfoltságban. A mi
szobánkban, a 10-esben eleinte hatvannégyen voltunk, valamennyien
egy faluból, kialakult egy határozott rendtartás. Különösebb takarításról
szó sem lehetett, legfeljebb az ügyeletes seperte fel a padlót a
fahordáskor becsempészett nyírfaseprűvel. Kezet mosni, mosakodni
legfeljebb hóval lehetett az udvaron, ahol még nem volt összepiszkítva
a hó. Fűtésről szintén szó sem lehetett, ráadásul a vesztegzár idején
december végéig naponta reggel hat órakor el kellett hagyni a szobát,
amit egész nap nyitott ablakkal szellőztetni kellett; csak az esti
létszámellenőrzés után mehettünk be. El lehet képzelni, mennyire hideg
volt a padlócsempe, amelyre hatvan ember vitte be lábán a havat.
A 9. és 10. számú épület közt állt a láger parány épülete, az
egykor Szent Imre nevére felszentelt kápolna. A 2x2 méteres helyiség
már megérkezésünkkor díszeitől megfosztva, csupaszon állt, de szinte
sohasem lehetett üresen látni: hol két-három fogoly imádkozott benne,
hol a szél, a hófúvás elől menekült oda néhány fogoly. Rövidesen
kisebb szentképek jelentek meg a falán, amelyeket hiába vakartak le
a rendészek, egyre újabbakat ragasztottak fel a foglyok.
A laktanyaépületekkel szemben, a gyakorlótér túlsó oldalán 10
istálló állt, amelyekben egykor a hegyivadászok a málhát szállító
öszvéreket tartották. Ezek kb. 30 méter hosszú és 8-10 méter széles,
cseréppel fedett épületek voltak, két végükön tágas, magas kétszárnyú
ajtóval, amelyek közül az egyik - a szögesdrót-kerítéshez közeli - be
volt zárva. A helyiség közepén betonozott, járdaszerű út húzódott,
két oldalán keskeny csatornával a húgylé elvezetésére. A csatornáktól
a falig mindkét oldalon vastag deszkával borított hídlás terült el. A
falakon etetőrácsok voltak, alattuk a fal tövében betonból készült
zaboló jászlak. Az apró, poros és pókhálós ablakokon keresztül alig
jutott be némi fény.
Az istállókban rendszerint a hadifoglyokat helyezték el, állandó
volt a túlzsúfoltság, szinte lehetetlen volt a névsor vezetése; a
legelemibb rendet sem lehetett tartani - itt sohasem takarítottak. A
már-már sötétséggel felérő félhomályban, a kibírhatatlan bűzben
szorongó tömeg állandó kaotikus mozgásban volt, a kaput sem lehetett
bezárni, mert a hasmenésesek folyton szaladgáltak. A szárazabb
helyeket elfoglalták az erősebbek, ezért a betegek kénytelenek voltak
a betonjárdára vagy az ajtóhoz közel, a pocsolyába lefeküdni. Nem
csoda, hogy innen naponta tucatszámra hordták ki a halottakat, akik
életük utolsó óráiban orvost vagy gyógyszert nem láttak, kórházi
kezelésben nem részesültek.
A befogadó, más nevén karantén zóna nyugat felől csatlakozott a
központi zónához. Mint már említettem, itt történt meg az érkező
foglyok egészségügyi „feldolgozása". A szintén már említett fürdőt az
egyik volt szénaraktárban rendezték be, fenomenális „leleményes-
séggel": egy kibontott közfal tégláiból katlant raktak, beleállítottak
három benzines hordót, a leszerelt esőcsatorna csövét kidugták a
kiütött ablakon. A katlant nem tapasztották körül, a füst tódult minden
oldalra, csak a csövön nem. A foglyok órákig álltak a maró füstben, a
kitört ablak alatt, amíg megkapták ruházatukat a fertőtlenítőből, ami
szintén „saját gyártmány" volt: a aiha szinte fel sem melegedett benne,
de annál büdösebb lett a füsttől, és a lágerben mindvégig érezhető
koldusszagtól.
A speciális zónában az volt a legfeltűnőbb, hogy itt nem irtották
ki a fákat és a díszbokrokat; az egyszintes kis épületek ily módon
szinte kis kertváros hatását keltették. Ide különítették el a rüheseket,
idegbetegeket, epilepsziásokat. A rühesek közt magam is eltöltöttem
21 napot, hogy ne osszanak be a menetszakaszba; meg lehetett csinálni.
A betegektől elkülönítve ugyancsak itt kaptak helyet a zsidók, csehek,
szlovákok, ukránok és aiszinok, azaz a szláv nemzetiségűek. Később,
amikor létszámuk megnőtt, áthelyezték őket a központi zóna egyik
istállójába, végül 1945 januárjának végén hazaengedték őket a 45
éven felüli internáltakkal együtt.
Ilyennek őrizte meg emlékezetem a szolyvai lágert. De mielőtt
befejezném a visszaemlékezést, szeretnék szólni még néhány dologról.
A lágerben igencsak fájó probléma volt a vízellátás. Nem túlzok,
mikor azt állítom, hogy a sok ezer fogoly - s főként a betegek -
többet szenvedtek a szomjúságtól, mint az éhségtől. A konyhára és a
fürdőbe a Latorcáról hordták a vizet, mégpedig a legbarbárabb módon:
a szekérre - télen szánra - felraktak három kifenekelt benzines hordót,
eléje fogtak 10-15 foglyot, akik húzták, illetve tolták a fogatot a közel
kilométeres emelkedőn, miközben a víz kiloccsant az emberekre,
ráfagyott a ruhájukra; még ha le is váltották őket, szárítkozásra nem
volt lehetőség. A behozott vízből a fogoly nem kapott - erre nagyon
vigyáztak a láger belső rendészei. Ha a foglyok közül valaki vízhez
akart jutni, felváltotta valamelyik vízhordó társát, így magának is hozott
egy-két kulaccsal; de lehetett vizet cserélni cigarettára is.
 A konyhát és a fürdőt az öt-hat kilométerre lévő erdőből látták el
fával. 30-40 fogoly naponta kétszer ment a fáért fegyveres kísérettel;
vállukon hozták a fagyos, jeges ölfát. A foglyok ebből némi hasznot
húztak: a friss levegőn jártak, s ha az őrség nem volt túl szigorú,
megpihenhettek a patak partján, vízzel tölthették meg a kulacsokat,
kedvező időjárás esetén megmosakodhattak, kimoshatták a kapcájukat,
végül fenyőgallyat szedhettek lábtörlőnek az ajtó elé, vagy nyírfagallyat
seprűnek.
A halottak eltemetése szintén a foglyok feladata volt. Az első
időkben a halott foglyokat a városi temetőben temették el külön
sírgödrökbe, majd a tömeges elhalálozások miatt a lágertől nem
messze, az országút mellett egy dombon külön temetőt nyitottak,
ahol már tömegsírokba kerültek a holttestek, minden jelzés nélkül.
Pontosabban: kezdetben még ragtapaszra írták a halott nevét, később
már ezt sem tették. Az elhunytakról nyilvántartást nem vezettek, az
elhalálozásról sem az illetékes helyhatóságot, sem a hozzátartozókat
nem értesítették; ezért kideríthetetlen a haláltáborban elhunytak
személye és száma.
A szolyvai láger történetében egyedi és felbecsülhetetlenül fontos
jelenség volt az otthonmaradt hozzátartozóktól a lágerbe bejuttatott
csomag. Amikor az otthoniak megtudták, hogy szeretteik Szolyván
vannak, megindult a kálvária-járás: télvíz idején gyalogosan, hátukon
batyúval, kóbor orosz katonák és garázdálkodó partizánok részéről
fenyegető veszéllyel nem törődve anyák, feleségek és nővérek
sokasága sietett Szolyvára, hogy láthassa hozzátartozóját, és eleséget
vigyen neki. Mekkora volt azok csalódása és fájdalma, hogy akit
keresnek, már nincs ott, vagy meghalt! A hosszú - nemegyszer 60
kilométeres - úton az élelem kővé fagyott, de így is életet mentett. A
csomagokat eleinte a helyi cigányokból toborzott milicisták
ellenőrizték, de mivel túl sok érték tűnt el a kezük alatt, még az
oroszok szemében is kitelt a „becsületük"; annak ellenére, hogy az
első időkben ezek a „vitézek" fegyveres szolgálatot is teljesítettek: ők
kísérték a foglyokat az erdőre fáért. Már akkor is fosztogattak - ha
valamelyik fogoly lábán megláttak egy viszonylag jó lábbelit, azonmód
végrehajtották a „cserét".
A szolyvai láger foglyai a fa- és vízhordáson, a temetésen kívül
más munkát nem végeztek; az elvégzett munkákért semmiféle juttatást
nem kaptak, pedig járt volna a felemelt fejadag.
A szögesdrót-kerítés rég eltűnt, a láger helyén szovjet katonai
laktanya rendezkedett be magas betonkerítéssel, amelyen át be sem
lehet látni az egykori gyászos események színhelyére. Benépesült a
környék, új városnegyed nőtt ki a földből széles utcákkal.
Igen, az utcák... 1952-ben az utca rendezése során felszámolták a
fogolytemető egy részét, 1962-ben pedig, a benzinkút építésekor az
egész temetőt. A buldózer és exkavátor által kiemelt csontokat a
temető alatti sírkertben hantolták el, az I. világháború hősi halottainak
e m l é k m ű v e mellett. Ma e m l é k p a r k van itt, amelyet 1994
novemberében, a kárpátaljai magyar és német férfiak sztálini lágerekbe
történt elhurcolásának 50. évfordulója alkalmából avattak fel.
Befejezésül egyetlen mondat arról, ami nagyon fáj: sem az egykori
szovjet, sem a jelenkori ukrán politika nem hajlandó beismerni, hogy
az 1944-es elhurcolás igenis bűntény volt, és ideje lenne rehabilitálni
végre az áldozatokat.
 JELMAGYARÁZAT A SZOLYVAI LÁGER
SEMATIKUS RAJZÁHOZ
A - központi zóna.
В - fogadó zóna.
С - speciális zóna.
D - várakozó (ellenőrző) zóna.

A központi zóna létesítményei:

1-10 - egykori laktanyaépületek, ezen belül:

1 - lágerparancsnokság, az őrség szállása.
2 - lágeriroda.
3 - fogoly katonatisztek szállása.
4 - lágerkonyha.
5 - alkalmi lágerkórház.
6 - szolgáltatók (suszterek, szabók, borbélyok), azok szállása.
7 - 1 0 - internált civilek lakhelye.
1-Х - egykori istállók, a hadifoglyok és internáltak szállása.
12 - egykori gyakorlótér, gyülekezési hely.
13 - a gyakorlóteret ö v e z ő utak.
14 - latrinák.

A fogadó zóna létesítményei:

15 - egykori takarmányraktárak, ezen belül:

a és b - ideiglenes szállások.
с - rögtönzött lágeri fürdő és fertőtlenítő.
16 a és b - egykori műhelyek, ideiglenes szállások.
17 a és b - egykori élelmiszer-tárolók, ideiglenes szállások.

A speciális zóna létesítményei:

18 - egykori legénységi fürdő, a rühes foglyok szálláshelye, fürdője.

19-21 - egykori kantin, műhelyek, könyvtár, majd szállások.
22 - egykori tiszti lakások, a zsidó és szláv hadifoglyok szállása a
19-21-el együtt.

Várakozási (ellenőrző) zóna:

A főbejáratnál terült el, a ki- és b e m e n ő csoportok számlálására, az otthonról

hozott c s o m a g o k ellenőrzésére szolgált.
A láger biztonsági létesítményei:

23 - a láger főbejárata kettős kapuval, kettős ellenőrzéssel.

24 - átjáró a várakozási zónából a központi zónába.
25 - a fogadó zóna bejárata őrséggel.
26 - átjáró a fogadó zónából a központi zónába.
27 - átjáró a központi zónából a speciális zónába.
28 - őrtornyok (6 drb).
29 - a zónákat elválasztó egysoros szögesdrót-kerítés, 2,5 méter magas.
30 - a lágert övező kettős szögesdrót-kerítés, 2,5 méter magas (a), e z e n
belül:
b - szögesdrót-hurka a kerítés alatt,
с - felásott ellenőrző sáv.
d - a járőrök útvonala.
I-Pmi

TARTALOM
1. Bevezető 5
2. „...Segíts haza minket..." 9
3. „...Húztuk a szánt, mint a lovak..." 19
4. „...Az én korosztályomnak nem sok boldogság jutott..." 30
5. A pokol kapujából 35
6. Az élet kemény próbára tette 42
7. „...Övék a hatalom..." 48
8. Trénszekérrel fél-Európán át 53
9. Valahol Oroszországban 58
10. Üzenetek a szolyvai pokolból 64
11. „...Álmomban se jöjjön elő..." 78
12. „...Nagyon messze, orosz földön..." 88
13. Lágerkarácsony, 1944 97
14. Utolsó levél a frontról 108
15. Magyarként szovjet egyenruhában 114
16. „...Boldog embernek érzem magam..." 124
17. „...Tettem a dolgom..." 135

Függelék

Horváth László: A szolyvai haláltábor belülről 145

Tartalom 159
7684/04
 Édesapám értelmes paraszt-
ember, aranykalászos gazda
volt. A szovjet rendszer beren-
dezkedése, kíméletlen meghur-
coltatás, zaklatás és megalázás
után „ alantas " munkára kény-
szerült- „útkaparó" lett. Szűk
családi körben sokszor felidézte
a lágeréletet. Biztattam: írja le
emlékeit arról az időszakról.
Nem tette, mert lelkébe örökös
félelem költözött. Azt mondta:
„Fiam, ha megéred- és lehet-, írd meg az igazságot".
Istennek legyen hála, változtak az idők. Léthelyzetünk
változatlanul siralmas, de a szó szabadabb lett, meg-
próbálhatom teljesíteni édesapám kérését. Évek óta
rendszeresen felkeresem ama viharos időszak tanúit, meg-
gyötörtáldozatait, túlélőit, magnószalagra rögzítem vissza-
emlékezéseiket. Sajnos, sokan közülük már csak a szalagról
szólhatnak hozzám, felelevenítve az átbeszélgetett vasár-
nap délutánokat, estéket. Elvonulnak előttem az ismerős,
kedves arcok, sorsok. Ahány „alany" - ember! -, annyi
életút. Nem tarthatom meg magamnak ezeket az ismere-
teket, mert a mai kor emberének, különösen a későbbi
nemzedékeknek talán okulásul, fogódzóként szolgálhatnak
az élet dolgaiban való eligazodáshoz, még akkor is, ha
riportjaimban gyakran dokumentumokkal alá nem
támasztható kérdésekre kapható válasza visszaemlékezők
szavai eredendően hitelesek - ez a titok nyitja.

Bagu Balázs