ÖTÖDIK FEJEZET

AZ ANÓMIÁS ÖNGYILKOSSÁG

A társadalom azonban nemcsak az az objektum, amely különbö­

ző intenzitású vonzóerőt gyakorol az egyének érzelmeire és te­
vékenységére. Egyben olyan erő is, amely mindezt szabályozza.
A társadalom szabályozó hatásának érvényesülési módja és a
társadalmi öngyilkossági arány között összefüggés van.

I.

Közismert tény a gazdasági válságok fokozó hatása az öngyil­

kossági hajlamra.
Bécsben 1873-ban pénzügyi válság tört ki, amely 1874-ben érte
el tetőpontját; egyidejűleg az öngyilkosságok száma is emelke­
dett. 1872-ben 141 öngyilkosságot követtek el, 1873-ban 153-at,
1874-ben pedig 216-ot, ami azt jelenti, hogy 1874-ben 51%-kal
több öngyilkosság volt, mint 1872-ben, és 41%-kal több, mint
1873-ban. Azt, hogy ennek az emelkedésnek a gazdasági ka­
tasztrófa volt a kizárólagos oka , egyértelműen bizonyítja, hogy
akkor volt a leginkább érzékelhető, amikor a válság leginkább
tombolt, azaz 1874 első négy hónapjában. Január 1-jétől április
30-ig 1871-ben 48 öngyilkosságot követtek el, 1872-ben 44-et,
1873-ban 43-at; 1874-ben azonban 73-at. Az emelkedés 70%-os.
Ugyanebben az időben ugyanilyen válság robbant ki Majna-
Frankfurtban, és ugyanilyen következményekkel járt. Az 1874-et
megelőző években 22 volt az öngyilkosságok évi átlaga; 1874-
ben 32 öngyilkosságot követtek el, azaz 45%-kal többet.
Még nem felejtettük el az 1882 telén bekövetkezett hírhedt
párizsi tőzsdekrachot. Következményei nemcsak Párizsban, ha­
nem egész Franciaországban érezhetők voltak. 1874-től 1886-ig
az évi átlagos növekedés csupán 2%; 1882-ben 7%. Sőt ez az
emelkedés az év hónapjai között sem oszlik el egyenletesen, ha­
nem főleg az első három hónapban figyelhető meg, vagyis pon­

260
tosan akkor, amikor a krach bekövetkezett. A teljes emelkedés
59 százaléka erre az egyetlen negyedévre jut. Ez a növekedés
olyannyira kivételes körülményeknek tudható be, hogy nem­
csak 1881-ben nem találkozunk vele, hanem 1883-ban sem, pe­
dig ekkor egész évben véve valamivel több az öngyilkosság,
mint 1882-ben:
1881____________ 1882____________ 1883
Egész évben................. 6741 7213 (+7%) 7267
Első negyedévben...... 1589 1770 (+11%) 1604

Ez a kapcsolat nemcsak néhány kivételes esetben állapítható

meg, hanem törvényszerű. A csődök száma olyan barométer,
amely elég érzékenyen tükrözi vissza a gazdasági élet változá­
sait. Ha egyik évről a másikra hirtelen megnő a számuk, bizto­
sak lehetünk benne, hogy valamilyen súlyos zavar keletkezett a
gazdasági életben. 1845 és 1869 között három ízben figyelhe­
tünk meg ilyen válságra utaló váratlan felszökkenést. A perió­
dus egészében 3,2% a csődök számának évi átlagos növekedé­
se. De 1847-ben 26%, 1854-ben 37%, 1861-ben pedig 20%. Nos,
ebben a három időpontban az öngyilkosságok száma is kivéte­
lesen gyors növekedést mutat. E 24 év folyamán az öngyilkos­
ságok évi átlagos növekedése csak 2%, ezzel szemben 1847-ben
17%, 1854-ben 8%, és 1861-ben 9%.
Miért van a válságoknak ilyen hatásuk? Vajon azért, mert a
köz gazdagságát sújtva fokozzák a nyomort? Azért mondanak
le az emberek könnyebben az életről, mert az nehezebb lett? Ez
a magyarázat csábítóan egyszerű; egyébként az öngyilkosságra
vonatkozó közkeletű felfogással is összhangban van. A tények
azonban mást mondanak.
Ha ugyanis az önkéntes halálesetek száma azért növekedne,
mert az élet keményebb lett, akkor lényegesen csökkennie kel­
lene, ha fokozódik a jólét. Mármost míg az elsőrendű élelmisze­
rek árainak túlságos mértékű emelkedése esetén általában az
öngyilkosságok száma ugyanúgy növekszik, egyáltalán nem
állapítható meg, hogy ellenkező esetben ez a szám az átlag alá
süllyedne. Poroszországban 1850-ben a búza árfolyama alacso­
nyabb, mint 1848 és 1881 között bármikor: 50 kg ára 6 márka 91
pfennig. Ugyanebben az időpontban viszont az öngyilkossá­
gok száma az 1849. évi 1527-ről 1736-ra, azaz 13%-kal emelke­
dik, s tovább növekszik 1851-ben, 1852-ben, 1853-ban is, holott
261
az olcsóság megmarad. 1858-1859-ben újabb árzuhanás követ­
kezik be; ennek ellenére az öngyilkosság az 1857. évi 2038-ról
1858-ban 2126-ra emelkedik, 1859-ben pedig 2146-ra. 1863 és
1866 között az árak az 1861. évi 11,04 márkáról 1864-ig 7,95
márkára süllyednek és az egész időszak folyamán igen ala­
csony szinten mozognak; az öngyilkosság viszont ugyanezen
idő alatt 17%-kal emelkedik (1862: 2112, 1866: 2485).1 Bajoror­
szágban hasonló folyamatokat figyelhetünk meg. Mayr által2
1835-1861-re szerkesztett görbe szerint a rozs ára 1857-1858-
ban és 1858-1859-ben volt a legalacsonyabb; ezzel szemben az
öngyilkosságok száma a következőképpen alakul: 1857-ben
mindössze 286,1858-ban már 329,1859-ben pedig 387. Ugyan­
ez a jelenség már 1848-1850-ben is megmutatkozott: a búza eb­
ben az időpontban, akárcsak egész Európában, rendkívül olcsó
volt. Az öngyilkosságok száma azonban, eltekintve attól a poli­
tikai események okozta csekély és átmeneti csökkenéstől, ame­
lyet már láttunk, azonos szinten marad. 1847-ben 217 a szá­
muk, még 1848-ban is 215, bár 1849-ben 189-re esik, 1850-ben
már újra emelkedik 250-ig.
Olyannyira nem a nyomor növekedése okozza az öngyilkossá­
gok számának emelkedését, hogy még azok az örvendetes válsá­
gok is, amelyek egy ország hirtelen felvirágzását segítik elő, ugyan­
úgy hatnak az öngyilkosságra, mint a gazdasági katasztrófák.
Amikor Viktor Emánuel 1870-ben bevette Rómát, és végérvé­
nyesen megteremtette Olaszország egységét, az országban el­
indult a megújulási folyamat, amelynek jóvoltából hovatovább
európai nagyhatalommá vált. A kereskedelem és az ipar erős
impulzust kapott, és hallatlan gyorsasággal indult az átalaku­
lás. Amíg 1876-ban még 4459 gőzkazán - összesen 54 000 lóerő­
vel - kielégítette az ipar szükségleteit, addig 1887-ben már 9983
berendezés működik, összkapacitásuk pedig háromszor akko­
ra (167 000 lóerő). Aszóban forgó idő alatt természetesen ugyan­
ilyen arányban nőtt a termékmennyiség is.3 A forgalom is kö­

1Lásd Starck: Verbrechen und Verg. in Preussen (Bűnözés és megtorlás Porosz-

országban). Berlin, 1884,55. o.
2Die Gesetzmässigkeit im Gesellschaftsleben (A törvényszerűség a társadalmi
életben), 345. o.
3 Lásd Fornasari di Verge: La criminalita e le ricendc economiche d'llalia (A bű­
nözés és Olaszország új gazdasági élete). Torino, 1894, 77-83. o.

262
vette ezt az ütemet; nemcsak fejlődött a tengeri kereskedelem, a
közlekedés és a hírközlés, hanem megkétszereződött a szállí­
tott anyagok mennyisége és a személyek száma4. Minthogy az
aktivitásnak ez az általános fellendülése béremelkedést vont
maga után (1873-tól 1889-ig a becslés szerint 35%-os volt a nö­
vekedés), javult a dolgozók anyagi helyzete, annál is inkább,
minthogy ugyanezen idő alatt süllyedőben volt a kenyér ára.5
Végül Bodio számításai szerint, míg a magánvagyon összege
1875-1880-ban átlagban 45 és fél milliárd volt, addig 1880-
1885-ben 51 milliárd, 1885-1890-ben pedig 54 és fél milliárd.6
Nos, ezzel a kollektív reneszánsszal egyidejűleg az öngyil­
kosságok számának kivételes mértékű emelkedését figyelhet­
jük meg. 1866-tól 1870-ig nagyjából állandó szinten mozgott;
1871-től 1877-ig 36%-kal nő. A kép a következőképpen fest:
Öngyilkosság 1 m illió főre
1864-1870................. ............. 29 1874...................... ................. 37
1871........................... ............. 31 1875...................... ................. 34
1872........................... ............. 33 1876...................... ................. 36,5
1873........................... ............. 36 1877...................... ................. 40,6

Ez a felfelé ívelő mozgás azóta is folytatódott. Míg 1877-ben

1139 öngyilkosságot követtek el, számuk 1889-ben 1463, vagyis
az emelkedés 28%.
Poroszországban ugyanezt a jelenséget két ízben figyelhet­
jük meg. 1866-ban megnő a királyság területe. Több fontos tar­
tományt annektál, egyidejűleg pedig az Északnémet Szövetség
élére kerül. Ezt a presztízs- és hatalomnövekedést nyomban az
öngyilkosság hirtelen erősödése kíséri. 1856-1860-ban évi át­
lagban 1 millió főre 123 öngyilkosság jutott, 1861-1865-ben pe­
dig csak 122. 1866 és 1870 között az 1870-ben mutatkozó csök­
kenés ellenére 133-ra emelkedett az átlag. 1867-ben, a győzel­
met követő esztendőben az öngyilkosság 1816 óta minden addi­
ginál magasabb. (Ekkor 5432 lakosra jutott 1 öngyilkosság, míg
1864-ben csak 8739 lakosra jutott 1 eset.)
Az 1870-es háború másnapján újabb örvendetes átalakulás
kezdődött. Németország egyesült, és teljes egészében Porosz­

4 Uo., 108-117. o.
5Uo., 86-104. o.
6A növekedés 1885-1890-ben pénzügyi válság következtében kisebb mértékű.

263
ország hegemóniája alá került. Óriási hadisarc növelte a közva­
gyont; a kereskedelem és az ipar fellendülésnek indult. Az ön-
gyilkosság pedig sohasem növekedett ilyen gyors ütemben.
1875-től 1886-ig 90%-kal, 3278-ról 6212-re emelkedik.
Egy országos vagy világkiállítás sikerét örvendetes ese­
ménynek tekintik a társadalom életében. Az ilyesmi ösztönzi
az üzleti életet, pénzt hoz az országba, és általános felfogás sze­
rint fokozza a prosperitást, különösen abban a városban, ahol
megrendezik. És mégsem lehetetlen, hogy ezek is hozzájárul­
nak az öngyilkosságok jelentékeny mérvű emelkedéséhez. Ez
minden jel szerint különösen az 1878-as kiállítás alkalmával
volt így. 1874 és 1886 között ebben az évben volt a legmagasabb
az emelkedés, nevezetesen 8%, azaz nagyobb, mint amekkorát
az 1882-es krach idézett elő. S azt, hogy ennek a kiugrásnak
aligha lehet más oka, mint a kiállítás, az mutatja, hogy a növe­
kedés 86 százaléka pontosan a kiállítás tartamának hat hónapja
alatt figyelhető meg.
1889-ben ugyanez a tény Franciaország egészére nézve nem
állapítható meg. Lehetséges azonban, hogy a boulangerista vál­
ság, amely csökkentő hatást gyakorolt az öngyilkosságok ala­
kulására, semlegesítette a kiállítás ellentétes irányú következ­
ményeit. Annyi bizonyos, hogy Párizsban, pedig itt az elszaba­
dult politikai szenvedélyeknek ugyanúgy kellett hatniuk, mint
az ország egészében, ugyanaz történt, mint 1878-ban. A kiállí­
tás 7 hónapja alatt majdnem 10%-kal, pontosan 9,66%-kal emel­
kedett az öngyilkosság, az év többi részében viszont alatta ma­
radt mind az 1888. évi, mind az 1890. évi szintnek.
1888 1889 1890
A kiállításnak megfelelő hét hónap...... 517 567 540
A többi öt hónap....................................... 319 311 356

Nyugodtan föltételezhetjük, hogy ha nem jön közbe a boulan-

gerizmus, az emelkedés valószínűleg még erősebb lett volna.
De azt, hogy a gazdasági nyomorúság nem jár együtt az oly
sokszor föltételezett fokozódó hatással, az bizonyítja a legjob­
ban, hogy inkább ellentétes hatást kelt. Írországban, ahol a pa­
raszt oly nyomorúságos körülmények között él, aránylag na­
gyon kevesen ölik meg magukat. A szánalmas Calabriában
úgyszólván ismeretlen az öngyilkosság; Spanyolországban ti­
zedannyi, mint Franciaországban. Sőt azt mondhatjuk, hogy a
264
nyomornak megóvó hatása van. Ha megnézzük Franciaország
megyéit, azt látjuk, hogy annál több az öngyilkosság, minél
több ember él vagyona jövedelméből.
A vagyonuk jö vedel mé-
A m egyék csoportosítása a 100 000 lakosra bői élő szem élyek átlagos
jutó öngyilkosságok száma szerint száma a megfelelő megye-
(1878-1887) csoport 1000 lakosára
számítva (1886)
48-43 öngyilkosság ( 5 m eg y e )......... 127
38-31 öngyilkosság ( 6 m eg y e )......... 73
30-24 öngyilkosság ( 6 m eg y e)......... 69
23-18 öngyilkosság (15 m eg y e )......... 59
17-13 öngyilkosság (18 m eg y e)......... 49
12-8 öngyilkosság (26 m eg y e)......... 49
7-3 öngyilkosság (lO m eg y e)......... 42

A térképek összehasonlítása alátámasztja a kapott átlagokat

(lásd V. ábra).
Következésképpen az ipari vagy pénzügyi válságok nem
azért fokozzák az öngyilkosságot, mert elszegényítik az embe­
reket, hiszen a prosperitási válságok ugyanezzel a következ­
ménnyel járnak; azért fokozzák, mert válságok, azaz a kollektív
rend zavarai.7 Az egyensúly minden megbomlása az önkéntes
halál irányába tereli az embereket, még akkor is, ha az nagyobb
jóléttel és az általános vitalitás fokozódásával jár. Az emberek
mindig könnyebben ölik meg magukat, valahányszor valami­
lyen nagy átrendeződés folyik a társadalmi testben, akár hirte­
len növekedés, akár váratlan kataklizma következtében. Ho­
gyan lehetséges ez? Hogyan magyarázható, hogy az, ami a köz­
felfogás szerint javítja az életet, arra készteti az embereket,
hogy megváljanak tőle?
Ahhoz, hogy felelhessünk erre a kérdésre, néhány előzetes
megjegyzést kell tennünk.

7 Annak bebizonyítására, hogy a jólét emelkedése csökkenti az öngyilkossá­

got, többen megpróbálták kimutatni, hogy ha nagyarányú a kivándorlás, vagy­
is működik a nyomornak ez a biztonsági szelepe, kevesebb az öngyilkosság
(lásd Legoyt: i. m., 257-259. o.). Csakhogy igen sok olyan esettel találkozunk,
amikor a két jelenség között nem fordított, hanem egyenes az arány. Olaszor­
szágban 1876-tól 1890-ig a kivándorlók száma 100 000 lakosra számítva 76-ról
335-re nőtt, sőt 1887 és 1889 között még nagyobb is volt. Ezalatt az öngyilkosság
is szüntelenül növekedett.

265
 V. ábra - Öngyilkosság és gazdaság

Öngyilkosság (1878 -1887) Vagyonuk jövedelméből élő személyek

2 H ű 3 H l 4 EB sLED s l Z3
Arányok 100 000 lakosra számítva A vagyonuk jövedelméből élő személyek 1000
lakos közül
1: 31-48; 2: 24-30; 3:18-23; 4:13-17;
1:100-nál több; 2; 71-100; 3:51-70;
5: 8-12; 6: 3-7
4:41-60; 5:31-40; 6:10-31. Átlag: 62
 II.

Bármilyen élőlény csak akkor lehet boldog, sőt csak akkor tud
élni, ha szükségletei megfelelő arányban vannak a rendelkezé­
sére álló eszközökkel. Ha ezek a szükségletek nagyobbak an­
nál, mint amit ki lehet elégíteni, vagy egyszerűen, ha másra irá­
nyulnak, akkor szüntelen súrlódásnak vannak kitéve, és nem
működhetnek fájdalommentesen. Az olyan mozgásnak, amely
csak szenvedés közepette mehet végbe, megvan az a tendenciá­
ja, hogy ne ismétlődjék meg. A kielégítetlen szükségletek elsor­
vadnak, s minthogy az életre irányuló tendencia csupán vala­
mennyi többi tendencia eredménye, szükségképpen gyengülni
kezd, ha ezek hanyatlásnak indulnak.
Az állatnál, legalábbis normális állapotban, ez az egyensúly
automatikus spontaneitással jön létre, mert merőben anyagi
feltételektől függ. A szervezet mindössze azt követeli, hogy az
élethez folyamatosan elhasznált anyag- és energiamennyiség
periodikusan és változatlan mértékben pótlásra kerüljön, vagyis
hogy a felújítás egyenlő legyen az elhasználódással. Ha betöltő­
dött az a hiány, amelyet az élet idézett elő saját erőforrásaiban,
az állat elégedett, és nem igényel mást. Reflexiója nem elég fej­
lett ahhoz, hogy más célokat is elképzeljen, mint amelyeket fizi­
kai természete ír elő. Másrészt, minthogy az egy-egy szervtől
megkövetelt munka is az életerők általános állapotától és a
szervezet egyensúlyszükségletétől függ, az elhasználódás a re­
generálódáshoz igazodik, és az egyensúly magától megvaló­
sul. Az egyik határai egyben a másikéi is; egyaránt az élőlény
alkata határozza meg ő k et, s az élőlény semmiképpen sem lép­
heti túl ezeket a határokat.
Az embernél azonban már más a helyzet, mert szükségletei­
nek többsége vagy egyáltalán, vagy nem ilyen mértékben függ
a testtől. Szigorúan véve, az emberélet fizikai fenntartásához
szükséges anyagi táplálékmennyiséget is meghatározhatónak
tekinthetjük, bár ez a determináltság m ár nem lesz olyan szo­
ros, mint az előző esetben, és nagyobb teret kapnak a vágy sza­
bad kombinációi. Mert a természet az ösztönös állapotban be­
érné a nélkülözhetetlen minimummal, de a reflexió a maga ele­
venebb módján mindig jobb feltételeket tűz maga elé; ezek
kívánatos céllá válnak, és felkeltik az aktivitást. Mindamellett
kétségtelen, hogy az ilyen jellegű vágy előbb-utóbb eléri azt a

267
határt, amelyet már nem léphet túl. De mi szabhatná meg a jó­
létnek, a kényelemnek, a fényűzésnek azt a mennyiségét, ame­
lyet egy emberi lény még joggal igényelhet? Az embernek sem
testi, sem pszichológiai alkatában nem találunk semmit, ami az
ilyen hajlamok határát jelezné. Az életműködés nem követeli
az egyéntől, hogy inkább az egyik ponton álljon meg, mint a
másikon; ezt bizonyítja, hogy az ilyen hajlamok a történelem
kezdete óta egyre csak erősödtek, hogy egyre teljesebben elégí­
tették ki őket, s hogy az emberek általános egészségi állapota
ennek ellenére nem romlott. Főleg pedig mi módon lehetne
megállapítani, hogy hogyan függjenek ezek az ember életkö­
rülményeitől, foglalkozásától, szolgálatainak relatív fontossá­
gától stb.? Nincs olyan társadalom, amelyben a társadalmi hie­
rarchia különböző fokain egyenlő mértékben nyernének kielé­
gülést. Pedig az emberi természet, lényegi vonásait tekintve,
minden állampolgárban azonos. Az emberi természet tehát
nem lehet az a tényező, amely megszabja e szükségletek szá­
mára az annyira szükséges változékony határt. Ezek a szükség­
letek tehát, amennyiben csak az egyéntől függnek, korlátlanok.
Érzékenységünk magában véve, elvonatkoztatva mindenne­
mű külső szabályozó erőtől, olyan feneketlen szakadék, amely
sohasem tölthető be.
Következésképpen ha kívülről semmi sem korlátozza, min­
denképpen kínszenvedések forrásává válik önmaga számára.
Mert a korlátlan vágyak a definíció értelmében kielégíthetetle­
nek, és nem ok nélkül tekintik a telhetetlenséget a morbiditás
egyik jelének. Minthogy ezeket a vágyakat semmi sem szorítja
korlátok közé, mindig és mindenkor túllépik a kielégítésükhöz
rendelkezésre álló eszközöket, s így sohasem csillapulhatnak.
Az olthatatlan szomjúság pedig örökösen megújuló kín. Való­
ban van egy olyan felfogás, amely szerint az emberi tevékeny­
ségnek éppen az a sajátja, hogy rögzíthető végcél nélkül fejlő­
dik egyre tovább, s mindig elérhetetlen célokat tűz ki maga elé.
Lehetetlenség azonban belátni, hogy a meghatározatlanságnak
ez az állapota mennyivel volna inkább összhangban a fizikai
élet követelményeivel, s még inkább a lelki élet feltételeivel.
Bármilyen öröme teljék is az embernek abban, hogy cselekszik,
mozog, erőt fejt ki, azt is éreznie kell, hogy erőfeszítései nem hiá-
bavalóak, és előrehalad, amikor megy. Márpedig az ember nem
halad előre, ha nem valamilyen cél felé megy, vagy, ami ugyan­

268
az, ha a cél, amely felé megy, a végtelenben van. Hiszen ebben
az esetben, bármilyen utat tesz is meg, mindig ugyanolyan
messze van tőle, s az eredmény pontosan ugyanaz, mint ha az
egész idő alatt egy helyben topogott volna. Még ha visszapil­
lantva büszkeséget érez is a megtett távolság láttán, ez vajmi
csalóka elégtétel, hiszen ettől még nem lett kisebb az előtte levő
távolság. Vagyis egy eleve elérhetetlennek tartott célt követni
annyi, mint az örökös elégedetlenség állapotára ítéltetve lenni.
Kétségtelenül előfordul, hogy az ember a józan ész ellenére re­
mél, és még az ésszerűtlen reménynek is megvan a maga örö­
me. Ez a remény tehát fenn is tarthatja egy ideig; de a remény
nem maradhat fenn a végtelenségig a tapasztalat megújuló csa­
lódásaival szemben. Mivel kecsegtet a jövő, ha mindenképpen
lehetetlen eljutni olyan állapotba, ahol az ember megállhat, ha
az előtte lebegő eszményhez még csak közelebb sem jut? Ily
módon minél többet ér el, annál többet akar, mert minden kielé­
gülés csak fokozza a szükségleteket, ahelyett hogy csillapítaná
őket. Vajon erre azt mondják, hogy a cselekvés önmagában kel­
lemes? Először is, nagy adag vakságra van szükség ahhoz,
hogy ne vegyük észre a cselekvés haszontalanságát. Ezenkívül
ahhoz, hogy érezhessük ezt az örömöt, és hogy az enyhítse és
legalább félig elfátyolozza a vele járó fájdalmas nyugtalansá­
got, legalábbis az szükséges, hogy ez a mozgás mindig könnye­
dén bontakozhasson ki, anélkül hogy bármi megakadályozná.
Tudniillik mihelyt lefogja valami, csak a nyugtalanság marad, és
a vele járó rossz közérzet. Az pedig csoda lenne, ha sohasem
állna a cselekvés útjába valamilyen leküzdhetetlen akadály.
Ilyen esetben az embert csak egy vékony szál köti az élethez,
amely bármelyik pillanatban elszakadhat.
Ahhoz tehát, hogy ez ne így legyen, mindenekelőtt a szenve­
délyeket kell korlátok közé szorítanunk. Csak így hozhatók
összhangba a képességekkel, azaz csak így elégíthetők ki. Mint­
hogy azonban az egyénben semmi sincs, ami ezt a korlátot biz­
tosíthatná, nyilvánvaló, hogy a korlátozást valamilyen külső
erőnek kell elvégeznie. Kell valamilyen szabályozó erő, amely
az erkölcsi szükségletek tekintetében ugyanazt a szerepet tölti
be, mint a szervezet a fizikai szükségletek terén. Ez az erő tehát
csak erkölcsi erő lehet. A tudat ébredése bontotta meg azt az
egyensúlyi állapotot, amelyben az állat szunnyadt; következés­
képpen csak a tudat képes azt helyreállítani. Itt az anyagi kény­

269
szer hatástalan maradna; fizikai-kémiai erőkkel nem lehet meg­
változtatni az emberi szívet. Amennyiben a fiziológiai mecha­
nizmusok nem korlátozzák automatikusan a vágyat, csak egy
olyan határ képes azt megállítani, amelyet igazságosnak ismer
el. Az emberek nem szorítják korlátok közé vágyaikat, ha úgy
látják, hogy van okuk túllépni az eléjük szabott határokon. Az
előbb mondottak következtében az emberek nem képesek saját
maguknak diktálni az igazságosság törvényét. Ehhez olyan te­
kintélyre van szükség, amelyet tiszteletben tartanak, és amely
előtt önként meghajolnak. Ezt a mérséklő szerepet csakis a tár­
sadalom tudja betölteni, akár közvetlenül és egészében, akár
valamelyik szervének közvetítésével; mert a társadalom az egyet­
len erkölcsi hatalom, amely az egyén felett áll, s amelynek fen-
sőbbségét az elfogadja. Csak a társadalomnak van meg a tekin­
télye ahhoz, hogy megszabja a jogokat, s kijelölje a szenvedé­
lyek számára azt a vonalat, amelyen nem mehetnek túl. Csak a
társadalom tudja megállapítani, a köz javát szem előtt tartva,
hogy hosszú távon mit érdemelnek különböző rangú funkcio­
náriusai.
S valóban, a történelemben mindenütt azt látjuk, hogy a tár­
sadalmak erkölcsi tudatában él valamilyen homályos érzés
arra vonatkozólag, hogy egymáshoz viszonyítva mit érnek a
társadalomnak tett különböző szolgálatok, hogy milyen java­
dalmazásban részesüljenek, és hogy ennek megfelelően átlag­
ban milyen mértékű kényelem jár egy-egy hivatás dolgozói­
nak. A különböző funkciók mintegy hierarchizálódnak a köz­
véleményben, és mindegyikhez hozzárendelnek egy bizonyos
jólétegyütthatót aszerint, hogy milyen helyet foglal el a hierar­
chiában. így például az általános vélekedés szerint a munkás
bizonyos életmódnál magasabb szintűt nem tűzhet ki célul éle­
te megjavítására irányuló törekvése során, vagyis van egy felső
határ, s egyben egy alsó határ is van, amelynél ha lejjebb süly-
lyed, azt az ember nehezen veszi tudomásul, hacsak nem köve­
tett el valamilyen súlyos vétséget. Mindkét határ más a városi
és más a falusi munkás esetében, más a cselédnél és a napszá­
mosnál, más a kereskedelmi alkalmazottnál és a hivatalnoknál,
stb. Ugyanígy kárhoztatják a szegényesen élő gazdagot, de a
mértéktelenül fényűzőt is. A közgazdászok hiába tiltakoznak; a
közvélemény mindig botrányosnak tartja, ha egy magánember
túlságosan nagy mennyiségben tud anyagi javakat fordítani tö­

270
kéletesen fölösleges fogyasztási cikkekre, sőt úgy látszik, hogy
ez a türelmetlenség csak az erkölcsi zűrzavar korszakaiban
hagy alább.8Valódi szabályozó rendszerrel van tehát dolgunk.
Ha nem is ölt mindig jogi formát, mégis rögzíti viszonylagos
pontossággal azt a maximális jólétet, amelyre egy-egy társadal­
mi osztály jogosan törekedhet. Egyébként az így keletkező ská­
la egyáltalán nem mozdulatlan. Együtt változik a kollektív jö­
vedelem növekedésével vagy csökkenésével s a társadalom
erkölcsi eszméinek változásaival. Lehet valami az egyik kor­
szakban fényűző jellegű, s a másik korszakban már nem az;
vagyis míg egy osztály jólétre hosszú időn át csak kivételesen
és mintegy többletként juthatott, egyszer csak ugyanez szigo­
rúan szükségesnek és a méltányosságból fakadónak fog látszani.
E nyomás alatt a maga szférájában minden ember homályo­
san tudja, hol az a végpont, ameddig kívánalmaival elmehet, és
azon túl nem igényel semmit. Érzi, hogy nem helyes többet kö­
vetelni, legalábbis ha tiszteli a szabályt, és ismeri a kollektív te­
kintélyt, vagyis ha egészséges az erkölcsi alkata. Ezzel a szen­
vedélyek célt és véghatárt kapnak. Ez a determináltság persze
egyáltalán nem merev és abszolút. Az állampolgárok egy-egy
kategóriájához hozzárendelt közgazdasági eszményt bizonyos
határok között kell érteni, s ezeken belül a vágyak szabadon
mozognak. Ez a mozgási tér azonban nem korlátlan. A relatív
korlátozás és az abból eredő mérséklő hatás teszi sorsukkal elé­
gedetté az embereket, mérséklettel ösztönözve őket életük javí­
tására; s ebből az általános elégedettségből fakad az a nyugal­
mas és tevékeny örömérzet, az a derűs életkedv, amely a társa­
dalmaknál és az egyéneknél egyaránt az egészség jele. Ekkor,
legalábbis nagy általánosságban, mindenki beéri a maga hely­
zetével, s csak arra vágyik, amit tevékenységének normális ju­
talmaként jogosan remélhet. Ez egyáltalán nem kárhoztatja az
embert valamiféle mozdulatlanságra. Nagyon is törekedhet
arra, hogy szebbé tegye az életét; de nem esik kétségbe, ha ilyen
irányú próbálkozásai kudarcot vallanak. Minthogy szereti azt,
amije van, és nem veti latba minden szenvedélyét annak meg­

8Ez a helytelenítés pillanatnyilag kizárólag erkölcsi jellegű, és minden jel

szerint egyáltalán nem alkalmas jogi szankcionálásra. Nem hisszük, hogy bár­
miféle fényűzésellenes törvény visszaállítása kívánatos vagy akár csak lehetsé­
ges volna.

271
szerzésére, amije nincs, az élet megtagadhatja vágyaitól és re­
ményeitől az elébe kerülő újdonságokat, anélkül hogy úgy
érezné, mindent elveszített. Ami fontos, az megmarad. Boldog­
ságának egyensúlya szilárd, mert egyértelmű és végérvényes,
és nem rendítheti meg néhány csalódás.
Mindamellett az a körülmény, hogy mindenki helyesnek is­
meri el a funkcióknak a közvélemény által felállított hierarchiáját,
mit sem használna, ha az emberek nem tekintenék ugyanilyen
helyesnek azt a módot is, ahogyan ezek a funkciók betöltőd­
nek. A munkás nincs összhangban a maga társadalmi helyzeté­
vel, ha nincs meggyőződve arról, hogy éppen ez illeti meg. Ha
valamilyen más helyzet betöltésére érzi magát hivatottnak, ak­
kor nem elégítheti ki az, ami van. Ezért nem elég, ha a közérzü­
let minden státus számára szabályozza a szükségletek általá­
nos színvonalát, hanem arra is szükség van, hogy mellette egy
másik, precízebb szabályozó rendszer azt rögzítse, hogy az
egyének mi módon juthatnak be ebbe vagy abba a státusba. S
valóban, nincs olyan társadalom, ahol ne érvényesülne ez a
szabályozás. Ez koronként és helyenként más és más. Hajdan a
születést tette a társadalmi klasszifikáció majdnem kizárólagos
elvévé; ma az emberek születésüktől fogva csak annyiban nem
egyenlők, amennyiben különböző nagyságú vagyonokat örö­
kölnek, és különbözők az érdemeik. A társadalom célja azon­
ban e különböző formák közepette is mindig ugyanaz. S emel­
lett mindenütt csak úgy lehetséges, ha, akárcsak az előzőt, az
egyének felett álló tekintély, azaz a kollektív tekintély kénysze­
ríti rá az egyénekre. Mert csak úgy érvényesülhet, ha ettől vagy
attól az egyéntől, sőt általánosabban szólva lényegében min­
denkitől áldozatokat és engedményeket követel a közérdek ne­
vében.
Igaz ugyan, hogy némelyek szerint ez az erkölcsi nyomás fö­
löslegessé válnék attól a pillanattól fogva, amikor a gazdasági
helyzet már nem öröklődnék. Ha, úgymond, megszűnik a va­
gyoni öröklés, és mindenki azonos lehetőségekkel indul az
életben, ha az egyének a legteljesebb egyenlőség feltételei mel­
lett versenyeznek egymással, akkor senki sem találná az ered­
ményt igazságtalannak. Mindenki közvetlenül úgy érzi majd,
hogy a dolgok olyanok, mint amilyeneknek lenniük kell.
Az egyáltalán nem kétséges, hogy minél közelebb kerülünk
ehhez az eszményi egyenlőséghez, annál kevésbé lesz szükség

272
a társadalmi kényszerre. De itt csak fokozati különbségekről
van szó. Mert bizonyosfajta öröklés mindig megmarad, ez pe­
dig a természetes adottságoké. Az értelem, az ízlés, a tudomá­
nyos, művészi, irodalmi, ipari tehetség, a bátorság, a kézügyes­
ség olyan erők, amelyek mindnyájunkkal velünk születnek,
mint ahogyan a tulajdonos gyermekével vele születik tőkéje,
mint ahogyan a nemesember hajdan születésével megkapta
rangját és funkcióját. Ilyen körülmények között is szükség van
tehát erkölcsi fegyelemre, hogy azok, akiknek a természet ke­
vésbé kedvezett, elfogadják azt az alacsonyabb helyzetet, ame­
lyet születési adottságaik véletlenének köszönhetnek. Vajon
akadna, aki azt követelné, hogy az elosztás tökéletesen egyenlő
legyen, és hogy a hasznosabbak és érdemdúsabbak semmiféle
előnyben se részesüljenek? Ebben az esetben azonban még erő­
sebb fegyelem szükséges ahhoz, hogy ez utóbbiak beletörődje­
nek, hogy egyenlő elbánásban részesülnek a közepes és a tehet­
ségtelen emberekkel.
Csakhogy ez a fegyelem, akárcsak az előző, csak akkor lehet
hasznos, ha helyesnek tartják mindazok, akik alá vannak vetve.
Ha csak a megszokás és az erő tartja fenn, csak a felszínen lehet
béke és harmónia; már ott lappang a nyugtalanság és az elége­
detlenség szelleme; s a csak tessék-lássék korlátozott vágyak át­
törik a gátakat. Ez történt Rómában és Görögországban, amikor
megrendültek azok a hiedelmek, amelyeken a patríciusok és ple­
bejusok régi rendje nyugodott, ez történt a mi modern társadal­
mainkban, amikor az arisztokratikus előítéletek kezdték elveszí­
teni régi tekintélyüket. Az ilyen általános megrendülés azonban
ritka; csak olyankor következik be, ha valamilyen beteges válság
fogja el a társadalmat. Normális esetben az emberek túlnyomó
többsége méltányosnak tekinti a kollektív rendet. Amikor tehát
azt mondjuk, hogy e rendnek az egyénekkel való elfogadtatásá­
hoz tekintélyre van szükség, egyáltalán nem arra gondolunk,
hogy ezt csak az erőszak biztosíthatja. Minthogy e szabályozó
rendszernek az egyéni szenvedélyeket kell korlátoznia, olyan
erőből kell kisugároznia, amely uralkodik az egyének felett; egy­
szersmind azonban az is szükséges, hogy az emberek respektus-
ból, ne pedig félelemből engedelmeskedjenek neki.
így tehát nem igaz az, hogy az emberi aktivitást meg lehet
szabadítani mindennemű béklyótól. A világon semmi sincs,
aminek része lehetne ebben a kiváltságban. Mert minden lény

273
része a világegyetemnek, s ezért kapcsolatban áll a világegye­
tem többi részével; így saját természete és annak nyilvánítási
módja nemcsak saját magától függ, hanem a többi lénytől is,
ami azt jelenti, hogy azok korlátozzák és szabályozzák. E tekin­
tetben csak fokozati és formai különbségek vannak a kődarab
és a gondolkodó ember között. Az ember sajátos jellemzője az,
hogy ténykedésének gátja nem fizikai, hanem erkölcsi, azaz
társadalmi természetű. Törvényét nem valamilyen anyagi kö­
zeg kényszeríti rá brutálisan, hanem egy, az övénél magasabb
rendű és általa magasabb rendűnek is érzett tudat. Minthogy
az, ami élete jobb és nagyobb része, túlterjed a testén, szabad a
test igájától, de viseli a társadalomét.
Igen ám, de ha a társadalmat megzavarja valami - akár fáj­
dalmas válság, akár örvendetes, de túl gyors változás -, átme­
netileg képtelen kifejteni ezt a hatást; s ez okozza az öngyilkos-
sági görbének azokat a hirtelen kiugrásait, amelyeket előbb ál­
lapítottunk meg.
A gazdasági katasztrófák alkalmával ugyanis deklasszálódá-
si hullám keletkezik: bizonyos egyének egyik napról a másikra
a korábbinál alacsonyabb helyzetbe kerülnek. Ezért le kell szál­
lítaniuk igényeiket, korlátozniuk kell szükségleteiket, meg kell
tanulniuk, hogyan tartóztathatják meg magukat. Az ő számukra
a társadalmi hatás minden gyümölcse veszendőbe ment; erköl­
csi nevelésüknek elölről kell kezdődnie. Márpedig a társada­
lom nem idomíthatja hozzá őket pillanatok alatt az új élethez,
nem taníthatja meg őket azonnal a megszaporodott korlátok el­
viselésére, amelyekhez nem szoktak hozzá. Emiatt nem tudnak
beleilleszkedni a számukra kialakult helyzetbe, amelynek már
a gondolata is elviselhetetlen; az ebből fakadó szenvedések
késztetik arra őket, hogy lemondjanak a szűkösebb életről, még
mielőtt kipróbálták volna.
Ám ugyanez történik akkor is, ha a válság oka a hatalom és a
vagyon hirtelen megnövekedése. Megváltoztak az életfeltéte­
lek, tehát a szükségleteket szabályozó skálának is meg kell vál­
toznia; az erőforrások változásával maga is módosul, mivel ez a
skála határozza meg nagyjában és egészében, hogy mekkora
rész jut a társadalmi erőforrásokból a termelők egy-egy kategó­
riájának. A régi fokbeosztás felborult, csakhogy egyik pillanat­
ról a másikra nem lehet helyette újat teremteni. Idő kell hozzá,
hogy a köztudat újra osztályozhassa az embereket és a dolgo-

274
kát. Minthogy a most felszabadult társadalmi erők még nem
kerülhettek egyensúlyba, egymáshoz viszonyított értékük nincs
meghatározva, s emiatt egy ideig egyszerűen nem működik a
szabályozás. Az emberek már nem tudják, mit lehet és mit nem,
mi igazságos és mi igazságtalan, mi az, amit jogosan követel­
hetnek és remélhetnek; mi az, ami túllépi a mértéket. Ennek kö­
vetkeztében nincs semmi, amire ne tarthatnának igényt. Ha ez
a zűrzavar kissé mélyebbre hatol, már eléri azokat az elveket,
amelyek az állampolgároknak a különböző foglalkozások kö­
zötti megoszlását szabályozzák. Minthogy ugyanis szükség­
képpen módosultak a társadalom különböző részei közötti vi­
szonyok, az ezeket a viszonyokat kifejező eszmék sem marad­
hatnak változatlanok. Ez vagy az az osztály, amelynek a válság
különösképpen kedvezett, már nem hajlandó a régi beletörő­
désre, megnövekedett vagyonának látványa pedig ezzel pár­
huzamosan sóvár indulatokat ébreszt körülötte és alatta. Az
irányát vesztett közvélemény már nem tartja kordában az em­
berek vágyát, s az emberek már nem tudják, hol az a határ, ahol
meg kell állniuk. Ezzel egyidejűleg pedig annak következté­
ben, hogy intenzívebb az általános vitalitás, valamilyen termé­
szetes módon felfokozott érzelmi állapotban vannak. Az általá­
nos prosperitás közepette féktelenek az igények. Nagyobbak a
szerzési lehetőségek, ez felkelti vágyaikat, követelőzőbbé teszi
őket, türelmetlenebbé a szabályokkal szemben, mégpedig ép­
pen akkor, amikor megrendült a tradicionális szabályok tekin­
télye. Vagyis a szabályozatlanság vagy anómia állapotát tovább
fokozza az a körülmény, hogy meglazul a szenvedélyek fegyel­
me éppen olyankor, amikor pedig erősebb fegyelem volna szük­
séges.
Ez azt jelenti, hogy az igények válnak olyanná, hogy lehetet­
lenség kielégíteni őket. A túlhevített kívánalmak mindig meg­
haladják azt, amit már sikerült elérni, bármi legyen is az; mert
semmilyen figyelmeztetés nem jelzi, hogy nem szabad tovább
menni. így hát semmi sem elégíti ki őket, s ez az izgatott állapot
folyamatosan önmagát táplálja és tartja fenn, anélkül hogy va­
laha is megnyugvást találhatna. A legsúlyosabb pedig az, hogy
az elérhetetlen cél felé törő hajsza nem nyújthat más örömet -
ha ez öröm -, mint egyedül a hajszát, s ha valami megálljt pa­
rancsol, az ember ott áll üres kézzel. A harc tehát egyre fájdal­
masabb és hevesebb lesz, mégpedig két okból: mert kevésbé

275
szabályozott, és mert a versengés ádázabb. Ez az állapot vala­
mennyi osztályra kiterjed, mert nincs többé szilárd osztályozás.
A társadalom általános erőfeszítése tehát felfokozódik, és egyi­
dejűleg terméketlenebb lesz. Hogyne gyengülne ilyen körül­
mények között az életakarat?
Ezt a magyarázatot támasztja alá a szegény országok feltűnő
immunitása is. A szegénység azért óvja meg az embereket az
öngyilkosságtól, mert már önmagában is fék. Bármit tegyen is
az ember, vágyaiban bizonyos mértékig mindig számolnia kell
a rendelkezésére álló eszközökkel; az, amije van, legalábbis
részben kiindulópontul szolgál ahhoz, hogy mit szeretne. Kö­
vetkezésképpen minél kevesebbje van valakinek, annál keve­
sebb indítéka van arra, hogy vég nélkül tágítsa szükségleteinek
körét. A tehetetlenség a kényszer erejével hozzászoktatja az
embert a mérséklethez, emellett pedig ott, ahol a középszerű jó­
lét általános, nem kelti fel semmi az irigységet. A gazdagság vi­
szont hatalmat ad, s ezzel azt az illúziót kelti az emberben,
hogy csak saját magától függ. Csökkenti a dolgok velünk szem­
beni ellenállását, s így elhiteti velünk, hogy a dolgok feletti győ­
zelmeinknek semmi sem áll útjában. Márpedig, minél keve­
sebb korlátot érez az ember, annál elviselhetetlenebb számára
bárminemű korlátozás. Nem ok nélkül hirdeti annyi vallás a
szegénység üdvös voltát, erkölcsi értékét. A szegénység való­
ban a legjobb iskola, amely az embert önmérsékletre taníthatja.
Szüntelen fegyelemre kényszerít bennünket, s ezzel alkalmassá
tesz arra, hogy engedelmesen elfogadjuk a kollektív fegyelmet.
A gazdagság viszont azzal, hogy az egyénre helyezi a súlyt,
bármikor felébresztheti a lázadás szellemét, amely az erkölcste­
lenség voltaképpeni forrása. Ez nyilvánvalóan nem azt jelenti,
hogy meg kellene gátolni az emberiség anyagi helyzetének ja­
vulását. S igaz ugyan, hogy a jólét bármilyen növekedésével
együtt járó erkölcsi veszély nem orvosolhatatlan, erről a ve­
szélyről mégsem szabad megfeledkeznünk.

III.

Ha, mint az előbbi esetekben, az anómia mindig csak időről

időre, heveny válságok alakjában jelentkezne, csak szakaszo­
san változtatná meg az öngyilkosság társadalmi arányának ala­

276
kulását, de nem képezné annak szabályos és konstans tényező­
jét. A társadalmi élet egyik szférájában azonban - a kereskede­
lemben és az iparban - ez az anómia pillanatnyilag krónikus
jellegű.
Vagy egy évszázada ugyanis a gazdasági haladás főleg ab­
ban áll, hogy felszabadítja az ipari viszonyokat minden szabá­
lyozás uralma alól. Egészen a legutóbbi időkig egy erkölcsi ha­
talmakból álló egész rendszernek volt az a szerepe, hogy a fe­
gyelem korlátái közé szorítsa ezeket a viszonyokat. Először is
itt volt a vallás, amelynek befolyása a munkásokra és a munkál­
tatókra, a szegényekre és a gazdagokra egyaránt érvényesült.
Az előbbieket vigasztalta, arra tanította őket, törődjenek bele
sorsukba, azt hirdetvén, hogy a társadalmi rend a gondviselés
műve, s hogy minden osztály jussát maga Isten szabta meg,
egyben pedig ébren tartotta bennük a reményt, hogy a másvilá­
gon méltó kárpótlás várja őket e világ egyenlőtlenségeiért. A gaz­
dagokat pedig azzal intette mérsékletre, hogy figyelmeztette
őket: a földi érdekek nem jelentenek az ember számára min­
dent, hogy ezeket alá kell rendelni más, magasabb rendű érde­
keknek, s éppen ezért nem szabad szabály és mérték nélkül
csak ezeket hajszolni. Egyben pedig a földi hatalom is gátat ve­
tett a gazdasági funkciók felülkerekedésének, mert ellenőrzése
alatt tartotta és viszonylag alárendelt szerepre szorította őket.
Végül magának a gazdasági ténykedésnek a világán belül a
céhrendszer a bérek, az árak, sőt a termelés szabályozásával
közvetve a jövedelmek átlagos színvonalát is rögzítette, s a dol­
gok logikájánál fogva ez a színvonal nyilvánvalóan részben a
szükségleteket is megszabja. Egyébként természetesen nem azért
írtuk itt le ezt a szervezetet, hogy modellnek javasoljuk. Vilá­
gos, hogy mélyreható átalakítások nélkül nem volna bevezet­
hető a mai társadalmakban. Mindössze annyit szeretnénk le­
szögezni, hogy valaha fennállt, hogy jótékony kihatásai voltak,
s amióta eltűnt, semmi sem pótolja.
A vallás ugyanis uralmi szférájának legnagyobb részét elve­
szítette. A kormányhatalom, ahelyett hogy szabályozná a gaz­
dasági életet, annak eszköze és kiszolgálója lett. A legellentéte­
sebb irányzatok, az ortodox nemzetgazdászok és a szélsőséges
szocialisták is egyetértenek abban, hogy az államnak be kell ér­
nie a különböző társadalmi funkciók közötti, többé-kevésbé
passzív közvetítő szerepével. Az előbbiek egyszerűen az egyé-

277
nek között kötött szerződések őrévé akarják tenni, az utóbbiak
rábízzák a kollektív elszámolás és nyilvántartás feladatát, vagy­
is azt, hogy regisztrálja a fogyasztók igényeit, továbbítsa azokat
a termelőkhöz, vegye számba az összjövedelmet, és megállapí­
tott képlet szerint ossza azt el. Ám ezek is, azok is elvitatják tőle
azt a jogot, hogy a többi társadalmi szervet maga alá rendelje,
és egységesen egy mindent meghatározó cél irányába terelje te­
vékenységüket. Mindkét fél kijelenti, hogy a nemzetek egyet­
len vagy legfőbb célja csak az ipari felvirágzás lehet; ez követ­
kezik a gazdasági materializmus dogmájából, amely minden
látszólagos különbség ellenére közös bázisa mindezeknek a rend­
szereknek. S minthogy ezek az elméletek csupán a közvéle­
mény állapotát fejezik ki, az ipar már nem egy rajta kívül, felette
álló cél elérésére szolgáló eszköz, hanem maga lett az egyének
és társadalmak végcélja. Ennek azonban az a következménye,
hogy az általa mozgásba hozott vágyak egyszer csak felszaba­
dultak minden tekintély alól, amely eddig korlátozta őket. A jó­
létnek ez az apoteózisa szentesítette őket, s hogy úgy mondjuk,
minden emberi törvénynek fölébe helyezte. Már-már szentség-
törésnek számít gátak közé szorítani őket. Ezért még az a fajta,
merőben utilitárius szabályozás sem tudott érvényesülni, ame­
lyet a korporációk közvetítésével maga az ipari világ gyakorolt
velük szemben. Végül, tovább fokozta a vágyak elszabadulását
az ipar fejlődése és a piac szinte korlátlan bővülése. Amíg a ter­
melő csak a közvetlen környezetében helyezhette el termékeit,
a szerény nyereség nem növelhette túlságosan nagyra igényeit.
Most azonban, amikor szinte az egész világ vevője lehet, e kor­
látlan perspektívák láttán hogyan is tűrnék a szenvedélyek a
hajdani korlátokat?
így jött forrásba a társadalomnak ez a része, s innen terjedt át
a forrás az egész társadalomra. így vált állandó, mondhatnánk,
normális állapottá a válság és az anómia. A skála legtetejétől a
legaljáig felébredt a becsvágy és az irigység, anélkül hogy szi­
lárd tám- és célpontjai volnának. Semmi sem adhat már nyugal­
mat, mert a cél, amire mindez irányul, messze-messze túl van
azon, amit az ember elérhet. A valóság egyszerűen értéktelen­
nek tűnik ahhoz képest, amit a lázas képzelet már lehetségesnek
lát; az emberek elszakadnak hát a valóságtól, de csak azért,
hogy majd a lehetségestől is elszakadjanak, amikor az is megva­
lósult. Az emberek szomjaznak az új dolgokra, az ismeretlen

278
gyönyörökre és szenzációkra, de ha valamit megismernek, az
nem érdekes többé. Ilyen helyzetben a legkisebb zökkenő is elég
ahhoz, hogy már ne legyen erejük elviselni. A láz elenyészik, az
emberek felismerik, hogy mennyire meddő volt az egész tüleke­
dés, hogy mindez a végtelenségig halmozott új élmény nem
tudta létrehozni a boldogságnak azt a szilárd tőkéjét, amely él­
tetne a megpróbáltatások napjaiban. A bölcs élvezi, amit elért,
nem kívánja örökösen újakkal felcserélni, s innen meríti az erőt,
amely megőrzi az életnek, amikor a nehézségek ideje eljön. De
az az ember, aki mindig mindent a jövőtől várt, tekintetét arra
szegezte, semmit sem talál múltjában, ami erőt adna neki a jelen
keserűségei közepette; mert számára a múlt csak az egymást kö­
vető szakaszok sorozata volt, amelyeken türelmetlenül rohant
végig. Azzal vezette félre magát, hogy a boldogságot, amellyel
sohasem találkozott, mindig a következő pillanattól várta. De
most megtorpant; sem mögötte, sem előtte nincs már semmi,
amire tekintetét szegezhetné. Egyébként a fáradtság önmagá­
ban is kedvet szegő, hiszen hosszú távon lehetetlen, hogy ne
érezné a véget nem érő hajsza haszontalanságát.
Nyugodtan föltehetjük a kérdést, vajon nem elsősorban ez az
erkölcsi állapot okozza-e, hogy a gazdasági katasztrófák alkal­
mával olyan sok az öngyilkosság. Az egészséges fegyelmet dik­
táló társadalmakban az ember a sors csapásait is könnyebben
viseli el. Megszokta a nélkülözést és a korlátokat, s aránylag ki­
sebb erőfeszítéssel veszi tudomásul a nagyobb nélkülözéseket
is. Nyilvánvaló azonban, hogy akkor, amikor minden korlát
gyűlöletes, a még szűkebb korlátozás teljesen elviselhetetlen.
Az a lázas türelmetlenség, amelyben az emberek élnek, egyálta­
lán nem neveli őket lemondásra. Amikor nincs más céljuk, mint
szakadatlanul túljutni azon a ponton, ahová eljutottak, hogyne
volna fájdalmas még hátrébb is szorulni! Ugyanakkor a gazda­
sági állapotunkat jellemző szervezetlenség ajtót-kaput nyit a
legkülönbözőbb kalandoknak. Minthogy az emberek képzelete
mohón áhítozik az újdonságra, és mozgását semmi sem szabá­
lyozza, találomra tapogatózik. A kockázat szükségszerű követ­
kezménye a gyakori kudarc, s így a válságok, éppen akkor, ami­
kor hatásuk gyilkosabbá vált, meg is sokszorozódnak.
S mégis, ezek a diszpozíciók annyira meggyökeresedtek,
hogy a társadalom alkalmazkodott hozzájuk, és megszokta,
hogy normálisnak tekintse őket. Minduntalan azt halljuk, hogy

279
az ember természete miatt örökké elégedetlen, mindig előre
akar menni, megállás és pihenés nélkül, valamilyen meghatá­
rozatlan cél felé. Ma a végtelenség szenvedélyét az erkölcsi ki­
válóság jelének tekintik, holott csak a szabályozójukat vesztett
tudatokban kelhet életre, amelyek szabállyá avatják a szabályo­
zatlanságot, szenvedéseik forrását. Ennek ellenére hitcikkellyé
vált a haladás, mégpedig a lehető leggyorsabb haladás doktrí­
nája. Ezekkel az elméletekkel párhuzamosan azonban, ame­
lyek az instabilitás jótéteményeit hirdetik, felbukkannak mások
is, amelyek, általánosítva az őket kiváltó szituációt, kijelentik,
hogy az élet rossz, és több fájdalmat okoz, mint örömet, csak
csalóka délibábjaival szédíti az embereket. Minthogy pedig ez
a zűrzavar a gazdasági világban a legteljesebb, ott szedi leg­
több áldozatát is.
Tény és való, hogy az ipari és kereskedelmi foglalkozások
produkálják a legtöbb öngyilkosságot (lásd a XXIV. táblázatot).
Majdnem elérik, sőt olykor túllépik a szabad foglalkozások szá­
mait, főleg pedig messze felülmúlják a mezőgazdaságot. A me­
zőgazdasági tevékenység ugyanis az a szféra, ahol a régi szabá­
lyozóerők még a leginkább éreztetik a befolyásukat, és ahova a
legkevésbé hatolt be az üzleti láz. Ez a szféra emlékeztet a legin­
kább arra az állapotra, amely valaha jellemezte a gazdasági
rendet. A különbség még nagyobb volna, ha az iparon belül kü­
lönválasztanánk a munkáltatók és a munkások öngyilkossága­
it, mert az anómia állapota valószínűleg az előbbieket érinti erő­
sebben. A járadékos népesség hallatlan öngyilkossági aránya
(1 millióra 720) világosan mutatja, hogy a legvagyonosabbak
szenvednek a leginkább. A helyzet ugyanis az, hogy minden,
ami az embert meghajolni kényszeríti, enyhíti ennek az állapot­
nak a következményeit. Az alsóbb osztályok látóhatárát leg­
alábbis korlátozzák azok, akik felettük állnak, és vágyaik emi­
att lezártabbak. De azok, akik felett csak az űr van, elkerülhetet­
lenül belevesznek, ha nincs valamilyen visszatartó erő.
Az anómia tehát modern társadalmainkban az öngyilkosság
egyik szabályszerű és specifikus tényezője; ez az egyik forrás,
amelyből az évi öngyilkossági kontingens táplálkozik. Itt tehát
egy új típussal van dolgunk, amelyet meg kell különböztetnünk
a többitől. A különbség az, hogy nem attól függ, hogy az egyén
hogyan kapcsolódik a társadalomhoz, hanem hogy a társada­
lom mi módon szabályozza az egyének viselkedését. Az ego-

280
 XXIV. TÁBLÁZAT
1 millió főre jutó öngyilkosságok foglalkozási áganként
Mező- Szabad
Kereske­ Közle­
Ipar gazda­ foglalkozá­
delem kedés sok9
ság
Franciaország101... .. (1878-1887) 440 340 240 300
Svájc................. .. (1876) 664 1514 577 304 558
Olaszország....... .. 0866-1876) 277 152,6 80,4 26,7 618"
Poroszország..... .. 0883-1890) 754 456 315 832
Bajorország........ .. (1884-1891) 465 369 153 454
Belgium............. .. (1776-90)12 421 160 160 100
Württemberg..... .. (1873-1878) 273 190 206
-- v ------
Szászország....... .. (1878) 341,59 71,17

ista öngyilkosság abból fakad, hogy az emberek nem látják az

élet értelmét, az altruista öngyilkosság forrása az, hogy a földi
életen kívül látják az élet értelmét; a harmadikfajta öngyilkos­
ság pedig, amelynek létezését az imént állapítottuk meg, abból
ered, hogy tevékenységük nem szabályozott, és ők szenvednek
emiatt. Ezt a fajtát eredetére való tekintettel anómiás öngyilkos­
ságnak nevezzük.
Kétségtelen, hogy ez a fajta némi rokonságot mutat az egois­
ta öngyilkossággal. Mindkettőt az okozza, hogy az egyének
számára nem eléggé jelenvaló a társadalom. De a két esetben
nem azonos az a szféra, ahonnan hiányzik. Az egoista öngyil­
kosság esetében a társadalom a voltaképpeni kollektív tevé­
kenységből tűnik el, amely így tárgyát és jelentőségét veszti. Az
anómiás öngyilkosságnál viszont a szorosan vett egyéni szen­
vedélyekből hiányzik, amelyeket emiatt többé semmi sem fé­
kez és szabályoz. A két típus tehát, minden rokonsága ellenére,
független egymástól. Elképzelhető, hogy jelenvalónak érezzük
a társadalmat mindabban, ami bennünk társadalmi vonatkozá-

9Ahol a statisztika többfajta szabad foglalkozást regisztrál, azt adjuk tám­

pontul, amelyik öngyilkossági aránya a legmagasabb.
101826 és 1880 között mintha a gazdasági funkciók kevésbé volnának érintve
(lásd Compte remin de 1880); de vajon pontos volt-e a foglalkozási statisztika?
11 Ebben a számban csak a humán szférák szerepelnek.
12így az eredetiben! (Szerk.)

281
sú, s közben mégse tudjuk korlátozni vágyainkat; élhet az em­
ber anómiás állapotban anélkül, hogy egoista volna, és megfor­
dítva. Éppen ezért más és más az a társadalmi közeg, amelyből
a két öngyilkossági fajta áldozatai elsősorban regrutálódnak; az
egyik főleg az értelmiségi pályákon burjánzik, a gondolatok vi­
lágában, a másik az ipari és kereskedelmi életben.

IV.

Nem a gazdasági anómia az egyetlen, amelyik öngyilkosságot

idézhet elő.
Azokat az öngyilkosságokat ugyanis, amelyek az özvegységi
válság kitörésekor következnek be, és amelyekről előbb már
beszéltünk,13az egyik házastárs halála miatti házi anómia okoz­
za. Felborul a családi élet, s a szenvedő alany az életben maradt
fél. Nem tud alkalmazkodni a kialakult új helyzethez, és ezért
könnyebben megöli magát.
Van azonban egy másik változata is az anómiás öngyilkos­
ságnak, amellyel még inkább foglalkoznunk kell, részint azért,
mert krónikusabb, részint, mert bepillantást enged a házasság
természetébe és funkcióiba.
Bertillon az Annales de démographie internationale 1882. szep­
temberi számában figyelemre méltó tanulmányt tett közzé a
válásról, s ebben a következő állítást igazolta: az öngyilkossá­
gok száma egész Európában ugyanúgy változik, mint a váláso­
ké és különéléseké.
Nyomban megállapítható ez a párhuzamosság, ha a külön­
böző országokat megfelelően összehasonlítjuk (lásd a XXV. táb­
lázatot). Nemcsak azt látjuk, hogy az átlagok között kétségbe­
vonhatatlan a megfelelés, hanem még az egyedi adatok terén is
csak egyetlenegy kivétel mutatkozik, nevezetesen Németalföld
esetében, ahol az öngyilkosságok szintje nem éri el a válásokét.
A törvény még egyértelműbben beigazolódik, ha nem külön­
böző országokat, hanem egy országon belül különböző tarto­
mányokat hasonlítunk össze. Svájcban például igen frappáns a
jelenségek e két rendje közötti egybeesés (lásd a XXVI. tábláza­
tot). A protestáns kantonokban a legtöbb a válás, és itt a legtöbb

13Lásd 197. o.

282
 XXV. TÁBLÁZAT
Az európai államok összehasonlítása
a válás és az öngyilkosság szempontjából
Az 1000 házasságra 1 millió fó're jutó
jutó évi válások száma öngyilkosság
I. Ritka a válás és a különélés
Norvégia................ 0,54 (1875-1880) 73
Oroszország.......... 1,6 (1871-1877) 30
Anglia és Wales .... 1,3 (1871-1879) 68
Skócia..................... 2,1 (1871-1881)
Olaszország.......... 3,05 (1871-1873) 31
Finnország............. 3,9 (1875-1879) 30,8
Átlagok.............. 2,07 46,5
II. Közepes gyakoriságú a válás és a különélés
Bajorország........... 5,0 (1881) 90,5
Belgium................. 5,1 (1871-1880) 68,5
Hollandia............... 6,0 (1871-1880) 35,5
Svédország........... 6,4 (1871-1880) 81
Baden..................... 6,5 (1874-1879) 156,6
Franciaország....... 7,5 (1871-1879) 150
Württemberg........ 8,4 (1876-1878) 162,4
Poroszország........ 133
Átlagok.............. 6,4 109,6
III. Gyakori a válás és a különélés
Szász Királyság.... 26,9 (1876-80) 299
Dánia...................... 38 (1871-80) 258
Svájc........................ 47 (1876-80) 216
Átlagok.............. 37,3 257

az öngyilkosság is. Utánuk következnek a vegyes kantonok

mindkét szempontból, és csak legutoljára a katolikus kanto­
nok. Hasonló megfigyeléseket látunk egy-egy csoporton belül.
A katolikus kantonok közül Solothurn és Appenzell-Innerr-
hoden kiugrik magas válási arányával; s egyben feltűnó'en ma­
gasabb öngyilkossági számuk is. Fribourg-ban, bár katolikus és
francia, aránylag jelentékeny számú a válás, és jelentékeny szá­
mú az öngyilkosság is. A német protestáns kantonok között
Schaffhausenben a legtöbb a válás, s ez a kanton vezet az ön-
gyilkosságok terén is. Végül, a vegyes kantonok, az egyetlen
Aargau kivételével, mindkét tekintetben pontosan ugyanazo­
kat az arányokat mutatják.
283
 XXVI. TÁBLÁZAT
A svájci kantonok összehasonlítása
a válás és az öngyilkosság szempontjából
1000 há- 1 mii- 1000 há- 1 millió
zasságra lió főre zasságra
főre jutó
jutó válás jutó jutó válás
öngyil­
és külön- öngyil- és külön-
kosság
élés kossáe élés
I. Katolikus kantonok
Franciák és olaszok
Tessin............... 7,6 57 Fribourg..... 15,9 119
Valais................. 4,0 47
Á tlagok.......... 5,8 50 Átlagok..... 15,9 119
Németek
Uri...................... 60 Solothurn.... 37,7 205
Unterwalden- Appenzell-
Obwalden ...... 4,9 20 Innerrhoden 18,9 158
Unterwalden-
Nidwalden .... 5,2 1 Zug.............. 14,8 87
Schwyz............. 5,6 70 Luzern........ 13,0 100
Á tlagok.......... 3,9 37,7 Átlagok..... 21,1 137,5
II. Protestáns kantonok
Franciák
Neuchätel........ 42,4 560 V aud........... 43,5 352
Németek
Bern.................. 47,2 229 Schaffhausen 106,0 602
Appenzell-
Bázel (város).... 34,5
Ausserrhoden 100,7 213
Bázel (környék) 33,0 288 Glarus......... 83,1 127
Zürich......... 80,0 288
Á tlagok.......... 38,2 280 Átlagok.... 92,4 307
III. Vegyes vallású kantonok
Aargau.............. 40,0 195 Genf............. 70,5 360
Graubünden.... 30,9 116 Sankt-Gallen 57,6 179
Á tlagok.......... 36,9 155 Átlagok..... 64,0 269

Ugyanezt az eredményt kapjuk, ha a francia megyéket hason­

lítjuk össze egymással. Öngyilkossági arányszámuk szerint nyolc
kategóriába soroltuk ó'ket, és azt találtuk, hogy az így keletke­
zett csoportok ugyanezt a rangsort mutatják a válások és kü­
lönélések szempontjából is:

284
 Öngyilkosság
1000 házasságból
válással, ill. külön­
1 millió főre éléssel végződött
1. csoport ( 5 megye) 50-nél kevesebb 2,6
2. csoport (18 megye) 51-75 2,9
3. csoport (15 megye) 76-100 5,0
4. csoport (19 megye) 101-150 5,4
5. csoport (10 megye) 151-200 7,5
6. csoport ( 9 megye) 201-250 8,2
7. csoport ( 4 megye) 251-300 10,0
8. csoport ( 4 megye) Ennél több 12,4

Az összefüggés tehát kétségtelenül fennáll. Próbáljuk megma­

gyarázni.
Csak tájékoztatásul említjük a Bertillon által javasolt magya­
rázatot. E szerző szerint azért van párhuzamosság az öngyilkos­
ságok és a válások számszerű alakulása között, mert mindkettő
ugyanattól a tényezőtől függ: a kiegyensúlyozatlan emberek ki­
sebb vagy nagyobb gyakoriságától. Valamely országban annál
több a válás, minél több az elviselhetetlen házastárs. Ez utóbbi­
ak pedig elsősorban a szabálytalan, a rossz és kiegyensúlyozat­
lan jellemű emberek közül regru tálódnak, s ugyanez a vérmér­
séklet az öngyilkosságra is prediszponálja az embereket. Nem
azért van tehát a párhuzamosság, mert a válás intézménye be­
folyásolja az öngyilkosságot, hanem e kétfajta tény azonos ok­
ból ered, ugyanazt fejezi ki, különböző módon. Csakhogy ön­
kényes és bizonyítatlan eljárás pszichopatológiai fogyatékossá­
gokkal hozni összefüggésbe a válást. Semmi okunk feltételezni,
hogy Svájcban tizenötször annyi a kiegyensúlyozatlan ember,
mint Olaszországban, és hat-hétszer annyi, mint Franciaor­
szágban, márpedig az első országban tizenötször annyi a válás,
mint a másodikban, és körülbelül hétszer annyi, mint a harma­
dikban. Mi több, tudjuk, hogy az öngyilkosságot mennyire nem
lehet tisztán egyéni körülményekkel megmagyarázni. A követ­
kezőkben egyébként nyilvánvalóvá válik ennek az elméletnek
az elégtelensége.
E figyelemre méltó összefüggés okát nem az egyének szervi
prediszpozícióiban, hanem a válás benső természetében kell
keresnünk. Ezzel kapcsolatban először is leszögezhetjük a kö­
vetkezőt: minden olyan országban, amelyre vonatkozólag ren­

285
delkezésünkre állnak a szükséges adatok, az elváltak összeha­
sonlíthatatlanul nagyobb számban követnek el öngyilkosságot,
mint a népesség többi része.
Öngyilkosság 1 millió főre
családi állapot szerint
15 éven
felüli nem Házasok Özvegyek Elváltak
házasok
Férfi Nő Férfi Nő Férfi Nő Férfi Nő
Poroszország (1887-1889) 360 120 430 90 1471 215 1875 290
Poroszország (1883-1890) 388 129 498 100 1552 194 1952 328
Baden ........... (1885-1893) 458 93 460 85 1172 171 1328
Szászország.. (1847-1858) 481 120 1242 240 3102 312
Szászország.. (1876) 555,18 821 146 3252 389
Württemberg (1846-1860) 226 52 530 97 1298 281

Württemberg (1873-1892) 251 218 405 796

így a mindkét nembeli elváltak kétszer-háromszor olyan arány­

ban ölik meg magukat, mint a házasemberek, pedig fiatalabbak
(Franciaországban a házasok átlagosan 46 évesek, az elváltak
40 évesek), s lényegesen nagyobb arányban, mint az özvegyek,
pedig utóbbiak körében az előrehaladott életkor fokozólag hat
az öngyilkossági arányra. Mi ennek az oka?
Nem kétséges, hogy ebben az eredményben közrejátszik a
válás következtében előálló új erkölcsi és anyagi állapot. De ez
nem kielégítő magyarázat. Az özvegység ugyanis ugyanilyen
mértékben megzavarja az életet, sőt következményei még sok­
kal fájdalmasabbak, hiszen bekövetkezését a házastársak nem
kívánták, míg a válás a legtöbb esetben szabadulást jelent.
Mégis az a helyzet, hogy az elváltak, annak ellenére, hogy élet­
koruk folytán feleannyi öngyilkosságot kellene produkálniuk,
mint az özvegyeknek, mindenütt nagyobb arányban ölik meg
magukat, sőt bizonyos országokban kétszer olyan mértékben.
Ezt a különbséget, amelyet 2,5 és 4 között váltakozó fokozási
együtthatóval fejezhetünk ki, semmiképpen sem magyarázza
állapotuk megváltozása.
Az okot keresve, hivatkozni szeretnénk itt korábbi megálla­
pításunkra. E rész harmadik fejezetében láttuk, hogy egy társa­
dalmon belül az özvegyek öngyilkossági tendenciája a házas-
286
emberek ugyanezen tendenciájának függvénye. Ha ez utóbbiak
körében nagy a megóvási együttható, az előbbiek immunitása
is jelentékeny, ha kisebb is, és a két nem közül az özvegység ál­
lapotában is ugyanaz van jobban védve, mint a házasságban.
Egyszóval, ha a házastársi kapcsolat az egyik házastárs elhuny-
tával felbomlik, e kapcsolatnak az öngyilkosság tekintetében
érvényesülő hatása részben tovább hat az életben maradóra.14
Ezen az alapon nem lehet-e feltételeznünk, hogy ugyanez a je­
lenség áll elő akkor is, ha a házasságot nem a halál, hanem egy
jogi aktus szakítja meg, és hogy az elváltak körében tapasztal­
ható öngyilkossági tendencia fokozódása nem a válás, hanem a
felszámolt házasság következménye? Minden bizonnyal a há­
zasság bizonyosfajta állapotából fakad, amely még válás után
is hatással van a volt házastársak állapotára. Vagyis, öngyilkos-
sági hajlamuk azért olyan erős, mert m ár akkor is hajlottak rá,
amikor együtt éltek, mégpedig éppen azért, mert együtt éltek.
Ha ezt a feltevést elfogadjuk, megmagyarázhatóvá válik a vá­
lások és az öngyilkosságok közötti megfelelés. Azoknál a népek­
nél ugyanis, ahol gyakori a válás, szükségképpen igen elterjed t-
nek kell lennie a házasság valami olyanfajta, sui generis állapotának,
amellyel a válás együtt jár, a helyzet ugyanis az, hogy ez az álla­
pot nem csak olyan házasságokra jellemző, amelyek előbb-utóbb
föltétlenül törvényesen felbomlanak. Igaz, hogy ezekben éri el a
maximális intenzitást, de meg kell lennie, ha kisebb mértékben
is, a többiben is vagy azok többségében. Ugyanúgy, mint aho­
gyan a sok öngyilkosság mellett gyakori az öngyilkossági kísér­
let is, vagy a halálozási arány növekedése mindenképpen a meg­
betegedések számának emelkedését is jelenti, ott, ahol sok a
tényleges válás, sok olyan házasságnak kell lennie, amelyek töb-
bé-kevésbé közel vannak a váláshoz. Ha tehát a tényleges válások
száma emelkedik, szükségképpen ugyanilyen mértékben kell fej­
lődnie és terjednie annak a családi állapotnak, amely öngyilkos­
ságra prediszponálja az embereket, úgyhogy természetes, ha a
két jelenség azonos ritmusban változik.
Ez a hipotézis nemcsak összevág mindazzal, amit eddig ki­
mutattunk, hanem közvetlenül is bizonyítható. Ha ugyanis helyt­
álló, akkor azokban az országokban, ahol sok a válás, a házasem­

14 Lásd 204. o.

287
bereknél kisebb immunitást kell tapasztalnunk az öngyilkosság­
gal szemben, mint ott, ahol a házasság felbonthatatlan. A tények
pedig pontosan ezt mutatják, legalábbis aférjeket illetőleg, amint ez
a XXVII. táblázatból kitűnik. Olaszországban, ebben a katolikus
országban, ahol a válás ismeretlen, egyben a legmagasabb a férjek
megóvási együtthatója; Franciaországban, ahol a különélés min­
dig gyakori volt, már kisebb, és társadalomról társadalomra annál
inkább csökken, minél elterjedtebb a válás.15
Oldenburg Nagyhercegség válási számadatait nem sikerült
megszereznünk. Mindamellett, protestáns ország lévén, fölte­
hető, hogy gyakori a válás, ha nem is túl nagy, tekintettel az
elég erős katolikus kisebbségre. Ebből a szempontból tehát kö­
rülbelül egy sorban kell lennie Badennel és Poroszországgal.
Nos, a férjek körében tapasztalható immunitás szempontjából
is ugyanazt a képet mutatja: 100 00015 éven felüli nőtlen közül
évente 52 lesz öngyilkos, 100 000 férj 66 öngyilkosságot követ
el. Ez utóbbiak megóvási együtthatója tehát 0,79, azaz igen erő-

15 Azért hasonlítjuk össze ebből a szempontból csak ezt a néhány országot,

mert a többi ország statisztikája egybeveszi a férjek és feleségek öngyilkossá­
gait, pedig majd láthatjuk, hogy miíyen fontos megkülönböztetnünk őket.
Ebből a táblázatból azonban nem szabad levonnunk azt a következtetést, hogy
Poroszországban, Badenben és Szászországban a férjek valóban nagyobb arány­
ban lesznek öngyilkosok, mint a nőtlenek. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül,
hogy ezeket az életkortól és annak az öngyilkosságra gyakorolt hatásától füg­
getlenül állapították meg. Mivel a 25 és 30 év közötti férfiak - ez a nőtlenek átla­
gos életkora - körülbelül fele olyan arányban ölik meg magukat, mint a 40-45
éves férfiak - ennyi a férjek átlagos életkora -, a férjek még azokban az orszá­
gokban is viszonylag immunisak, ahol gyakori a válás; mindamellett ezekben
az országokban gyengébb az immunitás, mint másutt. Azt, hogy nullával egyen­
lő, csak akkor mondhatnánk, ha a nős férfiak öngyilkossági aránya, tekintet
nélkül az életkorra, kétszer akkora volna, mint a nőtleneké, ami azonban nem
áll fenn. Ez a hiány egyébként semmiben sem érinti levont következtetéseinket,
mert a férjek átlagos életkora országonként igen keveset változik, legfeljebb
két-három évet, másrészt pedig mindenütt azonos módon érvényesül az a tör­
vény, amely szerint az életkor befolyásolja az öngyilkosságot. Következéskép­
pen ennek a tényezőnek az elhanyagolása kétségtelenül csökkentette a meg­
óvási együtthatók abszolút értékét, minthogy azonban ezzel mindenütt ugyan­
abban az arányban csökkentettük, relatív értéküket nem változtattuk meg,
márpedig nekünk csak ez a fontos. Nem azt akarjuk megállapítani, hogy mek­
kora a férjek immunitásának abszolút értéke egy-egy országban, hanem osztá­
lyozni akarjuk ezen immunitás szempontjából a különböző országokat. E le­
egyszerűsítés okait illetően, először is nem akartuk fölöslegesen bonyolítani a
problémát, másodszor pedig nem álltak rendelkezésünkre minden esetben az
életkor hatásának pontos kiszámításához szükséges adatok.

288
sen eltér a katolikus országokétól, ahol a válás ritka vagy isme­
retlen.
Franciaország alkalmat nyújt olyan megfigyelésekre, ame­
lyek alátámasztják az előbbi megállapításainkat, annál is in­
kább, minthogy még pontosabbak és egyértelműbbek. Seine
megyében sokkal több a válás, mint az ország többi részében.
1885-ben itt 10 000 szabályszerű házasság közül 23,99 esetben
mondták ki a válást, míg Franciaország egészében mindössze
5,65 volt az átlag. A XXII. táblázat világosan mutatja, hogy
Seine megyében sokkal kisebb a férjek megóvási együtthatója,
mint vidéken. Itt csak egyetlen esetben éri el a 3-at, nevezetesen
20 és 25 év között; de még e szám pontossága is kétes, mert túl­
ságosan kevés eset alapján számítottuk ki, tudniillik ebben az
életkorban évente legfeljebb 1 férj lesz öngyilkos. 30 éven felül
az együttható sohasem több, mint 2, általában kisebb, sőt 60 és
70 év között az egység alá száll. Átlagosan 1,73. A megyékben
ezzel szemben 8 közül 5 esetben nagyobb, mint 3; átlagosan pe­
dig 2,88, azaz 1,66-szor akkora, mint Seine megyében.
Ez újabb bizonyíték arra, hogy azokban az országokban, ahol
elterjedt a válás, nem valamilyen szervi prediszpozíció követ­
keztében, például a kiegyensúlyozatlan emberek gyakorisága
miatt sok az öngyilkosság. Ha ez volna az igazi ok, akkor ennek
hatása a nőtleneken ugyanúgy jelentkezne, mint a férjeken.
Márpedig a tények alapján az utóbbiakat erősebben sújtja az
öngyilkossági tendencia. S ez csak azért lehet így, mert a baj for­
rása, amint feltételezzük, vagy a házasság, vagy a család vala­
milyen sajátossága. Most még e két utóbbi hipotézis között kell
választanunk. Vajon a férjek kisebb immunitását a családi tár­
sadalom vagy a házas társadalom állapota idézi elő? Vajon a
családi szellem rosszabb, vagy a házastársi kapcsolat nem egé­
szen olyan, amilyennek lennie kellene?
Mindjárt van itt egy tény, amely valószínűtlenné teszi az első
magyarázatot, az tudniillik, hogy azoknál a népeknél, ahol a
leggyakoribb a válás, nagyon jó a születési arányszám, vagyis a
családi csoport sűrűsége igen nagy. Tudjuk viszont, hogy ahol a
család sűrű, általában erős a családi szellem. Minden okunk
megvan tehát arra a feltevésre, hogy a jelenség okát a házasság
természetében kell keresnünk.
S valóban, ha ezt a tényt a család állapotával kellene magya­
ráznunk, akkor azokban az országokban, ahol a válás elterjed-

289
 XXVII. TÁBLÁZAT
A válás hatása a férjek immunitására
1 millió főre jutó ön­ A férjek meg­
gyilkosság óvási együtt-
Ország hatója a nőtle­
15 éven fe­ nekhez viszo­
Férjek
lüli nőtlenek nyítva
Ahol a válás ismeretlen
Olaszország.... (1884-1888) 145 88 1,64
Franciaország.. (1863—1868)1617 273 245,7 1,11
Ahol a válás elég általános
Baden............... (1885-1893) 458 460 0,99
Poroszország... (1883-1890) 388 498 0,77
Poroszország... (1887-1889) 364 431 0,83
Ahol a válás rendkívül gyakori'7
Szászország.... (1879-1880)
100 bármely családi állapotú
által elkövetett öngyilkosságból 27,5 52,5
|> 0,63
100 bármely családi állapotú
férfi lakosból 42,10 52,47

tebb, a feleségeknek is kevésbé kellene védve lenniük az ön-

gyilkosságtól, mint ott, ahol ritka a válás; hiszen a rossz családi
kapcsolat éppúgy érinti őket is, mint a férjeket. Csakhogy ép­
pen fordítva áll a dolog. A feleségek megóvási együtthatója an­
nál magasabb, minél alacsonyabb a férjeké, vagyis minél gya-

16 Azért vesszük ezt a távoli időszakot, mert akkor válás még egyáltalán nem
létezett. Egyébként a válást visszaállító 1884. évi törvény a jelek szerint eddig
nem befolyásolta érezhetően a férjek öngyilkosságát; megóvási együtthatójuk
lényegében 1888-1892-ben sem más; egy intézmény hatása ilyen rövid idő alatt
nem jelentkezik.
17 Szászországot illetőleg csak a fenti, Oettingentől származó viszonyszá­
mokkal rendelkezünk, de célunknak megfelelnek. Legoyt-nál (171. o.) más do­
kumentumokat is találunk, amelyek szintén azt bizonyítják, hogy Szászország­
ban a férjek öngyilkossági aránya magasabb, mint a nőtleneké. Ezt a tényt
Legoyt is meglepetéssel állapítja meg.
[A Dürkheim által szerkesztett tábla férevezető. A „Szászország" sorban új fej­
lécet kellene beiktatni, mert itt a nőtlen és házas férfiaknak az öngyilkosokon, il­
letve az egész népességen belüli arányszámait adja meg, nem az 1 millió lakos­
ra számított öngyilkosságok számát. Lásd ugyanígy a XXVIII. táblázat utolsó
két sorát. A megadott megóvási, illetve fokozási együtthatók csak így értelmez­
hetők. (Szerk.)]

290
 XXVIII. TÁBLÁZAT
A válás hatása a feleségek immunitására 1<f
Öngyilkosság Megóvási
1 millió együttható Milyen

'
Milyen

16 éven felüli hajadonra

arányban
arányban
haladja
haladja
meg a

Feleségek
meg a fe­

feleségre
férjek

Férjek
leségek
együttha­
együttha­
tója a fe­
tója a fér­
lesége­
jekét?
két?

Olaszország................ 21 22 0,95 1,64 1,72

Frandaország............ 59 62,5 0,96 1,11 1,15
93 85 1,09 0,99 1,10
Poroszország............. 129 100 1,29 0,77 1,67
- (1887-1889).............. 120 90 1,33 0,83 1,60
Szászország' 9
100 bármely családi
állapotú által elköve­
tett öngyilkosságból 35,3 42,6
100 bármely családi
állapotú női lakosból 37,97 49,74 1,19 0,63 1,73

koribb a válás, és megfordítva. Minél könnyebben és gyak­

rabban szakad meg a házastársi kapcsolat, annál kedvezőbb
helyzetben van a feleség a férjjel szemben (lásd a XXVIII. táblá­
zatot).
A két együtthatósor fordított irányú mozgása igen figyelem­
reméltó. Azokban az országokban, ahol ismeretlen a válás, a fe­
leség védtelenebb, mint a férje; Olaszországban jóval kevésbé,
mint például Franciaországban, ahol a házassági kötelék min­
dig lazább volt. Ezzel szemben ott, ahol a válás igen gyakori
(Baden), a férj kevésbé védett, mint a feleség, és a feleség előnye
szabályszerűen együtt nő a válás elterjedésével.
Oldenburg Nagyhercegség, ugyanúgy, mint az előző példá­
ban, e tekintetben is ugyanazt a képet mutatja, mint azok a né-189

18 A periódusok ugyanazok, mint a XXVII. táblázatban.

19 Lásd a XXVII. táblához fűzött jegyzetet. (Szerk.)

291
met államok, ahol a válás átlagos gyakoriságú. Egymillió haja­
don közül 203 lesz öngyilkos, egymillió feleségből 156; ez utób­
biak megóvási együtthatója tehát 1,3, azaz jóval magasabb,
mint a férjeké (0,79). Az első szám kb. 1,64-szorosa a második­
nak, nagyjából ugyanúgy, mint Poroszországban.
Ha összehasonlítjuk Seine megyét a többi francia megyével,
szembeszökően mutatkozik meg ez a törvény. Vidéken, ahol
kevesebb a válás, a feleségek átlagos megóvási együtthatója
csak 1,49; azaz a férjek megóvási együtthatójának (2,88) m ind­
össze a fele. Seine megyében fordított az arány. A férjek immu­
nitása csupán 1,56, sőt, ha figyelmen kívül hagyjuk a 20-25 éves
életkori periódussal kapcsolatos kétes számokat, csak 1,44; a
nők immunitása viszont 1,79. Itt tehát a feleségnek a férjhez vi­
szonyított helyzete kétszer olyan jó, mint a megyékben.
Ugyanezt látjuk, ha Poroszország különböző tartományait
hasonlítjuk össze:
100 000 házas közül az elváltak száma
A felesé- A felesé- A felesé-
gek meg­ gek meg­ gek meg­
810-405 óvási 371-324 óvási 229-116 óvási
együttha­ együtt­ együttha­
tója hatója tója
Berlin 1,72 Pomeránia 1 Posen 1
Brandenburg 1,75 Szilézia 1,18 Hessen 1,44
Kelet- Nyugat-
1,50 1 Hannover 0,90
Poroszország Poroszország
Szászország 2,08 Schleswig 1,20 Rheinland 1,25
Vesztfália 0,80

Az első csoportban valamennyi együttható jóval magasabb,

mint a másodikban, s a harmadikban vannak a legkisebbek. Az
egyetlen kivétel Hessen, ahol a férjes nők immunitása ismeret­
len okokból elég magas, pedig itt kevés az elvált.20
Bár a bizonyítékok eddig is egybevágtak, vessük alá ezt a tör­
vényt még egy próbának. Most ne a férjek és a feleségek immu­
nitását hasonlítsuk össze, hanem vizsgáljuk meg azt, hogy or­
szágonként hogyan módosítja a házasság a két nem öngyilkos­

20 A tartományokat az összeírt elváltak száma szerint kellett osztályoznunk,

mert nem találtuk meg az évi válások számát.

292
sággal kapcsolatos helyzetét. Ezt az összehasonlítást végeztük
el a XXIX. táblázatban. A táblázat szerint azokban az országok­
ban, ahol nincs válás, vagy csak nem régóta van, a nő nagyobb
mértékben részesedik a házasok öngyilkosságaiban, mint a
nem házasokéiban. Ez azt jelenti, hogy a házasság jobban ked­
vez a férjnek, mint a feleségnek, és a feleség kedvezőtlen hely­
zete élesebben jelentkezik Olaszországban, mint Franciaország­
ban. A férjes nők átlagos többlete a hajadonokéhoz képest
ugyanis Olaszországban kétszerese a franciaországinak. Azok­
nál a népeknél viszont, ahol széles körben elterjedt a válás, a
fordított jelenséget tapasztaljuk. Ezekben az országokban a nő
nyer a házassággal, a férfi pedig veszít; a nő előnye nagyobb
Poroszországban, mintBadenban, és nagyobb Szászországban,
mint Poroszországban. Legnagyobb a nő nyeresége azokban az
országokban, ahol a válások gyakorisága is maximális.
Teljesen vitathatatlannak tekinthetjük tehát a következő tör­
vényt: a házasság annál inkább kedvez a nőnek az öngyilkosság szem­
pontjából, minél inkább szokásban van a válás, és megfordítva.
Ebből a megállapításból két dolog következik.
Először is, azt a nagyobb öngyilkossági arányszámot, ame­
lyet a gyakori válást mutató országokban látunk, egyedül a fér­
jek okozzák, hiszen a nők itt kisebb arányban ölik meg magu­
kat, mint egyebütt. Ha tehát a válás terjedésével mindenkép­
pen együtt jár a nő erkölcsi helyzetének javulása, akkor nem
lehetséges, hogy a válás a családi társadalom olyan jellegű
rossz állapotával legyen összefüggésben, amely fokozza az ön­
gyilkossági hajlamot, hiszen ezt a fokozódást a nőnél ugyan­
úgy tapasztalnunk kellene, mint a férfinál. A családi szellem
gyengülése nem járhat ilyen ellentétes következményekkel a
két nemnél: nem lehetséges, hogy kedvezzen az anyának, és
ugyanilyen mértékben ártson az apának. Következésképpen az
itt vizsgált jelenség oka nem a család állapotában, hanem a há­
zasság állapotában keresendő. S valóban, nagyon is lehetséges,
hogy a házasság ellentétes módon hasson a férjre és a feleségre,
mert mint szülőknek azonos a céljuk, de mint élettársaknak
különbözők és gyakran ellentétesek az érdekeik. Könnyen le­
hetséges tehát, hogy bizonyos társadalmakban a házasság in­
tézményének valamilyen sajátossága előnyös az egyiknek, és
ártalmas a másiknak. Az előbbi tények lényegében mind azt bi­
zonyítják, hogy a válás pontosan ilyen sajátosság.

293
 XXIX. TÁBLÁZAT
A nemek részaránya az öngyilkosságban családi állapot szerint,
a különböző európai országokban
100 ön­
100 ön­
gyilkos
gyilkos A feleségek át­ A hajadonok át­
nem há­
házasból lagos többlete a lagos többlete a
zasból
hajadonokkal feleségekkel

Hajadon
Nőtlen

Feleség
XT'
szemben orszá­ szemben orszá­
'0> gonként gonként
íu

Olaszország
1871............. 87 13 79 21
1872............. 82 18 78 22 l 6,2
1873............. 86 14 79 21
1884-1888.... 85 15 79 21
Franciaország •
1863-1866... 84 16 78 22
1867-1871... 84 16 79 21 * 3,6
1888-1891.... 81 19 81 19
Baden
1869-1873... 84 16 85 15 l ,
1885-1893... 84 16 85 15 r 1
Poroszország
1873-1875... 78 22 83 17 l 5
1887-1889... 77 23 83 17 I 5
Szászország
1886-1870... 77 23 84 16 l 7
1879-1890... 80 22 86 14 1 7

Másodszor, ugyanebből az okból el kell vetnünk azt a hipoté­

zist, hogy a házasságnak ez a rossz állapota, amellyel a válás és
az öngyilkosság összefügg, mindössze a családi viszályok na­
gyobb gyakoriságát jelenti: hiszen ez a tényező semmivel sem
növelhetné inkább a nő immunitását, mint a családi kötelék la­
zulása. Ha az öngyilkosságok száma a gyakori válást mutató
területeken csakugyan összefüggésbe volna hozható a házas­
társi veszekedések számával, ettől a feleségnek ugyanúgy kel­
lene szenvednie, mint a férjnek. Nincs itt semmi olyasmi, ami a
nőt speciálisan megóvhatná. Ez a hipotézis annál kevésbé helyt­
294
álló, minthogy az esetek többségében a nő követeli a válást a
férj ellenében (Franciaországban a válások 60%-a és a különélé­
sek 83%-ában).21Vagyis a házasság zavarait az esetek nagyobb
részében a férj idézi elő. De akkor érthetetlen lenne, hogy azok­
ban az országokban, ahol sok a válás, a férfi azért ölné meg ma­
gát nagyobb arányban, mert több szenvedést okoz a feleségé­
nek, a feleség pedig azért ölné meg m agát kevésbé, mert a férje
több szenvedést okoz neki. Egyébként az sincs bebizonyítva,
hogy a házastársi civódások száma ugyanolyan arányban nő,
mint a válásoké.22
Miután eltávolítottuk ezt a hipotézist, már csak egy lehetőség
marad. Csak arról lehet szó, hogy maga a válás intézménye
készteti az embereket öngyilkosságra a házasságra gyakorolt
hatása révén.
Csakugyan, mi is a házasság? A nemek közötti kapcsolatnak
olyan szabályozása, amely nemcsak az ebben a kapcsolatban
közreműködő fizikai ösztönökre terjed ki, hanem azokra a leg­
különbözőbb érzelmekre is, amelyeket a civilizáció fokozato­
san rakott rá a materiális vágyakra. Mert nálunk a szerelem
sokkal inkább lelki, m int testi jelenség. A férfi nem egyszerűen
a nemi ösztön kielégítését keresi a nőnél. Az egész nemi fejlő­
désnek ez a természetes hajlam volt ugyan a csírája, de lassan­
ként igen nagyszámú és változatos esztétikai és erkölcsi érzés
szőtte át, s ma már ez a hajlam csupán parányi eleme az általa
életre hívott totális és bonyolult folyamatnak. Ezeknek az intel­
lektuális elemeknek a hatása folytán részben maga is megsza­
badult a testtől, és mintegy intellektualizálódott. Erkölcsi indí­
tékok ugyanúgy közrejátszanak most benne, mint fizikai ösztö­
nök. Már az a szabályszerű és önműködő periodicitás sincs
meg, mint az állatnál. Bármikor felkeltheti valamilyen pszichi­
kus inger; nincs külön évadja. Ám éppen annak következtében,
hogy ezek a különféle átalakult vonzalmak már nem függnek
közvetlenül a testi szükségletektől, nélkülözhetetlen számukra
a társadalmi szabályozás. Minthogy a testben már semmi sem
korlátozza őket, a társadalomnak kell korlátozásról gondos­

21 Levasseur: Population fraiu;aise, II, 92. p. Vö. Bertillon: Annales de Dem. inter.
1880, 460. o. - Szászországban a férfiak majdnem ugyanannyi válókeresetet
nyújtanak be, mint a nők.
22 Bertillon: Annales de Dem. inter, 175. skk.

295
kodnia. Ez a házasság funkciója. Szabályozza az egész szenve­
délyes életet, éspedig a monogám házasság valamennyinél szi­
gorúbban. Mert amikor arra kötelezi a férfit, hogy egyetlen,
mindig azonos nőhöz kötődjék, egyértelműen definiált tárgyat
jelöl ki a szeretés szükséglete számára, és lezárja a látóhatárt.
Ez a körülmény hozza létre azt az erkölcsi egyensúlyi állapo­
tot, amely a férjnek kedvez. Minthogy csak kötelességei meg­
szegésével kereshet a megengedetten kívül más kielégülést,
korlátozza vágyait. Az üdvös fegyelem, amelynek alá van vet­
ve, kötelességévé teszi, hogy helyzetében megtalálja boldogsá­
gát, és éppen ezzel az eszközöket is rendelkezésre bocsátja eh­
hez. Egyébként, ha igaz is, hogy szenvedélyének nem szabad
változnia, másfelől tény, hogy a tárgyat, amelyre irányul, nem
vágyhatja hiába; hiszen a kötelezettség kölcsönös. Gyönyöreit
meghatározták ugyan, de biztosították is, és ez a bizonyosság
helyreállítja lelkiállapotát. Egészen más helyzetben van a nőt­
len ember. Minthogy jogosan kötődhet bárkihez, aki megtet­
szik neki, mindenre kiterjeszti vágyait, és semmi sem korlátozza.
A végtelen átka, amely mindig együtt jár az anómiával, tuda­
tunknak ezt a részét éppúgy sújthatja, mint bármelyik másikat;
nagyon gyakran szexuális formát ölt, ahogyan Musset leírta.23
Abban a pillanatban, amikor az ember előtt nincs akadály, már
nem tudja visszatartani magát. A már ismert örömökön kívül
újakat képzel el és igyekszik megszerezni; ha valaki netán be­
járt mindent, amit csak lehetséges, álmodni kezd a lehetetlen­
ről; szomjazik arra, ami nincs.24 Hogy is ne fokozódna az elvi-
selhetetlenségig az érzékenység ebben a soha célját el nem érő
hajszában? Ahhoz, hogy ide jussunk, még csak az sem szüksé­
ges, hogy megszámlálhatatlan szerelmi tapasztalatot halmoz­
zunk fel, és Don Juan módjára éljünk. Elég ehhez a közönséges
nőtlen ember átlagos életmódja. Minduntalan új remények éb­
rednek és enyésznek el, a fáradtság és a csalódottság benyomá­
sát hagyva maga után. Emellett hogyan is találhatna fix pontot
a vágy, ha egyszer nem lehet biztos benne, hogy megtarthatja
azt, aki vonzza, az anómia ugyanis mindkét részen fönnáll.
Ahogyan az egyén nem adja oda magát végérvényesen, nem is
birtokol semmit végérvényesen. Ily módon, a meghatározatlan

23 Lásd a Rollnt, a Namoundban pedig Dun Juan portréját.

24 Lásd Faust monológját Goethe tragédiájában.

296
helyzetéből adódó bizonytalan jövő örökös mozgásra kárhoz­
tatja. Mindez a zavartság, az izgatottság, az elégedetlenség álla­
potát eredményezi, ami szükségképpen növeli az öngyilkosság
esélyét.
Nos, a válás a házasság szabályozó hatásának gyengülését je­
lenti. Ott, ahol a válást bevezették, főleg pedig ahol a jog és az
erkölcsi szokások lehetővé teszik nagy gyakoriságát, a házas­
ság csupán árnyéka önmagának; sokkal kevésbé házasság. Kö­
vetkezésképpen hasznos hatása nem érvényesülhet normális
mértékben. Már nem olyan szilárd a gát a vágy útjában, mint­
hogy a gát könnyebben áttörhető és eltolható, kevésbé korlá­
tozza a szenvedélyt, s így az erősebben igyekszik túllépni az
akadályokon. Itt a szenvedély kevésbé törődik bele a kiszabott
állapotba. Itt tehát csökkent a férj erejét adó nyugalom és erköl­
csi biztonság; sőt bizonyos mértékig felváltja a nyugtalanság ál­
lapota, amely gátolja a férfit abban, hogy ragaszkodjék ahhoz,
amije van. Egyébként pedig annál is kevésbé éri be végérvénye­
sen a jelennel, minthogy nincs is számára tökéletesen biztosítva
az öröm; a jövő nem teljesen garantált. Nem kötheti az embert
erősen olyan kapocs, amelyet bármelyik fél bármikor felbont­
hat. Az ember, ha nem érez szilárd talajt a lába alatt, elkerülhe­
tetlenül messzebbre néz annál a pontnál, ahol éppen van. Emi­
att azokban az országokban, ahol a házasság hatását erősen
mérsékli a válás, a nős ember immunitásának elkerülhetetlenül
kisebbnek kell lennie. Minthogy ilyen körülmények között hely­
zete közelebb áll a nőtlenekéhez, föltétlenül veszít annak elő­
nyeiből. így azután emelkedik az öngyilkosságok száma.25
A válásnak ez a következménye azonban csak a férfinál fi­
gyelhető meg, a nőt nem érinti. A nő szexuális szükségletei
ugyanis kevésbé lelki jellegűek, mert általában egész lelki élete
kevésbé fejlett. E szükségletek közvetlenül kapcsolódnak a test
követelményeihez, inkább követik azt, semmint vezetnék, s így

25 De vajon ott, ahol a válás nem enyhíti a házasságot, nem jár-e a feltétlenül
kötelező monogámia olyan kockázattal, hogy az érintettek meggyűlölik hely­
zetüket? Igen, ez a következmény szükségképpen előáll, ha nem érzik többé er­
kölcsi jellegűnek a kötelezettséget. Mert nemcsak az a fontos, hogy érvényben
legyenek a szabályok, hanem az is, hogy a tudat elfogadja azokat. Ha a szabály­
nak már nincs erkölcsi tekintélye, és csak a tehetetlenségi erő tartja fenn, akkor
nem játszhat hasznos szerepet. Csak béklyóba veri az embereket, de nem hasz­
nos a társadalomnak.

297
az hatékony fékjük. Minthogy a nő ösztönösebb lény, mint a
férfi, csak ösztöneit kell követnie, hogy nyugalmat és békét ta­
láljon. Ezért nincs szüksége olyan szigorú társadalmi szabályo­
zásra, mint amilyen a házasság, főleg a monogám házasság.
Márpedig az ilyen fegyelemnek még akkor is vannak hátrá­
nyai, amikor hasznos. Egyszer s mindenkorra rögzíti a háztar­
tási kapcsolatot, s meggátolja felbontását, bármi történjék is.
A látóhatár lezárásával véglegesíti azt, ami van, és még a jogos
reményeket is tilalmassá teszi. Maga a férfi is szenved ettől a
változtathatatlanságtól, az ő esetében azonban a bajt nagymér­
tékben ellensúlyozzák a másik oldalon biztosított jótétemé­
nyek. Emellett az erkölcsök bizonyos kiváltságokban is részesí­
tik, és lehetővé teszik számára, hogy bizonyos mértékig enyhít­
se ennek az állapotnak a szigorát. A nő helyzetét ezzel szemben
nem ellensúlyozza és nem enyhíti semmi. Az ő számára a mo­
nogámia merev kötelezettség, amelyet semmi sem mérsékel,
másrészt pedig a házasság nem hajtja számára azt a hasznot -
legalábbis nem ugyanolyan mértékben -, hogy korlátozza vá­
gyait, hiszen azok természettől korlátozottak, és hogy ránevelje
a sorsával való megelégedésre; ezzel szemben lehetetlenné te­
szi számára, hogy változtasson helyzetén, ha az elviselhetetlen­
né válik. A házasság tehát az ő számára a legtöbb esetben bék­
lyó, különösebb előnyök nélkül. Ennek következtében bármi,
ami gyengíti és oldja a házasságot, csak javíthatja a feleség
helyzetét. Ezért óvja őt a válás az öngyilkosságtól, ezért folya­
modik olyan szívesen a váláshoz.
Ily módon a válás és az öngyilkosság párhuzamos fejlődését
a házassági anómia állapotával kell magyaráznunk, azzal az ál­
lapottal, amelyet a válás intézménye idéz elő. Ezért azok a fér­
jek által elkövetett öngyilkosságok, amelyek a sok válást muta­
tó országokban emelik az önkéntes halálesetek számát, az anó-
miás öngyilkosság egyik válfaját alkotják. Nem az okozza őket,
hogy ezekben az országokban több a rossz férj vagy a rossz fe­
leség, s ennek következtében a boldogtalan házasság. Okuk
egy sui generis erkölcsi állapot, amelyet viszont a házassággal
kapcsolatos szabályozási rendszer gyengülése idézett elő; a fér­
jek a házasság folyamán tesznek szert erre az állapotra, az túléli
a házasságot is, és létrehozza az elvált férfiaknál megfigyelhető,
kivételesen magas öngyilkossági tendenciát. Egyébként nem
akarjuk azt állítani, hogy a szabályozottságnak ez a gyengülése

298
teljes egészében a válás törvényesítésének köszönhető. Vala­
hányszor a válást kimondják, mindig csak a már meglevő er­
kölcsi állapotot szentesítik. Ha a köztudat nem győződött volna
meg fokozatosan arról, hogy a házastársi kapcsolat felbontha-
tatlansága értelmetlenség, akkor a törvényhozónak eszébe sem
jutott volna, hogy még növelje is e kapcsolat bomlékonyságát.
A házassági anómia tehát megjelenhet a közvéleményben, anél­
kül hogy a törvény szentesítené. Másfelől azonban csak akkor
hozza létre valamennyi következményét, ha már törvényes for­
mát öltött. Amíg a házassági jog változatlan, legalábbis materiá­
lisán kordában tartja a szenvedélyeket; főleg pedig gátolja,
hogy az anómiát tápláló közfelfogás teret nyerjen, pusztán az­
által, hogy helyteleníti azt. Ezért ennek az anómiának csak ott
vannak jellegzetes és könnyen megfigyelhető következményei,
ahol jogi intézménnyé vált.
Ezt a felfogást, amellett hogy magyarázatot ad a válások és
az öngyilkosságok megfigyelt párhuzamosságára26s a férjek és
a feleségek immunitásának fordított arányú mozgására, több
más tény is alátámasztja.
1. A házasság csak a törvényes válás rendszere esetén lehet
igazán instabil; mert csak a válás vet véget teljesen a házasság­
nak, a különélés csupán részben függeszti fel bizonyos követ­
kezményeit, ám nem adja vissza a házastársak szabadságát. Ha
tehát ez a speciális anómia csakugyan fokozza az öngyilkossági
hajlamot, akkor az elváltak ilyen irányú tendenciájának jóval
erősebbnek kell lennie a különélőkénél. S valóban ez derül ki
abból az egyetlen okmányból, amelyről e tárggyal kapcsolat­
ban tudomásunk van. Legoyt27 egyik számítása szerint Szász­
országban 1847 és 1856 között 1 millió elváltra átlagosan évi
1400 öngyilkosság jutott, 1 millió különváltra pedig csak 176.
Ez az utóbbi arány még a férjekénél is alacsonyabb (318).
2. Ha a nőtlenek különösen erős öngyilkossági tendenciája
részben a rájuk jellemző krónikus szexuális anómia állapotából

26 Minthogy a férj kisebb immunitása esetén a feleségé magasabb, esetleg fel­

merül az a kérdés, hogy nem jelent-e ez valamiféle kompenzációt. Csakhogy
mivel a nőnek az összes öngyilkosságban való részaránya igen csekély, a női
öngyilkosságok csökkenése nem hat ki a végeredményre, és nem ellensúlyozza
a férfiak által elkövetett öngyilkosságok számának emelkedését. Végső soron
ezért jár együtt a válással az öngyilkosságok teljes számának növekedése.
271. m., 171.0.

299
ered, akkor ennek a fokozó hatásnak abban az időpontban kell
a legerősebben érvényesülnie, amikor a szexuális érzés forron­
gása a legnagyobb. S valóban, a nőtlenek öngyilkossági aránya
20 és 45 év között sokkal gyorsabban nő, mint később; ennek a
periódusnak a folyamán megnégyszereződik, 45 évtől a maxi­
mális életkorig viszont (80-on felül) csak megkétszereződik.
A nőknél azonban nem tapasztalunk ilyen gyorsulást: a haja-
donok aránya 20 és 45 között még a kétszeresére sem nő, csak
106-ról 171-re emelkedik (lásd a XXI. táblázatot). A szexuális
periódus tehát nem befolyásolja a nők öngyilkosságának ala­
kulását. Ez hihető, ha igaz, amit mondottunk, hogy a nő nem
túlságosan érzékeny az anómiának erre a formájára.
3. Végül az előbb kifejtett elmélet megmagyaráz számos tényt,
amelyet könyvünk III. fejezetében állapítottunk meg, s így azok
is az elmélet igazolására szolgálnak.
Láttuk ugyanis, hogy Franciaországban a házasság önmagá­
ban, a családtól függetlenül, 1,5-es megóvási együtthatót bizto­
sít a férfi számára. Most tudjuk, hogy mit tükröz vissza ez az
együttható. Azok az előnyök jelentkeznek benne, amelyekre a
férfi azáltal tesz szert, hogy a házasság szabályozza életét, mér­
sékli hajlamait, és ezzel megteremti erkölcsi jólétét. Egyidejűleg
azonban azt is megállapítottuk, hogy ugyanebben az ország­
ban a férjes nő helyzete mindaddig súlyosabb, amíg a gyerme­
kek jelenléte nem korrigálja a házasság rá nézve rossz követ­
kezményeit. Az imént tisztáztuk ennek az okát. Nem arról van
szó, mintha a férfi természete szerint önző és rossz lény volna,
akinek a házasságban az a szerepe, hogy szenvedést okozzon
élettársának. Franciaországban, ahol a házasságot egészen a
legutóbbi időkig nem gyengítette a válás, igen súlyosan és min­
den előny nélkül nehezedett a nőre e kapcsolat lerázhatatlan
igája. Általánosabban szólva, a nemeknek az az ellentéte, amely
miatt a házasság nem lehet számukra egyformán kedvező,28 a
következő körülményekből fakad: ellentétesek az érdekeik, mert
az egyiknek kényszerre, a másiknak szabadságra van szüksége.
Egyébként nyilvánvaló, hogy a férfi életében is van olyan
időpont, amikor a házasság, bár más okokból, de ugyanolyan
negatívan érinti, mint a nőt. Ha, mint kimutattuk, a fiatal férjek

28 Lásd 195. o.

300
sokkal nagyobb mértékben ölik meg magukat, mint az ugyan­
olyan életkorú nőtlenek, ennek kétségtelenül az az oka, hogy
szenvedélyeik ekkor még meglehetősen viharosak és túlságo­
san magabízók, ezért nem képesek magukat e szigorú szabály­
nak alávetni. Elviselhetetlen akadálynak tekintik azt, amely le­
fogja és megtöri vágyaikat. Valószínű, hogy a férfi számára a
házasság valamennyi jótéteménye csak akkor érvényesül, ami­
kor az évek múlásával már némileg lecsillapult, és szükségét
érzi a fegyelemnek.29
Végül ugyancsak a III. fejezetben láttuk, hogy ahol a házas­
ság inkább a feleségnek kedvez, mint a férjnek, a két nem kö­
zötti különbség mindig kisebb, mint ott, ahol fordított a hely­
zet.30Ez bizonyítja, hogy a házasság még az olyan társadalmak­
ban is kevésbé előnyös a nőnek, ahol teljesen az ő érdekeit
szolgálja, mint amikor a férfinak előnyös ott, ahol ő profitál töb­
bet belőle. A nő nagyobb mértékben szenved az olyan házas­
ságtól, amely kárára van, mint amennyire hasznot húz az érde­
keinek megfelelőből. Ez azért van így, mert a nőnek kevésbé
szükséges a házasság. Nos, ezt állítja az előbb kifejtett elmélet
is. így tehát előző vizsgálataink és e fejezet eredményei alátá­
masztják és kölcsönösen kontrollálják egymást.
Ez a következtetésünk eléggé eltér a házasságról és szerepé­
ről alkotott közkeletű felfogástól. Általában azt tartják, hogy a
házasság a nő miatt jött létre, hogy megvédje a gyengébb nemet
a férfi szeszélyeivel szemben. Különösen a monogámiát állítják
be igen gyakran úgy, mint ahol a férfi feláldozta poligám ösztö­

29 Sőt valószínű, hogy a házasság csak később, 30 év felett kezdi kifejteni

megóvó hatását. Addig ugyanis a gyermektelen férjek évente abszolút szám­
ban ugyanannyi öngyilkosságot produkálnak, mint a gyermekes férjek, azaz 20
és 25 között egyaránt 6 ,6 -et, 25 és 30 között pedig 33-at, illetve 34-et. Nyilvánva­
ló azonban, hogy a termékeny házasságok még ebben a korcsoportban is sokkal
számosabbak, mint a meddő házasságok. Az utóbbiak öngyilkossági tendenciá­
jának tehát a többszörösének kell lennie a gyermekes férjekénél; intenzitását te­
kintve tehát igen közel kell állnia a nőtlenekéhez. Sajnos, erre vonatkozólag
meg kell maradnunk a hipotéziseknél; mert a népszámlálás nem közli életko­
rokra bontva a gyermektelen házasok számát, s így nem tudjuk korcsoporton­
ként külön-külön kiszámítani a gyermekes és a gyermektelen férjek öngyilkos-
sági arányát. Csak abszolút számokat adhatunk, amelyeket az Igazságügyi
Minisztériumtól kaptunk 1889-1891-re vonatkozólag. Ezeket a könyv végén ta­
lálható külön táblázatban közöljük. A népszámlálásnak ez a fogyatékossága na­
gyon sajnálatos.
30 Lásd 187-188. és 206. o.

301
neit azért, hogy a nőt felemelje, és a házasságban megjavítsa
helyzetét. Valójában, bármilyen történelmi okok indították is a
férfit e korlátozás elfogadására, neki van belőle nagyobb hasz­
na. Az a szabadság, amelyről emiatt lemondott, csak kínszen­
vedés forrása lehetett. A nő lemondásának nem voltak ilyen
okai; s e tekintetben elmondhatjuk, hogy amikor ugyanennek a
szabálynak aláveti magát, ő hozza az áldozatot.31

31 A fentiek után világos, hogy van egy öngyilkossági típus, amely ugyanúgy
ellentéte az anómiás öngyilkosságnak, ahogyan az egoista öngyilkosság és az
altruista öngyilkosság ellentétei egymásnak. Ez a típus a túlságos szabályozás
következménye; olyan emberek követik el, akik előtt a jövőt könyörtelenül le­
zárták, és szenvedélyeiket durván bilincsbe veri az elnyomó fegyelem. Ezt a faj­
ta öngyilkosságot követik el a túlságosan fiatal férjek, a gyermektelen felesé­
gek. A teljesség kedvéért ki kellett volna dolgoznunk az öngyilkosságnak ezt a
negyedik típusát. Ma azonban annyira nem játszik szerepet, és a fent említett
eseteken kívül oly nehéz példát találni rá, hogy fölöslegesnek tartottuk beha­
tóbb elemzését. Történeti szempontból azonban fontos lehet. Lehet, hogy ezzel
a típussal magyarázhatók a rabszolgák bizonyos körülmények között oly gyak­
ran elkövetett öngyilkosságai (lásd Corre: Le crime en pays créoles [A bűnözés a
kreol országokban], 48. o.), vagyis mindazok az esetek, amelyeket mértéktelen
anyagi vagy erkölcsi zsarnokság okozott. Hogy érzékeltessük a szabálynak ezt
a változhatatlan és hajthatatlan jellegét, amellyel szemben az áldozat tehetet­
len, valamint a típusnak az általunk bevezetett kifejezéssel, az anómiával való
ellentétét, ezt fatalista öngyilkosságnak nevezhetnénk.

302