TARTALOM

ELSŐ FEJEZET
A Belső Családrendszer Modell 13

MÁSODIK FEJEZET
Az Én 34
Utazás az Én felé 37
Az Istenek titka 42
Ki jelenik meg, amikor visszalépsz? 43
Önvezetés 47
Az Én tulajdonságai 51

HARMADIK FEJEZET
A részek 76
Harc a belső ellenséggel 78
Az elme normál sokrétűsége 89
Teljes körű belső személyiségek rendszere 94
Tehermentesített kliensek 109
A jóság lehetősége 112

NEGYEDIK FEJEZET
Száműzöttek, Vezetők és Tűzoltók 115
Száműzöttek 116
Vezetők 132
Tűzoltók 144
Nincs több tűzoltó, vezető és száműzött 150

ÖTÖDIK FEJEZET
IFS mint terápiás modell 154
Könyörületes szemtanú 167
A folyamat feldolgozása 169

„A” FÜGGELÉK
Az IFS Modell áttekintése 173

„B” FÜGGELÉK
IFS-szójegyzék 178

„C” FÜGGELÉK
Válogatott olvasmányok az IFS-ről 181

Jegyzetek 183
Irodalomjegyzék 187
A szerzőről 196
Az IFS-intézetről 197
 Második fejezet

Az Én

Ahhoz, hogy az Éned felszabadításának irányába haladj,

először is tudnod kell, hogy ott van. Ha fogalmad sincs ar-
ról, ki is vagy valójában, nem is válhatsz olyanná. Figyel-
men kívül fogod hagyni az Én mulandó tapasztalásait, az
olyanokat, mint a rendellenességek vagy képzelődések, és
ragaszkodni fogsz azokhoz a korlátozó énképekhez, amiket
tanultál. Amikor megkérdezték Michelangelótól, hogyan
alkotta meg a csodálatos Dávidot egy márványtömbből, ál-
lítólag azt válaszolta: „Tudtam, hogy odabent van, csak kel-
lett valaki, aki kiengedi.” Ha tisztában vagy azzal, hogy léte-
zik egy csodálatos lényed, amely megrögzött érzelmekbe
és hiedelmekbe burkolódzott, akkor elkezdhetsz azon dol-
gozni, hogy felszabadítsd. Ha a létezéséről sem tudsz, ak-
kor beletörődsz abba, hogy az életet egy védőburkon ke-
resztül éled meg.
Ebben a fejezetben megvizsgáljuk ezt az Én-eszmét, mert
ez a központi eleme az IFS Modellnek, és a legtöbb ember
számára ez a legnehezebb eleme a teljes elfogadásnak. Az
elképzelés, hogy a lényedben tiszta öröm és béke vagy, és

34
 Az Én

hogy erről a helyről csodás vezetői és gyógyító tulajdonsá-

gok sokaságát tudod kimutatni, és spirituális kötődést ér-
zel, szemben áll mindazzal, amit eddig magadról megtud-
tál. A nyugati kultúrát számos hiedelem hatja át az emberi
természettel kapcsolatban, és egyik sem túlságosan felemelő.
Ezek közül a legnyilvánvalóbb az eredendő bűn doktrínája,
amely Szent Ágostontól indult, és amelyet a nyugati keresz-
tény felekezetek azóta is támogatnak. E szerint a felfogás sze-
rint a bűnbeesés (Ádám és Éva vétke) miatt az emberiséget
arra kárhoztatták, hogy bűnben szülessen, és hitvány, önző
alkat legyen. Ennek értelmében a szenvedélyeink folyama-
tos bűnös állapotunk bizonyítékai. Kénytelenek vagyunk
egész életünket azzal tölteni, hogy kontrolláljuk a heves ér-
zelmeinket és impulzusainkat, és emlékeztessük magunkat
az alapvető bűnösségünkre. Bár sok mai keresztény eltávolo-
dott ettől a meggyőződéstől, mégis nagy hatással volt a nyu-
gati kultúra emberekkel kapcsolatos vélekedéseire. Ezek a
nézetek nem léteztek Szent Ágoston előtt a kereszténység-
ben, és valójában több korábbi keresztény vezető az ellenke-
zőjét vallotta, amit „eredendő áldásnak” is nevezhetnének.
A  tizenkilencedik századi természettudós, Charles
Darwin evolúcióelméletéből egy másik nagy hatású állás-
pont rajzolódik ki. Az emberi természetről alkotott neo-
darwinista nézet nagyban megfelel az eredendő bűnnek,
de tudományos színezetű. Ez a nézet azt állítja, hogy önző
természetünk a génjeink terméke, amely arra programoz
bennünket, hogy egy versengő, ellenséges környezetben a
túlélésért harcoljunk. Egyes befolyásos pszichológiai elmé-
letekben viszontláthatjuk a bűnbeesés és az „önző gén” kul-

35
 Bevezetés a belső családrendszerbe

turális mítoszait. A freudi, a viselkedési és az evolúciós pszi-

chológia például azt tanítja, hogy minden, amit teszünk, az
az öröm maximalizálására vagy a génállományunk bővíté-
sére szolgál. Önmagunk alapvetően önzőnek és bűnösnek
való felfogása durva, büntető módszerekhez vezet, mert irá-
nyítjuk a részeinket és más embereket.
Azután ott van a fejlődéslélektan, ami azt állítja, hogy
alapvető természetünk attól függ, milyen nevelést kaptunk.
Ha szerencsés voltál, és a korai fejlődésed egyes kritikus sza-
kaszaiban „elég jó” nevelésben részesültél, akkor bizonyos
mértékű „énerővel” léptél ki a gyermekkorból. Ha még-
sem, akkor nem voltál szerencsés. Mindaddig hibás és pa-
tologikus maradsz, amíg nem kapsz valamilyen javító, újra-
nevelő tapasztalatot egy terapeutától vagy egy másik fontos
személytől. Ez a perspektíva, miszerint ha értékes tulajdon-
ságokkal rendelkezünk, akkor azokat a külvilágból kellett
belénk pumpálni, egy másik elterjedt és befolyásoló néző-
pont. Ez az alapja a nyugati oktatási rendszerben uralkodó
tanuláselméleteknek. Azt gondoljuk, hogy erkölcsöt, em-
pátiát és tiszteletet kell tanítani nekünk, mert ezek nem
velünk született értékek. Ez a filozófia arra tanít bennün-
ket, hogy a szükségleteink kielégítése érdekében kifelé te-
kintsünk önmagunkból, a terapeutákat pedig arra ösztön-
zi, hogy azt próbálják megadni a klienseiknek, amiről úgy
gondolják, hogy hiányzik nekik, ahelyett, hogy segítenének
nekik önmagukban megtalálni ezeket a tulajdonságokat.
Ezek az önmagunkat környezetfüggőnek, nélkülözőnek
és tudatlannak tekintő nézetek arra késztetnek bennün-
ket, hogy megfelelő „szakértőt” keressük problémáink meg-

36
 Az Én

oldására, a segítőket pedig arra sarkallja, hogy pedagógiai

vagy szülői szerepet vállaljanak. Eltántorítanak attól, hogy
vezető szerepet vállaljunk a részeinkkel és az életünkben.

Utazás az Én felé
Ha röviden leírom, hogyan jutottam erre a következtetésre,
talán segít elgondolkodnod azon a lehetőségen, hogy amit
magadról tanultál, az téves. Amikor először kezdtem tera-
peutaként dolgozni az 1970-es évek végén, ahhoz a nézet-
hez tartottam magam, hogy elengedhetetlen meglátásokat
és javaslatokat kell adnom a klienseimnek. Az a tény, hogy
problémákkal küszködtek, azt jelentette számomra, hogy
hiányzik nekik valami, és azért fizetnek nekem, hogy ezt
be is biztosítsam. Ezenfelül azt a cinikus képet is felvettem
a kultúrából, hogy az emberek (és jómagam is) alapvetően
önzők és félelemvezéreltek, és a klinikai gyakorlatomból
adódóan azt a nézetet is követtem, hogy az emberek a kó-
ros esetek tömkelegei. Nem álltam nyitottan az Én lehető-
ségére, habár voltak halvány elképzeléseim. Mint sok más
fiatal a hatvanas években, én is a meditációval kísérletez-
tem, hogy megnyugvást találjak a belső hangzavartól. Mi-
közben a mantrámra koncentráltam, az elmém lecsende-
sedett, és megéreztem önmagam más dimenzióit, de nem
volt keretem a megértéséhez. Emellett sportoló is voltam,
aki a futball- és a kosárlabdapályán időnként belépett abba
a fenséges flow-állapotba, amiben az elmém mozdulatlan
volt, és a testem sem tudott semmi rosszat tenni. A legtöbb
emberhez hasonlóan azonban én is leginkább azzal voltam

37
 Bevezetés a belső családrendszerbe

elfoglalva, hogy elhárítsam az értéktelenség rejtett áramlá-

sát, ami a pszichémet átjárta. Hittem a belső hangoknak,
amik azt szajkózták, hogy alapvetően lusta, idióta és önző
vagyok. Azt hittem, valóban ilyen vagyok.
Terápiás pályafutásom során később úgy jutottam el az
Énről szóló ismeretekhez, hogy tanúja voltam annak, ami
a klienseimmel történt, amikor segítettem nekik felfedezni
belső világaikat. Az 1980-as évek elején lelkes családterape-
uta voltam, aki úgy gondolta, hogy a családterápia rátalált a
Szent Grálra azzal, hogy a rendszerszemléletű gondolkodás
segítségével megértette és megváltoztatta a család szerkeze-
tét. Mint akkoriban a legtöbb családterapeutát, kevésbé ér-
dekelt a saját vagy a klienseim lélektani élete. Úgy gondol-
tam, nincs szükség arra, hogy belenézzünk az emberekbe,
amikor a problémáik megoldásához csak annyit kell ten-
nünk, hogy rávesszük őket, változtassanak a családtagokkal
való kapcsolatukon. A klienseim azonban nem működtek
együtt. Szenvedtem attól, amit Thomas Huxley, a tizenki-
lencedik századi biológus úgy hívott: „egy szépséges hipo-
tézis elpusztítása a csúf valósággal”. Az igazság az, hogy akár-
milyen jól rendezték át a családi kapcsolatokat, az emberek
belső élete még mindig óriási hatalommal bírt felettük.
Ebből a frusztrációból adódóan kérdezgetni kezdtem a
klienseimet, hogy milyen gondolatok és érzések tartják őket
a jól megszokott kerékvágásban. Több kliensem is volt ak-
koriban, aki a különböző részeiről kezdett beszélni, mintha
azok a „részek” önálló hangok vagy szubperszonaliták (al-
személyiségek) lennének. Az egyik kliensem például − akit
Anyának fogok hívni − beszélt nekem a pesszimista hang-

38
 Az Én

járól és a kritikusáról, amik minden pozitív cselekedetét

komor és borúlátó dalaikkal kísérik. Azt mondta, vannak
más hangjai is, amelyek vitába szállnak ezekkel a kudarc-
jelzőkkel, és még másfélék is, amik csak szégyenkeznek és
inkompetensnek érzik magukat. Azon is elgondolkodott,
hogy a szégyen és az inkompetencia az „igazi Anya”. Csa-
ládterapeutaként kíváncsivá tettek ezek a belső küzdelmek.
Elkezdtem rávenni Anyát és a többi kliensemet, hogy pró-
bálják meg ugyanúgy megváltoztatni ezeket, ahogyan én is
megpróbáltam a családi konfliktusokat. Más szóval, ahogy
korábban leírtam, elkezdtem Anya gondolataival és érzé-
seivel való kapcsolatára összpontosítani.
Úgy tűnt, Anya és több másik kliensem is valóban úgy
tudott beszélgetni ezekkel a gondolatokkal és érzések-
kel, mintha azok igazi személyiségek lennének. Megkér-
tem Anyát, hogy kérdezze meg a pesszimista hangját, mi-
ért mondja mindig azt, hogy ő reménytelen. Legnagyobb
meglepetésemre azt mondta, válaszolt neki. A pesszimis-
ta távol akarta tartani Anyát a kockázatvállalástól és a sé-
rülésektől, ezért mondta neki, hogy reménytelen. Más szó-
val, meg akarta védeni őt. Ez ígéretes együttműködésnek
tűnt. Ha ennek a pesszimistának valóban jó szándékai len-
nének, Anya talán képes lesz más szerepet kialkudni neki.
Anyát ez azonban nem érdekelte. Dühös volt erre a hang-
ra, és megmondta neki, hogy hagyja békén. Amikor meg-
kérdeztem, miért volt durva a pesszimistával, hosszú szó-
noklatba kezdett, hogy bemutassa: ez a hang élete minden
egyes lépését komoly akadállyá változtatta. Aztán eszembe
jutott, hogy nem is Anyával beszélek, hanem egy másik ré-

39
 Bevezetés a belső családrendszerbe

szével, ami folyamatosan a pesszimistával vitatkozik. Egy

korábbi beszélgetésnél Anya mesélt nekem arról, hogy egy
folytonos harc zajlik benne egy olyan hang között, amely
arra ösztönözi, hogy elérje a célját, és egy pesszimista hang
között, ami azt mondja neki, hogy hiábavalók az erőfeszí-
tései. Úgy tűnt, hogy az ösztönző rész beugrott, miközben
Anya a pesszimistával beszélt.
Megkértem Anyát, hogy összpontosítson arra a hangra,
ami nagyon dühös a pesszimistára, és kérje meg, hogy ne
avatkozzon bele a vele folytatott tárgyalásba. Ismét a leg-
nagyobb meglepetésemre beleegyezett, hogy „visszalép”, és
Anya azonnal kibillent a haragból, ami néhány perce még
olyan erősen tombolt benne. Amikor megkérdeztem Anyát,
hogyan érez most a pesszimista iránt, olyan volt, mintha
más ember válaszolt volna. Nyugodt, gondoskodó hangon
azt felelte, hálát érez iránta azért, mert védeni próbálta, de
sajnálja is, amiért ilyen keményen kellett neki munkálkod-
nia. Az arca és a testtartása is megváltozott, ami visszatük-
rözte a lágy részvétet a hangjában. Ettől a ponttól kezdve
a pesszimistával való tárgyalások már könnyen mentek.
Más kliensemmel is megpróbáltam ezt a „visszalépés”-
eljárást. Néha két-három hangot is meg kellett kérnünk,
hogy mielőtt a kliens Anyához hasonló állapotba kerül, ad-
dig ne zavarjon, ennek ellenére is sikert értünk el. Izgatott
lettem. Mi van akkor, ha az emberek egyszerűen rá tudják
venni arra a szélsőséges hangokat, hogy visszalépjenek, csu-
pán azzal, hogy megkérik erre őket, nemcsak más részek-
kel való tárgyalásokkal, de családtagokkal, munkaadókkal,
bárkivel? Mi van akkor, ha az a személy, aki a részek vissza-

40
 Az Én

lépése után maradt, az mindig is olyan könyörületes volt,

mint Anya, és mint amilyenné a többi kliens vált?
Amikor ebben a nyugodt, könyörületes állapotban vol-
tak, megkérdeztem ezeket a klienseket, hogy milyen hang
vagy rész van jelen. Mindegyikük a következő válaszhoz ha-
sonlót adott: „Ez nem olyan rész, mint a többi hang. Ez in-
kább az, aki valójában vagyok, ez az Énem.”
Az 1980-as évek elején ez a váratlan felfedezés − segítet-
tem a klienseimnek elkülönülni a szélsőséges érzelmeik-
től és hiedelmeiktől, és ők azonnal és önkéntelenül az Én-
jükbe helyezkedtek − zavarba ejtő és izgalmas volt. Számos
esetben azonnal egyfajta énerőt mutattak, amivel sosem hit-
tem, hogy rendelkeznek. Néhány kliens nemcsak hogy nem
kapott elég jó nevelést gyermekként, de napi szinten gyö-
törték és becsmérelték őket. Néhányukat még soha életük-
ben nem ölelték vagy vigasztalták. Gyermekkoruk a félelem
és a degradálás rémálma volt. Szóval honnan is kaphatták
azokat az attribútumokat, amik előbújtak? Nem volt arra
mód, hogy ezeket a tulajdonságokat azoktól a bántalmazó
emberektől szívják magukba, akiktől gyermekként függtek.
Elkezdtem megkérdőjelezni a fejlődéslélektan és a ta-
nuláselmélet feltételezéseit. Azon tűnődtem, lehetséges, hogy
ezekkel az emberi tulajdonságokkal születünk, és nincs szük-
ség arra, hogy a környezetünkből érjük el őket? Hogyan lehetsé-
ges, hogy a kiemelkedő nyugati pszichológiák, filozófiák és val-
lások ennyire alábecsülik az emberi természetet? Csak miután
több éven át rengeteg klienssel teszteltem ezt a lehetősé-
get, és újra és újra azt tapasztaltam, hogy amint a részeik
elkülönülnek, ők spontán megtestesítik az Én tulajdonsá-

41
 Bevezetés a belső családrendszerbe

gait, engedtem el a mélyen gyökerező cinizmusomat, és fo-

gadtam el teljesen azt az izgalmas meggyőződést, hogy sok-
kal több van bennünk, mint korábban gondoltuk. Mivel
nagyon kevés dolgot találtam a nyugati pszichológiában,
ami megerősítette volna ezeket az optimista megfigyelése-
ket, máshol keresgéltem. Megtudtam, hogy ezt a fajta Ént,
amivel a klienseimnél találkoztam, a világ különböző spi-
rituális hagyományai már ismertették.

Az Istenek titka
Egy ősi hindu legendához kapcsolódva, volt idő, amikor az
istenek próbálták eldönteni, hová rejtsék a béke és az öröm
titkát. Nem akarták, hogy az emberek addig rátaláljanak,
amíg készen nem állnak arra, hogy kiérdemeljék. Az egyik
isten így szólt: „Rejtsük el a legmagasabb hegy tetején.” Egy
másik azt mondta: „Ne, mert ott túl hamar, és túl könnyen
rátalálnak.” Megint egy másik azt javasolta, rejtsék a legsű-
rűbb erdő mélyére, de ezt a helyet is hasonló ok miatt elve-
tették. Sok más javaslat és elutasítás után a legbölcsebb is-
ten azt mondta: „Rejtsük el az emberek szívében, mert az
az utolsó hely, ahol keresni fogják.” Minden isten egyetér-
tett, így oda helyezték.
Az istenek nagyon bölcsek voltak. Sokunknak a legutol-
só hely, ahol a békét vagy az örömöt keresnénk, bennünk
van. Mindenhol máshol keressük: az intim kapcsolatokban,
karrierben, vásárlásban, utazásban, vallási vezetőkben, ön-
segítő csoportokban és odafent, Isten kegyelmében. Az év-
századok során mégis, emberek csoportjai a világ különbö-

42
 Az Én

ző részein befelé tekintettek, és megtalálták a titkot, amit

az istenek elrejtettek. Ezek tartalmazzák a világ összes val-
lásának ezoterikus vagy misztikus ágait. (Az imént hasz-
nált ezoterikus kifejezés nem valami egzotikusra vagy „bi-
zarr” dologra utal, hanem a görög esotero szóból ered, ami
azt jelenti: „legbelső”. Az ezoterikus hagyományok azok,
amik mélyen az ember legbelsőjébe tekintenek, szemben
a hagyományos, exoterikus vallásokkal.) Noha más szava-
kat használnak, minden csoport ugyanarról a dologról be-
szél: az örök láng szikrái vagyunk, a felséges óceán csepp-
jei és a lét abszolút alapjának megnyilvánulásai. Ám mivel
sokunk nem tekint befelé, kevés fogalmunk van arról, kik
is vagyunk valójában. Amint megtanuljuk tudatosítani,
kik vagyunk igazából, rátalálunk a békére és az örömre.
Ahogy felfedeztem ezeknek az ezoterikus tanoknak né-
hány írását, mint a Mahayana-tanítást (buddhizmus) és a
szufizmust (iszlám), lassacskán rádöbbentem, hogy az em-
berek részeivel való interakciók eljárása során a személyi-
ségek elkülönülnek az érzelmeiktől és a hiedelmeiktől.
Rábukkantam véletlenül egy egyszerű módszerre, amivel se-
gíthetek az embereknek... Rábukkantam az istenek titkára.

Ki jelenik meg, amikor visszalépsz?

Tulajdonképpen az eljárás, amikor az egyik részedre irányí-

tod a figyelmedet, és megkéred, „lépjen vissza”, az hasonlít
azokhoz a meditációs formákhoz, amikben az emberek el-
különülnek a gondolataiktól, és megfigyelik azokat. Pél-
dául a népszerű buddhista meditációs forma, a Vipassana

43
 Bevezetés a belső családrendszerbe

magába foglalja minden egyes gondolat és érzelmi állapot

megfigyelését, ami keletkezik. Minél többet észlelsz (vissza-
lépve) ahelyett, hogy a gondolataiddal és az érzelmeiddel
azonosulnál, annál inkább elmerülsz „saját magadban”, aki
más, mint a gondolataid és az érzelmeid. A buddhista tanok
úgy beszélnek erről, mint az „Én nélküli üresség állapotá-
ról”. Ez általában azt jelenti, hogy nincs ego (én) vagy kon-
dicionált tudat, amit én úgy fogalmazok: nincsenek részek.
A keleti hagyományokban ennek a bennünk létező külön-
leges helynek az ismerete nem korlátozott. Thomas Mer-
ton, aki a huszadik század egyik legjelentősebb keresztény
tudósa, és határozott támogatója a vallások közötti párbe-
szédeknek, azt írta:

Ha belépünk önmagunkba, rátalálunk az igazi

énünkre, és „túljutunk” a belső „Énen”, akkor kiha-
józunk a mérhetetlen sötétségbe, amelyben szembe-
sülünk a Mindenható „Én vagyok”-kal. A legbelső
„Énünk” Istenben él, és Isten növekszik benne. Ezért
a keresztény misztikus tapasztalás nem csupán a bel-
ső önmagunk tudatossága, hanem Isten belső énünk-
ben való jelenlétének tapasztalati megragadása.2

Merton kialakított egy meditációs gyakorlatot, a középpont-

ba vezető imát, ami széles körben terjedt nyugaton a ke-
resztények között, amely nagyrészt a trappista szerzetes és
teológus Thomas Keating atya erőfeszítéseinek volt köszön-
hető, aki egyetértett azzal, hogy „Isten és az igazi Énünk
nem válik külön”.3 A kvékerek úgy hívják ezt, hogy a Belső

44
 Az Én

Fény. A buddhisták meg úgy, hogy rigpa, vagy Buddha Ter-

mészet. A hinduk úgy, hogy atman, vagy az Én. A tizenne-
gyedik századi keresztény misztikus Eckhart mester úgy
nevezete, Isten magja. A szúfiknak ez volt a Szeretet, a ben-
nünk rejlő Isten.
Akár abban hiszel, hogy Isten benned él, vagy egyszerű-
en csak a tudatosság egy magasabb szintjében, a világ ha-
gyományai között létezik egy általános hit, hogy létezik
egy ilyen hely bennünk, és hogy nem is olyan nehéz be-
lépni ebbe. A különböző hagyományok a következő szava-
kat használták arra, hogy leírják ezt az Én-állapotot: a ben-
ne rejlő bölcsesség és könyörület, a szabadság érzése, világosság,
elengedés, állandóság, tisztaság, csupán néhány azok közül
a tulajdonságok közül, amelyekről a klienseim számoltak
be és mutattak be, amikor a részeik visszaléptek, és az Én-
jük felszabadult. Az emberek évszázadok óta tudnak erről
a békés állapotról, amit én úgy hívok, az Én.
Ez az állapot azonban nem a spirituális kutatók kizá-
rólagos területe. A nem spirituális szakemberek szintén
felismerték az elme zajának lecsendesítéséből származó
előnyöket. Betty Edwards − a Jobb agyféltekés rajzolás szer-
zője − például azt tapasztalta, hogy amikor az emberek ebbe
az állapotba kerülnek, képesek sokkal jobban rajzolni, mint
ahogy azt lehetségesnek gondolták. W. Timothy Gallwey
író könyvek széles körű skáláját indította el, beleértve a
Tenisz, a belső játszma címűt, amely azt mutatja be, hogy
a sportolók mennyivel jobban játszanak ebben az állapot-
ban. Elmer és Alyce Green, a biofeedback megalkotói meg-
állapították, hogy amikor az emberek elérik a théta agyhul-

45
 Bevezetés a belső családrendszerbe

lám állapotát (a mély ellazulás pontja, képekkel teli), akkor

figyelemre méltó irányítást tudnak létrehozni olyan fizio-
lógiai folyamatok felett, amiket ellenőrizhetetlennek tar-
tottak. Ez a felfedezés késztette Eugene Peniston pszicho-
lógust arra, hogy krónikus alkoholistáknak tanította elérni
a théta állapotot. Az a felismerés, hogy felhagytak az ivás-
sal, megnyitotta a biofeedback tréning területét a rendel-
lenességek széles körű kezelésében. Ezt az állapotot Csík-
szentmihályi Mihály kutató a „flow”-nak nevezte, és azt
tapasztalta, hogy ez jellemezi mindenféle kreatív és kiváló
ember tapasztalatát.
Így egyértelműnek tűnik, hogy az Én eme figyelmes ál-
lapota nem csupán egy békés hely, ahonnan megfigyeled a
világot, ám nem is egy olyan állapot, ahová valaki azért in-
dul, hogy felülmúlja a világot. Az Én rendelkezik a gyógyu-
lás, az alkotás és a teljesítményfokozás tulajdonságaival is.
Amikor a klienseim beléptek ebbe az Én-állapotba, nem-
csak passzívan figyelték meg a részeiket, hanem kreatív és
gyógyító módon aktívan is kapcsolatba kezdtek lépni velük.
Anya és a többi kliensem úgy kezdett kapcsolódni ezekhez
a részekhez, amire látszott, hogy szükségük van. Ezek a kli-
ensek elkezdték felszínre hozni a kiemelkedő együttérzé-
süket, a tisztánlátásukat és bölcsességüket, hogy megismer-
jék, és törődjenek ezekkel a belső személyiségekkel. Anya
pesszimistájának hallania kellett tőle, hogy bár őt életében
egyszer nagyon megbántották, és vissza kellett húzódnia,
már nincs szüksége arra, hogy így védje őt. Az olyan szub-
perszonaliták, mint például a pesszimista, belső trauma ál-
dozatainak tűnnek, amik a múltban ragadtak, és az elmé-

46
 Az Én

jük leblokkolt a nagy bánat idején. Másoknak szükségük

van vigasztalásra, szeretetre, vagy csupán arra, hogy meghall-
gassák őket. Már megszoktuk, hogy harcolunk, és meg aka-
runk szabadulni ezektől a részektől, amikről azt sem tud-
juk, mik is valójában.
A legelképesztőbb ezek közül az volt, amikor egyszer
ebben az Én-állapotban úgy tűnt, hogy a kliensek tudják,
mit kell tenniük vagy mondaniuk ahhoz, hogy segítsék az
összes belső személyiségüket. Szépen, lassan világossá vált,
hogy nem kell megtanítanom őket arra, hogyan lehet más-
képp viszonyulniuk ezekhez a gondolatokhoz és érzelmek-
hez, amelyeket ők részeknek neveznek. Vagy automatiku-
san elkezdték azt csinálni, amire a résznek szüksége volt,
vagy kérdezősködni kezdtek, ami olyan módszerekhez ve-
zette őket, amellyel segíthettek a résznek. A dolgom főként
az volt, hogy megpróbáljak segíteni a klienseimnek ebben
az Én-állapotban maradni, azután, ha már a saját belső csa-
ládjuk terapeutáivá váltak, félreállni az útjukból.

Önvezetés

Amikor a klienseim hozzáfértek az Énjeikhez, azt is tapasz-

taltam, hogy másként kezdtek viselkedni a körülöttük lévő
emberekkel és a bennük lévő részekkel. Úgy tűnt, mielőtt
még elkezdték volna az IFS-feladatokat, a legtöbb kliens-
nek voltak olyan részei, amik nem bíztak az Énjük vezeté-
sében a külvilágban. Ezek a részek azért ugrottak be, hogy
irányítsák a sokféle külső élményt, mert azt hitték, meg
kell védeniük a rendszert. Olyanok voltak, mint a parenti-

47
 Bevezetés a belső családrendszerbe

fikált gyermekek, akik nem bíznak abban, hogy a szülő ké-

pes erre, és ezért bátran vállalnak olyan felelősséget a csa-
lád jólétéért, ami meghaladja a képességeiket.
Amióta ezek a védelmező részek bízni kezdtek a kli-
ens Énjében, hogy jobban vezet a külvilágban, a kliense-
im kapcsolatai is harmonikusabbak lettek, és felbátorod-
tak, hogy hátrahagyják azokat a kapcsolataikat, amelyek
kizsákmányolják őket. Kevésbé váltak sikertelenné krízis-
helyzetben, és kevésbé túlterheltek az érzelmi események-
től, amelyek régen kikészítették őket. Az ilyen események
során már megértették, hogy egy részük, de nem az összes,
feldúlt volt, ezért ahelyett, hogy keveredtek volna a résszel,
inkább megfigyelték, majd megpróbálták megvigasztalni.
Nem mindig sikerült lenyugtatniuk, de csupán az a tudat,
hogy ők nem egyenlők a résszel, segített nekik, hogy jobban
összpontosítsanak. Ebben a biztos tudatban várhattak, amíg
elül a vihar, hogy Énjük újra felbukkan, és ismét kisüt a nap.
Miután megismerted a saját Énedet, megérezheted, ami-
kor az Én bizonyos fokú mértéke jelen van a körülötted lé-
vőkben, és azt is, amikor hiányzik. Egy olyan személyt, akit
az Én irányít, könnyű felismerni. Viccesen szólva, azt a be-
nyomást kelti, hogy „égnek a lámpák, és valaki otthon van”.
Mások úgy írják le az ilyen személyt, hogy nyitott, maga-
biztos és elfogadó, mintha jelen lenne. Azonnal, könnye-
dén felismered, amikor valaki önvezérelt, és érzed, hogy biz-
tonságosan ellazulhatsz, és felszabadíthatod saját Énedet.
Amikor valaki ilyen állapotba kerül, olyan megjegyzéseket
alkot, mint: „kedvelem őket, mert nem kell színlelnem, sa-
ját magam lehetek előttük”. A szeméből, hangjából, testbe-

48
 Az Én

szédéből és energiájából meg tudod mondani, hogy olyan

valakinek a jelenlétében vagy, aki hiteles, szolid és szerény.
Vonz a tennivalók hiánya vagy az önreklámozás igénye, va-
lamint az élet iránti szenvedélyük és a szolgálat iránti el-
kötelezettségük. Amikor valaki önvezérelt, akkor nem kell
erkölcsi vagy jogi szabályokkal kényszeríteni arra, hogy he-
lyesen cselekedjen. Természetüknél fogva együttérzők és
motiváltak, hogy valamilyen módon javítsanak az emberi
állapoton, mert tudatában vannak annak, hogy mindany-
nyian kapcsolatban vagyunk egymással.
Valahányszor ecsetelni kezdem az önvezetés tulajdon-
ságait, az olyan részeket vált ki belőlem, amik alkalmatlan-
nak érzik magukat. Bár időnként ki tudok fejezni néhányat
ezekből a tulajdonságokból, de leginkább távol állok ettől
a személytől. Úgy gondolom, az egyik hiba, amit néhány
szervezett vallás elkövet, hogy egy olyan szent személy ké-
pét tartják példaként a követőik elé, amilyenné azoknak
válniuk kellene, azonkívül kevés gyakorlati tanácsot adnak
az akarat vagy az ima használatán kívül arra, hogyan jus-
sanak el odáig. Ez azt eredményezi, hogy az emberek kró-
nikusan gyengének érzik magukat, és dühösek lesznek az
érzelmeikre és gondolataikra, amelyek nem formálódnak.
Kerüljük el ezt a csapdát, és emlékezzünk arra, hogy na-
gyon kevés ember az, aki állandóan és teljesen önvezérelt.
Az élet rögös útján különböző mértékben mindannyian
visszautasítottak, megalázottak, elhagyatottak és trauma-
tizáltak vagyunk. Mindannyiunknak megvannak a fájda-
lom- és szégyenkészleteink, valamint a kultúránk által meg-
erősített védekező stratégiáink. Bizalmatlanok vagyunk az

49
 Bevezetés a belső családrendszerbe

Énünkkel szemben, és egy sor álarcot húzunk magunkra.

Amíg ezek a készletek nem ürülnek ki teljesen, és a védel-
mezők nem nyugszanak, addig az önvezetés is leginkább
elillan. Fokozatosan haladunk az önvezetés felé, lassan fel-
halmozva a belső és külső áramlás pillanatait, apránként
felismerve, hogy nem semmisülünk meg, ha a haraggal
szemben is nyitva tartjuk a szívünket, hogy nem szakad le
az ég, amikor szüneteltetjük a folytonos aggódást, és hogy
jobban meg tudjuk vigasztalni a sértett belső gyermekein-
ket, mint hogy elnyomjuk vagy száműzzük őket. Margery
Williams A bársony nyuszi című gyermekkönyvében a hosz-
szú távú perspektívával segít nekünk:

„– Mit jelent az, hogy IGAZI? – kérdezte egy nap

Bársony Nyuszi…”
– Egyszerre történik meg az egész… vagy lépés-
ről lépésre inkább?
– Nem, nem egyszerre történik – mondta Lovacs-
ka. – IGAZIvá csak válni lehet. Hosszú idő alatt.
Ezért nem történhet ez meg olyanokkal, akik köny-
nyen összetörnek, vagy szúrósak, élesek, vagy akikre
nagyon kell vigyázni. Általában mire IGAZIvá válsz,
sok hajszáladat kiszeretik, elromlik a szemed, megla-
zulnak a mancsaid, és nagyon elnyűtt leszel. De ezek
a dolgok egyáltalán nem számítanak, mert ha egyszer
IGAZIvá váltál, soha többet nem lehetsz csúnya, ki-
véve csak az olyan embereknek, akik ezt az egészet
nem értik.”4

50