E rd ély

rövid története

Akadémiai Kiadó,> Budapest

"ГО\

\ 4 Királyhágó

KALOTASZEG

Arany#*

KENYÉRMEZŐ

HÁTSZEG
VIDÉKE1
 Borsai-hágó

Radnai-havasok

-amob

BESZTERCE
V/DÉKE
Kelemeti-ha'a‘

KÁs/okszÉK

SEPSISZÉK.
ZOK FÖLDJE fKIRALYFOLD)

m ed En c , r a s f ö l o

v \ Vöröstorony-
ivasok
\ \ s/oros Királykő havasok Q. V>4
|Tömösi-
szoros
4 '

lalomila
Erdély
rövid története
Főszerkesztő
Köpeczi Béla
Szerkesztő
Barta Gábor
A szerkesztésben közreműködött
Bóna István, Makkai László, Szász Zoltán

Készült a Magyar Tudományos Akadémia

Történettudományi Intézetének gondozásában
Erdély
rövid története
írta
Barta Gábor, Bóna István, Köpeczi Béla,
Makkai László, Miskolczy Ambrus, fMócsy András,
Péter Katalin, Szász Zoltán, Tóth Endre,
fTrócsányi Zsolt, R. Várkonyi Ágnes,
Vékony Gábor

Akadémiai Kiadó>Budapest 1989

Képszerkesztő
Entz Géza Antal
A mellékletek szerkesztésében közreműködött
Szász Zoltán
A mutatót készítette
Barta Gábor, Tárnok Irén

Megjelent a K e re s k e d e lm i B a n k R t. támogatásával

ISBN 963 05 5543 3

Kiadja az Akadémiai Kiadó, Budapest

Első kiadás: 1989

© Akadémiai Kiadó, Budapest 1989

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a nyilvános előadás, a rádió- és televízióadás,

valamint a fordítás jogát, az egyes fejezeteket illetően is.

Printed in Hungary
 %

Előszó

Az a nagy múltú és változatos sorsú földrajzi-történeti táj, melyet Erdélynek

nevezünk, a Kárpátok Máramarostól Brassóig s onnan az Al-Dunáig hatalmas
tört ívet leiró vonulatától nyugatra terül el, Románia Szocialista Köztársaság­
ban, s nyugatról a Nagy Magyar Alföld síksága határolja. A mai Erdély
valójában nagyobb, mint az a földrajzi régió, mely az első világháború előtti
korszakban a maga mintegy 57000 km2 területével a köznapi és politikai
gyakorlatban a történeti Erdélyt jelentette. A köztudat ma már azt a nagyobb,
mintegy 102 000 km2 nagyságú területet tekinti Erdélynek, mely a Kárpátok és
a magyar, illetve jugoszláv államhatár között fekszik, s amely az ún. Partiumot
(Részeket) és a Bánság egy részét is magában foglalja.
Erdélyben sok évszázad óta magyarok, románok, szászok, mellettük más
kisebb etnikumok éltek és élnek együtt, s már ennek következtében is éz á te­
rület nyelvileg, vallásilag és kulturálisan különleges helyet foglal el Európában.
Erdély a történelem folyamán különböző államalakulatokhoz tartozott, itt volt
a Dák Királyság, volt a Római Birodalom provinciája, századokon át a
középkori Magyarország integráns része, keleti bástyája, azután erósebb-
gyengébb török függőségben, majd a magyar korona jogán Habsburg-
alárendeltségben élő fejedelemség, mely 1848-49-ben rövid időre, 1867-ben jó
fél évszázadra ismét egyesült Magyarországgal, s ekkor beletartozott az
Osztrák-Magyar Monarchia keretébe. A Habsburg-birodalom összeomlása
(1918) és a forradalmakat követő trianoni (1920), illetve az azt megerősítő
párizsi békeszerződés (1947) óta Erdély Romániának egyik fontos tartománya,
eltekintve a második világháború négy esztendejétől, amikor északi része ismét
Magyarországhoz tartozott. De különleges helyet foglal el az egész magyarság
és az összrománság történeti-politikai tudatában, hiszen nemegyszer mindkét
nép múltjának, politikai-kulturális fejlődésének éppen Erdély volt kiinduló-
vagy kristályosodási pontja. Különleges helyzetet vívott ki magának a
nyelvtestvéreitől elszakadt, de azokkal kapcsolatot tartó és mindezek követ­
keztében sajátos kultúrát kifejlesztett erdélyi szászság.
A magyar olvasónak aligha kell magyarázni, hogy 1526 után másfél
évszázadig milyen szerepet játszott az Erdélyi Fejedelemség a magyarság
fennmaradásában, s hogy milyen nagy volt hozzájárulása kultúránk fejlesztésé­
hez, melyet a nyugat-európai kapcsolatok ápolásával is megtermékenyitett.
5 Később is a közélet, a tudomány, az irodalom és a művészetek kiváló
képviselőit adta a nemzetnek. Hogy csak néhány példát említsünk, mennyivel
szegényebb lenne a magyar irodalom Bethlen Miklós, Kemény Zsigmond vagy
Tamási Áron nélkül. Azt sem szabad azonban felednünk, hogy az első román
nyomtatott könyv a reformáció hatására éppen Erdélyben jelent meg, hogy itt
jött létre az ún. erdélyi iskola, amely kialakította a román nemzeti tudatot, és
terjesztette a felvilágosodás eszméit. Itt született George Co§buc költészete
vagy loan Slavici prózája, amelyek nélkül sokkal szegényebb lenne az
egyetemes román irodalom. Végül Honterustól a Klingsor íróiig az erdélyi
szászok a német kultúra egyik különleges vonulatát teremtették meg. Mindez
arra utal, hogy Erdély sajátos kulturális területe Európának.
A különböző etnikumok évszázadokon keresztül éltek együtt egymással, s
kapcsolataikat a tartós együttműködés és az időszakos ellentét egyaránt
jellemezte. Az együttműködést a fennmaradás és a gazdasági-társadalmi
fejlődés közös érdekei, az ellentéteket részben a társadalmi konfliktusok,
részben - különösen a 19. századtól kezdve - az eltérő nemzeti törekvések
eredményezték. A társadalmi harcokban sokszor együtt léptek fel magyarok,
románok, szászok. A polgárosodás hajnalától bontakozó nemzeti ellentétek a
románok esetében párosultak társadalmiakkal is, miután a román jobbágyok
gyakran magyar fóldesurakkal vagy szász kiváltságosokkal kerültek szembe. A
nemzeti elem az 1848-49-es szabadságharcban lett uralkodó, s azóta a
feszültségek és az egymás elleni ismétlődő fellépések jellemezték az etnikumok
és különösen a románok és magyarok közötti viszonyt. Erdély területi
hovatartozásának kérdése olyan ellentéteket szült, amelyeket a haladó
gondolkodású politikusok, tudósok, írók sem voltak képesek legyőzni, s ezek
súlyos tragédiákhoz vezettek. Az a remény, hogy 1945 után egy új társadalmi
rend biztosítani fogja a nemzetiségek egyenjogúságát, nem valósult meg; ma az
Erdélyben élő magyarok és németek az erőszakos asszimilációval szemben
nemcsak nyelvükért, kultúrájukért, hanem - a történelem során először -
puszta létükért is küzdenek.
Ez az ellentmondásos történelem magyarázza, hogy a különböző nemzetek
történetírása különféleképp foglalt és foglal állást a múlt jelenségeinek
megítélésében, s hogy a historiográfia nem kis mértékben járult hozzá a
nacionalista irányzatok kialakulásához és táplálásához. Kevesen voltak a
historikusok között is, akik tiltakoztak a nemzeti gyűlölség ellen, és hirdették az
együttműködés eszméit. A keserves történeti tapasztalatok a második
világháború után azt a jogos feltevést erősítették, hogy a szellem emberei
elvetik a régi téveszméket, és egy reális, humanista, a népek együttélését
szolgáló történeti szemléletet fognak terjeszteni. Egy újfajta, ismét a
történelemre támaszkodó nacionalizmus azonban ennek ellenkezőjét hozta,
amire példa az 1986-ban megjelent háromkötetes Erdély történetének
romániai fogadtatása is. Pedig e munka szerzői, a múlt tanulságától is
ösztönözve, mélységes személyes meggyőződésüket követve, arra törekedtek -
szembeszállva a nacionalista történetírások szemléletével - , hogy a tudomá­
nyosság kritériumainak alkalmazásával írják meg Erdély történetét. Igyekez­
tek figyelembe venni mindhárom etnikum sajátosságait, gazdasági, társadalmi,
politikai és kulturális szempontból egyaránt. Fontos feladatnak tekintették,
hogy e régóta sokféle problémával küszködő régió múltjának ábrázolását ne
értékeléscentrikusan, tehát régi értékelések újakkal való felcserélése útján,
hanem elsősorban elemző tényfeltárás útján végezzék. 6
 A háromkötetes monográfia élénk visszhangot keltett, s csak örülni lehet,
hogy Magyarországon és külföldön a szakmai bírálatok nem pusztán úttörő
jellegét, alapos, sokszor új kutatásokra támaszkodó anyaggyűjtését és tárgyila­
gos szemléletmódját ismerték el, hanem rámutattak egyes hibáira, egyenet­
lenségeire és azokra a témakörökre is, amelyekben a kutatást folytatni kell.
Annál sajnálatosabb viszont, hogy Romániában a hivatalos politika (és
történetírói) példátlan intenzitású politikai kampányt indított(ak) a munka és
szerzői ellen, nacionalizmussal, területi revizionista törekvésekkel és tudatos
történelemhamisítással vádolva őket. Ez a reagálás azt bizonyítja, hogy a
megoldatlan nemzeti és nemzetiségi kérdések nemcsak a történetírók
együttműködését és ezzel együtt a múlt problémáinak sokoldalú elemző
megközelítését akadályozzák, hanem az érintett államok együttélését és az
emberek közötti kapcsolatokat is nehezitik.
A háromkötetes Erdély történetének megjelenése óta a nagy érdeklődés - és
ne tagadjuk, a Romániából érkezett politikai támadások által kiváltott
visszhang - miatt felmerült az az igény, hogy röviditett formában juttassuk el a
széles közönséghez a legfontosabb információkat. Ennek az igénynek csak úgy
tudtunk eleget tenni, hogy a nagy munkából meritve, de lényegében véve egy
új könyvet írtunk. Sajnos, az egykori szerzők és szerkesztők közül már nem
mindenki tudott részt venni ebben a munkában. Mócsy András és Trócsányi
Zsolt halála miatt fejezeteik átdolgozását Vékony Gábor, illetve Miskolczy
Ambrus végezték el, így ezeket most már az eredeti szerzők és az átdolgozok
közös szellemi termékének tekinthetjük. Mócsy András szerkesztői helyét
Bóna István vette át.
Az új munka szerzői igyekeztek az utolsó idők kutatásainak eredményeit is
felhasználni, az elhangzott kritikát megszívlelni, és a nyilvánvaló hibákat
kijavítani - ez volt a célunk. Szerkezeti változtatásokra is sor került,
amennyiben az általános gazdasági és társadalomtörténeti tendenciákat
nagyobb korszakok keretében m utattuk be. A magyar honfoglalás és
államalapítás időszakát (i 160-ig) Bóna István írta meg, ami azt is jelenti, hogy
nagyobb teret adtunk a régészeti kutatás eredményeinek s az azokhoz
kapcsolódó történeti felfogásnak. Az 1918 utáni kitekintésünket ezúttal 1945-
tel befejeztük, miután a legutolsó korszak értékelése éles viták tárgya lett, s nem
állnak rendelkezésünkre olyan megbízható adatok és elégséges feldolgozások,
amelyek egy valamelyest időtálló tudományos álláspont kialakítását lehetővé
tennék. Az 1980-as évek elején írt kitekintésünk 1945 utáni korszakra
vonatkozó részében a gazdasági-társadalmi folyamatokat próbáltuk meg
felvázolni, elsősorban a statisztikai adatok alapján, s ahhoz kapcsoltuk a
nemzetiségi politika hivatalos forrásadatokra támaszkodó vázlatát. A
háromkötetes munka elkészitése óta bekövetkezett gazdasági-társadalmi,
nemzetiségpolitikai változások megértéséhez, genezisének bemutatásához az
egész 1945 utáni fejlődés egészen új forráscsoportok alapján történő elemzé­
sére - tehát hosszú távú kutatómunkára - volna szükség. Nem kívánván az
akkori munkánkban is hangsúlyozottan vázlatnak tekintett alfejezetünket
valaminő históriai pamflettel vagy közhelyekkel tömött esszével helyettesíteni,
inkább döntöttünk az 1945 utáni rész elhagyása mellett. Erre ösztönzött
bennünket a Kiadó is. Reméljük, hogy a kutatás fejlődése pár év múlva
lehetővé teszi, hogy erről a korszakról is kellően megalapozott művek lássanak
7 napvilágot.
 Egyebekben a szerzők - éppúgy, mint a háromkötetes változatban ~ saját
nézeteiket adják elő, ami azt is jelenti, hogy bizonyos kérdésekben nem teljesen
értenek egyet egymással. A szerkesztés során igyekeztünk ugyan az eltéréseket
lehetőleg egyeztetni, de a nyitott kérdéseket jelezzük.
A viták megerősítették a szerzőket abban a meggyőződésükben, hogy Erdély
történetének megírása olyan történészi feladat, amely a tudományosság
érvényesítésének alapkérdéseit érinti, és nagy felelősséget hárít rájuk a
tudomány és a közvélemény előtt egyaránt. Közös meggyőződésünk, hogy a
múlt megismerése érdekében a tényeket kell tekintetbe venni, és az adott kor
körülményeinek figyelembevételével lehet és kell ismertetni, elemezni,
értelmezni. Nem értenek egyet a nacionalista romantikának azzal a ha­
gyományával, mely az ún. történeti joggal igyekszik alátámasztani valamely
politikai ideológiát vagy nemzettudatot. Elvetnek minden olyan redukcioniz-
must, ideologikus leegyszerűsítést, amely a legrégibb időktől kezdve egyetlen
tényezővel, az etnikaival próbálja magyarázni a történelmi folyamatokat, s nem
tudnak egyetérteni azzal a finalizmussal sem, amely a 20. századi etnikai és
állami viszonyokat vetiti vissza a múltra. Nagy jelentőséget tulajdonítanak a
függetlenségi harcoknak és a nemzeti államok kialakítására irányuló törekvé­
seknek, mégsem ezt tartják a történelem egyedüli magyarázó elvének. Meg
vannak győződve arról, hogy a modern nemzet kialakulásáig az etnikai
viszonyoktól jórészt független gazdasági és társadalmi körülményeknek
meghatározó jellegük volt, és hogy azok a későbbi időszakokban sem
veszítették el jelentőségüket. Végül, de nem utolsósorban, a történelmi
tapasztalatok alapján azt is állítják, hogy minden egyes nép érdeke a többiekkel
való együttmunkálkodás, és hogy ennek alapja egymás kollektív és egyéni
jogainak elismerése, nyelvének, kultúrájának, múltjának tiszteletben tartása.
Reméljük, hogy az „Erdély rövid története” igaz tájékoztatást nyújt a
múltról, és alkalmat ad arra is, hogy a jelenről és a jövőről elgondolkozzunk.
Gyakran szokták idézni azt a latin mondást: „Historia est magistra vitae” , a
történelem az élet tanítómestere. Az igazság az, hogy kevesen tanulnak a
történelemből. Mi úgy véljük, hogy Erdély ellentmondásos története nem
egyszerűen tanulságul szolgál, hanem egyenesen felhívás mindnyájunkhoz,
hogy Európának ezen a részén vessünk véget a nemzeti gyűlölségnek, egymás
elleni erőszak alkalmazásának, az elemi jogok lábbal tiprásának, s
érvényesítsük az egymás iránti megértést, a türelmet, az együttélés és
együttműködés írott és íratlan szabályait. Ezt kívánja meg az itteni nemzetek és
az itt élő egyének közös és személyes érdeke. Ha ezt a felismerést segíti eddigi
munkánk és a mostani is, akkor hisszük, hogy erőfeszítéseink nem voltak
hiábavalók.

K ö p e c z i B é la

8
Erdély az őskortól
a magyar honfoglalásig
 I. Az őskor és az ókor

I. Erdély őskora

A kezdetektől a kőkor végéig

A hegyektől közrefogott Erdélyi-medence változatos őskori története nem
választható el a szomszédos területek történetétől. A Szamos, Maros és Olt
völgye kereskedők és új szállásterületet kereső népek megszokott útvonala. A
vidék ásványkincseire áhítozó embercsoportokat a hegységek sem tartóztatják
föl, néha azonban a jelentéktelenebb hegyek is határként állandósulnak. A
földrajzi tagolódás és a gyakori bevándorlások miatt kivételes az olyan korszak,
amikor kulturális és népi egységgel számolhatunk.
Noha embercsoportok megtelepedésével a környéken már az alsó paleoliti-
kumban számolhatunk, az emberi élet első biztos nyomai Erdélyben a középső
paleolitikumból származnak. Az utolsó eljegesedés elején paleoanthropus-
csoportok települnek a Közép-Maros vidékének barlangjaiba. E lelőhelyek egy
része a Balkán-félsziget nyugati felének korábbi vagy egyidejű barlangi
telepeivel mutat kapcsolatot. Eszközeik kizárólag kvarcitból készülnek.
Sajátos, hogy amíg e charente-inak nevezett kultúra emberei egy magyarorszá­
gi szabadtéri telepükön fiatal barlangi medvék vadászatával foglalkoznak,
valamivel később Hátszeg vidékén a vadló az elsődlegesen vadászott állat.
A charente-i ipar Hátszegen kívül a Déli-Kárpátok egész területén elterjedt,
mint erre a Törcsvári-szorosban fekvő Pestera és a hegység déli oldalán
található Baia de Fier mutat.
A középső paleolitikum végén kétoldali megmunkálású, teljes felületükön
lepattintgatott eszközöket gyártó csoportok jelennek meg Erdélyben. Ezeket a
szélesebb értelemben vett Szeleta-körrel szokták kapcsolatba hozni. Kétségte­
len, hogy a korábbi helyi iparokkal nem érintkeznek, a kései charente-iban
legföljebb hatásukra tűnnek föl a mindkét oldalukon megmunkált hegyek.
Csak fejlettebb szakaszától találkozunk az aurignaci iparral, az utolsó
jégkorszak második hideg szakaszában. A W ürm 1/2 interstadiális levélhegyes
barlangimedve-vadászainak helyére szivárgó aurignaciaknak is csak futó
barlangi telepeit ismerjük. Az eszközök közül éppen az aurignaciak - igaz,
rövid életű - újítása, a csontból csiszolt hegy (a Baia de Fier-i késő aurignaci
hegytől eltekintve) hiányzik. Csoklovinán tűzhelyei ismertek a barlangi
medvére vadászó csoportoknak, akik egy itt talált koponyatető szerint a
protonordikus embertani típushoz (Predmost-rassz) tartozhattak.
A Würm 2/3 idejétől a keleti gravetti kultúra mamut- és rénvadász csoportjai
11 szinte kikerülik a Délkeleti-Kárpátoktól közrefogott vidéket. Csak a Dimbovi-
ta forrásvidékén jelzi két lelőhely a síkvidéki vadászok időleges barlangi
megtelepedését. Szitabodzai műhelyleleteik is Erdély határán vannak.
A Kárpátok jégtakarójának elhúzódása után igen lassan települ be az
Erdélyi-medence. Csupán Délkelet-Erdélyben, a Bodza folyó felső folyása
mentén ismerünk epigravetti-tardenois-i lelőhelyeket. Apró pengék, hegyek,
pengevakarók, hüvelykköröm-vakarók mellett ezeken a lelőhelyeken a tarde-
nois-i kultúra jellegzetes trapéz alakú eszközeit találjuk. Ugyanebben az
időben a Délnyugati-Kárpátokban és a Vaskapu környékén protoeuropid
romanello-azili csoportok domesztikálják a kutyát, s alighanem megkísérlik a
gabona termesztését és a sertés tenyésztését.
E folyamatot bevándorló dél-balkáni közösségek állítják meg, a Starce-
vo-Körös-kultúra népe. Ezek még eredeti lakhelyükön, anatóliai jövevé­
nyektől tanulják a búza, árpa termesztését, kecske- és juhtartást. „Saját”
eredményük lehet a köles és a szarvasmarha háziasítása.
Telepeik vízpartokon, néha folyók alsó teraszán találhatók, házaik oszlopos
szerkezetűek, sövényfallal, amit sárral csaptak be. A felszíni építmények
mellett földbe mélyített kunyhókat is ismerünk. Halottaikat falvaikban
helyezik örök nyugalomba. Míg a crö-magnoni rasszhoz tartozó epipaleoliti-
kus népesség hanyatt fektette a tetemeket, addig a zömében protomediterrá-
nokból álló Starcevo-Körös-kultúra népe oldalukra, felhúzott lábakkal temeti
el halottait, általában melléklet nélkül.
A telepek leletanyaga az élelemtermelés állandósulására mutat, de egy-egy
lelőhelynél nagy eltérésekkel. A vadászott és a tenyésztett állatok néhány
helyen közel azonos mennyiségben fordulnak elő, másutt az utóbbiak a
vadászott fajoknak több mint hatszorosát teszik ki. Az időben legkorábban
háziasított juh- és kecskével szemben nagyobb szerepet játszik a szarvasmarha­
tartás. Néha föltűnő, hogy mennyi sertést tartanak; vannak viszont olyan
telepek, ahol egyáltalán nincs sertés.
Hasonló eltérésekkel számolhatunk a termesztett és gyűjtött növényi eledel
esetében. A több erdélyi lelőhelyen is előkerült őrlőköveket ugyan nyilván
magvak szétzúzására használták, de ezek nem kizárólag gabonamagvak
lehettek. A kőeszközök között is kevés az olyan rövid penge, amely sarlóbetét
volt. Mindenesetre a Starcevo-Körös-kultúra népe élelemtermelő közössé­
gekből állt, ha a zsákmányolás nem is másodlagos. Erdélyben emellett
számolnunk kell azzal is, hogy néhány csoport ásványfeldolgozásra specia­
lizálódik, ez magyarázná a késő pleisztocén óta nem használt barlangokba való
telepedésüket.
A Starcevo-Körös-népesség a Bánság felől juthatott Erdélybe. Legkorábbi
telepük Kolozsvárott ismert. Néhány csoportjuk áttelepül Kelet-Magyaror-
szágra is. Ezek a csoportok keveredtek a helyi epipaleolitikum népével, ez az
oka, hogy Bácstorokon alpi és crő-magnoni kinézésű emberek temetkeznek; az
időszak általános szokása szerint házakba és házak közé.
5000 körül a Maros mentén kerülnek e népesség újabb csoportjai Erdélybe:
anyagi kultúrájuk vonásai dél-alföldi lelőhelyeken is elénk tűnnek. Legkorábbi
hagyatékuk a szászhermányi település, ahol polyvával kevert anyagú durva
edényeik és vörös bevonatos finomabb tálak mellett föltűnik a megelőző
korszak fehér pöttyös festése is. A festés általában - ahogy a Dél-Alföldön is -
ritka Erdélyben. Kivételnek még a lécfalvi lelőhely tekinthető, ahol többszínű
festés is előfordul. Korai anyagukban nagyon erős kelet-balkáni kapcsolatok 12
 figyelhetők meg, a település életének vége pedig már a Starcevo-Körös-
műveltség legkésőbbi szakaszára tehető.
Egy nagyon rövid átmeneti periódus után a középső neolitikumban
megszűnik a korai neolitikumot jellemző egység. Új népcsoportok költöznek
be, szinte minden irányból. A Maros középső folyása mentén, a Déli-Kárpátok
és az Érchegység között, keleten Fogarasig a Vinca-Tordos-kultúra népe;
Délkelet-Erdélyben, északnyugaton a Mezőségig - Moldvából - a vonaldíszes
kerámia népe jelenik meg. A Kis-Szamos mentén a Délkelet-Alföldön elterjedt
Szakálhát-csoport nyomaira bukkanunk, feljebb az északkelet-alföldiekkel
rokon, festett kerámiát készítő csoportok éltek.
A középső neolitikus népességi viszonyok hosszú időre, a rézkor végéig
meghatározzák Erdély történetét. Éppen a legjobban ismert Vinca-Tordos-
kultúra népe az, amelynek nagy része egy idő után föladja erdélyi telepeit. A
Balkán-félsziget középső területeit birtokló népesség aligha véletlenül települ
az Érchegység környékére, hiszen ezen a vidéken igen korán ismerünk
rézeszközöket, s a közeli Zalatna a legrégibb aranylelőhelyek közé tartozik.

i . á b ra . Az alsótatárlakai (tártáriai) cserép táblák

Külön említést érdemelnek az 1961-ben Alsótatárlakán (Tártárián) elő­

került piktografikus táblácskák, amelyek meglepően hasonlítanak protoelami
és protosumer darabokhoz. A két terület közötti kapcsolat azonban nagyon is
kérdéses, mert az erdélyi és a mezopotámiai darabokat legalább ezer év
választja el egymástól (a távolságon kívül), másrészt a korai vonalas­
geometrikus Írások egymástól függetlenül is hasonlóak. A tártáriai táblák
viszont - mivel kétségtelenül írottak - lehetővé tették, hogy a Vinca-Tordos-
13 kultúra agyagemlékein levő jelek egy részét, ahogy ezt korábban is gyanították,
írásjeleknek tartsuk. A Maros mentén így valamikor 4000 körül kísérlet történt
az írás bevezetésére, ami önmagában is sokat jelent. Azt is azonban, hogy
valami egyszerű, szentélyközpontra épülő kvázi-államisággal számoljunk ezen
a vidéken. Mindez aligha történik meg, ha egyes csoportok nem kezdik
hasznosítani a környék fémlelőhelyeit, s nem szorulnak mások gabonájára,
marhájára.
Erdélyben a központi elosztást bevezető termelő társadalom megvalósításá­
nak kísérlete nem sikerült. A fejlődést újabb népmozgások szakították félbe.
Délkeleten a primitív földművelést és állattenyésztést folytató (a vadászott
állatok aránya legalább 50%) vonaldíszes kerámia népének területére a
Moldvában, Kelet-Munténiában kialakult marha- és juh-kecsketartó Boian-
kultúra emberei törtek be. Az Olt mentéről néhány kisebb csoportjuk a Maros
középső folyásának vidékére is eljut, ahol a Vinca-Tordos-kultúra népének
telepein megjelennek kimetszett háromszögekkel, karcolt vonalkötegekkel
díszített nagy fazekaik, tálaik.
Az igazi törést azonban az észak-erdélyi, Szamos menti festett kerámiás
csoportok áthúzódása idézi elő a Maros mentén. Fehér vagy narancssárga
alapon vörös, néha fekete festéssel díszített edényeik elszórtan már a
Vinca-Tordos-telepek felső rétegében megjelennek, így bizonyára számolha­
tunk a helyi lakosság és a jövevények részleges összeolvadásával. Ennek az
integrációnak azonban a későbbi emlékekben kevés nyoma van, ezért
valószínű, hogy a Vinca-Tordos-kultúra népének nagyobb része a Maros
mentén elmenekül, elvándorol.

A rézkor
A középső és a kései neolitikum fordulóján így Erdély nagy részét - rövid ideig
- egységes népesség birtokolja, csupán Délkelet-Erdély magas fennsíkjain
húzódik meg a Boian-kultúra népe. A festett kerámiás csoportokból kialakuló
Petre§ti-(Péterfalva-)kultúra közösségei hosszú időre birtokukba veszik Dél-
és részben Közép-Erdély területét. A fémlelőhelyek megszerzése távoli
területekkel való kapcsolatok megteremtését teszi számukra lehetővé, Munté-
nia, Dobrudzsa lakosaival s alighanem délebbi vidékekkel is. Edényeiket
fémesen csengőre égetik, fekete, vörös és barna színnel meandereket és
spirálisokat festenek rájuk. A tálak, vállas csuprok, hengeres edényalátétek
technikai kivitele a fémolvasztás lehetőségéről tanúskodik, amit rézleletek
erősítenek meg. A mai Bulgáriáig, Görögországba s északon a Kassai­
medencéig eljutó lemezes arany ékszerek, illetve utánzataik az aranylelőhelyek
kiaknázására utalnak.
A Petresti-kultúra fejlődése a rézkor végéig tart, de csupán a Vinca-Tordos-
népesség által egykor lakott területen. A Kis-Szamos vidékén lakó festett
kerámiás csoportok birtokaira a Keleti-Kárpátokon keresztül nagyállattartó,
lovas protoeuropidok vonulnak a pontusi sztyeppéről. Megszállják a festett
kerámiás népesség telepeit, s az addigi neolitikus szokástól eltérően lak­
helyüktől távolabb, nagyobb temetőkben temetkeznek, így Marosdécsén is.
Halottaik hátukon, enyhén felhúzott lábbal nyugosznak, mellettük nagymé­
retű pontusi kőkések, bütykös fejű kőbuzogányok, egyszerű csészék találhatók
14
 a sírokban. Keleti szokás, hogy a tetemek mellé piros festéket, okkert
helyeznek.
A jövevények megjelenésével egy időben történik Délkelet-Erdélyben, a
Boian-kultúra területére a Cucuteni-Tripolje-(Erősd-)kultúra népének bete­
lepedése. A népmozgalmak a Kárpát-medence keleti felében a népesség
folyamatos kicserélődéséhez, a bevándorlókkal való összeolvadás következté­
ben életviszonyaik s aztán anyagi kultúrájuk megváltozásához vezetnek.
Az e folyamat eredményeként kialakult Tiszapolgár-kultúra népe a Tisza
vidékén, Erdély északi részén és a Bánátban települ meg, egyes csoportjai
Délkelet-Erdélybe, a Bánátból pedig a Maros középső folyásához is eljutnak.
A nagyállattartó, földműves népesség egyszerű kunyhókból álló telepei és a
Cucuteni-Tripolje-(Erősd-)kultúra falvai közrefogják a Petre§ti-kultúra
települési területét, amelynek népe a mozgalmas időszakban is békében
folytatja életét - ennek bizonyára a környező telepesek fémművesekre utaltsága
az oka.
A Cucuteni-Tripolje-kultúra népe új szomszédaitól, a Petre$ti-kultúra
révén ismeri meg az edények festését. Az égetés előtt fölvitt két-, háromszínű
festéssel díszített edények (feketével, fehérrel és vörössel festettek) jelentős
lelőhelye az erősd-tyiszk-hegyi település, négy méternél vastagabb rétegsorá­
val. A telepen oszlopos szerkezetű, sárral vastagon bevert sövényfalú házak
állottak, bennük agyagból tapasztott peremes tűzhelyek. Erősd lakói részben
földművelésből éltek, általános volt az egysoros búza termesztése. Az
állatállomány főként szarvasmarhából állt, a húsélelem jelentős része azonban
vadászatból származott. Eszközeik nagy része kő és csont (balták, agancs­
kapák), rézből csak áraik és ékszereik készültek. Apró agyagszobraik,
testfestésre szolgáló agyagpecsételőik rítusaik és nemzetségi szervezetük
emlékét őrzik.
A Cucuteni-Tripolje-kultúra népe északon a Maros felső folyásáig jut. Itt a
Tiszapolgár-kultúra népével kerül szomszédságba. Utóbbi települési területét
később a Bodrogkeresztúr-kultúra népe szállja meg, néhány esetben a
Tiszapolgár-kultúra népének falvait választva lakhelyül. Erdély települési
területük széle, ittlétük - mivel az intenzív földművelés és állattartás számára a
Bánságban, az Alföldön kedvezőbbek a körülmények - nehezen magyarázható
mással, mint a vidék ásványi kincsei iránt való érdeklődésükkel. Jellemző,
hogy a Bodrogkeresztúr-kultúra által birtokolt terület központja felé -
Erdélyből nézve - ugrásszerűen emelkedik a rézeszközök száma. Fokosok,
balták, ún. ellentett élű csákányok kerülnek a rézbányákból az Alföldre, apró
arany ékszerekkel is állandóan találkozunk a Tisza-vidéki temetőkben. Nem
véletlen, hogy ezek az aranytárgyak éppen Erdélyben alig fordulnak elő, az
egyetlen hiteles darab Marosvásárhelyről származik, ahol a Bodrogkeresztúr-
kultúra lelőhelyét ismerjük.
A kultúra népének erdélyi emlékanyaga egyébként semmiben sem különbö­
zik az alfölditől. Sírjaikban kétfülű edények (ún. tejesköcsögök), virágcserép
alakú edények, csészék körítik a felhúzott lábbal, oldalt fektetett halottakat.
Falvaikban földfelszínre épített házak állhatták, egy Cucuteni-Tripolje-
népesség közé települt csoportjuk gerendapadlós, agyaggal tapasztott, kismé­
retű házat emel.
Ebben az időben, amikor a Bodrogkeresztúr-kultúra népe eljut a Háromszé-
15 ki-medencébe, sajátos integrációs folyamat kezdődik meg Erdélyben. A
Mezőség keleti szélén a Bodrogkeresztúr-, Petre$ti- és Cucuteni-Tripolje-
kultúrák népeinek egymásba ötvöződő emlékei jelennek meg, a Maros középső
folyása környékén pedig a Bodrogkeresztúr- és Petre$ti-kultúra népe kevere­
dik egymással. E folyamat végén egy olyan anyagi kultúra emlékeivel állhatunk
szemben, amely délnyugat-erdélyi, olténiai népcsoportok közös hagyatéka.
Az erdélyi keveréknépesség néhány csoportja megjelenik az Alfoldön is, más
részük - nyilván a Szamost követve - eljut Kárpátaljára, Kelet-Szlovákiába.
A Báile Herculane-Cheile Turzi-i (Herkulesfürdö-Tordai hasadék) csoport
népe gyakorta használja lakásául a barlangokat. A földművesek, állattenyész­
tők, ércbányászok és aranykereskedők aligha önszántukból húzódtak minden­
kitől távol, sivár barlangokba. Ez idő tájt a Havasalföldön, Moldvában már
keleti sztyeppek juhászai legeltetik nyájaikat. A Kárpátokon keresztül betörő
csapataik szétzilálják a helyiek közösségeit. A helyi lakosság ugyan a
jövevények első hullámával még kialakít valamiféle együttélést, a keleti
pásztorok újabb és újabb áradata azonban a hegyekből is elűzi őket.
Erdély (s egész Kelet-Közép-Európa) történetében ezzel - nem először - új
korszak kezdődik. Az Al-Duna vidékén összeolvadnak a keleti jövevények a
helyben maradottakkal, akikhez dél-balkáni, talán anatóliai csoportok is
csatlakoznak. A kialakuló új népesség, a Cernavoda III-kultúra népe a Maros
mentére is benyomul. Állatállományuk többségét a juh, kecske, disznó és lovak
mellett a szarvasmarhák teszik ki. A szarvasmarhacsontok között többnyire
öreg és him állatok maradványait ismerjük, ami az ökrök nagy számát mutatja.
Ez pedig - köztudottan - az ekés földművelés jele, amihez fa-, esetleg
agancsekét használtak.
A nehezen induló fejlődésnek hamar vége szakad. I. e. 2000 felé újabb
népmozgás idéz elő lakosságcserét Erdélyben: Macedónia és a Balkán-hegység
vidékeiről pásztorcsoportok húzódnak a Délkeleti-Kárpátok térségébe, a
Cofofeni-Kolozskorpád-kultúra népe. Szinte mindenütt megtelepednek, a
nagy magaslatokon éppúgy, mint a vizparti réteken; gyakran hegyek
barlangjaiban húzzák meg magukat. Halottaikat - elsőként Erdélyben -
elhamvasztják, de a korai időszak sírhalmaiban még csontvázakat is találunk,
gyakran vörös okkerral behintve; ez keleti szomszédaiktól átvett szokás, de
lehet e végső fokon kelet-európai eredetű népességnél megőrzött hagyomány
is. Sűrűn fölbukkanó szállásaik s azok környezete jól illik e félnomád
pásztornéphez.
Noha majdnem azonos környezetből származik ez a népesség, mint a
Cernavoda III-kultúra népe, edényművessége egészen más. Magas fülű, ferde
szájú mericéik, gömbös hasú bögréik, urnáik, aszkoszaik a korai időszakban
csak bemélyített rövid vonalakkal, vonalazott sávokkal fedettek (hasonló
díszítést és néhány hasonló edényt a Cernavoda III-kultúra népe is használ),
később ezeket lencse alakú díszekkel is körítik. Megjelenik a mészbetét
rögzítésére szolgáló böködött vonal is, főként Erdély területén.
A Co(ofeni II-Kolozskorpád-kultúra korszakában Délkelet-Erdélybe a
Kárpátokon túli pásztortörzsek nyomulnak be. A Folte$ti III-Z ábala-
(Zabola-)kultúra népe a Háromszéki-medencéből és Brassó környékéről a
középső Maros vidékére is eljut. A telepeket alig ismerjük. Halottaikat
felhúzott lábbal fektetik oldalukra, hol egyszerű sírgödörben, hol foldhalom-
mal borított kőládában. Emlékanyaguk néha a Cojofeni-kultúra népességével
keveredik, ezért számolhatunk a két nép helyenkénti összeolvadásával. l6
 A bronzkor
A Folte$ti III-Zábala-kultúra népének helyére hamarosan újabb beván­
dorlók kerülnek Délkelet-Erdélyben (és a Havasalföld egész területén), a korai
bronzkor közepe felé: a Glina III-Schneckenberg-kultúra népe. Az új
telepesek kiemelkedő magaslatokra építik föl falvaikat. Állataik között sok volt
a juh, agancsekéik primitív, de ekés földművelésre utalnak.
Az agyagból készült kucsulátai kocsimodell a fogatolás kezdeteit jelzi. Görbe
kőkéseik, csiszolt kőfokosaik mellett kevés a rézeszköz; árak és vésők, néha
bárdok (laposbalták), balták és tőrök kerülnek napvilágra. Durvább edényeik
anyagát homokkal, porrá zúzott kagylóhéjjal keverik, egy- és kétfülű bögréik,
apró füles csészéik felületét fényesre simítják. Halottaik oldalukra fordítva,
zsugorítva nyugszanak kőládasírjaikban, ritka, hogy használt dolgaikból
valamit melléjük raknak.
Míg az Olt mentét a Glina III-Schneckenberg-kultúra népe foglalja el,
Erdély többi részét továbbra is a Cotofeni-népesség birtokolja. E kései
szakaszban edényeik fő díszítési módja a bemélyített árkok beböködése, a
tűzdelt árokdísz, ugyanakkor eltűnik (vagy legalábbis jelentősen csökken) a
korábban általános lencsedísz. Kelneken a sárral bevert sövényfalú, tűzhelyes,
kemencés házak már két helyiségből állnak. A megváltozott életmód követ­
kezménye ez. Alighanem kapcsolat van a hosszabb helyben lakás s a között a
tény között, hogy a Cilnic-kultúra népének telepei legsűrűbben az Érchegység
környékén találhatók. E vidéken gyakran kerülnek elő ún. keleti rézbalták,
amelyek előzményeit már a Cernavoda III-kultúra korszakában ismerjük.
Természetesen ezt a Kelet-Közép-Európában általánosan elterjedt fegyvert
nem csupán a Cilnic-kultúra területén gyártották, mégis sokat mond, hogy egy
korábbi, jelentős „kincs” , a több mint 40 baltából álló bányabükki lelet itt
került elő.
A korai és középső bronzkor fordulóján Délkelet-Erdélybe, a Háromszéki-
medencébe moldvai csoportok vándorolnak be. A M onteoru- és Costija-
kultúrákkal rokon a Ciomortan-(Csomortán-)kultúra népe. A csíkcsomortányi
Várdombon fölépített telepüket sánccal erősítették meg. Kétfülű korsóik,
gömbös testű tálaik, csészéik közül egy-egy bekerült fölhúzott lábbal oldalt
fektetett halottaik sírjába is.
Néhány erődített telepükön nem élhettek sokáig. A M onteoru-kultúra
újabb csoportjainak beáramlását nem tudták megakadályozni, s Erdély
nyugatabbi részeire húzódtak. Edényeik jellegzetes, bekarcolt háromszögdí­
sze, a beböködött pontokkal kitöltött vonalpár, a széles szájú bögre később a
Wietenberg-kultúrában tűnik föl.
A Wietenberg-népesség anyagi kultúrájának legkorábbi emlékei északon
(sőt: Erdélyen kívül) kerültek elő. Itteni, korai anyaguk sok vonásban rokona
a Tiszántúl kora bronzkori Ottomány-kultúrájának, a Ciomortan- s a Tei-
kultúra népének befolyását csak később figyelhetjük meg. Az Ottomány-
kultúra emberei elhamvasztják halottaikat, ahogy Erdély középső bronzkori
lakosai is, akiknek szomszédai az Alföldön s a Kárpát-medencén kívül is
csontvázasán temetkeznek. Ügy tűnik, a középső bronzkor elején a Tiszántúl
népessége benyomult Erdélybe (hagyatékuk Désen és az Aranyos menti
Bágyonon is föltűnik), s ott a Ciomortan- és egészen délen a Tei-kultúra
17 népével keveredett.
 A W ietenberg-kultúra népe Erdély egész területét elfoglalja, csupán a
Hargitán túli terület nem kerül birtokukba, a Háromszéki-medencében a
M onteoru-kultúra veti meg a lábát.
A W ietenberg-kultúra telepei folyók alsó teraszán, fennsíkokon s jól védhető
csúcsokon bukkannak föl. Épületeik borona- vagy talpasházak, de találunk
földbe mélyített kunyhót is. Meglepően kevés a földművességhez kapcsolódó
emlékük, jelentős viszont vadászatuk és az állattenyésztés, elsősorban a
marhatartás. Mivel az erdélyi fémlelőhelyek kizárólagos birtokosai, gabonát
nyilván aranyért-bronzért kaptak cserébe szomszédaiktól.
A Kelet-Közép-Európában használt bronztárgyak, arany ékszerek minden
fajtája előkerült területükön, de csak ritka kivételként elrejtett kincsleletekből.
Pedig a kincsleletek mintegy gyűrűt alkotnak határaikon. Ezért is és
„fellegváraik” megléte miatt is számolnunk kell egy harcos arisztokráciával.
Keleties bronzbalták, korongos fokú csákányok mellett ugyanolyan vívótőrö­
ket használnak fegyverként, mint a mükénéi akhájok. A hosszú tőrökkel vívott
harc szokatlan Kelet-Közép-Európában, ahogy különös az is, hogy a környező
területektől eltérően Erdélyben nincs adatunk a ló háton való megülésére.
Mivel a W ietenberg-kultúrát egyéb vonások is kötik a mükénéi kultúrához,
nem lehetetlen, hogy a 16-15. században délről érkező harcosok uralkodtak
Erdélyben a helyi lakosság fölött. Ez az arisztokrácia gazdagságát mind több és
több érc kibányásztatásával s az előállított fémeszközök eladásával gyarapítot­
ta. A fémművesek gyártmányai többnyire a W ietenberg-kultúra népének
területén kívül bukkannak elő, ahol a kereskedők könnyen kincséhes idegenek
kezébe eshettek. így kerülhetett földbe Cófalván (a Monteoru-kultúra terü­
lete) aranybaltákból, -korongokból és más ékszerekből álló szállítmány vagy
a munténiai Per§inari-on (a Tei-kultúra népének birtoka) az arany kard- és
tőrkészlet. Hasonló oka lehet több más lelet elrejtésének is a Wietenberg-
kultúra határain.
Az arany hozta jólét az élet minden területén megmutatkozott. Földmunka
nem kötötte asszonykezek díszes háziipart varázsolnak, ebből csak gazdagon
díszített agyagedényeiket ismerjük jól. A gömbös testű fazekakon, füles
csészéken, tálakon bekarcolással, pecsételéssel, beböködéssel meandereket és
spirálisokat rajzolnak. A változatossá váló szertartásokhoz aszkoszokat, több
szájú keverőedényeket és szekérmodelleket készítenek. A kultuszépítmények­
ben díszített, szent tűzhelyek állottak, mint a névadó - Segesvár melletti -
Wietenbergen is.
A 14. század végén a Kárpát-medencébe közép-európai pásztortörzsek
törnek be északról. A láncreakciószerűen meginduló népmozgások közvetve-
közvetlenül megingatják az erdélyi kovácsok, kereskedők, katonák gazdaságá­
nak alapjait. A jól ismert utakon, ahol addig árujukat szállitották, soha nem
látott emberek kóborolnak. Menekülő csoportok Erdélybe is betörnek, a
helybéliek elásni kénytelenek értékeiket.
A Maros mentén az elűzöttek után vonuló „halomsíros” népesség birtokba
veszi Dél-Erdély területét, hagyatékuk Szeben környékén, a Mezőségben és a
Hargitán túl is föltűnik. Az Alföld egykori lakosaival együtt megszállják
Délnyugat-Erdélyt is. A W ietenberg-kultúra népének egy része a hegyekbe
vonul (ekkor keletkeznek barlangi telepeik), a többség azonban északra
húzódik. Itt, a Szamos mentén, Máramarosban és Kárpátalján a Gyulavar-
i8
 sánd-kultúra népével együtt védik magukat a délről és nyugatról is szorongató
„halomsirosok” , illetve az azokkal keveredett népcsoportok ellen (Felsőszőcs-
csoport).
A megállapodott viszonyok, a nagyobb területi-népi egység hiányában
Erdély a késő bronzkor korai szakaszában a keleti sztyeppek pásztorainak
könnyű zsákmánya lesz. Ezt a népmozgást nem jelzik elrejtett kincsek, mert a
helyieknek alig volt mit elrejteniük. A Kárpátok szorosain benyomuló új
foglalók, a Noua-kultúra népe északon a Szamos középső folyásáig, nyugaton
az Érchegységig terjeszkedik.
E marha- és juhtartó nép telepeit alig ismerjük. Moldvában könnyű
szerkezetű faépítményeik állottak, ezek bizonyára megvoltak Erdélyben is. A
temetőkben felhúzott lábbal oldalukra fektetve nyugszanak halottaik, vagy
csupán hamvaik kerülnek földbe. Egyszerű bordadíszes fazekaik, kétfülű
bögréik jó része a M onteoru-kultúra magukba olvasztott csoportjaitól
származik. Háromélű csont nyílhegyeik, lovaik kantárjának háromlyukú csont
zablaoldaltagja, a bütykös nyakú bronztűk, horgas nyelű sarlók messze keletre
vezetnek, a Dnyeszter és Dnyeper között élt Szabatinovka-kultúra népéhez.
Ezek a protoeuropidok (Erdélyben alpi és mediterrán embertani alkatok is
föltűnnek) valószínűleg óiráni nyelvet beszéltek, így a Noua-kultúra népének
Kárpát-medencei megtelepedése az első irániak itteni megjelenését jelenti.
Valamikor az I. évezred kezdete felé Erdély és a Szamos-Tisza-vidék lakói
elrejteni kényszerülnek felhalmozott kincseiket. A Noua-kultúra népének
nagy többsége keletre menekült, csak hogy úrból szolgává ne legyen.
Az újabb hódítók, a Gáva-kultúra népének közösségei sorra birtokukba
veszik a Küküllő mentét, az Olt völgyét, a Mezőséget és a Szamos vidékét.
Telepeik között erődített is előfordul, lakásaik talpas- vagy boronaházak;
ovális vagy négyszögletes, földbe süllyesztett kunyhók, amelyek közepén
tapasztott tűzhely állott. Főként szarvasmarhát tartanak, jelentős lóállomá­
nyuk van. A nagyszámú bronzsarló ellenére is kisebb jelentőségű volt a
földművelés, a hús nagy részét vadászattal szerezték.
Megtelepedésük után újra felvirágzik az Érchegység környékének bronzmű-
vessége. Szinte minden eszköz, szerszám, fegyver és ékszer bronzból készül:
fejszék, sarlók, kardok, lándzsák, övék, tűk, bográcsok majdnem számlálatla­
nul kerülnek földbe, mint Ispánlakán, Felsőmarosújváron, Nagysinken és
Marosfelfalun.
A halottait elhamvasztva, urnában elásó Gáva-kultúra népe és a vele rokon
csoportok mind nagyobb területet kerítenek birtokukba a késő bronzkor
végén. Telepeiket-temetőiket Erdélyen kívül megtaláljuk a Bánságban és
Tiszántúlon, a Kárpátoktól keletre Galíciában és Besszarábiában. Egyes
csoportjai még a Dnyeper vidékére is eljutnak. A Kárpátoktól délre,
Havasalföldön és Észak-Bulgáriában is olyan népesség lakik e korban, amelyik
anyagi kultúrájának maradványaiból ítélve a Gáva-kultúra népééhez hasonló
nyelvet beszélhetett. Ez a terület nagyjában a dákok, geták, műszók később
ismert lakhelyeivel azonos.
A kései bronzkor vége és az említett népeknek az antik forrásokban való
föltűnése között nem számolhatunk olyan jelentőségű népmozgalmakkal,
amelyek a népesség zömének kicserélődéséhez vezetnének ezen a nagy
kiterjedésű területen. Ezért valószínű, hogy a Gáva-kultúra és a rokon
19
emlékcsoportok a dákok, geták, műszók elődeinek hagyatéka. Eredetük
világos: a helyi, középső bronzkori lakosság helyben maradt közösségei és a
hódító halomsírosok lassú összeolvadási folyamatának végeredménye a közös
vagy hasonló nyelvet beszélő népek kialakulása a késő bronzkor végére.

A vaskor és az első történeti népek

A bányászok és kereskedők nyugalmas életének a késő bronzkor lezáródásakor
vége szakad. A Duna vidékén, a Kárpát-medencében ekkor újra ázsiai
lovascsoportok tűnnek föl, alaposan megbolygatva a parasztfalvak lakóinak
békéjét. A különböző népekből összeverődött jövevények - sokszor egymással
is harcban - egész falvakat telepítenek át, néha nagy területeket néptelenítenek
el. A népmozgások hullámainak lecsillapodása után különböző, néha egészen
kicsi, többnyire kevert etnikumú közösségek jelennek meg a Duna mentén. A
Gáva-kultúra és a rokon csoportok területén belső lakosságcserék történnek,
így Erdély késő bronzkori lakosságának nagy része is elvándorol, alighanem a
Kárpátokon túlra. Elhagyott falvaikat a jövevényekkel együtt Al-Duna-vidéki,
kisebb részben dél-dunántúli telepesek foglalják el.
A Basarabi-kultúra népének első elemei a Maros középső folyása mentén
tűnnek föl, később az egész Erdélyi-medencében megtelepülnek. Itteni
telepeiket, a havasalföldiekkel ellentétben, huzamosabb ideig használják,
gyakran meg is erőditik. Sövényfalú, sárral tapasztott házaik között gyenge
szerkezetű felszíni épületek is emelkedtek; főként állattartásból éltek. A
népesség jelentős része fémművességgel foglalkozhatott; jellemző, hogy a
határvidéken olyan leletek kerülnek elő, amelyek az erdélyiek által nem (vagy
igen ritkán), de a környéken használt bronztárgyakat tartalmaznak.
Kifejlett vasművességgel találkozunk; a fegyverek, szerszámok után a
lószerszám részei, majd a ruhatartozékok is mind gyakrabban vasból
készülnek. A jövevények hamar elhagyják bronzból gyártott alkalmatosságai­
kat, így a korábbi bronz kantáralkatrészek helyett vaszablákat kezdenek
gyártani; formára ugyanolyanokat, mint előbb bronzból. Fegyvereik - kardok
és akinakészek - gyakran hasonló formájúak, mint a késő bronzkori, nyitott
karikás markolatvégű kardok. Előfordulnak egyélű, görbe hátú tőrök is, olyan
T alakú markolattal, amilyeneket szomszédaik, a Balta Verde-csoport sajátos
fegyverein találunk.
Aranyfeldolgozásukról nem sokat tudunk, azonban gyanítható, hogy a
Kárpátok vidékének több aranytárgya itt készülhetett, mert a Mihályfalván
előkerült korai leletben többek között megtalálható a dályai kincs karperecé­
nek és a michalkowói kincs szárnyas gyöngyének párja. Később is csak elvétve
tűnnek föl aranytárgyak, ezért valószínű, hogy többnyire a kereskedelemnek
dolgoztak.
E korban Erdély területén egységes temetési szertartás uralkodik. A
tetemeket hátukon, kinyújtóztatva földelik el, fejük nyugatra vagy keletre
kerül; ékszereiken és ruházatukon kívül magukkal viszik a túlvilágra
fegyvereiket, eszközeiket is. Ételként marhahús s az edényekben bizonyára ital
is jutott a sírokba. A szigorú rítus következménye, hogy a halott mellé csak
háromféle edényt tesznek: urnát, füles csészét, behúzott peremű tálat. A korai
2 0
 szakaszban, közvetlenül a késő bronzkor után ugyan még halmos, lovas
temetkezésekre is van adatunk, a sírba kerülő edények azonban már ekkor is a
későbbi idők jellegzetességeit mutatják. Amikor az Al-Duna vidékén és az
Alföldön gyakorivá válik a korongolt edények használata, Erdélyben még
mindig a korábbiakhoz hasonló edényeket tesznek a halott mellé.
Ez a szigorúan rítustartó kora vaskori népesség kétségtelenül közeli rokona a
kelet-európai szkítáknak. Az 5. század végén író - de Hékataiosz 6. század végi
adatait használó - Hérodotosz pedig úgy tudja, hogy a Maros az agathürszök
országából ömlik a Dunába (IV, 48). Másrészt az agathürszök a neurok
szomszédai (IV, 125), utóbbiak viszont a Bug mellett, a Türasz (Dnyeszter)
forrásvidékén laktak (IV, 17, 51). Ezek az adatok nemcsak Erdélyre
vonatkoztathatók, hanem a Kárpát-medence egész keleti felére vagy általában
a Kárpát-medencére.
A 6. század végén Dareiosz perzsa király szkíták elleni európai hadjárata
idején az agathürszök a szkíták ellen fordulnak. Ez perzsa-agathürsz
kapcsolatra, potenciális „szövetségre” utalhat.
Hérodotosz (vagyis Hékataiosz) azt mondja, hogy az agathürszök finomak és
arannyal ékszerezettek, nőközösségben élnek (IV, 104). Utóbbi csoporthá­
zasságra vagy többférjüségre vonatkozhat, itt alighanem a második értendő.
Mindenesetre az erdélyi temetők kései korszakára, a Csombord-időszakra a
hékataioszi adatok alig illenek, természetes hát, hogy a korai időkre kell
vonatkozzanak.
Az erdélyi agathürszök 500 körül még terjeszkednek, jellegzetes készítmé­
nyeik megjelennek az Alföld keleti felén. Amikor az 5. század elején erre a
vidékre havasalföldi és közép-balkáni csoportok települnek, föladják ugyan
alföldi birtokaikat, erdélyi telepeik viszont békében maradnak. A Kárpátokon
belül s kívül elterjedt fémmunkákból (tükrök, akinakészek, tegezzárak stb.) azt
is tudjuk, hogy továbbra is ők látják el a szomszéd vidékeket (néha távolabbi
területeket is) közkedvelt szkíta tárgyakkal.
A görög világ látóköréből azonban eltűnnek. Hérodotosz még említi egy, az
5. század közepe felé élt királyukat, Szpargapeithészt (IV, 78), utoljára pedig
Nagy Sándor tanítómestere, Arisztotelész nevezi meg őket: szerinte törvény-
tisztelők és éneklik törvényeiket (Problemata 19, 28). A 4. század közepén még
Erdélyben éltek. Ezután - a régészeti anyag tanúsága szerint - nem
temetkeznek többé az agathürsz temetőkben, Erdély lakosai magukra hagyják
halottaikat, s szinte maradéktalanul elvándorolnak. Menekülésük oka: a kelták
megjelenése. Ezek már a 4. század végén föltűnnek a Balkán-félsziget keleti
felén, 335-ben békeköveteket küldenek Nagy Sándorhoz, majd a Balkán­
hegység környékén Kasszandrosz veri vissza támadásukat.
Az elnéptelenedett Erdély egy időre hazát kereső csoportjaik kezére jut. A
betelepités régészeti nyomai jobbára csak a 3. század elejétől figyelhetők meg,
addig csak néhány - a Balkánt is megjárt - harcos temetkezését ismerjük. A
korai kelta stílusú leletek, amelyeket az erdélyi La Téne-anyag többségétől
eltérően kelták hagyatékának tarthatunk, az Érchegység közelében és a Sajó,
Nagy-Szamos vidékén találhatók. A későbbi Dacia erdélyi részének lakosai
között csupán egyetlen kelta eredetű népcsoportot ismerünk, a kotinokat-
kotenszeket (Ptolemaiosz III, 8,3., Inscriptiones Latinae Selectae 8965). Ezek
másik, az Északi-Középhegység nyugati felén megtelepedett részéről Tacitus
2 1
azt irja, hogy - szégyenszemre - vasat bányásznak (Germania 43). Az adatok
közötti összefüggés megengedi, hogy a daciai kotinokban a 3. századi kelta
telepesek utódait keressük. Ezek azonban számban elenyésző, de jelentős
kisebbségét alkották Erdély kelta kori lakosságának.
A betelepülő népesség zöme Tisza menti, alföldi dákokból állt. Anyagi
kultúrájuk korábbi jellemzői átsejlenek a mindent elöntő kelta „divaton” ,
fölbukkannak a messzire szállító kézművesipar egyszínű termékei között: a
termetes fazekak, urnák, egyfülű bögrék, kicsiny, görbe hátú kések. Az erdélyi
késő vaskori temetők nagy része e nép halottainak maradványait rejti. A
temetési szertartás olyan változatos, mint az Alföldön: tetemek kerülnek a
sírba, elégetettek hamvait szórják a gödör aljára, vagy földelik el néha urnába
zárva.
A korongolt edények általános elterjedése, a földművelésnek és a háziipar­
nak eszközöket gyártó vasművesség csak mesterségével foglalkozó iparosréteg
elkülönülésére utal, néha - gondoljunk a kotinokra - elképzelhető az iparosok
népi különállása is. Fegyverek, számos lószerszám, harci kocsik s ezekkel
szemben fegyvertelen közösségek megléte uralkodó harcos rétegről tanúsko­
dik. Ez a társadalmi szerkezet jelentős többlettermék előállítására is utal, s
mindez együttvéve megteremti Erdélyben és a környező területeken a
közvetlen kereskedelmi csere helyett az értékmérő eszköz bevezetésének
szükségét.
A „keleti kelta” vagy „dáknak” nevezett pénzek mintájául II. Fülöp és Nagy
Sándor tetradrachmái szolgálnak, s kezdetben még a macedón királyok igazi
érmeivel együtt használják az utánzatokat. A pénzverés híven követi a politikai
történetet: Buresbista föltűnésekor a macedón pénzek utánzatait nem verik
többé. Erdély és a „kelta világ” kapcsolata azonban már korábban megszakad,
i. e. 150-től az itteni verdék csak olyan pénzt készítenek, amelyet értékmérő­
ként a Kárpátokon kívül s az Alföldön nem (vagy csak nagy ritkán) használnak.

2. A Dák Királyság

A dákok népe
A dák népről szóló legkorábbi híradások kora és hitele vitatott. Adataink
használhatóságát egyrészt az korlátozza, hogy a részletes elbeszélő forrásoknak
csak kivonatai maradtak ránk, ezekben pedig az egyes népekre vonatkozó
történeti visszapillantások gyakran több korszak eseményeit tömörítik. A
másik nehézség a dákok kétféle elnevezéséből adódik. A Balkán-félsziget keleti
felét, az alsó Duna völgyét és Erdélyt lakó törzsekre több megkülönböztető
elnevezést használtak a görög és a római irodalomban. A görög kultúrával igen
korán kapcsolatba került trákok lakták a Balkán-hegységtől délre fekvő és
Macedóniával kelet felől határos területet, a geták a Balkán-hegységtől északra
és az alsó Duna partján elterülő vidéket. A görög források az erdélyi dákokat
szintén getáknak nevezik, a görög forrásokból merítő római történetírók pedig
gyakran önkényesen dáknak fordították a „geta” népnevet akkor is, amikor a
2 2
 tulajdonképpeni getákról volt szó. Épp ezért kritikával kell kezelnünk azokat a
szórványos adatokat, amelyek a dákok részvételét említik egyes olyan
harcokban, amelyeket a rómaiak az i. e. 2. és 1. században Macedónia északi
határán vívtak különböző trák, geta és kelta törzsek ellen.
Kevés segítséget nyújt e kérdések vizsgálatában a régészeti anyag. A
Dnyesztertől a Dunáig, a Balkán-hegységtől az északi Kárpátokig terjedő
későbbi (Burebista kori) dák királyság területén különböző embercsoportokkal
találkozunk, amelyeket délen „geta” , keleten „bastarna” , a Kárpát-medencén
belül pedig „kelta” megnevezéssel jelölhetnénk. Erdélyben a kelta vasmű-
vesség hagyományai töretlenek, egyébként azonban az anyagi kultúra átalakul.
Az edényművesség emlékei között nagyobb arányban tűnik fel a durva,
korongolatlan kerámia, a korongoló fazekasok sem kelta mesterek utódai,
hanem balkáni, al-dunai jövevények. Az i. e. 1. században kezdődő dák
monumentális építészet emlékei Újvárhelyen, Kosztezsden, Blidarun s
egyebütt olyan sajátos technikai jegyeket mutatnak, amelyek pontusi görög s
nem kelta eredetűek. A gerendákkal összefogott, faragott kőköpenyes falak
még a Dák Királyság bukása idején is általánosak, sőt ekkor emelhetik az ilyen
technikával készített építmények többségét. Ugyancsak nem korábbiak
Burebista idejénél a dák ezüstművesség emlékei, amelyek olyannyira az antik
világ peremjelenségei, hogy meglepő párjaik az Ibériai-félszigeten kerülnek
elő. A szörcsei vagy a csikszentkirályi ezüstedények római kori görög mesterek
készítményei lehetnek, míg a maszkos fibulák vagy a többszörösen tekert
karperecek görög példán tanult „barbár” ötvösöké. Mivel mindezekkel együtt
a Ruszka-, a Szörényi- és a Kudzsiri-havasok határolta területen (a Szászvárosi
hegységben) és a Maros völgyében a korongolatlan kerámiában moldvai és Al-
Duna-vidéki eredetre utaló darabokat találunk, valószínű, hogy a dák kultúra
másodlagos, a Burebista-féle birodalomalapítás következménye.
A dél félől átjárhatatlan hegyek által határolt, de a Maros, a Zsil és az Olt
völgyén át a Dunával kapcsolatot tartó területen, amelynek központja a
Marosba ömlő Városvíz völgye volt, az i. e. 1. században számos erődített
magaslati település jött létre. A nyílt - nem erődített - települések száma újabb
számítások szerint szintén jelentős szaporodást mutat az i. e. 2. és 1. században,
ami a dák társadalom átalakulására enged következtetni. Az átalakulás
mibenléte már korántsem ilyen pontosan körvonalazható. Az Erdély északi
felében érezhető erős kelta hatás bizonyára hozzájárult a technikai haladáshoz.
A vaseszközök használata, a fazekaskorong és más újítások átvétele mellett a
magaslati erődök is a késő kelta oppidum-kultúra hatásaként értékelhetők. A
pénz használata és a helyi pénzverés megindulása arra mutat, hogy az ezüstöt
az áruk és értékek bizonyos körében már egyenértékként s egyúttal az
értékfelhalmozás célszerű, mérhető eszközeként kezdik használni. M int a
dunai keltáknál, úgy itt sem gondolhatunk azonban arra, hogy a pénz általános
értékmérőként terjedt volna el és a piacra való termelés eluralkodását jelezné. A
dákok gazdasági élete minden jel szerint megmaradt a házi gazdálkodás és az
önellátás túlsúlya mellett, ami odáig terjedt, hogy még a háztartásban használt
agyagedények nagy részét is házilag vagy legalábbis egy-egy kisebb közösség
határait túl nem lépő módon, nem áruként állították elő. Ebből a szempontból
tekintve a dák gazdálkodás a Dák Királyság korában is fejletlenebb volt a dunai
keltákénál.
23
Burebista uralma

Kérdés ezek után, hogy az előrehaladott társadalmi tagolódást feltételező

erődépítés, az értékek - főleg az ezüst - felhalmozása, különösen pedig a dák
hatalom látványos és váratlan megerősödése milyen belső okokkal magyaráz­
ható. A dák társadalomra vonatkozó szűkszavú forrásadatok két élesen, szinte
kasztszerűen elkülönülő rétegről tudósítanak: a tarabosztész vagy „föveges” és
a „hosszú hajúak” rétegéről. A dák előkelőségek későbbi ábrázolásokon
csakugyan nemezsapkát hordanak. A kisszámú előkelő és az alávetett népek
elkülönülése jó magyarázatot ad a dákok régészeti hagyatékának arra a
kettősségére, amely a Duna-vidék késő vaskori régészeti hagyatékában
egyébként nem található meg; görög finomkerámia, görög tükrök, fejlett hazai
ezüstművesség és festéssel díszített, finom korongolt kerámia a dák várak
jellemző leletanyaga, míg a nyílt telepek leleteinek túlnyomó többségét a kora
vaskori hagyományokat őrző egyszerű, sőt durva, kézzel formált kerámia és a
nagyon szegényes fémtárgyak alkotják.
Maga az a tény, hogy egy törzs vagy törzsek kisebb csoportja rövid idő alatt
óriási területeket igáz le, és a nyelvileg is idegen népek sorát használja
szövetségesként vagy zsákmányolja ki leigázottként, nem volt szokatlan az
időszámításunk előtti századok történetében. Mielőtt a dákok a középső és alsó
Duna mentén egyeduralomra jutottak volna, a római uralom alá került
Macedóniát észak felől előbb a Belgrád környékén élő kelta szkordiszkuszok,
majd az i. e. i. század elejétől kezdve a Dél-Szerbia-Macedónia területén lakó
dardánok háborgatták. Amikor a szkordiszkuszokat említik Róma elsőrendű
vagy kizárólagos balkáni ellenségeként, akkor a dardánokról vagy nem hallunk
semmit, vagy pedig - más trák törzsekkel együtt - szkordiszkusz szövetségben
harcolnak Róma ellen. A szkordiszkuszok hatalma az i. e. 2-1. század forduló­
ja táján megtört, s ettől kezdve Róma balkáni ellenfelei között egyre kevesebbet
hallunk róluk. Annál többet említik azonban a dardánokat és a velük együtt
támadó olyan más trák törzseket, amelyek korábban legfeljebb a szkordiszku­
szok „szövetségében” jutottak szóhoz. A Kárpát-medencében is egy-egy törzs
vagy törzsek kisebb csoportjának uralmával lehet az időszámításunk előtti
századok politikai történetét jellemezni. A Kárpát-medence északi és nyugati
felében a 2. század végén egy kelta törzsszövetség tartotta kezében a hatalmat,
amelynek vezetője a bójuszok törzse volt. A Száva völgyét a szkordiszkuszok
birtokolták, akik egészen az i. e. 1. század elejéig uralmuk alatt tartották a
Dráva és a Száva között élő pannon törzseket. A szkordiszkuszok hegemóniáját
itt valószínűleg az törte meg, hogy sorozatos vereségek érték őket a Macedónia
felől támadó rómaiaktól. A 60-as években már a pannon törzsek önállóságára
következtethetünk abból, hogy Mithridatész pontusi király tervében, aki
Itáliát a Balkán-félszigeten és az Alpokon át akarta megtámadni, már nem a
szkordiszkuszok, hanem a pannonok szerepelnek az átvonulási terület
birtokosaiként.
A Kárpát-medence és a Balkán említett népei az i. e. 1. század közepe táján
szembekerültek a váratlanul és gyorsan terjeszkedő dák királlyal, Burebistával.
A forrásokból nem derül ki egyértelműen: Burebista valóban a dák törzseket
egyesítő első jelentős dák uralkodó volt-e, vagy pedig központosító törekvései­
ben elődei eredményeire is támaszkodhatott. Uralkodásának idejét forrásaink a
római történelem nevezetesebb dátumaival egyeztették: Decaineus főpap, 24
 Burebista fő segítője és tanácsadója érkezését a Dák Királyságba Sulla
hatalomra kerülésével (i. e. 82), Burebista megölését pedig Caesar meggyil­
kolásával (i. e. 44). Ez a mesterkélt párhuzamba állítás mindössze annyit tesz
lehetővé, hogy Burebista korát az i. e. 1. század közepe elé tegyük. Minden jel
szerint hosszú, talán négy évtizedes uralkodásán belül óriási hódításait
legfontosabb forrásunk, Sztrabón szerint rövid idő alatt vitte végbe. Egy
Dionüszopoliszban (Balcsik, Bulgária) talált felirat szerint1 Burebista i. e. 48
táján már „a Trákia felett uralkodó első és legnagyobb” király volt. Ugyanezen
a feliraton említve van egy geta uralkodó, akinek apjához Dionüszopolisz
városa követséget küldött. A követséget a geta uralkodó Argedavában fogadta.
A felirat töredékessége miatt nem tudjuk, hogy ez az argedavai király Burebista
apja volt-e, kérdéses továbbá az is, hogy Argedavát a Bánság keleti szélén
található Arcidavával (Varadia) azonosíthatjuk-e. Ha igen, akkor az Argedavá­
ban görög követséget fogadó király talán valóban Burebista apja lehetett.
Ennek némileg ellene mond az, hogy Burebista uralkodásának első felében
minden jel szerint még nem rendelkezett befolyással a Fekete-tenger görög
városaiban. A 60-as években, M ithridatész pontusi király merész terveiben
még sem ellenségként, sem szövetségesként nem merültek fel a dákok, akiknek
hatalmi területe eszerint akkor még nem terjedt ki a Duna alsó folyásának
vidékére és a Fekete-tenger partjára. A hódításokat ezért valóban rövid
időszakra, az i. e. 50-es évekre kell tennünk. Burebista uralkodásának első,
hosszabbik szakasza nyilván a dák törzsek egyesítésével, az egységes dák
királyság megteremtésével és megszilárdításával telt el. Ebben a bizonyára
nem vértelen küzdelemben tanácsadója, segítője, „csaknem királyi” hatalom­
mal bíró társa, Decaineus főpap volt.
Hódításainak sorrendje vitatott, mert a források a puszta tényen kívül alig
nyújtanak többet. Három irányban terjesztette ki Burebista a dákok uralmát.
Délkelet felé egészen a Fekete-tenger partjáig előretört, és behódoltatta a
görög városokat a Duna deltája és a Balkán-hegység közötti tengerparton. Ezt
megelőzően kellett a Duna alsó folyása mentén lakó geta törzseket leigáznia, s
ezzel együtt valószínűleg befolyása alá vonta a getáktól északra, a Kárpátok
külső oldalán lakó basztarnákat. Ez a kelta vagy germán eredetű nép már az i. e.
2. században csapatokat állított a macedón királyoknak, majd újra meg újra
feltűnt idegen hatalmak zsoldjában, végül Burebista halála után dák szövetség­
ben vagy zsoldban harcolt Róma ellen.
A másik, Róma szemében valóban veszélyesnek tűnő előretörés Macedónia
felé irányult. Burebista átlépte a Dunát, és a Balkán-félsziget nagy részén
portyázva Macedónia római provinciáig, valamint a szintén római kézben levő
dalmát tengerpartig hatolt. Caesar utolsó éveiben Rómában a dák veszély
elháritását elsőrendű külpolitikai feladatnak tartották. E balkáni hódítások
egyetlen bizonyítható eredménye azonban csak az volt, hogy a szkordiszkuszok
dák szövetségben harcoltak Burebista további háborúiban, és a Dunától délre,
a mai Szerbia északi részén a dákok tartósan megvetették a lábukat. A dák
terjeszkedés harmadik iránya a nyugati kelta szomszédságot érintette. A bójusz
törzsszövetség az i. e. 1. század első felében magába foglalta az Erdély északi

1 G. M i h a i l o v , Inscriptiones Graecae in Bulgaria repertae. I. (2. kiadás, Szófia, 1970) 13. sz.
25 = D o b ó Á ., Inscriptiones... 837. sz.
felében települt kelta törzseket is. Burebista valószínűleg először e törzsek, a
tauriszkuszok és anartiuszok uralmát igyekezett megtörni, és így került szembe
a Kárpát-medence egész északi felét birtokló kelta (bójusz) törzsszövetséggel.
Az összecsapást az robbantotta ki, hogy a dákok megindultak a bójusz törzs
szállásterülete, azaz a Dunántúl és Nyugat-Szlovákia felé. Burebista győzelme
a kelták felett nemcsak a bójusz törzsszövetség felbomlásához, hanem a
dákoknak a mai Szlovákia déli részén való megtelepedéséhez vezetett. Ezt a
jellegzetes, kézzel formált dák kerámia elterjedésén kívül az is bizonyítja, hogy
a Dél-Szlovákiában lakó kelták személyneveiben az i. sz. 2. században erős
eldákosodás figyelhető meg.
A középső és alsó Duna-vidék hatalmi viszonyaiban így beállott változás már
csak azért is aggodalmat kelthetett a rómaiakban, m ert egy addig szinte
ismeretlen és Róma befolyási övezetétől távol eső nép meglepetésszerű
gyorsasággal vált Illyricum (a dalmát tengerpart) és Macedónia előterében
elsőrendű politikai tényezővé. Iulius Caesar politikai programjába ezért joggal
vette fel fontos feladatként a dákok hatalmának megtörését. Tervezett
háborúját Macedónia felől akarta megindítani; erre a hadjáratra valószínűleg
már i. e. 44-ben vagy 43-ban sor került volna, ha az ellene szőtt összeesküvés
ebben meg nem akadályozza. Körülbelül ugyanebben az időben Burebista is
politikai gyilkosság áldozata lett. Az összeesküvés (forrásunkban inkább
lázadás) feltehetően a dák nemesség egyes partikularista csoportjainak érdekeit
tükrözte, hiszen a dák törzseket csak a korábban független törzsi vezetők jó
részének félreállításával lehetett egyesíteni. Nem zárható ki természetesen
annak a lehetősége, hogy az összeesküvésben a római külpolitikának is része
volt. A Burebistát követő időben egyes dák fejedelmeknek kapcsolatuk volt
Octavianusszal, illetve Antoniusszal.

Az átmeneti korszak
Burebistának hatalma csúcspontján 200 000 fegyverese volt; valamivel később
a dákok haderejét ennek csupán egyötödére becsülték. Királysága előbb négy,
majd öt részre szakadt. A központi területen, Burebista saját törzse felett
eleinte Decaineusnak sikerült uralmon maradnia; az ő utódjául említett
Comosicus már valószínűleg véglegesített formában, egy személyben egyesí­
tette a királyi és főpapi hatalmat. A Burebistától Decebalusig tartó királylista
nyilvánvalóan a centrális területet, Erdély délnyugati részét birtokló királyság­
ra vonatkozik, míg a további dák vagy geta királyok, akiket Augustus korában
említenek, az al-dunai geták elszakadt törzsein uralkodtak. A voltaképpeni
Dák Királyság uralkodói névsora sem problémamentes. A több forrásban is
említett dák Cotisót, aki a Duna hegyekkel szegélyezett vaskapui szakaszát
birtokolta, a Burebistát, Decaineust és Comosicust megnevező névsor mellőzi.
Mivel a névsorban további elírások is találhatók, Comosicust talán Cotisóval
azonosíthatjuk.
Burebista részekre szakadt birodalmából csak a Kárpátokon belüli, erdélyi
királyságot tekinthetjük dáknak, míg a többi királyság a geta törzsek feletti
uralomban osztozott. Ezek között név szerint is említik Dicomes királyt, aki a
Caesart követő polgárháborús időszakban Antoniusszal tartott fenn kapcsola­
tot, és Actium előtt neki ajánlott segítséget. Cotiso ugyanakkor Octavianus felé 26
 tájékozódott, ha hinni lehet Antonius vádjának, amely szerint Octavianus még
családi kapcsolat kialakítását is mérlegelte volna. Más geta vagy dák királyok a
viszálykodó római pártok között lavírozva anyagi előnyöket reméltek kilátásba
helyezett csatlakozásuktól. Az e korszak barbár népeinél szokatlan, messze
ágazó diplomáciai kapcsolatokat azzal magyarázhatjuk, hogy a részekre szakadt
dák birodalom mindegyik királya Burebista politikai utódjának tekintette
magát, és ennek megfelelően keresett külső támaszt hegemoniális törekvései­
hez. Ilyen körülmények között a dák veszély nem kerülhetett le a napirendről a
római közvéleményben a Caesar halálát követő időben sem, a Caesar örökében
fellépő Octavianus pedig a caesari politikai örökség végrehajtójaként hirdette
meg a dákellenes háborút, bár ennek időszerűsége és lehetősége egyre
csökkent. Az i. e. 35-33 között vívott japod háborút is a dák háború
előkészületének propagandisztikus szólamával indította, holott célja csupán az
Itáliát a Balkánnal összekötő adriai partvidék hátországának birtokba vétele
volt. A háború egyik kézzelfogható eredménye a Száva-völgyi Siscia (Sziszek)
városának elfoglalása lett; ennek fontosságát azzal támasztotta alá, hogy egy
dákok elleni háborús felvonulás számára a legalkalmasabb kiindulás és
támaszpont lehet.
Erre a dák háborúra természetesen nem került sor. Egyrészt azért, mert a
következő évekre esett az egyeduralomért vívott harc döntő szakasza, másrészt
azért, mert a későbbi években a dák veszély már nem mutatkozott olyan
nagynak, hogy a római külpolitika közelebbi céljait háttérbe szoríthatta volna.
Róma megelégedett azzal, hogy Cotisót kiszorította a Dunától délre eső
birtokaiból. Erre már nem sokkal Octavianus actiumi győzelme után, i. e. 29-
ben sor került. M. Licinius Crassus egy többéves balkáni háború első
szakaszában győzelmet aratott Cotiso felett, aki azonban a Duna bal partját
nem veszítette el, és valószínűleg még hosszabb ideig uralmon maradt
Burebista egykori központjában.
Augustus előretörése a Dunáig ezek után közvetlenül nem érintette a
dákokat. A Dunától délre eső noricumi és pannoniai területek birtokba vétele,
valamint a Macedónia alá rendelt moesiai hadsereg létrehozása azonban ismét
szembeállította egymással a birodalmat és a dákokat. A rómaiak e nagyarányú
akciósorozat utolsó szakaszában már megtették az első lépéseket a Duna bal
partjának római befolyás alá vonására is. A Pannonia elfoglalásához vezető
háború idején (i. e. 10) a dákok átlépték a Dunát; e támadást visszaverték, majd
megtorlására Augustus sereget küldött ellenük, amely „a dákokat arra
kényszeritette, hogy a római nép uralmát eltűrjék” .2 Valószínű, hogy ezt a
hadjáratot M. Vinicius vezette, akiről tudjuk, hogy egy hadjárata során előbb a
basztarnák seregét verte meg, majd dák és kelta népeket kényszerített
„szövetségbe” .3 Ezzel a hadjárattal talán párhuzamos akció volt Lentulusé, aki
a hegyekben lakó dákok „nehezen megközelíthető népét” a Dunától északra
űzte, és az innenső parton őrállomásokat létesített. Ezt a haditényt egy
forrásunk úgy értékeli, mint amelynek eredményeképpen „Daciát, ha nem is
győzték le, de távol tartották” .4 Néhány további római hadjáratról csak

2 Res gestae divi Augusti (Monumentum Ancyranum) 30 = D obó A., Inscriptiones...

769. sz.
3 D obó Á., Inscriptiones... 769a sz.
27 4 F l o r u s , Epitome II, 28 (= IV, 12).
részleteket ismerünk. így például azt, hogy egy római sereg a Tiszán és a
Maroson felhajózva közelítette meg a dákokat; valami eseménybeli háttere
lehetett annak a költői megjegyzésnek is, hogy a daciai appulusz törzs számára
- feltehetőleg Apulum (Gyulafehérvár) környékének lakóiról van szó - a
Pontus rövid úton elérhető. Egyébként ez az elejtett megjegyzés az egyetlen
utalás arra, hogy Burebista halála után a dákok az alsó Duna felé is kapcsolatot
kerestek volna. Az Apulum-Pontus közötti legrövidebb út az Olt völgye;
bizonyára nem véletlen, hogy Augustus, aki különben nem tartotta fontosnak
az elért dunai határ katonai megszállását, épp az Olt torkolatától nem messze
létesítette az egyik legkorábbi dunai legiótábort (Oescus = Gigen). A másik,
feltehetőleg Augustus kori dunai legiótábor (Carnuntum = Deutschalten-
burg) a rómaiak másik veszélyes dunai ellenfele, Maroboduus germán
királyságának szomszédságában létesült. Ez is arra mutat, hogy a Dák
Királyság a Burebista halála után bekövetkezett széthullás és területvesztesé­
gek ellenére még mindig a magasabban szervezett, nehezebben hozzáférhető
politikai alakulatok közé tartozott.
Ilyen körülmények között bizonyára kapóra jött a rómaiak alig megszilárdult
dunai pozíciói számára, hogy az alsó Duna mentén lassan egyre nyugatabbra
tolta szállásterületeit a szarmaták lovas népének két törzse. A jazigok, majd a
mögöttük előnyomuló roxolánok nemcsak a geták és a dákok, hanem most már
a Római Birodalom és a dákok közé is ékelődtek, további nyugatra vándorlásuk
során pedig Pannonia és a dákok között is az ütközőállam szerepét tölthették
be. A szarmata vándorlás - amely esetenként a rómaiak támogatását is
élvezhette - részben kiváltó oka lehetett a dákok kisebb-nagyobb betöréseinek,
amelyek között közös dák-szarmata akció is előfordulhatott. A Dunától
északra támadt feszültségek levezetésére ezért a rómaiak már Augustus alatt is
áttelepítésekhez folyamodtak. Nagyobb számú getát (dákot?) telepítettek
Moesiába, helyet biztosítva a szarmatáknak. Az új helyzet okozta zavarok
valószínűleg lassan csillapodtak. Még Tiberius uralkodásának vége felé is
dákok meg szarmaták pusztítottak Moesiában. Utána azonban hosszabb béke
következett, amely az említett királylista szerint a negyven évig uralkodó
Coryllus dák király uralmával esett egybe.
Coryllus másutt nincsen forrásainkban említve, ezért valószínű, hogy a
viszonylag gyakori Scorilo dák név elirása. Egy Scorilo nevű dák királyról
maradt fenn az a jellemző anekdota, hogy népét a római belviszályokba való
avatkozástól úgy tartotta távol, hogy két kutyát uszított egymásra, majd a
marakodó kutyák elé farkast vezettetett. A kutyák nyomban közös erővel
támadtak a farkasra.s Ez az óvatosság jellemző lehetett Coryllus-Scorilo
hosszú uralkodására, a kutyák példája pedig különösen időszerű volt a római
császárság első súlyos válsága idején (i. sz. 68-69), amikor a polgárháborúba
vonult légiók védtelenül hagyták a dunai határt. A szarmaták ezt a helyzetet
több ízben sikeresen ki is használták, megsemmisítő csapást mérve több római
seregre, sőt helytartóra is. Scorilo intő példázatát akár egyetlen eseménnyel is
kapcsolatba hozhatjuk. A 68-69. évi válság idején egy alkalommal (valószinű-
leg 69-70 telén) a dákok is átkeltek a moesiai Dunán, és néhány határ menti
táborhelyet elfoglaltak. Ha a kutyák példája valóban a tévesen Coryllusnak 5

5 F r o n t in u s , Strategemata I, 10, 4. 28
 nevezett dák királytól származik, akkor valószínűbb, hogy egy tőle független
havasalföldi dák csoport támadta meg a Duna-határt, és ez tette szükségessé,
hogy Coryllus, azaz Scorilo saját népét nyugalomra bírja.
Az említett betöréssel kapcsolatban Tacitus a dákokat „mindig megbízha­
tatlan” népnek nevezi.6 Bár ebben a véleményben már a későbbi dák-római
összecsapások tapasztalatai is összegeződtek, a dákok Burebista óta mindig
különleges figyelemben részesültek. A másutt bevált, szövetségesinek neve­
zett, valójában azonban függő kliensi viszonyt a Dák Királysággal nehezebb
volt kialakítani. Amikor Augustus uralkodásának vége felé arról hallunk, hogy
a dákok sem olyan veszélyesek, mint korábban, sőt már-már hajlamosak a
római uralom elismerésére, akkor ez a Scorilo-korszak békésebb viszonyai felé
mutat. Úgy látszik azonban, hogy a dák-római szövetség (foedus) ingatag
alapokon nyugodott. A dák állam több szempontból különbözött azoktól a
germán és szarmata kliensállamoktól, amelyek a Római Birodalom dunai
határa mentén szövetségi viszonyba léptek a rómaiakkal. Egyedülállóan
kedvező földrajzi adottság volt, hogy a királyság központját úttalan hegyláncok
zárták el a Dunától; egy római támadásnak nyugatról a Temes vagy a Maros
völgyében, keletről a Zsil vagy az Olt völgyében nemcsak kerülővel járó hosszú
felvonulásra, hanem jól védhető szorosok és hágók áttörésére kellett előkészül­
nie. A taktikai fölény mindenképp a dákoké volt, mégpedig a birodalom dunai
határának legfontosabb szakaszán, ahol a Duna szűk és meredek szorosban töri
át a Kárpátok déli nyúlványait. Itt a vontatásos hajózás lehetővé tételére
sziklába vágott utat kellett építeni. Az ókori technika e nagy teljesítménye
Tiberius uralkodásának vége felé készült el. Talán nem véletlen, hogy a
dák-római viszony békés szakasza is ekkor kezdődött. Róma bizonyára
nagyobb anyagi áldozatoktól sem riadt vissza, hogy a hajózást a dákoknak
juttatott kedvezményekkel tegye biztonságossá.

Decebalus királysága
A földrajzi helyzet előnyei mellett a római külpolitikának számolnia kellett a
Dák Királyság szervezettségével, a centrális hatalom erősségével is. A
„királyi” Sarmizegethusa magaslati erődjét a Kudzsiri-havasok nyugati
oldalán hasonlóan erődített magaslati várak sora vette körül, ez még a királyság
távolabbi területeivel szemben is biztonságosan védhetővé tette az uralkodói
központot. A sáncokkal, többnyire vastag falakkal, gyakran még tornyokkal is
erődített, több hektár kiterjedésű várak nemcsak a fegyveresek befogadására
szolgáltak, hanem a királyság ipari centrumai, raktárai, természetesen
kincstárai, sőt szentélyei is voltak. Hogy a királyi hatalom mekkora munkaerőt
tudott összpontosítani, azt a legjobban e várak nagyméretű faragott kváderkö-
vekkel burkolt, gerendavázas falai mutatják, valamint a kövezett udvarok,
utak, kőlépcsők, nagy kőtömbökből vájt csatornák stb. is, amelyek egyúttal a
királyi hatalom hangsúlyozását is szolgálhatták. Az ilyen „monarchikus
reprezentációnak” a primitív körülmények között élő köznépre gyakorolt
hatása nem lebecsülendő; a „fövegesek” és „hosszú hajúak” közötti nagy

29 T a c it u s , Historiae III, 46, 2.

i . térk ép . Erdély a Dák Királyság idején
I = dák vár, 2 = római katonai tábor, 3 = római város

társadalmi különbség az ilyen királyi külsőségeket bizonyára szükségessé is

tette.
A centrális hatalom erősítését szolgálta a vallás is, amelynek kultuszhelyeit a
várak mellett az újabb román kutatás fedezte fel. A szabályos rendben kimért
kövekkel szegélyezett kerek és a négy oszlopsorból álló négyszögletes
szentélyek minden jel szerint asztrológiai hiedelmekkel átszőtt kultuszok
helyei voltak. E kultuszok eredetét az antik szerzők a trák Zalmoxisra (egyes
források szerint Zamolxis) vezetik vissza, akit Püthagorasz tanítványának
mondanak. Az isteni szférába emelkedett mesés Zalmoxis tanításába az
aszketikus életmód is beletartozott. Ezt a trák-geta eredetű hiedelemvilágot a
dákok között feltehetőleg Decaineus honosította meg, aki Burebista hívására
érkezett a dákokhoz. Burebista felismerhette a hiedelemben rejlő lehetősége­
ket, s felhasználta azt a centrális hatalom kialakítása érdekében. A kultusz
gyakorlata privilégium, a hiedelemvilág őrzése papi titok volt; a főpap mintegy
közvetítő a természetfeletti világ és a király között. Nem lehetetlen, hogy e papi
privilégiumokba az orvoslás is beletartozott. Görög orvosi könyvek nagyszámú
dák gyógyfüvet említenek dák elnevezésükkel együtt, ami a dákok orvosi és
botanikai ismereteinek fejlettségéről tanúskodik.
A dák várak feltárása során a feltehetőleg helyi eredetű használati tárgyak
mellett római importtárgyak is előkerültek. Ezek egy része a luxuscikkek azon 3O
 csoportjába tartozik, amelyek a birodalom határán túli barbár főemberek
tulajdonában Európa-szerte megtalálhatók. Feltűnő azonban az, hogy a római
import itt nemcsak a törzsi arisztokrácia fényűzését szolgáló árucikkekből állt,
hanem jó minőségű vaseszközökből is, amelyek a várakban űzött ipar magas
színvonalához járulhattak hozzá. Az is valószínű, hogy a dák várak erődítési
munkáinak irányításához görög és római szakembereket alkalmaztak. Egyes
kváderköveken, különösen pedig a szentélyek kövein görög betűs jelek
láthatók, amelyek valószínűleg az előre kifaragott elemek összeillesztését
megkönnyítő kőfaragójelek voltak, más részüket a szentélyek naptári rendel­
tetésével hozhatjuk összefüggésbe. Egy óriási méretű, talán kultikus célokat
szolgáló, fordított kúp alakú edényen a római téglabélyegekhez mindenben
hasonló latin betűs pecsétek is előkerültek: az egyik pecséten d e c e b a l v s , a
másikon p e r SCORILO olvasható.
A román kutatás e két pecsétet többnyire „Decebalus, Scorilo fiá” -nak
értelmezi. Az értelmezés nehézsége az, hogy a két név két pecséten (bár
egyazon edényen) olvasható, mintha az egyik név a tulajdonos (készíttető), a
másik a készítő mester neve lenne. A Decebalus királyra való vonatkoztatás
valószínű, de így is hiányolnunk kell a re x („király” ) kitételét. Feltéve, hogy a
„Decebalus, Scorilo fia” értelmezés a helyes, Decebalust Scorilo király fiának
kell tartanunk. Apa és fia között azonban egy másik királyról, Diurpaneusról is
tudunk; az 6 nevéhez fűződik a Dák Királyság új politikai irányvonala, amely
Decebalus fénykorán keresztül a Dák Királyság pusztulásáig vezetett.
M int láttuk, Scorilo a Római Birodalom európai határai mentén mindenütt
kiépített szövetséges viszonyt elfogadhatónak tartotta; nem lehetetlen, hogy
épp azért, mert Tiberius a Duna-szoros útépítése után kivételesen magas évi
járadékot folyósított neki. A késői történetíró, Jordanes előadása szerint
Diurpaneus király azután tört be a birodalomba, miután a dákok „hosszú
szünet után, Domitianus uralkodása alatt, félve az ő kapzsiságától, felmondták
azt a szerződést, amelyet más császárokkal régebben kötöttek” .7 Lehet, hogy
Domitianus a kivételesen magas stipendiumot valóban csökkenteni akarta, de
alig hihetjük, hogy ezt épp abban a kedvezőtlen külpolitikai helyzetben tette
volna meg, amikor a dunai germánok is háborúra készültek. Valószínűbb, hogy
a dákok időzítették rajtaütésszerű, súlyos veszteségeket okozó támadásukat a
germán fronton kialakult feszültséghez.
A dákok legkésőbb 85-86 telén, s mint annyiszor azelőtt, talán a befagyott
Dunán átkelve támadtak. A meglepetésszerű támadásnak áldozatul esett
Moesia helytartója, Oppius Sabinus. A helyzet súlyosságát eléggé mutatja az,
hogy Domitianus Moesiába sietett, és több hónapot töltött el a visszavágás
megszervezésével. Az ellenakciót Cornelius Fuscusra, a praetorianus gárda
parancsnokára bízta, aki átkelve a Dunán, sikerrel nyomult előre a dákok
földjén. Diurpaneus ebben a kritikus pillanatban átadta a hatalmat Decebalus-
nak, aki uralkodását a Fuscus seregén aratott fényes győzelemmel kezdte.
Fuscus elesett, a vereség pedig olyan nagy volt, hogy egy légiót megszűntnek
kellett nyilvánítani. Csak a harmadik római hadvezérnek, Tettius Iulianusnak
sikerült 88-ban döntő győzelmet kicsikarnia Tapae-nál, a királyi székhely felé
vezető egyik szorosban.

31 J ordanes, Getica 76.

 Töredékes forrásainkból nehéz kihámozni, hogy a csakhamar megkötött
béke és új szövetség mennyiben hozott új elemeket a dák-római viszonyba. A
Domitianus-ellenes római történetirás a békét Decebalus győzelmeként
értékelte, mert Decebalus nemcsak magas stipendiumot, hanem római
szakembereket is kapott, akiknek tudását békés és háborús célokra egyaránt
felhasználhatta. Ugyanakkor a győzelem után, de még a békekötés előtt egy
római csapatot veszély nélkül lehetett a germán frontra irányítani az Alföldön,
„Decebalus királyságán át” .8 Maga Decebalus pedig már a tapae-i veresége
előtt is többször felajánlotta a békekötést.
Nem használta ki a rómaiak szorult helyzetét Decebalus a következő
években sem, amikor Domitianusnak Pannóniában hosszú germán-szarmata
háborút kellett folytatnia. Valószínű, hogy célját a békekötésben megszabott
magas stipendiummal és a rómaiak által rendelkezésre bocsátott szakemberek­
kel elérte. A 88-ban kötött békeszerződésre maga nem ment el, hanem Diegis
nevű követével (talán testvérével) képviseltette magát; az ő fejére helyezte
Domitianus a kliensfejedelem hatalmát jelképező diadémot.
További kutatási feladat még a dák várak építési periódusainak tisztázása.
Könnyen lehetséges ugyanis, hogy a várak kőfalas és tornyos kiépítése legalább
részben Decebalus műve volt, aki a kapott szakembereket épp ilyen és hasonló
munkák irányitására használta fel. Római katonai szakembert gyaníthatunk a
Decebalus nevét viselő pecsét készítőjében, amely pontos mása a katonai
téglavetőkben használt bélyegzőknek. Római szakembert feltételez a várakban
használt tetőfedő cserép is.
Decebalus a békekötést követő évtizedben, amikor szövetségi viszonyt
tartott fenn Rómával, jelentősen megnövelte királysága kiterjedését. Az ilyen
területnyeréseket a rómaiak mindaddig eltűrték, amíg az a szövetségi rendszer
keretei között maradt, azaz nem sértette más fejedelmekkel kötött szerződései­
ket, és nem fenyegette felborulással a gondosan kiépített és fenntartott
szövetségi hálózatot. Decebalus terjeszkedését alighanem Ptolemaiosz térkép­
leírása alapján rekonstruálhatjuk, mert ez a jóval Dacia meghódítása után írt
geográfiai kézikönyv Dacia határait nem a római tartomány határainak
megfelelően írja le, sőt még a római Dacia légióit sem ismeri, holott azokat más
tartományokban mindig említi. Sarmizegethusát továbbra is „királyi” -nak
mondja, ez pedig nem a Várhelyen alapított római colonia, hanem csak az
Újvárhely melletti királyi vár lehetett. A decebalusi Dacia határa nyugaton a
Tisza, északon a Kárpátok, keleten a Dnyeszter volt. Ezt az óriási területet,
amelynek jó részét nemcsak dák, hanem kelta, szarmata és más népek is lakták,
bizonyára fokozatosan s nem háborúk nélkül hajtotta uralma alá. Ptolemaiosz
felsorolja - sajnos a pontosabb helymeghatározásra alig alkalmas módon - a
Decebalus uralma alá került népeket is. Ezek között a legészakibbak más
forrásokból is jól ismertek: a kelta anartiuszok és tauriszkuszok, az egykori
bójusz törzsszövetségnek Erdély északi részén lakó tagjai, valamint a
Kárpátokon túli dák nyelvű kosztobókok. A többi népnév másutt nem fordul
elő, feltűnő számban vannak közöttük azonban a helynévből képzett népnevek
(Predavenses, Ratakenses, Kaukoenses, Buridavenses stb.). Mivel ezek a
ptolemaioszi térkép centrális helyzetet elfoglaló népei, talán megkockáztatható

8 D obó Á., Inscriptiones... 502 = 774a sz. З2

 az a feltevés, hogy Decebalus a dákokat egy-cgy központ alá rendelt területekre
osztotta, erőszakosan felszámolva ezzel a hagyományos törzsi tagolódást. M ert
az is feltűnik, hogy az egyetlen korábbról ismert dák törzs, az appuluszok
törzse, még az Apulum helynévből képzett Apulenses formában sem fordul elő
ebben a népjegyzékben.

3. Dacia, római tartomány

Hódítás és tartományszervezés
Az i. sz. I. század második felére a Római Birodalom európai, kontinentális
határa a Rajna és a Duna mentén állandósult. A folyóparti, lineáris katonai
védelem véglegessé vált. A vízi határok nemcsak jól láthatóan választották el a
birodalmat szomszédaitól, hanem a hatalmas folyók elriasztották az ellenséget
és megakadályozták a kisebb betöréseket. A kedvező stratégiai pontokon,
átkelőhelyeken kiépitett erőd- és őrtoronylánc között a folyók meg­
könnyítették a közlekedést, az utánpótlás és az építőanyag szállítását. A határok
előterében élő népeket a birodalom szövetségbe vonta vagy kényszerítette.
Ebbe a rendszerbe a határ túloldalán létező erős hatalom nem volt beilleszt­
hető. Ezért a birodalom és Decebalus között i. sz. 89-ben kötött békét - noha
hosszú ideig egyik fél sem törte meg - a rómaiak a másfél évszázad tapasztalatai
alapján véglegesnek nem tekintették. A politikailag, gazdaságilag és katonailag
erős dák hatalom állandó feszültségforrást jelentett.
A birodalom kül- és belpolitikai helyzete azonban két évtizedig nem tett
lehetővé újabb fellépést a dákok ellen. I . sz. 89-ben Antonius Saturninus lázadt
fel Germaniában, a pannon fronton a szvéb-szarmata háború folyt (i. sz.
89-92). 93-tól az ellenzéki szenátorok sorozatos kivégzése, a robbanásig feszült
uralmi válság Domitianus meggyilkolásához vezetett (i. sz. 96). Nerva rövid
uralkodása után utóda, Traianus (i. sz. 98-117) hamarosan hozzáfogott a dákok
elleni háború előkészitéséhez. A császár minden korábbinál nagyobb erő­
feszítést tett a győzelem biztosítására. Hatalmas katonai erő állt rendelkezésé­
re: a légiók, segédcsapatok és más katonai egységek állománya a Közép- és Al-
Duna mentén megközelítette a 200 ezer főt. Jó részük harcoló alakulatként
részt vett az i. sz. 102-ben meginduló hadjáratban.
Hároméves előkészület után indult meg a hadsereg. A harcokról írt korabeli
munkáknak csak elenyésző töredékei maradtak fenn. Ezért az események
menetének megállapítását a 3. századi történetíró, Cassius Dio történeti
könyvei és a győzelem után Rómában felállított diadaloszlop 200 m hosszú,
szalagszerú domborműve mellett a régészeti feltárások teszik lehetővé. A
vezérkar élén a császár állt, barátjával és legközelebbi munkatársával, Licinius
Surával. A csapatkoncentráció egyik súlypontja Moesia Superiorban a
viminaciumi legiótábor környéke volt. Nem kétséges: a cél Decebalus uralmi
központjának, a megerősített, erődlánccal körbevett Sarmizegethusa Regiá­
nak körülzárása volt.
A támadások fő irányát a hajóhad által támogatott dunai átkelőhelyek
33 határozták meg. A legnyugatibb csapatfelvonulás Lederatából indult ki, és a
Bánság keleti részén át a hátszegi hegyek felé vezetett, ahol katonai
támaszpontot létesítettek. A császár feljegyzéseinek fennmaradt néhány szavas
töredéke alapján az uralkodó is ezen az úton vonult Dacia belseje felé. A másik
fontos támadás Drobetától indult. Egyes egységek pedig Diernánál keltek át a
Dunán.
A rómaiak kezdetben mindjárt döntő előnyhöz jutottak, és a dákok békét
kértek. Decebalus azonban a tárgyalásokon nem jelent meg, s a harcok
kiújultak. A római seregek Moesia Inferior északi határain széles fronton
nyomultak előre a Dunától a Déli-Kárpátok felé. Amikor körülzárták a
szászvárosi hegységet, Decebalus megadásra kényszerült: a súlyos fegyverszü­
neti feltételek gyakorlatilag a Dák Királyság felszámolását jelentették. A
dákoknak át kellett adni fegyvereiket, hadigépeiket, kiadni katonai mérnökei­
ket, kiszolgáltatni a római szökevényeket. Előírták erődítményeik lerom­
bolását, és a római csapatok által megszállt területeket át kellett engedni a
birodalomnak: a Dák Királyság megszállt nyugati felét Moesia Superiorhoz, a
keletit Inferiorhoz csatolták. A háborút követően megépült a Dunán az
utánpótlást és közlekedést minden időben lehetővé tevő drobetai kőpilléres
híd, amit Apollodoros, Traianus építésze tervezett.
Decebalus mégis megkísérelte a katonaság és az ellenállás újjászervezését.
Területeket hódított meg és felvette a kapcsolatot egyes szomszéd népekkel.
Elfogatott egy magas rangú katonatisztet, Longinust, előbb a maga pártjára
akarta állitani, majd pedig amikor ez nem sikerült, „arra vetemedett, hogy az
Isztroszig nyúló területet és a háborúk költségeit követelje Longinusért
cserébe” .1A Traianus számára teljesíthetetlen követelést Longinus öngyilkos­
ságával segített megoldani. Decebalus ezután orgyilkosokkal kísérelte meg­
öletni Traianust, annak moesiai főhadiszállásán. Az események leszámolásra
késztették a rómaiakat: a második háború i. sz. 105-ben tört ki. A cél ekkor a
dák hatalmi terület központi részének elfoglalása volt: Traianus Sarmizege-
thusa Regia ellen vonult. 106-ra sorra elfoglalták és lerombolták a dák
erődítményeket. Az utolsó vár bevétele előtt a védők megmérgezték magukat.
Decebalus elmenekült, majd, nehogy fogságba essen, öngyilkos lett. Claudius
Maximus volt az a katona, aki a halott Decebalus fejét levágta és Traianushoz
vitte a főhadiszállásra.
Rómában a diadalmenet után Decebalus király fejét a Gemonia-lépcsőn
közszemlére tették, majd cirkuszi játékokkal ünnepelték a gyűlölt ellenség
pusztulását és érmeket vertek d a c ia c a p t a felirattal. Az egykori dák hatalmi
területet római katonaság szállta meg.
A két dák háborúval a birodalom folyóknál rögzített európai határát először
lépte át a római hadsereg hódító szándékkal. Az ellenség megsemmisítését és a
határok védelmét az ellenséges terület tartománnyá alakításával látta meg­
valósíthatónak (noha a dák terület provinciaként való megtartásának igénye
korántsem volt mindig egyértelmű).
Az első helytartó, Terentius Scaurianus kormányzása alatt (i. sz.
106-110/112), i. sz. 112-ben verték a d a c ia a u g u s t i p r o v in c ia feliratú
érmeket. Scaurianus sikeresen végrehajtotta azokat az intézkedéseket, amelyek
a meghódított terület provinciává válásához szükségesek voltak. Elvégezték a

Cassius D io LXVIII, 11,3. 34

 népszámlálást, felmérték a földterületet. Az első és legfontosabb feladatok közé
tartozott a határok kijelölése, a védelmi rendszer megszervezése. Az európai
tartományokban a légiók és a segédcsapatok elsősorban a folyóhatárok, a Rajna
és a Duna mentén állomásoztak. Ahol ez nem volt lehetséges, mint Germania
déli részén és Raetiában, ott még tagolt domborzatú területen is nyílegyenes
védelmi vonalat hoztak létre földsáncokból, árkokból. Daciában a hegy- és
vizrajz azonban egyik fajta védelmi rendszernek sem kedvezett. Mintegy io
évre volt szükség, hogy hadászatilag megfelelő táborsort építsenek ki. A
tartomány szélein álló táborok jelentették egyúttal a birodalom határát is.
Az új tartomány katonai védelmének magja eleinte két legio volt, nagyszámú
segédcsapattal. A legio I l i i F la v ia a temesközi Bersoviában állomásozott
118-119-ig. A másik legio a X I I I G e m in a volt, valószínűleg már kezdettől
fogva Apulumban, Erdély központi fekvésű helyén építette fel táborát.
A légiók mellett nagyszámú segédcsapat (500 fős lovas és gyalogos csapatok,
illetve 1000 fős lovasegységek) állomásozott a tartományban. A hadrend a 2.
század húszas éveire állandósult. A táborokkal egy időben épültek meg a
létfontosságú utak. A katonaság által végzett útépítés már a tartományszer­
vezés kezdetén megindult, hiszen az utánpótlási vonalak stratégiai fontossá­
gúak voltak, különösen egy olyan tartományban, amelyik mélyen benyúlott az
ellenséges területre.
A tartomány első városában, Colonia Dacicában (Sarmizegethusa) Traianus a
dák háborúkban részt vett légiók kiszolgált katonáit telepítette le. A háború
miatt erősen megfogyatkozott lakosságú terület benépesítésére nagy tömeg
embert költöztettek át Daciába. A telepítéseket a tartomány közjogi megala­
pítását ünneplő éremábrázolásokon a Dacia provinciát megszemélyesítő
nőalak ölében játszó gyermekek jelképezték.
Dacia fennállásának kezdetén (107-108) harc tört ki a tartomány nyugati
határán. Hadrianus életrajza alapján mindössze annyit tudunk erről, hogy
Pannonia Inferior helytartójaként ő szállt harcba a szarmata-jazigokkal
(lakóhelyük a Duna-Tisza köze volt), noha azok a dák háborúkban még a
rómaiakat segítették. A szarmaták nyugtalanságának oka egyrészt az lehetett,
hogy azt a területet (a Bánság keleti része), amelyet még a dák háborúk között
Decebalus foglalt el tőlük, kérésük ellenére sem adta vissza nekik Traianus.
Másrészt a Duna-Tisza vidéken élő jazigokat az új tartomány megszervezése­
kor nemcsak nyugatról és délről, hanem már keletről is a Római Birodalom
fogta közre, és ez feszültségforrást jelentett.
E harcok után a külpolitikai helyzet rövid időre megnyugodott, és a
tartomány biztonsága szilárdnak látszott. A békés időszak azonban rövid ideig
tartott. Amikor 117-ben Traianus meghalt, Dacia térségében lezajlott az első
nagy erőpróba a birodalom és a környező népek között. A jazigok és a
roxolánok rátörtek a két Moesiára. A harcok Daciát is érintették. A helyzetet
súlyosbította Dacia kitűnő, tapasztalt helytartójának, Quadratus Bassusnak
halála is. A háborút a roxolánok esetében a római anyagi támogatás
csökkentése, a jazigok esetében a már említett területi követelések váltották ki,
valamint az a körülmény, hogy az új provincia az Al-Dunánál elszakította
egymástól a két rokon népet. Hadrianus Moesiába utazott, majd Daciában is
megfordult, ahol Drobetában „ . . . attól való félelmében, hogy a híd védmúveit
könnyűszerrel elfoglaló barbároknak nem lesz nehéz az átkelés Moesiába,
35
leromboltatta a híd felső szerkezetét” .2 A császár - megadván nekik a korábbi
támogatást - gyorsan kiegyezett a roxolánokkal. A jazigok megfékezésére pedig
szokatlan megoldáshoz folyamodott. A kiváló katonát, a lovagrendű Q.
Marcius T urbót állította egyidejűleg Pannonia Inferior és Dacia élére, aki így
két oldalról, összehangoltan törhette le a jazigok ellenállását.
A 116-118-as szarmata háború megmutatta, hogy Daciának kevés jelentősé­
ge van a Dunától délre eső tartományok védelmében, a támadások megelőzésé­
ben. Decebalus uralmának megdöntésével a rómaiak megszüntettek ugyan egy
veszélyforrást, de ugyanakkor egy korábbi ütközőterületet is felszámoltak,
amely ellensúlyozhatta volna a szarmata törzseket. Az egységes dák hatalom
veszélye megszűnt, de a megerősödő szamaták nemcsak a birodalom dunai
határát fenyegették, hanem Dacia temesközi és olténiai határait is. Lovas
harcmodoruk következtében a tartomány hegyes erdélyi részén kevésbé voltak
ugyan veszélyesek, de összefogva a Dacia északi határán élő „szabad dák” ,
kelta és germán törzsekkel, az egész al-dunai limes-szakaszon és Dacia
határainál koncentráltan támadhattak. Tehát a Daciával megnövekedett
birodalmi határ védelme sokkal nagyobb fegyveres erőt és felkészültséget
kívánt, mint a foglalás előtti rövidebb dunai szakasz. Talán ezért gondolt már
uralkodása elején Hadrianus - akinek stratégiai elképzelései inkább védelmi
jellegűek voltak - arra, hogy feladja Daciát. Ennek lehetőségét a katonai
helyzet alapján reálisnak kell tartanunk. Hadrianustól nem volt idegen, hogy
elődje költséges háborúkban szerzett hóditásait feladja: az Eufráteszen és a
Tigrisen túli területekről például ténylegesen visszavonult. Végül azonban
elállt tervétől, és átszervezte a provincia védelmét. A legio I l i i Flaviát
visszavonta korábbi állomáshelyére, a Duna mögé, Singidunumba (Belgrád).
Ezzel a lépéssel a dunai limest kívánta megerősíteni, készülve a jazigok várható
támadásaira. Dacia katonai szerepe - saját területének védelme mellett -
inkább az ellenséges támadást követő harcokban volt érdekes. Hadserege
önálló hadműveleti feladatok ellátása helyett nemegyszer más tartományokéi­
val együtt volt csak eredményesen bevehető.
A Római Birodalom az európai határtartományainál messzemenően töreke­
dett olyan védelmi vonal felállítására, amely a Barbaricumban élő népek
számára jól láthatóan jelölte a határt és egyúttal biztosította a határokon
kiépített erődsor közötti gyors szárazföldi vagy vízi összeköttetést. Kérdés
tehát, hogy milyen érdeke fűződött Rómának ahhoz, hogy a hagyományos
védelmi elgondolásoknak sokkal megfelelőbb és rövidebb dunai határ mellett
egy nehezen ellenőrizhető tartományt megtartson? M iért döntött - ha némi
bizonytalanság után is - úgy, hogy fenntart egy olyan tartományt, amelynek
védelme más provinciákénál nagyobb és költségesebb haderőt követel?
Ha Róma a dák háborúk után nem vonult ki azonnal a területről, akkor azt
később - tekintélyi okokból - kevésbé tehette meg. A provincia megtartásában
valószínűleg az erdélyi aranylelőhelyeknek lehetett nagy szerepük.

Cassius D io LXVIII, 13,6. З6

 A közigazgatás kialakítása
A Marcius Turbo alatt megkezdett, de valószínűleg még a következő helytartó,
Iulius Severus ( i 20-126) kormányzására is áthúzódó átszervezés Dacia
határait, hadrendjét és a szomszédos barbaricumi területeket, tehát a
Temesközt, Olténiát és a Havasalföldet érintette. Legkésőbben ekkor vonták
ki Havasalföldről az alsó-moesiai hadsereg ott állomásozó egységeit, feladva
egy, a dák háborúban megszállt területet. Daciának az Olt folyótól nyugatra
eső részéből Dacia Inferior (Alsó-Dada) néven új tartományt hoztak létre.
Ebben a tartományban legio nem volt, élén lovagrendú procurator állt. Belső
igazgatásában bizonyos fokú önállóságot élvezhetett. Határa délen a Duna,
északnyugaton a másik daciai tartomány, Superior volt. Keleti határa ma még
bizonytalan: vagy az Olt folyó menti táborsor, vagy a 25-35 km-rel keletebbre,
az Oktal nagyjából párhuzamos megerődített vonalnál, az ún. Limes
Transalutanusnál lehetett.
A felosztás előtti Dacia középső része a Superior nevet kapta (Felső-Dada).
Ez Erdély központi részét és a Kelet-Bánságot foglalta magába, egészen a
Keleti-Kárpátokig. A legio I l i i Flavia áthelyezése után Dacia egyetlen légiója
a superiori Apulumban állomásozó legio X III. Gemina maradt. Ott székelt a
helytartó, aki egyúttal a legio parancsnoka is volt.
Valószínűleg már a 118-as rendezéskor vagy néhány évvel később (de még
124 előtt) a provincia északi részén, Észak-Erdélyben is új tartományt
szerveztek Dacia Porolissensis néven. Nevét a szilágysági Mojgrádnál feltárt
Porolissum katonai táboráról kapta. Itt sem állomásozott legio, ezért a
tartományt - éppúgy mint Inferiort - lovagrendú procurator igazgatta. Dacia
Superior helytartója katonai tekintetben felügyeleti jogokat gyakorolt a két
másik tartomány felett. A korábban egységes Dacia három részre oszlott.
A táborok száma Daciában 80 körül volt. A régészeti kutatások elégtelensége
miatt épitésük időrendje ma még kevéssé ismert: lehetséges, hogy közülük
néhány csak rövid ideig állt fenn. Az erődök nagy számát az is okozza, hogy az
Olt menti limesen és a Transalutanuson csak néhány szokásos méretű tábort és
számos kis erődöt építettek: egy katonai egység ezért több erőd helyőrségét is
ellátta. Dacia Porolissensisben i. sz. 164-ben a 15 tábor helyőrségét 3 lovas- és
12 gyalogosegység adta. Összlétszámúk kb. 11 500 katona volt. Dacia teljes
haderejét a 2. században a légióval együtt 45-50 ezer főre becsülik.
A táborok legkorábbi, föld-cölöp szerkezetű periódusát mintegy 15
táborhelyen figyelték meg. Később a táborokat részben vagy egészben
kőfalakkal, kő védművekkel építették át. Ez a munka már Hadrianus
uralkodása alatt megkezdődött és Antoninus Pius uralma idején folytatódott.
Némely erődítmény azonban csak a 3. század elején épült meg.
A 109-110-ben felállított ajtonyi mérföldkő szerint a fő hadiutak építése a
tartomány megszállása után azonnal megkezdődött, és a 118-as átszervezésig
valószínűleg be is fejeződött. Az útvonalakat a T a b u la P eu tin g e ria n a alapján
ismerhetjük meg. Ez a helységeket - javarészt táborokat - összekapcsoló utakat
és a távolságokat feltüntető térképvázlat a 3. század közepén készült. A T a b u la
a Daciát a birodalommal összekötő két dunai hídtól (Lederata és Drobeta),
valamint Diernától kezdve írta le a főutakat, amelyek Apulumba, majd onnan
tovább az északi határhoz vezettek. Az utak a hadászatilag fontos átkelőhelye­
37 ket kötötték össze a tartomány fővárosával és az északi határral. Kelet-Dada
2. té rk é p . Dacia 106-261 között
I = birodalmi határ, 2 = provinciahatár, 3 = út, 4 = segédcsapattábor, 5 = legiótábor, 6 = városi jogú település
 útjait a térkép nem tartalmazza. Ennek területét a katonaság a 3. század
közepén elhagyta, ezért a később készült térképre az ottani táborok már nem
kerültek rá.
Jól ismerjük azt az utat, amely Daciát a Barbaricumon keresztül Pannonia
Inferiorral kötötte össze: a tibiscum-apulumi útból a Sztrigy torkolatánál
ágazott el, a Maros-völgyben vezetett nyugat felé, és Dacia határain túl is
megépítették. A Maros völgyében vezetett a folyó torkolatáig, majd a
Duna-Tisza közén át elérte Pannonia Inferiort. Vonala a Maros mentén
nincsen térképezve. A Bulcson, Arad környékén, Nagyszentmiklóson és
Németcsanádon előkerült bélyeges téglák és épületmaradványok tanúsítják az
út katonai ellenőrzését. Töltése kb. 50 km-es szakaszon a Duna-Tisza közén is
előkerült. Ez az út Pannonia és Dacia között gyors összeköttetést tett lehetővé.
A hozzá kapcsolható marosi hajózás emléke a miciai hajós sirszobor és az
apulumi hajósegyesület felirata. Természetesen a jazig földön átvezető
útszakasz biztonságáról gondoskodni kellett: ezért katonai védelem alatt állt.
Az út menti leletek értelmezése összefügg a Temesköz hovatartozásának
kérdésével. Egyes vélemények a Maros menti utat birodalmi határnak,
limesvonalnak tekintik, annak ellenére, hogy táborhelyek nincsenek mellette,
és a terület nyugati határa, a Tisza folyó vonala sincsen megerődítve. A
szarmata-jazig lakosság jelenléte, az erődítések és a római leletek hiánya miatt a
Tisza-M aros vonaltól keletre és délre fekvő terület közigazgatásilag nem
tartozhatott Daciához.
A 118-as átszervezés utáni nyugalmas időszak kedvezett Dacia fejlődésének.
Közel két évtizedig nem volt nagyobb háború a tartomány körzetében.
Antoninus Pius uralkodása alatt (138-161) csupán általánosságokban emleget­
nek dák veszélyt. Ezek a dákok a tartomány északi és keleti szomszédságában
élő, meg nem hódolt vagy a háborúk miatt elmenekült „szabad dákok”,
valamint karpok és kosztobókok voltak. E harcok részletei ismeretlenek, a
háborús veszély ekkor még nem volt jelentős. Antoninus Pius életrajza röviden
jegyzi meg, hogy a császár a germánokat és a dákokat, valamint sok más népet
és a fellázadt zsidókat helytartói és legátusai segítségével leverte. A dák
háborút azáltal tudjuk keltezni, hogy a „Dacicus” győzelmi jelző i. sz. 157-ben
jelenik meg az uralkodó címei között. Valóban: 156-158-ban kitűnő katonák
voltak Dacia Superior és Porolissensis helytartói (Statius Priscus és Macrinius
Vindex). A két tartomány hadereje nem volt elég a támadások kivédésére, mert
Afrikából mór segédcsapatokat kellett segítségül hozni. Noha harcok csak
Dacia Superiorban bizonyíthatók, mégis ezek az ellenséges mozgolódások a
néhány év múlva az egész dunai határon kitörő hosszú háború figyelmeztető
jelei voltak.

Gazdaság, kereskedelem
A birodalom közép-európai határtartományainak gazdasági jelentősége
csekély volt, exportjuk sem volt jelentős. A nagyszámú katonaság állomásoz-
tatása viszont jelentékeny összegeket emésztett fel. Róma számára Dacia
fontosságát kétségtelenül növelték az erdélyi bányakincsek. A kőbányák, a
vasérc- és sólelőhelyek mellett a legnagyobb jelentősége az aranybányáknak
39 volt. Noha kivételesen gazdag forrásanyag áll rendelkezésünkre róluk, sem
kiaknázásukról nem értesülünk a dák korszakból (a leletek szerint a dákok
elsősorban az ezüst ékszereket kedvelték), sem a bányák hozamáról a római
időszakban. Az erdélyi aranybányák hírét az újkorban elsősorban azon viasszal
bevont fa írótáblák szövegei terjesztették el (5. kép), amelyek Verespatakon
kerültek elő 1786-ban, 1790-ben, majd több alkalommal a 19. században. A
táblák szövegei különféle gazdasági iratok, adásvételi szerződések, számadások
az i. sz. 131-167 közötti időszakból.
Az aranybányák kiaknázása minden bizonnyal rövidesen a provincia
megalapítása után elkezdődött. A bányászat központja az Érchegységben volt,
ahol Ampelum (Zalatna) és Alburnus Maior (Verespatak) nagyobb települései
mellett kisebb falvakban éltek a bányamunkások.
A bányakörzet császári tulajdonban volt, települései nem rendelkeztek
városi önkormányzattal (bizonytalan, hogy Ampelum megkapta-e a municipi­
um rangot). A közigazgatási szervezet és az aranybányák élén a bányap ro c u ra -
torok álltak, akik jórészt a császári ház szabadon bocsátott rabszolgái közül
kerültek ki. A bányászat Hadrianus alatt már folyt, amint azt a 131-es keltezésű
viasztábla bizonyítja. A bányaigazgatási szervezet beosztottjait, akik az
adminisztrációt és a szakmai irányítást végezték, nagyobbrészt szintén a
császári rabszolgák és szabadosok közül választották ki. A procuratori
hivatalban titkári feladatokat ellátó lib ra riu s esetenként a legio X III Gemina
katonái közül került ki. Nem ők voltak az egyedüli katonák a bányakörzetben.
A határon fekvő fontos vidék védelméről mind a külső támadások, mind pedig
a rablók ellen gondoskodni kellett. Ezt a feladatot a num erus M a u ro ru m
H isp a n o ru m észak-afrikai eredetű katonái látták el.
A viasztáblák és a vidék feliratai sokat elárulnak a bányakörzet lakosságáról.
Elsősorban Dalmatiából hoztak illír munkásokat a piruszták, szardeátok és
buriduszták törzseiből. A bányakörzet illír személynevei a daciai illír
személynevek jelentős részét (mintegy 64%-át) alkotják. A magas bérekből
arra lehet következtetni, hogy a telepítések ellenére sem állt rendelkezésre
elegendő munkaerő. Az egyik viasztábla szövege egyértelműen bizonyítja,
hogy a vidék lakossága a 2. század hatvanas éveire mégis egyre jobban
csökkent. 167. február 9-én, tehát a nagy háború kitörése előtt az alburnusi
Juppiter Cernenus collegium tisztségviselői feloszlatták az egyesületet, mert
az eredetileg 54 tagból csak 17 maradt Alburnusban.
Dacia gazdasági élete a bányászaton kívül kevéssé ismert. A kézműipar más
tartományokkal egyezően jórészt önellátó volt. A mezőgazdasági munkához
szükséges szerszámokat a helyi vasbányákból nyert vasból kovácsolták,
ugyanúgy, mint a bányászathoz szükséges munkaeszközöket is. A régészetileg
legjobban vizsgált kézműipari tevékenység a háztartásokban általánosan
szükséges kerámiatárgyak készítése volt, de műhelyeket, fazekaskemencéket
alig tártak még fel. Az egész provinciára jelemző, egységes, helyi kerámia nem
fejlődött ki. Dél-Daciában a formákban és a felületi kezelésben a Dunától délre
fekvő vidék hatása jelentkezik. Északon viszont főként Noricum és Pannonia
hatása érvényesült (ennek tipikus képviselői a „háromlábú” tálak). Észak-
Erdélyben azonban készítettek egy jellegzetes díszítésű kerámiát is: a nagyobb,
félgömb alakú tálak oldalát pecsételéssel diszítették. Ezeknek a Porolissumban
nagy mennyiségben készített szürke és rózsaszínű tálaknak az eredete jól
visszavezethető a dél-pannoniai kerámiaműhelyek termékeire, az ottani terra
sigillata edények eredetileg figurális domborműves diszítése geometrikus 40
 formákká egyszerűsödött: a mintákat pecsételővel nyomták bele az edények
külső falába.
A szárazföldi és vízi összeköttetés megadta a távolabbi kereskedelmi
kapcsolatok lehetőségét, a nagyszámú katonaság pedig biztos, fizetőképes
felvevőpiacot teremtett. Dacia nagyszámú keleti eredetű lakója pedig elősegi-
tette a tartomány bekapcsolódását a római világban vezető szerepet betöltő,
sziriaiak által űzött kereskedelembe. Számos kereskedőt ismerünk a felira­
tokról. Üzleti tevékenységükről keveset tudunk, mert a régészeti leletek között
ennek alig van nyoma. Valószínű, hogy olyasmivel kereskedtek, ami elpusz­
tult, és leletként nem mutatható ki (élelmiszer, textiltermék). A tartomány
exportja a nemesfémen kívül a só és a vas lehetett. Ezen kívül talán a cirkuszi
játékokhoz szükséges vadállatokat (medve, farkas) is befogták és exportál­
ták.

A hosszú háború
és a Severus-kori megújulás
A 2. század közepétől a Visztulától a Fekete-tenger felé tartó gót vándorlás a
birodalom határán, a Kárpát-medence északi felében élő népeknél eleinte
nyugtalanságot, majd másfél évtizedig tartó súlyos háborút okozott. Az új
hazát kereső germán törzsek (gótok, langobardok, vandálok) a határ mentén élő
népek lakhelyét és viszonylagos nyugalmát veszélyeztették. Az utóbbiak
elmenekülésének-elköltözésének pedig az őket kliensi függésbe kényszerítő, de
egyben gazdag szomszédságot is jelentő birodalom állta útját.
A vidék biztonságát meggyengítette, hogy i. sz. 162-ben Marcus Aurelius
császár az előző évben kitört parthus háború miatt csapatokat vitt magával az
európai határtartományokból, így Daciából is. A helytartók ügyes politikája
azonban késleltetni tudta a háború kirobbanását. Észak-Daciában a harcok
megindulását az i. sz. 167-ben záródó tibódi éremkincs, valamint az elrejtett
viasztáblákon olvasható legkésőbbi dátum (167. május 29.) alapján 167 utánra
tehetjük. Ezeket tulajdonosaik a háború kitörésének hírére rejthették el, de
később már nem tudták előszedni. A fegyveres összecsapás megindulásával egy
időben közigazgatási és katonai változtatásokat hajtottak végre. Az adatok nem
elegendők ahhoz, hogy a rövid, hároméves időszakon belül a változások
időrendjét meg lehessen határozni. Az intézkedéseket háborús válsághelyzet­
ben rendelték el, ezért kevéssé várható, hogy a végleges megoldást már a
háború első éveiben sikerült megtalálni. 167. második felében a keleti
hadjáratból a dobrudzsai Troesmisbe hazatért legio V Macedonicát Daciába
vezényelték: tábora Potaissa (Torda) lett. Észak-daciai elhelyezése mutatja,
hogy a katonai vezetés elsősorban Erdélyben számított támadásokra. Ugyan­
akkor módosult Dacia közigazgatási beosztása. A három résztartományt 167 és
170 között szorosabbra fogták. Egyetlen, közös helytartó alá kerültek, akinek
hivatali címe ezután: legatus Augusti pro praetore Daciarum trium (a három
Dacia helytartója) lett. Megváltoztak a tartománynevek: Superiort A p u le n sis-
nek, Inferiort (egy még azonosítatlan településről) M a lv e n s is n e k nevezték.
Követték tehát Dacia Porolissensis névadásának példáját: a tartományokat
egy-egy városról nevezték el. Egyúttal Potaissa legióstáborát Dacia Apulensis-
41 hez csatolták.
 A haditevékenység 167-170 között tetőzött. Különösen súlyos volt Dacia
helyzete: hosszú határán három oldalról kellett védekezni. A két Moesiát ért
barbár betöréseket Dacia nem tudta feltartóztatni. A felső katonai vezetés
tehetséges katonákat küldött helytartónak és procuratornak a dunai tartomá­
nyokba, közülük néhányan a harctéren estek el, igy M. Claudius Fronto, aki
167-ben Moesia Superior helytartója volt. Dacia nyugati frontját és Moesia
Superiort közös katonai igazgatás alá vonták a Temesközön át támadó jazigok
megfékezésére. Fronto 168-ban egyidejűleg volt mindkét tartomány hely­
tartója, majd a Tres Daciae élére nevezték ki. Amikor a moesia superiorbeli
hadsereg vereséget szenvedett és az újonnan kinevezett helytartó elesett,
Moesia Superiort is Daciához csatolták. A koncentrált szarmata és germán
betörés miatt a harctéri helyzet válságosra fordult. Fronto „miután sikeres
csatákat vívott a germánokkal és a jazigokkal, bátran harcolva az államért,
elesett” - hirdette Rómában, a Traianus-forumon felállított szobrának
felirata.3 Érdemei elismeréséül tiszteletére Sarmizegethusában is feliratot
állítottak. A várost fenyegető veszélyről szól egy másik felirat, amelyet szövege
szerint Marcus Aureliusnak emeltek, mert a várost, amikor nagy veszélyben
volt, csapatai felmentették.
Dacia keleti arcvonaláról nincsenek értesüléseink. Valószínűleg nagyobb
harcokat nem vívtak, mert az ellenséges főcsapás dél felé irányult. A
kosztobókok és a szarmaták, kikerülve Daciát, feldúlták Moesia Inferiort és
Achaiáig nyomultak előre. Kifosztották az eleusisi szentélyeket. Végül
Cornelius Clemens helytartó a vandálok egyik ága, az aszdingok ( h a sd in g i)
segítségével győzte le őket 171-ben vagy 172-ben. Ez már a kibontakozást
jelezte: a birodalom diplomáciai eszközökkel igyekezett célt érni. Hasonlókép­
pen: „egy szomszédos törzsfőnököt, Tarbust, aki Daciába ment évi
pénzjáradékot követelni, és háborúval fenyegetőzött, ha nem kapja” meg,4
Róma szövetségesei fékeztek meg. Egyes népcsoportokat befogadtak a
birodalomba, ezeket Pannóniában, Moesiában, Germaniában telepítették le.
Ez tanúsítja a háborúzó barbárok betelepedési igényét a birodalom biztonságot
jelentő határai mögé. A következő évek eseményeit a rómaiak által kezdemé­
nyezett hadműveletek határozták meg. Az ellenséget már saját területén
győzték le. Később Marcus engedélyezte a jazigoknak, hogy Dacián keresztül
kapcsolatot tarthassanak a keleten élő roxolánokkal, valahányszor ezt a
tartomány helytartója megengedi.
A Dacia északi határán folyó harcokban a Moesia Inferior-i legio I. Italicát is
bevetették. 180 körül Marcus fia, Commodus császár vezetett hadat az itt élő
népek, elsősorban a búrok ( b u r i) ellen. A hadjárat eredménnyel járt: „mivel a
búrok nagyon kimerültek, szerződést kötöttek velük, [Commodus] túszokat
szedett tőlük, és a náluk lévő 15 ezer hadifoglyot magával vitte. Esküvel
kényszerítette a többieket, hogy sem letelepedni nem fognak a Dacia határain
kívül eső 40 stadionnyi sávban, sem pedig legeltetni. Vettius Sabinianus
[Dacia helytartója] pedig a határokon kivül élő dákok közül 12 ezernek
felajánlotta... , hogy valamennyien földet kapnak majd a mi Daciánkban.” 5

3 Corpus Inscriptionum Latinarum VI. 1377.

4 C a s s iu s D io LXXI, i i .
5 C a s s iu s D io LXXII, 3. 42
 A hosszú háború végére Róma helyreállította a szövetséges kapcsolatokat a
birodalom határain. Dacia északi előterében azonban megjelentek és végleg
letelepedtek a germánok.
A másfél évtizedes háború, a pestis, a katonai védelem elégtelensége, a városi
autonómiák más tartományoknál lassúbb kiépítése Commodus uralkodása
alatt nyugtalanságot idézett elő a tartományi lakosság körében. A császár
életrajza röviden szól erről: a 180-as évek közepén Daciában (akárcsak
Germaniában) is fellázadtak a provinciálisok. A részletek ismeretlenek, de
semmi sem bizonyítja, hogy a mozgolódásokban az őslakos dákok részt vettek
volna. Lehetséges, hogy a daciai légiók ekkor, Commodus alatt kapták
hűségükért a p ia fid e lis , p ia con stan s kitüntető jelzőket. Az apulumi legio pedig
szobrot állított Commodusnak.
192-ben Commodust meggyilkolták, és 193 márciusában a pannoniai légiók
Carnuntumban Septimius Severus helytartót császárrá kiáltották ki. A dunai
tartományokkal együtt a daciai hadsereg is rögtön elismerte őt urának. Az új
császár Dacia kormányzását testvérére bízta. A daciai katonai különítmények
ezután Severus oldalán vettek részt az ellencsászárokkal vívott küzdelemben.
Septimius Severus uralkodása alatt kedvezően alakult az őt kezdettől támogató
dunai tartományok sorsa. A békés külpolitikai helyzet szintén elősegítette a
gazdasági fellendülést. Dacia rekonstrukcióját elsősorban az urbanizáció
kiszélesítése bizonyítja: Severus három településnek adott önkormányzatot
(ezen kívül egyet colonia rangra emelt). Feltehetően az ő uralkodására esik a ius
Ita lic u m rendkívüli kedvezményének adományozása több daciai városnak.
A régészeti leletek kis száma és feldolgozatlansága még nem teszi lehetővé a
Severus-kori prosperitás részleteinek megrajzolását. Mégis megfigyelhető,
hogy a fellendülés nem Dacia egész területére, hanem főként Erdélyre
jellemző. A fellendülés legfőbb élvezői az itt állomásozó nagyszámú katonaság,
a két legio és a segédcsapatok voltak. Feltételezhető, hogy az urbanizációs
politika eredménye volt a markomann háborúk pusztításai után a városok
újjáépítése és kibővítése.
Septimius Severus uralma idején Daciát nem érte támadás. A nagy háború
rombolásai után a katonai táborokban is megkezdődött a helyreállitás. Ott,
ahol ez még nem történt meg, a védműveket kőből építették át. Egyes
vélemények szerint ekkor létesült a Limes Transalutanus. Először 212-213-
ban voltak ismét összecsapások Erdély északi részén; a támadók a szabad
dákok, a vandálok és a karpok lehettek. A harcok után Caracalla ellátogatott
Daciába, mielőtt a hadsereggel a birodalom keleti részén folyó háborúba indult
volna.
Caracalla meggyilkolását követően, 218-ban azonban a szabad dákok „Dacia
egy részét földúlva még többre vetemedtek, magukkal vitték ugyanis azokat a
túszokat, akiket még Caracalla szedett tőlük a szerződés alapján” .6 Az utolsó
Severus-uralkodó, Alexander idejéből (222-235) kevés felirat maradt Daciá­
ban. A katonaság a császárkultusz szellemében (hűsége jeleként) állított
feliratokat a császárnak és anyjának, Iulia Mammaeának.

43 C assius D io LXXVIII, 27.

Települések, urbanizáció

Dacia földje a hódítással állami föld lett, és igazgatási tekintetben különféle

kategóriákba sorolták (katonai territorium, municipális territorium, császári
birtok). Traianus a hódítás után rövidesen megadta Daciának a provincia
státust. Az áttelepítés aligha lett volna vonzó, ha a frissen meghódított vidéken
még a bizonytalanság látszatát keltő katonai igazgatás van érvényben. A
polgári közigazgatási bevezetése, a lakosság ügyeinek intézése miatt szükséges
volt, hogy Traianus polgári települést, várost alapítson. Ez legkésőbben
i io -i 12-ben megtörtént. A császár az általa alapított Colonia Ulpia Traiana
Augustában, a későbbi Sarmizegethusában telepítette le a dák háborúkban
részt vevő légiók kiszolgált katonáit. Az alapításkor a légiós veteránokkal
szemben aligha részesülhettek előnyben a körzetben élő, el nem menekült
dákok. A mezőgazdasági művelésre alkalmas föld amúgy sem volt túl sok a
hegyvidéken, ez az őslakosság kitelepítését még inkább szükségessé tette, mint
más coloniaalapítások esetén. Ez a colonia maradt Hadrianus uralkodásáig a
tartomány egyetlen városa. Az új város annak ellenére megőrizte Decebalus
székhelyének, Sarmizegethusa Regiának a nevét, hogy az egykori dák
fővárostól mintegy 37 km-rel nyugatabbra feküdt, és dák települési előzménye
nem volt.
Az őslakosság földrajzi neveinek átvétele megfelel a római gyakorlatnak. A
korábbi helynevek megőrzését lehetővé tette, hogy az első dák háború során a
római hadsereg akkor szállta meg a területet, amikor ezek a települések még
léteztek és így a neveket megismerhették. Hogy ez valóban igy is történt, arra
maga a császár a tanú. A dák háborúkról irt munkájában Traianus feljegyezte a
felvonulás állomásait. Naplójának egyetlen fennmaradt töredéke szerint
„ . . .innen Bersobisba, majd Aisisba (Aizizis) nyomultunk előre” .
Az őslakosság földrajzi neveinek fennmaradása azonban nem jelenti magától
értetődően a régi települések továbbélését. Különösen akkor nem, ha a római
várost később egy felszámolt katonai tábor helyén vagy mellette alapították,
mint általában Daciában. Egy tábor létesítése ugyanis az esetleg ott lévő dák
település létének megszakadását jelentette. Ha a tábort a település tágabb
környezetében helyezték el, az őslakos település nevét akkor is átvették, mint
például Pannóniában Aquincum vagy Brigetio, illetve Moesiában Singidu-
num esetében történt. Daciában Sarmizegethusa Regia és Colonia Dacica
példája figyelmeztet arra, hogy a hódítók mennyire szabadon használták fel a
dák helyneveket a névadásban. Ezért a római táborok dák nevei alapján sem a
dák telepeket azonosítani, sem dák településfolytonosságra gondolni nem
lehet.
Hadrianus a három daciai tartomány megszervezésekor a polgári ügyek
intézésére két újabb várost alapított. Dacia Inferior municipiuma a Duna-parti
Drobeta tábora melletti korábbi vicus lett. A hely kiválasztása szükségszerű
volt: a kőhíd északi hídfőjét őrző település jelentősége a nagy forgalom miatt
hamarosan megnőtt, és megszaporodott lakosságával alkalmassá vált a városi
autonómia befogadására. Az északi tartományban, Dacia Porolissensisben
Napoca (Kolozsvár) kapta meg a municipium rangot.
A tartomány urbanizációja vontatottan haladt előre. Az első coloniaalapítást
a polgári közigazgatás bevezetése, a következő kettőét ismét csak új tartomá­
nyok létrehozása tette szükségessé. A későbbi városok alapítási körülményeit 44
 és időrendjüket kevéssé ismerjük. Az olténiai Romula táborvicusa a katonaság
áthelyezése után, talán Antoninus Pius vagy Marcus Aurelius alatt lett
municipium. Marcus emelte városi rangra az Apulum legióstábora melletti
polgári települést (Apulum I.), amelyet alig valamivel később már coloniaként
emlegetnek: a rangemelés legkésőbben Commodus uralkodása alatt bekövet­
kezett. A városiasodás Septimius Severus uralkodása alatt vált szélesebb
körűvé. Az apulumi (Apulum II.) és a potaissai legióstáborok canabae-i ekkor
lettek municipiumok. A Duna-parti Dierna és Tibiscum táborvicusai a 3.
században, talán már a Severusok alatt municipiummá, Drobeta coloniává
vált. Potaissát és Apulum II.-t Caracalla emelte colonia rangra. Malva városát
egyelőre nem tudjuk azonosítani, egyes vélemények szerint azonos Romulával,
mások szerint másutt keresendő: 230-ban lett colonia.
Dacia városainak száma 11-12, köztük három vagy négy municipium és
nyolc colonia (Ampelum városi rangja bizonytalan, Romula és Malva
azonossága vitatott). A városok száma, összehasonlítva más tartományokéval,
alacsony. A Daciánál kisebb Moesia Superiorban 13, a nem sokkal nagyobb
Pannóniában 20-23 város volt. Megfigyelhető, amíg máshol a tartomány egész
területén egyenletesen megoszló városhálózatra törekedtek, Daciában a
városok a tartomány nyugati felén koncentrálódtak.
A tartomány egészéből hiányoztak az őslakosság „civilizálásában” másutt
oly nagy szerepet játszó civitasok, azaz bennszülöttek számára létrehozott
települési-territoriális egységek. Úgy tűnik, hogy éppen ezek hiánya volt az
egyik legfontosabb oka annak, hogy a települések jelentős része (5 vagy 6) csak
későn, Septimius Severus alatt kapott városjogot. Daciában a városok csak a
táborok menti katonai településekből jöhettek létre, mert egyedül ott alakultak
ki erre alkalmas, népesebb közösségek. Ennek azonban a 2. században még
akadálya volt. A katonai igazgatású territóriumon éltek a katonák családtagjai,
a veteránok, kereskedők és iparosok. Ezeknek a településeknek a municipa-
lizálása együtt járt volna a territorium egy részének felszámolásával: a
földterületet a városhoz kellett volna csatolni, holott annak a katonaság
ellátásában is szerepe volt. A katonai territóriumok felszámolására csak
Septimius Severus alatt nyílt lehetőség. A városfejlődésnek ez a menete Dacia
urbanizálásának késleltetőjévé vált. A sok tábor miatt a katonai territóriumok
számára igénybe vett terület nagy volt. Nagyobb, eleve polgári települések
kialakulására pedig a késői hódítás és a polgári lakosság alacsony száma miatt
nem volt lehetőség. A csekély számú és korlátozott területre (Nyugat-Dada)
szorítkozó városok ezért nem válhattak a római kultúra eredményes, széles
körű terjesztőivé.
A hódítás utáni telepítések láthatólag nem értek el nagyobb eredményt.
Azután a 160-as évektől az elvándorlás is megkezdődött. Végül a hosszan tartó
háború és a pestisjárvány fokozta a lakosság pusztulását. A népességhiány tehát
szintén akadályozta a városi élet kibontakozását. A markomann háborúk utáni
rossz gazdasági helyzet, a városi autonómiák hiánya lázongásokat okozott.
Ezért radikális intézkedésekkel kellett elősegíteni a javulást és a benépesítést.
Ezt célozták a ius I ta lic u m -a d o m á n y o z á s o k . Sarmizegethusa, Napoca, Apu­
lum, Potaissa és talán Dierna legkésőbben Septimius Severus uralkodása alatt
megkapta ezt a ritka kedvezményt, azaz a földadómentességet. Az intézkedések
kétségkívül eredménnyel jártak, mert a lakosság szírekkel és keletiekkel
45 növekedett meg. Ugyanakkor - hosszú késés után - a Severus-korban
megalakultak a tartományi császárkultusz és a tartományi gyűlés szervezetei.
Az előző - a polgári lojalitást kifejező - szervezetek korábbi hiánya igen
feltűnő. A tartományi gyűlés pedig a városokat és az őslakosság civitasait
összefogó legfőbb szervezet volt, s a császárkultusz ápolása mellett volt egy, a
lakosság számára valóban fontos érdekképviseleti feladata: a helytartót -
mandátumának lejárta után - esetleges igazságtalan intézkedései, túlkapásai
miatt bevádolhatták a császárnál. A szervezet létezése Daciában a Severusok
előtt nem bizonyított, attól kezdve viszont számos felirat tanúsítja meglétét. A
tartományi gyűlés helyével kapcsolatban álló „metropolis” cím Sarmizegethu-
sa nevében csak Alexander Severus uralkodása alatt (222-235) tűnik fel.
A tartományi gyűlés szokatlanul késői bevezetésének két oka lehetett.
Egyrészt a kormányzat a városok alacsony száma miatt a 2. században még nem
tartotta szükségesnek sem a tartományi gyűlés létrehozását, sem pedig a
császárkultusz különösebb szorgalmazását. Ennek az utóbbinak a szertartásait
a táborokban amúgy is rendszeresen végezték, a városokban pedig az
augustalisok látták el a feladatot. Másrészt a kormányzat a helyi lakosságot
kisszámúnak tartotta, s a civitasszervezet is hiányzott. A Severusok alatt
azonban a polgári lakosság száma a városokéval együtt megnőtt, ezáltal
biztosítottá váltak a tartományi gyűlés és a császárkultusz provinciális szintű
szervezetének feltételei.
A falusi településekről keveset tudunk. Úgy látszik, hogy az urbanizált
terület meghatározta a villagazdaságok elterjedését is. A földbirtokközpontok­
ban emelt épületek a tartomány nyugati felében, főként Erdélyben, ott is a
városok közelében kerültek felszínre. A főépületek általában kis terjedelműek,
többnyire 400 m2 alapterületűek. Egyszerű belső kivitel, a luxus hiánya
(nincsen mozaik, falfestmény, márvány falburkolat stb.) arra utal, hogy a villák
kis- vagy középbirtokhoz tartoztak. A mezőgazdaságilag egyébként jobban
hasznosítható Olténia síkságáról pedig villagazdaságot alig ismerünk.

A lakosság: dákok és telepesek

Az új tartomány népességéről Eutropius így írt: „ . . . Traianus Dacia legyőzése
után a római világ egész területéről hatalmas tömegeket telepített oda, hogy a
vidéket és a városokat lakják; Daciában ugyanis Decebalus hosszú háborúja
miatt elfogytak a férfiak” .7 Az új területek provincializálásában általános
gyakorlat volt a telepítés, a leszerelt katonákat így juttatták földhöz. A
katonákat követték családtagjaik és a kereskedők. Ha tehát csupán erről lett
volna szó Daciában, azt Eutropiusnak nem kellett volna kiemelnie. Ő azonban
- olvastuk - nyomatékosan utalt a telepítés okára: az őslakosság nagymérvű
pusztulására, az elnéptelenedésre.
Egy újonnan megszerzett földterület lakosságának sorsa attól függött, hogy
milyen előzmények után és milyen módon jutott Róma birtokába. Ha a
tartományt békés úton szerezték meg, a lakosságot kevesebb vérveszteség érte.
Daciában ez nem igy történt: Traianus két nehéz háború után, másfél
évszázados folyamat végén kebelezte be a birodalomba. Ennek küzdelmei és

7 E u t r o p iu s , Breviarium ab urbe condita VIII, 6,2. 46

 kudarcai, mint Cassius Dio följegyezte (LX V II, 6,1; 6,5), már korábban
gyűlölt ellenséggé tette a dákokat. E hírüket az első dák háború után Decebalus
tettei csak súlyosbították. A király a rómaiak szemében esküszegővé vált, mivel
nem tartotta be a békekötés feltételeit, ez vezetett a háború ismételt
kiújulásához.
A dák király tettei annyira mély nyomokat hagytak a rómaiakban, hogy
évszázadokra meghatározták a népről alkotott képet. A második háború
közvetlen előzményei alapján nem lehet csodálkozni, hogy ekkor a rómaiak a
harcoló ellenfél fizikai megsemmisítésére törekedtek. Az Im p e riu m R o m a n u m -
ra támadó barbárok kiirtása egyébként sem jelentett számukra etikai kérdést.
Ezt, a már Augustus végrendelete által leszögezett álláspontot a későbbiekben
a gyakorlatban is alkalmazták. Cassius Dio szerint (LXXI, 16,1-2) később
Marcus Aureliusnak is szándékában állt a jazigok kiirtása. A megsemmisítés
természetesen nem kizárólag az ellenszegülők megölését jelentette, hanem a
lakosság rabszolgának való eladását, a férfiak besorozását és a távoli
provinciákba küldését is. Azok a dákok tehát, akik mindvégig kitartottak
Decebalus mellett, nem számíthattak kegyelemre. Ez is hozzájárult ahhoz a
végső tettükhöz, melyet Traianus győzelmi oszlopán is megörökítettek: a dák
vezető réteg szorult helyzetében tömeges öngyilkosságot követett el. A
háborúk után 123 napig tartó cirkuszi játékokon 10 000 gladiátor harcolt, jó
részük dák hadifogoly lehetett. Kritón szerint, aki a császár udvari orvosa, a
hadjárat résztvevője és történetírója volt, a foglyok száma igen magas volt, de
Traianus - nyilván a végső csata után - az elfogottak közül csupán negyvennek
hagyta meg az életét. Ha túlzók is a számadatok, a dák-római viszonyt,
valamint az igen magas dák emberveszteséget jól szemléltetik.
Az életben maradt férfiakat segédcsapatokba sorozták, és Britanniába,
valamint Keletre küldték. Későbbi sorsuk alig ismert. Semmi sem utal arra,
hogy leszerelésük után bárki is visszatért volna egykori hazájába. Az
elnéptelenedés felmérésében nem közömbös, hogy éppen Decebalus országá­
nak központi része lett új tartomány. Az a terület, amelynek lakossága a
leginkább elpusztult, nem csupán a harcok miatt, hanem mert ők tartottak ki a
végsőkig - sokan a méregpohárig - Decebalus mellett. Elsősorban e vidék
lakóit mészárolták le a rómaiak, ők jutottak rabszolgasorsra vagy menekültek el
a hódítók elől a meg nem szállt területekre.
Egy új tartomány szervezésének fontos része volt az őslakosságnak a rómaiak
számára előnyös adminisztratív, territoriális szervezetbe ( c iv ita s p e r e g rin a )
sorolása. A civitasok kezdetben katonai ellenőrzés alatt álltak, de a nép vezetőit
is bevonták az igazgatásba. Később ez, a rómaiak által kedvezményekben
részesített törzsi arisztokrácia vette át a civitasok vezetését ( p r in c ip e s ). A
civitas-szervezet egyrészt a romanizáció megindulásának szervezeti formáját
jelentette, másrészt a későbbi városi közösségek magját alkotta. Daciában
azonban ennek a szervezetnek más tartományokkal szemben semmi nyoma
nem mutatható ki. Ennek egyik oka a törzsi vezető réteg hiánya lehetett,
amelyet vagy már Decebalus egyeduralma idején felszámoltak, vagy a háborúk
során a dák „nemesi” réteggel együtt megsemmisült. Jellemző, hogy Dacia
egykori törzs- vagy népneveiből a provinciális időszakra mindössze egy
hagyományozódott: csupán a v icu s A n a r ( to r u m ) , az anartészek faluja ismert
Észak-Erdélyből. Ennek lakói azonban nem dákok, hanem az általuk leigázott
47 kelták voltak. Csupán egy princepset ismerünk név szerint: T . A u re liu s A fe r t.
Ö sem dák, hanem Dalmatiából származó törzsi vezető volt. A civitasok
hiányának másik oka az őslakosság elenyésző száma volt. Emiatt a kormányzat
szükségtelennek tartotta a maradék dákság számára a romanizációt elősegítő
közigazgatási forma bevezetését. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy az
őslakosság maradékai a romanizációhoz vezető városi életben sem vettek részt.
A tartomány feliratain, a városi testületekben „trako-dák” személynevet
viselők nincsenek képviselve.
A feliratos és régészeti emlékek hozzásegítenek az Eutropius szavaival „ex
toto orbe Romano” végrehajtott telepítés részleteinek megismeréséhez. A
bevándorlók első csoportját azok a római polgárjogú legiósveteránok alkották,
akik Sarmizegethusa alapításakor települtek le. A korábban a Rajna-vidéken,
Nyugat-Pannoniában és Moesiában állomásozó légiókból származó telepesek
személyneveik alapján itáliaiak lehettek. A feliratokon ritkán jelölték a nyugat -
pannoniai vagy a noricumi eredetet, de az ott tipikus személynevek elterjedése
alapján az onnan áttelepülők számát jelentősnek tarthatjuk.
A Közép-Duna vidékéről áttelepítettek másik csoportja Dalmatiából
érkezett Daciába. Számos feliratuk bizonyítja, hogy zárt közösségekben
érkeztek, szinte törzsrészenként telepedtek át, főként az aranybányák vidékére.
Egy részük még nem volt római polgár, hanem peregrinus. Az Érchegységben
zárt közösségekben éltek (V ic u s P ir u s ta r u m ) , ők indították meg a bányamű­
velést. A dalmatiaiak, noricumiak, pannoniaiak leszármazottai közül sokan
emelkedtek a municipális vezető réteg soraiba. Pannóniából és Noricumból
nemcsak római polgárok kerültek Daciába, hanem a kelta személyneveket
viselők jó része is innen származott (B o n io , B u cco , C o tu , V e p o n iu s).
A tartomány tarka etnikai képéhez a katonaság is nagymértékben hozzájá­
rult. A Daciában állomásozó segédcsapatok között sok volt az etnikai alapon
szervezett alakulat. Éppen ezért meglepő, hogy a trák eredetű katonák és a
Balkánról Daciába költözöttek nagy száma ellenére a tartomány trák személy­
neveinek száma mennyire alacsony. Ennek oka az lehetett, hogy a közeli
területről sorozott újoncok szolgálatuk letöltése után nem telepedtek le
Daciában, hanem visszaköltöztek szülőföldjükre.
Sok katona a keleti tartományokból, illetve a Balkán déli részeiről, tehát
egyaránt görög nyelvterületről származott. A rómaiak a nehezen védhető,
tagolt domborzatú vidéken szívesen alkalmaztak különleges egységeket is,
mint például palmyrai íjászokat. Nyugat-D adában három alakulatuk is
állomásozott. Voltak más szír csapatok is, többnyire szintén íjászok és
commagenei egységek. A keleti, kis-ázsiai lakosság száma a markomann
háborúk után tovább emelkedett.
A tartomány értékelhető személyneveinek száma mintegy 3000. Háromne­
gyede római név (kb. 2200), görög vagy keleti görög 320, illír 120, kelta 70,
sémi jellegű (szír) 60. A trák-dák nevek száma szintén 60, azaz a teljes
névanyagnak mindössze 2%-a. Ezek java részét valódi trák nevek teszik ki,
amelyek viselői a Dunától délre eső területekről származhattak. Eredményes
kísérlet ugyanis még nem történt a két - egyébként vitatott rokonságú - nép
személyneveinek szétválasztására, ezért együtt tartják őket nyilván. Az
azonban mindenképpen jellemző, hogy a biztosan dák személynevek ( B itu s ,
B u tu s, D ecebalu s, D iu rp a n a e u s, S á s s á , S c r ilo ) éppen nem Daciában, hanem a
birodalom más részein fordulnak elő, ahová a dákok rabszolgaként jutottak. A
Daciánál már egy évszázaddal korábban megkezdődött romanizációjú Nori- 48
I. Bronzkori aranylelet, Somogyom
2. Szkíta leletek: i ) „bronzcsörgő”, Gernyeszeg; 2) bronztükör, Makfalva
3- Dák ezüst ékszerek: i ) Torockó-
szentgyörgy, Nagyenyed környéke és
Nagyvárad; 2 - 3 ) Nagykagya, Dar-
lac és Cserbei

2 -3
4- Daciából származó érmek: i ) Dacia provincia alapítása idején vert érem; 2 - 3 ) a dák háborúk
befejezésekor vert dénárok a leigázott Dacia és a Duna folyó megszemélyesített alakjával; 4) Vi-
minaciumban Philippus uralkodása alatt vert érem Dacia alakjával és légióinak jelvényeivel
5- Verespataki viasztáblák
6. Az erdélyi gót fazekasság remeke: dísztál Bereckről (oldalról és alulról)
7- Gepida ékszerek: i ) ékkóberakásos arany fülbevaló, Bánffyhunyad; 2) ékkövekkel díszített aranycsüngő,
Nagyvárad; 3) rekeszes karddíszgomb, Erdély; 4 ) arany karperec, Erdély; s ) aranygyűrű, Nagyszentmiklós;
6 - 7 ) aranyozott ezüst fibulapár; 8) aranygyöngyök; 9 ) aranyozott bronzfibula, Nagyvárad
8. Korai avar sírleletek: i - 2 ) kengyelpár máglyaleletből, Dicsőszentmárton; 3) arany fülbevaló, Erdély; 4 - 6 )
zabla és kengyelpár, Németpereg; 7) arany fülbevalópár, Torda
 cumban az őslakosság személynevei mégis a teljes személynévanyag 24% -át
teszik ki. A daciai romanizációban tehát a dákok részvétele minimális.
A noricum-pannoniai és illír eredetű lakosság áttelepedését a halomsíros
temetkezési szokások daciai, főleg erdélyi elterjedése mutatja. A máglyán
elégetett halott hamvai fölé kisebb-nagyobb halmot emeltek. A szokás Nyugat -
Pannoniában és a szomszédos Kelet-Noricumban volt gyakori. A két vidék
szoros kapcsolatát nemcsak a halomsírok, hanem a mellékletként a daciai
sírokba helyezett jellegzetes noricum-pannoniai agyagedénytípusok is jelzik
(háromlábú tálak, tál alakú fedők, függőleges oldalú nagy tálak). A noricum
-pannoniai telepesek legnagyobb temetője a hermányi, ahol 300 halomsír
található. Továbbiak vannak még Kálborban, Magyarigenben. A földből
emelt halomsírok mellett olyanok is előkerültek, amelyeket kőfallal, mellvéd­
del vettek körül. E típus legszebb, korai képviselőjét Sarmizegethusában tárták
fel: az Aurelius család hatalmas méretű (21 m átmérőjű) halomsírja egy kislány
sírját takarta. A csolnakosi kis temető sírjait kör alakú fal keretezi. Közeli
párhuzama szintén Nyugat-Pannoniából ismert (Carnuntum).
A noricum-pannoniai terület hitvilágával kapcsolatos jelenségekre a
temetkezési szokások mellett kevés a nyom. A kelta-germán vidékről
átköltözöttek hozhatták magukkal S u le v ia e , E p o n a és H ercu les M a g u sa n u s
kultuszát. A daciai Si/z;aní«-tisztelet elterjedése mögött talán szintén szoro­
sabb pannoniai kapcsolatok kereshetők. J u p p ite r D e p u lso r oltára a délnyugat-
pannoniai Poetovio környékére utal, ahol az „elhárító” Juppiternek állitott
oltárok kerültek elő: a daciai darabot egyébként illír nevű ember állította.
A délről és keletről, főként Szíriából érkezettek használati és viseleti
tárgyairól keveset tudunk, viszont annál több vallási emléket hagytak maguk
után. Kétségtelen, hogy a sírtáblák egyik típusa-m elyen az elhunytat a halotti
lakoma közben ábrázolták - déli, görög eredetű. Ugyancsak déli hatás a dunai
lovas istenségek márvány kultuszképeinek elterjedése. Emlékei inkább a
tartomány déli felében kerültek elő nagyobb számban. Dél-Dacia kerámiaipa­
ra is a moesiaival mutat kapcsolatot.
A közel-keleti származásúak által hazai isteneiknek ( D iis p a tr iis ) állított
oltárok, templomok száma jelentős. Első helyen áll a dolichei főisten tisztelete,
akit Juppiterrel azonositottak. Tiszteletére állított oltárok, kultuszképek
Daciában sokfelé előkerültek. Sarmizegethusában, Porolissumban, Miciában
a palmyraiaknak külön templomuk volt. A feliratokon pedig számos keleti
istennév tanúskodik a lakosság hitvilágának eredetéről és változatosságáról
( J u p p ite r T a v ia n u s, E ru sen u s, M a te r T ro clim en e, J u p p ite r H e lio p o lita n u s,
A z i z u s , B on u s P u e r, B a lm a r ca d e s, N a b a r a z e s , M a la g b e l, B e lla h a m o n , B e n e fa l,
Ia ro b o la s) .
Dacia a latin tartományok közé tartozott: a közigazgatás latin nyelvű volt, a
hivatalos feliratokat latinul fogalmazták és vésték fel. De még a latin
nyelvterületről sorozott légionáriusok és nyugati telepesek sem mind beszéltek
latinul. Az illírek és kelták esetében áttelepülésük korai időpontja miatt a
kétnyelvűséget, tehát a romanizáció magas fokát még nem tételezhetjük fel.
Latinul talán beszéltek, de a nyelv a 2. század első felére még nem vált
sajátjukká: a rómaivá válás folyamata Daciában várt volna rájuk. Ilyenek voltak
a dalmatiai p ir u s tá k is. Más áttelepülők olyan nyelvterületről érkeztek, ahol a
közigazgatás nyelve a görög volt. Egy részük - az őslakos származású nyugati
49 telepesekhez hasonlóan - olyan vidékről jött, amelynek a lakossága kevéssé
hellenizálódott. Ők még saját nyelvüket beszélték, mint például a galaták.
Számarányukat tekintve többen voltak a palmyrai íjászok és családtagjaik.
Nekik saját írásuk volt, amit olykor használtak a daciai felirataikon is. Ezek kis
számuk ellenére sem lebecsülendő jelentőségűek, mert a szírek más európai
közösségeiből hiányoznak. Több a görög nyelvű felirat, és (ami egy latin
nyelvű provinciában feltűnő) nemcsak egy városban, hanem szerte a tar­
tományban előkerülnek éppúgy, mint a szír nyelvűek. A görög vagy orientális
nyelvű tégla- és edénykarcolatok is gyakoriak. Tehát a két nyelvet tartomány-
szerte beszélték. Sokatmondó, hogy Apulumot sem latinul nevezték el
„Aranyvárosnak” , hanem görögül ( C h r y s o p o l i s ) , valamint az, hogy a
császárkultusz főpapját is görög terminológiával jelölték „coronatus” -nak.
A délről áttelepültek a hivatalosan görög nyelvű Thraciából és a hivatalosan
latin nyelvű Moesiából érkeztek. Ez utóbbi azonban valójában görög-latin
vegyes nyelvű vidék volt. Az ugyancsak délről érkezett trákok sem segítették
elő a latin nyelv elterjedését. Jó részük katona volt, akiknek ugyan latin volt a
szolgálati nyelve, de szülőföldjük részben már görög nyelvterületre esett.
Anyanyelvűk hosszú ideig fennmaradt, jellegzetes neveiket a kora bizánci
időkig megőrizték. Ezért a trák származású katonák, akik a 2. század elején
amúgy is alig több, mint hatvan éve álltak római közigazgatás alatt,
anyanyelvként még nem beszélhették a latint Daciában sem. A trákoknak mint
a birodalom egyik legromanizálhatatlanabb népének a példája arra figyelmez­
tet - ha elfogadjuk a trák-dák nép rokonságát hogy a folyamat hasonlóan
lassú lehetett a dákok esetében is. A minden más provinciánál sokkal rövidebb
ideig, mindössze 165 évig fennálló Daciában már csak ezért sem tételezhető fel
az őslakosok részéről a latin nyelv átvétele.
Dacia nyelvi képe tehát összetett volt. Egységes nyelvi közösség nem alakult
ki. Az a nyelv, amelyik ezt a feladatot betölthette volna, kétségtelenül a
provincia hivatalos nyelve, a latin volt. Ezt azonban anyanyelvi szinten csupán
a közigazgatás vezetői, a katonaság tisztikara, az állományból pedig eleinte egy,
majd 167 után a két legio katonáinak többsége beszélte.
A lakosság romanizálódásának lehetőségei tehát korlátozottak voltak, és a
kormányzat számára a dákok rómaivá válása - úgy látszik - közel sem volt olyan
fontos, mint más tartományok őslakossága esetén. De egyáltalán, milyen is volt
ez a daciai őslakosság? A tartományban a hódítás után élt dák maradványné­
pesség: a régészeti leletek emellett szólnak. Néhány telepük és temetőjük
napvilágra került. Számuk azonban nem nagy, időrendjük sincsen minden
esetben megnyugtatóan tisztázva. Kérdéses, hogy a részben feltárt telepek a
római foglalás után is lakottak voltak-e? Őslakos településekhez kapcsolódó
sírokat találtak Obrázsán, Maroslekencén, Mezőszopor-Szentjakabfalván,
Radnóton és Segesváron - az ez utóbbi helyen előkerült sírfeliratokon azonban
illír nevek olvashatók. Az őslakossághoz köthető temetők használati ideje nem
terjed túl a tartomány feladásának időpontján. Ezek többsége hamvasztásos
sírokból áll: a halottakat általában egy közös helyen elégették, majd a hamvakat
az általában ovális alakú, földbe ásott gödörbe szórták vagy urnába helyezték.
Az utóbbiakat általában dák temetkezéseknek tartják, noha ez a ritus más
tartományban a római lakossághoz köthető. Ritkábbak azok a sírok, ahol a
halottat az eltemetés helyén hamvasztották el a máglyán; ez a szokás általában a
halomsírok esetében figyelhető meg. A különféle rítusok néhol egy temetőn
50
 belül együtt is megtalálhatók. A csontvázas temetkezések a 2. század végétől a
városi temetőkben terjednek el (Apulum, Napoca).
A temetők etnikai értékelésénél figyelembe kell venni két ismert szabad dák
népcsoportnak a 2. század végén bekövetkezett betelepítését a tartományba.
Dacia egyes temetőiben olyan ezüst ékszerek kerültek elő, amelyek a tartomány
keleti határain kívül élő dák kultúrájú karpokhoz kapcsolhatók. Ilyeneket a
mezőszopori temetőben is feltártak.
A dák maradéklakosság emlékanyaga egysikű. Feliratok, kőfaragványok,
viseleti ábrázolások, ékszerek nem maradtak fenn tőlük. Anyagi kultúrájuk
nyomai szinte kizárólag az edényművességre szorítkoznak. A korábbi,
változatos dák kerámiából azonban csak néhány típus maradt fenn a
provinciális időszakra. Ezeket a kézzel formált technika jellemzi. Korongolt
dák edény a császárkorban ritka. A fazekak testét olykor ujjbenyomkodással
vagy sodrott zsinórt utánzó rátéttel és változataival díszítették. A másik
jellegzetes edénytípus az úgynevezett dák csésze: alacsony, vastag falú, szája
felé Ívesen szélesedő egy- vagy ritkán kétfülű bögre. Mindez igen egyszerű
életmódra utal, s ez valószínűleg összefügg a hódítás előtti dák társadalom alsó
rétegeinek életmódjával.
A provinciális dák agyagművességnek a romanizáció szempontjából van
fontos tanulsága. A pannoniai fazekasok kézzel formált edényei nem jutnak túl
a 2. századon, hanem eltűnnek, s a 3. századra egységes, korongolt provinciális
kerámia alakult ki. Daciában viszont az őslakosok és a telepesek edénymű-
vességének kölcsönhatása alig-alig látszik. Az agyagipar változatlansága éppen
az őslakosság romanizálatlanságát bizonyítja.
A romanizáció hosszú folyamat, amely a meghódított, provinciává alakított
területeken ment végbe. Eredményeként az őslakosság befogadta, átvette a
római szokásokat, a római kultúrának egyik-másik, majd egyre több elemét.
Előbb megváltozott anyagi kultúrájuk: a római technika, a formák befolyá­
solták és módosították. Az őslakók egy részének az életkörülményei is
megváltoztak. A rómaivá válás többé-kevésbé önkéntes folyamat volt,
amelynek kereteit a közigazgatási szervezet, a civitasok biztosították, s amit az
urbanizáció és a katonai szolgálat segített elő. A törzsi csoportok lassanként
felbomlottak, a hosszú katonai szolgálat, a városi életben való részvétel, a
kereskedelembe való bekapcsolódás egyre nagyobb társadalmi átalakulással
járt. Ez a folyamat, amely generációkon keresztül tartott, előbb kétnyelvűség­
hez, majd nyelvcseréhez vezetett. A folyamat a birodalom tartományaiban
általában négyszáz évig tartott, vagy ennyi idő alatt még be sem fejeződött. A
romanizációt jól meghatározható külső intézkedések kísérték és segítették, a
fokozatos beilleszkedés és asszimiláció a tartomány régészeti leleteiben
nyomon követhető. Mindennek Daciában semmi nyoma.
A Daciában letelepített lakosság soknyelvűsége eleve nem kedvezett az
őslakos dák maradványnépesség nyelvi átalakulásának. Hogyan ismerkedhet­
tek volna meg a latin nyelvvel azoknak a táboroknak a környékén lakók, ahol
sziriai vagy trák legénység állomásozott? Nem létezett az őslakosság számára
máshol életre hivott civitas-szervezet, amely az átlakulást elindithatta volna.
Hiánya annyira feltűnő, hogy nem lehetetlen: oka nem csupán a népesség
jelentéktelen száma volt, hanem az is, hogy a hódítók nem szorgalmazták a
megmaradt lakosság rómaivá válását. Hiányzott a törzsi vezető réteg, akikkel a
5i rómaiak felvehették volna a kapcsolatot. Az urbanizáció lassan haladt előre, és
csupán a tartomány egyik felére terjedt ki. Az őslakosok a városi életben nem
vettek részt, holott ez lett volna a romanizációhoz vezető lehetséges út.
Nincs adat arra, hogy Daciában néhány évtizeddel a hódítás után
megkezdődött volna az őslakosság sorozása n y e lv i csapatokba, amint az más
tartományokban megtörtént. A dákok hitvilága nem jelenik meg a vallási
emlékeken. Egyetlen dák istennév sem ismert a tartományból. Az erre irányuló
próbálkozások ellenére egyetlen római isten daciai kultuszáról sem bizonyít­
ható, hogy az in te r p r e ta tio R o m a n a eredményeként helyi istenség rejtőzne a
római istennév mögött. A római kultúrára, a mindennapos életre olyannyira
jellemző feliratállítás a dákok részéről hiányzott.
A tartomány 165 évig állt fenn. Ennyire rövid idő alatt az asszimiláció és a
teljes nyelvcsere lehetetlen. Az Italiával szomszédos Pannóniában és más
tartományokban a római uralom első 160 éve alatt a lakosság anyagi
kultúrájának romanizálása sem történt meg, a használati tárgyak, a viselet csak
a markomann háborúk krízise után változott meg, s még ezután is kétszáz év
volt szükséges a romanizáció kiteljesedéséhez. Daciában a markomann
háborúk pusztításait újabb keleti betelepítés, a Severus-kor egy emberöltőnyi
jólétét pedig ugyanannyi ideig tartó háborúk követték, majd a provinciát
feladták. A római hódítás után a tartományban maradt dák szórványnépesség
romanizációját semmi sem bizonyítja. A folyamat legmagasabb fokát jelentő
nyelvcsere, a latin anyanyelvként való átvétele Daciában nemcsak nem
bizonyítható, hanem a történeti és társadalmi fejlődés emlékei nyomatékosan
ellene szólnak.

Összeomlás és visszavonulás
A 220-as évek Dacia történetének utolsó békés szakasza. Amikor Alexander
Severus császár 231-ben az illyricumi hadsereg különítményeivel együtt
elindult az eredménytelen perzsa hadjáratba, egyúttal véget ért az északnyugat
felől a Fekete-tenger felé tartó gót vándorlás, amelynek első szakasza már
korábban mozgásba hozta a Kárpát-medence népeit. A gótok - további
vonulásuknak a Fekete-tenger útját állva - Dél-Ukrajnában és a tenger északi
partján telepedtek le. Ez azonban nem hozott békét sem a birodalomnak, sem
Daciának. A rövid, nyugodt periódus csupán a gótok erőgyűjtésének ideje,
hogy azután a 230-as évek közepétől rohamaikkal évtizedeken át olyan
pusztítást hozzanak a balkáni tartományokra és Daciára, amilyet a birodalom
addig még nem élt át. Maximinus (235-238) császár alatt érte az első roham
Daciát. Az uralkodó 236-ban felvette címei közé a háborús győzelemre utaló
D a cicu s M a x im u s jelzőt, ami arra utal, hogy a harcok már Dacia körzetében
folytak. A tartományt elsősorban a gótok által nyugat felé szorított szabad
dákok és karpok támadták. A harcok III. Gordianus uralma (238-244) alatt
folytatódtak, ekkor a karpok a Limes Transalutanust ostromolták. Támadásuk
rettenetét Daciában, Dobrudzsában, Moesiában sok (soha többé elő nem
szedett) elásott kincs jelzi. A veszedelmet több tucat éremlelet mutatja,
amelyeket e császár és utódai uralkodása alatt rejtettek el. A daciai tartományi
gyűlés feliraton még kifejezte köszönetét Gordianusnak. Azután a karpok
245-247-ben minden korábbinál erősebben rohamozták meg a keleti frontot,
és az Oltón túli limes összeomlott. Dacia megsegítésére pannonjai csapatok is 52
 3 ■ té rk é p . Dacia feladása
i = Singidunum, 2 = Viminacium, 3 = Ratiaria, 4 = Oescus, 5 = Novae, 6 = Durostorum,
7 = a régi Dacia pusztulását jelző, a 3. század közepén elrejtett éremkincsek

felvonultak. Az átmeneti sikerek ellenére az elpusztult Limes Transalutanust

fel kellett adni. Régészeti megfigyelések hiányában ennek pontos idejét nem
ismerjük, de 248-ig feltétlenül megtörtént, mivel a belső vonal, az Olt-limes
frontvonallá vált. Az Olt mellett fekvő Romulát a moesia superiorbeli és
germaniai legióskülönítmények fallal vették körül.
246-247-ben, miután a moesiai helyi pénzverdék beszüntették
működésüket, az al-dunai körzet zsoldfizetési gondjainak enyhítésére Vimina-
ciumban verdét állítottak fel, amely 11 éven át látta el Daciát, sőt a tartomány
maga is pénzverési jogot kapott.
A harcok továbbra sem szűntek meg. A következő években a barbár
támadások áldozatául esnek Scythia Minor, Moesia, Thracia erős kőfalakkal
védett városai. Egy apulumi feliraton Traianus Deciust (249-251) re s titu to r
D a c ia r u m n a k , a daciai tartományok megújítójának nevezik. Sarmizegethusá-
ban pedig felállították bronzszobrát. 250-ben ő is felvette a D a cic u s m a x im u s
címet. Mindez a barbár támadások visszaverését mutatja. A 3. század közepén
Kelet-Erdély katonai táboraiban az éremforgalom megszűnt. Jelé lehet ez
annak, hogy a katonák elhagyták az erődöket. Az északkeleti területek kiürítése
mellett szól a század közepén szerkesztett térkép, a T a b u la P e u tin g e ria n a ,
53 amelyen sem a Limes Transalutanus, sem Kelet-Erdély római útjai nincsenek
feltüntetve. A karp betörések bizonyíthatóan megindították a lakosság
elvándorlását dél felé a Duna túlpartjára, Moesiába. Lactantius és Aurelius
Victor is megemlíti, hogy Galeriusnak, a későbbi császárnak az anyja Philippus
uralkodása idején a karpok elől költözött el Daciából. Aligha ő volt az egyetlen,
aki már ekkor ezt az utat választotta.
A Daciát ért betörésekről a források alig írnak valamit. A legsúlyosabb
események szintere ugyanis nem a katonai szerepét és jelentőségét vesztett
Dacia volt, hanem a Balkán. Gallienus 257-ben lett D a cic u s m a x im u s, ami a
karpok elleni fellépés jele. A tartomány egyik-másik táborában legkésőbben
ekkor építkeznek utoljára. Az énlakai, barcarozsnyói, sebesváraljai és porolis-
sumi táborok széles kapunyílásait részben vagy egészében elfalazták, hogy
kevesebb könnyen áttörhető hely maradjon. Gallienus uralkodása idején (260-
ig) Daciában ismereteink szerint megszűnt a feliratállítás. A nyugat-daciai
pénzforgalom visszaesése mutatja, hogy a táborokból és a városokból a katonai
székhely, Apulum kivételével alig-alig kerül elő már érem. A pénzhiányt -
amely a 3. század közepi válságok kísérője - fokozta, hogy a viminaciumi verde
257-258-ban beszüntette működését, leszerelték és elszállították. A háború
három évtizede alatt a többfrontos harcok sikertelensége, a katasztrofális
gazdasági helyzet, az állandósult pénzhiány és a belső hatalmi válságok miatt a
birodalom anarchiába süllyedt. A 250-es évek vége felé azonban, a korábbi
betörések mérhetetlen szenvedést hozó mélypontja után, Gallienus erős kézzel

2. á b ra . A 260-as években Daciából kivont légiók Mithrasnak állított oltárai

a nyugat-pannoniai Poetovióban 54
 látott hozzá a birodalom újjászervezéséhez. A légiókból elvont különítmények-
ből mozgó hadsereget állított fel, és segítségükkel 260-ban kiűzte az Italiáig
előrenyomuló alamannokat, megszilárdította és helyreállította a rajnai frontot.
Gallienus Italia és Illyricum védelmére a központi fekvésű Poetovióban
(Ptuj) katonai központot szervezett. A 260-as években ezen a katonai
támaszponton tűntek fel Dacia légiói, a V Macedonia és a XIII Gemina,
Flavius Aper praepositus parancsnoksága alatt. A katonák tartósan berendez­
kedtek a városban. A jelenlétüket bizonyító márvány feliratok és dombormű­
vek a város 3. Mithrász-szentélyében kerültek elő, a szentély újjáépítése és
berendezése az 6 tevékenységük eredménye. A törzskar, a parancsnoki hivatal
poetovioi jelenléte mutatja, hogy a két legio, ha nem is teljes egészében, de igen
nagy számú különítménnyel állomásozott a városban. A katonai jelentőségét
végleg elvesztett, barbároktól körülvett Daciából tehát csapatokat vittek el.
Ez a korábbi részleges területfeladás folytatása és a későbbi események előjá­
téka.
A Duna-vidéki tartományok újjászervezését elősegitette, hogy a sorozatos,
Athénig, Korinthoszig, Kis-Ázsiáig jutó támadások után a gót hadjáratok
erejüket veszítették. II. Claudius császár Naissus (Nis) mellett 269-ben
tönkreverte seregüket, a császár G o th icu s jelzője végre tényleges katonai
győzelmet jelzett, ezért nevének állandó kísérőjévé vált. Utóda, Aurelianus,
mielőtt a keleti háborúba vonult volna, megtisztította Illyricumot és Thraciát a
fosztogató barbároktól, majd átkelt a Dunán, és a gotokon már saját földjükön
aratott diadalt. A harcokban Cannabaudes gót király is elesett. A háború az Al-
Dunánál ekkor nyugvópontra jutott. A győzelmek megkönnyebbülést hoztak a
lakosságnak, Daciát azonban már nem menthették meg. Az Aurelianus
uralkodásának kezdetén, 270-ben vert érmeken a g e n i u s i l l y r i c i mellett a
Pa n n o n i a és a Da c ia f e l i x feliratok hirdetik Illyricum fontosságát és a
szerencsés Daciát, amelyet megmentettek a birodalom számára. Lehetséges,
hogy az éremfelirat valóban a traianusi Dacia megmentését hirdeti, de
valószínűbb, hogy csak a lakosság megmentésére vonatkozik, s már a Dunától
délre létrehozott új Dacia tartományt ünnepli. Aurelianus ugyanis, a
helyszínen meggyőződve az állapotokról, nem látta érdemesnek tovább tartani
a betörésektől megtépázott, megfogyatkozott lakosságú tartományt. A hadse­
reg még ott állomásozó egységeit rövid idő alatt kivonták, a maradék lakosságot
áttelepítették Moesiába. A látszat megőrzésére a két Moesia között Dacia
(később Dacia Ripensis és Dacia Mediterranea) néven új tartományt hoztak
létre, amelynek Serdica (Szófia) lett a fővárosa.
Dacia történetének utolsó negyven éve ismételten bebizonyította azt, ami
már Hadrianus alatt látszott: a tartománynak a balkáni provinciák és a
birodalom belső területeinek védelmében igazi jelentősége nincsen. A
szarmaták és a gótok akadálytalanul zúdítottak pusztulást a két Moesiára és
Thraciára. A birodalom itteni hosszú határát Dacia több tizezer katonája sem
volt képes megvédeni. Aurelianus a Duna bal part kiürítésével a jelentősen
lerövidített birodalmi határt védhetőbbé tette, ugyanúgy, mint Germaniában
és Raetiában, a Rajna-Duna közti háromszögben. A dunai limest 1. század végi
állapotában erősítette meg. A legio XIII Gemina Ratiariába, a V Macedonica
pedig 170 évvel korábbi állomáshelyére, Oescusba tért vissza. A frontvonal
lerövidítése után Aurelianus abban a tudatban vezethette keletre az illyricumi
55 katonaság egy részét, hogy a balkáni tartományokat biztonságban hagyta.
A provinciális lakosság sorsa
a kiürítés után
Dacia feladásáról és kiürítéséről egységesen írnak a források. Eutropius a
következőként beszélte el: Aurelianus „Dacia provinciát, amit Traianus a
Duna túlsó oldalán hozott létre, miután az egész Illyricum és Moesia
elpusztult, kiüríttette, lemondván arról, hogy meg lehessen tartani. [Ezért] a
Dacia városaiból és földjeiről kitelepített rómaiakat Moesia közepén helyezte
el, és azt nevezte el Daciának. Ez most Moesiát kettéosztja, és a Duna
folyásiránya szerint annak jobb partján van, amint azelőtt a balon volt” .8
Kérdés tehát, hogy mindennek ellenére feltételezhető-e, hogy az egykori
tartomány területén a birodalom által magukra hagyott, latinul beszélő római
polgároknak mégis olyan töm egei maradtak, amelyek a népvándorlást átvészel­
ve egy újlatin nép őseivé válhattak? Eutropius közlését csak akkor lehetne
kétségbe vonni, ha egyrészt a 3. század végi népességviszonyok, s a történeti
körülmények az áttelepítést nem tették volna lehetővé, vagy nem igazolnák azt,
másrészt, ha Dacia területén 271 után ki lehetne mutatni a helyben maradt, a
romanizmus legmagasabb fokára eljutott nagyszámú lakosság emlékeit. A
tömegen hangsúly van: a Közép-Duna-vidék római civilizációját 130-150
évvel később, a római közigazgatás és a katonai védelem tartományi
összeomlása után söpörte el a népvándorlás, hol előbb (Északkelet-Pannonia),
hol utóbb (Nyugat- és Dél-Pannonia, Raetia és Noricum egyes részei). Az e
tartományokban maradó szórványnépesség, melynek már nem volt hová
menekülnie, mert a délre vándorlás értelmét vesztette, beolvadt a cserélődő
megszállókba vagy elpusztult. Újlatin nép nem alakult ki utódaiból. Pedig a
körülmények (a négyszáz évig tartó romanizáció során létrejött egységes
lakosság) és a földrajzi helyzet ott sokkal kedvezőbb volt a barbárokkal
körülzárt Erdélyénél, ahol a korai visszavonulás után a karpok, gótok,
szarmaták, vandálok, gepidák háborgatásaitól terhes időszak hosszabbodott
meg.
Az esetleges daciai kontinuitás vizsgálatánál azokat a körülményeket is
figyelembe kell venni, amelyek a nyugatabbra fekvő tartományokban a
lakosság továbbélését elősegítették, és az újlatin népek kialakulását lehetővé
tették. Az újlatin népek etnogenezise általában 130-150 évvel Dacia feladása
után, de az egykori birodalom területén történt. A romanizmus fennmaradásá­
ban azonban ezek között is jelentősek voltak a különbségek. A nyugati és a dél­
európai birodalomrészen az új, barbár hódítók bevonulása és letelepedése után
az élet folyamatos maradt. Ezzel szemben a Kárpát-medencében az ideig-óráig
megszálló népek (ugyanazok, akik később nyugaton vagy Afrikában országot
alapítottak) sűrűn váltják egymást, állandóvá téve a háborús pusztítást. S ez a
folyamat Daciában már 130-150 évvel korábban megkezdődött, mint a többi
dunai tartományban.
A kiürítés körülményeinek vizsgálatánál külön hangsúlyozandó, hogy
szervezett intézkedés volt, amely akkor történt, amikor Róma az évtizedes gót
támadásokat egy időre megfékezte: tehát volt hol és hogyan védelmet keresni.
Ha a birodalom lakói számára a helyzet javulása a 3. század vége felé kevéssé

E u t r o p iu s , Breviarium ab urbe condita IX, 15. 56

 volt is látványos, a gót támadások megszűnése éppen Moesiában a változást
észrevehetővé és a birodalom védekezni tudását kézzelfoghatóvá tette. A
harcok a Dunától délre annyira megtizedelték a lakosságot, hogy egy
nagyszabású áttelepítésnek nem volt akadálya. Valóban, Eutropius Dacia
kiürítését nemcsak a provincia védhetetlenségével, hanem Illyricum és Moesia
nagyfokú pusztulásával indokolta. Mégsem csak a háborúk miatt fogyott a
lakosság, hanem a 250-es évektől Illyricumban elharapódzott járványok miatt
is: „ . . . o l y hatalmas pestis tört ki a városokban, amekkora előzőleg még
sohasem volt; a barbárok pusztításait kisebbnek tüntette fel, és azt eredmé­
nyezte, hogy a ragálytól megfertózötteknél még az elfoglalt, szinte elpusztult
városok is boldogabbnak érezhették magukat.”9 Az emberhiány oly nagyfokú
volt, hogy a Moesiával szomszédos Thraciában még a 4. században is telepíteni
kellett. A megtizedelődött daciaiak áttelepítésének nemhogy akadálya nem
volt, hanem a Balkán elnéptelenedése egyenesen kívánatossá tette azt. A római
vezetés pedig örült, hogy ezúttal nem barbárokat telepit, hanem saját polgárait
tudja lakóhelyhez juttatni.
Dacia kiürítése nem kényszertelepítést jelentett. Milyen érdeke fűződhetett
volna a lakosságnak, főként a latinul beszélő római polgároknak ahhoz, hogy a
kiürítés után a fosztogatásnak, megszállásnak kitett, a barbárság állapotába
visszasüllyedő védtelen területen maradjon? A többi tartományban a me­
nekülés dél felé a birodalom hanyatlásakor, az 5. század elején magától
megindult, noha védelemre vagy letelepedésre a menekültek akkor már nem
vagy alig számíthattak. A latinul és görögül, esetleg szírül beszélő római
polgárok számára a Dunától északra maradás aligha jelentett perspektívát,
amikor korábbi lakóhelyüktől nem sokkal távolabb a birodalom biztonságos és
kulturált körülményei között folytathatták megszokott életmódjukat. Még az
sem tételezhető fel, hogy az esetleg kevéssé romanizált, tehát latinul nem
beszélő, dák jellegű töredék népesség ragaszkodott volna az egykori provinciá­
hoz. A forrásokból igazolható gyakorlat ennek ellenkezőjét bizonyítja. A 2.
század végén a szabad dákok két alkalommal kérték betelepülésüket a
birodalomba, s a markomann háború végén egy ismeretlen számú kontingens
és egy 12 ezer fős csoport ezt el is nyerte. Most, hátuk mögött a gót veszéllyel
aligha maradtak a tartományban, noha 50-60 év alatt még nem romanizálód-
hattak. A 2. század óta a birodalom határain élő népek szemében a császárság a
jólét és a biztonság „falakkal” körülvett, katonasággal őrzött területe volt,
ahová egyre-másra kérték a bebocsátást. A birodalomnak ez a vonzóereje a 3.
század közepén dúló harcok és az anarchia ellenére sem szűnt meg: a
markomannokat Gallienus alatt éppúgy áttelepítették a birodalomba, mint
ahogy 295-ben a dák kultúrájú, korábban éppen Daciát pusztító karpokat.
A 3. század közepétől birodalomszerte hosszú időre megfogyatkoztak a
polgári lakosság által állított feliratok. Egy körülmény mégis arra utal, hogy az
áttelepítés az epigráfiai leletek segítségével is nyomon követhető. Az
áttelepitést megelőzően görög nyelvterületnek számító vidéken fekvő új daciai
főváros, Serdica 4. századi feliratai között magas a latin nyelvűek száma.
Valószínű, hogy ez az eredeti Daciából áttelepedett, latinul beszélő népesség
hatása.

57 9 ZosiMUS, História nova I, 37.

 Az elbeszélő források egységesen írnak Dacia feladásáról, és bizonyítják a
kitelepítést. A római állam jól szervezett közigazgatásának a kiürítés és a közeli
területre való áttelepítés nem okozott gondot. Természetesen a művelet nem
történt az egyik napról a másikra - noha a polgári lakosság jó része már
korábban elmenekült a tartományból. Lehetséges, hogy a lakosság nem teljes
számban hagyta ott a tartományt, bár ezt a feltevést semmi nem támogatja. Az
azonban az elmondottak alapján állítható, hogy az esetleges hátramaradottak
száma jelentéktelen volt.
Egy terület népességének sorsát, településeinek folyamatosságát vagy
megszakadását a temetők feltárása után egyértelműen meg lehet állapítani. Ha
a település élete megszakad, a lakosság elpusztul, elvándorol vagy elmenekül,
akkor a temetkezései is abbamaradnak. Márpedig a sírokban elhelyezett
viseleti, használati tárgyak és sírmellékletek, érmek segitségével a temetkezé­
sek megszűnésének és ezáltal a település felhagyásának az időpontja éppen a
római korszakban jól megállapítható. Ha tehát Daciában, az írott források
tanúsága ellenére mégis feltételeznénk, hogy a provinciálisok jelentős része a
tartomány feladása után helyben maradt, akkor ez csakis a római városok és
vidéki telepek, katonai táborok temetőinek feltárása útján lenne ellenőrizhető.
Akkor, ha ezekben a temetkezések a 270-es évek után sem szakadnának meg.
Daciában azonban az ilyen vizsgálatra alkalmatlan kis temetőrészletek mellett
szinte csak egyetlen teljesen feltárt városi temető ismert, az egyik romulai
sírmező. A temetkezések ott a 3. század második harmadában megszűnnek.
Napocában, Apulumban vagy Potaissában, illetve a katonai táborok mellett a
temetőket nem tárták fel.
A tartományi lakosság helyben maradását gyakran a 271 után vert római
érmek és keresztény vagy kereszténynek tartott leletek daciai előkerülésével
kívánják bizonyitani. A római érmek a 3. század közepe után mintegy 50 évig
jelentéktelen mennyiségben kerülnek elő Dacia területén, számuk azután a 4.
században valóban emelkedik. Az érem azonban fizetőeszköz, a Római
Birodalom határain kívül, a Barbaricumban a történeti körülményektől
függően kisebb vagy nagyobb számban törvényszerűen előkerülhet. A soha
meg nem hódított alföldi és a bánsági szarmata szállásterület, sőt a messzi
lengyel síkság római pénzforgalma bizonyítja, hogy ez a leletcsoport nem
tanúsíthatja a daciai provinciálisok helyben maradt utódainak létezését vagy
éppen a Temesköznek (mint Dacia egykori részének) a birodalomhoz
tartozását.
A római államszervezet szétbomlása után a volt provinciális népességet
összefogó egyetlen erőt a kereszténység jelentette. Az 5. század közepétől az
egyház a túlvilági boldogság hirdetésével nem kis mértékben segítette túljutni
a népet a népvándorlás korának válságain. Ebben főként az egyházi szervezet­
nek volt jelentős szerepe, ami a 4. századra már készen állt, sőt kezdett beépülni
az államigazgatásba is. Attól kezdve, hogy az állami hivatalok feladatuk
ellátására már képtelenek voltak, s a római civilizáció központjainak, a
városoknak a védelmét sem tudták ellátni, egyre inkább előtérbe kerültek az
egyházi közösségek. Főként a városok territoriális szervezetének megfelelően
kiépített püspökségek, melyeket a keresztény egyház egyetemességének
eszméje fogott össze. Ez a püspöki szervezet vette kézbe az irányítást, kísérelte
meg a védelem megszervezését, tárgyalt a megszállókkal.
Miután a püspökségek birodalomszerte csak a 4. század folyamán szer- 58
 v e z ő d te k m e g , a 2 7 1 - b e n f e la d o tt D a c iá b a n e z a r o m a n i z m u s t e lő s e g ítő
té n y e z ő m é g n e m lé te z h e t e tt, s v a ló b a n , n in c s is n y o m a lé te z é s é n e k . A d a c ia i
k e r e s z té n y je lle g ű ( m in d ö s s z e 15 d a r a b ) , jó r é s z t b iz o n y ta la n le lő h e ly ű és
le lő k ö r ü lm é n y ű v a g y té v e s e n m e g h a tá r o z o tt tá r g y a k e r e s z té n y e g y h á z i
k ö z ö s s é g e k v a g y p ü s p ö k s é g e k lé té n e k b iz o n y ítá s á r a a lk a lm a tla n . A le le te k
le g fe lje b b egyes k e r e s z té n y h ív ő k je le n l é té t je lz ik . Éppúgy k e r ü lh e tte k
E r d é ly b e a 4 . s z á z a d b a n o t t é lő ( k e r e s z té n y ) g ó to k k e r e s k e d e lm e v a g y
f o s z to g a tá s a i ú t j á n , m i n t a z ú j a b b k o r b a n , a n t i k tá r g y a k g y ű jté s é n e k
k ö v e tk e z té b e n . A b e r e th a lm i le le t e g y ü tt e s k iv é te lé v e l - a m i v is z o n t a g ó to k
h a g y a té k a k é n t jó l é r te lm e z h e tő - e z e k a tá r g y a k n e m lit u r g i k u s e s z k ö z ö k .
V é g e r e d m é n y b e n é p p ú g y n e m je le n tik - m é g t u la jd o n o s u k k e r e s z té n y v o ltá t
s e m , m in t a P e s t k ö r n y é k é n T á p i ó g y ö r g y é b e n v a g y a m o ld v a i L u c i u b a n
( s z in t é n a B a r b a r i c u m b a n ) e l ő k e r ü lt k o r a i b iz á n c i b r o n z m é c s e s e k . A z
U k r a jn á b a n ta lá l t, D a c iá b ó l e l r a b o lt J u p p i t e r D o lic h e n u s b r o n z k é z se m
b iz o n y ít o ttla k ó , a k u ltu s z b a b e a v a t o tt r ó m a i p o lg á r t ; a D u n a - T i s z a k ö zi
A k a s z tó f a lu b a n n a p v ilá g r a j ö t t V ic t o r i a b r o n z s z o b o r s e m ig a z o lja a b a r b á r
tu la jd o n o s r ó m a i i s t e n h it é t.
A z e lb e s z é lő f o r r á s o k é s a r é g é s z e ti le le te k m e lle tt a f ö ld ra jz i n e v e k s e g íte n e k
az e tn ik a i v á lto z á s o k v iz s g á la tá b a n . A te le p ü lé s e k , h e g y e k , v iz e k n e v e i az a d o t t
fö ld ra jz i k ö r n y e z e tb e n é lő e m b e r tá jé k o z ó d á s á t te s z ik le h e tő v é . A n e v e k ré sz e i
a la k o s s á g c iv iliz á c ió já n a k , m e g h a tá r o z o tt tö r v é n y s z e r ű s é g e k s z e r in ti á t a la ­
k u lá s u k v a g y m e g v á lto z á s u k je lz i a n é p e s s é g v á lto z á s á t, á ta la k u lá s á t v a g y
e l tű n é s é t. A f ö ld r a jz i n e v e k v á lto z á s a é s a la k o s s á g k ic s e r é lő d é s e á lta lá b a n n e m
e g y id e jű f o ly a m a t, m e r t e g y t e r ü l e t la k o s s á g a r itk á n tű n i k el te lje s e n . A ré g i és
a z ú j n é p e k e g y ü tté lé s e p e d i g e g y ü t t já r a f ö ld r a jz i n e v e k r é s z le g e s á tv é te lé v e l.
E z é r t a n e v e k m é g a k k o r is n y o m o n k ö v e th e tő k , h a a n é v a d ó la k o s s á g m á r
e l t ű n t v a g y a s s z im ilá ló d o tt. A f o ly a m a t n e m f o r d í t h a t ó m e g : h a e g y v id é k
n é p e s s é g e h e l y b e n m a r a d t , a f ö ld r a jz i n e v e k a k k o r s e m t ű n n e k el te lje s e n , h a
m á s n é p is le te le p s z ik a v id é k e n . A f ö ld r a jz i n e v e k v á lto z á s a te h á t je le z h e ti az ú j
la k o s o k m e g je le n é s é t é s m e g te le p e d é s é t. F e n n m a r a d á s u k a t b e fo ly á s o lja az
e t n i k u m m e g v á lt o z á s á n a k m ó d ja , a n é p e k e l t é r ő k u l t ú r á j a , tá r s a d a l m i
s z e r v e z e te . A f ö ld r a jz i n e v e k te lje s k ic s e r é lő d é s é r e n a g y o b b te r ü l e t e n a lig
k e r ü l s o r. A n a g y fo ly ó k p a r tj a in a k e g y - e g y s z a k a s z a m in d i g la k o tt v o lt é s a
v íz n e v e k a k á r é v e z r e d e k e n á t is to v á b b ö r ö k l ő d h e tn e k . íg y t ö r t é n t ez az
E lb á n á l, a R a jn á n á l, ille tv e a D u n a , a T is z a , a M a r o s e s e té b e n is.
A fö ld ra jz i n e v e k v iz s g á la ta k ü lö n ö s e n f o n to s a R ó m a i B ir o d a lo m f e l­
b o m lá s á t k ö v e tő e n . S e g íts é g ü k k e l o ly a n id ő s z a k b a n k ö v e t h e tő n y o m o n a
p r o v in c iá lis la k o s s á g s o r s a , a m ik o r m á s f o r r á s g y a k r a n n e m á ll r e n d e lk e z é s r e .
A b ir o d a l o m n a k a z o k o n a v id é k e in , a h o l a r ó m a i la k o s s á g n a g y s z á m b a n é lt
t o v á b b - t e h á t a k é s ő b b i ú jla tin o r s z á g o k b a n - s z á m o tte v ő m e n n y is é g ű ró m a i
h e ly - és v íz n é v ta lá l h a tó m a is, c s a k a s z a b á ly o s n y e lv i a la k u lá s h a g y o t t n y o m o t
r a jtu k . M á s h o l a p r o v in c iá lis la k o s s á g c s a k r é s z b e n t a r t h a t t a m e g e g y k o ri
la k ó h e ly é t, h a z á j u k b a ú j n é p k ö ltö z ö tt, a m i e g y ü t t já r t a f ö ld r a jz i n e v e k
r é s z le g e s k ic s e r é lő d é s é v e l. A h o l a n é p e s s é g c s e r e tö r é s s e l t ö r t é n t - a ré g i
la k o s o k te lje s e n e l tű n te k v a g y s z á m u k je le n t é k te le n n é v á lt - , o tt a h e ly n e v e k is
n a g y o b b a r á n y b a n v á lto z ta k m e g . A tö b b s z ö r ö s n y e lv c s e re a f ö ld r a jz i n e v e k
g y o r s a b b v á lto z á s á v a l é s e ltű n é s é v e l já r t. R a e t iá b a n , N o r i c u m b a n és P a n n ó ­
n iá b a n a r ó m a i la k o s s á g az 5. s z á z a d b a n a b ir o d a l o m m e g s z ű n é s e u t á n c s a k eg y
59 id e ig é lt to v á b b , m a jd e l t ű n t , e z é r t f ö ld r a jz i n e v e ik c s a k k is e b b s z á m b a n
őrződtek meg. A római korban használt nevek azonban még olyan vidéken is
megmaradtak máig, ahol már régóta nem élnek az egykori provincia lakóinak
leszármazottai. Pannonia északkeleti részén nincsenek antik földrajzi nevek,
mert a lakosság gyorsan és teljesen kicserélődött. A Dráva-Száva közén és
Nyugat-Pannoniában azonban a víznevek mellett (Rába < A r r a b o , Marcal <
M u r s e lla , Zala < S a la , Zöbernbach < S e v ir a < S a v a r ia , M ura < *Muria) a
városnevek is fennmaradtak: Wien < V in d o b o n a , Ptuj, Pettau < P o e to v io ,
Sisak (Sziszek) < S isc ia . A Szerémség (Srem) a S irm iu m nevet őrizte meg.
S c a r b a n tia (Sopron) neve legalább a 6. század végéig adatolt. S a v a r ia neve
nem változott: ismerték a 9. században, és a Szombathely név mellett a 19.
századig hivatalosan is használták. Pedig Pannóniának ezen a részein már a 9.
században sem élt újlatin népesség! A kezdeti együttélés és asszimiláció az új
lakosok számára mégis lehetővé tette a régi földrajzi nevek átvételét. Pannonia
egyes földrajzi neveinek megőrzése bizonyítja, hogy ezeket még a honfoglaló
magyarok is átvették. Ha az újlatin nyelvet beszélő román nép részben vagy
egészben a traianusi Dacia, illetve Erdély területén alakult volna ki, akkor ott -
más újlatin országokhoz hasonlóan —a római helynevek j ó ré szé n e k meg kellett
volna őrződni.
Ezzel szemben mindössze néhány nagy folyó neve maradt fenn: A Szamosé
(csak helynévi alakja ismert a római korból: S a m u m ) és a Marosé ( M a r is u s ,
M a r i s ia ) , ezeknek azonban csak egy szakasza folyik át a tartományon, így
nevük fennmaradása nem kizárólag a daciai lakosságtól függött. Az Olt
( A lu tu s ) és a bizonytalan eredetű Cserna (a szláv nevet a D ie r n á ból is
eredeztetik) nevének fennmaradását a Duna északi partvonalát és a keskeny
partvidéket Dacia feladása után még évszázadokig ellenerődökből ellenőrző
rómaiak és bizánciak segítették elő. Egy-két vitatott eredetű belső-daciai
víznév mellett egyetlen településnév sem maradt fenn. A római kori nevek
ilyen nagyfokú, a birodalom európai tartományainál sokkalta nagyobb méretű
eltűnése összhangban van a terület történetével, megfelel a provincia római
kiürítésének, gyökeres népességcserét bizonyít. (Az egykori Dacia területén
ma található antik hangzású helynevek legújabb kori mesterséges elnevezések.)
A történeti feljegyzések, a régészeti leletek és a földrajzi nevek külön-külön
és együttesen is azt bizonyítják, hogy 271 után a Római Birodalmon kívül
rekedt daciai terület végleg elveszett a római civilizáció számára: a feladást
követő évszázadokban romanizált lakosság nem mutatható ki Erdélyben.

60
 II. Daciától Erdőelvéig.
Erdély és a Kelet-Alföld
a népvándorlás korában (271-895)

I.Az „erdei emberek” . A gótok Erdélyben

(271-380)

Dacia pusztulása
Az egyetemes ókori történelemből s Dacia az előzőkben felvázolt történetéből
egyaránt jól ismertek azok a karp, gót, gepida támadások, amelyek 238-270
között az Al-Dunától északra és délre fekvő római tartományokat sújtották.
Az erdélyi római „limes” egy ereje teljében lévő, magabiztos, offenzív
nagyhatalom katonai létesítménye volt. Az Imperium a szorosokat, átjárókat -
a Vöröstoronyi-szorost kivéve - nem zárta le, csak védelemre nem alkalmas, a
táboroktól többnyire csak látótávolságig előretolt őrállomások láncolatával
ellenőrizte. A Lápos-hegység északon, a Kelemen- és Görgényi-havasok, a
Hargita keleten, a Fogarasi- és Brassói-havasok, valamint a Berecki-hegység
délen senki földje volt; az erdélyi Dacia olyan volt, mint egy hatalmas ókori
teátrum, amelynek kapuit és lelátóját Róma a barbár közönségnek engedte át,
önmaga számára csak a színpadot tartva fenn.
A segédcsapatok táborai, utóbb erődjei a hegyeken belüli síkságokon
létesültek, az antik szállítási nehézségek miatt folyók mentén vagy közelében,
olyan alacsonyabb dombokon, völgyperemeken, amelyek kitűnő kilátást
nyújtottak a hegyeken és szorosokon b elü li nyílt előterepre. Vagyis Róma
csupán szemmel tartotta azt a hatalmas természetes védelmi gyűrűt, amely - a
modern történészekig terjedő közhiedelemmel ellentétben - valójában soha
nem v é d te az erdélyi Daciát. Ez a rendszer már a 160-170-es években csődöt
mondott, a 3. század közepén meginduló nagy erejű barbár támadások súlya
alatt pedig a defenzívába szoruló római hatalom számára tarthatatlanná vált.
A korabeli írásos adatok és a régészeti források egybehangzó bizonysága
nyomán ma már nem vitatható, hogy a római hadsereget, a katonák
családtagjait s mindazon polgári elemeket, amelyek létezése szorosan
összefüggött a hadsereg jelenlétével, legkésőbb Aurelianus uralkodásának
elején (271) kimentették a tartományból. A temesi Duna-szakasztól nagy
körívben a Vöröstoronyi-szorosig terjedő 48 erdélyi római castrumban, s a
hozzájuk tartozó, belőlük élő, egyedül tőlük függő településeken (az ún. v ic i
a u x ilia r ib a n ) megszűnt az élet. Erről maguk a castrumok tanúskodnak,
mindmáig. Amelyiknek a területét a magyar középkorban nem építették be,
azok a terepből jól kiemelkedő földsáncaikkal, mély árkaikkal ma ugyanazt a
képet mutatják, mint a velük egy időben feladott baden-württembergi a g ri
decu m a tes vagy a már korábban feladott skóciai Antoninus-fal határerődjei;
6 i kívül-belül „üresek” , mivel a késő római kor nagy építkezései idején semmiféle
élet nem folyt bennük s körülöttük (Bereck, Tihó, Kosály, Vármező,
Magyarigen, még az Al-Duna menti Pozsesna is ilyen!).
A magát legtovább tartó négy municipium, Napoca, Potaissa, Apulum és
Ulpia Traiana (Sarmizegethusa) esetében feltételezhető, hogy falaik közt vagy
körül csekély számú szegény népelem kezdetben vállalta a gót szolgaságot,
régészetileg megfogható nyomaik (néhány temetkezés) azonban nem terjednek
túl a 200-as évek végén. Ugyanakkor a katonai erődök helyenként az újkorig
fennálló kőfalain belül az épületek rohamos pusztulásnak indultak, a potaissai
legio princípiuma (parancsnoki épülete) helyén a 4-5. század fordulóján már
keleti barbárok temetkeztek. A „romanizáció” fő képviselőinek hajdani vidéki
otthonai, villái, majorságai elpusztultak, olyannyira, hogy egyik-másiknak a
helyén a 4. században a gótok már temetőt nyitottak (Palatka).
Egy feltételezett „romanizált” lakosság túlélésére egyetlen lehetőség lett
volna: az aktív védelem, visszavonulás sebtében létesített hegyi erődökbe és
megerősített telepekre; erre kényszerült ebben az időben a birodalmon b elü li
lakosság is mind a Balkánon, mind Pannonia legbelsejében, mind pedig a
Rajna-Mosel közti Eifel-Hunsrück dombvidéken s nyugatabbra, az Arden-
nekben. A természeti adottságok az erdélyi Daciában is megvoltak, jobbak,
mint bárhol másutt. Késő római kori refugium településnek, mentsvárnak még
sincs nyoma Erdélyben, az elméletben sokat hangoztatott „önvédelemnek”
nem voltak valóságos szereplői.
Az erdélyi Daciában „továbbélő” római lakosságot egyetlen késő római-ko­
ra középkori forrás sem említi, a z e g y k o ri ró m a i v á r o so k , te le p e k , erő d ö k n eve
k iv é te l n élk ü l e le n y é s z e tt, egyetlen nyelv s egyetlen forrás sem örökitette át őket
a középkorra. Ami mégis megmaradt, ismeretlen nyelvi eredetű, már a római­
ak számára is őskori örökség, mint a fentebb emlitett nagy folyók, a Temes,
Maros, Körös, Szamos és Olt neve. A prerómai korszak öröksége az Ampelus-
Ompoly és a Tierna-Cserna folyónév is, a magyarban iráni eredetű a r a n y
szóból alkotott Aranyos folyónevet (1075. évi oklevélben: qui dicitur
hungaricae a ra n a s, latiné autem a u reu s ), illetve a magyarból származó német­
román változatát (Ariesch, Aries) csak dilettáns nyelvészkedés „vezeti vissza”
a latin Aureusra. A folyó gazdag a u reu s /aranytartalma magától értetődően
magyarázza nevét és szláv változatát is (Zlatna/Zalatna a z la t o = arany szó­
ból).
Az ásatója s feldolgozója szerint is eg y etlen erdélyi „késő római” temető
(Baráthely 1.) rítusa kétségkívül emlékeztet a Daciában korábban ismert, a
kitűnően kutatott Pannóniában pedig legkésőbb (!) Probusig (276-282)
előforduló úgynevezett szórthamvas temetkezésekre, csakhogy a valódi római
sírokra jellemző rituális mellékletek (ép edények, mécsesek, pénzek) egyáltalán
nem fordulnak elő benne. A baráthelyi sírokra a kifejezetten „barbár” húsétel
áldozatok jellemzők, néhány sírban pedig a Marosszentanna-Csernyahov-
kultúra barbár módra elhamvasztott edényeinek töredékeit és fibuláit találták.
Hasonló rítusú sírok Moldva karp-gót temetőiben gyakoriak (pl. Dancseni,
Etulija, Balcata, Hanszka-Luterija II.). A temetőhöz tartozó településen is
Marosszentanna-Csernyahov típusú leletek kerültek elő (edények, fésűk,
ékszerek), a baráthelyi temető alapnépessége tehát nagy valószínűséggel
szintén a Barbaricumból származott. Egyébként is alig hihető, hogy egy
„továbbélő” zárt római közösségnek Erdély egyik legforgalmasabb főútvonala
mentében (Medgyes és Segesvár közt) sikerült volna „megbújnia” . 62
 A tetrarchia korától kialakuló sajátos késő római rítus és viselet emlékei a
provinciákra jellemző rituális és viseleti egységben nem fordulnak elő a Duna
bal partján. A római államhatalomtól s a já t alattvalói számára előírt, illetve
adományozott „szolgálati jelvények” , az úgynevezett hagymágombos fibulák a
Barbaricumba csak zsákmányként jutnak el, szórványosan előfordulnak a
germán quadoknál, a nagyalföldi szarmatáknál, a kelet-alföldi gepidáknál
(Muszka) és az erdélyi gotoknál (Obrázsa, Lemhény, Vecel). E fibulákkal a
Barbaricumban nem lehet zárt római lakosság jelenlétét igazolni; kivált
olyanokkal, amelyek Pannóniából, Moesiából, sőt Itáliából kerültek a múlt
században erdélyi magán- és közgyűjteményekbe.

Karp közjáték
Dacia első igazán veszélyes támadói a mai Moldvából a barbár karpok voltak.
Az I. és II. Philippus 247/49. évi veretéivel záródó erdélyi pénzkincsek (pl.
Mezőviszolyán és Mezőbándon; mindkettő Septér vidékén) az Északkelet-
D adát ért sikeres támadásaikról árulkodnak, noha írott forrás erről már nem
emlékezik meg.
A Mezőség északkeleti peremén, Septérben nemrég kiásott hamvasztásos
urnatemető Erdélyben korábban ismeretlen, ugyanakkor a Moldvában a
karpokkal kapcsolatba hozható jól ismert régészeti kultúrát (Poiene§ti-kultúra)
képvisel. A karpok a Borgói-szoroson át nyomulhattak Daciába. A septéri
amfora alakú urnákkal megegyező amforaurnák Bözödről és Medgyesről azt
sejtetik, hogy a karp előnyomulás délnyugaton a Nagy-Küküllő völgyéig
lehatolt.
A karp betelepülést nem szabad túlértékelni, kivált „tömegére” nézve. Az
egyetlen és legnagyobb septéri temetőben feltárt 27 temetkezés az ott
eltemetettek többségét képviseli, a sírleletek homogének, egyetlen emberöltő
emlékei, a 250-290 közti évtizedekből. A karp edények, ékszerek közt nem egy
közeli rokon a keleti-germán Csernyahov-Marosszentanna-kultúra megfele­
lőivel, „karp” amforák vizigót környezetben is előfordulnak, pl. Sepsi-
szentgyörgy-Eprestetőn vagy Baráthelyen, ugyanakkor „gót” jellegű besímí-
tott díszítésű tálak, fazekak, fülesbögrék, fésűk, tűtartók a septéri sírokban is
gyakoriak. E kapcsolatok igen fontosak, mindennél jobban jelzik ugyanis az
erdélyi gót Marosszentanna-kultúra legkorábbi rétegét, azt, amely többek
között a névadó Marosszentannán is megtalálható.
290-300 után önálló karp emlékeknek nincs többé nyoma Daciában, az
azonban kérdéses, hogy az itteni karpok is csatlakoztak-e a 295-ben a
birodalomba betelepített testvéreikhez vagy beolvadtak a gótok köté.

A gótok Erdélyben
A 235-től kezdődő gót vándorlások és hadjáratok történetét a történettu­
domány részletekbe menően tisztázta, a végeredményt egységesen és egyfé­
leképpen adja meg: 271 -tői az Al-Dunától északra (illetve Scythia M inor/Dob-
rudzsától nyugatra) elterülő föld a gótok országa lesz, gótul/latinul G u tth iu d a \-
63 G o th ia , a Duna bal partja pedig rip a g o th ic a = „gót part” . A római Dacia
4- té rk é p . A gótok Daciában, 270-376/380
i = Dacia határerődítményei a kiürítés előtt, 2 = a Marosszentanna-kultúra terving-vizigót telepei és temetői, 3 -
feltételezett római lakosság gót uralom alatt, 4 = 376-380 között elrejtett gót pénz- és ékszerkincsek, 5 = gepidák a hi.n
uralom előtt, 6 = aranypénzek I. Thcodosiustól Honoriusig, 379-424,7 = a 420-as években'elrejtett gepida kincsek. S -
gót településterület, 9 = gepida településterület Észak- és Kelet-Alföldön
 megszállása után az addig egységes gót tömb két részre szakadt. A Dnyesz-
tertől keletre a g re u lh u n g i = sikságlakó gótok éltek, más néven osztrogótok (gót
a u stro = fényes, ragyogó, tündöklő, de napkeleti is), a Dnyesztertől nyugatra-
délnyugatra pedig a te r v in g i = erdőlakó, erdei gótok, más néven vizigótok (gót
v e z u jv i z u = jó, derék, vitéz). A gót nyelvű elnevezések önmagukért beszélnek,
az „erdőlakó/erdei” nevet a korábban a Pontus sztyeppe-övezetében élő gótok
csak az erdős-hegyes Erdély elfoglalása és megszállása u tá n kaphatták.
Az utóbbi évekig nem merült fel az a gondolat, hogy az erdélyi Dacia nem
tartozott volna a gótok országához, hiszen a terving-vizigót nép - a régészeti és
históriai szakirodalomban általánosan ismert - régészeti emlékeit első ízben
éppen az erdélyi Marosszentannán sikerült felfedezni; a kultúra moldvai és
munténiai temetőit az ottani kutatás változatlanul a vizigót korszakhoz köti.
Manapság azonban román részről megkísérlik kétségbe vonni a gótul
Caucaland ( = Hauhaland - a hegyek országa) néven ismert (Kárpátokon
belüli) erdélyi medence gót megszállását, avagy csupán átmeneti, epizód
jelenségnek ábrázolják azt.
A valóságban éppen a Kárpátokon belüli, erdélyi gotokról szól nem sokkal
betelepedésük után egykorú, hivatalos római forrás, amely elmondja, hogy „a
gótok másik csoportja, az erdőlakók ( te r v in g i) , a taifalokkal szövetségben
megütközött a vandálokkal és a gepidákkal” (291 ősze).1Az Origo Gothicában,
illetve Jordanesnél megőrzött vizigót hagyomány rávilágít a szóban forgó
háború okára, világosan leszögezi, hogy a hadakozó felek az egykori római
Dacia birtoklásáért csaptak össze. A „zord hegyek és sűrű erdők közé szorult”12
gepidák királya, Fastida, népét nehéz helyzetéből kiszabadítani óhajtván,
először Dacia békés megosztására tett ajánlatot. Visszautasíttatván, támadásra
csak római biztatásra (a szomszédom szomszédja a barátom) szánta el magát -
sikertelenül. A kudarc után visszavonult „hazájába” ( a d p a t r i a ) , márpedig a
Kárpátokon kívül nincs olyan vidék, amelyben a gepidák „zord hegyek” közé
szorulhattak volna. Vandál szövetségeseik csak a 120 éve a Felső-Tisza-vidék
és mellékfolyóinak völgyeiben élő Hasding-vandálok lehettek, a sziléziai
„siling” -vandálok e távoli események szereplőiként nem jöhetnek szóba. A
csatának az Origo Gothicában gót nyelven megőrzött színhelye (A u h a = gót
A h w a , ’víz, folyó’) soha nem lesz meghatározható, de a közelében fekvő
„ G a l t i s ” nevű o p p id u m hajdani római városra utal. A háború célja a római
Dacia felosztása, színhelye egyértelműen Erdély volt. Azok a kísérletek,
amelyek ezt a háborút egy jelentéktelen és céltalan Prut-menti összecsapássá
igyekeznek degradálni, a források lényegét változtatják meg: a valóságos
szereplők nevét, lakóhelyét s céljait.
Miután sikerült az erdélyi Daciát a rokon nyelvű keleti germánoktól
megvédeniük, nem volt akadálya, hogy a vizigótok berendezkedjenek a
Küküllők, a Kis-Szamos és a Maros völgyében, egészen Micia/Vecelig.
Berendezkedésük történelmi bizonyítéka a Maros mentéről kiinduló támadá­
suk a rómaiakkal szövetséges alföldi Sarmatia ellen. Ariarik gótjai 332. február
18-án a mai Temesköz területén szenvedtek katasztrofális vereséget attól a

1 „Tervingi, pars alia Gothorum, adiuncta manu Taifalorum adversum Vandalos Gepidesque
concurrant” . Panegyrici Latini III. (XI) 17, 1.
2 „ . . .inclusum se montium queritans asperitate silvarumque” . J o r d a n e s , Getica 98.
65
római seregtől, amelyet Nagy Konstantin, fia, a későbbi II. Constantinus
vezetésével küldött a szorongatott szarmaták segítségére. A vereség nem
lohasztotta le harci kedvüket, néhány évvel később (335 körül) Geberik
királyuk vezetésével űzik el a Maros völgyéből Visumar vandál király
kivándorló seregét. A Maros alföldi szakaszán a gótok csak a szilárdan uralmuk
alá tartozó daciai Gothiát védhették. Erről 350 körül megbízható, egykorú
római forrás tanúskodik: Daciát m ost a taifalok, viktofalok és tervingek
birtokolják.3
Valens császár 364. és 369. évi támadásai elől Athanarik király gót serege a
S erro ru m m on tes (Délkeleti-Kárpátok) mögé hátrál, 376-ban a hunok elől a
C a u c a la n d b a menekül. Az erdélyi Dacia gót megszállása az egykorú római
források tanúbizonysága szerint ténykérdés, amely nem szorul bizonyításra.
Egyértelműen Gothiának nevezi Daciát az 5-6. század antik földrajzi irodalma
is, 3-4. századra visszautaló történelmi visszatekintéseiben. így már Orosius a
4. században azt mondja: „Dacia ubi est Gothia” - Dacia, ahol most Gothia
van.4
A vizigótok régészeti hagyatékát 1906 körül a marosszentannai temető és
leletei segítségével sikerült először meghatározni. A meghatározásban döntő
szerepet játszott Posta Béla kolozsvári régészprofesszor, aki oroszországi
tanulmányútjain megismerkedett a kijevi kormányzóságban akkoriban kiásott
- közöletlen - temetők leleteivel (Csernyahov, Romaski), s elsőnek ismerte fel
meglepő rokonságukat az erdélyi temetővel, s az e rokonságot meghatározó
történelmi hátteret. Felismerése tanítványa, Kovács István munkájából
általánosan elismertté vált, a 3-4. századi gót-keleti germán régészeti kultúra
összefoglaló elnevezése ma Csernyahov-Marosszentanna/Sintana de Mure§-
kultúra.
A gótok, éppúgy mint a többi germánok, a korai császárkorban elhamvasz­
tották halottaikat. Ez a népiségüket-származásukat jelző rítus a 3-4. században
is fennmarad. A mediterrán civilizáció és a kereszténység hatására azonban
egyre általánosabbá válik a halottak eltemetése, a hamvasztás egyre ritkább
lesz. Erdélyben néhány gót hamvasztásos temetkezés is ismert, ezek he­
lyenként az első betelepülő gót nemzedékre utalnak (pl. Sóvárad római
castrumának lepusztult belső területén), a halotthamvasztás azonban sokkal
később is, így a névadó Marosszentannán is, igazolható.
Modern kutatások az elmúlt években három egymást követő benépesülési
fázist elemeztek ki a marosszentannai temetőben. A fázisok legalább három
nemzedéknyi időben határozzák meg a temetőt létesítő és használó gót falu
lakosainak életét (300-376). Az 1. fázist a másvilági élelmet tartalmazó edények
valóságos készlete jellemzi - hasonló sírok Erdélyből Csombordról, Rugon-
falváról, Marosvásárhelyről, Marosújvárról ismertek. A 2. fázisra a divat és az
ékszerek megváltozása (új formájú fibulák, fésűk, csatok) mellett már csak egy,
legfeljebb két élelemtartó edény mellékelése jellemző - ilyen sírokat, temetőket
Erdélyből Magyarpalatkáról, Mezőaknáról, Kolozsvárról közöltek. A 3. fázis a
kereszténység terjedését igazolja, a sírok többnyire kelet-nyugati irányításúvá

3 „Daciam . . . nunc Taifali, Victohali et Tervingi habent” . E utropius, Breviarium ab urbe

condita 8, 2, 2.
4 O rosius, Historiarum adversum paganos I. 54. 66
 3. ábra. Bronzfibulák, övcsatok és csontfésűk a marosszentannai gót temetőből

válnak, s megesik, hogy rátemetik őket az i. fázis már nem látszódó sírjaira. A
halottak kezét gyakran összekulcsolják, a pogány élelemmelléklet eltűnik a
sírokból. Ilyen sirok Újősön, Medgyesen s másutt fordulnak elő.
A gót-keleti germán női öltözet díszítésére a 2. fázis idején alakul ki a
67 korábbi „aláhajtott lábú” fibulák továbbfejlesztéseként a ruhát a két vállon
4. á b ra . A legjellemzőbb gót női ékszer, a lemezfibula elterjedése Erdélyben
1 = Kolozsvár, 2 = Magyarpalatka, 3 = Vajdakamarás, 4 = Üjős-Fűzkút, 5 = Mezöakna, 6
= Marosszcntanna, 7 = Marosvásárhely, 8 = Gyergyótekeröpatak, 9 = Maroslekence, 10 =
Baráthely és Ecel között, 11 = Szászhermány

vagy a mellen összefogó úgynevezett lemezfibulák viselete, amely később még

a Hispániába költöző vizigótoknál is fennmarad. A félkör alakú „spirállemez-
zel” és ötszögű „tűlemezzel” borított gót ezüst- és bronzfibulák elterjedése
kitűnően tükrözi Erdélyben a vizigót település súlypontjait, bár sajnos a
véletlenszerű kutatás súlypontjait is (Kolozsvár, Magyarpalatka, Vajdaka­
marás, Újős-Rét, Mezőakna, Marosszentanna, Marosvásárhely, Tekerőpatak,
Maroslekence, Baráthely, s telepről: Szászhermány). Közeli rokon fibulák
jelzik a sikságlakó osztrogótok módosabb női temetkezéseit, az erdélyiekkel
pedig teljesen megegyezők a Kárpátok körül élő többi vizigótok asszonyainak
fibulái (Independent, Spantov, Izvorul, Alex. Odobescu, Tirg§or, Letcani, s
újabban valamennyi temetőnél nagyobb számban: Birlad és Mogosani). Hogy
ezek az asszonyok valóban gótok voltak, azt egy moldvai sírban talált orsógomb
jól olvasható és érthető gót runafelirata igazolja. Rövidebb runakarcok
havasalföldi orsógombokon is előfordulnak.
Nemcsak a női ékszerviselet egységes. A Csernyahov-Marosszentanna-
kultúra területén egységesen elterjedtek a női viseletben a félkörös és púpos
fogójú csontfésűk, a csont, bronz és ezüst csüngő-ékszerek meghatározott
típusai, a férfi viseletben pedig a sajátos alakú öv- és saruszí jcsatok. Egységesen 68
 fejlődik a részben késő kelta hagyományokat folytató, de antik technikai
fogásokat is alkalmazó gót fazekasság. Jellegzetes termékei szinte azonos
formában, díszítéssel, technikai kivitelben készültek a Dnyeper, a Dnyeszter, a
Maros és az Al-Duna mentében. De míg az osztrogótok fazekasságára (és
anyagi műveltségére) inkább a Pontus görög-római városai hatottak, addig a
vizigótokéra az Al-Dunán túli római tartományok, kivált a határvárosok
kézművessége. A hatások és a római import (üvegek, amforák, cserépkorsók) az
Al-Duna északi oldalán elterülő síkságon érzékelhetők a legerősebben, s egyre
gyérülnek észak felé távolodva. Erdélyben a Barcaságban és Háromszékben
még jól megfoghatók, a Maros és Kis-Szamos mentében már alig van látható
nyomuk. A megelőző (gótok előtti) római provinciális kézművesség utóhatásai
még ennél is gyérebbek, az edények pirosra, sárgára égetésének tudománya
például eltűnik.
Az erdélyi gót régészeti kultúra emlékeit 90% -ban magyar és szász kutatók
fedezték fel, ásták ki, tették közzé, jórészt még az I. világháború előtt vagy
röviddel a l l . világháború után. Tervszerű kutatása mintegy 120 erdélyi sír
feltárása ütán végleg leállt, miközben Moldvában és a Havasalföldön nulláról
legalább 2000-re emelkedett a feltárt és jelentékeny részben közölt sírok száma,
vagyis a daciai és Dacián kívüli sírok aránya 1 :20-ra változott. Ennek
arányában változott a kutatás szemlélete is, s gyarapodnak azok az elméletek,
amelyek a gótok erdélyi jelenlétét immáron régészeti alapon is kétségbe vonják,
vagy csak néhány későinek mondott Maros-vidéki temetőre igyekeznek
szűkiteni (Marosszentanna, Marosvásárhely, Mezőakna). Mások ugyanezen
temetőket a hunok elől 376 után átmenetileg Erdélyben menedéket kereső
Athanarik-féle vagy a 400. körüli Radagaisus-féle (?) gotokhoz kötik. A román
síkságon végzett nagyszabású kutatások nyomán még azok is egyre kisebbre -
jelentéktelenre - zsugorítják össze a daciai gót településterületet, akik a gótok
erdélyi jelenlétét 271-től vagy 300-tól egyébként elismerik. A legkevésbé
sikerült elmélet szerint a gotoknak csak temetőik vannak Erdélyben, a
településeken római lakosság élt.
A valóságban az erdélyi gót telepek nem különböznek a Csernyahov-Ma-
rosszentanna-kultúra egész területén megfigyelhető telepektől. Az egyhelyisé-
ges putriházak alapjait Erdélyben is félig a földbe ásták - ilyen házak a 3-4.
században a Római Birodalomnak még eldugott falvaiban sem voltak! -,
tetőzetüket 2-2 vagy 3-3 földbe ásott cölöp tartotta, állandó, épített kőtűzhely
nincs mindig bennük. Előfordulnak veremházzal egybeépített cölöpvázas
faházak is. A házakból ugyanolyan fésűk, fibulák, ékszerek és edénytöredékek
kerülnek elő, mint a sírokból; összetartozásuk tehát a régészeti evidenciák közé
tartozik (Bözöd-Lóc, Baráthely 1., Segesvár-Szőlők, Bögöz-Vizlok, Csekefal-
va-Lok, Fiatfalva-Nagyerdő, Kisgalambfalva-Galat-tető, Székelykeresztúr-
Felső-Lok, Zeykfalva, Sepsiszentgyörgy-Eprestető, Szászhermány-Goldgru-
be, Réty-Telek, Brassó). A településekre utaló felszíni nyomok és leletek
száma meglehetősen nagy. Ezek a temetőkkel és sírokkal együtt ma már
meglehetős biztonsággal kijelölik az erdélyi vizigót település határait. A
jelenleg ismert 80-100 lelőhely elterjedése mégis a római kor idején lakott és
megművelt terület jelentékeny összezsugorodását bizonyítja. Egykori római
castrum, telep, villa területén csak elvétve fordul elő gót településre utaló
nyom (pl. Micia/Vecel, Bereck), a gót paraszti gazdaság nem tudott mit
69 kezdeni az antik kultúra romjaival.
 /

A sírokba helyezett és a telepeken előforduló húsétel maradványok

(állatcsontok) összetétele, a temetők állandósága s maga a települési mód azt
bizonyítja, hogy az Erdélybe és az Al-Duna fölötti síkságra beköltöző gótok -
osztrogót rokonaikkal ellentétben - földművelő parasztok voltak, így jellemzi
őket 348-349-ben Libanius is. Ugyanezt bizonyítja a vizigót nyelvre
lefordított Vulfila-féle biblia szókészlete. A szántás-vetés-aratás-begyűjtés
szinte valamennyi kifejezését tartalmazza, az állattartásra vonatkozólag pedig a
belterjes (istállózó) gazdálkodást tükrözi. Minden ránk maradt adat, régészeti,
nyelvészeti és históriai forrás cáfolja azt az újabban hangoztatott tézist, amely
az erdélyi és Erdély körül élő vizigótokat nagyállattartó vándor, sőt „nomád”
pásztoroknak igyekszik ábrázolni. Paraszti önellátó gazdálkodásra utalnak a
falusi kézműves mesterségek meglétét igazoló gót szavak, s egyértelműen
„barbár” a vizigót kézművesipar (közte a fazekasság) valamennyi emléke. Még
akkor is, ha a szomszédos római civilizáció bizonyos hatásai alól nem tudta
magát kivonni, hiszen ez a limes barbár oldalán egyetlen más népnek sem
sikerült. Luxus- és iparcikkek (fém- és üvegedények, kelmék), s bizonyos
élelmiszerek (pl. bor, étolaj) terén annyira ki voltak szolgáltatva a birodalom­
nak, hogy „háborús időkben a kereskedelem elakadása miatt végső hiány lépett
fel a mindennapi szükségletekben” .5 A gótok az árukért rabszolgával fizettek:
ettől a sorstól igyekezett megóvni Aurelianus császár Dacia magával vitt
lakosságát.
A vizigót társadalomról a Vulfila-biblia megfelelő kifejezései, a P a ssio S .
S a b a e - a gót Saba mártíraktája - , néhány kortárs auktor, köztük elsősorban
Ammianus Marcellinus szolgáltatnak írásos adatokat, de sokat elárulnak a
korabeli gót személynevek és a régészeti megfigyelések is.
Dacia megszállása után az erdőlakó tervingi nép már nem oszlott törzsekre (a
gót törzs = th iu da fogalom a 4. században az egész vizigót nép és országa
megjelölése volt), a központi hatalom ( th iu d a n a ssu s) élén pedig a 4. században
egyetlen th iu d a n s állt, ez a görög b a s z ile ü s z n e k felelt meg. A vizigót nép
„nemekre” -nemzetségekre tagolódott (k u n ja = fülái-pagi), élükön a k in d in s
(dux, arkhón) állt. A kunjának megfelelő területi egységen ( g a r v i) nagy csalá­
dok ( s ib ja ) éltek, ezek azonban már legfeljebb kivételképpen voltak egymással
valóságos vérrokonságban. Egy-egy falu (h a im s ) általában egy-egy sib i
lakóhelye volt, vagyis a sibi volt a korszak szilárd területi, gazdasági, kultikus
egysége. Az apajogú családokból ( fa d r e in s ) összetevődő falut a falutanács
vezette, amelyben az öregek ( sin is ta n s ) voltak a hangadók. Kisebb tanyaszerű
telepek is léteztek (w e ih s a ) .
A nagy hadjáratok és a hódítás idejétől kezdve a vizigótok feletti tényleges
hatalom a katonai vezetők és harci kíséretük kezébe került. A re ik s (baszilisz-
kosz, regulus), a katonai vezető megjelölése, a 3-4. századtól névösszetételben
is gyakori (Gunthen'/г, Gebend, Ao r ik , Aria r ik , M und é r ik stb.), megtalálható
a század legnagyobb vizigót vezetőjének nevében is: Athanan&. Athanaricus
latin iu d ex címe a késői latinságban már kormányzót (helytartót, legfőbb
vezetőt) jelent; valóságos szerepét, tevékenységét, tekintélyét ismerve aligha
kétséges, hogy Athanarik iu d e x p o te n tissim u s (a leghatalmasabb iudex)
megkülönböztetése a gót th iu d a n s latin megfelelője. A re ik sek a m a ista n s

5 Ammianus M arcellinus, Rerum gestarum libri 27, 5. 7O

 (optimates-megisztanész) rétegre, vagyis a birtokok és udvarházak ( g a r d s )
uraira támaszkodtak, maguk is közéjük tartoztak. E réteg hatalmát kisebb-
nagyobb hivatásszerűen katonáskodó fegyveres kíséret biztosította. A szabad
(fr e is ) vizigót nép a 4. századra erősen rétegződött, a nincstelenek mellett
számottevő szolga és rabszolga réteg is kialakult.
Régészeti leletek csak ritkán utalnak a m e g is z ta n é s z rétegre, ilyen egy arany
nyakperec, valószínűleg hatalmi jelvény (Szászbuda) és egy „ex Transilvania”
származó ékköves aranyfibula (Jankovich-gyűjtemény), a 4. századi gót
ötvösség remeke. Sokkal világosabban tükröződik a falvak társadalma a falusi
temetőkből, akár Marosszentannán is. A sírok és mellékleteik csaknem
ugyanúgy rétegeződnek, mint Saba gót mártír falujának lakosai. Egy 50-100
főnyi közösségben 4-5 gazdagabb házaspár található, életükben ők lehettek a
falutanács hangadói. A temetkezések többsége egyszerű, egyenrangú paraszt­
családra ( w a u r s t w j a ) utal. Nincsteleneket ( u n leth s) temettek a szertartásos, de
szegény sírokba. Rabszolgának ( s k a l k s ) tulajdonítható temetkezés kevés van.
A falvak társadalma felett álló nemzetségi előkelőség asszonyának ékszerei
Tekerőpatakon kerültek elő egy elrejtett kincsben. Ugyanolyanok, mint a
falusi gazdag asszonyok ékszerei, csak vastag, tömör ezüstből készültek, s az
illetőnek római pénzvagyona is volt.
M ind az írott források, mind pedig a régészeti emlékek számos adatot
szolgáltatnak a gótok eredeti vallásáról - az erdélyi Dacia külső peremén talált
pietroasai kincs runafelirata a gótok szent áldozatáról szól.
A közelmúltig a történetírás éppoly szigorúan ítélte meg a gótok 376 előtti
kereszténységét, mint azok a rómaiak, akiknek kuriózumnak számító, bizarr
öltözetű pogány papjaik és papnőik, barbár vallási jelképekkel éktelenkedő
nemzetségi szentélyeik, szekereken szállított otromba bálványaik és a
szarvasoktól vont szent kocsi ragadta meg a figyelmét. A keresztény térítési
kísérleteket még nemrég is elszigetelt akcióknak vélték, amelyek elsősorban a
gotoktól behurcolt római foglyok, a gótok által leigázott egykori római
lakosság, s legfeljebb a legalsó gót népréteg körében érhettek el némi —
átmeneti - sikert. Még szigorúbb a régészet, amely a gót temetkezésektől a
kereszténység olyan tárgyi bizonyítékait kívánná meg, amilyenek 376 előtt a
birodalom határmenti tartományaiban is fehér hollónak számítanak. Ilyenek
nincsenek, s nem is lesznek. A vizigót temetők egész sorában, így Marosszent­
annán is, a 4. század közepe utántól azonban mégiscsak megritkul vagy eltűnik
a pogány étel- és italmelléklet, egyre gyakoribbá válik a keletelt temetkezés és
az összekulcsolt kéz. Mindezek a 4. századi kereszténység rituális ismérvei a
provinciákban is.
Athanarik 369-372 között keresztényüldözéssel igyekszik elhárítani a
felelősséget és a figyelmet a „hatalmasok” katonai vezetésének csődjéről, a
367-ben és 369-ben a rómaiaktól elszenvedett vereségekről. Néhány, hadifog­
lyokból és gót ágrólszakadtakból álló keresztény gyülekezet miatt aligha lett
volna érdemes akkora, több évig tartó mozgalmat kezdeményeznie, amely gót
nevű mártírok sorozatát szolgáltatta mind a katolikus, mind pedig a gót ariánus
egyháznak.
A különböző keresztény missziók (katolikus, szektás, ariánus) a 332. évi
római győzelmet követő békediktátum nyomán árasztják el Gothiát, a Vulfila-
biblia tanúsága szerint legnagyobb sikerrel az ariánusok építik ki a gót nyelvű
7i keresztény egyházat. A keresztény gótok száma már a 347-348. évi első üldözés
idején számottevő volt, a gót kereszténység története ettől kezdve folyamato­
san nyomon követhető Saba mártíromságáig (372), avagy 378-ig, amikor a
keresztény Fritigern egy keresztény presbitert küld követségbe Valens
császárhoz. A legújabb tárgyilagos nemzetközi kutatás (Herwig Wolfram)
elejtette azt a korábbi tézist, hogy a gótok csak a birodalom területén, 382 után
válnának ariánus kereszténnyé, s mára elismeri, hogy 376-ban az Imperiumba
benyomuló gótok többsége ariánus keresztény volt.
A fentiek fényében a két-három, Erdélyben talált 4-6. századi ókeresztény
mécses, valamint a Berethalmon 1775-ben előkerült z e n o v iv s feliratos
donarium (fogadalmi tábla) a Krisztus-monogramos csüngővei, nem bi­
zonyíték valamiféle „róm ai” jelenlétre. A berethalmi 4. századi donarium
valójában valahol Illyricumban készült egy ottani megrendelő számára, s
utóbb nyilván egy missziós pap templomi felszereléséhez tartozott a vele
együtt talált bronzedényekkel együtt. A keresztény igehirdetés mindenkinek
szólt. A 4. században sem lehetett, s ma sem lehet meghatározott nyelvű vagy
eredetű népesség privilégiumaként számon tartani.

A gót összeomlás
M iután a hunok szétzúzták Ermanarik osztrogót birodalmát, 376-ban a
vizigótok ellen fordultak. Athanarik a Dnyeszter partján, a folyó menti szilárd
állásban vélte kivédeni az ellenség támadását, meglepetés ellen még erős
elővéddel is biztosította magát. A hun hadvezetés azonban ragyogó manőverrel
megkerülte az elővédet, éjszaka átkelt a folyón, s hajnalban váratlan támadással
szétszórta Athanarik seregét. Az eredmény ismert: a vizigótok túlnyomó része
Fritigern és Alavivus vezetésével 376 őszén menedéket kért és kapott a
birodalom keleti felének urától, Valens császártól, maga Athanarik és kísérete
pedig Erdélybe, a C a u c a la n d e n sis lo cu sb a hátrált. 380 végén azonban
Athanarik is kénytelen volt övéivel keletrómai területre menekülni. Ezzel
Erdélyben s az egész Gothia területén véget ért a vizigótok uralma.
A gótok katasztrófáját és elvándorlását számos elásott kincs bizonyítja,
köztük a főhatalom képviselőitől elrejtett két nagy aranykészlet, 367-375 közti
állami pecsétekkel keltezett római aranyrudak Krásznán, és 376-380 közti
állami pecsétekkel keltezett római aranyrudak Földváron. Szó volt már a
Tekerőpatakon talált ezüst ékszerkincsről, amelyet ezüstpénzeken kívül
Gratianus 376. évi aranysolidusa keltez. Hallatlan jelentőségű, hogy olyan
ékszereket tartalmaz, amelyeknél későbbi típusúak egyetlen vizigót temetőből
sem ismertek. 376-380 között kisebb-nagyobb pénzvagyont rejtettek el
Maroscsapón, Zernyesten, Szamosújváron, Várhelyen. E széles körű kincs-
rejtés általános és egyetemes katasztrófa jele, s a tekerőpataki kincs bizonysága
szerint velük egy időben az erdélyi vizigót telepek és temetők élete is
mindörökre véget ért. A hun lökések nemcsak a mai Románia területéről űzték
el a korábbi germán lakosságot. Ugyanebben az időben néptelenedik el a
germán törzsektől századokon át sűrűn benépesített mai Lengyelország
területe is, megnyitva ezzel az utat a hun kor után meginduló nagy szláv
vándorlásnak.
A vizigótok elpusztították a római Dacia erődjeit, városait, falvait. Ami még
ennél is rosszabb, százéves uralmuk alatt azt is hagyták elpusztulni, ami netán 72
 megmaradt a hadi események után. Az aranybányavidék az egész korai
középkoron át lakatlan vadonnak számít. A birodalmon kívül élő gótok a római
életformával éppúgy nem tudtak mit kezdeni, mint az alamannok, akik velük
egy időben foglalták el a Rajna-Neckar-Duna közti Agri Decumatest és
Nyugat-Raetiát, ahol a barbár foglalás után az elhagyott erődöket és belső
településeket Daciához hasonlóan az erdő borítja el, ókori nevüket nem őrizték
meg a csupán szántóföldet és legelőt kereső germánok.

A gepidák a hun uralom előtt

Római források Dacia támadói közt 269-ben említik először a gepidákat.
Kárpát-medencébe költözésük közvetett bizonyítéka a tőlük megmozgatott
vandál kivándorló csoportok első támadása Pannonia ellen, Aquincum
térségében (270 ősze). A római Dacia megszállásában a vizigótok megelőzik
őket, I. Maximianustól támogatott 291 előtti támadásuk a daciai gótok ellen -
fentebb szó volt róla - eredménytelenül végződött. Kénytelenek voltak ezért
Dacián kívül, az egykori római tartományt északnyugatról határoló hegyek,
elsősorban a Meszes külső peremén terjeszkedni. Merőben új régészeti
emlékeik (csontvázas temetkezések a Csernyahov-kultúra elemeivel, de a
gotokkal ellentétben fegyverekkel bőségesen felszerelve) egyre jobban ismer­
tekké válnak Északkelet-Magyarországon és Északnyugat-Romániában. Nem
a római Daciáról s nem is a történelmi Erdélyről van szó, hanem a mai Románia
sík északnyugati pereméről. A vizigót település a római Daciában csak a Kis-
Szamos jobb partjáig terjedt, s csupán Kolozsvár térségében nyúlott át a folyó
bal partjára is. Az egykori daciai római limes ettől jó 70 km-rel nyugatabbra, a
Meszes-hegység belső oldalán húzódott; a közbülső vidék a gótok számára már
senkiföldjének számított.
A gepidák korai országa a Sebes-Körös, Berettyó, Ér, Kraszna, T ú r és Alsó-
Szamos völgyében, a Meszestől északnyugatra terült el, tehát nem érte el a
római Dacia határait sem, s messze kívül esett a földrajzi Erdély területén. A
modern Transilvaniát makacsul a történelmi Erdéllyel és a római Daciával
azonosító nemzetközi régészeti és történelemkutatás ennek ellenére érthetet­
lenül „Erdélybe” helyezi.
Azok a világhírű kincsek, amelyeket gepida fejedelmek egy évszázad alatt
gyűjtöttek össze, s a hunok Kárpát-medencébe nyomulásakor (424) rejtettek el
Szilágysomlyón a Keselyű-hegy lábánál (az összetartozó, egyetlen kicsiny
telken talált I. és II. kincs), tehát nem hozhatók kapcsolatba az oda több mint
100 km-re, magas hegyláncok vonulatain túl egykor megtelepült vizigótokkal,
egy minden tekintetben homályos római vagy dák „helyi vezetőről” nem is
szólva. Ugyanez a helyzet a bihari Tótiban elrejtett, antik ezüstedényekből álló
egykorú kinccsel. M indkettő a korai Gepidiában került elő, s a Felső-Tisza-
vidéki Gelénesen, valamint a kárpátukrajnai Ormodon elrejtett hasonló (de
kisebb) kincsekkel együtt alkot történelmi eseményt jelző kincshorizontot. A
szilágysomlyói kincsek, valamint a környék más leletei (Somlyóújlakról súlyos
arany nyakperec, Zilahról aranycsüngő, 400 körüli fegyveres gepida sírja
Szilágysomlyóról) alapján valószínű, hogy a korai gepida hatalom központja a
Kraszna-Ér-Berettyó völgyei felé egyaránt nyitott, keletről viszont magas
73 hegyektől védett Szilágysomlyó vidékén lehetett. Valahol ezen a környéken
pusztult el a korai gepida dinasztia, s valahol ezen a tájon lépett helyükbe a
hunok választásából a gepida nagyhatalmat később megalapító Ardarik ki­
rály.

2. A hunok (376/424-455)
Gothia sorsát a hun népmozgalom pecsételi meg, sorozatos lökéseik nyomán
eltűnik területéről az a gót lakosság, amely még találkozott és legalább kívülről
együtt élt az egységes Római Birodalommal. Az azonban homályos, hogy
maguk a hunok 376. évi győzelmük után hol s miként rendezkedtek be Kelet-
Európában. Keletrómai területeket 395-ben támadtak meg először, a Dunán
áthatoló előretolt erőik ekkor már Havaselvéről indulnak. 400 decemberében
ugyanitt végeznek a birodalom területéről visszamenekülő Gainával és
gótjaival. Különböző hun seregek nyugat felé mozgása röviddel később
kiváltja a „második hun pánikot” , a Kárpát-medencéből elmenekülnek a
vandálok és a szvébek, I. Alarik és vizigótjai pedig Dalmácia felől első ízben
kísérelnek behatolni Itáliába (402).
Az Uldin vezette hun al-dunai sereg újabb keletrómai háborúja (Castra
Martis elfoglalása 409-ben) ugyan balul végződött, de mire a konstantinápolyi
kormányzatnak sikerült békét kötnie a hunokkal (412), akkorra Uldin már
elfoglalta és felégette az Al-Duna bal partján lévő római ellenerődöket, az Olt
torkolata közelében fekvő Sucidavától (Celei), a Vaskaputól nyugatra fekvő
Lederatáig, s ezzel felszámolta a rómaiak előretolt bástyáit. A következő
évtizedekben az egész Havaselve hun szállásterületté válik - sehol Európában
nem került elő a korai hun mozgalomra és megtelepedésre utaló annyi régészeti
bizonyíték, mint ezen a bővizű folyóktól átszelt síkságon (innen ismert a
legtöbb hun réz áldozati üst és aranydiadémás sirlelet). 422-ben már Ruga
nagykirály vezeti az innen Thraciába törő hunokat, s ha maga Ruga és a hun
főerők ezt követően továbbvonulnak is a Kárpát-medencébe, helyükbe újabb
(keleti) hun erők költöznek. Olyan jelentősek, hogy 435-445 között valahol a
Buzáu folyó völgyében volt a másodfejedelem, Attila táborvárosa (orduja). A
környékről fejedelmi gazdagságú hun leletek ismertek, s valószínűleg ezzel a
Kárpátokon kívüli orduval függ össze egy Brassóban talált hun aranylelet is.
Nyaranta egy hun főméltóság vonulhatott fel a Bodza-szoroson át a
Barcaságba.
Ruga nagykirály és a hun főerők 424-425-ben már a Köröstől délre elterülő
alföldi rónaságon táboroztak, itt kezdik el kiépíteni azt az új főordut, amelyben
449-ben a keletrómai Priszkosz is megfordult. A hun uralmat vállaló gepidák
településeit az Alföldön a Körös-Sebes-Körös vonalától északra szorítják
vissza, mire azok - úgy tűnik - beszivárognak Erdélybe a Nagy-Szamos
vonaláig. E vidéktől délre a hunok országa terült el.
A magas hegyektől körülvett, erdőségekkel borított Közép- és Dél-Erdély a
hunok számára részben keleti összekötő útvonalként (a Vöröstoronyi- és a
Bodza-szoroson, valamint a Borgói-hágón át), részben nyári szállásként és őszi
vadászterületként szolgált. Erdély egész történelme során ez az emberi
település mélypontja: emberi lét nyomai csak a Maros, a Sebes és a Nagy-
Küküllő völgyében és a szorosokhoz vezető utak mentén mutathatók ki, s még
ott is csak felettébb gyéren. Észak-Erdélyben nincs hun lelet. 74
 Valamelyes központjuk, talán egy alkalmi ordu (Priszkosztól tudjuk, hogy
Attila idejében ilyen több is volt), a mai Szászsebes környékén lehetett, ahol 11.
Theodosius 429/30. évi kibocsátású aranysolidusa, valamint V. Varahran
kusán-szaszanida király (420-438) aranypénzei kerültek elő - ez utóbbiakat
csak a 420-as években Közép-Ázsiában hadakozó hunok hozhatták magukkal.
Más, egykorú kelet- és nyugatrómai aranypénzek is jelzik a hun uralmat és
útvonalakat (Gyulafehérvár, Marosludas, Vízakna) - a két római imperiumból
kipréselt adóból származó aranypénzek elterjedése megbízható pontossággal
tükrözi a hunok és szövetségeseik mozgásterületeit.
Erdély jelentős hun lelete egy színarany cikáda - hun vallási szimbólum és
méltóságjelvény-a Maros menti Sáromberkéről, de az sem kizárt, hogy a Kis-
Küküllő menti Vökön talált - szilágysomlyói típusú! - ékkőborításos germán
aranyfibulák is egy gazdag hun kori asszony ékszerei voltak. Valószínűleg hun
kori a Beszterce-vidéki Csépánban II. Theodosius arany érméjével és arany
ékszerekkel magányosan eltemetett előkelő is. Ezeket leszámítva már csak hun
kori „köznépi” leleteket ismerünk Erdélyből, igaz, felettébb jellemzőeket.
Olyan besimított díszítésű füleskorsókról s más edényekről, valamint
üvegpoharakról van szó, amelyek pontosan ugyanilyen formában és összetétel­
ben az egész hunok megszállta Közép-Duna-vidéken elterjedtek (Marosvásár­
hely, Maroskarna - sírból vagy telepről). Néhány síros családi sírkertek
(amilyenek a hun korszakot egységesen jelzik az Alpoktól Moldváig és a
Fekete-tengerig) kerültek elő az elmúlt években Újősön és Baráthelyen,
éspedig a hun kori alánokra, hunokra, germánokra egyetemesen jellemző
ékvéséses díszitésű (ún. Perse-Léva-típusú) fibulákkal, az utóbbi sírokban
szintén hun kori háromszögletes tűlemezű (ún. Brigetio-Mártély-típusú)
fibulákkal is. Hasonló lelet a Maros erdélyi kijáratánál, Arad-Mikelakán is
ismert. Gyulafehérvár-Partosról származó kaukázusi típusú alán fibula zárja az
erdélyi hun kori leletek kis csoportját, amelyet az Alföld Sebes-Körös menti
kijáratánál még a Nagyvárad-Szalka-terasz hun sírjaival lehet kiegészíteni. (A
korábbi elméletekben központi helyet elfoglaló mojgrádi „hun” leletek
modern hamisítványok.)
Dél-Erdély a fél évszázados hun uralom idején elhagyott, elvadult vidékké
válik. A megtelepedésre, földművelésre alkalmas terület katasztrofálisan
összezsugorodik. A nagy folyóvölgyek csupán útvonalként szolgáltak, ami
körülöttük elérhető maradt, abból hun fejedelmek és méltóságok vadászterüle­
te lett. .

3. A gepidák királysága (455-567)

A k o r a b e li h ír a d á s o k é s a g ó t J o r d a n e s g ó t t ö r t é n e t e e g y a r á n t k ie m e lik a z t a
je le n tő s s z e r e p e t, a m e ly e t a g e p id á k „ m e g s z á m l á lh a ta t la n ” s e re g e A ttil a G a llia
e lle n i h a d j á r a tá b a n (4 5 1 ) já ts z o tt. M é g p e d ig a „ l e g h ír e s e b b k ir á l y ” , A r d a r i k
v e z e té s é v e l, a k it a v a z a llu s k ir á ly o k k ö z ü l a z a m e g tis z te l te t é s é r t , h o g y r é s z t
v e h e te tt A ttil a ( 4 4 5 - 4 5 3 ) ta n á c s k o z á s a ib a n . A g e p id á k k iv á lts á g o s s z e r e p ü k e t
a n n a k k ö s z ö n h e tt é k , h o g y ő k v o lta k a z e g y e tle n n a g y k e le ti g e r m á n n é p , a m e ly
n e m m e n e k ü lt el a K á r p á t - m e d e n c é b ő l a h u n o k e lő l. A ttil a a k é t ró m a i
b ir o d a lo m v á r o s a i e lle n i n d í t o t t h a d j á r a ta ib a n é p p ú g y k é n y te le n v o lt a g e p id á k
75 - z ö m m e l g y a lo g h a r c o s - tö m e g e ir e tá m a s z k o d n i, a m ik é n t a h u n k ö z p o n ti
5- té rk é p . A gepidák Erdélyben és a Kelet-Alföldön, 445/455-567
i = telep, sír, temető, 2 = királysír, kincs, 3 = aranypénzek II. Theodosius 440-es évekbeli adójától I. Iustinianus
haláláig (565), 4 = éremkincs, 5 = Gepidia 455 körűiig, 6 = gepida településterület 474-567 között
 táborváros népe a gepidák bizonyos szolgáltatásaira. A hunoktól a gepidák fölé
emelt új király, Ardarik saját népe fölött csaknem ugyanolyan nagy hatalmú úr
volt, mint Attila a Hun Birodalom népei és előkelői fölött. Ezt a hatalmat a
hunok és Attila kölcsönözték Ardariknak s néhány más vazallusjdrálynak, s az
eszes Ardarik azok közé tartozott, akik hatalmukat saját népük számára
gyümölcsöztették. A hun kori Kárpát-medencéből sehonnan nem ismerünk
annyi arany sírobulust, mint a gepidák földjéről. Hun uraik még II.
Theodosius halála és a keletrómai aranyfolyam elapadása után is részesítették
őket a „házilag” vert II. Theodosius-solidusokból. Attila halálakor (453) a
korabeli Európa legjobban felszerelt, leggazdagabb germán katonai arisztokrá­
ciája a gepida volt. E nép, „a karddal dühöngő gepida” és „Ardarik kardja”
vezették győzelemre a dunai népek szövetségét Attila fia és utódja, Ellák ellen a
Nedao folyónál vívott csatában (455).
Győzelmük után „a gepidák a hunok szállásterületeit erőszakkal maguknak
foglalták el, s eg é sz D a c ia h a tá r a it győztesként birtokolták. A (Kelet) Római
Birodalomtól erős férfiakként csak baráti szövetséget, békét és évjáradékot
kértek” .6 - F2 Priszkosz tudósítása nyomán fennmaradt korabeli forráshely
arról tanúskodik, hogy a gepidák a hunok Duna bal parti szálláshelyeit
győzelmük után országukhoz csatolták, amely így sokszorosára növekedett.
Birodalmuk határait a 6. század első felében világosan megjelöli egy bizánci
forrás nyomán Cassiodorustól származó leírás. Ebből kiderül, hogy a gepidák
népe Scythia Minortól (Dobrudzsa) nyugati irányban lakik, országuk határa
délen a D u n a , d é lk ele te n a z O l t , 7 keleten és északon az Alpok koszorúja - vagyis
a Keleti-Kárpátok - északnyugat felől pedig a Tisza. Közvetlenül 550 után a
kortárs Jordanes szerint a gepidák m o sta n i országa Moesiával átellenben, a
Duna túlpartján terül el, a régiektől előbb Daciának, aztán Gothiának nevezett
országban, melyet m ost Gepidiának hívnak, s melyet D é lr ő l a D u n a határol.8
Gepidia kiterjedésének két utóbbi leírása közé esik a gepidák legjelentősebb
hódító háborúja. Cassiodorus még nem írhatott róla, Jordanes művének
befejezésekor pedig a meghódított területeket már elveszítették a gepidák -
hódításuk jogosságát egyébként sem ismerte el a Keletrómai Birodalom, a
keletrómai területen élő Jordanes is csak mellékesen említi. Ezt az 539-ben
kitört háborút a Theudepert frank királlyal kötött Bizánc elleni szövetség
keretében indították a gepidák. Véres csatában megsemmisítették Calluc
keletrómai generálist és seregét, s győzelmük nyomán 551 végéig uralmuk alá
vonták Moesia prima és Dacia ripensis tartományok Duna-menti sávját,
Singidunumtól egészen az Olt torkolatával szemben fekvő térségig. A gepidák
ellenőrizte, pontosabban: általuk megnyitott al-dunai határ történelmi
jelentőségű, 12 évig itt segítik át a folyón a Keletrómai Birodalom ellen támadó
szláv csoportokat, 550-ben pedig a bolgár-török kutrigurokat. A keletrómai
szemmel nézve „rabszolgaságot” jelentő gepida uralom és a szláv-kutrigur
támadások elől ekkor menekül az Al-Duna melléki városokból a Balkán­
félsziget belsejébe a 270-ben a traianusi Daciából áttelepitett romanizált
lakosság, s viszi magával délre latin dialektusát, traianusi eredetének és egykori

6 Jord anes, Getica 264. („totius Daciae fines” )

7 . .ab africo vero magnus ipse Danubius, et ab eoo Flutausis secat” . Uo. 33.
77 8 „ . . . a meridiae Danubii terminabant” . Uo. 74.
„dacus” voltának emlékét. Bár I. Iustinianus, langobard szövetségeseinek 551.
évi győzelme nyomán, kiparancsolja a római területről a gepidákat s ismét
lezárja az al-dunai határt, a városokat és lakóikat már nem tudja feltámasztani
vagy visszatelepíteni. Az Al-Duna két partján a castrumok, ellenerődök és
városok helyén 552 után többnyire csak kiserődök épülnek, amelyekben három
évtizeden át fél vagy egészen barbár származású, kis létszámú katonaság látta el
a határvédelmi feladatot. Az 580-as, 590-es évek avar hadjáratai aztán ezeket is
mindörökre felszámolták, egészen Dobrudzsáig.
A gepidák népvándorlás kori, vagyis 5-6. századi emlékeit kitűnően ismeri a
régészet - a legelső gepida sírlelet éppen Erdélyben került elő 1856-ban,
ékszerek egy gazdag nemesasszony sírjából (Kisselyk). Hogy a hasonló
ékszerek a Kárpát-medencében „M eroving-stílusúak”, azt egy nagyváradi
sírlelet ékszerei nyomán már 1880-ban megállapította Hampel József, aki a
gyorsan szaporodó leletek kapcsán, kitűnő történelmi forrásismeretekre
támaszkodva a század végén kimondta, hogy az ilyen leleteket szolgáltató
sírok-temetők a Tiszától keletre a gepidák népétől maradtak ránk. Erdélyben
az első mintaszerűen feltárt (1906-1907) és közzétett gepida temető
(Mezőbánd) közlésekor (1913) Kovács István tételesen igazolta, hogy a temető
a népvándorlás kori gepidák emléke. Bár a régészeti kutatásokra az I.
világháború után jellemző eszmei zűrzavar a gepida archeológiát sem kímélte,
a kutatások-ásatások a három új országnak jutó egykori Gepidiában változatla­
nul tovább folytak (igaz, Erdélyben 1951-1956 között szláv-„ant” -prog-
ramként) és az 1960-as évektől letisztultak. Ma egyetlen képzett magyar-
országi, jugoszláviai, romániai kutató sem vonja kétségbe, hogy a szóban
forgó korszak telepei és temetői a gepidák emlékei. Sokkal nehezebb nézeteiket
a nyugati világ „M eroving-kor” kutatásával összehangolni, mivel ma is szép
számmal vannak nyugati történészek és régészek, akik nem akarnak tudni a
gepidákról. Vagy ha mégis, akkor csak a szegényes, köznépi leleteket ismerik el
gepidának. A gyűlölködő korabeli gót és langobard krónikák máig sújtják a
gepidákat, világszép kincseiket, királysírjaikat, fejedelmi ékszereiket éppúgy
szokásban van elvitatni tőlük - s egy szuszra a gotoknak adományozni - mint
győzelmeiket. Mindez időnként visszahat Gepidia helyi kutatására is, ilyen
például az a történelmi forrásadatokkal alá nem támasztható elképzelés, hogy
az apahidai királysírok vagy a szamosfalvi kincs egy Erdélyben 474-ig vagy
490-ig megszállt osztrogót uralkodó réteg hagyatéka lenne. Holott a gepidák
hunok felett aratott világtörténelmi jelentőségű győzelme és (az említett 12
évet leszámítva) szilárd szövetsége a Keletrómai Birodalommal nagyon is jól
megmagyarázza királyaik és előkelőik szokatlan gazdagságát.
II. Theodosius, Marcianus és III. Valentinianus solidusainak elterjedéséből
- ezeket az aranypénzeket az 5. század középső harmadában a gepida előkelők
előszeretettel adták szeretteiknek másvilági kapupénzként, sírobulusként - jól
meghatározható, hogy a hun uralom idején Gepidia a Bodrog-Tisza vonaltól
keletre, a Körös-Sebes-Körös vonaltól északra, keleten pedig a Nagy-Szamos
forrásvidékétől északra terült el. A Partium ban és Észak-Erdélyben talált
gazdag sírleleteiket (pl. Érmihályfalva) a „Meroving-civilizáció” éremmel
keltezett időrendi alapjaiként kezeli a nemzetközi régészet. Ebben a korszak­
ban alakult ki a gepida nemesasszonyok „újgazdag” ékszerviselete, a ruhájukat
mindkét vállon díszítő nagyméretű ezüstfibulák, díszes övcsatok, karperecek
arany fülbevalókkal és gyöngyökkel párosítva. Az Északkelet-Magyarországon 78
 gyakori nemesasszonyi temetkezések a Partiumra is jellemzők (pl. Érdengeleg,
Genes); sőt valóságos nemesi temető keletkezett ekkoriban Nagyváradon.
Mivel a hun kori gepida fegyverzetet, férfi és női viseletét, valamint az
anyagi művelődés egyéb produktumait ma már jelentős magyarországi és
partiumi temetőkből (Ártánd I—II., Érmihályfalva stb.) ismerjük, nem nehéz
nyomon követni Erdély hun kor utáni benépesülését sem. Az első foglalók
ugyanis a korábbi országukban kialakult fülbevalókat, fibulákat stb. viszik
magukkal. Halotti obulusaik részben még mindig II. Theodosiusnak a Hun
Birodalomba óriási mennyiségben áradt késői veretei, vagy III. Valentinianus
(425-455) késői veretei, ezeket azonban csakhamar I. Leo (457-474) és Zeno
(474-491) solidusai követik. A pénzek elterjedése jól összevág a dél-erdélyi
völgyekig, Segesvárig, Székelyudvarhelyig, Brassóig, Szelindekig, Hátszegig
elterjedő korai gepida sírleletekkel. Többségük újonnan keletkezett nemesi
udvarházak és majorságok családi sírkertjéből származik, nagyobb falvak még
nem alakultak ki. A legtöbb megszállás kori lelet Kolozsvárról és környékéről
ismert, ahol jelentős gepida központ létrejöttével lehet számolni.

Gepida királyok Erdélyben

Napoca romjai körül valóságos települési gyűrű alakult ki rangos katonai

kísérőkből és családtagjaikból (Magyarvalkó, Kardosfalva, Szamosfalva,
Apahida stb.). Aligha véletlenül lehet éppen a hajdani város területén gepida
fejedelmek gyakori jelenlétével számolni. A romladozó városfalak ekkoriban
valószínűleg még álltak, s talán egy romos középületet is sikerült félig-meddig
lakhatóvá tenni - így tettek az elhagyott Castra Reginában (Regensburg) az
alamannok, majd a bajorok hercegei is. Az erdélyi fejedelmi személyek még
náluk is rangosabb voltát az tükrözi, hogy a rezidenciától távol, titokban
temetkeztek a Kis-Szamos teraszán, a mai Apahida falu helyén. Az I. fejedelmi
sírt 1889-ben találták, illetve dúlták szét, mellékleteiből azonban sok mindent
sikerült megmenteni. Kisvártatva közzétett magyar és német nyelvű publiká­
ciója már szinte mindazt megállapította, amit ma lehet tudni róla. A sír
legfontosabb lelete egy késő antik-kora bizánci „hagymagombos” aranyfibula.
Nagyobb, díszesebb, finomabb művű párja annak a fibulának, amely I.
Childerich frank király (+482) tournai-i sírjából előkerült, a rómaiak
szemszögéből nézve tehát az apahidai okvetlenül hatalmasabb, rangosabb
barbár fejedelemnek számított. Az apahidai sir díszes ezüstkancsói is olyan
konstantinápolyi ajándékok, amelyek a Childerich-sírhoz képest többletet
jelentenek. A többi sírmelléklet gazdag r e g a liá k ból (uralkodói jelvényekből) és
p e r so n a liá k ból (személyi tárgyakból) tevődik össze. A kiszélesedő végű tömör
arany karperec a 3-4. század óta a germán királyi családok rangjelző ékszere.
Okvetlenül méltóságot jelölt az a 6 db arany vadkanfejes csüngődísz, amely
talán egy textilből készült diadémszerű koronáról függött le. A fejedelem övét
rekeszekkel, színes ékkőberakással díszített nagy aranycsat fogta össze,
méltóságjelvénye lehetett egy aranyveretes üveg- vagy facsésze is. A sírban
nyugvó vallását egy keresztekkel díszített aranygyűrű, nevét pedig a latin
o m h a r i v s feliratos gyűrű, illetve egy ( a u d ) o m a r i u i névként feloldható görög
monogramos pecsétgyűrű árulja el. A latin felirat egybeírt к betűjét ri-nek
79 olvasva h a riu s végződést kapunk, amely korrekt módon megfelel az ógermán
harjaz és a gót harjis (nőm. és gén.) szónak, jelentése: sereg. Az Aud[om]harjis
ez esetben elképzelhető a „sereg üdve” jelentésben. A ligaturát ir-ként feloldva
a gót hairus = kard szót kapjuk, az om azonban mindkét esetben megfejthetet­
len. Ennek ellenére a seregre-fegyverre utaló összetett név - a korabeli rokon
nevek bizonysága szerint - a gepidák egyik királyának tulajdonítható.
Az I. sírtól 500 méterre 1968-ban feltárt - részben szétdúlt - I I . a p a h id a i
fe je d e lm i sír ékszereinek egy része, például az I. sír övcsatjának párja, avagy az
aranypántos üvegserleg és facsésze az előző leletek rokona. További,
dúsgazdag sirmellékletei (aranykard és kardszíjcsatok; rekeszekben szines
kőberakással díszített tarsoly bori tás; egy faládában: pompázatos nyeregdíszek
és lószerszámdíszek) jórészt olyasmik, amelyekhez hasonlók az I. sírból nem
maradtak ránk, ugyanakkor a regáliák és personáliák hiányoznak, talán a sír
találásakor tűntek el. Egy III. leletből (1978) a két előzővel rokon, de jóval
nagyobb és díszesebb arany övcsat ismert csupán.
A három fejedelmi sírleletet mintegy kiegészíti az a környékbeli, elrejtett
aranykincs, amelyre 1963-ban bukkantak Szamosfalván. Ebben zömmel női
ékszerek (fonott láncon függő díszes mellcsüngő, övcsat, gyöngyök, gyűrűk)
voltak, de férfi ékességek (aranygyűrű, nyakperec) is akadtak köztük.
Az apahidai-szamosfalvi ékszerek a hun korban kialakult s a hun kor
mérhetetlen gazdagságát tovább örökítő, germán fejedelmi ékességek leg-
kiválóbbjai. Méltán tarthatók az 5. századi gepida királyok - az A r d a r ik in g o k -
sírmellékleteinek és ékszereinek. A napocai reg ia és kíséretének környező
udvarházai a 6. század elején megszűnnek, ami erőszakos hatalomátvétel jele.
A szamosfalvi kincs elrejtése Elemund uralomra jutásával hozható kapcsolat­
ba, egy menekülő Ardariking áshatta el családi ékszereit.

A gepidák a Meroving-kultúra időszakában

Az 5-6. század fordulóján az Atlanti óceántól Erdélyig új „civilizáció” kezd
kibontakozni Európa nyugati és középső régiójában. Szülőföldje a frankoktól
meghódított Észak-Gallia, pontosabban a Rajna-M aas-M osel-M ajna-
völgyekre kiterjedő „déli ország”, az Austrasia volt. A Meroving-dinasztia
uralma idején nemcsak a politikai viszonyok szilárdultak itt meg, hanem a
gazdasági élet is új erőre kapott az egykori római városokban. Vidéken a
feudalizmus irányába fejlődő birtokok, a birtokokon falvak s majorságok
keletkeztek. A római előzményekhez már csak lazán vagy sehogy sem
kapcsolódó falusi települések mellett alakultak ki a századokon át használt
„soros” temetők, amelyek temetkezései, sírmellékletei a korszak divatját,
fegyverzetét s anyagi műveltségének más elemeit, valamint társadalmi
berendezkedésének bizonyos ismérveit megőrizték. A frank-alamann tömbtől
keletre, Türingiában, a mai Cseh- és Morvaországban, Ausztriában, a
Dunántúlon, a Tisza-vidéken s végül Erdélyben csatlakozik az előzőhöz az ún.
„Keleti-M eroving- vagy Sorostemető-kultúra” , amelynek hordozói más
germán népek voltak. E kultúra a Kárpát-medencén kívül, kivált tőle keletre és
délre már nyomaiban sem található m eg-eddig tartott akkoriban Európa. Bár
Türingián és Felső-Ausztrián innen a Meroving jelző nem jogosult, hiszen a
Meroving-dinasztia uralma errefelé soha nem terjedt ki, annyiból mégis 80
 elfogadható, hogy a térség népei, elsősorban a langobardok és a gepidák a 6.
század első két harmadában szoros politikai (a gepidák pl. az 539. évi Bizánc
elleni háborújuk idején), sőt dinasztikus (mint a langobard királyok)
kapcsolatban álltak a Merovingokkal. E kapcsolatok a Közép-Duna-medence
térségében is nemegyszer meghatározó jelentőségűek voltak.
A távoli gepidáknál a közvetett vagy közvetlen Meroving-hatásoknál
fontosabbak voltak a közvetlen bizánci kapcsolatok, sőt - ékszereik tanúsága
szerint - egy ideig még a krími gót és skandináv kapcsolatok is. Országuk a
Szerémség meghódítása után (536 vagy 537) ismét három, egymáshoz lazán
kapcsolódó részből állott. Észak és nyugat felé a Tisza-vidék volt a
legnyitottabb, dél és Itália irányában a Szerémség, míg kelet felé - egy darabig
- Erdély. Amikor a keleti kapcsolatok a szláv vándorlások miatt lezáródtak,
Erdély a gepida királyságon belül - kényszerből - önellátó tartománnyá alakult
át.
A gazdasági és politikai stabilitás ismertetőjegye, hogy a korszakból számos
állandó települést ismerünk. Az 5-6. század fordulóján keletkezett erdélyi
gepida falvak nem támaszkodtak előzményekre, gót, római vagy őskori elődjük
csak a gazdaság- vagy közlekedésföldrajzilag kiemelkedő helyeken akad.
Többségük újonnan betelepült s letelepült földművelő-állattartó germán
paraszti népesség újonnan létesített faluja vagy majorsága volt.
A legjobban kutatott település Malomfalva Podej határrésze, ahol 34 félig
földbe süllyesztett, 1-1, 2-2, leginkább mégis 3-3 tetőtartó cölöppel alátámasz­
tott nyeregtetős putriházat tártak fel. Állandó tűzhely vagy kemence éppúgy
nem található bennük, mint a korabeli más germánok házaiban. Néhány
veremházban szövőszékek álltak, másokban szerszámok, elvesztett fésűk,
kések, olcsó ékszerek és sok-sok edénytöredék jelzi a korszakot, amelyben
épültek, s használták őket. Valamennyi tárgy a gepida bronz- és vasművesség,
csontfaragás és a lábbal hajtott gyorskorongot még mindig ismerő és használó
fazekasság jellegzetes készítménye; Tisza-vidéki gepida telepekről és a korszak
gepida sírjaiból százával ismerjük párhuzamaikat. Gepidia más vidékeiről nem
ismert, „helyi” hatások nem mutathatók ki, s a földműveléssel és szarvasmar­
hatartással foglalkozó népességnek külhoni kapcsolatai sem voltak. A malom­
falvi telepet 500-567 között lakták a gepidák, az avar támadásnak az utolsó
korszak házai maradéktalanul áldozatul estek - pár év vagy évtized múltán
puszta helyükön már avarok települtek meg.
A malomfalviakhoz hasonló házak, kisebb-nagyobb falvak, telepek nyomai
Erdély számos pontján előkerültek, leleteik ugyanolyanok, mint a malomfalvi­
ak (Maroscsapó, Csapószentgyörgy, Kutyfalva, Mezőszopor, Vajdaszent-
ivány, Betlenszentmiklós, Segesvár-Szőlők, Kézdipolyán-Kőhát - Erdélyen
kívül a Marosnál Csanád és Pécska, Biharon pedig házak csontfaragó
műhelyekkel). Külön említést érdemelnek a korábbi Apulum erre az időre
teljesen lepusztult belső területén (a gyulafehérvári citadellában) földbe ásott
gepida putrik, a gepida fazekasság jellemző készítményeivel (kiöntőcsöves
edényekkel) keltezve. Kiöntőcsöves vagy jellegzetes bepecsételt-besímított
díszítésű gepida edénytöredékek néha dombok fennsíkjára épült telepeken is
előkerülnek, így Kisselyk-Várhegyen és Kisgalambfalva-Galat-tetón. Ezeken
faházak nyomait is megfigyelték a földbe vájt putrik mellett. Nincs azonban
nyoma, hogy a gepidák ezeket a magaslati telepeket földsáncokkal vették volna
8i körül — egyes kutatók őskori vagy középkori sáncműveket vagy éppen
természetes suvadásokat véltek gepida alkotásnak. A gepida telepek egész
Gepidiában védtelenek voltak.
Erdély gepidák lakta területének valódi kiterjedését a kutatás mai állása
mellett inkább a temetők, valamint a temetőkre utaló sírok, leletek tükrözik.
M int Gepidiában m indenütt, Erdélyben is kétféle településhez kapcsolódnak:
falvakhoz és majorságokhoz, tanyákhoz. A nemesi udvarházak a 6. századra
eltűnnek Erdélyből, kivételt csak azon kívül, Nagyváradnál lehet megfigyelni.
A nagyváradi nemesi családi sírkertet sajnos nem szakszerűen tárták fel, az
évtizedek során előbukkant mintegy io temetkezésből sok minden nem került
gyűjteménybe. Annak megállapítására azonban a meglévő leletek is elegendők,
hogy akár férfiakról, akár nőkről legyen szó, a legelőkelőbbek közé tartoztak
egész Gepidiában. A sírmellékletek közt keresztény jelvények és eredeti frank
ékszerek is vannak. Hasonlóan gazdag nemesi temetkezések az 536 utáni
évekből a Szerémségből ismertek, aligha véletlenül, hiszen a század közepe
táján Kunimund király a még élő antik városba, Sirmiumba helyezte át a
gepida királyi udvart, ott lakott a trónörökös, ott székelt a gepida ariánus
egyház püspöke is.
Majorsági temetőket főleg a Kis-Szamos és Maros vidékről ismerünk
(Magyarkapus, Nagyiklód, Mezőceked, Marosvásárhely, Maroscsapó), de
előfordulnak a Kis-Küküllő völgyében is (pl. Betlenszentmiklós). A rítus
egységes és keresztény jellegű: nyugat-keleti tájolású koporsós temetkezések.
A sírmellékletek is egységesek, gepida típusú fibulák, kétoldalas sűrűfésűk,
nyílcsúcsok - esetleg egész tegeznyi - , korjelző bronz- és vascsatok, besímított
vagy bepecsételt díszítésű, ritkán díszítetlen, de mindenkor gyorskorongon
készült gepida típusú fazekak. Az utóbbiakból azonban a közösség vallási
viszonyainak megfelelően, vagy sok, vagy nagyon kevés fordul elő egy-egy
temetőben.
Falura utaló temető egyelőre kevés ismert Erdélyből. Malomfalván a telep
pusztulásakor a sírok nagy része áldozatul esett a sírdúlóknak. Ami megmaradt
bennük: fibulák, gyöngyök, fésűk, fegyverek stb., az oly jellegzetesen gepida,
hogy a temető akár a magyarországi Szentes határában is előkerülhetett volna.
Falusi temetőket tártak fel Besztercén és Galacfalván.
Erdély mindmáig legnagyobb, szakszerűen feltárt és közzétett gepida
temetője a mezőbándi. Malomfalvával ellentétben bőséges élelemtartó
edénymelléklet jellemző rá, ugyanakkor a pogány húsétel teljes hiánya is. A
keresztény és pogány rítuselemek sajátos keveredése vagy összeolvadása
másutt is előfordul a félpogány-félkeresztény gepidáknál. A mezőbándi azon
temetők közé tartozik, amelyek használata az avar hódítás után sem szűnik
meg. Ugyanilyen Marosnagylak és Baráthely 3. számú temetője, s valószínűleg
ilyennek a részlete a marosveresmarti temető is.
Az ismert lelőhelyű sírmellékletek és az egy-két sírból álló lelőhelyek száma
40 körül van. Ilyen „magános” sírból származik a két „leggepidább” erdélyi
ékszer is, nagyméretű ragadozó madárfejjel díszitett övcsatok Szamosjenőről
és Maroscsapó-Csűrrétről - ezek 6. századi rangos asszonyok ékességei vagy
„jelvényei” voltak egész gepidaföldön.
Bár az erdélyi „M eroving-kultúra” emlékeit sok lelőhelyről és sírból
ismerjük - lévén ez Erdély egyetlen jobban kutatott kora középkori periódusa
- , értelmezésük mégsem könnyű. Csak az biztos, hogy ez a művelődés
megegyezik a tiszántúli és szerémségi gepida tömbbel, rokona a pannonjai 82
 5- á b ra . A 6. századi Gepidia településterületeit a legjellegzetesebb gepida
ékszer, a sasfejjel díszített csat elterjedése jelöli

langobardok és felső-duna-vidéki bajorok művelődésének is. Kormeghatá­

rozása jó alapokon nyugszik: a Tisza mentén és a Szerémségben a sírokba
mellékelt bizánci aranypénz obulusokon s más bizánci fémtárgyak keltezésén.
Erdélyben a 6. századi sírokat ugyan alig-alig, magát a gepida településterüle­
tet azonban mégis keltezik I. Iustinus (518-527) és I. Iustinianus (527-565)
eredetileg sírobulusként használt aranypénzei.
A korszak története nem volt zökkenőmentes. M ár szó esett Elemund
uralomra jutásáról a 6. század második évtizedében. A Szerémséget 504-ben
Nagy Theoderik osztrogótjai veszik el a gepidáktól. Már szintén említett
visszafoglalására (536-537) csak háború árán kerülhetett sor. Az 540-es
években az Elemund-dinasztiát is megbuktatja Thorisind. A hatalomátvételt
kisérő zűrzavarnak Gepidia-szerte falvak (és temetőik) estek áldozatul.
Erdélyben valószínűleg már előbb is volt ok a nyugtalanságra. Gepidia
egyetlen „belső” éremkincsét Kisselyk és Mikeszásza közt, a Nagy-Küküllő
völgyében, nem sokkal I. Iustinus uralma után rejtették el. A kincsben 50-80
vagy 100 aranypénz volt, amelyet a tulajdonos családja a 440-es években
kezdett gyűjteni, de amelyben a iustinianusi „konjunktúra” idején beáramló
pénz már nem fordult elő. Ennek ellenére nincs kizárva, hogy csak a
Thorisind-puccs idején rejtették el.
A 6. századi erdélyi gepida társadalom a közös vonások ellenére is
haloványabb másolata az alföldinek, kivált a szerémséginek. Nemességre, a
8З királyok-hercegek katonai kíséretére utaló lelet alig van, s ez, az 5. század
éppen ellenkező tanúbizonyságának fényében, aligha kutatási hiányosság. A
gepida nemesek, katonai vezetők délre áramlása a 6. században történelmileg is
indokolt és ismert. Aki hátramaradt, ami megmaradt, ott még a falusi fegyveres
réteg és családtagjai létszáma sem látszik jelentősnek. Az erdélyi gepidák
többsége szolgálatra és szolgáltatásokra kötelezett, közepesen módos vagy
szegény szabadokból állt, ami jól megfelelni látszik a korai feudális viszonyok­
nak. A rangosak vagy éppen a nemesek közé számított az a mezóbándi ötvös­
kovács is, akivel nemcsak szerszámait, de vaslemez sisakját is eltemették.
Tény viszont, hogy a Szamos középső folyásvidékétől a Maros és a Küküllők
völgyén át egészen a Feketeügyig a gepidák korszakában földművelő-állattartó
falvak és tanyák láncolata keletkezett. Ennek nyomán a megművelhető,
betelepült földterület - ha nem is érte el a vizigót korszak kiterjedését - a hun
kori mélyponthoz képest ismét növekedett. Ez feltétlenül a gepidák érdeme.
Gepidia fennállása idején sem a szlávok, sem az avarok nem háborgatták az
erdélyi gepidákat, akik nyugalmuk és biztonságuk érdekében gondosan
lezárták és őrizték a még járható szorosokat. Földrajzi elzártságuk következté­
ben 567-ben az avar támadás legkevésbé az erdélyi gepidákat sújtotta, mégha e
megállapítás viszonylagos is. 30 keltezhető 6. századi gepida temetőből 25-nek
szakadt meg a használata 567-ben, s nyilvánvalóan elpusztultak a hozzájuk
tartozó telepek is.
Tárgyilagosan vizsgálva az 567 után is használt 4-5, eldugott falvak melletti
gepida temetőt, tagadhatatlan, hogy valamennyi az erdélyi gepida korszakban
gyökerezik, a gepida anyagi és szellemi művelődés folytatása. Nincs azonban
kizárva, hogy a fennmaradt gepidák közé az avarok menekült bajorokat,
alamannokat, frankokat telepítettek. Néhány kifejezetten nyugati jellegű
(késői 6. és 7. századi) fegyverből, övből, ereklyetartóból legalábbis ilyesmire
lehet következtetni. Hasonló betelepített lakossággal az Avar Birodalom más
vidékein is lehet találkozni, a módszer kifejezetten „sztyeppéi” . Nincs tehát
alapja annak a régészeti elgondolásnak, amely Erdély néhány 600 után
továbbélő gepida temetőjében egy korban és népességben önálló civilizáció,
régészeti „csoport” ismérveit véli felismerni, amelynek lakossága az „autoch­
ton lakossággal kevert” lett volna („Bánd-kultúra” ).
Az viszont nem képezi vita tárgyát, hogy a 670-es évek utántól a gepidáknak
nincs többé régészetileg érzékelhető nyoma Erdélyben.

4. Avar korszak (567-827)

A Közép-Duna-vidék öt mai országára kiterjedő egykori Avar Birodalom
régészeti emlékei ma több mint 2000 lelőhely tízezrekben számolható
temetkezéséből - több országban teljesen feltárt több száz vagy ezer síros
temetőkkel - és avar kori falvak házmaradványainak százaiból állanak. A
kutatás nemzetek feletti együttműködése még akkor is tiszteletre méltó, ha
időrendi és etnikai kérdésekben nincs is mindig összhang az egyes „nemzeti”
archeológiák között. Mindez sajnos nem vonatkozik az Avar Birodalom keleti
harmadára. A Marosgombáson avar temetőben végzett első szakszerű feltárás
az I. világháborút megelőző években (Roska M árton I9i3)csak 13 sirig tudott
eljutni (Magyarországon akkor már ezrekben lehetett számolni a feltárt s
közzétett avar sírleleteket). Közlésére nem került sor. Ugyanígy járt a II. 84
 világháború előestéjén a második kísérlet, Ferenczi Sándor Tövisen elkezdett
ásatása (1938). Eredménye félszáz mindmáig közületien sír. Azóta, napjainkig,
csak más ásatások „melléktermékeként” vagy a legszükségesebb leletmentések
során került elő néhány helyen 2-6 avar temetkezés.
A kutatás elmaradottságára, majd visszafogottságára nem nehéz elméleteket
építeni. A legutolsó összefoglalásban avarként szereplő 12 (tizenkettő!)
lovastemetkezéssel tarkított lelőhely - ebből 5 „magános” lovassír (a mai
„Transilvánián” kívül ilyeneket nem ismerünk!) - értelmezései egy leheletvé­
kony „lovasnomád” rétegről beszélnek az „autochton római” vagy másoknál a
szláv lakosság felett. Úgy vélik, hogy a „M ure§-csoportnak” vagy „Gimbas-
csoportnak” elnevezett avar régészeti leletek csak az Avar Birodalomban
lezajlott nagy belső átalakulás, vagyis 670 után jelennek meg először az
Erdélyi-medencében, s akkor is csak egy nagyjából 40 x 50 kilométeres
körzetben. Kis avar csoportok élnék itt elszigetelt életüket az Avar Birodalom
bukásáig, amikor nem tudni, mi történik velük. A 670-ig terjedő évszázadot
Erdély területén a fentebb már említett „Bánd típusú” gepida (és „roma-
nizált” ) lakosság „továbbélésével” igyekeznek kitölteni. Az erdélyi avar leletek
- legyenek azok bármily szórványosak is - ilyen értékelése az egyetemes avar
kori archeológia, de a történelmi helyzet szemszögéből nézve sem igazolható.
Erdély az avarság európai történetében sajátos módon azelőtt játszott döntő
szerepet, mielőtt ez a Belső- és Közép-Ázsiából Európába szakadt nép
beköltözött volna a Kárpát-medencébe. Az I. Iustinianusszal szövetkezett
avarok a Fekete-tengertől északra elterülő sztyeppék meghódítása után, 562-
ben az Al-Duna mentére érkeztek, ahol kagánjuk, Baján „a széles síkságon
sűrű tömegben üttette fel a sátrakat” .9 Innen kértek bebocsátást, végleges
hazát a birodalomtól. Bebocsátásuktól a császár ugyan elzárkózott, felcsillan­
totta azonban az avarok előtt a gepidák uralma alatt álló Pannonia Secunda
megszerzésének lehetőségét, egy olyan területét, amely kiválóan alkalmas az
avarság számára szállásterületül. A Vaskapu mentén vagy a Déli-Kárpátok
hatalmas hegyein és szűk, hosszú szorosain át azonban még megkísérelni sem
lehetett az oda való áttörést, ezért a fiatal, tetterős kagán meglepő vállalkozásra
szánta el magát. Szállásait hátrahagyva lovasaival megindult a Kárpátok
hegyláncainak keleti oldalán, s megpróbált bejáratot keresni rajtuk. Az
1500-2000 méter magas hegyeken és a hegyek két oldalán elterülő több száz
kilométer széles őserdőzónán azonban egy költözködő, nagyállattartó nép
számára nem talált bejáratot, a néhány, talán járható szorost erős gepida
határzár torlaszolta el. így jutott el - a hegyektől terelve - a Meroving
Birodalom ( G a llia e ) keleti végéig, ahol azonban I. Sigebert, Austrasia királya
megállítja s visszafordulásra kényszeríti az avarokat (563). Mivel az 565 végén
trónra lépő új bizánci császár, II. Iustinus már ígéretekkel sem hitegeti, sőt
arannyal sem támogatja tovább őket, az avarok megkísérlik, hogy áthatoljanak
az Al-Dunán (565-566 tele), kísérletük azonban kudarcba fulladt. Ekkor
határozta el Baján másodszor, hogy a már ismert nagy kerülővel próbál
behatolni a hegyek koszorújától védett, termékeny síkságra.
Ezúttal sikerrel jár, megveri a frankokat és elfogja Sigebertet, akit azonban
egy kedvező szövetség reményében szabadon bocsát. A szóban forgó

85 Corippus, In laudem Iustinii III.

szövetséget Sigebertnek a pannoniai langobardokkal kellett nyélbe ütnie, s ez
az adott politikai körülmények között nem látszott túlságosan nehéz feladat­
nak. A langobardok királynője, Alboin király felesége ugyanis Sigebert húga
volt. Az alkalmi szövetségre a langobardoknak legalább annyira szükségük
volt, mint az üldöző türköktől rettegő avaroknak, az előző esztendőben kitört
langobard-gepida háborúban ugyanis II. Iustinus Kunimund gepida királyt
támogatta, s a bizánci-gepida szövetség felmorzsolással fenyegette a langobar-
dokat. Ilyen előzmények nyomán jött létre a „rettegők” között 567 elején a
történelmi jelentőségű avar-langóbard szövetség, amelyben Alboin király
eleve az avaroknak engedte át a gepidák népét és országát.
A langobardok által a Morva-kapun át a Kárpát-medencébe kalauzolt, majd
a Duna-könyöktől az Alföldre irányított avar lovassereg végzetes csapást mért
Gepidiára - a kortárs bizánciak (a sokkal későbbi öndicsérő langobard
krónikákkal szemben) pontosan tudták, hogy Baján „zúzta szét a gepidák
államát” .101 Sirmium 567 őszi sikertelen első megtámadása után Baján
birtokába vette a Duna bal partján fekvő egész gepida földet. Erdélybe a Maros
mentén, nyugatról hatoltak be az első avarok, akik a Vöröstoronyi-szorosban
megnyitották az Olt völgyét a hegyek túloldalán öt éve várakozó avar nép
számára. A két irányból benyomuló avarok óriási pusztítást vittek végbe. Az
erdélyi gepidák többsége nyilván elpusztult, aminek a korai középkorban nem
volt sok akadálya. Csak a mai sűrűn lakott, milliós országokban gondolkodók­
nak tűnik ez lehetetlennek, az akkori országok pár tízezres vezető rétege és pár
százezres összlakossága nagyon törékenynek számított. A 7. század végi
Ravennai Geográfus nyilvánvalóan jól tudta - hiszen két ízben is emliti - ,
hogy a hajdani „Datia prima et secunda”, illetve a régibb (magna) „D atia”
területén, amelyet Gepidiának is neveztek „most az unok, más néven avarok
laknak” .11
Az 567-568. évi avar honfoglalás után Erdély (de nem a Kelet-Alföld és a
Temesköz!) jelentősége lecsökken, kivált amikor 568 tavaszán a langobardok
Pannóniát is átengedik félelmetes szövetségesüknek. A Kárpát-medence
legkorábbi avar megszállását meglepő bizonyossággal jelző belső-ázsiai típusú
máglyaleletek (a halotti toron elhamvasztott és kis mélységben elföldelt égett
lószerszámok, zabla, kengyelpár és kopja) csak a Maros-Aranka alföldi
kijáratánál (Németszentpéter) és egyetlenként a Kis-Küküllő partjánál
(Dicsőszentmárton) ismertek - ezek egyébként éppúgy Európa legrégibb
kengyelei közé tartoznak, mint a hasonló magyarországiak. A szorosok belső
oldalán, kivált Dél-Erdélyben, korai avar őrtelepülések keletkezésével kell
számolni, erre utal I. Chosrau perzsa király (531-579) aranypénze, amely
szinte bizonyosan az avarokkal jutott Brassó környékére, de erre utalnak a
Sebes és Olt folyók vidékén előkerült II. Iustinus- (565-572) és Mauricius
Tiberius- (582-602) aranyak is. A bizánci pénzeket az avarok halotti obulusnak
is használták, az erdélyiek többsége újkorban feldúlt, meg nem figyelt
temetkezésből származhat. Fontos erdélyi bizonyítéka az Ispánlakán, kis korai
avar temető egyik feldúlt csontváza mellett talált II. Iustinus-solidus, amely

10 M e n a n d r o s z P r o t e k t o r , Excerpta de legationibus fragmenta 27-28.

11 „Datia. .. que modo Gipidia ascribuntur. In qua nunc Unorum gens habitare dinoscitur”;
„Datia Prima et Secunda, que et Gipidia apellatur. Ubi modo Uni, qui et Avari inhabitant” .
Ravennatis Anonymi Cosmographia I. 11., illetve IV. 14. 86
 éppúgy közöletlen, mint az 1970-ben ugyanott feltárt más korai avar sírok,
köztük ló- vagy lovassír arany vagy aranyozott mellékletekkel. Az Aranyos—
Maros-Küküllő-találkozás vidékén már 600 előtt létezett avar hatalmi központ
bizonyítéka a múlt század elején Tordán, csontváz mellett talált remekmívű,
nagygömbcsüngős avar arany fülbevalópár is - olyan „előkelő” típus és méret,
amilyenből a Kárpát-medencében mindössze 15 pár ismert.
A Kárpát-medence széles síkságait, szelíd lankáit megszálló, majd betelepítő
avar köznép számára kezdetben aligha volt vonzó a körös-körül erdős
hegyekkel övezett kicsiny Erdélyi-medence és néhány völgye. A Bizánc elleni
háborúk első nagy szakaszának lezáródása után (601-602), amikor az avarok
kénytelenek voltak véglegesen berendezkedni a Kárpát-medencében, Erdély­
ben is van nyoma újabb, avar hatalmi központ kialakulásának, bár ennek
jelentősége egyelőre nehezen mérhető. Mindenesetre 600 körül és után
előkelők is éltek itt, mint az „Erdélyből” származó - sajnos közelebbi lelőhely
nélküli - Szentendre és Deszk típusú gúlacsüngős avar aranyfülbevalók
bizonyítják. Központot Gyulafehérvár területén lehet lokalizálni, ahol ezüst
lószerszámdísz és vele egykorú bizánci csat került elő. Fontosak a két Küküllő
völgyében talált, avar ötvösök szerszámaként szolgáló préselőminták (Erzsé­
betváros, Korond), amelyek azt igazolják, hogy a rangjelző öv- és lószerszám-
vereteket Erdélyben is önállóan állították elő az avarok. Lovas, lóval temetkező
avar csoport települt meg Nagyenyeden és Mezőbándon, ahol beköltözött a
gepida faluba és a gepida temető szélein kezdett el temetkezni. Sajátos
temetkezési rítusuk és viseletűk megegyezik az alföldi és dunántúli avarokéval.
Az avar megtelepedésre 630 előtt a fentieken kívül még avar típusú, szabad
kézzel készült edények (Malomfalva, Marosnagylak, Csapószentgyörgy)
utalnak. A Szamos teljes völgyéből hiányzik viszont eddig a korai avar
megszállás mindennemű nyoma. Mindez természetesen nem vonatkozik a
Kelet-Alföldre, az Érmellékre, a Maros-Aranka-szögre és a Temesközre,
amely vidékek szervesen betagozódtak a korai avar településterületbe - köztük
az avarság ismerete szempontjából olyan fontos leletekkel, mint az érmihály-
falvi lovassírok és sírcsoport, a fönlaki ötvös-lovassír, a németszentpéteri
sisakos, páncélos, kardos avar lovassir Heraclius 625 előtt vert aranypénzével
keltezve, avagy délen az oravicabányai (ezüst nagygömbcsüngős fülbevalókat
viselő) asszonyok temetkezései és az orsovai korai avar sirleletek.
A Konstantinápoly ostroma alkalmából elszenvedett vereség (626) és egy
rosszul sikerült itáliai kaland (628) után, 630-tól általános válság rázza meg az
Avar Birodalmat. Nyugaton, délnyugaton szláv törzsek függetlenítik magukat,
keleten bolgár szövetségesük fordul szembe velük és alapít új, sztyeppéi
birodalmat. A belharcok „Avarországot” sem kímélik. A 630-638 közti
események fontos régészeti bizonyítékait éppen Erdélyből ismerjük. Ekkor
szűnt meg végleg a mezőbándi temető használata, a sírokat - az avar sirokat is -
feldúlják, kifosztják. Ekkoriban rejtik el Firtosvárán az avar korból ismert
egyetlen nagy aranypénzkincset (legkevesebb 237 solidust, az utolsókat 625-
ben verték Bizáncban, nem sokkal ezután következhetett be a katasztrófa,
amely elrejtéséhez vezetett). Végül, de nem utolsósorban, egyedül Erdélyből
ismerünk sírokból olyan sajátos alakú és díszítésű, áttört pengéjű lándzsa- és
kopjacsúcsokat, amelyek ebben az időben csak a pontusi sztyeppéken voltak
használatban, valamint szláv viseletű, valószínűleg keleti szláv asszonyokat,
87 akik a szóban forgó fegyveresek hozzátartozói voltak. A keleti avar vagy más,
szövetséges török elemek az új bolgár kánság megalakulásakor (635) menekül­
hettek a hegyeken túli „Avarországba” (Marosgombás, Tövis).
7. századi avar telepet eddig keveset ismerünk Erdélyből (Szászsebes,
Malomfalva-Borsóföld, Radnót-Csapószentgyörgy és -Lapos, Segesvár-
Szőlők, Bözöd), ezek félig földbe mélyített kőkemencés putriházaikkal,
gödreikkel miben sem különböznek a kelet-alföldi avar házaktól (Bihar) és a
magyarországi nagy avar telepektől. A házak töltelékföldjében talált, kéziko­
rongon és szabadkézzel készült edénytöredékek is hasonlók.
IV. Konstantin (668-685) idejében, a bolgárok dunai honfoglalását (amely
mögött a Kazár Birodalom megalakulása és terjeszkedése állott) valamivel
megelőzve, korábbi szállásaikról kivetett keleti népcsoportok (részben onogur-
bolgár = w a n g a r), nagyobbrészt mégis az avarokkal rokon török csoportok,
köztük talán kazárok, árasztják el az Avar Birodalom területét. Északon és
északnyugaton az avar települési s rajtuk túl a politikai határok messze
kitolódnak, s eközben a birodalom belsejében számos korábbi telep megszűnik,
számos új keletkezik — az utóbbiak mellett az újonnan beköltözöttek új
temetőivel, amelyekből a korai avar időkből levezethetetlen új rítus, lószerszá­
mozás, fegyverzet, viselet tükröződik. Az új korszak kialakulását a Temesköz­
ben II. Constans és IV. Constantinus aranypénzeivel keltezett sírleletek
igazolják, ilyenek Erdélyben eddig - sajnos - nem kerültek elő.
Feltűnnek azonban Erdélyben is az új betelepülők. Újfajta fegyverrel -
szablyával - és újfajta, lapos talpú csizmához alakított nagy kengyelekkel,
lovaikon rudas zablákkal, falerákkal, csüngődíszekkel pompázó népesség
kisebb-nagyobb sírcsoportjait ismerjük (Csákó - innen korabeli kőkemencés
házakat is ismerünk, Oláhgorbó, Székelykeresztúr, Felenyed, Marosnagylak).
Új telepesek kezdenek temetkezni a tövisi temetőben, és új temetőt nyitnak
Aranyosgyéresen. Egy aranygyűrű tanúsága szerint egyik vezetőjük -
fejedelmük - Gyulafehérvár területén élt és temetkezett. A mintegy ne­
gyedszázadig tartó - a bizánci és frank írásos forrásokban nem vagy csak
közvetetten említett —átalakulási korszak elég rosszul ismert az egész Avar
Birodalomban, igazi jelentőségére csak nemrég figyelt fel a kutatás. Az összes
korábbi és későbbi néphullám és hagyomány ötvöződéséből új művészet
kibontakoztatását rögzíti a régészet: a bronzból öntött öv- és lószerszámdíszek
leggyakoribb motívumai nyomán griffes-indásnak nevezett művészet
évszázadát. A korszak lényege a megtelepedés, a falvak mindenfelé állandóvá
válnak, az Avar Birodalom népei a külső és belső kényszer nyomására
általánosan rátérnek a földművelő-állattartó életmódra, s már csak kivételesen
pásztorkodnak. A 7. század végétől egyre inkább stabilizálódó életformához
kapcsolódik az ismert nagy avar kori temetők mintegy 70-80%-a, nem rit­
kák a 4-5 nemzedék halottait magukba foglaló, ezres létszámú falusi temetők
sem.
A hasonló, késői 7-korai 8. századi temetők létezését Erdélyben vagy
„magánosnak” mondott lovassírok (Hari, Muzsnaháza, Magyarlapád), vagy
griffes-indás övdíszekkel, faragott csont tűtartókkal s más korabeli ékszerek­
kel, pl. csillagdíszes, félholdcsüngős fülönfüggőkkel jellemzett készletek
(Tövis, Aranyosgyéres, Lesnyek, Szentgyörgyválya) igazolják. Nem sokkal
jobb a helyzet Kelet-Temesben (Temesvár-Módosi híd), a Körös-Maros-köz
keleti peremén (Székudvar) és az Érmelléken (Székelyhíd, Érdengeleg) sem. A
korszakból Gyulafehérvár-Stadion területéről ismertek kőkemencés avar 88
6. té rk ép . Erdély és a Kelet-Alföld népessége 567-895 között
I = korai avar leletek, 567-675, 2 = bizánci aranypénzek a korai avar korszakban II. Iustinustól III. Constantinusig,
565-641,3 = avar kori gepida maradványok, 567-630/675,4 = késő avar temetők, telepek, 675-826, 5 = szláv telepek, 6
= szláv urnasírok és hamvasztásos temetők, 7 = szilágynagyfalusi típusú szláv népesség temetői, 8 = ugyanazok, késő
avar övdíszekkel, 9 = szilágynagyfalusi típusú szláv népesség telepei, 10 = bolgár megszállók régészeti nyomai, 826-tól,
ír = avar településterület, 12 = szláv településterület, 13 = zárt bolgár településterület
putriházak és egy felszínre épült ház. A telep lakói juh- és szarvasmarhatartók
voltak, házaikat szabad kézzel és kézikorongon készült edények töredékein
kívül a temetőkből ismert csillagdíszes, félholdcsüngős bronz fülbevaló is
keltezi. Késő avar kőkemencés putriházakat Biharról is közöltek. A sirok és
telepek jó részének csak puszta létezése ismert, de Erdélyben még ebből is
fontos következtetések vonhatók le: a 8. században - de csak akkor! - az avarság
valóban visszahúzódott az Aranyostól délre és a Nagy-Küküllőtől nyugatra eső
Maros-völgybe s a körülötte elterülő síkságokra. Vagyis miközben az Avar
Birodalomban kiterjed az avar település, aközben Erdélyben valóban visz-
szahúzódik, s a sok lovas fegyveresből következtetve katonai jellegűvé válik.
Oka a szláv település egyre erőteljesebb nyugati terjeszkedése volt, amelyről a
következőkben lesz szó. Az uralkodó elem azonban mindvégig az avar maradt.
Kitűnő bizonyíték erre Baráthely 2., szláv urnatemetője, amelyből avar
lovastemetkezés és avar módon, avar viseletben eltemetett avarok is előkerül­
tek. Ez, s valószínűleg néhány más hasonló település szolgálhat legkorábbi - s
emiatt vitatott - magyarázatul a Küküllő folyó kettős elnevezésére. Az avarból
a bolgáron keresztül a magyarba, majd a magyarból a szász-németbe (Kokéi) a
török kükäläy - kökényes elnevezés ment át. Ezzel egykorúnak kell tekinteni az
azonos jelentésű szláv Trnava elnevezést, amelyet viszont a szlávoktól majd az
Erdélybe beköltöző első románok fognak átvenni és megőrizni (Tirnava).
Amennyire a kevés 8. századi avar leletből meg lehet ítélni, az avar szellemi
(rítus) és anyagi kultúra erdélyi emlékeinek nem voltak „transilvan”
sajátosságai, az öntött övdíszek, falerák, ékszerek, fegyverek, lószerszámok a
korabeli Avar Birodalom bármely más pontján előkerülhettek volna. Vagyis az
erdélyi avarok fejlődése lépést tartott az általános belső avar fejlődéssel.
Ugyanakkor e fejlődés részletei a túlságosan kevés rendelkezésre álló emlék és
megfigyelés miatt egyelőre homályosak, s félő, hogy még sokáig azok
maradnak.

5. A szlávok a magyar honfoglalásig

Az Európa keleti felének jövendő népi viszonyait megváltoztató nagy szláv
szétvándorlás a 6. század elején kezdődött. A Kárpátoktól északra az Elba-
vidékig, a Cseh-medencéig, sőt a M ajna-Weser forrásvidékéig hatoló szláv
törzsek legkorábbi nyomait - írott források hiányában - csak a régészet képes
követni. Az Al-Duna térségében a bizánci források azonban már I. Iustinus
(518-527) korától jelentik jelenlétüket és támadásaikat. Betöréseik I. Iustinia-
nus (527-565) idejében egyre gyakoribbá és hevesebbé válnak; szláv csoportok
megvetik lábukat a Dunától délre is. A Kárpátok koszorújától őrzött, s a
hegységet mindkét oldalán kísérő hatalmas erdővidékektől határolt Kárpát­
medencét egyelőre elkerülte a szláv invázió, Gepidia fennállása idején az
Erdélybe vezető néhány szorost határzár és erős őrség vigyázta. Ezeken - mint
láttuk - az avarok sem voltak képesek áthatolni. 568 előtti gepida telepeken és
temetőkben nincs jele a szlávokkal való érintkezésnek, s ez forditva is áll: az
568 előtti Kárpátokon kívüli szláv emlékek körében sincs egyértelmű gepida
hatás.
Gepidia pusztulása merőben új lehetőségeket teremtett a szlávok számára is. 90
 Az avarok uralmi területei messze a keleti sztyeppéken végződtek, a Kárpátok
vonala 635-ig nem jelentett határt. Ennek ellenére 600 körűiig nincs nyoma
szláv betelepülőknek Erdélyben, az 582 után az avaroktól is gyakran
támogatott szláv invázió fő célja továbbra is az Al-Dunától délre fekvő Balkán­
félsziget volt. A szlávok maguk is óriási erdővidékeket hagytak a hátuk mögött,
egyelőre aligha vágytak az erdőségekkel borított Erdélybe. Megváltozott
azonban a helyzet, amikor a bizánci kormányzatnak és seregeknek sikerült
kiverni az avarokat a Dunától délre eső területekről és ismét elzárni a
folyamhatárt (601/602). Ettől kezdve a lassú mozgásban lévő szláv csoportok
kénytelenek voltak megállni, megtelepedni, azok pedig, akiknek nem jutott
hely, új ország után nézni.
A 6-7. század fordulójától a szlávok először az Erdélyt körülölelő Kárpátok
külső övezetében válnak a régészet számára láthatóvá. Földbe vájt, szalmatetős
putrikból álló kis falvaik mintegy átkarolják a Kárpátokat Bukovinától le
egészen a máig szláv nevet viselő Dimbovija folyó völgyéig (Kodyn-Suceava—
Boto$ani-Bukarest). Kőkemencés veremházaikból ugyanolyan szegényes
emlékek kerülnek elő, mint korábbi hazájukban, a Dnyeszter-Dnyeper közt:
elsősorban a korai szláv világra jellemző, szabad kézzel készült egyszerű
fazekak és kerek lepénysütők, a régészetben Prága-Penkovka és Prága-Korcak
néven ismert kultúra készítményei. A pogány szlávok elhamvasztották
halottaikat, s a maradványokat kis gödörben vagy urnákban földelték el. A
korai szláv világ eddig ismert legnagyobb urnatemetője a Kárpátok délkeleti
kiszögellésénél, Monteoruban került elő (közöletlen), annak bizonyságául,
hogy a térségben komoly szláv tömegek megtelepedésével kell számolni. A
szlávok jelenlétét, feltűnését a más korabeli népektől erre az időre már nem
gyakorolt halotthamvasztás mindenfelé igazolja.
Erdélyben a régészetileg megragadható legkorábbi szláv emlékek az avar
uralom alatt élő gepida falvakban és az erdélyi avar temetőkben a 7. század
középső harmadának elején tűnnek fel. Úgynevezett fehérfémből (potinból)
öntött sajátos maszkosfejű fibulák (Marosgombás, Vecel, Székelyhíd), a
Kárpátok külső oldaláról származó ún. romano-bizánci vas és bronz fibulák
(Baráthely, Malomfalva), a szláv női viseletre jellemző hajfonatdíszítő karikák
és egykor a hajba fonott, bizánci vagy bizánci előképeket utánzó, csillag- és
szőlőfürtdíszes függők (Marosgombás, Marosnagylak, Marosveresmart).
Mindezek mégis legfeljebb annak valószínű bizonyságai, hogy gepidák és
avarok szláv asszonyokat vettek feleségül. Feltűnnek azonban az elöljáróban
említett különböző fibulák az avar-gepida településterületen kívül igazi szláv
telepeken is (Fiatfalva-Nagyerdő, Kézdipolyán-Kőhát, Várhely), annak
jeleként, hogy azok a szlávok, akiknek leányai gepidákhoz vagy avarokhoz
mentek feleségül, immáron a valóságban is jelen voltak a Kárpát-medencében.
Mezőbándra az egyik szláv asszony még lepénysütőt is vitt.
A kelet felé nyíló szorosokon át (Békés, Tölgyes, Ojtozi) behatoló és a
szorosokon belüli völgyekben-medencékben megtelepülő szlávok a századok
óta lakatlan kelet-délkelet-erdélyi peremterületeket kezdik újból benépesíteni.
Emiatt az itteni folyóknak s első falvaiknak ők adnak nevet, s e nevek
jelentékeny része mindmáig létezik (szláv nevű folyók: Csernavoda, Kászon,
Bisztra/Beszterce, Lekenica, avagy telepek, Csernáton, Pólyán). Arról, hogy a
Kárpát-Al-Duna térség a 7. századra a szlávok országává vált, még a 7. század
9i végi távoli örmény geográfus, Pseudo Chorenaci Mózes is tudomást szerzett:
„a Danobr arktikus (értsd: északi) oldalán van Dákia országa, melyben
szklavok laknak, huszonöt nemzetség” .12
Bár az 1950 utáni negyedszázadban feltárt jelentős emlékanyagot csak
részben tették közzé, mégis szinte párját ritkítja. A legkorábbi, 7. század eleji
szláv falvakat a Háromszéki-medencében fedezték fel (Kézdipolyán-Kőhát,
Felsőcsernáton-Róbert-tag, Sepsiszentgyörgy-Bedeháza), ahonnan azonban
csakhamar átterjedtek a Barcaságba (Brassó-Magura) és a fogarasföldi Olt-
mellékre is (pl. Alsókomána). A Gyergyói-hegységen és a Hargitán át a 7.
század közepén éri el a szláv település a Küküllők felső folyásvidékét, ahonnan
szintén jól kutatott falvak sorát ismerjük (Bözöd-Nagyszénafű - avar
hatásokkal, Székelyszállás-Hímesvölgy, Fiatfalva, Székelykeresztúr-Fenyőal-
ja, Székelyszenterzsébet-Szénásfóld). A gyakran tekintélyes számú (10-30)
putriból álló telepeken még a legkorábbi szláv idők szabad kézzel formált
prágai típusú edényei voltak használatban - egy Székelykeresztúr-Me-
legvölgyben putriházban talált, kőből vésett öntőminta pedig a Kárpátokon
kívüli szláv telepek hasonló öntőmintáival rokon, tehát megújuló szláv
beáramlás bizonyítéka. Hogy az Olt völgyében felülről lefelé, avagy a
Vöröstoronyi-szoroson át lentről felfelé terjeszkedtek-e újabb szlávok, nem
tudni, de a 7. század második felétől már Nagyszeben közelében (maga a város
neve is a szláv C ib in re megy vissza) Kiscsűrben és Vizaknán tűnnek fel
telepeik. A 8. században, a korai erdélyi szláv területeken új falvak keletkeznek
(Földvár) vagy a falvak megújulnak (Kézdipolyán, Siménfalva-Cserealja,
Szászhermány, Székelyszenterzsébet), a medence belsejében pedig tovább
folyik a szláv terjeszkedés (Segesvár-Szőlők, Nagymedesér-Temetőhágó,
Ocfalva-Mihályfalva), már a Felsó-Tisza-Szamos-Lápos völgyében is.
A régészeti kutatás kezdettől fogva meglehetősen értetlenül figyeli a korai
szlávok anyagi kultúrájának szegénységét. Ezek az emberek földbe süllyesz­
tett, gyakran cölöpváz nélküli, egyszerű sátortetős, kicsiny, füstös, sötét
lyukakban éltek, s kezdetben még kézzel forgatható fazekaskorongot sem
használtak. Sírjaik telepeiknél is szegényebbek. A szegénység magyarázata
talán az, hogy az erdélyi szlávság - látszólagos centrális földrajzi helyzete
ellenére is - az akkori szláv világ peremére szorult, elvágva, elszigetelve azoktól
a szomszédos civilizációktól (Bizánc, Itália, Meroving-birodalom), amelyek
közelében vagy éppen területén a többi szlávok sokkal gyorsabban fejlődtek.
Erdélyben szembeötlő, hogy a gepida kézműiparnak már utóhatásaival sem
találkoznak. Földművelő-állattartó ismereteik azonban nem voltak elmaradót -
tabbak a többi korai szlávokénál, kovácsaik például sokkal többre voltak
képesek, mint fazekasaik (ekepapucs, forgatható malomkő Siménfalván, ásó­
vagy ekepapucs Sepsiszentgyörgyön). Földművelésük eredményességére utal,
hogy falvaik jelentékeny részét századokon át folyamatosan lakták, s nem ritka
a 30-40 feltárt putriból álló falu sem.
Az Erdélybe behatoló szlávok éppúgy elhamvasztották halottaikat, mint
őseik. Legkorábbi urnasírjaik - sajátos véletlen - Erdély északi peremén és
felében tűnnek fel (Piskolt, Nádasdaróc, Beszterce, Doboka), ugyanakkor

12 Géographie de Moise de Corena d’aprés Ptolemée. Ed. P. Arsénf. Sukry. Venise, 1881.
„Europa” X. 16. 92
 délkelet-erdélyi korai telepeik temetőit - kutatások híján - eddig nem
ismerjük. A 7. század második felétől azonban már a Küküllők völgyében is
megjelennek a szláv urnatemetők (Oláhtordos, Nagyekemező, Magyarpéter-
falva), s hamarosan feltűnnek az Olt és a Sebes völgyében is (Vizakna,
Nagyszeben-Szenterzsébet, Mihályfalva), az utóbbi helyen 670 utánra
keltezhető avar bronz díszcsat keltezi az urnatemető kezdeteit.
Az avar-szláv együttélésnek kevés nyoma van, a legjelentősebb Baráthely 2.
urnatemetője, amelyről az avarok kapcsán már szó esett. Az együttélés biztos
jele itt, hogy ugyanolyan 8. századi ékszerek fordulnak elő szláv urnákban,
mint az avar csontvázak mellett, a fazekasságban pedig feltűnik a könnyű
kézikorong. A temetők többsége azonban még a telepeknél is szegényebb, az
urnákból néhány vaskés, csiholóvas, pár gyöngyszem szokott előkerülni.
Valószínűleg még az özvegyáldozat archaikus szláv hagyományát is őrizte
némely közösség (Vizakna).
Csak a 9. században nyitják meg azt a szláv urnatemetőt, amelynek nyomán
az erdélyi szláv kultúrát i960 utántól a régészek emlegették: Medgyes-
Galgenberg temetőjét. Az Erdélybe behatoló bolgár telepesek hatására az
erdélyi szláv művelődés átalakul, egyre gyakoribbá válik például a fazekasság­
ban a nehéz kézikorong használata, megjelenik az urnák alján a fazekasmeste­
rekre utaló fenékbélyeg, s olyan - a kézikorongolási technikából következő -
díszítésmódok terjednek el, amelyek a dunai bolgár fazekasságra vezethetők
vissza. Medgyesen, valamint más temetők vele egykorú - 9—10. századi -
részeiben (Mihályfalva, Oláhtordos - valószínűleg ide tartoznak Csongva
urnasírjai, Berve és Gyulafehérvár közöletlen urnatemetői is) az urnák két
szabályos sorban helyezkednek el, feltehetőleg a bolgár katonai uralom
tükreként. A bolgár központok körül élő szlávokat sanyarú és szigorú szol­
gáltatásokra kényszerítették, többek között só- és favágásra.

A szilágynagyfalusi kurgánok népe

A Kárpát-medencében módszeres régészeti ásatással először 1878-1880-ban
sikerült kimutatni a szlávok biztos jelenlétét. Ezeket az úttörő jellegű
ásatásokat a múlt századi magyar régészet legnagyobbjai, a budapesti egyetem
professzorai (Römer Flóris, Torm a Károly, Hampel József) és a Magyar
Nemzeti Múzeum főigazgatója (Pulszky Ferenc) végezték. Az ásatások
színhelye Szilágy-Nagyfalu volt, ahol egy 43 tumulusból álló halomcsoportból
hatot tártak fel. A múlt századi megfigyeléseket az 1958-ban feltárt újabb
három halom segíti értelmezni. 1957-1958-ban hasonló halomcsoport hat
tumulusát tárták fel a ma Kolozsvárhoz tartozó Szamosfalván, nem messze
onnan, Apahidán pedig a század elején ástak fel hasonló halmot. Mindezen
ásatások Északnyugat-Erdélyben egy különálló, önálló szláv népesség emléke­
ire s létezésére világitottak rá.
A nagyméretű, 3-6 méter magas tumulusok többségében négyzet vagy
téglalap alakú, gerendákból összerótt halotti boronaházak voltak, néhány
kisebb halomban pedig hasonló, koporsó méretű sírkamrák, s csak egyben nem
említenek faszerkezetet. Valamennyi halom közösségi temetkezőhely volt,
3-22 edénymelléklettel. Ezek egy része urnaként szolgált, más része a gyakori
93 vaspántos favödrökkel együtt élelemtartóként. A hamvakat egyes halmokban
tapasztott agyagfelületre vagy leterített szőnyegre szórták, és halotti élelemmel
- az avarok étrendjétől idegen sertéshússal - kísérték.
M ind Szilágynagyfaluban, mind Szamosfalván jól keltezhető, ismert
formájú avar ezüst és bronz öntött övdíszek kerültek elő néhány halomból -
ezek s a névadó lelőhely lótemetkezése elárulják, hogy a halmok népe még az
Avar Birodalom fennállása idején költözött be. Az avaroktól elismert (avar
díszövek!) szabad szláv szövetségesekről lehet szó, akik olyan vidékeken
települtek le, amelyek a gepidák pusztulása óta - sőt részben már azelőtt is -
lakatlanok voltak. Más, meg nem figyelt sírokból (pl. Mojgrád) származó
ékszerek, a halmokban találtakhoz hasonló, korongolt, sajátos hullám- és
vonalkötegmintákkal díszített edények házakból-telepekről is ismertek (Nagy­
iklód, Csomafája, Szilágynagyfalu, Kisnyíres, Bihar, Érszakácsi, Lázári; az
utóbbi helyen a félig földbe vájt házban vas ekepapucs is volt). Az erdélyi-
szilágysági leletek a Bodrog-Felső-Tisza-vidék telepeivel (Karcsa, Anarcs) és
halmos temetőivel (Királyhelmec, Tarpa) rokonok.
A csoport népének közelebbi származási helye további vizsgálatokat igényel.
A halom alá való hamvasztásos temetkezés, a sajátos edényművesség és néhány
ékszer eredete a Kárpátokon kívülre mutat. Egészében újonnan beköltöző
„keleti” szlávokkal hozható kapcsolatba, bár az utóbbi fogalom a 8. században
még egységes szláv nyelvben inkább csak törzsi-politikai származást takar.
A 9. század középső harmadától - nyilván a Maros-völgyben feltűnő
ellenséges bolgárok elől - a Kis-Szamos menti csoport népe áthúzódik a
Meszes északnyugati oldalára. A bolgár uralom alatt álló Maros-völggyel csak
gyéren érintkeztek, bár éppen Szilágynagyfalu leleteiből sejthető, hogy bolgár
uralom alól menekülő szlávok is tarkíthatták a közeli települést. A szilágynagy-
falusi típusú szláv népesség a Szamos-Kraszna vidéken a régészeti adatok
szerint megéri és túléli a magyar honfoglalást, bár területe a dombvidékekre és
erdei tisztásokra szorul össze. Emléküket a magyar (s abból utóbb a román)
nyelvbe átkerült számos szláv folyó- és helynév mindmáig őrzi. A középkori
Szatmár és Kraszna megyék e csak lassan elmagyarosodó szláv népességének
nem v o lt sze re p e a magyarság erdélyi településtörténetében - a korai magyar
település a szilágynagyfalusi szláv népességtől mindenütt délre alakult ki.
Eddig nincs nyoma annak sem, hogy az itteni szlávok a törzsi társadalmon
túlmutató politikai szervezetet hoztak volna létre, úgy tűnik, várakat sem
építettek.

6. Dél-Erdély bolgár uralom alatt

(827-895)
A Nagy Károly 791. évi hadjárata nyomán kirobbant avar belháború
valószínűleg Erdélyben is megtizedelte az avarságot. A 795. évi harcokban
egyaránt elpusztult a központi területek ura, a k a g á n és a feltehetőleg Észak- és
Kelet-Avaria felett parancsnokló ju g u rru s (juyrus). Mivel a frank hadjáratok
még a Tiszán sem hatoltak át, a keleti avarság megtarthatta volna uralmát, ha
802-803-ban nem támad a frankoknál is veszedelmesebb ellensége Krum
bolgár kán személyében. Miközben a „Karoling-bűvöletben” élő nyugati
történetírás nem vesz tudomást arról, hogy az Avar Birodalmat valójában a 94
 bolgár támadás Toppantotta össze, azonközben a magyar, s kivált a bolgár
historikusok többsége hajlik arra, hogy Kelet-Avaria már 804-től a Bolgár
Birodalom részévé vált volna. Ennek azonban alaposan ellenemond a Karoling
annalesek egy tudósítása, mely szerint 818-824 között a bolgárok uralma alól
kiváló, a Karolingok barátságát kereső szlávok - korábban a Timok folyó
mellett lakó timocánok és az átpártoló „predannici” abodriták - éppenséggel a
Dunától északra eső „Daciába” húzódnak egykori uraik elől.1314Mivel a frankok
támogatták ezeket a szlávokat, s patronálásukról nem akartak lemondani, a
bolgárok 827-ben általános támadást indítanak a Dráva-Száva-közi frank
végek ellen. Évekig tartó háborúban elfoglalják a frankoktól a mai Szerémséget
és Kelet-Szlavóniát. Omurtag kán (814-831) egyik felirata egy Tiszába veszett
bolgár tarkant (méltóságviselőt) említ. Ez s a Középső-Tisza menti föld-favár
Csongrád ( cern i g r a d ) bolgár neve utalnak arra, hogy a 832. évi békekötés előtt
a bolgárok ezúttal valóban területeket szálltak meg. A 9. század közepén
egykorú forrás (a Bajor Geográfus) már bolgár alattvalóként említi a „daciai”
keleti abodritákat ( O s te r a b t r e z i ) 1*, 863-ban és 883-ban pedig egykorú
annalesek tudósítanak arról, hogy a keleti Frank Birodalommal szövetkezett
bolgárok serege megtámadta a Garam folyó nyugati partján fekvő Moráviát. A
perzsa Dzsajháni 870 körüli feljegyzése szerint akkortájt a „bolgárok
(W.n.n.d.r) és a morvák (M.r.da) népét tíz napi járófold” választotta el
egymástól.15 Erdélyről csak a bolgár uralom végső éveiben emlékezik meg
korabeli feljegyzés: 892-ben Arnulf keleti frank király követsége arra kéri
Laodimir (Vladimir) bolgár kánt, hogy „ne engedélyezze a sóvásárlást a
morváknak” .16 Visszamenőleg ebből a döntő fontosságú híradásból értesülünk
arról, hogy a bolgárok rátették a kezüket Dél-Erdély sóbányáinak egy részére
(Vízakna, Marosakna, Kisakna), és kereskedtek az alattvalóiktól kibányászott
sóval. Bár a dél-erdélyi bolgár uralomra a magyar krónikák már nem
emlékeznek, csak a Tisza-vidéki bolgár uralom emlékét őrizték meg, a
sóbányászat és a sószállítás nem hagy kétséget afelől, hogy a Maros-völgy
jelentékeny része valóban bolgár uralom alá került. (Védhetetlenek azok a
meditációk, amelyek kései, 12-13. századi helynevek „értelmezéséből” pl.
Zoloncaman-+Slankamen a Szerémségben bolgár sóbányákat próbálnak
találni ott, ahol nincs, és soha nem is volt só).
Az erdélyi bolgár uralomnak kivételesen jó régészeti bizonyítékai vannak. A
Maros bal partján Alsótatárlaka közelében, Maroskarnával átellenben,
csontvázas sírokból olyan anyagú, formájú, technikájú és díszítésű edények
sorozata került elő, amely semmiféle korábbi vagy egykorú erdélyi fazekas­
termékre nem emlékeztet, kis részletekig megegyezik viszont az Al-Dunától
délre elterülő Bulgária egykorú kerámiájával. Gyulafehérváron és környékén
több más helyen is (Kudzsir, Partos, Oláhgorbó, Szászsebes, Sebesán)

13 „Timociani . . . qui nuper a Bulgariorum societate descriverant et nostros fines se

contulerant” . Annales Regni Francorum ad A. 818.; „Timocianorum . . . populum, qui dimissa
Bulgarorum societate” . Uo. ad A. 819.; „Abodriti qui vulgo Praedenecenti vocatur et contermini
Bulgaris Daciam Danubio adiacentem incolunt” . Uo. ad A. 824.
14 G eographus Bavarus, Descriptio pagorum Slavonum 2.
15 D zsajhAni = G ardizi. A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Bp. 19752. 88. =
G ombos, Catalogus... III. 1006.
95 16 „ . .. ne coemptio salis inde Maravanis daretur” . Annales Fuldenses ad A. 892.
6 . á b ra . Dunai bolgár ezüst fülbevalók a csombordi temetőből

csontvázak kerültek elő „maroskarnai” típusú edényekkel, gyöngyökkel,

késekkel, pogány húsételmaradványokkal, Oláhgorbóról női fülbevalókkal.
Marosújvár és Kisakna körzetében is előbukkant egy halottait elföldelő
népesség temetője, részben maroskarnai típusú edénymellékletekkel (Magyar-
szentbenedek), részben az oláhgorbóihoz hasonló női ékszerek sorozatával,
amelyek újak és előzmény nélüliek Erdélyben (Csombord). A bolgár kutatás
csakhamar megállapította, hogy a csombordi és oláhgorbói ékszereknek is csak 96
 Bulgária 9-10. századi temetőiben van párhuzama. Vagyis Csombordot -
Maroskarnához hasonlóan - bolgár telepesek hagyatékának értékelte.
A csombordi temetőt kiásó és közzétevő erdélyi magyar kutatók, mivel
hasonló jellegű ékszereket (fülbevalókat, fülönfüggőket) addig csak morva
temetőkből láttak közzétéve, úgy vélték, hogy egy történelmi kuriózumra
bukkantak: sóbányászattal-sószállítással foglalkozó morva telepesek erdélyi
sírjaira. Csomborddal kapcsolatban a román és szász kutatók is ezt a nézetet
fogadták el, megtévesztve az Alsótatárlakáról származó egyszerű vas sar­
kantyúpártól is, amelyet 9. századi abszolút morva etnikumjelzőnek véltek.
Holott a Karoling-sarkantyúk és utánzataik a 8-10. században a Karoling-Ke-
letifrank Birodalom keleti határvidékein mindenfelé elterjedtek (Dalmatiában
pl. tömegesen), eljutnak a dunai „Bolgárországba” , sőt a 10. századi
magyarokhoz is.
A legújabb ásatások a római Apulum falai között, részben a 3. századi római
pusztulási réteg fölött keletkezett humuszban, részben 6. századi gepida
telepmaradványok fölött jelentős 9. századi településre bukkantak, számos
félig földbe mélyített veremházra, amelyekből a maroskarnai típussal meg­
egyező, mélyen besímított díszítésű edénytöredékek nagy számban kerültek
elő. A vári településhez tartozó jelentős temetőre is rábukkantak (Zalatnai úti
Állatkórház és Mentőállomás), csontvázas temetkezések mellett maroskarnai
típusú edénymellékletekkel (köztük jellemző amfora-palackokkal és fenékbé­
lyeges fazekakkal), valamint néhány szláv-bolgár urnasirra is. A magyarázat
kézenfekvő. Jó forrásból tudjuk, hogy az antik Singidunumot fehér római­
bizánci kőfalai miatt a bolgárok már a 9. században „Fehér várnak” ,
B e lg ra d n a k nevezték. Ez az elnevezés Apulumra is illett. A bolgár Belgrad
elnevezést a 10. században a magyarok lefordítják, majd miután a magyarság
második leghatalmasabb ura, a g y u la megszállt falai közt, a gyula fehér
várának, Gyulafehérvárnak nevezték el. Ez az elnevezés azóta is, mindmáig
fennmaradt, annak ellenére is, hogy I. Szent István 1003-ban végleg
felszámolta a gyulák hatalmát. A 12. században betelepülő szászok a magyar
nevet fordították le (Weyssenpurg), míg az erdélyi szlávok által megőrzött
Bellegrad név a közelmúltig a szlávból átvéve maradt meg a románban
(Bälgrad). A legújabb román történettudomány egyébként nem tud erdélyi -
sőt havasalföldi! - bolgár uralomról sem, a régészet pedig a neolitikus kultúrák
nevére emlékeztető „D ridu-kultúra” fogalom mögé rejti a bolgár uralom
emlékeit, amelyet újabban már nem tart bolgárnak.
A M aroskarna-Csombord népesség temetői merőben különböznek a
korabeli erdélyi szlávok hamvasztásos temetőitől, a megelőző avar korszak
csontvázas sírjaitól és a 10. századi magyar temetőktől. Még bolgár viszonylat­
ban is különlegesek, hiszen Bulgária 9-10. századi temetői már jórészt
birituálisak, keverednek bennük a halottakat gyakran lóval, halotti élelemmel,
gazdag ruházatban eltemető bolgár-törökök (protobolgárok) csontvázai és a
halottaikat elhamvasztó szlávok urnái. Maroskarna, Gyulafehérvár, Csom-
bord és a többi erdélyi rokon temető a kisszámú (legalábbis a kutatás jelen
állása mellett kisszámú) bulgáriai protobolgár temetővel egyezik meg. A bolgár
kánság birodalomépítő politikáját ismerve logikus, hogy Erdély idegen szláv
népessége fölé nem bolgár-szlávokat, hanem a hódító katonai elemet adó
bolgár-törököket telepítettek.
97 E valószínűleg nem nagyszámú hódító réteg meglehetősen zárt életet élt
Erdélyben. Anyagi javaikban - telepeiken és sírjaikban - kevés nyoma van az
alávetett helyi szlávok hatásának. Utánpótlásukat - mint azt az eddig ismert
legészakibb bolgár telepen, Marosnagylakon talált dél-al-dunai típusú sárga
palackedény is bizonyitja - nyilván onnan kapták, ahová a kibányászott só nagy
részét irányították: az anyaországból.
Az Al-Duna mindkét partján jól kiépitett tégla- és kőerődökkel védelmezett
bolgár anyaországból a fő közlekedési út az Olt menti római hadiúton haladt
Dél-Erdélybe. Biztosítására néhány római erődöt állíthattak helyre, amikép­
pen dél-erdélyi uralmukat is Apulum/Belgrád erődje biztosította. Az al-dunai
Constantia erődtől a mai Bukarest, Ploe$ti-Bucov és Slon-Prahova körzetében
előbb föld-fa, majd égetett téglafalú erődök védelmezték a Bodza-szoroson át
vezető másik útvonalat. A dobrudzsai Duna-könyöktől a mai Foc$ani téglafalú
erődjén és az Ojtozi-szoroson át is vezetett út a Csernavoda (Feketeügy)- 01t—
Nagy-Küküllő-vidéken élő erdélyi szlávokhoz, az utóbbi útvonalat egy
Kézdipolyánban talált ép bolgár-török edény és egy Székelykeresztúr-
Melegvölgyben talált „Maroskarna típusú” fazék igazolja.
Ma már az orsovai Duna-szakaszról és a Temesközből is ismertek bolgár
régészeti emlékek, fel a Tisza mentén egészen Szentesig, vagyis a bolgár
uralom északi bástyájának sejthető Csongrád vidékéig.
A kisszámú erdélyi bolgár megszálló és az egyetlen erdélyi bolgár
erődítmény, a Maros jobb (északi) partján fekvő Belgrád az anyaországtól
elszigetelve nem volt képes ellenállni a 895-ben rázúduló magyaroknak. Házai
lángok martalékául estek, a bolgár uralom helyi emlékét nem őrizte meg az
erdélyi magyar hagyomány. A csombordi temető népe - úgy látszik -
meghódolt, és a 10. században egy ideig még ugyanott lakott, ahol azelőtt.

98
Erdély a középkori magyar államban
(8 9 5 -1 5 2 6 )
 I. Magyar—szláv korszak
(895-1162)

A finnugor nyelvcsalád ugor ágába tartozó magyarság figyelemre méltó

eseménnyel tűnik fel az európai írott történelemben. A hatalmas Kazár
Birodalom kagánja követség útján kéri Theofilosz bizánci császártól
(829-842): építtessen számára erődöt a Don bal partján, a folyó túloldalán
kezdődő „T urkia” akkori határán. Petrónász szpátháriosz és különítménye
valóban felépíti 833-834-ben Sárkelt (kazár: Sarkéi = fehérvár), s ezzel sikerül
lezárnia a kazár-magyar határt. Az égetett téglából emelt új Sárkel felépítése
azért vált fontossá, mert a Don túlsó, jobb partján fehér kövekből épült
korábbi, igazi „Fehér erődöt” (a mai Cimljanszkoje gorodiscse) valamikor a
813 utáni évtizedben a magyarok és a hozzájuk átállt felkelő kazárok (kabarok)
elpusztították és lerombolták.
Miközben a Don vidékén élő magyar törzsek Levedi fejedelem uralma
idején névleg még elismerik a kazár fennhatóságot, aközben más magyar
törzsek és török szövetségeseik Sárkeltől „60 napi járóföldre” , az Al-Dunánál
tűnnek fel, a bizánciak „turkoi” , „hunnoi” , illetve már ekkor „ungroi” néven
említik őket (838 körül). Az utóbbi a bolgár-török onogur népnév átvitele a
magyarokra, amely az európai nyelvekben mindmáig megmaradt (Ungar,
Hongrois, Hungarian, Venger stb.). Az összetett török-ómagyar szóval
Etelköznek nevezett országból (Atelküzü = folyamköz, kiterjedését Bíborban-
született Konstantin pontosan közli (DAI 38): a Szeret-Prut-D nyeszter—
Bug-Dnyeper közti vidék) inditja „az ungrinak nevezett ellenség” 1 a
Kárpátokon át az első támadást a Karoling-Pannonia ellen, ekkor járnak
először későbbi hazájukban. 870 körüli arab-perzsa források szerint ekkoriban
egy főfejedelem és egy ügyintéző-hadvezető fejedelem (k.nde = kende/kündü,
és dz.la = gyula) uralkodott a magyarok (m.dz.gh.r) felett, akiknek „sok
szántóföldjük” volt, hadseregük 20000 lovast számlált. Ebbe valószínűleg
nem számított bele a kazároktól átállt, „lázadó” (= kabar) sereg, amely 881-
ben a Bécsig (Venia) hatoló támadáskor még külön működik (Ungari és
Cowari).
Honfoglalásnak azt az eseményt nevezzük, amikor a magyar törzsek Etelköz
elhagyására, a Kárpátok övezetén belülre költözni-menekülni kényszerültek.

IO I 1 „Hostes qui ungri vocantur.” Annales Bertiniani ad A. 862. G ombos, Catalogus... I. n i .

Ezt az eseményt az a bolgárellenes szövetség idézte elő, amelyet VI. Bölcs Leó
bizánci császár megbízottja, Nikétász Szklérosz az Al-Dunánál kötött a
magyarok fejeivel, Árpáddal és Kurszánnal (894). A bizánciak Árpád fia
Levente (görög átírásban: Liüntika) vezetésével erős magyar sereget hajóztak
át a Dunán. Ez a sereg olyan súlyos vereséget mért I. Simeon bolgár kánra,
hogy az kénytelen volt legerősebb váraiban (Mundraga = Mádara, majd
Drisztra = Szilisztra) menedéket keresni. Simeon szorult helyzetében a
magyarok hátában röviddel korábban (893) feltűnő török besenyőket nyeri
meg szövetségesül, s ezzel a magyarok két tűz közé kerülnek. E kettős támadás
következménye lesz a honfoglalás.

I. A magyar honfoglalás
Ha ma történész vagy régész a magyar honfoglalásról, kiváltképpen a Tiszántúl
és Erdély honfoglalás kori történetéről ír, döntenie kell, hogy a legterjedelme­
sebb-legrészletesebb „forrást” , a magát P. mesternek nevező szerző (közis­
mert néven Anonymus) G e sta H u n g a ro ru m á t felhasználja-e vagy sem.
Kompromisszum esetén ugyanis ugyanabba a kibogozhatatlan ellentmondás­
ba bonyolódik, amellyel már több mint kétszáz esztendeje küszködik a magyar
és külföldi történetírás. A 18. század közepén felfedezett, 14. századi kódexbe
másolva fennmaradt, 13. század elején írott G e sta ugyanis első kiadásától,
1746-tól, szinte szentírássá vált. Ugyanakkor eseménytörténeti és helyrajzi
adatai ma már nemcsak az eseményekkel egykorú írásos források, hanem a
régészeti leletek és megfigyelések fényében is alapos felülvizsgálatra szorulnak.
Az első lépéseket a múlt század végén tudományossá váló történeti forráskriti­
ka tette meg, s azóta lépésről lépésre haladva kimutatta, hogy a G e s tá ba
foglaltak földrajzi, néprajzi és politikai értelemben az 1200 körüli viszonyok
(amelyekre elsőrangú forrás!) és törekvések visszavetitései a 300 évvel azelőtti
régmúltba. Műfaja pedig az 1200 körül virágzó regényes történelem = gesta,
tehát nem szolgálhat hiteles forrásul történésznek, legföljebb az iroda­
lomtörténésznek.
A G e sta szerzőjének - Árpád és néhány, a 10. század k ü lö n b ö ző időszakaiban
élő és tevékenykedő vezér nevén kívül - még ködös elképzelései sincsenek a
honfoglalás valódi eseményeiről és szereplőiről, a 10. század eleji Regino
néhány félreértett adatán kívül a korabeli forrásokról sem. A honfoglaló
magyarok egyetlen tényleges ellenfelének (I. és II. Szvatopluk, II. Mojmir,
Arnulf német király-császár, Braszlav, Pannonia hercege, Simeon bolgár kán,
Liutpold bajor herceg) sem tudja a nevét. Nincs tudomása a honfoglalást
eldöntő pozsonyi csatáról, nem tud a helyi védelem lehetséges vagy tényleges
központjairól (Csongrád, Mosaburg, a Duna melletti Belgrad, az erdélyi
Belgrad). A bolgárokat nem számítva a honfoglalók ellenfeleit sem ismeri
(morvák, szlovénok, karantánok, frankok, bajorok), a besenyőkből pedig két
különböző népet kreál (bisseni, picenati). Nem marad más számára: ellensége -
ket-ellenfeleket költ, hogy nem kevésbé mesés magyar hőseivel legyen kiket
legyőzetnie. Nem sokat töpreng, folyónevekből (Labore), hegyek nevéből
(Tárcái, Zobor - az utóbbit a Nyitra melletti szláv Templom(hegy) = Sobor
szóból, a i i . század eleji zobori bencés apátság névadójából), falvak nevéből 102
 (Glad, Gyalu, Marót) alkotja meg Laborcy bolgár, Turzol kun, Zobur cseh,
Gelou blacus és Glad vidini kumán vitézeket-vezéreket. A fő ellenségek: a
bolgár Salán és a kazár Ménmarót saját népmeséi színezetű leleményei.
Ellenséges népei: a honfoglalás idején még a távoli Cseh-medencében élő
csehek, az Európában csak a u . század második felében (1055) megjelenő
kumán-kunok (kipcsak-törökök, polovci), a Kárpát-medencében csak a 12.
században feltűnő vlachok - azaz egytől egyig a 12. század végének viszonyairól
tanúskodnak. Honfoglaló vezéreinek jó része sem egyéb, m inta 13. század eleji
gazdag birtokosok „felmenői” , kimutathatóan a u . századi új államszervezet
vezető családjainak leszármazottai.
Anonymus célja - mint ezt egyébként maga is nyíltan bevallja - e kortársai, a
magukat „ősfoglalónak” tekintő magyar úri nemzetségek jogainak (ma így
mondanánk: ideológiai) alátámasztása. Ezek a „de genere” familiák (e
kifejezést ő használja először) szerinte tíz évnyi szakadatlan, véres harcban
szerezték meg birtokaikat, s így birtoklásuk éppoly elévülhetetlen, mint az
Árpádok uralkodása. Bár történtek kísérletek arra, hogy szövegében valódi
nemzetségi hagyományok nyomát mutassák ki, ezek eredménye igencsak
kétséges, főleg azért, mert a történet vonatkozó részei az imént jelzett,
tökéletesen ahistorikos mozzanatokkal vannak összekapcsolva.
Erdély honfoglalás kori történetében, bármely nemzet történésze írta
légyen, eddig az anonymusi szemlélet uralkodott. A „Vereckénél” bejött
honfoglalók a Tisza völgyéből a Szamos mentén és a Meszesi-kapun át
kísérelték meg a behatolást Erdélybe. M ár a legelején nagy-nagy ellenfélbe
ütköznek, a „bolgár szívű” kazár vezérbe, Szatmár és Bihar vára urába,
Ménmarótba, akivel nem bírnak, s akivel végül szövetségre lépnek. Szamos
menti várából, Gelou, „valami vlah” (quidam Blacus) „vezér” (dux) szervezi
ellenállásra a vidék lakosait (Blasii et Sclaui), akikről egész történelmük
folyamán soha senki olyan megvetően nem nyilatkozott, mint a mai román
kutatásban egekig magasztalt Anonymus (a mondatnak ezt a felét nem szokás
idézni: „uiliores homines essent tocius m undi” , a világ legalja népe).
A magyarokkal ma a Kárpát-medencében együtt élő szláv és román népek
tudományossága az Anonymus-kérdésben nem él a történelmi forráskritika
módszereivel. Mi több, a jelen évszázadban egy lépést visszafelé tett: a G e sta
szerzőjének mint „koronatanúnak” a 9-10. század fordulójára érvényes
haditudósítói vagy hadinapló hitelességet tulajdonít, „objektivitását” pedig,
mint magyar királyi n ó tá riu sé t kétségbevonhatatlannak tekinti. A mai román­
szász történetírás az Anonymustól is, kódexmásolójától is eltorzított falune­
vekből alkotott „G elu” , (Gyalu), Ménmarót (Marót)és Glad (Gálád) vezérek
költött személyét és tetteit a román nép „honvédő” harcaként tekinti
hitelesnek, állítólagos uralmi területeiket pedig „feudális román vajdasá­
gokként” (voievodatul) tárgyalja. A nézetek közelítésére, kompromisszumra
mindaddig, míg a történetírásban államnemzeti szempontok uralkodnak,
nincs lehetőség.
A magyarok 9-11. századi valóságos történetére vonatkozó korabeli adatokat
keleti: elő-ázsiai és spanyolországi arab; perzsa; nyugati: itáliai, németalföldi és
frankföldi latin; valamint bizánci görög nyelvű források őrizték meg hitelt
érdemlően. Ezekben az Anonymusnál szereplő személyekről és eseményekről
nincs vagy nem a honfoglalás idején van szó. Nem egyezik az anonymusi
ЮЗ honfoglalás-történettel a legrégibb magyarországi visszaemlékezés sem: az
юбо-as években írásba foglalt, elveszett „ősgestából” a Szent László kori
legrégibb krónikába, a G e sta U n g a ro ru m b a átvett történet.
A magyar honfoglalás valóságos eseménytörténetét a korabeli forrásokból
csak vázlatosan ismerjük. Egyelőre nincs bizonyíték arra, hogy azok a
legkorábbi hadjáratok, amelyeket a magyarok (és kabar szövetségeseik) hol a
Karolingok, hol a morvák szövetségeseként Pannonia és Morávia ellen intéztek
(862, 881, 892, 894), a Kárpátokon belüli támaszpontról indultak volna ki.
Döntően megváltozott a helyzet az utolsó pannoniai hadjárat (894) idején,
amely egybeesett I. Szvatopluk késő ősszel bekövetkezett halálával és a bizánci
szövetségben Bulgária és I. Simeon ellen indított magyar hadjárattal. 894
végén ugyanis a bolgároktól szövetségesként megnyert besenyők általános
támadást inditottak a magyarok keleti szállásterületei ellen, 895 elején pedig a
Bizánccal sebtében fegyverszünetet kötő bolgárok mértek vereséget az Al-
Dunától délre Bulgáriát dúló, Levente vezette magyar seregre. Ez a sereg a
besenyő támadás miatt már nem tudott visszatérni korábbi hazájába.
Kénytelen volt a Déli-Kárpátokon át Erdélybe visszavonulni, ahol találkozott
az akkorra a Keleti-Kárpátok valamennyi járható szorosán át ugyanoda
menekülő magyarság zömével. Nem térhetett vissza keletre a 894 végén
Pannóniát támadó sereg sem. Vagyis 895-re a magyarság összes számba vehető
erői beköltöztek a Kárpát-medencébe, amelyet a Duna-Garam vonalig
megszálltak, a déli zónában felszámolva a korábbi bolgár uralmat.
A következő esztendőkben (896-900 nyara) a Kárpát-medencében nem
került sor harci cselekményre - ez a magyarok honfoglalásának és berendez­
kedésének első szakasza. A Karoling-fennhatóság alatt álló Pannonia a
századfordulóig szilárdan a kormányzásával megbízott szláv Braszlav dux
kezében volt, baráti volt a viszony a magyarok és a Garamon túl lakó morvák
közt is.
A honfoglalás második szakaszát I. Arnulf és a magyarok katonai szövetsége
vezeti be. Egy Arnulftól Pannónián átengedett kis magyar csapat már 898
végén erőszakos felderítést végez a császárral ellenséges Friaulban és Marche-
ben. 899 nyarán a császár megbízásából nagyszabású hadjáratot indítanak
Észak-Itáliába az Arnulffal ellenséges I. Berengár király ellen. A Brenta
folyónál 899. szeptember 24-én vívott győztes csatájukkal szinte berobbannak
az európai történelembe, a következő 33 évben nem veszítenek el jelentős
csatát. Itáliai hadjáratukkal egy időben tör ki Moráviában Szvatopluk fiainak
belháborúja (898-899), amelybe II. Szvatopluk oldalán Arnulf is beavatkozik,
s ebben valószínűleg magyarok is segítik. Az újabb döntő fordulatot Arnulf
váratlan halála (899. december 8.) okozza. A magyarok felmentve érezték
magukat a vele kötött szövetség alól, s ugyanez vonatkozott az Arnulffal
szövetséges II. Szvatoplukra is. Mivel a szövetséget sem a Karolingok (IV.
Gyermek Lajos kormánya), sem a Mojmiridák nem újitják meg velük, a
magyarok 900-ban támadást indítanak a belháborúba süppedt Morávia ellen,
és elfoglalják a Garam és Morva közti területet. Ugyanekkor az Itáliából
hazatérő sereg jelentősebb ellenállás nélkül megszállja Pannóniát. 900 nyarán
tehát véget ért a magyar honfoglalás második szakasza is. Az év őszén a bajorok
már az Ennsburgot építik ellenük, a Duna mindkét partján, az Enns folyóig
előretörő magyarok pedig a F u ld a i É v k ö n y v e k bejegyzése szerint Pannóniába
már mint „sajátjukba” térnek vissza.
Morávia és 11. Mojmir katonai szétzúzása (902) az újonnan elfoglalt Kárpát- 10 4
 medence külső védelmét célozta. Az ellentámadásra induló bajorokra Braszlav
egykori hídfőerődjénél (Brezalauspurc = Pressburg) 907. július 4-5-én mért
óriási csapás pedig az új ország végleges birtokbavételét biztosította.
A 862-től 955-ig terjedő időszak magyar nyugati hadjáratainak történetét
német, francia, olasz történészek is feldolgozták. Bármiként értékelik is e
hadjáratokat, katonai szervezettségük és sikereik tagadhatatlanok, ahogyan ma
a viking-normann hadjáratok nem kevésbé véres és pusztító sikereit is
elismerik. A magyar lovasseregek kezdetben elsöprő győzelmeket arattak
Itália, Bajorország, Thüringia, Keleti-Frankföld, Szászország, Burgundia
seregei felett, itáliai és nyugat-európai városok hosszú sorát vették be,
prédálták és gyújtották fel. Eljutottak Dániáig, Brémáig, a La Manche
csatornáig, Aquitaniában az Atlanti-óceánig, Hispániában Andalúziáig,
Itáliában Otrantóig, a 960-as évek végéig Konstantinápolyig és Thesszaloni-
kéig. Valóságos csatáikhoz és hadjárataikhoz képest az anonymusi fantázia
béka-egér harcokra ítéli őket, holmi költött Laborcyk, Zoborok, Gelouk,
Gladok ellen. Akik a valóságban bevették Beneventumot, Narbonne-t,
Reimset, a G e sta szerint tanácstalanul álltak a népmeséi „M enum orout” (így,
ómagyar nyelven szokás idézni, mintha a név ettől elveszítené magyar eredetét:
Ménmarót = morva csődör) állítólagos bihari vára előtt. Ki hiheti el, hogy
akiktől öt évtizeden át rettegtek Európa népei, túl az Alpokon és Pireneusokon,
Rajnán, Szajnán, Dunán és Ebrón, Anonymus nyomán arra kényszerültek,
hogy tétován visszahőköljenek a Meszesi-kaputól, a Marostól vagy a Vágtól és
megyényi területek helyi hőseitől?

2. Erdély és az Alföld keleti pereme

a magyar honfoglalás után (895-1003)
A legkésőbb az 1060-as években írt magyar „ősgesta” a honfoglalásnak
(egykorú forrásokból is kihámozható) egyetlen elképzelhető útvonalleírását
őrizte meg: a felbolygatott magyar szállások űzött népe a Keleti-Kárpátok
valamennyi járható szorosban, három hónapon át tömörülve és tolongva
menekült a barmaikat és lovaikat pusztító „sasok” (ómagyar nyelven: besék =
besenyők) elől az erdőkön és havasokon túl védelmet biztosító Erdélybe (in
Erdelw). Itt végre „megpihentek, megmaradt nyájaik is erőre kaptak” .2
Minden kétséget kizáróan hiteles hagyomány - az Árpád-dinasztia családi
hagyománya hogy a korábbi nagyfejedelmet, Árpád apját, Álmost
Erdélyben ölték meg, „nem mehetett ugyanis be Pannóniába” 3 - a kazár
módra végzett szakrális feláldozásra a besenyőktől elszenvedett vereség miatt
kerülhetett sor. Máshová, mint Erdélybe, nem menekülhetett a Bulgáriában
megvert sereg sem, az Al-Duna déli oldalán haladó útszorost erős bolgár várak
(Vidin és a mai Belgrád) őrizték. Ugyanakkor a honfoglalás időpontjában nem
állomásozott a Kárpát-medencében bolgár sereg, a magyaroknak a terület
birtoklásáért nem kellett számottevő bolgár erőkkel mérkőzniük. A bolgárok

2 „In Erdelw igitur quieverunt et pecora sua recreaverunt.” S R H I. 28.

IO5 3 „Almus in patria Erdelw occisus est, non enim potuit in Pannoniam introire.” S R H I. 28.
számára csaknem végzetes 894-899. közti években legfeljebb szokványos
várőrségekkel (50-300 fegyveres) lehet e távoli végeken számolni. Erdélyben
még emlékük sem maradt fenn.
Az „ősgesta” honfoglalásról szóló elbeszélésének befejező mondata tudni
véli, hogy a magyarok Erdélyben „hét földvárat (septem castra terrea)
építettek, ott őrizték feleségüket és jószágaikat, egy ideig ottmaradtak” .
Amennyire nyilvánvaló, hogy a mondathoz fűzött megjegyzés: „ezért nevezik
a németek ezt az országot máig Simburgnak” (Siebenbürgen)4 —századokkal
későbbi kommentár, annyira nyilvánvaló az is, hogy a hét földvárról szóló
toldalék sem keletkezhetett az erdélyi ispáni várak felépülése, tehát a 11. század
előtt. Egyesek a hét vezér h ét sóbányájára, illetve az azokat őrző hét várra
gondolnak. Dehát a honfoglalás kori magyarságnak már csak létszámánál fogva
sem lehetett szüksége a középkori Erdély mind a nyolc nagy sóbányájára, amit
kezdetben még bányászni sem igen kellett, elég volt átvenni a bolgárok jórészt
felszíni rétegben nyitott aknáit.
Az erdőségekkel borított 9. század végi Erdély néhány hónapig sem lett
volna képes a magyar törzsek valamennyi népét és állatállományát élelmezni. A
magyarok többsége emiatt már 895-ben kénytelen volt tovább vonulni az
Alföldre. Igaz, Bíborbanszületett Konstantin egy helyen „Turkia eg ész
szállásterülete” 5 gyanánt olyan területet nevez meg, amelynek legnagyobb
folyója a Tisza (Títza), belső folyói a Temes (Tímészisz), a „T utisz” (Béga?), a
Maros (Morészisz) és a Körös (Kríszosz); „keleten” a bolgárok felől pedig a
Duna (Isztrosz) határolja.6 Az ellentmondást azzal szokás feloldani, hogy itt
csupán az egyik magyar vezér, a 952 után személyesen Bizáncban járt gyula
„országáról” van szó. Ez ugyan megfontolásra érdemes magyarázat, mégsem
valószínű. A császár ugyanis még a gyula látogatása e lő tt lezárta gyűjteményes
munkáját (952), a gyulától származó közvetlen értesülések köztudottan nem
szerepelnek benne. „Kis Turkia” e leírása minden bizonnyal Gábriel klérikosz
897-900 között írt követi jelentéséből került a császár - különböző korú adatok
egybemosásától távolról sem mentes - művébe, tehát a 900 előtti helyzetet
rögzíti. Ugyanezt teszi az elveszett forrásokat használó 16. századi bajor
Aventinus is, aki a magyarok 900 előtti országát több Ízben Daciának,
mégpedig Tiszán inneni és túli Daciának nevezi. Maga Konstantin császár a
magyarok s a já t k o ra b e li országáról műve más részeiben pontosan és jól
tájékoztat: „a langobardok egykori Pannóniája, m ost a türkök országa” , a
türkökkel nyugatról „Frangia” (Frankország) határos, „a türkök a Duna fölött
Morávia földjén (= a mai Délnyugat-Szlovákia) és azon innen is a Duna és a
Száva között laknak” , a „Kis Turkia” fenti, ellentmondásos ismertetésének
f o ly ta tá s á b a n is az szerepel, hogy nyugatról a frankok, délről a horvátok a
szomszédaik.7
Mindebből az következik, hogy a „Daciát” elfoglaló magyar törzsek
többsége gyorsan elhagyta Erdélyt, s az is biztosra vehető, hogy 900 után
Erdély magyar lakosainak száma tovább csökkent.*

*SRH I. 286.
5D A I 40. = F B H H 48.
‘ DAI 27. = F B H H 38.
7DAI 13. = F B H H 37; D A I 42. = F B H H 50; D A I 40. = F B H H 48. I 06
 A io . században a ma Romániához tartozó Kelet-Alföld és Kelet-Temesköz
- nagyjából az újkori Partium - alig vethető össze a tényleges Erdéllyel.
Ugyanakkor mindenben megegyezik a Tisza-vidéki Magyarországgal.
Számottevő szláv lakosságot a honfoglaló magyarok itt nem találtak, a szlávok a
hegyek és erdős nyúlványaik peremén éltek zárt tömbökben, a síkságon (így pl.
a Berettyó középső vagy a Fehér-Körös alsó szakaszán) csupán szláv
szigetnépességek voltak. A Nyírségtől-Érmelléktől Biharon, Zarándon,
Aradon, Temesen át le az al-dunai Örsvárig (Orsóvá) egymást érik a kisebb-
nagyobb, de szinte mindenkor gazdag és jelentős honfoglalás kori magyar
temetők és sírok, amelyeket a század vége felé a Géza fejedelem (972-997) féle
új katonaság ( m ilite s ) emlékei követnek. Ugyanezt a jelentős magyar
megszállást bizonyítják a korai magyar helynevek.
A bihari Körös-vidéktől a temesközi Al-Dunáig több tucatnyi falu viseli
magyar törzsek nevét (Kér, Jenő, Tarján, Nyék, Megyer, Gyarmat, Keszi a
gyakorisági sorrend, K ürt csak a Temesközben fordul elő). Melléjük
sorolhatjuk még a valószínűleg kazár/kabar törzset jelző Varsány és Tárkány,
illetve az „alán” jelentésű Berény faluneveket is. S mindezt azután, hogy az
1241. évi tatárjárás a táj falvainak 30-70% -át népestül, s gyakran nevestül
megsemmisítette. 10. századi magyar vezér szállásának neve Biharvár
közelében Szalárd; „Salard dux” a 924-ben Észak-Itáliában hadakozó, Paviát
felégető vezér volt. Zarándvár pedig egyenesen Árpád-házi herceg (Árpád fia
Tevel fiának) nevét őrizte meg: Zerind. M indkét említett vár keletkezése
valószínűleg a 10. századra megy vissza (ekkor képeztek ui. helyneveket puszta
személynévből), amit Biharvár esetében a régészet már régen igazolt. Biharvár
körül a 10. századi központokat ellátó szolgáltató falvak is találhatók (Kovácsi -
kovácsok, Csatár - fegyverkovácsok, Ácsi - ácsok, Szántó - földművesek,
Vadász - vadászok). Valamennyi olyan típus, amely állandó falvak neveként
jön elő а и . század okleveleiben.
Erdélyben gyökeresen más a helyzet. Belső-Szolnok, Torda, Küküllő,
Fehér és Hunyad megyék területén nincs magyar törzsnévi település,
Dobokában 1 Jenő és talán 1 Kér, Kolozsban 1 Keszi fordul elő. Nem
módosítja a képet az Észak-Hunyadból ismert egyetlen Berény sem. A feltűnő
hiány oka régóta vitatott, hiszen a törzsi eredetű helynevek Erdélyben messze
alatta maradnak még a kutatottnak aligha mondható magyar régészeti
leleteknek is, nem szólva Erdély igen nagyszámú magyar eredetű vízneveiről és
egyéb helyneveiről. Az mindenesetre bizonyos, hogy 942-ben a magyarok élén
„hét emir” , vagyis törzsfő állott, mint a spanyolországi mór, Ibn Haijján
nemrég ismertté vált történeti munkájából megtudtuk. Ugyanebből a magyar
eredetű közlésből a hét vezér néhányának a neve is kihámozható. 950 körül
Bíborbanszületett Konstantin jó magyar forrás nyomán még pontosan és
helyesen sorolja fel a türkök „hét” törzsét ( g e n e a i) ,s amelyek közt a negyedik
az összevont nevű Kürtgyarmat. E törzsnevek valósak, hiszen ugyanezen nyolc
törzs neve - területenként különböző módon váltakozva - kereken 300, jórészt
máig élő falu neveként vagy nevében a Kárpát-medence valamennyi magyar­
lakta vidékén megtalálható. Gyakoriságuk nem azonos, 23-tól 58-ig terjed,
viszont nagyjából egyenletesen oszlanak el az egykori országban. A legkésőbb

IO7 DAI 40. Néki, Megeri, Kurtugermatu, Tarián, Jenah, Kari, Kaszi.
7 - té rk ép . Erdély és a Kelet-Alföld a magyar honfoglalás és államszervezés korában
I = magyar fegyveresek 10. századi temetői és leletei, 2 = magyar köznép i o - i i. századi temetői és leletei, 3 = magyar
ispáni várak, 4 = Karoling, viking és bizánci kardok, 5 = honfoglaló magyar törzsek nevét viselő telepek, 6 = magyar
fejedelmi és vezéri szállások és birtokok a 10. században, 7 = törzsnévi típusú helynevek, 8 = a 10-11. században
régészetileg igazolhatóan tovább élő szláv falvak, 9 = bolgár várak a 10. század elejétől, 10 = bolgárok elleni magyar
határbiztosítás a 10. században, 11 = korai sóbányák
 az юбо-as években szerkesztett ősgesta szerzője viszont már nem tudott a
törzsekről, vagy nem tartotta megemlítésre méltónak őket. Nincs utalás
törzsekre, törzsszervezetekre vagy akár maradványaira I. István (997-1038)
törvényeiben és In te lm e ib e n sem. Ugyanakkor törzsnevek (beleértve a
Varsányt és Berényt) a mai szétszórt állapotukban már 11. századi oklevelek­
ben (az 1001, 1002, 1009, 1061, 1075, 1086-os évből származókban) falvak
neveként fordulnak elő. Tehát a törzsek - bármit is értsünk e fogalom alatt - a
10. század elején még léteztek, széttelepítésük viszont e század végéig
megtörtént, s ez akkor is áll, ha törzsi helynevek hihetőleg még a 11. században
is keletkeztek. Géza fejedelmet ( 9 7 3 - 9 9 7 ) nyugati kortársai és a magyar
emlékezet egyaránt embervérrel szennyezett kezű, erős uralkodóként jellemzi,
amit joggal a törzsek és főnökeik megtörésével, alávetésével szokás magyaráz­
ni. A magyar, kabar s más csatlakozott törzsek erőszakos széttelepítése a törzsi
szervezet megszüntetését jelentette. Amint egy német kortárs észrevette,
„Géza az egész országra kiterjedő re g n u m o t” épített ki.9 A széttelepített
népességet Géza új hadserege ( m ilitia , io b a g io n es) ellenőrizte, melyet a
fejedelmi katonai kíséret nagyszabású megnövelése és súlypontozott -
stratégiai jellegű - letelepítése (pl. az Esztergom-Óbuda-Székesfehérvár
háromszögben) révén teremtett meg.
A mindössze három törzsnévi település arra mutat, hogy e negyedszázadra
terjedő eseménysorból Erdély növekvő félhold alakú magyar településterülete
- a Kis-Szamos-vidék kivételével - kimaradt. A törzsnevek erdélyi hiánya
annak a bizonyítéka, hogy Erdély a 10. század utolsó harmadában külön
politikai útra lépett.
E különállásnak nincsenek értékelhető előzményei. Erdélyből ugyan
ismerünk olyan faluneveket (pl. Marosbogát), amelyek megegyezni látszanak
az egyik kalandozó vezér nevével (Bugát rex, a 923-ban Veronáig nyomuló
sereg egyik vezére). A Kárpát-medence 25 Bogát helységneve közt azonban a 4
erdélyi előfordulás úgy szétszóródik (a Kis-Szamostól az Aranyos és Maros
völgyén át az Olt-kanyarig), ahogyan a 10. században egy erdélyi úr szállásai
aligha tagolódhattak, ráadásul e többek szerint szláv eredetű név bizonyítha­
tóan élt a i i . században is. Valamelyik erdélyi Bogát helynév akkor lenne a név
honfoglalás kori viselőjével összekapcsolható, ha bármiféle más (régészeti,
helynévi, írott forrás) utalás alátámasztaná, hogy erdélyi magyarok részt vettek
az itáliai hadjáratokban. Erdély és a korabeli Európa kapcsolataira azonban
csak egyetlen későbbi érme utal, Berthold bajor dux (938-947) 1735-ben
Tordán lelt ezüstpénze. De mivel ez az érme nincs magyar módra átfúrva
(tehát nem volt ruhára varrva), nem biztos, hogy kalandozás kori harcos
sírjából került elő.
Két helynév ezzel szemben éppen azt látszik igazolni, hogy a 10. század
derekáig az országrész a nagyfejedelem uralma alatt állott. M int azt
Bíborbanszületett Konstantintól tudjuk (D A I40), 950 körül Jutocsa (Jutas) fia
Falícsi = Falísz (Fájsz) volt a magyarok nagyfejedelme. Fájsz a magyarok 955.
évi augsburgi veresége után eltűnik, nevét soha többé nem vették föl az
Árpádok: nyilván egyik sem véletlen. Helységnévként is az egész magyar

9 Bruno Q uerfurtiensis , Vita Sancti Adalberti Pragensis. G ombos, Catalogus. . . III.

IO 9 4912,2297.
nyelvterületen mindössze öt ízben fordul elő. E „Fájsz” falvak egyike viszont
éppen Erdélyben van, a későbbi Küküllővár közvetlen közelében, tehát
stratégiailag fontos területen. Géza fejedelem apjának, Taksonynak (Bíbor-
banszületett Konstantinnál: „Taxin” , a magyar krónikában „T oxun” )101
helynévként szintén ritka nevét pedig a Küküllő-M aros közötti Asszonynépe
mellett hajdan létezett Taksony falu őrizte meg (eddig tévesen Caxun-nak
olvasták Taxun helyett). A fejedelmi szállásokat-birtokokat jelző két ritka
helynév révén a nagyfejedelmek k ö z v e tle n uralma az erdélyi határvégek fölött
970 körűiig igazolható. Ez az uralom Géza fejedelemsége idején visszaszorult a
Dés-Kolozs közti északnyugati peremvidékre és a Meszesi-kapu erdélyi
előterére. Itt Géza (eredetileg Gyécsa/Décse) birtoklására utalhat a Magyar-
Décse helynév és a 2-3 törzsnévi eredetű falunév. A Géza kezén maradt
őrvidék központja Dés körül lehetett, ahonnan a fejedelmi seregre utaló
nyugati kard ismert.
Az a magyar népesség, amely ebben az időben a magyar fejedelmeknek
alávetett erdélyi területen élt, a honfoglaláskor itt maradt magyarok leszárma-
zottaiból állott. Ez a népesség a 10. században a Kis-Szamos-Aranyos, illetve
az egyesült Küküllő-M aros völgyében lakott, vagyis a korábban az avarok, a
magyar honfoglalás előtt pedig részben a bolgárok által megszállt vidéken.
Valós létszámára, jelentőségére csak régészeti kutatások nyomán lehetne
következtetni. A határvidék, a „gyepű” , a 10. század közepe után a régészeti
lelőhelyek és a helynevek tanúsága szerint a z E rd é ly i-m e d e n c e belső ö v e ze té b e n
húzódott. (Ugyanezt lehet megállapítani a Dunántúlon, a későbbi Zala, Vas,
Sopron, Moson, Borsova, Ung stb. határvármegyék területén is.)

A bizánci politika és hívei

Az a szövetség, amelyet a bizánciak 894-ben kötöttek Árpáddal és Kurszánnal,
a magyarok fejedelmeivel, mindkét oldalról tartósnak bizonyult, azután is,
hogy 897-898 táján Bizáncnak nem sikerült katonai fellépésre bírnia a türkök
(azaz a magyarok) „arkhónjait” a besenyők ellen. Bölcs Leó császár szavaival
élve (912 előtt) a türkök „most se nem szomszédaink se nem ellenségeink” ,
inkább barátoknak - a császár szerint „alattvalóknak” - igyekeznek mutatkoz­
ni.11 A 924-925 körűitől híresztelt orosz, besenyő, magyar szövetkezés
kifejezetten a bizánciak ősellenségei, a bolgárok ellen irányult volna, ám
létrejöttekor - alig egy évtizeddel később - alapos változáson ment át. A 933.
évi merseburgi vereség és a német adó elmaradása új célok felé fordította a
kincsszomjas magyar vezetőket. 934 áprilisában a magyarok a besenyőkkel
szövetkezve a Dunán át először valóban a bolgárokra támadnak, majd
váratlanul - a bizánci források kivétel nélkül hangsúlyozzák, hogy elő szö r -
megtámadják a birodalmat is. Konstantinápolyig nyomulnak, s csak tetemes
pénzáldozat árán voltak visszafordíthatók. Az esemény a bolgár-besenyő
viszony szempontjából is határmesgye, a besenyők ekkor vagy nem sokkal

10 D A I 40. Taxin, Taxísz = F B H H 49. Chronica Hungarorum: Toxun. S R H I. 293.

11 B ö l c s L eó, Taktika 18,76 = F B H H 23. IIO
 később felszámolták a bolgárok havasalföldi uralmát, elpusztították a Déli-
Kárpátok kijáratait ellenőrző bolgár határerődöket. 948 táján Besenyőország
„a Duna alsó folyásától kezdve Drisztrával átellenben terül el” , ahol a
Jazikapan nevű besenyő tartomány mindössze fél „napi járóföldre” volt
Bulgáriától.12 A besenyő-magyar szövetség tartós maradt, a 10. században nem
fordul egymás ellen a két nép.
943 áprilisában a magyarok újból Bizánc ellen támadnak, a hadjárat 5 évre
kötött - nyilván busásan megfizetett - békével zárul. A békeszerződés
lejártakor, ezúttal m e g ú jítá sá ra érkezik 948-ban Bizáncba Turkia rangban
harmadik „arkhónja” a horka (karkha), név szerint Káli horka fia Bulcsu,
éspedig Árpád dédunokájának, Tevel fia Termacsunak (Tormás) kíséretében.
A békét megújítják, Bulcsút maga VII. Bíborbanszületett Konstantin emeli ki
a keresztelőmedencéből, és „patrikiosz” rangban „sok pénz uraként” bocsátja
vissza hazájába. „Nem sokkal utóbb a Gyula (Gülasz) is, aki szintén a törkök
fejedelme volt, a császári városba jön, megkeresztelkedik, s ő is ugyanazon
jótéteményekben és megtiszteltetésben részesül.” A gyula látogatását egyfelől
952 u tá n ra kell keltezni, mivel a Bíborbanszületett Konstantin az évben lezárt
munkájában még nem szerepel, másfelől 955 elé, mivel Ióannesz Szkülitzész
már említi Bulcsú (Buloszudesz) 955. évi halálát. A fentebb idézett Szkülitzész
hely így folytatódik: „Ő (ti. „G yula”) magával vitt egy jámborságáról híres,
Hierotheosz nevű szerzetest, akit Theophülaktosz (konstantinápolyi pátriárka
933. február 2. és 956. február 27. között) Turkia püspökévé szentelt, s aki
odaérkezvén, a barbár tévelygésből sokakat kivezetett a kereszténységbe.
Gyula pedig megmaradt hitében, ő maga nem tört be többé a rómaiak
területére, és az elfogott keresztényekről sem feledkezett meg, kiváltotta őket,
gondoskodott róluk és szabaddá tette őket” .13A nagy jelentőségű híradást egy
12. századi görög vitairat ismétli meg és egészíti ki (csak 15. századi orosz
kéziratos fordításban maradt fenn). A kiegészítés lényege: „És a görög főpapok
földjükön (ti. a peonok vagy magerők = a magyarok földjén) a lábukat jól
megvetni és őket az írás szavaival jól megtanítani még nem tudták, amikor a két
fejedelem (Knaza = a harka és a gyula) közül az egyik, akinek Sztefán volt a
neve, kegyes keresztény hitben elhalálozott, sok jó és Istennek tetsző
cselekedetet művelvén, békén megtért a mennyei birodalomba.” Megtudjuk
még, hogy a pannonok-peonok számára nem készültek saját nyelvükön írott
szent könyvek, s ezt használták ki az „istentelen hitű latinok, Rómából
felkerekedvén könyveikkel és írásaikkal” .14 Mivel a latin térítés csak 973-ban
kezdődött, mindezek e z e lő tt zajlottak le.
A fenti szövegek megértéséhez egyrészről tudni kell, hogy a magyar
törzsszövetség élén ekkor három vezető állott: a már említett kende (főfejede­
lem) és gyula (hadvezér) mellett a (főbíró?) harka volt a harmadik. Míg a kende
és a harka méltóságnév utóbb feledésbe merült, a gyula a 11. század közepe
utántól személynévvé vált, s a későbbi krónikások személynévként vetítik

12 D A I 42, illetve D A I 37. = F B H H 41.

13 I ó a n n e s z
S z k ü l it z é s z , Szünopszisz 5 = F B H H 85 sk.
14 Egy régi moszkvai kiadás nyomán a szöveget facsimilében közli: F e h é r G é z a , A
Ill nagyszentmiklósi kincs-rejtély megfejtésének útja. Archaeológiai Értesítő, 1950. 45.
vissza a múltba. A magyarokat a honfoglalás előtt jellemző arab források, a
honfoglalás után pedig Bíborbanszületett Konstantin - aki magyar vendégeitől
értesült Turkia második méltóságáról - még tudták és hangsúlyozták, hogy a
dz.la, illetve jila (gülas) nem név, hanem méltóság.
Másrészről, ami az eseményeket illeti, a Bizánc elleni magyar támadások 959
áprilisától kiújultak, és egy Apor nevű vezér (Opour, nevét és szálláshelyét
valószínűleg a Tisza melletti Mindszent határában hajdan volt Apor falu őrizte
meg) vezetésével újból Konstantinápolyig hatoltak. 961-ben Thraciát és
Macedóniát pusztítja magyar sereg, 968-ban Konstantinápolyig és Thesszalo-
nikéig portyázva sok foglyot hajtanak magukkal Magyarországra. Két évvel
később a magyar kalandozásoknak végérvényesen véget vet a magyar-orosz—
bolgár szövetségesek 970-ben Arkadiupolisznál elszenvedett veresége.
Arra, hogy a Bizánc elleni hadjáratok honnan indultak ki s hova tértek vissza,
nem mindennapi bizonyítékaink vannak. A bizánci pénzek beáramlása
Magyarországra (a korábbi évtizedekhez képest, amelyekből összesen 15 db
10. századi veretet, de csak 1 db aranysolidust ismerünk) I. Romanosz és fiai
közös uralkodása idején valósággal felszökik. A váratlan növekedés 934-től
számítható (22 veret, ebből 5 arany). A csúcs V II. Konstantin és II. Romanosz
rövid korszaka (948-959), ami tökéletesen egybevág a történelmi események­
kel (28 érme, ebből 24 arany!). Némileg csökken a leletanyag a 963-969. közötti
korszakban (16 érme, ebből 8 aranysolidus), ez azonban csak látszat, mivel a
csodálkozó Ibrahim ibn Jakub éppen 965-ben jegyzi fel, hogy magyarországi
„türk” kereskedők a prágai vásáron aranypénzekkel fizetnek; 970-nel viszont
megszakad az éremleletek lánca.
A 934-969/970 közti bizánci pénzek, elsősorban az aranyak lelőhelye,
egyetlen szerémségi solidust leszámítva, k iz á r ó la g a Tisza-mellék Tokajtól le
Orsováig. Ezen a területen belül az aranypénzmellékletes, hiteles sírok (10
sírlelet) a Berettyó-Köröstől a temesi Al-Dunáig terjedő vidéken fordulnak
elő. A bizánci pénzek elterjedési területe azonos azzal, ahonnan honfoglaló
magyar sírokból bizánci oroszlános díszcsatokat (6 előfordulásból 5 esik ide),
bizánci arany és ezüst fülbevalókat, bizánci kardot ismerünk - az utóbbit
Kunágotáról, aligha véletlenül egy csomó bizánci ezüstpénzzel együtt. A Duna
jobb parti Kárpát-medencéből - a Szerémséget kivéve - hiányoznak a korabeli
bizánci arany- és ezüstpénzek, a bizánci ékszerek. Teljes hiányuk csak abban az
Erdélyben feltűnőbb, ahol az antik pénzek gyűjtése már a 16. században
elkezdődött, s ahol az elmúlt évtizedekben a köz- és magángyűjteményekből
közzétették és azóta is állami támogatással kutatják a bizánci pénzeket, mint
Bizánc soha meg nem szűnő jelenlétének „bizonyitékait” az „autochton
román” lakosság körében.
A Bizánc elleni hadjáratokban tehát a Berettyó-Köröstől az Al-Dunáig
terjedő Tiszántúl magyar fegyveresei vettek részt, ami természetesen nem
jelenti azt, hogy a horkának és a nagyfejedelemnek juttatott békeadó és
ajándékok nem jutottak el más központokba is. Nyomuk azonban o tt nem
maradt, csak a Tisza-vidék harcosainak sírjaiban. Mivel a fegyveresek ide
hozták a zsákmányt, nyilván ide hurcolták azokat a foglyokat is, akiket a gyula
959-969 között kiváltott.
Mindezek ismeretében kimondható: Sztefánosz „patrikiosz és gyula”
országrésze valahol a Körös és Maros közt, a Tiszántúl keleti peremén volt,
központi szállásának nevét a mai Gyula (első említése: Julamonostora) városa 1 12
 őrizheti. Mivel Hierotheosz püspök a gyula országában térített, ha volt
egyáltalán székhelye, az a gyula alföldi udvara lehetett.15
970-ben Ióannesz Cimiszkész bizánci császár az orosz-besenyő-bolgár
hadakat üldözve 300 év után először jut el bizánci seregek élén az Al-Dunáig,
ahol 971-ben Dorosztolon (Szilisztra) középponttal bizánci themát szervez.
Ezzel az eseménnyel lehet kapcsolatba hozni a császár potenciális magyar
szövetségesének, Sztefanosz gyulának váratlan keletre - Erdélybe - vonulását.
Mivel a tönkrevert havasalföldi besenyők a 10. század utolsó harmadában
átmenetileg eltűnnek a történelem színpadáról, a gyula Dél-Erdélyben az al-
dunai bizánciaknak mintegy szomszédjává vált. A magyar „ősgesta” a szokásos
legendás köntösbe öltöztetve meséli el az esetet. A nagy és hatalmas Gyula
vezér (Gúla dux) vadászat közben talált volna rá „in Erdeel” Fehér várra
(Civitas Alba), amelyet hajdan a rómaiak építettek. A vadászlegendában annyi
a valóságmag, hogy a római várost valóban nem a honfoglalás óta lakták a
gyulák, csak később költöztek oda Magyarországról. Hierotheosz ekkoriban
már nemigen élt, elképzelhetőbb, hogy az utódja, talán „Turkia püspöki
kormányzója” 16 követte a gyulát, ha egyáltalán volt püspökségének utódja, bár
a 12. századi görög vitairat halványan támogatja ezt a lehetőséget. Bárhogyan
áll is a dolog, az erdélyi székhely bizánci szomszédsága hamarosan megszűnt. A
971-ben átmenetileg mélypontra jutott, Macedóniába visszaszorult bolgárok,
akiknek nyugaton segítséget remélő követei Géza fejedelem magyar követeivel
együtt jelentek meg 973-ban I. Ottó előtt Quedlinburgban, valószínűleg Géza
támogatásával hamarosan magukra találnak és 976-ban újabb negyedszázadra
elűzik a bizánciakat az Al-Duna vidékéről. Ezeket az időket a jámbor
Sztefanosz már aligha érte meg, viszont sokkal korábbra, 956-ra feltételezett
halálát sem támogatják a róla szóló források. Legkésőbb a 970-es években az
idős gyulát, aki Fájsz és Taksony nagy fejedelemnek kortársa volt, a Géza-
kortárs „második” Gyula követte. Az ő lánya volt Sarolt, Géza nagyfejedelem
felesége, Szent István király anyja.
Sarolt a 950-es évek második felében a Tiszántúlon született, s noha jámbor
nagyapja utasítására Hierotheosz nyilván megkeresztelte, mégis kazár/kabar
típusú török nevet kapott: Sar-aldy = Fehérhögy (menyét) vagy Sarylty =
Fehérség. Nevének későbbi szláv fordítása, a Bele-knegini ugyanazt jelenti:
Fehér fejedelemnő/úrnő. (Állítólagos nővére, „Caroldu” Anonymus találmá­
nya, pontosabban félreolvasásainak egyike. Ahogyan a magyar Kalan névből a
latin „Chalan” formát Salannak értelmezve bolgár vezetéknevet alkotott,

15 Nehéz elképzelni, hogy székhelye a bolgár határvidéknek számító Sirmiumban (Szávaszent-

demeter/Sremska Mitrovica) lett volna, ahol a Száva túlpartján, Sermonban (Macvanska
Mitrovica) ekkor már bolgár-szerb püspök működött, akinek egy öskeresztény bazilika romjai fölé
emelt székesegyháza is ismert а io. század közepétől (D. M iniC, Le site d’habitation médiéval de
Macvanska Mitrovica. Sirmium XL Beograd, 1980, vö. még az ottani kora középkori temetőkről:
Sirmium XII. Beograd, 1980). Egyébként az utóbbi Sirmion/Sermon került 1018-ban bizánci
uralom alá, s nem a magyar Szerémség, mint a szakirodalom véli. Még kevésbé képzelhető el 970
előtt egy püspöki székhely a távoli Gyulafehérváron, amely a 950-es években még nem lehetett a
gyulák székvárosa.
16 „Antoniosz Turkia püspöki kormányzója” (proedrosza) felirat egy ismeretlen lelőhelyü, a
II. századra keltezett ólompecséten, és „Theophülaktosz a türkök püspöke” (episzkoposz) egy
hasonló másikon: F B H H 253. - Kétséges, hogy ezek a magyarokra vonatkoznának, valószínűbb a
I 13 Vardar mellett lakó („vardarióta”) türkök egyházfőire gondolni.
ugyanúgy alakította ki a Saraid „Charold” átírásából Karoldot. De mivel a
Sarolt ismert, más forrásokban általában szókezdő S-sel írott név volt, a
„Caroldu” -ból - jobb híján - „húg” lett).17
A tényleges házasságkötésre a 970-es években került sor, éspedig gyula
szorult helyzetében, hiszen éppen 976-ban vágják el a bolgárok közvetlen
kapcsolatait Bizánccal. (Vajk = István születését ugyanis 975 utánra,
legvalószínűbben 977-re teszik a legújabb kutatások.) Sarolt mindenesetre
már Erdélyből került Esztergomba, erről esetleg a Segesvár közelében a Nagy-
Küküllő partján lévő korábbi birtoka, Saraid falu tanúskodhat. (Az erdélyi
Décse nevű falvak közül a Számos-vidéki Magyardécse - mint láttuk - esetleg
István apjáé, Gézáé volt, ám a tordai só kikötője, Marosdécse inkább I. Géza
herceg/király alapítása.)18 Azon túl, hogy ekkortól számíthatjuk a nagyfejede­
lemtől többé-kevésbé független „uruszág” (ország = uralmi terület)
létrejöttét Erdélyben, egyebet nem tudunk a Sarolt apja gyula uralmáról,
illetve annyi mégis valószínű, hogy a fehérvári udvart igyekezett fejedelmi
módon megszervezni. Valószínűleg az ő idejében felépült az udvari kápolna,
egy kerek rotunda; a Küküllők völgyében pedig a gyepű kelet felé tolódott,
Segesváron túlra.
Sarolt testvére - minden bizonnyal öccse, hiszen fiai, Bója és Bonyha aktív
férfiként halnak erőszakos halált 1046-ban a Péter király elleni második
összeesküvéskor - a 980-as évek vége táján vehette át a „harmadik” erdélyi
gyula méltóságot, amint arra az „ősgesta” írója még jól emlékezett. Kortársa,
az ezredforduló hallatlan energiájú bizánci császára, II. Baszileosz a
„Bolgárölő” röviddel utóbb, 985-ben kezdi el 40 évig tartó szakadatlan és
sikeres küzdelmét a Bizánci Birodalom hajdani nagyságának visszaállításáért.
Európai hadjáratai Bulgária elleni támadással indultak.
A „harmadik” gyula tehát újból számíthatott - nem is alaptalanul -
közvetlen bizánci támogatásra, s egyelőre az Árpádok megtorlásától sem kellett
tartania. A 990-es években az idős Géza fejedelem helyett ugyanis a gyula
nővére, Sarolt tartotta kezében az országot „totum regnum manu tenuit” .19
Géza halála, István trónra lépése és a trónkövetelő Koppány leverése 997-ben
azonban meghúzta a vészharangot Prokuj = Prok fia (Prok = „M aradék” ,
Utód?, Leszármazott?, ahogyan a szlávok - ki tudja miért - nevezték) uralma
fölött. Koppány felnégyelt testének negyedét „Erdélyben” nyilván a gyula
Fehérvára kapta meg, amit sokféleképpen lehet magyarázni, kivéve baráti
gesztusként.
A gyula váratlan, gyors bukását az okozta, hogy 1001 -ben II. Baszileosz
újabb támadást indított Bulgária ellen, 1002 őszén bevette Vidint, s az Al-
Dunától délre helyreállította a bizánci Thracia themát. Nem lehetett

17 A 12. századi-13. század eleji magyar írásos emlékek gyakran ch-val írják a s (s), cs (C) és к
hangot, ritkábban a h-t is. Vö. Chimon = Simon, Choma = Soma, Chanad = Csanád, Chatar =
Csatár, Chemey = kemej,Chemen = Kemény, Chupa = Kupa (F ehértói K atalin , Árpádkori
kis személynévtár. Bp. 1983). Karoldot „Doboka feleségeként” korábban Erdély történetében is
szerepeltették.
18 Pénzein: Geuca, oklevelén: Geisa, a korona bizánci feliratán: Geovitza[s], ejtsd: Gyejcsa-
Gyevicsa, ebből fejlődött a Décse-Devicse keményebb változat.
19 G ombos, Catalogus... III. 2203-2204. II4
 megvárni, míg a görög papjaitól is befolyásolt hataloméhes gyulának közvetlen
közelből kezet nyújt a császár.
A H ild esh e im i és A lta ic h i É v k ö n y v e k 1003-ban röviden közük: „A magyar
István király sereggel ment anyai nagybátyja, Gyula király ellen, feleségével és
két fiával együtt elfogta, országát (regnum) erővel a kereszténységre hajtot­
ta.”20 A híradásban fegyveres ellenállásról, összeütközésről - kivált „ ro m á n -
magyar háborúról” - nincs szó.
Erdély bő negyedszázadra terjedő labilis „külön története” ezzel véget ért. A
királyt játszó gyulát István nem vetette fogságra, amit rosszul tett: a gyula
néhány évvel később megszökött Esztergomból és átállott István ellenségéhez,
I. Vitéz Boleszláv lengyel királyhoz (992-1025), feleségét a nagylelkű Ist­
ván váltságdíj nélkül, szabadon utána engedte. Hogy „Prokuj” úr (sen io r)
mennyire fájlalta vesztett „királyságát” , mi sem bizonyítja jobban, hogy nem
átallott István és országa ellen fegyvert emelni. István kénytelen volt őt elűzni a
Boleszlávtól rábízott határvárból. Mindez 1018 e lő tt zajlott le, amely
esztendőben a Prokujról szóló késői híradásokat közlő Thietm ar merseburgi
püspök elhalálozott. A volt gyula életét valahol lengyel földön végezte, fiai,
Bója és Bony ha hűek maradtak Istvánhoz és népükhöz.
Erdély megszervezése, és a Maroson a Tiszáig haladó királyi sószállítás
rendszeressé válása után került sor arra az akcióra, amelyet mind a magyar,
mind a román történetírás érdemén felül értékel: Ajtony „vezér” leverésére.
Ennek az eseménynek az időpontja mindmáig szélsőségesen vitatott (1003-tól
1028-ig), évnyi pontossággal valószínűleg nem is lesz meghatározható. Géza
fejedelemsége idején és István uralmának elején a magyarországi viszonyok­
nak m ég mindenben megfelelt a M aros-Temes-vidék (honfoglaló magyar
fegyveres temetők, majd a Géza-féle m ilitia kardjai és kardos sírjai, István
sószállító hajói 1003 utántól rendszeresen közlekednek a Maroson), István
uralma második felében pedig m á r Hodonytól le egészen Mehádiáig feltűnnek
a király pénzeivel kísért sirok-temetók.
Korai történelmi forrásainkban nem is hagyott nyomot, a közel tíz írásmű
közül emlékét csak Szent Gellért nagyobbik legendája (L e g e n d a m a io r S .
G h e r a r d i) és Anonymus G e s tá ja őrizte meg, egymástól alaposan eltérő módon.
A legenda szerint Achtum/Ohtum (neve a török Altun = arany szóból
származik, amely a magyarban ugyanolyan szabályszerűen alakult Ajtonnyá,
ahogyan a Falisz Fajsz-szá). A G e llé rt-le g e n d a szerint ez a nagyúr (princeps)
Vidinben a görögök szertartása szerint megkeresztelkedett, majd a görögök
(értsd: bizánciak) megbízásából (hatalmából) Marosvárott Keresztelő Szent
János tiszteletére monostort alapított, s abba görög szerzeteseket és apátot
hozott. Ez az esemény csak 1002 u tá n történhetett, amely esztendő őszén II.
Baszileosz császár a bolgároktól elfoglalta Vidint, és a birodalom határait az Al-
Dunáig, Ajtony területének határáig terjesztette ki.
Ez a vérbő, dúsgazdag hencegő eredetileg valószínűleg a nemrég épült
Marosvár (urbs Morisena) fejedelmi ispánja volt, aki az erőviszonyokat
tévesen értékelve átpártolt a hatalmas déli szomszédhoz. Birtokain hatalmas
ménesek, gulyák legeltek, „nem számítva azokat, amelyeket istállóban

US 20 „ S u p e r a v u n c u lu m s u u m , re g e m I u l u m .” G ombos, C a t a l o g u s . . . I. 141, 339. és I. 92, 205.

őriztek” .21 (Az utóbbi híradást pár évvel ezelőtt még a legenda késői elemének
látszó majorságok és udvarházak közé kellett volna számítani, mára a régészeti
ásatások a io- i i. századi magyar istállózó állattartás egyre több bizonyítékát
tárják fel.)
Ajtony öntudatát számos katonája emelte, ezek minden bizonnyal Géza
fejedelem milesei voltak. A lázadó ispánnak sikerült uralma alá vonnia
Békésvár környékének pogánykodó magyarjait, egészen a Körösig, és hatalma
alá hajtania a Temesközt. Ezzel a királyi központ és a nemrég bekebelezett
erdélyi részek összeköttetését kezdte veszélyeztetni. Garázdaságával - nem
átallotta megdézsmálni a király sószállító hajóit - , s Bizánccal való kacér­
kodásával kiváltotta István haragját, amit csak tetézett „pogánykodása” : a
keresztség ellenére több felesége volt, utóbb egyiket Csanád comes, a másikat
Becs comes kapta asszonyául.
Ajtony leverésére István rokonát, Doboka fia Csanádot küldte el, a G e llé r t-
legen da kétes történeti hitelű, népmeséi hangulatú betoldása (Csanád-monda)
szerint a királyi udvarban tartózkodó gyulával együtt. Hiteles hagyománynak
látszik viszont, hogy Csanád a később kapuőrző oroszlánszobrairól Oroszlá­
nosnak nevezett helyen vívott csatát Ajtony seregével, a csata emlékére
Csanádtól itt emelt Szent György vértanú monostorba (1247: Wruzlanmunus-
tura) telepíti át utóbb Gellért püspök a marosvári görög szerzeteseket. Minden
egyéb homályos, Ajtony pusztulása is. Azonos nevű leszármazottai a 15.
századig birtokoltak Csanád, Krassó és Kolozs vármegyében. István nem volt
bosszúálló, Ajtony családját éppúgy nem irtotta ki, mint Koppányét (István II.
2. törvénye ezt elvként is megfogalmazza).
Az Ajtony elleni hadjárat - valójában inkább rendőri akció - nem keltezhető
a Marosi-püspökség megalapításával, mivel az a (Bihari-püspökséggel együtt)
tervszerű egyházépítés egyik mozzanata volt 1030-ban. A kalocsai püspökség
hatásköre pedig már korábban kiterjedt a Temesközre. A hadjáratra jó pár
évvel, 1015, legkésőbb 1018 e lő tt került sor, mivel e két esztendő valamelyiké­
ben, de inkább az előbbiben I. István II. Baszileosz szö v e tsé g e se k é n t vett részt
Bulgária szétzúzásában és a főváros („Cesaria” = Ohrid) első vagy második
elfoglalásában.
Míg a Csanádon keletkezett ős G e llé rt-le g e n d a mit sem tud a hatalmaskodó
Ajtony származásáról, addig Anonymus tudni véli, s mintegy állandó jelzőként
háromszor is megismétli, hogy a honfoglalás kori Glad „kun” vezér
leszármazottja volt. M int a G e llé rt-le g e n d a Ajtonyt, Anonymus Gladot hozza
kapcsolatba Vidinnel, szokása szerint meg is toldva: egyenesen Vidinból
származtatja. A valószínűleg török nevet viselő Glad/Galad a 10. vagy 11.
században létező személy volt, létezését Árpád-kori Gilád/Galád nevű
temesközi falvak bizonyítják - éppen e falunevekből alkotta Anonymus (bevált
módszere szerint) a honfoglalók ellenfelét. Arról persze a 13. század elején már
nem tudhatott, hogy a honfoglalók egyetlen esetben sem vették át a honfoglalás
előtt itt élt személyek neveit. Anonymus meseszövésén kívül tehát nincs
bizonyíték arra, hogy Glad a 120 évvel később élt Ajtony ősapja lett volna, az
azonban, hogy apja vagy nagyapja volt, nem zárható ki. Bár azt is érdemes
megemlíteni, hogy 1499-ben Laskai Osvát Ajtonyt ismeretlen forrás nyomán

21 V ita G e r h a r d i. S R H I I . 4 8 9 . I l6
 nyírségi származásúnak írja. Sem kabar vagy magyar törzsi „ország” , sem
önálló „román vajdaság” ura nem lehetett: Anonymus Gladot kifejezetten
cu m arm ak tartja s csak a Gladot k ív ü lr ő l segítő kumánokról, bolgárokról,
blakokról beszél. Hogy az utóbbiak nem mások, mint Anonymus kortársai, a
kun/komán segítséggel n 86-ban létrejött Aszenida bolgár-román cárság
(Ászén korabeli latin címe: rex Bulgarorum et Blachorum) népei, azt talán
bizonyítani sem kell.
Az utóbbi években „divattá” vált kapcsolatba hozni a nagyszentmiklósi
aranykincset Gyula vagy Ajtony magyarjaival (avagy Glad románjaival) -
egyebek között - , nyilván Csanádvár és Nagyszentmiklós szomszédságától is
inspirálva. A 7-8. században készült avar fejedelmi edényeket azonban nem
lehet századokkal későbbi személyekhez és eseményekhez kötni, amióta pedig
az edényekre utólag rákarcolt rovásfeliratok ábécéjének szinte pontos párja
Szarvason 8. századi avar csont tűtartó feliraton is előkerült, azóta még
elrejtését sem szabad az Avar Birodalom bukásánál későbbre keltezni.

Honfoglaló magyarok Erdélyben

A Kárpát-medencében feltűnő új nép, a magyarok régészeti emlékeinek

felismerése régészek számára ma már rutinfeladat. A lóval való temetkezés, a
viselet és fegyverzet bizonyos sajátosságait még 1834-ben sikerült - 10. századi
nyugat-európai pénzek segítségével keltezve - honfoglalás kori magyarokhoz
kötni. A hasonló emlékek a régészet mozgalommá, majd tudománnyá válásával
rohamosan szaporodtak, s a századfordulóra (1896,1907) már vaskos köteteket
töltött meg publikációjuk. Ugyanakkor századunk egyre jelentősebb ásatásai-
kutatásai az elmúlt évtizedekben arra a felismerésre vezettek, hogy a 10.
századi magyarságot nem csupán pár száz lovas-fegyveres temetkezés és női
hozzátartozóik képviselik - hiszen a lovas-fegyveres temetkezések a leg­
derűlátóbb számítások szerint is nemzedékenként legfeljebb a középrétegtől,
tehát 20-40 ezer egykor élt embertől maradhattak ránk. A magyar nyelv és nép
fennmaradását egy kevésbé látványos emlékeket maga után hagyó, ám
ugyancsak keleti eredetű egykori köznép biztosította. Tisztázódott az is, hogy
míg a lovas-fegyveres „pogány” réteg és vallási képzeteitől átitatott orientális
ötvösművészete a 11. század elejére eltűnik, pontosabban: új, keresztény
uralkodó réteggé és művészetté alakul át, addig a köznépi falvak és temetők -
vagy ha azok nem is, de maga a köznép - átvészelik a keresztény államalapítás
megrázkódtatásait. A köznépi művelődés a 10-11. század fordulójától a helyi
szláv elemeket magába olvasztva és keresztény szimbólumokkal gazdagodva
ö sszn é p iv é alakul át: az Árpádok új államának „régészeti” kultúrájává (emiatt a
11. századtól Erdélyben is csak kivételesen lehet régészeti módszerekkel a szláv
és magyar telepeket-temetőket megkülönböztetni). A feudalizmus és a római
katolikus egyház megerősödésével ez a népek feletti köznépi viselet és rítus
elszürkül, elszegényedik, de lényegét tekintve töretlenül tovább él a templo­
mok köré temetkezni kényszerített emberek korában és körében, egészen a
nagy sorsfordulóig, az 1241-1242. évi tatárjárásig.
Hála a régészeti kutatásoknak, mindezt ma már sok ezer lelőhely és
temetkezés adataival lehet alátámasztani. A katonáskodó „középréteg” lovas-,
1 17 vagy jelképes lovastemetkezései mintegy 550 lelőhelyről, a „köznépi” kultúra
7- á b ra . Honfoglaló magyar szablyás harcos temetkezése, balján kitömött ló
maradványaival, és honfoglalás kori harcos sírrablóktól megdúlt temetkezése,
balján kiterített lóbőrös temetkezéssel, Kolozsvár, volt Zápolya utca

emlékei - köztük korai falvak 600-900-1300 síros temetői - több mint 2000
lelőhelyről ismertek a Kárpát-medence síkságairól és dombvidékeiről.
Sajátosságuk, hogy olyanok, mint az ómagyar helynévadás: ritka kivételektől
eltekintve, régészetileg nézve is függetlenek valamennyi korábban itt élt nép
telepeitől és emlékeitől. 118
 Mindmáig leglátványosabbak a fegyveres „katonai” középréteg emlékei. Fő
ismertetőjegyük a sem a megelőző korszak avarjaira, sem pedig a magyarok
után Kelet-Európa síkságaira nyomuló későbbi lovas népekre nem jellemző
részleges (je lk é p e s ) lo v a ste m e tk e zé s. Lényege, hogy a halotti toron elfogyasztott
lónak csak bőrét - a benne hagyott koponyával és lábszárcsontokkal együtt -
helyezik összegöngyölve a sírba, avagy lovat utánozva kiterítve, néha szalmával
is kitömve. Ez a praktikus szokás abból a finnugor-magyar hitből táplálkozott,
hogy a ló lelke - éppúgy, mint az emberé - a koponyában lakozik, tehát a ló
másvilági továbbélését a koponya eltemetése is biztosítja. Van, amikor csak a
lószerszámot, illetve a felszerszámozott nyerget teszik a sírba, más csopor-
toknál-családoknál még azt sem. Ilyenkor (keleti történeti-néprajzi párhuza­
mok alapján) azzal kell számolni, hogy a ló koponyáját vagy felszerelését,
esetleg magát a kitömött lovat egy későbbi időben tartott halotti tor után a sír
fölé akasztották ki, aminthogy rendszerint a sírt jelölték az elhunyt sírba tűzött
lándzsájával is. Tehát a lócsontok-lószerszámok hiánya a középréteg sírjaiban
(pl. Maroskarna) csupán eltérő szokásokkal vagy temetkezési hagyományokkal
bíró közösségekre utal. Távolról sem arra, hogy ezek „nem magyarok”
lennének.
Általában jellemző a i o -i i . századi magyarságra halottaik - a mégoly gazdag
viseletben eltemetett vezetőket sem kivéve! - kis mélységben való eltemetése.
A minden megelőző korszaknál sekélyebb magyar temetkezések annak
tanúbizonyságai, hogy halottaik nyugalmát az egész országban biztosítottnak
látták. Vagyis a szilárd uralommal párosuló, a dolgok könnyebb végét szívesen
megfogó népi karakter érzékletes tükrei (ugyanennek bizonyitékai a „részle­
ges” lótemetkezések is). Ősi keleti hagyomány, hogy temetőiket előszeretettel
létesítették magaslatokon, déli domboldalakon, sík vidékeken pedig az őskor
telephalmain vagy sírhalmain. (Óbesenyő-Bukova-puszta).
A katonáskodó középréteg egy vagy több sorból álló kis temetőiben
szigorúan meghatározott - ennek ellenére néhány sajátos változattal bíró -
rendben temették el a férfiakat és asszonyaikat, nem ritkán az utóbbiakat is
lovas módon (Bihar, Kolozsvár, Temesvár stb.). E temetők belső rendjét
korábban vérségi - nagycsaládi - kötelékkel magyarázták, ez ellen azonban
komoly élettani érvek hozhatók fel. Ma egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy io.
századi katonai rendről van szó, olyan rendről, amelynek részleteit a jelenleg is
folyó feltárások hivatottak tisztázni. A katonai rend hű tükre e temetők
„egyenfelszerelése” , amelyet csak azért nem lehet így nevezni, mivel kovácsok
és ötvösök százainak készítményei lévén a valóságban soha nem voltak
„tömegcikkek” . Ennek ellenére a sírokban csak a io. századi magyarságra
jellemző, kerek talpú, körte alakú kengyelváltozatok és zablafajták fordulnak
elő - természetesen kisebbek-nagyobbak, egyszerű kovácsoltvasak, avagy
ezüst-arany berakásos díszesek. Lószerszámaik díszítése is 9-10. századi
„sztyeppéi” jellegű, részleteiben és összetételében azonban íg y csak a
magyaroknál található meg. Példaként említhető a réteg asszonyainak
lószerszámzata: aranyozott ezüst vagy bronz rozettamintás véretekkel díszített
kantárzat és farhám, amely már eddig vagy 65-70 lelőhelyen bukkant elő az
eg ész magyar szállásterületen (pl. Sikló, Bihar).
Mivel a középréteg temetőinek belső rendje erősen tagolt, korántsem biztos,
hogy a halott mindent magával vihetett a másvilágra, amit az életben használt.
119 A vasveretes tegezekbe helyezett, fokozatosan csökkenő számú 8-1 nyíl
világosan mutatja, hogy az egyénnek a halálban más és más „járt” , függetlenül
attól az ismeretlentől, hogy mindezt az égiek vagy a földiek szemszögéből
értelmezték-e. Hasonlóképpen a honfoglaló magyarok közelharci fegyvere, a
hajlott markolatú, ívelt pengéjű, fokéllel elátott hosszú szablya a lovassíroknak
csak mintegy 12%-ában, az egész katonai középréteg férfi temetkezéseinek
pedig alig 5%-ában fordul elő. Holott a szablya - természetesen ismét egyedi
darabok: egyszerű fa-, bőrtokban, avagy bronz-, ezüst-, aranyveretes hüvely­
ben, keresztvassal felszerelve - a valóságban korántsem volt ilyen ritka,
gyakorlatilag valamennyi lovas harcosnak volt szablyája. Ennek az ellenkezője
éppoly nehezen képzelhető el, mint az, hogy az íjászok háborúba is csak 1-8
nyilat vittek magukkal öblös tegezükben. Bár korai harcmodoruknak
kétségkívül a szablya felelt meg a legjobban, bizonyítékok vannak arra, hogy
már a honfoglalóknál is találhatók „nyugati” fegyverek: normann-viking
(Erdélyben pl. Gyulafehérváron) és bizánci eredetű (Sepsiszentgyörgy) kétélű
kardok. A honfoglaló magyar sirokból származó kétféle vágófegyver nem
állítható hát „szembe” egymással, hódítók és „védekezők” fegyvereként
(Arad-Csályán és Déván(?) együtt fordulnak elő).
Az ötletes szerkezetű magyar vasveretes tegezben lapos rombusz pengéjű
vagy kétágú, „fecskefarkú” heggyel felszerelt nyilakat hordtak, amelyek típusa
és mérete korábban szintén ismeretlen volt a Kárpát-medencében (Erdélyben
pl. Kolozsvár, Déva). A sok évi munkával készült íjat - s vele az íjtegezt - ritkán
tették sírba, ha mégis, akkor reflexíjaik merevítő csontlemezei ismét sajátos
formájukkal tűnnek ki. Alárendelt szerepet játszott temetkezéseikben a
harcifokos és - a rítus miatt - csak elvétve találni sírjukban lándzsacsúcsot
(Sepsiszentgyörgy-Eprestető).
A férfiak viseletét-ruházatát a fém (bronz, ezüst) varkocskarikák, mente­
gombok és a líra alakú ezüst, bronz (Temesvár, Kolozsvár, Maroskarna) vagy
vas övcsatok egyetemesen jellemzik. Bőröve és bőrtarsolya nyilván minden
harcosnak volt. A sajátos, keleti eredetű növényi mintákkal díszített bronz- és
ezüstveretes díszövek már meghatározott rangot jelöltek (pl. Sajtény,
Kolozsvár), s ugyanígy az ötletes alakú ékköves fejesgyűrűk, vagy a fém
tarsolyfedő lemezek. A nyugati hadjáratokban részt vevő vezetők és kitüntetett
harcosok gyakran díszítették ruháikat felvarrt ezüstpénzekkel (pl. Sikló) - a 10.
század közepéig ezek megkönnyítik a temetkezések keltezését. Magyarorszá­
gon is élő tévhit, hogy a honfoglalók nők-asszonyok nélkül érkeztek a Kárpát­
medencébe. Ha valóban így lett volna, néhány évtized alatt elveszítették volna
nyelvüket. Tény, hogy a katonai jellegű temetőkben a nők aránya csak 30-40%
körül mozog - ettől katonai jellegűek! - , ugyanakkor a köznépi temetőkben ez
az arány gyakran éppen fordított.
A női ruházatra-viseletre a fém ékességekből lehet következtetni: a fém
mentegombok mellett az ing nyakát vagy a kaftánt szegélyező kerek és rombusz
alakú díszekből, avagy kisebb és nagyobb méretű csüngés véretekből (pl.
Marosgombás). Nem ritkák a fémveretes csizmák, a veretes süvegek-fejfedők
és természetesen az ékszerek sem. A Kárpát-medencében először a magyarok­
kal jelentek meg a keleti, hosszú függő gyöngysorral díszített fülbevalók, és a
Fekete-tenger-vidéki-bizánci eredetű szólőfürtcsüngős fülbevalók (ezüstből
van tömör és üreges-granulált díszes változatuk, bronzból pedig az előzők
utánzatai). A legfontosabbak mégis a hajfonatba fűzött, áttört vagy vésett-
domborított lemezes korongcsüngők és a széles (nem ritkán vésett díszű) 120
 8 . á b ra . Díszes viseletben eltemetett honfoglalás kori magyar asszony sírmel­
lékletei, Marosgombás

karperecek. A honfoglalás után az asszonyoknál feltűnnek nyugati ékszerek is,

zománcberakásos fülbevalók és korongbrossok. Ilyenek elvétve a Kelet-
Alföldre (Szalacs, Detta) és Erdélybe (Gyulafehérvár) is eljutnak, mint a
121 kalandozások zsákmánya vagy vásárolt árucikk.
 Míg az önmagában véve is puritán középrétegbeli férfiviselet fém
díszítményei és másvilághitére utaló temetkezési szokásai csak ritkán fordul­
nak elő köznépi temetőkben, addig a közép- és köznépi réteg temetőinek női
viseletét éppenséggel a szoros összefonódások, átfedések jellemzik. A köznépi
asszonyok és lányok egyetlen vastag fémhuzalból hajlított vagy huzalköte-
gekből sodort nyakperecei, karperecéi, gyűrűi - ismét merőben új divat
ékszerei a io. századi Kárpát-medencében! - ezüstből, sőt aranyból az
előkelőknél is előfordulnak. Az utóbbiak ruhanyakdíszitő kéttagú csöngői
pedig - számos változatban - a köznép asszonyainál bronzból egészen a u .
század közepéig élnek. Nem ritkák a kerek bronzpitykékkel díszitett ruhák
sem, sőt bronz hajfonatcsüngők is találhatók. Az ismeretlen eredetű, de a
Kárpát-medencében csak a magyar honfoglalás után elterjedő, szembenéző
állatfejekkel diszített bronz vagy ezüst karperecek (Torda, Pécska, Temesvár,
Biharfélegyháza) is megoszlanak a két réteg asszonyai között. Igazán köznépi
női ékszerek csak az egyszerű huzalkarperecek és gyűrűk, a sima, bepödrött
végű vagy S végű (a hajfonatot díszítő) karikák, a vallási szimbólumként
elterjedt félhold alakú csüngök és a különböző üveggyöngy nyakláncok - ezek
egy része már helyi eredetű.
Erdélyben és a Kelet-Alföldön, a völgyekben és a síkságokon ugyanakkor lép
fel ugyanaz a régészetileg jól megfogható magyar régészeti kultúra, mint
bárhol máshol az akkori országban. A honfoglaló magyarság erdélyi megtele­
pedését ennek ellenére még magyar kutatók is hajlandók voltak kevéssé
jelentősnek tekinteni. Pedig nem a megtelepülés volt ritka és gyér, hanem a
kutatás nem tudott kibontakozni. Az akkori Magyarországhoz képest eleve
félszázados késéssel indult Erdélyben a régészeti kutatás, az első erdélyi
honfoglalás kori magyar sírokra csak 1895-ben bukkantak (Marosgombás), a
honfoglaló magyarokat kutató utolsó tervszerű ásatást pedig 1911-ben
végezték (Kolozsvár-Zápolya utca, ennek eredményeit is csak 1942-ben
sikerült közzétenni). A két világháború között mindössze egyetlen honfoglaló
lovassírról jelenik meg híradás (Székelyderzs). A l i . világháború után ugyan
számos helyen akadtak - csaknem kivétel nélkül más célú ásatások „mellék-
termékeként” - a középréteg sírjaira, amelyeket lelkiismeretes régészek
többnyire szakszerűen kiástak, ám egyik temetőt sem tették közzé (pl. Déva,
Piski, Kolozsvár-Pata utca, Gyulafehérvár - több temető, Köröstarján,
Sajtény, Sikló, Arad-Csálya, Temesvár-Csóka-erdő). Az a néhány sír,
amelyről publikáció jelent meg (Maroskarna „B ” temető, Hodony, Szalacs,
Gálospetri), abban a hitben került közlésre, hogy lovastemetkezés nem lévén
bennük, nem magyaroktól származnak. Az arányok, a magyarországi avagy a
középréteg kutatása terén elismerésre méltó dél-szlovákiai kutatásokhoz
mérve, egyre romlanak, s ez mindjobban elhomályosítja a tisztánlátást, a
leletek eltitkolása lebecsüléshez vagy túlbecsüléshez vezet. Magukat az
ásatásokat azonban ritkán lehet titokban tartani. így vált ismertté, hogy a
gyulák egykori székhelyén, „ G y u l a ” -F e h é r v á r o n csak a z Á r p á d o k „ S z é k e s ” -
F e h é r v á r á v a l összem é rh e tő k ö zé p ré te g b e li és k ö z n é p i te m e tő k b u k k a n ta k elő,
K o lo z s v á r terü letén p e d ig a h o n fo g la lá s k o ri K á r p á t-m e d e n c e je le n tő s m a g y a r
fe g y v e r e s k ö z p o n tjá v a l leh et szá m o ln i.
A 10. század eleje után „magános” lovastemetkezések - ilyenek a kutatott
területeken valójában csak a vezető réteg körében ismertek - vagy egy-két
magyar lovassírból álló „csoportok” mutathatók ki a későbbi Székelyföldön 122
 (Csíkzsögöd, Kézdivásárhely, Eresztevény, Sepsiszentgyörgy, Корее és talán
Székelyderzs). Ezek nyilvánvalóan a besenyők és bolgárok elleni határvédelem
céljából a délkelet-erdélyi szorosok belső oldalára telepített katonaelem
nyomai - az volna a meglepő, ha ilyen nem lett volna, hiszen jelentős magyar
katonai őrállomást újabban még az Északkeleti-Kárpátok külső előterében is
felfedeztek (Przemysl). Az sem meglepő, hogy közvetlenül e délkelet-erdélyi
őrséggel szemben, a Kárpátok déli oldalán a bolgárok éppen a 9-10. század
fordulóján épitik teljesen újjá, mégpedig kőből, a Bodza-szoros déli kijáratát
ellenőrző teraszon az alig pár évtizeddel azelőtt téglából emelt sloni erődöket.
Figyelemre méltó, hogy Slon-Prahovában olyan (két sarkán kerek tornyokkal
és sajátos kaputoronnyal megerősített trapezoid) kővárra bukkantak, amely
unikum az Al-Dunától északra. Faragott kő és habarcs technikája közvetlenül a
nagy bolgár központokhoz (Pliszka, Preszlav, Mádara, Szilisztra) kapcsolódik.
A sloni erődök a Kárpátok d é li oldalán csak v é d e lm i célokat szolgálhattak,
éspedig csak a magyarok ellen. A bolgárok sorozatos vereségei után előbb ők,
majd a magyarok is feladják az előretolt állásokat.
Erdély belsejében az egyetlen részben feltárt (az 1941-1942-ben kiásottak­
kal együtt is csak 12 síros), s majdnem teljesen közölt korai magyar „katonai”
temető a kolozsvári volt Zápolya utcai (ma Dostoievschi, a korábbi szakiroda-
lomban Vi$inschi utca). Jelentősége csak a leggazdagabb magyarországi
hasonló temetőkkel, Kenézlővel, Bezdéddel, Eperjeskével, Karossal mérhető
össze. Egyedül tarsolylemez nem került eddig elő belőle, valószínűleg azért
nem, mert a sírokat még a középkorban kirabolták, illetve mivel a temető nincs
teljesen feltárva.
Anonymus „haditudósítói” hitelét semmilyen formában nem igazolhatja az
a körülmény, hogy a magyar fegyveres sírok a Kis-Szamos teraszán kerültek
elő, a hely stratégiai fontossága önmagáért beszél. Ez a viszonylag kis temető
önmagában véve nem bizonyíthat a 10. századig álló „róm ai” Napoca, de a 10.
századtól folyamatosan magyar Kolozsvár létezése mellett sem: ugyanis a
római város erre az időre már nagy valószínűséggel szétmállott romjaitól
keletre, 1275 méterre fekszik. Nincs, ami indokolná ezt a nagy távolságot, ha a
sírokban eltemetettek valóban a római falak, kivált a későbbi Óvár területén
szálltak volna meg - ahol egyébként nincs nyoma 9-11. századi életnek. Ahol
ezt valóban megtették, mint Apulum ténylegesen álló falai közt Gyulafehérvá­
ron, ott habozás nélkül betemetkeztek a falak közé, az elpusztított bolgár
településre; más temetőik pedig az antik falakon kívül, a bolgár temető
folytatásában, valamint a vártól keletre találhatók.
Nem módosítja a fentieket a közelmúltban az antik Napocához jóval
közelebb előkerült újabb temető sem. Egy 2-3. századi római temető kutatása
közben a Pata utca és Györgyfalvi út szögében mintegy 30 sír került elő, szinte
valamennyi mellékletes. A lovassírok száma pontosan nem ismert, de 5-6
között mozog, az eltemetettek közül több szablyával és néhány veretes övvel
volt felszerelve. Nyílcsúcs szinte minden férfisírban volt, tucatnyiban az íj
csontlemez maradványaival együtt. A női sírokat hajfürtkarikák, karperecek,
gyűrűk - köztük ezüst- és aranygyűrű is - és korongok „Szaltovó” típusú
edények jellemzik, vagyis a Zápolya utcaiakhoz hasonló leletek. A temető
mintegy 600 méterre délnyugatra fekszik a Zápolya utcaitól, tehát önálló
temetkezési hely. Tőle körülbelül ugyanilyen távolságban északnyugatra volt
I2 3 egy harmadik egykorú temető, a Farkas utcai, amelyre csak egyetlen, nyakán
pitykékkel kivarrt ruhát és ezüst szőlőfürtcsüngős fülbevalót viselő nő
temetkezése utal. A három korai temetőből következtetve a honfoglalás kori
katonai település (települések) a Malompatak és a Budai Nagy Antal (volt
Honvéd) utca térségében sejthetó(k).
Gyulafehérváron a vár területén került elő a n . század elején építkezéssel
szétrombolt magyar lovassír. A falakon kívüli lovas, díszöves, tegezes, korong-
hajfonatcsüngős, ezüst szőlőfürtcsüngős fülbevalós középrétegbeli temetkezé­
sekről (Zalatnai út) írott híradásokon kívül nem tudni közelebbit. Viszonylag
jól ismertek viszont a középréteg jórészt lovassírokkal tarkitott katonai
temetőrészletei néhány régibb (Marosgombás, Magyarlapád) és újabb
ásatásból (Maroskarna „B ” temető). A Maros mentéről hasonló, csak
szemelvényesen közölt, félig kiásott temetőről lehet tudni Déváról, közöletlen
lovassírokról pedig Maroskarnáról és Piskiről van híradás.
A kolozsvári Számos-átkelőhelyet leszámítva valamennyi honfoglalás kori
fegyveres temető a Maros-völgyben került elő, a katonai állomások temetői a
folyó Alföldre nyíló szakaszának mindkét oldalán, a Maros- és Aranka­
völgyben folytatódnak (Ópálos, Fonlak, Németszentpéter, Arad-Csálya,
Nagyszentmiklós, Perjámos, Magyarpécska, Sajtény). A Sebes-Körös
völgyéből eddig csak Krajnikfalváról ismert magyar katonai település - a
Meszesi-kapu vidékéről pedig egyáltalán nem.
A Kelet-Alföld temetői a io. századi magyarság központi települési
tömbjéhez tartoztak. Ilyen Biharvár ízig-vérig katonai temetője (az egyetlen a
század elején részben kiásott, közölt temető a vidékről!), valamint nem messze
tőle Köröstarján lovassírokkal tarkított katonai temetője, és a mai Magyaror­
szágon Ártánd temetője. Az Érmellék éppúgy betelepült a középréteg
képviselőivel (Gálospetri, Szalacs), mint a gyulák korai központjának sejthető
mai Gyula környéke (keletről: Gyulavarsánd, Muszka, Sikló). A Temesköz­
ben hosszú láncolatban követik egymást a középréteg katonai temetői,
nemzetségfői sírkertjei (Nagyősz, Vizesd, Nagyteremia, Nagykomlós, Ho-
dony, Temesvár-Csóka-erdő, Detta), le egészen a nyugati és bizánci pénzekkel
keltezett, meglepően gazdag honfoglaló magyar leleteket szolgáltató al-dunai
őrsig, Orsováig. A io. század utolsó harmadában az Érmellék-Sebes-Körös-
vidék katonai telepei a gyulák erdélyi országával szemben valószínűleg
határvédelmi (székely) szerepet is játszottak, míg a Temesköz erői a 11. század
elején Ajtony szolgálatába álltak.
A kifejezetten keleti magyar eredetű köznép nem túl nagy io. századi
temetői Erdélyben szinte kizárólag a Maros-völgyben kerültek elő (Maros­
csapó, Marosnagylak, Gyulafehérvár - legalább két temető, Magyarlapád,
Alvinc-Borberek, Maroskarna), de még a kivételek (Torda, Zeykfalva,
Kelnek) is a Maros-vidék körzetéhez tartoznak. A Kelet-Alföldről, a
Temesközből és az Al-Duna-vidékről csak néhány fontosabbat érdemes
említeni: Nagykároly, Hegyközkovácsi, Nagyvárad, Gyulavarsánd, Pécska,
Hidasliget, Temesliget, Mehádia. Ezek a legkorábbi magyar települések és
temetők - s ez ismét országos tapasztalat - Erdélyben is csak ritkán élik túl az
államalapítást kísérő belső küzdelmeket és megrázkódtatásokat, az államszer­
vezéssel járó áttelepítéseket. Az Erdélyi-medence körüli késői szláv urnate­
metőknek (Medgyes típus) io. századi korszaka is van, amiként a csombordi
bolgár temető io. századi használata avagy Gyulafehérváron bolgárok,
124
 szlávok, magyarok együttes temetkezése is igazolható. A Temesköz déli részén
pedig néhány bolgár-szláv település temetőire is van io. századi régészeti
anyag (Ómoldova, Felsőlupkó).

3. Erdély a korai Magyar Királyságban

(1003-1162)
A régi magyar nyelvben Igfan erdőnek (Egyfan = ’szent rengeteg’) emlegetett
Bihari-hegységen (Erdélyi-középhegység) túl fekvő országot a Duna-Tisza
menti síkság felől nézve „Erdőn túlinak” nevezték (a 11. századi ősgestában
Erdeelvv = erdő elü), amiképpen a Havasnak nevezett Kárpátokon túli ország
volt a Havaselve. Az Árpád-kor 1190 előtti forrásaiban a Róma városi
latinságot tükröző „Ultrasilvana” (Ultra Silvas) az országrész neve, a
németországi latinságot követő Transilvana az előbbivel párhuzamosan
1190-1250 között jelenik meg. Az utóbbiból képzett „Transsilvania” hitelesen
csak 1461 után tűnik fel. Az ezeréves magyar Erdély elnevezés átvétele a
románban mindmáig használt Ardeal, amit először 1444-ben írtak le egy (szláv
nyelvű) román oklevélben.
Magyarország más területeivel összehasonlítva Erdélyben alig maradt fenn
Árpád-kori oklevél. 1241-ben a mongolok, 1277-ben a vízaknai szászok
pusztították el a gyulafehérvári káptalant, levéltárával és registrumaival
együtt. Hasonló sorsra jutott a tatárjáráskor a szomszédos Csanádi püspökség,
egy 13. század elej i adatokat tartalmazó registrumot kivéve a váradi püspökség
levéltára, végül, de nem utolsósorban a kolozsmonostori apátság irattára is. Az
általános pusztulás miatt Erdély korai történetére vonatkozó okleveles adatok
többnyire csak királyi adománylevelekben maradtak ránk, megtévesztően
késői időből (Gyulafehérvár 1111, Csanád 1111/11163, Belső-Szolnok
и 34/ i i 66, Arad és Aradvár 1156/1177, Dobokavár 1164, Krasznavár
1093/1164, Tordavár 1075/1177, Kolozsvár, Küküllővár, Krassóvár, T e ­
mesvár 1177, Hunyadvár 1265/1276). A 11. századra csak négy oklevél utal. E
késői említéseket mindmáig szokás „elsőnek” is értelmezni, kivált a magyar
állam erdélyi berendezkedését illetően, figyelmen kívül hagyva jóval korábbi
krónikákat, legendákat, átértelmezve a régészet adatait. Holott ugyanezen
okokból jelentkeznek majd az oklevelekben több évtizedes késéssel a szászok,
új lakóhelyeiken a székelyek és az első erdélyi románok is. Másik oldalról
korszakunk történetét és gazdaságtörténetét a magyarországi általános
fejlődésből és a késői erdélyi oklevelekből visszakövetkeztetve szokás felvázol­
ni, ami távolról sem megnyugtató módszer. A territoriális (utóbb nemesi)
megyeszervezet („comitatus civitatis” , „mega” ), a határispánságok (marchia,
comitati confinii) és a korai királyi várispánságok (civitas, comitatus castri)
Erdély történetében szinte mindmáig szétválaszthatatlanul összekeverednek,
függetlenül attól, hogy közülük az első néhol valóban későn alakult ki. A
várszervezet létezését például a territoriális megyeszervezet ismérveinek és
adatainak hiányára hivatkozva szinte általánosan tagadják. Holott ásatással
kutatott, leletekkel, nem egyszer pénzekkel keltezett váraik mindmáig állnak, s
e várak temetőiben pedig I. Istvántól és Pétertől kezdve folyamatosan
I2 5 temetkeztek (Ó-Tordavár, Ó-Kolozsvár, Ó-Hunyadvár, Ó-Aradvár). Ilyen
8 . térkép. Erdély és a Kelet-Alföld települései 1003-1172 között
I = marchio/comes vára, 2 = dux székhelye, 3 = hercegi curtis, 4 = püspökség, 5 = apátság, 6 = a 11-12. században
működő sóbánya, 7 = várak és határvárak a 11. század utolsó harmadától a 12. század közepéig, 8 = Besenyő (B),
Kölpény (K), Talmács (T) falunevek-határőrtelepek, 9 = 11-12. századi magyar falusi templomok és templom körüli
temetők, 10 = az 1170-es évekig oklevelekben említett falvak, 11 = korai nemzetségi birtokok a 11-12. században, 12
= szláv Daróc és Ardó helynevek, 13 = I. István, Péter, Aba Sámuel és I. András pénzei, 14 = I. Béla, Salamon, I.
Géza, I. László pénzei, 15 = Kálmán, II. István, II. Béla pénzei, 16 = II. Géza, II. István, III. Béla pénzei, 17 =
éremkincs Péter király korából, 18 = éremkincsek I. László korából, 19 = éremkincs II. Béla korából, 20 =
éremkincsek III. Béla korából, 21 = határőrök temetői II. Géza korától, 22 = határőrök falvai II. Géza korától, 23 =
határispánságok (megyék) a 11-12. században - Borsova összehasonlításul szerepel
 körülmények között az országrész valóságos korai történetének ábrázolásában
a Kárpát-medence minden más vidékénél nagyobb szerep jut a nyelvészettől
ellenőrzött toponímiának és a régészetnek.
A régészet sok mindenhez nem tud hozzászólni. Azt azonban (a neoliti-
kumtól kezdve) meg tudja mondani, hogy egy terület egy adott korszakban
lakott volt-e vagy lakatlan, s meglehetős biztonsággal arra is választ tud adni,
hogy a település tartós volt-e vagy sem. Felvilágosítást nyújt arra nézve is,
milyen tipusú („kultúrájú” ) volt a terület népessége, történelmi korszakokban
milyen állami egységbe tartozott, társadalma tagolt volt-e vagy tagolatlan. A
bizonyosság nagy fokán meg tudja állapítani, hogy a korszakban léteztek-e
várak-erődítések, milyen típusúak, mikor épültek, mikor épültek át, mikor
pusztultak el vagy hagyták el őket. A 11-12. századi temetőket az egymást
sűrűn követő, pénzeiket gyakran évenként-kétévenként megújító Árpád-házi
uralkodók halotti obulusként használt érméi segítségével csaknem évtizednyi
pontossággal tudja keltezni, oklevelek vagy fennmaradt határnevek segitségé-
vel képes elpusztult falvakat is néven nevezni. Vagyis olyan forrásanyagot
nyújt, amelyet figyelmen kívül hagyni ma már nem lehet. Sajnálatos
ugyanakkor, hogy területünk egyoldalúan kutatott régészeti forrásai gaz­
daságtörténeti kérdések megközelítésére még annyira sem alkalmasak, mint a
népvándorlás korának korai századaiban.

A Kelet-Alföld a 12. század utolsó harmadáig

M int a 10. században, korszakunkban is meg kell különböztetni a Kelet-Alföld
(az újkori Partium Regni Hungáriáé és a Temesköz) történetét az erdélyitől. E
terület központjai, Biharvár és Csanádvár olyan szerepet játszottak Magyaror­
szág életében, amely közvetlenül a két királyi főváros, Esztergom és
Székesfehérvár után következett, alkalmanként még jelentősebbet.
A 1020-as évek második felétől István király trónörökösi hercegséggé
(d u c a tu s ) teszi a nagy kiterjedésű Bihart, élén egyetlen életben maradt fiával,
Imrével (= Heinricus, Emericus). 1030-ban a terület rangjának további
emelkedését tükrözi a bihari püspökség megalapítása korábbi egri püspöki
területen, s ezzel egy időben a marosi püspökség megalapítása korábbi kalocsai
püspöki területen. Imre herceget 1031. szeptember 2-án a Berettyó-völgyben
éri vadkanvadászat közben a halál, a baleset valószínű színhelyén a 11. század
végén monostort alapítottak (Hegyközszentimre).
A még sokáig „marosinak” nevezett Csanádi püspökség (Moresenae
aecclesia) élére 1030-ban (Pozsonyi Évkönyvek) a magyar egyház nagy
térítőszentje, a velencei Gellért került, aki István király halála után a
keresztény királyság élő lelkiismeretévé vált - legalábbis a Chronica Hungaro-
rum szerint. 1044-ben Aba Sámuel király Csanádi vérengzése sem tudta
megrettenteni, s húsvét vasárnapján (április 22.) megtagadta, hogy a király
fejét az ünnep alkalmából a székesegyházban koronával ékesitse. 1046-ban
Csanádvárban gyűltek össze Péter második uralmának ellenfelei, s Gellérttől
támogatva innen keresték fel s hivták haza az Árpád-házi trónvárományost,
András herceget. Csanádvárban Gellért alapította és építette fel az István
királytól kapott 1000 márka ezüstből a Szent György püspöki székesegyházat
I2 7 (1290 óta IV. László király nyugvóhelyét) és az ugyancsak Istvántól kapott 500
márkányi aranyból és ezüstből a Boldogságos Szűz Mária-monostort, az
utóbbiban írta az első Magyarországon keletkezett teológiai művet, a
D e lib e ra tio su p ra h ym n u m triu m p u e ro ru m o t. Mártírhalála (1046. szeptember
24.) után testét már 1053-ban Csanádra szállították és a Boldogságos Szűz
monostorában temették el, szarkofágjára helyezve mártíromsága eszközét, a
követ. Maradványait pápai utasításra 1083-ban „emelték fel” I. László király
és Lampert herceg személyes közreműködésével; itt történt az első magyar
vértanú-püspök szentté avatása.
Viharosabban alakult Biharvár élete. I. András 1048-1150 között felújította
a dukátust, élére a kezdetben trónörökösnek megtett öccsét, Béla herceget
állította, önálló pénzverési joggal. A dukátus haderejével döntötte meg Béla
1060-ban I . András és fia, Salamon uralmát. Ennek ellenére, I . Béla halála után
Salamon király is arra kényszerült, hogy a hercegi területet átengedje Béla
fiának, Gézának (1064-1074 - neve hercegi pénzein: Magnus dux). Biharvár
ezekben az évtizedekben Magyarország mintegy második fővárosának
számitott. Nem véletlen, hogy a bihari püspökségi székben olyan kiválóságok
tűnnek fel, mint az 1046-ban Szent Gellérttel együtt mártírhalált halt, nevéből
ítélve itáliai származású Baduil (Budli) és utódja, a lotharingiai (namuri)
Leodvin (1061 előtt: Lieduinus episcopus Bicharjensis), a későbbi egri
püspök. A környéken több hercegi cu rtis (udvarház) épült. 1073-ban Salamon
király ellen Biharból kelt fel Géza herceg és László herceg, az utóbbi innen
ment külföldre segitséget kérni, maga Géza pedig a „bihari sereggel”
szenvedett vereséget 1074. február 26-án, ám ugyanez a „bihari sereg” alig két
hét múltán, március 14-én László vezetésével Mogyoródnál alaposan
kiköszörülte a csorbát. I. Géza uralomra jutása után László herceg lesz a dux
(1074-1077-).
Amikor az 1060 őszén I. Béla hatalomátvételekor vagy 1061-ben a
székesfehérvári pogány felkeléskor I. István földi maradványait „felemelték”
és Székesfehérváron hatalmas kőlap alá rejtették, akkor került Biharba
mumifikálódott jobb keze és karja. Itt rejtegette a tolvaj egy fából épült kis
monostorban. Az 1083. augusztus 20-i szentté avatáskor történt második
translatio után (1086) fény derült az esetre. I. Szent László király és Álmos
herceg a szent jobb (Sanctissima Dextera, régi magyar: Szent Jog) számára a
helyszínen monostort emelt, nemzeti ereklyénket 1433 előtt ebben őrizték.
Bár a monostort Kálmán király megfosztotta Álmos herceg adományozta
privilégiumaitól - köztük a szalacsi sóvámtól - és birtokaitól, ez utóbbiakat II.
Gézától visszakapta, később pedig hiteleshelyként működő konventként is
tekintélyes kárpótlást nyert. Az utóbb Berettyó-monostornak is nevezett
apátság egész országra kiterjedő birtokai néhány kivétellel (pl. a Világosvár
melletti Siri) a mai Magyarország területére estek, emiatt a szolgálatára rendelt
16 különféle mesterséget képviselő mintegy 90 háznépből területünkre nem
vonhatók le gazdasági következtetések.
(Nagy-)Várad megalapítása után először prépostságot és társaskáptalant
létesített itt I. László, majd a bihari püspökséget is az újonnan épített várba
helyezte át. Az első váradi püspök unokaöccse és utódja, Kálmán lett
(1093-1095 között). Az utolsó bihari dux Kálmán öccse, korábban az I.
Lászlótól meghódított Horvátország királya (1091-1095), Álmos volt, de
pénzverési jog nélkül (1095-1106). Álmos alapítja Erdélyben a meszesi bencés
monostort (1106 előtt), a jeruzsálemi zarándoklata után alapított dömösi 128
2 -1 2

9- Öntöttbronz szíjvégek, övdíszek, fülbevalók késő avar sírokból: i ) Zilah; 2—12) Aranyosgyéres
и . Filigrándíszes és granulált ezüstgyöngyök és -csüngök, Királyföld

io. Honfoglaló magyar férfitemetkezésből előkerült tárgyak: i ) ezüstberakásos kengyel részlete; 2 ) tarsolyfüggesztőfül;
3, 6-7 ) ezüst övdíszek; 4 ) kengyel; 5 ) lószerszám-csüngődísz
12. tvtnezö a megdicsőült Krisztussal Gyulafehérvár első székesegyházából, n o o körül

13. A megdicsőült Krisztus két apostol között a gyulafehérvári székesegyház déli kapujának ívmezején, 1210
körül
 i . Erdélyi előkelő gót asszony
ékkövekkel borított aranyfi-
bulája

2. Vadkanfejes arany csüngödísz az apahidai I.

gepida királysírból
3- i ) Kehely Vízaknáról.
Valószínűleg Nagy Lajos
ajándéka, 14. század (?);
2—3 ) Részlet a kehely
talpáról Szent György és
Szent Borbála zománcos
alakjával

4. Magyarok és románok a >

14. században a Képes
K r ó n ika miniatúráján. A
posadai ütközet, 1330.
Képes Krónika, 1358
körül (Cca négyszeres na­
gyítás)
 prépostságnak (1108) pedig vagy ioo birtokot adományoz az országban,
köztük területünkön a Fehér- és Fekete-Körös-közt, valamint a Maros mellett
is több falut. Álmos hercegségével hozható kapcsolatba I. László holttestének
áthozatala Somogyvárról Váradra (1098?). Ennek óriási következménye lesz,
pár évtized múltán Várad a középkori Magyar Királyságnak Székesfehérvár
után legfontosabb vallási és szellemi központjává válik. I. László váradi szentté
avatása után (1192) sírja környéke királyok és királynők temetkezőhelye lesz.
(Elsőnek - átmenetileg - II. András, majd Luxemburgi Beatrix királyné,
Anjou Mária királynő, Luxemburgi Zsigmond király és császár kap itt
sírhelyet.) A Sebes-Körös északi partján, a váradi Előhegyen (Váradhegyfok)
alapította II. István király Premontréből hívott szerzetesek számára - még a
rend megalapításának (1120) évtizedében - Magyarország (rangban is) első
premontrei apátságát, amelybe a királyt 1131-ben eltemették. Mivel Szent
László sírja körül az első csodák éppen az ő idejében történtek, nem kizárt,
hogy maradványait később átszállították a váradi székesegyházba. II. István
idejében egyébként területünk déli peremét háború érinti. Ióannesz Kinna-
mosz tudósít róla, hogy II. Ióannesz Kómnenosz bizánci császár Haramvárnál
(Új-Palánk) átkelt a Dunán és a Krassó folyóig űzött egy magyar sereget -
egyebekben a különös háború egymás várainak kölcsönös lerombolásában és
köveik elhurcolásában merült ki (1127-1129).
Az Aradvár melletti síkság az 1131. évi általános gyűlés miatt vált hírhedtté;
II. Béla felesége, Ilona királyné parancsára az Álmos-párt hívei itt mészároltak
le 68 Kálmán-párti urat. Elkobzott vagyonukból épült - engesztelésül - a
helyszínen a Szent M árton-prépostság, amelynek III. István korában
(1162-1172) már állnia kellett, mivel abban az időben már temetkeztek köré.
Jelenlegi impozáns romjai az 1224-ben felszentelt, átépített templomból
maradtak ránk. II. Bélától adományozott, 1177-ben összeírt javai közt Arad,
Zaránd, Bihar, Temes megyei falvakon túl erdélyi birtokok is szerepeltek: egy
tordai rész (ahonnan a prépostság aradi hajói sót szállítottak) és a már említett s
még említendő Asszonynépe.
Korszakunk története egy bizánci támadással zárul. 1150 őszén I. Manuel
Kómnenosz császár az Al-Dunához vonult, és sereget küldött a „Timiszész
földjére” (a Temesközbe). A sereget Borisz magyar trónkövetelő vezette. II.
Géza király és hadai közeledtére a gazdag mezővárosokat fosztogató támadók
azonban - ahogy Ióannesz Kinnamosz22 és az éppen Magyarországon
tartózkodó granadai Abu Hámid al-Garnáti egybehangzóan állítja - „csúfosan
megfutamodtak” .
A korszak mintegy lezárásaként kell még említeni a III. Bélától 1179-ben a
Maros bal partján alapított egresi ciszterci apátságot (az 1142-ben alapított
cikádori után a másodikat az akkori Magyarországon), amelyet a franciaországi
Pontignyből áttelepült szerzetesek francia stílusban emeltek, s amely az erdélyi
kerci ciszterci apátság (1202) anyakolostora lesz. 1233-ban az egresi kolostor­
ban temették el Capet-Cournay Jolánta királynét, 1235-ben pedig II. András
királyt.

22 I ó a n n e s z K i n n a m o s z , Epitome 1. = F B H H 196. skk. és Chronica Hungarorum 156. =

SRH I. 441 sk.

<1 5. Kálvária. Részlet a medgyesi szárnyasoltárról, 1480

Erdély a 12. század utolsó harmadáig
Bár a H ild e sh e im i és A lta ic h i É v k ö n y v e k nem hagynak kétséget afelől, hogy a
gyula és családja Pannóniába vitele után (1003) azonnal elkezdődött a
túlnyomórészt még pogány lakosság erőszakos megtérítése, mégis a politikai
hatalom megszervezésére vannak korábbi adataink. A királysághoz csatolt
területsávban tüstént megkezdődött a föld-fa várak emelése, többek között a
királyi rokonnak mondott Doboka comes (ispán), a későbbi marosvári Csanád
comes apja vezetésével. A Szent István mindhárom legendájában hangsúlyo­
zottan kiemelt erdélyi besenyő támadáskor - amelyre valamikor 1015-1030
közt került sor - a király parancsára a népet már falakkal megerősített várakba
terelik, mindaddig, míg a fehérvári tribunus az erdélyi sereggel ki nem űzi a
pusztító ellenséget. A „falak menedékébe menekült” lakosság aligha lehetett
valami nagyszámú, viszont kétségtelen, hogy a falak már állottak, s a Kis-
legenda (Legenda minor) szerint Fehérvár az ellenség támadását is kiállta.
A Szent István-i várispáni szervezet várai országszerte ezekben az években
épültek, számuk a király uralkodásának végére megközelítette a negyvenet,
Erdély legfontosabb vára a római kőfalakkal körülvett Alba civitas volt, amely
- miként pannoniai testvére - nem csupán kőfalai miatt számított fe h é rn e k ,
hanem az egyenlők közül kiemelkedő elsősége miatt is. A magyarországi
forrásokban sokáig csak Álba Ultrasilvana/Transilvana néven szereplő
városon az erdélyi forrásokban rajta maradt a (civitas) Alba Iule - magyarul
Gyula-Fehérvár elnevezés, amelyet csak a humanista irodalom fog Álba
Júliává „klasszicizálni” (először: 1496-ban!).
A többi erdélyi ispáni vár, az általános magyarországi gyakorlatnak
megfelelően, nevét vagy első ispánjáról, vagy attól a folyótól nyerte, amely
mellett épült: Dobuka/Doboka, Turda/Torda, Colus/Kolozs, Hunod/Hu-
nyad, Bihor/Bihar, Urod/Arad, illetve Küküllővár, Krasznavár, Marosvár =
utóbb Csanádvár, Temesvár, Krassóvár. A puszta személynévi alak mint
helynév a magyar nyelv sajátossága, amely akkor is magyar névadásról
tanúskodik, ha a személynév magyar eredete kétes vagy nem bizonyítható
(ilyenek a szláv eredetűnek vélhető Bihar, Doboka, Kolozs, Szatmár).
Személynév mivoltukról egyebek közt azoknak a sóbányáknak a neve
tanúskodik, amelyek a várispánságok területén működtek, s amelyekben a
szláv akna szó jelenik meg ugyanazon személyek nevével együtt (Kolozsakna,
Tordaakna, Désakna tulajdonképpen aknája/bányája).
A korai erdélyi vármegyék kivétel nélkül határispánságok. Az ispáni várak
területük belső, nyugati felében épültek: Dobokavár, Kolozsvár, Tordavár,
Gyulafehérvár, illetve a Hátszegi-medence bejáratánál: Hunyadvár; csak a
„legkeletibb” Küküllővár helyzete tér el némileg. A várispánságok korai
határa kelet, délkelet és dél felé sokáig határozatlan gyepűelve volt, a csupán
elvi, természetes határnak tekintett Kárpátok felé haladva mintegy elmosó­
dott, eltűnt. Pontosan úgy, mint a korai Árpád-kor más határispánságai (a
nyugati Zala, az északi Borsova, Zemplén, Újvár, Gömör) esetében. Lakatlan
vagy gyéren lakott erdőségeken át a hegyek gerincéig nyúló hosszúkás (Fehér
esetében formátlan) alakjuk eleve kizárja, hogy bármiféle korábbi előzményük
(„vajdaság” , „kenézség” ) létezett volna. Előzmény - Gyulafehérvárt kivéve -
az ispáni várak esetében sem igazolható. E megyék lényegüket tekintve
olyanok, mint az erdélyi só szárazföldi szállítására létrehozott Szolnok megye 13 0
 kompozíció. A Tisza melléki ,,Külső” -Szolnok megye még I. István
uralkodása alatt valamikor 1018—1038 között létesült, névadó comese Zou-
nuk/Zonok stb. (kiejtése és jelentése: Szónok) az 1046. évi pogány lázadáskor
vesztette életét. Ómagyar nevének nincs köze a szláv sol = só (a magyarban
ugor kori előzménye szintén sol!) szóhoz, a Szolnok névfejlődés késő
középkori. Ezt a megyét a Tiszántúlon és a Meszesen át (,,Közép” -Szolnok) az
1067. előtt már biztosan létező szalacsi sóút (magna via Zoloch) mentében I.
Béla vagy I. Géza idejében terjesztették kis az észak-erdélyi Désaknáig
„Belső” -Szolnok néven. Nem lehetetlen, hogy az utóbbi névadója az 1073-ban
Géza herceg főemberei közt szereplő Zounuk volt.
Kétséges, hogy az erdélyi határvármegyék is úgy jöttek volna létre, mint az
ország belsejében fekvő megyék: a honfoglaló ősnemzetségek kisajátított
birtokainak 2/3-án. Dobokában ugyan elképzelhető (bár nem igazolható) a
„Gyula-Zsombor” nemzetség birtokainak kisajátítása, a Gyulákkal rokon
„gyula-nemzetségek” azonban eleve nem tarthatók az erdélyi honfoglalók
leszármazottainak. A gyulát leszámítva, családja I. István uralma idején is a
királyi családhoz tartozott, kisajátításra így csupán a gyula birtokai kerültek.
A gyula birtokaiból kisajátított királyi várföldek mellett már I. István
idejében feltűnnek királynői birtokok is. A magyarban alán-oszét eredetű
a sszo n y szó a régi magyarban úrnőt, fejedelemasszonyt, királynőt jelentett.
Fehér megyében az Asszonynépe nevű falu típusára is, említésére nézve is a
legkorábbi valamennyi Asszonnyal összetett név közt (1177: Ascen пере).
Közelében, ugyanazon kis patak mentén a Lopath (Magyar-Lapád) nevű falut
az azóta eltűnt Abony (Obon) faluval együtt 1030 körül Gizella (Kesla)
királynő „István király kedvezésével” a bakonybéli apátságnak adományozta -
ez a legrégibb erdélyi („Havasokon túli” ) vonatkozású okleveles adatunk.
Mig az erdélyi vármegyék első ispánjait jórészt név szerint ismerjük, alig
tudunk valamit az alájuk tartozó népről. Az ispánokkal rivalizáló, önálló
vagyonnal (facultas) bíró erdélyi birtokos úri családokra (seniores) korsza­
kunkban nincs adat, talán csak Hunyadban tekinthetők ilyennek a Kalán és
Kajan családok, igaz, tiszántúli és temesközi azonos helynevek tanúsága
szerint legkorábban ezek ősei is a gyulák idejében költözhettek a Maros és
Sztrigy völgyébe. A Zsombor nemzetség, mint a Doboka megye nyugati
peremén, az Almás-völgyében korai birtokaikat jelző Zsombor-falvak mu­
tatják, a 11. században periférikus szerepet játszott, vagy erre a szerepre szorult
vissza.
Miután a terület betagozódott a királyságba, nincs ok Erdélyben másféle
társadalmi rétegekkel számolni, mint amelyek I. István törvényeiben és
I n te lm e ib e n szerepelnek. A minden alkalommal az állam legfőbb támaszaiként
kiemelt ispánokról ( c o m ite s) és váraik katonaságáról ( m ilite s ) maguk a várak, a
bennük talált kardok, sarkantyúk tanúskodnak, ők voltak a harcos várjobbá­
gyok ( io b a g io n e s), akik szilárd épületekben ( d o m u s, e d ific ia ) laktak. Eredetük­
re nézve nyilván többségükben erdélyiek voltak, a korábbi határbiztosító
harcosok (sp e c u la to re s) és a gyulák katonai kíséretének leszármazottai - nincs
jele, hogy István idejében Magyarországról jelentősebb erőket telepítettek
volna át. A várnép ( c iv e s , ca stren se s) többsége a szabadok ( lib e r i) rétegébe
tartozott - közéjük számítottak ekkoriban még a teljes jogúvá vált félszabadok
( lib e r ti) is -, ezek temetkeztek a várak temetőibe ékszerekkel, ezüstpénzekkel.
131 A szolgákról ( s e r v i, m a n c ip ii) a várak temetőiben melléklet nélküli temetkezé-
sek vallanak. A köznépből valók és a szegény szabadok ( v u lg a re s a u t p a u p e re s)
Erdélyben is falvakban ( v i l l a e ) , földbe süllyesztett alapú házakban (m a n s i)
vagy putrikban ( m a n sin cu la e) éltek, és a falusi temetők tanúsága szerint is
családokra oszlottak. Ellentétben a rabszolga-kereskedelemből idekerülhetett
szolgákkal, honfoglalás kori eredetük nehezen vitatható. A falvak élén
Erdélyben is falunagy ( v illic u s ) állott. Vérrokon vagy mesterséges nemzetségi
szervezetnek semminemű forrásban nincs nyoma.
Ez a társadalmi tagozódás a század középső harmadának okleveleiben és az
1077 körül szerkesztett úgynevezett „László III. törvénykönyvében” még
kevés változást mutat. A szabadok és félszabadok közt egyaránt voltak
szegények ( ew n ek = i n e k ) , akik azonban anyagilag is, jogilag is messze felette
álltak a rabszolgáknak. Jelentős változásokat mutatnak viszont a 11. század
végének törvényei és a 11-12. század fordulójának oklevelei, az utóbbiak közé
értve az erdélyi vonatkozásúakat is. A társadalom új vezető rétege az előkelők
(n o b iles, p ro ceres, o p tim a te s ) és a m ilite s, amelyet ekkoriban már akár
lovagnak/lovagoknak is lehet értelmezni. A várnép ( ca stren se s) természetesen
a közszabadok (lib e r i) közé tartozott, de már jól érzékelhetően kétfelé vált:
hivatásos katonákra (c a s te lla n i, c iv e s c a stren sis) és a korábbi jobbágykato­
naságra ( iobagiones c a s tr i) , amelyik mint korabeli elnevezése tükrözi (m in is tr i,
m in isteria les = szolgálattevők), a legjobb úton volt affelé, hogy lesüllyedjen az
új, nagy osztályba, a köznépbe ( p le b s, p le b e ia ) . Hasonló tagozódást tükröznek
a szabad várnép új, különféle megjelölései ( c iv ilis , castren ses c a s tr i, p o p u lu s
c a s tri, c u rte s-u d v o rn ic i) . Ezek már dolgozó, szolgáló szabadok és félszabadok,
akik alatt azonban még mindig igen nagy volt a nem szabad szolgaréteg
( s e r v i) .
Nagyon valószínű, hogy az erdélyi püspökség felállítására már korán, a
pécsi, győri és egri püspökség megszervezésével egy időben, 1009-ben sor
került, Azo pápai legátus személyes közreműködésével. Székhelye Gyula-
fehérvár lett, ahol a keleti kereszténységnek háttérbe szorítandó előzményei
voltak. Ezért nem kizárt, hogy a püspöki székesegyház céljára pár évtized
múltán szűknek és kicsinek bizonyuló első, Szent Mihály tiszteletére szentelt
püspöki templom már 1009 előtt felépült. A keresztény térítés aligha ütközött
komoly ellenállásba a lakosság körében. Sikere csakhamar a várispánságok
temetőiben szemmel is láthatóvá válik, igaz, csak ott, ahol emberek nagyobb
számban éltek. A ritka szláv lakosságú későbbi Kraszna, Szatmár, sőt Ugocsa
megyék területére emiatt csak később terjedt ki az erdélyi püspökök valóságos
hatalma. Az első név szerint ismert erdélyi püspök, Franco, oklevélben 1075-
ben szerepel. Franco tevékenyen részt vett az országos politikai ügyekben,
hazai és külföldi források 1071-1081 közt Gyulafehérvár szláv nevével
episcopus B e lle g r a d (i)e n s is k é n t említik. „Erdélyi” ( U l t r a silv a n u s)
püspökként csak következő, név szerint ismert utódja, Simon tűnik fel először
(1111). Az ő utódai már kifejezetten „ultrasilvanusok” (Baran 1138, Valter
1156, Vilcina/Wulcina 1166). A névváltozás valószínűleg az egyházmegye 12.
századi erőteljes megnövekedését tükrözi. A Kálmán uralkodásának első
éveiben felállított korai esperességek területe korszakunkban egybeesett a már
létező vármegyékével. Valószínűleg (csak) ő alapította a gyulafehérvári
káptalant is.
Erdély e korszakban csak ritkán volt jelentősebb politikai-katonai esemé­
nyek színtere. A Péter király elleni mozgalomnak egy7 1041-1046 táján (Szász-) 132
 Sebes és Gyulafehérvár között, Lámkeréken elrejtett ezüstpénzkincs az
egyetlen itteni emléke.
1068-ban a Jula besenyő törzs serege Osul vezér vezetésével Moldva
területéről a gyepükön át könnyedén tört be Erdélybe.23 Ó-Kolozsvár
felégetése után Biharvárig hatolt, majd a Nyírségen, a Szamosközön és a
Lápos-Ilosva völgyén Erdélybe visszajutva a Borgói-hágón át akart
zsákmánnyal megrakodva kivonulni. A Dobokavárban (amelynek ez az első 11.
századi krónikás említése) gyülekező királyi és hercegi sereg a Sajó-Beszter-
ce találkozásánál elébe vágott az ellenségnek, amely egy hegyre menekült,
de Salamon király merész frontális rohammal mégis teljesen megsemmisí­
tette.
A csatahelyül szolgáló hegyet utólag a magyarok „Kyrie eleison” harci
kiáltásáról nevezték el, amiből előbb magyarul Kerlés, ebből a románban
Chirale$ lett, hogy közben a magyar költészetbe Bonfini elírásában (Cherhe-
lem) Cserhalomként vonuljon be. Maga a csatatörténet pedig a jó és gonosz ősi
keleti küzdelmét kereszténnyé átformáló Szent László-legendába épült be,
persze alapos változtatások árán. Salamon helyére László herceget, sőt királyt
(!) tették meg vezérnek, aki a „váradi püspök leányát” megszabadítja a „kun”
ellenség kezéből. Súlyos anakronizmusok ezek, hiszen a bihari püspökséget
csak negyedszázaddal később helyezték át Váradra, a kunok (= kipcsak
törökök) 1068-ban még a Dnyepertől keletre éltek stb. A „püspök leányának”
említése mégis arra utal, hogy a legenda már I. László halálát követően létre
kellett jöjjön, hiszen Kálmán király II. törvénye végleg megtiltotta a püspökök
nősülését. László szentté avatása (1192) után - egyházi legendájával párhuza­
mosan - tovább élt az .ősi keleti elemekből építkező hősmonda. Anjou- és
Zsigmond-kori templomok falfestményein a Szent László-legenda jelenetsora
e hősének epizódjait ábrázolja. Az sem véletlen, hogy a Székelyföldön eddig 12
falusi templomból vált ismertté.
A csatát elbeszélő 1x. századi őskrónika szerint a Dobokán várakozó magyar
sereget egy újvári (de Novo Castro) felderítő (s p e c u la to r ) tájékoztatta a
besenyő sereg útvonaláról. Valószínűleg tehát már 1068 előtt felépült az
„Újakna” közelében a környék sóbányáit és sószállítását biztosító „Ú jvár”
(Marosújvár). Az Aranyos (1075-ben Aranas) folyónál sóvámot kapott
garamszentbenedeki apátság alapítólevele szerint akkoriban már javában
működő Tordaaknát ugyanis a Maros felől nem védhette a tőle nyugatra fekvő,
ez alkalommal először említett ca stru m q u od d ic itu r T u rd a . Mégis minden
amellett szól, hogy az Erdélyi-medencét védelmező külső várövezet csak az
1068. évi betörés tapasztalatai nyomán keletkezett, mivel a gyepűkre
( in d a g in es) és lakatlan gyepűelvékre alapozott rendszer keleti lovas támadók­
kal szemben nem vált be. Nem tudni pontosan, hány várról van szó, a későbbi
adatokból visszakövetkeztetni e téren éppoly megengedhetetlen, mint az25

25 Az esemény leírását egyedül a Chronica Hungarorum 102. tartalmazza ( S R H I. 367), ahol is

Osul kiküldője „Gyule dux Cunorum” nyilvánvalóan a Dnyesztertől nyugatra, „Turkia
közelében” megtelepült besenyő Gula/Iula törzs (= théma, D A I 37. = F B H H 41.) kései, magyar
perszonifikálása. Erre az időre a magyar g y u la méltóságnév ugyanis már hagyományos
személynévvé alakult; vö. az 1075. évi garamszentbenedeki oklevélben: Iula comes palatinus. Osul
vezetésével tehát ellenséges besenyő sereg tört be Magyarországra és Erdélybe. Légből kapott
I3 3 elmélet a Chronica Gyule duxában Gyula-fehérvár, „Álba Iulia” besenyő urát és névadóját látni.
ásatások nélkül felmért földvárak puszta létezéséből. Csak annyi a bizonyos,
hogy a i i . század utolsó harmadában a várakkal védett településterület
alaposan megnövekedett.
Az új várrendszer 1091 tavaszán vizsgázott. A valószínűleg az Ojtozi-
szoroson áthatoló első igazi kun/komán támadás Krul fia Kapolcs vezetésével
ezúttal Ó-Tordaváron, Ó-Kolozsváron át (Doboka érintésével) ismét kijutott
Váradig, Biharig, sőt a Tiszán át az Alföldre, onnan a Temesközbe, s csak ott
ütközött bele I. László seregébe. Az előretolt határvárak újabb csődjét már
László felismerte, s elkezdte a védelem mélységbeli tagolását. A külső várak
mögé Biharból, valamint az ország nyugati, délnyugati és déli határvidékeiről
lovasíjász határőröket telepített át (László II. törvénye 17. 1.: custodes
confiniorum qui vulgo ewrii [= őrök] vocantur). Kisebb számban a Sajó-
vidékre, jelentős számban a Marostól délre a Sebes mellé és a Nagy-Küküllő
mellékére. László király korai határőr telepesei lesznek a Szent László-kultusz
megteremtői, legodaadóbb hívei és továbbörökítői. Szálláshelyeik (az utóbb
Szász előnevet kapott Sebes, Orbó, Kézd) éppúgy a későbbi székely székek,
ágak, nemzetségek névadóivá válnak, mint korábbi telepeik neve (Telegd,
Medgyes). Új szállásaik már ekkor falvak, amelyekben fa- és kőtemplomokat
emelnek, Kálmán korában már temetkeznek köréjük. Telepeik-falvaik neve
későbbi keletre telepítésük után is jórészt fennmarad, többé-kevésbé torzult
német „átírásban” .

Magyarok és szlávok
A korai magyar határőr települést a 12. századtól máig igazolják német
helynevek. Kniezsa István ma már klasszikusnak számító kutatásai szerint24:
„Erdély ÉK-i és D-i részein igen jó támpontul szolgálnak e vidékek szász
helynevei. Ugyanis északkeleten, a Bethlentől nem messze a Nagy-Szamosba
ömlő Sajó folyó mentén és attól NY-ra fekvő túlnyomó részben német
lakosságú helységek német nevei egy-két kivétellel valamennyien a magyarból
vannak átvéve” (pl. Sárvár-Schueret-$irioara, Kendtelek-Kindeln-Chintele-
cu, Vermes-Warmesch-Verme?, Kékes-Kikesch-Chiochi?, Somkerék-Sim-
krugen-$intereag - a harmadik névalak mindig a román). „Ugyanígy nemcsak a
két Küküllő közti terület, hanem a Nagy-Küküllő-M aros vonal és az Olt
között elterülő Királyföld szász helynevei között is feltűnően nagy számú
magyar eredetű helynevet találunk. Ezek a nevek pedig világosan bizonyítják,
hogy a szászok beköltözésük idején e vidéken már állandó telepekkel bíró
magyar lakosságot találtak. Mivel pedig a szászokról tudjuk, hogy mai
lakóhelyükre körülbelül a X II. század közepén vándoroltak be, a magyar
telepek korát mindenesetre ennél előbbre, a X II. század elejére vagy esetleg a
XI. század második felére kell helyeznünk” (pl. Örményes-Irmesch-Ormeni§,
Holdvilág-Halwelagen-Hoghilag, Ludas-Lodges/Ludesch-Ludo$, Vessződ-
Wassied-Vesáud, Medgyes-Mediasch-Media§, Baromlak-Wurmloch-Vo-
rumloc, Sárpatak-Scharpendorf-$arpotok, Kézd-Keisd-Chizdu, Egerbegy-
Arbegen-Agärbiciu, Bürkös-Bürkesch-Birgi§, Kövesd-Kabisch-Cove$, Ho-

24 K n i e z s a I s t v An , Magyarország népei a Xl-ik században. In: Szent István emlékkönyv. II.

Bp. 1938. 389, 447- I34
 morod-Hamruden-Homorod, Halmágy-Halmagen-Halmeag, Árpás-Ar-
pasch-Arpa§u, Talmács-Talmesch-Tálmaciu). „A Barcaságban... az eddig
tárgyalt szász területektől eltérően egyetlen szász helynévre sem akadunk,
amely a magyarból származnék. . . . a szászok beköltözése előtt itt számba
vehető magyar lakosság nem lehetett.” „Fejtegetéseinkből az is következik,
hogy a mai Csík és Háromszék megye területét a székelység a X II. század
közepéig nem szánhatta meg.”
A Latorcától a Túr-K raszna völgyén át Besztercéig terjedő területen már
Kniezsa jelentős 11-12. századi szláv maradvány lakosságot mutatott ki. Az
újabb kutatások oldaláról ez azzal egészíthető ki, hogy a keleti-szláv eredetű
Árpád-kori Ardó = Erdőóvó/Erdész és Daróc = Vadfogó/Erdei vadász
falunevek nagy többsége ugyanerről a vidékről származik. Egyben igazolja,
hogy a Szilágyság, Máramaros és Beszterce óriási erdővidék volt, amelyben a
fenti szláv neveket viselő királyi szolgálónépekkel kell számolni még a 13.
században is. Dobokában (a besztercei Királyföldtől északnyugatra, a Sajó
völgyétől keletre), vagyis a korábbi gyepűelvén, oklevélben III. Béla király
(1173-1196) idejében tűnik fel először magyar nevű falu, Igalja (Igyalja),
amely később, az első említéskor már álló (!) Szent András-templom nevét
vette fel. A birtok azonban még 100 évvel később is jobbadán erdőkből,
cserjésekből, ligetekből, kaszálókból állott.
Az erdélyi szláv továbbélés legfontosabb bizonyítékai a kisebb folyók-
patakok nevei. Az egyesült Szamos mellékfolyói közül szláv nevet visel a
Kraszna, T úr, Túróc, Lekence, Piszterna, Kapnik, Debrek, Debreke (Árpád­
kori párhuzamos magyar nevén Melsed = Mély-séd), a Kis-Szamos bal
oldalán: Lozsád, Lóna, Gorbó, a Nagy-Szamos két oldalán: Tiha, Ilosva, Ilva,
Szalva, Rebra, Beszterce, Lekence. Ritkábbak a szláv nevek a Maros
mentében: Kalodva, Orbó, Lekence, az Aranyos mellékfolyói közül a T úr és a
Torockó szláv nevű, gyakoribbak viszont Hunyadban: Sztrigy, Dobra,
Cserna, Bisztra. A Küküllők párhuzamos szláv Tirnava nevéről már az
avar-bolgár korszakban szó esett. Szláv eredetűek a Felső-Olt mellékfolyóinak
nevei: Toplica, Kis-Beszterce, Csernavoda, Kászon, Kovászna, Debren-
patak, az Olt-kanyar vidékén: a Dobra-patak, Doborka-patak, a Cserna-patak
és a Gerebenc-patak, szebeni mellékfolyói közül pedig a Cibin, a Csernavoda
és a Cód. A Temes felső vidékének mellékfolyói is jórészt szláv nevűek:
Gladna, Bisztra, Cserna, Lanko.
Ennél jóval több a magyar nevű kisebb folyó és patak Erdélyben. Ilyen a
Szamosba folyó: Szilágy, Egregy, Almás, Lápos, Berekszó, Hagymás, Nádas,
Ludas, Kapus, Füzes, Fejérd, Gyékényes, Hodos, Mélyes, Sajó, Fenes; a
Maros mellékfolyói közt a Tekerő, Békány, Köves, Kigyós, Ezenes, Magyaros
= Mogyorós, Görgény, Nyárád, Egregy (a Cserna magyar neve), Farkad,
Gyógy = Diód, másik Gyógy, Aranyos, a bele ömlő Monyorós- és Sós­
patakkal, Komlód, Ludas, Sebes, a Küküllők - a beléjük folyó Székes, Buzgós­
ár, Székás, Segesd, Csergőd, Fenes, Körtvélyes, Szilas, Egres, Hagymás,
Sósséd/Sóspatakkal; az Olt mellékfolyói közül a Feketeügy (a Csernavoda
magyar neve), Vargyas, két Homoród, Kozd (1206: Cwezfey), Kökönyes,
Kormos, Sáros, Sebes, Árpás, Hortobágy, másik Sebes, Feketevíz. A szláv
nevű Krasznába folyik a szláv Zolina és Sereden, valamint a magyar Élőpatak,
Bikagyür, Egres, Székpataka. A Berettyó és a Körösök forrásvidékén is
135 szláv-magyar kettősség található. A magyar nyelvű Berettyóba ömlik a szláv
Bisztra/Beszterce és Derna, majd a magyar Almás, Gyümölcsénes, Gyepes,
Ér, Jószás. A Sebes-Körös forrásvidékén van a szláv(?) Kalota, de utána már a
magyar Sebes, Méhséd, Hegyes, Kutas, Nyárér, Kölesér követi egymást. A
Fekete-Körösnek a középkorban csak magyar nevű mellékfolyói voltak:
Belényes, Fenes, Solymos, Hollód, Hodos, Gyepes. A Temes nagy mellék­
folyója a magyar nevű Sebes.
A Maros, Körös, Szamos, Temes, Olt (s talán az Ompoly és a Berzava)
őskori nevén kívül, amelyek azonban a ro m án ba s z l á v m a jd ó m a g y a r h a n g ta n i
v á lto z á s o n á te sv e k e r ü lte k , már csak a Felső-Olt-vidéki török eredetűnek
gyanított néhány folyónév, a Bárót, Brassó (Barasu) és a Barca, valamint a
hasonló Al-Duna-vidéki Krassó (Karasu) említhető, s ezzel Erdély számottevő
vizneveit felsoroltuk.
A víznevekből - amelyek sokkal szívósabbak minden más földrajzi névnél -
csak egy következtetés vonható le: Erdélynek a 12. század végéig kétféle
lakossága volt. Egy korábbi eredetű, de sokfelé továbbélő szláv, és a 10.
századtól folyamatos magyar. A szlávok csaknem egész Erdély területén jelen
voltak, nagyobb tömböket azonban - legalábbis a magyar honfoglalás után -
csak a Kraszna-vidéken, a Szamos, Nagy-Szamos, Felső-Tisza között, a
Háromszéki-medencében, a Sztrigy és Szeben közti vidéken, Krassó-Szö-
rényben, kisebb tömböt pedig az Aranyos-vidéken alkottak. Tömbjeik a 12.
századra tovább mállónak, ekkoriban már csaknem egész Erdélyben a
magyarokkal vegyesen éltek. Az erdélyi németbe egészen kis patakok nevét
kivéve, az erdélyi románba pedig kivétel nélkül a 143 szláv és magyar folyónév
került át, máig jól felismerhetően. Még román eredetű hegyipataknév sem
található a 15. század előtti Erdélyben!
A helységneveket csak megemlítjük, mivel szláv helyneveket egyaránt vettek
át magyarok, németek (Rudna, Bistritz stb.) és románok, az utóbbiak
többnyire az előzőkből. A szláv helyneveket, következésképp Erdély szláv
„őslakosságát” azonban nem szabad túlbecsülni, az Erdélyből oklevelekből
1400-ig ismert i i 19 helynévből csupán 104 szláv eredetű, kevesebb, mint
10%. Biztosan korai magyar átvételek Erdély iegközepén, a M aros-Ara-
nyos-Küküllő találkozásvidékén fordulnak elő, két Gerend, aztán Dombó,
Dombró és Gambuc, ezekben a magyarok - mint a Kárpát-medencében
mindenütt - megőrizték a szlávból utóbb kiveszett orrhangú magánhangzót.
Valójában egész Erdélyben a magyar helynévadás uralkodik. Lényege: egyes
számú alanyesetben álló törzs, nép, személy vagy foglalkozást jelentő főnév, a
12. századtól a templom nominativusban szereplő védőszentje. Hasonló
névadás a szlávban, németben, a románban egyaránt ismeretlen. A foglalkozást
jelentő szláv Bocsár = pohárnok, Csatár = pajzs/fegyverkészítő, Hari =
szakács, Igric = mulattató az egész Kárpát-medencében mindenütt előfordul,
hasonlóképpen nem erdélyi sajátság a foglalkozást jelentő - úgynevezett
szolgáltató - falvak magyar neve sem: Szántó, Kovácsi, Fazekas, Ebes,
Solymos, Szőlős.

I36
 A 12. század politikai viszonyai
Kálmán király a meghódított Horvátország kormányzására 1105-ben állítja fel
az ispánok fölé rendelt báni méltóságot. Ezzel egykorúnak szokták tekinteni az
erdélyi területi kormányzás kezdeteit: a vajdai méltóság megjelenését. Az
„önálló” területi kormányzás gyökereit azonban - különböző okokból - mind a
magyar, mind a román történetírás évszázadokkal korábbra igyekszik
visszavezetni. Román kutatók Anonymus alapján a 9. századinak vélt Gyalu
dux „blacus” vajdasága (voievodatul) közvetlen folytatásának, jobb esetben
feléledésének tartják a vajdai méltóságot. Az Anonymustól a 13. század elején
Gelou/Golou/Galou formában írott (a mai románban csak a 14. századi
kódexmásolótól származó fejezetcímek ( t i t u l i ) nyomán meghonosított „G e­
lu” ) név csak Gyalunak olvasható, azaz török eredetű magyar személynév (vö.
pl. a Tiszazugban a Kun-Gyalu falunevet). Anonymus által emlitett vára
nyilvánvalóan azonos az erdélyi püspökök 1246-tól oklevélből ismert gyalui
(Golou) nyaralójával, cu rtis p o n tific a lisä v a l , amely egy hajdani római ca stru m
mellett épült - innen veszi Anonymus a személynévként értelmezett gyulával
(Gelou) összeolvasztott nevet és várat. Elbeszélésének egyetlen valódi
történeti tanulsága, hogy az erdélyi püspökök megerősített gyalui udvarháza
már 1200 körül létezett.
Magyar kutatók többfelé is keresték az erdélyi különkormányzat gyökereit: a
gyulák hatalmában; a rejtélyes Erdőelvi Zoltánban (akit állítólag I. István tett
meg Erdély kormányzójává a gyula legyőzése után); a Szent István 11. századi
kisebb legendájában említett „tribunusban” ; vagy a más 11. századi források­
ban felbukkanó „princepsekben” . Csakhogy „a Gyulát” először 1526-ban
nevezi vajdának a „Karthauzi Névtelennek” ismert legendaíró. Erdőelvi
Zoltánt a kérdéses 13. századi (zavaros) krónikás adat István „ősapjának”
(proavus, akit Árpád fia Zoltának vél!) nevezi, ami nyilvánvaló képtelenség; a
princeps szót pedig a 11. században „főúr, nagyúr” értelemben minden
jelesebb emberre használják, pl. a megyéjének nevet adó Szónok/Szolnok
comesre is. A sokat hivatkozott u n . évi oklevélben szereplő „M ercurius
princeps Ultrasilvanus” márcsak azért sem valószínű, hogy vajda lett volna,
mivel pár évvel korábban (1097) ugyanő kifejezetten „com es B e lle g r a te ” .
A királyi megbízott tisztviselőként Erdélybe küldött vagy kinevezett - tehát
éppenséggel nem valamiféle önkormányzatot, hanem a központi hatalmat
képviselő - vajdák 1199-tol tűnnek fel, de akkor annál folyamatosabban. Már
1206-ig öt személy váltja egymást a tisztségben. A v o ie v o d a = v o y v o d a
megjelölés a com es A lb e T ra n silv a n e cím mellett állandósul, amely utóbbi
nemsokára el is marad. A vojevod az erdélyi szlávok és a velük rokon szlávok
nyelvében urat, katonai vezetőt, hadvezért jelentett, s már Bíborbanszületett
Konstantinnál előjön - nyilván szláv tolmácsok nyomán - a magyar törzsfők
megjelöléseként. Az erdélyi szlávok számára előbb a gyulák hatalma, majd a
com esz к rangja és tisztsége fedte a fogalmat, aligha véletlen, hogy a dobokai
comest még 1214-ben is „ V o io u o d a com es d e D o b o k a ’’-ként említik. Bárhogyan
áll is a dolog, 1177-ben Gallus még „co m es A lb e n sis U ltr a s ilv a n u s ”, a vajdai
méltóság megjelenése tehát csak ez utánra tehető.
Ezek szerint még nem lehetett a vajda feladata a század legnagyobb idegen
támadásának elhárítása. I. Mánuel III. István ellen elrendelt büntetőhadjára­
137 tai, amelyek a korábbi temesközi harcokat folytatták, 1166-ban már kifejezet-
.

ten Erdély ellen irányultak. Vatatzesz Leon jórészt balkáni vlachokból álló
serege az Euxinus-(Fekete-)tenger felől, valószínűleg Ojtoznál tört be „a
hunok földjére’', ahol „kíméletlenül lekaszabolt mindenkit és letiport
mindent, ami csak útjába került” .25 Nemcsak nagy öldöklést vitt végbe, sok
foglyot is hurcolt magával, a híradás külön kiemeli a zsákmányolt lovakat; ez az
első adat a később oly híres erdélyi lótenyésztésre. A másik bizánci
büntetőexpedíció Vidinből indult Ióannesz Dukasz vezetésével. „Nehezen
megközelíthető, ember nem lakta vidékeken át” , tehát vagy a Cserna-Bisztra
völgyéből a hunyadi Vaskapun át, vagy a Zsil völgyében tört be „a hun földre” ,
ahol számos népes falut feldúlt és rengeteg zsákmányt ejtett - legalábbis a
bizánci kortárs krónikások szerint.26

Gazdaság és népesség

Erdélyi vonatkozású gazdaságtörténeti, helyrajzi és népességi adatok a n .

század utolsó harmadától maradtak fenn oklevelekben. Bár a nagyobb G e llé r t-
legen da elbeszélése Szent István marosi sószállító hajóiról lényegét tekintve
hihető, hiteles oklevélben először 1075-ben szerepel „ultra silvam” Torda
castruma közelében a magyarul Aranasnak nevezett hely sóvámja (trib u tu m
s a lin a r u m ), amelynek felét I. Géza átengedi a Garam menti Szent Benedek-
apátságnak. Röviddel később már valóságos sóadományokról van szó.
II. Béla 1131 körüli hiteles oklevele megerősiti I. László 1092. évi (utóbb,
II. István idején megtámadott) adományát a bakonybéli Szent Móric-
apátságnak. László 24 háznépet (m a n sio n e s) adományozott a kolostornak,
azzal, hogy évente négyszer kötelesek hatszáz (utóbb, vakarással hatezerre
„javítva” ) kősókockát szállítani a testvéreknek.27 Hogy itt e r d é ly i sóról van szó,
ahhoz II. Béla - alább ismertetendő - 1138. évi oklevele nyomán nem sok
kétség férhet. Első olvasásra mégis bizonytalan, hogy a név szerint felsorolt 24
családfő erdélyi sóvágó volt-e, avagy csupán szállításra kötelezett emberek -
lakóhelyüket ugyanis nem közli az oklevél. Nem közli a falvak nevét az a
Bakonybél számára 1086. évvel 1186-ban összeállított birtokösszeírás sem,
amelybe László eredeti 1092. évi oklevelét - a szolgáltatásokat alaposan
megtetézve - belemásolták. Annyival mégis többet árul el, hogy sóbányászati
jogról ( s a lif o d io ) , sótömbökről és hajókról (n a v ib u s ) is beszél u g y a n a zo n 24
személynév kapcsán. A 24 személynév I. László elveszett, 1092. évi
okleveléből szintén átkerült 11. Béla hiteles 1131. évi oklevelébe. Vagyis éppen
az i i 86-ban interpolált oklevél bizonyít erdélyi sójövedelem mellett.
Az 1092. évi oklevélben felsorolt 24 háznép valószinűleg szekéren szállította
a sót, elvileg tehát bárhol lakhatott. Erdélyi származásukra azonban éppen az
utal, hogy lakóhelyük nincs feltüntetve, amiként az 1138. évi, biztosan erdélyi
sószállítók falvai sincsenek megnevezve. E további vizsgálatokat igénylő

25 N i k é t As z C h o n i a t é s z , E. 16. = B H H 295.
26 I ó a n n e s z K i n n a m o s z , Epitome 26. = F B H H
238. sk., és egy anonym szerzőtől származó
epigramma. F B H H 193.
27 S ö r ö s P o n o r Ac , A bakonybéli apátság története. (A pannonhalmi Szt. Benedek-rend
története VIII.) Bp. 1903, 271. skk. I3 8
 sajátosság elárulja, hogy a korai erdélyi sóbányászokat és sószállítókat nem
falvanként, hanem családfőnként vették nyilvántartásba.
Az 1092. évi 24 név alátámasztja a sószállitók erdélyi illetőségét. Köztük
elő szö r s z e r e p e l o k le vé lb en a Székely megjelölés (Scicul/Scichul) legősibb
formája (Anonymus: Sicul). Keresztény nevet még kevesen viseltek: Paulus,
M artinus, Michael, jóval gyakoribb az egyelemű magyar szolganév: San =
Csány, Nesinc = Nesincs, Nanasca = Nánász(a), Sacan = Csákány,
Zakan/Zachan = Zákány, Béla, Kasudi = Kásádi, Cuna = Kuna (nyest) vagy
Csúnya(?), Keta = Kötő, Rescadi = Részedi. A finnugor d i képzőrag szláv
vagy egyéb eredetű nevek mellett (Zagordi, Bedladi) is előfordul, de vannak
egyértelműen szláv nevek is (Boguta, Walen). A többiek, egy csúfnevet
(Negus) nem számítva, nehezen értelmezhetők (Lawa, Cunei, Zaut, Desce,
Gnenu). Ugyancsak II. Béla íratta össze 1138-ban mindazon javakat,
amelyeket apja, Álmos herceg 1108-ban adományozott a dömösi prépostság-
nak. A Maros melléki Sahtu = Sajti „sófaluban” 25 sószállítót írtak össze, akik
két hajóval évente hatszor kötelesek voltak a Maroson Erdélyből sót szállítani
az Arad megyei szombathelyi vásárra (forum Sumbuth). A sajti sószállítók
k iv é te l n élk ü l egyelemű magyar neveket viselnek, mint: Aianduk = Ajándék,
Bise = Biese vagy Bese, Buken = Bökény, Ceuse = Kőcse vagy Kese, Forcos
= Farkas, Gucur = Gyüker, Haladi = Haláldi, Kewereg = Kevereg,
Maradék = Maradék, Numarek = Nyomorék, Silev = Süllő, Sima, Wendeg
= Vendég, Wosos = Vasas-keresztény neveik is magyarosak: Iwanus, Pedur,
Michal, Niclous.
A sajti sószállítók az ugyanazon 1138. évi oklevélben közelebbről meg nem
határozott helyen tevékenykedő 30 háznépnyi erdélyi sóvágónak évi 24 ezer (?)
sókockáját (az adat valószínűleg az 1329. évi átírás utólagos „korrekciója” )
szállították a dömösi prépostság számára.28 A sóvágók mintegy háromötöde
egyelemű magyar nevű: Wosas = Vasas, Besedi = Beszédi, Fuglidi =
Fogolydi, Both = Bot, Vitos = Utas, Cima = Csima, Kosu = Kos, Himudi
= Himdi, Satadi = Satudi vagy Csatádi, Emis = Emes, Uza = Usza, Eulegen
= Őlegyen, Ellu = Élő vagy Ellő, Wendi = Véndi, Örsei = Or(r)szi, Sounik
= Szónok, Halisa = Halász vagy Hálós. A többiek neve vagy szláv: Kinis,
Senin, Sokol, Lesin, Ginon, Viuscij - ide számít a szláv keresztény nevű Wasil
is, vagy keresztény: M artin, Simeon, Isaac. Ismeretlenek, illetve bizonytalan
nevűek: Vir, Ogsan. Az 1092. és 1138. évi oklevelek első kis ablakok,
amelyeken át Erdély korai etnikai viszonyaiba bepillanthatunk. Érdemes
figyelni arra is, hogy a 12-14. századi hamisítások és az oklevelek átírásai a
sóbányászat erőteljes fejlődését tükrözik.
Az ugyanezen 1138. évi oklevélben, közelebbről meghatározhatatlanul „az
erdélyi részeken” Dömösnek adott emberek - nyilván darócok - évente 20
nyestbőrrel, egy medvebőrrel, egy bölényszarvval és száz bőrszijjal adóztak az
apátságnak. Neveiket sajnos nem közli az oklevél.
Az 1131 után II. Béla király által az aradi Szent Márton-prépostságnak
adományozott Asszonynépe birtok 1177-ben írásba foglalt határleírása őrizte
meg a legrégibb erdélyi határjárás adatait.29 A határnevek k iv é te l n élk ü l

28 S z a b ó A dömösi prépostság adománylevele. Magyar Nyelv, 1936, 203. skk.

D énes,
29 B o r sa III. Béla 1177. évi könyvalakú privilégiuma az aradi káptalan számára.
I v An ,
139 Levéltári Közlemények, 1962, 216.
magyarok: Feketefee = Feketefeje/fő; Hegesholm[ir]u = Hegyeshalom;
Sossed = Sós-séd; Acna hege = Akna-hegye; Husee Berke = Huseje
(Husó/Husi) berke; Rét = Rét; Sciluas = Szilvás, Thow = Tó; Fequet kopua
= Fekete kapuja; Fequet = Fekete, a későbbi Fugad/Fügöd. Hasonlóképpen
a szomszédos falvak is magyar vagy török személyneveket viselnek: Bodon,
Lapad, Heren, Tordosi de Vyuuar = az újvári Tordos, illetve Suqman =
S/Szukmán, a későbbi Szokmánd. Egy liget neveként itt fordul elő a hibásan írt
Caxun, amely alighanem csak Taxun = Taksony formában értelmezhető
(csupán egy vonás maradt le róla = £). A szintén hibásan írt „Parpurcum ”
(helyesen: Harpurtum ) 1317-ben Haperton néven íratik, azaz a mai Háporton
faluval azonos. Neve (háportyán) az erdélyi magyar nyelvben körülbelül a
„Gyékényesnek” = Háportyos felel meg.
Ugyanebben az időben az aradi prépostság tordai (Thorda) birtokának
magyar nevű határait is feljegyezték: az Aranyos (Oronos) folyó, Fyzeskuth =
Füzeskút, Monoros-patak, Sos-patak stb. Végezetül nagy jelentőségű a kerci
ciszter apátságnak 1202-1208 közt adományozott, az akkor már ott élő fogarasi
vlachok földjéből kivett (terra exempta de Blaccis) birtokának 1223-ból
fennmaradt határleírása. Ebben az Oltót (Alt) és az ismeretlen eredetű Kére
(Kerch) folyó nevét leszámítva csak korai magyar (illetve magyar-szláv)
határnevek fordulnak elő: a mocsaras Égerpatak (Egvverpotac), egy bükkös
(fagos) neveként a nogebik (Nagybükk) és az Árpás folyó. Ezek minden
bizonnyal III. Béla, sőt II. Géza kora előttről maradtak fenn.

Az államalapítás korának régészeti emlékei

Míg a 10. század települései - Gyulafehérvárt és talán Biharvárt kivéve - eddig
nem ismertek sem a Kelet-Alföldről, sem pedig Erdélyből, addig korszakunk­
ban, vagyis а и . század elejétől kezdve ismert, nevében ma is élő várakhoz,
telepekhez kapcsolódik az élet.
Az új korszak ránk maradt látványos emlékei a földvárak, azok a nagyszabású
védművek, amelyeket Anonymus 1200 körül magától értetődően minden
hatalom központjának tartott. Egy részüket a magyarok bejövetele előtt már
állónak, a magyaroktól ostrommal elfoglaltnak írja (pl. Szatmárvár, Biharvár,
Alpárvár, Gyaluvár), más részüket pedig kifejezetten a honfoglaló magyar
vezérekkel építteti (pl. Szabolcsvár, Csongrádvár). Ma már tudjuk, Anony-
musnál nem az elvvel volt a baj (az ő korában a vár valóban a „m odern” állam
nélkülözhetetlen alkotóeleme volt), hanem az ötletszerű meseszövéssel. Jó
néhány 10-11. századi magyar várnak valóban volt előzménye. Egyesek
különböző méretű őskori (bronzkori, vaskori) földsáncok, általában földrajzi-
lag-stratégiailag fontos pontokon; mások, kivételesen, római város omladozó
kőfalain is épültek. A honfoglalást közvetlenül megelőző idők hatalmainak
várait azonban csak ritkán vették át és építették újra a magyarok (Bresalaus-
purc = Pozsony vár, Mosapurc = Zalavár - az utóbbit csak a 11. század végén,
Belgrad = Gyulafehérvár, Csernigrad bolgár földvára = Csongrád). Ezekből
Anonymusnál csak a legutolsó szerepel, az is a magyaroktól újonnan emelt
várak között. Alpárváron, Zemplénváron, Titelváron az Árpád-kori várak
közvetlenül őskori alapokra épültek a 11. század folyamán vagy még később -
egyik sem állt várként a 9. században, holott ezek lennének Anonymus helyi 140
 hatalmasságainak a központjai. Szabolcsvár, Abaújvár, Patavár, Ó-Aradvár,
Ó-Kolozsvár(Kolozsmonostor), Ó-Tordavár (Várfalva), Dobokavár, Sajósár-
vár s még egy csomó más vár esetében is modern ásatások igazolták, hogy a
föld-fa várak előzmény nélkül a io - i i . század fordulóján vagy a u . században
épültek.
Néhány évtizede még a magyar történészek sem tudták elképzelni, hogy a
„nomád” vagy „félnomád” magyarok várakat építettek volna. A 11—13. század
várispáni szervezetének az írott forrásokból ismert nevű várai régészetileg
ismeretlenek voltak, kiterjedésükről, szerkezetükről még hozzávetőleges
fogalmakkal sem rendelkeztek. Anonymus nyomán így könnyedén a helyi
lakosságnak „adományozták” az akkori történelmi felfogás szerint jelentékte­
lennek vélt várakat.
Mára a történelemtudomány is tisztázta, hogy várak nélkül hatalmi
szervezet, kivált középkori állam elképzelhetetlen. M egindult tehát a modern
(költséges és fáradságos) „küzdelem” a várakért. Magyarország mai határain
kívül, országtól függően Anonymus szláv-blak-bolgár-„római” (frank) várait
keresik - nem kis mértékben ennek az „államnemzeti archeológiának”
köszönhető a várkutatások fellendülése. Egyben eltorzulása is, hiszen a
keltezések nem a valóságos rétegekből, a rétegek régészeti leleteiből indulnak
ki, hanem Anonymusból: a leletek és építmények keltezését az ő „adataihoz”
igazítják. Erdélyben „G elu” blak vezér anonymusi figurája ihlette Dobokavár,
Kolozsmonostor és Gyaluvár; a Marosnál az anonymusi Glad vezér Ó-
Aradvár kutatását. De sajnos e koncepció következménye az is, hogy az
eredményeket nem közölték. Ezek, s még néhány más ásatás ugyanis nemhogy
9. századi, de jószerével még 10. századi leleteket sem produkáltak. A várak
kiépítése a magyar államalapítás korára keltezhető, Gyaluban pedig a 15-17.
századi püspöki várkastély közvetlenül 3. századi római pusztulási rétegre
épült, s még csak nem is a római castrum területén.
A magyar korai várépítészet eredete még nem tisztázott. A magyar várak
csak bizonyos szerkezeti sajátosságokban rokonok Közép- és Kelet-Európa
10-13. századi föld-fa váraival, méretük-funkciójuk merőben más volt.
Rendeltetésükre-szerepükre nézve valószínűleg kazár előképekre mennek
vissza, ezt azonban a jövő kutatásainak kell igazolni. Nagy kiterjedésű, magas
földsáncokba beágyazott kazettaszerkezetes gerendavárakról van szó (mai
magyarországi példáik: Hontvár, Sopronvár, Mosonvár, Abaújvár, Sza­
bolcsvár, Borsodvár), amelyek kiszáradásuk után meglehetősen gyúlékonnyá
váltak, ostromtól vagy véletlen tűztől könnyen leégtek - az átégéskor
keletkezett vöröslő sáncföld miatt gyakran (s tévesen) „égettvárnak” vagy
„cserépvárnak” szokták őket nevezni. Újjáépítésükkor, szerkezeti okokból,
kénytelenek voltak a földsáncot magasítani, néhány várét kétszer is. Ez
azonban nem sokat segített rajtuk, a mongolok az ostromlott orosz, lengyel,
magyar gerendavárakat bevették - jelentős részüket ekkor hagyták el lakóik
örökre. Csak azok nem voltak gyúlékonyak, ahol a faszerkezetű sánc helyébe
kőfalat emeltek (pl. Dobokavár, Biharvár). A 13. századra azonban az a
vártípus mindenképpen elavult.
A mintegy 40-50 korai ispáni várból csak néhány: Sopronvár (Scarabantia),
Győrvár (Arrabona), a szláv nevű Visegrád (Ponte Navata) és a gyulák
Fehérvára (Apulum) emelkedik római előzményeken, közülük az első kettő
I4 I lepusztult római falak fölött. Példátlan és páratlan a Kárpát-medencében
9- té rk é p . Honfoglalás és Árpád-kori magyar telepek keleti eredetű bordás nyakú fazekakkal,
cserépüstökkel a Kárpát-medence keleti harmadában
 Gyulafehérvár, amely legrégibb katonai térképei (1687, 1711) tanúsága szerint
a 18. századig megőrizte a római legio castellum 474 x 474 méteres szabályos
négyszögű alaprajzát, két saroktornyát, s a római főút (a cardo) tengelyét,
mindkét végén római alapokon épült kapukkal és kaputornyokkal. Az 1574-
ben már rómaiként említett, csonkjaikban máig meglévő falak fennmaradása
valószínűleg kivételesen jó építésüknek, s annak tulajdonítható, hogy a Maros
jobb parti fennsíkon, hegyek tövében fekvő római város az Érchegység római
kori arany- és vasbányáinak megszűnésével érdektelenné vált, s az maradt
egészen a dunai bolgár hódításig. A többi hasonló méretű és alaprajzú daciai
római erődből (Ulpia Traiana, Potaissa, Napoca, Porolissum) három nem vált
semmiféle központtá, helyük mindmáig beépítetlen annak ellenére, hogy pl.
Új-Torda fölött az újkorig álltak Potaissa falai, és egyik domborművel díszített
nagy, tornyos kapuja: a középkorban azt sem tudták, hogy római eredetű, Ó-
Torda német lakosai „Saxoniavárának” emlegették, csak a humanista Bonfini
véli majd először - tévesen - a római „Salinum-Sóvárosnak” . Kolozsvárott
csak Napoca északi és nyugati falrészleteinek utólagos felhasználása gyanít­
ható, a középkori városszerkezet azonban - a decumanus, vagyis a Szamossal
párhuzamos főút nyomvonala kivételével - mit sem örökölt a rómaiból.
Erdély váraiban és telepein a honfoglalás és az államalapítás idejéből a keleti
(szaltovói) eredetű és típusú bordázott nyakú fazekak (Doboka, Gyula-
fehérvár, Ó-Kolozsvár, Betlenszentmiklós, Malomfalva, Alvinc, illetve
Csanádvár, Biharvár és Vártelek a Meszes közelében), korai cserépbográcsok,
valamint késő honfoglalás kori fémtárgyak a magyar megtelepedésre utaló
legkorábbi leletek. A várakban és a várak mellett nyitott új temetőkben eleinte
a 10. században meghonosodott magyar rítus és viselet az egyeduralkodó. A
rítus kezdetben korántsem tükröz határozott keresztény vonásokat, legfeljebb
a halottak keletek eltemetésében. A viseletben a hajfonatdiszítő karikák, a
gyűrűk, nyakperecek, karperecek, kéttagú csüngök, mentegombok változatla­
nul vagy csupán korszakjelző kis változásokkal élnek tovább olyan embereken,
akiket nemritkán egy akkoriban sajátos keleti magyarnak számító gyógymód, a
betegségek elleni koponyalékelés (ál- vagy igazi trepanálás) köt össze
honfoglaló őseikkel.
A 10. század végi vagy 11. századi temetők a mai felfogás szerint félpogány-
félkeresztény népesség ősi temetői, ez azonban csak jellegükre nézve találó. A
nagyobb G e lle rt-le g e n d a ugyanis elárulja, hogy mindazon közösségek temetőit,
amelyek részt vállaltak a templomok építésében - Szent István II. 1. törvénye
szerint tíz falunak kellett egy templomot építenie - , papi küldöttek f e ls z e n ­
te lté k , vagyis egyelőre hozzájárultak használatukhoz. Emiatt találhatók
országszerte az államalapítás u tá n nyitott vagy to v á b b h a s z n á lt „pogány”
köznépi temetők (pl. Déva és Várfalva, mindkettő I. Lászlóig).
A jelentős változás az lesz, hogy a 11. századtól a temetők és sírok jól
keltezhetővé válnak: Erdély és a Temesvidék rejtett zugaiban is elterjednek a
halotti obulusok. M ár I. István pénzei nagy számban fordulnak elő,
folyamatosan követik a magyar királyok pénzei, ugyanúgy, mint az Árpád­
monarchia bármely más vidékén. A 12. századtól a viselet ugyan elszegénye­
dik, de egységesebbé válik, a kis- és nagyméretű hajkarikák és gyűrűk mellett
fém fátyoltűk (Gyulafehérvár, Csittfalva, Marosvásárhely) terjednek el a női
viseletben.
ИЗ Az államalapítás korai szakaszában, Géza fejedelem és I. István 66 éves
uralma idején Erdélyben, a Kelet-Alföldön és Temesvidéken ugyanúgy
megjelenik az új, fegyveres m iles réteg, mint az akkori ország más vidékein. A
korszak sírjaiból (Déva) és a korai várakból-telepekről kétélű „Karoling” -
kardok kerültek elő (Dés, Doboka, Nagyernye, Biharvár stb.) - arányaiban
nem kevesebb, mint máshol - , a n . századtól gyakori az új „lovagi”
harcmodorra utaló bronz- vagy vassarkantyú is. Ebben a korszakban válik
egységessé az Árpád-monarchiában a mindennapi élet egyik legfontosabb
kelléke: a cserépedény. Olyannyira egységessé, hogy a 11—13. században nincs
számottevő különbség, mondjuk, az erdélyi Fehérvár és a dunántúli Fehérvár
fazekassága között. M indkét helyen a magyarok által keletről hozott sűrű
vízszintes vonalkázással (korongolt spirálvonalkázással) díszített, kézikoron­
gon készült „Szaltovó típusú” fazekak, palackedények, üstök válnak ural­
kodóvá. A 10. században még érzékelhető honfoglalás előtti fazekas hagyomá­
nyok háttérbe szorulnak vagy elenyésznek, napjaink régészete Erdélyben is
csak elnevezésekkel (Dridu és Csüged/Ciugud-kerámia) próbálja „tovább­
élésüket kimutatni, valójában: helyettesíteni.

A központok és ispáni várak kialakulása

A Maros északnyugati, jobb partján fekvő bolgár Belgrad = F e h é rv á r i a
honfoglaláskor megszállták a magyarok, ezt a várban a 11. század eleji
építkezéssel szétdúlt (akkorra tehát már nem látszó!) magyar lovassír éppúgy
igazolja, mint a vár körüli lovas-fegyveres sírok. Jelentősége akkor nő meg
ugrásszerűen, amikor az első erdélyi gyula a 10. század utolsó harmadában a
falak közt rendezi be székhelyét. Téglaporral kevert bizánci habarcstechnikája
tanúsága szerint a gyulák idejében épülhetett a legkorábbi keresztény
templom, egy kerek rotunda, amely körül még nem volt temetkezés. A köznép
a vártól északnyugatra fekvő pogány temetőben a 10. század végéig temetke­
zett. A gyulák Fehérvára nem lehetett valami népes város, hiszen északnyugati
negyedében, az egykori bolgár telep helyén, még 10. századi „pogány”
temetővel lehet számolni a falakon belül is.
A gyulák Fehérvárának jelentősége tovább növekedett azután, hogy 1003-
ban I. Szent István felszámolta nagybátyja tartományúri hatalmát. Fehér
kőfalait a i i . század elején állíthatták annyira helyre, hogy a tatárjárásig nem
szorult átépítésre. Az egykori várbeli.„pogány” temető helyén I. István alatt
emelik a mai székesegyházzal szemben nemrég felfedezett első (e korai időben
jelentős méretűnek számító: 19-20 m hosszú) egyhajós püspöki templomot.
Tőle keletre a Monetaria (Pénzverőház) környékén a 11. század középső
harmadától már sűrűn benépesült házakkal a falakon belüli egész terület, sőt
házak jelennek meg a várba vezető út mentén is. Nyilván a várnép
megszaporodásával függ össze, hogy a vár körüli temetők száma a 11. század
közepétől kezdve háromra emelkedik; legjelentősebb az egykori római temető
területén I. Andrástól I. Lászlóig használt újabb északnyugati temető. A
század végén I. László és Kálmán építteti az alapjaiban a mai székesegyház
alatt rejtőző, háromhajós, 38 méter hosszú új püspöki templomot - építésével
egy időben a korábbit elbontják. Az erdélyi román kori szobrászat legkorábbi
emléke, a László-Kálmán-kori székesegyház egyik kapujának Maiestas I4 4
 Dominit ábrázoló félköríves oromdomborműve a mai, 13. század eleji
székesegyház déli kapujának belső oromdíszeként maradt fenn, ezen kívül
megmaradt néhány szép oszlopfője is. A lapos oromdombormű keltezését és
magyarországi eredetét az állatfejekben végződő trónszéken felemelt karokkal
ülő Krisztus alak igazolja, megfogalmazása a László- és Kálmán-kori királyi
pecsétek ülő királyábrázolásait követi. A vár lakóinak a 12. századtól kötelező
volt az új főtemplom köré temetkezni - még a korábbi templom helyén is! -,
további templomok és templom körüli temetők a vár körül helyezkedtek el a
12-13. században.
A leletek tanúsága szerint a D o b o k a v á rn a k ismert nagy várkomplexum
legkorábban a 11. század elejétől létezett, nagyméretű ispáni várként pedig
fokozatosan épült ki a 11. század folyamán. Számos pusztulása és ostroma (I.
István idején, 1030 előtt, aztán 1068-ban (?) és 1091-ben) számos újjáépitést és
bővítést követelt, föld-fa falait a 13. század elején kőbe építik át. Egyik
temploma a 11. század első felében már létezett, a másik is állt már I. László
idejében. M indkettőt többször újjáépítették, körülöttük temetők létesültek. A
12. században a Váralján is emeltek egy templomot.
D é s v á r létezésére a u . században nincs régészeti bizonyíték (de Dés vagy
környéke io- и . századi megszállására egy nyugati kard töredéke utal), korai
várát és temetőjét egyelőre nem ismerjük. A Kis-Küküllő bal partján emelkedő
K ü k ü llö v á r n a k a későbbi átépítések miatt csak szerény maradványai ismertek.
Sánca két periódusú, szokványos szerkezetű föld-fa vár, belül kőjárdával, mint
Ó-Tordaváron és Sajósárváron. Területéről 11-12. századi palackedényt
közöltek. 1241. április 4-én a tatárok feldúlták.
Sokkal tanulságosabb a „hétvár” három további képviselője. Mindhárom a
sajátos kelet-európai vár-városfejlődés klasszikus példaképe, amennyiben az
államszervezés kori vár egyik helyen sem azonos azokkal a gazdasági okokból
közelebb-távolabb létrejött középkori városokkal, amelyek a várak nevét
később örökölték.
A mai Várfalva falu fölötti lapos tetejű dombon épült Ó - T o r d a v á r , amely
méretében, alakjában, szerkezetében a jellegzetes 11. század eleji ispáni várak
közé tartozik. Belsejében nem volt kutatás, csupán falait vágták át több helyen.
A várnépnek a Váralján 1912-ben feltárt és közzétett temetője a 10-11. század
fordulóján keletkezett. Legkorábbi része még a köznépi temetők ismérveit
mutatja, folytatásába I. Istvántól I. Lászlóig temetkezett a kereszténnyé váló
Árpád-kori várnép. E temetőt László idejében megszüntetik, a lakosság ettől
kezdve a vár alatt épült új templom (a mai unitárius templom) köré volt
kénytelen tem etkezni-a vár 13. századi felhagyása után falusi lakosként. A 12.
században a Tordaakna közelében sóbányászok városaként keletkezett Ó-
Torda városban a legkorábbi temetők már eleve templom körüliek. A mai
tordai Tündérhegy 11-12. századi temetője a szomszédos Szentmiklós faluhoz
tartozott. Torda északnyugati szomszédait már 1176-ból ismerjük: Szind
(Scinth) és Koppány (Coppan) falvakat.
Nemrég mérték fel a sziklákra épült késő középkori Vajdahunyad vártól 300
méterre, a Cserna és Zalasd összefolyásánál fekvő, Szentpéter-hegynek
nevezett promontoron a részben elpusztult, 200 * 70 méteres, ovális, eredeti
H u n y a d v á r a t, amelyhez a váralján település is tartozott. A várnép egyik
temetőjét a Rákosdra vezető út északi oldalán az 1910-es években részben
45 feltárták, s az eredményeket közzétették. A temetkezések itt I. Istvántól a u .
 i o . á b ra . Gyulafehérvár 10-13. századi templomai
i = körtemplom (rotunda) a 10. század utolsó harmadából, 2 = az 1009. körül épített első püspöki
templom, 3 = 1. László és Kálmán püspöki székesegyháza, 4 = a II. András idejében emelt
mai székesegyház

század végéig terjednek, a későbbi temetők egyelőre nem ismertek. I. István

pénze keltezi a közeli Zeyk-falván is egy köznépi temető kezdeteit. Az 1241-ig
létező első K o l o z s v á r (Coluswar - castrum Clus) az egykori antik város
helyétől nyugatra 2100 méterre emelkedett. Eleve ispáni várnak épült, ideális
földrajzi környezetben, a Kis-Szamos átkelőhelyénél, útelágazásánál, egy
Szamos-ágaktól körülvett dombon. Legkorábbi föld-fa vára a földsáncban és a
váron belüli földbe vájt alapú házakban talált leletek (I. István-pénzek, késő
honfoglalás kori csüngődísz stb.) tanúsága szerint a 11. század legelején épült.
Az 1068. évi besenyő (uz) betöréskor a várfal és a házak leégtek (az utóbbiakban
korhatározó Salamon-érme!), ekkor a sáncot megmagasítva, a fa falakat
újjáépítik. A sáncvár mérete és szerkezete megegyezik az ispáni várakkal, nem
lehet arról szó, hogy udvarház vagy éppen egy legendás korai monostor
védelmére emelték volna. A várnép korábbi temetője a váron kívül volt
(közöletlen), a vár belsejében nyitott temető alapján azonban talán már a xi.
század közepe után számolni lehet egy kisebb vártemplom megépülésével. A
várban épült fel a 11. század végére az I. Lászlótól alapított, a Boldogságos
Szűzről elnevezett első erdélyi bencés monostor - a várnép a 12. század végéig
körülötte temetkezett (vö. Gyulafehérvárral). Ez a háromhajós monostor­
templom 1190 táján elpusztult (elbontották?). Átmeneti pótlására 1200 körül -
részben a monostor köveiből - egy belül hatkaréjos rotundát építettek, amelyet
azonban a 13. században építeni kezdett új monostor emelésekor részben
lebontottak, részben kápolnaként az új épületbe beépítettek. Az első Kolozsvár
a tatárjáráskor védőivel együtt elpusztult, a 13. század második felétől már
csupán Colusmonustora néven emlegetik (1263). A monostorépületet a 13.
század második felében négyszögletes kőfallal vették körül.

< 9. á b ra . Államalapítás kori ispáni várak Erdélyben

I = Ó-Kolozsvár és 12. század végi körtemploma, 2 = Ó-Tordavár, 3 = Ó-Hunyadvár, 4 =
Ч У Biharvár, 5 = Dobokavár, 6 = Küküllövár. Határvára 11. század végéről: 7 = Sajósárvár
 Az antik Napoca romjain a i o - i i . században nincs jele az életnek, számos
ásatás tanúsága szerint az ókori város belső területén az omladékréteg felett
erre az időre már új felszín keletkezett. A középkori élet első bizonyítéka a
Szabadság téren római törmelékbe ásott 12. századi templom körüli temető. A
legkorábbi városmag (az egykori castrum északnyugati negyedében, de az
ókori falak irányától némileg eltérően) a 12-13. századi Óvár. A 14. századi
Kolozsvár viszont kezdettől jóval nagyobb területre terjedt ki, mint az egykori
római castrum, amely tehát a városfejlődésben már nem játszhatott szerepet.
Az Óvár és a Belváros területéről származó eddigi legkorábbi leletek (edények
stb.) 12-13. századiak.
A Meszesi-kaput K r a s z n a v á r őrizte (1093: Krasson civitas). Az 1068-as
besenyő betörés után létrehozott külső várövezet nagy félköríve északon a két
Szamos egyesülésénél K o z á r v á r vörös sáncával és 11-12. századi sirleleteivel
indul. Ezt északkeleten a Sajó bal partján S á r v á r föld-fa vára és gazdag
ékszermellékletekben bővelkedő 11-12. századi temetője követi. A Marosvöl­
gyet a jobb parton Malomfalva ma már ismeretlen nevű kisebb föld-fa vára
zárta le, itt 11. századi nyugati kard és magyar csüngőékszer is előkerült,
zömmel késői 11-13. századi edénytöredékekkel együtt. Délkeleten az Olt
fontos átjárójának védelmére már a 11. század végén, legkésőbb a 11-12.
század fordulóján felépült a tekintélyes méretű (hévíz-) ugrai föld-fa
„kapuvár” , amelyhez jelentős falutelepülés csatlakozott. Az U g r a v á r a t -
névadója és építtetője talán azonos az 1094-ben Kálmán kíséretéhez tartozó
bihari úrral, a bihari Ugramonostor alapítójával - bőséges leletanyaga
(cserépüstök, edények, hajkarikák, pénzek) jól keltezi. Helyén 1200 körül
kisebb kővárat emeltek. Legalább a 12. századtól létezett az egykori mivoltát
nevében is őrző, legkeletibb Olt-hídfő: F ö ld v á r . Az Olt bal partján, Fogaras
mai vára alatt felfedezett föld-fa vár nem korábbi a 12. századnál, viszont délen
a Cibin-Csernavoda/Feketevíz átjárójánál egy lapos hegyormon O r lá t föld-fa
vára kitűnően keltezhető 11-12. századi edényekkel és cserépüsttöredékekkel.
Eredeti neve talán Cibinvár lehetett, az Orlát = Váralatt egy 13. századi
szomszédos kővár, Salgóvár, falujának a neve. Végezetül az Al-Dunánál
Ómoldova közelében (a cserépüsttöredékek tanúsága szerint) a korai határvá­
rak közé tartozott a feltehetőleg építtetője nevét őrző S z e n tlá s z ló v á r a föld-fa
vára, amelyet a tatárjárás után építettek át kőbe.
A Kelet-Alföld hercegi és ispáni várai annyiban kapcsolódnak Erdély korai
történetéhez, hogy az onnan kivezető folyami utak mentén keletkeztek. 10.
századi katonai temetője tanúsága szerint a magyar korszak korai alkotása a
Kösmő-patak partján a hatalmas B ih a r v á r (1075: c iv ita s B ich o r és B ic h a ri te r­
ra ). Egy félig a váron kívülre nyúló, kisméretű, alacsony bronzkori sáncvárat, a
„Leányvárat” nem számítva, a középkori földvárnak nem volt előzménye, a
sánc földjéből csak őskori cserepek kerültek elő. Az pedig eleve kizárható, hogy
a legnagyobb méretűek közé tartozó, szerkezetére nézve jellegzetes magyar
várat a kelet-alföldi, szórványos és ritka szláv népesség emelte volna. A föld­
gerenda várat két pusztulása miatt (1068, 1091) kétszer megújították, falait
megemelték, majd valamikor a 12. században kőbe vitték át. Széles kőfalai
ellenére katonai jelentőségét még a tatárjárás előtt elveszti. Várának köznépe a
10-11. században földkemencés putriházakban, részben a sáncok között lakott,
és a vártól délre fekvő nagy templom körüli temetőben II. András koráig
temetkezett. A vár belsejében állott parochiális, majd püspöki templom csak 148
 ásatási leírásból ismert, nagyon korai felépülését I. István pénze keltezi,
később temetkeztek is köré. Biharvár jelentőségét a környék gazdag, sűrűn
települt io -i i . századi falvai és temetői jelenleg jobban tükrözik, mint maga a
kevéssé kutatott, illetve közöletlen kutatási eredményekben bővelkedő
központ.
Bihartól 12 kilométerre délre, a Sebes-Körös déli partján a io - i i. században
csak magyar köznépi falvak és temetőik ismertek, ezek a mai város területére
esnek ugyan, mégsem közvetlen elődei Nagyváradnak. V á r a d kerek föld-fa
várát csak 1091-1093-ban (1093: V a r a d y n u m d e B y h o r ) építteti I. László az
általa alapított monostor köré, amely röviddel utóbb háromhajós, félkörszen-
télyes Szűz Mária püspöki székesegyházzá alakul át. A Sebes-Körös fő- és
mellékágai közti szigetre épített várnak nem volt előzménye, gazdag régészeti
leletei a 11-12. század fordulójával kezdődnek.
A Szamosközt uraló, a folyó déli oldalán épült S z a m á r v á r r ó l egyelőre nem
tudni közelebbit. Okvetlenül 10. századi központ volt viszont a Maros déli
partján M a r o s v á r , a 11. század elején a lázadó Ajtony „székvárosa” .
Jelentőségét elsősorban a környékéről ismert gazdag 10. századi sírok és
temetők tükrözik. A u . században Csanádvárnak átkeresztelt legkorábbi föld­
fa erősségének alakja Luigi Marsigli 1696 körül készült térképén még úgy-
ahogy felismerhető - 1 699-ben ugyanis a várat felrobbantották, lerombolták. A
várat alapításakor délről is övező Maros-ág felé eső oldalon a 17. század végén
még álltak a Szent György-katedrális tornyai. A vár északi szélén szintén állott
a Gellért püspöktől alapított, a 13. században átépített bencés Boldogságos
Szűz-monostor, amelyet 1361 utáni újabb, gótikus újjá- vagy átépítése után a
szent sírja nyomán Szent Gellért-apátságnak is emlegettek. A nagyobb
G e llé rt-le g e n d a pontos helyrajzi adatai szerint az utóbbi szomszédságában
állott egykoron Keresztelő Szent János monostora, amely azonban 1241-ben
nyomtalanul elpusztult, ma helye sem ismert. Az a kis háromkaréjos (s nem
„hétapszisos” - a támpillér nem apszis) templom, amely a török kor végén a
katedrális romjai közelében állt, s amelyet magyar és román régészek Ajtony
vagy éppen Hierotheosz bizánci templomával azonosítanak, jellegzetes 16-17.
századi orthodox templomocska. A németcsanádi mai székesegyház a Bol­
dogságos Szűz-monostor (1741-ben restaurált, 1868-ban teljesen elbontott)
helyére épült, a bontáskor találták meg a templom középtengelyében Gellért
и . századi eredeti kőszarkofágját. Újabb, kisméretű szondázások ugyanitt egy
6. századi gepida telep fölött közvetlenül következő 10-11. századi településről
tanúskodnak. Jobban kutatott a Maros északi oldalán egy régi Maros-ágtól
közrefogott szigeten az első A r a d v á r , amelyről a történelemtudomány ma már
egységesen elismeri, hogy a mai Aradtól 10-12 km-re keletre lévő Öthalom =
Glogovác mellett feküdt. Leletei egyértelmű tanúsága szerint a u . század
elején épült jellegzetes ispáni föld-fa vár, amelyet egy ízben átépítettek,
megmagasítottak. Még fel nem tárt vártemploma körül Péter királytól
(1038-1046) a 12. század közepéig temetkeztek, ezután a hatalmas méretű
Szent Márton-prépostság körüli temető veszi át szerepét. A várban házakban
lakó várnépét 1177-ben oklevél is említi. Ó-Aradvár a tatárjárás idején teljesen
elpusztult.
Temesvárnak csak helyét ismerjük, de a környék magyar katonai temetői és a
vár nevének tanúsága szerint valószínűleg még a 10. században keletkezett.
I4 9 Várnépének eddig csak 11. századi sírjai ismertek. Ugyancsak 10. századi
eredetű az Árpád-korban csupán F ö ld v á r néven ismert, alig kutatott vár a mai
Zimándújfalu határában. Dúsgazdag magyar temetőjét a io. századtól I.
Lászlóig használták, ekkor valószínűleg a várral együtt elhagyják, ezért nem
kap új nevet. A neve alapján io. századi fejedelmi alapításnak sejthető
Z a r á n d v á r , a későbbi ispáni vár, csak csekély maradványaiban ismert, a
közelmúltban elpusztult Ö r s v á r (Orsóvá) még annyiban sem.

A római katolikus egyház korai szerepe

Noha már Szent István törvényei előírták bizonyos számú állandó templom
építését, a vizsgált területen n . századi templommaradványokat csak a
várispánságok székhelyén ismerünk. Ez a helyzet nem végleges, hiszen I.
László (1092-ben hozott) I. 7. törvénye a belháború (= pogánylázadások)
során lerombolt vagy felégetett egyházak helyreállítását, 1.8. törvénye pedig a
régiség miatt romladozó templomok helyrehozását írja elő a püspököknek;
ilyenek tehát már korábban és sokfelé léteztek. Gyökeres változás mégis csak
Kálmán (1095-1116) uralkodása idején tapasztalható. Ami addig ajánlott volt,
az kötelezővé vált, kivált a templom körüli temetkezés. A 11-12. század
fordulójától a várak körül is sorra épülnek az új plébániatemplomok vagy
prépostsági templomok (Biharvár, Ó-Aradvár, Dobokavár, Gyulafehérvár),
ennél azonban a katolikus vallás szempontjából sokkal fontosabbak a gomba
módra keletkező félköríves vagy négyszögletes szentélyű falusi templomok.
Ezeknek, kivált a körülöttük lévő temetőknek, kutatása Erdélyben meglehető­
sen elmaradott. A rendelkezésre álló adatokból, főleg a 12. századi pénzekkel
keltezett sírokból, mégis egységes kép bontakozik ki. Korai falusi templomok,
illetve templommaradványok szinte az egész Erdélyben találhatók: Mojgrád,
Almaszeg határában egy név szerint nem ismert falu 12. századi temploma,
Kidé, Csittfalva, Szentábrahám, Sztrigyszentgyörgy, Krassóban: Illyéd. A
templom védőszentjéről elnevezettek (Szent Jakab, Szent Miklós, Szent
András, Szent Ábrahám, Szent György, Szentkirály = Szent István) nevük
alapján 12. századiak, ezt a faluásatások ott is igazolták (pl. Mezőszopor-Szent
Jakab), ahol a templomra még nem sikerült rábukkanni. Más helyeken eddig
csak a templom körüli temetők vagy sírleletek ismertek: Máramarossziget,
Nagybánya, Váralmás, Jakabfalva, Györgyfalva, Marosvásárhely, Maros­
szentkirály, Konop, Sajósárvár, Székelyudvarhely, Fogaras, Piski, Segesvár-
Szőlők - az utóbbi helyen II. és III. István pénzeivel keltezve.

Kora Árpád-kori házak, települések, építészeti emlékek

Az Árpád-kori telep- és házkutatás korai stádiumában van Erdélyben is. A

korábbi szláv falvaknak Délkelet-Erdélyben számos helyen ismert Árpád-kori
folytatása (Kézdipolyán felső réteg, Sepsiszentgyörgy-Kulakert, Siménfalva-
Cseralja késői házai, Alsó-Csernáton-Domokos kúria középső házréteg, Réty-
Suvadástető, Székelyszenterzsébet-Szénásföld házainak nagyobb része, Se­
gesvár-Szőlők - az utóbbi talán az elpusztult Sarold falu, és valószínűleg
Lemhény telepe a Nagy-Szamos mellett). A késői szláv és a korai magyar, félig
földbe süllyesztett putriházak között kezdetben nem sok különbség volt, talán 15 О
 annyi, hogy az Árpád-kori magyarok - keleti hagyományaik folytán - jobban
kedvelték a földbe vájt földkemencéket (pl. Székelykeresztúr-Gyárfás-kert,
Alsó-Csernáton-Domonkos kúria), mint a kőkemencéket (pl. Vermes, M a­
lomfalva, Mezőerked, Betlenszentmiklós), és lepénysütő tál helyett inkább
sütőharangot használtak. Korai m a g y a r megtelepedéssel ott lehet számolni,
ahol magyar fémtárgyak, nyílcsúcsok, zabla, szablyatöredék, lószerszámdi-
szek, 11—12. századi sarkantyúk, magyar pénzek kerültek elő (pl. Csákó,
Marosgombás, Maroslekence, Baráthely 2. falu), avagy a magyarokra jellemző
cserép- és fémüstök. Maguk a házak a kor szokványos típusai, olyan
nyeregtetős putrik, amilyenekben az Árpád-monarchia köznépe mindenfelé
élt (Székelykeresztúr-Gyárfáskert, Nagymedesér, Vermes, Betlenszent­
miklós, Csapószentgyörgy, Mezőerked, Malomfalva, Ó-Kolozsvár, Biharvár,
Ó-Aradvár). A 12. század közepétől a veremházaknak helyenként már
gerendákra alapozott felmenő fala is volt (Székelykeresztúr, Malomfalva),
ugyanezt bizonyítja a 4-6 tetőtartó cölöp megjelenése (Csicsókeresztúr,
Malomfalva, Csíkszentkirály). A magyar köznépi háztartás fontos kellékei a
magyarság által a kelet-európai „Szaltovó-kultúrából” hozott kisebb-nagyobb
méretű családi főzőüstök. Ezeket a falvakban szabad tűzhelyen használták, a
szállásokon pedig rideg pásztorok főzőedényei voltak. Az üstök a 10-13.
században a Kárpát-medence valamennyi magyarok lakta vidékén elterjedtek.
S csak ott. A szláv lakosságú vidékeken hiányoznak.
Az Erdélyben is nagy számban talált cserépüstmaradványt az újabb román
és szász kutatás a besenyők moldvai, és a dunai bolgárok dobrudzsai, Al-Duna-
vidéki üstjeire hivatkozva (az utóbbiakat is „besenyőnek” vélve) besenyő
eredetűnek tartja. Erdélyben pedig egyenesen a besenyő, sőt legújabban a
római elem tömeges jelenlétét kivánja velük igazolni. Nagy tömegű besenyő
betelepülés azonban soha nem történt a Kárpát-medencébe, kivált Erdélybe,
ahonnan csak 6-8 11-12. századi kelet- és dél-erdélyi Besenyőfalva ismert az
Árpád-monarchia területén található 103-ból, s e falvak neve ön m a g á b a n v é v e
is a besenyő környezet ellen bizonyít! Másrészt a Kárpát-medencei
cserépüstök formája és díszítése lényegesen különbözik az előképnek tekintett
(valójában többnyire későbbi!) moldvai cserépüstökétől; helyi, kivált római
bronzedény eredetük feltételezése pedig védhetetlen. Az üstök számos
magyarországi és erdélyi telepen 10-11. századi magyar fémleletekkel keltezett
rétegből, házból kerültek elő, vagy a magyarok kézikorongon készült
„szaltovói” fazekaival együtt (Biharvár, Ó-Kolozsvár, Ó-Tordavár, Ó-
Aradvár, Gyulafehérvár, Dobokavár, Maroslekence, Csapószentgyörgy,
Malomfalva). A 11. századtól magyar pénzek keltezik őket, a sírobulust
tartalmazó korai temetők a hozzájuk tartozó telepeket is. Számos üstöt korai
hullámvonal-díszítése keltezi a 10-11. századra (Ó-Kolozsvár, Belényesszent-
miklós, Segesvár-Szőlők, Bulcs-Kápolnás stb.). Az Arad megyei síkvidéken
található sok-sok üstlelőhely a tatárjáráskor elpusztult magyar falvak helyét
jelzi. Egészében véve az eddigi mintegy 180 erdélyi, kelet-alföldi cserépüstlelet
az Árpád-kori magyar település fontos bizonyítéka, és szerves része a
magyarok lakta területekről ismert jelenlegi 5-600 cserépüst-lelőhelynek.
A i i . század településtörténetéhez tartoznak azok az elrejtett kincsek,
amelyek egyúttal a korszak eseménytörténetébe és gazdasági viszonyaiba is
Bevilágítanak. Az 1030 előtti vagy Péter uralkodása alatti (1038-1041) besenyő
1 51 támadáskor szóródtak a földbe Dobokavárban egy Darufalva-Jurkovci típusú
и . á b ra . Belényesszentmiklós 11-12. századi hercegi palotája
i = Béla és Géza herceg palotája, 2 = az Almos hercegtől újjáépített palota és későbbi toldalékai

nyaklánc ezüstgyöngyei. E kelet-európai eredetű ékszerek pénzekkel jól

keltezhető kincsekben fordulnak elő az 1030-as években. Már inkább az 1068.
évi uz-besenyő betöréskor kerülhetett földbe a későbbi „Királyföldön” egy
pompás, szintén kelet-európai ezüst ékszerekből álló kincs. Az ezüst ékszerek
Erdély és a keleti-szláv világ kapcsolataiba világítanak be. A háromszéki
Alsócsernátonban egy ellenséges támadáskor leégett házban a 10. század óta
gyűjtött bizánci bronzpénzeket rejtett el a szláv tulajdonos. Négy I. László
érmeiből álló elrejtett pénzkincs ragyogóan jelzi az 1091. évi, Kapolcs vezette
első kumán-kun támadás útvonalát Erdélyen át egészen Biharvárig (Torda,
Magyarfráta, Dobokaváralja, Biharszentandrás), egyúttal azt is megmutatva,
hogy egyéni tulajdonban esetenként jelentős pénzvagyonok (120-170
ezüstpénz) voltak.
Egyébként a magyar pénzek „forgalma” - ha erről javarészt sírobulusok
alapján egyáltalán beszélni lehet - a Kelet-Alföldön és a Temesközben Szent
Istvántól kezdve megegyezik az általános magyarországival. Erdély belsejében
a kutatott hatalmi központokban (Ó-Hunyad, Ó-Torda, Ó-Kolozsvár,
Doboka) és környékükön Szent István és Péter pénzei már közkézen forogtak.
Egyedül Gyulafehérvárról nem közöltek eddig I. Andrásénál korábbi pénzt,
viszont Péter pénzei a közeli Lámkeréken igazolják, hogy ez csak véletlen.
Véletlen az is, hogy I. Géza pénze eddig nem került elő Erdélyben. A
„pénzforgalom” Kálmán korától kezdve már a magyaroktól betelepített egész
területen általános volt, mint azt a Kálmán kori településterület keleti szélén,
Homoródszentpálon 1862-ben lelt pénzkincs bizonyítja, amelyet tulajdonosa
I. László, Kálmán s főleg II. Béla idején gyűjtött össze, s kényszerült valamiért
elrejteni. A pénzleletek elterjedéséből tehát nem lehet „a magyar kolonizáció
etapjaira” következtetni. Ilyenre egyedül a későbbi Háromszék területe utal,
ahol II. Géza korától kezdve elő szö r s e g y sze rre jelennek meg a magyar pénzek.
Legújabb kutatások eredménye Belényesszentmiklós közelében az egyik 11.
századi hercegi cu rtis és a hozzá tartozó kápolna felfedezése. A tekintélyes
méretű palota a Duna melletti dömösi királyi-hercegi udvarház közeli rokona - I $2
 egy valószínűleg I. Béla és I. Géza dukátusa idején épült rezidencia. Az 1091.
évi kun betöréskor megrongált palota Álmos herceg dukátusa idején épülhetett
újjá, ekkor bővítik templomát is. Későbbi története és kiépülése a 13.
században a Borsa nemhez fűződik.
Szintén új, szakszerű ásatások azt igazolták, hogy az alaprajzi sajátosságok
miatt - főleg magyar művészettörténészektől-régészektől - a 10-11. századra
keltezett erdélyi karéjos-centrális templomok (Székelyudvarhely-Jézus-
kápolna, Kézdiszentlélek-Perkő) valójában késő Árpád-kori archaizáló stílusú
építmények. Ezek sorába tartozik (az okleveles és régészeti adatokkal teljes
összhangban) Guraszáda 1300 körül épült négykaréjos ortodox temploma
( Z a d , 1292 u t á n ) . A 12-13. század fordulóján épült Ó-Kolozsvár belül
hatkaréjos körtemploma (alapjaiba 12. századi oszlopfő és domborműves
ikeroszlop bázis volt beépítve) és a krassói Ilyéd román részről újabban 9-10.
századinak vélt körtemploma is (körülötte 12-13. századi sírok).
A valódi korai alkotást a romantikára hajló kutatás figyelmen kivül hagyta.
Mérete, építési és formai sajátosságai alapján minden bizonnyal korszakunkba
(11-12. század) tartozik a részben római téglákból emelt algyógyi félköríves
szentélyű kicsiny rotunda: Veszprém, Sárospatak, Ducó, Gyulafehérvár párja!
Az indokolatlanul későre keltezett, méltatlanul ismeretlen körtemplom
alighanem a történelmi s mai Erdély legrégibb álló egyházi építménye.

A határőrök keletre telepítésének kezdetei

A 11-12. század fordulóján az immáron mélységben is tagolt védelemhez
fölhasznált, könnyen mozgó magyar lovasíjász határőrök ( s a g i t t a r i i ) falute­
lepüléseinek kiterjedését általában a határvárak külső vonulata jelzi. Néhány
helyen azonban előretolt besenyő őrökkel is számolni kell. A Vöröstoronyi-
szoros erdélyi bejáratánál van Talmács falu. A név a Bíborbanszületett
Konstantin által említett (DAI 37), Dnyepertől keletre lakó Talmat/Talmacs
besenyő törzsbélieket jelez, akik testőrökként a 10. század második felétől (?) a
bizánci császári gárdába is elszegődtek ( t a l m a t z o i ) . Bizánci zsoldba
szegődésük bizonytalan kezdetei nem lehetnek bizonyítékok egyidejű magyar-
országi feltűnésükre. A magyarországi Talmács helynevek keletkezése (a
besenyő törzsnévi Kölpény helynevekkel együtt) jól keltezhető a besenyő
kölpények ( k u lp in g o i) bizánci szereplésével, vagyis a 11. század második felére
tehető. Ezek, s a „Besenyő” falunevek nagyobb része Magyarország belső
területein szóródnak szét, ami 11. századi - történelmileg is igazolható -
csoportos, több hullámban történt beköltözésüket tükrözi. Letelepítésük-
széttelepitésük nem volt akadálya a korai magyar történelemből többszörösen
igazolható határőr és elővéd szerepüknek. A szebeni Talmács, a marosszéki
Mezőkölpény, a Nagy-Szamos és Olt közötti hat „Besenyő” falu kitűnően
illeszkedik a 11. századi határvédelmi rendszerhez, s hogy lakóik még a 12.
században is p o g á n y besenyők voltak, arra döntő bizonyíték a besztercei
Besenyő falu korai német neve = Heidendorf.
Településtörténetileg kiemelkedő jelentőségűek a dél-erdélyi 12-13. századi
szász templomok a l a t t és k ö rü l közelmúltban felfedezett 11-12. századi kő- és
fatemplomok, templom körüli temetők, a magyar határőrfalvak korai román
153 stílusú templomai és II. Gézától III. István koráig használt cintermei:
Szászsebes, Szász k é z d , Medgyes, Szászfehéregyháza, Kelnek, Nádpatak,
Szászorbó, Homoróddaróc. Ezek egyúttal azt bizonyítják, hogy a katolikus
egyházi szervezet erre az időre a Sebes, Nagy-Küküllő, Homoród völgyére
már általánosan kiterjedt, s délen elérte az Oltót (Fogaras). A 12. század közepe
után megindult szász betelepítéssel egy időben a magyar határőrfalvak
lakosságát - a 11. századi határőrtelepeseket - áttelepítik a mai Székelyföldre,
elsősorban a Háromszéki-medence területére. Van, ahol a korábbi falu élete
mindörökre megszakad. A Nagy-Küküllő déli partján, Medgyestől nem
messze a régi Paratéj (Baráthely, Brateiu) határában egy pénzekkel keltezett,
sok cserépüstöt használó 12. századi falu megszűnik, lakóit nyilván elköltöz­
tették.
Magyar határőrök 12. századi feltűnésének bizonyítéka a későbbi Orbaiszék
területén a Zabola és Petőfalva határában feltárt két nagy temető. Mindkettő
talán fatemplom - ilyenek létezéséről éppen 1146-ban tudósít Freisingi Ottó -
közelében létesült II. Géza idejében, s a bőséges halotti obulusok bizonysága
szerint folyamatosan temetkeztek bennük III. István és III. Béla korában is,
Petőfalván egészen a tatárjárásig. A temetők rítusa, az eltemetettek viselete
Árpád-kori magyar. Különleges helyzetükre gazdagságuk utal. A nők
hajfonatait a korabeli viszonyokhoz képest gyakran díszítette elektronból,
ezüstből készült kis, közepes és nagy méretű hajkarika, kezükön diszes,
változatos ezüst fejesgyűrűket viseltek. A férfiak foglalkozására vasveretes
tegez, vas és csont nyílcsúcsok utalnak, nem túl szilárd keresztény hitükre
pedig a sírokba hébe-hóba mellékelt juh-, marha-, kivált lóhúsétel. A helyi
szláv lakossággal való érintkezésnek már nincs érzékelhető nyoma. Zabola és
Petőfalva népe Magyarország jómódú szabad emberei közé tartozott, mindez
jól megfelel az újonnan áttelepített határőrök jogi és gazdasági helyzetének. A
12. század végén leletes, keletek sírok a Kézdiszékben is igazolják az új
telepesek feltűnését (Alsócsernáton).
A temetőkkel egy időben megjelennek az egykorú új telepek is. A ma
Torjához tartozó Karatnán, az Apor kúria kertjében, földbe mélyített alapú,
kerek földkemencés ház került elő, a közelében kerek, földbe vájt, szabadban
lévő sütőkemencével. A telepet a cserépüsttöredékek, a zabolaiakkal rokon
sajátos nyílcsúcsok és 12. századi fenékbélyeges edénytöredékek biztosan
keltezik. A karatnai telepleletek, a zabolai típusú nyilcsúcsok és a 12. századi
sarkantyúk jól keltezik és jellemzik Alsócsernáton-Domonkos-kert legfelső,
földbe vájt kerek kemencés teleprétegét, amely a keltező pénzek tanúsága
szerint az 1068-ban elpusztult, kőkemencés szláv telepréteg f ö l ö t t keletkezett
(cserépüst, nyílcsúcs, sarkantyú). Sepsiszentgyörgy-Bedeháza (cserépüst,
sarkantyú) és Eprestető (cserépüst, nyilcsúcs, ásópapucs), Angyalos
(nyílcsúcs), Réty (cserépüst, sarkantyú) telepe a későbbi Háromszék területén
szintén 12. századi. A 12. század végétől a későbbi Csíkszékben is feltűnnek
korai határőr telepek: Gyergyószentmiklós-Lázárkastély (cserépüstök), kivált
Csíkszentkirály területén, ahol a földbe vájt alapú, négy sarkán azonban már
tetőtartó cölöppel ellátott házat 12. századi edények, cserépüstök és II.
Angelosz Izsák (1188-1195) pénze keltezik. Vagyis a legújabb ásatások és
leletek a m a g y a r h a tá rő rsé g 12. s z á z a d i k e le tre te le p íté sé t ig a z o ltá k . Nem
erősítették viszont meg azokat a korábbi véleményeket, amelyek a felsorolt
telepeket - főleg a tévesen keltezett nyílcsúcsok nyomán - már korábban is itt
élt, 10-11. századi magyarokhoz, kivált besenyőkhöz igyekeztek kötni. 154
 A magyar-szláv korszak településtörténeti tanulságai
a 12. század végi nagy átalakulásig
Bármilyen esetlegesek és rendszertelenek is voltak az elmúlt évszázad régészeti
kutatásai, néhány kétségbevonhatatlan településtörténeti tény megállapítását
már lehetővé tették.
Az Alföldnek az Érmelléktől az Al-Dunáig nyúló keleti pereme a hozzá
csatlakozó völgyekkel együtt legfeljebb annyiban különbözik a vele nyugatról
végig szomszédos síkságtól, hogy éppenséggel ezen a peremen voltak a magyar
megtelepedés és korai államszervezet központjai, Szatmárvártól Biharváron,
Váradon, Zarándváron, Aradváron, Temesváron át Krassóvárig és Orsovavá-
rig. E központok körül m ég sűrűbb és gazdagabb korai magyar településsel
lehet számolni, mint a Tiszántúl középső és déli szakaszán. A régészeti
településtörténet fényében sem véletlen hát, hogy a korai magyar állam
Esztergommal és Székesfehérvárral szembeszegülő politikai központjai a 11.
században Marosvár és Biharvár körül alakultak ki.
Másként értékelhetők a történelmi Erdély viszonyai. A honfoglalás idején a
fegyveres középréteg sírjaiból a Mezőség nyugati fele, a nagyobb medencék
(pl. Háromszéki-medence), valamint a Maros-völgy mindkét oldalának
stratégiai megszállására lehet következtetni. A io. század közepén a besenyő—
bolgár veszély megszűnésével a korai, mélyen tagolt védelmi rendszer eltűnik.
Az Erdélyi-medence nyugati felében tartós megszállás és letelepedés alakul ki,
körülötte gyepűvel. Állandó magyar településhálózat először a M aros-Ara-
nyos-melléki sóbányák körül jelenik meg, politikai-katonai központja
kétségkívül Gyulafehérvár volt. Kutatások híján egyelőre nehéz volna
megmondani, hogy Gyulafehérváron s néhány M aros-Küküllők-völgyi
kisebb falun kívül hol lehet számolni a io. század második felében-utolsó
harmadában jelentősebb települések kialakulásával.
Az 1003. utáni államszervezés útvonala, ütőere a t i . század folyamán is a
Maros folyó és völgye; az Ajtony elleni hadjárat egyik kiváltó oka az volt, hogy
a marosvásári vezér a Maroson megvámolta Szent István király sószállító
hajóit: az Erdélyből Aradra és Szegedre, majd csak az utóbbira irányuló
sószállításnak egészen a 16. század végéig ez lesz a legfőbb útvonala. A
régészeti településtörténet eddigi eredményeiből következtetve csupán a 11.
század közepe felé alakult ki az erdélyi „Belső” -Szolnok területén újonnan
létesített Désaknától - az államalapítás korától már ismert és használt
(Vártelek) - a Meszesi-kapun át a Tisza menti Szolnokig vezető szárazföldi
sóút, amelyet aligha véletlenül neveztek k ir á ly u tá n a k ( v ia r e g is ). Az egyesült
Szamos nehezen járható völgye Déstől Asszonypataka-Nagybányáig a magyar
megtelepedésre utaló régészeti nyomok negatív tanúbizonysága szerint a 11.
század végéig nem játszott jelentős szerepet a magyarság be- és letelepedésé­
ben, a két országrész összeköttetésében.
A régészeti leletek és az emberi életre utaló bármiféle nyom hiánya
természetesen ugyanígy kizárja, hogy Észak-Északkelet-Erdélyben az Árpád­
korban sűrű, s főleg, hogy a szlávon és a magyaron kívül más lakosság élt volna.
A Szilágyság északkeleti részét és Máramarost a 12-13. század oklevelei óriási
királyi erdőségként írják le. A 17-18. századi moldvai krónikák (Miron Costin,
Dimitrie Cantemir) állítólagos máramarosi „őslakos” (Traianustól a 14.
155 századi Dragig rejtőzködő!) románjainak semmiféle nyoma nincsen.
 A Sebes-Körös-Kirá/ytó^ú-Kis-Szamos útvonal ugyan a honfoglalástól
ismert, településtörténeti jelentősége azonban alárendelt volt a Maros-völgy fő
ütőeréhez képest. Mindezt csaknem az Árpád-kor végéig igazolja a
cserépüstök elterjedése és súlypontozódása.
A i i . század utolsó harmadáig Erdély stratégiai védelmét északon
Dobokavár, keleten Küküllővár, délen Hunyadvár látta el. Zártabb, sűrűbb
magyar megtelepülést körülöttük, valamint Ó-Kolozsvár és Ó-Tordavár körül
lehet megfigyelni; Gyulafehérvár központi szerepét mindvégig megtartotta. A
régészet jelentős eredménye, hogy a magyar honfoglalást megelőző nagyobb
szláv települési gócokat ugyanott tudta kimutatni, ahol a nyelvtudomány a
szláv földrajzi nevek alapján az erdélyi szlávságnak a 11-12. századig tartó
fennmaradását valószínűsítette.
A központi terület védelmét a 11. század utolsó harmadától-végétől a
későbbi szász földekre Magyarországról áttelepített magyar határőrfalvak
biztositották, amelyek délen egészen az Öltig kisebb-nagyobb föld-fa várak
körül és mögött csoportosultak. I. László és Kálmán idejében az imigyen
birtokba vett eg ész te rü le te n b elü l megfigyelhető a falusi egyházi szervezet
kiépülése. Római katolikus templomokkal, templom körüli temetőkkel ettől
kezdve korábban lakatlan területeken, egykori erdővidéken is lehet találkozni,
kivált a Küküllők völgyében. Az ispáni várak mindenütt a kereszténység
központjai voltak, Dobokavár területén például két, utóbb több ízben átépített
korai kőtemplomról tudunk.
A u . század végi határőrszervezetet az első német betelepítések idején, a 12.
század középső harmadában kezdik áthelyezni a későbbi Székelyföldre, ahol a
határőr népesség új telepeinek és temetőinek feltűnése ma már régészetileg
igazolható. A határőrök magyarok voltak, az akkori országban már kissé
divatjamúlt ómagyar hagyományokkal, jelentőségükre a kor nemesi viseletét
megközelítő gazdagságuk utal.
A régészet településtörténeti vázlata összhangban áll azzal a képpel, amelyet
a legújabb kutatás Erdély magyar betelepülésével kapcsolatban az erdélyi
nyelvjárások nyomán felvázolt.
Szatmár, Kraszna, Közép-Szolnok, Kelet-Bihar és Nyugat-Kolozs(Kalota-
szeg) magyar nyelvjárása a Tiszántúl-Felső-Tisza-vidék nyelvjárásával rokon.
E - jórészt a történelmi Erdélyen kívüli - vidék magyar betelepítése a régészeti
településtörténet tanúságai szerint is nyugati irányból kezdődött el a 10-11.
század fordulóján.
A székelység körében legalább három jelentős nyelvjárás különül el.
Legősibb szórványai Belső-Szolnok, Észak-Kolozs, illetve Kelet-Fejér és
Nyugat-Küküllő területén figyelhetők meg; ezek a korai, 11. századi
gyepűőrség maradványainak látszanak, a későbbi Udvarhelyszék nyugati
felében kifejezetten bihari eredetűnek. A későbbi Székelyföld három nagy
nyelvjárása a határvidékek nyelvjárásával mutat feltűnő kapcsolatot (Ma­
rosszék Pozsony vidékével, Udvarhely Dél-Baranyával és Valkóval, Csík,
Háromszék az Őrséggel). Az új határőrszervezet tehát különböző „őrségek”
keletre telepítése nyomán keletkezett a 11-12. század folyamán. Hogy melyik
lehetett a legnagyobb, névadó csoport, ma már megállapíthatatlan. A helyi
alaplakosság az egész Székelyföldön szláv volt.
Az Erdélyi-medence magyar nyelvjárása kifejezetten erdélyi, valamennyi
magyar nyelvjárástól különböző. Ennek alig lehet más magyarázata, mint a 9. 156
 század végi ősfoglalás. Korai magja a honfoglaló sírleletekkel és legkorábbi
földvárakkal azonos területen, Dobokavártól, Kolozsváron, Tordaváron,
Küküllöváron, Déván át Hunyadvárig található. Innen terjesztik ki a 11-12.
századtól a Mezőség keleti felére, valamint nyugaton a Fehér- és Fekete-Körös
felső folyásvidékére. Nagyjából ugyanez a Bartók-féle 4. erdélyi - önmagában
véve is önálló és archaikus - népzenei dialektuson belül újabban elkülönített
mezőségi, enyedi, marosludasi archaikus magyar zenei dialektus vidéke.
Mindez azt bizonyítja, hogy a magyarság egyik jelentős csoportja 895 óta
f o ly a m a to s a n je le n v a n a z E rd é ly i-m e d e n c e n y u g a ti felé b e n . Sajátos földrajzi
helyzete miatt abban különbözik a magyarság nagy tömbjétől - a később mai
földjükre betelepített székelyektől is! - , hogy valamennyi magyar tájegységnél
archaikusabb vonásokat őrzött meg.

I57
II. A rendi társadalom kialakulása
(1162-1526)

I. Erdély három népe (1162-1241)

A székely és szász települések kialakulása

Az Erdély délkeleti határvidékén zárt tömbben élő székely népet a 13. század
elejéig visszakövethető krónikás hagyomány a hunok Attila halála után
Erdélybe húzódott töredékének állította. Ez azonban éppúgy nem bizonyít­
ható, mint a régészetileg ugyan valószínűsíthető, de nyelvészetileg ez idő
szerint igazolhatatlan azonosítás egy 670 körül a Kárpát-medencébe bevándo­
rolt türk néppel. A székelyek - legalábbis névadó magjuk - leginkább a
Konstantin bizánci császár által említett „kabar” törzsből eredhettek, mely a
kazárok ellen fellázadva még a kárpát-medencei honfoglalás előtt csatlakozott a
magyar törzsekhez, s 950 körül kétnyelvű volt, azaz saját türk s a magyarok
finnugor nyelvét is beszélte. Nevét az eszkil bolgár-türk törzs nevéből
származtatják, bár ezt sokan vitatják.
A türk eredet azonban valószínű. Abban az eredetileg türk nyelvű szövegek
rögzítésére szolgáló, Közép-Ázsiából származó rovásírásos ábécében, melyet a
székelyek a középkorban használtak, a 37 betűjel közt 21 ótürk, 3 ógörög és 3
glagolita eredetű. Az utóbbiak közt találjuk négy olyan hang jelölését,
amelyeknek megfelelő a türkben nincs, ellenben megvan a finnugor magyar­
ban. A székelyek, amióta csak nyelvi adataink vannak róluk, beleértve az
általuk adott földrajzi neveket is, mindig magyarul beszéltek s tájnyelvükben
sincs több türk kölcsönszó, mint a közmagyarban. így ha türk nyelvűek voltak
is, igen korán és teljesen elmagyarosodtak. Ez aligha történhetett volna meg
jelenlegi lakóhelyükön, a magyar nyelvterület délkeleti határán.
A székelyek még az újkorban is őriztek egy türk eredetű törzsszervezetet: a
székely nép 6 nemzetségre oszlott, ezeken belül 4-4 ág volt, melyeknek
örökletes vezető családjaiból megszabott sorrendben évente felváltva kerültek
ki a nemzetségi bírók (in d ice s) és katonai parancsnokok ( c a p i t a n e i ) . E
szervezet talán a honfoglalás korából maradt meg, vagy a határőrvidék
felállításakor katonai struktúraként hozták létre, de mindenképpen létezett
már, amikor a székelyek mai lakóhelyükre költöztek, mivel a később
széttelepülő székely csoportok mindegyikében megtaláljuk az ugyanazon nevű
hat nemzetséget, tehát mindegyik részt vett minden kirajzásban. Bárhová
települtek, a földet az egész székely nép közös tulajdonának tekintették. A 4-4
ágat, emberhiány esetén „ú j” -nak nevezett ággal pótolva, szintén m indenütt
újjászervezték. Bár a tisztségviselőknek a közös nemzetségi földből többszörös
részesedés és egyéb jövedelem is járt, s így a székelyek közt vagyoni rétegződés 158
 jött létre, feudális függési viszonyok nem alakulhattak ki, mert minden székely
szabad ember volt, a közös földből való méltányos részesedés jogával és a
személyes katonáskodás kötelezettségével. A katonai-törzsi szervezettel együtt
a székelyek őrizték legtovább a magyarok legelőváltó pásztoréletmódját is. A
királynak eleinte lóval, majd mikor egyre inkább a földművelésre tértek át,
akkor is ökörrel adóztak, tehát elsősorban állattenyésztők maradtak, s a királyi
hadseregben könnyűlovas előőrsökként szolgáltak.
A székely szervezet és életmód királyi vármegyében huzamosabban nem
maradhatott volna fenn, hiszen a várakhoz különféle szolgálatokra osztották be
a köznépet, s csak egy részük katonáskodott. A magyar törzsek nevét viselő
katonafalvakhoz hasonlóan székelynek nevezett települések is vannak a
történeti Magyarország egész területén, a Dunántúlon éppúgy, mint az
északnyugati határszélen. Ebből arra lehet következtetni, hogy az eredeti -
kabar? - székely harcosok széttelepítése is megkezdődhetett a io - п . század
fordulóján.
Azt az esperességet, melyet a székelyek számára alapítottak, s amelyet mi
már Erdélyben ismerünk meg, az egyedül Bihar vármegyében található Telegd
után nevezték el, egy kerülete pedig a szintén Telegd melletti dombvidék, az
„Erdőhát” nevét viselte. Az erdélyi - szászföldi - Hortobágy folyónév (ebből a
német Harbach, román Hirtibaciu) Magyarországon csak még egy helyen,
éppen Biharban fordul elő; az erdélyi telegdi esperességben kétszer is
megtalálható Homoród folyónévnek szintén van párhuzama Biharban.
Márpedig Bihar vármegye területét már a io. században mindenfelől magyar
települések vették körül. Ez magyarázhatja, hogy a székelyek a n . századra
teljesen elmagyarosodhattak, s már csak magyarul beszélve, de rovásírásukat
magukkal vive települtek Erdélybe.
Első itteni lakóhelyükről - a régészet mellett - a toponímia ad felvilágosítást,
akárcsak arról, hogyan és mikor kerültek még keletebbre, mai lakóhelyükre.
1190 körül alakult meg az Oltba ömlő Hortobágy folyó völgyében a l l . Géza
király (1141-1162) által megtelepített legkorábbi németek (Flandrenses vagy
Theutonici) prépostsága, melyet az erdélyi püspök fennhatósága alól az
esztergomi érsek alá helyeztek. E prépostság, melynek területét később is
,,Altland” -nak nevezték, a szebeni, újegyházi és nagysinki székekből állt. (A
„szék” , a latin oklevelekben sedes, a középkori Magyarországon az autonóm
székely, szász, kun kerületek bírói és igazgatási fórumát, valamint annak
illetékességi területét jelentette.) Az oklevelek ezt a területet „desertum ” -nak
nevezik, de a szó nem pusztaságot, hanem „elhagyott” , éspedig - a csak nevén
keresztül ismert („Udvarhely” ) - egykori királyi uradalom területére költöző
„telegdi” székelyek által elhagyott vidéket jelent. Ezt elsősorban az bizonyítja,
hogy a székelyek nemcsak a Hortobágy völgyében, hanem attól nyugatra a
Sebes (németül Scháwis), a Szád (németül Zoodt) és keletre a Sáros (németül
Scharosch) völgyében is ott voltak már a németek érkezése előtt, akiknek
átadták helyneveik egy részét. A telegdiek elköltözése után a sebesi (a mai
Szászsebes környéki) székelyek vonultak át még a 12. században az Olt-
kanyartól keletre a „Sepsiszékbe” , mely nevét az eredeti lakóhelytől kapta,
majd az orbai (a német Urwegen, a szerdahelyi kerületben) székelyek követték
őket Erdély délkeleti végvidékére.
Az átköltözésnek 1224 előtt kellett történnie, mivel 1224-ben II. András
I5 9 király az Altland 3 székéhez hozzákapcsolta a szászvárosi, szászsebesi,
szerdahelyi és kőhalmi székeket azzal, hogy Várostól (Szászvárostól) az Olt-
kanyar mögött fekvő Bárót sepsiszéki székely településig „egy legyen a nép”
( unus sit p o p u lu s ) s a külön kerületek egyesüljenek a király által kinevezett és
az erdélyi vajdától független szebeni ispán egyedüli fennhatósága alatt. Az
általunk ismert első szebeni ispán különben 1210-ben tűnik fel, mint szászok,
székelyek, besenyők és románok vezetője egy Bulgáriába irányuló hadjáratban.
Külön székely ispán kinevezésére valószínűleg első említése, 1230 körül került
sor, mert ekkorra fejeződhetett be Sepsiszék és Orbaiszék népességének a
németek számára átengedett területről való átköltöztetése. Maradtak azonban
még egy ideig székelyek a német településektől északra a Nagy-Küküllő déli
partján, akik csak később adták át helyüket a németeknek, de a német telepesek
önkormányzatának már 1224-ben kialakult a magva. A szebeni „provinciá­
hoz” (később „székhez” ) csatolt másik 6 szék együttesen nyerte el a „szebeni
szabadságot” , azaz a falvak és „székek ” szabad bíró- és papválasztásával járó
autonómiát, a lakosság egészének minden magánföldesúri függéstől való
mentességét. Közigazgatási és katonai vezetőjük, a szebeni ispán, a király által
kinevezett tisztviselő volt, aki ebben a korban kötelezően a magyar arisztok­
raták közül került ki. A királynak jelentős pénzadóval és 500 páncélos katona
állításával tartoztak.
Ezt a szabad paraszti rendszert, amely a vármegyei szervezettől alapvetően
különbözött, s a népességet az adófizetésen és a katonáskodáson kívül még
maga választotta elöljáróinak teljesítendő szolgáltatásokra sem kötelezte, az
erdélyi német telepesek nem Luxemburg-környéki őshazájukból hozták
magukkal, ahonnan a túlnépesedés mellett éppen a földesúri terhek miatt
vándoroltak ki, hanem Erdélyben hozták létre. Itt ez időben más vidékeken is
megindult kiváltságos külföldi „vendégek” (h o s p ite s ) telepítése. Talán a
Szeben vidékiekkel egy időben érkeztek bevándorlók a radnai, besztercei és
„királyi” kerületekbe, valamint néhány Maros menti faluba. Ők ugyancsak
személyi szabadságban és önkormányzati jogokban részesültek. E szász
mintájú jogrend alapján nevezte a királyi kancellária és a magyar lakosság az
egyébként nem Szászországból érkező németeket „szászok” -nak ( S a x o n e s ). A
szász „szabadság” azonban csak a királyi birtokokra települő németeket illette
meg, az egyházi - és magán - birtokosok földjein megszállók földesúri
fennhatóság alá kerültek. De a királyi telepesek szabadságát is fenyegették
veszélyek, külsők és belsők egyaránt. 1224-ben II. András megígérte ugyan,
hogy a szebeni jogban részesített 7 székben nem adományoz magánföldesúr-
nak birtokot, ellenkező esetek azonban már korábban és visszavonhatatlanul
megtörténtek. így pl. a német telepesekkel együtt jött vallonok közül származó
Gosselin királyi káplánnak Szebenszék területén saját birtoka volt Kisdisznód
(Michelsberg). Ezt templomával együtt 1223-ban, tehát egy évvel a szabad
rendelkezési tilalom előtt a kerci apátságnak adta, valószínűleg azért, mert ő
maga már a királyi udvarban akart élni. A falu csak száz év múlva, és akkor is
csak a kerci apátságnak a szebeni székhez csatolása révén került vissza szász
hatóság alá.
A német bevándorlókat telepítési vállalkozók vezették, akik G r ä v e (magya­
rul geréb) címet viseltek, s az általuk alapított falvak nemegyszer az ő nevüket

J akab E lek, Oklevéltár Kolozsvár története első kötetéhez. Buda, 1870. 9. I6O
 vették fel. így lett pl. maga a szász központ, Szeben is eredetileg Villa
Hermanni, illetve várossá fejlődése után Hermannstadt. A gerébek bizonyos
örökletes előjogokra (nagyobb földrészesedés, malom- és kocsmatartás stb.)
tartottak igényt, ami szinte földesúri hatalmat biztosított nekik. Ezt kívánta
megakadályozni a köznép, mikor az 1224. évi kiváltságlevélben kimondatta a
királlyal, hogy elöljárójának „a nép azt válassza, akit megfelelőnek talál” .2 A
gerébek viszont úgy próbálták önállóságukat védeni, hogy a szebeni jog alá
nem eső területeken igyekeztek a királytól adománybirtokot szerezni, ahol a
lakosság fölött, még ha az német telepes volt is, ténylegesen földesúri jogokat
gyakoroltak. Néha el is költöztek a szebeni székből, átengedve falujukat a szász
közösségnek.
Míg a szász autonómiát fenyegető gerébek birtokszerző törekvéseit sikerült a
székek határain kívülre szorítani, nem járt sikerrel a szászoknak az a törekvése,
hogy az Altlandhoz hasonlóan a többi szász széket is az esztergomi érsekség
közvetlen fennhatósága alá tartozó szebeni prépostsághoz csatolják, ami
jelentős anyagi előnyökkel, tizedfizetési kedvezményekkel járt volna. A
prépostság papjai a tized kétharmadát maguknak tarthatták meg, a többiek
csak negyedét. A káptalanokba vagy dékánságokba szervezkedő szász papság
nemegyszer tizedmegtagadással igyekezett a szebeni prépostság papjainak járó
kedvezményeket kivívni, ami a jogaihoz féltékenyen ragaszkodó erdélyi
püspökkel állandó viszálykodásra vezetett. A szász gerébek támogatták
papjaikat ebben a küzdelemben, s mikor az erdélyi püspök az ellene lázító
Alárd vízaknai gerébet 1277-ben kivégeztette, ennek fia, Gyán vezetésével
szász fegyveresek feldúlták Gyulafehérvárt, a házakat kirabolták s a székes-
egyházat rágyújtották az odamenekült káptalani tagokra és (az állítólag 2000
főnyi) magyar városlakókra. A 14. század elejére Vizakna végül a szebeni
prépostság hatósága alá került, melynek a helység jelentős sóbányájában is
részesedése volt. A tized körüli viták azonban ezután is folytatódtak, az erdélyi
püspök többször kiközösítette az engedetlen szász papokat.
Az erdélyi német településnek még az 1224. évi kiváltságlevél kiadása előtt
egy rövid, de utóhatásaiban maradandó közjátéka volt a Szentföldről elűzött
német lovagrendnek a Barcaságba 1211-ben történt betelepítése. Az akkor
elhagyatottnak mondott terület valójában azért volt lakatlan, mert a király
eltelepitette onnan azt a feltehetőleg 12. századi besenyő határőrséget, mely a
türk eredetűnek tekinthető Barca, Brassó, Tömös, Zajzon és Tatrang
vizneveket adta. A besenyők minden bizonnyal az egyik törzsük nevét viselő
Talmács vára mellett kaptak új szálláshelyet, ahol 1224-ben a szászokkal és a
románokkal közösen használt erdejüket említik. A vajda fennhatósága alól
kivont, önkormányzattal felruházott lovagok favárak építésére, telepesek
toborzására, azok dézsmamentességére és szabad vásártartásra kaptak jogot.
Ezzel azonban nem elégedtek meg, kővárakat kezdtek építeni és a hegyeken túl
is terjeszkedtek. Végül pápai függés alá akartak helyezkedni, amit a király nem
tűrhetett el. 1225-ben ezért II. András király kiűzte őket. Német településeik
azonban ottmaradtak, s Brassó (Kronstadt) központtal külön királyi ispán alatt
önálló szász kerületbe szervezkedtek.

lói Uo.
 M ind a székely, mind a szász településeknek végleges kialakulása csak a 13.
század második felében ment végbe. A Medgyes körüli székelyek az akkor az
Udvarhely székhez nyugat felé csatlakozó, a telegdi esperességbe osztott
Marosszékbe költöztek. A Szászkézd körüliek 1288-ban részben a Torda
melletti Aranyosszéket alapították meg, részben a Sepsiszéktől, Orbaiszéktől
északra telepedtek meg Kézdiszékben, mely a két előbbivel a későbbi
Háromszék kerületben egyesült, de egyházszervezetileg Orbaiszék és
Kézdiszék külön esperességet (a kézdit) alkotott. Sepsiszék egyedül maradt a
székely székek közül a gyulafehérvári esperességben. Udvarhely székből
rajzottak ki végül a telegdi esperesség keretében maradó Csíkszék és
Gyergyószék lakói. A medgyesi és szászkézdi székelyek helyére települt két
szász szék pedig 1402-ig a székely ispán hatósága alatt maradt. Egyházilag
azonban ezután is a gyulafehérvári esperességhez tartoztak, csakúgy, mint a 14.
század elejére kialakult nyolcadik szász szék: Segesvárszék. Északkeleten
Beszterce (Radnával és a „királyi” kerülettel) csak 1366-ban részesült a
„szebeni szabadságban” . Az attól délre települt, s a tekei, régeni és kerlési
dékánátusok papjai által gondozott szász falvak pedig már magyar és szász
foldesurak fennhatósága alá kerültek. Ezzel a székely és szász népesség
földrajzi elhelyezkedése elnyerte végső formáját.

A vándorló román őshaza

A szászok betelepítése és a székelyek keletre telepítése csak köztes, de nem

végső szakasza volt a külső veszélyek váltakozása miatt állandóan átalakításra
szoruló erdélyi határvédelemnek. A keleti nomád népek rablótámadásainak
sorát a kunok 1091. évi veresége hosszú időre lezárta. Viszont jóval
veszélyesebb, mert területi hóditásra törő ellenség volt az I. Mánuel császár
alatt megerősödő Bizánc, mellyel 1150-től Magyarország két évtizedig tartó
állandó háborúskodásba keveredett. A harcok a dunai Belgrád körül folytak,
i i 66-ban azonban Mánuel meglepetésszerűen, bizánci részről első ízben
Erdélybe is támadást intézett. A hadjárat „nagy serege” - az egykorú bizánci
történetíró szerint - „sok egyéb mellett a vlachok nagy tömegéből állt, akik,
úgy mondják, Itáliából való hajdani telepesek leszármazol” , és a Haemus-
(Balkán-) hegységben laktak.3 Vlachnak germánból átvett szláv szóval a
bizánciak is a Keletrómai Birodalom újlatin nyelvet beszélő, önmagát
„rum án” -nak nevező népességét hívták.
Mindenesetre ez az első hiteles történeti forrás, mely románok Erdélyben
való megjelenését említi. Sőt, a Dunától északra is ugyanebben az időben
tűnnek fel először. 1164-ben Mánuel bebörtönzött, de megszökött
vetélytársát, Andronikoszt Galicia határában, tehát valahol a Keleti-Kárpátok
moldvai oldalán vlachok ejtették foglyul.
Mindennek értelmében a Kárpátok külső déli és keleti lejtőin már 1200 előtt
élhettek románok. A Duna és a Déli-Kárpátok közti területek 800 után Erdély
déli részével együtt bolgár uralom alá kerültek. A román nyelv szláv
kölcsönszavai bolgár-szláv eredetűek, de ezek fonetikájából arra lehet

3 F B H H 2 3 8 -2 3 9 . 162
 következtetni, hogy az intenzív bolgár-román kapcsolatok 900 után alakultak
ki (az a > о hangváltozás, pl. bab > rom. bob a 9. század folyamán, a gyenge
„jer” hang ejtésének eltűnése, pl. tímínica > rom. temnijá, pedig csak 900
körül következett be). Román eredetű helynevek csak a mai Szófia körül és
attól nyugatra és délre találhatók, azaz a nyelvi kapcsolatok csak a Szófiát
elfoglaló és Thesszáliáig terjeszkedő Simeon bolgár cár (893-927) uralma alá
került bizánci területen jöttek létre, s nem a Duna jobb parti Ó-Bulgáriában.
A román nyelv egységes; csak dialektális különbségek vannak az északi ún.
dákoromán (s a belőle kiszakadt isztroromán) és a déli ún. macedoromán (és a
közeli meglenoromán) között. M indkettőben azonban egyaránt vannak
albánból átvett vagy részben az albánnal közös balkáni ősnyelvből (annak
különböző dialektusaiból, esetleg több sa te m típusú indoeurópai nyelvből vagy
azoknak a római politikai egység által előmozdított keveredéséből) származó
azonos szavak, sőt az albánnal megegyező nyelvtani jelenségek is. M árpedig az
albánok mindig is a Balkán-félsziget középső részén éltek, csak ott érintkezhet­
tek a románok őseivel. A macedorománokról azt is tudni kell, hogy az a terület,
ahol élnek (illetve éltek, mivel évszázadunkban túlnyomó részben a mai
Románia területére költöztek), nem lehet a román nép kialakulásának színtere.
Szkopljétől és Szófiától délre a római uralom idején görög volt a köznyelv, az
ott élő népesség tehát nem romanizálódhatott, hanem északról költözött
oda, minden jel szerint 600 után, a Balkánt akkor elözönlő szlávok elől mene­
külve. A 10-12. századból számos adat maradt fenn macedóniai és thesszáliai
románokról bizánci forrásokban.
A román népnek mai létszámához képest igen nagy területen történt
elterjedése, főként Erdélyben való viszonylag kései feltűnése másként aligha
magyarázható, mint időnként helyváltoztató pásztoréletmóddal. Ez elemez­
hető ki az albán nyelv, s az északi és déli román dialektus közös szavaiból is. E
szavak szembeötlő sajátossága, hogy túlnyomó részben hegyipásztor életre
vonatkoznak vagy abba beilleszkednek. Viszont feltűnően hiányzik közülük a
földművelésre valló elem, a borsó (mazáre) és a borsóhüvely (pástaie), valamint
a göröngyöket (grunz) törő kampós szerszám (grapá) nevének kivételével, ami
asszonyok által folytatott kapás művelésre vall, míg a férfiak az otthontól távol
pásztorkodással foglalkoztak. (A szántóvető földművelésnek, termesztett
növényeinek és eszközeinek műszavai latin, szláv vagy magyar eredetűek a
románban.)
Az albán, macedoromán és dákoromán szókincsnek a természeti környezetre
vonatkozó közös szavai (brad = fenyő, bunget = sűrű erdő, copac = fa,
curpen = inda, druete = fatönk, ghionoaie = harkály, mai = lejtő, mägurä =
domb, nápircá = vipera, piráu = patak, spinz = hunyor, viezure = borz) azt
az erdős-hegyes, különösen az 1200 m felett őshonos fenyő által jellemzett
helyszínt is megjelenítik, ahol az albán-román együttélés a román dialektusok
szétválása előtt folyt. Az együtt élő népesség szétvándorlásának irányaiból és
végső határaiból következtetve ez a helyszín a mai Szkoplje környéki, havasi
legelőkben különösen gazdag hegyvidék lehetett. Ez a pásztornépesség
eredetileg együtt élő népet alkotott a tőle délre élő, de északról odamenekült
városi és falusi romanizált lakossággal, mint azt macedóniai városoknak
közvetlenül románok által átvett Bitolja > Bitulea, Veria, Seres, Elasszon >
Lásun, Kasztoria > Kostur, Szaloniki > Sárun, Flórina > Flárin neve, sőt az
163 utóbbinak románból szlávba átment Hierin formája is bizonyitja. A legújabb
időkig részben városi, részben pásztorkodó macedorománok közti valamikori
szoros kapcsolatot a bizánci kormányzat ellen 1066-ban kitört román lázadás
Lárisszában lakó vezérének az a kijelentése is bizonyítja, hogy nem tud
embereivel érintkezésbe lépni, mert azok nyaranta családjaikkal együtt
Bulgária (a mai Macedónia) hegyeiben tartózkodnak.
Ez egyébként a román téli-nyári legelőváltó pásztorkodás, az ún. transz-
humálás első ismert említése. Mivel a pásztorok családjaikkal együtt
vándoroltak nyáron a hegyekbe, télen a folyóvölgyekbe és a tengerpartra, a
bizánci források „nomádoknak” mondják őket. Valódi nomadizmusnak
azonban csak az új meg új vidékre családostól költözködő pásztorkodást
tekintjük, ami a román pásztornép esetében vagy a közbiztonság hiánya, vagy a
legelők szűkössége miatt időnként előfordult, sőt a Balkánon évszázadunkban
is éltek állandó települést nélkülöző, valódi nomád román pásztorok.
Vándorlással terjedt el az a kétségtelenül román nyelvű pásztorkultúra a
Pindosztól az Északi-Kárpátokig, mely számos más nép nyelvében is tartós
nyomokat hagyott. Az albán, macedoromán és dákoromán ősbalkáni eredetű
66 (bizonytalan etimológiák alapján néhánnyal esetleg több) közös szóból 30
ment át balkáni (görög, bolgár, szerb) nyelvekbe, ezek közül pedig 28 a magyar
és ukrán nyelvbe is belekerült, sajátos módon további 13 csak a magyarban és
az ukránban található, s a Balkánon vagy nem vették át más népek, vagy közben
kihaltak, végül 13 ilyen szó a lengyel, szlovák és morva pásztorok nyelvében is
napjainkig él. Hogy ezek a vándorló szavak vándorló pásztorok szókincséhez
tartoztak, bizonyítja jelentésük. A balkáni és magyar-ukrán 40 szó közt
található baci = sajtkészítő juhász, balegá = trágya, barz = szürke állatszin,
bascá = gyapjú, briu = öv, cáciulá = báránybőrkucsma, cáputá =
juhászharisnya, cátun = pásztorszállás, fluier = furulya, gard = trágyahalom,
gälbeazä = juhmétely, minz = csikó, murg = deres állatszín, rinzá = tejoltó,
sarbád = savanyú tej, sterp = meddő, strungá = juhakol, ?ut = szarvatlan,
tap = bakkecske, (arc = karám, vatrá = tűzhely, vátui = kisbárány, zgardá =
kutyanyakörv, tehát 21 pásztorszó, s a többi sem idegen a pásztorélettől. A
szókincs a dákorománban (s belőle a vele érintkező nyelvekben) az albánoktól
való elválás után gazdagodott és a tej gazdálkodásra specializálódott. Még a
macedorománoknál is megmaradt a strägheatä = lágysajt, az urdá = édestúró,
a zará = író és zár = savó, valamint a cirlig = horgas pásztorbot, de mind
eljutott más balkáni népekhez, magyarokhoz, ukránokhoz, sőt részben
lengyelekhez, szlovákokhoz és morvákhoz is. Ezeken kívül azonban csak a
dákorománból (és onnan balkáni, magyar, ukrán, részben szlovák, lengyel,
morva nyelvekből) ismeretes a brinzá = sóstúró, bordei = pásztorkunyhó,
butuc vagy buturá = fatönk, cápu?á = kullancs, catá = pásztorbot, cirlan =
bárány.
A román pásztornépnek a Balkán és a Kárpátok hegyi legelőin évszázadokon
át tartó vonulása során természetesen más nyelvekből is egészült ki terminoló­
giája, így szlávból a stiná = sajtkészítő kunyhó, smintiná = tejfel, coliba =
kunyhó, jinti(á = zsendice stb., vagy magyarból sála? = pásztorszállás, lácas
= lakóhely, ráva? = számadás, tárcát = tarka állatszín stb. Feltűnő viszont,
hogy az állattenyésztés latin eredetű román szavaiból (vaca = tehén, bou =
ökör, taur = bika, cal = ló, oaie = juh, caprá = kecske, porc = disznó, lapte
= tej, unt = vaj, ca? = sajt stb.) csak igen kevés (pácurar = pásztor, staur =
istálló, turm á = csorda, curastrá = aludttej) került át más nyelvekbe, nyilván 16 4
 mert nem a specializált román pásztorkultúra, hanem az állattenyésztésnek
minden népnél általános fogalmai közé tartoztak.
A felsorolt szókincsből az is kiderül, hogy a román pásztornép elsősorban
kisállattenyésztő, főleg juhtartó volt, de vonulása során nem nélkülözhette a
lovat. A túró- és sajtkészítés, meg a gyapjúszövés mellett a lótenyésztés a
román pásztornépnek nemcsak önellátását szolgálta, hanem az egész balkáni­
kárpáti térség gazdasági életében is fontos szerepet játszott. A tartósított
sóstúró ezen az egész hatalmas területen egyik legfőbb néptáplálkozási cikk
volt a középkorban, sőt a korai újkorban is, a román gyapjúszőttesek városok
piacain is keresettek voltak, a román lovak pedig, amellett, hogy a legjobbak
közé számítottak, a Balkán-félsziget fuvarozó forgalmának nagy részét
bonyolították le. A szerb királyok által a 12-15. században monostoraikhoz
beosztott román pásztoroknak két kategóriáját említik, a katonáskodó
vojnikokét és a fuvaros robotra kötelezett kjelatorokét ( a latin eredetű román
cälätor = utazó szóból, valószínűleg ennek tükörfordítása a 976-ban bizánci
forrásban említett „Vlachoi hoditai” kifejezés).
Tévedés lenne azonban (s ezt kora középkori bizánci krónikásoktól újkori
magyar, sőt román történészekig sokan elkövették) a románokat pusztán
transzhumáló vagy éppen túlnyomóan nomadizáló pásztornépnek tekinti. A
tejgazdaságra specializált hegyipásztor rászorult a városi piacra, hogy
fölöslegeit értékesítse, s ott vagy útközben a falvakban földművesektől gabonát
szerezzen be. Viszontagságos időkben viszont maga volt kénytelen, a
hegyvidék földrajzi adottságainak korlátái közt, földművelést folytatni. A
román nyelv mind északi, mind déli dialektusaiban így maradtak fenn a
földművelés latin eredetű műszavai, mint griu = búza, orz = árpa, secará =
rozs, meiu = köles, ara = szántani, semána = vetni, treera = csépelni, fáiná
= liszt, piine = kenyér stb. Békésebb időkben a huzamosabban helyhez
kötődő transzhumáló pásztornép többsége egyre nagyobb mértékben tért át a
földművelésre, s alapított állandó falvakat. Ezt a nyugat-keleti irányban
Szarajevótól Szófiáig, észak-dél irányban pedig Nistől Szkopljéig terjedő
hatalmas területen északi dialektusú román eredetű vagy román lakosságra
utaló (Vlasi stb.) helynevek százai bizonyítják, noha a középkor végével a
románság onnan eltűnt, a szerb és bolgár környezetbe olvadt vagy elvándorolt.
Míg Erdélyben, a volt Daciában egyetlen római városnév sem maradt fenn a
magyar honfoglalásig a lakosság nyelvében, addig a Balkán-félsziget északi
romanizált vidékein a szlávok által átvett római város- és folyónevek - Ratiaria
>Arcsar, N aissus>N is, Scupi > Szkoplje, Serdica > Szrjedec stb., illetve
Almus > Lom, Oescus > Iszkar, Augusta > Ogoszta stb. - arra utalnak, hogy a
szláv beköltözéskor a romanizált városi lakosságnak csak egy része menekült
délre, a többi helyben maradt és csak idők folyamán szlávosodott el. A
környező falvak és pásztorszállások román népessége viszont a már említett
középkori román helynevek tanúsága szerint jóval tovább, egészen a 14-16.
századi északra vándorlásáig vagy a helyi asszimilációig őrizte nyelvét, és egyre
inkább a földműveléssel kötötte egybe pásztor életformáját. A bolgárokkal
érintkező román pásztornép valamikor 900 után szláv földművelési terminoló­
giával egészítette ki szókincsét, még mikor az északi és déli dialektust beszélők
együtt voltak, mert mindkét dialektusban (ugyanazokkal a hangváltozásokkal)
megvan a bob = bab, brazdá = barázda, coajá = kéreg, coasá = kasza, cociasá
í 65 = kóró, cucian = kocsány, grädinä = kert, livadá = gyümölcsöskert, lopatá
= lapát, plug = eke, snop = kéve és stog = asztag, más bolgár eredetű
szavakkal együtt.
Végeredményben az északi román dialektus albán s a déli dialektus bolgár
kölcsönszavai arra engednek következtetni, hogy a vlach-román nyelv és nép
kialakulása viszonylag nagy területen, több irányú vándorlás és visszaván-
dorlás során ment végbe, s ha kontinuitásról beszélhetünk, akkor nem területi,
hanem népi kontinuitást kell értenünk alatta, amelyben a Daciából 271-ben a
Duna déli partjára telepitett római és romanizált lakosságnak a szlávok által
600 után délre szorított utódai is részt vettek. A bolgárok által 900 után
különböző irányokban szétsodort román népesség a politikai viszonyok
változásait követve időnként más és más területeken tömörült. 900 és 1000 közt
a Déli-Kárpátoktól Thesszáliáig terjedő bolgár birodalom minden vidékén ott
lehettek, beleértve a Kárpátok és az Al-Duna közti területet is, ahol akkor még
jelentős bolgár-szláv lakosság élt a Zsil-Jil, Jijia, I alom it a, Dimbovita stb.
folyónevek s az Arges alsó folyásánál levő „Vlaska-vidék” nevének tanúsága
szerint. Ez utóbbi szláv környezetbe ékelődő román szórványnépességre utal.
Alighanem ebben a környezetben kerültek be az északi román nyelvbe a
déliben ismeretlen bolgár-szláv földmívelési műszavak, mint pl. ogor = ugar,
sádi = ültetni, ováz = zab, pleavá = polyva, raritá = túróeke, valamint a
nehezéke (plug) alkatrészei: brázdar = ekevas, grindei = gerendely, cormaná
= kormány deszka, plaz = eketalp.
1014-ben a bizánci hóditás elérte a Dunát, az önálló bolgár állam közel két
évszázadra megszűnt, s az al-dunai síkság bolgár-szláv lakossága elszige­
telődött. Északról a Kárpátok lejtői felől a román pásztornépesség, dél felől a
benyomuló kunok közé szorulva fokozatosan elrománosodott. Ez történt a
Duna-deltától északra, a későbbi Moldva déli területén élt szlávsággal is. Az
Al-Duna és a Kárpátok közé eső volt bolgár területek ezután kun uralom alá
kerülve Kunország ( C u m a n ia ) néven kerülnek említésre a történeti források­
ban. 1014 és 1185 közt az egész balkáni románság a Bizánci Birodalomban élt, s
mint láttuk, annak hadseregében is jelen volt, viszont a súlyos adók miatt
nemegyszer lázongott. 1094-ben a birodalomba törő kunokat románok
kalauzolták a Balkán-hegységen át. M ár akkor a bolgár egyházi szláv nyelvet
vezették be eredetileg latin nyelvű keresztény egyházukba. Ohrid érsekségéhez
osztották be őket, a 11. században külön püspökségük létesült a Morava-völgyi
Vranjében. 1185-ben a bizánci uralommal elégedetlen bolgárok élére Péter és
Ászén román vezetők álltak, akik kun segítséggel megalapították a bolgár-
vlachnak nevezett, második bolgár birodalmat, melyet végül a török hódítás
semmisít meg a 14. század végén. A román elem már a 13. század közepétől
kezdve megszűnt benne szerepet játszani, a 12. század végétől tömegesen
áthúzódott a politikailag felemelkedő Szerbiába, majd onnan is eltűnt,
felszívódott vagy elvándorolt. A Balkán közepén a 15. század után csak a
macedorománok s a belőlük kivált meglenorománok maradtak, az északi
dialektust beszélők egy töredéke Isztriába vándorolt, a románság tömegei
pedig a Dunától északra tömörültek.
Ilyen mozgalmas történet nem engedi meg, hogy a román őshazát egy
szűkebb területen keressük, mint azt sokan vélték, például a Nis-Szkoplje-Szó-
fia háromszögben. Sextil Pu$cariu román nyelvész már régen kimondta, hogy
„semmi sem akadályozza azt hinnünk, hogy nyelvünk kialakulásának kor­
szakában egy kiterjedt területen lakó viszonylag ritka népesség nagy távolsá- l6 6
 gokra kezdetleges utakon tudta átadni a nyelvi újításokat” . Ebben a szellemben
fogalmazta meg Alexandru Niculescu román nyelvész azt a szerintünk is
helytálló véleményét, hogy „a románok jellegzetes mozgékonysággal közle­
kedtek a Dunától északra és délre egyaránt, . . . ezért a románságnak nem
egyetlen, hanem több ,bölcsője’, ,őshazája’ volt hatalmas területen és
egymástól távol. . . A kárpát-dunai és dunai-balkáni tájakon közösségeik
gyakran ismétlődő összevonásával és szétszóródásával sikerült a románoknak
egy mozgékony kontinuitást létrehozni.”4 Az erdélyi románok történetét ebbe
a „mozgékony kontinuitásba” kell beleilleszteni.

Románok Erdélyben és Kunországban a tatárjárásig

Fél évszázaddal azután, hogy I. Mánuel bizánci császár seregében n 66-ban
románok ( V la c h o i) is betörtek és pusztítottak Erdélyben, a 13. század első
évtizedeiben egész sor oklevél említ a Déli-Kárpátokban magyar királyi
fennhatóság alatt békésen élő románokat. Valamilyen önálló szervezetük is
volt, mert mikor II. András király az 1202-ben az Olt mellett alapított kerci
cisztercita kolostornak az Olt, a Kére és az Árpás folyók közt a havasokig nyúló
keskeny földcsíkot adományozta, kivette azt a románok rendelkezése alól.5 Az
adományt megerősítő 1223. évi oklevél szerint a birtokba iktatást Benedek
erdélyi vajda végezte, aki 1202-1206 és 1208-1209 közt töltötte be ezt a
tisztséget. A románokra vonatkozó következő adat 1210-re keltezhető, amikor
egy 1250-ben kelt oklevél szerint Joákim szebeni ispán szász, román, székely és
besenyő katonák élén Borii bolgár cárt segítette lázadó vidini alattvalói ellen.
Besenyőkkel együtt birtokoltak románok a szászok lakta föld mellett, nyilván
attól délre, egy erdőséget, melynek használatára 1224-ben a szászok is jogot
kaptak. Az erdélyi románokról szóló legkorábbi hiteles értesülésnek tekin­
tették a történészek II. Andrásnak azt az 1222-re keltezett oklevelét, melyben a
Barcaságba telepített német lovagrendnek egyéb engedmények mellett
vámmentes közlekedést enged a székelyek és a románok földjén át. Bár az
oklevélről kiderült, hogy az elűzött lovagok a Barcaság visszaszerzése
érdekében 1231-ben Rómában hamisították, nincs okunk kételkedni benne,
hogy az adott időpontban a Barcaság valóban határos volt kelet felé az akkor
már ott élő sepsi székelyek földjével, nyugat felé pedig az Olt és a Déli-
Kárpátok közé eső vlach-román földdel.
A „ t e r r a ” kifejezés nem jelentett „országot” , még csak politikai-igazgatási
egységet sem, mint azt egyes román történetírók feltételezik. Olykor
egyszerűen „vidéket” vagy „földet” értettek alatta, akár egy falu határának
részét, mint az az oklevelek százaiban előfordul, olykor több igazgatási
egységet magába foglaló területet, mint a több „székből” álló Székelyföld vagy
Szászföld köznyelvi, de nem hivatalos elnevezése esetében. A „ te rra B la c o -

4 A. N iculescu, Romania antiqua, Romania nova et la continuité „mobile” du Roumain.

Quaderni di Filológia Romanza. . . Bologna, 6, 1987. 21-24. Uo. a fentebbi Pu$cariu-idézet is.
5 Documenta historiam Valachorum in Hungária illustrantia. Ed. A. F ekete N agy et L.
M akkal Bp. 1941. 9. A továbbiakban a jelzetlen idézetek e kiadványból származnak, külön
I6 7 jegyzetet nem kapnak, a kiadványban az évszám alatt visszakereshetők.
i o . té r k é p . Erdély 1400 előtti ismertebb helységnevei
 r u m ” nem lehet az Anonymus képzeletében megszületett Gelu dux tar­
tományának jogutódja, hiszen az előbbit a Szamos vidékére helyezi Anony­
mus, az utóbbi pedig az Olt vidékén terült el.
A 13. század eleji oklevelekben szereplő „ te r r a B la c ó r u m ” főleg a
Barcasággal való 1231-ben említett szomszédsága alapján az Olt és a Déli-
Kárpátok csúcsai közé vagy esetleg azokon is túlra dél felé helyezhető. Ha a
románok és besenyők 1224-ből ismert közös erdejét Szebentől délre véljük
elterülni, mint azt sokan feltételezik, akkor a „románok földje” az Olt jobb
partján a Vöröstoronyi-szoros bejáratát őrző Talmács várának vidékére is
kiterjedt, s mivel Talmács egy besenyő törzs nevét viseli, itt keresendő a szóban
forgó erdőség is.
Ahogy korábban a német-vallon telepesek, az Olt vidékére érkező románok
sem lakatlan területet vettek birtokukba. Az Olt mentén összesen 18 település
létezéséről tudunk a 13-14. században - nyugatról kezdve az északi parton
Talmács (1265), Szakadát (1306), Földvár (1322), Fogaras (1291), Halmágy
(1211), Galt (a mai Ugra helyén, 1211), Miklósvár (1211), Hídvég (1332); a
déli parton Kolun (1332), Árpás (1223-ban folyónév, 1390-ben falu),
Szombathely (1291), Betlen, Sárkány, Debren (a mai Piran helyén), Venice,
Kormospatak (ma Komána), Hévíz, Doboka (mind 1235).
Talmács neve, mint már említettük, besenyő; Galt a vallon-francia „noiale
galt” = dióserdő elnevezésből, Venice az olasz Venezia-ból, Kolun a német
Köln - Colonia-ból ered. Ezek külföldi telepesek által adott nevek. A többi
falunév mind magyar, az 1235-ből ismert falunevek pedig pápai tized-
jegyzékből valók, tehát katolikus településeket jeleznek. Román eredetű vagy
görögkeleti lakosságra utaló falunév nincs közöttük egy sem, román névalakjuk
is mind e nevekből származik.
Megtelepült román lakosságra először csak egy 1332-es keltezésű oklevél
utal (K e r c h O la c h a ru m , azaz Oláhkerc, most Cirp?oara = Kiskerc). Ez a név
ugyan már 1252-ben feltűnik, de akkor még a Kére körül élő románok földjét
általában jelöli ( te r r a O la co ru m d e K y r c h ) . Kétségtelenül román eredetű
helynevek ezen a tájon az Olttól délre eső Kucsuláta (Cáciulata) és M undra
(Mindra), melyekre 1372-ből, illetve 1401-ből van adat, a 15. században
viszont egymás után egy tucatnyi román nevű faluról értesülünk oklevelekből,
mégpedig az Olt déli partjától távolabb eső dombvidéken. Ezek az újabb faluk
nyilvánvalóan a havaselvi román vajdák települései voltak, akik 1366-tól több
ízben hűbérbirtokul kapták az akkor már Fogaras központú Olt menti
területet. 1372-ben Vlaicu vajda „ n o v a p la n ta tio ” -n a k , új telepítésnek nevezi
Fogaras földjét, ahol havaselvi bojárjai is kaptak tőle birtokadományokat, s
ezek nyilván magukkal hoztak román paraszti telepeseket, valamint cigány
rabszolgákat is.
A környéken a 13. század elejétől bizonyosan jelen lévő románság tehát csak
jelentős idő elmúltával hozott létre állandó telepeket. Hogy e folyamat során
mikor került sor az Olt mente korábbi népességének részleges felváltására,
egyelőre nem tisztázható.
A Fogaras-vidékre pásztornépként érkező románság eredetére a környék
„ te r r a B la c ó r u m ” neve utal, Havaselve román neve ugyanis „T ara Románeas-
cá” . E területen a 12. századra a románság már jórészt beolvasztotta a korábbi
szláv népességet, a román nyelvterület kapcsolatba került az északi Duna-part
16 9 (több tucatnyi kun nevű folyó által öntözött) sztyeppéin élő kunokkal. Ezekkel
a Déli-Kárpátok román pásztornépe már azelőtt is érintkezett, mikor nyájaival
évente a Duna melletti téli legelőkre vonult. Nem lehetetlen, hogy Mánuel
császár i i 66. évi erdélyi hadjáratában részt vett románokat e területekről
toborozták bizánci zsoldba. Ezt az itt 45 helyen 12 kincsleletben és 33
szórványleletben talált mintegy 2700 db 1081 és 1185 közt vert bizánci bronz
aprópénz is sejtetni enged. Az 1185 után vert bizánci pénzleletek száma
nagymértékben csökken (mindössze 322 az ismert példány), aminek nyilván­
való oka a bolgárok és románok román vezetés alatt kitört - már említett -
lázadása Bizánc ellen.
A bolgár-vlach Aszenida állam folytatta a Bizánc által korábban vívott
harcot a magyarokkal a dunai Belgrád és Barancs birtokáért, s ha időnként
békét, sőt szövetséget kötöttek is (igy 1210-ben a már említett vidini magyar
beavatkozás alkalmával), elkerülhetetlen volt, hogy a Kunország ( C u m a n ia )
feletti uralomért összeütközésbe ne kerüljenek. Az 1166. évi bizánci támadás
óta Erdély délkeleti sarka különlegesen veszélyezettnek számított. Feltehető­
leg a 12. század utolsó évtizedeiben nyerte meg a Magyar Királyság a Déli-
Kárpátok havasi legelőin pásztorkodó és az Arge? felső folyásánál szállásait
tartó románokat határvédő feladatok ellátására, átengedve nekik az Olt és a
havasok közti, egyébként magyar és szász falvakkal már korábban megtelepült
területet is. Hogy miért találunk ezen a vidéken oly későn állandósuló román
településeket, annak csak egy magyarázata lehet. M int Panaitescu román
történész találóan megállapította: „a hegyek északi és nyugati oldalán fekvő
Erdélynek nincsenek jó legelői. Egyetlen déli pásztor sem gondolna arra, hogy
ebbe a legelőben szegény országba hajtsa nyájait.” 6 A Dunához transzhumáló
románok állandó lakóhelyei a 12. században az Arge? vidékén lehettek, s a
Fogaras-vidéki területet csak később népesítették be.
Kunország politikai hovatartozása végleg akkor dőlt el, mikor a német
lovagrendnek a Barcaságról történt elűzése után, 1226-ban Béla trónörökös
vette át Erdély kormányzását. A mongol hódítástól fenyegetett, s tőlük 1223-
ban a Kalka folyó mellett súlyos vereséget szenvedett kunok nyugati, az Al-
Duna mentén tanyázó törzseinek fejedelmei a köztük már előbb térítő magyar
dominikánusok közvetítésével 1227-ben nemcsak megkeresztelkedtek, hanem
elismerték a magyar király fennhatóságát is országuk és népük felett. A mai
Moldva déli részén fekvő Milkó (Milcov) központtal az esztergomi érseki
tartományhoz tartozó kun püspökség létesült. A térítés nem terjedt ki a keleti
kereszténységhez (közvetlenül a konstantinápolyi pátriárka alá) tartozó, de a
bolgár egyházi szláv nyelvű szertartást már korábban átvett kunországi román
népességre. Ennek feltehetően a Duna-deltában a 13. század elején létesült
Vicina görög püspökségétől függő saját egyházi szervezete volt. 1204-ben a
konstantinápolyi pátriárkátust a várost elfoglaló keresztesek Róma fenn­
hatósága alá kényszerítették, s ebből következőleg a pápa a Konstantinápolytól
függő keleti keresztény egyházakat is hatalma alá próbálta vonni. így küldött
királyi koronát 1204-ben Kálóján bolgár-vlach uralkodónak, „rex Bulgarorum
et Blachorum” címet adományozva neki, a tirnovoi metropolitának pedig
érseki cimet adott. Kalojánnak a keresztesekkel való összeütközése ezt a
kapcsolatot megszakította. 1234-ben Béla herceg kapott pápai rendeletet, hogy

P . P . P a n a i t e s c u , I n t r o d u c e r e la is to r ia c u ltu r ii r o m á n e s ti. B u c u re $ ti. 1969. 146. I70

 az uralma alá került Kunországban élő románoknak (p o p u li su i W a la c i
a kun püspök rendeljen Rómának engedelmes saját püspököt, mert
v o c a n tu r )
azok „bizonyos görög rítusú álpüspöktől veszik a szentségeket, sőt a közéjük
költöző magyarokat és németeket is arra késztetik” . Ez lenne az első
kezdeményezés a románok egyházi uniójára, de tettekre gyakorlatilag nem
került sor. A kísérletről fennmaradt adat viszont bizonyíték arra, hogy
Kunország lakosságának jelentős része, valószínűleg többsége már ekkor
román volt.
Béla herceg számára az újonnan szerzett területnek a Magyar Királyságba
való bekapcsolása elsősorban politikai kérdés, s a vallási csak járulékos volt.
Kunország területe korábban Bulgáriához tartozott, s az új bolgár-vlach állam
is igényt tartott rá. A várható bolgár támadás ellen Béla herceg Kunországnak
az Öltig terjedő nyugati részéből, a horvát és szalvón tartományok mintájára,
Szörényi bánság néven határőrvidéket szervezett. Élére bán címet viselő
királyi tisztviselőt nevezett ki az akkori erdélyi vajda, Csák nembeli Pósa
személyében, akit 1233-ban Lukács volt pohárnokmester váltott fel, s Pósa
visszatért erdélyi vajdának. 1228-ban Béla herceg kísérletet tett a Duna déli
oldalán hídfőállású Vidin várát a bolgároktól elfoglalni, de visszaverték. A
Szörényi bánság azonban fennmaradt, s magyar bevándorlóinak emlékét
nemcsak számos helység, hanem folyó (Amaradia = Homoród) és megye
(Mehedinp = Miháld) neve is őrzi. Corlard vallon geréb pedig a Lator folyó
völgyében Lovista vadászóhelyet kapta adományul. A bánság magyar és szász
lakói számára már királyként IV. Béla (1235-1270) 1238-ban püspököt kért a
pápától. Kunországnak csak az Ölttől keletre eső részét kormányozták
továbbra is a kun vezérek, de ők is mint királyi megbízottak, mert Béla herceg
1233-ban felvette a Kunország királya ( r e x C u m a n ia e ) címet.

A tatárjárás és következményei
Kunország Magyar Királyságba való beilleszkedésének folyamatát brutálisan
szakította meg az egész Kelet-Európát súlyosan érintő mongol (tatár) támadás.
1239-ben keleti kun törzsek menekültek a mongolok elől Magyarországra, ahol
Béla király a Duna és a Tisza közén szállásolta el őket. Mivel azonban a
letelepült magyar lakossággal nomadizáló életmódjuk miatt összeütköztek, a
mongolok Magyarország határaihoz érkezésekor, 1241 tavaszán, a Balkánra
vonultak. Erdélybe a mongolok három helyen törtek be. Kadan vezetésével a
Borgói-szoroson át Radna német bányavárost foglalták el, majd Besztercét
dúlták fel, s onnan Kolozsvárra vonultak, ahol egykorú külföldi forrás szerint
„számlálhatatlan sokaságú magyart”7 mészároltak le. Erdély északi felének
menekülni nem tudó lakosságát legyilkolva, falvait felgyújtva a Meszesi-kapun
át csatlakoztak a Vereckénél Batu kán vezetése alatt bevonuló fősereghez.
Bedzsak mongol vezér az Ojtozi-szoroson át haladva a Barcaságon ütközött
meg Pósa vajda csapatával, aki emberei többségével együtt elesett. A mongolok
ellenállás nélkül nyomultak előre az Olt völgyében, ahonnan Küküllővárt és
Gyulafehérvárt elpusztítva, a Maros mentén hagyták el Erdélyt. Végül a

171 7 G yörffy G y., Geographia. .. III. 356.

 Jelmagyarázat

Xffi 800 m -n él m a g a sa b b h egység + szen t n ev éb ő l k ép zett h elységn év

• h ely ség n év eg yszerű n o m in a tiv u sb a n т - ч - a m agyar telep ü lési terület határa
о ,,-i" k ép ző s h elységn év a 13. szá za d b a n a to p o n im ia alapján

и . té rk é p . Erdélyi magyar települések a 13. század közepén a helynevek

alapján

Kunországot vérbe-lángba borító Borundáj hadai a Vöröstoronyi-szoroson át

zúdultak Szebenre és környékére, ahol ugyancsak szörnyű vérengzést
végeztek. A fősereg a Sajó menti M uhinál súlyos vereséget mért Béla király
sebtében összegyűjtött, s a mongol hadviselést nem ismerő hadaira. A király
előbb a Dunántúlra, majd mikor a mongolok télen a befagyott Dunán átkeltek,
a dalmáciai Trau szigetére menekült. Mikor a mongolok 1242 tavaszán a
nagykán halálhírére foglyok ezreit hurcolva magukkal hazavonultak, néhány
ellenállni képes dunántúli vár kivételével üszkös romokban heverő, temetetlen
hullákkal borított Magyarországot hagytak maguk után. Legrészletesebben
éppen Erdély pusztulásáról tudunk a tatár fogságból megszökött, s a Maros
völgyén felfelé, majd onnan egészen Kolozsvárig bujdosó Rogerius váradi
kanonok emlékiratából. 172
 A mongol pusztítás elsősorban népesedési következményekkel járt. A
Szörényi bánságba és Kunországba irányuló magyar és szász kivándorlás
elapadt, sőt a további mongol betöréseknek kitett al-dunai területről indult
meg Erdélybe román bevándorlás. A kunokat a mongol támadás szétszórta,
többségük a Fekete-tenger északi partján alakult mongol Aranyhorda
alattvalója (kipcsak) lett, töredékeik részben a magyar Alföldön, részben a
Balkánon települtek meg. A magyar király alatti Kunország lakossága ezután
már a szláv és kun maradványokat magába olvasztó románság volt.

Román kenézek és vajdák

IV. Béla király a románok harcedzett lovas pásztornépére bízta a Déli- és

Keleti-Kárpátokon túli tartományok újjászervezését. Mindenekelőtt a
Szörényi bánság helyreállításáról kellett gondoskodnia. A szervezeti formát a
kenézség ( k e n e z ia tu s ) intézményében találta meg, melynek nevét az erdélyi
szláv falvak vezetőinek már magyar hangalakban ismert elnevezéséből
kölcsönözte. Doboka megyében, ahol románok még ekkor nem laktak, egy
oklevél „villani kenesii et omnes alii” -t említ.8 A kenézség egy vagy több
település vezetésére és királyi jövedelmei beszedésére szóló örökíthető
megbízatás volt, s bizonyos kiváltságokkal (pl. helyi bíráskodás, jövedel­
mekből való részesedés, malomtartási jog) járt.
Magyarországon hasonló intézmény volt a németeket telepítő soltészek
(a Felvidéken Schultheiss) és gerébek (Erdélyben) hatásköre. A Szörényi
bánságban és Kunországban a kenézségi szervezetet minden jel szerint a
mongol támadás után IV. Béla létesítette, az ott élő románok korábbi
szervezetéről nincs tudomásunk. A balkáni románoknál, főleg a középkori
Szerbiában ritkán előfordul ugyan a kenéznek megfelelő „kneaz” tisztség, de a
Magyar Királyság területén a románok is csak a magyarból vett „chinez”
formát használták. A román történetírás ebben legilletékesebb képviselője,
Silviu Dragomir is így látja: „Kenézek ismeretesek az erdélyi románoknál is, a
14. századtól kezdve, a falvak élén. Az itteni intézmény azonban tulajdonkép­
pen a magyar feudális rendszer sajátos terméke, s nem hasonlít majdnem
semmiben ahhoz, amit a Balkán-félsziget vlahjainál találunk. Ha a nevet a
dákorománok a szlávokkal való kölcsönös érintkezéskor vették volna át, a
szónak szervesen bele kellett volna kerülnie a román nyelvkincsbe. De nem ez
az eset. Idegen m aradt. . . ”9 Idegen persze csak abban az értelemben volt,
hogy nem a román társadalom belső fejlődéséből sarjadt, hanem magyar
szervezeti forma volt, akárcsak a több kenézséget összefogó és kormányzó
vajdaság (románul voievodat), mely az erdélyi vajda címét alkalmazta egy
sokkal szerényebb tisztségre. Erre a devalválódásra egyébként nem egy példát
ismerünk a magyar középkorból, pl. az eredetileg a vármegyék élén álló ispán
„comes” címét a 13. században már szász gerébek, a 14. században pedig városi
patríciusok is viselték, míg végül az újkorban ispánnak már egyszerűen az
uradalmi intézőt nevezték.

8 Uo. II. 66.

I73 9 S. D r a g o m i r , Vlahii din nordul Peninsulei Balcanice in evul mediu. Bucure$ti, 1959. 117.
 A vajdák alá rendelt kenézségek első említését 1247-ből ismerjük, mikor IV.
Béla a johannita lovagokat nyerte meg a tatárok elleni védekezésre, s ezért
nekik adta „Szörény földjét” a hozzá tartozó havasokkal az Öltig, benne János
és Farkas kenézségeivel, akik nevük után ítélve akár magyarok is lehettek.
Kivette azonban a lovagok alól „Litvoj vajda kenézi földjét, melyet a
románoknak hagyott” . Mindezen földek fele jövedelmét a lovagoknak engedi
át, a másik felét magának tartja fenn, de egészében királyi marad a Litva
földhöz tartozó Hátszeg ( H a ts z o c ) és tartozékai jövedelme. Cumania, azaz
Kunország földjét az Oltón túl a hegyektől szintén a lovagok kapják, „kivéve a
románok vajdája, Szeneslaus földjét” , melyet ezeknek hagy a „Litva földjéhez
hasonló feltételekkel” . A román vajdák kötelesek hadifelszerelésükkel a
lovagokat segíteni. M int későbbi adatokból kiderül, a személyes katonai
szolgálat a kenézeket és a vajdákat terhelte, a közrománok csak adóztak. A
Szörény ségi és kunországi románoktól a királynak járó jövedelem állatadó volt,
mely az egész Magyar Királyság románjait terhelte, és tizedével a király (1250-
ben és 1262-ben kelt okleveleinek tanúsága szerint) az esztergomi érseknek
tartozott. A 13. század végén oklevélből tudhatjuk meg, hogy ez az adó az ún.
ötvened (q u in q u a g e sim a ) volt, minden 100 állat után egy bárányos és egy
meddő juh, amit a kenézek gyűjtöttek és szolgáltattak be, ők maguk pedig ezen
kívül csergét és sajtot adtak. A 14. században az ötvenedet pénzben fizették be
az erdélyi kenézek, tehát a román tejtermékeknek már piaca is volt. Egyébként
a szerb királyok román alattvalóinak is a juhötvened volt a középkori adója, s ez
maradt a Magyar Királyságban is. Az egyházi tized alól viszont, mivel nem a
római egyház hívei voltak, mentesültek.
A mongol támadás utánra tehetjük IV. Bélának azt a kezdeményezését is,
hogy a Szörényi bánságnak (ugyanúgy mint elődei az Olt erdélyi folyása
mentén a „románok földjének” ) a Déli-Kárpátok belső oldalán román
telepítéssel hátteret biztosítson. Erre már csak azért is szükség volt, mert az új
hegyi várak környéke földművelésre alig volt alkalmas, pásztornépek számára
viszont jó megélhetést kínált. így alakultak román kenézségek Hátszeg vára
körül a Sztrigy felső folyásánál. Az első ide vonatkozó adat 1263-ból maradt
fenn, mikor egy magyar földesúr megkapta a valaha szláv darócok által lakott
Fenes falut és tartozékait, „kivéve Dragun és Kodoch kenézi földjeit” .101Ezek
valószínűleg a mongol támadáskor elmenekült szláv darócok helyén települtek
meg kenézi jogon, s az említett Litvoj vajda fennhatósága alá tartoztak. A
Temes és a Karas felső folyása mentén is épültek a mongol támadás után királyi
várak, melyeket később a Szörényi bánsághoz csatoltak. A legkorábbi
ismeretes közülük Krassófő (1247), de vele egykorúak lehetnek az 1320 és 1333
között említésre kerülő Zsidó, Miháld, Sebes és Illyéd szintén magyar nevű
királyi várak, melyek 814-15. században román autonóm kerületek központjai
voltak. E vidék okleveles anyaga a későbbi török megszállás idején nagyrészt
elpusztult, ezért 13. századi román betelepítésről egyetlen közvetett bizonysá­
gunk az az 1350-ben kelt oklevél, mely szerint Juga fia Lupcsin, más néven
János vajda Sebes kerületben egyik, néven nem nevezett ősének IV. Béla által
adományozott birtokait követeli és kapja vissza.11

10 G y ö r f f y G y ö r g y , Adatok a románok X III. századi történetéhez és a román állam

keletkezéséhez. S z 1964. 7.
11 Uo. 12. I74
 A román vajdaságok, illetve kenézségek belső önkormányzatáról a 13.
századból semmit sem tudunk, csak 14. századi értesülésekből következtet­
hetünk rá. A kenézség elnyerésének feltétele, mint arról 1360-ból, Hátszeg
vidékéről értesülünk, a terület megtelepítése volt. Ekkor egy kenézcsalád
azáltal nyeri vissza pörben két falu „kenézi jogát” (iu s k e n e z ia tu s ), hogy
bizonyítja, a falvakat ősei telepítették. Ezt a döntést a hátszegi királyi várnagy
elnöklete alatt „a hátszegi kerület kenézeinek s más állapotú s rangú
embereinek összessége” ( u n iv e r s ita s ) közgyűlésén ( co n g re g a tio g e n e r a lis) 12
kenéz, 6 pap és 6 közromán ( O la c h i p o p u la n i) társasbirósága hozta, melyet
maguk a románok választottak. Hasonló módon választották a 14. század
derekán az Erdélytől északra elterülő máramarosi és beregi hegyvidéken
alakult kenézségek vajdájukat. Erzsébet királyné 1364. évi oklevelében
megtiltja, hogy a beregi megyésispán vajda helyett a maga tisztviselőjére bízza
a románok ügyeiben való ítélkezést, s megengedi azoknak, hogy „román vajdát
( w o y v o d a m W o la c u m ), aki nekik hasznosnak és tisztességesnek tetszik, közös
akaratból ( d e co m m u n i v o lu n ta te ) tegyenek a maguk élére, amint a máramarosi
és országunk más részeiben lakó románok is ezzel a szabadsággal élnek. . ., s ez
a vajda minden köztük felmerülő ügyben ítéljen, továbbá a románoktól nekünk
és a megyésispánnak járó jövedelmeket hűségesen beszolgáltassa” .
Mindaddig, amig a magyarországi románok közvetlenül a királytól, illetve
annak kinevezett tisztségviselőitől függő településeken éltek, azt a kiváltságot
élvezték, hogy belső ügyeikben saját jogszokásuk (iu s v a la c h ic u m ) szerint
maguk választotta vajda vagy kenézi társasbíróság ítélkezzék, s csak a
juhötveneddel adózzanak. Ebben változás csak akkor történt, amikor a
királyok (először IV. László 1272-1290 közt) egyházi és magánbirtokosoknak
megengedték románok telepítését, átengedve az ötvenedadó beszedési jogát is.
Királyi engedély nélkül telepített románoknak a Székes nevű királyi birtokra
akár kényszerrel való visszavitelét rendelte el III. András király 1293-ban. A
Marosba ömlő két Székes folyó közti területen a 14. század elején 34 falu állt
(ezekből később 5 eltűnt, a többi máig megvan). Közülük 21-nek római
katolikus, azaz magyar vagy szász temploma volt, de még élhetett itt
valamelyes szláv nyelvű lakosság is, mert az ide költöző románok tőlük és nem a
magyaroktól vettek át több falunevet (Straja, Dra§ov stb.). Amikor a magyar
társadalom 13. század végi nagy átalakulása idején a királyi uradalmak nagy
része magánföldesurak kezére került, Székes földje is - az ide telepített
románokkal együtt - földesúri fennhatóság alá jutott. Ezzel egy időben
megkezdődött a románok önkormányzatának felbomlása. Utoljára III. András
hirdetett 1291-ben olyan erdélyi részgyűlést Gyulafehérvárra, melyen
nemesek, szászok, székelyek és románok mint saját önkormányzattal rendel­
kező népelemek képviseltették magukat ( u n iv ersis n o b ilib u s, S a x o n ib u s, S y c u lis
e t O la c h is ). Ezután már csak a kiváltságos román kerületek kenézi székei vagy
vajdai bíróságai ülnek külön-külön össze, s így egy egységes román autonóm
népközösség létrejötte, mint az a székelyeknél és szászoknál megtörtént,
elmaradt, talán azért, mert a román kerületek kenézei és vajdái ennek szükségét
nem érezték.

I75
2. Nemesek és jobbágyok Erdélyben
(1241-1360)

A királyi vármegye felbomlása

A királyi vármegye intézménye Magyarországon már a 12-13. század
fordulóján bomlásnak indult. A királyi udvart és az ispánokat nem elégítették
már ki a szolgáltató falvak kezdetleges termékei, mert a külföldi behozatalból, s
a francia és német betelepült városi polgárságtól jobb minőségű kézműves
árucikkeket szerezhettek be. Ehhez viszont pénz kellett, s a kizárólag
terménnyel adózó rabszolgagazdaságokat a világi és egyházi birtokokon
pénzjáradékot fizető szabad telepes parasztokkal kezdték felváltani. Az
országos főméltóságokat viselő családok a nyugat-európai földesuraság
mintájára saját tulajdonú birtokot kívántak a kis hozamú rabszolgagazdaságok
és a királyi várszervezetben viselt tisztségük után járó jövedelem helyett. De a
királyi, egyházi és magánbirtokokon részben rabszolgaként dolgozó, de még
elvileg szabad állapotában is örökletesen szolgálatokhoz kötött köznép is a
nyugatról jött telepesek kedvezményeire vágyott, s a jobb földművelési
eljárások (barázdaforgató eke, nyomásos rendszer, kétszeres helyett négysze­
res maghozam) elsajátítása, valamint a vásárok szaporodása arra lehetőséget is
nyújtott. A 13. század elején az ország nyugati részein már a robot ellen
indultak parasztmozgalmak.
A királyi jövedelmek már a 12. század végén csak negyedrészben kerültek ki
a vármegyék természetbeni szolgáltatásaiból, a többi a külföldi telepes
„vendégek” pénzadójából, a pénzverés hasznából s a só- és nemesfémbányá­
szat királyi monopóliumából származott. Ilyen körülmények között a király
átengedhette az addig túlnyomó többségben a várszervezetbe tömörített
munkaerőt és földet a saját birtokra áhítozó előkelő családoknak. A várbirtokok
eladományozása viszont sértette a rajtuk élő katonaelemek, a kisbirtokos
királyi katonák (ún. serviensek) és a várnép tisztjeinek, a várjobbágyoknak az
érdekeit, mert így a közvetlen királyi fennhatóság szabadabb állapotából
magánföldesurak fennhatósága alá kerültek. Ebből az általános válságból csak a
nyugat-európai feudalizmus cenzitárius rendszerére, azaz földesúri birtokon
szabad költözésű, önállóan gazdálkodó, termény- vagy pénzjáradékot fizető
paraszti állapotra való áttérés kínált kiutat. Ez a változás a 13. század folyamán
végbe is ment Magyarországon, 1298-ban törvény mondotta ki a földesúri
fennhatóság alatt élő, immár a szabadon szolgálatba állókra valaha alkalmazott
„jobbágy” nevet viselő parasztok szabad költözését. Még hamarabb, 1267-ben
került elismerésre a szabad birtokos volt serviensek és várjobbágyok nemesi
címe, mely addig csak az ezután báróknak nevezett királyi főtisztviselőknek
járt. Egyúttal létrejött a nemesi megye, melynek törvényszékén a király által
kinevezett ispán mellett a nemesek által választott szolgabírók ítélkeztek.
A nemesi megye és a nemesség jogai Erdélyben csak később és másként
alakultak ki. Ez az erdélyi királyi várszervezet lassúbb, még a 13. század
második felében is tartó felbomlásával, s emiatt a várjobbágyok nemessé
válásának elhúzódásával, főként pedig a vajdai hatalom nyomasztó súlyával
magyarázható. A 13. század elejétől a gyulafehérvári ispán (vajda címmel) a I76
14- Nemzetségi monostor Hari-
nán, 1200 körül

15. 1300 körül letelepített romá­

nok számára épült templom Gu-
raszádán
16. Francia mintára épült cisztercita templom és kolostor Kercen, 13. század első fele

17. A brassói Szent Bertalan-templom szentélye. A kerci műhely alkotása, 13. század közepe
i8. A gyulafehérvári harmadik székesegyház déli mellékhajója, 13. század első harmada
19. Római kövekből épített görögkeleti román templom Demsuson, 13. század közepe
20. Görögkeleti román templom Zeykfalván, 13. század második fele
2i. A szászsebes! evangélikus templom csarnokszentélye, 14. század második fele
22. A középkori szobrászat egyik európai főműve, Kolozsvári Márton és György Szent György-szobra Prágában, 1373
 lY w i.D r r й о т е T b u r n . . i f ) i f 5 c h a n t a u m ГеВп^сп, í. Df r W cej v o n iá i т а м
f. D as a lte ' í a l m a s e k e r íírK lofs. «. Der ein sam » in c ic u fb g e n a l i n i e r t n r u
offnet-г и С*ятсÍmifcltcn W i« .

23. Erdély egyik középkori határvára, a vöröstoronyi Latorvár, 14. század (az ágyútorony 17. századi),
háttérben a talmácsi vár, 14. század. Tollrajz és vízfestmény 1735 körül
 másik öt (Doboka, Kolozs, Torda, Küküllő és Hunyad) erdélyi vármegye
ispánját maga nevezte ki, éspedig személyes hívei közül. 1263-tól 1441-ig az
Erdély északi részeitől a Tiszáig érő Szolnok vármegye ispánságát is a vajdai
tisztséghez csatolták, így a vajda a székely, szász és román autonóm területeken
kívül Erdély igazgatási, bírói és hadvezéri teendőit intézte. A vajdák a nekik
fenntartott váruradalmak jövedelmeit élvezték, de a királynak járó pénzadókat,
vámokat és bányajövedelmeket nem ők, hanem a királyi tisztviselők kezelték.
Igyekeztek ugyan királyi adományból is birtokot szerezni, de mivel a királyok
gyakran cserélték, s mindig Erdélyen kívüli előkelő családokból válogatták
őket, erdélyi nagybirtokos csak kevés lett belőlük.
Az első erdélyi birtokszerző vajda a 13. század elején a dunántúli Kán Gyula
volt, aki néhány falut kapott, de távozása után elvesztette ezeket is és csak 1268-
ban szerezte részben vissza egy ugyancsak vajdaságot viselő leszármazottja.
Náluk is előbb, a 12. század legvégén kaptak földadományt a Was család ősei.
Nagyobb, de lakatlan területet kapott a Maros felső folyásánál vajdasága
(1209-1212) idején az észak-magyarországi Kácsik Mihály, testvérével, Simon
bánnal együtt. Utóbbinak lázadása miatt a király elkobozta a birtokát, s 1228-
ban Losonci Tomaj Dénesnek adta, aki később szintén vajda, s egyben a
leggazdagabb, 1319-ben három ágra oszlott erdélyi nagybirtokos családnak, a
Losoncinak, a Bánffynak és a Dezsőfinek az őse lett. A rövid ideig (1206-1207)
vajdaságot viselt Zsámboki Smaragd csak néhány falut szerezhetett Hunyad
megyében, melyeket családjának egyik Erdélyben megtelepült, Barcsai nevet
viselő szerény birtokú ága örökölt. A Tomaj-birtokok szomszédságában már
1228 előtt kapta a kiterjedt tekei uradalmat a Kökényes-Radnót család egyik
tagja, de leszármazói a század végére kihaltak. Északon, a Nagy-Szamos
mellett birtokolt a 13 század első felében a szintén nem erdélyi eredetű Becse-
Gergely nemzetség, melyből az újkorig vezető szerepet vivő Bethlen, Apafi és
Somkereki Erdélyi családok származtak.
Ezektől a több faluból álló, de összefüggő tömböt alkotó, s a hegyvidékek
lábánál periférikus helyzetű nagybirtokoktól jól megkülönböztethetők a Kis-
Szamos bal és jobb partján, a Mezőségen egy-egy több családra oszló
nemzetségnek egymástól távol eső, egyenként 2-10 falunyi szórt birtoktestei. E
nemzetségek a 12. század végén országszerte szokásossá vált módon ősfoglaló­
nak minősített első ismert ősük után nevezték ( d e g e n e re ) magukat. Öt ilyen
nemzetség ismeretes Erdélyben már a 13. század eleji forrásokból. Anonymus
mint 10. századi honfoglalót említi a később is Doboka megyében birtokos
Zsombor nemzetséget (s annak Esküllő faluját), valamint a Belső-Szolnok
megyei Agmánd nemzetséget. A 13. század első évtizedeire vonatkozó váradi
istenitélet-jegyzékben találkozunk a Kolozs és Torda megyékben honos (Szil,
majd Tyúkod nevet is viselő) Kalocsa, továbbá az első ismert őséről Mikolának
nevezhető nemzetségek tagjaival. A 13. század első felében az almási monostort
patronáló, később Bihar megyében is terjeszkedő Borsa nemzetségnek is a
többiekéhez hasonló birtokviszonyai mutathatók ki. A négy észak-erdélyi
vármegye területén élő, fentebb felsorolt öt nemzetség Erdélyen kívül csak a
szomszédos Bihar megyében, ott is csak a 13. század második felében fordul
elő, tehát ősfoglalónak, azaz a magyar honfoglalás óta folyamatosan Erdélyben
birtoklónak tekintendő. M ind az öt nemzetségből számos család származott,
ezeknek nagy része a legújabb korig fennmaradt, s mindig is belőlük került ki
I7 7 az erdélyi magyar nemesség törzse.
 A 13. század második felében a társadalmi átalakulás nemcsak meggyorsult,
hanem egyre szélesebb néprétegekre terjedt ki Erdélyben is. A régi megyei
várak (Dés, Doboka, Kolozsvár, Torda, Gyulafehérvár, Küküllővár s talán
Hunyad is) áldozatul estek a mongol dúlásnak. Bár IV. Béla király, a
megmaradt várnépet újabb elemekkel egészítve ki, újjászervezte a várrend-
szert, maguk a várak katonai jelentőségüket elvesztették. A védelem szerepét a
királyi kezdeményezésre épülő hegyi várak vették át, ezeknek várnagyai
irányították a közigazgatást. A megyésispáni tisztség rendesen egy-egy ilyen új
hegyi vár várnagyságával kapcsolódott össze. A régi központok: Dés,
Kolozsvár, Gyulafehérvár és Torda falai közé a király foldmívelő és kereskedő
telepeseket (h o sp ite s) költöztetett. Ezeknek már kizárólag gazdasági hivatást
szánt, szabad bíróválasztási, vásártartási, vámmentes kereskedési joggal és
adózási könnyítésekkel ruházva fel őket. A részben magyar, részben német
„vendégek” és a hasonló jogokat elnyert régi várnépek összeolvadásából jött
létre az erdélyi magyar városi polgárság. A 13. században Gyulafehérvárt és
Kolozsvárt az erdélyi püspöknek adományozta a király. Míg az utóbbi 13ló ­
ban a szabad királyi városok közé került, Gyulafehérvár a püspöké maradt, ami
sok tekintetben akadályozta a városi fejlődés terén. Doboka várát a magyaror­
szági Kökényes-Radnót nemzetség egy újabban Erdélybe települt ága kapta
ajándékba, a vár maga eljelentéktelenedett, a hozzá tartozó telep pedig
egyszerű faluként, mint a Dobokai család birtokainak uradalmi központja
maradt fenn. Küküllővár és Hunyadvár kedvezőbb fekvésük folytán továbbra
is megtartották katonai rendeltetésüket, később azonban ezeket is eladomá­
nyozta a király. A várakhoz tartozó falvak egymás után kerültek magánkézre,
míg végül a királyi birtok az új várak környékén elterülő hegyvidékre -
egyébként még mindig hatalmas területre - szorult vissza.
Az Erdélyi-medence belseje, sőt a hegyvidékek egyes részei is részben helyi
nemesek, részben újonnan beköltöző családok birtokába mentek át. A
dunántúli Szalók nemzetségből eredt az Erdélyben később nagy szerepet
játszó, a Küküllő mentén birtokló Kendi család. A szintén nem erdélyi Ákos
nemzetség Thoroczkai ága Torda megyében, Illyei és Folti ágai pedig Hunyad
megyében a Maros északi partján birtokoltak. Ez utóbbiak közelében a Maros
bal partján a később számos kisnemesi családra szakadt dunántúli Hermány
nemzetség kapott birtokokat. A Hermány nembeli Lackfi család a 14.
században az ország legelőkelőbb családjai közé emelkedett. Hatan: apa, fiák,
unokák mint vajdák vagy székely ispánok 1328 és 1376 közt Erdély sorsának is
irányító tényezői voltak. A régiek közül a Losonci Bánffy család gyarapodott
jelentősen, amennyiben IV. László és III. András adományából megszerezte a
Belső-Szolnok megye északi hegyvidékének nagy részét magába foglaló csicsói
és láposi uradalmakat. A dunántúli Csák nemzetség a Doboka megyei
bonchidai uradalmat kapta, ez azonban a 14. század végén szintén a Bánffyakra
szállt, akik e tájban nyerték adományba a Kolozs megyei sebesvári és a Küküllő
megyei újvári birtokokat is. A család így Erdély arisztokráciájának élére került,
s bár a 15. század folyamán tekintélyben és vagyonban sokat veszített, a
legújabb korig állandóan jelentős szerepet vitt az erdélyi közéletben.

178
 Anarchia és konszolidáció
A magánbirtok térhódítását a 13. század második felének politikai eseményei
mozdították elő. IV. Béla király, hogy nyugtalan vérmérsékletű fia, István
becsvágyát kielégítse, 1257-ben, akárcsak annak idején apja ővele, megosztotta
országát. A keleti részt Erdéllyel együtt Istvánnak engedte át, aki ifjabb királyi
címe mellett Erdély hercegének is neveztette magát, önálló külpolitikát
folytatott, saját udvartartást vitt s természetesen a vajdákat is ő nevezte ki,
szokás szerint külső-magyarországi nemzetségek - Kán, Gut-Keled, Csák -
tagjai közül. Sokat tett a tatárjárás után súlyos viszonyok közt maradt Erdély
újjárendezése és védelmének biztosítása terén, a pártjára álló nemeseket pedig
bőkezű birtokadományokkal jutalmazta. Az apa és fiú közt rövidesen
feltámadó féltékenység azonban áldatlan belharcokba sodorta az országot. Béla
seregei a Barcaságba, Feketehalom várába szorították Istvánt. Ő azonban
kitört onnan, s az ostromló sereg egy részének átpártolását felhasználva,
szétszórta apja csapatait, majd azok nyomában Pestig hatolva, 1265 tavaszán
döntő győzelmet aratott, s Bélát rákényszerítette, hogy országrészét továbbra
is kezén hagyja. A helyzet 1270-ig, Béla haláláig nem változott, de a kibékülés
nem lehetett őszinte. M indkét fél pártja erősitésén fáradozott, ez pedig
másként, mint az múgy is már hatalmas birtokokat szerzett arisztokráciának
újabb adományokkal való lekötelezése árán, nem ment.
Mikor V. István kétévi uralkodás után hirtelen meghalt, fia, IV. László
kiskorúságát kihasználva a nagybirtokos családok részben birtokaikról
toborzott fegyvereseikre támaszkodva, részben a kormányzásukra bízott
ispánságokat magánbirtokukként kezelve, valóságos tartományurakká nőtték
ki magukat. Elsőként a johanniták által 1260 után elhagyott Szörényi bánságot
kormányzó Litvoj román vajda tagadta meg nyiltan az engedelmességet, de az
1272-ben ellene indított hadjáratban elesett, s testvére és utódja, Bärbat egy
időre a király hűségére tért, és fizette a királyi jövedelmeket. A következő
években azonban a Szörényi bánság, még inkább a volt Kunország teljesen
elveszett a király számára, a román vajdák önállósultak, mint ahogy
Magyarország is a hatalmukkal visszaélő tisztségviselők tartományaira szakadt
szét, ami ellen a végül is 1290-ben gyilkosság áldozatául esett IV. László
tehetetlennek bizonyult.
Utódja, III. András teljesen feldúlt viszonyokat, megingott közbiztonságot
örökölt, s rövid uralkodása alatt, melyet külső hatalmak által támogatott
trónkövetelők is nyugtalanítottak, nem sikerült rendet teremtenie. Röviddel
trónra lépte után Erdélyben is körutazást tett, hogy személyes megjelenésével
csendesítse le az ott is elharapódzó aranchiát. A központi hatalom gyengülése
számos túlkapásra adott alkalmat, s a király jelenléte sem segített, mert
távozása után maga a vajda, Borsa nembeli Loránd, aki testvéreivel együtt
Kelet-Magyarország tekintélyes részét tartotta uralma alatt, 1294-ben
fegyverrel támadt a váradi püspökre, sőt a megfékezésükre kiküldött királyi
csapatokkal is szembeszállt. Elkeseredett harcok után sikerült leverni; az 1297-
ben utódjául kinevezett Kán László sem bizonyult azonban jobbnak. A
mindenütt fellángoló lázadásokkal elfoglalt király háta mögött rátette a kezét a
királyi jövedelmekre, vajdaságához és szolnoki ispánságához a szász és székely
ispánságot is hozzákapcsolta, a bányavárosokat kisajátította, egyszóval Erdélyt
I7 9 magánbirtokának tekintette. 1307 és 1309 között a megüresedett püspöki
széket addig nem engedte betölteni, amíg a káptalan az ő jelöltjét meg nem
választotta. A várakba híveit tette várnagyoknak, s ha valaki vonakodott
szolgálatába lépni, annak birtokát elkobozta.
Hasonló törekvések nyilvánultak meg az ország más vidékein is, úgyhogy
1301-ben, III. András halálakor Magyarország egy tucatnyi tartományúr
kezén volt, akik a maguk területén önállóan rendezkedtek be. Az országot az a
veszély fenyegette, hogy feudális mozaikállammá alakul. Az évekig tartó
trónviszályok is az oligarchiának kedveztek. III. Andrással kihalt az Árpádtól
származó uralkodócsalád, s a leányági rokonok között ádáz küzdelem indult
meg. A pápa a szicíliai francia Anjou-dinasztia tagját, Károly Róbertét
támogatta, ő azonban kezdetben nem tudta az uralkodó osztály egészének
rokonszenvét megnyerni. A többség előbb Vencel cseh, majd ennek lemondása
után Ottó bajor herceget hívta meg. Kán László vajda - állítólag leányát ígérve
feleségül - Erdélybe hívta az új királyt, ott elfogatta és hazaküldte Bajorország­
ba. Ezután 1308-ban elismerte Károly Róbertét királynak, de visszatartotta
magánál a királyi koronát.
Károly uralkodásának törvényességét azonban a közvélemény csak abban az
esetben volt hajlandó elismerni, ha Szent István koronájával koronáztatja meg
magát. A korona pedig László vajda birtokában volt, aki a királyválasztó
országgyűlésre sem ment el, hanem hegyei közt várta a fejleményeket. A pápa
követe, Gentile bíboros kezdeményezett tárgyalásokat vele, s mikor ezúton
semmit sem tudott elérni, leánya és az ortodox II. Uros szerb király közti
házasság ürügyén 1309-ben egyházi átok alá vetette. A súlyos fenyítés nem
tévesztette célját, a vajda a következő évben átadta a koronázási jelvényeket, s a
bitorolt királyi jogok és javak visszabocsátását is megígérte. Károly Róbert már
1310-ben meglátogatta Erdélyt, de egy évtizeden át kellett még véres csatákat
vívnia a hatalma megnyirbálásába belenyugodni nem akaró oligarchia ellen.
Ezalatt László vajda továbbra is ura maradt Erdélynek, váraiba nem engedett
be királyi őrséget, sőt azt is sikerült megakadályoznia, hogy 1315-ben
kinevezett utódja, Pok Miklós ténylegesen átvegye a vajdaságot. Csak halála
után foglalhatta vissza Erdélyt fiaitól az 1316-ban Déva mellett vívott csatában
a király hadserege. 1318-ban a lázadó Borsákkal szövetkező erdélyi Mojs fia
Mojs ellen harcolt az új vajda, Debreceni Dózsa. De még utódjának, az 1320-
ban helyébe lépő Kácsik nembeli Szécsényi Tamásnak is akadt dolga Kán
László fiainak végső megtörésével, 1321-ben elfoglalva tőlük utolsó erősségü­
ket, Csicsó várát.
Tamás vajda a még mindig forrongó Erdélyben erős kézzel teremtett rendet.
László vajda hiveit s egész sor saját szakállára garázdálkodó nemest
engedelmességre kényszerített, végül pedig a szászok ellen fordult. Ezek a
püspökkel folytatott vég nélküli viszálykodás során 1308-ban újból feldúlták
Gyulafehérvárt, majd amikor László vajda halála után a szász ispánság
továbbra is a vajdai méltósággal maradt kapcsolatban, Henning péterfalvi
geréb vezetésével fellázadtak az új vajda ellen, s csak az Alföldről berendelt kun
csapatok segítségével sikerült őket 1324-ben leverni. Szécsényi Tamás
azonban, ha a királlyal szemben engedelmesnek mutatkozott is, Erdélyben
nem kevésbé volt féltékeny a maga hatalmára, mint valaha László vajda. Az
erdélyi püspök, mint panaszaiból tudjuk, sokszor megtapasztalta erőszakossá­
gát és kapzsiságát, amellyel az egyházi javakból igyekezett magának és híveinek
birtokokat szerezni. i8o
 Károly Róbert erdélyi győzelme az ellenálló arisztokráciát érzékenyen
sújtotta. Régi, honfoglalás kori és később beszármazott nagy családok
vesztették el hűtlenségük miatt jószágaikat, s bár nagy részüknek a király utóbb
megbocsátott (mint például a Zsombor és Borsa nemzetségeknek, valamint a
Wass családnak), a vezető szerep a kipróbált híveké lett. Szécsényi Tamás
Károly Róbert haláláig (1342) viselte a vajda tisztséget, és szolgálatai jutalmául
bőven részesedett a lázadók elkobzott vagyonából. 1319-ben a Beszterce és a
Maros között elterülő hatalmas sáromberki uradalmat, majd 1324-ben a
Szeben megyei Salgó vár tartozékait kapta meg. Hatalma és tekintélye, melyet
királya beleegyezésével és annak akaratát végrehajtva gyakorolt, nem volt
kisebb László vajdáénál, akihez hasonlóan ő is Piast hercegnőt (Auschwitzi
Annát) vett feleségül. Családja érdekeit nem tévesztve szem elől, unokaöccseit
is magával hozta Erdélybe. Közülük Simonnak, a Kentelki Radó család ősének
a nagysajói uradalmat és a székely ispán jövedelmező tisztségét szerezte meg,
Cseh Péter pedig nagybátyja tekintélyére támaszkodva elnyerte a dúsgazdag
Talmácsi szász gerébcsalád örökösének kezét s vele kiterjedt birtokait,
megalapítva a Vingárti Geréb családot, melynek két tagja a 15. században
Erdély legmagasabb két méltóságát, a püspökséget, illetve a vajdaságot is
viselte. A Kácsik nemzetség Erdélybe szakadt tagjai egyébként más esetben is
házasodtak össze szász családokkal. Simon székely ispán leszármazója a Radnai
gerébcsalád révén szerezte a családjának nevet adó kentelki birtokot, Cseh
Péter fia, János pedig, akárcsak apja, szintén szász geréblányt vett feleségül,
annak a dúsgazdag Kelneki Mihálynak leányát, aki hét leánya közül hatot
magyar nemeshez adott férjhez. A Hunyad megyei szerény birtokú Barcsai
magyar nemescsalád is a férfiágon kihalt AI vinci szász gerébcsalád vagyona egy
részének öröklésével alapozta meg szerencséjét. Természetes azonban, hogy
fodított viszonylatban is jöttek létre nagy családi birtokok, így például a
Brassói szász gerébcsalád beházasodás révén jutott hozzá a Zsombor
nemzetség egyik kihalt ágának javaihoz.

Nemesi megye és nemesség

Erdélyben a nemesi megye az általános magyar fejlődésnek megfelelően alakult
ki, de lassúbb ütemben. Míg a külső Magyarországon a nemesi megyék már a
tatárjárás előtt kezdték átvenni a királyi vármegye szerepét, Erdélyben még a
13. század második felében is virágzott a várjobbágyság intézménye, az
oklevelek gyakran említik a (belső-)szolnoki, dobokai, kolozsi, tordai,
gyulafehérvári várjobbágyokat. Talán éppen azért, mert a nagy társadalmi
átalakulás itt a politikai válság éveiben következett be, a várjobbágyságnak a
nemességbe való olvadása nem történt meg olyan egységesen, mint nyugatabb­
ra. Ezt a függősége alól későn szabaduló réteget Erdélyben valósággal
elsodorták az események. Majdnem minden oklevél birtokaik eladásával
kapcsolatban említi ölet, a vásárlók több esetben a honfoglaló nemzetségek
ivadékai (pl. a Gerendi, Kecseti, Szentmártoni családok tagjai) vagy más,
bizonytalan eredetű nemesek, néha egyháziak. Nem tudjuk, mi lett a sorsa
ezeknek a birtokukat vesztett várjobbágyoknak; egy részük talán mégis
18 1 megőrzött annyi vagyont, hogy nemesi életformát élhetett. Többségük
azonban valószínűleg kénytelen volt vagyonosabb nemesek szolgálatába
szegődni vagy ú)< nnan létesülő ’ ;ályi várak körül megélhetést keresni, mert
Erdély középkori nemesi csaladjai közül tudomásunkkal egyikről sem
bizonyítható be kétséget kizáróan, hogy várjobbágyi eredetű lenne.
Belső-Szolnok, Doboka, Kolozs és Torda megyék mezőségi részein így a
középkorban egységes jelleget mutató nemesi társadalom élt, melynek zömét a
honfoglaló nemzetségektől származó családok alkották. Csak vagyoni tekintet­
ben állt fenn különbség köztük, amennyiben egyes családok szaporodása
folytán a birtok úgy felaprózódott, hogy itt-ott egy falu határai közt több
nemesi család is élt kúriáiban, kiszorítva a jobbágyokat, s kétkezi munkájával
maga művelte a földet; de a kevéssé szapora családok kezén is ritkán volt io
falunál több, s csak a néhány legvagyonosabb bírt 20-30 falut, ezek azonban
nem alkottak összefüggő tömböt, hanem más családok birtokai ékelődtek
közéjük. 20-50 falut számláló egységes uradalmak ennek a kis- és középnemesi
vidéknek a szélein keletkeztek.
Noha a nemesi megye szervezetét, a nemesek, valamint „a nemesek módjára
szabad birtokkal rendelkező erdélyi szászok” 12adómentességét és a jobbágyaik
feletti bíráskodási jogát, valamint személyes hadkötelezettségét 1290-ben
Erdélyre vonatkozólag is törvény mondotta ki, az erdélyi nemesség emancipá­
ciója Magyarország többi területeihez képest későn bontakozott ki. Még a 14.
század elején is adót fizettek az erdélyi nemesek a vajdának, s ez alól csak
Károly Róbert mentette fel őket 1324-ben, hálából a szász felkelés leverése
körül szerzett érdemeikért. Birtokaik népessége fölött a bíráskodási jogot,
tehát a földesúri hatalom teljességét pedig csak 1342-ben nyerték el a vajdától,
amit a király 1365-ben erősített meg. Annál nagyobb jelentőségű volt, hogy a
Károly Róbert által lu cru m ca m era e néven elrendelt jobbágytelkenként 18
dénárnyi adót az erdélyi nemeseknek katonai szolgálatuk fejében a király
elengedte, azaz nekik átengedte. így az erdélyi jobbágy csak földesurának
adózott, kivéve a román jobbágyokat, akik továbbra is fizették a királynak járó
ötvenedet.
A nemeseknek a megyei autonómia kivívására irányuló kísérletei már
kevesebb sikerrel jártak. A 14. század elején feltűnnek ugyan Erdélyben is a
megyei bíróságok az autonómia képviselőivel, a szolgabírákkal együtt, s egyes
megyék önálló közgyűléseket is tartanak, a század közepére azonban a vajda
központosító törekvései győznek. Ettől kezdve nem az egyes megyék tartanak
ispánjaik vezetésével közgyűlést, hanem a vajda hirdeti azt (rendesen Tordára)
a hét erdélyi megyének együttesen, s itt választják meg közös akarattal a
megyék szolgabíráit is, megyénként kettőt (nem mint az ország más részein,
négyet). A vajda tehát az erdélyi megyéket mint egyetlen megyét kormányozta,
ami nagymértékben útjában állt a helyi önkormányzatok kifejlődésének. így az
erdélyi nemesek egyénileg birtokába jutottak azoknak a jogoknak, melyek a
nemest a nem nemestől országszerte megkülönböztették, de testületileg, mint
társadalmi rend, politikai súlyukat a vajdával szemben érvényesíteni nem
tudták. Megakadályozta ezt az ún. familiaritás társadalmi intézménye is, mely
- mint a hűbériség sajátos magyar változata - a nagybirtok kialakulásával
párhuzamosan kezdett elterjedni.

12 Urkundenbuch zur Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen I. Hermannstadt, 1892. 175. i 82

 A szegényebb szabadok önként kezdtek az előkelők szolgálatába szegődni,
főként mint a katonai kíséret tagjai vagy mint az uradalmak gazdasági vezetői.
Ezeket az úr családjába fogadta (innen familiáris nevük), s eltartásukra és jogi
védelmükre kötelezettséget vállalt, a familiárisok pedig esküt tettek a hűséges
szolgálatra. (A familiáris birtokához azonban az úrnak nem volt köze, a magyar
jog szerint nemesi birtokot csak a király adományozhatott.) Erdélyben a vajda
többnyire Erdélyen kívüli familiárisai közül nevezte ki az alvajdát, állandó
helyettesét (aki egyúttal Fehér megye ispáni teendőit is ellátta, s a vajdai
bíróság vezetője is volt), továbbá a megyék ispánjait, akik viszont személyes
híveik sorából válogatták ki az alispánokat. Az ország többi részében a
megyésispánt közvetlenül a király nevezte ki a legelőkelőbb családok tagjai
közül. Mivel az ispáni tisztség jövedelmező és tekintélyt biztosító volt, még a
vagyonosabb erdélyi családok tagjai közül is többen vállalkoztak betöltésére, s
így az erdélyi kis- és középnemesség széles rétegei kerültek a vajdával
familiárisi viszonyba, ami erősen növelte a vajda hatalmát. Ennek tulajdonít­
ható, hogy Erdélyben a legvagyonosabb arisztokrata családok sem versenyez­
hettek a vajda társadalmi tekintélyével, pedig a vajda általában nem erdélyi,
hanem más országbeli családból származott, s így Erdélyben nem voltak nagy
birtokai, familiárisai többségét is otthonról hozta.
A nagy társadalmi átalakulásnak, mely a nemességet létrehozta, fő mozgatója
a királyok tudatos honvédelmi politikája volt. Gondoskodásuk nemcsak a
szabad magyarok és a felszabaditott várjobbágyok nemesi renddé tömörülő,
személy szerint katonáskodó rétegére terjedt ki, hanem a székely, szász és
román társadalmakra is a honvédelem érdekében, mindig azokat az elemeket
részesítve támogatásukban, melyek a katonáskodás szerepére legalkalmasab­
bak voltak. A magyar katona alakját a keresztes lovag nimbusza vette körül, s
minthogy katona és nemes azonos fogalmakká váltak, a nemesi életforma a vele
járó óriási gazdasági és politikai előnyök (elsősorban a jobbágy ingyenes
munkaerejével művelt szabad birtok, az adómentesség s a közvetlen királyi
joghatóság alá tartozás) mellett így erkölcsi vonzást is gyakorolt a székely, szász
és román társadalomra. Átalakulásuk ennek a vonzásnak jegyében folyt le.

Székelyek és szászok a nemességben

A nemesi életformához eredetileg is a székely társadalmi rend állott
legközelebb, hiszen a székelységhez való tartozás két legfontosabb ismérve, a
személyi szabadság és a személyes katonáskodási kötelezettség a nemességre is
jellemző volt. Éppen ezért már a 14. században a székely embert szűkebb
hazájának határain túl is nemesszámba vették. 1346-ban Sényói Pálnak
elegendő volt székely mivoltát igazolni ahhoz, hogy az egész ország területén,
bárhol szabad emberként élhessen. A Székelyföldön belül azonban az ősi
vagyonközösség és a jogi egyenlőség gátat vetett az egyéni érvényesülésnek, s
éppen azt, ami a megyei nemességnek fő előnyeit jelentette, a korlátlan
magánbirtokszerzést s a birtok népességével mint alávetett jobbágysággal való
rendelkezést, nem engedte meg kifejlődni. A vállalkozóbb szellemű székelyek
ezért már korán közvetlen királyi szolgálatba állva próbáltak szerencsét, s
i83 érdemeik jutalmául ők is részesültek a felbomló királyi birtokokból. Minthogy
székely örökrészükhöz is ragaszkodtak, rendesen a Székelyföld szomszédságá­
ban, de megyei területen szereztek maguknak birtokadományt. Elsősorban a
székelyek közé ékelt királyi várbirtokok jutottak a székely eredetű új nemesség
kezére. A Barcaság és Háromszék határán fekvő Szék földet 1252-ben adta a
király a Nemes, Mikó és Kálnoki előkelő családok székely ősének. E családok
nemesi módra akarták birtokolni székely jogú falvaikat is, amiért 1342 és 1366
között ádáz küzdelmet vívtak a sepsi székelyekkel, végül is a vitatott terület a
Székelyföld határai közt maradt. Ugyancsak a 13. század folyamán ajándékozta
a király Bálványos várát magyar és elmagyarosodófélben levő szláv falvaival a
székely Kézdi és Apor családok ősének. Ezt a területet tulajdonosaik magyar és
orosz jobbágyokkal telepítették be és megyei hatóság alá vonatták, de Kászon
vidékére formált igényeiket a csíki székelyek 1324-ben visszaverték. A
Székelyföld körül Fehér, Küküllő, Torda, Kolozs és Doboka megyék keleti
szélein egész sor „Székely” nevű család jutott a középkor folyamán nemesi
birtokhoz, részben királyi adomány, részben a megyei nemességgel való
összeházasodás révén. Mivel a közös székely birtokban való részesedés is kijárt
nekik, székelyföldi és megyei jószágaik révén mind a székely, mind a megyei
közéletben szerepet játszottak. Ugyanazon család tagjai hol mint valamelyik
megye szolgabírái, hol mint székely nemzetségi tisztviselők tűnnek fel.
A székelység zöme azonban nem jutott el az akkor egyedül korszerűnek
számító páncélos katonáskodás lehetőségéig, mert ehhez gazdasági feltételei
hiányoztak. Fegyvernemük mindvégig a könnyű lovasság maradt. Magyaror­
szág nyugatibb részein ez az ősi katonáskodási forma kiveszőben volt, az
európai harcmodor páncélos hadsereg felállítását követelte meg, a királyok
tehát olyan társadalmi egységektől, melyek eleinte fejenkénti katonai szolgálat­
ra voltak kötelezve, a tatárjárás után már csak bizonyos számú, viszont
elsőrangúan felszerelt katona kiállítását kívánták meg. Ez szükségszerűen
vezetett a tényleges hadviselésből kiszorult elemek jobbágyságba süllyedésére,
amennyiben szerepük ezentúl csak katonáskodó társaik fegyverzetének és
szolgálatának anyagi biztosítására szorítkozott. Ez a sors érte el a Duna-Tisza
közén a 13. században letelepedett kun és jász népet. Eredetileg személy szerint
szálltak hadba, rövidesen azonban már csak 600 katonát adtak a királynak, s
ezáltal társadalmi egységük megbomlott. A katonáskodó réteg végül jobbágyi
szolgálatra kényszerítette a köznépet. Erdély határait viszont az egész
középkoron át olyan ellenségek nyugtalanították, melyeknek hadereje szintén a
könnyűlovasságra volt alapozva (tatárok, litvánok, románok, majd törökök), a
székelyek ősi harcmodora és felszerelése tehát továbbra is megfelelő maradt.
Mivel a kezdetlegesebb fegyverzet megszerzése a szerényebb viszonyok közt
élőknek is lehetséges volt, a személyes hadba szállás jogával és kötelességével
együtt a személyi szabadságot is minden székely megőrizhette.
A szász társadalom nem kisebb válságon ment keresztül, mint a székely,
a kibontakozás azonban egészen más irányban zajlott le. A székelyektől elté-
rőleg a szászok nem személy szerint szálltak hadba, hanem bizonyos számú
katonát kellett kiállítaniuk. A katonáskodással járó társadalmi előnyök tehát
náluk már kezdetben is csak a népközösség egyik rétegére szorítkoztak,
elsősorban a gerébekre. A geréb - egy személyben bíró, közigazgatási hatóság
és katonai parancsnok - tisztségét örökös jogon bírta. így, mint a székelyeknél,
a tisztség a vele járó ingatlan vagyonnal forrt össze, s eladhatóvá, zálogosít-
hatóvá vált. A gerébet is kötötték a közösség érdekei, alá kellett vetnie magát a 18 4
 szász jog szabályainak, s részt kellett vállalnia a közös adóteherben is. Éppen
ezért szabadabb érvényesülést a székely előkelőkhöz hasonlóan neki is megyei
területen kellett keresnie. A Szászföld szélén szereztek birtokokat, s ezeket
jórészt németekkel telepítették meg, de nem egyenrangú szabad
néptársakként, hanem jobbágyok módjára kezelték őket. így jött létre a 13.
század második felében a Szászföldön kívül egy „szász” jobbágyosztály.
A megyei területen fekvő falvakat a gerébek már nemesi jogon, nemesek
módjára birtokolták, és közülük sokat a királyok forma szerint is megnemesí­
tettek (elsőnek, tudtunkkal, 1206-ban a vallon eredetű voldorfi Latin János
comest). De a köztudat enélkül is nemeseknek tartotta őket, bár meg­
különböztette a teljes jogú nemesektől (1358: nobiles et a lii co m ites). Ennek a
megkülönböztetésnek elsősorban az volt az oka, hogy a gerébek (s ebben a
tekintetben szintén a székely előkelőkkel állíthatók párhuzamba) nem
mondottak le szászfóldi javaikról sem, sőt megyei birtokaik adta hatalmukat és
tekintélyüket arra használták fel, hogy vezető szerepüket a szász népközösség
életében megerősítsék. A 13. és 14. század szász története e gerébcsaládok
egyre gyarapodó súlya és kizárólagos uralma jegyében folyt le. Ők töltötték be a
népközösségi önkormányzat összes tisztségeit, ők képviselték a katonai erőt és
a gazdasági túlsúlyt, s nagybirtokos-katonai életformájuk, mely a magyar
nemesi életforma utánzásán alapult, rányomta bélyegét a szász élet minden
megnyilvánulására. Az összeházasodások magyar nemesek és szász gerébek
között egyre gyakoribbakká váltak. Családnevet éppúgy birtokuk, mégpedig
előszeretettel nem szászföldi, hanem nemesi jogon bírt megyei birtokuk után
választottak, mint a nemesek, s néha csak a német személynevek és a „G eréb”
melléknév árulják egy-egy nemesi család szász eredetét. Közülük többnek
tagjai megyei tisztségeket, alispánságot, szolgabíróságot viseltek, egy Vízaknai
Geréb pedig a 15. században erdélyi alvajda, majd székely ispán lett. Az erdélyi
nemesi társadalom ezáltal értékes, vezetői képességekkel felruházott új
elemekkel gazdagodott, jellegében azonban nem változott meg: az idegen
eredetű nemesség számban messze mögötte maradt a magyarnak, s el is
magyarosodott.
A szász népközösségen belül még a 15. század végén is találunk vezető
szerepet vivő gerébeket, de számuk egyre fogyott. A szász társadalom
időközben egészen más irányú fejlődés felé indult, s ezzel a gerébek már nem
éreztek közösséget. Részben a jogegyenlőséget és a népegységet féltő szász
középréteg nyomására, részben önszántukból eladták, a népközösség rendel­
kezésére visszabocsátották szászföldi birtokaikat és tisztségeiket, s kiköltöztek
megyei területre, ahol nemesekként éltek tovább. A szász székek közigazgatási­
jogszolgáltatási vezetése pedig már a 14. században kinevezett királyi
tisztviselők, a királybírák kezébe ment át.

I8 5
Egyházi szervezet és műveltség

A megyék nemesei, a székelyek és a szászok a középkorban a római egyházhoz,

többségükben annak erdélyi püspökségéhez tartoztak, kivéve a szászok
legrégebbi települési területét, az Altlandot, mely 1192-től közvetlenül az
esztergomi érsekségtől függő szebeni prépostságot alkotta. A többi szászlakta
föld a szabad szászoké éppúgy, mint a földesúri hatalom alatt élőké, külön
dékánátusokba tömörült, s bizonyos autonómiát élvezett. Az erdélyi
püspökség esperességei nagyjából a királyi vármegyékkel estek egybe. A
megyei területen egyedül a Maros felső folyása mentén fekvő ózdi esperesség-
nek nem felelt meg vármegye. Lehetséges azonban, hogy eleinte létezett Ózd
vármegye, csak a székely település terjeszkedésével szűnt meg, illetve részben
Kolozs, részben Torda megyébe olvadt. A Szászföldnek a szebeni prépostság-
hoz nem tartozó részei, valamint a székely székek közül a Sepsi(Sebesi)szék a
gyulafehérvári esperességben maradtak, csak a székely Kézdi- és Orbaiszék
számára alakult külön a kézdi, az udvarhelyiek számára pedig a telegdi
esperesség.
Az erdélyi püspökök eleinte külföldi (francia, német, olasz) papokból lettek,
később egyre inkább hazai (egy kivételével nem erdélyi) arisztokrata,
ritkábban városi polgári családokból származtak, de mind külföldi egyetemi
végzettségűek voltak. Nem egy volt előzőleg királyi jegyző, például a 12. század
végén Adorján, aki a királyi kancellária oklevéladó gyakorlatát szervezte meg,
valamint utódja, Pál, aki 1181-ben a kötelező kancelláriai írásbeliséget
elrendelő oklevelet fogalmazta. Ez időben az erdélyi püspökök évi 2000
ezüstmárka tizedjövedelmükkel a negyedik helyen álltak a 14 magyarországi
püspök között. Egyházias műveltségük azonban nem akadályozta őket tized- és
birtokjogaik harcias védelmében, ami a vajdával, a szászokkal és a kolozsmo-
nostori apáttal fegyveres összeütközésekre is vezetett a 13-14. században.
A monasztikus szerzetesrendeket elsősorban az I. László által a 11. század
utolsó évtizedeiben alapított kolozsmonostori bencés apátság képviselte. Ez a
hazai írásbeliség törvényes rendezése, 1231 után a közhitelű oklevelek
kiállításával megbízott ún. hiteleshelyek (lo c a c r e d ib ilia ) közé tartozott.
(Erdélyben ugyanilyen joga volt a gyulafehérvári káptalannak.) A mongol
dúlásban levéltáraik elégtek, az előbbinek 1288-ból ismerjük első kiadványát,
az utóbbinak 1278-cal kezdődik hiányosan megmaradt jegyzőkönyve. Bencés
kolostort még Álmos herceg alapított 1120-ban a meszesi „kapu” erdélyi
bejáratánál, ennek 1288 után az oklevelekben nyoma vész. Családi temetkezési
monostorok épültek Almáson (a 13. században a Borsa nemzetség kezén),
Harinán (valószínűleg a Kicsik nemzetségnek), Gyerőmonostoron pedig a
Mikola nemzetség számára. Mindezek félköríves ablakú, háromhajós, bazi-
likális építmények voltak; ma egyedül a harinai őrzi eredeti formáját. A
ciszterciták számára létesült 1202-ben a más vonatkozásban már említett kerci
kolostor, melynek késő román-kora gótikus stílusa az építőműhely további
tevékenysége során nagy hatást gyakorolt az erdélyi magyar és szász
templomépítészetre. Maga a kolostor azonban a 13. században elnéptelene­
dett, s ma csak romjai állanak.
Ha eleinte nem is az építkezésekben, de a közgondolkozás alakításában a
monasztikusaknál sokkal nagyobb szerepet játszottak a kolduló rendek. A
dominikánusok már a 14. század elején Erdélyből indították meg a kunok i86
 /2. té rk ép . Az erdélyi püspökség egyházkormányzati beosztása a 14. század
elején

IS?
térítését, ezeknek első püspöke is magyar domimkánus volt. A 13. században öt
kolostoruk létesült Gyulafehérvárott és szász városokban, ugyanott apácako­
lostoraik is voltak. A ferencesek a 14. században váltak Erdélyben is
népszerűekké (főleg anyanyelvű prédikációjukkal) mind magyar és székely,
mind szász környezetben. Egy 1310 körül összeállított latin ferences
szentbeszédgyűjteményben magyar nyelvű rövid tartalmi összefoglalások
találhatók, az ún. „gyulafehérvári glosszák” . Egyébként az erdélyi ferencesek
virágkora a 15. századra esik.
A városi és falusi papság a városi plébániai és a káptalani iskolákban nyerte
kiképzését. De már igen korán falusi iskolák is létesültek, első említésük 1332-
ből a Kolozs megyei magyar Zsuk falu iskolaépületére (d o m u s sc o la ris)
vonatkozik. A 15. században már több faluban említenek iskolamestert.
Külföldi egyetemi tanulmányokra természetesen már kevesebb erdélyi
diáknak telt, de még így is tekintélyes számban, 1520-ig 2060-an iratkoztak be
erdélyiként megnevezett személyek a 12. században a párizsi, a 13. századtól a
bolognai és padovai, a 14. század közepétől pedig túlnyomóan a prágai, krakkói
és bécsi egyetemekre, elsősorban nemesek és városi vagy mezővárosi polgárok,
de néha falusiak is.
A püspöki és monostori templomoktól szerkezetükben és külső formáikban
is különböztek a megyei magyar és a székely falvak templomai. Ezek a 13.
század közepe előtt egyhajós, félköríves, diadalívvel elválasztott félkör-
végződéses szentélyű építmények voltak. A régészetileg feltárt legkorábbi
előfordulás (Malomfalva) a 11. század elejére keltezhető, de három évszázadon
át így építkeztek, csak a 13. század közepétől lépett a négyszögletes szentély a
félköríves helyébe. A Székelyföld templomai azonban egy kivételével mind a
régebbi típust képviselik. A szász lakosság mind a székek területén, mind a
jobbágyfalvakban a keleti német kolonizációra jellemző háromhajós baziliká­
kat épített magának. A vezető réteg szerepét jellemzi, hogy a legtöbb magyar és
szász templomban ún. földesúri karzat is van.

Román földesurak és jobbágyok

a Kárpátokon belül és kívül
A Kárpátoktól délre és keletre eső Kunországot a kunok elköltözését követőleg
a király - mint láttuk - az ott élő románok vajdáira, az erdélyi vajdához
hasonlóan kinevezett tisztviselőire bízta. A kormányzati viszonyok azonban a
nem szünetelő mongol támadások miatt nem szilárdulhattak meg, s csak
Havaselvén, az erdélyi határhegység lábánál keskeny sávban szervezhette meg
uralmát néhány ilyen vajda, míg Moldva még a 14. század elején is politikailag
gazdátlan, s gyéren lakott terület volt. A századforduló magyarországi zavarait
felhasználva a havaselvi vajdák a magyar oligarchia mintájára a központi
hatalomtól függetlenül próbáltak berendezkedni. Károly Róbert király 1330-
ban Basaraba - ekkor már a feledésbe merült „kunországi” helyett „havaselvi­
nek” ( te r r a T r a n s a lp in a ) nevezett - vajdát nem tudta engedelmességre
kényszeríteni, szerencsétlen végű hadjáratában majdnem maga is életét
vesztette. Ettől kezdve a magyar királynak meg kellett elégednie az önálló
uralkodóvá váló vajdák hűbéresküjével, ami meglehetősen tág politikai l8 8
 lehetőségeket biztosított számukra. Hasonlóképpen sikerült a tényleges függés
helyett a hűbéres viszonyt kivívnia az 1359-ben fellázadt (egyébként elődéhez,
Draghoz hasonlóan Máramarosból származó) Bogdan moldvai román vajdá­
nak is, akinek országát csak 1352-ben tisztították meg Lackfi Endre székely
ispán csapatai a tatároktól.
A Kárpátokon kívüli területeknek a tatár veszély miatti létbizonytalansága
valóságos népvándorlást indított meg Erdélybe. A 14. századi oklevelekben
Kelet-Magyarország településtörténete rendkívül mozgalmas képet mutat:
olyan vidékeken, melyekről addig a források hallgattak vagy éppen teljesen
lakatlannak tüntettek fel, falvak hosszú sora keletkezik, melyeknek egy része
rövidesen eltűnik, hogy helyükön vagy szomszédságukban újak tűnjenek fel.
Kétségtelen, hogy ezt a folyamatot a nagy tömegben jelentkező románság
elhelyezkedésével járó mozgalmak okozták. 1292-ben a Hunyad megyei Hlye
földesura - mint láttuk - románok telepítésére kapott királyi engedélyt. 1350-
ben utódai még szám és név szerint fel nem sorolt „román településeken”
( possessiones o la c a le s) osztoznak, 1468-ban már az uradalomban 50 név szerint
említett román falu állott. A Havaselvéről 1359-ben bevándorolt Rékási család
1365-ben kapta a Krassó megyei Ikus kerületét, melynek akkor 5 faluja volt,
1404-ben viszont 13 telepet írtak itt össze, de ekkorra már az eredeti öt közül
csak egy volt meg, ugyanez a kerület 1510-ben 36 faluból állott, az előbbi 13-
ból azonban csak kettőnek a neve található meg, 11 időközben eltűnt, s 34
alakult helyettük. A románok helyhez kötődése tehát huzamosabb időt
igényelt, s általában a középkor végéig eltartott, amint azt az előbb idézett
esetekhez hasonló gyakori falunévváltozások bizonyítják.
A 14. század közepéig a román bevándorlás csak a még lakatlan hegységeket
és közvetlen környéküket népesítette be. Az Erdélyi-medence közepén a
magyarság és németség összefüggő tömbjét csak ez után lazították fel román
szórványok. A hegyvidékről a Mezőségre transzhumáló románok egy része ott
maradt, s a magyar és szász falvak határában települt meg. így keletkeztek a
máig nagy számban található M agyar-, Szász-, illetve Oláh- előnevű
ikerfalvak, melyeknek román lakosságát a telepítő kenéz igazgatta, aki a falusi
bíró rangján álló jobbágya volt a magyar, szász vagy román földesúrnak. A
kelet-magyarországi s ezen belül az erdélyi román népen belül is létrejött a
jobbágyság és a nemesség kialakulására vezető rétegződés, de a magyar, székely
és szász fejlődéstől sok tekintetben eltérő módon.
A román vajdák és kenézek, akiknek társadalmi és jogi helyzete sokban
hasonlított a szász gerébekhez, az emelkedésnek ugyanazon fokozatain
keresztül jutottak nemességhez, mint a gerébek, a fejlődés azonban a románság
egészére nézve más következményekkel járt. A királyok egyes vajdáknak és
kenézeknek hadi érdemeik jutalmául tulajdonba adták az addig csak igazgatá­
sukra bízott, általuk telepített román falvakat, de továbbra is kikötötték a
vajdai, illetve kenézi megbízatás után járó anyagi szolgáltatásokat és a
személyes katonáskodást. A birtokos kenézek jogállását I. Lajos király
(1342-1382) szabályozta 1366-ban. A bíróságok előtti tanúskodásnál a királyi
oklevéllel birtokukban megerősített kenézeket a nemesekkel egyenrangúaknak
minősitette. Ez ugyan nem jelentette a kenéz „igazi nemességét” , azaz
személyének és a birtokán élőknek a királyi adók alóli mentességét, de első
lépés volt afelé, hogy megkülönböztessék őt az addig közjogilag vele
i 89 egyenlőnek számító és csak igazgatására bízott, de nem földesurasága alá vetett
közrománoktól ( com m un is O la c h u s) , sőt a birtokukban királyi oklevéllel meg
nem erősített kenézektől ( com m un is k e n e z u s) is. Ez utóbbiak a magyar és szász
falvak bizonyos adókedvezményeket élvező, de jobbágysorsú bíróival ( v i l l i ­
cus ) lettek jogilag egyenlőkké. Ilyen megkülönböztetések már a román kenézi
székeken érvényesültek, pl. a már említett 1360. évi hátszegi gyűlésen a 12
kenéz és 6 pap mellett bírótársakul részt vevő 6 közromán ( O la c h i p o p u la n t)
közül hármat már a kenézek jobbágyainak (io b a g io n e s) neveznek, ráadásul
Bazarab Longus kenéz és az ő jobbágyának mondott M ihul (a korra
jellemzően, mint minden közembernél, csak keresztnévvel jelölve!) együtt
ülnek a bírák között.
Az ilyen félnemesi állapotba került vajdát és kenézt az oklevelek „nemes
vajdának” , illetőleg „nemes kenéznek” nevezik (n o b ilis v a iv o d a , nobilis
k e n e z iu s ), s társadalmi állásuk pontosan megfelelt a magyar feltételes
( co n d itio n a riu s) nemesekének, akiknek nemessége megszabott szolgálathoz
kötődött. A váradi és erdélyi püspökök hasonlóképpen jutalmazták a
magánhadseregeikben katonáskodó román vajdáikat: a feltételes nemességhez
hasonló „egyházi nemességet” adományoztak nekik. Ezáltal az eredetileg csak
kezelésükre bízott birtok nemesek módjára élvezett magánbirtokukká lett, a
rajta élő szabad románokkal mint jobbágyaikkal rendelkezhettek. A puszta
tulajdonjog azonban továbbra is a királyt, illetőleg a püspököt illette, s a román
nemesek a megyei nemesi bíróság helyett a királyi, illetőleg püspöki várnagy
bírói illetékessége alatt maradtak. Mig a püspökök félnemes vajdáinak ez a
függősége egészen az újkor elejéig, az egyházi nagybirtoknak a reformációval
bekövetkező megszűnéséig kitartott, addig a királyi nemes vajdák és kenézek
továbbhaladtak a társadalmi emelkedés útján, és előbb-utóbb elérték a
feltételmentes, ún. igazi vagy országos nemességet, azaz jogok és kötelességek
tekintetében a magyar nemességgel teljesen egyenrangúvá váltak.
A székely és szász eredetű nemességtől a román nemeseket elsősorban az
különbözteti meg, hogy míg az előbbiek a nemességet biztosító birtokot a
székely és szász területen kívül, a megyékben kapták, addig a román vajdák és
kenézek arra a birtokra kaptak nemesi jogot jelentő adományt, melyet addig
tisztviselőként kezeltek. Ennek a körülménynek viszont az volt a szükséges
velejárója, hogy a közrománok elvesztették személyi szabadságukat, s a
nemesített vajdák és kenézek jobbágyaivá lettek. A román köznép néhány
szórványos ellenszegülési kísérlet után beletörődött sorsába. A királynak nem
állott érdekében a katonai szolgálatot amúgy sem teljesítő közrománok
szabadságát a katonáskodó vajdák és kenézek ellen megvédeni, s így a
románság a középkor végén nagy tömegeiben már részben a magyar vagy szász,
részben pedig a soraiból kiemelkedett román nemesség jobbágya volt. Ez az
oka annak is, hogy külön román rendi „nemzet” nem alakulhatott ki, hiszen a
jobbágy, bármilyen nemzetiségű is volt, politikai jogokkal nem bírt, a
nemesség pedig, ugyancsak nemzetiségi különbség nélkül, egyetlen „nemze­
tet” alkotott.
A román vezető réteg társadalmi emelkedésének folyamata leggyorsabban
Erdélyen kívül, Máramarosban ment végbe, mert a 14. században éppen az
északkeleti határon fenyegette Magyarországot a legkomolyabb veszedelem, a
még mindig támadóképes mongol (tatár) hatalom. A máramarosi és beregi
roman vajdák és kenézek részt vettek Károly Róbertnek és I. Lajosnak a
tatárok, majd a litvánok, végül pedig a lázadó Bogdan moldvai román vajda 19О
 ellen vezetett hadjárataiban, s a század közepén egyre többen nyerték el a
nemességet. 1326-ban a Barcánfalvi, 1336-ban a Bedőházi, 1339-ben a Bilkei,
1341-ben az Ilosvai vajda-, illetve kenézcsaládok kaptak „igazi” nemességet,
amely minden adózástól és megszabott szolgálattól mentesítette, és csak
személyes katonáskodásra kötelezte őket.
1365-ben a Moldvából Bogdan által elűzött Balk és Drag vajdák testvéreik­
kel együtt Máramarosba költöztek. Bejövetelük valóságos kis népvándorlást
indított el. A rákövetkező években Erdély addig nagyrészt lakatlan északi
hegyvidéke gyors ütemben népesült be az általuk hozott románokkal, sőt az
egyik testvér Lengyelországba is vezetett román telepeseket. A Dragtól eredő,
Máramaros, Ugocsa, Szatmár s Belső- és Közép-Szolnok megyékben több
mint száz faluból álló uradalmat szerző Drágffyak közül kerültek ki (még a 14.
században) az első magyarországi román eredetű arisztokraták, akik már az
országos politikában is szerephez jutottak. Máramaros vajdáiból Máramaros
megye királyi ispánjai lettek, s az ő vezetésük alatt alakitották át önkormányza­
tukat 1380 körül a máramarosi román nemesek a magyar nemesi megyék
mintájára, maguk közül szolgabírókat és esküdteket választva a királyi ispán
mellé bírótársakul.
Hasonló, de lassúbb fejlődés indult meg Magyarországnak egy katonailag
ugyancsak fontos vidékén, a Szörényi bánságnak a Kárpátokon belüli, Temes
és Krassó megyei területén. A 14. században itt is hirtelen megszaporodott a
román népesség. Adataink is vannak arra, hogy tömegek érkeztek Magyaror­
szág határain kívülről. 1334-ben egy bizonyos Bogdan vajda költözött be, aki
Temes megyében nyert birtokaira olyan nagyszámú népet hozott magával,
hogy beköltöztetése több mint kilenc hónapot vett igénybe, s a király részéről
az ország egyik legelőkelőbb méltósága, a kalocsai érsek küldetett ki a dolog
lebonyolítására. 1359-ben egy másik előkelő havaselvi román család hat tagja
telepedett be Temesbe, „hátrahagyva minden Havaselvén bírt jószágát” . 13
falut, majd 6 év múlva újabb 5 birtokot, a már említett ikusi kerületet kapták.
Tőlük származtak a később nemesi rangúnak számon tartott Rékási és Dobozi
Dánfi családok.
I. Lajos ezt a területet használta Havaselvére és Bulgáriába 1365 és 1369 közt
indított, végül is csak az ottani uralkodók formális hűségesküjét kikényszerítő
hadjáratai hídfőállásául. Ehhez meg akarta nyerni a Temes és Krassó megyei
kenézek támogatását, s hűségüket a görögkeletiről a római katolikus vallásra
térítéssel próbálta biztosítani. Egy 19. századi másolatban fennmaradt 1428.
évi királyi oklevél említi I. Lajosnak azt az állítólagos rendelkezését, hogy a
Temes megyei Sebes kerületben csak római katolikus vallású nemes vagy
kenéz kaphat birtokot. Akár hamis, akár valódi az oklevél, a valóságban
egyetlen hiteles térítési esetet ismerünk 1366-ból, mikor az Arad megyei
Világos vár egyik kenéze, Sorban tért át és nyert a római katolikus
keresztségben István nevet, de végül nem sikerült teljes jogú nemessé lennie. A
kimutathatóan helyi kenézi eredetű Mutnokiakat először 1376-ban mondják
nemeseknek, valószínűleg mivel a kevés katolizálók közé tartoztak, 1394-ben
ugyanis a család egyik tagja a gyulafehérvári káptalan kanonokja volt.
Valamikor ez időben nyertek nemességet a Temes megyei Temeseii Dési
kenézcsalád ősei is. A Temes és Krassó megyei román kerületek kenézeinek
többsége azonban 1370 körül még királyi megerősítéssel sem rendelkezett.
191 Még ezen a területen is csak olyan csekély eredményeket ért el a 14. századi
13. térkép. Görögkeleti román templomok a 16. század közepéig
római katolikus térítés, hogy az azt sürgető Alverna boszniai ferences vikárius
1379-ben így panaszkodott: „vannak buták és közönyösek, akik helytelenítik és
gyalázzák a magyarok felséges királyurának e nemrégiben elkezdett szent
művét, . . . ti. az országában lévő szlávok és románok megtérítését és
megkeresztelését” .13 Itt nem csupán a románok természetesen megnyilatkozó
vallási ellenállásáról van szó, hanem nyilvánvalóan a katolikus magyar
földesurakéról is, akiknek érdekében állt a birtokukra települő románoknak
pap beállításával való megtartása. Jellemzően nem is világi, hanem éppen
egyházi fóldesúr, a váradi katolikus püspök adott tudtunkkal elsőként (1349-
ben Péter nevű román vajdájának) engedélyt, hogy Felventer falujában
adómentes román papot tartson (p re sb y te ru m O la c h a le m ). A 14. század
végétől már a mezőségi magyar földesurak maguk építtettek fel fatemplomo­
kat, és tartottak ortodox papot román jobbágyaik számára.
Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy a szatmári és máramarosi
királyi ispánságot viselő Balk és Drag vajdák 1391-ben a konstantinápolyi
pátriárkától eszközölték ki a jogot, hogy az általuk alapított körtvélyesi (Peri)
kolostor igumenje a Máramaros, Szatmár, Ugocsa, Belső- és Közép-Szolnok
megyei birtokaikon élő görögkeleti román papokat és templomokat felszentelje
és igazgassa. Utódaik, a Drágffyak csak a 15. században katalizáltak (egyikük
erdélyi vajda is lett), de a továbbra is görögkeleti rítusú körtvélyesi kolostor
patrónusai maradtak. A Hunyad megyei görögkeleti papok felszentelésében a
14. század végén alapított Priszlop kolostora ugyanazt a jogot élvezhette, mint
északon a már említett körtvélyesi, azzal a különbséggel, hogy nem közvetlenül
a konstantinápolyi pátriárkától, hanem Havaselve érsekétől függött.
Vallásuk legbuzgóbb és legáldozatosabb hívei a hátszegi, vajdahunyadi és
dévai román kerületek 14. században még nemesi rangra nem emelt királyi
kenézei voltak, akik kőtemplomokat építtettek és egyházi szláv nyelvű felirattal
ellátott falképeken magukat és családtagjaikat mint alapítókat festtették meg.
1313-ból a korábban (félköríves ablakaiból ítélve még a 13. században) épült
sztrigyszentgyörgyi templom freskójáról az alapító kenéz és a pap neve mellett
Teofil festő nevét is ismerjük. Itt is, mint e vidéken mindenütt a papok a kenézi
családokból kerültek ki. Ugyancsak 13. századi görögkeleti templomok a
zeykfalvi és malomvízi is, a velük egykorú demsusi viszont bizáncias centrális
építmény, de közepére helyezett tornya a 13. század első felében épült erdélyi
katolikus templomok tornyát utánozza. 1360-ból a demsusin kívül még négy
román templomról maradt írott adat, ezek közül ma az osztrói áll, de stílusa a
14. századi erdélyi gótikához kapcsolja, mint a szintén kenézi alapítású
lesnyekit is. Gótikus építmények a váradi és az erdélyi katolikus püspökök
hegyi uradalmaiban a 14. században épült kristyori, ribicei és lupsai
görögkeleti templomok is. Egyetlen nem kenéz, hanem magyar földesúr által
(1293 után települt) román jobbágyai számára emelt korai bizánci stílusú
kőtemplom a guraszádai. Meglepő viszont, hogy a szintén korai román
településű Máramarosból és Beregből, valamint Fogaras vidékéről s a Temes
és Krassó megyei román kerületekből középkori görögkeleti kőtemplom nem
maradt fenn, s említés sem történik ilyenről, csak fatemplomokról, melyeknek
mai állapotából az eredetire következtetni nem lehet.

13 R H H 1 9 7 8 . 4 0 3 - 4 0 6 . 194
 3- Erdély három nemzete (1360-1526)
Az erdélyi nemzetfogalom

Az európai feudalizmus történetének külön szakasza a rendi korszak, amelyre

az a jellemző, hogy az uralkodó és szűkebb környezete egyeduralmát bizonyos
kiváltságos rétegeknek a törvényhozásban és a kormányzásban való testületi
részvétele váltja fel. Ezeket a testületeket nevezzük rendeknek. Általában
főnemesi, köznemesi és városi polgári rendek képviseltették magukat az
országgyűléseken. A főpapság hol külön rendet alkotott, hol (mint Magyaror­
szágon is) a főnemesekhez tartozott. A rendek kialakulásának folyamata
Magyarországon már a 13. század végén megindult a főnemesek (ún. bárók) és
a közép- és kisbirtokos nemesek külön országgyűlési ülésezésével, de a
tartományúri anarchia, majd az Anjou-királyok kizárólag a bárókra támasz­
kodó keménykezű uralma a 15. század elejéig feltartóztatta. Olyan
országgyűlés, mely törvényhozási jogot igényelt magának, csak 1439-ben ült
össze a bárók, a nemesek és a királyi városok képviselőiből. Ezzel majdnem egy
időben, 1437-ben hívták össze Erdélyben a három „nemzet” ( n a t i o ) , a
nemesek, a székelyek és a szászok vezetői saját kezdeményezésből először
tartományi közgyűlésüket. Ennek döntései nem voltak törvényerejűek, mert
ilyeneket csak a teljes magyar országgyűlés hozhatott, melyen az erdélyiek is
részt vettek, hanem csak a sajátos erdélyi viszonyokat rendező statútumok.
Mégis rendi gyűlések voltak, még ha a rendek egészen más politikai
képződmények voltak is, mint a magyar országgyűlés rendei. Ezért is nevezték
azokat nemzeteknek.
„Nem zet” alatt a 15. század elején Magyarországon általában a nemességet
értették. A szó etnikai jelentése elhalványult, s elsősorban politikai-társadalmi
fogalommá vált. Még inkább így volt ez Erdélyben, ahol a „nemzet” sajátos
kiváltságokkal rendelkező társadalmi réteg, rend volt. Az ilyen értelemben vett
„nemzetnek” csak egyéni vagy közösségi birtokjoggal rendelkező ember
lehetett tagja; a birtoktalan jobbágy, akár magyar, szász vagy román
nemzetiségű volt, kívül maradt kereteiken, egyiknek szabadságával sem
élhetett, hanem földesura rendelkezése alatt állt.
Az erdélyi nemesi „nemzet” kötelékébe - az általános magyar gyakorlatnak
megfelelően - beletartozott minden katonáskodó szabad birtokos, ha birtokát
személyre szólóan és nem egy közösség tagjaként (mint a székely vagy a szász)
bírta, tehát nemzetiségi különbség itt sem érvényesült. Székelyek és szászok
egyaránt nemesekké lehettek, s románok is szép számmal kerültek be a
nemesség soraiba. A szász és román nemesek elmagyarosodása nem valamiféle
elv miatt következett be, hiszen a magyar nemességnek minden időkben volt
nem magyar anyanyelvű rétege, hanem a többséghez való alkalmazkodás
révén, anélkül, hogy a magyar nyelv átvételére valaha is tudatos kényszer
érvényesült volna. A nemesi életforma sajátosan magyar volt, a kisugárzása
akarva, nem akarva asszimilált. A székely „nemzet” , azaz a székely jogú
népesség összessége ekkor már rég nem volt külön etnikum; a köztudat a
legmagyarabb magyaroknak tartotta a székelyeket. Egyedül a szász „nemzet”
fogalma jelentett egyben külön nemzetiséget, de ez sem foglalta magába az
195 erdélyi németek összességét, mert a megyei területen fekvő városok német
polgárai, továbbá a szász jobbágyok nem voltak a „natio Saxonica” tagjai.
Román rendi „nemzet” pedig egyáltalán nem is létezett, mert ilyennek
kialakulását a vajdáknak és a kenézeknek közrendű társaik fölé kerekedése, s
ezzel a román „szabadság” megszűnése megakadályozta. A román nemesek a
nemesi „nemzet” tagjai lettek, a jobbágyokká lett románok pedig elvesztették a
román státushoz való tartozást és az ezzel járó jogokat.
A három rendi „nemzet” - magyar, székely, szász - közösségi élete
kezdetben csak kiváltságaik fenntartására és lehető bővítésére irányuló
törekvésekre, valamint helyi önkormányzati tevékenységre korlátozódott. Fel
sem merült az a gondolat, hogy közös politikai tevékenységet fejtsenek ki.
Nemesek, székelyek és szászok közti erdélyi érdekközösségi tudatnak még a 14.
században sincs nyoma. Erdély akkor még pusztán földrajzi fogalom volt, s ha
az egységes Magyar Királyságon belül bizonyos fokig különálló területnek
tekintették is, ennek a szemléletnek az alapja nem az erdélyi népek
lokálpatriotizmusa, hanem a vajda kivételes hatásköre volt. M int az erdélyi
megyék főbírája, kormányzója és katonai parancsnoka egy személyben, a vajda
olyan hatalomnak a birtokában volt, mely elkerülhetetlenül hatáskörébe vonta
a székely és szász területeket is. Forma szerint ugyan ezeket a vajdától
független ispánok kormányozták, s a székelyek és szászok ragaszkodtak is
ehhez, mert attól féltek, hogy ha a nemességgel közös bírói és közigazgatási
hatóság alá kerülnek, sajátos jogrendjük a nemesi jog hatására háttérbe
szorulna. De a királyok, akiknek a távol eső tartomány egységes irányítása
érdekében állt, rendesen úgy biztosították az erdélyi főtisztviselők közti
összhangot, hogy a székely ispánt, aki egyúttal a négy szász kerület közül
háromnak (Beszterce, Brassó, Medgyes-Selyk) ispánja is volt, a vajdához közel
álló, vele rokonságban lévő személyek közül nevezték ki.
A nemesek, székelyek és szászok első intézményes kapcsolatai is a vajdán
keresztül szövődtek. Gyakran merültek fel olyan birtokjogi, közigazgatási vagy
katonai kérdések, peres ügyek, amelyekben mindhárman érdekeltek voltak.
Ezeknek elintézésére a király a 13. század legvégén még személyesen hívott
össze tartományi közgyűlést (g e n e ra lis c o n g re g a tio ), ahol - láttuk - még a
románoknak is helye volt. Kán László vajda a 13. század első évtizedében
önhatalmúlag hívott össze ilyen gyűléseket, 1322 és 1414 között pedig királyi
megbízásból évente a mindenkori vajda, mégpedig a Torda melletti Keresztes­
mezőn, a johannita keresztes lovagok birtokán. Gyakran csak a nemesek
jelentek meg, akikhez időnként, szükség szerint csatlakoztak a székelyek és a
szászok. A királyi kerületek román kenézei számára pedig az alvajdák tartottak
külön bíráskodási összejöveteleket. A Torda melletti találkozások elősegí­
tették, hogy a nemesek, székelyek és szászok vezetői közös érdekeiket
felismerjék.
1414 után a vajdai közgyűlések sorozata politikai változások miatt megsza­
kadt, s ezzel a három nemzet intézményes érintkezésének alkalmai is
szüneteltek. Az Anjou-ház férfiága I. Lajos királyban kihalt (1382), a
trónutódlás körül súlyos belviszályok keletkeztek. A Károly Róbert és I. Lajos
által féken tartott oligarchia újból felülkerekedett, és pártharcai feldúlták az
ország békéjét. A polgárháborúkból győztesen kikerülő új királynak. Luxem­
burgi Zsigmondnak (1387-1437) bele kellett nyugodnia, hogy a hatalomban a
megerősödött arisztokráciával osztozzék. A tisztségviselő arisztokraták fi­
gyelmét és tevékenységét főleg a központi hatalomból való részesedés 196
 fenntartása kötötte le, úgy, hogy hivatalaikat részben már nem személyesen
látták el, hanem familiárisaikra bízták. A király ezen úgy próbált segíteni, hogy
a legfontosabb tisztségekre egyszerre két személyt nevezett ki, a helyzeten
azonban ez sem változtatott. Erdélyben Stiborici Stibor, I. Lajos király
egykori kiváló lengyel vitéze, Zsigmond belső bizalmasa 1395 és 1401, majd
1409 és 1414 közt még megjelent időnként a vajdai teendők intézésére, utódjai
azonban, Csáky Miklós és László, apa és fia (1415-1426, illetőleg 1427-1437)
több mint két évtizeden keresztül úgyszólván feléje sem néztek Erdélynek,
helyettük alvajdájuk, Váraskeszi Lépes Loránd kormányzott. Testvérével,
György püspökkel együtt a család érdekeit sikerrel mozdította elő, de a
tartomány politikai vezetését már azért sem tudta kezében tartani, mert mint
alvajda, nem rendelkezett a vajdáéhoz mérhető tekintéllyel. Pedig Erdély
ezekben az években történetének egyik legválságosabb szakaszát élte át, mikor
a legnagyobb szükség lett volna igazságosztó és védelmező hatalmára.

Törökveszély és parasztháború
Dél felől olyan veszély közeledett Magyarország felé, amilyen a nagy tatárjárás
óta még nem fenyegetett. Az oszmán-török hódítás, miután nem egészen fél
évszázad alatt a balkáni népeket leigázta, a 14. század végén már a magyar
határra tört. M ár I. Lajosnak vissza kellett vernie egy támadásukat 1375-ben.
A magyar hűbéres Mircea havaselvi vajda hősies küzdelemben próbált
ellenállni, de kénytelen volt Erdélybe menekülni, ahol Zsigmond király
segítségét kérte. 1395-ben magyar sereggel tért haza, de újra vereséget
szenvedett; az egyik magyar vezér, Losonci István is elesett. Zsigmond király
kereszteshadjárata, melyben magyar vezetés alatt nyugati lovagok mellett a
Balkán népeinek szabadsághősei is részt vettek, 1396-ban Nikápolynál súlyos
kudarccal végződött.
Ezután Erdély hadászati előterepe, Havaselve természetesen elesett: Mircea
is török adófizető vazallus lett. Zsigmond király szívén viselte havaselvi
hűbéreseinek sorsát, a magyar csapatok ezután is több ízben segítették vissza
trónjukra a török által elűzött vajdákat. Feladatukat azonban egyre nehezeb­
ben tudták teljesíteni, mert a mindig bőven akadó román trónkövetelők a
törökhöz fordultak, s mihelyt a magyar haderő távozott, török seregek élén
megtámadták, s Erdélybe kergették a magyarok pártfogoltját. Havaselve így
állandó hadszíntérré változott, s a törökök, rendesen a hozzájuk állt vajda
kíséretében, egyre gyakrabban törtek be Erdélybe is.
Ebben a helyzetben folyamodott Zsigmond király 1419-ben az erdélyi
„nemzetek” -hez, első ízben mint törvényerejű határozatot hozni jogosult
rendi gyűléshez. Javaslatára kimondták, hogy török támadás esetén a
közvetlenül fenyegetett székelyek és szászok segítésére minden harmadik
nemesnek és minden tizedik jobbágyuknak fegyvert kell fognia. Erre szükség is
volt, mert 1420-ban Hátszeg mellett Csáky Miklós vajda kivételesen maga
próbált egy török seregnek ellenállni, de vereséget szenvedett, s a támadók
ezúttal Hunyad megyét és Szászvárost pusztították el, a lakosság nagy tömegeit
hajtva rabszolgaságba. 1421-ben Brassó falai alatt jelent meg török csapat, s a
szász és székely hadat szétverte. 1432-ben török és román csapatok ütöttek be, s
I9 7 a nemrégen felépült falaik mögül eredményesen védekező brassóiak és
szebeniek kivételével a Szászfbld, s most már a Székelyföld is súlyos károkat
szenvedett.
A honvédelem súlyosodó terhei elsősorban a jobbágyságra nehezedtek. A
román jobbágyok csak juhnyájaik után adóztak, egyházi tizedet pedig, mint
görögkeletiek, nem fizettek. Amint azonban a magyar és szász jobbágyok a
városfejlődés megindulásával tömegesen kezdték földesuraikat elhagyni, és a
városokban keresték boldogulásukat, az üresen maradt telkekre a birtokosok
románokat telepitettek. Az erdélyi püspök kérésére a király beleegyezett, hogy
a római katolikus jobbágyoktól elhagyott úgynevezett „keresztény földekre”
költöző románok fizessék az illető telek után járó tizedet. Ez az intézkedés a
sokkal enyhébb ötvenedadóhoz szokott román jobbágyságot elégedetlenséggel
töltötte el.
De a magyar és szász jobbágy viszonyai is megromlottak. A terjedő
pénzgazdálkodással anyagi igényeit növelő nemességet a török veszedelemmel
járó új katonáskodási kötelességek is arra indították, hogy a jobbágyszolgál­
tatásokat növeljék. Követelni kezdték az egyházi tized mintájára 1351-ben
bevezetett, de a gyakorlatban eltűnt új földesúri járadékot, a kilencedet (a
termények második tizedét), anélkül azonban, hogy az addig ehelyett szedett
szolgáltatásokat elengedték volna. Emelték a földbért, soron kívüli adókat
vetettek ki, főleg pedig minden módon akadályozták a jobbágyköltözést.
Szokatlan és súlyos teher volt a rendszeressé váló tényleges katonáskodási
kötelezettség is a fegyverforgatástól már évszázadok óta elszokott paraszt
számára. A jobbágyság Erdély-szerte forrongani kezdett, s több helyen
megtagadták az egyházi tized fizetését. Lépes György püspök ekkor kétélű
fegyverhez folyamodott, a fizetést megtagadó községeket egyházi átokkal
sújtotta, amit csak a tizedhátralék régihez képest tízszeres értékű új kibocsátású
pénzben történő kifizetése fejében volt hajlandó feloldani. Közben a parasztsá­
got Csehországban tanult papjai megismertették a huszita felkelés radikális
táborita eszméivel, s ez még inkább a hivatalos egyház ellen fordította a népet.
Az erdélyi jobbágyok 1437 tavaszán Budai Nagy Antal magyar kisnemes
vezetésével fegyvert fogtak egyházi és világi földesuraik ellen.
Az erdélyi felkelők öntudatosan nevezték magukat „az erdélyi részek
magyar és román országlakói egyetemének” és „szabad állapotú emberek­
nek” ,14 ezekkel a jellegzetesen nemesekre alkalmazott kifejezésekkel a
társadalmi egyenlőség huszita programját hirdetve meg. Abban is nyilván
huszita mintát követtek, hogy a Doboka megyei Alparét határában emelkedő
Bábolna-hegy terjedelmes fennsíkján, mintegy erdélyi „Táborban” sáncolták
el magukat. Onnan küldtek kapitányaik nevében négy követet a felkelés hírére
Erdélybe siető Csáky László vajdához. Két sérelmük orvoslását kérték, a
tizedfizetéssel kapcsolatos visszaélések és kiközösítés orvoslását, valamint a
jobbágyköltözés szabadságának biztosítását.
A követeket a vajda megcsonkíttatta, majd levágatta. Ezután megtámadta a
parasztokat, de csatát vesztett, ő maga el is tűnt. A nemesség egyezkedésre
kényszerült, és a kolozsmonostori konvent előtt július 6-án létrejött szerződés
értelmében meg kellett ígérnie a jobbágyok sérelmeinek orvoslását. A püspök
felére szállította le a tized pénzváltságát, és kedvezményt adott a hátralék

14 D emény L ajos, Az 1437-38-as bábolnai népi felkelés. Bukarest, 1954. I9 8

 megfizetésében. A földesurak a korábban másfél aranyforintra rúgó földbér
fejében io dénárral elégedtek meg, s évi egy napi munkában állapították meg a
jobbágytelket terhelő robotot. Megszüntették a kilencednek, de az azt
megelőzőleg átlagban szedett terményszolgáltatásnak, az ún. akónak a szedését
is, azaz tulajdonképpen lemondtak a feudális járadék munka- és termék­
formájáról. A mérsékelt pénzjáradékra való szorítkozás nagy és jövőbe mutató
eredménye volt a parasztság harcának. Végül pedig biztosíttatott a jobbágyok
szabad költözködési joga. A szerződés legnagyobb súlyú feltétele az volt, hogy
a jobbágyok számára engedélyezni kellett a Bábolna-hegyen évenként
összehívandó fegyveres gyűlés jogát, mely hivatott lett volna a földesurak
esetleges visszaéléseit megtárgyalni és megtorolni.
Önérzetének és érdekeinek ezt a hallatlan sérelmét a nemesség nem volt
hajlandó elviselni, s rövid időn belül a harc újra fellángolt. A parasztok
azonban továbbra is sikeresen ellenálltak, egyik nemesi udvarház a másik után
borult lángba: mindkét fél kegyetlenül irtotta egymást. A szorongatott
nemesség nevében az alvajda szeptember közepén Kápolnára közgyűlésre
hívta a másik két nemzet vezetőit. Most első Ízben maguk az erdélyi rendek,
nem várva be új vajda kinevezését vagy külön a királyi felhatalmazást, az
alvajda kezdeményezésére gyűltek össze. A tartományt fenyegető belső és
külső veszély ellen „testvéri unió” -t kötöttek, megfogadva, hogy a király
kivételével minden támadó ellen közös erővel fogják oltalmazni egymást.
Egyelőre azonban az erők összefogása papíron maradt. Néhány napra a
kápolnai gyűlés után a parasztokkal újabb véres összeütközésre került sor, s a
nemesek megint egyezkedésre szorultak. Október 6-án a Doboka megyei
Dellőapáti faluban egyezett meg a két fél abban, hogy követeket küldenek a
királyhoz, s őt kérik fel döntőbírónak. Zsigmond azonban súlyos beteg volt,
december 9-én meghalt, utódja Habsburg Albert osztrák herceg pedig még
nem volt az országban, a királyi döntés tehát késett.
A parasztok közben a kolozsvári polgárságot is megnyerték maguknak, s igy
fallal kerített, erős hadászati támaszponthoz jutottak. Innen folytatták
csatározásaikat a nemesek falvai ellen. A nemesek az újonnan kinevezett vajda,
a Bábolna közvetlen szomszédságában birtokos, így közelről érintett Losonci
Bánffy Dezső vezetésével és a Külsó-Magyarországról megérkezett segédcsa­
patok támogatásával Kolozsmonostor mellett végül is döntő győzelmet arattak.
Budai Nagy Antal holtan maradt a csatatéren. 1438 elején Kolozsvár, az utolsó
menedék is elesett. Február 2-án Tordán összeültek a három nemzet
képviselői, s miután az uniót ünnepélyesen megújították, bekövetkezett a
jobbágyokkal való nagy leszámolás: vezetőiket megkínozták és kivégezték, a
többi foglyot megcsonkitották, megvakították. Kolozsvár városi szabadsága
elvesztésével fizetett részvételéért, s csak évek múlva nyerte vissza jogait. A
jobbágyok által szerződésileg kivívott kedvezmények megadásáról természete­
sen szó sem volt többé.

A Hunyadiak

Ha a hiányos fegyverzetű és hamis ígéretekkel félrevezethető parasztok ellen

nagy nehezen boldogultak is, a török veszedelem feltartóztatásához az erdélyi
I9 9 nemzetek ereje nem volt elegendő. Már 1438-ban a Hunyad megyei Vaskapu-
szoroson keresztül török-rom án-szerb sereg nyomult be. A török támadókat
Vlad Dracul havaselvi vajda, korábban Zsigmond hűbérese és a magyar
főnemesség színe-javát tömörítő Sárkány-rend lovagja (innen román dracu =
sárkány neve) kísérte; szavaira adta fel magát Szászsebes. Lakosságának nagy
részét rabságba hurcolták, majd Szebent nyolc napon át ostromolták, mivel
azonban a város sikeresen ellenállt, Gyulafehérvárat és Küküllővárat rohanták
meg és rabolták ki. Közel két hónapon át tartó pusztítás után nagy prédával és
sok ezer rabbal a Barcaságon át elhagyták az országot.
Albert váratlan halála után az új király, a lengyel I. Ulászló legfőbb céljának
a törökellenes harcot tekintette, és uralkodása első évében, 1440-ben, a
védelemnek teljesen új alapokra való fektetését, a déli határvidék eddig több
tisztviselőre bízott kormányzatának egységesítését határozta el. A nagy
feladatra Újlaki Miklós macsói bánt és ennek régi fegyvertársát, Hunyadi
János Szörényi bánt szemelte ki. Régi tisztségeik meghagyása mellett temesi
ispánokká és erdélyi vajdákká nevezte ki őket. A hosszú határsáv nyugati
felének védelmét Újlaki vezette, a keleti részt pedig Hunyadi vette gondjaiba.
Annyi idő után végre Erdély sorsa jó kezekbe került, annál inkább, mivel
Hunyadi maga is erdélyi volt, s így szőkébb hazájának ügyeit szinte kizárólag
Magyarország más tájairól való, másutt birtokos elődeinél jobban szívén
viselte. A 15. századi európai történelemnek ez a kimagasló alakja alacsonyról
induló, tüneményesen gyors pályafutást tett meg. Apja valószínűleg havaselvi
bojár eredetű volt, udvari vitézként szolgált Zsigmond királynak, aki 1409-ben
Hunyad várát és uradalmát adta neki. Hunyadi János maga, akit a kortársak
Zsigmond természetes fiának tartottak, hazai főurak, majd a szerb despota és a
milánói herceg szolgálatában katonáskodott, azután ő is udvari vitéz lett.
Albert király a szakadatlan török támadásoknak kitett Szörényi bánság élére
nevezte ki. I. Ulászló mint legbizalmasabb tanácsadójára, legvitézebb
katonájára bízta a törökellenes hadjáratok vezetését. Érdemeit a királyi kegy
bőségesen jutalmazta, azután az 1444-es török béketárgyalások során Branko-
vics György szerb despotától átvette annak óriási magyarországi birtokait.
Akkora magánbirtok tulajdonosává lett, melyhez fogható sem azelőtt, sem
azután magyar földön egy kézben nem egyesült. Halálakor birtokai mintegy
négymillió katasztrális holdat tettek ki, ebből egymillió hold Erdély területére
esett. Ennek az óriási vagyonnak a jövedelmét, s ezernyi familiárisának katonai
és politikai súlyát azonban nemcsak a maga közéleti érvényesülése érdekében
használta fel, mint annyi kortársa, hanem éveken keresztül egymaga viselte a
török háborúk kiadásainak nagy részét is.
M ár 1442-ben védelmeznie kellett Erdélyt a Mezid bég vezetése alatt
behatoló török sereg ellen. Szentimre mellett csatát vesztett ugyan, s Lépes
György püspök is elesett, az Újlaki Miklós által hozott segitség azonban
lehetővé tette, hogy a Szeben ostromára induló ellenséget csatára kényszerítse
és teljesen megsemmisítse. Még ez évben Havaselvén, a Ialomifa folyó mellett
tönkreverte Sehábeddin ruméliai beglerbég hadait. 1443-ban maga indult
támadásra, és győztes csaták után a Balkán-hegységig nyomult, de a zord
időjárás visszatérésre kényszerítette. Bár 1444-ben Várnánál egy megszegett
békekötés után indított újabb hadjárata vereséggel végződött, s Ulászló király
is áldozatul esett, a magyar határok hosszú időre mentesültek a közvetlen
veszedelemtől.
2 0 0
 V. László király (1444-1458) kiskorúsága idejére Hunyadit, a kereszténység
ünnepelt hősét és a magyar köznemesség körülrajongott bálványát Magyaror­
szág kormányzójává választották. Megnövekedett hatalmát a törökkel való
végleges leszámolásra akarta fordítani. Harmadik balkáni hadjárata azonban -
Brankoviccsal fennálló ellenségessége és a román fejedelmek ingadozása
folytán - nem járt eredménnyel, a szerbiai Rigómezőn (Koszovo polje) 1448-
ban csatát vesztett.
Ha távolabbi terveit Hunyadi nem tudta is megvalósítani, Magyarország
védelmét sikerrel folytatta. 1456-ban Konstantinápoly meghódítójának, II.
Mohamed szultánnak Nándorfehérvárt ostromló seregét szórta szét a később
szentté avatott Giovanni da Capestrano olasz ferences által toborzott paraszti
keresztesek segítségével. (E csata emlékét őrzi az előtte-érette elrendelt déli
harangszó.) A nagy diadal után a török évtizedekig nem mert magyar földre
betörni. Hunyadit még ez évben, dicsősége tetőpontján ragadta el a táborában
pusztító pestisjárvány. Testét Gyulafehérvárott helyezték örök nyugalomra.
Hatalmára féltékeny ellenfelei és a Hunyadi-fiak között hatalmi harc robbant
ki, ennek során Hunyadi László hóhérbárd alatt végezte fiatal életét, a
kisebbiket, Mátyást, azonban (elsősorban a köznemesség és családja
nagyszámú familiárisának fegyveres fellépésére) 1458-ban királlyá válasz­
tották.
Az új uralkodót Erdélyben bizalmatlanság fogadta, 1459-ben a három
nemzet tanácskozásain az uniót érezhetően a király ellen irányuló éllel újították
meg. Az ellenséges hangulat nem a szinte még gyermek Mátyásnak, hanem
heves, erőszakos természetéről hírhedt anyai nagybátyjának, Szilágyi Mihály­
nak szólt, aki öccse nevében kormányzott. Az örökös grófi címmel együtt járó
besztercei kerületet, melyet Hunyadi 1452-ben, a kormányzóságról való
leköszönésekor kapott V. Lászlótól, a szász önkormányzat sérelmére Szilágyi
magának adományoztatta. Nem törődve a beszterceieknek elődje által
biztosított kiváltságaival, egyszerű jobbágyokként kezdte őket kezelni, amivel
1458-ban felkelést provokált ki. Mátyás, az erdélyi rend felborulásától tartva,
nagybátyját megfosztotta hatalmától, és a kormányzást maga vette kezébe.
1465-ben visszaállította Beszterce szabadságát. A hangulat azonban nem
enyhült vele szemben. Költséges hadjáratainak terhei, s az erős kéztől elszokott
főnemességgel szemben tanúsított szigora országszerte ellenzéki mozgalmakra
vezettek.
Különösen sérelmesnek találta az erdélyi nemesség, hogy az I. Lajos által
nekik elengedett lu cru m c a m era e adót megszüntetve, a helyette bevezetett új
adót rájuk is kivetette. 1467-ben Farnasi Veres Benedek, az egyik ősfoglaló
erdélyi nemzetség leszármazója vezetésével fegyvert fogtak a király ellen,
csatlakozásra bírva Szentgyörgyi János vajdát és két vajdatársát is. Szász és
székely előkelők is részt vettek a lázadásban. Mátyás gyors közbelépésével
meglepte a szervezetlen felkelőket, a vajdák elsőnek siettek uralkodójuk lábai
elé borulva kegyelmet kérni, az értelmi szerzők egy része pedig külföldre
menekült. Csak Károly Róbertnek László vajda bukása után végrehajtott
birtokelkobzásaihoz mérhető csapás érte az erdélyi nemességet Mátyás
büntető keze által. Évszázadok óta begyökerezett nagy családok - mint a
Farnasi Veres, Suki, Iklódi, Kecseti, Drági, Bogáti, Losonci Bánffy,
Somkeréki Erdélyi, Dobokai, Illyei, Folti - lázadó tagjai egyik napról a
201 másikra földönfutókká lettek. Birtokaikat a király rokonainak és kipróbált
híveinek, elsősorban az új vajdáknak, Dengelegi Pongrác Jánosnak és Csupor
Miklósnak, továbbá Nádasdi Ungor Jánosnak adományozta. Ha sajátságos
véletlen folytán mindhármuk családja néhány évtizeden belül ki nem hal,
Erdély új arisztokráciát látott volna felemelkedni. Így azonban a hirtelenül
szerzett uradalmak leányági utódok kezén megoszlottak, más részüket Mátyás
már előbb visszaadta azoknak, akiknek első felindulása elmúltával megkegyel­
mezett. Az erdélyi nagybirtok szinte megszűnt létezni. Nemcsak a nemesek,
hanem a székely és szász lázadók is bűnhődtek, a szebeni polgármester fejével
fizetett. Az erdélyi rendek politikai súlya mindenképpen erősen csökkent, míg
a vajda hatalmát a király fokozatosan növelte. Az 1460-as évek elejétől
rendszeresen ő töltötte be a székely ispáni tisztet is. Kormányzati jogkörét csak
az épp akkor, ellensúlyként megerősített szász autonómia csorbitotta. Mátyás
még az évben hadat viselt §tefan moldvai vajda ellen is, aki az összeesküvés
egyik felbújtója volt. Bár egy szerencsétlen ütközetben a király maga is
megsebesült, és seregeit hazarendelte, a vajda mégsem tartotta tanácsosnak
ujjat húzni vele, hanem hűbéres esküvel kötelezte magát hódolatra.
Mátyás király hatékonyan szervezte meg Erdély védelmét a török ellen.
Ebben segítségére volt Moldva legkiválóbb vajdája, az utókor által „Nagynak”
nevezett István ($tefan cél Maré 1457-1504), aki magyar katonai támogatással
többször is győzelmet aratott az országra támadó törökök felett. Mátyás
pártfogolta Havaselve vitéz, de kegyetlen vajdáját, Vlad Dracul fia (tőle
Dráculea nevet is nyert) Vladot (1456-1462, 1476), akit ellenségei „karó-
bahúzónak” (Tepes) neveztek, mert a kezébe került törököket és a törökbarát
bojárokat így végeztette ki. Az erdélyi szászokkal többször politikai és
külkereskedelmi összeütközésekbe keveredve, közülük is sokat meggyilkolta­
tott. Ezért a szászok nyomtatott röpiratokban Európa-szerte rémhírét
költötték, tápot adva a vámpírhiedelemmel összekapcsolódó későbbi Drakula-
történeteknek.
Mátyás uralkodása idején egyetlen komoly török támadás érte Erdélyt 1479-
ben. A főseregnek azonban Báthori István országbíró a Hunyad megyei
Kenyérmezőn elébe vágott. Itt október 13-án a törökkel vivott legvéresebb
erdélyi csata fejlődött ki. Az idejében megérkező Kinizsi Pál, törökverő
csatáiról híres temesi ispán beavatkozására a törökök súlyos vereséget
szenvedtek, s a következő évtizedben Erdélyt elkerülték. A török elleni
védelem is szervezettebbé vált. A szász városok külső tornyos falai 1387 és 1438
között kiépültek, a dél-erdélyi falvak pedig templomaikat alakították át
menedékvárakká, létrehozva a gótikus templomerőd sajátos erdélyi műfaját.
A török veszedelem a déli határ mentén fekvő királyi váruradalmak
kenézeinek hadiszolgálatait fokozott mértékben vette igénybe, s ennek hatása
nem maradt el. Temes, Krassó és Hunyad megyében a román kenézek hosszú
sora nyert nemesi rangot, hogy a 15. század végén az országos nemesség soraiba
is bekerüljön. Nem véletlen, hogy román kenézek tömeges nemesítése éppen
Hunyadi János nevéhez fűződik, mert a nagy hadvezér maga is közöttük
nevelkedvén fel, megértette e feltörekvő réteg vágyait. Magyar és székely
familiárisai mellett (6 volt az első erdélyi vajda, akinek kezében a vajdai és
székely ispáni hivatal egyesült) számos román kenéz is kíséretéhez szegődött, s
érthető, hogy éppen ezek, a nagyhatalmú kormányzó személyes hívei
részesültek elsősorban patrónusuk kegyeiben. A Hunyad megyei Nádasdi
Ungor, Malomvizi Kenderesi és Kendeffy, Csulai, a Szörény megyei Csornai, 2 0 2
 Bizerei, M utnoki, Temeseii Dési, Macskási román kenézcsaládok későbbi
fényes pályafutása Hunyadi mellől indult el. Csak Hunyad megyében
bármelyik megye magyar kisnemességével vetekedő számban találunk a 15.
század második felében újdonsült román nemes családokat, a hátszegi királyi
várkerület kenézeinek utódait (Bajesdi, Barbátvizi, Bári, Brettyei, Csolnokosi,
Farkadini, Fejérvizi, Galaci, Karulyosdi, Kernycsti, Klopotivai, Lindzsinai,
Livádi, Macesdi, Oncsokfalvi, Osztrói, Pestényi, Ponori, Puji, Riusori,
Szacsali, Szentpéterfalvi, Szilvási, Totesdi, Vádi, Várhelyi, Zejkányi), köztük
sok faluval bíró nagybirtokosokat is, mint a már említetteken kívül a
Szálláspataki rokonságot és a Demsusi Muzsinákat. M inden jel szerint ez
utóbbiak közül származott Hunyadi anyja. Nemesi címet és birtokot kaptak a
Kolozs megyei Sebesvár vajdái, a Meregjói Botos, Kalotai Vajda, Csicsei
Vajda és Danki Vajda családok ősei is, Fehér megyében pedig a Lupsai
Kendék. Fogaras vidékén a román vezető réteg jogviszonyait még a havaselvi
vajdák szabályozták abban az időben, mikor (a 14. század második felében és a
15. elején) az uradalom a magyar királyok adományából hűbéres magánbirto­
kuk volt. Ezért itt a kenézeknek megfelelő állású társadalmi réteg a havaselvi
nemesség bolgár eredetű „bojár” elnevezését viselte. A fogarasi bojárok
egyébként a szolgálati nemességnek körülbelül ugyanazt a fokát érték el, mint a
többi királyi várbirtok kenézei, csak szolgáltatásaik voltak nagyobbak, de
közülük is nem egy család emelkedett az országos nemesek soraiba, mint az
újkor elején oly nagy szerepet játszó Mayládok.
A román nemesek természetesen nemcsak a címet, hanem az egész
jogrendet, a közigazgatási kereteket és intézményeket, s az életformát is
átvették a magyar nemességtől. Máramarosban, mint láttuk, a magyar
viszonyoknak mindenben megfelelő megyei rendszer alakult ki, a 15. század
második felében pedig a temesközi kerületek kenézi széke is szabályszerű
megyei törvényszékké fejlődött, s a krajnik, az ítéletek előkészítése és
végrehajtása körül tevékenykedő tisztviselő észrevétlenül átvette a szolgabíró
szerepét. Hátszeg vidékén is hasonló folyamat indult meg. A 14. században
még a királyi várnagy hívta össze a kenézek közgyűlését, s az ő akarata volt a
döntő a tárgyalások irányításában, a 15. század első felében már a kenézek
nélküle is összegyűltek, és bírói ítéletet hoztak, oklevelet adtak ki, tehát a
nemesekéhez hasonló önkormányzatot gyakoroltak. M inthogy azonban
Hunyad megyének régi magyar nemessége, következőleg már megalakult
nemesi törvényszéke volt, a román nemesek itt beilleszkedtek a kész keretekbe,
a külön kenézi szék megszűnt.
A katolikus vallást nem minden román nemes kenéz vette át. A máramarosi-
ak tekintélyes része megmaradt görögkeleti hitén. A Hátszeg-vidékiek még a
15. században is építettek az erdélyi gótika stílusában, de bizánci ízléssel
kifestett, egyházi szláv feliratokkal ellátott görögkeleti templomokat, melyek­
nek papjai is kenézi családok tagjai voltak.
A 15. század második felében a királyok egymás után emeltek románokat
bizalmi állásokra, országos méltóságokra, anélkül, hogy az akkor már erős
nemzeti öntudatú magyar nemesség ezt kifogásolta volna. Csornai Mihály
1447 és 1454, Mutnoki István és Mihály 1467 és 1469 között, Macskási Péter
pedig a század végén a Szörényi bán felelősségteljes hivatalát viselte.
Malomvizi Kenderesi János és Pestényi Mihály, majd Temeseii Dési Péter
203 Máramaros és Bereg megyék ispánjai voltak. Nádasdi Ungor János, akinek
apja annak idején Hunyadi Jánost oktatta fegyverforgatásra, Mátyás király
legkedvesebb hívei közé tartozott; felesége révén, aki Lendvai Bánffy leány
volt, az ország legrégibb arisztokrata családjaival tartott rokonságot, s mint
szerencsés hadvezér óriási birtokokat nyert adományban. Jellemző a Hátszeg­
vidéki Csulaiak pályafutása. Csulai Vlad szerény birtokú nemes kenéz 7 fia
közül 5 ért el magas állami tisztséget, köztük Ficsor László jajcai, majd
Szörényi, Kende Miklós szabácsi, Móré György Szörényi és nándorfehérvári
bán, Báncsa János bálványosi várnagy, Móré Fülöp pedig pécsi püspök lett.
Feleséget az előkelő magyar Bethlen, Haranglábi és Dóczi családokból vettek
maguknak.

A városok és a szász autonómia

Az európai feudalizmus rendi korszakának létrejöttében elengedhetetlen

feltétel volt a városfejlődés, mert erre támaszkodva tudták az uralkodók
ellensúlyozni a nagybirtokosok politikai befolyását. Az erdélyi rendiség egyéb
sajátosságai mellett különösen jellemző volt az, hogy a városfejlődés súllyal a
szász „nemzet” politikai keretei közt, azok hathatós védelmében ment végbe.
Az Anjou-királyok sikeres gazdaságpolitikája, a magyarországi bányászat és a
marhakereskedelem fellendülése, az értékálló aranypénz verése, a szomszédos
országokkal kereskedelmi szerződések kötése az erdélyi városfejlődésre is
serkentő hatást gyakorolt. Ennek gyümölcseit elsősorban a falvakból kézműves
és kereskedő városokká növekvő szász települések élvezték. A három nagy
szász város: Nagyszeben, Brassó, Beszterce mögött nemcsak a magyar városok
(Dés, Torda, Gyulafehérvár) s a székely központok (Marosvásárhely,
Kézdivásárhely, Udvarhely, Sepsiszentgyörgy stb.), hanem más szász városok
is (Szászsebes, Medgyes, Segesvár, Szászváros) hátramaradtak, elsősorban
azért, mert Brassó, Nagyszeben és Beszterce uralkodtak a román vajdaságokba
vezető szorosokon. A székely városkák egy része szintén a határ mentén feküdt,
de a székelység katonai életformája megakadályozta a hivatásos kereskedőréteg
korai kialakulását, s mire a fejlődés köztük is megindult, a szászok vezető helye
már elvitathatatlan volt.
Egyedül Kolozsvár, ez a vegyes magyar-német lakosságú város volt képes
versenyezni velük. A Külső-Magyarországból Erdélybe vezető kereskedelmi
utak találkozópontján kezében tarthatta az azokon lebonyolódó forgalmat, s
eredetileg német lakossága, mely kezdetben szintén nemesi-paraszti életforma
szerint élt, erdélyi viszonylatban vezető szerepet játszott a polgári gazdasági és
társadalmi rend kialakításában. M ár a 14. század második felében olyan
iparosodás indult meg falai között, mely a városi szabadság vonzerejével
párosulva a környék magyar jobbágy lakosságát beköltözésre csábította. A
Szászföldről és Németországból, ha kevesebb számban is, német iparos
bevándorlók érkeztek, s a régi birtokos-kereskedő városi arisztokrácia mellett
hamarosan a céhekbe szervezkedő iparostömegek élére álló új, külkereskede­
lemből gazdagodó kalmárréteg is részt követelt magának a város vezetésében.
Ez a feltörekvő réteg már teljesen felhagyott a földbirtokos ambíciókkal, s
egyben öntudatosan német volt, ami a régi, nemesi-katonai becsvágyó városi
arisztokráciából hiányzott. Ez a német partikularizmus, alighogy az új
polgárság kivívta a király megértő támogatásával a régi, néhány gazdag 204
 családra szorítkozó vezető réteg visszaszorítását (1405), máris megbontotta az
egyetértést, s magyarok és szászok most már egymás ellen kezdtek küzdeni a
városi élet irányitásáért. Átmenetileg a szászok kerültek fölénybe, a már
többséget képező magyarság azonban a központi hatalom támogatásával 1458-
ban elérte, hogy a bírói tisztség és a tanácstagságok paritásos alapon
osztassanak meg. Ettől kezdve, bár a szerződést mindkét fél századokon át
lelkiismeretesen megtartotta, a természetes fejlődés a magyarságnak ked­
vezvén, a szászság számbelileg egyre jobban visszaesett, s az újkor elején
Kolozsvár már nagy magyar többségű város volt.
Dés, Torda, Gyulafehérvár a 15. században már színmagyar városok voltak,
német lakosságuk eredetileg is elenyészően csekély lehetett, s a környékbeli
magyar parasztságnak a 14. század végén meginduló városba özönlése
következtében előállt magyar túlsúly beolvasztotta őket. Hasonló sors várt a
bányavárosok (Szék, Kolozs, Abrudbánya, Zalatna, Offenbánya, Torockó)
kisebb-nagyobb számarányú németségére is, mint ahogy a szász városokban a
magyarság tűnt el (Szászsebesen pl. egy Székely utca őrzi a régi magyar
lakosság emlékét). A városok magyarosodását a magyar falvak erőteljes
iparosodása tette lehetővé: a 15. századi jobbágynévsorokban nagy számmal
találunk ipari foglalkozást jelentő családneveket a legkülönbözőbb iparágak
köréből. Az ipari műveltség alapelemeit a városba költöző jobbágy tehát készen
vitte magával. A középkor végi erdélyi városi polgárság soraiban így németek
mellett magyarok is nagy tömegben szerepelnek. A románság viszont még nem
játszott szerepet az erdélyi városfejlődésben.
Az erdélyi városfejlődés egyik legfőbb serkentője a két román vajdasággal
folytatott élénk kereskedelem volt. Bármennyire is csökkent a magyar király
hatalma a Kárpátokon túli területeken, befolyását mégis erőteljesen tudta
érvényesiteni. Védelme alatt a nyerstermékekben gazdag két román vajdaság
megnyílt az erdélyi kereskedelem előtt. A szervezkedés kezdeti nehézségeivel
küszködő vajdaságok (az első havaselvi román templom például csak a 14.
század elején épült fel) lakossága rászorult a saját és a nyugati ipar termékeit
közvetítő erdélyi kereskedőkre. I. Lajos tudatos gazdaságpolitikája, mely
többek között arra törekedett, hogy a Magyarországot már évszázadok óta
elkerülő keleti kereskedelem átmenő útjait országának visszaszerezze, gondjai­
ba vette a szász kereskedelmet is. 1369-ben Brassónak biztosította az
árumegállítási jogot, amennyiben a lengyel és német kereskedőket kényszerí­
tette, hogy Havaselve felé menet a legfontosabb árucikket, a posztót a
brassóiaknak adják el, s ezek vigyék tovább, s hogy a Havaselvéről szerzett
árukat, mezőgazdasági termékeket és állatokat szintén a brassói piacon
értékesítsék. 1378-ban Szeben részesült ugyanebben a jogban a rajta keresztül
vezető útvonalat illetőleg, a Moldván át vezető lengyel útba való bekap­
csolódásra pedig már 1368-ban Beszterce.
Az élénk kereskedelmi forgalom azonban eleinte nem annyira szász
ipartermékeket, hanem nyugat-európai iparcikkeket, főleg textíliákat közvetí­
tett kelet felé, hiszen a szászoknak piacra termelő ipara a 14. században még alig
volt. A tényleges kivitelben a szász kereskedők maguk alig vettek részt, hanem
az árumegállító jogra támaszkodva, városaik piacán adták el áruikat a forgalmat
közvetítő balkáni kereskedőknek, s vették át a csereanyagot tőlük. Nem
csodálkozhatunk ezen, hiszen még a középkori bécsi kereskedők sem jártak el
205 másként, mert árumegállító joguk biztosította számukra a kereskedelem
helyben való lebonyolítását. Kelet felé a szász kereskedők legfeljebb a román
vajdaságokban jártak néha, fontosabb üzletkötések, kényesebb ügyletek
kedvéért; távolabbra csak kivételesen, mintegy kalandszerűen jutottak el.
Inkább jártak a nyugati, főleg németországi nagy városokba, főleg mióta Nagy
Lajos a budai árumegállítási jogot rájuk nézve megszüntette. A havaselvi és
moldvai nyerstermékeket vitték oda, és cserében szöveteket és fűszereket
hoztak haza. Két szokásos útvonal közül az első Kassán keresztül Cseh- és
Lengyelországba, s onnan Danzigba, a másik Budán keresztül részben
Bécs-Regensburg-Basel, részben Zára-Velence irányába vezetett.
A szász ipar csak későn kapcsolódott bele a nagy gazdasági fellendülésbe. A
céhek Erdély-szerte a 14. század közepén tűnnek fel; Lajos király egy időre
feloszlatta, a szászok kérelmére azonban 1376-ban visszaállította és újra
szabályozta azokat. Az ekkor említett céhek nagy száma (19 céh 25 iparággal)
nem téveszthet meg, mert a rendelkezések közül jellemzően hiányzik minden
mennyiségi korlátozás, melyek később, mikor a céhek már piacra, sőt kivitelre
kezdenek dolgozni, egyre-másra feltűnnek a céhlevelekben. Ez a fordulat a 15.
században következett be, s ettől kezdve az erdélyi ipar termékei is utat találnak
kelet felé. Az iparosodás olyan méreteket öltött, hogy még falvakban is találunk
olyan céhet, melynek százon felül van a taglétszáma. A román vajdaságok felé
irányuló kivitel árucikkek szempontjából egyre változatosabb lett, a 15. századi
vámszabályokban készruha, edények, kések, különböző fegyverek, fémáruk,
fűszerek, ötvösművek, pergamen, papír, szekerek, sőt szárított gyümölcs és
sütemények is szerepelnek. A vajdaságokból behozott áruk azonban változatla­
nul nyerstermékek, nem annyira a mezőgazdaság, mint inkább az állattartás
produktumai (élő állat, nyersbőr, viasz, méz s ritkábban gabona) maradnak.
A kereskedelem révén felemelkedett új szász vezető réteg, a városi
patríciusok rendje is zártkörű, csak néhány családra szorítkozó réteg volt,
akárcsak a gerébeké, s az uralomhoz ezeknél nem kisebb féltékenységgel
ragaszkodott. Hatalmát az iparosodó polgárság a 15. század végén kezdte
támadni, de nem sok sikerrel. A mozgalom eredménye a magyarországi
városokban és Kolozsvárott már régóta működő „százak testületének”
(H u n d e r tm a n n sc h a ft) bevezetése lett (1495), noha a céheket is képviselték,
ennek tagjait azonban a kizárólag patríciusokból álló városi tanács nevezte ki, s
így nagymértékben függő helyzetben maradtak. A magát elnyomottnak érző
szász városi köznép 1511-ben Segesvárott, 1513-ban Szebenben kelt fel a
vezetőség ellen; 1520-ban pedig elégületlen szász parasztok a segesvári
polgármestert gyilkolták meg. Az új arisztokrácia uralmát azonban sem a
városi kispolgárság, sem a falvak parasztnépe nem tudta megtörni, mert a
köznemesség átmeneti előretörése után országszerte a társadalom felső rétegei
kerültek fölénybe, s a királyi támogatást is az utóbbiak sajátították ki. Amint a
jobbágyok vagy a közszékelyek sorsa egyre rosszabbra fordult, úgy állandósult
a szász köznépnek a nagypolgárságtól való politikai és gazdasági függése is.
Az új szász társadalmi rend a városok elsőbbségére épült fel. A szász
parasztságra nemcsak a nagypolgári vezetők hatalma nehezedett, hanem a
városnak a falura gyakorolt gazdasági nyomása is, s ebben a viszonylatban a
kispolgárság is a paraszt fölé kerekedett. A székek központjai következetesen
meggátolták a hatáskörükbe tartozó többi helység fejlődését, és elsősorban
vásártartási joguk kizárólagosságát tartották fenn. így hiúsította meg már
1378-ban Brassó Földvár, 1379-ben Nagysink Szentágota és 1428-ban 206
 Segesvár Henndorf önálló hetivásár tartására irányuló törekvéseit. Később a
városi céhek is kiterjesztették uralmukat a falusi céhekre, amennyiben a városi
céhmesterek felügyeleti jogot nyertek a falusi ipar felett.
A szász jogegyenlőség elve tehát a valóságban nem érvényesülhetett, bár a
szász paraszt még így is hasonlíthatatlanul jobb helyzetben volt, mint a megyei
jobbágy vagy a szegény közszékely, főleg azért, mert a gerébek kiválása után a
szász társadalom fokozatosan demilitarizálódott, s ezzel párhuzamosan eltűnt a
nemesi-jobbágyi társadalmi kettősség kifejlődésének lehetősége.
A nemesi-paraszti életrendről a polgári-parasztira való áttérés együtt járt a
szász etnikai öntudat kifejlődésével. A szász polgári középrend már éppen
olyan kizárólagos, szenvedélyes etnikai elfogultságot tanúsított, mint a
középkor végi magyar köznemesség, s ennek az új magatartásnak első
gyakorlati megnyilvánulása az idegen etnikumnak a szász városokból,
céhekből való kirekesztése volt. Az első ismert ilyen természetű rendelkezést a
szebeni tanács hozta 1474-ben; kikötötte ugyanis, hogy a külvárosban épült
dominikánus kolostor csak abban az esetben költözhet a városfalak közé, ha a
szerzetesek többsége német lesz. Ezt az állandóan erősödő szász polgári s
egyben német etnikai öntudatot bátorította s mintegy intézményesitette, hogy
a 15. század elejétől egyre több szász szék kapta meg a szabad királybíró­
választás jogát. A folyamatot Mátyás király tette teljessé. 1469-ben valamennyi
széknek megadta ezt a jogot. 1486-ban pedig az összes szász széket s a
besztercei és a brassói kerületet a „szász egyetembe” ( u n iv e rsita s S a x o n u m )
tömörítette, s ennek vezetését a mindenkori szász ispánnak elismert, választott
szebeni polgármesterre mint „szász grófra” bízta.

Székely szabadságharc és Székely György

parasztháborúja

Mátyás alatt Erdély az Anjou-kori virágzás visszatértének örvendhetett volna.

Az 1467-es lázadás után a király gondosabban válogatta meg vajdáit, 1470-nel
kezdődőleg érezhetőleg megszaporodik a vajdák erdélyi ügyekben kiadott
okleveleinek száma, ami annak bizonysága, hogy hivatalukat nem tekintették
többé puszta címnek és jövedelemforrásnak, teendőiket személyesen kellett
ellátniuk. A Jagello-házi királyok, II. Ulászló és II. Lajos alatt (1490-1526)
azonban a rendi állam kialakulását kísérő pártharcok országszerte súlyos
zavarokat idéztek elő. Sűrűn ismétlődő török támadások, az arisztokrata
érdekcsoportok vetélkedése, amelyben a köznemesség hol eszközként, hol
önálló erőként vesz részt, valamint Székely (Dózsa) György parasztháborúja
jelei a bomlásnak. Erdély 1493-ban két, főleg szász vidékeket sújtó török
pusztítást szenvedett végig, s belső békéjét szász és székely mozgalmak dúlták
fel.
Az 1437-es parasztháború bukása hosszú időre elfojtotta a jobbágyság nyílt
harcát. A társadalmi nyugtalanság tűzfészke a megyékből Székelyföldre
tevődött át. A pénzgazdálkodás s az attól nem független hivatásos zsoldos
katonaság korában a hagyományos székely szabadparaszti rendszer válságba
jutott. A városiasodás gyöngesége megakadályozta, hogy a székelyek a szászok
207 módjára árutermelő szabadparasztokként mindenestől elkerüljék a feudális
függésbe kerülést, a korszerű és állandó hadviselés igénye pedig lehetetlenné
tette, hogy minden székely egyaránt katonáskodjék. A vagyoni egyenlőtlenség
növekedése egyre nagyobb tömegeket zárt ki abból, hogy ténylegesen éljenek a
székely szabadsággal. A közös birtok az idők folyamán mind kisebb
osztályrészekre tagolódott, az akkor is igen szapora székelység tekintélyes
többségében törpebirtokossá vált, s hogy egyébként sem termékeny földjén
megélhetését biztosítsa, tömegestől szegődött előkelő atyafiainak szolgálatába.
A kettős birtokos székely vezető réteg megyei birtokainak mintájára székely
javain is tőle minden vonatkozásban függő jobbágyokat szeretett volna látni,
ezért megkísérelte, hogy az önkéntes szerződési viszonyt kényszerré változtas­
sa, saját gazdasági és bírói hatalma alá hajtva a birtokán dolgozó szabad
székelyeket. Ezek az egyre gyakoribb jogfosztások a 15. század közepére
lázongásokat idéztek elő; a köznép vezetőire támadt, és fegyverrel próbálta
szabadságát visszaszerezni. A központi hatalom, mivel a jobbágysorba került
székely megszűnt katonáskodni, a honvédelem érdekében beavatkozott.
Hunyadi János mint kormányzó és mint erdélyi vajda kétszer is, 1446-ban és
1453-ban fellépett az előkelők által elnyomott közrendűek érdekében. Erre
törekedett Hunyadi Mátyás is. 1466-ban Zabolán az erdélyi vajda (egy
személyben székely ispán) a király megbízásából összehívta az erdélyi
nemeseket és a székely székekből a legöregebbeket, hogy vallomásuk alapján a
székelyek szabadságát írásba foglaltassa. A hozott végzések értelmében a
közszékelyt az előkelők nem vethetik szolgaságra, s munkát is csak önként
végezzen nekik. Ugyanekkor a közrendűek megpróbálták befolyásukat a
közigazgatásban és biráskodásban is érvényesíteni, amennyiben kimondották,
hogy a székbíróságok esküdt ülnökeinek kétharmada a közrendűek közül
választassék. A szék kapitányát (mostani neve inkább „hadnagy” ) és a
székbírót azonban változatlanul az ősi rendszer szerint választották, természe­
tesen a tehetős családokból. A központi hatalmat - egyelőre csak ellenőrzési
jogkörrel - egy új tisztviselő, a székely ispán által kinevezett királybíró
képviselte.
A kérdés azonban 1466-ban nem jutott nyugvópontra, mert az elvi
szabadság még nem jelentette egyúttal a szegény közszékelyek katonáskodása
anyagi lehetőségeinek biztosítását. Nagy részük már a könnyűlovassági
szolgálatot sem teljesíthette, s ezért a király 1473-ban újabb szabályozást
rendelt el, melynek következtében a társadalmi tagozódás most már formálisan
is létrejött. Azok a székelyek, akik legalább három zsoldos vagy familiáris lovas
katonát állítottak ki, a főemberek ( p rim o re s) osztályába kerültek, azok, akik a
maguk személyében teljesíthettek lovas szolgálatot, alkották a „lófők”
( p r im ip ili) osztályát, míg a többség (közemberek, p ix id a r ii) személyes
szabadságának fenntartása mellett gyalogosan vonulhatott hadba. Ez az utóbbi
rendelkezés azokat, akik még a gyalogos katonai szolgálathoz szükséges
anyagiakkal sem rendelkeztek, most már törvényesen is szolgaságba taszította.
A lófőknek a közrendűek közül való kiemelése pedig azzal járt, hogy a
tisztségek viselői, s az esküdt ülnökök ezután kizárólag a két első rendből
kerültek ki, az alsó réteg a közéletből teljesen kizáratott.
Újabb szakaszba lépett a székely válság a primoroknak és a lófőknek a
katonáskodó közrendűekkel szembeni erőszakoskodásaival. Ez a külső­
magyarországi fejlemények erdélyi hatásaként következett be. A 16. század
elején egymást érték az országgyűlések, melyeken a fegyveresen megjelenő 208
24. Pietá részlete a nagyszebeni evangélikus templomból, 1400 körül
25. A kolozsvári Szent Mihály-templom hosszházának belseje, 1430-as évek

26. Johannes von Rosenau falképe a nagyszebeni evangélikus templom szentélyében, 1445 t>
27- A v ajd ah u n y ad i v ár d é ln y u g a t felől, 15. század

28. A vajdahunyadi vár délkeleti nézete. Tollrajz és vízfestmény, 1735

 29- Hunyadi János gyulafe­
hérvári síremlékének fedő­
lapja, 15. század utolsó har­
mada

30. Hunyadi János szarkofágjának oldallapja, 15. század utolsó harmada

31. Bronz keresztelőmedence Segesváron, 1440
32. Az evangélikus templom (14-16. század) és a városháza (16. század eleje) Nagyszebenben. Emil Fischer
felvétele, 1900 körül
33- Falképek 15. századi román templomokból: 1) Szent István, Szent László és Szent Imre, Kristyor; 2) Vladislav
Anca templomalapítók, Ribice; 3) Bálea feleségével, Vicével és fiával, $tefannal, templomalapítók, Kristyor
 köznemesek tömege beleszólt vagy beleszólni látszott az ország ügyeibe. E
mozgalom hullámai Erdélybe is eljutottak, és a forrongó közrendű katonás­
kodó székelységet az előkelőkkel szemben még határozottabb ellenállásra
buzdították. 1505-ben Udvarhelyen és 1506-ban Agyagfalván, anélkül, hogy a
király erre rendeletet adott volna ki s megbízottat küldött volna, saját
kezdeményezésükből nemzetgyűléseket tartottak, melyek éppen olyan fegy-
vercsörtetés közt és zajosan folytak le, mint ugyanakkor a magyar országgyűlé­
sek Rákoson. Drákói szigorú végzéseket hoztak a székely szabadságot megsértő
előkelők ellen, s újból megállapították a székely jogegyenlőséget, most már
persze csak a katonáskodó közrendúek számára.
A székely öntudat addig nem ismert mértékben megerősödött. Az a 13.
század óta nyomon követhető és általánosan elterjedt hagyomány, hogy a
székelyek Attila hun királynak a hun birodalom felbomlása után Erdélybe
húzódott népétől származnak, most politikai jelentőséghez jutott. A legendás
hunoktól való eredet tudata nemcsak büszkeséggel s azzal a meggyőződéssel
töltötte el a közrendű székelyeket, hogy ők őrzik legtisztábban a hun-magyar
testvérnép „szittya” (azaz szkíta) harci erényeit, hanem kiváltságaikat is ezzel
hozták kapcsolatba. A magyar köznemesi gondolkozás ekkor szintén a
„szittya” ősökért rajongott, hiszen a krónikák, melyek akkortájt újabb és újabb
feldolgozásokat értek meg (s egyik változatuk mint az első Magyarországon
nyomtatott könyv 1473 óta közkézen forgott), a magyarságot a hunokkal egy
népnek vették. A romantikus hunrajongás, mely a középkor végi magyar
nemesség öntudatának egyik legjellemzőbb megnyilvánulása, az érdeklődés
homlokterébe állította a székelységet, s ennek „szittya” elsószülöttségét
készségesen elismerte.
A székely önérzet a sérelmek és az ezek miatt összeülő nemzetgyűlések
hatása alatt a forrponton volt, mikor 1506-ban a király, fia születésének
alkalmával, ősi szokás szerint elrendelte az ilyenkor járó székely ököradó
(„ökörsütés” = billogozás) behajtását. A magát nemesnek érző katonáskodó
székelység méltatlannak tartotta az adókövetelést, hiszen a nemes ember
Magyarországon akkor már rég nem adózott. Az egyre szegényedő közrendú
székelyekre az ököradó súlyos terhet rótt, úgyhogy az anyagi okok a sértett
önérzettel párosulva lázadást idéztek elő. A rendcsinálásra kiküldött Tömöri
Pál fogarasi kapitány - aki húsz év múlva mint kalocsai érsek vezérli majd a
magyar hadsereget a mohácsi csatamezőn tragikus végzete felé - a vesztett
csatából sebesülten menekült vissza várába, s csak újabb királyi csapatok
tudták a felkelést elfojtani. A következő évben a felkelés leverésében részt vett
szebeni szászok ellen inditott székely támadásnak makfalvi Dózsa György állt
az élén, őt egyesek azonosnak vélik Székely Györggyel, aki 1514-ben a
magyarországi parasztháború vezéreként szerzett magának örök hírnevet.
A székely szabadságnak ezek az utóvédharcai azonban nem sokáig tarthat­
tak. 1510-ben a király a 24 éves Szapolyai Jánost, a köznemesség körülrajon­
gott királyjelöltjét kényszerült a nemesi közvélemény nyomására vajdának
kinevezni. A hatalmas főúr, az országos politikában a szegény nemesség hangos
pártfogója (valójában: kihasználója), tartományában éppen olyan kényúr volt,
mint elődei. A székelyeknek hamarosan meg kellett tanulniok, hogy a politikai
jelszavak és a való élet között milyen különbségek vannak. A székely alispán
önhatalmú eljárása ellen fegyvert fogó közszékelyeket 1519-ben maga
209 Szapolyai verte szét, s hogy észre térítse őket, a lázadók jószágait a királyi
kincstár számára elkoboztatta, holott jog szerint a „székely örökség” még
hűtlenség esetén sem szállott a királyra, hanem a rokonokra. Szapolyai eljárása
újabb fordulópontot jelentett a székely történelemben. Ettől kezdve a központi
hatalom tudatosan a székely kiváltságok korlátozására tör, s évszázadokra
lázongásba kényszeríti a katonáskodó székely köznépet.
A közszékelyek nemesi jogaikért (és nem nemesi elnyomók ellen) harcoltak,
mint a parasztok. Ezért az al-dunai végvárvidékről az 1514-ben a kereszteshá­
borúból antifeudális felkelésbe torkolló mozgalom élére kerülő Székely
(Dózsa) György kivétel volt, öccsén kívül tudtunkkal más székely katona nem
csatlakozott a parasztokhoz. Az Alfoldön szerveződő parasztháború hullámai
átcsaptak ugyan Erdélybe, de nem a Székelyföldre, hanem a jobbágyok lakta
megyei területre, ott is először a háromnegyed évszázad előtti tűzfészekbe,
Beszterce vidékére. Itt újra nemesi kúriák borultak lángba, majd két sóbányász
mezőváros, Dés és Torda csatlakozott a felkeléshez. Az Alföldről behatoló
csapatok ugyancsak bányavidéket - Abrudbányát, Zalatnát, Torockót -
lázítottak fel. Szapolyai vajda azonban jól őrizte a feudális érdekeket. Emberei
m indenütt elfojtották a mozgalmakat, s ő maga dél felé indult seregével, mert
úgy értesült, hogy Dózsa a parasztok derékhadával Erdélybe készül. Útközben
június 18-án Dévára összehívta a három nemzet gyűlését, s ott tudta meg, hogy
Dózsa Temesvár felé fordult, ezért ő is oda igyekezett.
Közben Dózsának Váradot megszálló alvezére, Lőrinc pap, hogy az erdélyi
nemesi haderőt magára vonja, eltérítő hadműveletet indított Kolozsvár ellen.
A városi tanács nem kívánta magát újra veszedelembe sodorni, mint Budai
Nagy Antal idején tette, de nyíltan ellenállni sem mert. Kalmár János főbíró
azt a közvetítő megoldást eszelte ki, hogy a paraszthad tisztjeit bebocsátotta a
falak közé, de a seregnek a nyílt mezőn kellett letáboroznia. Itt támadta meg
őket Barlabássy Lénárt alvajda, de vereséget szenvedett. Közben azonban a
főbíró a városi darabontokkal lekaszaboltatta a falak közt tartózkodó
parasztkapitányokat, s a kívül rekedt Lőrinc pap, hátvédjét elveszitve,
kénytelen volt Erdélyből kivonulni. Odakinn a parasztháború akkor már
tragikus vége felé közeledett, s Erdély sorsát csak közvetve érintette, mint
1526-ban a mohácsi vész is.

Erdélyi gótika és reneszánsz

A gótikus építészeti stílus korai elemeit a gyulafehérvári püspöki székesegyhá­
zon és a kerci monostori templomon a 13. század első felében erőteljes francia
hatások alatt dolgozó mesterek terjesztették el egész Erdélyben. A század
második felében átalakított vagy újonnan épített magyar és szász templomokon
e két központ hatására jelenik meg a rózsaablak, a sokszögű szentély és a
mélyen bélletes, csúcsíves kapuzat.
A román és kora gótikus hagyományokat végleg felszámoló érett gótikát az
Erdélyben is nagyon népszerű kolduló rendeknek az az igénye segítette
diadalra, hogy a templom a prédikáció egységes teréül szolgáljon. Ezért
egy hajós termeket építettek, a 15. század második felétől pedig olyan
háromhajós csarnoktemplomokat, melyeknek oldalhajói és szentélye egy
magasságúak voltak a főhajóval. Ez maga után vonta a keresztboltozat helyett a
hálóboltozat alkalmazását, mely az egész templomteret egybefogta, anélkül 2 1 0
 azonban, hogy a gótika magasba törését visszafogta volna: a mennyezet nem
nyomasztó, hanem a határtalan lebegést, a végtelent érzékelteti. A kolduló
rendek városokban települtek meg, s így hatásuk a városi plébániatemplomok
építésére is elhatározó volt, sót éppen ez utóbbiak az érett gótika legjelentősebb
alkotásai. A 14. század közepe - mint láttuk - az erdélyi városiasodás első nagy
lendületének kora volt, s ennek anyagi lehetőségei és művészi igényei
virágoztatták ki az érett gótikát.
A nagyszebeni templom főhajója már ilyen, bár alacsonyabb oldalhajói még
a bazilikális hagyományt őrzik. Máshol azonban az oldalhajókat a főhajó
magasságáig emelték, mint a segesvári hegyi templomnál vagy Szászsebesen,
mely utóbbi különösen gazdag, az érett gótikára jellemző szobordíszével tűnik
ki. Az Anjou-címer, a királyszobrok s általában a kőfaragás magas színvonala a
királyi udvarnak ha nem is közvetlen részvételét, de mindenesetre ihletését
árulja el. Az erdélyi érett gótika legkiemelkedőbb építészeti alkotása, a
kolozsvári Szent Mihály-plébániatemplom eredetileg háromhajós bazilikának
indult, de már a 14. század harmadik harmadában háromhajós csarnoktemp­
lomként épült tovább, éspedig az akkor virágzásának csúcsára ért délnémet
művészetet közvetítő kassai dóm erőteljes hatása alatt. Lenyűgöző térhatása,
nagyszerű boltozatkiképzése, gazdag kőfaragásos díszítése éppen úgy, mint
külső tömbjének harmonikus egysége és hajdani északnyugati, magasba
mutató tornya méltóképpen képviseli Erdély gazdasági és szellemi életének
igazi központját, a magyar-szász együttélés és együttalkotás legtermékenyebb
talaját.
Míg a kolozsvári temlomépítés német mintákat követett, addig a nagyrészt
szintén egyházművészeti rendeltetésű festészet és szobrászat Itália felé
tájékozódott. Ez nemcsak az Anjou-királyok szoros itáliai kapcsolatainak,
hanem azon belül a kolozsvári magyar művészeknek a Firenzében és Sienában
megújuló, a bizánci merevségből kibontakozó elevenebb, természethűbb és
főleg érzelmesebb késő gótikus és kora reneszánsz stílus felé fordulásának
tulajdonítható, ami a Szászföldön nem következett be. M int a művészettörté­
neti kutatás joggal gyanítja, az egyetlen ismert nevű Kolozsvári Miklós körül
egy legalább négy egyéni vonásokat mutató tagból álló, feltehetően magyar
festőiskola alakult ki, melynek alkotásai Magyarfenesen, Almakeréken,
Marosszentannán és Barcaszentpéteren maradtak fenn. Az első két templom
falképeinek egyikét vagy másikát Kolozsvári Miklósnak szokták tulajdonítani,
míg a marosszentannai falkép mongoloid arcvonású Madonnáját, ölében egy
keleties, hazai ruházatú Jézuskával egy másik, nagy tehetségű mesternek.
Kolozsvári Miklós tehetséges fiai, M árton és György alkották a korai
reneszánsz európai színvonalán álló szobrok egész sorát, a prágai Szent
György-szobrot, a 17. században elpusztult váradi királyszobrokat s a ma
Győrben őrzött Szent László-herma szintén nyoma veszett előképét. Koráb­
ban közvetlen itáliai ihletést véltek e művekben felfedezni, újabban az itáliai
hatást is felvevő kelet-közép-európai művészet belső megerősödésének,
magára találásának tulajdonítják sajátosságaikat.
Valóban, ez a kor - a kelet-közép-európai egyetemek közel egyidejű
keletkezéséből ítélhetóen is - a politikai és gazdasági megszilárdulásra építő
kulturális virágzás ideje volt, amikor Magyarország nem Európa perifériáján,
hanem a velencei és délnémet korai kapitalizmus közvetlen hatókörében
211 feküdt. Ez az általános fellendülés a 14-15. század fordulóján érte el
csúcspontját, s Erdélyben Kolozsvár művészi vezető szerepének kiteljesedését
jelentette. 1427-ben festette Kolozsvári Tamás a század legszebb magyaror­
szági szárnyas oltárát Garamszentbenedek számára: a Kálváriát és Szent
Miklós csodáit ábrázoló, a kor anyagi kultúráját gazdagon bemutató képeiken
az itáliai trecento és a burgundi-németalföldi gótika legjobb hagyományai
ötvöződnek és születnek újjá. Az erdélyi viszonyok sokrétűségére jellemzően, a
nyugati ihletésű korszerű művészi alkotások tőszomszédságában, egy sor
székelyföldi templomban keleti, bizánci stílusjegyeket mutató régies fal­
festmények keletkeztek, melyek a pogányok ellen küzdő Szent Lászlónak a
határőrvidéki gondolkodást megtestesítő legendáját ábrázolják erősen helyi
ízű, naiv felfogásban, egyes kutatók szerint keleti nomád hősénekek motívu­
mait is beleszőve a szent lovag csodás tetteinek megjelenítésébe. Bögöz,
Gelence 14. századi falképei Szent László legendájával átellenben Antiochiai
Szent Margit életének eseményeit, valamint az utolsó ítéletet mutatják be.
Később más székely templomokban, a Maksán, Csíkszentmihályon,
Erdőfülén, Bibarcfalván, Homoródszentmártonban, Sepsibesenyőn, 1419-
ben Székelyderzsen és a 15. század végén Sepsikilyénben festett falképeken
mind a bizantinizáló stílus, mind a legenda eseménysorozata olyan folyama­
tosságban ismétlődik, hogy sokan egy váradi eredeti utánzására gondoltak. Ma
már a művészettörténészek inkább a szájhagyományban továbbadott legenda
jelenetezését vélik felfedezni a motivumok ismétlődésében.
A szászföldi művészetnek a 14. század végén épülni kezdett és a 15.
században befejezett legjelentősebb alkotása a brassói ún. Fekete-templom. A
Kolozsvár által közvetített kassai mintát sajátos helyi ízléssel alakították
masszivitásban és terjedelmében egyaránt tekintélyt parancsoló hatalmas
épitménnyé. Nemcsak Erdélyben, hanem egész Kelet-Közép-Európában is ez
az egyik legnagyobb gótikus templom, hossza 89 méter. Késői gótikába hajló
díszítésének keletkezése egyidejű a szárnyas oltárok erdélyi elterjedésével, ami
szintén a Szászföldről indult ki és a Székelyföldön is hatott. A 14-16. századból
fennmaradt 1981 magyarországi szárnyas oltár közül 324 erdélyi (köztük az
eddig ismert legkésőbbi az 1543. évi csíkmenasági). A legszebbek Segesváron,
Medgyesen, Szászsebesen álltak, és hatásuk oly nagy volt, hogy a 15. század
közepén megelevenedett a gótikus falfestés is, amelynek kiemelkedő példái
Rozsnyai János mester 1445-ben festett Kálváriája Szebenben és a kolozsvári
plébániatemplom délnyugati kápolnájának Kálvária-freskója.
A világi célú építészet és festészet a 15. századig nem alkotott jelentősét
Erdélyben. A nagybirtokosok várai, melyek közül ötöt a Losonci Bánffyak
építettek vagy szereztek királyi adományként, meglehetősen komor, egyszerű
építmények voltak. A 15. század közepén viszont már állott Vajdahunyad
gótikus díszű vára, melynek falait Mátyás király reneszánsz ízlésű, gáláns
udvari játékot (egyesek szerint a Hunyadi család hollómondáját) ábrázoló
falképsorozattal díszítette. Ez időből maradtak fenn Erdély városaiban az első
gótikus polgárházak is, köztük Mátyás király kolozsvári szülőháza.
A török támadások kivédésére erődítették meg előbb a szász, majd a csíki
székely templomokat a 15. század folyamán, Magyarországon egyedülálló
egyéni szinezetet adva az erdélyi építészetnek. Különösen festői látványt
nyújtanak azok a templomok, amelyeknek szentélyét egy vagy két emelettel
megmagasították, és a belső körüljárókról kifelé nyíló lőrésekkel és szuroköntő
lyukakkal látták el. A hasonlóképpen átépített toronnyal szemközt a szentély 2 1 2
 így mintegy második toronyként emelkedik az épület tömbje fölé. A 230 szász
templom közül 30 ilyen, a Maros, a Kis-Küküllő, az Olt és a Homoród közén.
A legészakibb a szászbogácsi, innen nagy körívben délre, keletre és vissza
északra kanyarodva Bolkács, Bűzd, Nagydisznód, Mártonhegy, Nagysink,
Szászfehéregyháza, Magyarkapus, Berethalom és Ecel templomai zárják közre
ezeknek a sajátos építményeknek a területét. Majdnem mindegyiknek még
külön körfala is van, tornyokkal. Egyébként az erődített templomok nagy része
az eredeti épület átalakítása nélkül van körülvéve fallal, melynek belső oldalán
raktárak nyílnak, fölöttük lőréses védőfolyosó fut körbe. Valamivel később,
amikor a török beütésekre már Moldva felől is számítani kellett, indult meg a
csíki székely templomok erőditése, szintén jellegzetes helyi formákban, mint
pl. Csíkkarcfalván, Csíkrákoson stb.
A 15. század vége a kolduló rendek és a kisebb városok templomainak építési
kora. Torda, Dés, Kolozsvár (Farkas utca) teremtemplomai a debreceni,
nyírbátori, szegedi templomokkal azonos stílusjegyeket viselnek, a késő gótika
sajátos kelet-magyarországi változatát képviselik. A késő gótika motívumai
már a toszkán reneszánsz diszítőelemeivel keverednek a legkorábbi festett
mennyezeteken, az 1503-ban elkezdett gogánváraljain s a nem sokkal későbbi
székelydályain. Az itáliai és délnémet reneszánsz magas művészetét a
gyulafehérvári Lázói-kápolna és a Klein János plébános által rendelt
kolozsvári sekrestyeajtó képviselik igen magas színvonalon. Ezekkel lépett be
Erdély művészete a reneszánsz korszakába, mely Mohács után bontakozott ki
igazán.
A 15. századi erdélyi művelődés legjelentősebb vivmánya azonban az
anyanyelvűség volt. Ebben az őshazájukkal állandó kapcsolatot fenntartó,
onnan a már németül író értelmiségiekből feltöltődő szászok vezettek.
Patríciusaik és városi tisztviselőik azonban a latin mellett többnyire magyarul
is megtanultak, amit a 14. századi besztercei latin-magyar szójegyzék is
tanúsít. A legkorábbi fennmaradt összefüggő szövegű erdélyi magyar
nyelvemlék Rődi Cseh János Kolozs megyei nemes saját kezű végrendelete
1507-ből. Ugyanő fogalmazta 1508-ban az első magyar nyelvű megyei
kiadványt is. Ez időben már a koldulórendek apácái, valamint a beginák
számára sűrűn fordítottak latinról magyarra vallásos szövegeket. A magyar
nyelvű vallásos irodalom hagyományai huszita hatásra nyúlnak vissza. A
Magyarországról Moldvába üldözött huszita papok fordították először
magyarra a Bibliát az 1430-as években. A kolduló rendek írástudó tagjai által
magyarra fordított bibliai könyvek és legendák a 16. század legelejéről
származó ún. Teleki-, Székelyudvarhelyi- és Lázár-kódexekben maradtak
fenn.
A Kárpátokon túli vajdaságokat megelőzve a magyarországi románok is a 16.
század elején kezdtek írni anyanyelvükön. Az első egyházi szlávból fordított
román kéziratok a máramarosi körtvélyesi kolostorban keletkeztek. A 15.
század végén e kolostort a munkácsi ruszin püspök a maga fennhatósága alá
akarta vonni, ami ellen a máramarosi román nemesek tiltakoztak, s Drágffy
Bertalan akkori erdélyi vajdához fordultak támogatásért. Drágffy családja
ugyan már régebben katolizált, de a kolostor kegyura lévén úgy vetett véget a
vitának, hogy 1494-ben az erdélyi katolikus püspök védelme alá helyezte
Körtvélyest. Nem mondották ki formálisan az uniót, de a görögkeletiek és a
213 római katolikusok közti legfőbb dogmatikai vitakérdésben a körtvélyesi
szerzeteseknek engedni kellett. Az ott románra fordított zsoltároskönyvben
( P s a ltir e a § c h e ia n á ) megjelenik я katolikus formula: a Szentlélek nemcsak az
Atyától, hanem a Fiútól is (Filioque) származik. így jelentkezett az erdélyi
magyar katolikus egyház anyanyelvűségre törekvésével nárhuzamosan az
ortodox románoké, s vehette kezdetét a román nyelvű egyházi irodalom,
Havasalföldre és Moldvára is kisugárzó hatással.

214
Az Erdélyi Fejedelemség
 I. A fejedelemség kialakulása
és első válságai
(1526-1606)

I. A Magyar Királyságtól
az Erdélyi Fejedelemségig

Erdély és a középkori magyar állam felbomlása

1526. augusztus 29-én Magyarország a mohácsi csatában döntő vereséget
szenvedett a Török Birodalomtól. II. Lajos király (1516-1526) elesett, a
győztes I. Szulejmán (1521-1566) elfoglalta, majd kiürítette a székvárost,
Budát. Magyarországon hatalmi űr támadt. Ennek az űrnek a betöltésére két
ember vállalkozott. Az egyik Habsburg Ferdinánd, Ausztria főhercege, II.
Lajos sógora és V. Károly német-római császár öccse, aki egy 1515-ben kötött
dinasztikus egyezség értelmében igényelte a trónt. Az ő személye a Német
Birodalomtól a török ellen remélhető segítséget jelképezte.
A másik jelentkező Szapolyai János volt, Erdély 1510-től hivatalban levő
vajdája. Nem volt uralkodó család sarja: apja, Szapolyai István I. Mátyás
kegyéből lépett az ország legnagyobb birtokosainak sorába, II. Ulászló
(1490-1516) hosszú gyermektelensége idején azonban már a trón lehetséges
várományosaként nevelte föl idősebb fiát. Most, 1526-ban az ő jelöltségét
támogatta a főurak nagyobb része és a köznemesség egész tömege. A török ellen
oly sokszor ígért külföldi segítségben eddig mindig csalódott nemesi tömeg
benne látta az ország megmentőjét.
1526. november 10-én a székesfehérvári országgyűlésen Szapolyai királlyá
választatta magát, másnap a koronázásra is sor került. I. János megpróbálko­
zott a magyar állam talpraállításával. Erős kézzel uralkodott, vitathatatlan
belpolitikai sikereit a külpolitika zsákutcája azonban hamarosan semmivé tette.
A Habsburgokkal megegyezésre törekedett, szövetséget ajánlott nekik a török
ellen: tulajdonképpen joggal számított arra, hogy az I. Ferenc Franciaországá­
val 1519 óta hadilábon álló császár nem kívánja szaporítani ellenségei amúgy
sem kis számát. Ferdinánd azonban, aki 1526. október óta Csehország királya
volt, s akit 1526 decemberében maroknyi párthíve Pozsonyban magyar királlyá
is kikiáltott, nem egyezkedett, noha bátyja, V. Károly 1526 nyarától éppen
újabb háborúba kényszerült egy a franciák vezette európai koalíció ellen. E
koalíció befogadta volna Szapolyait, de ő - a törökkel a hátában - éppen nem
akart háborút.
A döntő fordulatot a császári zsoldossereg váratlan itáliai sikerei idézték elő:
1527 nyarán elfoglalták Rómát, s békekötésre kényszeritették V II. Kelemen
pápát, I. Ferenc legfőbb támogatóját. Ferdinánd keze fölszabadult, s mivel
217 (egyelőre alaptalanul) attól félt, hogy Ausztria és Csehország végveszélybe
kerülhet, ha a meggyöngült Magyarország kénytelenségből kiegyezik a
szultánnal, ezért maga indult annak meghódítására.
1527 júliusában német zsoldoshad lépte át a magyar határt. A támadók,
akikhez csak apránként, a sikerek árnyékában csatlakoztak az ingadozó magyar
urak (a kétfrontos - török-német - háború rémképe mindenkit elbizonytala­
nított), első lendületükben elfoglalták Budát, majd szeptemberben Tokaj kö­
zelében megverték Szapolyai haderejét. János király egykori tartományába,
Erdélybe menekült, de az év végén ez a biztosnak hitt támaszpont is ellene
fordult. Ferdinánd ügyes és gátlástalan megbízottja, Georg ReicherstorfFer
előbb Brassót, majd a többi szász várost lázította föl ellene. Közben Perényi
Péter, akit Szapolyai tett meg utódává a vajdai méltóságban, szintén elpártolt, s
a Szent Koronát is kiszolgáltatta a Habsburgoknak. I. Ferdinándot 1527.
november 3-án meg is koronázták vele. A maradék János-pártiak makacsul
kitartottak ugyan Erdélyben, de uruk közben 1528 márciusában újabb
vereséget szenvedett a Kassa közelében levő Szinánál, azután csekély kísérettel
Lengyelországba menekült.
A hadműveletek alatt a török ismételten fölajánlotta Szapolyainak a ba­
rátságát, Ferdinánd hatalomátvétele után pedig a határmenti bégek meg­
sokszorozták támadásaikat a déli határ ellen. Mindez arra a meggyőződésre
vezette János királyt: I. Szülejmán nem fogja békén tűrni a leghatalmasabb
európai dinasztia uralomra kerülését a szomszédos Magyarországon. A
közelmúlt tapasztalatai pedig igencsak arra intettek, hogy a két ellenség közül a
török lesz az erősebb.
A keresztény lelkiismeret, s a törökkel vívott évszázados háború gyűlölettö­
mege miatt a döntés igen nehéz lehetett. Talán Erdély 1527. végi lázadása volt
az utolsó csepp a pohárban. Az országrész így kapott részt, ha csak közvetve is,
a magyar politika évszázados jelentőségű fordulatában. 1527 végén I. János a
lengyel Hieronym Laskit Sztambulba küldte, támogatást kérni.
A követség meglepően gyors sikert hozott. Néhány hetes kemény alkudozás
után a szultán Írásban tett Ígéretet Szapolyainak: „semminémű szükségedben
soha el nem hagylak” .1
Időközben a Habsburg-uralom keserű csalódást hozott a magyarok számára.
Az új kormányzat pénztelenségbe és tehetetlenségbe süppedt, a franciákkal
Nápolyért harcoló V. Károly pedig ezúttal sem tudott segítséget nyújtani.
Szapolyai tehát a török hadi készülődés hírére visszaindult Magyarországra,
márcsak azért is, nehogy a török egyedül foglalja el azt - önmagának. 1529
tavaszára a magyar Alföld teljes egészében újra János király kezébe került. Az
ugyanezen évben elindított török hadjárat egészen Bécsig jutott, s ha onnan
vissza is kellett vonulni, az év végéig elhúzódó harcok a Dunántúl keleti felét -
Budát is hozzáértve - s az Alföldet Szapolyai kezére juttatták.
Zűrzavaros háborús időszak következett, ismétlődő török támadásokkal (pl.
1532-ben újabb Bécs elleni támadással, mely augusztus végén Kőszeg alatt
akadt el). Az erők azonban közel egyenlőek, az 1529-ben rögződött frontvonal
csak kicsit módosult: a Felvidék keleti része szintén János király hatalmába
került. Magyarország ekkor - lényegében három évvel a mohácsi csata után -
két részre szakadt.

1 Szalay LÁSZLÓ, Adalékok a magyar nemzet történetéhez a XVI. században. Pest, 1857. 124. 218
 Erdély e kettészakadt ország keleti felében terült el, de ez nem jelentette azt,
hogy a Szapolyai-hatalomhoz való csatlakozása automatikusan következett
volna be. Igaz, I. Ferdinánd uralma itt sem bizonyult jobbnak és hatékonyabb­
nak, mint az ország más részeiben. A szász városokban Reicherstorffer emberei
terroruralm at gyakoroltak, még a rendíthetetlen Habsburg-hű Markus
Pemflinger szebeni királybirót is megszorongatták. Perényi Péter vajda sem a
szászokkal nem tudott kijönni, sem a magyar nemesekkel nem tudott szót
érteni. Ferdinánd küldött volna katonaságot, de csak az erdélyiek pénzén, akik
viszont az ilyen segítségből nem kértek.
Ekkorra már Szapolyai elvágta Erdélyt az ország többi részétől. Petru Rare?
moldvai vajda török utasításra betört a Székelyföldre, majd 1529 júniusában
Földvárnál (Brassó mellett) szétverte Török Bálint Ferdinánd-párti seregét. A
további ellenállást I. János helytartója, később (1530-1534) vajdája, Somlyai
Báthori István törte meg több kisebb hadjáratban. A Habsburg-oldalon a
szászok tartottak ki a legtovább, de Brassó már 1530 nyarán megnyitotta kapuit
az ostromló magyar-román-török sereg előtt. 1531 januárjában megadta
magát Segesvár, 1532 elején az utolsó habsburgiánus erdélyi mágnás, Maylád
István is átpártolt Jánoshoz. Az ellenállás ekkor Szeben városára korlátozó­
dott, de a behódolási folyamatot megszakította egy különös eseménysor.
1530 karácsonyán egy Budára sebtiben összehívott országgyűlésen I. János
az ország kormányzójává nevezte ki Alvise (Lodovico) Grittit, Ibrahim török
nagyvezír bankárból lett bizalmasát, Andrea Gritti velencei dózse fattyú fiát. A
török támogatás erősödését, a zilált pénzügyek rendbehozását, s a politikai
válság felelősségének átvállalását remélte tőle. Gritti azonban magasabbra tört,
mint bárki gondolta volna. Önmaga akart egész Magyarország ura lenni, előbb
a szultán támogatásával, később Bécs és Sztambul kölcsönös kijátszásával.
Több éves manőverezés után, 1534 tavaszán szánta el magát a döntő lépésre:
török katonasággal indult Magyarországra, a hatalom megszerzésére. Erdély
felől közeledett, Brassónál lépte át a határt, s nem sokkal később orvul
meggyilkoltatta I. János egyik legnépszerűbb és leghatalmasabb hívét, Czibak
Imre váradi püspököt.
Erdély és Bihar nemessége fegyverhez kapott: Czibak unokaöccse, Patócsy
Ferenc és János király erdélyi hadainak parancsnoka, Kun Gotthárd állt a
mozgalom élére. G rittit hatalmas sereg szorította be Medgyes városába. A
segítségül hivott Petru Rare? merész pálfordulással az ostromlókhoz csatlako­
zott: szeptember 28-án a medgyesi polgárok által beeresztett támadók
lemészárolták a kormányzót és török kíséretét.
János király a harcok kezdetén nehéz döntés elé került: ha cserbenhagyja
Grittit, a szultán haragját vonja magára, ha megsegíti, saját alattvalóit fordítja
maga ellen. Némi habozás után az első megoldás mellett döntött - a medgyesi
dráma végeztével pedig fölkészült a várható viharra. Elment a legvégső
határig: 1535 nyarán követei útján fölajánlotta lemondását V. Károly
császárnak. A vész azonban hamar elmúlt: a szultán kezdetben ugyan valóban
vizsgálatot rendelt el udvaronca halála ügyében, de amint Gritti pártfogója,
Ibrahim nagyvezír kegyvesztett lett és (1536 májusában) kivégezték, az egész
ügy elaludt.
János király tehát könnyű szívvel vonhatta vissza lemondási ajánlatát, annál
is inkább, mert a császár sem tudta vállalni a legfőbb föltételt - a fontosabb
219 magyar várak elegendő őrséggel való ellátását.
 A Gritti-epizód nagypolitikai következmények nélkül zárult - magában
Erdélyben pedig újraindult a két párt küzdelme. Ferdinánd hívei 1535-1536
fordulóján Szatmár felől megkíséreltek segítséget vinni a még mindig harcoló
Szebennek, de vállalkozásuk végül nem sikerült. Szeben 1536. március i-jén
behódolt I. Jánosnak. A polgárháború - egyelőre - véget ért Erdélyben.
1534 eseményei egy szempontból azonban mégis nagy jelentőségűnek
bizonyultak. Czibak Imre megürült püspöki székét Váradon, s Gritti egyik
méltóságát, a kincstartói hivatalt ekkor kapja meg Szapolyai bizalmas híve, az
eddig szerényen a háttérben maradó pálos szerzetes, Utiesenovic, másképpen
Fráter György (Martinuzzinak is ismerik, de ez a név csak egy történetírói
tévedés szüleménye). Ő lesz az az ember, akinek segítségével I. János 1538
elején végre véget tud vetni az akkor már 11 esztendeje dúló magyarországi
belháborúnak.
M ert a belháború törvényszerűen anarchiát szült. Szapolyai 1528-ban
elvesztette óriási családi birtokai legnagyobb részét, királyi birtokként
jószerivel csak Buda, Solymos és Lippa maradt meg a kezén. Az adószedés a
háborús időkben nehézkessé vált (arról nem is beszélve, hogy mindkét
uralkodó csak egy-egy fél ország adójával rendelkezett), a bányák és a vámok
legértékesebbjei Ferdinánd kezén maradtak. I. János országrészében visz-
szatért a nagybirtok Mohács előtt már oly sok bajt okozott korlátlan uralma:
egy Perényi Péter, egy Török Bálint a maga területén sokkalta nagyobb úr volt
mint a király. A másik féltől, I. Ferdinánd magyar tanácsosaitól származik a
következő keserű helyzetjelentés: „A gonosztévők, akik már annyian vannak,
hogy nincs is számuk, a büntetés elől tőlünk az ellenséghez, az ellenségtől
hozzánk fognak menekülni. . . , amivel folyton újabb okok adódnak majd az
országban háborúkra és belső zavarokra . . . ” 2
Valóban: ez a pusztán anyagi érdekből végrehajtott elvtelen pártváltoztatá­
sok kora. Azt azért tegyük hozzá: mikor egyik párt sem volt képes orvosolni az
ország súlyos baját, sőt még csak kilátást sem tudott nyújtani a javulásra, a
kétkulacsosság, a megbízhatatlanság aligha meglepő.
Abban a bizonytalan határú, krónikus külső és belső bajoktól gyötört
államalakulatban, amely fölött I. János uralkodott, Erdély még azután sem
tudott különösebb súlyra, szerepre szert tenni, hogy egészében az ő jogara alá
került. A „három nemzet” nem volt egységes: a székelyek minden hatalom
ellen szívesen lázadoztak, a szászok vereségük után sem szűntek meg titkon a
német Habsburgokhoz húzni, az erdélyi megyék magyar nemessége pedig,
noha a szászok elleni hadakozás terhét főleg maga viselte, nem tudott országos
jelentőségre szert tenni. Maylád Istvánon, Fogaras földesurán kívül ugyanis
nem akadt közöttük egyetlen igazi nagybirtokos sem.

Az erdélyi állam előzményei:

János király és György barát
Az 1536-os esztendő János király kisebb sikerei jegyében telt el: Szeben
hódoltatásán kívül sikerült visszaszereznie Kassa fontos városát is. I.

2 BArdossy LAszló, Magyar politika a mohácsi vész után. Bp. 1944. 120. 220
 Ferdinánd a következő évben ellentámadásra küldte csapatait. A Felvidéken
aratott is kisebb sikereket, de lent a Dráva mentén Hans Katzianer közel 40 000
főnyi serege elveszítette a magyar hadszíntér Mohács óta (és 1596-ig,
Mezőkeresztesig) legfontosabb nyílt csatáját, nem is a török főerőkkel, hanem
csak a határ menti bégekkel szemben.
János király régóta kész volt az alkura, s most már Ferdinánd is belátta:
fegyverrel nem oldhatja meg a „magyar kérdést” . A döntő alkudozások 1537
végén indultak meg, a császár képviselőjének (Johann Wese lundi érseknek) a
bevonásával. Szapolyai nevében elsősorban Fráter György tárgyalt: eddig
főleg pénzügyi szakemberként tűnt ki, most diplomataként vizsgázott
kitűnőre.
A békét 1538. február 24-én írták alá Nagyváradon. Értelmében mindkét
uralkodó megtarthatta magyar királyi cimét, és megtartotta az országból, amit
éppen birtokolt. Szapolyai ugyanakkor kötelezte magát, hogy halála után
országrésze Ferdinándot fogja elismerni királyának, s ha neki közben örököse
születnék, az megelégszik a számára a Szepességben kialakítandó új „her­
cegséggel” .
Azzal mindkét szerződő fél tisztában volt, hogy a szultán rosszallni fogja a
történteket. A békekötést tehát titokban tartották, s V. Károlyra háritották a
feladatot, hogy veszély esetén megsegítse Magyarországot. 1538 őszén
azonban, amikor a szultán hadjáratot indított Európába, I. János hiába kért
segítséget. A császár csak a Földközi-tengeren volt hajlandó föllépni a török
ellen, I. Ferdinánd pedig mindössze pár ezer, késve érkező zsoldost küldött.
Szerencsére Szulejmán ezúttal Moldva ellen vonult, de Szapolyainak le kellett
vonnia a tanulságokat: azaz vissza kellett táncolnia a váradi békétől. Nem volt
könnyű dolga: a váradi békében a közhangulat az ország régóta követelt
egyesítésének eszközét látta, igy a rendek többsége ragaszkodott ahhoz.
A bonyolult politikai manővert a király és György barát közösen játszották
végig. Az utóbbi minden módon akadályozta, hogy a magyar urak letegyék a
váradi szerződésben előírt titkos esküt. Magára is vonta a közgyűlöletet - és a
figyelmet. Közben János király feleséget keresett és talált magának I.
Zsigmond lengyel király egyik leányának, Izabellának személyében. Az 1539.
március 2-i székesfehérvári esküvő egyértelműen politikai cselekvés: a
remélhetőleg megszülető örökös nevében lehet majd megszegni a váradi békét,
lehet majd folytatni azt a törökbarát politikát, melynek kényszerű szükségessé­
gét az elmúlt évek bizonyították be újra és újra.
Ezen a ponton szól bele ismét az események menetébe Erdély. Az 1538-as
ijedelem után titkos szervezkedés kezdődik a helybéli urak között, maguknak a
vajdáknak, Maylád Istvánnak (1534-1540) és Balassa Imrének (1536-1540) a
vezetésével. Az „összeesküvés” céljairól keveset tudunk: úgy tűnik, ki akarták
szakítani Erdélyt a Magyar Királyság területéből, ezáltal függetlenítve azt a
török háború növekvő veszélyeitől. A tartomány jelesebb birtokosai általában
támogatták a mozgalmat. A magyar uralkodó osztály egységének sok
évszázados hagyományát azonban nem volt könnyű feledni, másfelől a
fölkeresett külföldi partnerek (a szultántól kezdve a cseh rendekig) sem vették
túl komolyan az ajánlkozást. A bizonytalan célú vállalkozás abban a pillanatban
összeomlott, mikor János király hadai élén megjelent a tartományban. Szinte
minden résztvevő kegyelmet kért és kapott, egyedül Maylád zárkózott be
221 Fogaras erős várába.
 I. János betegen érkezett Erdélybe, s alighogy utolérte a várva várt hír:
felesége július 7-én fiúgyermeket szült, végleg ágynak esett, és július 22-én
(más források szerint már 17-én) Szászsebes városában meghalt.
György barátra maradt a nehéz feladat: egy pár hetes csecsemő nevében
megakadályozni a Szapolyai-országrész széthullását. Az elpártolási hullám - a
váradi békére hivatkozva - azonnal megindult. A leghatalmasabb hívek sorra
hódoltak be Ferdinándnak: a volt vajda, Perényi Péter; a kiváló diplomata,
kalocsai érsek, Frangepán Ferenc és May Iád István jelenlegi vajda állt az
élükön.
A váradi püspök mindenesetre Budára sietett, s egy rögtönzött or­
szággyűléssel királlyá választatta a csecsemőt. („II. János választott magyar
király” lesz a címe haláláig.) Pártja maradékaival - Török Bálint és Petrovics
Péter, a királyka gyámjai vezették őket - sikeresen megvédte Budát Ferdinánd
hadainak 1540. őszi ostroma ellen. Werbőczy kancellárt pedig segélykérő
követség élén Sztambulba menesztette.
I. Szulejmán kegyesen támogatást ígért. Alig távozott azonban az
örömhírrel Werbőczy, I. Ferdinánd követe (nem más, mint maga Hieronym
Laski) tisztelgett a Magas Portán. Azért jött, hogy beárulja a szultánnak a
váradi békét. Bécs nyilván arra számított: ha a szultánt sikerül szembefordíta­
nia addigi pártfogoltjával, a Szapolyai-pártiaknak nem lesz más választásuk,
mint hogy megtérnek Ferdinánd hűségére, s így az oly sok gondot okozó
törökbarát Magyarország megszűnik létezni.
Biztos, ami biztos, 1541 májusától Wilhelm Roggendorff német és Perényi
Péter magyar hadai újból ostrom alá vették Budát. Július végén azonban török
csapatok jelentek meg az ostromlók hátában. Pár napos véres küzdelemben a
keresztények szinte teljesen felmorzsolódtak. Rövidesen megérkezett maga
Szulejmán is, teljes haderejével. A baljós felvonulás nem véleletlen: a szultán
rendezni akarta ügyeit a megbízhatatlannak bizonyult magyarokkal. Buda urai
nem hiába szorongtak: a város aligha állhatott volna ki még egy - ezúttal török -
ostromot.
Augusztus 29-én, a mohácsi csata x5. évfordulóján tisztelgő látogatásra hívta
magához a nagyúr a magyar urakat. A fogadás óráiban a „városnézőbe”
besétáló janicsárok megszállták a magyar székvárost, Fráter Györggyel és
Petrovics Péterrel pedig tudatták: János király fiáé lehet a Tiszántúl és Erdély,
évi 10 000 aranyforint adó fejében.
A magyar történelem szempontjából fájdalmas fordulópont ez: az ország
immár három részre szakadt, hajdani közepe a Török Birodalom közönséges
tartományává lett; az erdélyi állam kialakulásához vezető úton viszont csak egy
állomás.
A török hóditó szándéka 1541-ben újra bebizonyosodott, de ugyanakkor az
is, hogy a Habsburgok változatlanul nem képesek Magyarország megvédel-
mezésére. M aradt tehát az az alaphelyzet, ami 1529 óta meghatározta a magyar
politika lehetőségeit: az ország keleti fele a török érdekszférához tartozik, az ott
lakóknak ehhez kell alkalmazniuk politikájukat.
Az elkeseredett Izabella királyné vádjait hallgatva, a Buda vesztét sirató
magyar urak gyűlöletétől övezve látott hozzá György barát a hatalom
újjászervezéséhez. A Tiszántúlon korlátlan úr volt, a váradi püspökség birtokai
és a solymos-lippai uradalom révén, Erdélyben pedig a török tisztította meg
előtte az utat: legveszélyesebb ellenfelét, Maylád Istvánt hitszegés révén 2 2 2
 elfogta és örök rabságba vitte Sztambulba. 1542. január 20-án a három nemzet
marosvásárhelyi országgyűlése elismerte a barátot Erdély helytartójának,
március végén egy másik (tordai) diéta meghívta Izabella királynét: király­
fiával együtt költözzön a tartományba.
Buda vesztével a Szapolyai-országrésznek nem volt többé valódi központja.
Az utolsó nagyobb Szapolyai-uradalom, Lippa túl közel volt a törökhöz, az
1541 őszén oda menekült udvar nem maradhatott ott sokáig. A maradék ország
súlypontja most már Erdélyben volt - az erdélyi püspöki szék pedig éppen
megürült. Izabella így beköltözhetett a gyulafehérvári püspöki palotába, a
helytartó pedig a kincstár kezelésébe vette a hatalmas egyházi uradalmakat. Új
erdélyi püspököt nem neveztek ki.
Az általános elkeseredés miatt a berendezkedés persze nem folyt zavartala­
nul. 1541. október 18-án a debreceni országgyűlésen a Tiszántúl megyéi és
Erdély hűséget esküdtek a Szapolyai-dinasztiának; Ferdinánd király azonban
megint Buda visszavételére készülődött, s ehhez - életében először - végre
megkapta a Birodalom támogatását is. 1541. december 29-én Gyalu várában a
barát egyezséget kötött Ferdinánd követeivel Magyarországnak a Habsburgok
jogara alatt való egyesítéséről: a feltételek alapja az imént fölrúgott váradi
szerződés.
A birodalmi sereg magyarországi hadjárata azután (1542 nyara) gyászos
kudarccal ért véget. V. Károly a közben kirobbant sokadik francia háborúval
volt lekötve, a török pedig 1543-1544-ben magyarországi várak sorát foglalta el
- megtorlásként. I. Ferdinánd úgy döntött, nem folytatja a reménytelen
hadakozást. Követei 1545. november 10-én fegyverszünetet kötöttek Driná-
polyban. Magyarországot ismét sorsára hagyták.
György barát rögtön az 1542-es csalódás után újabb tordai országgyűlésen
(december 20.) kényszeríti hűségnyilatkozatra az erdélyieket. A „három
nemzet unióját” megújították, a gyalui egyezséget pedig a szászok tiltakozása
ellenére semmisnek nyilvánították. 1543 elején megérkezett Sztambulba
Erdély történetének első török adója: 10 000 forint. 1544 augusztusában az
erdélyi országgyűlésen teljes jogú partnerként megjelentek immár a Tisza
menti és a tiszántúli megyék képviselői is.
György barát hatalma csúcsára érkezett. M int Erdély helytartója, megsze­
rezte a korábbi vajdai várak és uradalmak jó részét (Déva, Görgény), rátette
kezét a Csanádi püspökség teljes birtokállományára, s néhány kihalt nagyúri
család vagyonára.
De ez a hatalom mégsem volt korlátlan. Először is országának volt két olyan
- mondjuk így - tartománya, ahol nem a barát parancsolt. A Tiszától
északnyugatra eső területen Kassa kapitánya, Czeczey Lénárt volt az úr; a
M aros-Tisza szögében pedig a temesi ispán, Petrovics Péter. Másodszor az
Erdélyen kívüli Szapolyai-területeken még akadt jócskán nagybirtok: Békés­
ben a Patócsyak, Debrecenben Török János, Máramarostól Krasznáig a
Drágffy-Perényi atyafiság, odébb Zemplénben, Borsodban és Abaújban a
Balassák, Losonciak, Bebekek és Homonnai Drugethek uraskodtak.
Harmadszor pedig - s ez volt a döntő - a jog és az uralkodói hatalom
hagyománya a gyermek király (II. János) helyett az özvegy királynét kívánta
volna az államügyek élére, s a névleges államfő is ő volt. György barát azonban
megtartotta kincstárnoki tisztét, Erdélyt mint királyi „helytartó” kormányoz-
223 ta, s végül kreált magának egy új tisztséget is: ő lett az ország „főbírája” .
Pénzügy, közigazgatás, jogszolgáltatás az ő kezében volt. A magyar királyi
udvar legfőbb méltóságait (nádor, országbíró, kancellár, tárnokmester) nem
töltötték be, új vajdát sem neveztek ki, a kormányzás mindennapi teendőit egy
köznemes alvajda intézte Erdélyben (Kemény János).
Izabella kezdettől ellenszenvvel viseltetett a nehéz természetű, takarékos
szerzetes-püspökkel szemben. A tapasztalatlanabb, olykor szeszélyes özvegy a
párviadalban eleinte rendre alulmaradt a rendíthetetlenül céltudatos barát
ellenében, s időnként még a lemondás, a fiával együtt való távozás gondolata is
megkisértette.
A Szapolyai-ház régi hívei, a távoli rokon Petrovics Péterrel az élen,
dinasztikus hűségből és hatalomféltésből (no meg az alulról jött ember iránti
úri gőgből) természetesen Izabellához húztak. Csakhogy a nekik megfelelő
politikát György barát valósította meg, néha éppen a királynéval szemben - így
hát kénytelenek voltak megbékélni hatalmával.
A királyné és a helytartó személyes ellenszenvtől is fűtött kötélhúzása
állandó veszélyt jelentett. Magyarország társadalma, főúrtól polgárig, kisne-
mestől gondolkodó parasztig az ország egységének helyreállítását tekintette a
mindenekfolötti célnak. A törökbarátság indokait értették, mégis hajlandók
voltak pusztán családi ügynek tekinteni a Szapolyaiak uralmát. A keleti
országrész látható vezetőjére - tehát György barátra - állandó nyomás
nehezedett általuk, egy olyan cél érdekében, melynek szentségét 6 maga sem
tagadta, csak éppen elérhetőségében nem hihetett. Ragaszkodnia kellett a
hatalomhoz - de igazából nem tudta elfogadtatni magát és politikáját.

Bukás és újrakezdés
Azt a kényes egyensúlyt, amely a Szapolyaiak fél Magyarországának ve­
zetésében kialakult, az 1540-es évek végének megrázkódtatásai fokozatosan
szétzilálták. A folyamat valamikor 1546 elején kezdődött, mikor a török
követelni kezdte a fontos déli vár, Becskerek átadását, hogy biztosítva lássa az
összeköttetést Belgrád és az 1543-ban elfoglalt Szeged között. A következő
esztendő pedig egész Európát megváltoztatta. 1547. március 31-én meghalt I.
Ferenc francia király, a Habsburg-ház esküdt ellenfele, április 24-én V. Károly
seregei döntőnek tűnő győzelmet arattak Mühlbergnél a lázadó protestáns
fejedelmeken, végül június 19-én Sztambulban a Habsburgok és a szultán
közötti fegyverszünetet immár szabályos béke váltotta föl.
Az I. János által kezdeményezett törökbarát politika eddig elérte legfőbb
célját: megóvta a magára hagyott Kelet-Magyarországot a török hódítástól,
anélkül, hogy önállóságát föl kellett volna adnia. Becskerek ügye azonban
figyelmeztetett, hogy a török hosszabb távon változatlanul terjeszkedni akar - a
sztambuli béke pedig kikapcsolta azt az erőt, amelynek passzív, de szívós
ellenállása eddig korlátozta a Porta mozgásszabadságát a Kárpát-medencében:
a Habsburg-hatalmat. A dolgok ilyetén összefüggéseire nyíltan utalt az a tény,
hogy I. Szulejmán nem volt hajlandó belefoglalni a békeszerződésbe Izabellát
és országát.
A gyulafehérvári udvar kétségbeesett üzenettel fordult V. Károlyhoz:, , . . .
semmiféle béke nem lehetséges oly ellenséggel, ki nemcsak . . . meghódolásun­
kat kívánja, hanem életünkre is acsarkodik . . . , eddig adóval is megelégedett, 224
 Jelmagyarázat

országhatár

megyék.székek határa

a három részre szakadt ország belső halárai

I545-ben
bizonytalan pártállásé
és kiterjedésű területek 1545-ben
1571-ben. a drinápolyi (1567)
és a spcyeri ( 1570) béke után
I606-ban

I645-ben

1664-ben. a vasvári béke után

az erdélyi hét vármegye

székely székek

szász székek

önálló váruradalom
PartiumlMagyarország részei
az Erdélyi Fejedelemségben)
a Habsburgok országrészei
a törők hódoltság 1545-ig
és kiszélesedése
1545 1571 közölt

1571 1606 között

1606 1645 közölt

1664-ig

varos

kisebb város, mezőváros várral

kisebb város, mezőváros

vár

falu

esatahely

ostrom

katolikus püspökség
protestáns püspökség
(református, evangélikus, unitárius)
ortodox püspökség
 most [pedig] mind több és több várat követel, mind újabb alkalmakat keres
romlásunkra.” 3 I. Ferdinánd magyar tanácsosai is hasonlóképpen kérték a
császárt, ne hagyja jóvá a békét, hiszen ők éppen a török kiverésének
reményében szolgálják a Habsburg-házat.
V. Károly azonban nem tudott hinni abban, hogy I. Ferenc halála és a
mühlbergi győzelem megoldotta volna a birodalom problémáit. A sztambuli
béke érvénybe lépett.
Az általános félelmet Izabella és Fráter György újabb manőverezésre
használja föl. Előbbi 1548 tavaszán újból alkudozni kezd Ferdinánddal saját
esetleges távozásáról. A barát pedig elhatározta, megszakítja a magyar politika
alakulását immár negyed százada meghatározó bűvös kört: egyrészt kimozdítja
a Habsburgokat örökös várakozó álláspontjukból, másrészt kiprovokálja
Izabellából a Szapolyai-dinasztia sorsát illető végső elhatározást, a maga
részéről 6 is fölajánlja Erdélyt I. Ferdinándnak.
A király egy évnél tovább tartó huzavona után belement, hogy csapatokat
küld majd új tartománya védelmére. E legfontosabb ponton eredményt elérve,
György barát 1549 szeptemberében aláírta Nyírbátorban a két Magyarorszá­
got egyesítő immár harmadik egyezséget. Izabellának és kisfiának Sziléziában
nyújtottak kárpótlást (Oppeln és Ratibor hercegségeket jelölték ki számukra),
magát György barátot pedig I. Ferdinánd kinevezte Erdély vajdájává: azaz e
területen megtarthatta eddigi hatalmát.
Izabella a nélküle kötött alku hírére levetette az álarcot. Szó sincs többé
távozásról, lemondásról: a dinasztiája hatalmához minden áron ragaszkodó
asszony egyenesen a szultánnál jelentette föl „hűtlen” helytartóját, majd -
1550 nyarán - kizárta azt Gyulafehérvárról, Petrovics Péter pedig a
Temesközből nyomult a Maros völgyén át Erdélybe. A püspök-helytartó
azonban hamarjában gyűjtött csapataival előbb hatheti ostrom után megadásra
kényszerítette Gyulafehérvárat, majd szembefordult az időközben Erdélyre
zúduló török és román csapatokkal. Az általános rémület az október 29-i
fegyveres tordai országgyűlésen újra melléje állította az embereket: a
következő hetekben Kászim budai pasát Török János kényszeríti visszafor­
dulásra, a havasalföldieket Kendi János veri meg, végül Ilié moldvai vajdát
maga a barát szorítja a Kárpátokon kívülre. A tél elejére újból békesség van az
országban.
Izabella november 30-án látványos könnyhullatás között kibékült hely­
tartójával - azután, mintha mi sem történt volna, 1551 májusában megint a
fegyvereké a szó Erdélyben: Izabella önmaga és fia uralmát félti, Petrovics és
társai (mint a békési nagyúr Patócsy Ferenc) birtokaikat, melyek 1541-43 óta a
török torkában fekszenek. A többség azonban az országegyesítésen fáradozó
barát mellett marad, akit az ismételt lázadások végleg meggyőznek arról, hogy
a királynét el kell távolítani Magyarországról.
Csakhogy közben megint fordult egyet az európai politika kereke. 1550-ben
az augsburgi birodalmi gyűlésen I. Ferdinánd életében először komolyan
összekülönbözik bátyjával: a birodalmi segítség reménye végképp füstbe
megy. A király le is vonja a megfelelő következtetést: az utolsó pillanatban

225 3 E O E I. 3 0 7 .
megpróbálja elhalasztani a nyírbátori egyezség végrehajtását. De az országe­
gyesítés lázában élő magyar alattvalói szinte kikényszerítik beavatkozását.
1551 nyarán Giovanni Battista Castaldo királyi katonai helytartó és Nádasdy
Tamás magyar országbíró vezetésével 6-7000 fős had érkezik Erdélybe:
„seregnek kevés, követségnek sok” , mondta egy epés megfigyelő.4 Mire
Gyulafehérvárra élnek, Izabellát ismét megadásra kény szeritették a barát
fegyverei: június 19-én kétségbeesve aláírja önmaga és fia lemondását a magyar
királyi címről. Július 26-án a kolozsvári országgyűlés I. Ferdinándot ismeri el
uralkodójául. A Szent Koronát, amely 1532 óta a Szapolyaiak kezében van,
diadallal viszik Pozsonyba.
A szultán azonban az erdélyi hadmozdulatok hírére támadást parancsolt
Szokollu Mehmed ruméliai beglerbégnek. Augusztus elején a pasa már a
Temesközben járt, s bár közben a barát megüzente neki: a szokásos évi adót
befizették a szultánnak, azért elfoglalta Becsét, Becskereket, Csanádot és
Lippát. A sikerek meglágyították Szokollu szívét: bár Temesvárt már nem
sikerült bevennie, most már „elhitte” Fráter György mentegetőzését, hogy
csak Petrovics volt az áruló, csak az ő váraiba került királyi őrség.
Az 1549-ben megindított nagyszabású politikai akció végül is egyértelműen
rossz irányba fordult. Sikerült ugyan elűzni Izabellát, egyesíteni az országot,
sőt a török háborút is sikerült kiprovokálni - a legfontosabb mozzanat, a
birodalom mozgósítása azonban elmaradt. A barát most már visszakozna, de az
egyre nehezebb. Ferdinánd király és a közvélemény nyomására hadat visz
Lippa visszaszerzésére (Castaldo és Nádasdy mellett odaérkezik Sforza
Pallavicini zsoldosvezér is), de arra nagyon vigyáz, hogy a várat föladó török
őrség bántatlanul hazatérhessen.
I. Ferdinánd kezdettől bizalmatlan volt a közben bíborossá emelt helytartó­
püspökkel szemben, Castaldóék oktalan vádaskodása pedig elhitette vele, hogy
árulásra készül. Sforza Pallavicini 1551. december 17-én hajnalban királyi
parancsra meggyilkoltatta a barátot annak alvinci kastélyában. Erdélyt
Castaldo és a vajdává kinevezett Báthori András pár hét alatt birtokba vette.
A Habsburgokat közben a német protestáns fejedelmek újabb lázadása, s az
azt segítő francia támadás kötötte le. A szultán pedig azonnal megmutatta,
hogy bár döntő győzelmet nem tud aratni, még mindig ő az erősebb. A török
1552. évi hadjárata során elesett egy sor magyar határvár, közöttük Veszprém,
Szolnok, Lippa, Temesvár, Karánsebes és Lugos. A török támadás éppen a
volt Szapolyai-országrészból hasította ki a legnagyobb darabot. Szulejmán
meg is üzente az erdélyieknek: hívják vissza Izabellát és fiát, különben letörli
őket a föld színéről. Castaldo és Báthori nem tudta megakadályozni, hogy a
tartomány rendjei közvetlen tárgyalásokba bocsátkozzanak a törökkel: a követ
tisztét a korábban feltétlen Habsburg-párti Haller Péter szebeni királybíró
vállalta magára. Fráter György hibázott, mikor beengedte a Habsburgokat
Erdélybe, de meggyilkolásával I. Ferdinánd nem oldott meg semmit .. .
Mindez 1552 őszén történt - miközben Erdélyben a rosszul fizetett
zsoldoshad a török elleni harc helyett városok és falvak kifosztásával
foglalkozott. Castaldo érezte tehetetlenségét és visszahívatta magát; Báthori

4 A s c a n i o C e n t o r io d f .g l i H o r t e n s i, Commentarii della guerra di Transilvania. Vinegia

1564-Bp. 1940. 68. 226
 lemondott a vajdai címről; a Tiszántúl nemessége 1553 nyarán fegyveres
felkelést szervezett Izabella visszahozatala érdekében, Petrovics Péter az 1551-
ben Temesvárért cserébe kapott Munkács várából azonnal a segítségükre
sietett.
Erdély vajdáira, az 1552-es harcokban Eger megvédelmezésével híressé lett
Dobó Istvánra és az erdélyi nagybirtokos Kendi Ferencre hárult a feladat,
hogy a mozgalmat leverjék. Szerencséjük volt: a szultán ezúttal Perzsiával
hadakozott, s így a budai pasát eltiltotta a lázadók támogatásától. A felkelés
elbukott, de I. Szulejmán 1554-ben Lúgost és Karánsebest átengedte az
időközben Lengyelországba menekült Petrovicsnak. Erdélyben újból megje­
lentek a Szapolyaiak visszahívását követelő csauszok: I. Ferdinánd pedig csak
annyit tudott tenni, hogy 1555 elején maga fizette be a tartomány adóját a
sztambuli kincstárba. Követei azonban kénytelenek voltak hírül adni: a szultán
csak abban az esetben hajlandó megbékülni, ha Izabella visszakapja országát.
A román vajdaságok (török utasításra) harcra készültek, a Tiszántúl
Petrovics vezetésével újból follázadt. 1555. december 23-án a marosvásárhelyi
erdélyi országgyűlés megüzente I. Ferdinándnak: „Kedves volt minékünk
keresztény fejedelem alá menni, a római császárral összeköttetésben lenni, de
Isten nem akarta, hogy ez állandó legyen... Kettő közül tehát egyet kérünk:
vagy akkora erővel segít meg minket felséged, mi Szulejmánnak ellenállhat -
vagy eskünk alól feloldozni kegyeskedjék.” 5
Igazából már nem vártak válaszra. Balassa M enyhárt, az erdélyi hadak
főkapitánya 1556. január végén a tordai országgyűléssel üzenetet küldetett az
időközben Lengyelországba menekült Izabella királynénak: visszavárják.
Petrovics Karánsebesről haddal nyomult az országba. Március 12-én a
Szászsebesre összehívott újabb országgyűlés letette a hűségesküt „János király
fia” nevére.
I. Ferdinánd június 14-én levélben jelentette be a szultánnak: Erdélyt
visszaadja a Szapolyaiaknak. Elkésett: Khádim Ali budai pasa májusban
megtámadta Szigetvárt, s így a királyi hadak figyelmét a Dunántúlra vonta. Az
erdélyi királyi várak sorra megnyitották kapuikat Petrovics és Balassa hadai
előtt; Izabella és fia október 22-én ünnepélyesen bevonult Kolozsvárra. Dobó
István vajda 1556 novemberéig védte Szamosújvárat, de végül kénytelen volt
megadni magát. Várad 1557 áprilisában nyitotta meg kapuit; Gömör, Abaúj és
Zemplén megye is átállt a Szapolyaiakhoz. A keleti országrészben a
Habsburgok hűségén csak Gyula, Világos és Jenő várai maradtak meg, ezeket
majd 1566-ban fogja elfoglalni a török.
Izabella uralma 1557 nyarára tehát már megint Kassáig, a Szepességig ért.
Az ingadozókat véres figyelmeztetés rettenti vissza: a királyné 1558. augusztus
31-én Gyulafehérvárott meggyilkoltatja az árulással gyanúsított Bebek
Ferencet, Kendi Ferencet és Kendi Sándort. Alig egy évre rá, 1559. november
15-én aztán ő maga is meghalt, a hatalom a 19 éves 11. János „választott magyar
királyra” szállt. Ferdinánd időközben a törökkel újra fegyverszünetet kötött,
de a Szapolyai-házzal legföljebb a trón átengedéséről volt hajlandó tárgyalni. A
patthelyzetet föloldani látszott, hogy 1561 -ben Balassa M enyhárt átpártolt a
Habsburgokhoz, pálfordulása magával sodorta a Tiszántúl nemességét is, a

227 5 E O E I. 4 7 5 .
visszatérítésükre indított sereg pedig 1562. március 4-én Hadadnál súlyos
vereséget szenvedett. Közben a székelyek is fóllázadtak, s bár őket az uralkodó
csapatai szétverték, a Szapolyai-Magyarország területe végül súlyosan
megcsonkulva kerül ki a harcokból: Szatmár, Tokaj, Kassa elveszett, a
Tiszántúlból már csak Bihar és Máramaros marad meg számára.
A következő évek ismételt ellentámadásai csak 1564-1565 fordulóján
hoznak némi eredményt (Szatmár és Nagybánya elfoglalását), de Lazarus
Schwendi királyi főkapitány még 1565 tavaszán visszaveszi a két várost. II.
János a kudarcok hatására 1565 tavaszán alkut köt Ferdinánd fiával, I.
Miksával (szatmári béke), melyben Erdély fölötti uralma elismeréséért
cserében lemondana a királyi cimről - de a török ezúttal a segítségére siet. Az
ifjú Szapolyai 1566. június 29-én a „három nemzet” képviselői kíséretében
Zimonynál tiszteleg a haddal érkező Szulejmán előtt, aki biztosítja kegyes
jóindulatáról, majd beveszi a Dunántúl kulcsát, Szigetvárt, s az ostrom közben
meg is hal. Pertev pasa második vezír ezalatt elfoglalja Gyulát, Jenőt és
Világost: a déli Tiszántúl Habsburg-enklávéja ezzel eltűnik a térképről. I.
Miksa (1564-1576) ezután hamarosan békét köt a törökkel (Drinápoly, 1568.
február 17.).
Az új török békébe a császár-király immár belefoglaltatta a „másik”
Magyarországot is. A Kassa és Szatmár között hullámzó ún. „várháborúnak”
véget lehet vetni. Amit II. János bécsi-prágai követe, Somlyai Báthori István
többszöri fogsággal is súlyosbított útjaival éveken át hiába próbált elérni, azt
most az új kegyencnek, Békés Gáspárnak pár hónap alatt sikerül keresztülvin­
nie: 1570. augusztus 16-án Speyerben születik meg a megegyezés, melyben az
ifjú Szapolyai lemond a magyar királyi címről, helyette megelégszik a „János,
Erdély és Magyarország részeinek fejedelme” titulussal, s beleegyezik, hogy
családja kihalása esetén országa, mint a magyar korona része, visszaszáll a
mindenkori magyar királyra. Miksa hamarosan ratifikálja e pontokat, de II.
János pár nap múlva meghal (1571. március 14.), örököst nem, csak
tisztázatlan jogi helyzetet hagyva országa lakosaira.
Még a török sikerek árnyékában az 1567. szeptember 8-i gyulafehérvári
országgyűlés esküt tett „az atya mindenható Istenre, hogy . . . mikoron az
Istenek elvégzett akaratja a mü kegyelmes urunkat magtalan közülünk kiveszi,
egyenlő akaratból, nem pártból fejedelmet választunk” .6 Az erdélyi rendek
most választhattak a speyeri egyezmény elfogadása és az önhatalmú döntés
között. Végül e második lehetőséget fogadták el: 1571. május 25-én „minden
további vita és szó nélkül” urukká választják Somlyai Báthori Istvánt, a
„várháborúk” sikeres hadvezérét és balszerencsés diplomatáját.
Báthori 1533-ban született, az akkori erdélyi vajda, Báthori István fiaként.
Világlátott ember volt: gyerekkorában a bécsi királyi udvarban volt apród,
1549-ben megfordult a híres padovai egyetemen. Az 1550-es évek derekán tért
vissza Erdélybe. 1556-ban ő köszöntötte a rendek nevében a hazatérő Izabellát.
1559-ben kapta első fontos megbízatását: a királyné kinevezte Várad
kapitányává, s ezzel a katonai szempontból létfontosságú Bihar megye
tényleges irányítójává. Ekkor már ő volt a Szapolyai-országrész legnagyobb
földbirtokosa.

E O E I I . 335. 228
 1571-es megválasztása kockázatos döntés volt, ezt maga is tudta, ezért
lemondott elődei hangzatos címeiről: megelégedett a hajdani erdélyi királyi
kormányzók „vajda” titulusával, sőt titokban hűségesküt tett I. Miksának,
ezzel elismervén országa Magyarországhoz tartozását. Ugyanakkor a Porta is
magának tartotta fenn a jogot a Szapolyaiak utódjának kinevezésére, igaz a
gyulafehérvári választásra érkező Ámhát csausz által hozott athname már eleve
Báthori nevére szólt: „Erdély vajdája Báthori István! . . . Régulta immár az
Erdély ország az én oltalmam alatt volt, . . . olyan országom nekem, mint egyéb
országaim . . . Annakokáért én az te énhozzám való hűséged szerint az
Erdélyországot az én hatalmamból néked megadtam.” 7
A két hatalom közötti egyensúlyozást tehát folytatni kellett. A nagyobb
gondot eleinte a királyi udvar jelentette: noha Miksa, okulva apja balsikerein,
nyíltan már nem akart beleavatkozni az erdélyi ügyekbe, azt azért hagyta, hogy
felvidéki tisztjei aktívan támogassák a „vajda” ellen szervezkedő trónköve­
telőt, Békés Gáspárt.
Békés első próbálkozása kudarcot vallott, 6 maga 1573-ban menekülni
kénytelen Erdélyből. Azután 1575 nyarán a Felvidéken toborzott sereggel
indul az ország megszerzésére. Báthori hátában a fölbújtott székelyek is
föllázadtak, a döntő csatát (1575. július 8-a, Kerelőszentpál) mégis 6 nyeri
meg. A trónkövetelő elmenekül, elfogott hívei közül öt főurat még a csatatéren
fölakasztanak, további hetet (három tucat székely vezetővel egyetemben)
később vajdai ítélet alapján kivégeznek.
A győzelem híre olyan nagy, hogy miután a francia hercegből lett lengyel
király, Henrik hazaszökött, hogy elfoglalhassa a francia trónt (III. Henrik,
1574-1589), a lengyel nemesség 1575. december 14-én Báthorit választja meg
új uralkodójának. Ellenjelöltje maga Miksa császár, de a veszélyesnek ígérkező
konfliktus az 6 váratlan halálával (1576. október 12.) hamarosan megoldódik. S
ha már Miksa is óvatos volt Báthorival szemben, utódja, I. Rudolf (1576-1608)
a hatalmas és erős Lengyelország uralkodóját már nem kívánta háborítani
Erdély és a hozzá tartozó néhány magyarországi megye birtoklásáért.
Míg a nyugati fenyegetés így elcsitult, a török nyomás fokozatosan
erősödött. Bár II. Szelim (1566-1574) 1572-ben még a Báthoriak örökösödési
jogát is elismerte, ez nem akadályozta meg abban, hogy ne fenyegessen Békés
Gáspár elismerésével. III. M urád pedig (1574-1595) egyenesen az erdélyi adó
fölemelésével kezdte uralmát (évi ioooo-ről 15 000 aranyforintra). A vezírek-
nek és más pasáknak szóló „ajándékok” összegét fölsrófolták, Sztambulban
pedig készenlétben tartottak egy általuk kreált „fejedelemjelöltet” . (Az illető
Márkházi Pál erdélyi nemes volt, a módszer pedig ugyanaz, amivel a román
vajdaságokat tartották sakkban.)
Báthori azonban, akinek családi birtokai az Erdélyhez került tiszántúli
megyékben feküdtek, jól ismerte a török világ megalázó kétoldali kényszereit:
„a törökök nem fogják tűrni, hogy [Erdély ura] akárki legyen. Őfelsége jobban
jár, ha rajta lesz, hogy a tartományban egy közbenső ember legyen, aki
szolgálatot tehet a tekintetben is, hogy az idő múlásával . .. Erdélyt
hozzácsatolhassák Magyarországhoz” - mondta még 1567-ben Miksa egyik
bizalmasának. Illúziói nincsenek, ez a mondat is tőle származik: „Nem szed az

229 E O E I I . 459.
török császár hada más ember kosarába epret.” Megfizette tehát a megemelt
adót, pénzelte a török hatalmasságokat, eltiltotta végvári katonáit a török
hódoltság zaklatásától, üldözte a török elől menekülő moldvai vajdákat - és így
tovább.8
Változtatott ezen az alapálláson a krakkói trón elnyerése? A 16. század
második fele Lengyelország virágkora, a Nyugatra történő gabonakivitel
gazdaggá és erőssé tette a lengyel államot. A politikai rendszer öröklött
gyöngesége eddig megakadályozta, hogy Krakkó Kelet-Európa vezető
hatalmává váljon - Báthori viszont egy olyan országból érkezett, ahol a
központi hatalom a rendi érdekek fölé tudott kerekedni.
István király - a korban szokatlanul - új országában is magyarnak tartotta
magát, alattvalói meg is orroltak rá, mikor egyszer (1577-ben) kiszaladt a
száján: Isten nem a lengyelek, hanem a magyarok számára teremtette őt. Ennek
megfelelően a török kérdés állandóan foglalkoztatta. Az európai helyzet
azonban most sem volt a legrózsásabb. A keresztény flotta fényes lepantói
diadalát (1571. október 7.) követően a török újra talpraállt, s a szövetségesei
által cserbenhagyott Velence már 1573-ban békére kényszerült a szultánnal.
Franciaországban a Szent Bertalan-éj (1572. augusztus 24.) újraindította a
vallásháborúkat, a Német Birodalom azonban nem tudott élni a lehetőséggel,
hiszen a protestáns-katolikus ellentét, a császári hatalommal szembeni
ellenállás miatt a Habsburgoknak tényleges hatalma csak az örökös tartomá­
nyok és a cseh korona országai felett volt.
A török legyőzésének eszméje szinte csak a pápai udvarban élt tovább.
Sajnos, Báthori lehetőségeit e téren korlátozta, hogy X III. Gergely pápa a
krakkói trónért folyó versenyben Miksát támogatta, ezért csak Miksa halála
után, 1577-ben kerülhetett sor a kapcsolatfölvételre. Laureo pápai nuncius
ekkor egy törökellenes liga tervével érkezik Báthori udvarába, őt 1579-ben
Caligari nuncius követi, hasonló javaslattal: egyik ligából sem lesz semmi.
1581-ben és 1582-ben azután maga István király veti föl a gondolatot: a kelet­
európai keresztények összefogásával kellene a török ellen indulni.
A reménybeli szövetségesek azonban - II. Fülöp Spanyolországa és maga
Velence - a legelemibb együttműködésre is képtelenek. Báthori tehát gondol
egyet, s már 1584 tavaszán azt kéri a Szentszéktől: segítsék őt Oroszország
meghóditásában. Ha ez sikerül, az oroszok, sőt a kaukázusi népek erejét is a
török ellen fordítja majd. A jezsuita Antonio Possevino révén Rómába küldött
javaslatot azonban a római kúria elutasítja. Ekkoriban halt meg a francia
trónörökös, a „legkeresztényibb király” trónja a protestáns Bourbon Henrik
navarrai királyra várt, a pápa nem ért rá Kelet-Európával törődni. Báthori
ezúttal kitart, unokaöccsét, Báthori András bíborost küldi Rómába, de hiába:
V. Sixtus olyan nevetségesen kicsiny (évi 25000 dukátos) támogatást ígér,
amiről kár tárgyalni. 1586 nyarán járunk már ekkor, s ez év december 12-én
Grodnóban meghal István király - anélkül, hogy nagyszabású terveiből valami
is megvalósult volna.
Törökellenes ligákról, keresztes hadjáratokról százötven éve álmodott,

8 VERESS Endre, Báthori István erdélyi fejedelem és lengyel király levelezése. I. Kolozsvár,
1944. No 69. 23О
 tárgyalt Európa szinte minden valamirevaló uralkodója. A való életben Báthori
István ugyanolyan tartózkodó volt a törökkel szemben, mint erdélyi „vajda”
korában. A béke fenntartására még azon az áron is ügyelt, hogy kivégeztetett
portyázó-dúló kozákokat, sőt lenyakaztatott két, a szultán által elűzött, de
visszatérésre készülő moldvai vajdát: loan Potcoavät és láncú Sasuk. Jó oka
volt erre: a lengyel rendek ragaszkodtak a törökkel fennálló béke megtartásá­
hoz, amire uralkodói esküjében, a „Pacta conventában” ígéretet is kelleti
tennie. A lengyelek ugyanis tartottak a szultán túlerejétől, s az őket körülvevő
hatalmak - Poroszország, Oroszország, a Habsburgok - ellenségességétől.
A rendek akaratával a még oly határozott király sem tudott szembeszállni.
Kezdeti népszerűségét éppen a királyi hatalmat erősíteni kívánó intézkedései
tették semmivé. Köznemesi sorból kiemelt bizalmas titkárát, később minden­
ható kancellárját, Jan Zamoyskit majdhogynem közgyűlölet övezte, hajdani fő
párthívei, a Zborowski testvérek lázadást szerveztek ellene, s mikor ő az
Erdélyben szokott módon hóhérpallossal torolta meg a hűtlenséget, az egész
ország fölzúdult.
S hogy tényleg ne tudjon saját elképzelései szerint dönteni, arról gondoskod­
tak Lengyelország szomszédai. Danzig megtagadta tőle a köteles hűbéri esküt,
a megtörésére indított háború pedig (1576-1577) meglehetősen kétes sikerrel
zárult. Az orosz cárt, IV. (Rettegett) Ivánt 1579-1581 között három nagy
hadjáratban ugyan legyőzte, de erejét nem tudta végleg megtörni. Talán ez a
közjáték is hozzájárult ahhoz, hogy Báthori a török és az orosz kérdés
összekapcsolásán kezdett gondolkodni, s hogy törökellenes tervei a litvániai
nemesség körében - sajnos, már későn - némi népszerűséget szereztek.
A török kiűzésének gondolata tehát kétségkivül élt István király lelkében,
ahhoz azonban túlságosan tapasztalt államférfi volt, hogy egy belpolitikailag,
külpolitikailag és katonailag egyaránt reménytelen vállalkozás kierőszakolásá­
ra fordítsa energiáját. Előbb a feltételeket próbálta megteremteni, másra pedig
a korai halál nem hagyott számára időt. A lengyelek egyik legnagyobb
királyukat siratták benne, a magyar ügyön azonban nem tudott lendíteni.
A török kérdést kétségtelenül Erdélyből vitte magával, s a kis ország gondjai
végigkísérték lengyelországi uralkodásának mind a tíz esztendejét. Igaz, az
„otthoni” kormányzás hétköznapi teendőit előbb bátyjára, Kristófra, majd az
6 halála (1581) után annak fiára, Zsigmondra bízta, rájuk hagyva a vajdai címet,
míg 6 immár fejedelemnek szólíttatta magát. A fontosabb döntések jogát
természetesen megtartotta magának: Krakkóban külön erdélyi kancelláriát
állított föl, ennek révén ellenőrizte-dirigálta „vajdái” tevékenységét.
Az erdélyi külpolitikát egészében 6 intézte. Miksa, majd Rudolf császár is a
speyeri egyezség végrehajtására akarták rávenni, 6 viszont az 1560-as években
elvesztett birtokait követelte a magyar királyon. Háborúzni egyik fél sem akart,
az egyezségre mégis 1585-ig kellett várni (ekkor kerül vissza a fejedelem
birtokába az aranytermelő Nagybánya). A közbeeső időben Báthori (a lengyel
trón révén immár szuverén uralkodó) fölmelegíti Magyarország kelet felől való
egyesítésének a Szapolyaiak idején élt gondolatát. Rudolf császár végzetesnek
tűnő betegsége idején a Caligari nunciussal folytatott tárgyalásokon ismételten
példálózik azzal: ha a török megengedné, a magyarok is őt választhatnák
királyuknak. Valóban voltak hívei Magyarországon, s levelezésükben találunk
is néhány utalást erre az ötletre. A megvalósítás érdekében azonban semmi sem
231 történik. A török jóváhagyásával, Erdély felől történő országegyesítés
gondolata mégis örökül marad az erdélyi fejedelmi trónra lépő utódokra:
Bethlen Gábor, I. Rákóczi György és Thököly Imre kora nem érthető e
hagyomány nélkül.

2. Gazdaság, társadalom és kultúra

az új államban

Az új ország
A mohácsi csatától Báthori István haláláig éppen 60 esztendő telt el. A hajdani
Magyarország közben három részre szakadt: közepét a Török Birodalomhoz
csatolták, nyugaton és északon a Habsburg-családból való magyar királyok
uralkodtak. A keleti területek „azonosítása” már nem ilyen egyszerű. I. János
„Magyarország királya” , Izabella „Magyarország királynéja” , fiuk „ II. János
választott magyar király” (electus rex Hungáriáé) volt, míg élt. A fejedelmi cím
1570-ig egyáltalában nem létezett, az „Erdély” országnevet is csak nem
hivatalosan használják, azon egyszerű oknál fogva, mert valahogy különbséget
kellett tenni a két „Magyarország” között. Igaz, a Habsburgok előbb saját
koronázásuk jogán, majd a váradi, gyalui, nyírbátori egyezségekre hivatkozva
kétségbe vonták a Szapolyaiak királyi címét; a lengyelek, a franciák és a törökök
viszont elismerték azt. (A többi európai hatalom attól függően vélekedett,
milyen viszonyban volt éppen a császári házzal.) A magyar közvélemény úgy
segített magán, hogy - az Erdély országnév megelőlegezése mellett - ügyes
nyelvi leleménnyel tisztázatlanul hagyta, ki is voltaképpen Izabella (a latin
„regina” magyarul éppúgy jelent uralkodó királynőt, mint a király feleségét,
királynét), II. Jánost pedig prágai-pozsonyi szóhasználattal „János király
fiaként” emlegette.
Ezt a közjogi zűrzavart oldja föl a speyeri egyezség, az erdélyi fejedelmi cím
megalkotásával. II. János (akit csak a Habsburg udvari hagyományokat követő
történészek neveztek el - utólag - János Zsigmondnak) korai halála azonban
kiiktatja a szinpadról azt a dinasztiát, amelyiknek egyedül volt jogcíme előbb a
királyi, majd a fejedelmi titulusra. Mikor Báthori Istvánt megválasztják, a régi
Magyarország jogrendjéhez nyúl vissza: a hajdani tartományi kormányzó
„vajda” címét választja. De amíg a régi vajda kinevezett tisztviselő volt, ezt a
vajdát országgyűlés választotta urának. Az állama viszonylagos függetlenségét
megőrizni kívánó Báthori persze sokáig nem rejtőzhetett e kétértelmű cím
mögé. Amit nem tehetett meg „egyszerű mágnásból” lett, kétes jogcímű
uralkodóként, azt megtehette szuverén lengyel királyként: nemcsak magára
ruházta az utolsó Szapolyai „Erdély fejedelme” címét, hanem örökletessé és
nemzetközileg elismertté is tudta azt tenni.
S ha az ország és az uralkodó nehezen talált nevet és címet magának -
ugyanilyen nehézkesen alakul ki az új ország hatalmi gépezete. A Magyar
Királyság országgyűlésén 1526-ig az anyaország nemessége fejenként vagy
megyei küldöttek által képviseltette magát, Erdély vármegyéi viszont
együttesen választottak néhány fős delegációt, mellettük a szászok is külön 232
 követeket küldtek. (A székelyek jelenlétére nincs adatunk.) A tartomány saját
ügyeit pedig a „három nemzet” közös gyűlésein intézték.
I. János idején - teljesen logikusan - ez a rendszer változatlanul működött.
Az első olyan magyar országgyűlést, amelyen az erdélyiek (a székelyeket is
beleértve) egyenjogúként jelenhettek meg, György barát hívta össze 1541.
október 18-ra, Debrecenbe. A folytatás egyelőre elmaradt, az anyaországi
megyék és az erdélyiek ezután is külön-külön gyűléseket tartottak egészen
1544-ig. Ekkor, a három nemzet augusztusi tordai országgyűlésén teljes jogú
negyedik partnerként megjelennek a Tisza menti és a tiszántúli megyék
küldöttei is. Ezentúl ez lesz az általános gyakorlat, a magyar országgyűlés
szerepét a keleti királyságban, majd a fejedelemségben gyakorlatilag a
kibővitett egykori tartományi gyűlés veszi át. A hajdani anyaországi megyék
saját nevet kapnak: a „Transylvaniae et partium regni Hungáriáé princeps”
címből röviditve ezentúl „Partium ként” („Részek”) élnek tovább.
A hajdani magyar országgyűlés (melynek másik jogutódja a Habsburgok
országrészében zavartalanul működött) a 16. század elejére a rendek hat­
hatós érdekképviseleti szervévé nőtte ki magát. Adót kivetni és törvényeket
hozni beleegyezése nélkül nem lehetett, sőt lassan a királyi kormányzat
fölött is bizonyos ellenőrzést szerzett. Az erdélyi országgyűlések elvben
mindezen vívmányokat megtartották - gyakorlati súlyuk azonban egyre csök­
kent. Pedig a korábbihoz képest igen sűrűn, néha évente négyszer-ötször is
összehívták őket. Összetételük azonban módosult: 1545 után a részekbeli és
erdélyi megyéket, a székely és szász székeket, s végül az egyes városokat
állandóan változó számú követ képviselte. E követeket tekintélyben fölülmúlta
a fejedelmi kormányzat vezetőinek (tanácsosok, főtisztviselők) kicsiny, és a
király-fejedelem által név szerint meghívott tekintélyes uraknak, a „regalisták-
nak” nagyobbacska csoportja. Ez utóbbiak közül a nagybirtokosokat természe­
tesen nem lehetett kirekeszteni, de a gyakorlatban a meghívás az uralkodó által
kedvelt emberek körére terjedt ki.
1556-ban kiveszett a rendek által saját kezdeményezésre összehívott
országgyűlések szokása. Diétát csak az uralkodó hívhatott össze, a napirendet ő
szabta meg, javaslatait többnyire hiánytalanul el is fogadták, míg a rendek
rendszerint csak helyi ügyekre vonatkozó javaslataira mindig bizonytalan jövő
várt.
A külügy és a hadügy teljes egészében, a pénzügy az országgyűlések
névlegessé lett adómegajánlási jogától eltekintve, az uralkodó monopóliuma
volt és maradt. A rendi „szabadságok” csak a helyi (megyei, széki)
közigazgatásban éltek tovább, de erejük ott is csökkent.
Csak kivételes esetekben mert az országgyűlés szembeszállni az uralkodó
akaratával, például amikor az Izabella-Fráter György-viszály kérdésessé tette,
egyáltalában kié az irányítás joga; vagy amikor a Bekes-mozgalom által
szorongatott Báthori „vajdától” akarták - egyébként hiába - kicsikarni a
megválasztásakor tett ígéretek végrehajtását.
A központi hatalom erősödése ugyanakkor nem járt az államigazgatás
korszerűsödésével. Az az államapparátus, amelyet I. János még teljesen az
1526 előtti mintára szervezett meg Budán, 1540-1541 zűrzavarában fölbom­
lott, sőt szétzüllött az erdélyi vajdák mellett működő alig néhány személyből
álló „iroda” is, melyet éppen Szapolyai János próbált korszerűsíteni még 1526
233 előtt.
 A szükségállapoton az „álláshalmozó” György barát egy egészen sajátos
kancellária létrehozásával segített. Ez a hivatal volt illetékes minden kormány­
zati tevékenységben; a pénzügyektől, a diplomácián át a hadügyekig, a
birtokadományozástól egészen a jogszolgáltatásig. Személyzete 3-4 titkárból
(secretarius) és több írnokból, jegyzőből állott. Hosszú távra ez az esetlen
megoldás nem lehetett jó.
Az ún. nagyobb kancellária élére az 1556-os fordulatkor nevezték ki az első
kancellárt, Csáky Mihály személyében (1571-ig marad hivatalában, amely
egészen a fejedelemség fennállásáig létezik majd). 1559-től működik a
jogszolgáltatásban illetékes ún. kisebb kancellária (cancellaria minor). Ennek
vezetője, az ítélőmester György barát idejében még csak a főbíró helyettese
volt, 1556 után viszont az ország első birója. Idővel ketten viselik majd
egyszerre ezt a tisztséget.
Külön kincstartót is kijelöltek, de a pénzügyek felügyeletében osztoznia kell
a főadószedővel és a tizedbérleteket ellenőrző főárendátorral. A hadsereg
vezetőit (a váradi, dévai, kővári és huszti kapitány volt közöttük a legfonto­
sabb), a megyei főispánokat és a székely vezetőket is az uralkodó bízta meg
tisztükkel, régi önigazgatásukat csak a szászok őrizték meg többé-kevésbé.
Az államigazgatás e nagyfokú központositás ellenére is igencsak archaikus
maradt (a középkori Magyarországon ennél már jóval tagoltabb, szakszerűbb
intézmények működtek), vezetői pedig - az egy kancellár kivételével -
valójában alacsony rangú hivatalnokok, az állam irányításába nem szólhatnak
bele. Sőt, még a kancellár és beosztottai sem közelíthettek a korszerű
kormányzás megkívánta hatáskörhöz: az uralkodók döntéseit inkább ki­
szolgálták, mint előkészitették. A legjobb példa erre Báthori István
kormányzása. A gyulafehérvári kancellária élén kiváló képességű emberek
álltak (Forgách Ferenc, Sulyok Imre és végül Kovacsóczy Farkas), István
király azonban nem ővelük, hanem a Berzeviczy M árton által irányított
krakkói „erdélyi kancellárián” keresztül intézte az ország legfontosabb ügyeit.
A főbb méltóságviselők egyébként automatikusan tagjai voltak a királyi/feje-
delmi tanácsnak is. Ez az ősi intézmény 1526 előtt éppen változóban,
korszerűsödőben volt. Tagjai egy részét az országgyűlés választotta, más
részük a királyi udvar szakképzett személyzetéből (titkárok) került ki, így a
tanács egyfelől rendi, másfelől hivatali ellenőrzést képviselt a királyi
hatalommal szemben. I. János azonban visszatért a régi, főméltóságokból és
arisztokratákból álló, bizonytalan körvonalú tanácshoz. Az 6 halála után, 1542-
ben a három nemzet ugyan 22 fős választott tanácsot kívánt Izabella (és főleg
Fráter György) mellé állítani, de végzésüket nem hajthatták végre, s
megismétlésével is hiába fáradoztak. Izabella, majd II. János tetszésük szerint
választották tanácsosaikat, a rendi ellenőrzés lehetőségét ezzel megszüntették.
Ha azokat a személyeket nézzük, akiket az ország vezetőinek mondhatunk,
érdekes változásra kell fölfigyelnünk. Láttuk, az öreg János király idején a helyi
hatalmat kiépítő arisztokraták játszották a főszerepet. György barát idején e
helyi hatalmi körök száma csökkenni kezdett, s az 1560-as évektől pedig
eltűntek, részben mert többen (pl. Balassa M enyhárt és a Perényi család)
elpártoltak, részben azért, mert különös véletlen folytán a legnagyobb családok
sorra kihaltak (Drágffyak, Patócsiak, Jaksicsok). A földrajzi Erdély nagyurai­
nak (a Rendieknek, Mayládoknak) pedig csak kisebb birtokok jutottak. S e
„hagyományos” főembereknek mindvégig „idegen” (nem erdélyi vagy nem is 234
 magyar) udvaroncokkal kellett osztozni a hatalmon. Először I. János bizalmi
embereivel, majd az ő leszármazottaikkal, mint a dalmata Verancsics Antal
vagy a dunántúli nemes Batthyány Orbán. Mikor pedig az idő őket is és a
nagyurakat is megtizedeli, helyükre megint csak itt gyökértelen uralkodói
familiárisok lépnek: a kancellárrá tett kisnemes Csáky Mihály; a sziléziai
eredetű Varkocs Tamás váradi kapitány; a szintén kisnemes huszti várnagy
Hagymásy Kristóf; a Temesközből való kisnemes Békés Gáspár; az Izabella
kíséretében érkezett lengyelek: Stanislaw Niezowski és Stanislaw Ligqza vagy
éppen a királyné háziorvosa, az olasz Giorgio Biandrata és így tovább. Báthori
István idejében csak annyiban módosul a helyzet, hogy a legbefolyásosabb
udvaroncok közé több volt padovai diák emelkedett, különösen a kancelláriák­
ban. Ilyen volt a krakkói erdélyi kancellária vezetője, a felvidéki születésű
Berzeviczy Márton; ilyen két helyettese, a Szalvóniából származó Kovacsóczy
Farkas és a parasztból nemessé tett Gyulay Pál; s ilyen a Magyarországról
ideszökött, főúri származású kancellár, Forgách Ferenc cimzetes váradi
püspök (akit egyébként utóbb Kovacsóczy váltott föl hivatalában).
A magyar társadalom Mohács előtt egyértelműen a rendiség kifejlődése felé
haladt. Ez a folyamat itt, keleten 1526 után megtört, a majdani Erdélyi
Fejedelemségben visszaállt az uralkodói hatalom túlsúlya. Ezt nemcsak a
hatalom szerkezete, a hatalomból részesülők körének beszűkülése jelzi, hanem
a királyi-fejedelmi önkény egyre erőteljesebb megnyilvánulása is. Hunyadi
Mátyás vagy a Jagellók Magyarországán a politikai elithez tartozó személyek
kivégzése ritkaságszámba ment, s ezt a hagyományt a rendek „odaát”
tiszteletben tartatták a Habsburg-királyokkal is. Ezzel szemben Izabella
királyné a legveszélyesebbnek vélt főurakat - láttuk - egyszerűen meggyilkol­
tatta, mire föl az országgyűlés utólag mondta ki az áldozatokra a halálos Ítéletet.
A kerelőszentpáli csata után Báthori István által elrendelt kivégzésekről is
említést tettünk már: ott a rendeket meg sem kérdezték; a törvényesség
látszatát az ítélőmesternek az ítélethozatalba való bevonásával tartották fent.
Az uralkodói hatalom túlsúlyra jutását egyfelől az udvar rendelkezésére
álló anyagi eszközök gyarapodása idézte elő. Az alapokat Fráter György rak­
ta le, főképpen a fiskus birtokainak megnövelésével. A 16. század második
felére a kincstári uradalmakhoz 700 falu tartozott, azaz az ország területének
15-20%-a. Gyulafehérvár, Déva, Várad, Gyalu, Fogaras, Kővár, Görgény,
Kolozsmonostor, Szamosújvár, Jenő, Lugos, Karánsebes, Székelytámad,
Székelybánja, Zalatna, Huszt, Törcsvár a legnagyobb uradalmi központok,
ezekhez járult később az óriási Báthori-uradalmak sora. S ha ezek pénzbeli
jövedelmét nem is tudjuk megbecsülni, a fejedelmi kormányzat e birtokok
révén közvetlenül ellenőrizhette az ország területének jó részét.
E birtoktömeg nyomasztó túlsúlyára támaszkodva már könnyű volt
rendezni a kincstári jövedelmeket. A 16. század utolsó harmadában hozzávető­
leg a következő fiskális bevételei voltak az erdélyi államnak:

24000 erdélyi adózó porta 60000 Ft

a Partium 17000 adózó portája 40000 Ft
a szászok Szent M árton-napi cenzusa 8 500 Ft
a szászok rendkívüli adója 25 000 Ft
a székelyek dicája 20000 Ft
235 a városok adója 15 000 Ft
sóbányák bevétele 30000 Ft
vámok 15000 Ft
aranybeváltás 5 000 Ft
dézsmabérletek 15 000 Ft

A fiskális és fejedelmi magánbirtokok jövedelmével együtt a végösszeg

valószínűleg megközelítette az évi 300000 aranyforintot. Ez még az erős 16.
századi pénzromlással számolva is tetemes összeg, hiszen 1526 előtt az egész
Magyarországról évi 200000 aranyforint volt a királyi bevétel! Mindenesetre
volt miből fedezni a meredeken emelkedő katonai kiadásokat. (Bár korszerű
zsoldosalakulatnak csak a kis létszámú, 1-2000 fős, fejedelmi testőrséget
tekinthetjük, a határszéli várak megerősítése, fenntartása sokszor még így is
külön pluszadót is megkövetelt.) Ebből fedezték a török adót (10 000, majd
15 000 Ft); ebből a főbb méltóságviselők - kancellár, ítélőmesterek, főkapitá­
nyok, tanácsurak - fizetését, s ebből a Báthori István haláláig meglehetősen
szerény udvartartás költségeit.
M iért bizonyult az új állam rendi társadalma szinte kezdettől gyöngébbnek,
mint a régi Magyarországon volt?
Az első ok politikai. A fokozatosan kialakuló Erdélyi Fejedelemséget nem
saját ereje hozta létre, hanem a török hatalom nyomása. Az 1529-es török
beavatkozás nélkül a Szapolyaiak részországa meg sem születik, az 1541-es
(igencsak durva) török közbelépés nélkül nem marad fenn és az 1552-1556-os
hadjáratok nélkül nem szerveződik újjá. János király, Fráter György, majd
utódaik azért vállalták a török szövetséget, mert tapasztalataik szerint
Magyarország keleti részét a török ellenében nem lehetett megtartani.
Kényszer diktálta döntésük azonban félelmet, sőt ellenérzést takart - s ha a
rendi társadalom egységvágyának nyomása vagy az európai helyzet pillanatnyi
javulása változtatott valamit a kényes egyensúlyon, azonnal békülni próbálnak
a Habsburgokhoz kötött „másik” Magyarországgal, sőt elárulni is készek
hatalmas sztambuli patrónusukat.
Tegyük gyorsan hozzá: az őszinteség a töröknek sem volt kenyere. Erdélyi
politikájának lényege, hogy megakadályozza a két Magyarország egyesülését.
Amíg az új ország vezetői óvakodtak az ide vezető tiltott lépésektől, addig
egyebekben a török igen nagy szabadságot engedélyezett nekik; ellenkező
esetben viszont azonnal és keményen megtorolta az „árulást” , éspedig a
hódítás továbbterjesztésével: lásd Buda elfoglalását 1541-ben, a Temesköz
lerohanását 1552-ben. Ha pedig az erőviszonyok kedvezőbbre fordultak, a
„jóindulatú” gyámkodást követelőzés váltotta föl: az 1540-es évek vége vagy az
1570-es évek eleje között mindössze az a különbség, hogy a második
alkalommal nemcsak a legfontosabb határvédő várak átadását követelték,
hanem az adó és az „ajándékok” összegét is megemelték, sőt - láttuk - ekkor
jelentek meg az első „trónkövetelők” is Sztambulban. Erdélynek a szolgasorba
jutott Havaselve és Moldva sorsát szánták, hogy végül - azokkal együtt -
egyszer majd beolvaszthassák a birodalomba.
Természetes tehát, hogy ennek a mindkét oldalról őszintétlen szövetségnek,
mely Erdély önálló államiságát létrehozta, magában az új országban csak
nehezen alakult ki társadalmi bázisa. A rendek nyakas ellenszegülése
provokálta ki az 1540-1541-es és 1551-1556-os egyesülési kísérleteket.
Mindkettő kudarcba, sőt kisebb tragédiába fulladt, mégis két szempontból 236
 haszonnal járt. Egyrészt a próbálkozások figyelmeztették a törököt: a
Habsburg-hatalom olyan hátteret jelent a keleti Magyarország számára,
ahonnan az - túlzott megszorongatás esetén - segítséget kaphat a Portával
szemben, s így veszélyeztetheti az alávetés folyamatának eddigi eredményeit.
Ezért van az, hogy még az 1570-es évek elejének török követelései is az
önmérséklet mintaképei lehetnek, ha például a román vajdaságokkal szembeni
durva bánásmódhoz hasonlítjuk őket. Másrészt pedig ezek az ismétlődő
kudarcok döbbentik rá a jövendő erdélyi állam rendi erőit: a török szövetséget
tetszik, nem tetszik, vállalni kell. Néhai I. János király e súlyos fölismerését
legelőbb a Partium létében közvetlenül fenyegetett nemessége érti meg, s csak
később az erdélyi vármegyék urai.
A feszültség a legtovább a gazdasági és érzelmi szálakkal egyaránt erősen a
nyugathoz, a német-osztrák tartományokhoz kötődő szászok között maradt
meg. Bár értelmiségük (a hitújító Johannes Honterustól a költő Christian
Schaeseusig) megpróbálja összeegyeztetni öröklött hungarustudatát és új,
német nemzeti érzését, mikor a két másik nemzet (és a Részek) 1556-ban
visszahozta Izabella királynét, Szebenben valóságos népi felkelés tört ki ellene,
még a „megalkuvó” királybírót, Johannes Rothot is megölték. A józan Haller
Péternek csak nehezen sikerült helyreállítani a rendet, és elfogadtatni
Izabellát.
A fejlődés iránya világos, a végeredmény azonban nem lehet szilárd, hiszen
túl sok félelem, kényszer és hátsó szándék segédkezett létrehozásában. Erdély
uralkodói, s azok a rendi erők, amelyek nevében a hatalmat gyakorolták,
makacsul kitartottak államuk Magyarországhoz tartozásának eszméjénél,
politikájuk - még Báthori Istváné is - általánosan magyar, s nem specifikusan
erdélyi érdekeket szolgált. A töröknek engedelmeskedő új ország történetét az
imamalmok monotóniájával kísérik (egészen 1690-ig!) az országegyesítő
kísérletek, azok szükségszerű kudarcai, a török megtorlások, s végül az „eredeti
állapot” helyreállítása.
A rendi erők háttérbe szorulásának m á so d ik oka már inkább társadalmi. A
három nemzet ugyan már jó egy évszázada (1437 óta) hozzászokott a
tartományon belüli együttműködés gyakorlatához, de a közöttük levő
különbségek, sőt ellentétek sem gyöngültek, 1467 óta közös fellépéseik súlya is
erősen lecsökkent. Országos léptékben sokáig nem tudnak gondolkodni.
Tartományi jellegű törekvést évszázadok óta először Maylád István elvetélt
szervezkedési kísérletei jelentenek I539és 1541 között. Az országrészre inkább
az a jellemző, hogy az 1551-es országegyesítést követően a székelyek, a szászok
és a magyarok külön-külön veszik föl a kapcsolatot I. Ferdinánd udvarával,
külön-külön rendezik adófizetési és hadállítási kötelezettségeiket. A szász-ma­
gyar ellentét ismételten kirobban, akár császár, akár király, akár fejedelem az
ura Erdélynek; a székelyek gyakori lázadásaikkal teszik ellenségeikké a
hatalmat és a másik két nemzetet egyaránt. A Részek nemessége pedig
eredendően kívül áll a három nemzet jogi fikcióján. Nemcsak a közös
politizálás gyakorlata és intézményes kerete volt kezdetleges, hanem az
érdekek sem voltak azonosak: a gőgös magyar nemest, a polgári mentalitású
szászt és a szabad paraszti állapotú székelyt háromfelé húzta szabadságaik
eltérő rendszere.
A h a rm a d ik tényező már messzebb vezet minket: az egymással is rivalizáló
237 rendi erők önmagukban is gyöngék voltak.
Az erdélyi állam és a külvilág
a 16. század második felében

Az 1529 és 1571 között kialakult új Erdélyország határai ugyanolyan nehezen

váltak láthatóvá, ahogyan maga az új állam megszületett. I. János és György
barát fennhatósága azokra a területekre terjedt ki, melyek fóldesurai őket
ismerték el vezetőjüknek. A két Magyarország területe sokáig mozaikszerűen
egymásba ékelődött. A határvonalak pontos kijelölésére egészen 1571-ig, a
speyeri egyezségig kellett várni: ekkor II. János lemondott felségjogáról
mindazon birtokok felett, melyek a Habsburgok uralta megyékben voltak,
cserében viszont Máramaros, Kraszna, Közép-Szolnok és Bihar megyék
területét egészében az 6 országához csatolták (Partium).
Bár ez a béke nem rendelkezett felőlük, ugyancsak Erdély részeként élt a
Temesköz egy darabja (a lugos-karánsebesi bánság), valamint Arad és Zaránd
megyék egy-egy töredéke, a Bihar-hegység nyugati lábánál (ez már a török
határsáv volt).
A fejedelemség területe együttesen kb. 100 000 km2 (ebből a tulajdonképpe­
ni Erdély kb. 59000 km2). A lakosság lélekszámát a fölhasználható adatok
szűkössége miatt csak meglehetősen durva becsléssel lehet megadni; ugyanez
vonatkozik az etnikai viszonyokra is.

I . tá b lá za t. Az Erdélyi Fejedelemség népessége a 16. század végén

Terület Magyar Szász Román , Egyéb összesen

(rác, ukrán) kb.

Székelyföld 150000 ? ? 160000

Szászföld ? 65000 15000 - 85000
Erdélyi megyék 210000 20000 170000 ? 400000
Partium 140000 - 90000 80000 300000
Összesen kb. 500000 90000 280000 85000 955000

Az 1526 előtti Magyar Királyság területe ehhez képest kb. 350000 km2,
lakossága pedig valószinűleg 4 millió fő volt.
A 16. század tolyamán keletkezett ország tehát elődjéhez képest kicsiny volt,
ugyanakkor egy sor olyan külső hatás érte, melyet elhárítani nem volt módja.
Elsősorban ott volt a török lassú előnyomulása, s az ezzel járó állandó nyílt vagy
burkolt hadiállapot. A török portyázók béke idején sem szüneteltették
pusztító, rabló betöréseiket - amire a magyar végváriak hasonló akciókkal
válaszoltak. Ennek a harcmodornak logikus következménye volt a kétfelé
adózó zóna kialakulása. A török hatalma csúcspontján sem tudta megakadá­
lyozni a huszárok akcióit: a magyar uralkodó osztály pedig kezdettől fogva
fölhasználta e portyázásokat, hogy nemcsak elvben, hanem a gyakorlatban is
fenntartsa földesúri (és állami) jogait a török által meghódított birtokai fölött
(ennek majd a felszabadító háborúkkor lesz komoly jelentősége). A török pedig
- az ellenfelet fölmorzsolni akaró hagyományos taktika értelmében is -
igyekezett minden, számára elérhető területet megadóztatni.
238
 Bár Erdély a Porta szövetségese-vazallusa volt, e kétfelé adózó zóna kettejük
határán is létrejött, a dolgok állása miatt természetesen az előbbi kárára. A
török adószedés egészen Hunyad megye nyugati falvaiig nyújtózott, Bihar
megye portáinak 53%-a fizetett adót a szultánnak és szpáhijainak is.
Az állandó hadiállapot nyilvánvalóan ártott az új ország kereskedelmi
kapcsolatainak. Az Erdélyt Magyarország közepével, s azon át Béccsel
összekötő főútvonal (Bécs-Pozsony-Vác-Szolnok-Debrecen vagy Nagyvá-
rad-Kolozsvár) forgalma ugyan élénk maradt a török alföldi berendezkedése
után is, de a kalmárok egyre gyakrabban használták a Kolozsvárról Kassára, s
onnan a Vág völgyén át Pozsonyba vivő útvonalat. Ez egyébként azt is
eredményezte, hogy Bécs mellett Krakkó vált az erdélyi kereskedelem
legfontosabb nyugati bázisává.
A többi fontosabb kereskedelmi útvonal közül a Maros alsó folyása felől a
Száva völgyén át Dalmáciába, Itáliába vivő útvonal sorsát nehéz meghatároz­
ni. A karánsebesi vámbérlet a század végén igen sokat ért (1583-ban 6000;
1588-ban 1900 Ft-ot), de ez inkább a balkáni kapcsolatok fölélénkülésére utal.
A Besztercéből, Brassóból, Szebenből a román vajdaságokba vezető utak a
század közepére válságba jutnak. A besztercei harmincadot (tricesima)
nevetséges összegekért lehetett bérbe venni (1552-ben 2 0 0 ,1569-ben 70, 1574
körül 100-120 Ft). Az 1503-ban még 167000 forint értékű árut kezelő brassói
vámhivatalnál 1530-ban — igaz, akkor éppen háború folyt Erdélyben -
legfeljebb 33 000 forintnyi áru fordul meg, s a század második felében sem
fogja meghaladni a 80000 forintot. Nagyszeben - kb. feleannyi forgalommal,
mint Brassó - ugyanezt a hullámmozgást produkálja. A hanyatlás közvetlen
oka a Porta Moldvát és Havasalföldet sújtó kiviteli tilalma; e két országnak
kellett az óriási Sztambult élelemmel ellátnia. A századvégi élénküléshez pedig
az Erdélybe Dél-Ukrajnán át érkező fűszerútvonal újraéledése járulhatott
hozzá.
A Szapolyai-országrész nyugati határain már Fráter György megkezdte új
harmincadhivatalok felállítását, az 1556-os fordulat után pedig jól működő
külkereskedelmi vámvonal létesült. Forgalmára kevés az adatunk, de hogy
jelentős lehetett, azt az egyik nem is túl jelentős vámhely, a zilahi harmincadhi-
vatal 1588. évi 929 Ft-os bevétele jelzi. Természetesen a török, majd a királyi
Magyarország is gondoskodott új határairól: az Erdélyből az Alföldön át
nyugat felé igyekvő kereskedőknek tehát a korábbi Magyarországon belül két
új határ, összesen négy új vámhivatalánál kellett fizetniük.
A külkereskedelmi kapcsolatok romlásával csökkent a külföldi tőke
érdeklődése is. A fejedelemség területén található bányakincsek közül a sónak
volt a legnagyobb értéke: Vízakna, Dés, Kolozs, Szék, Torda, Máramaros
gazdag sóaknái komoly hasznot hoztak. A 16. század elején még a világhírű
Fugger-bankház törekszik bérbe venni az erdélyi sókamarát, az 1528-1529-es
harcokban aztán Gritti kaparintja meg a jövedelmező üzletet, az ő halála után
pedig I. János bajor üzletembereket tud bevonni a vállalkozásba. 1541 után
azonban jó ideig csak a kis tőkeerejű helyi vállalkozók bajlódnak a sóaknákkal.
Közel hasonló sorsra jutottak a Gritti által újra beindított érchegységi
aranybányák: a kezdeti sikerek után az érdeklődés egyre lanyhult, Báthori
István idején például obskúrus olasz bányabérlőket (Biandrata embereit?)
találunk élükön. A később fontossá váló egyéb bányakincsek - vas, higany -1 6 .
239 századi kiaknázásáról kevés adatunk van.
 A nyugati tőke nem csupán óvatosságból maradt távol a hadszíntérré vált
Kárpát-medencétől. A Fuggerek 1546 körül még a viszonylag védett felvidéki
rézbányák bérletétől is visszaléptek. Az atlanti-óceáni kereskedelem, a kélet-
indiai fűszerek, a dél-amerikai nemesfémbányák gyorsabb és nagyobb hasznot
ígértek, olyannyira, hogy a Fuggerek is ott kezdtek új vállalkozásba. S ami a
magyar területet a legfájdalmasabban érintette: az azték és inka kincsek özöne
az európai aranybányák jövedelmezőségét is csökkentette; Erdély ezt már
közvetlenül is tapasztalhatta.
Közben az „árforradalom”, mely a spanyol-amerikai világ aranyözönével,
az európai ipar fölfutásával, a nyugati városok népességének hirtelen
megnövekedésével párhuzamosan mindennek eredményeképpen alakult ki,
elérte a Kárpát-medencét is. A nemzetközi munkamegosztásban ez a régió a
nagy élelem- és nyersanyagszállítók közé került. A legfontosabb exportcikk, a
szarvasmarha ára 1520 és 1580 között háromszorosára, a boré négyszeresére
nőtt: az igazából csak belső fogyasztásra kerülő gabona árát már a gazdaság
egyensúlyigénye vitte föl, ötszörösére!
A távoli és kicsiny Erdély ennek a fejlődésnek jórészt csak a fonákját
ismerhette meg. A földművelésben csak a szászok ismerték a modernebb
módszereket, a Székelyföldön még csak most kezdtek átállni a háromnyomásos
gazdálkodásra, a zöldség- és gyümölcstermesztés iránt egész Erdélyben majd
csak a század végén nő meg az érdeklődés, s az istállózást és a takarmányter­
melést is csak ekkor kezdik kikísérletezni.
A gabonát a nagy távolság és a hajózható folyók futási iránya miatt nem
lehetett exportálni, az erdélyi marhánál az alföldi jószág jobb is volt,
kevesebbet is kellett lábon „utaznia” , a bornak az éppen ekkor felfutó Tokaj-
Hegyalja volt a vetélytársa, a sónak a Krakkó melletti lengyel aknák jelentettek
éppen útba eső konkurenciát.
Erdély külkereskedelmi mérlege tehát negativ maradt, a kivitel a behozott
iparcikkek (szövet, szerszám, fegyver, luxusholmi) árát még akkor sem tudta
kiegyenlíteni, ha az import mennyisége csökkent. Az aranybányászat segített
ugyan valamit, de az olcsó dél-amerikai érc versenye miatt a bányaművelés
éppen csak vegetált, hiszen a pénz értékét a folyamatos infláció itt is lenyomta.
A század második felében az országban sorra születtek az - érvényesíthetetlen -
árszabályozó törvények.
A 16. századi Erdély lakóinak tehát igencsak meg kellett küzdeniük a
világgal, ha nem akartak passzív szemlélői lenni saját hanyatlásuknak.

Szász és magyar városok

A régi Magyarország városhálózata gyér, városai kicsinyek voltak. A szűkebb,
földrajzi értelemben vett Erdélyben azonban elég sok város létezett: a szászok
fő települései (Brassó, Szeben, Medgyes, Segesvár, Szászváros, Beszterce)
mellett Kolozsvár, Dés, Torda, Marosvásárhely és Gyulafehérvár is élvezett -
változó tartalmú - kiváltságokat. A Partium már közelebb állt a magyar
átlaghoz: két vezető települése, Várad és Debrecen nem volt teljes jogú város,
Nagybánya pedig a bányavárosok jogait élvezte.
A nyugati kereskedelem megnehezedésével, s a többi magyarországi város
(Kassa, Buda és Pest) konkurenciájának kikapcsolódásával a szász polgárság 24O
34- Lázói János gyulafehérvári kápolnájának északi homlokzata, 1512
35. Részlet János Zsigmond szarkofágjáról a gyulafehérvári székesegyházban, 1571 körül
Зб. Fa harangtorony Mezőcsáváson, 16. század második fele
37- Honterus-térkép Erdélyről, 1532
 38. Erdélyi nyomdákban készült
könyvek címlapjai: 1) Aurelius
SENTENTIAE Augustinus bölcs mondásokat
EX OMNIS VS OPERIBVS
DIVI AVGVSTlNt tartalmazó gyűjteménye (Home­
DECERPTAE. rus nyomdájából). Brassó, 1539;
2) Luther kis katekizmusának
első magyar fordítása Heltaitól.
Kolozsvár, 1550; s ) Históriás
énekek Tinódi Sebestyéntől. Ko­
lozsvár, 1554; 4) A magyaror­
szági jog kézikönyve Werbőczy-
től. Kolozsvár, 1571

ANNO, M. D. XXXIX.

39. Bánffy Pál könyvtáblája Lu­

ther és Melanchton arcképével,
1569
 u / V « s a u * Ei# uii'i д «Т4НШ1 м н л л л 5{д «*|£|5{
l+ V J r t n I I l 'i f u H IifC .^ llU < l:j> l A i ' i V J f ' J J > 4 1 .4 i
1 ж A ^ l l * 151 * A li A ÍV H I?,l'i> К 'Л 'Н М 'Ь ,Л 7 ^ (П Е < ? М
л)т* irtoHírttd h l i t Xc • ф1и ,VÍ

К Д«М ф|Й> 4&4Cp44Mk * á l f á i d u l

ckdÍC4KJ • kdük cÁckÍ иксии •
ÍI kWU HÁCtii КЦ'ДЛ Ш11ф>4Ц1Н hl» •
10 ifi, 4 KÍCk I ф л р ю к u - ll j.lp j ДСАТЛМ4
|H • ф4р««ьлскХ Bjpw • езрйн*
C üX dpdM d • 4р4М1 H lC K Ü M IiH ^ J td .
ÜMHH.V J ik hlC H i H4CONI • (I4CCOHI
kÁCKÍ CdAMONk • CJÁMOMk НЛекХ 104
34Д|А(!4Х4М • I043k NlCKÍ dltNAd
*»A pc('TJ • КСЙДк НАСHí ÍECÍH • i s
CÍM MACKÜА1Д1 AflXpdTk . Д|Дк *nx
.JL,
a« гаft, жнгл11»!* fíw ft 3<»A'íAk^AiE*^fttí«mti
# \{ П Г ^«Ц 1Н » Ш » 11ЙЦ1Н('Ь ШН | Й в * 5 л
ТСМЦИ AUÜHHAIfb МА^Н’ШИ О ф ^ Т П Н Ч Н АП 4 f A A
л Ь’а^Н : n ÍA Ü T f^ AHTfAMAiTI^A B t v l f i n t H
с ф и т л л^сдмдннло^ь т ф т н ц д ь T w еншл<
HCniiHí« fWMAHH : илр; » íe n tíi:íí
пЬ’мДН AfAíi THM( ДМЛНН« •i'fe/lftXb PílÍKTfiá
СНДНГ^Ь СфНо&ф?ИЛ* ч-гй IC ?0
д“ н^АЬ ШН íícntH T iH A b KílTftf ^М(*Нк r-
Щ<1 fü'i A 'flil^T A1«tTtSAfL|H.Tj!{,fJO(EfH* V-
fl<M e i l ! C IK A JIU flT l. A i f o k V if ji n t , J j . r ii A f

l 2

40. A román könyvnyomtatás legkorábbi emlékei: 1)

részleges román bibliafordítás liturgikus használatra.
Brassó, 1561; 2) részleges román bibliafordítás (Palia de
la Orástie) az erdélyi református románoknak, Báthori
Zsigmond címerével. Szászváros, 1582; 3) az első román
nyomdász, Filip mester monogramja a nagyszebeni
evangeliárumon, 1546
4i. Bocskai István arcképe. Rézmetszet, 1605/1606
 gazdasági súlya automatikusan megnőtt, s ehhez járult, hogy korábban helyi
értelmű önkormányzatuk a „három nemzet” uniója révén az új ország egyik
rendi-politikai alappillérévé lett.
Igaz, hogy a szász nép többsége még ekkor is parasztként élt, de a vezetés
már egyértelműen a városlakó kisebbség kezében volt. A „szász univerzitás”
vezetője még mindig a szebeni királybíró és a szebeni polgármester (egy
személyben szász gróf), s mind ők, mind a többi szék és város vezetői a
patríciusok közül kerültek ki: valamennyien választott tisztségviselők voltak. A
városi céhek ellenőrizték a falusi iparosokat, a kereskedelmet a kizárólagos
vásártartási joggal rendelkező városok monopolizálták. A társadalmi elit a nagy
kalmárfamíliákból került ki (Haller, Rapolt, Armbruster, Offner, Lulay
család), a szociális elégedetlenség csak ritkán érhető tetten (pl. az 1556-os
magyarellenes szebeni felkelés napjaiban).
A magyarországi konkurencia helyét a céhek világában is legelébb a szász
iparosok próbálták kitölteni. A 16. század derekán Brassóban már 19 céhet
jegyeztek be, Szebenben 28 céh 30-féle iparággal van jelen. Brassóban
működött az 1570-es évektől Délkelet-Európa legelső posztómanufaktúrája.
A szász városok e zavaros korban is fejlődnek, szépülnek, a faházakat
rohamos ütemben építik át rangos kőépületekké; a szász ötvösök, aranyműve­
sek csodálatos műremekekkel látták el az igényesebb vásárlókat. Igaz, ebben a
háborús időknek is lehetett szerepe: ezt a fajta kincset könnyű volt rejteni,
menekíteni.
E városok lakossága ugyanakkor alig növekedett. Brassóé a 16. század végére
7000 főről csak 8-9000 főre nőtt, Szebené még ekkor sem haladta meg a 6000
főt, a többi maradt a 2-3000 fős lélekszámnál. Ennek egyik oka a hagyományos
szász elzárkózás továbbélése volt. A magyar iparosokat, kereskedőket
betelepülési tilalom tartotta távol, a külső családi kapcsolatok pedig a
magyarországi, sőt a birodalmi németség felé mutattak. Ez az eredetileg rendi
gondolkodásmód éppen Mohács éveiben egészült ki új politikai tartalommal,
előidézve nemcsak a Habsburg-uralkodók ügyéhez való vonzódást, hanem a
polgárság számának önkéntes korlátozását is. A súlyosabb ok azonban az volt,
hogy Erdély viszonylag sűrű városhálózata csak gyéren lakott és gazdaságilag
elmaradott hátországra támaszkodhatott. Az elszakadás támasztotta űrt a helyi
kézműipar hamar kitöltötte, ezután pedig jelentkezett a nyugattól való
gazdasági elszigetelődés összes következménye: a magas árakkal egy időben
tapasztalható pénzhiány, a hagyományos szász piacokkal, Moldvával és
Havaselvével való kapcsolatok gyöngülése. A kezdeti nekilendülésnek tehát
hamar el kellett akadni.
Közben pedig új versenytársak jelentkeztek: a Török Birodalomból jött
görög, török, örmény, macedo-román és rác kalmárok képében. Olcsó, helyi
használatra szánt portékáik ellen az árumegállító jog alig nyújtott védelmet,
különösen, hogy e „jövevények” gyakran elkerülték a kötelező útvonalakat. (A
karánsebesi vámadatok éppen az ő megjelenésükkel hozhatók kapcsolatba.)
A másik versenytársat az ország nem szász polgárai jelentették. Igaz, a
magyar városok (Dés, Torda, Marosvásárhely, Gyulafehérvár) sem áru­
megállító joggal nem rendelkeztek, s a fő külkereskedelmi utaktól is távol estek.
Kolozsvár azonban, ez a németből lassan magyarrá váló település az új ország
kialakulásakor kereskedelmi kulcspozícióba került: mindkét, Erdélyből
24I nyugatra vezető útvonalnak itt volt a kiindulópontja (Kassa, illetve Várad felé).
A város kereskedői éltek is az alkalommal, gyarapodó hasznukat pedig -
részben éppen szászellenes érzelmeiktől is indíttatva - hangsúlyozott Szapo-
lyai-pártisággal hálálták meg. Jutalmul Izabella királyné 1558-ban visszaadta
1437-ben elvesztett árumegállító jogukat. A szászoknak oly kellemetlen
balkáni versenytársak Kolozsvárnak hasznot hoztak: Szeben és Brassó
megkerülésével Erdélybe hozott áruiknak a pezsgő kolozsvári piac volt a
legjobb felvevőhelye. A szászok által időnként kierőszakolt, az örmény, görög
stb. kereskedők mozgását a törvényekhez igazítani kívánó országgyűlési
végzéseknek (1556, 1560, 1571, 1591) már csak azért sem lehetett foganatja,
mert a többi érdekelt város ellenállt végrehajtásuknak.
Kolozsvár lélekszáma (9-10000 fő) a 16. század végére meghaladta a
legnagyobb szász városét, Brassóét. Az építkezés itt tán még erőteljesebb, mint
a szászoknál, a várost a század végére valóságos kis paloták sora díszíti
(legszebb fennmaradt példájuk az ún. W olphard-Kakas ház). M intaként vagy
éppen iskolaként a közeli Kolozsmonostor és Gyalu ismételt fejedelmi
építkezései szolgáltak, sőt Báthori István olasz mérnökökkel terveztette meg a
Kolozsvárra szánt egyetem épületét. A berendezés, a használati tárgyak,
akárcsak a szász polgárságnál, itt is fölveszik a reneszánsz stílusát, s annak
jegyében a kényelem is belopakodik a lakásokba.
Kolozsvár látványos fölfutását persze hasonló előfeltételek híján kevés város
tudta utánozni. Az e körbe tartozó két legjelesebb település közül Nagyvárad
eredetileg püspöki város volt, s csak 1556 után lett fejedelmi civitas, Debrecen
pedig mindvégig földesúri birtokban levő, korlátozott önkormányzattal bíró
mezőváros maradt.
Várad a Tiszántúl egyik hagyományos központja volt, a bécs-kolozsvári
útvonal fontos állomása, ahol ráadásul az 1540-es évektől hatalmas erődítési
munkák folytak, egészen a tizenöt éves háborúig. Számszerű adatokkal nem
rendelkezünk, de azt tudjuk, hogy a város meglehetősen gazdagnak számított, s
hogy a töröké lett Pestről sok polgár ide költözött át.
Debrecen ugrásszerű fejlődésére úgyszólván nincs magyarázat. E földrajzi­
lag jellegtelen helyen, az Alföld nem is túl termékeny vidékén fekvő település a
16. század derekán 1300 jobbágyporta után fizetett adót, így lakosságát akár
20000 főre is tehetjük. Nemcsak Erdélyben, a királyi Magyarországon sem
volt még csak hozzá mérhető lélekszámú város sem!
Az alföldi tájakon, ahol sok-sok megyényi területen egyetlen királyi város
sem volt, azok a földesúri falvak, melyek vásártartási jogot szereztek,
hamarosan a környék iparral és kereskedelemmel próbálkozó jobbágyainak
gyűjtőhelyei lettek. E mezővárosok ügyeskedő parasztpolgárai figyeltek föl a
szarvasmarhában, majd a borban rejlő üzleti lehetőségekre. S mivel a nemesség
még lenézte az áruval, pénzzel való foglalatosságot, az „igazi” (királyi) városok
polgárai pedig kevéssé érdeklődtek e póriasnak vélt foglalatosság iránt: a
marhatartás, a bortermelés s az e produktumokkal való kereskedés jórészt
megmaradt a „cívisek” kezén. Debrecen óriásivá növesztette határait, s a
Hortobágyon nevelt gulyák révén gazdasági nagyhatalom lett. Kapcsolatai
Krakkóig, Bécsig, Brünnig, Boroszlóig, Nürnbergig értek.
A jobbágyság bekapcsolódása az európai jelentőségű agrár-áruforgalomba
egyedülálló jelenség. A lengyel gabonát, a keleti térségek e másik nagy
exportcikkét a nemesi majorságok állítják elő, ahol a munkaerőhiányt a robot
mérhetetlen megnövelésével elégítik ki. Az eredmény: a nemesség évszázadok- 242
 га stabilizálja uralmát, egyben a társadalom mozdulatlanságát is. Magyaror­
szágon viszont a mezővárosok gazdasági megerősödése fölvillantotta annak
lehetőségét, hogy a nemesi helyett paraszti-mezővárosi árutermelés jöjjön
létre. A feudális földtulajdont határozottan bomlasztotta, hogy az elszegé­
nyedő jobbágyok pusztán maradó telkeit (olykor egész kiürült falvak határát) a
mezővárosiak bérbe vették, s e bérlet után már nem adtak feudális járadékot a
fóldesuraknak.
Az 1520-as évek végén bekövetkezett országszakadás azután a Nagyalföld
gazdag mezővárosokkal teleszórt síkságát a török hadszíntér peremére sodorta.
Buda eleste után pedig ez a táj részekre szabdalódott, különböző fennhatósá­
gok alá került. Az új határok mentén állandósult harcok, békeidőben is
szakadatlanul folyó portyázások rendkívüli módon akadályozták a gazdálkodás
folyamatosságát. A Török Birodalom határvidékén kialakult kétfelé adózás
nyomasztó terhet jelentett, amit néhol még az erdélyi-Habsburg ellentét is
tetőzött. A Tiszántúl gazdasági központja, Debrecen - a földesurainak járó
szolgáltatásokon kívül - 1567-től egyaránt adózott Gyulafehérvárnak (3200 Ft
évente), Sztambulnak (2000 Ft) és Pozsonynak (1000 Ft).
Mégis, a mezővárosok életében egyelőre még nem következik be látványos
törés. Az Erdély és a török közé szorult békési tájon három fontos oppidum
(Gyula, Simánd, Békés) a 16. század közepéig vitathatatlanul virágzott: a
cívisek a kilencedet pénzben váltották meg, robotjuk - ha ugyan nem váltották
meg - messze elmaradt az 1514-es törvényben meghatározott heti 1 naptól, az
uradalom évi pénzbevételei - elsősorban a civisek ménesei és gulyái után - több
ezer forintra rúgtak.
Bár részletes adatsorral a tulajdonképpeni erdélyi oppidumokról nem
rendelkezünk, semmi okunk föltételezni, hogy sorsuk másképpen alakult. De
arra sincs okunk, hogy ebben a talán egészen a 16. század utolsó évtizedéig
tartó mezővárosi virágzásban kizárólag gazdasági jelenséget lássunk. Az
állandó hadiállapot, a többszörös adóztatás, a gazdaságukat menteni akaró
földesurak növekvő önkénye kimozditotta lakóhelyéről a falvak jobbágynépét:
menekülésük első célpontjai az átlagosnál biztonságosabb, nagyobb helységek,
tehát a mezővárosok lettek. Azokból viszont éppen a legtehetősebbek már
szintén menekülnek: Szeged polgárai például 1552 után Nagyszombatba,
Kassára, Debrecenbe költöznek.
Ennek a többrétegű folyamatnak Erdélyre nézve elég súlyos következmé­
nyei lettek. A nyugati piacoktól való nagyobb távolság, az alföldieknél szűkebb
legelők, a hegyaljainál gyöngébb borok, a viszonylagos elmaradottság és nem
utolsósorban a szász városok sűrű hálózata eleve megakadályozta a paraszti
árutermelés jelentőssé válását. A ritka áttörési kísérleteket elsősorban a szászok
akadályozták, élve a „három nemzet” szervezetében élvezett előjogaikkal. Az
1520-as évek elején pl. Brassó évekig tartó pereskedéssel eltörölteti a közeli
Sepsiszentgyörgy vásártartási jogát. Csak különleges lehetőségek mellett
sikerülhetett a felemelkedés: a gazdag sóbányák mellé települt Torda és Dés
mezővárosi jogot vívott ki magának, sőt a fejedelmi korban már egyenesen
városnak számítottak. De erre is csak azért volt lehetőségük, mert mindvégig
királyi-fejedelmi birtokban voltak és maradtak. Egy további álmezőváros, a
nem szász Erdély egyik legfontosabb piachelye, Marosvásárhely a „székely
nemzet” gazdasági központja volt.
24З Az alföldi mezővárosok lemorzsolódása, a cívis lakosság kezdődő menekülé-
se így gyakorlatilag azt jelentette, hogy az új állam születésének pillanatában
elveszítette népességének gazdaságilag-társadalmilag talán legfejlődőképe-
sebb rétegét. Az agrár-árutermelésre alapozott speciális magyar városfejlődés
lehetősége elveszett. I. János király még mint jelentős gazdasági erővel
számolhatott a cívisekkel: Lippát szabad királyi várossá emelte (1529), Buda és
Kassa elmenekült német polgárai helyébe magyar paraszt-polgárokat telepített
(1529, 1538), helyreállította a jobbágyok 1514-ben eltörölt szabad költözését
(1530, 1536). Úgy tűnik, kapott is cserébe anyagi és szellemi támogatást.
Utódai azonban már nem foglalkoznak a cívisek dolgaival. A szabad költözés
szinte észrevétlen elenyészett. Debrecen látványos fejlődésével egyedül
maradt: a népességszámban és gazdasági súlyban utána következő mezőváro­
sok kicsinyek maradtak: Tasnádnak 1569-ben 319 adózó családfője van,
Krasznának 281 - azaz lakosságuk legföljebb megközelítette a 4000 főt.

A jobbágyság
A többi magyar területhez képest későn, de a 14. század végére már Erdélyben
is megszületett a szó klasszikus értelmében vett jobbágyosztály. A kialakuló új
államban ennek ellenére a parasztság több, élesen elkülöníthető rétegre,
csoportra bomlott. Az imént esett szó a Tiszántúl erdélyi uralom alá került
cíviseiről; de a szabad szász parasztok és a katonáskodó székelyek jogai is
eltértek a tulajdonképpeni jobbágyokétól, akiket hagyományosan három
kategóriára: telkes jobbágyra, szabadosra és zsellérre szokás fölosztani.
A telkes jobbágyok között a gyermekáldás változósága, a fold minősége, a
rátermettség és olykor a szerencse mindig is differenciáló tényezők voltak. A
fejlettebb magyar megyékben már a 15. században a fél telekkel rendelkező
gazda volt a jellemző - Erdély falvaiban viszont még a 16. század derekán is
igen magas az egész telkesek aránya: a szamosújvári uradalomban 35, Kővár
vidékén 65, a Részekben levő Erdőd uradalmában 60-90% . Az okok között a
viszonylag alacsony népsűrűség állhat az első helyen - ugyanakkor az
állattenyésztés (juh és szarvasmarha) nagy súlya miatt a jobbágynépesség
teleknagyság szerinti osztályozása nem tekinthető a gazdálkodás legfőbb
mércéjének: az állatállományból való részesedés arányairól szinte semmit sem
tudunk.
Szabadosok alatt a földesúri szolgáltatások (vagy egy részük) alól fölmentett
embereket kell érteni: a földesúri személyzetbe kiemelt jobbágyokat, néhány
fontosabb mesterség űzőit (halászok, mészárosok) és végül a falvak és egyes
falusi körzetek vezetőit (birók, vajdák, kenézek).
A harmadik csoport, a zsellérek köre is igencsak változatos. A legtöbb
uradalomban a telek nélkül gazdálkodó szegényeket, a frissen érkezetteket
sorolták közéjük. De zsellérnek minősült a mezővárosok azon lakója is, aki
marhakereskedésből vagy bortermelésből élt, s ezért lemondott telki földjéről:
ők viszont egyértelműen a leggazdagabbak közé tartoztak. Ugyanezt a
besorolást kapták az uradalmak vagy a mezővárosok által foglalkoztatott
paraszti értelmiségiek, a „deákok” (litterati) is.
M int ahogyan telkes gazda és szabados, úgy telkes jobbágy és zsellér között
sem vagyoni értelemben húzódott választóvonal, mi több, a zsellérek úrbéri 244
 terhei általában könnyebbek voltak az átlagos jobbágyénál. Szolgálataikat
szerződés szabályozta, dézsmájukat, ajándékaikat megegyezés szerinti taksával
váltották meg. A viszonylagos földbőség nemcsak a telekosztódást késleltette,'
hanem a zselléresedés folyamatát is: amíg a Habsburg-Magyarországon ez
időben a jobbágyok kb. 25%-át számítják zsellérnek, Erdélyben, ideértve a
fejlettebb Partiumot is, ez az arány 5 és 20% között váltakozik.
A jobbágyokra rótt állami és földesúri terhek is igen nagy változatosságot
mutatnak.
A cenzust egész falvakra vetették ki, családokra való felosztását a bíró szabta
meg. A kivetés alapja lehetett a jobbágytelek vagy az igásökrök száma, másutt a
cenzust még megfejelték más, a földesúrnak szóló egyenes adóval. A kifizetésre
kerülő összegek ennek értelmében vidékenként változtak, közös vonásnak
legföljebb azt tekinthetjük, hogy a terhek átlagban elmaradtak az 1514. évi
törvényekben előírt családfőnkénti 1 Ft-tól. Úgy tűnik, még a pénz
értékromlása sem hatott: Tasnád mezőváros cenzusa 1569-ben éppúgy 1000 Ft
körül járt, mint 1589-ben, a kolozsmonostori uradalom cenzusbevétele 1580-
ban és 1599-ben is kb. 180 Ft volt.
Hasonlóképpen sokrétű volt a terményszolgáltatások (m u n e r a ) rendszere:
zabot mindenütt, búzát a legtöbb helyen követeltek; baromfit, sertést, juhot,
tojást, mézet, zöldséget, gyümölcsöt, tűzifát helyenként változó módon kellett
adni. E terhek a század végéig lassú emelkedést mutatnak.
A helyi szokásoknak kevésbé alávetett szolgáltatássá vált a kilenced ( п о п а ).
Az 1549-es erdélyi országgyűlés megerősítette az 1514-es, akkor még újításnak
számító kilencedtörvényt, ennek ellenére a század derekáig csak a partiumbeli
megyékben találkozunk vele, s még ott sem érte el a törvény által előírt i/10-es
arányt. A későbbiekben aztán a behajtás szigorodott: a gyulai uradalomban az
1526-1527-es 400-500 Ft-ról 1562-re közel 2000 Ft-ra emelkedett a kilenced
összértéke.
A dézsma az 1540-es évek elejéig őrizte eredeti funkcióját: egyházi
jövedelem maradt. Szinte minden termék után szedték, lett légyen az gabona,
gyümölcs, bor vagy sertés. A későbbi változásokat a politikai szükség diktálta:
előbb az 1542-ben üresen hagyott gyulafehérvári püspökség jövedelmei, majd
- 1556-tól - a váradi püspökség tizedei is az állami bevételek közé kerültek. (A
reformáció ebben csak másodlagos szerepet játszott.) A tizedet ezután is
árendába adták, többnyire maguknak az érintett földesuraknak.
Nem volt, nem lehetett egységes a robotoltatás gyakorlata sem. Az erdélyi
rendek azt az ősrégi álláspontot képviselték, hogy úr és jobbágy viszonya csakis
órájuk tartozik: ehhez annyira ragaszkodtak, hogy robotot szabályozó törvényt
nem hoztak, s az 1514. évi, heti 1 nap robotot, úrdolgát előíró törvényre sem
hivatkoztak. A birtokok egy részében a családfőkre méretezték a terhelést,
másutt az ekékhez vagy az igásállatok számához. A század második felében
pedig nőni kezdtek a követelések. A fogarasi uradalomban 1508-ban kétnapi
szénakaszáláson kívül két szekér fa befuvarozása volt csak a robot, 1570-ben
ezen fölül háromnapi aratórobotot is megkövetelnek, 1596-ban pedig már a
majorság körüli munkák miatt háborognak a jobbágyok. A Drágffyak
szilágysági mezővárosaiban, Csehiben, 1556-ban még csak Erdőd és Kővár
váraihoz való szekeres robotról hallunk, az új földesúr, Báthori György viszont
már jelentős ekés és aratórobotot követelt meg, s a nyomaték kedvéért
245 fölszámolta a majorság saját ekéit. Báthori egy másik uradalmában, a szintén a
Drágffyaktól örökölt Beiteken az új rend értelmében minden majorsági
munkát robotban végeztek, a V rábban bérmunkával művelt szőlőkbe is
robotosokat rendeltek, s mindennek tetejébe a „muszájmunka” többé nem volt
időhöz kötve: „képesség szerint” ( p r o f a c u l t a t e ) kellett mindenkinek munkába
állnia.
A század végére ez a „képesség szerinti”, tehát gyakorlatilag korlátlan
úrdolga lett az általános az egész fejedelemségben. Többé nem a munka idejét,
hanem az elvégzendő tennivalókat rögzítik. Egyes uradalmakban eljutnak a
kötelező háromnaponkénti szolgálathoz: kétszeresen túlteljesítve ezzel
Werbőczy 1514-ben még fantasztikus túlzásnak tűnő heti egynapos robotelő­
írását. Közben pedig egy másik munkakötelezettség is a jobbágyok vállára
szakadt. Az új állam határait a folytonos háborúk miatt meg kellett erősíteni.
Az erősségek (és paloták) emeléséhez sok munkáskézre volt szükség:
megjelenik a várszolgálat, s hamarosan éppoly korlátlan kötelezettséggé válik,
mint a hagyományos robot.
A jogi védelem elhalása (költözés, teherszabályozások) és a terhek növekedé­
se csak azért nem okozott általános elszegényedést, mert a nehezen ellenőriz­
hető hegyi határok közé zárt, sőt még némi földtartalékkal is rendelkező
Erdélyben a nyílt erőszak sem tudott eltüntetni néhány védekezési módszert.
Ilyen volt a jobbágyszökések gyakorlata, ilyen a paraszti földek földesúri
engedéllyel történő adásvétele, s végül a vásárolt és irtásföldek szabad
forgalma. Ezért tudta a jobbágyság elviselni a földesúri terhekkel párhuzamo­
san szintén növekvő állami adóterheket is.
Az állami rendes adó ( d i c a ) egységes rendszerén csak lassan eszközöltek
változtatásokat. 1543-ban a 3 Ft értékű, 1552-től a 6 Ft értékű vagyonnal
rendelkező jobbágyok fizették, egészen a századfordulóig „portánként” , ami
ekkor már nem jobbágytelket jelentett, hanem csupán elméleti számítási
egységet. A kivetés alapja minden jel szerint az igaerő volt: a 6 Ft egy pár ökör
ára. Az adó maga az 1540-es évekig általában 1 Ft portánként, 1545-ben csak 60
dénár, 1550 után ismét 1 Ft, végül 1556 után évi 2 Ft körül állapodott meg. De
már az 1540-es években ettől függetlenül külön pénzt kezdett szedni a hatalom
a végvárak építésére és fenntartására, a töröknek fizetendő állami adó
fedezésére, általában „hadisegélyre” ; ezek összértéke hamarosan meghaladta a
portánkénti 3 Ft-ot.
Mindvégig fennmaradt a jobbágyok részleges (minden 8-16. családfőt
érintő) hadba vonulási kötelezettsége is, Báthori István 1575-ben részletesen
szabályozta e „telekkatonaság” működését, évenként kétszeri mustrával
(hadiszemle), megszabott fegyverzettel stb. A népfölkelés ősi intézményét is
fönntartották, de a század hatvanas éveiben elhalt, az országgyűlések
„elfeledkeztek” róla, s még az 1593-ban kezdődő tizenöt éves háborúban sem
veszik elő többé.
A korszerű hadviselés főleg képzett és állandóan készenlétben álló
hadsereget kivánt. A telekkatonaságból ezért hamarosan egy új típusú
szabadosréteg („darabontok” ) fejlődik ki, amit a fejedelmi hatalom fokozato­
san mentesít a földesúri szolgáltatások alól. Olcsó, bármikor bevethető
katonaság ez, s mivel sem a jobbágysághoz, sem a nemességhez nem kötődik, a
fejedelmek szívesen is élnek szolgálataival.
Az 1550-es évektől tehát a jobbágyok élete nehezebbé vált. Az átlagos erdélyi
paraszt, aki eddig sem nagyon tudott bekapcsolódni az árutermelés és 246
 árugazdálkodás oly fontos műveleteibe, most még inkább távolodott ennek
lehetőségétől. A 16. század nagy magyar katasztrófáját s az új állam
megszületését passzív szemlélőként vagy még inkább szenvedő alanyként élte
át. A jobbágy nem lett politikaformáló tényező, még a tiszántúli cívisek sem
emelkedhettek föl erre a szintre.

A románok
Az erdélyi állam nyugati határait a török hódítás és a Habsburgokkal folytatott
harc oly módon húzta meg, hogy a régi Magyar Királyság valamennyi románok
lakta vidéke az új országba került. A románság életmódváltása a transzhumáló
pásztorkodásról a földművelésre a 16. században is folytatódott, s ez néha a
vallás és a nyelv cseréjéhez is vezetett. Lassú, erőszakmentes asszimiláció folyt,
aminek eredményeképpen meglehetősen nehéz nyomon követni a klasszikus
típusú jobbágyokká lett románok sorsát.
Ezzel ellentétes hatású volt a román fejedelemségek felől a 16. század utolsó
harmadában erőteljessé váló bevándorlás. A középkori Magyarország bukásá­
val e két állam elvesztette azt a szomszédját, amelyik ugyan szintén hűbéri
engedelmességet követelt tőlük, de egyben ellensúlyozta is a Porta fokozódó
nyomását. A kiszolgáltatott helyzetbe kerülő román országok trónjaiért
méltatlan, sűrűn ismétlődő vetélkedés indult meg. A Porta, élve az alkalom­
mal, egyre szorította a csavarokat: Moldvában és Havaselvén állandó török
helyőrségek állomásoztak, a vajdai méltóságot a mindenkori legtöbb adót
ajánlóknak, a legengedelmesebbeknek juttatták. (Havasalföldön 64 év alatt 19
vajda váltotta egymást, s közülük mindössze 2 halt meg természetes halállal.) S
az egyre irgalmatlanabb adóprés elől megindult a pásztorok, parasztok
menekülése.
Az újonnan jöttek az ősi útvonalakon haladtak, végig Erdély hegyeinek
oldalában. De ezek lakossága az elmúlt századokban megnőtt. Az újabb
bevándorlási hullám tehát megakadt az eddig csak átmenetileg használt
gyöngébb legelőkön, újabb és újabb földeket tört fel. A románlakta vidékek
összefüggő láncolata alakult ki Máramarostól a Belényesi-medencén és a
Gyalui-havasokon át Hunyad megyéig, a Szörénységig és Fogarasig. „Román
falu azelőtt kevés volt, de most a hegyekben nagymértékben elszaporodtak,
mivel a síkvidék pusztulásával szemben a hegyvidék nagyon megépült” -
jegyezte föl 1602-ben Zacharias Geizkoffler császári hivatalnok.’
A helykeresés, letelepedés jobbára szervezetten folyt: kenézek, vajdák
vezették a vándorlókat, akik az új földesúrral megegyeztek a helyről s a
szolgáltatásokról. Új falvak alapításakor mind a király, mind a birtokos
ideiglenes kedvezményeket adott: a dolgozó népesség növelése mindenkinek
érdekében állott.
De a románok között még mindig domináló pásztorkodás soványabb
kenyeret adott, a földesurak által erőltetett földműveléshez pedig az újonnan
jöttéknek csak a rosszabb minőségű földek maradtak. Ráadásul Moldva és
Havaselve parasztjai a technikai fejlődés alacsonyabb fokán álltak: szemben az9

247 9 M R I. 513.
Erdélyben is lassan elterjedő háromnyomásos gazdálkodással náluk még
mindig a legelőváltás dívott. A román paraszt tehát Erdélyben szükségszerűen
a szegényebbek közé került.
A középkor nem nagyon törődött persze azzal, milyen nyelven beszélnek a
jobbágyok. Voltak szász, magyar és román falvak (possessio h u n g a ric a lis,
sa x o n ica lis vagy w a la c h ic a lis ), de ez nem nemzetiségi, hanem a terhek és a jogi
állapot szerinti megkülönböztetést jelentett. A jobbágyok „állapotába” persze
a származás is beleszámított - de ettől még e falvak lakossága etnikailag nem
tekinthető egységesnek.
A román falvak egy tekintetben előnyben voltak a magyar vagy szász
falvakkal szemben: nem lévén katolikusok, tizedet sem követelhettek tőlük.
Legföljebb a már asszimilálódó katolizált románokra kényszerítették rá ezt a
szolgáltatást, illetve az 1559-es törvények értelmében azon románokra, akik
dézsmafizetők helyére költöztek.
Hátránynak számított viszont néhány speciálisan csak őket terhelő szolgál­
tatás. Általában munkával adóztak saját kenézeiknek, a pásztorkodó kezdetek
emlékére túrót (brinzá) és juhot (ötvenedet, máshol „sztrongát” , juhakoladót),
a marhaállomány után „tretinát” (harmadfű ökör), azaz élőállatadót adtak a
földesúrnak.
Különleges helyzetben voltak a fogarasi vártartomány román parasztjai: a
jellegzetes juhötvened náluk nem mutatható ki (talán a havaselvi vajdák hosszú
földesurasága miatt), fizetnek viszont a „bojároknak” , azok meg a földesúrnak
„halpénzt” és „ezüstpénzt” . A jobbágy elnevezése sem a megszokott
„colonus” , „iobagio” , hanem havaselvi mintára „vecin” .
A román nép vezetőinek társadalmi helyzetében nem történt változás. A
saját közösségből kiemelkedő vajdák és kenézek feleltek meg a magyar-szász
falvak bíróinak, sőt a falvak kisebb körzeteket alkottak, s ezek vezetőit is
vajdának, esetleg krajnyiknak hívták. Ők szabadosi jogállásra tettek szert:
megszervezték a jobbágyszolgáltatásokat, azonkivül ők maguk jelképes
szolgáltatással tartoztak a földesuraknak (őz- és karvalyadó), másfelől viszont
terményt és némi munkát kaptak saját falvaik népétől. Az igazi előrelépés, a
nemességbe való fölemelkedés csak néhány, főként a legrégibb települési
körzetben sikerült: a Hátszeg-vidéken, Máramarosban és Bihar egyes tájain,
de a 16. században ez már egyre ritkább és nehezebb. A nemessé lett románok
pedig, ha nyelvileg nem is, de társadalmi státus tekintetében gyorsan
beolvadtak a magyar uralkodó osztályba, a saját román feudális társadalom
kiépítése tehát sehol sem ment végbe. Jellemző a Fogaras-földi „bojárok”
állapota. Gyakorlatilag teljes nemesi szabadságot élveztek, erős rokoni szálak
fűzték őket Havaselve előkelő családaihoz. A szívósan megőrzött ortodoxia és a
román nyelv miatt azonban a magyar uralkodó osztály legföljebb amolyan
székelyforma félnemesnek volt hajlandó tekinteni őket.
A 16. század legfényesebb pályáját befutott erdélyi román szülötte, Oláh
Miklós életútja illusztrálja, hogy a felemelkedés ára a román közösségből való
kiszakadás volt. Oláh havaselvi szülők gyermekeként Szebenben született,
katolikus pappá nevelték, s végül Magyarország prímásaként (esztergomi
érsekként) halt meg. Kora neves humanistájaként öntudatos „hungarusnak”
vallotta magát, fő művei Magyarország állapotáról, Attila hun királyról s
Hunyadi Mátyásról szólnak - azaz a magyar nemesi ideál eszméit hirdetik.
A románság identitástudata ilyen körülmények között csak vallási maradha- 248
 tott, s a görögkeleti ortodoxiát tekintette saját meghatározójának. Csakhogy a
román pópák jobbágysorban éltek, s ha jelképesen is, de adóztak a földesúrnak
(„lazsnak” vagy ,,pokróc” -adó). Tevékenységüket esperesek vagy kolostori
elöljárók ( ig u m en ) ellenőrizték, s csak a 15. században jutottak el odáig, hogy
nagyobb körzetekbe szerveződve püspökök ( v lá d i c á ) irányítsák őket: az ő
hatáskörük azonban sem területileg, sem jogilag nem volt pontosan körülhatá­
rolva. Az egész erdélyi ortodox egyházat irányító csúcs azonban a 16. század
derekáig sem jött létre. A románok egyháza csonkán és politikai befolyás nélkül
megmaradt jobbágyok egyházának.

A székely közösség bomlása

A székely társadalom - bár tagjainak eredeti jogi és gazdasági egyenrangúsága
bomlásnak indul - még a 16. század elején is őrizte archaikus jogrendszerét.
Megmaradt a faluközösség, a közös hadrakelés, a székely örökségnek a
közösségre való visszaszállása, s megmaradt a mindezt lehetővé tevő autonó­
mia. Az „ökörsütés” ritkán esedékes adója nem csorbíthatta az állami terhektől
való mentesség elvét, hiszen változatlanul ajándéknak számított. Megmaradt a
primőrök, lófők, gyalogok hármas társadalmi tagolódása, s az előbbiek
nagyobb súlyát változatlanul ellensúlyozta az esküdt-testületek s a székely
nemzeti gyűlés intézménye.
De a népszaporulat és a föld szűkössége egyre növelte azon szegény
székelyek számát, akik szolgálatot vállaltak a tehetősebb családoknál. Ez
önkéntes kötődésből már a 15. század végére kezdett szolgasággá válni: a
gazdagok „pénzt zsaroltak” , azaz földesúri szolgáltatásokat követeltek tőlük.
Több székely vezető a szolgálatot vállalt szegények földjét is megpróbálta
feudális birtokká tenni.
Ennek az egyelőre gyakorlati s nem jogi átalakulásnak a Mohács utáni évek
adtak nagy lökést. A Székelyföld fontos része lett a keleti magyar királyságnak,
az állandó hadakozás pedig egyre gyakrabban igényelte a székely haderő
fölhasználását. A pénzben szűkölködő Szapolyai-adminisztráció közben már
I. János király idejében rendkívüli adókat vetett ki a székely közösségre, Fráter
György pedig a török adó ürügyén terhelte meg őket.
A török veszély nyilvánvalósága okozhatta, hogy az egyébként harcias
székelység jó ideig némán tűrte ősi jogai megcsorbítását. Az 1554-ben hozott
törvények értelmében a primőrök és a lófők nemesi mintára adómentességet
nyertek - igaz, velük együtt kaptak mentességet a nekik szolgáló (s így
zsellérnek tekintett) legszegényebb rétegek is. Adózott viszont minden
szabadnak maradt gyalog székely: ez gyakorlatilag kettős megterhelést
jelentett (katonáskodás és adózás egyszerre). Izabella királyné az 1556-os
visszatérés után hosszú és súlyos háborúval számolt: a következő esztendők
országgyűlései sorra hozták a székelyek adófizetéséről és kötelező hadi
szolgálatáról szóló törvényeket. Az adózásban egy ideig válogattak a „székely
nemzet” egységes vagy „portánkénti” megterhelése között. Közben - 1557-
ben - az országgyűlés azt is törvénnyé tette, hogy ha a három nemzetből kettő
jóváhagy valamilyen rendelkezést, az a harmadikat is kösse, akár egyetért, akár
249 nem.
 A székely közrendűek szabadsága voltaképpen két dologra korlátozódott: az
esküdtszéken való részvételre s arra, hogy aki még elkerülte a másnál való
szolgálatvállalást, az nem került földesúri uralom alá, s nem voltak úrbéri
terhei. De már 1559-től az uralkodó által kinevezett királybírók alá rendelték a
választott tisztviselőket: a hadnagyokat, székbírókat.
E törvények végül is csak szentesítették a székely társadalomban az utolsó fél
évszázadban lejátszódott változásokat. Az elkerülhetetlen „korszerűsödés”
(feudalizálódás) így jogi szabályozást nyert, az állam is megkapta, amire
szüksége volt; a közszékelyek viszont cserében megőrizték személyi szabadsá­
gukat.
Az persze természetes, hogy a kettős szolgálatra kényszerített gyalogok
elégedetlenkedtek, s haragjuk részben a kiváltságolt vezető réteg ellen irányult.
A változások lassúsága azonban egészen addig késleltette az elkeseredés
kirobbanását, míg külső tényezők közbe nem szóltak.
1561 decemberében Balassa M enyhárt a Habsburgokhoz pártolt. A nagy
pálfordulást gondosan előkészítették: a szervezkedők a székelységgel is
fölvették a kapcsolatot. A „régi szabadságok” helyreállításának ígéretével
föltüzelt székely tömegek 1562 tavaszán fegyverre is kaptak, addigra azonban
II. János a hadadi csatavesztés miatt már fegyverszünetet kötött I. Ferdinánd
híveivel. A székelyeket e megállapodásból kifelejtették: az uralkodó csapatai
előbb Görgény közelében, a Nyárád mellett szétszórták a kisebbik felkelő
hadat, mire a Holdvilág falunál álló nagyobb rész magától bomlani kezdett. A
főbb lázadó vezéreket karóba húzták, sok másnak kezét, orrát, fülét metszet­
ték le.
II. János az 1562. június 20-i segesvári országgyűlésen megpróbálta
rendezni a láthatóan elmérgesedett székelykérdést. Egyfelől megtorló intéz­
kedéseket hozott: megszüntette az Udvarhelyen működő választott föllebbvi-
teli bíróságot, a széki bíróságok esküdtjei közül kizárta a gyalogokat. Eltörölte a
hadnagyi és székbírói tisztségeket, feladatukat a királybiróra ruházta. Állami
monopóliummá tette a sótermelést és -árusítást, megerősítette, hogy a
hűtlenség vétkébe esett székely jószága az uralkodóra száll, s így kiszakad a
székely közösségi tulajdonból. Végül uralkodói joggá vált a közszékelyek
lófővé vagy primorrá emelése.
A legsúlyosabb következményekkel azonban az a törvényben egyelőre ki
nem mondott, de a gyakorlatban megvalósított intézkedés járt, amelyik
megszüntette a gyalog székelyek általános hadkötelezettségét. Ezzel ugyanis
fölszámolódon a székely szabadság elvi jogalapja.
Másfelől 1562-ben a szabad székelyekből uralkodói szolgáló népek lettek,
akiket mentesítettek a katonáskodás és a földesúri terhek alól. Meglehet, II.
János eredetileg eljobbágyosodásuk megakadályozására hozta ezt a végzést.
Négy évvel később, 1566-ban azonban már feladta aggályait, s a közszékelyeket
százával adományozta el a földesurak, primőrök és lófők javára, akik
jobbágyként akarják kezelni őket, robotot és közmunkákat követelnek tőlük.
Azt a hiányt, amit a közszékelyek erdélyi hadszervezetből való kiszakítása
okozott, hamar pótolta a telekkatonaság elve szerint működő jobbágyi haderő.
Amit másutt puskásnak vagy darabontnak neveztek, az volt Székelyföldön a
„veres darabont” (a név az egyenruha színére utal). E hadban a székelység
legföljebb tapasztaltsága és hagyományai miatt élvezett némi előnyt.
A törvényszerű feudalizálódás ezen intézkedések nélkül valószínűleg tovább 25 О
 húzódik, s további zavarok forrása lett volria. Az archaikus székely szabadság
ugyanis nemcsak a feudális rendszerhez nem illeszkedett, hanem - éppen
védelmezőinek jóvoltából - az új országot komolyan fenyegető centrifugális
erőnek is bizonyult.
Azt persze mindenki sejtette, hogy évszázados jogaikat nem lehet egy
tollvonással eltörölni. II. János két várat emeltetett a forrongó Székelyföld
szemmel tartására: „Székelytámadot” Udvarhelyen, „Székelybánját”
Háromszékben. Báthori István trónra lépésekor friss remény kelt a szabadsá­
gok visszaszerzésére, hiszen a főemberek is elégedetlenkedtek tisztségeik
elvesztése s a közibük telepitett magyar nemesek jelenléte miatt. A közszéke­
lyek egy része 1571 szeptemberében valóban fegyvert ragadott, de a túlerő
ismét engedelmességre szorította őket. Az elégedetlen székelység ezután Békés
Gáspárban talált külső támogatóra: 1575-ben, annak hadjáratakor a
Székelyföld ismét föllázadt. A kerelőszentpáli csata és az azt követő megtorlás
aztán végre jó negyedszázadra hamu alá kényszerítette az elégedetlenség
parazsát.
A székely társadalom átalakulása az államhatalom nyomásától segítve
befejezéséhez közeledett. De a székely szabadságok emléke nem hunyt ki, s ez
mintegy előre jelezte a jövendő zavarokat.

A hatalom és birtokosai
Az újonnan születő Erdélyországot földrajzi elszigetelődés, pénzromlás,
pénzhiány sújtotta; közben katonai költségei megsokszorozódtak. Annak, aki
az állam vezetésére vállalkozott, szembe kellett néznie az ebből fakadó
nehézségekkel.
Magyarország nemessége „odaát” , a nyugati királyságban az agrár­
árutermelésbe való bekapcsolódással s a majorsági gazdálkodás „fölfedezésé­
vel” teremtette elő az új helyzet megkivánta többletet. A 15. század végén még
majdhogynem ráfizetéses nagybirtok a 16. század végén már tetemes anyagi
hasznot hozott.
Erdély az ő példájukat nem követhette. Gabonát (amiből kevés is volt) a
távolság és a szállítási nehézségek miatt nem adhatott el külföldre. Borral,
marhával is hiába próbálkozott: az ország gazdasági és földrajzi korlátáit nem
tudta átlépni.
Az egyedüli járható út csakis a birtok hasznának a jobbágyok rovására való
megnövelése lehetett. Werbőczy H á r m a s k ö n y v e 1514-ben még csak mint
elérendő célt irta le a földesurak teljes tulajdonjogát a jobbágyi földek fölött is,
az 1500-as évek végére az Erdélyi Fejedelemség szokásjogában ez már
elfogadottnak számitott. Itt is megteremtődik az alap a majorságok megszer­
vezéséhez, a majorsági gazdálkodás pedig magával vonta a robot megnövelését
(ennek bekövetkeztéről a jobbágyokról szóló fejezetben már szóltunk).
Sikerült létrehozni egy gyakorlatilag önellátó uradalmi struktúrát. Ami a
gazdálkodás folyamatosságához, a jobbágyháztartások ellátásához kellett, azt
már eleve előteremtette maga a paraszt. Most már a földesúr háztartását is
jórészt a jobbágy állapotú bognárok, tímárok, szabók látják el a legszüksége-
25I sebbel. A pénzhiány pedig oda vezetett, hogy a gabona szinte értékmérővé vált.
A földesúr igyekszik minél többet összegyűjteni belőle (itt erre való a
majorság!), piacra csak ritkán juttat, ellenben ezzel fizeti ki szolgáit, katonáit,
tisztségviselőit. Búzáért vesz bort a kocsmájába, búzával élelmezi a nála
dolgozó mesterembereket vagy éppen zselléreit.
A majorság megszervezésével párhuzamosan - láttuk - megnövelték a
természetbeni szolgáltatásokat is. Nagy verseny indul a tizedbérletekért,
gyarapodik a földesúri malmok száma, a földesúri italmérések - a korcsmál-
tatás ősi kiváltsága volt a magyar nemeseknek - soha nem látott ütemben
szaporodnak. Ez utóbbi két „üzem ” elsősorban pénzt hozott a házhoz, amit
egyébként igencsak nehezen szerzett a földbirtokos.
E lehetőségek azonban csak bizonyos birtokméret fölött jelentkeztek - a
közép- és kisbirtokból nem lehetett igazi majorságot kiszakítani. A tulaj­
donképpeni Erdélyben viszont alig van igazi nagybirtok (Fogaras, Gyalu,
Hunyad), ezek többsége is a fiskus kezére jutott. Ezzel szemben a Partiumban,
ezen a tipikus magyar fejlődésen átment tájon igenis voltak óriás birtokok. A
szatmári uradalom, a várháborúk egyik örökös tétje 1569-1570-ben évi 18 000
forintnyi jövedelmet biztosított mindenkori urának; az Erdélyben gazdagnak
számító kolozsmonostori (volt egyházi) uradalom kb. csak 1800 Ft bevételt. Az
a néhány arisztokrata família, amelyik a Részek várait, uradalmait a kezében
tartotta (a Báthoriak, Balassák, Drágffyak, Perényiek), abszolút anyagi
fölénybe került az erdélyiekkel szemben; az új államban ez döntő tényezőnek
bizonyult.
A szászokat gazdasági életük nehézségei, Habsburg-barát érzelmeik a
politikai passzivitás felé térítették. A bomlófélben levő székely közösséget
belső harcai, a kormányzattal szembeni gyakori lázadásai szinte kiiktatták a
kormányzó politikai tényezők közül. Az így félreállókat nem helyettesítette új
erő: az elszigetelődő tiszántúli mezővárosok fejlődése igen hamar megtorpant,
politikai jogokat nem vívhattak ki maguknak. Kolozsvár magyar polgárai
egymagukban nem helyettesíthették egy ország városi rendjeit.
A helyzetét gazdaságilag stabilizáló nemesség így gyakorlatilag versenytárs
nélkül maradt. Az önálló Erdély archaikus feudális országként születik meg, s
meg is marad annak. A nemesi rendé a társadalmi vezetés, s a nemesség
nevében természetesen a leggazdagabbak: a Részek nagybirtokos családjai
kerülnek a legközelebb a hatalomhoz, hogy végül a legtovább kitartó Báthoriak
révén magát a fejedelmi széket is ők szerezzék meg. Ez a magyarázata egyben
annak is, miért lehetett az uralkodói hatalom olyan szokatlanul erős,
amilyennek A z ú j o r s z á g című fejezetben leírtuk.
A nagybirtok jövedelmének növelését részben az önvédelmi kiadások
megugrása kényszerítette ki - ugyanakkor egybeesett az életmód, a közízlés és a
közszellem megváltozásával. A szász városok és Kolozsvár átépítésével egy
időben folyt Erdély várainak, kastélyainak, udvarházainak jórészt „olasz
módi” , azaz reneszánsz stílusú átalakítása és szépítése. A szamosújvári várat és
az alvinci kastélyt még György barát kezdte el erősíteni és csinosítani. 1543-
ban kezdődik Bethlen Farkas bonyhai építkezése, 1555-től „modernizálják” a
Kendiek Marosvécs szép várát, ugyanez idő tájt az Apátiák Ebesfalvát. Kornis
Gábor kapitány Huszton 1577 táján, Geszty Ferenc kapitány Déván az 1570-
es évek végétől végeztet átépitést. A legszebb épületek közé tartozik a szintén e
korban készült keresdi Bethlen-kastély vagy Keresztúri Benedek szentbenede-
ki udvarháza (1593): mindkettő a cinquecento-reneszánsz távoli, kedves 252
 visszhangja; formájukat, mint sok más esetben is, olasz mérnökök adták meg.
Gyulafehérváron a fejedelmi palotává lett egykori püspöki lakot bővítették
állandóan, Kolozsvárott a főiskolát olasz építész emelte szabályos, árkádos­
udvaros reneszánsz palotává. Váradon az 1540-es évek végétől, Fogarason
1580-tól olasz tervek alapján folyik a modern olasz bástyás vár kialakítása.
Egy Európától majdhogynem elszakított társadalom próbálkozik itt követni,
persze elkésve és kicsit szegényesen Nyugat-Európát. Az erdélyi állam
keresztény népessége sem a hatalmi rendszer mintáját, sem a kultúrát tekintve
nem kért az oszmánok ázsiai világából.

Művelődés és reformáció. A vallási türelem

A hitújítás egész Európán végiggördülő hullámai korán, már az 1520-as
években elérik Magyarországot, legelőbb is a királyi városok német ajkú
polgárságát. II. Lajos felesége, Habsburg Mária udvartartásában olyan
humanista kör jön létre, amelyik rokonszenvezik Luther eszméivel, s e körbe
tartozik az erdélyi politikai küzdelmek két jövendőbeli vezéralakja, Georg
Reicherstoffer és Markus Pemflinger is.
Erdélybe magába Johannes Honterus, egy Bécsben, Krakkóban, Bázelben
tanult brassói pap plántálta be Luther igéit. Ez az átlagon felüli műveltségű,
rendszerező gondolkodású férfi 1538-1539-ben nyomdát nyit Brassóban (ez a
tartomány második nyomdája az 1529-től működő szebeni után), és sorra adja
ki nagy érdeklődést keltő jogi, földrajzi és hittudományi műveit, ezek egy
részét németül is megjelentette. 1542-1543-ban kidolgozta a születőben levő
szász evangélikus egyház alapelveit (végső formájukat 1547-ben nyerik el).
1542 októberében mondtak utoljára katolikus rítusú misét Brassóban, 1543-
ban pedig a gyulafehérvári országgyűlés bántatlanul elengedi az eretnekség
vádjával maga elé idézett brassói prédikátorokat. 1544 áprilisában Honterus
lesz a város plébánosa, s első lelkipásztori ténykedése a városi iskola
átszervezése és a könyvtáralapítás.
A legnépesebb szász város példája magával ragadja az Universitas egészét.
1545 novemberében a szász nemzet szebeni gyűlése határozatot hoz a
Honterus által rendszerbe foglalt lutheri szellemű tanok egységes elfo­
gadásáról, 1553 elején pedig a szász papság zsinata saját püspököt ( su p erin te n ­
d en s) választ Paul Wiener személyében. A szász evangélikus egyház alapjait az
t550-es évtizedben sok évszázadra szólóan lerakták. A győzelem után azonban
amolyan kulturális hullámvölgy következik: a szász papok, tanárok és költők
jórészt latinul írnak, a brassói nyomda virágkorának idején a szebeni nyomda
egyetlen német vagy latin nyelvű könyvet sem ad ki, s a század második felének
legjelentősebb szász szellemi terméke a „nemzet” kiváltságait rendszerező
jogkönyv. A szerkesztés és válogatás felelősségteljes munkáját Thomas Bomer
és Mathias Fronius végezte, a fejedelmi szentesítést Albert Huet szebeni
királybíró járta ki. A mű kinyomtatásához (1583) egyesítették a brassói és
szebeni nyomdát, aminek következtében mindkettő újabb válságba került.
A szász hitújítást alig néhány éves késéssel követte Luther tanainak
magyarok által való befogadása. Kolozsvárott már 1544-ben a szász Kaspar
Helth lesz a plébános, Luther lelkes követője: a többségében már magyar
25З városban magyarul kezd írni és prédikálni, nevét is megmagyarítja Heltai
 Gáspárra. 1550-től már nyomda is segíti működését. Heltai saját magyar
nyelvű munkái mellett itt adja ki tervezett kollektív Biblia-fordításának
darabjait is. 1554-ben megalakul az erdélyi magyar lutheránusok külön
egyháza, az első superintendens egy Tamás nevű volt szerzetes.
E Tamás fellépése nem véletlen. Az első magyar protestáns igehirdetők
többségükben volt obszerváns ferences barátok voltak - mely rend tagjai már
az 1514. évi magyar parasztháború kitörésében és vezetésében nagy szerepet
játszottak. S ahogyan az a felkelés egyfajta mezővárosi mozgalom volt, most a
reformáció is az oppidumok polgáraiban találja meg első magyar követőit.
A nagy hatású, de egyenként csak szűk körben dolgozó első térítők (Dévai
Bíró Mátyás, Szkhárosi Horvát András, Benczédi Székely István, Gálszécsi
János, Batizi András - az utolsó kettő kivételével mind volt ferences) éppen a
Szapolyai- és a Habsburg-országrész közötti, örökkön vitatott területsávban
éltek. Amit ők saját erőből nem tudtak elérni, azt elvégezte helyettük a világi
hatalom. A Temesköz korlátlan ura, Petrovics Péter 1549-ben megszervezte a
szászok utáni második magyarországi evangélikus egyházmegyét. Az 1549-
ben, majd 1550-ben tartott toronyi zsinaton Temesvár, Arad, Makó és Szeged
reformált hitű papjai jelentek meg, s - megelőzve a szászokat - superintendenst
is választottak, a neve után ítélve megint csak mezővárosi származású Gönci
Máté személyében. A Részek felső, Ugocsától a Szilágyságig terjedő sávjában a
Perényi-Drágffy atyafiság támogatta a hitújítást; Drágffy Gáspár özvegye,
Báthori Anna védőszárnyai alatt jött létre az 1555. szeptember 20-i erdődi
zsinat, ahol Szabolcs, Szatmár, Szilágy és Ugocsa lelkészei evangélikus
ihletésű hitvallást fogadtak el, s egyben superintendenst is választottak, a svájci
reformációhoz hajló Tordai Demeter személyében.
Mire a lutheri tanok elérték ez első nagy sikereiket, már nyomukba ért a
reformáció második, helvét hulláma. A Szapolyai-országrész ebben már élen
jár: Debrecen papja, Dévai Bíró Mátyás élete végén már vitatni kezdett néhány
wittenbergi eredetű teológiai tételt, utódját pedig, Kálmáncsehi Sánta
M ártont a mezőváros tanácsa már eretnekség vádjával mozdította el hiva­
talából 1551-ben. Kálmáncsehi az akkor már Munkácson élő Petrovics Péter
oltalma alá menekült, ez utóbbi támogatásával jön létre 1552 decemberében a
beregszászi zsinat, ahol a környék lelkészei elfogadják Magyarország első
helvét irányzatú hitvallását.
Petrovics balsikerű 1553-as tiszántúli lázadása egy időre lefékezte a
kálvinisták térnyerését, de az 1556-os fordulatot követően villámgyorsan
meghódították a Tiszántúlt. Kálmáncsehi lett az első püspök, székhelye pedig
Debrecen. Kálmáncsehi korai halála után pedig Debrecen papja, majd a
Tiszántúl protestáns püspöke egy energikus, szervezésre született ember lett:
Melius Juhász Péter. Hamarosan a reformáció gyújtópontjává tette városát:
odahívta Huszár Gált a Dunántúlról (1560), hogy létrehozhassa az ország első
kálvinista nyomdáját (az 1550 óta működő váradi mellett ez a Tiszántúl
második nyomdája).
Melius 1561-ben, már mint tiszántúli püspök szerkesztette meg kálvini
alapokon álló, mégis saját hitvallását, mely később D eb recen i és e g e rv ö lg y i
h itv a llá s címen lett ismert. Fölfogását 1567-ben a tiszántúli lelkészek
debreceni zsinata saját hivatalos nézetévé tette. E hitvallások az élet egészét
szabályozni kívánták: a dogmáktól az istentiszteleten át az egyéni és
közerkölcsig, sőt a családi élet legbelsőbb szférájáig. 254
 Az ellenfelei által „Péter pápának” gúnyolt főpásztor egész életében harcolt.
Hatalmas beszédekben ostorozta a hatalmukat önmaguk s nem a közjó
érdekében gyümölcsöztetó urakat, vakmerő módon Isten ellen való „hamis
decretomnak” bélyegezte Werbőczy szokásjog kanonizálta H á r m a s k ö n y v é t.
De főleg hadakozott a maradék katolikusok, Luther magyar és szász követői
ellen - és végül a reformáció legfrissebb hajtása, a Szervét Mihály-féle
antitrinitárius tanok ellen. Végül a Tiszántúlon sikerült is megállítania a
hitújítás harminc éve újabb és újabb sarjat hozó burjánzását. Közben -
kihasználva a távol élő földesurak, az enyingi Török család passzivitását -
Debrecenből olyan, választott polgárok által vezetett várost csinált, ahol
egyházáé volt a fő szerep. Szigorú szelleme rá is nehezedett a cívisvilágra:
halála után (1572) megkopik errefelé a szellem ragyogása. Utódai külön-külön
tehetséges szervezők, teológusok, írók, de m indent egybevetve sokkal
halványabb személyiségek.
Melius meg tudta védeni Debrecent a vallási rajongó Karácsony György
szedett-vedett paraszthadától, s el tudta űzni onnan Arany Tamást és
szentháromság-tagadónak mondott hiveit. De ahová az ő hatalma nem ért el,
ott a hit kérdéseiről tovább folyt a vita. Kolozsvárott 1556-tól fogva a
Heltaihoz hasonlóan szász születésű Dávid Ferenc (Franz Davidis, Franz
Hertel) lett a magyar evangélikusok püspöke. Dávid élete, akárcsak Meliusé,
vitákban telt el, de őt kétkedő lelke válságból válságba sodorta. A „sacramenta-
riusok” (kálvinisták) elleni ádáz vitája végén lemondott superintendensi
megbízatásáról, s maga is csatlakozott a helvét hitvalláshoz (1559). Kolozsvár
magyar polgárai hamarosan követték népszerű lelkipásztorukat, 1564-ben az
erdélyi magyar prédikátorok nagyenyedi zsinata ismét Dávidot választotta
meg püspökének, s ezzel az egész egyházmegye kálvinista lett.
II. János Kolozsvár püspökét tette meg udvari papjává, Dávid pedig az
uralkodó környezetében újabb kihívással találkozott: az udvar orvosa, az olasz
Giorgio Biandrata az antitrinitárius tanok hirdetője volt. Dávid megint csak
évekig vitatkozik, végül 1568-ban maga is megtagadja Krisztusnak az
Atyaistennel egylényegű voltát. Nemsokára városa, majd uralkodója is
utánamegy, ezzel Erdélyben a „szentháromság-tagadók” elismert felekezetté
lesznek, Európa legmerészebb teológiai gondolkodói - Johannes Sommer,
Christian Francken, Jacobus Paleologus, Mathias Vehe-Glirius sorra eljönnek
az új országba.
Kolozsvár jelentős szellemi központtá válik, ahol Heltai páratlan könyvki­
adási tevékenységet folytathat. Sorra jelennek meg a Biblia-részletek, Dávid
Ferenc hitvitázó iratai, s természetesen magának Heltainak a művei, köztük a
S z á z fa b u la (1564), a magyar nyelvű széppróza és a C h ro n ic a (1577), a magyar
nyelvű történetírás első alkotásai. De itt jelennek meg a magyar nyelvű
költészet első nagy alkotójának, Tinódi Lantos Sebestyénnek versei,
Werbőczy H á r m a s k ö n y v é nek magyar fordítása, Melius füvészkönyve. Az első
magyar nyelvű színdarab, az antitrinitárius szellemű V á la s z ú ti k o m é d ia is
Kolozsvárhoz köthető.
Az 1560-as évek végére tehát Erdély vallási viszonyai igencsak szokatlan
képet mutatnak: három protestáns felekezet is létezik benne, sőt a katolicizmus
sem tűnt el teljesen: a csíki és háromszéki székelyek, valamint a Részek
nemességének egy része mindvégig megmaradt ősei hitén. A románok
255 többsége pedig megmaradt ortodoxnak.
 Erdélyi sajátság, hogy itt szervezett vallásüldözésre gyakorlatilag sosem
került sor. A katolikusnak maradt öreg János király egyfajta bölcs türelemmel
viselkedett hittételek fölött marakodó papjai iránt. György barátot nyersebb
természete nagy ritkán erőszakos cselekedetekre is ragadta, s ő hozatta az
utolsó, a vallási újitásokat eltiltó törvényt is (1545). Az 1548-as tordai
országgyűlés azonban már elismeri az evangélikusok létezését, s csak a további
újításokat tilalmazza.
A két, eredetileg „bevett” felekezet közül 1556 után a katolikusok háttérbe
szorulnak, közben megerősödik a kálvini, majd az antitrinitárius irányzat. Az
1568-as országgyűlésen pedig II. János törvényt hozat az evangélium
hirdetésének és magyarázatának teljes szabadságáról, „m ert az hit Istennek
ajándéka” .10 Bár a törvény a katolikusokra nem vonatkozott, olyan, Európá­
ban páratlan szellemi szabadságot teremtett, amelyben a kolozsvári teológus­
csoport (Dávid, Paleologus, Glirius) a hit legkényesebb kérdéseit is feszeget­
hette. A nekiszabadult „újítókat” előbb maga II. János próbálta újabb
törvénnyel fékezni, azután Báthori István a törvény mellé még szigorú
könyvcenzúrát is életbe léptetett. A teológiai nyugtalanság csökkent, közben az
uralkodó megmentette a katolicizmust - így végeredményben állandósult egy
kisebbfajta csoda: egy országban, egy időben négy elism ert. felekezet élt
egymás mellett, többé-kevésbé békésen. A görögkeleti egyházat pedig, bár
nem tekintették egyenrangúnak, azért megtűrték.
A magyarázatot egyfelől nyilvánvalóan a rendi társadalom erős tagoltságá­
ban kell látnunk. Az evangélikus vallás a szász nemzetben talált autonóm
jogokkal rendelkező támogatóra, az országa széthullásával eszmei válságba
kerülő magyar nemesség előbb szintén a lutheri, majd a kálvini tanok követője
lett, a „szentháromság-tagadás” pedig az erdélyi magyar polgárság (Ko­
lozsvár) felekezete lett, no meg a székelyek egy részéé.
Hogy végül ki melyik felekezetet választotta, abban szellemi és politikai
tényezők s az etnikai hovatartozás egyaránt szerepet játszottak. Az erdélyi
szászok egy Németországból érkező tan elfogadásával feleltek az új viszonyok­
ra. A magyar reformációt a makacsul Habsburg-ellenes Petrovics Péter
nyilvánvalóan politikai indítékból támogatta meg - kétszer is - döntő módon.
Az antitrinitáriusok felkarolásával az önmaga és országa identitását kereső II.
János nyugtalan lelke megtalálta azt az eszközt, amellyel egyszerre fejezhette ki
a keresztény világhoz való tartozást s az attól való kénytelen távolságtartást. A
válsággal küzdő székelyek iskolapéldául szolgálhatnak: egyik részük görcsösen
ragaszkodik a katolicizmushoz, nyilván széthulló jogaik egyik fedezetét látva
abban, másik részük villámgyorsan végigfut a reformáció különböző formáin a
lutheranizmustól egészen a „szentháromság-tagadásig” , sőt annak szombatos
mellékhajtásáig. Úgy tűnik, néhol a gazdasági helyzet romlása is hatott a
reformáció menetére: a lutheranizmusnál leálló szász hitújítással a sokáig
virágzó Kolozsvár pezsgő szellemi élete éles ellentétben áll.
De ha egyszer az erdélyi uralkodói hatalom majdnem korlátlan, hogyan
lehettek vallási téren ilyen önállóak a rendi, sőt rendeken kívüli erők? A
magyarázat nyilván az új ország rendkívüli helyzetében keresendő: a saját

10 E O E I I . 3 43 - 256
 akarata ellenére létrejött, bizonytalan jövőjű államban a mindenkori uralkodó
számára másodlagos kérdés volt alattvalóinak vallási egysége.
A hatalom és a vallás viszonya meglehetősen világosan tükröződik Báthori
István valláspolitikájában. A nyughatatlan lelkű Dávid Ferenc az 1570-es
években már megint újabb lépéssel ment tovább a Biblia-kritikában: tagadta,
hogy Krisztust imádni kellene. Báthori Kristóf vajda kerülni akarta az
erőszakot: a híres antitrinitárius gondolkodót, Fausto Sozzinit hívta Lengyel-
országból Erdélybe, hogy győzze meg a püspököt állításai helytelenségéről.
Sozzini azonban nem boldogult, Biandrata viszont nyíltan szembefordult
Dáviddal, s az ő támogatásával a vajda végül (hamis vádakat is felhasználva)
elfogatta Dávidot, aki 1579 novemberében Déva várában meghalt. Az
antitrinitárius felekezet hamarosan részekre bomlott: a Biandrata vezette
mérsékelt szárnyból alakult ki az unitárius egyház, a radikálisokból pedig, akik
végül Dávid pártfogoltjának, Mathias Vehe-Gliriusnak hatására megtagadták
az Újszövetséget, létrejött a szombatosok szektája.
Közben Báthori István komoly erőfeszítéseket tett a halódó katolicizmus
megmentésére. 1579-ben rákényszerítette az erdélyi országgyűlést a jezsuiták
beengedésére, majd egyetemnek szánt, de csak két fakultásig jutott főiskolát
létesített Kolozsvárott a rend számára, amely több más helységben is iskolákat
tarthatott fenn. A jórészt protestáns rendek leplezetlen gyűlölettel figyelték a
Jézus-társaság kezdetben lengyel és olasz, majd magyar tagjait, tanításuk
színvonala s a fejedelmi támogatás miatt sikeres térítő munkájukat, növekvő
politikai befolyásukat. Báthori azonban csak annyiban engedett, hogy az 1556-
ban széthullott katolikus egyházat nem szervezte újjá, új gyulafehérvári
püspököt majd csak Báthori Zsigmond fejedelem fog kinevezni.
Legalább ilyen nagy hatású volt István király beavatkozása az ortodox
románok között 1540 óta folyó szász és magyar térítésbe. A szebeni nyomdában
1544-ben Filip Moldoveanul városi tolmács katekizmust és más egyházi
könyvecskéket ad ki - románul és a hitújítás szellemében. Brassóban a már
Havaselvén is nyomtató Coresi görögkeleti pap és tanitványai 1558 és 1582
között egész sor egyházi szláv és néhány román nyelvű könyvet adtak ki, de
ezekben kevés a reformátori hatás. Annál inkább reformátori és magyar
kezdemény az 1582-ben Szászvároson megjelent román Ószövetség-fordítás.
Az 1560-as évek végére a Hátszeg-vidéken létrejön az erdélyi román
református egyház. Báthori azonban megállítja a fejlődést: nem erőszakkal,
hanem a román ortodox egyház fölkarolásával. Többévi kísérletezés után
1574-ben püspököt ( e p isco p ) ad nekik egy Ghenadie nevű pap személyében. A
román bevándorlás révén folytonos utánpótláshoz jutó görögkeleti egyház
végül elszigeteli a román reformációt, s egyben elvágja annak lehetőségét is,
hogy a románok református egyházuk révén szerezzenek némi jogot. Az
ortodoxokat viszont püspökeik elismertetése ellenére sem emelték „bevett”
felekezetté.
A hitújítás és a kezdődő ellenreformáció szakadatlan kavargása nemcsak
kifejezte a lelkek tudásszomját, hanem egyben serkentette is. Erdélyben a 16.
század végéig több tízezer itthon és idegenben nyomtatott könyv került az
olvasók kezébe. Elsősorban teológiai munkák (a legolvasottabb szerző
Melanchton), aztán az antik szerzők és kortárs humanisták: mindenekelőtt
Arisztotelész, Erazmus, Ramus és Justus Lipsus írásai, no meg Boccaccio.
257 Megjelenik a saját irodalom is. Heltai műfajteremtő kezdeményezéseiről
már szóltunk, de akkoriban jelenik meg Erdélyben a magyar nyelvű
széphistóriák divatja is. A szászoknál furcsa módon a hungarustudat ihlet
írásra, így alkotja például Christian Schaeseus nagy eposzát, a R u in a e
P a n n o n ica e t, Christian Pomarius viszont B e s z te r c e tö rté n e té h e z a szász föld és
nép leirását teszi hozzá. Az erdélyi szellem legsajátosabb területe egyébként
éppen a történetírás. Erdélyi születésű volt Oláh Miklós, valaha a Szapolyai-
udvarban működött Szerémi György és Verancsics Antal: mindhárman a
Habsburg-Magyarország jeles emlékiratszerzói. Forgách Ferenc püspök, aki
viszont Ferdinánd udvarából menekült Erdélybe, már itt írta meg az
1540-1570 közötti évek történetét. A másik kancellár, Kovacsóczy Farkas a
szerzője az első magyar állambölcseleti műnek. Az ifjú Báthori Zsigmond
nevelője volt István király 1579-1581-es orosz hadjáratainak krónikása,
Gyulay Pál. A csúcspontot Szamosközy István, az oknyomozó, elfogulat­
lanságra törő történetírás úttörője jelentette. És mellettük még ott volt az
Itáliából idehívott „hivatalos” historikus, Gian Michele Bruto, aztán
kinevezett utóda, Baranyai Decsi János marosvásárhelyi tanár.
Az udvari történetírás nyelve — valószínűleg a nemzetközi közönségre
számítva - a latin volt, ellentétben az éppen kibontakozó magyar nyelvű
szépirodalommal, sőt a kormányzat hivatalos nyelvével, hiszen 1565-től fogva
a törvényeket is magyarul alkották.
Erdély művelődése nem szakadt el az európai háttértől. Már a reformáció is a
magyarországi ifjak nyugati egy etem járásával kezdődött: nemcsak Honterus
látogatta a hitújítás bázisául szolgáló német és svájci tanintézeteket, hanem a
szász és magyar prédikátorok ifjabb nemzedékének nagy része is. A
katolikusnak maradó Bécs és Krakkó helyett W ittenberg és Bázel lesz a fő
célpont. S hogy oda eljuthassanak, megfelelő alapképzettséget is kell szerezni.
Ezért alapítja 1543-ban Honterus a „Studium Coronensét” , ezért jönnek létre
sorra a szebeni, besztercei, kolozsvári, marosvásárhelyi, gyulafehérvári,
debreceni, váradi stb. középszintű iskolák, többnyire az uralkodók támo­
gatásával.
Míg a hitújítás befogadásával, a magyar nyelvű irodalom fellendítésével az
alakuló fejedelemség kétségtelen tanújelét adta szellemi érettségének, a
viszonylagos elmaradottság jeleit máshol érzékelhetjük: pl. a reneszánsz
életstílus lassú átvételében. Hiába igyekeztek sokan (György baráttól kezdve)
az új olasz minták szerint emeltetni, javíttatni kastélyaikat - a modern falak
között még sokáig középkori módra éltek az emberek. Igaz, a reformáció
puritánabb légköre sem kedvezett az életörömből fakadó új életvitelnek,
melynek közvetítői természetesen főleg katolikus olaszok voltak: előbb
Izabella királyné, majd II. János udvartartásának tagjai. A nagy áttörést végül
a katolicizmusát fennen hangoztató Báthori Zsigmond trónra lépte jelentette:
udvara már tele van „talián” zenészekkel, művészekkel, alkalmazottakkal; a
kapcsolatok a zenész Giambattista Mosto és a testőrkapitány Gianandrea
Gromo személyén keresztül Girolamo Dirutáig, sőt Palestrináig érnek. Az
erdélyi társadalom azonban egyelőre idegenkedve figyeli a fejedelmi udvar
„m odern” reneszánsz pompáját. Az átlagnemes vagy az egyszerű polgár
egyenesen ellenszenvet tanúsít iránta. A köznépi kultúrában pedig a középkor
még eltart a 17. század elejéig, hiszen ahol kinyílhattak volna a lelkek, mint a
mezővárosokban, ott a reneszánsz és a reformáció összeütközött, s küzdelmük
egyértelműen a hitújítás egyszerűsége és szigora javára dőlt el. 258
 3- Erdély a tizenöt éves háborúban
Báthori Zsigmond, Vitéz Mihály és Giorgio Basta

Az erdélyi kormányzás erősen központosított rendszerének legfőbb gyöngéje a

hatalom túlzottan személyi jellege. Az államfő egyénisége döntő tényező
lehetett minden sorsfordulókor.
Báthori István halálakor (1586) gyermekkorú utódja, Báthori Zsigmond
körül jellegzetes hatalmi harc bontakozott ki. Az 1585-ben kinevezett
kormányzó, Ghiczy János állt szemben a Báthori-rokonsággal: ifjabb Báthori
István fogarasi kapitánnyal, Báthori Boldizsár váradi kapitánnyal és Bocskai
Istvánnal (ő Zsigmond nagybátyja volt). A Kovacsóczy-féle kancellária
egyfajta harmadik pólust képviselt. A harminc éve oly engedelmes rendek
pedig éltek az alkalommal: az 1588 októberére összehívott országgyűlés a
jezsuiták eltávolítását szabta a 16 éves uralkodó nagykorúsításának feltételéül.
A buzgó katolikusnak nevelt Báthori Zsigmond eleinte ellenállt, hiszen saját
gyóntatója, Alfonso Carillo spanyol páter is jezsuita volt.
Az országgyűlés feloszlott, majd 1588 decemberében újra összehívták. A
Báthori-unokatestvérek a rendek oldalára állnak, a diéta ki tudja kényszeríteni
a Jézus-társaság eltávolítását (a kolozsvári egyetemalapítási kísérletnek ez a
végórája). Az öreg Ghiczy elkeseredésében lemond, és nemsokára meghal. A
hatalomra éhes Báthori-rokonság pedig megerősíti szövetségét a Kendi família
által vezetett rendi ellenzékkel. Hozzányúlnak a fejedelmi hatalom alapjaihoz:
1591 novemberében az országgyűlés kötelezte az uralkodót, hogy országos
ügyekben csak a fejedelmi tanács hozzájárulásával dönthet, később önálló
rendi haderő és kincstár felállítását is előírták. Az egyre bonyolultabb
belharcok közben a fejedelem elárulja Báthori Boldizsárnak, hogy párthívei
megöletését fontolgatják - mire a nagyúr meggyilkoltatja a kancellária két
vezető munkatársát, a tudós Gyulay Pál titkárt és Zsigmond hajdani nevelőjét,
Gálfi Jánost.
Az uralkodó hallgatással felelt a véres akcióra, mire Kovacsóczy kancellár
maga kezdett közeledni az ellenzékhez, sőt egy Kendi leány feleségül vételével
rokoni kapcsolatot is épített ki Báthori Boldizsárral, a másik Kendi leány
férjével.
Báthori Zsigmondnak egyetlen támasza marad: a hadsereg. Néhai István
királynak egykor a lengyel hadszíntéren kitanult katonái már évek óta itthon, a
végvárakban állomásoztak, s 1593-ban ez a hadsereg váratlan lehetőséget
kapott a politika befolyásolására.
Ez esztendőben Magyarországon újabb nagy török háború kezdődött el,
amelyben meglepetésre eleinte a keresztény seregek voltak fölényben.
Zsigmond, a jezsuiták neveltje, István király álmainak örököse Carillo atyát
küldte szövetségi ajánlattal Rudolf császárhoz. 1594 februárjában Gyula-
fehérvárott a fejedelem bejelenti országa csatlakozását a Szent Ligához. Pár hét
múlva erdélyi csapatok indulnak a Temesköz török őrségei ellen.
Az erdélyi rendek azonban nem felejtették el az 1550-es évek tapasztalatait, s
azt is fölmérték: a koalicióba a császáron kívül csak Velence és a pápaság lépett
be. A közvetlen szomszéd, Lengyelország egyenesen törökbarát politikát
259 folytatott. Az 1594. május 12-i tordai országgyűlés tehát megtagadja
hozzájárulását a hadüzenethez. Zsigmond július elején még egyszer összehívja
az országgyűlést, de a rendek egyenesen fegyverrel vonulnak föl, s így hoznak
határozatot a béke megtartásáról. A háború fő párthíveinek már előbb a
töröktől fenyegetett végvárakba kellett sietniük, a csalódott fejedelem pedig
lemondott trónjáról.
A váratlan fejlemény meglepte az egyesült ellenzéket: Báthori Boldizsár,
Kendi Sándor és Kovacsóczy Farkas hetekig tartó tárgyalásokba bonyolódott
az állam új vezetéséről. Báthori Zsigmondot közben Keresztúri Kristóf kővári
kapitány társaival: Várad új kapitányával, Bocskai Istvánnal, Geszty Ferenc
dévai kapitánnyal, Kornis Gáspárral, Gyulaffy Lászlóval rávette a visszatérés­
re. A hadai élén visszaérkező fejedelemnek a rendek nem álltak ellent. Az
augusztus 20-i országgyűlésen az uralkodó elfogatta az ellenzék vezetőit:
Kendi Sándort Gábor nevű öccsével és három tanácsúrral együtt lefejezték,
Báthori Boldizsárt, Kovacsóczyt és egy harmadik Kendit (Ferencet)
börtönében meggyilkolták.
1595. január 28-án a fejedelem követe, Bocskai István Prágában aláírta
Erdély most már valódi csatlakozását a Ligához, mire Rudolf hivatalosan is
elismerte Báthori fejedelmi címét, sőt Mária Krisztina Habsburg főhercegnő
személyében menyasszonyt is jelölt ki számára.
Az erdélyi hadak tavasszal megindított támadása során Borbély György
karánsebesi bán visszavette a töröktől a Maros-vidék szinte valamennyi
erősségét, Világostól Aradig, Facsettől Borosjenőig. Maga Báthori Zsigmond
pedig a fősereggel a nyár végén Havaselvére indult: az 1593 óta uralkodó új
vajdát, tavaly óta titkos szövetségesét, Mihait (Vitéz Mihályt) kívánta
megsegíteni, mivel Szinán pasa nagyvezír 40 000 fős sereggel indult „a lázadó
hűbéres” ellen. Mihály augusztus 23-án Cálugáreninél megállította ugyan a
törököt, de a túlerő elől végül mégis vissza kellett vonulnia. Báthori a fejedelmi
és a rendi hadak mellé fegyverbe hívta a székelyeket, akik viszont rávették a
fejedelmet régi szabadságuk visszaállítására. Az így hatalmasra nőtt sereggel
(csak székely volt ott mintegy 23000) Bocskai október derekán rohammal
bevette Tirgovi^tét, s végül 25-én Giurgiu mellett megsemmisítette a
visszavonuló Szinán seregének nagy részét.
A fényes győzelmek árát azonban az ország fizette meg. Az erdélyi nemesség
tiltakozni kezdett a székelyek fölszabadítása ellen, hiszen ez sok ezer
jobbágycsalád elvesztését jelentette számára. A fejedelem - némi látszattár­
gyalás közbeiktatásával - már 1596 elején visszavonta döntését. A hősies
harcok után rútul becsapott székelyek készülődő lázadását Bocskai István
csapatai nyomták el ritka kegyetlenséggel a „véres farsangon” .
A hadiszerencse is elfordult Erdély oldaláról. 1596 nyarán Temesvár
ostromát félbe kellett hagyni, október 23-26. között pedig az egyesült
keresztény seregek (köztük Báthori hada) Mezőkeresztesnél csatát vesztettek
III. Mohamed szultánnal (1595-1603) szemben. A fejedelem 1597 januárjá­
ban Prágába utazott, s fölajánlotta a császárnak a trónjáról való lemondását.
Ekkor még ráveszik a maradásra, de az újabb katonai kudarcokat hozó év végén
Carillo atya már azzal érkezik a császári udvarba, hogy Zsigmond most már
mindenképpen távozni akar. Rudolf beleegyezik: 1598 áprilisában császári
biztosok érkeznek Erdélybe a kormányzás átvételére. Bocskai a császár
hűségére esketi föl a hadakat, Báthori pedig kárpótlásul Sziléziába megy,
Oppeln és Ratibor fölött „uralkodni” . 260
 Az erdélyi rendek között a háborús veszteségek és a császári beavatkozás
felélesztették a törökbarát politikát. Ez ellen viszont a tisztéből leváltott
Bocskai Báthori Zsigmondhoz fordult, ő pedig 1598 augusztusában rejtekuta-
kon megint visszasietett Erdélybe. A hadsereg mellé állott, Bocskai visszakapta
a főkapitányi címet, a fő „törökös” Jósika István kancellárt kivégezték, a
császári biztosokat hazaküldték.
Prága természetesen nem ismerte el a változást, a török pedig, fölismerve a
fordulatban rejlő lehetőséget, Váradot, Erdély kapuját kezdte ostromolni. (A
sors iróniája, hogy a várat császári őrség védte meg.) Báthori békeajánlatát a
szultán elutasította, mire Carillo atya Lengyelország mindenható kancellárjá­
hoz, Jan Zamoyskihoz fordult. Zsigmond fejedelem 1599 márciusában ismét
lemondott a trónról Lengyelországból hazatérő unokatestvére, Báthori András
bíboros javára. Krakkó pártfogása valóban elérte, hogy Sztambul jóváhagyja a
hatalomváltást. Havaselvét viszont Erdély elpártolása elvágta keresztény
szövetségeseitől. Mihály vajda tehát - Rudolf császár jóváhagyásával és
pénzbeli támogatásával - András fejedelem ellen indult. 1599. október 28-án a
Szeben melletti Sellenberknél Kornis Gáspár erdélyi főkapitány vereséget
szenvedett a székelyek által is támogatott havaselviektől. November 3-án a
menekülő bíboros-fejedelmet a Báthoriakat gyűlölő székelyek megölték.
November i-jén Vitéz Mihály bevonult Gyulafehérvárra, ahol a hónap végén
az országgyűlés kinyilvánította a neki mint császári helytartónak való
engedelmességét.
Fejedelemmé sose választották, az pedig eszébe sem jutott, hogy Erdélyt
valami módon összekapcsolja Havaselvével: a két ország kormányzata teljesen
külön maradt. Erdélyben ugyan Mihály vajda néhány fontosabb tisztre
havaselvi bojárokat ültetett, az erdélyi rendi kormányzatot azonban sértetlenül
hagyta, sőt igyekezett a magyar nemesség támogatását elnyerni. Az erdélyi
románok tőle sem kaptak politikai jogokat, bár az ortodoxiát a bevett
felekezetek közé emelte. Kormányzása nem lehetett szilárd. Előbb a székelyek
kegyetlenkedései zavarták meg, akik szörnyű bosszút álltak az urakon az 1596-
os „véres farsangért” ; azután saját román és rác zsoldosai kezdtek fosztogatni,
mivel pénz híján nem tudták magukat másképp eltartani. A császár pedig,
látván, hogy a vajda magának tartja meg a tartományt, megvonta tőle
támogatását. Mihály egy rögtönzött moldvai hadjárattal akart égető gondjain
segíteni (1600. május), de hiába vette el ezt az országot a lengyelbarát Ieremia
Movilá vajdától, a szegény országban szerzett csekélyke zsákmány a sereg
eltartását nem biztosíthatta hosszabb időre. Erdélyben szaporodtak a kilengé­
sek, egyre több helyen folyt vér. A rendek nevében Csáky István Rudolf
tábornokához, Giorgio Bastához fordult segítségért, aki 1600 szeptemberében
erős zsoldoshaddal be is vonult az országba, s miután a Nagyenyed melletti
Miriszlónál szeptember 18-án legyőzte Vitéz M ihályt, újra a császár
birodalmához csatolta Erdélyt. Október végén az erdélyi rendek hűséget
fogadtak Rudolfnak, a székely szabadságot (amit Mihály állított újra vissza)
megint eltörölték, Bocskai Istvánt száműzték.
Basta katonái - miután az ő zsoldjuk is állandóan késett vagy elmaradt -
rávetették magukat a háború dúlta Magyarországnál még mindig sokkalta
gazdagabb Erdélyre. Magyar, vallon, olasz, cseh, német zsoldosok válogatott
kegyetlenségeivel teltek meg a kortársak naplói, miközben török és tatár
26I martalócok is be-becsaptak a védtelenül maradt határokon. Erdély urai
kétségbeesésükben ismét Báthori Zsigmondért üzentek, aki ezúttal lengyel
támogatással érkezett, s 1601-ben újra elfoglalta fejedelmi trónját. Basta harc
nélkül kivonult, de csak azért, hogy erőt gyűjthessen. 1601 nyarán már 6
támad, oldalán a közben Havaselvéről is elűzött s Rudolf pártfogásával
hatalmát visszaszerezni remélő Mihály vajdával. Augusztus 3-án Goroszlónál
Basta legyőzi Báthorit, a csata után pedig egyszerűen megöleti a táborában levő
Mihály vajdát, akinek emlékét - századok múlva - a román egységtörekvések
ideológiája fogja föltámasztani, s a tehetséges feudális hódítóból, aki
önmagának mint uralkodónak szerzett újabb országokat, amolyan modern
nemzetegyesítőt próbál faragni.
A zsoldosuralom szörnyűségei újrakezdődtek, s mindennek a tetejébe
Báthori Zsigmond negyedszer is visszajött tönkretett országába: 6, aki a török
elleni harc nevében sodorta Erdélyt a háborúba, most török és tatár
segédcsapatokkal, a szultán híveként rontott volt alattvalóira. 1602 elején már
megint 6 az úr Erdélyben - de „hódítása” eredményét látva lelkileg
összeomlott, s néhány hónapos országiás után ezúttal végleg elhagyta az
országot; 1613-ban, prágai száműzetésben fog majd meghalni. Távozási
szándéka hírére Basta és serege ismét megjelent, s miután Tövisnél szétverte a
rendek hadait, 1602 júliusában megszállta az egész fejedelemséget. A
zsoldosok pusztításai, az értelmetlenül elhúzódó török háború terhei az
erdélyieket még egy kétségbeesett kísérletbe sodorták: Székely Mózes 1603
áprilisában föllázította az erdélyi csapatokat, s török-tatár segédhadakkal
szétugrasztotta Basta zsoldosait. Május 8-án már a fejedelmi címet is fölvette -
de a tatárok kegyetlensége még a zsoldosokét is fölülmúlta, az új havaselvi
vajda, Radu Serban pedig a császár szövetségeseként Erdélyre támadt. A
székeljek hozzá csatlakoztak, Székely Mózes július 17-én Brassónál csatát
vesztett és elesett. Basta új sereggel jött vissza, s miután ismét végigsarcolta és
végigrabolta a tartományt, 1604 elején nyugodt lélekkel kivonhatta hadait. A
kivérzett, megalázott országnak nem maradt ereje semmiféle önálló lépésre.

Bocskai István felkelése

és az erdélyi állam feltámadása

Miközben Erdély végigjárta a maga kálváriáját, a magyar hadszíntéren

eldöntetlenre és eldönthetetlenre fordult a császáriak és a török között 1593 óta
dúló háború. A keresztény hadak többször is sikertelenül ostromolták Budát, a
török viszont 1600-ban elfoglalta Kanizsát, s ezzel majdnem elérte Ausztria
határát. Igaz, Nógrádban a császáriak megőrizték a háború elején elfoglalt
területeket, de az évente ismétlődő hadjáratokban mindkét fél egyre több
irreguláris csapatot volt kénytelen igénybe venni: a képzett emberanyag és a
pénz egyaránt kifogyott.
A kétségbeejtő helyzeten a császári kormányzat szokatlan módon próbált
segíteni: hamis vádak alapján perbe fogatta a legnagyobb magyar birtokosokat.
A kiszemelt célpontok között volt a tiszántúli birtokain visszavonultan élő
Bocskai István is: megneszelték, hogy kapcsolatban áll a török védelme alá
menekült erdélyi „bujdosókkal” : azaz a volt törökpárt maradékaival. Az ellene
küldött had magyar alakulatai azonban - az egyébként kegyetlenségük miatt 262
 hírhedt hajdúk - az erőszakos ellenreformációs császári politikától is
fölingerelve menet közben föllázadtak, és 1604. október 15-én Álmosd
közelében Bocskai segítségével megfutamították Barbiano kassai főkapitányt.
November 1i-én Bocskai hajdúkkal nagyra növelt serege már magára Kassára
vonult be, gyakorlatilag ellenállás nélkül. A bujdosók vezére, Bethlen Gábor
hozta el neki a szultáni athnamét, amely őt ismeri el Erdély fejedelméül. Török
és tatár segédcsapatok is érkeznek nemsokára, Giorgio Basta - ekkor már égés.
Magyarország főkapitánya - ellentámadását így kezdeti vereségek után
Bocskai megállítja, ennek következtében az egész Tiszántúl - az egy Várad
kivételével - meghódol a török támogatta fejedelemnek. A könnyen mozgó
hajdú-tatár csapatok 1605 áprilisától szinte az egész királyi Magyarországot
lerohanják, a magyar urak egy része - a birtokelkobzási perek fő áldozata,
Illésházy István vezetésével - Bocskaihoz pártol, szeptemberben a legelőbb
járó hadtest már az osztrák határvidéket dúlja Sopron és Bécs között. A nagy
nehezen összeszedett császári hadak október végi ellentámadása (Tilly gróf
vezetésével) végül csak a Dunántúlt tudja visszaszerezni.
Időközben Bocskait az 1605. április 20-i szerencsi országgyűlés Magyar-
ország fejedelmévé választotta, s ő már azon gondolkodott, magyar királyi
címet kér magának a szultántól. De mire Lalla Mohammed nagyvezír
meghozta neki a pompázatos koronát, a dunántúli vereségek lehiggasztották a
lelkesedést, s a törökkel szemben még mindig bizalmatlan Bocskai végül
föladta a koronázás ötletét. Ehelyett azon kezdett munkálkodni, hogy csak
névlegesen birtokolt országát, Erdélyt szerezze meg végre.
Az új fejedelemnek évek óta nem volt már köze Erdélyhez, környezete
hajdúkapitányokból, magyarországi nagyurakból s néhány csatlakozott ne­
mesből állott. Az erdélyieknek amúgy sem lehetett nagy bizodalma őbenne,
akinek a háborúba való belépést, a székely vérengzéseket, az általános
nyomorúságot köszönhették. A rendek azonban gyöngének érezték magukat.
Végignézték tehát, hogy Bocskai előbb a Részeket, majd Lúgost és Karánse-
best is hódoltassa. Mikor pedig (már 1605 elején) Gyulaffy László vezetésével
hadat küldött Erdélybe, a székelyek cserbenhagyták a Habsburg-tábort: hitelt
adtak Bocskai szavának, aki megigérte szabadságuk helyreállítását. Az
ellenállás a szász városokra és a maradék császárhű katonaságra korlátozódott.
Hiába szervezkedett az öreg Albert Huet szívósan, amikor Bocskai végre maga
is bejött az országba - 1605 nyarán - a szász városok és a császári helyőrségek
sorra kapituláltak. Fegyverletételükkel Erdélyben véget is ért a tizenöt éves
háború. Szeptember 14-én a medgyesi országgyűlés beiktatta hivatalába az új
fejedelmet.
Magyarország többi részében azonban még mindig folyt a vér. Bocskai
Erdély kormányzását egy öreg részekbeli nemesúrra, Rákóczi Zsigmondra
hagyta, ő maga pedig hozzálátott a béke megteremtéséhez. Igaz, ebbeli
működése saját hívei egy részének ellenállásába is ütközött, a császár pedig
kísérletet tett meggyilkoltatására. Ő azonban nem hátrált meg. A háborúba
bolondult hajdúkapitányokat kivégeztette, a hajdúk jó részét a Tiszántúl
pusztává lett földjén letelepítette és - székely mintára - kollektiv szabadsághoz
juttatta. A császári udvarral folyó alkudozás végül 1606. június 23-án a bécsi
békével ért célhoz. Az Erdélyi Fejedelemséget helyreállították, sőt határait
nyugatabbra tolták (Szatmár, Szabolcs, Ugocsa és Bereg megyéket, valamint
2бЗ Tokaj várát Bocskai kapta meg, igaz, csak saját személyére). A királyi
Magyarországon helyreállították a vallásszabadságot, s elfogadták azt az elvet,
hogy magyar országos méltóságokra csak magyarokat neveznek ki ezután.
Alig fél évvel a bécsi után megszületett a másik, talán még fontosabb béke: a
törökkel kötött zsitvatoroki megegyezés (1606. november 15.). A határok
maradtak, ahol az adott pillanatban voltak, sem a császár, sem az újabb perzsa
háborúba bonyolódó szultán nem volt már képes változtatni a kialakult
helyzeten.
Véget ért tehát, most már egészében, a tizenöt éves öldöklés. A katonai
mérleg majdnem pontos egyensúlyt mutat: Kanizsánál és Eger felé a török,
Nógrádban és a Maros mentén (tehát Erdélynél) a keresztények jutottak
előbbre. A kortársak föl is figyeltek a szokatlan jelenségre: 1521 óta ez volt a
török első olyan magyarországi háborúja, amit nem tudott győztesen befejezni.
Hatalmas hadigépezetét kikezdte az idő vasfoga, s a hódítások elmaradásával
már meg is kezdődött az oszmán birodalom lassú hanyatlása.
Erdély felől tekintve a dolgot ismét bebizonyosodott, hogy a Habsburgok
nem képesek ezt a távoli országot hathatósan megvédelmezni a törökkel
szemben, de a fejedelemségnek ennek ellenére szüksége van a Habsburg
„ellensúlyra” , éppen a török ellen. S ahogyan a század derekán a magyar
uralkodó osztály önfenntartási ösztöne hozta létre az új államot, úgy most is a
Tiszántúl nagyurai támasztották föl a már megszűntnek hitt országot. Az
erdélyiek most is csak utóbb s részben a kényszernek engedve hódoltak meg.
Mégis, Bocskai idejében új vonással gazdagodik Erdély és a királyi Magyaror­
szág bonyolult kapcsolata: annak fölismerésével, hogy a magyar rendeknek is
szükségük lehet Erdélyre. „Valameddig pedig a Magyar Korona ott fenn
nálunknál erősebb nemzetségnél, a németnél lészen, . . . mindenkor szükséges
és hasznos egy magyar fejedelmet Erdélyben fenn tartani, mert nékik is
oltalmokra, javokra lészen” - írta Bocskai végrendeletében.11
Pedig a lecke, amit a magyarok és az erdélyiek kaptak, irtózatos volt. Bár a
pusztulásnak azt a fokát, amit az Alföld vagy Buda környéke mutatott föl a
sokéves vérfürdő után (megyényi területek néptelenedtek el szinte teljesen), itt
nem lehet kimutatni, a katonai akciók, a kilengések, a hadjáratokat rendre
követő járványok valósággal megtizedelték a lakosságot.
S amit nem így tett tönkre a háború, azt elintézték a különböző hadseregek
módszeres rablásai. Még a kisebb városokból is tízezrével zsarolták ki az
aranyakat, egyedül Brassó környékének, ha igaz, 350 000 forintjába került csak
a Basta-világ, úgy hírlett, egyedül a kivonuló generális két tonna arany- és
ezüstneműt vitt magával Erdélyből. Az amúgy is pénzszűkével küszködő
ország gazdaságára a pénz és a nemesfémek elhurcolása akár végzetes is lehetett
volna. A székely kérdés lassan beforró sebét óvatlanul fölszakitották, a
hatalmas fejedelmi birtoktesteket szétosztogatták.
Bocskainak sikerült föltámasztania Erdélyországot, de az már nem lehetett
azonos régebbi önmagával. Szegényebb és sebezhetőbb volt, mint korábban
bármikor, s újjászületését inkább köszönhette a háborúzó felek kölcsönös
kimerülésének, mint saját erejének. Ha a két szomszéd valamelyike újból erőre
kap, a fejedelemség sorsa újból kérdésessé válhat.

11 Magyar történelmi szöveggyűjtemény. Szerk. E m ber G y .- M a k k a i L .- W it t m a n T. Bp.

1968. I. 372. 264
 Az új uralkodó kitűnő hadvezér volt, s mint élete utolsó évei mutatják, nehéz
döntésekre is képes diplomata-államférfi. Ha tovább él, talán siettetni tudja a
fölemelkedés nehezen induló folyamatát. De a sors nem hagyott számára időt:
alig pár héttel az életművét megkoronázó kettős békekötés után, 1606.
december 29-én meghalt, ideiglenes fővárosában, Kassán. A hajdúk vad
gyászukban lemészárolták a Bocskai megmérgezésével gyanúsított Káthay
Mihály kancellárt, de azon nem változtathattak, hogy Erdélynek új urat kellett
keresnie magának.

2 65
II. A fejedelemség virágkora
(1606-1660)

i. Az előzmények

A népesség
Az Erdélyi Fejedelemség virágkorát nagyjából az 1620-as évektől lehet
számitani. Az akkori társadalmi állapotokat viszont csak az előző nagy
pusztulás időszakától, a tizenöt éves háborútól elindulva lehet megérteni.
Akkor, a 16. és 17. század fordulóján egész Európát nagy éhínséghullám
söpörte végig. M indenütt szokatlan időjárási jelenségeket tapasztaltak. Egyes
helyeken, ahogyan Erdélyben is, ezekhez járult a háború nyomorúsága. A
kortársak döbbent hangú beszámolói szerint még kannibalizmus is előfordult.
A pusztulás mértékét - megfelelő források hiányában - nagyon nehéz
kiszámítani. Nyilvánvalóan nem is volt egyenletes. Ezt mutatják például egy
változatos táj, Belső-Szolnok és Doboka megyék adatai. Ott a legkevésbé a
hegyekben élő románok pusztultak: körülbelül fele részük életben maradt. A
síkságon élő magyar és szász lakosságnak viszont nagyjából négyötöde eltűnt.
A városok sem adtak azonban feltétlen biztonságot: Szeben és Brassó
polgárainak csak egynegyedét találta helyben a béke.
Egyetlen ilyen számot sem lehet természetesen általánosítani, és a pusztulást
tükröző összeírásokból bizonyosan nemcsak a halottak, hanem olyanok is
hiányoznak, akik a civilizációtól távoli vidékekre menekültek. Mégis: az
adókivetések és elszórtan fennmaradt adatok alapján az a következtetés adódik,
miszerint Erdélyben a természeti katasztrófák és a háborúk együttesen
nagyjából a lakosság felét pusztították el a századfordulón. A vagyonnak vagy a
gazdálkodás eszközeinek pedig körülbelül egytizede maradt meg.
Az óriási pusztulásból kivezető folyamatot viszont több oldalról lehet
vizsgálni, de a lakosságszám abszolút értéke megállapíthatatlan. Csak
feltételezhető, hogy a következő nagy tragédia idejére, az 1650-es évek végére,
a lélekszám megközelítette a 16. század végén volt mértékeket.
A regenerálódásról vagy legalábbis a demográfiai viszonyok egyensúlyának
új kialakulásáról legelőször a gondolkodásmód bizonyos változása tájékoztat.
Az 1620-as évektől figyelhető meg, hogy a rendek jobbágyszökésekkel
kapcsolatos magatartása megváltozott. Korábban országgyűlési követeléseik
legfőbb témája a szökött jobbágyok visszaköltöztetése volt, 1628-tól viszont
feltűnően ritkán hozzák elő. Ugyanígy az egyensúly helyreállására utal az a
tény, hogy míg a 17. század első két évtizedében az országgyűlés gyakran
mondott ki hatéves adómentességet az újonnan települőknek, utóbb az ilyen
természetű rendelkezések ritkulnak. Úgy látszik, az uradalmak az 1620-as évek 266
 végére működésképessé váltak még akkor is, ha lakosaik száma a háború előttit
bizonyosan nem érte el. Ugyanez vonatkozik nagyjából a városokra, bár
bizonyosan tudjuk, hogy a szászoknál az 1650-es években is sok ház állt
lakatlanul. Gazdaságukat azonban helyreállították. A legnagyobb erdélyi
pénzromlás idején, az 1620-as évek végén is ők tudták aranyra váltani az
értéktelen érmékben befolyt adót.
A katasztrófa aztán kiváltotta a hasonló helyzetben másutt is megfigyelhető
reakciót: a születések száma hirtelen megnövekedett. Ez a tény sokféle
összefüggésben érzékelhető, viszonylag világosan azonban - genealógiai
feljegyzések alapján - csak az előkelő családokban lehet megállapítani. A
századfordulón, illetve a század elején született generáció tagjainál feltűnően
sok utódot tartanak számon. Apor Lázárnak például, aki a 17. század első
felében élt, 10 gyermekét tüntetik fel, majd csak 2 unokájáról és 5
dédunokájáról tudunk; a 16. századi Aporok 2-3 gyermekkel szerepeltek. A
Haller família leszármazási tábláján 3 gyereknél többet általában nem tartanak
számon, a 17. század elején született viszont Haller Pál, akinek három
feleségétől 9 utódja ismert. A Mikóknál többször 1, illetve 2 gyerek után tűnik
fel a 17. században 4, illetve 5 utód. Talán a Lázárok példája az egyetlen kivétel:
a családfa a 16. században kétszer tüntet fel 7 gyereket, míg a következőkben 5-
nél több egyszer sem szerepel.
Ezek a genealógiai adatok természetesen nem vallanak pontosan a születések
számáról, hiszen valószínűleg többnyire csak a felnőtt kort megért családtago­
kat tüntetik fel. Nem tudjuk viszont, milyen gyakorisággal vettek fel esetleg
még gyermekkorukban elhunyt személyeket. Minthogy azonban a torzítások
bizonyosan nem szándékosak, ha az utódok pontos számára nem is, a családok
arányaira engednek következtetni. Jobb források híján tehát ezek alapján kell
megállapítani: a katasztrófa után demográfiai robbanás következett be. A
jelenség körülményeiről azonban semmit sem tudunk. Még csak utalások
sincsenek a fellelhető forrásokban arra, hogy a házasodási életkor csökkent-e,
vagy esetleg a pozitív születésszabályozás tényével állunk szemben. Talán csak
annyi történt, hogy a nagy elnéptelenedés megrázkódtatásában gondosabban
vigyáztak a gyerekekre, mert nőtt az élet értéke.
A regenerálódást előnyösen befolyásoló másik tényező az volt, hogy a
demográfiai robbanást nem követte a népesség gyarapodásának a 17. századi
Európa nagy részén megfigyelhető lanyhulása. Két helyen, a gyalui uradalom­
ban és a Fogarasföldön lehetett a jelenséget vizsgálni.
A gyalui uradalomban 1640 és 1666 között az összes családfő és a fiúk aránya
minden évmetszetben 1 egész felett volt, vagyis a családok létszáma
bizonyosan 4 fő feletti. A lányok számát csak egyetlen évből, 1638-ból és négy
helységben ismerjük: itt 3,8; 4,4; 3,7; 4,3 volt a családtagok átlaga.
Még kedvezőbb képet mutatnak a fogarasföldi adatok. Itt 1632 és 1640
között a családok létszámában növekedés mutatkozik. Fogarason - csak a
férfiakat feltüntetve - o,9-ről 1,4-re, Porumbákon 1,4-ről 1,6-ra nőtt.
Kománán 1,6-ról 1,3-ra süllyedt ugyan, de a teljes Fogarasfóld átlaga még így
is emelkedett. 1632-ben 1,07; 1637-ben 1,3 és 1640-ben 1,4 fiú jutott átlagosan
egy családfőre. A családok dinamikája, ahogyan a gyalui uradalomban, itt sem
volt vizsgálható, mindazonáltal világos: a népszaporodás a Fogarasföldön a
gyaluiaknál is nagyobb családokban, emelkedő tendenciájú.
267
 A század elejei demográfiai robbanás, az emelkedő, illetve egyenletesen
nagymértékű népszaporodás jelensége feltehetőleg nem lenne kimutatható
Erdély valamennyi vidékén és minden társadalmi egységben. A pusztulásból
kivezető folyamat összetevői között mégis ez volt a legfontosabb.
Nem volt hatás nélkül még abban sem, hogy a századforduló után az erdélyi
románok létszáma - a kortársaknak is feltűnően - megnövekedett. M ert a
gyarapodást főként különböző jellegű költözések okozták ugyan, de a románok
demográfiai szokásai is befolyásolták. A románok költözésein kétféle folyama­
tot kell érteni. Az egyiknél előzőleg a hegyekben pásztorkodó csoportok
telepedtek a háború miatt elpusztult falvakba; a másiknál a román vajdasá­
gokból jöttek, mintegy önként, részben otthon is földművelő életmódban élt
parasztok. Szervezett betelepítésekről nem tudunk. A demográfiai szokások
végül azért hatottak a románok létszámának emelkedésére, mert a 17. század
során - ellentétben a későbbi viszonyokkal - náluk a népszaporodás még
magasabb volt, mint a magyaroknál. A feljebb leírt gyalui, illetve fogarasföldi
adatok bizonyították. Gyalun ugyanis magyarok, a Fogarasföldön románok
éltek. A két nép demográfiai szokásainak eltérése feltétlenül befolyásolta a
fejedelemség etnikai arányaiban a románok javára bekövetkezett eltolódást.

A szabad fejedelemválasztás
és Báthori Gábor államcsínye
A tizenöt éven át húzódó, hosszú háború legvilágosabb tanulsága az volt, hogy
a Magyarország felett érdekelt két nagyhatalom változatlanul nem bír
egymással. Ez a felismerés a magyar politikai szándékokat még évtizedekig
erősen befolyásolta. A helyzet közvetlen következményeként viszont a belső
ügyeket egy ideig gyakorlatilag külső beavatkozás nélkül lehetett intézni.
Hiába volt tehát Erdély demográfiai és gazdasági vesztesége óriási - politikai
mozgástere még sohasem volt ilyen nagy.
Bocskai István halála után nagy versenyfutás indult a fejedelmi méltóságért.
Sokan szervezkedtek, de ketten láthatták különösen kedvezőnek a maguk
választási reményeit. Egyikük Homonnai Drugeth Bálint volt, akit még
Bocskai István jelölt ki az utódlásra, a másik Báthori Gábor, a Báthori-
fejedelmek rokona. Nagyjából egyenlő esélyekkel indultak: mellettük is,
ellenük is álltak meggondolások. Mindketten fiatalok voltak, előkelők, jó
katonák és a kortársak között ismert személyiségek.
Ellenük viszont az erdélyi rendek szemében pontosan az szólt, amire
hivatkoztak, mert a szabad fejedelemválasztás elvét veszélyeztették. Homon­
nai Bálint megválasztása Bocskai akaratának tudomásul vételét jelentette
volna. Az újabb Báthorival pedig a família örökletes uralma fenyegetett.
Hozzájárult ehhez még Homonnainál a külső támogatás: Konstantinápoly
hivatalosan elfogadta Bocskai utódjának. Az erdélyi politikusok többsége
végül legfőképpen ezért fordult vele szembe. A tizenöt éven át folyt háború
után, amiben - joggal érezték - külső erők játékszereként szenvedtek, végre
önállóan kívántak a fejedelemségről dönteni.
így lett Erdély saját jelöltje Rákóczi Zsigmond, aki 1605 óta Bocskai István
megbízásából mint kormányzó tevékenykedett. A kortársak nem tekintették 268
 különösen nagy képességű államférfinak, a maga módján mégis igen tehetséges
ember lehetett. Azon kevesek közé tartozik ugyanis, akik a 16-17. század
fordulóján kínálkozó lehetőségeket a legmesszebbmenően kihasználva, közne­
mesi sorból az arisztokráciába küzdötték fel magukat. Amikor annak idején
erdélyi kormányzó lett, gazdag feleségével és két, alig kamasz fiával költözött a
királyi országrészből, Felsővadászról a fejedelemségbe. Érkezése után azonnal
a két román vajdaságra és a kincstári birtokra terelődött a figyelme. A
külkereskedelem lehetőségeinek feltámasztásával, az államháztartás eszközei­
nek számbavételével volt éppen elfoglalva, amikor Bocskai István halálhírét
vette. Mintegy magától értetődően lett belőle trónkövetelő.
Tárgyilagosan nézve hátrányban volt Homonnai és Báthori mögött, mert
semmilyen külső támogatást nem remélhetett. Az erdélyi rendek számára
azonban éppen emiatt lett kívánatos jelölt. Ez tette lehetővé, hogy mint a
rendek saját képviselője lépjen fel. Csak egyetlen objektív előny állt mellette.
Erdélyben tartózkodott, mig a többiek kívülről szervezkedtek.
A választással azonban senki sem sietett. Az országgyűlés úgy tervezte, hogy
majd csak Bocskai temetése után fogják megejteni. Nyilván nem számítottak
semmilyen váratlan fordulatra, úgyhogy őszintén meglepődtek, amikor
Mátyás főhercegtől levél érkezett. Ebben felszólította a fejedelemség rendjeit,
várjanak a választással, míg Rudolf - a bécsi béke értelmében - a teendőkről
nem intézkedik. Az 1606-ban kötött béke semmilyen rendelkezése nem utalt
azonban a király bármilyen jogára az erdélyi fejedelem választásánál. így
Mátyás főherceg leveléből az derült ki világosan, hogy Rudolf kormányzata
nem tekinti Erdély különállásának ügyét az 1606-os megállapodásokkal
lezártnak.
Ez a beavatkozási kísérlet lendítette meg az erdélyi politikát: az országgyűlés
1607. február 12-én fejedelemmé választotta Rákóczi Zsigmondot. A
választással kész helyzetet teremtettek. Úgy tűnt, hogy az 1606-os szerződése­
ket betű szerint végrehajtották; az újra független Erdély első önálló akciója
sikerült. M ert óriási felzúdulás fogadta ugyan a fejedelemségen kívül Rákóczi
hatalomra kerülését, igazi nehézséget azonban nem támasztott senki.
A nagyobb sérelmet Konstantinápoly hagyta megtorlatlanul. Rákóczi
választása idején ugyanis már a határon volt Musztafa aga, aki Homonnainak a
szultáni athnamét és a fejedelmi jelvényeket hozta. Rákóczi azonban állítólag
megvesztegette. Mindenesetre komoly megtorlástól tartott, úgyhogy Murád
pasa nagyvezírnek felajánlott a maga fejedelemsége elismeréséért két várat, a
tizenöt éves háborúban erdélyi kézre esett Lippát és Jenőt. A Porta azonban
meglepő módon válaszolt. M urád a várakat visszautasította, és lényegében azt
írta Rákóczinak, hogy tegyenek, amit akarnak, csak háború ne induljon.
És a háború elkerülésének szándéka mozgatta a királyság politikáját is.
Rákóczi megválasztása előtt Homonnait, majd Báthorit támogatták ugyan
mind a királyság politikusai, mind az udvari tanácsadók, katonai akciót
azonban Rákóczi Zsigmond fejedelemsége miatt nem kezdeményeztek.
Tárgyalásokkal, az új fejedelem lemondatásával igyekeztek volna az erdélyi
helyzetet saját elgondolásaik szerint rendezni.
Rákóczi Zsigmond és az erdélyi politikusok zöme előbb minden tárgyalást
visszautasított, majd a béke megőrzésének szándéka rákényszerítette őket. A
kényszert a hajdúk testesítették meg, mert miután végigharcolták a tizenöt éves
269 háborút, Bocskai István halálát követően kiestek a politikusok figyelméből.
Elégedetlenségük mint közelgő vihart jelző égzengés kísérte 1606 óta az
eseményeket. Az újabb háborútól minden tagjában reszkető ország mégsem
tett hathatós intézkedést a lecsendesítésükre. Pedig nem sokról volt szó:
mindenekelőtt 45 ezer forintnyi zsoldjukat kellett volna kifizetni. Készpénz
azonban 1607 nyomorúságos évében gyakorlatilag nem volt Magyarországon.
A katonanép lappangó nyugtalanságát 1607 őszén Nagy András hajdúge­
nerális szervezte mozgalommá. Emberei Ali budai pasát is felkeresték. Amíg a
bécsi béke végrehajtása meg nem történik - közölték nem hajlandók letenni a
fegyvert. Előbb, valamikor 1607 decemberében, Homonnai Bálint személyé­
ben nemzeti király választásának gondolata is felmerült. A fiatal főúr azonban
akkorra már megelégelte az erdélyi fejedelmi méltóságért hiábavaló erőfeszíté­
seket, és szinte bújt a hajdúk követei elől. A hajdúság azonban nem
csendesedett. Bizonytalan céllal olyanok voltak, mint földön heverő fegyver;
tulajdonképpen bárki szolgálatát elfogadták volna.
Végül Báthori Gábor ismerte fel a lehetőséget. Machiavellisztikus módon
politizálva tárgyalt a hajdúk ellen szervezendő védekezésről az egész 1607. év
folyamán, majd 1608 februárjában szövetséglevelet írt alá velük. Eszerint
Nagy András generális és Elek János kapitány kijelentik: Báthori Gáborhoz
kötik sorsukat, szövetkeznek vele, hogy az Erdélyi Fejedelemségbe beviszik. Ő
viszont a kálvinista vallást fogja támogatni, Nagy Andrást második emberré
teszi a fejedelemségben maga után. Foktűi Máté, a hajdúk prédikátora pedig
jószágot kap, és a tanácsurak közé kerül. Végül Báthori Gábor Várad, Ecsed és
Kálló között gondoskodik a hajdúság letelepítéséről.
A hajdúkkal kötött szövetségtől a választásig aztán nem is volt hosszú az út.
1608. február 5-én írták alá a szövetséglevelet, március 7-én pedig már Báthori
Gábor volt Erdély fejedelme. Közben puskalövés sem esett. Báthori az ország
egyetlen fegyveres erejével a háta mögött tárgyalt; az erdélyiek ugyanettől az
erőtől reszketve megadták magukat. Rákóczi Zsigmond lemondott.

Erdély megőrzi a békét

Rákóczi Zsigmond lemondása nagy politikusi képességeket bizonyított, mert
éktelen hiba lett volna Báthorival szemben a hatalomhoz ragaszkodnia.
Magára vereséget, Erdélyre pedig még további pusztítást hozott volna, hiszen
Báthori Gábor és a hajdúk között létrejött szövetségből világosan kitűnt: a
fiatal főúr nagyra törő célja eléréséért a háború kockázatát is magára veszi.
Báthori hevességének lehűtésében a második mozdulatot Rákóczi lemondá­
sa után Erdély politikusai tették. Őket azzal képesztette el, hogy alig tette be
lábát az országba, azonnal a két román vajdaság elleni háborúra készült. A
hadakozás szándékával érkezett, holott mind a rendektől állított feltételek,
mind elődei politikája szerint a jó viszony őrzésére kellett volna törekednie. Ki
helyeselt volna a hosszú háború utáni pusztultságban új összecsapást a
szomszédokkal?
Mégis: Báthori alig egy hónapja volt a fejedelem, amikor egyik bizalmasát
Weiss Mihályhoz, a nagy tekintélyű brassói bíróhoz és a vajdasági ügyek
szakértőjéhez küldte, hogy érdeklődjön Radu $erban havasalföldi vajda
elűzésének lehetőségéről. A tudós főbíró a leghatározottabban eltanácsolta. A
vajdaságokkal fenntartott gazdasági kapcsolatokon gazdagodó szász körülte- 27О
 kintés szólt szavaiból. A fejedelmet azonban nem sikerült meggyőznie. Titkos
követeket küldött Moldvába, hogy az ottani gyermekvajda anyját, Ieremia
Movilá jó politikus hirében álló özvegyét a havasalföldi vajdával szemben
megnyerjék.
Az erdélyi fejedelmi tanács azonban a meggondolatlan terv ellen fordult.
Egy 1608. májusi tanácskozáson nyíltan leszavazták a fejedelmet. Csak ahhoz
járultak hozzá, hogy új szövetséget kössön a vajdaságokkal. így lett a
tizenhárom éves Constantin vajda Moldvában hűbéres, és fizetett az 1608.
július 18-i szerződés szerint évi 8000 forint adót. A havasalföldi vajda, Radu
$erban pedig még korábban, május 31-én tette le a hozzá érkezett erdélyi
követek kezébe a hűségesküt.
Az 1608-as román szerződések megőrizték a határokon a békét, ezzel
azonban megint csak kiéleződött a hajdúkérdés. Sokkal egyszerűbb lett volna
ugyanis őket a vajdaságok elleni háborúban foglalkoztatni, mint rengeteg idő,
törődés és pénz árán végleges lakóhelyet biztositani nekik. Báthori tehát nem
teljesítette a szerződés feltételeit, és most már ő félhetett a hajdúktól. Ekkor
azonban váratlan helyről kapott segítséget: Mátyás főhercegtől, aki fivérével,
Rudolf császárral szemben kivárna a hajdúk fegyvereit bevetni. Ezért
változtatott a magyarországi ügyekben taktikát: a bécsi béke védelmezőjeként
kezdte magát feltüntetni. Előbb, 1608. március 27-én megerősítette a hajdúkat
Bocskai Istvántól nyert kiváltságaikban, majd három héttel később 6000 főt
közülük zsoldjába fogadott. Csak 3000 fő maradt Báthori kezén.
A hajdúk helyzetének rendezése ily módon Mátyás és Báthori Gábor közös
ügyévé vált. M iután pedig Mátyás főherceg a magyar királyságbeli rendek és az
ausztriaiak szövetségében, de a hajdúk fegyveres erejével lemondatta Rudolfot
a magyar királyságról és az osztrák örökös tartományok uralmáról, hozzá is
fogott a hajdúkérdés rendezéséhez. A két fél biztosai egyszerre tárgyaltak a
hajdúkról, valamint Erdély és a Magyar Korona kapcsolatáról. Mátyás előtt
ugyanis Rudolf lemondásával megnyílt az út a Magyar Királysághoz, mielőtt
azonban további lépéseket tett volna, ezt a két ügyet feltétlenül rendeznie
kellett.
1608. augusztus 20-án írták alá mindkét megegyezést. Az egyik szerint a
hajdúk, mint szabad sorban élő emberek, a székelyek módjára fogják
Magyarországot és Erdélyt szolgálni. A másik azt szögezte le, hogy Báthori
Gábor nem fogja Erdélyt a koronától elszakasztani. Fejedelmi méltóságát a
szerződés elismerte.
1608 kora őszén tehát, alig fél esztendővel Báthori Gábor fejedelemmé
választása után, nyugalom vette körül Erdélyt. És nem sokkal később megjött
Báthori fejedelemségének portai elismerése. Ezért Bethlen Gábor utazott
Konstantinápolyba, aki egyébként bent Erdélyben is sokat tett Báthori
megválasztásáért. Augusztus közepén jött híre a Portán sikerrel teljesített
feladatának. Haza azonban csak november végén érkezett, egy portai
küldöttséggel együtt. Meghozták a beiktatás hagyományos kellékeit, a zászlót,
a kardot, valamint a díszes okiratot, amelynek értelmében a szultán Erdély
adóját három évre elengedte, és megerősitette Báthori Gábor fejedelemségét.
Erdély rendjei elégedettek lehettek. A hajdúk fenyegetésével erőszakolta
ugyan magát rájuk a fiatal Báthori, ahogy azonban működni kezdett, a
hagyományos erdélyi érdekek őrzését rá lehetett kényszeríteni. A rendek
27I akaratának engedelmesen kezdte meg uralkodását.
Fejedelem társadalmi támogatás nélkül
Báthori Gábor azonban nem bírta sokáig a rá kényszerített tétlenséget. Nem
alattvalói eszközének jött fejedelemségre, hanem az uralkodás lángoló vágyától
eltelten. És uralkodott is, de kapkodó nyugtalanságában nem tudott hatalmá­
nak szilárd támaszt biztosítani.
Tanácsadók színes gyülekezetével vette körül magát. Ennek egyik részét
régi, a már a Szapolyaiak kora óta Erdélyben szereplő családok tagjai alkották.
Másik csoportjuk a Báthoriak uralma alatt vezetővé vált családokból jött. És
voltak olyanok, akik csak a Bocskai-szabadságharc idején kerültek Erdélybe.
Az újak és a régiek között társadalmi ellentét feszült, amit még ki is éleztek a
közelmúlt eseményei. Sokan az 1594-ben kiirtott törökös ellenzék rokonai
vagy utódai voltak. Mások maguk fogtak a tizenöt éves háború idején fegyvert a
Habsburg-uralom érdekében. Egyeseket Mihály vajda embereiként tartottak
számon. A századforduló óta eltelt néhány év távolról sem fedte el politikai
szembenállásukat. Emellett valláskülönbségek is megosztották Báthori bizal­
masait. A református fejedelem mellett legtöbben reformátusok voltak ugyan,
de néhány magyar körülötte a katolikusok közül került ki. Szélcsendes
napokon ez a különbség nem osztotta meg őket, de kiélezett helyzetekben
könnyen támadt bizalmatlanság.
A fejedelem pedig ahelyett, hogy az ellentétek elsimítására törekedett volna,
szeszélyes birtokadományaival tovább fokozta azokat. Érdem és adomány
között semmilyen összefüggés nem látszott, úgyhogy támogatók helyett sok
rosszindulatú mendemondát szereztek neki az ajándékok. A fejedelem
szeretőiről kezdtek beszélni: a tanácsúri, bizalmas méltóságokban ülő urak
feleségeit emlegették az uralkodói kegy megszerzőiként.
A polgárokkal szemben sem járt el nagyobb józansággal, miközben
végigudvarolta az urak kastélyait, végiglakta, mulatozta a városokat is. Az
uralkodásra tökéletesen felkészületlen fiatal fejedelem a polgárság gazdagságá­
nak szakszerű megterhelése helyett egyszerűen kiélte a városokat. Nem tudta,
hogy a polgárok hasznát adóval lehet megcsapolni, az adófizetésre viszont
ipari, kereskedelmi érdekeik támogatása teszi képessé őket. Báthori egy
középkori fejedelem közvetlenségével egyszerűen kifosztotta a városokat. A
maga korában modern szervezetű államok gazdálkodásáról valószínűleg nem is
hallott.
Szakszerűtlen uralkodása miatt általánosan ellenséges hangulat vette tehát
körül, amikor egy évvel a választás után, az országgyűlés rosszallását
félresöpörve havasalföldi hadjárat előkészítéséhez fogott: moldvai támogatás­
sal kívánt volna Havasalföld ellen indulni.
Háború egyelőre mégsem lett a dologból, mert Báthori Gábort a vezető
politikusok összeesküvése megtorpantotta. Nem tudhatni, mióta készültek a
fejedelem ellen, 1610 tavaszán mindenesetre úgy döntöttek, hogy megöletik.
Egy márciusi utazás látszott kedvező alkalomnak. A merénylő azonban az
utolsó pillanatban megriadt, és - bár behatolt a szobájába - nem szúrta le
Báthorit, inkább bevallott mindent. A házigazda, Kendi István kancellár
azonnal elmenekült, Kornis Boldizsárt, a székely főkapitányt viszont, aki az
egész akciót kezdeményezte, elfogatta a fejedelem. Hamarosan kiderült, hogy
az összeesküvők nem voltak sokan; néhány úr és Kendi háza népe tudott csak a
tervezett gyilkosságról. 272
6. Templomalapítók, 1409. 1743-ban teljesen átfestett falkép a sztrigyszentgyörgyi görögkeleti román templomban
(Akvarell másolat)
7. Kálmáncsehi Domokos breviáriumának egy lapja, 1481-1495 között
8. Szulejmán Zimony mezején trónsátrában fogadja János Zsigmondot 1566-ban
9. Brandenburgi Katalin virginálja, 1617

10. Habán kancsó, 1615

ii. Részlet Nagybányai Csengeti Képíró István udvari festő címeres leveléről, 1632
12. Adam Erazmus fejedelmi titkár címeres levele, 1607

13. Báthori Gábor ajándéknak szánt 10 dukátosa. Nagyszebeni veret, 1611. Elő- és hátlap
14- Lorántffy Zsuzsanna térítőjének középrésze Erdély és a Lorántffy család címerével, 17. század második negyede
 A kortársak szívesen állították be úgy, mintha Kornis Boldizsár féltékenysé­
ge lett volna az összeesküvés mögött. A valóság azonban az, hogy belső hatalmi
válság robbantotta ki. Báthori a lényeggel mégsem törődött. A gyilkossági
tervben közvetlenül részt vevők körén messze túlterjedő elégedetlenség okát
nem vizsgálta. Egyszerűen az elégedetlenek megfélemlítésére szolgáló nagy
színjátékot szervezett: nyilvánosan kivégeztette Kornis Boldizsárt. A hűsége­
sek viszont tovább emelkedtek: Kendi helyett Báthori régi kegyeltje, Imrefi
János lett a kancellár, a székelyek főkapitányságára pedig Bethlen Gábor
kapott kinevezést.
A meghiúsult merénylet hatása azonban csak rövid ideig tartott. A háború
felé tartó lépéseit Báthori decemberben már folytatta. Csellel bevonult
Szebenbe, holott a szászok kiváltsága értelmében nem volt joga az 6 akaratuk
ellenére szász városban tartózkodni. Ez a tette hallatlan felháborodást váltott ki
nemcsak a szászokban, hanem az egész közvéleményben is. M ert igaz volt,
amit Báthori állított, hogy tudniillik a romos Gyulafehérvár nem alkalmas
fejedelmi székhelynek. Szeben elfoglalásával mégis kiáltó sérelem érte a szász
privilégiumokat. Ezután - megint csak sokak helytelenítése mellett -
hadjáratot indított a fejedelem Havasalföld ellen. 1610 karácsonyának
másnapján indult, és diadalmas háborúra számított. Radu $erban vajda
viszont időben értesült közeledéséről, úgyhogy elmenekült. Az erdélyi
csapatok fegyveres összecsapás nélkül jutottak egészen Tirgovi^téig. Ott
Báthori Gábor Havasalföld fejedelmének kiálttatta ki magát. Csak akkor
kerített rá sort, hogy a Portáról a hadjárat jóváhagyását megszerezze.
Díszes követséget küldött Konstantinápolyba, ahol nagyszabású tervet
kellett előadniuk. Eszerint Radu elűzésével Báthori a Portának kívánta
megtartani Havasalföldet. A következő lépés pedig a Lengyel Királyság
elfoglalása lesz. Ha ezt a Porta jóváhagyja, a Török Birodalomhoz hű királyt
juttathat Lengyelország trónjára. Báthori feltehetőleg valóban ábrándozott a
lengyel koronáról, hiszen rokona, István király uralkodása óta minden erdélyi
fejedelmet vonzott az a régi példa. Az erőviszonyokat is jól mérte fel, mert
Konstantinápoly tényleg felhagyott a békét mindenáron megőrző politikával.
A tévedés csak ott volt, hogy a Porta új erőre kapott ugyan, de eszközül nem
Báthori Gábort választotta. Neki hazatérést parancsoló üzenetet küldött,
Havasalföldre pedig Radu Mihneát helyezte új vajdának. A fejedelem nem
tehetett mást, két hónapi távoliét után hazatért. A látszatot azonban
fenntartotta: Bethlen Gábort egy kis csapattal Tirgovi$tében hagyta. Neki
kellett az új vajdát fogadnia, és valamilyen szerződést kötni vele. A beiktatás
után, április elején aztán Bethlen is hazavonult.

2. Bethlen Gábor uralkodása

A Porta hatalma visszaáll

Az új havasalföldi vajdát fogadó Bethlen Gábor, aki idővel Erdély legnagyobb
uralkodója lett, i ó n tavaszán a politika irányítói közé tartozott, de még
273 nagyon távol volt a fejedelmi széktől. Fellépését mintegy a történelem
kényszerítette ki. Az események közvetlenül a portai politika Erdély körüli
megélénkülésével indultak.
Báthori Gábor visszarendelése jelezte, hogy a két vajdaság felett megválto­
zott a világ. Radu $erban hiába kért segítséget Bécstől is, a lengyelektől is,
Mihneát csak rövid időre tudta eltávolítani. Moldvából pedig elmenekült a
Lengyelország támogatta Movilá család, hogy oda is a török által kreált úr
üljön be. A két román vajdaság felett a Porta hatalma rég nem látott módon
megerősödött.
Erdély egyelőre kívül maradt ezen a változáson, bár a nagyhatalmak
erőjátéka itt is megkezdődött. A hazatérő Báthori Gábor nyomán háború
vonult a fejedelemségbe. Előbb két magyarországi pasa rontott az országra,
hogy hátba támadja a Havasalfóldön hódító fejedelmet, aztán Báthori és az
ellenzék összecsapása nyújtott alkalmat a királyi kormányzatnak a beavat­
kozásra.
A két pasa csak rövid ideig volt itt, a Porta visszarendelte őket. De mivel a
hajdútelepüléseket pusztítva érkeztek, a hajdúk szinte egy emberként rohantak
Havasalföldről haza: miután kipusztították a románok országát, elárasztották
Erdélyt, el a királyi Magyarország szomszédos területeit. Letelepítésük
kemény munkája akár elölről kezdődhetett. A kedvetlenül hazatérő fejedelem
pedig, mivel zsoldjukat megfizetni nem tudta, a gazdag Barcaságba rendelte
őket. A szászok elleni újabb támadásra, most Brassó elfoglalására kívánta
felhasználni a hajdúkat.
Először Nagy András főkapitány kísérletezett azon, hogy bevegye a várost,
aztán, 1611 júniusában maga a fejedelem jött a Barcaságba. Bebocsáttatást kért
Brassóba. Ekkor történt a nyílt szakítás Báthori Gábor és a szászok között: a
város a kapu megnyitása helyett lövetéssel fenyegette meg a fejedelmet.
Báthori visszavonult Szebenbe, Brassó azonban szervezkedni kezdett.
Weiss Mihály főbíró vette kezébe az irányitást, és régi ismerősétől, Radu
Serbantól kért segítséget, akivel, mióta Báthori elűzte, Brassó tartotta a
kapcsolatot. Régi és jól fizető kereskedelmi partnere volt a szász polgároknak.
A katonai segítségtől sem zárkózott el. Csak nemrégen tért ugyan vissza
havasalföldi székhelyére, mégis azonnal megindult csapataival. Július közepén
következett be az összecsapás Brassó mellett. Báthori vereséget szenvedett;
súlyos veszteségek érték, de ő maga elmenekült.
Radu beavatkozása után a brassóiak mozgalmát már nem lehetett egyetlen
város ügyének tekinteni. Sokan jöttek ide a nemesi ellenzék tagjai közül, és az
események a királyi Magyarországon is nagy port vertek. Felvonult júliusban
Báthori ellen Forgách Zsigmond kassai főkapitány, aki a nádor engedélyét az
akcióra nem tudta ugyan megszerezni, de a felső-magyarországi urak nagy
része támogatta, illetve vele jött. A románok csapataival együtt ostromolták a
Szebenbe szorult fejedelmet. Szeptember elején megjöttek a törökök is;
Bethlen Gábor hívta az Erdéllyel szomszédos parancsnokokat. 1611 kora őszén
ily módon minden összezavarodott. M ár-már a századforduló pusztulása
látszott visszatérni, amikor a helyzet váratlanul rendeződni kezdett.
A török megjelenése nyomán alakult ki a nyugalom. M intha csak a gazda
érkezett volna vissza régen elhanyagolt birtokára, ahol jó ideje nélküle
csináltak számítást, úgy futamodtak meg a többiek Omer boszniai pasa hadai

274
 elől. Forgách is, Radu $erban is csata nélkül vonult el szeptember közepén,
pedig a vajda haza már nem is mehetett. Az Erdély felé tartó török csapatokkal
ugyanis Mihnea visszatért Tirgovi$tébe.
Az Omer vezette török csapatok megjelenésével és Forgáchék menekülésé­
vel kiderült: Erdély a nagyhatalmi erőviszonyok változásának ugyanazt az
alakulását éli át, amit Moldva és Havasalföld tapasztalt néhány hónappal
korábban. A Porta politikai jelenléte ebben a térségben ismét nyomasztó
bizonyossággá vált. Nem lehetett kétség afelől, hogy nyugat felé vezető útjának
ezeket az állomásait, Erdélyt és a vajdaságokat saját hatalmi övezeteként tartja
számon. Az esetleges betolakodókat pedig újra képes innen eltávolítani.
Az események nyomasztó kényszere alatt a Szeben sorsától rettegő Brassó és
az oda menekült nemesi ellenzék is a Porta felé fordult. Ghiczy Andrással
egyeztek meg, egy valamikor volt hajdúkapitánnyal, aki most Báthori
megbízásából ment volna Konstantinápolyba. A fejedelem a Forgáchék ellen
nyújtott segítséget kívánta általa megköszönni. E követ azonban, útján
Brassóba is betérvén, csatlakozott az ott szervezett ellenálláshoz. Az ellenzék
megbizásával ment tovább novemberben: az ország három nemzete kérte általa
a Portától a zsarnok fejedelem eltávolítását.
A Brassóban szervezkedő mozgalom vezetői ezzel megnyugodtak. A
Barcaságot szinte állammá szervezték az államban. Pénzt vertek, készültek a
Porta támogatta harcra Báthori ellen. A segítség azonban nagyon lassan
készülődött, mert 1611 őszén különös nehézségekkel születtek a döntések
Konstantinápolyban. A rettenetes aggastyán ugyanis, M urád pasa nagyvezir
augusztusban meghalt, utódja pedig, Naszuh pasa még nem tért vissza a
perzsiai hadszíntérről.
Ghiczy András azonban így is - valószínűleg az új nagyvezir tudta nélkül -
megszerezte a díván döntését: legyen Báthori helyett az ő személyében új
fejedelem. Katonai segítségre is kapott ígéretet. Ghiczy viszonzásképpen
kötelezte magát Lippa és Jenő átadására és a régi, 15 000 arany adó fizetésére.
Kezesként fivérét hagyta Gürdzsi Mehmed kajmakámnál.
Ghiczy András 1612 júniusában ért haza, de portai sikereiről már sokkal
korábban jöttek hirek Erdélybe. Ezek az ellenzék határozottságát fokozták,
Báthoriban viszont az erdélyi fejedelmek megszokott reflexét váltották ki. Az
1612. június 26-i országgyűlésen a török fennhatóság felmondásának, illetve a
királysághoz való csatlakozásnak az ötletét vetette fel. Más szavakkal: a török
fenyegetésre hivatkozva szándékozott a mindig is katasztrófát hozó erdélyi
hintapolitikát meglendíteni.
Az országgyűlés érthetően zárkózott el Báthori Gábor tervétől. Ellene szólt
sok súlyos korábbi tapasztalat, de ellene szóltak az akkori jelen viszonyai is. A
helyzet főként az új nagyvezir, Naszuh személye miatt volt veszélyes. Jól
ismerték Magyarországon, mert már szolgált itt; tőle foglalták vissza Fülek
várát még a tizenöt éves háború legelején. Mindenki tudta, hogy a megaláz­
tatást azóta sem heverte ki. A zsitvatoroki békéről török részről tárgyaló budai
parancsnok, Ali pasa elleni bosszútervétől csak határozott szultáni parancsra
állt el. Naszuhhal ily módon a magyarországi béke legádázabb ellensége lett
nagyvezir. A tervezett törökellenes fordulattól függetlenül sem lehetett jót
várni tőle, de lehetetlen volt pontosan felmérni, mi a szándéka Magyarország­
gal most, hogy nagyvezírként teljhatalmat kapott.
275
Bethlen Gábor megállítja a háborút
Bethlen ebben a helyzetben kétségbeesett cselekedetre szánta el magát: 1612.
szeptember 12-én 50 emberével törökországi emigrációba vonult. Távozása
akár menekülésnek is tekinthető, mert a fejedelemmel volt bizalmas viszonya
az utóbbi időben végzetesen megromlott. Annak idején - feltehetőleg jó
konstantinápolyi tájékozottsága miatt - nélkülözhetetlen volt Báthori számára,
mióta pedig megszerezte fejedelemségéhez a portai jóváhagyást, mind
magasabbra emelkedett a fejedelem megbecsülésében. Most azonban, hogy a
töröktől való elszakadás került felül Báthori szándékaiban, egyenesen
feleslegessé vált. Józanságot sugárzó jelenléte szinte már terhes volt a
fejedelemnek, aki - alaptalanul - a szászokkal való egyetértéssel gyanúsította,
és állítólag a meggyilkoltatásán is gondolkodott.
Bethlen menekülése mögött azonban személye féltésénél összetettebb ok
munkált. Nem nevezhető egyszerű féltékenységnek sem, holott az is lehetett
volna, mert Ghiczy a Portáról hozott választási paranccsal voltaképpen az ő
ötletére épített. A gondolat, hogy török csapatok hozhatnának be uralkodót,
Bethlen agyában született meg, még 1603-ban, amikor a Habsburg-megszállás
alatt nyögő országba a Portán kinevezett fejedelmet akart bocsáttatni. Akkor
Bocskai Istvánt nyerte meg a nehéz tisztre. De hogy most Ghiczy legyen ilyen
módon fejedelem? Joggal tett lépéseket ellene. Három fejedelmet szolgált,
Rákóczi Zsigmondnak - Báthori támogatása miatt - a börtönében is ült;
végigjárta a hatalomhoz vezető út lépcsőfokait. Kétségtelenül mindenki
másnál alkalmasabb jelöltnek tekinthette magát, amikor elkezdett az ideget és
időt őrlő feladaton, a fejedelemség megszerzésén dolgozni.
Otthon közben egyre inkább a Habsburg-szövetség irányába sodródtak az
események. Báthori ugyanis 1612. október 15-én nyílt csatában leverte a
Brassóban szervezett mozgalmat. Maga Weiss főbíró is elesett, emberei
szörnyű veszteségek után vonultak vissza Ghiczy Andrással együtt a város falai
mögé. A fejedelmet igen megerősítette a diadal: a novemberi országgyűlésen
proskribáltatta az ellenzék akár otthon tartózkodó, akár elmenekült vezetőit,
köztük Bethlen Gábort is. Majd keresztülvitte a bécsi szövetségi tárgyalásokra
küldendő biztosok megválasztását, a rendek kívánságának megfelelően a
Portára bocsátandó követeket is kijelölte.
A Bécsbe küldöttek kezdték előbb a működést. Tárgyaltak ott, majd
Pozsonyban: az országgyűlés színhelyén jött létre 1613 áprilisában a
megállapodás. A lényege az volt, hogy a török fennhatóságot Erdély felett nem
ismerik el. Nyílt szakításra azonban nyilván nem gondolt a fejedelem, mert
tudnia kellett a pozsonyi tárgyalás eredményéről, amikor a konstantinápolyi
követeket elindította. Ők május 22-én érkeztek meg, de semmit sem tehettek
Báthori érdekében. Naszuh nagyvezír még ajándékaikat sem engedte átadni.
Alig néhány héttel azelőtt döntött ugyanis a diván arról, hogy Báthori Gábor
helyett Bethlen lesz erdélyi fejedelem.
Naszuhhal, a félelmetes nagyvezírrel még menekülése után, valamikor 1612
őszén hozta kapcsolatba Bethlent az egyik hódoltsági parancsnok, Szkender
kanizsai pasa. M iután ugyanis Erdélyből távozott, Bethlen Gábor végigláto­
gatta a magyarországi hódoltságban állomásozó főtiszteket. Volt Temesváron
és Budán, majd Belgrádban telelt, mert tudta, hogy az Erdély körüli térség
parancsnokai rendszerint ott találkoznak a Konstantinápolyból érkező 276
 főhivatalnokokkal. Ott találkozhatott sok fontos török személyiséggel ő maga
is. A királyi Magyarországra, Thurzó György nádornak még előzőleg, a budai
pasa udvarából írt.
Ilyen előkészítés után ment 1613 kora tavaszán Bethlen Gábor Drinápolyba,
ahol éppen a szultán is, a nagyvezír is tartózkodott. Itt hozta össze Naszuhhal
Szkender pasa, aki terveinek hosszú időre rendkívül aktív pártfogója lett. 1613
márciusában döntöttek aztán a dívánban a fejedelemség ügyéről. Április végén
kapta meg Bethlen az uralkodói jelvényeket. Több török főtiszt, valamint a két
román vajda kapott parancsot erdélyi bevitelére.
A jövendő fejedelem Konstantinápolyból a Szkender pasa fővezérsége alatt
álló csapatokkal augusztusban indult, és október legelején ért Erdélybe.
Közben, szeptember elején már megérkezett Magyar Oglu Ali pasa Mihnea
vajdával Havasalföldről és a tatárok előcsapataival. Három héttel később jött
Girej kán a tatár fősereggel, és október 3-án ért Gyulafehérvárra Ali budai
pasa. Körülbelül 80 ezren jöttek összesen, hogy Bethlen Gábornak megsze­
rezzék Erdélyt. Talán még soha nem tartózkodott ennyi török-tatár egyszerre
az országban. A fejedelemség sorsa nem lehetett kétséges.
Bethlenék mégsem akarták a fejedelemválasztást mellőzni. Ezzel azonban
Erdély kiszolgáltatottsága csak nagyobb hangsúlyt kapott: Szkender pasa hívta
össze az országgyűlést. Páratlan eset volt, még soha nem fordult elő, hogy török
főtiszt parancsára jöttek volna össze a fejedelemség politikusai. Mégsem
haboztak, mert Szkender háborúval fenyegette őket. Ötnapos határidőt
szabott a választásra, és ez elégnek bizonyult. 1613. október 23-án már Bethlen
Gábor volt Erdély fejedelme.
A régitől, Báthori Gábortól, Szkender parancsának másnapján vettek
búcsút ékes stílusú levéllel. Szemére hányták sérelmeiket, alattomos me­
nekülését a török hadak elől, a Portától való elszakadási szándékát, végül
azonban a fejük felett tornyosodó veszedelemre hivatkoztak. A török fegyverek
előtt nem állhatnak meg - írták. Nem tudhatni azonban, hogy Báthori, aki
ekkor már Váradon volt, megkapta-e egyáltalán az elbocsátó levelet. Négy
nappal a választás után - a kortársak szerint Ghiczy által felbérelt hajdúk -
meggyilkolták.
Báthori halála hírére a török csapatok elvonultak. Rabolva, fosztogatva,
foglyokat rabszíjon vezetve hagyták el az országot. Szörnyű pusztulás maradt
utánuk és a bizonyosság: Erdély újra a török fennhatósága alá tartozik.

A szakértő fejedelem
Bethlen Gáborral Báthori szertelenségét és könnyelmű hányavetiségét a rend
és a megfontolt józanság váltotta fel Erdély kormányzásában. Külsőre is nehéz
nagyobb különbséget elképzelni, mint amilyen közöttük mutatkozott. Báthori
acélpengeként csillogott, hajlott. Személyes varázsa ellenségeit is megejtette,
ha társaságába kerültek, hogy tőle távol elfelejtsék hirtelen fellobbant
rokonszenvüket. Bethlen zömök alakját viszont sok sebesülés tette merevvé,
mire fejedelem lett, bár még 33 éves sem volt egészen. Nem volt vonzó
megjelenésű, de tartós érzelmeket ébresztett. A hozzá közel állók véleménye
azonban inkább tiszteletet tükröz, mint barátságot. Ellenségei pedig olthatat-
277 lan gyűlölettel vették körül. Ő az emberek véleményével keveset törődött; nem
keresett érzelmi kapcsolatokat. Éppen ezért tudott mindenkivel együtt
dolgozni. Nincs nyoma annak, hogy emberei kiválasztásában bármikor is
szubjektív szempontok vezették volna.
Bethlen Gábor családja Izabella királyné pártján jelent meg az erdélyi
politikában. Apja már Báthori Zsigmond mellett fejedelmi tanácsúr volt.
Gábor 13 éves korában - ekkor már árva volt - került Báthori Zsigmond
gyulafehérvári udvarába. Iskoláiról nem maradtak adatok; nem tudhatni,
Bethlen tehetségét milyen hatások alakították. Fejedelemségéig volt tettei
mégis rávilágítanak két igen jellegzetes és különleges tulajdonságára. Az egyik
már a tizenöt éves háborúban, Székely Mózes oldalán kiderült: mindig abban
volt kiváló, amit éppen tennie kellett. Ha úgy hozta a szükség, diplomáciai
tárgyalásokat folytatott; ha kellett, katonákat vezetett. T udott bánni az
emberekkel, akár eggyel-eggyel személyesen állt szemben, akár felhívásokat
kellett sokak mozgósítására fogalmaznia. Könnyen tekintett át eseményeket,
emberi kapcsolatokat vagy hadszíntereket. Ez a mindenre alkalmasság
megmaradt tehetsége legszembetűnőbb oldalának.
A másik pedig végtelen tárgyilagossága volt. Nem mintha a mai gondolkodás
szerint reális terveket készített volna. Nem: éppen úgy hajlamos volt a
valóságtól elrugaszkodni, mint kortársai általában. A tényékhez sem feltétlenül
ragaszkodott, ha diplomáciáról volt szó. Tárgyilagossága abban nyilvánult
meg, hogy tervei keresztülvitelében semmilyen mellékes szempontot nem
hagyott érvényesülni. A maga észjárásával felmérte szándéka megvalósításá­
nak eszközeit, és ezeket az eszközöket minden aggályoskodás nélkül alkalmaz­
ta.
A tárgyilagosság egész életében megvolt, de talán fejedelemmé választásával
kapcsolatban a legvilágosabb. Bethlen nem szervezett pártot Erdélyben, nem
törődött a királlyal, nem a királyi Magyarországgal, még a hazai közvélemény­
nyel sem. A Portához fordult, mert tudta, hogy Erdély sorsa ott dől el. És
utólag sem voltak aggályai. Nincsen adata annak, hogy valaha is sajnálkozott
volna a fejedelemségét hozó hadak pusztításai, mentegetőzött volna az
erőszakos választás miatt. Tárgyilagosan, mint kérlelhetetlen valóságot fogta
fel a Török Birodalom Erdély felett egyelőre megdönthetetlen hatalmát.
Bethlen józan és következetes törökpártisága ellenére sem alakult azonban a
viszonya Konstantinápollyal harmonikusan. Fejedelemségének megerősítése
fejében Lippát és Jenőt követelték tőle. Rajta kívánták behajtani több elődje
régen hangoztatott ígéretét. Rákóczi Zsigmond kezéből a két várat még
kifejezetten visszautasították; Báthori Gábornak sem kellett őket átadnia.
Most azonban, 1613 szeptemberében már híre járt: Szkender pasa a határon
táborozik. M iután behozta Bethlent a fejedelemségbe, a két fontos várat fogja
visszaszerezni.
Bethlent a követelés rendkívül nehéz helyzetbe juttatta. Jenővel és Lippával
annak idején hatalmas területek szabadultak fel a hódoltság alól, Szolnokhoz,
Gyulához, Temesvárhoz adózó magyarok sokasága. Most az 6 sorsukról is
dönteni kellett. És a magyar történelemben nem volt példa arra, hogy uralkodó
önként engedett volna várakat a török hatalma alá. Szkender támadását viszont
nem lehetett bevárni. Ha a Porta elhatározta is magát rá, Bethlen nem
kockáztathatott török háborút.
A válságos helyzetben a fejedelem bonyolult manőverekbe kezdett. Évekig
tárgyalt, minden portai kapcsolatát megmozgatta. Végül csak felerészben 278
 kényszerült engedni, egyik várat megtarthatta. Bethlen Gábor Lippa átadása
mellett döntött, mert ez volt közelebb a hódoltság határához, és adózó
népességben ez jelentette a kisebb veszteséget. így is magának kellett
megvívnia a várat. Saját katonáitól foglalta el 1616-ban, mielőtt a török
bevonult. A helyzetet csak annyiban sikerült mentenie, hogy magát a
katonaságot hajdúszabadsággal Vajára telepítette.
Lippa átadásával Erdély elérkezett addigi történelme mélypontjára. Ha
Bethlen Gábor ekkor halt volna meg, történelmünk legsötétebb alakjai között
emlegetnék. Mivel azonban nem így történt, és még tizenhárom esztendőt
kapott uralkodásra, a legnagyobb történeti személyiségek sorába került.

A fejedelem és az ország kapcsolata

Bethlennek a belső viszonyok alakításában rendkívüli uralkodói képességeket
kellett akcióba állítania, mert a fejedelmi hatalom megsemmisítésére törő erők
soha nem voltak élénkebbek, mint az ő megválasztásakor. A közvetlen
előzményekben volt az ok. M ind a rendek, mind a szászok egyeteme
szembefordult az új fejedelemmel, de háborgásuk tulajdonképpen Báthorinak
szólt, aki egyszerűen zsarnok volt, és nem erőskezű uralkodó. Mindenkivel
szemben érvényesülő erőszakossága minden fejedelmi ténykedést meg-
gyűlöltetett az erdélyiekkel. Bethlen Gábor ilyen módon rendkívül ellentmon­
dásos helyzetbe került. Ő szervezte meg Báthori eltávolítását, ahelyett
azonban, hogy mint szabadítót ünnepelték volna, neki kellett az uralkodásra
alkalmatlan előd tetteinek következményeit viselnie.
És a logikus az lett volna, ha a láncolat folytatódik; a zsarnok fejedelem által
támasztott öncélú ellenzékieskedést Bethlen erőszakkal töri le. Bethlen
Gáborral azonban az uralkodói dilettantizmust Erdélyben a fejedelmi
szakértelem váltotta fel.
A hatalom építésében Bethlen az első mozdulatot még a fejedelemválasztó
országgyűlésen megtette. Ő is megjelent, és a Szkender által összeparancsolt
urakat megkérte, oldanák fel 1612. novemberi menekülése után történt
proskripcióját. Majd távozott. Kivonulásával jelezte, hogy tudja: a feloldoz-
tatás előtt nincs joga jelen lenni. Sok ezer katonával a háta mögött ez az
eltávozás az országgyűlésről nem volt több udvariassági gesztusnál. Mégis
jellemző Bethlenre, hogy megtette. A megaláztatások mélypontján lévő erdélyi
urakkal ez a meghajlás közölte: győzelmével nem fog visszaélni. És valóban így
is lett. M iután a török-tatár hadak a Portával volt megegyezése értelmében
távoztak, Bethlen szinte előzékenységnek tűnő kímélettel fogott az ország
megnyeréséhez.
Legégetőbb a szászokhoz fűződő viszony rendezése volt. Ők a hűségesküt
sem voltak hajlandók letenni. M inden engedelmességet megtagadtak addig,
mig Szebent, ahol még Báthori rendezte be a fejedelmi székhelyet, vissza nem
kapják. Bethlen előbb tárgyalni próbált, de erőszakkal nem kísérletezett.
Amikor kiderült, hogy a szászok egyetlen télre sem látják szívesen, 1614.
február 17-én visszaadta Szebent. Maga másnap távozott.
A továbbiakban pedig nemcsak a szászokkal, hanem a rendekkel is került
minden összeütközést. Az uralkodásra sajátos módszert dolgozott ki: hatalmát
279 nem alattvalóival szemben, hanem az övéké mellett szervezte meg. A rendi
kiváltságokat nem bolygatta, hiszen nem abszolút csökkentésükben volt
érdekelt, hanem a maga hatalma és az urakénak egymáshoz viszonyított
arányán kívánt változtatni. Megfelelt neki tehát az is, ha - a rendeket nem
háborgatva-egyszerűen fejedelemsége erejét növeli a lehetséges végső határig.
Elsősorban az erdélyi társadalom sajátosságait kihasználva dolgozott.
Ezek közül az egyik az volt, hogy az országgyűlés összetételét vagy
működését nem szabályozta törvény. Voltaképpen még szokásjog sem alakult
ki ezekkel kapcsolatban. Bethlen tehát nagyon szigorúan és saját tetszése
szerint megválogatta az országgyűléseken jelen lévők személyét. Egyesek
választott tisztségük alapján kerültek ugyan be, de a fejedelem már 1615-re
kialakította azt a gyakorlatot, miszerint ezek a választottak csak a tagok
egyharmadát tették ki. Minthogy ily módon a meghívottakból és a fejedelmi
tisztviselőkből álló többség Bethlennek köszönhette a megjelenés jogát, az
uralkodónak nem kellett ellenzékieskedő országgyűléssel bajlódnia. így is
csökkentette azonban a tárgyalásra vitt ügyek körét. Csupán a földesúr—
jobbágy viszony maradt érintetlen. Erről saját kezdeményezésük és tetszésük
szerint tárgyalhattak vagy dönthettek az urak. Az összes többi probléma,
külügy, hadügy, pénzügy és egyebek fokozatosan kikerültek az országgyűlés
hatásköre alól.
A másik lehetőség abból a sajátosságból adódott, hogy az állami jövedelme­
ket nem rendi megbízottak, hanem fejedelmi tisztviselők kezelték. Egyedül az
adó kivetésébe és hovafordításába volt az országgyűlésnek beleszólási joga. Ezt
Bethlen nem is vitatta, hanem a rendek beleszólásától független állami
jövedelmeket növelte óriási mértékben. Odáig jutott, hogy az 1620-as évekre a
60-80 ezer forintnyi adó az összes állami jövedelemnek már csupán 10%-át
tette ki. Gyakorlatilag mindegy volt Bethlennek, hogyan vetik ki és mire
fordítják.
Valószínűleg nem volt Európában több uralkodó, aki a saját szempontjából
ilyen ragyogó eredményt ért volna el. Bethlen Gábor elsősorban kora igen
modern gazdaságpolitikai eszközével, a merkantilizmus módszerével jutott
hozzá. Ez azt jelentette, hogy a kivitel, illetve behozatal arányait a kincstár
nagyon szigorúan szabályozta. A kivitelre, vagyis a pénz beáramoltatására
törekedtek, és az exportban rendszerint az állami kereskedelem kapott
elsőbbséget. Ez a merkantilista módszerrel egybekötött állami monopólium.
Az országgyűlést és a gazdaságot illető intézkedésekkel Bethlen Gábor
gyakorlatilag megszüntetett minden rendi ellenőrzést a fejedelmi hatalom
felett. Vagyis a rendektől független uralkodóvá vált anélkül, hogy az urak
jogaihoz hozzányúlt volna. De nem érintette a társadalom más rétegeit sem.

Korszerűtlen adóztatás és korszerű

gazdaságpolitika
A fejedelem azon szándéka, hogy a társadalmi viszonyokat érintetlenül hagyja,
jól tükröződik az adóztatás erdélyi sajátságaiban. M ásutt a vagyon szerint
vetették ki az adót, és az összegek a 17. század elején hatalmas mértékben
emelkedtek. Erdély ebből az alakulásból kimaradt. Itt az adó összege
gyakorlatilag nem változott, mert a vagyon szerinti állami adózást csak egyes 28O
 városokban, így Kolozsvárott vezették be. A székelyek csupán rendkívüli
esetben fizettek - vagyoni állapotuktól független - adót, a jobbágyokat
tízesével vetették - ugyancsak vagyonuktól függetlenül - adó alá, a szászokra
pedig annyi adó jutott, amennyi a földesúri birtokok jobbágyságától várhatóan
befolyt. Az összeg sem a szászok számával, sem gazdagságukkal nem függött
össze.
A végeredmény az volt, hogy Bethlen a társadalmi nyugalom érdekében
voltaképpen anyagi áldozatot hozott, hiszen a vagyon szerinti adózás - főként a
szász városokból - lényegesen több pénzt eredményezett volna. Ügy látszik
azonban, a fejedelemnek megérte, és alattvalói sem panaszkodhattak.
Ez a sajátosan szervezett állam központosított monarchiánál több volt,
lévén, hogy a rendek beleszólásától függetlenül mentek az ügyek. A nyugati
abszolutizmusokhoz mégsem hasonlított, mert nem jött létre - éppen az
adóztatás mutatja - az államhatalom és a polgárság egymásra utalt kapcsolata.
Voltak viszont az Elbától innen, keletinek nevezhető abszolút államhatalmak
is. Ezekben az uralkodók nem belső társadalmi nyomásra, hanem külső
fenyegetés miatt építették ki a rendektől független hatalmukat.
Bethlen ilyen keleti típusú abszolutizmust szervezett Erdélyben. Talán azért
hozta létre az Elbán inneni vidéken mindenkinél előbb a maga gyors
döntésekre képes, mozgékony hatalmát, mert két nagyhatalom állandó
fenyegetése mellett kellett Erdélyt fenntartania.
Még ilyen szorításban sem rendezkedett be azonban egyszerűen védekezés­
re. Tudta, hogy egyik ellenségével, a császársággal szemben nemzetközi
összefogás, nagy hadjárat készülődik. A császárság körüli ellentétek már régóta
érlelték a háborút. IV. Henrik francia király 1610-ben el is indult II. Rudolf
ellen - csupán gyilkosa állította meg. Aztán a császár és a német birodalmi
fejedelmek ellentéte miatt 1611-ben meg sem lehetett tartani a római
királyválasztást. 1613-ban Anglia csatlakozott a Habsburg-császár ellenségei­
hez Stuart Erzsébet és a pfalzi választófejedelem házasságával. Bethlen Gábor
ilyen körülmények között tette magát képessé aktív részvételre a nemzetközi
politikában, és amikor 1618-ban a csehországi események tényleg meghozták a
császárral szemben a beavatkozás lehetőségét, bármilyen belső szempont
mérlegelése nélkül dönthetett úgy, hogy hadba indul.

3. Erdély a nemzetközi
Habsburg-ellenes szövetségben

Magyarország és a harmincéves háború

A Habsburg-ellenes hadjáratról a fejedelemnek a szó legszorosabb értelmében
döntenie kellett, mert a nyugati háborús tűzfészek kialakulásával nagyjából egy
időben a keleti ellenség körül is nyugtalanság támadt. A fiatal és dicsőségre
vágyó II. Oszmán szultán Lengyelország ellen 1619-ben hadjáratot indított. A
háború azonban gyakorlatilag mindkét fél vereségével ért véget. Csak annyi
28i derült ki, hogy Lengyelország és a Porta viszonya ekkor került oda, ahol a
Porta-Habsburg-kapcsolat a századforduló óta vesztegelt: egyik sem képes a
másikkal szemben eredményesen lépni.
Ebbe a keleti konfliktusba sok erő próbálta volna Bethlent belekényszeriteni.
A török mellett akár személyes ok is szólhatott volna, mert régi ismerőse,
Szkender főszerepet játszott a Lengyelország körüli ügyekben. Egyre-másra
küldte a fejedelemhez parancsait a csatlakozásra. Aztán saját diplomatái
könyörögtek, hogy tegyen valamit. A nagy zűrzavarban ugyanis a Portán belső
hatalmi válság tört ki, és sok eddig elfojtott ellenséges érzés jött elő Bethlen
Gáborral szemben. Erdély sorsáról a legkülönbözőbb elképzelések merültek
fel. Csak a fejedelemségre előnyös nem volt közöttük. Az erdélyi követek azt
hitték, hogy fejedelmüknek valamilyen módon újra kell rendeznie a helyzetét
Konstantinápolyban.
Bethlen azonban tudatosan távol tartotta magát a keleti konfliktustól. A
lengyelországi háborúból - sok diplomáciai furfang után - kiszámítottan
elkésett. A portai válság pedig nem egyszerűen hidegen hagyta, hanem a
legfelső török vezetés erőtlenségéről győzte meg. Nem engedett szubjektív
nyomásnak. Nem békítgette portai ellenségeit. Ehelyett - egyesek jóindulatát
kihasználva - az 1619. március 20-án trónra lépett új magyar király, II.
Ferdinánd ellen indítandó hadjáratról kezdett Konstantinápolyban tárgyalni.
Bethlen tehát a nyugati beavatkozás mellett döntött. Igaza volt, mert keleten
látványos, ám csupán öncélú vállalkozást indíthatott volna. Az ottani háborús
zűrzavar ugyanis a török hatalom gyengüléséről árulkodott ugyan, de a
legmerészebb elképzelés szerint sem hordozta a keleti ellenség megsem­
misítésének reményét. A nyugati konfliktusról viszont Bethlen kortársai közül
kevesen gondolták, hogy ne az osztrák Habsburgok megsemmisüléséhez
vezessen.
Ezen az oldalon az események 1618. május 23-án robbantak Prágában, a
Habsburg-uralom elleni felkeléssel. Jelentőségüket Bethlen Gábor azonnal
felismerte. Megállapította, hogy külső segítség reménye nélkül a csehek aligha
szánták volna magukat ilyen nehéz lépésre. így is volt. A felkelők előbb
Angliában kerestek támogatást. Ezt nem kapták meg, Hollandia viszont annál
többet áldozott azért, hogy a Habsburgok rá is veszélyes erőit magától távol
kösse le. Hollandiában szervezték a csehországi felkelés során királlyá
választott Pfalzi Frigyes anyagi megsegítését. Oda is menekült, amikor
Csehországból - 1620. november 8-án - a császáriak győzelme miatt futnia
kellett. II. Ferdinánd hadai nem követték, de Neckar-parti gyönyörű
fejedelemségét elárasztották a zsoldosok. A háború ezzel átterjedt a Német
Birodalomra. Fokozatosan szívta aztán magához egész Európát, és egészen
1648-ig tartott. Akkor jött létre a béke Vesztfáliában az akkori Habsburg-
császár, III. Ferdinánd és a vele szemben álló országok képviseletében XIV.
Lajos francia király, valamint Krisztina svéd királynő között. A hosszan
húzódó harc már a kortársaktól a „harmincéves háború” elnevezést kapta. A
császárságot minden korábbi várakozással szemben nem semmisítette meg;
csak árnyékhatalommá változtatta. Bonyolultságát pedig jól jellemzi, hogy bár
csehországi felkelésből indult, a békét innen távoli nagyhatalmak kényszerí­
tették a császárra.

282
 Bethlen Gábor Magyarország fejedelme
Bethlen Gábor a felkelőkkel folytatott tárgyalások után, a Csehország körül
kibontakozó szövetségi rendszer tagjaként kapcsolódott be a háborúba 1619
augusztusában. Fellépésének színtere természetesen adódott. Fél Európa
közös ellensége Bethlen számára igen közel volt elérhető, a Habsburg-uralom
alatt álló Magyarországon. Ott a nemzetközi politika alakulásától függetlenül
is szívesen várták beavatkozását.
A protestáns ellenzék vezére, Rákóczi György, Zsigmond fejedelem fia hívta
személy szerint, de a Bethlen Gábor oldalán kínálkozó lehetőség a nagyurak
többségét vonzotta. A legnagyobb arisztokraták lettek biztos támaszai, mert
saját hatalmuk emelkedését várták tőle. M ár eddig is igen előnyös helyzetben
éltek: a tizenöt éves háború után királlyá választott II. Mátyástól jogaik teljes
garanciáját vívták ki. Általában tisztázták, hogy az ország uralmának
munkamegosztásában a belső ügyek vitelét maguknak igényelik, és a
földesúr-jobbágy-viszony szabályozásából az uralkodó beavatkozását gyakor­
latilag kizárták. Ennél többet már csak az hozhatott, ha - nemzeti király alatt -
számolniuk sem kell idegen érdekek behatolásával. E meggondolás mellett
szóltak az utóbbi évek eseményei is. A beteg II. Mátyás helyett kormányzó
Ferdinánd főherceg 1616 vége óta, mióta Thurzó György meghalt, nádor
nélkül kormányzott. Aztán két évvel később (még mindig Mátyás életében)
királlyá választották ugyan, s a nádorválasztást is megengedte, de nagy
ellenzéke volt, mert mindenki tudta, hogy örökös tartományaiban, ahol mint
főherceg uralkodott, a katolikus egyházra támaszkodó korlátlan uralkodói
hatalom mintaállamát teremtette meg. A magyarországi urak fölött ott
tornyosult tehát a központi hatalom megerősödésének sötét fenyegetése.
Mindezért lehetett ideális királyjelöltjük Bethlen Gábor. M int nemzeti
uralkodótól azt várhatták tőle, hogy nem lesznek idegen érdekei. És a magyar
uraktól független hatalom kiépitésére semmilyen reális számítás szerint nem
voltak eszközei. Úgy tűnhetett, nemzeti királlyá tehetik anélkül, hogy az ország
feletti uralom lehetőségét megadnák neki.
A melléje álló nagyurak segítségével Bethlen nagyon gyorsan nyomult előre.
1619. augusztus 27-én indult Gyulafehérvárról, és szeptember 21 -re már hivei
első gyűlését is összehívta a királyi Magyarországon. Kassán jöttek össze, és
tisztázták a hadak élén érkező Bethlen Gábor és a melléje állók viszonyát.
Ennek lényege az volt, hogy nem támad, hanem segítségül jött, mint a bibliai
Jefte Izrael fiainak. Egyszerűbb fogalmazásban: a királlyal szembeni akaratuk
hivatalos képviselője ő.
Aztán rohant Bethlen Gábor mozgalma tovább. Október 14-én maga is részt
vett Pozsony elfoglalásában. Egyik fiatal híve, Széchy György közben
hűségére térítette a bányavárosokat. így a királyi Magyarország nagy része
Bethlen kezén volt, amikor november 11 -re Forgách Zsigmond nádor az ő
megbízásából az országgyűlést összehívta. A tárgyalások megindulásával
nagyjából egyidejűleg pedig, miután a cseh-morva szövetség hadaival
egyesültek, Bethlen Gábor csapatai eljutottak egészen Bécs alá.
A császárváros ostromára mégsem került sor. 1619. november 29-én Bethlen
elvonult Bécs alól. A fejedelem e feltűnő tette mind itthon, mind külföldön
óriási figyelmet keltett. Nem egyszerűen jól kezdődött vállalkozást szakított
283 ugyanis hirtelenül félbe, de csehországi szövetségeseit is cserbenhagyta. Ő
maga itthoni eseményekkel mentette magát. A valóság azonban alighanem az,
hogy felismerte Bécs ostromának reménytelenségét, és inkább akarta az
erkölcsi, mint a katonai vereséget vállalni. Úgy tett, mint aki önként cselekszik,
s a manőver sikerült: itthon semmit nem ártott tekintélyének a sokat vitatott
elvonulás.
Bethlen Gábor politikai sikereinek legmagasabb csúcsára 1619 végén, 1620
elején jutott, amikor az országgyűlésen tanácskozó rendek felajánlották neki a
királyságot. Ő azonban nem fogadta el. A magyarázat egyszerű: az urak
feltételeiket rögzítő hitlevelet is fogalmaztak. Ideális nemesi köztársaság
működési szabályzatát vázolták. A királynak az országgyűlés összehívásán és a
törvények szentesítésén túl semmilyen jogot nem kívántak biztosítani. Bethlen
tehát a királysággal együtt a feltételeket is visszautasította. Az országgyűlés
törvényeibe mégis az a szöveg került, miszerint a királyság rendjei egyhangú
elhatározással és feltétel nélkül Bethlen Gábor kezére adták az ország
kormányzását és igazgatását.

Királyválasztás koronázás nélkül

A Habsburg-ház magyarországi trónfosztására és a királyválasztásra aztán a

következő országgyűlésen, Besztercebányán került sor 1620. augusztus 25-én.
Akkor Bethlen aláírta a hitlevelet is. Az ünnepélyes eseményre hosszú
tárgyalások után került sor. A tárgyalások folyamán tudták meg az
országgyűlés résztvevői, vagy legalábbis akkor közölték velük hivatalosan,
hogy Bethlen uralkodása a török protektorátus felvételét jelenti. Egy portai
küldött felolvasta előttük II. Oszmán szultán levelét, amelyben Magyarország
védelmét ígérte. Péchi Simon erdélyi kancellár pedig nagy szónoklatot tartott
az új rendezés előnyeiről. Felszólította az országgyűlést, hogy - mivel a királyi
Magyarország és Erdély összetartozik - rendezzék a királyság sorsát az erdélyi
példa szerint. Valóságos döntésre azonban már nem volt lehetőség. A
magyarországi uraknak egyszerűen tudomásul kellett venniük, hogy a
Habsburg-királytól való elfordulással a török kiverésének reményét feladták.
Ezután a hitlevél aláírása és a királyválasztás Bethlen Gábor részéről
ellenszolgáltatás volt. Az uralkodói hatalmát korlátozó feltételek vállalásával
mintegy fizetett a török protektorátus felvételéért.
Megkoronázni azonban nem engedte magát. Ezzel sok kortársat elképesz­
tett, és sok történészt késztetett gondolkodásra. Pedig nagyon egyszerű
magyarázata lehet a koronát visszautasító gesztusnak: 1620-ban Beszter­
cebányán csak hevenyészett szertartást lehetett volna rendezni. Bethlen
viszont nyilván azt tervezte, hogy - a mozgalom diadalmas lezárása után - a
hagyományos formákat megtartva helyezzék fejére a Szent Koronát. A végső
győzelemben a királyválasztás idején bizonyosan nem kételkedett.
Az események azonban körülbelül 1620 novemberétől fokozatosan Bethlen
Gábor ellen fordultak. November 4-én Karakas Mehmed budai pasa elfoglalta
Vácot, valamivel később pedig híre járt, hogy II. Ferdinánd hadai Prága
mellett, a Fehérhegyen leverték a cseh felkelést, és kegyetlen megtorlást
indítottak. Az első eset Bethlen végső győzelmével kapcsolatban keltett
meggondolásokat. A második a vereség várható következményeit érzékeltette. 284
 Bethlen Gábor maga úgy cselekedett tovább, mintha semmi nem történt
volna. A hitlevelet és a törvényeket félretéve szervezett meg mindent. M ert a
rendek által állított akadályok nemcsak személyes hatalmát korlátozták, hanem
mozgalma hatékonyságát is csökkentették. Ha tehát a magyarországi politiku­
sok azt hitték, hogy Bethlenben kezes, mindenre hajlandó uralkodót nyernek
maguknak, csalódniuk kellett. Az új király állama a rendek számára csupán
mint jogaik korlátlan játéktere lett volna elfogadható, létezése viszont a
hadjárat győzelméhez kötődött. E győzelem azonban a rendek korlátlan
szabadsága mellett nem volt elérhető.

Bethlen elveszti a magyar királyságot

Feloldhatatlan ellentmondás alakult ki: Bethlen Gábor végső győzelme mind
kevésbé látszott kivánatosnak, a vereség pedig - a csehek példája mutatta -
szörnyű megtorlással fenyegetett. A magyar politikusok mégis rátaláltak a
megoldásra. Magukhoz ragadták a kezdeményezést, és - mind a győzelmet,
mind a vereséget elkerülve - az önkéntes megadás feltételeiről kezdtek
tárgyalásokat II. Ferdinánd embereivel.
1619 őszén még visszautasították a békés rendezés bécsi ajánlatát; 1620
decemberében már rákényszeritették Bethlent, hogy 6 indítványozzon
megbeszéléseket. A béketárgyalások 1621. január 25-én kezdődtek Ausztria
legkeletibb pontján, Hainburgban, majd több megszakítással folytatódtak.
Mindig a Bethlen pártján álló politikusok lökték tovább, és egyre többen lettek
a béke hivei. Még Thurzó Imre, az ország egyik legragyogóbb, fiatal politikusa
is hozzájuk csatlakozott, akit Bethlen Gábor különösen szeretett, s akit végül a
tárgyalóasztal mellől ragadott el a himlő, ezzel azonban a békekötés folyamata
nem szakadt meg.
A tárgyalásokat áthelyezték Nikolsburgba, és 1621 utolsó napján ott zárultak
le. A béke értelmében Bethlen Gábor lemond a királyi címről, és nem avatkozik
ezután a királyság ügyeibe. Viszonzásképpen életére 7 felső-magyarországi
megye bizonyos korlátozásokkal az uralma alá került, és kapott több hatalmas
birtokot. Az urak magukról úgy gondoskodtak, hogy mindenre kiterjedő
amnesztiát szereztek II. Ferdinándtól.
Bethlen államát végeredményben maguk az alapítók számolták fel. Tettek
egy kísérletet nemzeti királyság szervezésére, de - minthogy ez rendi
köztársaság formájában nem volt megvalósítható - elejtették az ügyet. így
elkerülték Csehország sorsát. És miközben onnan protestáns menekültek
árasztották el Európát, Magyarországon evangélikus nádort választottak,
Thurzó Szaniszlót, aki Bethlen legelső hívei közé tartozott. Az adó megsza­
vazásánál az 1622-es országgyűlésen aztán kiderült, hogy anyagilag nem jártak
rosszul. A Bethlen által kivetett adóegységenkénti 28 forint helyett elég volt 3
forintot megszavazniuk. Annak nagy részét az urak saját zsebükből fizették, ez
a 3 Ft a jobbágyokat terhelte. A törvények szövegébe végül az 1622-es
országgyűlésen - Habsburg-uralom alatt emberemlékezet óta először - az
uralkodói hitlevél is bekerült. A Bethlen Gábor oldalára való rövid átállásnak
nem voltak hátrányos következményei.
És az ország politikáját irányító nagy hatalmú urak nem kockáztattak többet.
285 Hiába jött Bethlen Gábor még kétszer a királyságért, nem álltak melléje.
Küzdelem Magyarországért
és az utolsó tervek
Először 1623 augusztusában jött vissza az erdélyi fejedelem, holott mind a
felső-magyarországi urak, mind más hívei eltanácsolták. Még Rákóczi György
is csak a szüret befejezése után volt hajlandó a táborban megjelenni. November
19-re Bethlen összehívott ugyan egy országgyűlést, a jelenlévők azonban a
béke helyreállítása mellett döntöttek. A békeokmányokat a fejedelem 1624.
április 2-án írta alá. Tartalmuk lényegében a nikolsburgi szerződést ismételte
meg. A nikolsburgi béke óta a helyzet sem változott Magyarországon, úgyhogy
az 1623-as hadjárat megindításával Bethlen Gábor tulajdonképpen tévedett.
A következő alkalommal viszont, 1626 augusztusában már sok tényező szólt
a királyságbeli hadjárat mellett. Bethlen ugyanis előzőleg hatalmas nemzetközi
szövetség tagjai közé került. Még 1625-ben kezdődtek ilyen irányú tárgyalásai.
Akkor Anglia, Franciaország, Hollandia és Velence konstantinápolyi követei
fordultak hozzá ottani megbízottjai közvetítésével. Aztán ugyanezek a
hatalmak részint követ útján, részint Pfalzi Frigyes közvetítésével érdeklődtek
esetleges csatlakozási szándékáról a Habsburg-ellenes szövetséghez. Bethlen
maga a Német Birodalomban tájékozódott; 1625 tavaszán megkérte a
brandenburgi választófejedelem lányának kezét. Egy évvel később volt az
esküvő. Ezzel a svéd király, Gusztáv Adolf a sógora lett, a fejedelem pedig
csatlakozott a svéd uralkodó körül kialakult szövetségi rendszerhez.
Biztos nyugati támogatás reményében indult tehát meg Bethlen Gábor 1626
nyarán. Aztán úgy alakultak az események, hogy mindig neki kellett nyugati
partnereit segítenie. Néhány hónapra a Birodalomból is ide húzódott a háború:
a protestánsok hadvezére, Mansfeld Magyarországra menekült, őt pedig a
legeredményesebb császári hadvezér, Wallenstein üldözte. A magyar ügyek­
nek ebben a hadjáratban alig jutott szerep. Az 1626 decemberében kötött béke
sem hozott a nikolsburgihoz képest változást. Annyi következménye azonban
volt, hogy Magyarországot egy időre kivonta a harmincéves háború pusz­
tulásából.
Közben, a két utolsó hadjárat között, és mielőtt Brandenburgi Katalint
elvette volna, Bethlen felvillantott még egy elképesztő ötletet. Megkérte II.
Ferdinánd egyik lányának, Cecília Renátának a kezét. A leánykéréshez
politikai ajánlatot is csatolt. Ha a házasság létrejön, a királyi Magyarország
kormányzóságát kapja meg, majd, miután biztos támaszt remélhet apósától és
szövetségeseitől, szembefordul a törökkel. Tanácsai szerint - üzente Bécsbe -
négy-öt év alatt fel lehet számolni a magyarországi hódoltságot.
Bethlen váratlan ajánlata előbb nagy diplomáciai kavarodást teremtett, majd
többször is udvariasan elutasították. Csak egyes magyar méltóságokat kapott
meg az Erdélyből indítandó törökellenes háború gondolata: 1627-ben és 1628-
ban Pázmány érsek és Esterházy Miklós is tárgyaltatott közvetítő útján a
tervről. Akkor már a Habsburg-főhercegnővel kötendő házasság természete­
sen nem jött szóba, csak a lényeg, az Erdélyből a Porta ellen indítandó háború
ötlete maradt meg. Megvalósításáért azonban semmi nem történhetett. A
magyarok törökellenes elképzelései ugyanis azon a reményen alapultak, hogy a
nagy háború a Birodalomban is befejeződik, és a császár a keleti ellenség ellen
fordul. Békére viszont akkor még nem került sor. Harmadik hadjárata után
Bethlen is elfordult a magyarországi lehetőségek hajszolásától. 286
 A fejedelmet 1627-től kezdődően mind határozottabban a lengyel királyság
megszerzésének gondolata foglalkoztatta. Ezért is igyekezett sógorával,
Gusztáv Adolffal a kapcsolatait erősíteni. Az energikus és rendkivül tehetséges
svéd király egyébként a birodalmi háborúban ekkortájt jutott vezető szerep­
hez. Úgy tűnhetett, végtelenek a lehetőségei. Bethlen azonban - tárgyalásokon
túl - tenni már nem sokat tudott a merész tervekért.
Betegség szorította tétlenségre, bár nagyon erősen küzdött ellene. 1629
októberében már enni is alig tudott, de még elutazott Váradra, hogy Rákóczi
Görggyel a halála utáni teendőkről tárgyaljon. A hazautat csak nagyon nehezen
bírta. Visszaérkezése másnapján, 1629. november 25-én, csütörtökön délelőtt
11 óra tájt meghalt.
Bethlen Gábor igen nagy uralkodói tettet hajtott végre: visszaemelte Erdélyt
és a fejedelmi hatalmat a 16. század hetvenes-nyolcvanas éveiben volt
helyzetébe. A királyságért folytatott harca azonban nem élesztett Erdélyben
együttérzést. Úgy tűnik, hogy a rendek nem ismerték fel Bethlen Gábor
vállalkozásának távlatait. Csak személyes ügyét látták benne. A harmincéves
háború fő célja, a Habsburg-ház nemzetközi összefogással tervezett megsem­
misítése nem foglalkoztatta őket.
Bethlen a tények ilyen állásával tisztában is volt: soha nem igyekezett az
erdélyieket a Habsburg-uralom megdöntésének céljával mozgósítani. A
háborúk során pedig valóban nem történt semmi olyan, ami a fejedelemséget
közvetlenül érintette volna. Bethlen két törvényalkotó országgyűlése a királyi
Magyarországon nem tárgyalt erdélyi ügyeket. Amikor pedig a 7 felső­
magyarországi megye a nikolsburgi béke értelmében a fejedelem uralma alá
került, sem az ottani rendek, sem Bethlen nem kívánták a megyék és Erdély
közjogi egységét létrehozni. Az erdélyi országgyűlés tett ugyan egy bátortalan
kísérletet arra, hogy a 7 megyéből beszedett jövedelmeket a maga beleszólása
alá vonja, a fejedelem azonban nagyon határozottan visszautasította azt.
így a fejedelem emelkedését Erdély főként és közvetlenül az udvar
külsőségeinek megváltozásában érzékelte. Bethlen Gábor az abszolút uralko­
dói hatalmat kifejező pompával vette körül magát. Ez az akkori felfogás szerint
kötelessége volt, ám bizonyosan nem esett nehezére. Istentől nyert feladatként
végezte az ország irányítását, de élvezett mindent, ami összefüggött vele.
Kevesen tettek eleget kötelességeiknek olyan jó szivvel, mint éppen Bethlen
Gábor.
Szívesen folytatott diplomáciai tárgyalásokat, levelezett, a hadakozást sem
unta meg soha. Mégis talán a fejedelmi pompa kialakitása okozta neki a legtöbb
örömet, mert igen kedvére való volt a luxus. Szeretett lángoló színekbe
öltözködni. Még éjszakai hálóholmija is színes volt. Vett vagyont érő
ékszereket. Szívesen evett jót és különleges dolgokat. Tengeri halakat hozatott,
osztrigát, déligyümölcsöt, édességeket. Nem tudjuk, mennyire szerette a
táncot, de külföldi vásárlásai között álarcok mindig szerepeltek. Voltak
zenészei, németek és itáliaiak; énekesek, színészek gondoskodtak szóra­
kozásáról.
M inderre Bethlen egyre több pénzt fordított. Az első hadjárat előtt
körülbelül egy királyságbeli nagyúr színvonalán költekezett; 1624 után emelte
a mértéket uralkodói szintre. Mind több volt azonban a bevétele is, és az összes

287
jövedelemből aránylag ugyanannyit költött luxusra, mint a vele kortárs
nyugati fejedelmek. Éppen úgy ellenfeleit kivánta elképeszteni a pompával,
ahogyan a többiek. Erdély nemzetközi rangját fejezte így ki.

4. A körülmények kényszere alatt

politizáló fejedelem

A hatalmi válság és I. Rákóczi György diadala

Bethlen Gábor örökös nélkül halt meg, utódról azonban gondoskodott.
Második feleségét, Brandenburgi Katalint még 1626 júniusában megválasztat­
ta. Ezzel Katalin példa nélkül állt Európában, mert választott női uralkodó
nem volt sehol. Nem tudhatni, ő maga kívánta-e a méltóságot vagy nem. Csak
az bizonyos, hogy uralkodni nem szeretett. Nem is csinálta jól, sőt úgy
viselkedett, mintha alattvalóit szándékosan akarta volna bosszantani. Nem
vette figyelembe néhai férje szándékait sem. A 7 megye visszavételére
kifejezetten felszólította II. Ferdinándot még Bethlen halála napján, holott a
fejedelem terve szerint meg kellett volna azokat tartania.
A megyék visszabocsátása volt mégis az egyetlen ügy, amiben Katalin és a
rendek többsége egyetértett. Sem az erdélyiek, sem a felső-magyarországiak
között nem sokan kívánták a megyék felemás állapotát, félig a fejedelemséghez,
félig a királysághoz tartozásukat fenntartani. Ezzel a fejedelemasszony és
alattvalói egyetértése véget is ért. Szakításra közöttük azonban csak akkor
került sor, amikor kiderült, hogy szeretője, Csáky István közvetítésével
Katalin II. Ferdinánd uralma alá kívánja juttatni Erdélyt.
A válságot tovább mélyítették a Rákóczi Györgyről érkező hírek. Őt a 7
megye ügyében ellenzéket alkotók vezérei mozgósították. Személy szerint
ifjabb Bethlen István és a fiatal Zólyomi Dávid, mindketten Bethlen Gábor
neveltjei, hívták fejedelemségre. A hajdúk segítségét kínálták, mert a megyék
megtartása mellett mint jelentős társadalmi erő Bethlen halála után egyedül a
hajdúság állt. Rákóczi előbb húzódozott, majd 1630 szeptemberének végén
csatlakozott a hajdúk táborához. Erre a sorsdöntő lépésre azonban csak azután
szánta el magát, hogy a néhai fejedelem fivérétől, Bethlen Istvántól is kapott
rábeszélő üzenetet.
Bethlen István az üzenet elindításakor még kormányzó volt Brandenburgi
Katalin mellett, mire Rákóczi a hajdúkhoz érkezett, viszont már fejedelem. A
kormányzásba belefárasztott Katalint ugyanis szeptember 28-án lemondatták,
és őt választották meg helyette. Ezzel a helyzet szinte áttekinthetetlenül
bonyolulttá vált. M ert Rákóczi nem fordult vissza. Hiába küldte utána
Esterházy nádor a hazahívó parancsokat, az új fejedelem pedig a fenyegetése­
ket. Hazatérése helyett segítségért küldte ifjú Bethlen Istvánt a Szolnokon
parancsnokló M uharrem pasához. Váradon túl azonban csak egyszer ment,
hogy tárgyalásra kényszerítse a fejedelem Bethlen Istvánt.
Ők ketten október végén meg is egyeztek. Minthogy azonban mindkettőjük
helyzete bizonytalan, portai kapcsolataik értéke pedig nagyjából egyenlő volt, 288
 az erdélyi országgyűlésre kívánták bízni a döntést. Válasszanak hat hét múlva
kettejük között - határozta el Bethlen István és Rákóczi György. És helyesen
ítélték meg a helyzetet: a Porta valóban egyiküket sem részesítette előnyben.
Két szultáni fermán érkezett Erdélybe. Egyik Bethlen István, a másik Rákóczi
megválasztását parancsolta. Brandenburgi Katalinnak kellett döntenie, hogy
melyiket olvastatja fel. Ő a sógorát mindig is megvetette, így lett Rákóczi
György a fejedelem.
1630. december i-jén történt a fejedelemállitás. Rákóczi 3-án kapta meg
Váradon a várva várt jó hírt, és karácsony előtt indult Erdélybe a beiktatásra.
M uharrem szolnoki pasa és a kajmakám követe egy nappal később utazott
utána. Az ő jelenlétükben tette le a fejedelmi esküt december 24-én.
A hajdúsággal azonban csak néhány hónappal később szakított, miután azok
ifjú Bethlen István és Zólyomi Dávid vezérsége alatt támadást hajtottak végre a
királyság ellen. Tulajdonképpen magát az új fejedelmet kívánták a felső­
magyarországi megyék ügyében mozgósitani. A hajdúk sikeresen indult
harcának folytatása helyett azonban az új fejedelem békét kötött II.
Ferdinánddal. 1631. április 3-án arra kötelezte magát, hogy a hajdúk fegyverét
a jövőben soha nem fogja igénybe venni.

Kedvező külső viszonyok, belső ellentétek.

Gazdaságpolitika

Erdély rendjei apjára emlékezve üdvözölték megválasztása után Rákóczi

Györgyöt, pedig aligha volt sok rokon vonás Zsigmond fejedelem és a fia
között. Rákóczi Zsigmond hajlékony jellem volt, mindenkivel könnyen
érintkező, aki mindig az éppen adott helyzethez rugalmasan alkalmazkodva
emelkedett a fejedelemségig. Majd - amikor az ország érdekében szükségesnek
látszott - bölcsen eltávozott. Rákóczi György ezzel szemben még jóformán el
sem indult az uralomért, amikor megüzente a nádornak: ha életébe kerül sem
fordul vissza.
I. Rákóczi György mindenben ilyen volt, makacs, és ahhoz, ami szerinte
megillette, görcsösen ragaszkodó. Alattvalóival szemben is keményen köve­
telődző. Uralkodása alatt több birtokot perelt el tőlük, mint bármely uralkodó
valaha Magyarországon. Mégis nagy ember lett, mert igen előnyös külső
körülmények között tevékenykedhetett. Az országot körülvevő térség ember-
emlékezet óta legnyugodtabb esztendőit kapta uralkodásra.
Az osztrák Habsburgok minden erejét lekötő harmincéves háború éppen
1630-cal érkezett az ő szempontjukból mélypontjára. Jó ideig még csak nem is
gondolhattak arra, hogy Magyarországon valamit változtassanak. Konstan­
tinápoly pedig 1622 óta szaporodó janicsárlázadások zűrzavarában élt. A Porta
jelenléte az 1630-as évek után vagy két évtizedig szinte észrevehetetlenné vált
Európában.
Jellemző az általános nyugalomra, hogy a háromszoros erdélyi fejedelemvál­
tozás 1629-1630-ban egyik nagyhatalom beavatkozását sem váltotta ki. Az
országon belül azonban Rákóczi hatalmas vihart kavart, mert a hajdúkkal
kapcsolatos, 1631. évi békében arra is kötelezte magát, hogy famíliája egyik
289 várába, Ónodba császári őrséget bocsát. Egészen addig lesz kezükön, míg
valamelyik fia mint királyi alattvaló Magyarországra nem teszi állandó lakását.
Lévén, hogy a szóban forgó fiúk akkor tíz év körüliek voltak, az intézkedés
nyilvánvalóan hosszú időre szólt.
A Rákócziakon kívül pedig nagy területek lakóit érintette az ügy, mert Ónod
- a Sajó torkolatában, Egerrel átellenben - stratégiai jelentőségű volt. A
hódoltság határán a birtokokkal együtt a föld népét is védte a török ellen,
őrsége, a környező uradalmakból kiállított földesúri katonaság, ez idáig a
magáét, testvérei, rokonai gazdaságát oltalmazta, ha az egri török portyázásai
ellen indult. A környék lakói most megrémültek. Hogyan fog viselkedni a
távoli földről hozott császári katonaság?
Az egyszerű emberek Ónod környékén úgy érezték, cserbenhagyták őket a
hatalmasok. És elkezdtek önvédelemből szervezkedni. A hajdúk példájára
először nemesi vezetőt kerestek maguknak, majd amikor ez nem sikerült,
parasztkapitányok vállalták a szervezést Császár Péter vezetése alatt. Ónod
körzetének falvaiba küldték szét a csatlakozásra szólító leveleket. 1631. július
végén a nemességgel terveztek közös gyűlést, de az urak ez elől kitértek,
úgyhogy augusztus közepén Göncön megyék szerinti parasztvezérkart
választottak. Ekkor azonban már látszott a mozgalom céljainak kettőssége is: a
társadalmi követeléseket is fölvető radikális szárnnyal szemben Császár nemesi
vezetőt keresett. Követet küldtek Zólyomi Dávidhoz. Ő azonban a fejedelem­
hez utasította őket. 1632 januárjában Császár Péter el is ment Gyulafehérvárra.
Ezzel sorsa megpecsételődött.
A magyarországi urak ugyanis eddig nem sokat törődtek a parasztok
mozgalmával. Minthogy Rákóczi-birtokon zajlott, és elsősorban a fejedelmet
érintette, sokan még csöndes kárörömmel is figyelték. Amikor azonban
felmerült annak a fenyegetése, hogy Rákóczi nem velük szemben lép fel,
hanem sikerül szövetségessé tenniük, a királyság politikusai a parasztok ellen
fordultak. Császár Pétert elfogták, majd 1632. március 2-án Kassán rögtönzött
bíróság elé állították. Politikai vádak alapján szörnyű kínzások után kivégezték.
És ha eddig nem került sor számottevő akcióra az urak ellen, Császár Péter
halála kirobbantotta a legvadabb indulatokat. A felső-magyarországi nemesség
tárgyalásokkal kísérletezett, ekkor azonban már késő volt. A parasztság egy
része letette ugyan a fegyvert, de a többség Erdély felé vonult. Odáig viszont
nem jutottak. Ifjú Bethlen István és Zólyomi Dávid vad harcban leverte őket.
A két fiatal politikus Bethlen Gábor halála óta a királyság elleni támadást
szorgalmazta. Ennek valószínűleg nem lett volna éppen az 1630-as években
értelme. A harc várható kimenetelétől függetlenül jellemző azonban, hogy a
parasztok mozgalma által kínált lehetőség visszariasztotta őket. Paraszthadak
élén nem kívántak fellépni.
És bizonyosan nem a vállalkozás reménytelensége tartotta őket vissza, mert
ifjú Bethlen István ugyan 1632 végén meghalt, Zólyomi viszont mind aktivabb
diplomáciai tevékenységet kezdett egy Habsburg-ellenes támadás érdekében.
Előfordult, hogy három külföldi uralkodó követe is tartózkodott nála egyszerre
-közölte valakivel hetykén. I. Rákóczi György, aki pedig sokat köszönhetett
neki, ezért aztán 1633 tavaszán elfogatta, és hűtlenségi pert indított a fiatal
politikus ellen.
Ugyanakkor fogták perbe Székely Mózest is. Ő néhai apja híveinek
rábeszélésére kereste magának a fejedelmi méltóságot. A Portán szerzett
29O
 támogatást. Rákóczi mégsem ott igyekezett terveit elgáncsolni, hanem otthon
vetette börtönbe. Társaival együtt indult ellene per. A fejedelem Székely
Mózesék és Zólyomi egyidejű ügyét használta fel arra, hogy ellenzékét
megfélemlítse. Ezzel azonban nem állt meg. I. Rákóczi György uralkodása
alatt alig volt olyan esztendő, amikor ne mondtak volna ki fej- és
jószágvesztésről szóló ítéletet.
A legsúlyosabb csapást a szombatosokra mérte, holott ez a reformációból
kinőtt, de szentháromság-tagadó felekezet már évtizedek óta nyugodtan élt
Erdélyben. Igaz, korábban, ha egyáltalán túlléptek a teológia körén, csak
eléggé elmosódott társadalmi törekvéseket képviseltek, az 1620-as évektől
azonban ellenzéki politikai elképzelések szószólói is támadtak közöttük.
Székely Mózes például szombatos vezérszemélyiség volt. Bethlen Gábor
annak idején nem sokat törődött velük. Inkább felhasználta őket a portai
diplomáciában.
Rákóczinak viszont személy szerint is ellenszenves volt a szombatosok
teológiája, politikai kapcsolataikat pedig nem kívánta tűrni. Végül az sem
utolsó szempontként jelentkezett, hogy a szombatosoktól birtokokat lehetett
elperelni. Előbb - az üldözés eszmei indítékainak fikcióját hangsúlyozandó -
Désen nagy vallási vitát rendeztek; közvetlenül utána, 1638 júliusában
megkezdődtek a perbe idézések. A hivatalosan elfogadott egyházakba a
vádlottak bemenekülhettek, de azok, akik hitükhöz állhatatosak maradtak, fej-
és jószágvesztésre szóló Ítéletet kaptak. Életüknek végül a fejedelem megke­
gyelmezett. Csak a birtokokat kobozta el válogatás nélkül mindenkitől. Az
ügynek akkor egy halottja volt: Torockai János kolozsvári ötvöst a bíróság
ítélete alapján megkövezték.
A szombatosok ellen elkövetett erőszakkal Rákóczi az ellenzéket teljesen
felszámolni nem tudta. A hűtlenségi perek eszközét később is szívesen
alkalmazta. A politikai fegyelem fenntartása mellett nagy szerepük volt a
fejedelmi birtokállomány növelésében.
Nagy birtokokra pedig Rákóczinak azért volt szüksége, mert Bethlen Gábor
idejéhez képest megváltoztatta a fejedelmi hatalom alapjait. Állami kereskedés
vagy merkantilista intézkedések helyett személyes vagyonát igyekezett
gyarapítani. M ár-már fanatikus földéhséggel helyettesítette a bonyolult
mérlegeléseket igénylő gazdaságpolitikai döntéseket.
Hallatlanul eredményes volt. Rákóczi uralkodásának nem egészen húsz
esztendeje alatt megsokszorozta a családi uradalmakat. Választásakor 10 nagy
birtokkomplexum volt egészben vagy részben a kezén, halála előtt 32 felől
végrendelkezett. 1648 táján Magyarországon és Erdélyben 27 ezer
jobbágyháztartás termelt Rákóczi birtokain; számtalan falvában és 56
mezővárosában jóval több mint 100 000 ember élt. 54 majorban, valamint 12
borgazdaságban termeltek a család szükségleteire vagy eladásra. Az arányokat
jól érzékelteti az az összefüggés, miszerint a fejedelemnek több jobbágya volt,
mint valamennyi erdélyi földesúrnak együtt.
Ezzel sajátosan középkorias hatalmat épített ki. Alighanem páratlanul állt az
állami pénzgazdálkodásra berendezkedő 17. századi uralkodók között. Hatal­
ma azonban semmivel nem volt törékenyebb másokénál. Saját, személyes
gazdagsága révén ugyan, de a rendek beleszólásától éppen olyan független
fejedelem volt, mint Bethlen Gábor.
29I
 És az alattvalók még bizonyos könnyebbséget is tapasztaltak. A kincstár
kereskedelmi kiváltságai megszűntek, és Rákóczi György egynegyedével
csökkentette az adót.

Győzelem a török felett

A fejedelem hatalma kifelé jó ideig nem mutatkozott; mintha Rákóczi csak
öncélúan szerezte volna meg. Aztán kétszer is részese lett nemzetközi akciónak,
de mindkét alkalommal a körülmények kényszerítették cselekvésre.
Először a török ellen kellett lépnie, mert Naszuh pasa nagyvezír fia, a budai
beglerbég megzavarta Erdély és a Porta viszonyát. Személyes ok is volt a rossz
szándék mögött: Naszuh Húszéin és Rákóczi György nem állhatták egymást.
Erősebben hatott azonban az a tény, hogy a budai török parancsnok körül a
konstantinápolyi központ mindenhatósága ellen lázadozó személyiségek
szervezkedtek. A legmagasabb méltóságok beleszólása nélkül kívánták volna a
Magyarország körüli térség sorsát irányítani.
A Konstantinápollyal szemben álló magyarországi törökök eszköze az öreg
Bethlen István lett, aki 1635-ben ment Budára. A felségsértési perek elől
menekült, mert Zólyomi a veje volt, és fia, Bethlen Péter is tömlöcbe jutott.
Nyilván joggal feltételezte, hogy Rákóczi az előző fejedelmi család tagjait
általában nem szándékozik kímélni. Naszuh Huszeinéknek viszont Bethlen
István támogatása Rákóczival szemben remek beavatkozási lehetőséget kínált.
A fejedelem kísérletezett ugyan azzal, hogy a konstantinápolyi
méltóságoknál leállíttassa az akciót. Azok azonban a budai helytartó dívánjára
bizták a döntést Rákóczi és Bethlen között. így a fejedelem meglehetősen
reménytelen helyzetbe került, mert a török Buda kiállása Bethlen István
mellett nem volt titok. Eltanácsolták a háborútól a királyságbeli urak is. Mind
Pázmány Péter, mind Esterházy Miklós a harc elől kitérő politikát javasolt.
Rákóczi mégis felkészült, nemigen tehetett mást. És szerencséje volt. A
Szalontánál táborozó törököt 1636 októberének egyik éjszakáján népmesébe
illő hadicsellel megfutamították. A környező mocsarakban még hónapok
múlva is lehetett gazdag öltözetű holttesteket találni, a rabokkal pedig évekig
kereskedtek.
A reá kényszerített akcióban tehát I. Rákóczi György lett a nyertes. Erdélyi
fejedelem már évek óta nem vert meg török csapatokat. Ő most megtette.
Hősnek számított, még úgy is, hogy nem Konstantinápollyal, hanem a
birodalmi központ ellenzékével került szembe. Tekintélye itthon és külföldön
óriási mértékben gyarapodott.

Habsburg-háború és különbéke
Másik nagy, nemzetközi akciójába külső elvárások sodorták I. Rákóczi
Györgyöt. Gyakorlatilag mindenki természetesnek tekintette ugyanis, hogy
folytatni fogja a nagy előd, Bethlen Gábor Habsburg-ellenes politikáját. M ind
a hajdani ellenségek, mind a valamikor volt szövetségesek közül sokan 292
 puhatolództak szándékai felől. Rákóczi azonban a török feletti győzelme után
élesebb hangnemben érintkezett ugyan a királyság Habsburg-hű politiku­
saival, de sokáig nem adta jelét annak, mintha bármilyen vállalkozásra ké­
szülne.
A Habsburg-fél gyanakvása, a másik tábor sürgetése tizenhárom éves
passzivitás után végül mégis kibillentette nyugalmából I. Rákóczi Györgyöt.
1643 tavaszán - X III. Lajos francia királyt is segítségre kötelező - szerződést
kötött Krisztina svéd királynővel, a következő év február legelején pedig
megindult II. Ferdinánd ellen. Ily módon ő is belépett a harmincéves
háborúba.
Tulajdonképpen rejtély, hogy I. Rákóczi György miért éppen ezt az
időpontot választotta. A királyságbeli politika előzőleg sokkal alkalmasabb
pillanatokat kínált. Igaz, Rákóczi sem korábban, sem az induláskor nem talált
olyan tevékeny támogatót a királyságban, mint amilyen 6 maga volt annak
idején Bethlen Gábor oldalán. így arra sem hivatkozhatott, hogy segítségül
hívták volna. A nemzeti királyság visszaállításának céljával indult, a leghatal­
masabb politikusok azonban nem álltak melléje. A protestáns vallásszabadság
védelmére hívta ugyanis fel a magyarokat, 1644-re viszont a nagybirtokosok
többsége már katolizált. Nagyon durván leegyszerűsítve egy bonyolult
folyamatot: a magyar urak a Bethlen oldalán tett kitérő után az uralkodóház
vallásának felvételével fejezték ki őszinte megbékélési szándékukat. A
vallásszabadság jelszava tehát Rákóczi támadása idején mind katolicizmusuk,
mind az uralkodóhoz fűződő viszonyuk miatt hidegen hagyta őket. A nagyurak
nélkül viszont az uralkodóház trónfosztása soha, sehol nem jött szóba.
Maga a hadjárat azonban nagyon sikeresen kezdődött, bár a nyugati
szövetségesek - akárcsak Bethlennél - most sem nyújtottak katonai segítséget.
Mindenféle okból elmulasztották a Rákóczival megbeszélt hadmozdulatokat.
Ténylegesen csupán annyi történt, hogy a vállalkozás vége felé 200 ezer tallér
jött Franciaországból. így is csak április 9-én érte az első vereség Rákóczi
hadait, Galgócnál. Ezután viszont megfordult a hadiszerencse: a császáriak
egyre több sikert értek el. Kassát a környező vidék parasztságának segítségével
sikerült ugyan a fejedelemnek megtartania, a hadiesemények azonban azt a
felismerést érlelték meg benne, hogy fegyveres harc helyett a tárgyalóasztalnál
kell eredményre törekednie.
A döntés helyesnek bizonyult. Katonailag vitathatatlanul I. Rákóczi György
volt hátrányban, amikor 1645 elején ragyogó diplomatái a béketárgyalások első
szakaszát már le is zárták. Ekkor döntöttek a közérdekű követelésekről, utánuk
következett a fejedelem személyes kielégítése. Linzi békének nevezik ezt az
1645-ben létrejött megegyezést, és közérdekű döntései közül a legfontosabb a
parasztságra is kiterjedő szabad vallásgyakorlat biztosítása volt. Rákóczi
személyes kielégítése a 7 felső-magyarországi megye átengedését és több nagy
birtok adományozását jelentette.
III. Ferdinánd végeredményben igen nagy engedményeket tett. Erre
azonban megvolt minden oka. M ert Rákóczi közvetve mégiscsak kapott
szövetségeseitől segítséget: a svéd csapatok közeledtének hire kényszerítette a
királyt arra, hogy minden követelést teljesítsen. Rákóczi júniusban kedvencét,
Zsigmond fiát és hadai főparancsnokát, Kemény Jánost ki is küldte Morva­
országba a szövetségesekhez. A békeokmányok végleges megszövegezése után
29З azonban nem habozott. Embereit azonnal hazarendelte a svéd táborból.
A szövetségesek kölcsönös közönye
és Rákóczi utolsó tervei

A svéd hadvezér, Torstensson előtt, aki Brünn ostromát kényszerült Rákóczi

Zsigmondék elvonulása miatt feladni, a fejedelem azt állította, hogy a Porta
rendelte haza. Ez azonban csak hihetően hangzó ürügy volt. Ellenőrizni nem
lehetett. Valószinűleg nem is akarta senki, mert 1645 nyarától a sorozatos
győzelmeket arató császárelleneseknek már nem volt szükségük Rákóczira.
Közben pedig tárgyaltak Vesztfáliában a békebiztosok. Mire III. Ferdinánd
ellenségei Prága ostromához jutottak volna, a háború befejeződött.
A prágai ostrom elmaradása nagyon jellemző tünet: kifejezi azt a teljes
közönyt, amivel a nyugati szövetségesek a Habsburgok cseh királyságát nézték.
A csehországiakat a császár még a háború legelején leverte, aztán nem törődött
velük senki. III. Ferdinánd vesztes félként kötötte meg a vesztfáliai békét, de
abban cseh királyságáról nem volt szó, ahogyan nem volt szó egyébként a
magyarországi helyzetről sem. I. Rákóczi György diplomatái mindössze azt
érték el, hogy Erdély mint Svédország és Anglia szövetségese bekerüljön az
újkori Európa anyakönyvébe, a vesztfáliai béke aláírói mellett felsorolt
országok közé.
A nyugatiak közönye a Magyarország körüli térség iránt nyilvánvaló volt, de
nem természetellenes. A nemzetközi politikában nincsenek önzetlen áldoza­
tok. Nem voltak önzetlenek egyébként a harmincéves háború alatt az erdélyi
fejedelmek sem. Ők is csak addig mentek szövetségeseik támogatásában, amíg
saját céljaik engedték. Bethlen otthagyta őket Bécs alatt, Rákóczi Brünn alól
rendelte vissza csapatait.
Talán a nyugatiakkal való együttműködés többszöri kudarca terelte Rákóczi
figyelmét az erdélyi fejedelmek mindenkori célja, Lengyelország felé. Úgy
tűnhetett, hogy ott nem álmot kerget. A lengyelektől biztatást is kapott, Janusz
Radziwill osztrorógi herceggel voltak kapcsolatai. Vele és az ő párthíveivel
dolgozták ki a nagy tervet: legyen a beteges IV. Ulászló halála után Rákóczi
Zsigmond, a fejedelem kisebbik fia lengyel király. Az erdélyi diplomácia
gépezete már meg is indult ebben az ügyben, amikor a terv váratlan lökést
kapott.
I. Rákóczi György 1648 nyarán tudomást szerzett a lengyelországi kozákok
felkeléséről. Meglátta bennük a lehetséges szövetségest, és - élete talán
egyetlen kezdeményező gesztusával - kapcsolatot ajánlott a kozákok vezéré­
nek. Bogdan Hmelnyickij hetman - Báthori István rajongva tisztelt emlékére
hivatkozva - meg is Ígérte a támogatást. I. Rákóczi György azonban már nem
olvashatta el a szép levelet, mert 1648. október n - é n meghalt. Fiaira,
Györgyre és Zsigmondra hagyta tervei megvalósitását. Az idősebbik, II.
Rákóczi György lett utána Erdélyben fejedelem.

294
 5. A korlátlan fejedelmi hatalom alatt
élők társadalma

Urak és jobbágyok

Az alattvalók beleszólásától függetlenül tevékenykedő fejedelmek alatt élt

társadalom legfőbb jellemzője az, hogy nem volt élesen tagolt.
Az uralkodó osztály birtokviszonyairól csak a századforduló idejéből, akkor
is csupán a földrajzi értelemben vett Erdély nemességéről maradtak pontos
adatok. Ezek szerint 350-400 családdal kell számolni, akiknek óriási többsége,
mintegy 80%-a egy vagy több falu egy-egy részévei rendelkezett; a nemesi
családok 15%-a mondhatott magáénak 1-3 egész falut, és mindössze 6 kézen
volt a századforduló idején falvak töredékei mellett néhány egész faluból álló,
de a nagybirtok határán messze alul maradó uradalom. Végül 2 família, a
Losonci Bánffy és a Csáky alkotta a rendkívül szűk elitet: 1-1 nagy uradalom,
Bánffyhunyad, illetve Almás volt a kezükön. A középkorban volt nagybirtokok
többsége ugyanis újra a kincstár kezelésébe került. Az erdélyi magánbirtokok
méretei közel sem jártak azokhoz a hatalmas latifundiumokhoz, amelyek a
királyi Magyarországon egyes famíliák kezén felhalmozódtak.
A partiumi, tehát a földrajzi értelemben vett Erdélyen kívüli birtokok a
fejedelemségben ezen a képen csak annyiban módositottak, hogy megemelték a
Csákyak és Bánffyak fölényét, mert nekik ott is voltak uradalmaik. És ott voltak
birtokosok a Somlyai Báthoriak, akiknek azonban jelentősebb tulajdonuk
feküdt a királyságban. Partiumi birtokos volt továbbá néhány új előkelő
família, az iktári Bethlen, a Zólyomi és a Wesselényi. A székelyek közül viszont
senki nem emelkedett a fejedelemség igazán gazdag csoportjába. Saját,
székelyföldi mércéjük szerint vagyonosak voltak viszont a Lázárok, a Mikesek
vagy az Aporok is.
Az uralkodó osztály ilyen szerkezetén a 17. század során semmi nem
változott. A nagy vagyongyüjtő fejedelmek alatt, főként a Rákócziak idején az
urak szegényedtek, de az arányok nem alakultak át. Nyilván rendkívül
szétszórt birtokaiknak köszönhették, hogy jutott is, maradt is. Az egyre
szegényedő társaságból való kiemelkedéshez pedig egyre kevesebb is elég volt.
így érthető, hogy a társadalmi értelemben előkelőnek tekintett családok
csoportja nem változott. Csak a Csákyak estek ki; a királyságba költöztek,
úgyhogy a Losonci Bánffy família maradt Erdélyben az egyetlen középkori
arisztokrata család.
Az újkori arisztokrácia viszont, vagyis az örökös főrendiség a fejedelemség­
ben nem alakult ki. A vezető családok társadalmi előkelősége gyakorlatilag
közmegegyezésen alapult, mert örökletes címeket sem a Szapolyaiak, sem a
későbbi fejedelmek nem adományoztak. Itt ténylegesen megmaradt a
nemesség osztatlan egysége, az una eademque nobilitas, ami a királyságban
már a 17. század közepére fikcióvá vált.
Ilyen összefüggésben minden egyértelmű volt: a társadalom hierarchiájának
élén a fejedelem állt. M ár a 16. század végén sem volt senki, aki Erdélyben egy
Báthorit anyagilag megközelített volna. A 17. században pedig, a fejedelmi
295
földbirtok-monopólium kialakulásával, az egész erdélyi uralkodó osztály
vagyona együttesen is alig ért fel az uralkodók gazdagságához.
Ebből a sajátos helyzetből következett, hogy az erdélyi jobbágyok
többségének a 17. században a fejedelem egyszerre volt uralkodója és
földesura. A kapcsolat azonban a jobbágyokra nem járt előnyökkel, mert a
fejedelmeket a földesúr-jobbágy viszonyon belül tartotta. Az uralkodók és a
földesurak érdekei a lényeget illetően nem váltak el egymástól. Ezért volt, hogy
a jobbágyi kötöttségek elől menekülő parasztság az államhatalomban nem
talált védelmezőre. A fejedelmek felléptek a költözés minden formája ellen;
nem bátorították a jobbágyokat, ha katonának kivárnak állni, vagy a bányákban
kerestek munkát, még a kincstári birtokokra költözés sem volt megengedett.
A legnagyobb szigorral sem volt azonban könnyű a tizenöt éves háború
pusztításai nyomán fellazult jobbágyi kötöttséget visszaállítani. Akkor
ugyanis, a folyamatos rombolás közepette a parasztság jelentős része fizikailag
megsemmisült, az életben maradottak viszont - mivel biztos lakóhelye
senkinek nem volt - szabadon költöztek. Ha ugyan a menekülés kényszere mint
szabadság fogható fel. A jobbágyok mindenesetre annak tekintették, mert a
régi kötöttség visszaállítása elől minden erejükkel igyekeztek kitérni. Erre utal
az a tény, hogy jóllehet a földesurak adókedvezménnyel csábították a
visszatérőket, vagy megtorló intézkedésekkel fenyegették az eltávozókat, a
tömeges méretű költözködést csak a 17. század közepére tudták megállítani.

A székelyek
A székelyek visszaszerzett kiváltságaik birtokában lépték át a 17. század
küszöbét. Ez azt jelentette, hogy rendszeres állami adót nem fizettek, és azért
hangsúlyozandó, mert a 16. század közepe óta az uralkodók ezt az alapvető
székely szabadságot hol eltörölték, hol megújították. Az alapvető kiváltság
másik eleme, a kötelesség viszont csak korlátozottan maradt érvényben, vagyis
a 17. században már nem valamennyi székely férfi volt állandóan hadköteles.
Kialakult közöttük egy olyan réteg, amelyet jobbágynak tekintettek;
különböző szolgáltatások fejében nem vitték őket hadba magukkal. Minthogy
rendszeres állami adót a székely jobbágyok sem fizettek, az volt a követ­
kezmény, hogy gyakorlatilag kívül maradtak az állami intézkedések hatályán.
A székely előkelők még azt is súlyos sérelemnek tekintették, ha a jobbágyokat
egyáltalán összeírták.
Ez a helyzet kétségtelenül előnyös volt a székely jobbágyságra. M ert igaz,
hogy a különös esetekben kivetett állami adót a 17. században már csak ők
fizették, nem úgy, mint korábban, amikor a rendkivüli adókat még a székely
náció minden tagja megadta, de ezzel csupán a szabad székelyekhez képest
kerültek hátrányos helyzetbe; a jobbágyság egészénél lényegesen kisebb terhet
hordoztak. 1616-ban például, amikor a török adóra kellett kivételesen
fizetniük, 10 székely jobbágy и forintot adott, míg 10-10 a többi jobbágy
közül 19-cel tartozott. Az 1616-os adó a székelyektől azonban még 1622-ben
sem folyt be. Saját tisztviselőik foggal-körömmel védték őket az államhata­
lomtól.
Ilyen viszonyok között a jobbágyi állapot felvétele kifejezetten kívánatossá
vált a székelység körében. Egy 1614-es összesítés szerint Marosszék jobbágyai- 296
 пак 6о% -а saját állítása szerint sem akarata ellenére került ebbe a társadalmi
állapotba. Az önkéntesség mellett olyan okokat soroltak fel, mint a szegénység,
az éhség, a betegség menekülés a hadból. Az a sajátos helyzet alakult ki, hogy
azokban az esztendőkben, amikor Erdély parasztságát másutt kemény
erőszakkal kellett a jobbágyok közé kényszeríteni vagy kedvezményekkel
csábítani, a székelyek között a szabad állapot nem feltétlenül kívánatos. 1622-
ben már körülbelül 20 ezerre tették a székelyek jobbágyi állapotú családfőinek
számát. Ez a fejedelemség többi részében élő jobbágyok körülbelül 20%-ával
volt egyenlő.
A fejedelmi hatalom mégsem azért indított támadást a székely kiváltságok
ellen, mert mögöttük a rendszeres állami adó alól mentes elemek bújtak meg
mind többen. Inkább az volt az ok, hogy csökkent a katonáskodó székelyek
száma. A 4-5 ezres állandó hadsereg mellett a székelyek adták azt a körülbelül
10 ezres létszámú kontingenst, amely gyakorlatilag állandóan rendelkezésre
állt, és rendkívül kis költséggel lehetett kiállítani.
Első lépésként tehát - Bethlen Gábor intézkedése nyomán - 1619-ben
megtiltották újabb szabad székelyek jobbágysorba állását, és azoknak is vissza
kellett térniük a katonák közé, akik 1614 után adták magukat jobbágyságra.
Amikor pedig nem tudták a katonaelemek lemorzsolódását megállítani,
Bethlen biztosnak látszó eszközt választott, 1623-ban rendszeres állami adó alá
vetette a székely jobbágyokat.
Ezzel azonban - megoldás helyett - még súlyosabb hatású folyamatot
indított el. A székelyek mind nagyobb számban kezdtek a Székelyföldről
elköltözni. 1638-ban már az országgyűlés is foglalkozott az üggyel. De nem
voltak eszközeik a székelyek helyben tartására. Eddig kiváltságaik tartották
őket otthon, hogy ezek megbomlottak, megbomlott maga a székelység is.
I. Rákóczi György 1636-ban - orvoslásképpen - lemondott arról, hogy a
hűtlenségben elmarasztalt székelyek birtokát a kincstár kapja. A katonai
szolgálat azonban ettől sem könnyebb, sem kívánatosabb nem lett. 1648-ban
már fejvesztés fenyegetésével kellett a szabad székelyeket eredeti jogukra, a
fegyverfogásra kényszeríteni. A kegyetlen törvény végrehajtására azonban
nem került sor, mert II. Rákóczi György visszavonta. így is beszédesen
tanúsítja, mennyire súlyos teherré vált a székelység számára a katonáskodás
eredetileg kiváltságnak számító előjoga.
II. Rákóczi György erőszak helyett általában kedvezményekkel kísérletezett
a székelyek visszatartásában. Intézkedéseinek hatása azonban már belefullad
az uralkodása végén, 1658-ban kitört új erdélyi pusztulásba.

A szászok
A Királyföld a 17. századra is megőrizte kivételezett státusát, és a korlátlan
fejedelmi hatalom a szász náció belső alakulását egészen a század közepéig nem
érintette.
A 16. század végére kialakultak közöttük a városokon belül is, város és
környezete kapcsolatában is az Elbán inneni vidék polgáraira jellemző
viszonyok. Belül a leggazdagabb iparosokkal kiegészült kereskedő patriciátus
irányította az ügyeket. Velük szemben az iparosok céhektől védett, de
297 mégiscsak kiszolgáltatott együttese állt. A polgárok soha kétségbe nem vont
elvi jogegyenlősége mellett áthidalhatatlan távolság jött létre a vezető famíliák
és a kézművesek szegényei között. A városok és körzetük falvai viszonyában
pedig ugyancsak kialakult a szegényeket a gazdagoknak kiszolgáltató kapcso­
lat. Ennek értelmében a falvak városból jött bírót kaptak, céheik is a városi
céhek ellenőrzése alá kerültek.
A városi szenátusok hatalmának súlyát aztán egyértelművé tette az a tény,
hogy a szászság a középkor óta globális adót fizetett. Az egy összegben kivetett
adót korábban királyi rendelet határozta meg, a fejedelmi korban már annyi
állami adót fizettek, amennyi kétezer adóegységre Erdély más részein esett. A
teher elosztását a szász náció gyűlése a szebeni királybíró elnöklete alatt
végezte. így végeredményben a szebeni szenátus lett az egész szászság vezető
testületé.
A 17. század során, ha minden az Elbán inneni vidék törvényei szerint
alakul, meg kellett volna változnia a szászok életének. M ásutt, így a királyi
Magyarországon is, a polgárság kétlakivá vált. Mivel az iparcikkek piaca
szűkült, a mezőgazdasági árutermelés lehetőségét használták ki. Ezzel a
folyamattal egyidejűleg mind több nemes költözött a városokba, a városok
pedig - mint testületek - elkezdtek nemesek módjára élni, s maguk is
birtokokat szereztek.
Az erdélyi szászoknál mindez nem következett be. Rendi előjogaiknak
köszönhették, hogy polgári jellegüket nem veszítették el. A Királyföld úgy
fogta össze lakóit, mint egyetlen hatalmas méretű város. Földje nemesi jogon
nem volt birtokolható, és szász föld idegenek számára megszerezhetetlen
maradt. A feudalizmus a szászok közé sem átvitt értelemben, sem személyes
képviselői révén nem tudott behatolni. A polgárok pedig sem egyénileg, sem
területileg nem igyekeztek birtokot szerezni. A városok és a falvak között az
elvi egyenjogúság megmaradt.
A közös kiváltságok mellett igen nagy szerepük volt a szászok polgári léte
megmaradásában a román vajdaságoknak. Azok ugyanis a 17. század közepéig
nem rendezkedtek be ipari önellátásra. így az alatt a viszonylag hosszú időszak
alatt, míg a századforduló háborúi után talpra álltak, majd a nagyjából 1630-cal
induló politikai konszolidációt átélték, az erdélyi szász ipar minden terméke
iránt volt náluk kereslet. Ezekben az esztendőkben is keletkeztek persze
ellentétek a vajdaságok és Erdély között. Ilyenkor az átvezető utakat
fatörzsekkel eltorlaszolták. Ahogy azonban a nyugalom visszaállt, jöttek a
levelek Brassóhoz vagy Szebenhez: nyissák meg az utakat, és küldjenek
zsindelyszeget. Ezt kérték leggyakrabban, meg mindent, ami kastélyok,
templomok emeléséhez kell. Emellett ment az egész, színesen összeállított
árukészlet, orvosi műszerektől csizmáig.
A szászokat tehát privilégiumaik mellett a vajdaságok igényei segítették saját
belső rendjük fenntartásában. Annál súlyosabban érintette őket, hogy a két
tényező hatása egymástól függetlenül, de szinte egyidejűleg megszűnt a 17.
század derekán. A vajdaságok saját ipara a politikai nyugalom viszonyai között
fellendült, és kialakult az a törekvés, hogy piacaikat az erdélyi áruk elől
elzárják. Nagyjából ugyanakkor fordult szembe a szász előjogokkal II. Rákóczi
György.
Elődei inkább a szászok gazdagságához igyekeztek valami módon hozzáfér­
ni. I. Rákóczi György például bírságokkal szerzett tőlük hatalmas összegeket,
privilégiumaikat azonban nem veszélyeztette. II. Rákóczi György ezzel 298
 szemben - éppen fordítva - nem törődött a szászok gazdagságával, de
módszeresen hozzálátott rendi előjogaik felszámolásához.
Az 1651-es országgyűlésen megszüntették azt a kiváltságot, miszerint a
szászok közvetlenül nem idézhetők a fejedelem törvényszéke elé. Két évvel
később pedig kimondták, hogy idegenek is vehetnek a szász városokban házat.
A két rendelkezés együtt a szász önállóság megszűnését jelentette. Az új állapot
következményei azonban nem alakultak ki. Rákóczi előbb kényszerűségből
engedményeket tett, majd az 1658-cal kezdődő összeomlás a szászokról tett
fejedelmi intézkedéseket is elsodorta.

A románok
A románok változatlanul nem tartoztak az erdélyi három nemzethez, de
magától értetődő természetességgel voltak részesei a társadalmi életnek.
Jelenlétük körülbelül a 17. század közepéig semmi néven nevezendő problémát
nem jelentett sem nekik, sem környezetüknek.
Azok, akik a nemességbe emelkedtek, integrálódtak a magyar nemességbe,
éppen úgy, ahogyan a királyi Magyarországon a szlovákok vagy a horvátok,
a fejedelemségben pedig a szászok. A jobbágyok ugyanúgy, jóllehet
többségükben az ortodoxiát megtartották, és életmódjukban is sok, a többi
erdélyiétől eltérő vonást megőriztek, szinte észrevétlenül olvadtak az erdélyi
társadalomba.
A nemesek helyzete a 17. század során nem változott meg. A román
származású Kendeffyeket vagy a Macskásiakat például éppen úgy tekintették
előkelőknek, ahogyan a hozzájuk hasonlóan közepes vagyonú magyar urakat.
Markó vajda Bethlen Európa-szerte ismert diplomatája volt. Jónás vajda vagy
Lászai István boér éppen úgy erőszakoskodó, illetve megfontoltan működő
uradalmi tisztviselő, mint akármelyik magyar prefektus. Túlzás lenne azt
állítani, hogy román eredetüket nem tartották számon; kifejezetten előnyükre
sem szolgált. Amikor azonban 1657 őszén Barcsai Ákos fejedelemsége felett
vitatkozott az országgyűlés, állítólagos román származását nem mérlegelték
nagyobb súllyal, mint azt, hogy vagyontalan, hogy nincsenek gyermekei.
A jobbágyoknál egészen másként alakult a helyzet. Ők már régóta két, élesen
különböző rétegre tagolódtak, és az egyik réteg viszonya a társadalom többi
részéhez a 17. század során lényegesen megváltozott. Ezzel kapcsolatban
kezdett a többiek és a románok kapcsolata is átalakulni. Változatlan a román
telkes jobbágyok és a környezet viszonya maradt. Ők éppen úgy hasonultak az
erdélyi földművelő parasztság többségéhez, ahogyan a román nemesek a
magyarokhoz. A román jobbágyok életmódja nem tért el jobban más
jobbágyokétól, mint amennyire földrajzi tényezők, a lakóhelyükül szolgáló
birtok szervezettsége vagy más hatások - a nyelvi hovatartozástól függetlenül -
szabályozták.
Változott ezzel szemben a másik elem, a félig nomád pásztorkodó,
állattenyésztő románok és környezetük viszonya. Ők eredetileg a telken ülő
jobbágyoktól földrajzi értelemben is külön, a hegyekben éltek. Életmódjuk és a
többieké nem nagyon érintkezett. Ezen a helyzeten részint a háborús
pusztulás, részint a földesurak törekvései ütöttek rést. M ert a hadakozás
299 következtében megürült telkek vonzották, a fóldesurak - a háború miatt
csökkent munkaerőt pótlandó - kényszerítették a pásztorkodó románokat a
régen megtelepedett parasztság közelébe. Az így érkezők szokatlan életmódja
és hiedelemvilága új környezetükben nemegyszer ellenszenvet keltett. Mivel
pedig ők voltak feltűnők, a 17. század során ők lettek a románság megtestesítői
a többiek szemében.
Nagyon jellemző a többieknek a pásztorkodó románokkal szemben elfoglalt
álláspontjára, hogy azok életmódja, jóllehet kevés kötöttséggel járt, soha nem
vált vonzóvá a jobbágyság más rétegei számára. Ez nem azt jelenti, mintha nem
akadtak volna a román pásztorok életmódját kényszerűségből felvevő magya­
rok, székelyek vagy akár szászok is. Ők azonban - a társadalom perifériáján - a
kivételt jelzik a jobbágyság óriási tömegével szemben. Igen jellemző a többség
magatartására a falusi jobbágyok „havasokba futása” . Ilyenkor változatos
állatállományukat a lehetőség szerint magukkal cipelték, és fent a hegyekben
megőrizték. Méhkaptárok, aprójószág, disznó, tehenek visszatéréséről adnak
hírt a havasokba futott parasztság hazaköltözéséről szóló írások. Nyilvánvaló:
jobb híján választott és társadalmi méretekben soha véglegesnek nem érzett
megoldás volt a havasi pásztorok életmódjának felvétele.
Annak ellenére azonban, hogy a pásztorkodó románság sem objektív, sem
szubjektív értelemben nem bomlasztotta a jobbágyrendszert, a földesurak
állandóan ismétlődő akciókat indítottak beolvasztására. Kizsákmányolhatóvá
kívánták tenni ezeket a gyakorlatilag szabadnak maradt, a feudalizmus
rendszerében idegen elemként jelen lévő embereket. Az államhatalom ehhez
minden támogatást megadott. Bizonyos eredményei is voltak, de csak
csoportokat tudtak leszakítani e szívósan ellenálló tömegről.

Az újjáépítés
A 17. század első fele Erdélyben jórészt az újjáépítéssel telt el. Az ország
irányítói igen tudatosan igyekeztek a tizenöt éves háború előtti állapotokat
visszaállítani. Különösen Gyulafehérvárral foglalkoztak sokat, de rendeltek
pénzeket Kolozsvárra is vagy a legfontosabb erődítmény, Várad felújítására.
Az újjáépítés munkáját Bethlen Gábor kezdte, de nem tudta lezárni. A híres,
Farkas utcai templomot Kolozsváron külföldi kőművesekkel I. Rákóczi
György építtette újjá, Tordán ugyancsak ő hozatott rendbe egy évtizedek óta
romos templomot. A dési sókamara birtokán épületeket és hidat kellett
csináltatnia. Váradon egész leégett városrészt számolt fel. Fia uralkodása alatt a
krónikák viszont már nem emlegetnek renoválásokat, csak új építkezést.
A károk felszámolásának négy évtizede, Bethlen Gábor és I. Rákóczi György
uralkodásának ideje igen fontos korszak lett Erdély építészetében. Sokat tettek
maguk a fejedelmek is. Többé-kevésbé következetesen alkalmazott építési
elvekkel óriási mértékben hozzájárultak az újkor stilusának, a reneszánsznak
most már széles körű erdélyi terjesztéséhez. Gyönyörű árkádsorok, olaszfokos
tetőzetek, szellős épületek emelkedtek intézkedéseik nyomán. A nagy
újjáépítési periódus legfontosabb mozzanata mégis az 6 tevékenységüktől
függetlenül alakult ki.
Az újjáépítési időszak leglényegesebb momentuma az építészetben vált
nyilvánvalóvá, de a művelődés egészére volt érvényes. Az építészetben azzal
valósult meg, hogy a reneszánsz ízlés eljutott a falusi mesterek által irányított 3ŐO
 építkezésekig. A művelődésben azzal járt, hogy a reneszánsz életfelfogása
megérintette a parasztságot. Mindez persze nem azt jelenti, mintha a falusi
házakat a 17. századtól kezdődően loggiás lépcsőkkel és mitológiai alakokat
ábrázoló freskókkal díszítették volna. Nem, a reneszánsznak ezek a költséges
velejárói Erdélyben is megálltak a vagyonosabb birtokosok kastélyainál és a
leggazdagabb polgárok otthonainál. Az életfelfogás változása sem hozott
virginálokat a parasztasszonyoknak, és a férfiak sem ültek le szántás után a
természet szépségéről verset írni. A reneszánsz lényege mégis behatolt Erdély
falvaiba.
Ez a lényeg az ember és környezete viszonyának tisztázása. Nem véletlen,
hogy a reneszánszban mindenekelőtt a lakótér szerkezete és a lakóhely
környezete változott meg. Eltűntek a kicsike zugok és beugrók a szobák közötti
szintkülönbségekkel, belső lépcsőkkel és a menekülést biztosító, szeszélyesen
elhelyezett kijáratokkal együtt. Az ablakok megnőttek, üveget kaptak: ki és be
egyaránt lehetett nézni rajtuk. A lakók pedig kiköltöztek a falakon kívülre is,
kerteket telepítettek. A városokban már nem építettek szűk sikátorokat. Az
útkereszteződésekben tereket hagytak szabadon, ahová szökőkutat, szobrot
állitottak, esetleg még parkot is telepítettek. Kezdtek gondolni a csatornázásra.
Erdélyben tisztán reneszánsz városok nem épültek, a régiek középkori képét
azonban átalakították. Bethlen Gábor például két szökőkutat építtetett
Gyulafehérváron, a piactéren és a nagytemplom mögött. I. Rákóczi György
Gyalun, hogy a házakból szebb kilátás legyen, kibővitette a piacot. Gyula-
fehérváron egy bástyán talajjavítással alakíttatott ki gyümölcsös- és virágos­
kertet. A szászoknál Szebenben és Besztercén több helyütt is egy utcában álló,
azonos stílusú épületek mutatják, hogy tudatosan tervezték a városképet. A 17.
század közepe tájt a szászok nagyobb települései mellett már kirándulóhelyeket
tartottak számon.
Az erdélyi falvakban a nagy pusztulás után felgyorsult a települési rendnek a
középkor óta megfigyelhető átalakulása. Ahogy a menekülés után a parasztok
újjáépítették lakóhelyeiket, többnyire új helyfoglalási gyakorlatot követtek.
M ár nem feltétlenül vérrokonok építkeztek egymás mellé. A korábbi
„halmazfalvak” helyén 17. századi összeírásokban már túlnyomóan stabil
alaprajzú és lakóik vagyoni állapotát tükröző, szabályos rend szerint épített,
általában utcasoros falvak szerepelnek. Valamilyen, természetes vagy mes­
terségesen kialakított középpont körül a leggazdagabbak, tőlük szabályos rend
szerint távolodva egyre szegényebbek éltek. Nem minden falusi település volt
akkor ilyen, de ez a forma állandósult. Úgy látszik, felettébb célszerű; századok
pusztításaival és társadalmi átalakulásokkal dacolva a jelenkorig fennmaradt.
Ez azonban csak a csontváz. A valóságos falvak úgy különböztek egymástól,
ahogyan az azonos csontozatú emberek megjelenése eltérő lehet. A fogarasi
uradalom falvaiban például 1637-ben 5 és 67 között változott a telkek száma.
Voltak olyan települések, ahol az egész telektől a nyolcad telekig minden méret
előfordult. Egy másik uradalom falvaiban rendszerint azonos méretűek voltak
a telkek: az egyik településen mind egész, a másikon mind fél.
Ugyanezen idő alatt, nagyjából a 17. század első felére szilárdultak meg a
paraszti lakás újkori sajátságai is. Legszembetűnőbb, hogy a lakóhely
elvesztette ideiglenes jellegét. A 17. században a paraszti lakóházak többsége
időálló minőségben készült: az uradalmi összeírások esetleg többéves lakat-
301 lanság után is „puszta ház” -ként tüntetik fel azokat. A belső tér elrendezésében
az volt az újdonság, hogy a korábban osztatlan épületeket sok helyen elkezdték
több helyiségre bontani. A tárolás céljára pedig padlást és pincét építettek.
A több helyiségből álló, pincével és padlással együtt többszintes parasztház
elterjedtsége a jobbágyoknál a 17. század közepére már meglehetősen széles
körű lehetett. A telkes jobbágyokkal együtt, velük egy gazdaságban élő
emberek lakásáról viszont egyelőre nem tudunk semmit.
A 17. század paraszti virágoskertjeinek létezésére is csak következtetni lehet.
Legbeszédesebb tanúja egy román lányról rajzolt kép, Johann Troester
szebeni egyetemi hallgató Nürnbergben megjelent könyvének illusztrációja. A
lány fején pártaszerű, sűrű virágkoszorú. Troester leírja, hogy rózsából és más
virágokból kötik. Szerinte olyanok benne a román hajadonok, mintha a római
flórába ünnepre készülnének. A rózsát jellegzetesen úri virágnak szokták
tekinteni, de eszerint a parasztok kertjeiben is termesztették. Egy uradalmi
kertész pedig szobájában tartott - fazekakban - violát és szekfűt.

A munka értéke
A paraszti kertészkedés mutatja: egyszerű emberek öncélúan vagy legalábbis
reális haszon elérésének szándéka nélkül dolgoznak. Ugyanezt tették
egyébként saját ruházatukon is. A 17. században kezdtek az erdélyi parasztok
színes, hímzett vagy mintásán szövött ruhákat, bonyolultan elhelyezett
díszeket viselni ünnepekre. Előállításuk nem kis munka lehetett.
A díszes ruházkodásnál és a kertépítésnél aztán meg is állt az erdélyi
parasztok kedvtelésből végzett munkája. A falusi szórakozás a 17. században is
jórészt a középkor óta ismert formák között maradt. Páros és csoportos táncot
jártak. A románok sípzene kíséretével háromütemű férfikörtáncot lejtettek. A
hegyi pásztorokról feljegyezték, hogy szépen muzsikálnak.
A megszínesedett, díszes ruházat és a paraszti kert mégis fontos jelenség,
mert arról ad hírt, hogy a munka a társadalom alsóbb rétegeiben élők számára
is lehet a magasabb rendű szórakozás eszköze. A munkának ez a csalóka
színeváltozása azonban csak villanás volt. Csupán érzékletesebbé tette valódi
lényét. Azt tudniillik, hogy a munka éppen nem azok szórakozását szolgálja,
akik el is végzik: számukra inkább hallatlanul súlyos teher. A felismerés nem
véletlenül született ebben az időben, amikor a társadalom egyik felén éppen
csak megvillant az öncélú gyönyörködés lehetősége, a másik oldalon viszont
elterebélyesedett a fékevesztett luxus.
Erdélyben Szalárdi János, a gyulafehérvári fejedelmi levéltár őre foglalta
szavakba a maga ráeszmélését. A liechtensteini herceg morvaországi parkját
csodálta, de a reneszánsz kertépítés minden fortélya láttán felháborodott. A
ráfordított tékozlás döbbentette meg. A pénzpocsékolásnál is jobban foglal­
koztatta azonban a gyönyörű kert kialakításához szükséges, rengeteg munka. A
kívülálló friss szemével ismerte fel azt a tényt, amiről általában nem szoktak
beszélni, azt tudniillik, hogy a reneszánsz csillogását rengeteg ember munkája
teremtette meg.
Ez a szemlélet, amely egy park csodáiban a mesterségbeli tökéletességet
látja, s a rájuk fordított munka nehézségét latolgatja, Erdélyben éppen a 17.
században meglehetősen elterjedt volt. Vidéki versszerzők, falusi prédikátorok
versei szólnak a mesterség és a munka megbecsüléséről. Arról írnak, mennyire З02
 nélkülözhetetlen úr és paraszt számára mindaz, amit a munka előteremt.
Túlzás lenne e versek szerzőiben a munka értékteremtő szerepének felismerőit
látni. Kétségtelen azonban, hogy a termékek előállításába fektetett munka
mennyiségét és bonyolultságát mérlegelték. Egyben hallatlan megbecsüléssel
szóltak róla, olyan hangnemben, amilyennel a költészet hivatásos művelői
társadalmuk legmegbecsültebb erényéről, a vitézi virtusról szoktak énekelni.
Kialakult a munka megbecsülése, mert hallatlan mértékben megnőtt a
munkáskezek iránti kereslet: az életmód újkori nagy változása azok számára,
akik az élethez szükséges javakat megtermelik, a tevékenységükkel szemben
támasztott új igények nyomán volt érzékelhető.
Az új követelményrendszer legközvetlenebbül a parasztokat érte, mert a
földesurak a 17. század során mindinkább önellátásra rendezkedtek be. Vagyis
szükségleteik javát jobbágyok munkájával állították elő. A legbeszédesebb
bizonyítéka ennek a törekvésnek az a tény, hogy a falusi iparosokat
felmentették az egyes települések lakóit terhelő általános szolgáltatások alól, és
mesterségük szerint kötelezték őket szolgálatra. Szűcsök, ácsok, kovácsok
termeltek földesuruk igényei szerint. A legtöbb szakma a falvakban az építést
szolgálta. Kevesebben dolgoztak élelmiszerek előállitásán. De előfordultak
uradalmakban olyan városias mesterségek is, mint a szabóké vagy az
asztalosoké. Robotban működtek helyenként még a kifejezetten luxusigények
kielégítői is: madarászok, kertészek, vadkertgondozók.
A jobbágyi szolgáltatásként végzett munka termékei a legelőkelőbbek
környezetéig eljutottak. A társadalom lépcsőjén lefelé haladva pedig, a
fejedelmi kastélytól a falusi udvarházig, mind általánosabban használták fel a
jobbágymunkát. Az erdélyi építészettörténet m indenütt falusi ácsok, jobbágy­
mesterek munkájának emlékeit találja. Ugyanígy jobbágyok készítették a belső
berendezést is. A lakásdíszítő textíliák között a leggazdagabbak is helyeztek el
népi szőnyegeket, szőtteseket. A legművészibb kivitelű bútorok közül sem
hiányoztak a „paraszt” jelzővel meghatározott ágyak, asztalok, padok.
Nyilvánvaló azonban, hogy az úri háztartások berendezésében a kutatás nem
tudja a városi, céhes ipar termékeit a falusi eredetűektől különválasztani. A 17.
századi magánélet tárgyi emlékeiből ugyanis gyakorlatilag semmi nem maradt
ránk; ismereteink főleg leltárak adataiból származnak. Amennyire valószínű
mégis, hogy a legszebb mestermunkákkal vetekedő termékek kerültek ki
jobbágyiparosok keze alól, annyira bizonyos az is, hogy a céhes ipar árui
bejutottak a nemesek otthonaiba. M inden technika- és ipartörténeti
összefüggésnél világosabban beszélnek erről a patríciusok lakásai. Ezekben a
reneszánsz életmódnak ugyanazok a kellékei találhatók, mint a nemeseknél.
Minthogy pedig a polgárság a jobbágymunka termékeivel nem élhetett,
nyilvánvaló: a céhes ipar mindazt előállította, amit az akkori ízlés vagy divat
megkövetelt.
A városi iparosok ilyen módon a jobbágysághoz hasonlóan érzékelték az új
igényeket. Többet és - főként - mást kellett előállítaniuk, mint korábban. E
változás azonban, jóllehet a feladatok növekedése talán terhet is jelentett,
egészében előnyösen befolyásolta az iparosok helyzetét. Ennek köszönhették,
hogy még a korszak gazdasági mélypontján is, 1625-ben, amikor az árak
csillagászati magasságokba szöktek, az ő munkabérük növekedése nem maradt
el az áremelkedés mögött.
ЗО З
6. Tanulás, műveltség

Az iskolák
Az iskolaügyben a 17. század elején az előző időszakokhoz képest az a
legnagyobb változás, hogy a jobbágyok aránya a tanulók között megsokszo­
rozódott. Az új helyzet a kortársaknak is feltűnt. Apáczai Csere János szerint,
aki kiváló tanár és nagy iskolaügyi szakértő volt a század közepe táján, a sok
jobbágygyérek már-már kiszorította az iskolákból a nemeseket. Az okot is
megadta: a jobbágyi állapot és a szegénység elől menekülnek. Valószínűleg így
is volt, mert Erdélyben régi szokásjog, majd Bethlen által megerősített törvény
biztosította a jobbágyok tanulási szabadságát. A földesurak nem tarthatták
őket vissza, úgyhogy a társadalmi emelkedés nehezen járható, de bárki számára
elérhető útja a tanulás volt és maradt.
Az elindulást az iskolahálózat viszonylagos sűrűsége könnyítette meg. M ert
nem egyenletes elosztásban ugyan, de Erdély minden területén voltak iskolák.
Legtöbb a szászoknál, akiknél 1660-ban 238 pap mellett 224 rektort írtak
össze, tehát gyakorlatilag minden gyülekezetben volt külön tanító. Ezzel az
ellátottsággal a magyar anyanyelvű területeken csak a székelyek versenyeztek.
Az iskolaügy általános képét azonban a román vidékek végtelen elmaradottsága
lerontja. M ert ha valószínűleg egyes kolostorokban volt is tanítás, de szervezett
román anyanyelvű iskolát az ortodox egyház nem tartott fenn. Sőt egyes
képviselői egyenesen az anyanyelvű iskolák szervezése ellen tevékenykedtek.
Az 1640-től működő Ilié püspök például, aki beiktatása feltételeként
Gyulafehérvárott román nyelvű iskola alapítását is vállalta, nem teljesítette a
fejedelemnek tett ígéretét. így csak református román gyülekezetekben,
Lúgoson és Karánsebesen volt a 17. század első felében egy-egy román iskola.
1657-ben alapított aztán Lórántffy Zsuzsanna egyet a fogarasi uradalom
területén.
Maga az iskolai szervezet két ponton változott a 17. század folyamán.
Elkezdtek leányiskolákat szervezni, és ez hatalmas előrelépés volt, mert a
kultúrában eddig tökéletesen elhanyagolt tömeg előtt nyitotta meg a tanulás
lehetőségét. A másik fontos változást egy főiskolának az előzőleg gimnáziumi
szinten lezárt iskolarendszerhez való csatolása hozta. Ez 1622-ben történt,
európai összehasonlításban nagyon későn, de a gyulafehérvári akadémia
legalább létrejött és továbbélt. Korábbi próbálkozások Erdélyben nem
lehettek eredményesek. A teológiai, filozófiai és jogi tanszékkel induló
gyulafehérvári akadémiát, Bethlen szándéka szerint, I. Rákóczi Györgynek
valódi egyetemmé kellett továbbfejlesztenie. Erre azonban nem került sor. így
is a tanulók hosszú sora kapta meg ott a szellemi és társadalmi emelkedés
lehetőségét.
Főiskola alapításának gondolata a szászok körében is felmerült. 1647-ben
tárgyalt róla egyházi gyűlésük, 1653-ban pedig a náció gyűlése. Ha a fejedelmi
iskolapolitika támogatja, talán már a 17. században sikerült volna szász
evangélikus főiskola megszervezése. így azonban a legjobbak továbbra is
külföldön fejezték be tanulmányaikat. A külföldi egyetemeket látogatók közül

ЗО4
 ily módon a szászok voltak többségben. A 16. és a 17. századtól név szerint
ismert, körülbelül 4500 külföldön tanult erdélyinek 55,5%-a az öt legnagyobb
szász városból került ki. A többiek összesen 56 helységből mentek.
A külföldi egyetemek gyakori látogatása jellemző az egész magyarországi
oktatásban. Nyilván főként szükségből, hazai egyetem hiányából alakult így a
helyzet. Ott volt azonban mögötte a magasabb művelődés igénye is, hiszen a
középkori egyetemek elsorvadása és az ország három részre hullása következté­
ben Magyarország egyszerűen le is szakadhatott volna az európai
művelődésről. Ez azonban nem következett be, sőt az egyetemjárást - sajátos
módon - a háborúk sem befolyásolták. A 16. század során Erdélyből például
legtöbben az 1521-1530-as évtizedben mentek messzi egyetemekre. Az akkori
csúcsot csak az 1631-gyei induló évtized múlta fölül 304, külföldi egyetemre
beiratkozott hallgatóval.
Az egyetemjárás irányát tekintve viszont már a századfordulón változás
következett. A református fejedelmek alatt, vagyis Bocskai István óta, a
katolikus egyetemek jó időre teljesen kiestek az erdélyiek útvonalából. A
tanulni vágyó erdélyiek csak a század közepe tájától mentek ismét Padovába,
ahol a legjobb orvostudományi képzés folyt. A harmincéves háború németor­
szági pusztításai aztán Anglia és Hollandia egyetemeire terelték őket. így lett
Erdély haszonélvezője az európai nagy pusztulásnak, mert diákjai éppen akkor
jutottak el Hollandiába és Angliába, amikor ez a két ország a legnagyobb
szellemi pezsgés idejét élte. Némi túlzással még azt is lehet állítani, hogy a
tudományos forradalomnak Angliában volt erdélyi résztvevője. Mindenesetre
1646-ig az angol tudományosság egyik akkori központjában, a londoni
Gresham College-ban tanított elismert vegyészként Bánffyhunyadi János.
Az ő eseténél sokkal meghökkentőbb azonban az, hogy egyes kiváló
személyiségek hazahozták szinte a teljességét annak a bonyolult eszmerend­
szernek, amelyet a „puritanizmus” egyszerű fogalmával szokás meghatározni.
Az egyén és az egyház újszerű kapcsolatát éppen úgy hirdették, ahogyan
felkarolták a közművelődés ügyét, vagy tanították a Descartes által megfogal­
mazott új metafizika elemeit. Medgyesi Pál, Tolnai Dali János és Apáczai
Csere János lettek a legismertebbek közülük, illetve ők voltak az elsők, akiknek
a tevékenységében - a század közepe tájt - a magyarországi puritanizmus
összegződött. Durva leegyszerűsítés, mégis talán állítható: Medgyesi főként az
egyházi élet, Tolnai Dali különösen az iskolák, Apáczai Csere elsősorban a
tudományosság megújítása terén volt aktív. Mögöttük vagy velük együtt
munkálkodtak aztán kevésbé jelentős személyiségek, Erdélyen kívül főleg a
királyi Magyarország keleti részén. A későbbiekben aztán - újabb és újabb
külföldi hatásokkal megerősödve - sokan vitték az ő nyomdokaikban a
puritánus eszméket tovább.
A meghökkentő ebben az, hogy a puritanizmust az akkori Európa
legmodernebbül szerveződött társadalmainak problémái alakították ki, egyes
erdélyiek mégis fogékonyak voltak rá. Az eset azonban nem egyedülálló;
korábban és később is rendszerint elérték Magyarországot, illetve Erdélyt
minden kor modern eszmeáramlatai. Csak a befogadtatás, illetve az elutasítás
körülményei voltak eltérőek. A puritanizmusnál rendkívül szélsőséges
álláspontok alakultak ki, megosztották magát a fejedelmi családot is: Lórántffy
Zsuzsanna és fiatalabb fia, Zsigmond a puritánusok mellett állt, míg mind a két
305 Rákóczi György üldözte őket. Szélesebb társadalmi körökben pedig, gyüleke-
zetekben és iskolákban egyaránt, nagy viharok támadtak, mert türelmetlenség
állt szemben türelmetlenséggel. A puritanizmus képviselői - mintegy
elfeledve, hogy nem Angliában vagy Hollandiában élnek - minden eszméjüket
azonnal megvalósítva kívánták volna látni, míg az ellenfelek vezetői -
szellemileg féltékenyen - minden puritánus gondolatot eleve elutasítottak. Sok
zavart elkerülhetett volna mindkét fél bölcsebb eszközökkel.

Az értelmiség
A puritánusokból állt az értelmiség elitje a 17. század közepe tájt, de a
többséget távolról sem ők alkották. Mégis jellemző a magatartásuk azért, mert
minden nehézség ellenére is itthon működtek. Az egyetemen jártaknak
általában rendkívül kis része maradt külföldön. Nagyjából kétszáz év alatt
csupán egy töredékük, az ismert személyek 2,4% -a nem jött haza.
Nem mintha nem tartóztatták volna őket. Sokan komoly ajánlatokat
elhárítva érkeztek vissza. Pedig pontosan tudták, mi vár rájuk: a legmagasabb
tudományosság központjaiból hirtelen kis falvakba, primitív körülmények
közé kerülnek. Az iskolaügy megújításában döntő, nagy szerepük nekik lett,
személyes jelenlétükkel példázták a tanulás sorsfordító hatását. Voltaképpen
ők indították el azokat a jobbágyfiatalokat, akik tárgyi és érzelmi akadályok
millióit legyőzve eljutottak a művelődés lehetőségéig.
A hazatérőkből talán a kolozsvári iskolában alakult ki a legsajátosabb jellegű
értelmiségi együttes, mivel ott sorozatosan tanítottak orvosok. Olyan kiválóság
is működött Kolozsvárott, mint Csanaki Máté, aki több jónevű egyetem
látogatása után Padovában szerzett orvostudományi doktorátust. A magyará­
zat az, hogy az unitáriusoknak csak Lengyelországban lévén teológiájuk,
nyugaton többnyire orvosi fakultásokra iratkoztak be, itthon azonban sokszor
tanárként működtek, vagy mindkét foglalkozást gyakorolták. Nemegyszer
Lengyelországból hívott professzorokkal együtt tanítottak a kolozsvári
unitárius iskolákban.
Az Erdélybe hívott külföldi tanárok közül azonban a 17. század első felében
rendszerint a gyulafehérváriakat szokták az első helyen emlegetni. Először a
kor talán legjelentősebb német költője, Martin Opitz költözött Gyulafehérvár­
ra, de nem szeretett ott élni, s hamarosan hazament. Aztán, Bethlen élete utolsó
évében, 1629-ben, a feloszlatott herborni egyetemről jött három tanár.
Közöttük a nagynevű enciklopédista Johannes Alsted és Johannes Bisterfeld,
aki inkább diplomata volt. Ők életük végéig itt maradtak.
A külföldiek mellett személyével is ható, nagy tanáregyéniség volt
Gyulafehérvárott Keresztúri Pál. Generációk emlékeztek kiváló oktatására. Ő
abban újitott, hogy leszállt a tanár megközelíthetetlen magaslatából. Nemcsak
egyszerűen kikérdezte az anyagot, hanem azzal is törődött, hogyan sajátítják el
a gyerekek. A tanulás folyamata is érdekelte. A fejedelemség másik nagy
iskolája, a váradi elsősorban Kecskeméti Mihály reformtevékenysége alatt lett
az 1640-es évekre Erdély legjelentősebb tudományos központja. Váradon
használták először Comenius, Ramus, Amesius tankönyveit, ott rendeztek
először iskolában színjátékot, és általában kiváló tanárok tanítottak. A
legnagyobb közöttük valószínűleg Martonfalvi György volt, aki hollandiai 306
 egyetemről került Váradra. A legkorszerűbb természettudományos oktatást
nyújtotta volna, de alig érkezett meg, a város török ostroma miatt az iskola
1660-ban Debrecenbe menekült.
A kiváló tanárok, akik voltaképpen az egyházi értelmiséghez tartoztak, a 17.
század során jelentősen hozzájárultak e réteg társadalmi súlyának gyara­
podásához. Bethlen Gábor azonban kívülről is megtámogatta e folyamatot
azzal, hogy különleges kapcsolatot alakított ki az egyházi értelmiség egyik
elemével, a református prédikátorokkal. A gesztus mögött felekezeti elfo­
gultság bizonyosan nem volt, mert Bethlen, aki mindenhez feltűnő tárgyila­
gossággal közeledett, vallási téren sem tagadta meg magát. Alatta soha senkit
nem ért felekezete miatt hátrányos megkülönböztetés; minden egyház élvezte a
fejedelem toleranciáját.
A vallási türelem tehát nem szenvedett csorbát a kálvinista prédikátorok
kiemelésével. Mindössze az történt, hogy Bethlen Gábor - kora más
abszolutisztikus uralkodóihoz hasonlóan - uralkodó vallást választott. Itt is
úgy épitkezett azonban, ahogyan saját hatalmánál: nem a többieket nyomta el,
hanem a választottakat emelte szokatlanul nagy magasságba. A fejedelmi
tanácsba ugyan nem helyezett egyházi személyt, de az uralkodói elit részévé
tette a református egyház elöljáróit.
Az egyházi értelmiség társadalmi súlyának gyarapodása ily módon annyira
nyilvánvalóvá lett, hogy még az uralkodó egyháztól legtávolabb élőket, a
román papokat is elérte. M ár Báthori Gábor megszüntette jobbágyi állapotu­
kat. Bethlen és utódai alatt még inkább nőtt az egész román társadalom többi
eleméhez viszonyított tekintélyük. Számuk is jelentősen gyarapodott a 17.
század első felében. A fogarasi uradalomban például 1632-ben 29 román pap
élt 33 településen; ugyanott 1640-ben több mint kétszer annyian voltak.
Egyedül a szászok között tűnik úgy, mintha ellentétes folyamat ment volna
'égbe. Náluk a náció gyűlése ellenőrzés alá vonta az egyháziakat. A század
icözepén már - a templomban hirdetett tanítástól a papok családjának
ruházatáig - mindenbe beleszólt a világi hatóság. Ennek részint az lehetett az
oka, hogy a szászok kívül maradtak a fejedelmi egyházpolitikán, a világi
elöljárók tehát mintegy természetesen átvették a patrónus szerepét. Legalább
ennyire hathatott azonban a szász világi értelmiség rendkívüli műveltsége is.
Weiss Mihály brassói főbiró például előkelőbb egyetemen tanult, mint a vele
egy időben működő egyházi elöljárói. M iért tekintett volna fel rájuk?
Weiss Mihály esete egyébként azt is példázza, milyen nehéz a 17. századi
világi értelmiség fogalmának meghatározása. M ert a végzettség, még akár az
egyetemjárás is, nem egyértelmű ismérv. De nem feltétlenül dönti el egy-egy
személy helyét az értelmiségi funkció sem. Példa rá egy másik főbíró, a
marosvásárhelyi Borsos Tamás. Hosszú éveket töltött diplomáciai szolgálat­
ban, de közben folyton aggódott: vajon otthon birtokát jól kezelik-e? A
legmagasabb világi értelmiségi funkciók betöltőinek többsége társadalmi
helyzetét tekintve tulajdonképpen nem volt értelmiségi.
Csak tevékenysége szerint lehet tehát a világi értelmiség körét meghatározni.
A 17. század során számuk nagymértékben gyarapodott. A fejedelemség
nemzetközi kapcsolatainak kiterjedésével először is mind több ember
részvételét követelte a diplomácia. Állandó képviselet ugyan csak Konstan­
tinápolyban működött, de más hatalmak udvaraiban is sokat jártak erdélyi
ЗО 7 megbízottak. Voltak közöttük előkelő urak és levélvivő szolgák is, de zömük a
közepes társadalmi állású nemesekből és városiakból került ki. Valamelyest
valószínűleg az államirányítás tisztviselői kara is bővült, bár a központi
kormányszervek szerkezetében a 17. század során nem következett be
átalakulás. Jelentősen nőtt viszont az értelmiségi munka iránti igény s így az
értelmiségiek száma is a helyi törvényhatóságoknál: a megyékben, a székely
székeken és a városokban.
A világi értelmiség legalsó rétege a falvakban, mezővárosokban, uradalmak­
ban hasznosította rendszerint rövid itthoni iskolalátogatás során szerzett
tudását. Közéjük számíthatók az előkelő udvarokban szolgáló, esetleg
számtartóvá előléptetett íródeákok is. A birtokok igazgatását ellátó, többnyire
kisnemesi származású udvarbírák viszont csak óvatos fenntartással sorolhatók
ide, mert jóllehet rendszerint az ő iskolázottságuk sem volt magas, és többnyire
saját gazdaságot is fenntartottak, igen széles körű gyakorlati ismeretekkel
rendelkeztek. Elméleti és gyakorlati műveltség összhangja jellemezte őket.

A szellemi műveltség
A 16-17. század fordulójának katasztrófája után Erdélyben a társadalmi
tevékenység leggyorsabban helyreállt eleme a szellemi élet volt. Az első könyv
a háború után 1610-ben jelent meg Kolozsvárott, magyarul, egy erkölcsi
oktató költemény; idegen nyelven pedig egy latin poétika látott napvilágot
161 i-ben a szebeni nyomdából. A gyors regenerálódás azonban nem jelentett
folytonosságot, mert az előző század vége felé még oly élénk vitaszellem eltűnt;
helyette az élet viharaitól elfordult és a gondolkodás örömével vigasztalódó
újsztoicizmus jelent meg.
Erdély általános helyzete elég magyarázat a változásra. A századforduló
kísérletei nyomán kiderült, hogy az ország továbbra is két nagyhatalom között
őrlődik; sorsán nem lehetett változtatni. Az egyházak pedig - a sok hiábavaló
vita után - lemondtak egymás megsemmisítéséről; mindegyik a maga belső
ügyeiben talált elfoglaltságot.
A szellemi regenerálódás folyamatában idővel sajátosan világias műveltség
alakult ki. Ezt 1630-ig a könyvkiadás adatai is tükrözik. Az 1611 és 1630 között
megjelent 18 magyar nyelvű nyomtatványból ugyanis 10 nem teológiai tárgyú
volt. Ezután a számok fordulatot mutatnak: az 1631 és 1650 között megjelent
munkák 62,5%-a teológiával foglalkozott vagy egyházi célra készült. A
statisztikai adatok azonban csak a felületet hagyják megismerni. A tartalomban
a leginkább egyházias munkák is hordozhattak világi, sőt kifejezetten
természettudományos jelleget. M ert a prédikációkban sokszor értekeztek
betegségekről, teológiai munkák bevezetőiben a természet titkairól. M ind az
okkult természetmagyarázatok, mind az új természettudományok ismeretéről
tanúskodnak egyházi célra kiadott munkák. A legmagasabban képzett
értelmiség nem a tudományok területén alkotott ugyan, de világias
műveltségét akár a templomi szószékről is továbbadta híveinek.
A 17. század során kibontakozó erdélyi műveltségre az egyházakba bevonult
világiasság mellett jellemző a nyomtatványok számának emelkedése. S a világi
tárgyú nyomtatványokban új tartalmak jelennek meg.
A mind több könyv eleinte jórészt a gyulafehérvári fejedelmi nyomdában
került kiadásra. Ezt a műhelyt Bethlen Gábor alapította, azután az 1630-as 3°8
 években erősödött meg. I Rákóczi György hozatott ide Havasalföldről cirill
betűkészletet, majd 1639-tol igen sok román nyelvű nyomtatványt adott ki a
fejedelmi nyomda. A magyar nyelvű műveltség terjesztésében fontos szerepet
kapott Szenei Kertész Ábrahám 1640-ben alapitott váradi könyvkiadója.
Tevékenységét nem vezették ideológiai meggondolások, úgyhogy nála jelent
meg a korszak egyetlen erdélyi jezsuita kiadványa. De ő adta ki Comenius
munkáit is vagy a református egyházi törvényeket. Nagy vállalkozása volt az
A p p r o b a ta e C o n stitu tio n e s című törvénygyűjtemény megjelentetése; Váradon
kezdődött Károlyi Gáspár bibliafordításának revideált kiadása, ezt azonban a
város 1660-ban történt pusztulása miatt Kolozsvárott fejezték be. 1640-től
Várad elestéig a nyomda 113 nyomtatványt jelentetett meg; 70 volt köztük
magyar nyelvű.
A mind több könyvben megjelenő új tartalom először is azt jelenti, hogy
eltűntek belőlük a régmúlt eseményei. Ehelyett a kortárs fejedelmek tetteivel,
elsősorban I. Rákóczi György hadi sikereivel foglalkozó munkákat adtak ki.
Üjnak tekinthetők aztán a kifejezetten tudományos munkák, először a
nyelvészeti jellegűek, a szótárak, majd egy, a fordítás elméletével foglalkozó
könyvet, Geleji Katona István püspök G r a m m a tik á c s k á ját is kiadták.
A nagy nyelvészeti érdeklődés megérintette a fejedelmi családot is. II.
Rákóczi György még mint trónörökös fivérével, Zsigmonddal együtt részt vett
Erdőbényei János mellett egy szótár készítésében. A kifejezetten nyelvtu­
dományi munkák mennyisége azonban nem is tükrözi a nyelv kérdései iránt az
1640-es évek táján megélénkült érdeklődést. A magyar nyelvújítás első
hulláma kezdődött akkor el, s jóllehet a viták egész Magyarországra
kiterjedtek, központjuk Erdély volt. A szóelemző és a fonetikus helyesírás
álláspontját vallók harcoltak egymással. Az elsőt Geleji Katona István püspök,
a másikat Medgyesi Pál, I. Rákóczi György udvari prédikátora képviselte. A
két álláspontot később, már a század vége felé, a hollandiai iskolázottságú
nyomdász, Tótfalusi Kis Miklós hangolta össze.
Az anyanyelv gondja ugyanebben az időben az erdélyi románok között is
felmerült. Az 6 problémáik azonban a magyarokénál súlyosabbak voltak.
Nagyon világosan $tefan Simion gyulafehérvári román püspök fogalmazta
meg, aki amiatt panaszkodott, hogy lehetetlen minden román számára érthető
bibliafordítást készítenie, mert nem beszélnek egyformán. Nyilvánvalóan
nemcsak az erdélyiekre gondolt; a különböző országokban élő románok
nyelvhasználata közötti eltérésekre utalt. Az eltéréseket talán a román
vajdaságokban és az Erdélyi Fejedelemségben egyaránt működő keleti ortodox
egyház számolhatta volna fel. Ez azonban - a keleti ortodoxia egyetemességét
megőrzendő - az ószláv használata mellett maradt, az anyanyelvi törekvéseket
egyelőre nem támogatta.
így alakult ki az a helyzet Erdélyben, hogy a román nyelv ortodox egyházi
használatának a 16. században még oly ígéretes lendülete már az 1580-as évek
elején megtorpant. Aztán pedig az anyanyelv a református felekezetű románok
közé szorult. Az első teljes román Újszövetséget is, 1648-ban, a román
reformátusok számára adta ki a gyulafehérvári fejedelmi nyomda. Az irodalmi
román nyelv fejlődésében igen fontos munkát egy Silvestru nevű pap és $tefan
Simion készítette.
A román anyanyelvűség és a kálvinizmus erdélyi összefonódása sajátos
309 következményekkel járt. Először is ellentmondásossá tette a hazai román
papság és az anyanyelvű kultúra viszonyát aszerint, hogy egyes értelmiségiek
mennyire ragaszkodnak az ortodoxiához. Másodszor ellentmondásossá tette az
Erdélyben, illetve a vajdaságokban alakuló anyanyelvű műveltség kapcsolatát.
A vajdaságokban ugyanis éppen a 17. század közepén indult az anyanyelv
nyomtatott terjesztése. Minthogy pedig ez az ortodoxián belül maradt, az
erdélyivel folytatott polémia igen nagy mértékben hozzájárult a meg­
erősödéséhez.
A szászok között viszont az anyanyelvűség tekintetében nem voltak
problémák. Főként azért lehetett ez így, mert a reformáció óta mind
egységesebbé váló német kultúra termékei mindig is eljutottak hozzájuk.
Bizonyos különállást azonban megőriztek: az irodalminak tekintett német
szövegeket az iskolákban a különböző szász dialektusok szerint olvasták fel. A
nyelvészeti érdeklődés náluk inkább abban mutatkozott meg, hogy saját
nyelvük helyi előzményét keresték. A géta-gót-erdélyi szász kontinuitás 16.
századi mondája alapján foglalkoztak szófejtéssel.
Az 1630-1640-es évekkel kezdődő művelődéstörténeti szakaszban a nagy
nyelvészeti érdeklődés mellett végül még a történelemre és az orvostudomány­
ra irányult figyelem volt jellemző. Megjelent ugyan egy matematikakönyv is,
de ez egyszerűen számolási feladatokhoz nyújtott segítséget. A mindennapok
igényein egyébként nem sokkal ment túl a történetírás vagy az orvostudomány
sem. Előbbi a lengyelországi katasztrófa okait kutatva alkotott nagyot, utóbbi
az országon végig-végigsöprő járványok okait kutatta.

Szellemi nyitottság
Az értelmiség kapcsolata a mindennapokkal a 17. századi Erdélyben általános
jelenség volt. Lehetősége, de talán igénye sem lehetett arra senkinek, hogy a
tudomány elefántcsonttornyába zárkózva gondolkozzon vagy végezzen termé­
szettudományos kísérleteket. A magasan képzett értelmiségiek és a hívek
közvetlen kapcsolatából számos előny származott. Mivel azonban a valódi
tudományok alkotó művelésére nem nyílt lehetőség, az erdélyi állapotokból az
is következett, hogy a szellemi érdeklődés középpontjában a vallás maradt. A
tudományosnak tekinthető viták a vallás problémáihoz kapcsolódtak. Teoló-
giai doktor volt Apáczai Csere János is, aki a 17. század forradalmian új
gondolatait, Descartes tanításait hazahozta. A magyar tudományosság és a
tudományos nyelv kialakulása szempontjából döntő fontosságú műve, a
M a g y a r e n c y k lo p a e d ia azonban 1653-i impresszummal Utrechtben jelent
meg.
Az értelmiség tevékenységében tehát világosan lehet követni a vallásos
érdeklődés mögött is megbújó szellemi nyíltságot. A befogadók köre sokkal
nehezebben meghatározható. Egy ponton azonban bizonyosan tudjuk, hogy a
kor legnagyobb elméit foglalkoztató gondolatok messze túlterjedtek minden
értelmiségi csoporton. Méghozzá - meglepő módon - olyan vallásos
közösségről lehet ezt megállapítani, amelyben a 17. század során a képzett
értelmiségiek működése már nem volt jellemző, a szombatosok köréről.
Ez a sztoicizmus sajátos formájaként még a 16. század utolsó harmadában
kialakult vallásosság a 17. századra lépett túl a magas szellemi és világi rangúak 310
 szűk körén, hogy a tanulatlanok és alacsony társadalmi helyzetűek között is
szétáradjon. 17. századi elterjedtségének határait meglehetősen nehéz fel­
mérni, hiszen az 1638-as üldözés nyilvánvalóan sok emlékét elpusztította.
Éppen a szombatosok ellen hozott törvények állandó megújítása és ezek szigora
tanúskodik azonban arról, hogy a szombatosság kiirthatatlanul befészkelte
magát az erdélyi parasztok, főleg a székelyek közé.
A szekta minden üldözéssel dacoló makacsságában bizonyára ott volt az
erőszak által törvényszerűen fellobbantott emberi büszkeség, a hivatalos
társadalommal való szociális és politikai szembenállás dühe. Ugyanakkor
növelte erejét az is, hogy a szombatosság erősen érzékelhető kulturális űrt
számolt fel.
Ez az űr a népművelés elhanyagolt állapotából adódott. A hivatalos
egyházak, még az unitárius is, elvesztették népművelő szerepüket. Ahogy
szervezetük és helyzetük megszilárdult, elfordultak a társadalom legmélyén
élőktől. M iután a falvak vallási hovatartozásának körvonalai kialakultak, és új
térítés már csak a meglevő viszonyok felbolygatásával lett volna lehetséges, az
egyházak népművelő tevékenysége is ellanyhult. Nem véletlen, hogy az
uralkodó egyházzá vált kálvinizmus a 16-17. század fordulójától aktívan
népművelő tevékenységet csak a románok között folytatott. Ezzel természete­
sen elvitathatatlan érdemeket szerzett, nem feledteti ez azonban a régi hívek
szellemi igényeivel szemben ekkor tanúsított közönyét.
A szombatosság viszont mint friss, téríteni vágyó vallás bevitte a
népművelést, a mindennapok ügyeiben való tájékoztatást a templomokba.
Állást foglalt a híveket leginkább foglalkoztató kérdésekben. A szombatosok
gyülekezeti énekei a vallás minden mondanivalóját kedves közvetlenséggel
vitték közel a hallgatókhoz és az éneklőkhöz.
Ezekből az énekekből hiányzik a többi felekezet komorsága és a másoknál
állandóan jelen levő bűn-büntetés-motívum . Az ember Isten akaratát, a
törvényt nem tudja megtartani, tanítják, de az ő kegyelméből mégis
üdvözülhet. És e tudatban nincs semmi esetleges: a szombatos énekek tanítása
szerint az üdvösség a hívők számára kétségtelen tény. E biztos tudatban
hangoztatják a „lelki vidámság” nyugalmát, és szólnak a szombathoz
kapcsolódó testi örömről. Egy énekük egyenesen azt mondja, hogy az ember
pihenése kedvéért kell megtartani az ünnepeket.
Ez az emberközpontú szemlélet ismeri a világi hierarchiát, el is igazodik
rajta. De a sztoikusok nagy felismerését, a világi karrier hívságát most már a
népnek is hirdeti. Sok kéziratos énekeskönyvbe belemásolták azt az egyébként
anabaptista eredetű strófát, amely szerint Isten teremtett világába kell
beilleszkedni, mert a nemesség utáni vágy csak bánatot és szenvedést okoz.
Mégsem önmagáért való, a világtól elfordult önművelés a szombatosoké,
hanem a természet titkait kutatja, és a költői panteizmus nyugalmával hirdet
biztonságot a világban. A természet szilárd törvényeit tanítja. Ebben a
szabályosságban még Isten kiszámíthatatlan, hirtelen haragjának sincs helye.
A természet jelenségeibe rejtett törvény hatalmát a szombatosok a ptolemaio-
szi világkép érvényessége mellett hirdetik. Isten „ez földet középben
felfüggesztette” , mondja egyik énekük. Sőt még vitatkozik is: az ember saját
tökéletlensége miatt nem láthatja azt, hogy az „egek” a föld körül forognak.
Igaz, mindez ellenkezik a kopernikuszi napközpontú világképpel, de a 17.
311 század nem egy lángelméje volt még ugyanezen az állásponton.
 A műveltséghez nehezen hozzáférők számára azonban a kérdések felvetése
talán még lényegesebb, m int maga a válasz. Felébred az érdeklődés: az embert
foglalkoztatja az, amit minduntalan hall. Bizonyosan igy volt a szombato­
soknál, hiszen a természeti törvényekről szóló és az új világképpel vitatkozó
strófák egész sor kézzel összeírt énekeskönyvbe bekerültek. Nem másoígatták
volna őket, ha nem ébresztenek érdeklődést. így bizonyítják ma is jól
érthetően, hogy az értelmiségnek a modern tudományosság terjesztésére törő
igyekezetét nagy társadalmi figyelem fogadta.

7. Nagy remények meghiúsulása

Kapcsolat a román vajdaságokkal

Az 1648-ban trónra lépő II. Rákóczi György volt az első olyan uralkodó
Erdélyben, aki apját követve minden zavar vagy válság nélkül jutott a fejedelmi
méltóságra. Még I. Rákóczi György életében utóddá választották. A belpoliti­
ka nem is okozott neki nehézségeket, a nemzetközi viszonyok viszont rendkívül
bonyolultan alakultak éppen akkor, amikor az ország ügyeit átvette.
Az 1648-ban kitört lengyelországi kozákfelkelés nyomán támadt nyugta­
lanság Európa egész keleti részén végigsöpört. így a kozákok mozgalmának a
csehországi felkeléshez hasonló történelmi szerepe lett, mert 1648-tól
bizonyos értelemben Kelet-Európa harmincéves háborúja bontakozott ki. Itt
éppen úgy átrendeződtek az egyes országok kapcsolatai, ahogyan 1648 előtt
Nyugat-Európában.
Rákóczi Zsigmond lengyel királyságának terve még a nagy változások
legelején meghiúsult. I. Rákóczi György halála megbénította az ottani
Rákóczi-pártot. János Kázmér lett az uralkodó, IV. Ulászló fivére. Ezzel a
lengyel trón körüli bonyodalmak nem szűntek ugyan meg, de Rákócziék
egyelőre kikapcsolódtak.
A lengyelországi törekvéseknél közvetlenebb és fontosabb lehetőség adódott
Erdély számára: a román vajdaságokhoz fűződő viszony újrarendezése. Az
ottani vezetők ugyanis a kozákfelkelés jelentőségét nem ismerték fel, és azzal
szemben politizáltak. A következményeket kihasználva tudott II. Rákóczi
György mindkét országba neki elkötelezett vajdát juttatni; Moldvába
Gheorghe Stefant, Havaselvére pedig Constantin $erbant. M indkét esetben
népi felkelés segítette Rákóczi embereit.
Az események - a moldvaiak 1650-ben, a havasalföldiek öt évvel később -
nagyon hasonlóan mentek végbe. A kozákok valamilyen okból beütöttek,
nyomukban felkelés támadt. Ezeket kihasználva a hatalomra törő politikusok a
vajdákat elkergették, majd - Rákóczi segítségével - megszerezték a vajdaságo­
kat, és letörték a mozgalmakat. Havaselvére, mivel ott Erdélyt is veszélyeztető
népi mozgalom zajlott, a fejedelem személyesen vezetett csapatokat. Moldvába
csak katonákat küldött.
II. Rákóczi György segítsége mögött az új vajdákhoz fűződő politikai
kapcsolatain túl az a felismerés is munkált, miszerint a vajdaságbeli társadalmi
nyugalom a fejedelemségnek is érdeke. Zavarok idején ugyanis az elégedetle- 312
 nek könnyen találtak utat Erdélybe. M ár 1619 májusában szinte parasztfel­
kelést támasztottak itt moldvaiak. Aztán minduntalan jöttek álvajdák vagy más
parasztvezérek. Egyszerűbb volt a románok országaiban a társadalmi fegyel­
met segíteni, mint a fegyelmezetlenkedőket távol tartani Erdélytől.

A királyságbeli politikusok reményei

II. Rákóczi György a vajdasági akciókkal hallatlan tekintélyhez jutott.
Gyulafehérvári udvara a kelet-európai diplomácia fontos közvetítőhelyévé
vált: lengyel, török, tatár, kozák követek forogtak nála szinte állandóan.
Mindenki izgatottan leste, hogyan fog a kozákfelkelés nyomán támadt
lengyelországi háborúba beavatkozni.
Legnagyobb érdeklődéssel a királyság politikusai figyelték. A legtekintélye­
sebb főurak csoportja várta tőle, hogy az ország sorsán változtasson.
Ugyanazok reménykedtek benne, akik nemrégen még legalábbis közönnyel, de
inkább ellenségesen fogadták apja királyságbeli támadását. A kkor-vezetőjük,
Esterházy Miklós irányítása alatt - elutasították az Erdélyből érkező
megoldást, mert a harmincéves háború folyamán kialakult politikai koncepció­
juk szerint a nagy nyugati erőforrások felett is rendelkező Habsburg-háztól
várták a török hódoltság felszámolását. Csak a birodalmi békének kell
bekövetkeznie, állították, hogy az uralkodó figyelme a magyarországi ügyekre
forduljon.
A vesztfáliai béke utáni helyzet aztán súlyos csalódást hozott. A várt nagy
támadás a török ellen elmaradt. Mielőtt azonban a remények II. Rákóczi
György felé fordultak volna, a magyarországi politikában rövid közjáték zajlott
le.
I. Rákóczi György másik fia, Zsigmond jutott 1649 után főszerephez.
Rákóczi Zsigmond vonzó egyéniség és feltűnően nagy realista volt. Apja
hadjárata idején 6 felismerte azt, ami I. Rákóczi György előtt rejtve maradt,
hogy a protestáns vallásszabadság jelszavaival már nem lehet Magyarországon
a nemzeti királyság visszaállítására mozgósítani. Félretette tehát a vallásügyet,
és katolikus arisztokratákhoz épített ki kapcsolatokat. Megnyerte Esterházy
Miklós pártját, amely a nádor halála után az ugyancsak katolikus Pálffy Pál
vezetése alatt működött. Amikor pedig a török háború elmaradása miatt a
csalódás bekövetkezett, velük együtt kezdte a magyarországi Habsburg-
uralom ellen irányuló elképzeléseit kidolgozni. Vallási ellentétek felett álló
politikai összefogás jött létre ily módon 1651 őszén Rákóczi Zsigmond körül.
Ez a 17. századi magyar politika egyik legfontosabb fordulata volt. Követ­
kezményei azonban, jóllehet Zsigmond nyugati szövetségeseket is szerzett,
nem érhettek be, mert a fiatalságában is érett politikus 1652. február 4-én
meghalt.
Ezután terelte II. Rákóczi Györgyre a magyarországi politikai közvélemény
figyelmét Zrínyi Miklós. Ő 1652 tavaszán vette át Pálffytól az ellenzéki párt
vezetését, és személyében a királyság legelőkelőbb főura állt az erdélyi
fejedelem oldalára. M inden történelemről szóló könyvben lehetett olvasni
dédapjáról, arról a Zrínyi Miklósról, aki 1566-ban, a Szulejmán szultántól
ostromlott Szigetváron halt hősi halált. Históriás énekek szóltak róla; a török
313 elleni harc, a dicső ősök megtestesítője volt még a 17. században is. A II.
Rákóczi György mellett kiálló Zrínyi Miklós tehát magát a történelmet idézte.
Saját tevékenységével pedig kora legtekintélyesebb alakjai közé került:
kamaszkora óta vezetett törökellenes csatákat. Akkor még, amikor a Habs-
burg-királytól várták a nagy felszabadító háborút, eposzt írt dédapjáról;
emellett már Esterházy oldalán elkezdett politizálni.
Zrínyinél ideálisabb vezért politikai csoportosulás nem kívánhatott. Nagy
része volt abban, hogy II. Rákóczi György a román vajdaságokban aratott
győzelme után a királyságban a politikai életet felelősséggel irányitó főuraktól a
rájuk tekintő köznemességen át a mezővárosok és talán a falvak parasztságáig
mindenki a fejedelem fellépésében reménykedett. A lengyelországi hadjárat
idején pedig már magyar királyságának gyakorlati problémáiról levelezett
Zrínyi Miklós II. Rákóczi Györggyel. Úgy lett volna, mint Bethlen Gábor
idején: a Magyar Királyság a Török Birodalommal szemben ugyanolyan
hűbéres státusba kerül, mint Erdély.

A lengyelországi hadjárat
és Erdély romlásának kezdete
A fejedelem 1657 januárjában indult hadba, hosszas diplomáciai tárgyalások
után végül is a svéd király, X. Károly szövetségeseként. Előzőleg tisztázta,
hogy a közösen meghódított Lengyelország királya lesz, és Varsó vonaláig kap
lengyel területeket.
Erdélyben a vállalkozásnak volt komoly ellenzéke, köztük a fejedelem any­
ja, Lorántffy Zsuzsanna és felesége, Báthori Zsófia. Nem támogatták
az idősebb tanácsurak sem. A fiatalok viszont, akiket már II. Rákóczi
György nevezett ki, és a környezetéhez tartozó értelmiségiek lelkesen helye­
selték a készülődést. A nagy csehországi száműzött, Comenius véleményét
hangoztatták, aki már 1655-ben megírta Rákóczi egyik emberének, hogy
szerinte semmi sem bizonyosabb, mint Lengyelország és vele a pápaság
pusztulása.
Valóban úgy tűnhetett, II. Rákóczi György csapatai biztosra mennek.
Lengyelország területének jó kétharmadán állt a kozákfelkelés és lángoltak
parasztmozgalmak. M ind a svéd király, mind a moszkvai cár csapatai
pusztították az országot; 1656 júliusában már Varsó is elesett, anélkül, hogy a
lengyel király egyetlen szövetségese, Habsburg I. Lipót hadba lépett volna.
Rákóczi a lengyelek vereségére számított, de céljai a 17. századiak szemével
nézve természetesek voltak. Erdély kereskedelmi útvonalait követve indult
ugyanis, mert a magyarországi hódoltság létrejötte óta Lengyelország volt
Erdély kapuja nyugat felé.
A fejedelem, vállalkozása helyeslőivel együtt, úgy ítélte meg a helyzetet,
hogy a svéd király lengyelországi támadása csak az első lépés. Ezt nemzetközi
összefogással szervezett Habsburg-ellenes háború fogja követni. A jövő
érdekében csatlakozott tehát ahhoz a nagyhatalomhoz - Svédországhoz -,
amely várhatóan az új hadakozás legmozgékonyabb és legeredményesebb
résztvevője lesz.
A lengyelországi vállalkozás aztán minden reménnyel szemben alakult.
Lendülete már 1657 nyarán megtorpant, mert a svédek pánikszerűen távoztak. 3^4
 Baltikumi események miatt kellett hazatérniük. Egy hónappal később,
júliusban elálltak a háborútól a kozákok is. Megérkeztek viszont I. Lipót
csapatai. II. Rákóczi Györgyre mégis maguk a lengyelek mértek döntő csapást
- egyre hatékonyabbá váló nemzeti ellenállás bontakozott ki ellene. Nádasok­
ban, hegyek közé menekült bujdosókból támasztotta fel a betolakodókkal
szemben érzett gyűlölet a lengyelek nemzeti ellenállását. A reguláris csapatok
tehetetlenek voltak a népi akciókkal szemben.
így kényszerült Rákóczi - vesztett csata nélkül - megalázó békére.
M indenben el kellett fogadnia a lengyel hadvezetés feltételeit. Aztán
hazaindult. És ekkor derült ki, hogy jóllehet II. Rákóczi György II. János óta
az első uralkodásra nevelt fejedelme Erdélynek, sem felelőssége súlyával
nincsen tisztában, sem hadászati képzettsége nem alapos. Szükségtelen
kerülőkkel tartott hazafelé, amikor tatárok közeledéséről értesült. A sereget a
fővezérrel, Kemény Jánossal együtt hagyta az 6 fogságukba esni, maga
elmenekült. A katonákat a Krímbe hurcolták; a fejedelem augusztus elején
Ecsedre érkezett a családjához.
A hazatérés után követlenül megígérte, hogy ha szükséges, saját vagyonát is
feláldozza, de mindenképpen kiváltja a foglyokat. Tenni azonban semmit sem
tett. Talán idegösszeomlás bénította meg. Amikor pedig magához tért,
elképesztően önzőnek bizonyult. Erdély útjai megteltek váltságdíjat kolduló
asszonyokkal és gyerekekkel. Most bosszulta meg magát az a korábban jól
bevált gyakorlat, hogy Erdélyben mindent a fejedelmek irányítottak. A
politikusok elszoktak a döntésektől. Nem volt, aki a rettenetes helyzetben az
ügyeket magához ragadta volna.

Török háború Erdélyben.

Harc a nem létező hatalomért
A tragédiát voltaképpen véletlen tetőzte be: a Török Birodalomban éppen
akkor kapott teljhatalmat egy nagy formátumú egyéniség, amikor Erdély
kormányzata összeomlott. A vénségesen vén Köprülü Mehmed volt az, egy
albán származású, eredetileg írástudatlan katona, aki a társadalom legmélyebb
rétegeiből küzdötte fel magát. 1656. szeptember 15-én vette át - mint
nagyvezír — a birodalmi pecsétet a gyermekszultán anyjának kezéből.
Méltóságba lépése feltételeként teljhatalmat kért. Megkapta. Káoszban, súlyos
vereségek után vette át az ügyeket, néhány hónap alatt azonban rendet
teremtett. Megfékezte a janicsárfelkeléseket, rendbe hozta a birodalom
pénzügyeit. Működése jól mutatja, hogy egy-egy ritkán születő nagy egyéniség
milyen hatást gyakorolhat a történelem menetére. A török történelem
Köprülü-reneszánsz néven tartja számon az ő tevékenységével indult, majd a
fia nagyvezírsége alatt eltelt két évtizedet.
Erdélyt ennél a török megújulásnál nagyobb csapás nem érhette volna.
Súlyát még az is fokozta, hogy váratlan volt. Köprülü már 1657. január végén
hazarendelő parancsot küldött II. Rákóczi Györgynek. Ezt azonban senki nem
vette komolyan. Hosszú ideje csak bajokról lehetett hallani Konstantiná­
polyból, és a fejedelem hozzászokott, hogy a portai hatalmasságok akaratától
315 eltekintsen. Köprülü volt 1656-ban az ötödik kinevezett nagyvezír, talán még
barátai sem jósoltak neki e méltóságban néhány hónapnál többet. Ő viszont
tartotta magát, és ragaszkodott a Rákóczinak küldött parancshoz is.
M iután többször megismételte, de a fejedelem csak a nyomorúságos béke
után tért haza, 1657 októberének végén a leváltására küldött utasítást. Ekkor
már fel lehetett volna mérni, hogy mit hozott a nagyvezír tevékenysége, az
erdélyiek azonban még mindig jobban féltek Rákóczitól, mint tőle. Nem
merték a fejedelmet a lemondásra rászorítani. Előbb csak átadták a nagyvezír
levelét, majd könyörögtek. II. Rákóczi György azonban feltételeket támasz­
tott, birtokai sorsáról vitatkozott. És az országgyűlés tárgyalt vele.
Ez a tarthatatlan állapot megmaradt, míg Rákóczi élt. Ő az uralkodói
felelősség szikrája nélkül ragaszkodott a fejedelemséghez. Erdély politikusai
pedig nem tudták, nem is merték végleg elkergetni. Inkább egyfajta ostoba
tehetetlenséggel hivták ki maguk ellen a Porta megtorló akcióit.
Először Köprülü Mehmed jött személyesen, a török fősereg élén. 1658
augusztus végén ért a határra, miután mindkét vajdaságból eltávolította
Rákóczi szövetségeseit. Ekkor magához rendelte a fejedelmet. II. Rákóczi
György azonban visszautasította a megjelenést. Nem lehet tudni, milyen
segítségre számított. Katonái még tatár fogságban voltak. I. Lipóttól, akitől
előzőleg támogatást kért, kitérő választ kapott. A királyságbeli méltóságok
közbenjárása a királynál a fejedelem érdekében sem volt eredményes. De miért
állt volna Rákóczi mellé Lipót, aki még nem tudta visszavonni a fejedelem
miatt Lengyelországba küldött csapatait? Talán a királyságbeli hajdúkban
lehetett valami remény, mert velük - még Köprülü érkezése előtt - Rákóczi
megverte Szejdi Ahmed budai pasát.
II. Rákóczi György tehát m indent megtett, csak a fejedelemséget nem adta
fel. így rázúdultak Erdélyre a nagyvezír hadai. Előbb Jenő várát foglalták el,
majd módszeresen végigpusztították az országot. Szeptember elején értek
Gyulafehérvárhoz. Utcáról utcára haladva égették fel a fejedelmi várost. A
fejedelem a pusztulásról azonban csak távolról értesült. Elmenekült Debrecen
irányába, úgyhogy egészen a Berettyóig vonta maga után az ellenséget.
Bent Erdélyben a fejedelmi tanács elnöke, Barcsai Ákos közben megtette az
egyetlen ésszerű lépést, elment a nagyvezír táborába. Köprülü minden
feltételét, köztük II. Rákóczi György elfogását, tudomásul vette. 1658. október
7-én pedig az országgyűlés vette tudomásul Barcsai fejedelemségét. Ezzel
elérték, hogy Köprülü teljes katonaságával kivonuljon.
Erdélyben végre beköszöntött a béke. Ahelyett azonban, hogy sürgős
intézkedéseket tettek volna a nagyvezír feltételeinek teljesítésére, Rákóczi és
Barcsai hívei egymásnak estek. Polgárháború tört ki. Harmadiknak, miután a
krími fogságból hazatért, 1659 őszén Kemény János is bekapcsolódott. Erdély
politikusai a Portához fűződő viszony rendezésével nem értek rá foglalkozni.
1660 áprilisában indult meg a fősereg másodszor Konstantinápolyból
Erdély ellen. Mielőtt ideért volna, 1660. június 7-én II. Rákóczi György
belehalt a budai pasával Szászfenesnél vívott harcban szerzett sebesülésébe.
Akkor azonban már késő volt, a török nem fordult vissza. Ali pasa, a hadak
parancsnoka a Köprülünek megígért adót követelve tisztes fogságba vetette
Barcsai Ákost. Ő ki is üzent a török táborból, úgyhogy elkezdtek az adóügyben
intézkedni. Várad ostroma azonban már elkezdődött.
1660. július 14-én helyezték el a török táborokat a Körös partján és a Várad
körüli szőlőkben, gyümölcsösökben. Az ostrom megkezdése előtt Ali pasa 3
 fegyverletételre és megadásra szólította fel a várat. A katonai parancsnokság
azonban, a városi tanáccsal egyetértésben (bár mindenki tudta, hogy más hozta
rájuk a veszedelmet) a védekezés mellett döntött. Magát a várost kiürítették, és
körülbelül ezer védő, katonák, polgárok, diákok, felhúzódtak a várba.
Negyvennégy napig tartották magukat. Több rohamot is visszavertek, de
miután a vár árkából az ellenség lecsapolta a vizet, és lőporkészleteiket is
elvesztették, 1660. augusztus 17-én megadták magukat. Még ekkor is
támasztottak azonban feltételeket, helytállásuk hatására pedig jellemző, hogy
ezeket a török hadvezetés elfogadta. A katonaság fegyveresen vonulhatott ki, a
polgárok kívánságukra a városban maradhattak, a távozók viszont magukkal
vihették az iskola felszerelését és a nyomdát. A török főparancsnok ígéretet tett
rá, hogy a váradi uradalom határán túl nem történik hódoltatás, és
Konstantinápolyban kieszközli az erdélyi adó leszállítását.
Az óriási török sereg döbbenten nézte, ahogyan a hat héten át ostromlott
várból mindössze háromszáz ember vonul ki.

Б !?
III. Az önálló fejedelemség
utolsó évtizedei
(1660-1711)
I. A fejedelemség a török kiűzése
és az országegyesítés korában

Apafi fejedelem és az 1660-1664. évi

török háború

1660 őszén követjelentések és röpiratok tudatták a világgal, hogy a ke­

reszténységet hatalmas veszteség érte: a törökkel harcoló II. Rákóczi György
fejedelem csatát vesztett és belehalt sebeibe, Váradot, a fejedelemség
legfontosabb védővárát, a keresztény világ kapuját elfoglalta az oszmán
hatalom, s most „a barbárok előtt megnyílt az út Magyarországot, Morvát,
Sziléziát és Lengyelországot lerohanni!” 1 A Magyar Királyság főméltóságai,
Wesselényi Ferenc nádor, Zrínyi Miklós horvát bán és mások úgy vélték, az
erdélyi események felrázzák Európát, megvalósul, amit a vesztfáliai béke óta
hasztalan kérnek és követelnek: a kereszténység összefog végre, hogy támadó
háborút indítson az oszmán hatalom alatt sínylődő népek felszabadítására.
Lipót császár és magyar király segélykérésére a pápa, Velence, a német
fejedelmek és a Rajnai Szövetség elnöke, János Fülöp mainzi érsek felaján­
lották, hogy minden támogatást megadnak, ha a Habsburg-császár háborút
kezd az oszmánok ellen Erdély megmentése érdekében.
Erdély fejedelme II. Rákóczi György halála után a törökökkel
együttműködő politikával próbálkozó Barcsai Ákos lett; Várad eleste után
azonban elvesztette az ország bizalmát. Az erdélyi rendek a nagy tekintélyű,
idős Kemény Jánost választották meg. Bethlen Gábor egykori diplomatája és a
Rákócziak hadvezére egy éve szabadult a krími tatárok fogságából, és 1661
elején abban a biztos tudatban szólította fegyverbe a fejedelemség lakosságát,
hogy a kereszténységtől hathatós segítséget kap. Büntetésül tatár hadak
zúdultak a Székelyföldre, Ali temesvári pasa a nagyvezír parancsára a szászok
meghódítására indult. A vészhelyzetben a Habsburg-kormányzat a királyság
erejét összefogó magyar főméltóságok, főleg Zrínyi kezdeményezésére
nagyobb szabású haditervet dolgozott ki: Montecuccoli császári generális a
fősereggel megtámadja a török Budát védő Esztergom várát, majd magát a
budai várat veszi ostrom alá. Zrínyi pedig a Dunántúl legfontosabb erőssége,
Kanizsa körzetében indít hadműveleteket. Ily módon elvonhatják az Erdélyre
támadó török erőket.
Köprülü Mehmed nagyvezír azonban Velencével állt harcban 1645 óta
Kréta szigetén, Kandia várát ostromolta, kétfelé harcolni nem akart.

D eák F arkas, Nagyvárad elvesztése 1660-ban. Bp. 1878. 32. 318

 Megegyezést ajánlott Bécsnek. A Habsburg-török 1661. évi titkos egyezmény
értelmében: ha Bécs elismeri, hogy Várad az oszmán hatalom birtoka, és nem
küld segítséget Kemény Jánosnak, a Porta is felhagy az erdélyi büntető
hadjárattal, és új fejedelmet választat. Ez a titkos megállapodás volt az oka,
hogy Bécsben megváltoztatták az eredeti haditervet. Montecuccolinak minden
előkészítés nélkül Erdély határára kellett vonulnia, de csak azért, hogy az új
fejedelem megválasztásáig erőt demonstráljon. Amint Kolozsvár határában
Montecuccoli megkapta a hírt, hogy Ali pasa 1661. szeptember 14-én az erővel
egybeterelt országgyűléssel fejedelemmé választatta Apafi Mihályt, hadse­
regével visszavonult a királyságba. Közben a Székelyföldre tatár csapatok
törtek be, s a segítségükre siető magára maradt Kemény fejedelem 1662. január
23-án a nagyszóllósi csatában elesett.
A fiatal Apafi Mihályt kartéziánus tanárok nevelték. Filozófiai és teológiai
tanulmányok kötötték le, az órák, a látcsövek, a csillagászat foglalkoztatta.
1657-ben a lengyelországi hadjáraton ő is a tatár kán fogságába esett, és több
mint három év múltán szabadult. A fejedelmi méltóságot kényszerből vállalta
el. Mégis jó politikusnak bizonyult. Célratörő akciókkal rövid idő alatt
nyugalmat teremtett Erdélyben. A pasáknak ajándékokat küldött, a Portának
tetemes hadisarcot és megemelt adót ígért, de elérte, hogy a török és tatár
csapatok gyorsan elhagyták az országot. Megnyerte a szászokat, nyugalmat
teremtett a Székelyföldön. Magához kötötte a fejedelemség legtekintélyesebb
főurait, és Bethlen János kancellár, Bánffy Dénes katonai főparancsnok, Haller
Gábor, Teleki Mihály tanácsurak segítségével rövidesen helyreállította és
megerősítette a központi hatalmat. Hűséget Ígért a szultánnak, de ugyanakkor
a Habsburg-császárral is elismertette hatalmát. Meggyőződése volt, hogy a
királyság és a fejedelemség - ahogy többször mondta: „a két magyar haza” -
megmaradása egymástól elválaszthatatlan. A magyar főméltóságokkal bizal­
mas kapcsolatot, szoros együttműködést sikerült kialakítania. Amikor 1663
elején Köprülü Ahmed, az ifjú nagyvezír parancsot küldött, készüljön fel, mert
hadjárattal jön Magyarországra, hogy oly módon, mint Erdélyt, az egész
királyságot hatalma alá vonja, Apafi azonnal tudatta a tervet a nádorral.
Nyíltan nem szállhatott szembe a nagyvezírrel. Köprülü Ahmed 1663 nyarán
százezer főnyi haderővel Budára érkezett, majd ostrom alá fogta a királyság
legerősebb nyugati várát, Érsekújvárt, és maga mellé parancsolta az erdélyi
haderővel Apafi fejedelmet is. Mivel nem akarta Erdélyre zúditani a tatárok
büntetőseregét, Apafi végül elindult, de titokban a királyság főméltóságaival
működött együtt.
Zrínyi Miklós mozgalmában összefogva Wesselényi Ferenc nádor, Nádasdy
Ferenc országbíró és Lippay György esztergomi érsek 1663 nyarán közvet­
lenül a Rajnai Ligához fordultak, hogy a nemzetközi törökellenes szövetséget
szervezve a keresztény hatalmak küldjenek segédcsapatokat Magyarországra.
Időközben Érsekújvár elesett, és az ez idáig a nagyvezírt békeajánlatokkal
ostromló bécsi udvarban is a törökellenes párt kerekedett felül. 1663 őszén
Regensburgban a Rajnai Liga gyűlésén pedig elfogadták a magyar javaslatot: a
pápa, a Habsburg-uralkodó, Velence, Lengyelország és Oroszország össze­
fogásával hozzanak létre koalíciót, hogy megindíthassák a támadó háborút. A
szövetségi tervbe belevették Erdélyt és a két román vajdaságot is.
Eközben a török úgynevezett hódoltató pátensei árasztották el a királyság
319 vármegyéit és városait. Köprülü országos önkormányzatot, teljes védelmet és
vallásszabadságot ígért a lakosságnak, ha a fejedelemséghez hasonló státusban
a szultán hatalma alá helyezik magukat, és évente egy összegben fizetett adóval
róják le vazallusi kötelességüket. A török határ mentén a lakosság már
belefáradt a kilátástalan küzdelmekbe, már a puszta életüket is alig menthették
a császári katonaság zaklatásai és a janicsárok sorozatos beütései miatt. A
protestánsokat vallásuk miatt zaklatták, a katolikusokat pedig a Habsburg-
kormányzat védtelenül kiszolgáltatta a földesúri s a katonai önkénynek és a
felkorbácsolt indulatoknak. Az emberek békére, nyugalomra vágytak, és
komolyan mérlegelték a török hódolás lehetőségeit, teherbíró képességük
határaira jutottak, nem gondoltak, nem is gondolhattak az országos érdekekre.
Köprülü koncepciója mégis összeomlott. A török hódoltatási akciót az erdélyi
fejedelem és a királyság főméltóság-viselői különös összjátékkal futtatták
zátonyra.
Apafi fejedelem a nagyvezír harmadik parancsára vonult ki az erdélyi
csapatokkal az érsekújvári török táborba, mert csak így menthette meg Erdélyt
a tatárok kilátásba helyezett büntető hadjáratától. Köprülü terve végrehajtásá­
ban Apafit kulcsfigurának szánta, a meghódolt Magyar Királyság királyának
akarta választatni. Apafi azonban egyszerre alkalmazva a korabeli politika
szinte minden eszközét, a színleléstől az óvatos diplomácián át a merész
kockázatig, kivédte, hogy a török politika szánalmas eszköze legyen. Köprülü
hódoltató pátenseket adatott ki Apafi nevében. Ezek a pátensek azonban csak
arra voltak jók, hogy alkalmul szolgáljanak a nádornak a nyílt válaszra.
Wesselényi 1663 őszén drámai kiáltványban vázolta Erdély kiszolgáltatott
helyzetét a török alatt, kifejtette, hogy a királyság hódolása a magyar államiság
teljes feladásához, Erdély végső pusztulásához vezetne. Ugyanakkor pedig
Apafi titkos parancsokat küldött szét a fejedelemséggel határos vármegyék
népeinek: ne adjanak hitelt a török álnok hitegetésének, tartsanak ki,
bármennyire is nehéz, mert most már hamarosan visszafoglalják Magyarorszá­
got az oszmán hatalom alól. Sőt életét kockáztatva a nemzetközi törökellenes
szövetség szervezésében is közreműködött. A westminsteri szerződést
megkötő Bethlen Gábor fejedelemre hivatkozva Winchelsea portai követen át
fordult Angliához, majd 1664-ben egyenesen az angol király közbenjárását
kérte Erdély érdekében. Feltehetőleg az erdélyi diplomáciának is része volt
benne, hogy egész Európát elárasztották a győzelmi jelentések: Zrínyi Miklós
hadereje és a Rajnai Szövetség gróf W. Julius Hohenlohe generális vezette
csapatai sikeres téli hadjáratban súlyos veszteséget okoztak a törököknek, és
1664. február 2-án felégették az oszmán haderő felvonulását és utánpótlását
szolgáló híres hidat a Dráván, Eszéknél.
Franciaország nem fordulhatott nyíltan a török ellen, de mint a Rajnai
Szövetség tagja küldhetett segítséget. Most Bethlen János erdélyi kancellár fia,
Bethlen Miklós jár Párizsban, és ő hozza meg 1664 tavaszán Apafi fejedelem­
nek Hugues de Lionne külügyminiszter és a török elleni háború hadvezérének
kijelölt Henri de Latour d’Auvergne, vicomte de Turenne tábornok levelét.
Eközben Apafi a román vajdaságokkal is megteremti az összeköttetést, Grigore
Ghica havasalföldi vajdával a török elleni háború támogatására köt szövetsé­
get. Sőt a török háborút a kényszer hatására végre vállaló Lipót császár is már
hivatalos tájékoztatást küld Apafinak, közli: nemzetközi szövetség indít harcot
az oszmánok ellen, és számít közreműködésére. Ez azt jelentette, hogy a
320
42. Kolozsvár észak felöl. Rézkarc, 1617

43. A kolozsvári Farkas utcai templom szószékének mellvédje. Az alabástrombetétek Elias Nicolai művei, 1646
45- Szász királybírók sírkövei a nagyszebeni evangélikus templomban. Balra Valentin Seraphin (f 1639), mellette
Valentin Frank (f 1648)
<1 44. Bethlen Gábor portréja. Ifj. Egidius Sadder rézmetszete, 1620
46. I. Rákóczi György által kiadott román nyelvű Űjtestamentum. Gyulafehérvár, 1648

47. Constantin Brincovenau havasalföldi vajda által alapított görögkeleti román templom Fogarason, 1697— 1698 >
 48. Fejedelmi pénzek

7^ I. Rákóczi György io forintosa,

1631. Elő- és hátlap

2) II. Rákóczi György tallérja. Nagy­

bányai veret, 1652. Elő- és hátlap

3) Barcsai Ákos tallérja. Kolozsvári

veret, 1659. Elő- és hátlap

4) Kemény János tallérja. Kolozsvári

veret, 1661. Elő- és hátlap

49. Apafi Mihály és Lotharingiai Károly, 1688 \>

50. Csíkdelne, a római katolikus templom belseje. Épület: 15. század második fele, mennyezet: 1613, oltár: 1675
 fejedelemség államhatalmi szinten, legális szövetségesként vehet részt a
nemzetközi koalícióban.
1664 tavaszán a haditerv szerint magyar, császári, német és francia
segédcsapatok három ponton indítanak támadást. A magyar csapatok főpa­
rancsnoka, Zrínyi a Rajnai Szövetség csapataival ostrom alá fogja Kanizsát. A
fősereg Montecuccoli vezetésével a Duna vonalán indít támadást. Hadművele­
teket kezdenek Várad térségében is a vár visszafoglalásának előkészítése
érdekében. A nehézségek ellenére a háború sikerrel indult, 1664. augusztus 1-
jén Szentgotthárdnál a szövetséges csapatok nagy győzelmet arattak Köprülü
nagyvezir hadereje felett. A császári kormányzat törökháború-ellenes pártja,
Johannes Ferdinand Porcia herceg, a Titkos Tanács elnöke 1664. augusztus
10-én Vasvárnál békét kötött az oszmánokkal. A békekötést egyelőre titokban
tartották, sem a szövetségesek, de még a császári csapattisztek sem tudtak róla,
csak szeptember végén hozta nyilvánosságra a császári nyilatkozat.
Erdély érdekeit a vasvári béke mélyen sértette. A Habsburg-kormányzat a
fejedelemségről is tudtuk nélkül egyezett meg a Portával. Várad országrésznyi
körzetével együtt és a Porta minden más területi foglalása (Lugos, Karánsebes)
az Oszmán Birodalom birtokában maradt. A Habsburg-török megegyezés
értelmében Székelyhíd várát, amely a török Várad ellenében védte a
fejedelemség nyugati határát, le kell bontani. A két hatalom megegyezett, hogy
egymás ellenségeit, tehát az önállóságát védő Erdélyt sem segítik.
A vasvári béke következtében Apafi politikája is módosult. Szorosabbra
fűzte kapcsolatát a királyság főméltóságaival. A magyar politikusok az új
viszonyokkal számolva új reálpolitikai programot dolgoztak ki az ország
fennmaradása, a magyar államiság átmentése érdekében oly módon, hogy
felvázolták a Magyar Királyság, az Erdélyi Fejedelemség, Horvátország és
Lengyelország konföderációjának tervét. Zrínyi Miklós 1664. november 18-án
vadkanvadászaton meghalt. Apafi, aki elsőként írta le, hogy a nemzet válságos
időben vesztette el legjelentősebb politikusát, felmérte az Erdély lehetőségei­
ben, esélyeiben bekövetkezett változást.

Egyensúlypolitika
és az erdélyi-francia szövetség

Apafi és kormányzóköre az 1664. évi nemzetközi törökellenes háború

meghiúsítása után is jól látta, hogy az oszmán hatalom meggyengült,
Magyarország visszafoglalásának ideje súlyosabb körülmények között, mint
ahogy az elődök számítottak rá, de előbb-utóbb bekövetkezik. A széles körű
nemzetközi áttekintéssel rendelkező Apafit és kormányzókörét az a cél vezette,
hogy megőrizze a fejedelemség értékeit, és korszerű eszközökkel erősítse meg
állami szuverenitását. Sikerült a török és a Habsburg-hatalom között
egyensúlypolitikát megvalósítaniuk. Tudatosan vállalva a magyar államiság
átmentését, rendbe hozták a fejedelemség belső viszonyait. Frissen ki­
használták az új nemzetközi hatalmi erőviszonyok lehetőségeit célszerű
321 külkapcsolatok kiépítésére. Apafi kormányzókörében művelt, tapasztalt és
tehetséges politikusok tevékenykedtek: az idős Bethlen János kancellár, az ifjú
Teleki Mihály első tanácsúr, Bánffy Dénes kolozsvári főkapitány és diplomata,
majd a fiatal Bethlen Miklós és mások. A kis országnak a Portától Lengyel-
országon át a német fejedelemségekig évszázados diplomáciai hagyományaira
építve Apafi többnyire nemeseket, polgárokat és az értelmiség jól képzett
gárdáját állíthatta a súlyos válságát élő fejedelemség szolgálatába. Többségük
már Descartes eszméin nevelkedett.
A fejedelmi központi hatalmat Apafi oly módon építette ki, hogy belső
kölcsönökkel, nyitott kereskedelempolitikával, kincstári vállalkozásokkal
stabilizálta az államgazdaságot, és korszerűsítette a haderőt. Reformjait a
sűrűn összehívott országgyűléssel fogadtatta el és ellenőriztette. Meghívta az
országgyűlésre a „három nemzet” - a magyar vármegyék nemessége, a székely
székek, a városok és a szász univerzitás - követein kívül az erdélyi románság
egyetlen intézményének képviselőjét, a görögkeleti egyház püspökét is. Nincs
rá ugyan adat, hogy uralma idején a püspök felszólalt volna az országos
tanácskozáson. Apafi újítása mégis korszakos jelentőségű volt, mert először a
történelem folyamán politikai fórumot nyitott az erdélyi románságnak.
A vasvári béke következményei a királyságban is új politikai viszonyokat
teremtettek, s ez ugyancsak hatott a fejedelemség politikájára. Wesselényi
Ferenc nádor vezetésével a királyság főméltóság-viselői - Nádasdy Ferenc
országbíró, Zrínyi Péter horvát bán és Lippay György esztergomi érsek -
közösen keresték az ország megőrzésének új lehetőségeit. A Habsburg-oszmán
megegyezés még a védelmi harcot is tiltotta, viszont a török helyőrségek
rendszeresen betörtek a királyság területére, hatalmas sarcokat szedtek, és fél
vármegyényi vidékeket csatoltak a hódoltsághoz. Wesselényi és társai országos
egységet igyekeztek kialakítani. így vonták be a szervezkedésbe II. Rákóczi
György még 1652-ben örökös fejedelemmé választott fiát. I. Rákóczi Ferenc
1665-ben húszéves; apja halála után áttért a katolikus vallásra és anyjával,
Báthori Zsófia fejedelemasszonnyal a család felső-magyarországi birtokán élt,
többnyire a Lengyelország és Erdély között összeköttetést biztosító Munkács
várában vagy Sárospatakon. A francia, majd a lengyel segítség megnyerésével
hiába próbálkozó Wesselényi nádor Erdéllyel is szorosabb együttműködést
akart kialakítani. Apafi fejedelem 1666 nyarán el is küldte Erdély követeit,
Teleki Mihályt és Bethlen Miklóst, s a murányi tanácskozáson többek között
arról is tárgyaltak, hogy hol legyen a fejedelemség és királyság határa, ha majd
kiverik a törököt az országból. Addig azonban Wesselényi nádor és társai nem
láttak más módot az ország teljes pusztulásának megakadályozására, mint hogy
külön megállapodást kötnek az oszmán hatalommal, évente nagyobb összeg
lefizetésével váltanák meg a maradék ország biztonságát. Apafi 1666 őszén jól
bevált diplomáciai testületét bocsátotta a Portával összeköttetést kereső
magyar főméltóságok rendelkezésére. A próbálkozás azonban nem sikerült.
Köprülü Ahmed nagyvezírt még Kandia ostroma kötötte le, a Habsburg-
birodalommal nem akart háborúba kerülni, titkos megállapodásuk szerint
egymás alattvalóit nem segítik, s így a főméltóságok ajánlatát hozó erdélyi
követtel tárgyalásokba sem bocsátkozott. 1669-ben Köprülü bevette Kandia
várát, s miután így megszilárdította hatalmát a Földközi-tenger keleti
térségében, Lengyelország ellen készült újabb háborúra. A Habsburg-
udvarral a magyarországi béke és az ausztriai-török kereskedelem zavarta­
lansága érdekében a Porta új egyezményt között. Wesselényi nádor halálával a 3^2
 szervezkedés elvesztette megfontolt vezetőjét, és 1670 tavaszán a Habsburg-
kormányzat szélsőséges pártja megkezdte a királyság csonka államiságának
felszámolását: a császári csapatok ellen kibontakozó helyi ellenállásokat és I.
Rákóczi Ferenc felső-magyarországi felkelését leverték. Letartóztatták, majd
összeesküvés, a törökkel paktálás vádjával bíróság elé állították és kivégezték
Nádasdy országbírót, Zrínyi Péter bánt, Frangepán Ferenc horvát és Erasmus
Tattenbach stájer főnemest, s a felső-magyarországi köznemesek egyik
vezetőjét, Bónis Ferencet (1671). A királyság alkotmányát felfüggesztették, a
várak magyar katonaságát (mintegy 10 ezer végvári vitézt) elbocsátották, a
határőrséget császári egységekre bízták. Megszüntették a városok önkormány­
zatát, a protestáns lelkészeket különbíróság elé idézték Pozsonyba. A
szervezkedés gyanúja miatt a felső-magyarországi köznemes családok sokasága
vált földönfutóvá (1670-1674).
Apafi mindvégig megőrizte szuverenitását, Erdély sem a török, sem a
Habsburg-hatalomnak nem vált eszközévé. M int a magyar államiság megtes­
tesítője, a fejedelem adott lehetőséget, hogy tájékoztassák Európát a királyság­
beli viszonyokról. Erdély menedéket nyújtott az üldözötteknek, és segítette,
hogy határán, a Partiumban a bujdosók - földönfutó egykori végvári katonák,
jobbágyok, nemesek - felfegyverkezzenek, és beütéseikkel nyugtalanítsák a
császári katonaságot.
Apafi eredményes egyensúlypolitikát, újszerű nemzetközi kapcsolatokat
alakított ki. Megegyezett a lengyelekkel, magához békítette Moldva és
Havasalföld vajdáit. Továbbfejlesztette Hollandiával, Angliával, a német
fejedelemségekkel és Svédországgal - a már kiépített egyházi kapcsolatok
segítségével - politikai összeköttetéseit. Ugyanakkor szerződéssel rendezte
Erdély viszonyát Lipót császárral. Számolt a kiéleződő Habsburg-Bourbon
ellentéttel. A nemzetközi viszonyokat Erdély érdekében kihasználó Apafi régi
hagyományokat folytatott, Pázmány Péter esztergomi érsek, Zrínyi Miklós
kezdeményezéseit és az erdélyi fejedelmek gyakorlati politikáját elevenítette
fel. A bécsi francia követ, a portai francia rezidensek és a franciabarát lengyel
politikusok segítségével teremtette meg Franciaország és Erdély kapcsolatát.
1673 novemberében a török felett fényes győzelmet arató Jan Sobieski
hetman kéréssel fordult Apafihoz, hogy Erdély vállaljon Franciaországgal
együtt mediációt az 1672 óta zajló lengyel-török háború befejezésében. A
francia orientációnak Erdélyben elég nagy belső ellenzéke van, Apafi azonban
véresen letöri a Habsburg-kapcsolatokat erőltető pártot, politikai vezetőjük,
Bánffy Dénes feje porba hull. 1675 márciusában a lengyel király követével
Erdélybe érkező francia megbízott, Roger du Fresne Akakia közreműködésé­
vel megszületik egy előzetes francia-erdélyi megállapodás, a fogarasi
egyezmény. 1677 májusában pedig Varsóban Francois Gaston de Selles
Béthune márki, Franciaország új lengyelországi követe és Absolon Dániel, a
fejedelemség képviselője, aláírták az erdélyi-francia szövetséget. Francia-
ország harcban állva Lipót császárral 100 000 tallérral segíti a Habsburg-
önkényuralom elől Erdélybe menekülteket. A határon több ezer üldözött gyűlt
össze, s ezek —korabeli kifejezéssel a bujdosók - hadsereggé szerveződtek.
Emellett XIV. Lajos francia és lengyel segédcsapatokat küldött, hogy nagyobb
szabású katonai akciót indítsanak a Habsburgok ellen. A bujdosók élére Apafi
generálist küld ki, Teleki Mihályt, aki vezérkarával megszervezi a támadást, és
323 a fejedelemség visszavonulási területet biztosít számukra. Nyílt háborúba
azonban Erdély nem bocsátkozik a Habsburg-magyar királlyal. Ennek ellenére
a szerződés értelmében XIV. Lajos belefoglalja Erdély érdekeit a majd a
Habsburg-kormányzattal kötendő békébe. Sőt, ha a török Porta büntető
hadjáratot indítana a fejedelemség ellen, a francia király kezességet vállal és
védelmet nyújt.
Az időközben Lengyelországgal békét kötött Porta francia kapcsolatait
kockáztatná, ha nyíltan fellépne a fejedelemség önálló nyugati külpolitikája
ellen, de titokban a hatalomra törő Béldi Pált biztatja, hogy törökbarát pártot
szervezve buktassa meg Apafit. A fejedelem és kormányzóköre azonban
sikeresen leszámolt Béldi csoportjával.
A bujdosókat ekkoriban kezdték „kurucok” -nak nevezni. A kifejezés
eredete bizonytalan. Az 1670-es évek második felében kurucok azok, akik a
Habsburg-uralom ellen, a protestáns vallás és az ország szabadságáért
harcolnak. Első harci próbálkozásaik nem arattak tartós sikert. Teleki jó
szervező, vállalkozó diplomata, de hadvezető tehetsége csekély. Mire 1678
tavaszán a francia király megbízottjának jelenlétében Telekit a bujdosók „fő
elöljárójukul” választották, a hadsereg generálisa a húszesztendős gróf
Thököly Imre lett.
Thököly még mint gyermek menekült a Wesselényi-szervezkedés megtorlá­
sa elől a királyságból Erdélybe. Különleges katonai tehetsége már az 1678 kora
őszi hadjáraton megmutatkozott. Francia és lengyel segédcsapatokkal meg­
erősített lovasezredeivel elfoglalta az alsó-magyarországi bányavárosokat. Ez a
katonai akció hathatósan hozzájárult, hogy Franciaország belefoglalta Erdélyt
a Habsburgokkal megkötött nijmegeni békébe. A fejedelemség érdekeit
általánosságban említő 31. pont érdemi súlyát XIV. Lajos királynak 1679.
június 8-án kelt, Apafinak küldött levele adja meg, amelyben megerősíti, hogy
a békeszerződés szerint Erdélyt is felvette szövetségesei közé. Apafi hamarosan
fogadja a még 1674-ben megválasztott, de csak 1676-ban megkoronázott
Sobieski lengyel király erdélyi követét, és hivatalosan megbízott minőségben
küldi Absolon Dánielt Párizsba.
Az erdélyi diplomácia messzeható nemzetközi következményeivel és
Thököly haderejével egyaránt számoló Habsburg-kormányzat 1681-ben,
csaknem húszévi szünet után összehívja az országgyűlést. A soproni
országgyűlésen visszaállították a magyar alkotmányt, betöltötték a királyság
főméltósági tisztségeit, nádort választottak, és törvényt hoztak, hogy bizonyos
korlátok között szabad a protestánsok vallásgyakorlata.
A mintegy 20 ezer főnyi katonaságával erős hatalmat kiépítő Thököly
azonban Felső-Magyarországon önálló fejedelemséget kívánt kialakítani.
Számíthatott Eperjes, Bártfa, Lőcse gazdag polgárainak anyagi támogatására,
majd feleségül vette I. Rákóczi Ferenc özvegyét, Zrínyi Ilonát, s a Rákóczi és
Zrínyi család hagyományos tekintélyével is növelte hatalmát. A Porta
felismerte, hogy Thököly támogatásával megoszthatja a magyar politikát,
elszigetelheti Erdélyt, és megszabadulhat Apafitól. 1682-ben Thököly bevette
Kassát, Ibrahim budai pasa pedig ostrom alá fogta Fülek várát, ahová
Thökölynek és a tatár büntető hadjáratot kilátásba helyező portai parancsra
Apafinak is csapatokkal kellett kivonulnia.
Fülek a királyság két északi területe, a nyugati rész, „Alsó-Magyarország”
és a keleti rész, „Felső-Magyarország” között biztosította az összeköttetést.
Ibrahim nagy véráldozattal vette be, s győzelmi szertartásának fénypontjaként З24
 Thökölyt Felső-Magyarország fejedelmének kiáltotta ki. Apafi felismerte a
megosztó török politika és Thököly önálló hatalma messzeható veszélyeit. Az
események azonban túlfutottak hatáskörén. Az idős fejedelem lassan elöregedő
politikusgárdájával már nem védhette ki e váratlan fejlemény súlyos követ­
kezményeit.

A Szent Liga titkos tagja

Az önálló Erdélyi Fejedelemség helyzetében a török háború (1683-1699)
gyökeres változást hozott. A változás azonban nem egy csapásra történt, és nem
egyértelmű körülmények között zajlott. Franciaország, ahogy kiépítette a
Habsburg-birodalom háta mögött politikai támaszpontjait, a Portával is
szorosra fűzte viszonyát. Az Oszmán Birodalomban Köprülü Ahmed
nagyvezír halála után (1676) a belső bomlás nyilvánvalóvá vált. Janicsárlázadá­
sok, állandó pénzügyi zavarok és ellátási nehézségek között Kara Musztafa
nagyvezír úgy vélte, hogy hódító hadjárattal keltheti új életre a birodalmat.
Franciaország biztatásától sem függetlenül hadjáratot indított Bécs elfog­
lalására. 1683 nyarán mintegy százezer főnyi seregével Magyarországon
átvonulva megkezdte a császárváros ostromát.
Apafi sok vihart megélt kormányzókörét nem kápráztatta el az egész Európát
megrendítő oszmán vállalkozás. Nyilván Erdély aranyainak is része volt benne,
hogy a hadba hívó szultáni parancsnak Apafi csak nyár utóján tett eleget. Akkor
sem tetemes haderővel, csupán a székelyek néhány ezres seregével ment ki
Magyarországra, hogy a nagyvezír haderejéhez csatlakozzék. A Győr alatti
Rába- és Rábca-hidakat őrizték. Közben a Habsburg-császár oldalán kitartó
Esterházy Pál nádorral a fejedelem mindvégig kapcsolatban maradt. Politikai
alapelvét így foglalta össze: igyekezzenek közös erővel úgy kormányozni a
dolgokat, hogy „ne légyen . . . végső romlása a magyar nemzetnek” .2
Lotharingiai Károly herceg és Sobieski János király elsöprő bécsi győzelme
- 1683. szeptember 12. - után, mire a felbomló török haderőkkel elárasztott
királyságon át Apafi járvány tizedelte seregével hazaért, Erdély helyzete
megváltozott. A Porta a párkányi csatavesztés (1683. október 9.) sokkhatására
bűnbaknak kikiáltott Thökölyt elejtette. Erdélyre kívánt támaszkodni, és
elismerte Apafi kiskorú fia, II. Mihály fejedelmi címét. A gyermek Apafit az
erdélyi rendek már korábban megválasztották. Az öreg Apafi Mihály azonban
a kereszténység oldalán kereste Erdély jövőjének biztosítékait.
1684 tavaszán XI. Ince pápa védnöksége alatt Lengyelország, Velence és a
Habsburg-birodalom részvételével megalakult a Szent Liga. A török európai
hatalma visszaszorítására létrejött katonai szövetség tagjai világosan felis­
merték, hogy Erdély nélkülözhetetlen az Ukrajnától le a Földközi-tenger
partvidékeiig és a Balkán-félszigetig kibontakozó háborúban. Stratégiai
támaszpont, nyersanyag- és élelemforrás. Protestáns ország, így a német
fejedelemségek és a vállalkozást anyagiakkal segitő Anglia, Hollandia szem­
pontjából is fontos, hogy Erdély a keresztények oldalán vegyen részt a
történelmi jelentőségű küzdelemben. Ezt már a török kiűzésének nemzetközi

З25 Apafi Mihály fejedelem levele Esterházy Pál nádornak. 1683. június. E O E XVII. 127-128.
feltételeit felvázoló tervek is mind leszögezték. Hagyományok és nemzetközi
követelmények jegyében ajánlotta fel tehát Lipót császár 1684 áprilisában
Apafi fejedelemnek, hogy csatlakozzék a Szent Ligához.
A nyílt csatlakozást azonban reálpolitikai meggondolások tiltották. Nyugati
határán Várad, Temesvár és egy sereg kisebb török vár erős őrségei figyelték
Erdély minden mozdulatát. Sztambul egyetlen intésére porrá tehetik falvait és
városait a Kárpátok keleti hágóin bezúduló tatár csapatok. Lengyelország a
Szent Ligában is erős francia orientációt képviselt. Sobieski kapcsolata Lipót
császárral alaposan megromlott, és Erdélyt a maga érdekkörébe vonva szerette
volna felvenni a törökellenes szövetségrendszerbe. Mindemellett Buda 1684.
évi ostromát az oszmánok sikeresen kivédték, a török még nagy erejű ellenfél.
Apafi mégis megkezdte az óvatos előkészítő lépéseket, hogy minden nehézség
ellenére megfelelő biztosítékokkal és garanciákkal körülbástyázva a kis ország
érdekeit, bekapcsolódjék a kereszténység küzdelmébe. 1685 tavaszán Kercse-
során megkötik Teleki közreműködésével az előzetes titkos megállapodást a
Habsburg-császárral. Eszerint Apafi elismeri a magyar király főségét, Lipót
szavatolja a fejedelemség önálló államiságát, kormányzásának függetlenségét, s
Erdély titokban csatlakozik a Szent Ligához, vállalja egyes csapategységek
kiteleltetését. A megegyezés biztonsága érdekében Apafi közben Havasalföld­
del érdekvédelmi szövetséget kötött, és Lengyelország garanciáját igyekezett
elnyerni. Thökölyvel azonban nem sikerült megegyeznie.
Felső-Magyarország fejedelme ugyancsak távol tartotta magát Bécs ost­
romától, és mintegy 20 ezer főnyi haderejével azonnal megkisérelte, hogy
átálljon a keresztények oldalára. A Habsburg-kormányzat dinasztikus pártja
azonban hevesen elzárkózott minden közeledési kísérlet elől, annak ellenére,
hogy Lotharingiai Károly, a kitűnő hadvezér úgy vélte, Thököly harcedzett
katonái nélkülözhetetlenek a magyarországi hadszíntereken. A Porta elfogató­
parancsot adott ki Thököly ellen. Apafi a parancsnak nem tett eleget, s talán
értesítette is a veszélyről Thökölyt, de segítséget nem adhatott. Thököly
birtokait a török párt kezdeményezésére az erdélyi országgyűlés 1685 tavaszán
elkobozta, híveit bebörtönözte. A váradi pasa 1685 őszén csellel elfogta Felső-
Magyarország fejedelmét. A királyság és Erdély pozícióinak védelmében is
nélkülözhetetlen 20 ezer főnyi Thököly-hadsereg ezzel megsemmisült,
csoportokra, csapatokra hullott szét, sokan beálltak a Szent Liga magyar
kapitányaihoz, s néhány ezred a császári hadtestek kötelékeiben harcolt a török
ellen. Mintegy négyezer katona, Thököly diplomáciai testületével együtt
Zrínyi Ilona és a Rákóczi gyermekek munkácsi várába zárkózott. A stratégiai
fontosságú várat 1685 végén a császári csapatok erős ostrom alá vették.
1686 tavaszán a pápai diplomácia jóvoltából befejezték a lengyel-orosz
háborút. A moszkvai cárság csatlakozott a Szent Ligához, s lekötötte a krími
tatárok erejét. A haditanács ugyanakkor beszüntette a nagy nemzetközi
felháborodást kiváltó és presztízsveszteséggel járó munkácsi ostromot, s a
várat blokád alá vette. Mindez azért történt, mert a szövetséges csapatok egész
Európa figyelmével kísérve körülzárták Budát. Az időközben a szultán
parancsára szabadon bocsátott Thököly sem nyúlt fegyverhez. A fejedelemség
követei és a bécsi államférfiak most már véglegesíthették Erdély csatlakozásá­
nak feltételeit.
Az 1686. június 28-án Haller János erdélyi követ, Strattmann kancellár és
Badeni Hermann, a haditanács elnökének ellenjegyzésével ellátott szerződés 326
 szerint a fejedelemség csatlakozik a Szent Ligához. Amíg Váradot nem
foglalják vissza, a szerződés titkos. Amig Temesvár és Belgrád török kézen van,
Erdély nem száll hadba, hanem évi 50 ezer birodalmi tallér készpénzzel,
továbbá fuvarral és élelemmel járul hozzá a török háborúhoz. Ennek zavartalan
lebonyolítása érdekében a török háború idejére Kolozsvárt és Dévát kéthar­
madrészt császári, egyharmadrészt fejedelmi csapatok őrzik. Erdély, mint a
Magyar Szent Korona tagja, elismeri a magyar király hatalmát. Lipót császár
ezzel szemben kötelezettséget vállal, hogy szavatolja a fejedelemválasztás
szabadságát, az ország minden egykori törvényeivel biztosított világi és
egyházi ügyeinek sértetlenségét, az államkormányzat és a gazdaság
önállóságát. A Szent Liga és az oszmán hatalom háborúját lezáró békébe majd
belefoglalják az Erdélyi Fejedelemség érdekeit. (A szerződés egyik másolatát
Londonban őrzik a Public Record Office fontos államiratai között.)
A szerződés megállapodását Erdély óriási politikai kockázatot vállalva
teljesítette. 1687 őszén a császári hadsereget a teljes pusztulástól a fejedelemség
mentette meg. Buda visszavívása (1686. szeptember 2.) után ugyanis a Porta
megújította haderejét, s 1687 nyarán a nagyvezír meglehetősen erős haderővel
jött Magyarországra, hogy visszavegye az Oszmán Birodalom magyarországi
központját. A Lotharingiai Károly herceg vezette szövetséges csapatok
azonban 1687. augusztus 12-én Nagyharsánynál kemény küzdelemben
megsemmisítették a nagyvezír hadseregét. A győzelem szinte pirruszinak
bizonyult, mert a szövetséges csapatok között kirobbantak a régen lappangó
feszültségek, a hadvezetés meghasonlott, Lotharingiai Károly a császári
hadsereggel magára maradt. Az élelemből kifogytak, takarmányhiány miatt
pusztultak a lovak, a katonaságot járvány tizedelte, és a maradék haderőt
elcsigázta a heteken át zuhogó eső, a csaknem járhatatlan utak. Teljesítőké­
pességének végső határaira érkezett császári hadseregnek adott tehát Apafi
fejedelem - a tartózkodást ajánló országgyűléssel is szembeszállva -1687 őszén
téli szállást.
Az érdekelt felek rövid előzetes tárgyalások után, 1687. október 27-én a
balázsfalvi szerződésben szabályozták a császári csapatok erdélyi áttelelésének
feltételeit, messzemenően tekintetbe véve a lakosság biztonságát és érdekeit. A
Lotharingiai Károly herceg és Teleki Mihály aláírásával ratifikált megálla­
podás újra megerősítette a fejedelemség kormányzati önállóságát biztosító
1686. évi szerződést.

Visszatérés a Magyar Királysághoz a Habsburg

hatalmi rendszerben
1688 elején a Habsburg-kormányzat Antonio Caraffa generálist nevezte ki
Erdély katonai főparancsnokának. M iután az előző év végén a pozsonyi
országgyűlésen megváltoztatták Magyarország alkotmányát, és az addig
választott királyságot örökös királysággá nyilvánították, az új katonai főpa­
rancsnoknak az a feladata, hogy az új követelmények szerint rendezze a
fejedelemség és királyság viszonyát.
A magyar rendek kompromisszumot kötöttek a Habsburg-dinasztiával,
327 lemondtak ősi választási jogukról, viszont az uralkodó kötelezettséget vállalt,
hogy a magyarok saját maguk, magyar intézményekkel rendezkednek be a
töröktől visszafoglalt országban. Caraffa ezzel szemben katonai terrorral,
erőszakkal kényszerítette az ország önállóságáról lemondó nyilatkozat aláírásá­
ra Erdély politikusait. A fogarasi nyilatkozat értelmében a fejedelemséget
Lipót császár és a 9 éves örökös király, I. József uralma alá helyezik, az ország
váraiba császári katonaságot fogadnak, és évi 700 ezer forint adót fizetnek
Bécsbe. A rendek hivatkoztak az 1686. évi szerződésre és a balázsfalvi
egyezményre, válaszul a császári leirat csak a vallásgyakorlat szabadságát és a
katonaság önkényeskedéseinek megfékezését ígérte. Megtartására azonban
nem kaptak semmi garanciát. Több város, így Nagybánya, Beszterce és Brassó
fegyverrel tiltakozott a fogarasi nyilatkozat ellen, de a katonai túlerő letört
minden ellenállást. Vagy fogcsikorgatva engedelmeskedtek, vagy elvéreztek az
egyenlőtlen harcban, mint a Kreutz Gáspár aranyműves vezetésével a
városfalakra ágyúkat vontató brassói lakosság. Erdély központi kormányzata és
rendi intézményei árnyékhatalommá váltak, katonai főparancsnok kormány­
zott, és fegyveres erővel hajtotta be az adót.
Apafi fejedelem hosszú uralkodásának utolsó esztendejében már súlyos
betegséggel küzdött. 1690. április 15-én az órák szenvedélyes kedvelője
megtért a „nagy órásmesterhez” . A Porta azonnal kiállította az új fejedelem
atnahméját, a szultáni fermánba Thököly Imre nevét írták be.
Thököly hiába szabadult ki a török fogságból, a keresztény tábortól
elszigetelődött, az oszmánok oldalára szorult. Eddig a török csapatkötelékek­
ben Havasalföldön harcolt a szövetséges keresztény csapatok ellen, majd
konföderációt kötött Constantin Brincoveanu vajdával (1689). Az európai
erőviszonyokban hirtelen bekövetkezett változás pedig pillanatnyi lehetőség­
gel szolgált, hogy elnyerje az erdélyi fejedelmi hatalmat.
Belgrád elfoglalása (1688), majd a császári csapatok benyomulása Havasal­
földre annyira megnövelte a Habsburgok erőfölényét, hogy az európai hatalmi
egyensúly fölborulására hivatkozva Franciaország és Lengyelország ellenak­
ciót kezdett. XIV. Lajos csapatai betörtek a német fejedelemségekbe, a
Napkirály éppen úgy Erdélyben látta a Habsburgok túlzott hatalmi törekvéseit
Közép-Európa keleti végvidékén ellensúlyozni képes országot, mint a
Kamenica várát a törököktől nagy véráldozatokkal visszafoglaló Sobieski. De
amíg a francia király kijelentette, hogy kész Thökölyt anyagi támogatással is
besegíteni az erdélyi fejedelemségbe, Sobieski annak ellenére sem bízott
Thökölyben, hogy a Porta már hajlott a békére.
Erdély helyzetében végül a török ellentámadás hozott időleges változást.
Thököly 1690. augusztus 21-én az erdélyi havasok úttalan útjain ereszkedett
be az országba, 6000 főnyi seregével meglepte és megsemmisítette a császár
erdélyi haderejét. Teleki Mihály, Apafi egykor legbefolyásosabb tanácsosa
holtan maradt a zernyesti csatatéren. Thökölyt a keresztény szigeti
országgyűlés fejedelemmé választotta. Erdély új fejedelme megerősítette az
ország alkotmányát, a négy bevett vallás szabadságát, a „libera vox” -ot, vagyis
a fejedelemválasztás szabadságát és a „három nemzet” kiváltságait. Ugyanak­
kor felajánlotta Lipót császárnak, hogy kész a Szent Liga oldalán a török ellen
fordulni, ha fejedelemségét elismeri, hercegi címet kap, és a megegyezést
Velence Lengyelországgal együtt garantálja.
Eközben Köprülü Musztafa nagyvezír hatvanezer főnyi haderejével
körülzárta, majd egyheti ostrom után, 1690. október 8-án visszafoglalta 328
 Belgrádot. A császári csapatok fővezére, Badeni Lajos generális Erdély
stratégiai jelentőségét fontosabbnak ítélte, mint Belgrádét, s a Balkán kapuját
sorsára hagyva, a fősereggel Thököly ellen indult. Erdély fejedelme pedig,
miután alvezérei csatát vesztettek, csapattöredékeivel a Bodza-szoroson át
október 25-én örökre elhagyta az országot.
Eközben a török ellentámadás miatt kirobbanó általános pánikot Bethlen
Miklós tanácsúr eredményesen használta ki Erdély érdekében. Thököly
erdélyi fejedelemsége és Belgrád eleste Bécsben tanácstalanságot és kapkodást
keltett. Bethlen ekkor nyújtott be olyan diplomatervezetet a császárnak, amely
az adott politikai keretek között biztosíthatja Erdély belső kormányzatának
önállóságát. A tervezetet a bécsi kormányférfiak fenntartás nélkül elfogadták.
Lipót császár erdélyi uralmának ez az 1690-ben kiadott alapokmánya, a
D ip lo m a L eo p o ld in u m a katonai igazgatás évei után az erdélyi polgári igazgatás
szuverenitása mellett szavatolta a szabad vallásgyakorlatot, a gazdasági
önrendelkezést s a művelődési intézmények sértetlenségét. 1691 -ben a fogarasi
országgyűlés II. Apafi Mihály kiskorúságának idejére Guberniumot válasz­
tott. A gubernátor a kivégzett Bánffy Dénes fia, Bánffy György; a kancellár
Bethlen Miklós lett. Az ország főgenerálisi tisztségét Bethlen Gergely, a
főkincstárnokságot Haller János nyerte el. Ez a kormányzótestület, bár sok
ellentét osztotta meg, óvatos angol és holland orientációt próbált megvalósita-
ni. II. Apafi Mihály kiskorú fejedelem, Bethlen Miklós ösztönzésére, 1690-
ben aláírt nyilatkozata értelmében gyámjainak a brandenburgi választófejedel­
met és Orániai Vilmos angol királyt ismerte el. Ez az adott helyzetben reális
lépésnek látszott, mert a török előretörését még a mérhetetlen áldozatokat
követelő szalánkeméni keresztény győzelem sem tudta megállítani.
A Habsburg-kormányzatot súlyos veszteségek érték. A tengeri hatalmak,
Anglia és Hollandia pedig, mivel a kibontakozó pfalzi háborúban szövetség
kötötte őket a Habsburg-császárhoz, a kilátástalan erőpocsékolásnak tűnő
török háború mielőbbi befejezését sürgették. Az angol és a holland protestán­
sok és kereskedők érdekei miatt különösen szorgalmazott béketervezetekbe
Erdély szabadságai fontos fejezetként kerültek be. 1691-ben a törökök és
Habsburgok között békeközvetítő angol és holland javaslat szerint Erdély
önállóságát meg kell tartani. Lipót császár maga is jóváhagyta a Sir William
Hussey angol megbízottal a Portára küldött békeajánlatot, amelynek értelmé­
ben Erdély megtartja önálló államiságát. II. Apafi Mihály török és Habsburg
pártfogás alatt, nemzetközi hatalmak garanciális ellenőrzésével kormányozná
az országot. Később William Paget lord egyenesen a fejedelemség múltbeli
politikai szerepére hivatkozva javasolta, hogy a megkötendő békébe foglalják
bele az önálló Erdély biztonságát is. A nagyvezír magáévá tette az angol és a
holland javaslatot, s a tárgyalások előrehaladtával is feltételül kötötték ki, hogy
Erdély régi állapotába helyeztessék vissza.
A Habsburg kormánykörökben megoszlottak a vélemények. A toleránsabb
táborral szemben azok kerültek fölénybe, akik az angol és a holland
garanciákkal biztosított önálló Erdély miatt a dinasztia jövőjét féltették. A
béketárgyalások előrehaladtával mintegy versenyfutásban megszilárdították a
Habsburg-kormányzat erdélyi hatalmát. Költséges ostromzár után végre
elfoglalják Váradot (1692), II. Apafi Mihályt mondvacsinált ürüggyel Bécsbe
internálják, mintegy 8000 főnyi katonasággal újra megszállják Erdélyt (1695),
З29 és Rabutin de Bussy generális főparancsnoksága alá helyezik (1696).
 A fejedelemség vallásfelekezetei közötti arány szembetűnően megváltozott.
A katolikus egyház már a korábbi évtizedekben megerősödött. Katolikus
főurak gazdag csoportja a politikában is vezető szerephez jutott, s bőséges
alapítványokkal támogatta a plébániákat és az iskolákat, segítette az országban
már elszórtan működő jezsuitákat. 1690 elején a Katolikus Státus Apor István
elnökletével megegyezett a református egyházzal a vitás egyházi birtokok
ügyében. Illyés András püspök, az erdélyi katolikus egyház feje, Rómába
küldött memorandumában kifejtette, hogy a katolikus univerzalizmus és az
ország történetében gyökerező nemzeti szellem, a Magyar Királyság ősi
szervezeti keretei között, de a fejedelemség érdekeinek megfelelően kívánja
újjászervezni az erdélyi püspökséget. Az erdélyi görögkeleti egyház püspökét
változatlanul a havasalföldi metropolita nevezte ki, de az erdélyi fejedelem
erősítette meg. Mivel a püspök már meghívót kapott az országgyűlésre, papjai
mentességet nyertek a terhek alól és védelmet a fejedelemtől a földesurakkal
szemben, gazdag hívei pedig kapcsolatba kerültek az államvezetés köreivel, az
erdélyi görögkeleti egyház nemcsak határozott fejedelemségbeli formát öltött a
szabadon fejlődő anyanyelvi műveltség jóvoltából, hanem beépült az ország
államrendszerébe. Közben kevésbé érvényesült a református egyház uniós
törekvése, és Róma csendes missziós munkája sem ért el érdemleges
eredményt. Az uralomváltás időpontjában az erdélyi toleráns valláspolitika
hagyományai éltek. Az organikus fejlődést a Habsburg-kormányzat elhatá­
rozása élesen bevágta. Kinsky kancellár elnökletével a bécsi ún. Erdélyi Tanács
központi beavatkozással rendezi át a fejedelemség vallási viszonyait. A
birodalmi érdeket részben az ausztriai rendtartomány irányításával működő
jezsuiták állami támogatásával, részben pedig úgy érvényesíti, hogy a román
lakosságot vallási unióval a Habsburg-kormányzat irányítása alá vonja.
Előzetes tárgyalások után 1692-ben Lipót császári pátensben ígéri meg,
hogy ha az erdélyi görögkeleti egyház a római katolikus egyházzal egyesül, a
papságot rendi privilégiumokkal ruházza fel, és felmenti az állami adófizetés
kötelezettsége alól. Az egyesülés dogmatikai alapjainak kidolgozása után,
amely lényegében a római pápa főségének elismerését jelentette, 1697-ben a
püspök, Teofil vladika zsinaton nyilvánította ki szándékát, hogy a gondjaira
bízott görög egyház egyesül a katolikus egyházzal, amennyiben papjai
gazdasági és társadalmi kiváltságban részesülnek. 1699-ben Lipót császári
határozatban mondta ki az uniált görögök jogegyenlőségét a római katoliku­
sokkal (I. Diploma Leopoldinum). 1700-ban pedig az új görög püspök,
Atanasie Anghel ünnepélyes zsinaton nyilvánította ki, hogy elfogadják az
uniót és a Habsburg-kormányzat védelmét. Majd miután Bécsben tanúságté­
telt tett, Gyulafehérvárott ünnepélyesen felszentelték a görög katolikus egyház
püspökévé. A formálisan ezzel befejezést nyert uniót Lipót császár 1701-ben
kiadott határozata erősíti meg (II. Diploma Leopoldinum). Eszerint a román
papok mentesülnek mindennemű jobbágyi kötelesség alól, és nemesi privilégi­
umokkal élnek, megnyílnak előttük a katolikus főiskolák és ösztöndíjak, a
görög katolikus püspök mellé az esztergomi érsek „auditor generalis” -t nevez
ki. Hosszú távon az unió új távlatokat nyitott az erdélyi románság fejlődése
előtt. A „részben politikai mű” -vel járó gyors változást a román jobbágyok
nem értették. A kereskedők és kisnemesek tiltakoztak ellene, és megalakították
a Görögkeleti Státust, vezetőjüket, Nagyszegi Gábort azonban a császári
generális bebörtönöztette. ЗЗО
 Az uniót a bécsi kormányzat a török béketárgyalásokkal mintegy verseny-
futásban hozta tető alá. Az 1698-ban konkrét formát öltő tárgyalásokban az
angol közvetitő azt kívánta, hogy a fejedelemség önállóságát és többek között a
protestánsok szabad vallásgyakorlatát is foglalják be a megegyezésbe. Az unió
következtében addigi többségi fölényét elvesztő erdélyi protestantizmus ügye
sem került be azonban a békeokmányba. A karlócai béke 1699 elején úgy zárta
le a másfél évtizedes török háborút, hogy a fejedelemség helyét közvetlenül a
központi kormányzathoz kapcsolva a Habsburg-birodalom kötelékében jelölte
ki.

II. Rákóczi Ferenc erdélyi fejedelemsége

„Sine nobis, de nobis - nélkülünk döntöttek rólunk” - fogalmazta meg II.
Rákóczi Ferenc a világ népeihez intézett, 1704 elején kiadott, de antedatáltan
1703. június 7-ére, a Rákóczi-szabadságharc kezdetének időpontjára keltezett
manifesztumában azt a tényt, hogy a Habsburg és az oszmán hatalom a
magyarok diplomáciai képviselete bélkül határozott Magyarországról. Pedig
az Erdélyi Fejedelemség is államhatalmi szintű szerződéssel, súlyos politikai
kockázatokat vállalva, erején felüli anyagi és véráldozatokkal vett részt országa
visszafoglalásában. A karlócai békében megfogalmazott Habsburg-birodalmi
nagyhatalmi álláspont következményeit pedig a Királyhágón innen és túl a
társadalom minden rétege tapasztalta. A királyságot és a fejedelemséget
anélkül, hogy az országegységet megvalósították volna, régi megosztottságá­
ban, állami intézményei hatáskörétől megfosztva a bécsi kormányzat központi
irányítása alá rendelve szervezték be a Habsburg-birodalomba. Az 1686-1687.
évi kompromisszumokat félretéve mindkét országrészt megfosztották az állami
lét olyan elemi feltételeitől, mint a saját hadsereg, az önrendelkezés, a szabad
vallásgyakorlás, az anyanyelvi művelődés joga. Megsemmisítették történelmi­
leg kialakult külkapcsolatait, elszigetelték a fejlődésbe lendülő európai
országoktól, megfosztották felzárkózási erőfeszítéseinek folytathatóságától. A
század végére a Magyar Királyságban és az Erdélyi Fejedelemségben a fő
tisztségek viselői, a közhatalom különböző fórumain tevékenykedő közneme­
sek és polgárok, sőt a társadalom bármely rétegében az országuk jövőjéről
gondolkodók egyaránt úgy látták, hogy ez az állapot Magyarország teljes
beolvasztásának veszélyeit rejti magában. Elvész a korabeli értelemben vett
nemzet, és elvész a jövő. Erdélyben nemcsak a magyarságukat féltők, főurak,
nemesek, városi polgárok és székely hadnagyok gondolkoztak így, hanem a
Szászföld vezetői is. Dokumentumok sokasága tanúsítja, hogy Erdély lakói -
magyarok, szászok és románok - úgy vélték, jövőjüket az önálló fejedelemség
keretei között látják biztosíthatónak.
Földrajzi helyzetéből következően, és a 17. század folyamán mindvégig aktív
nyugat-európai politikájának folyományaképpen is, Erdély egyre inkább a
nemzetközi hatalmi változások egyik neuralgikus pontja lett, s az új század
hajnalán éppen ezért számolhatott még alternatív lehetőséggel.
Az európai hatalmi viszonyokban a török visszaszorítása miatt új helyzet
alakult ki. A kívánatos hatalmi egyensúly korábban sem csupán a Bourbon- és a
Habsburg-dinasztiák ügye volt már, hanem Európa minden országának
33I legfőbb érdekébe vágott. 1700 végén pedig, amikor a régen beteg spanyol
király lehunyta a szemét, Anglia és Hollandia számára ugyancsak döntő
kérdéssé vált, hogy XIV. Lajos király vagy Lipót császár utódjaira száll-e
Spanyolország trónjának öröksége. Az északi-tengeri kereskedelem bir­
toklásáért régen harcoló Svéd Királyság pedig új versenytárssal, Oroszország­
gal találta magát szemben. M ár 1698-ban, I. Péter cár bécsi látogatása idején
nyilvánvalóvá vált, hogy a cári hatalom is aktív részese kíván lenni az európai
politikának. Erdélyt régi szerződések és szövetségek egyaránt kötötték a
kirobbanó spanyol örökösödési háború egymás ellen küzdő országaihoz:
Franciaországhoz és a Habsburgok oldalán hadba szálló Angliához és
Hollandiához. Az északi háborúban Oroszországgal harcban álló Svédország­
hoz ugyancsak régi szerződések fűzték. Mindemellett beletartozott a pro­
testáns országok közösségébe. Tehát a vallási szolidaritás, az iskolaalapítvá­
nyok és ösztöndíjak, a személyes kapcsolatok szoros szálakkal kötötték a
különböző oldalakon harcoló európai országok protestáns közösségeihez,
mindenekelőtt a német fejedelemségekhez.
Erdély előtt II. Rákóczi Ferenc szabadságharca megnyitotta a lehetőséget,
hogy változtasson helyzetén. A spanyol örökösödési háború, majd az északi
háború kirobbanásával a Közép-Európa keleti térségein elhelyezkedő orszá­
gok számára is nyilvánvalóvá vált, hogy az európai hatalmi erőviszonyok még
nem dőltek el egyértelműen a Habsburgok egységes birodalommá szervezendő
dunai monarchiája javára. Felső-Magyarországon köznemesek, főurak,
végvári kapitányok és vállalkozó-kereskedő jobbágyok egy csoportja II.
Rákóczi Ferenc vezetésével már a századfordulón felismerte, hogy a hatalmi
erőegyensúly kialakításáért folyó európai küzdelemben Magyarország is
újrafogalmazhatja helyzetét. A patrióta és szociális célokkal 1703 tavaszán
Felső-Magyarországon kirobbanó szabadságharc vezetőit az az elgondolás
vezette, hogy megteremthetik és biztosíthatják az ország önállóságát; kor­
szerűsítik társadalmi, állami berendezkedését. Ily módon az országegység
történelmi hagyományait teherbíró formában folytatva tervezhetik meg
Magyarország jövőjét Európa országai között.
Az 1703-ban mindössze 27 esztendős II. Rákóczi Ferencnek, a fejedelmi
Báthori és Rákóczi családok leszármazottjának életútja összefonódott a
fejedelemség és a királyság utolsó negyedszázadának történetével. Apja, I.
Rákóczi Ferenc választott erdélyi fejedelem. Házasságát Zrínyi Péter horvát
bán Ilona lányával a Wesselényi-szervezkedés politikai érdekei hozták létre. A
szervezkedés leverése után életét csak tetemes anyagi áldozatokkal megmentő
I. Rákóczi Ferenc 1676-ban, fia születése után néhány hónappal meghalt. Az
árva II. Rákóczi Ferencet kiskorától uralkodásra nevelték. Nagyanyja, Báthori
Zsófia Báthori István erdélyi fejedelem és lengyel király hagyományait ápolva a
lengyel koronára tekintett, Zrínyi Ilona viszont az Erdélyi Fejedelemség
örökösét látta fiában. Az országrésznyi Rákóczi-birtokon és egész Felső-
Magyarországon a gyermek Rákóczit „fejedelem” , „ifjabbik fejedelem”
címekkel tisztelték. Bécsben és egész Magyarországon jól ismerték, számoltak
személyével. Kilencéves korában mostohaapja, Thököly Imre oldalán részt
vett a felső-magyarországi hadjáratban, majd a törököt kiűző háború idején az
ostromlott Munkács várában élt, neve egész Európában ismert lett. Zrínyi
Ilona az ostrom három éve alatt hathatós diplomáciai lépéseket tett, hogy fia
neveltetését nemzetközi garanciákkal a lengyel királyi udvarban vagy Francia-
országban biztosíthassa. A vár feladása után mint Lipót császár gyámfia az 33 ^
 osztrák arisztokrácia fiaival együtt nevelkedett a csehországi Neuhaus jezsuita
kollégiumban. A prágai egyetemen főleg az építészet és a természettudomá­
nyok foglalkoztatták. Majd sógora, az osztrák katonai arisztokrácia francia­
barát szárnyához tartozó Aspremont gróf bécsi palotájában megismerte az
európai nemzetközi viszonyokat. M int az erdélyi fejedelmek leszármazottja és
az új magyar politika Ígéretes személyisége nyerte el a Hessen-Rheinfeldi
hercegi család lányának, Sarolta Amália hercegnőnek a kezét, és házasságával
rokon európai uralkodócsaládok segítségével a római szent birodalmi hercegi
címet. A korabeli államelméleti irodalom révén is alaposan tájékozódott a
korszerű kormányzati követelményekről.
1694-ben hazatelepült birtokaira, és mint Sáros vármegye örökös főispánja
bekapcsolódott a magyar politikai életbe. 1697-ben az ország híres szőlőtermő
vidékén, a borkereskedelem központjában, a Hegyalján felkelés robbant ki. Az
egykori Thököly-hadnagyok szervezésével fegyverkező szőlősgazdák, jobbá­
gyok, mezővárosi polgárok kérését, hogy az ország szabadságáért, a kereske­
delmet monopolizáló, katonai önkénnyel kormányzó Habsburg-uralom ellen
indított felkelésük élére álljon, Rákóczi még most visszautasította. Nem látta,
hogy reális esélyei lennének a területileg, társadalmilag egyaránt elszige­
telődött és főleg a török segítségben reménykedők vállalkozásának. 1698 után
azonban már országos szervezkedés vezetője. Bercsényi Miklós Ung várme­
gyei főispán, meg több főúr és a felső-magyarországi köznemesség szervez­
kedése Erdélyt is behálózta; Rákóczi kapcsolatot teremtett a francia királlyal.
1701 tavaszán azonban Lipót császár a szervezkedést leleplezte, Rákóczit
letartóztatta. Rákóczi lefejezett nagyapja, Zrínyi Péter börtöncellájából csak
széles nemzetközi szervezéssel végrehajtott szökéssel menthette meg életét.
Lengyelországba menekülve Bercsényi Miklóssal együtt készítették elő a
magyarországi háború diplomáciai, anyagi és katonai alapjait.
1700-1701-ben, amikor a szabadságharcot Rákóczi és Bercsényi a köréjük
tömörült felső-magyarországi nemesek egy csoportjával megszervezték,
Erdélyben is jártak megbízottaik, tárgyaltak a gubernátorral és Bethlen Miklós
kancellárral. Rákóczi és szervezkedő társai korai elgondolásait Erdélyről
azonban egyelőre csak a francia és a lengyel uralkodókhoz küldött tervekből
tudjuk rekonstruálni. Eszerint Thököly jönne be török földről, szétszórt
csapattöredékeit összefogva, és foglalná el a fejedelmi széket. 1703 tavaszán
azonban kiderült, hogy Thökölyt a Porta nem engedi haza, mert így megszegné
a Habsburg-kormányzattal kötött békét. A beszivárgó egykori Thököly-
hadnagyok és fegyveres csoportok pedig nem tudták hatóképes csapatokká
szervezni a felkelőket. Erdély a császári hadsereg megszállása óta helyi
mozgalmak színtere. A városok, főleg Kolozsvár és Gyulafehérvár, a
Székelyföld és Máramaros, a várkerületek, például Kővár és Fogaras
környéke, a só- és ércbányászat központjai körül 1701 óta erősödő szervez­
kedéseket és felkeléseket azonban sorra leleplezték vagy leverték. A nyolcezer
főnyi jól szervezett császári haderő főparancsnoka, Rabutin de Bussy,
polgárok, papok, kézművesek, székelyek, jobbágyok, kereskedők sorát verette
vasra. A Partiumot a Várad környékére telepített rác segédcsapatok tartották
rettegésben. Rabutin a románok unióellenes tömegeinek vezetőjét, Nagyszegi
Gábort bebörtönözte, az erdélyi rendeket: főurakat, köznemeseket, az ország
tisztségviselőit Szebenbe rendelte, s fegyveres erővel őriztette a rájuk zárt
333 városkapukat. A szászok jogaiért síkraszálló gróf Harteneck János
főkirálybírót perbe fogatta és lefejeztette. Egyedül az ifj. Teleki Mihály gróf, a
Kővár-vidék főkapitánya tagadta meg Rabutin parancsát, és várába zárkózott.
Rákóczi, miután csapatai elfoglalták Felső-Magyarországot, a Tiszántúlt,
hűségre állt többek között Huszt vára, Nagybánya, Debrecen, 1703 őszén
kiáltványokat küldött az erdélyi rendeknek, külön a vármegyéknek, a
székelyeknek és a szászoknak. Sőt a történelem folyamán először szólt magyar
államférfi külön kiáltványban az „oláh nemzet” -hez. De a Rákóczi-vezérkar
csak 1704 tavaszára rendelkezett olyan erőkkel, hogy csapatokat küldhetett
Erdélybe. Közben meghiúsult XIV. Lajos király elképzelése, hogy francia és
magyar csapatok közösen körülzárják Bécset, majd 1704. augusztus 13-án a
franciák Höchstádt-Blenheimnél súlyos vereséget szenvedtek a Marlborough
herceg vezénylete alatt álló szövetségesektől: az angol és a Savoyai vezette
császári hadseregtől. Nyilvánvalóvá vált, hogy Európában a háború hosszan
elnyúlik. A politika súlypontja a diplomáciára helyeződött át, Rákóczi már nem
nélkülözheti, hogy kapcsolatokat építsen ki Európa országaival. Az Erdélyi
Fejedelemség tekintélyét Európa országai az elmúlt évszázad folyamán
szerződésekkel ismerték el. Több nemzetközi békekötés azzal, hogy magába
foglalta a fejedelemség érdekeit, elismerte állami önállóságát. Rákóczi mint
erdélyi fejedelem törvényes hatalom és állami szuverenitás megtestesítője,
enélkül nem nyílhatnak meg követei előtt a protestáns országok, Svédország,
Anglia, Hollandia és a német fejedelemségek udvarai.
Mindemellett a Szebenből császári katonai akció végrehajtása ürügyén
kijutott vagy egyszerűen kiszökött főurak, a székely székek, a Brassó alatt,
„Barcaság mezején” összegyűlt felkelők, a vármegyék és a városi polgárok
küldöttségei kérték Rákóczit, hogy menjen be a fejedelemségbe. Az erdélyi
függetlenségi mozgalmak katonai és gazdasági megszervezése a királyságihoz
képest elmaradt, az időveszteség rengeteg áldozatot követelt. Elesett a
máramarosi és Kővár-vidéki felkelők vezetője, a román Grigore Pintea. Súlyos
csatákat vesztettek Henter Mihály székely kapitány csapatai és az egykori
Thököly-kapitányok: Guthi István, Kaszás Pál ezredei. A megtorló császári
csapatok 1704. március 13-án felégették Nagyenyed városát és a református
kollégiumot, az odamenekülteket pedig kardélre hányták. Asszonyok, gyere­
kek, tanárok és diákok sebesültek meg vagy lelték halálukat az üszkös falak
romjai között.
A Szebenben maradt Bethlen Miklós kancellár röpiratban fordult Európá­
hoz az ország békéjének megteremtése érdekében. „Columba Noe” című írása
Amszterdamban Fridericus Gotefridus Veronensis álnév alatt jelent meg. Az
ország függetlenségét protestáns fejedelem alatt, nemzetközi garanciákkal
javasolta biztosítani, mert - s ezt Rákóczi és kormányzóköre ugyanígy látta -
Erdély tényező az európai egyensúly megteremtésében. Közben 1704 késő
tavaszán Rákóczi segítséget küldött Erdélybe. így a felkelők kezébe került az
ország jelentősebb része. Az új katonai főparancsnok, gróf Forgách Simon
generális pedig Rabutin csapatait beszorította Szebenbe és Brassóba.
Radvánszky János, a királyságbeli új magyar állam kormányzati testületének, a
Consilium Aulicumnak tanácsosa megkezdte a Rákóczi hatalma alá került
Erdélyben a közigazgatás és gazdaság megszervezését.
Az erdélyi rendek 1704. július 8-án a gyulafehérvári országgyűlésen
Rákóczit választották fejedelmükké.
334
 A királyság és a fejedelemség viszonyát Rákóczi és kormányzóköre a
szécsényi országgyűlésen rendezte. Ez azért is elodázhatatlan volt, mert a
szeptemberben ülésező országgyűlésre érkezett meg Kis-Ázsiából a hír, hogy
Thököly Imre fejedelem örökre lehunyta szemét. Az országgyűlés szerint a két
magyar hazát, a királyságot és az Erdélyi Fejedelemséget konföderáció
kapcsolja össze. Rákóczi még ezen az őszön megindult Erdélybe, de 1705.
november 11-én serege a zsibói szorosban csatát vesztett. 1706 tavaszán az
erdélyi rendek a huszti országgyűlésen erősitették meg a két ország konföderá­
cióját. A székelyeket Henter Benedek, a vármegyéket Balogh Zsigmond, a
városokat Gálffi Péter, a Partiumot Dolhay György, a szászokat Soppel
András, a románokat Nagyszegi Gábor képviselte ezen a diétán. Elküldte
képviselőit a katonaság is. A főúri párt nevében Kemény Simon, Teleki
Mihály, Mikes Mihály, Barcsai Ábrahám, Sándor János és mások szavaztak a
konföderáció mellett.
1705 tavaszán meghalt Lipót császár. A trónt I. József már az örökösödés
jogcímén foglalta el. Rákóczi erdélyi fejedelemsége a Habsburg-birodalom
hatalmi és dinasztikus érdekeit egyaránt veszélyeztette. Ily módon a Habs-
burg-kormányzat mindvégig jelentős katonai erőket fordított Erdély védelmé­
re, és teljes diplomáciai súlyát latba vetve igyekezett megsemmisíteni Rákóczi
erdélyi fejedelemségét. Anglia és Hollandia protestáns lakossága azonban
egyre inkább rokonszenvezett erdélyi hitsorsosaival; a szigetországban
gyűjtöttek a felégetett nagyenyedi kollégium újjáépítésére. A kormányok pedig
szerettek volna kölcsöneik fedezetéhez, az alsó-magyarországi és erdélyi réz- és
higanybányák termékeihez hozzájutni, s 1706 nyarán tárgyalásokat közvetítet­
tek Rákóczi fejedelem és I. József király között. Az angol követ, George
Stepney lord, Hollandia bécsi követével, Jacob-Jan Hamel-Bruyninxszal
együtt elismerte a Magyar Királyság és az Erdélyi Fejedelemség igényeinek
jogosságát az állami önállóságra, gazdasági függetlenségre és vallásszabadság­
ra. A császári udvar azonban mereven elutasította a nemzetközi garanciákkal
így megkötendő béke tervét.
A katonai erőviszonyok úgy alakultak, hogy Rákóczi csak 1707 tavaszán
ment be Erdélybe. „Erdélynek semmi sem hiányzik, csak egy jó fejedelem,
népének atyja” - állapította meg Rákóczi, amikor végigjárta ősei országát, és
a marosvásárhelyi országgyűlésen beiktatták fejedelmi méltóságába. Az
országgyűlés több rendelkezése az államrendszer reformját szolgálta. Az
állandó hadsereg megteremtése érdekében a jobbágykatonákat kiemelték a
földesúri hatalom alól, megerősítették az államgazdaságot, segítették a
bányászat fellendítését, megszilárdították a vallásszabadságot, és megpróbál­
ták szabályozni a katonatartás terheit. A kormányzás központi intézménye a
Consilium lett, a katonaság élelmezésére comissariatusságot szerveztek, az
érchegységi bányák a kiváló szakember, Grabarics Jakab vezetésével erélyes
igazgatás alá kerültek. M inden erőfeszítés ellenére mégis kevés sikert értek el,
mert a hadsereg főparancsnokai - gróf Pekry Lőrinc, majd báró Károlyi
Sándor - nem tudták megvédeni Erdélyt a túlerővel szemben, a fejedelemséget
császári haderő szállta meg. Rákóczi erdélyi hadserege, gróf Mikes Mihály
generális, háromszéki főkapitány parancsnoksága alatt Moldvába húzódott ki.
Kisebb fegyveres egységek és erdélyi családok sokasága a szomszédos felső­
magyarországi vármegyékben kapott menedéket.
335
 1 7 0 8 - 1 7 0 9 f o r d u ló j á n m á r n y ilv á n v a ló v á v á lt, h o g y a h a r c b a n á lló e u r ó p a i
o r s z á g o k e r ő i k im e r ü lte k , m e g k e z d ő d te k a b é k e k ö té s e lő k é s z ü le te i. M iv e l ú g y
v é lté k , az é r d e k e k e g y e z te té s e a la p já n m e g k ö tö tt b é k e b iz to s ít h a tja E u r ó p a
jö v e n d ő b e li n y u g a l m á t , a h a ta lm i e g y e n s ú ly t, a tá rg y a lá s o k é v e k r e e lh ú z ó d ta k .
Rákóczi és kormányzóköre teljes mértékben tudatában volt a tárgyalások jövőt
meghatározó jelentőségének, és mindent megtett, hogy érvényesíthesse
mindazt, amit Franciaország még a háború kirobbanása előtt megígért, Anglia
és Hollandia megbízottai pedig 1706-ban jogos és szükséges igénynek ismertek
el: a Habsburg-dinasztia és a Magyar Királyság viszonyát nemzetközi
mediációval rendezzék, és az Erdélyi Fejedelemséget is foglalják be az Európa
háborúit lezáró „universalis békébe” . Rákóczi elküldte követeit a hágai (1709)
és a geertruidenbergi (1710) előkészítő békekonferenciákra. Noha megbizottai
csak félhivatalos minőségben tárgyalhattak a két tengeri hatalom, Anglia és
Hollandia vezetőivel, igényeiket az angol parlamenthez is eljuttatták, és az
akció eredményesnek bizonyult. Rákóczi készségét nyilvánította ki, hogy
erdélyi fejedelmi címéről is lemond, csupán az ország önállóságának, állami
szuverenitásának biztosításához ragaszkodik. Marlborough herceg és Anton
Heinsius, a holland kormány feje méltányosnak ítélte Rákóczi álláspontját.
Angliában Erdély nemzeteiről finom norfolki papírra festett, angol feliratokkal
ellátott, csaknem másfélszáz képet tartalmazó album készült ebben az időben.
Az érdeklődés nem csupán a protestáns Erdélynek szólt, hiszen a kiváló
művészi színvonalú képek ma még ismeretlen festője reális áttekintést nyújt a
lakosság etnikai és vallási összetételéről is. Anglia addig páratlanul nagy
érdeklődése a fejedelemség iránt valószínűleg korabeli politikai alapkoncep­
ciójából következett. A többek között Dániel Defoe megfogalmazásában is
ismeretes politikai alapelv —„igazi hatalmi egyensúly a béke éltetője” (A just
Ballance of Power is the Life of Peace) - találkozott Rákóczi államának
következetesen hirdetett meggyőződésével: az önálló Erdélyi Fejedelemség az
európai hatami egyensúly, az európai béke védőbástyája lehet. Ismételten ezt
fejtette ki Brenner Domokos - Rákóczi diplomatája - Európa tájékoztatására
latinul és franciául kiadott röpirata, melyben Grotius elveire, a természetjogra
hivatkozott, s közölte a Habsburg-kormányzat és az Erdélyi Fejedelemség
között létrejött korábbi megállapodások legfőbb pontjait. Európát az Erdélyi
Fejedelemség önállóságának dokumentumairól tájékoztató írás 1710 augusz­
tusában jelent meg, amikor Rákóczi fejedelem kiáltványban jelentette be, hogy
több ország közvetítésével megkezdik a béketárgyalásokat. Anna királynőt
Rákóczi külön levélben is kérte, segítse szándékát, hogy nemzetközi garanciák­
kal biztosítsák a Habsburg-dinasztia és Magyarország megegyezését. Anglia
uralkodónője országa bécsi követe mellé különmegbízottat küldött, Charles
M ordaunt, Earl of Peterborough személyében. Az ő egyik legfőbb feladata,
hogy a spanyol örökösödési háborút lezáró béke előkészítése jegyében
közvetítse a tárgyalásokat Rákóczi és I. József császár között. Ezzel szemben
Savoyai Jenő herceg, a Habsburg-birodalom és a dinasztia érdekeit féltve,
minden eszközt megragadott, hogy ne nemzetközi garanciával, államhatalmi
szinten, hanem az uralkodó és alattvalói megállapodásával fejeződjék be a
magyarországi háború. Különösen Erdélyhez ragaszkodott. Az erőszak és a
messzemenő kegyelem kettős eszközével igyekeztek Rákóczi oldaláról elvonni
az erdélyieket. A fejedelemségből kimenekültek birtokait, vagyonát, házát
lefoglalták, otthonukat feldúlták, ottmaradt családtagjaikat, de még távolabbi 33^
 rokonaikat is, kegyetlenül zaklatták és keményen megsarcolták. Ugyanakkor
József császár minden Erdélybe visszatérőnek teljes bűnbocsánatot és birtokai
maradéktalan visszaadását ígérte, ha hűséget fogad a Habsburg-háznak.
A fegyverszünet, majd a megegyezés előkészítésével megbízott két generális
- gróf Pálffy János, a császár magyarországi főparancsnoka és báró Károlyi
Sándor, Rákóczi főparancsnoka - között megkezdődött tárgyalások ideje alatt
(1710. december) az Erdélyi Tanács magyar és szász tagjai ismét hűséget
fogadtak Rákóczinak, és leszögezték, hogy az „édes Haza” népének érdekében
gondolkoznak. Ezalatt Rákóczi és kormányzóköre, hogy a nemzetközi
mozgásteret biztosíthassa, kihúzódott Lengyelországba, s bár közvetett úton
kapcsolatot tartott a Savoyaival Bécsben tárgyaló Peterboroughval, a császári
udvar részéről siettetett megegyezési akciót már nem tudta feltartóztatni. 1711
kora tavaszán, amikor Károlyi különmegállapodásra lépett Pálffyval, átadta a
császáriaknak többek között Ecsed várát, s közvetítette a császári főparancsnok
üzenetét Moldvába Mikes Mihálynak is, az erdélyiek körében kitört a pánik.
Mivel Bécs meghosszabbította a török-Habsburg békét, miközben a Porta
hadat üzent Oroszországnak, a török beavatkozástól rettegő erdélyi politikusok
elküldték a fejedelmi tanács néhány tagját a megegyezésről Rákóczi tudta,
beleegyezése nélkül tárgyaló szatmári gyűlésre. Közben Savoyai, hogy az
angol és holland közvetítőket leszerelje, s még I. József császár 1711. április 17-
én váratlanul bekövetkezett halála nyilvánosságra hozatala előtt befejezhesse a
magyarországi háborút, Rákóczi kikötéseiből több, az erdélyiek érdekét is
szolgáló feltételt is bevett a megegyezési pontokba: nemcsak az erdélyi
nemesség birtokainak visszaadását Ígérte meg, hanem a vallásügy toleráns
rendezését is kilátásba helyezte.
Az 1711. április 29-én megkötött béke okmányának aláírói között az erdélyi
fejedelmi tanácsot Barcsai Mihály és ifjabb Teleki Mihály képviselte; a
városok nevében Hunyady István nagybányai és Szász János felsőbányái bíró
írta alá a megegyezési okmányt. Valamennyiük neve, az erdélyi csapatok
ezredeseivel együtt ugyanúgy, mint a királyságbelieké, magánemberként
került a dinasztia és a rendek kompromisszumát minden garanciális feltétel
nélkül megpecsételő békeszöveg alá. Csaknem valamennyi Lengyelországba,
Moldvába vagy a királyságba kihúzódott erdélyi visszatért hazájába, Mikes
Mihály 1711 nyarán tette le a hűségesküt a brassói császári parancsnok kezébe.
Bujdosásában kevés erdélyi követte az országát vesztett fejedelmet.
Rákóczi Franciaországban még megpróbálta elérni, hogy Erdély ügyét
foglalják bele az európai békébe. Az utrechti béketárgyalások idején, némi
reménnyel Franciaország ígéretében, Rákóczi röpiratban fordult Európa
népeihez. Leszögezte, hogy „az emberi jogok előírják, hogy végső esetben az
elnyomott alattvalóknak segítséget adjanak” Európa hatalmai, s történelmi
példák sokaságával bizonyítja, hogy több kisebb ország békeszerződések útján
nyerte vissza függetlenségét, „amelyekre az egyes nagyhatalmak különböző
címen - néha egyszerűen a hódítás jogán - igényt tartottak. Erdély esete
nagyjából ugyanez, ugyanolyan jogok is illetik meg.” 3

3 Deduction des droits de la Principauté de Transilvanie (1713, Utrecht). Az erdélyi

fejedelemség jogainak biztosítása. Ford. Benda KAlmAN. In: A Rákóczi szabadságharc és
337 Európa. Szerk. K öpeczi Béla. Bp. 1970. 385.
2. Társadalom és gazdaság

Népesség és államgazdaság

A Magyarország Skóciájának is nevezett Erdély népesedési viszonyait az 1660-

at követő fél évszázadban három egymással ellentétes körülmény befolyásolta.
1662 után két évtizedig a Várad elvesztésével tetemesen megcsonkult ország
területére nem teszik lábukat idegen csapatok. 1683-tól azonban Erdély török,
tatár, német, magyar hadak átvonulási, majd szállásterülete, és harcok
színhelye lesz. 1687 után az országban hosszabb-rövidebb ideig 8-10 ezer
főnyi császári katonaság telel, majd 1696-tól mint megszálló haderő állomáso­
zik. A századforduló éveiben a lakosság és az ellátatlan katonaság között
rendszeresek lesznek a helyi összeütközések. 1703 és 1709 között a Habsburg-
császár és Rákóczi Ferenc fejedelem hadseregei küzdenek egymással. A
háborúkat kísérő menekülések, éhínségek s a járványok - főleg a pestis -
ugyancsak erősen megtizedelik a lakosságot.
Az öt évtized alatt három hatalom, három államgazdaság váltja egymást.
Apafi Mihály fejedelemsége idején (1661-1690) nemcsak a két évtizedes
békeidő konszolidációt teremtő gazdaságpolitikája miatt gyarapodik a lakosság
száma, hanem azért is, mert az ország biztonságos körülményei szinte szivják
be a szomszédos országok népeit. A konjunkturális gazdasági viszonyok
következtében kibontakozó munkaerőhiány ugyancsak kedvez a bevándorlás­
nak. A fejedelem toleráns valláspolitikája menedéket nyújt minden felekezete
miatt üldözött csoportnak, és a kormányzat tudatosan növeli a lakosság számát.
Ezzel szemben a Habsburg-császár és magyar király uralma alá kerülő
Erdélyből 1690 és 1703 között a kormányzatnak a realitásokkal nem számoló
adóterhei miatt sokan vándorolnak ki. A katonai erőhatalommal végrehajtott
ellenreformáció megpróbáltatásai is sok protestáns családot és csoportot -
magyarokat és szászokat - kényszerítenek menekülésre. Az 1689-1690. évi
felmérés szerint a jobbágytelkek 33%-a lakatlan. Figyelemre méltó ez akkor is,
ha tudjuk, hogy minden adóügyi tájékoztatásba, összeírásba bele kell
számítanunk a lakosság védekező technikáját. A román papság társadalmi
helyzetét gyökeresen megváltoztató vallási unió az ortodox görögkeleti
vallásukhoz ragaszkodó román jobbágyok és kereskedők körében okoz
nyugtalanságot. A kormányzat kisajátító gazdaságpolitikája miatt kereskedők
és kézművesek nagy csoportjai húzódnak ki az országból. Végül II. Rákóczi
Ferenc fejedelemsége idején, 1704 és 1709 között a toleráns valláspolitika, az
ipar és kereskedelem fejlesztését célzó tudatos telepítési politika hatásai a
harctéri viszonyok miatt csak nagyon kevéssé érvényesülhetnek.
A harmadik körülmény, ami Erdély népesedési viszonyait meghatározóan
befolyásolja, a régióra jellemző általános hosszú távú törvényszerű folyama­
tokból következik. A külföldön tanult értelmiség, az Európa nyugati piacait
járó kereskedők, majd a Bécsben forgó arisztokrácia útján felgyűlt ismeret-
anyag következtében javultak a higiéniai körülmények és az étkezési viszo­
nyok. Az ország lakosságának egészségügyi ellátása, különösen a városokban és
a Királyföld szászok lakta területén a korábbihoz képest is jobb lett, helyenként
a királyságbeli viszonyokat is túlhaladta. A lakosság ősi túlélési kultúrájából is
következett, hogy az élelmiszer-tartalékok tárolása, a sózás, a gyümölcs- és 338
 főzelékfélék szárítása, tartósítása segített átvészelni a rossz termésű évek és a
háborús pusztítások nehézségeit. Mindez hosszú távon a lakosság létszámának
lassú növekedését, a halandóság csökkenését, a népesség biológiai egyensúlyá­
nak stabilizációját szolgálta. Ugyanakkor a térség hatalmi viszonyaiban
bekövetkezett alapvető változás, az, hogy a királyság kétharmad területéről a
Szent Liga csapatai kiszorították az oszmán hatalmat, nagy népességmozgást
okozott Erdélyben is. Főleg 1692 után, amikor Váradot is elhagyja a török
helyőrség, hatalmas csoportok vándorolnak Nyugatra. Különösen a szomszé­
dos Bihar vármegye, de a távolabbi gyér lakosságú vidékek is szinte szívják a
vállalkozó szellemű erdélyi népet.
Az ország egész területének lélekszámáról tudósító dokumentumokkal nem
rendelkezünk. Helyi források, adójegyzékek, urbáriumok egyes városok
lélekszámáról, befogadóképességéről, a lakóházak számáról tájékoztató adatok
alapján a demográfiai viszonyokról becslésekre vagyunk utalva. Segítségünkre
szolgálnak a Habsburg-kormányzat Cameratica Comissiójának gazdasági
jelentései és Rákóczi hadbiztosainak tájékoztatásai is. Mindezek alapján nagy
biztonsággal állítható, hogy 1660 és 1711 között a fejedelemség megkisebbe­
dett területén a lakosság létszáma 700000 és 900000 között hullámzott.
A népesség területi eloszlását Erdély hegy- és vízrajzi viszonyai és
településhálózata eleve meghatározta. A sűrűbben lakott folyóvölgyeken és sík
területeken, a zárt hegyi falvakban és a pásztorszállásokon élők viszonylagos
lélekszámát sem tudjuk meghatározni. Viszont Erdély városhálózata aránylag
sűrű. Számottevő, városonként változóan 1000-5000 főnyi a lakosság
lélekszáma. Jelentős a mezővárosok száma is. Korszakunkban Debrecen már a
török határvonalra került, s bár Apafi fejedelem még erősen támogatta, a török
kiűzése után már nem számíthatjuk a fejedelemség városai közé. így Erdély
legnépesebb városai Brassó és Szeben voltak 3000 és 5000 között mozgó
népességgel. A városokat külvárosok és a piacozó jobbágyfalvak népes gyűrűje
vette körül. Viszonylag sűrűn lakott terület a Barcaság, ahol a falvak népe
fuvarozásból élt. Összességében Erdély a szomszédos Moldvához, Havasal­
földhez és török területekhez képest sűrűn lakott, Felső-Magyarországhoz
viszonyítva gyérebb népességű ország.
Az etnikai megoszlás arányairól is csak becslések adhatnak hozzávetőleges
képet. A magyarok többsége református, kis része katolikus, az össznépesség
mintegy 45-50% -át teszik ki. Moldva több tucat magyar falvában pedig
mintegy tízezer katolikus, „csángó” magyar élt.
A szászok az összlakosság io - i5 ° 0-át alkották, viszonylag kicsi számarányu­
kat erős városi és evangélikus egyházi szervezetük ellensúlyozta.
A románok lélekszáma az összlakosság 30-40% -a között mozoghatott. Egy
részük, akik az előző századokban telepedtek be, főleg a falvakban és a városok
külvárosaiban élt, magyarok és szászok között keverten. Egységes tömböt az
Erchegységben, főleg pedig az ország déli részén, Hunyad és Fogaras
vármegyékben alkottak, bár a vasofficinák munkásai között itt is szép számmal
éltek magyarok is. A románok nagyobb tömege hegyi pásztorkodással
foglalkozván állandó mozgásban volt a Kárpátok (déli és északi, keleti és
nyugati) oldalainak havasi legelői s az al-dunai vagy a mezőségi sikság telelői
között.
Végül más etnikumok és vallási csoportok, görögök, macedo-románok,
339 örmények, zsidók, morva habánok, lengyelek, rácok, cigányok, sőt törökök is a
lakosság százalékosan elenyésző részét alkották. Némelyek - így örmények,
görögök, zsidók - gazdasági súlya a század utolsó évtizedeiben növekedett. Az
etnikai megosztottság nem esett teljesen egybe a társadalom jogi, kiváltságbeli
és anyagi helyzetéből adódó különbségekkel.
A társadalomra az erős mozgás, a hierarchikus rend nyitottsága jellemző.
Kortársi vélemények és az új vizsgálatok szerint a lakosság a felső rend, a
középrend és az alsó rend három nagy szerkezeti egységében helyezkedett el. A
felső rend többsége református, de vannak közöttük katolikusok és evangéliku­
sok is. Két nagy csoportja, a fő- és köznemesség döntő többségben magyar. Az
Apafi-korban számottevő az első generációsok jelenléte az államvezetői
posztokon, ezek többnyire magyarok és reformátusok. De például a szász
univerzitás vezetői közül Harteneck gróf bevándorolt evangélikus lelkész fia.
Máramaros vármegye nemesei között sok a román.
Az Erdély társadalmi szerkezetére jellemző középrend tekintélyes tömegeit
magyarok, szászok és románok keverten alkották. A katonáskodó szabad
rétegek - székelyek, armások, puskások, boérok - nagy többségben ugyancsak
magyarok, de például Fogaras környékén számottevő a románok csoportja. A
polgárság, a középrend derékhada szász és magyar. Kolozsvár katonaváros lett
1660 után, a belváros lakossága magyar, külvárosaiban szászok, magyarok és
románok éltek békességben egymással. A kereskedők között minden etnikum
és vallás megtalálható ebben a fél évszázadban. Az 1672 után tömegesen
bevándorló örmények jelentős kereskedelmi kiváltságokat szerző csoportjának
megnövekszik a jelentősége. A bányászok magyarok és románok. A sókeres­
kedők ugyancsak számottevő csoportot alkottak, és a ránk maradt szállitóleve-
lek tanúsága szerint törökök - mohamedánok is vannak közöttük. A magyar és
szász értelmiség derékhada - papok, tanárok, orvosok, tanitók, deákok,
gazdatisztek - a középrendben jól elkülönítve helyezkedik el. A román
értelmiséget a papság és az iskolák tanítói alkotják. A középrendből etnikai
különbség nélkül nemeslevelet váltva vélnek sokan feljebb jutni.
Az alsó rend, a parasztság körében a szászok zárt csoportja mellett a
magyaroknak a Székelyföldtől a Partiumig terjedő egységes tömbjében vannak
román-magyar kevert falvak is. Az ország déli részén a jobbágyság nagy
többsége román. A havasi pásztorok románok és helyenként magyarok. Az alsó
rend vállalkozóbb tagjai ugyancsak váltanak nemeslevelet, megszerzésének
feltételei között az Apafi-korban sem az etnikum, sem a vallási hovatartozás
nem jelentett akadályt. Az 1690-es években a románok vallási uniója a görög
katolikus papságot a kiváltságosok sorába emelte.

Termelés és állami gazdaságpolitikák

Erdély főleg természeti adottságai révén, mint ismételten volt róla szó, már
korábban bekapcsolódott az európai gazdaságba. A világgazdaság nagyszabású
kitágulása, főleg pedig átalakulása következtében az ipari nyersanyagul
szolgáló bányakincsek nemzetközi árfolyama megnövekedett. A különlegesen
gazdag erdélyi sóbányák 1528-ban a Fuggerek érdeklődését is felkeltették,
1661 után a törökök szerették volna elfoglalni. Apafi kormányzata azonban
sikerrel megvédte a sókikötőket - a folyami szállítás „portusait” - az oszmánok З4О
 támadásaival szemben. Így a sójövedelemből tudta fedezni azt az adóösszeget,
amit a fejedelemségnek évente a török Portára kellett küldenie. Rézbányáinak
európai jelentőségű értékét a svédek már a korábbi évtizedekben méltányolták.
A századfordulón, amikor a Habsburg-kormányzat angol és holland
államkölcsönök felvételére kényszerül, az erdélyi réz - meg az ugyancsak nagy
értékű higanybányák - szolgálnak a hitelek fedezetéül. Nemesfémbányái
ugyan már kimerülóben voltak, de még ellátták a pénzverdéket. Rákóczi állama
is számottevő jövedelemre tehetett szert a megfelelő gondossággal művelésre
fogott abrudbányai, zalatnai bányák hozadékából.
Az ország különleges kincsét, nagy esésű folyóinak és hegyi patakjainak vízi
energiáját már hagyományosan nagy leleménnyel és változatosan használták
fel. E fél évszázadban is mindvégig a malom, a vízi energiát felvevő és átalakító
gépezet építése a legjövedelmezőbb befektetés. Az egyszerű őrlőmalmok
mellett bonyolultabb berendezések bőven működtek. A felismerés, hogy a
felülcsapó malmok működnek a legjobb hatásfokkal, Erdélyben már generá­
ciók régi tapasztalata. Evlia Cselebi török világutazó elismeréssel jegyezte fel,
hogy Udvarhely várától nyugatra több száz fűrészmalmot látott. Az értékes
tordai nagymalom birtokáért évtizedeken át vállalkozó főurak és polgárok
heves harca folyt. A görgényszentimrei és a huszti fűrészmalmok korabeli
műszaki leírásából megállapítható, hogy a technológiai folyamat lényegében
ugyanúgy bonyolódott le, mint a korábbi és a későbbi századokban, de például
a fűrészmalmok számottevő megjelenése korszakunkra jellemző. A malmok a
legkülönbözőbb munkagépeket működtették. Leltárak és összeírások szerint
olajütő, kásatörő, gabonaőrlő, puskaportörő, posztóványoló, érctörő malmok
sokasága dolgozott. A vasbányászatban, a kohászatban és a vaskovácsolásban is
nélkülözhetetlen vízi energia kihasználását azonban nagyon kedvezőtlenül
befolyásolták a szélsőséges éghajlati viszonyok, a hosszú és kemény erdélyi tél.
Viszont székely falutörvények bizonysága szerint tudatában voltak a patakok
és a folyók életadó értékének, tisztaságukat tudatosan védték, sőt már óvták az
olyan ipari szennyezésektől, ami például a tímárok, festők munkájával és a
kenderáztatással jár.
Erdély iparában a háborúk három évtizede súlyos veszteségeket okozott, de
főleg a vasiparra a hadi igények ösztönzően is hatottak. Apafi fejedelemségének
ideje a nyitott, nyugodt fejlődés éveit biztosította. A Habsburg-kormányzat
gazdaságpolitikája, mivel vámszabályaival, monopóliumaival, merev közpon-
tositott rendszerével és nem utolsósorban azzal, hogy az iparűzés jogát
megpróbálta etnikai, vallási feltételekhez kötni, a szerves fejlődés megtor­
panását idézte elő, amit helyenként éles visszaesés követett. Végül II. Rákóczi
Ferenc Apafi koncepcióját folytató és több vonatkozásban korszerűbb
elképzelései rövid helyi fellendüléssel jártak ugyan, de az idő rövidsége miatt
érdemi változást nem hozhattak.
A piacviszonyok e fél évszázadban szélsőséges változásokat mutatnak. 1660
után az ország elvesztette virágzó konfekcióiparának több felvevőpiacát. A
török visszaszorításával ugyan új piacok nyíltak meg a visszafoglalt területe­
ken, de a fejlett nyugati ipar termékei könnyebben jutottak el a fejedelemségbe.
Most jelenik meg nagyobb tömegben az olcsó balkáni abaposztó is az erdélyi
piacokon. Mindazonáltal a vaseszközök, a fűrészelt fa, az ón, réz, cserépedé­
nyek, üvegholmik, fakészítmények iránt korszakunkban mindvégig növekszik
341 a kereslet.
 A kor gazdag vállalkozói vagy csak a politikából ismert főurai közül Páter
János, Horvát András, Székely László, Bethlen János, Apor István, majd
Teleki Mihály, Bethlen Miklós többé-kevésbé a levantei kereskedelemben is
közvetítő szerepet vittek. Kezükön meglehetősen nagy összegek gyűltek fel.
Sokat számított, hogy Apafi fejedelem nagy elődjei hagyományait követve
pártolta az ipart és a kereskedelmet. Az 1660-1670-es években minden
vállalkozást segített a fejedelmi hatalom, s a vállalkozók különböző mértékben,
csendestársként vagy közvetlenül beépültek az államirányítás rendszerébe.
Apafi és kormányzóköre azonban az új külföldi mintákra hivatkozva, Erdély
létszükségleteit felismerve átgondolt állampolitikai érdekből segítette az ipart.
Ma már a nemzetközi kutatások eredményei alapján is közismert tény, hogy a
17. században az államhatalom új módon, különösen meghatározóan szólhat
bele az ország ipari viszonyainak alakulásába. További kutatások tisztázhatják,
hogy a fejedelmi, majd pedig a Habsburg-kormányzat merkantilizmusa
milyen hatásfokkal érvényesült. Erdélyben ugyanaz figyelhető meg, mint a
királyságban: az ipar fontos bázisai nem a városokban, hanem a vidéken
alakulnak ki, vállalkozó szellemű főurak és olyan személyiségek tevékenyked­
nek körülötte, akik az ismeretlenségből jó gazdasági érzékükkel emelkedtek ki.
Apafi idején jelentős a kincstár iparpártoló és szervező tevékenysége.
A sóbányászat termelése 1660 és 1680 között megháromszorozódott, ez
lendített a sóaknák műveléséhez, a sókockák szállításához kapcsolódó olyan
iparokon is, mint például a vasipar, a kötélgyártás, a világító-, a bőr- és a faipar.
A vasbányászat és vasfeldolgozás üzemegységei már korábban egybeszer­
veződtek. A csíkmadarasi vasofficina hidrotechnikai berendezése a kor
színvonalán állott. Jelenlegi ismereteink szerint a madarasi vasérc bányászata
és olvasztása a 16. század közepén indult meg. Értékét Báthori István és
Báthori Zsigmond már felismerték, néhány szórványos adatból arra is
következtethetünk, hogy Báthori Gábor, majd Bethlen Gábor segítették a
termelést, és II. Rákóczi György idejétől fogva a hámor a fejedelmeké volt. A
hámor értékéről, technikájáról, társadalmi feltételeiről és termeléséről tájékoz­
tató forrásokat azonban eddig csak az Apafi-korból tudott feltárni a kutatás.
Az ország legnagyobb teljesítményű vasofficinája a Hunyad vármegyei,
amelyben részben már korszerű „németkohó” , részben meg régi tipusú
„oláhkohó” működött. A vasbányák és kohók részben a kincstár, részben
pedig magánföldesurak kezében voltak, vagy bérleti szerződésben működtek.
Mindegyik súlyos munkaerőgondokkal küszködött. Az ércvágók tel­
jesítménybért kaptak. Szakismereteket kívánó munkáért kohóknál, ková­
csolóműhelyekben is bért fizettek. A szállítást, tüzelést, általában a segéd­
munkát azonban mindenütt jobbágyok végezték robotban. A vasofficinák
termékét részben sínvas, rúdvas, vastábla formájában szállították piacra,
részben ágyúgolyókat készítettek, és ezerszámra gyártottak patkót, szeget és
egyszerűbb szerszámokat.
Az erdélyi vasművelés régebbi központja, a torockói vasbányászat és
vaskohászat más társadalmi szervezettségben működött. A Torockó községtől
északnyugatra fekvő, vasérctelérben gazdag terület eredetileg a község
közösségi tulajdonában volt. Torockó lakói jobbágyi státusban éltek, de az
úrbéres jobbágyokhoz viszonyítva gyakorlatilag nagy szabadsággal rendelkez­
tek. Szabadságukat a közösségi tulajdon biztosította. A torockói „polgár” ,
vagyis a közösség tagja szabadon nyithatott a község tulajdonában lévő З42
 földeken bárhol bányát, s azt szabadon művelhette. Ugyancsak a belső
szokásrend szabályai között élhetett a közösségi földtulajdon minden
értékével. Használhatta a vízi energiát, megillette az erdők haszna. A
vasolvasztás és vaskovácsolás bizonyos közösségi rendtartás szerint, a
munkamegosztás változatos formáiban, de lényegében magánvállalkozásként
történt. Torockó nagyszámú hámorában vízi energia hajtotta a fújtatókat és
működtette a kovácsoló kalapácsokat. Az idők folyamán azonban Torockó
földjei és erdei földesúri tulajdonba kerültek, s elvesztek a faszéntermelés,
takarmányozás bázisai. A torockói polgárok közösségi rendszerben folyó
termelése korszakunkban már súlyos nehézségekkel küzdött és visszaesett.
Három, még az előző korszakban alapitott városi papírmalom működött. A
háborús pusztításoknak áldozatul esett görgényszentimrei papírmalmot Apafi
fejedelem már 1663-ban újjáépítette, majd kibővítette. Főleg az erdélyi
nyomdákat és iskolákat látta el, a fejedelmi udvar szükségletén kívül.
Finomabb papírt külföldről szereztek be.
Erdély hagyományos üvegiparára jellemző, hogy a 16. század elején a szász
városokban, Szebenben és Brassóban működtek céhes keretek között üvege­
sek. Marosvásárhelyen 1615-től tudunk üvegescéhről. A kor új fejleményére,
az üvegofficinák feltűnésére a fogarasi uradalom 1632. évi inventáriuma az első
adat. Korszakunkban ez a porumbáki üveghuta jelentősen fejlődik. Munkavi­
szonyaira jellemző, hogy a szállítást, favágást, tüzelést jobbágyrobotban
végeztették, a szakértelmet kívánó munkát bérmunkásokkal látták el. Az
„officina vitraria” -ban palackokat, háztartási üvegeket és ablaküvegeket
gyártottak. A szerszámok neve, a munkaeljárások leírása magyar, például
„üvegcsőket forgató kétágú vas” , „üvegcifrázó” . A muranói hutákat megláto­
gató Bethlen Miklós az üvegofficinát „üvegcsűrnek” nevezi.
Erdély kézműiparára az 1660-1680-as években különösen a habán iparosok
működése volt szembetűnő hatással. A Morvaországból menekült „újke­
resztény” (anabaptista) iparos közösségek Apafi fejedelem pártfogásával
különösen a kerámiaipart és a posztóipart fejlesztették, egészen addig, míg a
Habsburg-berendezkedés miatt el nem kellett hagyniuk Erdélyt is.
A posztókészítésben feltűnnek a Verlag-szisztéma jelei, a fejedelmi udvar
támogatását, szállítási és felvásárlásbeli segítségét az alvinci posztókészítő
vállalkozó élvezte. Mindvégig a híres brassói posztó a legkeresettebb. Virágzik
a durva parasztposztót és pokrócot készitő parasztipar. A fazekasiparra és a
vászoniparra a parasztipar és a szakipar egybeszerveződése jellemző, miként a
földesúri, vidéki iparban is feltűnik a mezőgazdaság és ipar egybekapcsolódá­
sa, ami a későbbi fejlődés bázisa lehet.
A céhes iparon belül a híres erdélyi ötvösművesség tartotta régi színvonalát,
annak ellenére, hogy megrendelőinek száma és igénye hullámzó. Nyugati
kapcsolatai a századfordulón meglazulnak. Ezzel szemben fellendül az ón- és
rézművesség. A faművesség és a kőművesipar a hagyományos keretek között
tudta csak kiszolgálni a gyakori újjáépítések és új építkezések igényeit.
A területének 70%-ában magas hegyekkel borított ország mezőgazdaságára
az állattartás és erdőgazdaság fölénye jellemző, de egyre nagyobb gonddal
növelik a gabonatermesztést. A jól termő folyóvölgyek és medencék szűk
területein a gabonatermesztés mellett a kertgazdaság uralkodott. A hegyek
aljában és a napsütötte hegyoldalakon, fennsíkokon rétgazdálkodás és szőlő-,
343 gyümölcstermesztés folyt. Az erdő ezreknek adott megélhetést. A székely
i S- t é rkép. Erdély gazdasága a 17. század második felében
falutörvények tanúbizonysága szerint tudatosan védték az erdőket, s a faipar
fellendülésének idején is szigorú szankciókkal őrizték a természeti egyensúlyt.
Rendelkezéseik a közösségi ökologikus gondolkodás korai példái.
A földterület jelentős része a kincstár, a főurak és nemesek tulajdonában
volt. Számottevő birtokokkal rendelkeztek az egyházak, a városok, és eleinte
nőtt, majd visszaesett a különböző, nem nemes szabad rétegek földtulajdo­
na.
A földesurak változatlanul kicsi vagy közepes birtokdarabokra tagolt
egységeken gazdálkodtak. A nagy birtoktestek, egy tagban tartott több ezer
holdas birtokok, amelyek a királyságban éppen ebben az időben váltak
uralkodó jellegűvé, Erdélyben továbbra sem fejlődtek ki, bár az állam vezető
méltóságai igyekeztek a fejedelmi birtokok körül tömöríteni birtokaikat. A
fejedelem magánbirtokát és a kincstári birtokokat külön kezelték. A kincstári
birtokok már viszonylag nagyobb és területileg egységes birtoktestet alkottak.
Kezelésüket Apafi idején felesége, Bornemissza Anna fejedelemasszony
igazgatásával vállalkozó szellemű és jól képzett gárda látta el.
Az uradalmi központok, a földesurak majorságai, gazdaságai kis és közepes
földdarabokon épültek ki egy-egy faerkélyes udvarház vagy kastély körül.
Gyakori még, hogy a földesúri birtok nem válik külön, s a paraszti földekkel
egy nyomásban lévő földállományba tartozik. A királyságbeli köznemesség
gazdálkodására jellemző birtoktípus Erdélyben nem alakult ki. Nagyszámú
viszont a kicsi földdarabon, csupán néhány jobbágycsaláddal gazdálkodó
kisnemesi gazdaság.
A földesúri majorokat nagyrészt a jobbágyok munkaszolgáltatásával,
robottal művelték. A szolgáló jobbágyok közül azonban sok a tehetős, és sokan
rendelkeznek számottevő igásállattal.
Erdélyben a majorsági gazdálkodás nem fejlődött ki úgy, mint a királyság­
ban. A földesúri majorságok termelési szerkezetének kialakításában meghatá­
rozó szempont a földminőség, az éghajlati adottság és a piac igénye. Mindvégig
súlyos gond a munkaerő. A fóldesúr igyekszik védeni a jobbágyot, személyéhez
és nem földjéhez igyekszik kötni, és minden betelepülőt szívesen fogad. A
majorokban főleg gabonát termesztenek, feltűnik a kukorica, és kezdi
kiszorítani a kölest. Nagy gonddal nevelnek lent és kendert, megjelenik a
dohány. A majorságok, miként a jobbágygazdaságok is, alaposan kiveszik
részüket a gyümölcstermesztésből. Gazdag zöldségtermesztői kultúra virág­
zott az udvarházak és jobbágyporták körül. Méhesek, halastavak szolgálták a
lakosság igényeit a falvak és városok határaiban. A hagyományos szőlőművelő
vidékek - a Küküllő völgye, Beszterce, Enyed környéke - őrizték régi helyzeti
előnyeiket, de emellett sokfelé termesztettek szőlőt, a változó minőségű bor
főleg a helyi fogyasztást szolgálta.
Az állattartás a földesúri majorságok szerves részét alkotta. A fejedelmi
ménesek a híres erdélyi lótenyésztés központjai. A szarvasmarhatartás és
juhtenyésztés színvonalára jellemző, hogy a vaj, a sokféle túró és sajt, a gyapjú
nemcsak a lakosság igényei kielégitésére volt elegendő ezekben a súlyos
évtizedekben, hanem piacra is került.
A mezőgazdasági termelés nagyobbik része a jobbágytelkeken és a
különböző privilegizált közösségek gazdaságaiban folyt. Főleg gabonát és
zabot termesztettek. A háromnyomásos rendszer már gyakori, de még nem
általános. Mégis a gabonatermő sík vidékei jó részét 1660-ban elvesztett 346
 Erdély a következő évtizedekben nemcsak saját kenyerét tudta megtermelni,
hanem etette, sőt nemegyszer feltáplálta a visszafoglaló háború hadseregeit.
A kereskedelmet a szállítási utak változása, Erdély gazdasági elszige­
telődésének veszélye szabta meg. A vállalkozók, főurak, polgárok, jobbágyok,
katonák, hivatásos kereskedők meg a különböző államhatalmak kincstári
érdekei között heves konkurenciaharcok zajlottak.
A 17. század második felében csaknem valamennyi erdélyi főúr kereskedett.
Bethlen János kancellár összevásároltatott marhát hajtatott Bécsbe. Teleki
Mihály első tanácsúr só-, bor-, lóeladásból gyarapította vagyonát. Bort Apor
István Havasalföldre, Béldi Pál Moldvába szállított rendszeresen. A főúri
kereskedelem, bár nagy erőkkel találta magát szemben, az 1600-as évek utolsó
évtizedéig megőrizte előnyös helyzetét. A magyar és szász polgárokat is
magukba foglaló úgynevezett görög kereskedőtársaságok, a szebeni és az angol
érdekeltségekkel is rendelkező brassói Compania Graeca, az örmény keres­
kedők és a Habsburg érdekeltségű Compania Orientalis megbízottai azonban
szívósan törtek előre. A magyar főurak úgy védekeztek, hogy polgári
vállalkozókkal összefogva maguk is kereskedőtársaságokat szerveztek.
Apafi kereskedelempolitikáját kettős tendencia jellemezte. Részben mo­
nopóliumok vagy részleges monopóliumok útján igyekezett kézben tartani a
fontosabb kereskedelmi cikkek forgalmazását. Részben azonban a korabeli
monopolrendszer merevségét bérletekkel, részleges kereskedelmi kiváltságok­
kal, kölcsönökkel és a belkereskedelmet ösztönző rendelkezésekkel oldotta fel.
Három évtized vámjegyzékei, kimutatásai a kereskedelem töretlen lendü­
letéről tanúskodnak: felelevenednek a régi híres vásárok, a vámjövedelem nő, a
sóeladás haszna évről évre több. A Görög Kompánia, mint az angol Levante
Társaság közvetítője, szervezetet épít ki több balkáni kereskedelmi érde­
keltséggel, és Erdély legtőkeerősebb vállalkozásává növekedik. Kölcsönökkel
és tranzakciókkal segíti a fejedelmi hatalmat, amely kedvezményekkel és
hajlékony kereskedelempolitikával a külső, bécsi konkurenciával szemben is
védelmet biztosítva ösztönzi fejlődésüket. A brassói Görög Kompánia bírája -
elöljárója - Páter János, a korabeli Erdély egyik legvakmerőbb vállalkozója,
1674-ben megnyerte a só egy részének forgalmazási jogát is.
A Habsburg-kormányzat berendezkedése éles változást hozott Erdély
kereskedelmi életében. A kincstár leállítja a zalatnai higanybányákat, hogy
tiroli bányatermékei értékesítését ne veszélyeztesse a konkurencia. A marhake­
reskedelem az udvari arisztokratákból alakult Compania privilégiuma lesz.
1695-ben az erdélyi főurak marhakereskedelmi társulására a kormányzat nem
ad engedélyt. A sókereskedelem kizárólagos jogát az udvari főfaktor,
Oppenheimer Sámuel tőkéjével a nádor Esterházy Pál neve alatt működő
kereskedőtársaság - a Palatino-Transylvanica Societas - nyeri el. A Bécsbe
internált II. Apafi Mihály fejedelem sóbányáit is átveszi 1701-ben az Udvari
Kamara. A só ára 1 forintról 5 forintra ugrik fel, a sókockák helyi forgalmazása
megbénul. 1702. évi uralkodói vámrendelkezés elvágja az országot hagyomá­
nyosan kialakult piackörzeteitől. A vásárok elnéptelenednek, egész iparágak
bénulnak meg. Ez a kisajátító gazdaságpolitika a császári kormányzat
teoretikusainak, az ún. kameralistáknak elméleti szempontjait követte, az
udvari arisztokrácia érdekeit szolgálta, és nem számolt a helyi viszonyokkal.
Erdély társadalmának súlyos károkat okozott, az ország pénzforgalmát
347 megbénította.
 A 17. század utolsó évtizedében általános lesz a panasz, hogy az ország lakói
teljesen kiszorultak a kereskedelemből. A Habsburg-kormányzat rendelkezé­
sei miatt nincs rá mód, hogy megkeressék azt a pénzt, ami az ipari termelés, a
kereskedelmi forgalom s az adófizetés elengedhetetlen feltétele. Korabeli
írások tömege tájékoztat a kortársak véleményéről: az ország azért szegény,
mert a kereskedést kivették az ország fiainak kezéből. A Rákóczi-szabadság-
harc kirobbanásának okairól szólva hangsúlyozzák, hogy azért is fogtak
fegyvert, mert a kereskedelem haszna idegen érdekeket szolgál, s az
államgazdaságot az élénk kereskedelem hozhatná egyensúlyba.
Apafi Mihály fejedelem pénzügyi politikája bizonyítja, hogy az államhata­
lom a háborúk sújtotta években is sokat tehetett. Az 1657 és 1662 közötti
időszakban az erdélyi-török háború az ország pénzkészletét szinte kisöpörte.
Apafi kormányzata azonban a megrendült pénzviszonyokat elég gyorsan
megjavitotta, sőt bizonyos egyensúlyt teremtett.
Tiltották a nemesfémkivitelt, megszervezték a rendszeres pénzkibocsátást,
keresztülvitték a központilag ellenőrzött pénzváltást, és drákói büntetésekkel
vetettek véget a hamispénzverésnek. Az országba — valószínűleg a keres­
kedőtársaságok révén - nagy mennyiségű, jó minőségű holland pénz, az
úgynevezett oroszlános tallér került, ami nagymértékben hozzájárult, hogy az
1660-1680-as években a kereskedelmi forgalom felélénkült. 1687 után az
ország pénzkészletét elvitték a török háborúk szükségletei és a kiteleltetett
hadseregek. A kereskedelmi forgalmat korlátozó gazdaságpolitika pedig
megakadályozta, hogy a kiürült országban a pénztartalék újra feltöltődjék. A
pénzhiányon Lipót császár szükségpénzei nem segítettek, a réz- és bőrpénzek,
s a nyugtarendszer csak növelte a válságot. Katasztrofális következményei
1690 és 1703 között meghiúsították az adórendszer működését.
Erdély lakosságának adóterhei több kötelezettségből összegeződtek. Az
ország évi adót fizetett a török Portának, ez az összeg - évi 40 ezer forint -
azonban a háborúk idején rendkívüli adókkal és élelemváltsággal növekedett.
Hozzászámítva azonban a megöröklött hadisarctartozásokat is, Erdély 1664 és
1686 között összesen körülbelül 190-200 ezer forintot fizetett Sztambulnak.
1687 után a török adó helyébe a császári hadsereg eltartásának kötelezettsége
lépett. A fizetendő összeg hosszú alkudozások tárgya. 1687-ben a balázsfalvi
szerződés szerint csaknem kétmillió forint, mivel a szállítás, elosztás
veszteségeit kiegészítő összeget, a katonaság pusztításaiból, a pocsékoló
gazdálkodásból következő kárt is felszámolták. Igaz, hogy a letiport vetések, a
felgyújtott gabonaföldek, takarmányként feletetett kicsépeletlen búzakeresz­
tek, összerontott malmok, feltüzelt gyümölcsfák értékét aligha lehetett reálisan
meghatározni. A „discretio” ugyancsak az adóösszeg állandó kiegészítő része
volt. Ez a főparancsnoknak, a különböző tiszteknek és adószedőknek fizetett
ajándékot foglalta magában. Többféle adományból tevődött össze.
Készpénzösszegen kívül rendszerint a tiszt határozta meg, hogy szép lovakat,
hintót vagy más értéket s ajándékot kér. Nemcsak fáradságát honorálták vele az
adóköteles kisebb közösségek, vármegyék, városok, falvak, hanem így
igyekeztek előnyöket nyerni, jobb bánásmódot biztosítani maguknak.
Lényegében borravaló vagy megvesztegetés, kiegyensúlyozottabb formájában
régi gyakorlat.
A hatalmi erőviszonyok olyan nagymérvű felborulása idején, mint az a 8-10
ezer főnyi császári katonasággal megszállt Erdélyben bekövetkezett, az З48
 adószedés is nyílt önkényeskedés. Az ellenőrző rendszer egyszerűen nem
működött. A katonai érdek mellett minden más érdek eltörpült. Az ország
teherbíró képességével nem számoló, katonai terrorral végrehajtott adóztatás
kétségbeesésbe kergette a lakosságot. Sokan otthagyták lakóhelyüket, a
királyságban, a visszafoglalt török területeken kerestek nyugodtabb életet.
Mások önvédelemből fegyverhez nyúltak, s új államberendezkedést követelve
megindítói lettek a Rákóczi-szabadságharcnak.
Mennyiben tudta a fejedelemség eltartani saját államát? Az előzőekben
láttuk, hogy a kis ország képes volt Báthori István, Bethlen Gábor nagyszabású
országépítésének, külpolitikájának, háborúinak költségeit elviselni. Apafi
idejében az államháztartás költségei Európa-szerte m indenütt megnöveked­
nek.
Az 1660-as évek Erdélyében már külön kezelték a fejedelemség belső
államhatalmi központjának költségeit és a fejedelmi család kiadásait. Az első,
az udvartartás, reprezentáció, belső udvari katonaság eltartása évi 7-8 ezer
forintot tett ki. A második évi 4-5 ezer forint körül mozgott. Összesen évi
átlagban 12-14 ezer forintot emésztett fel a fejedelmi központ. Ezenkívül az
államigazgatás költségei, a hivatalnokok, főtisztségviselők fizetései és javadal­
mazásai jelentős tételt tettek ki. Ezek számszerű összegét nehéz megállapítani,
mert a különböző államhatalmi feladatokat ellátó tisztviselők fizetésük egy
jelentős részét különböző természetbeli juttatásban kapták meg.
A kis fejedelemségnek az 1670-es években még arra is jutott ereje, hogy
rendszeres pénz- és élelemellátmányban részesítse a királyságból Erdély
határára menekült bujdosók mintegy 8-10 ezer főnyi seregét.
Az uralomváltás után Erdély adóját a központi kormányzat
800000-1000000 rajnai forint készpénzben, 6-10 ezer főnyi hadsereg
élelmezésében határozta meg. Ez az Erdély történetében példátlanul magas
adó egyes városokra, tájegységekre lebontva is mindenütt megfizethetetlenül
soknak bizonyult. Apafi a súlyos években keresztül tudta vinni, hogy a
közterhek egy részét a nemesek fizessék, s a főurak kölcsöneikkel könnyítsenek
az adózó nép helyzetén. A Habsburg-kormányzat hasonló igyekezetei zátonyra
futottak, javarészt azért, mert a monopóliumrendszer miatt az ország
lakosságának kezén nem forgott elegendő pénz.
II. Rákóczi Ferenc fejedelem a szabadságharc első évében a királyságban és
Erdélyben egységesen kibocsátott szükségpénzzel, a rézlibertással próbálta
áthidalni az általános pénzhiányt és a megbénult gazdasági élet következmé­
nyeit. A kereskedelmet ösztönző rendelkezései beérlelődésére kevés volt az
idő. A részleges monopóliumok haszna nem tudott visszaáramlani az erdélyi
gazdaságba. A kis országnak éveken át két hadsereget és két államszervezetet
kellett eltartania. A Szebenbe húzódott császárpárti kormányzat, a Guberni­
um és a császári hadsereg a fejedelemség déli részét mindvégig megszállva
tartotta, miközben több-kevesebb megszakítással az ország nagy része Rákóczi
híveinek kezében volt, és a fejedelemség intézményei irányították. Két hatalom
szedett adót, s a társadalom teljesen kimerült. Rákóczi a királyságot és a
fejedelemséget egybefoglaló általános reformokkal tervezte működőképessé
tenni Erdély gazdasági életét. Az 1707-ben a királyságbeli Ónodon tartott
országgyűlésen elfogadott adóreform szerint rendszeres jövedelemadót
vezetnek be, amelyet a nemesek is kötelesek fizetni, csak a katonáskodók
349 családjai mentesülnek minden közteher alól. Az adó alapjait a szabad
kereskedelem, a közhatalom védelmével fejlesztett bányászat és ipar jövedel­
mei teremtették volna meg. Erdélyben azonban még a reformok alapjainak
lerakására sem jutott idő.

Rendi társadalom és társadalmi átrendeződés

A társadalom átrendeződése szoros kölcsönhatásban zajlott a gazdasági

fejleményekkel és az ország hatalmi változásaival. A zárt autonóm közösségek
részben már korábban megindult bomlását most a különböző és egymással is
ellentétes tényezők siettették. Az Apafi-kor konszolidációs évtizedeiben a
szerves társadalmi átrendeződés folyamata figyelhető meg. Az eredendően
rendi státusok szerint elkülönülő társadalmi csoportok - a főrendek, a
vármegyék nemessége, a városok polgárai, a szász univerzitás és a székely
székek - a lakosság többségét kitevő jobbágysággal együtt a már korábban
megindult átrétegeződés folyamatában az alsó rend, a középrend és a felső rend
három nagy egységébe rendeződnek. A Habsburg katonai-gazdasági beren­
dezkedés másfél évtizede alatt ez a szerves fejlődés megtorpant, a társadalmi
viszonyok anarchikussá váltak. Felkelések robbantak ki, s 1702-1703-ban már
minden társadalmi réteg Rákóczi fejedelemségétől várta az ország belső
békéjének megteremtését. A szabadságharc nyolc éve alatt Rákóczi intézkedé­
sei a társadalmi érdekegyeztetés irányába hatva a már korábban megindult
társadalmi átrétegződés hosszú távú folyamatát segítették.
Az alsó rend legnépesebb rétege a jobbágyság. Sorait állandóan növelik a
különböző, régi zárt közösségekből lesüllyedők és a moldvai és havasalföldi
nyomorúság elől a biztonságos Erdélybe menekülő románok. Nem egységes
társadalmi réteg. Amennyire eltérő a szász parasztság és a magyar falvak
lakóinak helyzete, olyan különbözőek a székely jobbágy, a hegyvidéki román
pásztor vagy a régebben betelepedett és az új jövevény románság viszonyai. Az
állandó munkaerőhiány, s ami mögötte van, az új gazdasági prosperitás, két
irányban nyitott előttük lehetőségeket, heves szociális feszültségeket is
támasztva köreikben. A földesurak igyekeznek minél több örökös jobbágyot
lekötni maguknak. Az 1660-as évektől általánossá vált, hogy a földesúri
gazdaságokban a jobbágyra meghatározatlan idejű robotkötelezettség hárul. A
nemcsak földhöz, hanem személyhez is kötött jobbágyot családjával együtt
földesura szabadon költöztetheti egyik birtokáról a másikra, a gazdaság igényei
szerint. A földesúri kereskedelem a fuvarkötelezettséget növeli meg, a vidéki
földesúri ipar igényei pedig beláthatatlanul sokféle munkát követelnek tőle. De
a papírmalmok körül tevékenykedő jobbágy sokat tanult, látóköre bővült. A
Hunyad vármegyei vashámorok kimutatása szerint az ide szolgáló uradalmi
népnek nincs az esztendőben pihenőideje. Mindazonáltal a kincstári birtoko­
kon viszonylag kedvezőbbek a viszonyok. Apafi kormányzata védte a
jobbágyot a gazdatisztek, földesurak, katonák túlkapásaival szemben. De a
jobbágyság kormányzati szintű panasztételi jogának intézményes lehetőségeit
csak Rákóczi állama teremtette meg. A jobbágyság érdekvédelmét közösségi
szervezetei, a szokásrendek, falutörvények és nem utolsósorban egyházai
biztosították. Már az uradalmakban is előfordul, hogy - nagyon szerény
keretek között - a földesurak ispotályokat, szegényházakat létesítenek elaggott
és elnyomorodott jobbágyaik számára. З5О
 Az alsó rend másik nagy és még inkább sokféle csoportból alakuló rétege a
gazdag parasztság, az iparűzó, kereskedő, vállalkozó szellemű zsellérek,
fuvarosok, hajtők, napszámosok csoportjai. Leginkább ebből a rétegből
emelkedtek fel a középrendbe. Az út változatos: fegyveres szolgálat, pénzzel,
kölcsönökkel, érdemekkel szerzett nemeslevél. Tehetséges jobbágyfiak ki­
kerülve az iskolákból, az uradalmak irányító tisztviselői között vetik meg a
lábukat, vagy néhány éves tanítóskodás után tovább tanulnak külföldön, hogy
lelkészi, tanári állásokra jöjjenek haza.
A középrendet nagyon sokféle réteg laza halmaza alkotta. Főleg az országos
haderő korszerűsítése következtében kialakuló katonarétegek és a vállalkozó
polgárok, kisnemesek csoportjaiból formálódott ebben az időszakban a
középrend.
A fejedelemség részben fizetett katonasággal, részben pedig állami jut­
tatásként nyújtott szabad földhasználatot és más kiváltságokat biztosítva
teremtette meg haderejét. A központi hatalmat kiépítő fejedelmek már régtől
fogva azon igyekeztek, hogy a székelyek zárt és autonóm katonaközösségét az
államfő irányítása alá szervezzék. A székely társadalomról két fontos összeírás
áll rendelkezésünkre: 1614-ből és 1720-ból. Adataik összehasonlítása azt
mutatja, hogy a régebben egységes jogok és kötelességek rendszerében élő
székely társadalom foglalkozásilag és státusilag is elkülönülő csoportokra
szakadva illeszkedett bele a nagyobb országos egységbe. Apafi úgy gyorsította
meg ezt a folyamatot, hogy sok székely fegyverest fogadott udvari hadseregé­
be. Másokat a különböző várak őrségeibe rendelt szolgálatra. Jelentős maradt
azonban azoknak száma is, akik eredeti lakóhelyükön továbbra is fegyveres
szolgálat kötelezettsége fejében élvezték a régi kiváltságokat. Ezek a gyalogo­
sok, azaz darabontok és a lovasok, a székely székek számottevő erejét alkották.
Megfigyelhető azonban, hogy a székely székek élére Apafi saját hívei közül
nevez ki főkapitányokat. A fegyveres szolgálat terheit már vállalni nem tudó
székelység közül sokan szegődtek el a sóbányákba, vagy vállalták a sószállítás
sokféle munkáját. Mások jobbágysorba jutottak, vagy szabad státusban
gazdálkodtak, esetleg fuvarozással keresték kenyerüket. A lófők földjei közül
egyre több jutott külső birtokosok kezére. A székely falvak azonban szívósan
őrizték közösségi rendjüket és önkormányzatukat.
A középréteg legmarkánsabb csoportját a frissen nemeslevelet nyertek
alkották. Apafi szivesen ismert el nemeslevéllel katonai, hivatali, gazdasági
szolgálatokat. Negyedszázad alatt annyira megsokasodik az ilyen nemesek
száma, hogy az egyik kortárs a lakosság felét nemesnek mondja. Erdélyben
nincs tehetős középbirtokos nemesség, így az újonnan nemeslevelet nyertek és
a kisnemesek előtt széles kapuk nyílnak a felemelkedésre. A paraszti módon
gazdálkodó kisnemesek gyarapodó csoportjait 1703-ban az adóösszeírást végző
császári tisztviselő Németország és Szilézia szabad gazdáihoz hasonlítja.
A Habsburg-berendezkedés éveiben a középrend számos rétegét fenyegeti a
veszély, hogy visszasüllyed a jobbágysorba. Társadalmi méretekben azonban a
polgárságot érik a legsúlyosabb veszteségek. Az 1660-1680-as évek a polgárság
nyugodt gyarapodásának és a városgazdaság felbomlásának időszaka. Leg­
szembetűnőbb ez a fejlődési tendencia a szász városokban. Az autonóm
városgazdaság zárait ellenállhatatlan erők feszegetik. Szeben és Brassó új
vállalkozói, kereskedők és iparosok, most már személyük révén, pénzügyi
351 szolgálataikkal, kölcsöneikkel, állami vállalkozásokba kapcsolódva segítik azt
az Európában m indenütt megfigyelhető lassú folyamatot, hogy a zárt
városgazdaság nyitottá válik és az országos gazdaságba szerveződik. A
polgárság hagyományos csoportjai között az ötvösök vagyoni fölénye látszólag
sértetlen. Más ágazatokban a vagyon és a tekintély egy szűkebb réteg körében
összpontosul, ugyanakkor növekszik a szegények száma. A lassan újjáépülő
Gyulafehérvárott megsokasodnak a fuvarosok, aranymosók, másutt az- ácsok,
kőművesek, kötélverők, ónművesek, órások, malmosok, borbélyok száma nő.
Torda és Dés nemesített város lesz, a katonavárosnak nyilvánított Kolozsvár
polgárai közé nemesek települnek. Most erősödnek meg a székely városok,
mint például Csikszereda és főleg Marosvásárhely. Itt tartják II. Rákóczi
Ferenc idejében Erdély utolsó fejedelembeiktató országgyűlését. A
középrétegbeli polgárság életvitelére jellemző a század első feléből átmentett és
továbbfejlesztett igényes otthon, benne most már a „fürdő-szobácska”, az
üvegablak, a könyvestéka. A dán követ, aki Bécsből Pétervárra tartott, Szakái
Ferenc kolozsvári ácsmester házában szállt meg, és a legnagyobb elismeréssel
nyugtázta szállásadója igényes otthonát.
A polgárság gazdag előkelő rétege a felső renddel tart kapcsolatot, miként a
szebeni tanácsúr, Mathias Miles vagy a görög vállalkozó, Páter János. Közülük
azonban sokan kifulladnak a heves konkurenciaharcokban, még többen pedig a
politika küzdőterein véreznek majd el.
A tényleges politikai hatalmat birtokló felső rend ugyancsak különböző
csoportokból tevődött össze. A régi származású főúri családokat 1657-1662
harcai megrázták és megritkitották. A következő években azonban új, alulról
feltörő családok első generációs tagjai bővítik soraikat. Erdély legjelentősebb
politikusa a kancellári feladatokat ellátó Teleki Mihály kisnemes, várporkoláb
fia volt. Székely László fejedelmi tanácsúr és főpostamester egy tiszttartó
(provizor, jószágkormányzó) apa gyermeke. Az ítélőmester Sárpataki Márton
jobbágyivadék. A főrendi család földvagyona általában a királyságbeli
középbirtokos nemesség birtoknagyságának felel meg: 10-30 falu. A főrend
református, de vannak közöttük katolikusok is. A vallási hovatartozás még nem
akadály a hivatali pályán. A katolikus Hallerek fiai: János, Gábor és Pál
tanácsosok, diplomáciai feladatokat látnak el. Apor István kézdivásárhelyi
királybiró korán árvaságra jutott fia katolikus és szegény ifjúként lépett az
ország első főurai közé emelkedő pályájára. A felső rend nyitott. Tanultság,
tehetség, vagyon, gazdasági mozgékonyság, az államérdek szolgálata egyaránt
belépő lehet köreikbe, de könnyen vissza is hullhat innen bárki. Apafi mellett
viharos időket élnek át. Bánffy Dénesre a hóhér bárdja sújt, mert nem érti meg
a politikai irányváltás követelményét. Béldi Pál szervezkedése miatt pedig
többen megjárják Apafi börtöneit. Mégis a korszak eredményei nem kis
mértékben e Janus-arcú főrend politikai képességének köszönhetőek.
Családi életük bensőséges és erős. Gyermekeiket szívesen taníttatják
külföldi egyetemeken. Heves felzárkózási igényeikre jellemző, hogy a német
fejedelemségek után Hollandia lesz a mérték, majd az erős francia orientációt
követően növekvő érdeklődéssel fordulnak Anglia felé. Bethlen János
kancellár fia, Miklós még jóformán csak megfordul a szigetországban, unokája,
Mihály már hosszú tanulmányútra kel át a csatornán. Növekvő jólétben éltek.
A már korábban is igényes életvitel kiteljesedik. Luxusról árulkodnak a
kastélyok kristályüveg ablakai, a kívülfűtős, kandallós, tágas „palotaházak” ,
termek. Két világ találkozásáról tudósítanak a török, perzsa szőnyegekkel és 35 ^
6. T É R K É P ISKOLÁK, NYOMDÁK, MŰVÉSZETEK
A 1 7 . SZÁZADBAN
Iskolák

egyetem

gim názium bölcseleti, teológiai és

jogi akadém iai tagozattal

gimnázium bölcseleti és
teológiai akadém iai tagozattal

gimnázium

kisgimnázium

középfokú ism ereteket is nyújtó

rom án iskola

iskola m ás településbe költözése

iskola jellegének m egváltozása

iskola jellegének megváltozása

elköltözéssel

iskolai színjátszás

a debreceni és kolozsvári főiskolák

középfokú partikuláris iskolája
1660 után

Nyomdák
kisebb nyom da

nagyobb nyom da

nyom da m ás településbe
költözése

egyházzenei központ

világi zenei központ

ány, kézirat

egyházi zene

világi zene

Iparművészet
ötvösm űvészeti központ

Építészet

újonnan épített kastély

átépített kastély

polgárház

Képzőművészet
szobor

festmény

m ag y ar-tö rö k határ 1606-ban

1664 után
 velencei, holland, francia kárpitokkal borított falak, a keleti kelmék és
vadászfegyverek, a nyugaton készült óra és a virginál. Asztalaikon az arany- és
ezüstedények mellett megjelenik az üveg, a porcelán, a cserép. Gazdasági
számadásaik kínos takarékosságról tanúskodnak, a fél zsák diót ugyanolyan
gonddal feljegyzik, mint a drága, ezüsttel díszített lószerszámokat. Sok ékszert
tárolnak: mivel nincs bank, így őrzik megtakarított javaikat. Bőkezű egyházi
alapítványaikkal nemcsak lelkűk megmentésére gondolnak, ezzel is biztosítják
vagyonuk átmentését, az egyházak kölcsönző készségét és a műveltség jövőt
formáló erejébe vetett meggyőződésüket.
A Habsburg-berendezkedés kezdetén többségük mohón él a császárváros
lehetőségeivel, és kapva kap a grófi és bárói címeken. Lipót császár és magyar
király ily módon is megpróbálja udvari nemesekké szelídíteni őket. 1703-ban
csaknem az egész erdélyi arisztokrácia besétál Rabutin parancsára Szebenbe.
Csak amikor a generális minden értéket elvesz tőlük, amit bemenekítettek,
pénz, ékszert, élelmet, és rájönnek, hogy csapdába kerültek, akkor mennek át
majd többen - még a szökés kockázatát is vállalva - Rákóczi táborába. A
szatmári megegyezés után azonban a fiatal Mikes Kelemen kivételével a
bujdosást senki nem vállalja.

3. A művelődés útjai

Művelődéspolitika, értelmiség, anyanyelv

Az erdélyi művelődéstörténet nagy korszaka éppen e fél évszázad, amikor a
fejedelemség földje három évtizeden át háborúk és helyi harcok szintere, és a
lakosság az országpusztulás, otthontalanság súlyos megrázkódtatásait éli át.
Erdély befogadja a nyugati világ új szellemi áramlatait, létrejönnek olyan
alkotások, amelyek az elkövetkező évszázadban is nélkülözhetetlenek, és
meghatározzák az erdélyi művelődés hosszú időre érvényes sajátos karakterét.
Hagyomány és újító szellem, társadalmi igény és történelmi kihívás mind
fontos meghatározója a művelődési mozgalom szembetűnő eredményeinek. A
kereteket, az ösztönző lehetőségeket az államhatalom művelődéspolitikája
határozta meg.
A művelődés országmegtartó, fejlődést meghatározó jelentőségét Apafi
Mihály éppen úgy felismerte, mint századának kimagasló politikusai és
gondolkodói. Apafit, a művelődéspolitikust, már olyan erdélyi kortársai is
kartéziánus művelődési elveket megtestesítő uralkodónak jellemezték, mint a
holland és angol egyetemeken nevelkedett Tolnai F. István teológus és a kor
legjelentősebb magyar orvosa és fizikusa, a Bázelban végzett Pápai Páriz
Ferenc. A Bacon, Machiavelli, Grotius, Justus Lipsius, Coccejus műveit
sűrűn forgató fejedelem az uralkodók legfontosabb feladatának az iskolák
fejlesztését és a korszerű tudomány intézményes kereteinek megteremtését
tekintette. Úgy vette át Erdély kormányzását, hogy a nagy múltú gyula-
fehérvári fejedelmi udvar elpusztult, s amíg az adakozó újjáépítéssel megfelelő
353 keretet teremthetett volna az erdélyi állam régi központjában, Fogarason hozta
létre uralkodói, fejedelmi udvarát. Sokat adott a reprezentációra Az udvar
fényét szertartásos rend emelte, a külföldi uralkodók ajándékait kiállították,
mivel az diplomáciai gesztusokat hordozott, és Erdély európai megbecsülését
fejezte ki. A nagy gonddal kiépített gyönyörű kert a kor szimbólumrendszeré­
ben a béke, a megújulás, újjászületés igényeit testesítette meg. Apafi Mihály és
felesége, Bornemissza Anna, akit a fejedelem időnként uralkodótársnak
nevezett, a nyugat-európai igényeken nevelődő, de az ország sajátos értékeit is
őrző magyar kultúra központjává igyekezett tenni az udvart. Nyugati
egyetemeken végzett, nagyrészt Descartes tanait hirdető értelmiségiek, a
magyar kartéziánusok második generációjának kis csoportjával vette magát
körül. A külföld híreit hívei tájékoztatására rendszeresen „novellák” -ban,
hírlevelekben foglaltatta össze. Valláspolitikája toleráns, fejedelmi szóval
biztosította a tanítás szellemének szabadságát. Legfőbb szándékát, hogy
korszerű egyetemet alapítson Erdélyben, már nem tudta keresztülvinni. A
nagy erdélyi fejedelmek művelődéspolitikáját folytatva mégis olyan alapokra
emelhette az ország műveltségét, hogy az később is teherbírónak bizonyult.
Az 1690-es években a Habsburg-kormányzatnak az erdélyi hagyományok­
kal merően ellentétes művelődéspolitikája érvényesült. A dinasztikus érdek­
kel, az egyvallású birodalom megteremtésének szándékával áthatott türelmet­
len egyházpolitika és a követelményeiben igényes jezsuita rendre épített
iskolapolitika az erdélyi protestáns társadalom heves ellenállásába ütközött. Az
uralkodói udvar távolra került, a bécsi Burg kisugárzó hatása kevéssé
érvényesült. Szebenben Rabutin generális hadiszállása (és a Gubernium)
parancskiadó és rendeleteket közvetítő központnál több nem lehetett.
II. Rákóczi Ferenc és hatalmának képviselői tudatosan igyekeztek felélesz­
teni a régi magyar fejedelmi udvarok történelmi folyamatosságát is kifejező
szokásrendet, a hadi viszonyok engedte keretek között, Gyulafehérvárott,
Marosvásárhelyen és Kolozsvárott. A nyitott iskolapolitikával, toleráns
valláspolitikával Rákóczi folytatta Apafi művelődési elveit, de beérlelésre nem
jutott sem erő, sem idő.
Az erdélyi értelmiség aránylagosan, létszámát tekintve a szomszédos
területekéhez viszonyítva számottevő, de nem elég. Rendkívül differenciált.
Az alkotó elit és a kiszolgáló mesterek - tanító, íródeák, falusi festő, hivatalnok,
udvari és tábori muzsikusok - sokféle csoportja között nagy a különbség.
Többségben van még az egyházi értelmiség, de a világiak súlya tovább
növekszik. A korszak nagy irodalmi alkotásait kivétel nélkül világiak hozzák
már létre. Az orvos, vagyis a „fizikus” , az erdélyi bányászat történetének
nemzetközi figyelmet keltő leíró tudósa, vagy a nyomdász meghatározóbb a
szellemi-intellektuális életben, mint a társadalmi presztízst tekintve a
hierarchia csúcsán elhelyezkedő udvari lelkész, a magyar, a szász, majd az unió
jóvoltából a román papság. Az egyetemi végzettségűek száma az ország
lélekszámához viszonyítva nagy. Etnikai megoszlásban a magyarok és a
szászok vannak messzemenően túlsúlyban. Apafi és Rákóczi államában az
országos politika nyelve a magyar, de a fejedelmek rendeletéi a szászokhoz és a
románokhoz saját anyanyelvükön is szólnak. Apafi olyan nagy súlyt helyezett
az anyanyelvi műveltségre, hogy Sava Brancovici görögkeleti püspököt a
román alsópapság kérésére azért mozdította el hivatalából, mert megtagadta a
fejedelem parancsát, hogy a hívek épülésére románul, vagyis a hívek
anyanyelvén hirdesse a vallás tanításait, és nyomtasson könyveket. A 354
 Habsburg-kormányzat nagyrészt német, kisebb részben latin nyelven szólt a
lakossághoz. Rabutin, a fejedelemséget gyakorlatilag kormányzó generális
csak franciául tudott. A német kamarai és csapattisztek pedig a saját dialektust
beszélő szászokkal sem képesek megértetni magukat.
A fejedelmi korszakban Erdély nyelvileg nagyon nyitott ország. Mivel
politikájában a külpolitika meghatározó jelentőségű, értelmisége nyugati
egyetemeken fejezi be tanulmányait. A viszonylag nyugodt évtizedek vonzzák,
a háborús évek pedig magukkal hozzák földjére az idegeneket. A fejedelmek
alatt a tudomány nyelve főként még a latin, a tanulmányok nyelvi követelmé­
nye esetenként a német, holland, francia s a század utolsó évtizedeiben az
angol. Köleséri Sámuel például Angliában valószínűleg Newton előadásait is
hallgatta, mert a kartéziánus fizikához képest már érettebb newtoni felfogást
igyekezett az erdélyi valósághoz alkalmazni. Ugyanekkor már a magyar nyelvű
tudomány igényét olyan erővel fogalmazzák meg, hogy az a felvilágosodás
korában is korszerű marad. A diplomácia nyelvében a latint kezdi kiszorítani a
francia. A román vajdák sok esetben magyarul leveleznek Apafival. A török
parancsai, úgy tűnik, javarészt Buda, Temesvár és főleg Konstantinápoly
török íródeákjainak magyar fordításában érkeznek, de a fejedelmek mindig
tartanak kancelláriájukon törökül jól tudó írnokokat. Ebben a különleges,
sokféle nyelvi közegű korszakban az anyanyelvi műveltség különös fel­
virágzását figyelhetjük meg. A korábbi évtizedekben megújított, fölfrissített
erdélyi magyar nyelv most az új társadalmi művelődési igényeknek megfelelő­
en az államélet, az államelmélet, a társadalmi felelősség, a történelem, a
gondolkozás, a tudomány fogalmi kincsével, az ipar és a kereskedelmi élet
szavaival bővül. Kialakul a könnyed társalgási nyelv, és megszületnek a
személyiség bonyolultabb érzés- és gondolatvilágának kifejezésére hajlékony
közlési formák. Kidolgozzák a magyar nyelv megújításának programját, de
keresztülvitelére rövid az idő. Misztótfalusi Kis Miklós, az egyetemes
betűművészet és nyomdászat világhírű személyisége egységesíti a magyar
helyesírást. Új, javított kiadásban teszik közzé, magyarul, tömegolvasmánynak
szánva a B ib liá t.
Tudatos nyelvművelés igényei jellemzik a szász művelődést, főleg az
iskolák, az egyházak, a tudomány, a városi élet keretei között, amelynek a
régióban elsőnek itt meggyökeresedő pietizmus igényei is kedveztek. A román
nyelv fejlődésén Apafi iskolapolitikája sokat lendített, a román papság nyelvi
művelődésének pedig a vallási unió is kedvezett. Erdélyben készül el az első
román-latin szójegyzék.

Iskolák, nyomdák, tudomány

A tudatos fejedelmi politika és a társadalom alapitványi rendszerének
következtében az 1660-as évek közepétől új fejlődés jellemzi a falusi iskolákat.
Lendületet vett az anyanyelvi oktatás és a leányiskolázás. A négy bevett vallás a
görögkeleti egyházzal együtt nemcsak élhetett, hanem társadalmi ösztönzésre
élnie is kellett az iskolaalapitás jogával. Most épül ki a szászvárosi kollégium, a
székelyudvarhelyi református kollégium, megerősödnek az unitárius iskolák,
és most veti meg alapjait a görögkeleti egyház iskolarendszere. Apafi nemcsak
355 megerősítette a Lorántffy Zsuzsanna fejedelemasszony alapításával (1657)
életre hívott fogarasi román iskola anyagi bázisát, hanem különleges fejedelmi
védelemmel segítette, hogy korának legszínvonalasabb román tanintézetévé
fejlődjön. A Fogaras környéki falvakban, Brassóban, Hátszegen, Lúgoson
működő iskolák számát nem tudjuk pontosan megállapítani, de bizonyos, hogy
viszonylagosan több román iskola működött Erdélyben a 17. század végén,
mint ma magyar. Erdélyben nyomtatták ki - 1699-ben - az első román nyelvű
tankönyvet, a cirill betűs ábécét, a Bucoavnát.
A protestáns iskolák jól kiépített ösztöndíjrendszere tovább gyarapodott az
odera-frankfurti, leideni, franekeri és a zürichi ösztöndíjakkal. 1700 és 1703
között a wittenbergi egyetemre 53 erdélyi diákot írattak be, bár az érdeklődés
már Hollandia, Svájc és Anglia egyetemei felé fordult. 1702-ben a Konstan­
tinápolyból hazatartó angol követ, William Paget lord, Erdélyen átutaztában
magával vitt három magyar diákot és egy szász ifjút, Stranover Tóbiás képírót,
hogy Londonban folytassák tanulmányaikat.
A katolikus iskolázást a jezsuiták betelepítése lendítette fel. A ferencesek a
katolikus székelyek iskolázásában szereztek elévülhetetlen érdemeket. A
Habsburg-kormányzat Apafi egyetemalapítási kezdeményezését nem folytat­
ta, a fejedelemségben nem terveztek felső szintű oktatási intézményt. Rákóczi
Kolozsvárott alapította meg a Nemes Ifjak Társaságát, ami az állam­
kormányzás és hadsereg-irányítás feladataira alkalmas ifjak képzésére szolgáló
udvari intézmény volt. Több erdélyi ifjút, magyarokat, szászokat és egy
románt is felvett tagjai közé.
Az oktatás rendje általában abban változott, hogy a korábbiaknál nagyobb
gondot fordítottak az írás-olvasás széles körű elterjesztésére. A kollégiumok­
ban és főiskolákban pedig az önálló gondolkozás és a természettudományok
jelentősége növekedett.
Erdély fejlett könyvkultúráját súlyos veszteségek érték. A gyulafehérvári
fejedelmi könyvtárat tatárok égették fel, a brassói könyvtár 1689-ben tűzvész
martaléka lett, Nagyenyed kollégiumi könyvtárát császári katonák pusztították
el. A könyv ára talán esett, de értéke emelkedett. Apafi udvarában tudatos
építkezéssel kezdik ismét kialakítani az „ország könyvtárát” . Gyarapodnak a
magánkönyvtárak, a kollégiumi könyvtárak a tanárok tékáival, egybentartott
szakkönyvek csoportjaival gazdagodnak. Nők és gyermekek olvasmányigénye­
inek kielégítéséről adnak hírt a könyvjegyzékek. Növekszik a magyar nyelvű
könyvek aránya. Köleséri Sámuel orvosnak Szebenben négyezer kötetből álló
könyvtára volt.
A megnövekedett olvasmányigényt az erdélyi nyomdák kevéssé tudták
kielégíteni. 1650 és 1680 között Brassó, Szeben, Kolozsvár, Gyulafehérvár
nyomdáiban s Várad 1660-ban Debrecenbe s onnan Szebenbe szállított
betűivel közel négyszáz könyv jelent meg. Az erdélyi nyomdászatot Hollandiá­
ban tanult nyomdászok - Szenei Kertész Abrahám, Veresegyházi Szentyel
Mihály - lendítették fel, majd a mesterségét az ugyancsak Hollandiában, a
nemzetközi mezőnyben kimagasló művészi színvonalra és technikai szintre
fejlesztő Misztótfalusi Kis Miklós vállalkozott, hogy korszerűsítse. Misztótfa-
lusi betűmetszői tehetségére jellemző, hogy Harry Carter, a híres oxfordi
betűtörténész a Garamondéval vagy Grandjeanéval tekintette egyenrangúnak.
Az amerikai Jack W erner Stanffacher véleményével egybehangzóan Carter is
megállapította, hogy amint az újabb kutatások kimutatták, a híres Janson-
betűk az erdélyi mester alkotásai. Misztótfalusi a hollandokon kívül lengyel-, З56
 svéd-, német-, örményországi, angliai, itáliai és grúziai megrendelők részére
metszett írásrendszerüknek megfelelő betűket. Hazatérve Kolozsvárott
építette fel emeletes Typographica Officináját, fejedelmi támogatással. Nagy
példányszámú, olcsó és ugyanakkor igényes kiállítású könyveket adott ki.
Tevékenysége azonban a hatalomváltás következtében megrendült, szemé­
lyeskedő támadások között 1690 után még évekig vegetált, majd korai halála
után műhelye összeomlott.
Az erdélyi tudományos életet az 1660-as évektől kezdve a magyar
kartéziánusok határozták meg. Az első nemzedék kiemelkedő alakja Enyedi
Sámuel orvos, a racionális filozófia Regius tanaihoz közelebb álló irányzatát
képviselte, és hangsúlyozta Descartes dualizmusát. Vele együtt az erdélyi
kartezianizmus tudományos központját Várad eleste után a második kartéziá­
nus nemzedék - Nadányi János, Dézsi M árton és mások - a nagyenyedi
kollégiumban teremtette meg. Descartes filozófiáját a harmadik kartéziánus
tudósnemzedék kiemelkedő alakja, a Bázelban végzett orvos, Pápai Páriz
Ferenc foglalta össze az 1690-es években. A tanulmányait Poiret köréhez
tartozva végző Apáti Miklós Amszterdamban megjelent legfontosabb
művében leszögezte, hogy akaratunk szabadsága öntudatunk legfőbb pillére,
és Descartes módszertanát átvéve hangsúlyozta - amit már Apáczai is
megállapított - , hogy a természet megismerésének legfőbb eszköze a
matematika. A Descartes filozófiája körül folyó nemzetközi vitába pedig a
kolozsvári unitárius kollégium tanára, Régeni Mihály Pál európai figyelmet
keltve úgy kapcsolódott be, hogy a Newtont is előkészítő független szellemű
Ehrenfried Walter Tschirnhaus véleményét támogatta meg. Erdélyben már
tanítják a kopernikuszi világkép mechanikáját, a heliocentrikus csillagászat
ismeretanyagát. Az angol és holland egyetemeken kiképzett Kaposi Juhász
Sámuel marosvásárhelyi tanár matematikai jegyzetei, Köpeczi János D e
com etis című munkája, Köleséri Sámuel értekezése a fényről, több más szerző
műveivel együtt, a természet megismerésének legkorszerűbb módszereiről
tanúskodó úttörő munkák. A tudományos gondolkozás egyik kiemelkedő
képviselője volt a szász Andreas Teutsch, aki Utrechtben szerzett orvosi
diplomát, Lipcséből Jakob Spenernek a hit és a tudomány kettéválasztásának
követelményét, Haliéból August Hermann Francke pietista művelődéspoliti­
kai elveit vitte haza a szászföldre, ahol mint orvos és királybíró működött, és
jóval megelőzve Mária Terézia rendeletét, a Királyföldön ő tiltotta be a
boszorkánypereket. A Kőhalomról származó és Amszterdamban tanult
Bartholomeus Bausner a vérkeringésről és az emberi test részeinek
összhangjáról értekezett. Regius több kiadást megért orvosi művében három
fiatal erdélyi orvos - Sikó János, Enyedi Sámuel és Gunesch János - munkáira
is hivatkozik. Az orvosságok technológiájával foglalkozó nagybányai
származású Bánffyhunyadi János receptjei belekerültek Jonathan Goddard
angol kémikusnak, a Royal Society tagjának 1681-ben megjelent gyógyszeré­
szeti művébe. Köleséri munkásságának úttörő jelentősége, hogy megfigyeli és
leírja a bányászok foglalkozási ártalomként jelentkező betegségeit, és nagy
erófeszitéseket tesz a szegények ingyenes gyógyítása érdekében. A pestisjárvá­
nyok terjedését intézményes, állami intézkedésekkel javasolta megakadályoz­
ni. Az ésszerű életmód kialakítását, az egészség megőrzésének egyéni
szabályait a nemzetközi hírű Schola Salernitana szabálygyűjteménye (Regi-
357 men Sanitatio Salernitanum) tartalmazza, amely Felvinczi György fordításá-
ban magyarul (Kolozsvár, 1693), Lucas Seuler erdélyi orvos fordításában
németül (Brassó, 1634) jelent meg.
Az erdélyi orvostudomány kiemelkedő teljesítménye Pápai Páriz Ferenc
könyve, a P a x co rp o ris, a z - a z A z em b eri T estn e k belső N y a v a ly á in a k O k a ir ó l,
F é szk e irő l és a z o k n a k o rv o slá sá n a k m ó d já ró l v a ló tr a c ta ( 1690). A közgyógyítás
még nagyrészt a falvak, udvarházak, mezővárosok laikus gyógyítóinak kezében
nyugodott; a csonttörést, foghúzást és sebgyógyítást pedig a céhes keretek
között tevékenykedő felcserek, borbélyok látták el, bár Erdély minden
nagyobb városában volt már egyetemi végzettségű orvos. Pápai Páriz az
orvostudomány legújabb eredményeit érthetően és rendszerezetten m a g y a r
n yelve n összefoglalva adta a házi gyógyítók kezébe. Az első magyar nyelvű
orvostudományi mű jelentősége abban áll, hogy a súlyos viszonyok között a
gyógyításban az orvostudományra helyezte a hangsúlyt, bevonta az orvoslás
világába a megelőzést, a higiéniai viszonyok jelentőségét, a predestináció
helyett az ember autonóm felelősségét. A könyv tömegek kézikönyve lett. A 18.
században 11 kiadását ismerik, és a 20. században a moldvai csángók között
mint még használt házi tanácsadó orvosi könyvet találták meg.

Anyagi kultúra és mentalitás

Az élet anyagi keretei és eszközei összességükben a hagyományosság és

korszerűség sajátos ötvözetét alkották.
Mindvégig eleven az építkezési kedv. Kolozsvárott az 1655-ben leégett
mintegy 1800 házat, Brassóban a nagy tűzvész után az egész várost viszonylag
gyorsan újjáépítették. A bentlakásos diákellátás céljait szolgáló legjelentősebb
iskolaépítkezés, a kolozsvári református kollégium, Antonio Serra olasz
mérnök tervei alapján készült. A vállalkozó szellemű főnemességre jellemző,
hogy alig több mint egy évtized leforgása alatt (1666-1679) felépül a sorostélyi
Teleki-kastély, a betlenszentmiklósi Bethlen-kastély, újjáépítik többek között
a keresdi kastélyt, a bethleni, az uzdiszentpéteri, bonyhai udvarházakat. Az
egyházi épitészetre a faépítészet jellemző, a magyarsárosi monumentális
harangláb 1699-ben épült. Fogaras-földön görögkeleti templomok épülnek.
A fő- és köznemesség lakóhelye, a kastély és az udvarház több közös,
kerítéssel körülvett épülettípust foglal magába. Fő épülete a nemesúr lakóháza,
gyakran négy, de inkább általában nyolc-, tíz- vagy több szobás emeletes kúria,
faerkélyekkel. A lakásul szolgáló felső traktus férfi és női lakosztályokra
különült. A közös helyiségek az ebédlő, az audienciás palota - vagyis szoba -,
ezeken már gyakori a kristályablak, míg a többi helyiségek s az udvarházegyüt­
tes más épületei egyszerű táblaüveg, tányérüveg ablakokkal néznek a világba,
vagy még fatáblásak, „lantorásak” az ablakok. A városi palotákban és az
előkelőbb polgárházakban is általános az ólomba foglalt üvegablak, cseréptető,
a kívül fűtős kályha vagy kandalló. M inden szinten terjed az otthoniasság és a
kényelemszeretet. A bútorzat festett vagy fényezett, intarziákkal díszített. A
főúri otthonokban meghonosodtak a Németalföldről származó kagylódíszes
bútorok. Ezek Lengyelországon át kerültek Erdélybe. A paraszti otthonokról
már korábban volt szó, most itt is feltűnik a csuklós támlájú pad. A falakat az
előkelők kastélyaiban velencei, hollandiai, francia, spanyol kárpitok borí­
tották, az antik mitológia vagy a bibliai történetek közismert jeleneteivel. Az 35 $
 egyszerűbb otthonok falait festett kárpitok, festékesnek nevezett kelimszónye-
gek díszitették. M indenütt sok a török szőnyeg, s ezek között sajátos csoport az
úgynevezett erdélyi szőnyeg. A világításban az anyag és a funkció egységére
jellemzőek a réz és vas gyertyatartók. Új divat az üveges lámpa. A főrangúak
ezüst- és aranykupái, serlegei, poharai és evőeszközei társaságában megjelen­
nek és egyre nagyobb helyet foglalnak el a porcelánholmik, az üvegpoharak, a
fa- és cserépedények. A fejlett erdélyi cserép- és kerámiaipar nemcsak a
paraszti otthonokat látta el. A mindennapi élet kellékei a színes-mázas
ónedények. A bokályok, csempék az igényesebb otthonok díszei. A kastélyok,
udvarházak és polgárotthonok már elég nagy bőségben fennmaradt leltárai
fejlett higiéniai kultúráról tudósítanak. Az otthonok nélkülözhetetlen tartozé­
kai a különböző réz, fa, gyermek és felnőtt fürdőkádak, az ezüst, réz, cserép
mosdómedencék és a sokféle kéz- és arctörlők. Híresek a brassói vízvezeték­
építő mesterek, a székelyföldi savanyűvízárusok. Erdély gyógyvizekben
gazdag ország, a kénes, szénsavas, sós és meleg fürdőket nemcsak egészségügyi
céllal látogatják, már a felüdülés, a társas élet, sőt a politikai élet találkozóhelyei
is. A városi fürdőkultúra régi hagyományokra tekint vissza.
Az öltözködésre az a jellemző, hogy drága angol posztóból, török
bársonyból, olcsó brassói, majd balkáni posztóból egyaránt szabtak magyar
dolmányt és köntöst. Megfigyelhetők török, lengyel és ausztriai öltözködési
hatások. Gyorsan elterjedtek az olasz, francia, német divatholmik, de láthatók
régimódi öltözetek is. A viselet megőrzi a státust, rangot, hivatalt és főleg
nemzeti jelleget kifejező sajátosságát. Az ékszerek bősége nemcsak az
előkelőkre, az egyszerűbb rétegek viseletére is jellemző. Híresek a gazdag szász
asszonyok arany és drágakő ékszerei és a falusi szász nők ónból, pléhből, cseh
üvegből készített díszei. Szegény román majorosné holmijai között is
megtalálható az üvegdísz és az ezüstlánc. A főúri, nemesi férfiöltözet
elengedhetetlen tartozéka a gyöngyökkel, skófiummal hímzett tarsoly, az
ékszerekkel díszitett fegyver, az arany, ezüst, réz kucsmaforgó, amely
többnyire a katonai rangjelzést is kifejező tollak feltűzésére is szolgált.
A lakosság bármilyen rendű-rangú tagjára jellemző a mély vallásosság, a
bensőséges családi élet. Földi javaikkal aggályos takarékossággal gazdálkod­
nak. A végrendeletek szerint a messzire nyúló jövőre is igyekeznek megőrizni
társadalmi kapcsolataikat és jó hírnevüket. A vendéglátást a szokásrend
művészi fokon szabályozza, a vendégjog sérthetetlen. Az újabb vizsgálatok az
Erdélyi Fejedelemség társadalmának közösségi tudatáról, a korabeli nemzettu­
datról azt mutatják, hogy részben minden Közép-Európa keleti térségein
fekvő országéhoz hasonló vonások jellemzik, részben sajátos viszonyai, a
három etnikum, az öt vallás realitásából adódó körülmények alakították. A
több mint két és fél évszázadra visszatekintő „három natio” rendi keretei
között a főurak, nemesek, vármegyék és a székely székek erős magyar, a szászok
ugyancsak szilárd szász nemzettudattal rendelkeztek. A rendi kereteket
azonban két oldalról is bontogatták olyan gondolatok, amelyek már a jövő
fejlődés csíráját hordozták magukban. Egyrészt a kartéziánusok, a puritánok,
pietisták elvei a műveltséget, a tudást, a szegények felkarolását, az anyanyelv
jelentőségét helyezvén a közösségi értékrendszer legfőbb meghatározójává, a
polgári nemzettudat kialakulását segítették. Ezek a gondolatok különösen a
középrétegek, a kereskedőcsoportok és a fegyverviselő rétegek körében
359 hatottak. Másrészt a népi tudatvilág, a hagyományos kulturális kincs, az
öltözködésben is kifejezésre jutó etnikai különállóság realitása kifejlesztette a
különböző etnikumok együttélésének sajátos, a különbözőséget kölcsönösen
toleráló tudatát. Ugyanakkor a közösen megélt történelem az egymásrautaltság
kötelékeit erősítette. A szászok, bár hangsúlyozzák és őrzik hagyományaikat,
mégis közösséget vállalnak Apafi államával; Rákóczi a szász nemzethez és az
oláh nemzethez szól, és románok is azonosítják a maguk törekvéseit Rákóczi
fejedelemségének céljaival. A toleráns valláspolitika szélesre tárta az anyanyel­
vi műveltség kapuját, s ezzel a modern nemzet kialakulásának irányába
mutatott. Ekkor még voltak esélyei, hogy Erdély Közép-Európa keleti
térségének Svájcává fejlődjék.
Az idő értékének tudata növekedett, különösen a városok lakói között. Az
udvarházak kapubejáratain, várak piacterein is megjelenik, a nemesi, városi
értelmiségi otthonokban pedig már nélkülözhetetlen az óra. Bűn a henyélés, a
haszontalanul eltöltött idő jóvátehetetlen veszteség. A mentalitásra nagy
hatással vannak a kalendáriumok, nem függetlenül az erdélyi társadalom
vallási megosztottságától, még a naptárreform előtti időszámítást is közük. De
itt is hódit „a kalmárok ideje” , „az idő pénz” -gondolat, tudatában vannak a
történeti idő jelentőségének, és a műveltek körében megjelenik a relatív
időfogalom.
A magyar,, szász, román lakosság életritmusát, közösségi tapasztalatát
egyaránt Erdély sajátos természeti, éghajlati, történeti viszonyai határozzák
meg, amit a nép hagyományai és meséi világán átszűrve őriz. Az agrártársada­
lomra Európa-szerte jellemző életritmust a különböző vallások ünnepköreinek
tagoltságában élik meg úgy, hogy alkalmazkodnak a hegyek, havasok, bányák,
folyók világának - közvetlen környezetüknek - sajátos igényeihez. A fejlett
kertkultúra éppen úgy szolgálja az ünnepek, a családi események, az élet nagy
fordulatainak szimbolikus díszeit, mint a gyógyítás követelményeit vagy az
előkelők kertjeiben a patakok, hidak, halastavak a felüdülés igényeit.
Státusszimbólum a hintó, az üveges hintó, a nemes paripa, a jó minőségű
fegyver és főleg az óra. M ár feltűnik a leltárakban az „angol óra” . Az égboltozat
csillagjárásával, harci jelenetekkel vagy táncoló figurákkal időt jelző órák a
főúri otthonok büszkeségei. Különleges érték a „perspektíva” , vagyis a
messzelátó.

Művészet és irodalom
A korszak legjelentősebb építészeti alkotását, a betlenszentmiklósi kastélyt a
helyi hagyományokba oltott olasz reneszánsz stílusban tervezte meg az építtető
Bethlen Miklós. Déli nyílt árkádsora velencei emlékek hatását őrzi. Az erdélyi
reneszánsz stílus több változata fejlődött ki helyi mesterek keze nyomán. A
kolozsvári, brassói, szebeni szász reneszánsz építészetre a virágdíszes, indás kő
ajtófélfák és ablakkeretek jellemzőek. Kornis Zsigmond szentbenedeki
átépített kastélyában a virágmintás süveges díszoszlopok a reneszánsz és a
korai barokk stílusváltozatát őrzik. A görögkeleti fatemplomok formáiban
megjelennek a bizánci stílus új elemei.
A képalkotó művészet általában a protestáns egyházak igényei szerint
formálódott, többnyire a fejlett erdélyi iparművészet keretei között, helyi
mesterek keze nyomán. Formáira a középkor, a reneszánsz motívumkincse és Збо
 az antikvitás meg a kereszténység szimbolikája jellemző. Kiemelkedő szépségű
a kolozsvári unitárius templom reneszánsz szószéke; mennyezetén a fiait
vérével tápláló pelikán ugyanazt jelenti itt, mint az oxfordi Corpus Christi
College udvarán emelkedő oszlopos napóra tetején vagy bárhol másutt,
Rómában vagy Amszterdamban.
A virágzó iparművészet mesterei - fafaragók, fafestők, fazekasok, lakatos- és
bőrmívesmesterek - többnyire a névtelenség homályába vesztek. Az
ötvösművészet kiemelkedő mestere a szász Hann Sebestyén. A templomok
kazettás mennyezetei között az egyik legszebb a csíkszentmártoni templomé,
amelyet székely asztalosok festettek. A csíksomlyói kápolna barokk stílusú
kazettás mennyezete olasz származású ferences festő munkája. A szárhegyi
ferencesek zárdájában készült az egyik első barokk oltár, Lengyel Péter képíró
munkája. A segesvári templom oltárképét Stranoves Jeremiás szebeni festő
festette, a korai barokk stílusában. Az erdélyi gazdag népművészet motívum­
kincse megtartotta ősi szimbólumrendszerét: a szembefordított madár a
szerelem, a háttal fordított a síron túli hűség jelképe, az életfa a túlélés
szimbóluma.
Az irodalomra a kor sajátos műfajai a jellemzőek. Az iskolai színjátékot az
unitárius, a református, majd a jezsuita kollégiumok lendítik fel. Császári
működési engedéllyel (1696) az első színházigazgató, a kolozsvári Felvinczi
György - eredetileg a város szolgabírája és népszerű ügyvédje - a piactereken
játszott drámáival a lélek kiművelését szeretné szolgálni. Maga is írt
oktatóverseket és drámát. Mitologikus elemekkel átitatott C o m ic o -T ra g o e d iá ja
számos részletében a korszak egyik legnépszerűbb operájával, Marc Antonio
Cesti I I p o m o d ’O ro já v a l mutat rokonságot. A korszak jellegzetes prózai műfaja
a napló és az emlékirat. A szerzők kivétel nélkül anyanyelvükön, magyarul
vagy - szász földön - németül írtak. A nagyszámú mű közül különösen jelentős
Kemény János tatár rabságban írt Ö n é le tírá sa és Wesselényi István Rabutin
szebeni kényszerfogságában keletkezett terjedelmes naplója. Bethlen Miklós
1708-ban kezdte Ö n é le tírá sá t, amikor szebeni fogságából Bécsbe internálták,
és életének ezen az utolsó szálláshelyén, a császárvárosban fejezte be. A mű
reális hangvételével a magyar próza kiemelkedő alkotása. A naplók és
emlékiratok írói sok korabeli dokumentum szövegét is bemásolták életük
egyéni fordulatait tanúsító írásaik közé. Cserei Mihály köznemes H istó riá b a
valóságos tárháza a gyorsan változó politikai viszonyokról elhangzott
különböző véleményeknek.
A röpiratok a belső politikai harcok fegyverei; igényesebb művek Európa
tájékoztatására is készültek. Legjelentősebbek a Rákóczi fejedelemsége idején,
főleg franciául készült művek, amelyek Grotius alapján a természeti jogra
hivatkoznak, és kifejtik, hogy Erdély függetlensége és békéje feltétele az
európai hatalmi egyensúlynak.
Az erdélyi történetírást több műfaj és többnyelvűség jellemzi. Most indul
útjára a magyar és a szász egyház- és iskolatörténet, most teszi első lépéseit a
várostörténet. A latin nyelvű magyar történetírás kiemelkedő alkotása Bethlen
János műve, a R e ru m T r a n s y lv a n ic a r u m , lib r i q u a tu o r (Szeben, 1663,
Amszterdam, 1664). Nadányi János F lo ru s H u n g a ricu sa angolul is megjelent
(1664), s legfőbb jelentősége, hogy már elveti a magyarok hun származásának
teóriáját, a krónikák helyett hiteles dokumentumok alapján igyekszik áttekin­
3б1 teni Magyarország történetét. Bethlen Farkas, folytatva Szamosközy kézirat-
ban maradt művét, Erdély önálló történetét írja meg. Az első magyar nyelven
írt történeti mű, Szalárdi János S ir a lm a s m a g y a r k r ó n ik á d (1662) „Erdélyor-
szág” történetét foglalja össze oly módon, hogy azt is vizsgálja, mi vezetett a
fejedelemség történetének addigi legnagyobb veszteségéhez, az 1657-1660. évi
török pusztításhoz, és részletesen leírja Várad védőinek hősies küzdelmét. A
szász történetírásban most készülnek a humanista néperedet-kutatás mintájára
Johann Troester (1666), Laurentius Toppeltinus (1667) és Mathias Miles
(1670) tollából azok a művek, amelyek az erdélyi szászokat a dákoktól,
hunoktól, gotoktól és más, Erdélyben már a magyar honfoglalás előtti időkben
megfordult népektől származtatják. Ezeknek a korabeli Erdély népei életéről
sok értékes információt is közlő műveknek akkor divatos családfaelméletét a
költőnek is kiváló szász történetíró, Valentin Franck von Franckenstein gróf
minősítette tudománytalannak, 1696-ban megjelent történeti művében bi­
zonyította be, hogy az erdélyi szászok a 12. századi királyi telepesek
leszármazottai.
A római provincia korabeli Erdély, Dacia története a 15. századi huma­
nistáktól kezdve foglalkoztatta a tudományos világot, beleértve a magyar
tudósokat is. Ez a románok eredetével összekapcsoló gondolat a 17. század
moldvai krónikásainál tűnt fel, de Erdélyben ekkor még a humanista
műveltségű román költőt, Mihai Halici-ot sem foglalkoztatta. Román nyelvű
krónika Gheorghe Brancovici műve (1687) Erdély történetéről és havasalföldi
kapcsolatairól közöl adatokat.
Két jelentős szépirodalmi alkotás született. Rozsnyai Dávid (1641-1718)
kéziratban maradt H o ro lo g iu m T u rcicu m című művében a P a n c s a ta n tr a török
változatát magyarította. Haller János a H á rm a s h istó riá b a n (Kolozsvár, 1695) a
G e sta R o m a n o ru m , a Nagy Sándor-életrajzok és a trójai mondakör témáit
foglalta össze. Az erdélyi irodalom leggazdagabb ágazata a költészet. Virágzik a
közösségi költészet: mesterségdicsérők, katonaversek, vitézi énekek, diákver­
sek, bujdosóénekek. Feltűnik az első jelentős műköltőnő, a pietista eszméken
nevelkedett Petrőczi Kata Szidónia. A szászok kiemelkedő költője Valentinus
Frank. A zsoltárfordító, Enyeden Descartes eszméivel megismerkedett Mihai
Halici az első költő, aki románul ír időmértékes verset.
A gazdag hagyományokból fejlődő verskultúra fogalomkincsére és jelkép-
rendszerére egyaránt jellemző a reneszánsz és a barokk világa. Őrizte a
magyarság ősi képzeteit, és kifejlesztette a 17. századi világképváltás, antikvitás
szimbolikáját. Kifejezései, gondolatai az új vallásos érzésvilág, az önmaga
értékeire ébredő személyiség és a politikai harcok, a közösség, az országféltés
élményeit hordozzák. A történeti énekek gondolati tengelye a nemzeti eszme,
amit átitat az antikvitás értékrendszere, a reneszánsz hőskultusza és az országos
gazdasági érdek. A többségükben ismeretlen szerzők műveit a közösség
alakította és csiszolta, mint a népdalokat és a népballadákat. A balladák
motívumkincsében sok a történeti elem, mint például az az 1664-ben Váradnál
elesett Rákóczi László balladája vagy Kerekes Izsák balladája változataiban
kimutatható. A román Grigore Pintea-balladák variánsai a Rákóczi-sza-
badságharc emlékét őrzik. A politikai versek egyes részei, motívumai pedig a
későbbi századok népdalaiban, betyárballadáiban élnek tovább. A magyar
költészet termését a kéziratos énekeskönyvek és a szájhagyomány őrizte meg.
A szász és magyar városokat hagyományosan szabályozott, korszerű, gazdag
zenei élet jellemezte; élénk volt az egyházi és kollégiumi énekkultúra. A főúri 3^2
 kastélyokban divattá vált a házi muzsikálás, gondot fordítanak a gyerekek zenei
tanítására. Annak ellenére, hogy a puritanizmus és a pietizmus elitélte a
hangszeres zenét, és a kálvinista egyház lemondott a vokál-, szimfonikus
művészetről, a nagyenyedi kollégium bevezette az orgonát az egyházi
énekoktatásba.
A magyar, német, román falvakban gazdag énekkultúra élt. Erdély
évszázadok óta az európai dallamvándorlás keresztútjain fekszik. A zenetu­
domány megállapította, hogy van olyan népdal, amelyben 17. századi egyházi
dallam vagy 16. századi francia chanson él tovább. A Rákóczi-nóta egyik
változatát táncdallamként a csíki K á jo n i- k ó d e x b e n (1634-1670) jegyezték fel, a
másikat a V ie to r is z -k ó d e x ben „oláh tánc” címen írták le. Dallama - egyházi
szöveggel - ma is él. Az erdélyi dallamkincs többsége a régi típusba sorolható, a
17-18. század fordulóján tűnik fel az új dallamtípushoz vezető verbunkoszene
előzménye.
Az Erdélyi Fejedelemség utolsó fél évszázadának gazdag művelődési
értékeit a korszerű irodalom szintjén összefoglaló mű a 18. században,
emigrációban született. Mikes Kelemen székely köznemes, Rákóczi testőre
elkísérte urát Lengyelországon, Franciaországon át Rodostóba. Klasszikus
művét, a T ö rö k o rszá g i le v e le k e t 1717 és 1758 között írta. ízlése Párizsban
csiszolódott, látásmódját a bujdosóélet alakította, de művének, a magyar próza
kiemelkedő alkotásának alaphangját az erdélyi mentalitás, az elvesztett, de
soha nem felejtett szülőföld gyerekkori nyelvi öröksége és a 17. század
közepétől lassan utat törő új műveltségeszmény adta meg.

ЗбЗ
Erdély a Habsburgok
birodalmában
 I. A hosszú 18. század
(1 7 1 1 -1 8 3 0 )

i. Új uralmi rendszer
Az 1711. évi szatmári békével, amelyet Erdély Rákóczi-párti rendjei is aláirtak,
megerősödött a Habsburg-birodalomban az 1690-ben indult integrálódási
folyamat. A Habsburgok itt továbbra is igyekeztek háttérbe szorítani a rendi
alkotmányosságot, sőt a század első felében nemegyszer teljes katonai uralmat
akartak bevezetni. A bécsi udvar számára Erdély korszakunk elején elsősorban
katonailag értékes terület, a birodalom keleti sarokbástyája a törökkel
szemben. A meggyengült Oszmán Birodalmat ugyan az 1710-es években újabb
háborúban lehet megverni, s ami ebből Erdély számára külön is jelentős, el
lehetett tőle ragadni Havasalföld nyugati részét, Olténiát, azonban az 1730-as
évek második felében ez az új hódítás odaveszett.
Erdélyben olyan állapotokat kellett fenntartani, hogy a Habsburg-uralom
stabilitása ne lehessen kérdéses. 1723-ban a közjogilag és külpolitikailag
egyaránt kényes P r a g m a tic a S a n c tió t (a Habsburg-ház kihalása esetére a nőági
öröklés elismerését) puccsszerűen fogadtatta el III. Károly Erdélyben: a
szavazásnál az országgyűlésre hivatalos főrendeknek a fele nem is volt jelen. Az
indokolás mégis az: „ez a törökök nehéz járma alól annyi végtelen fáradsággal,
költséggel és sok vérnek ontásával több ízben felszabadított. . . örökös
fejedelemségre, a hozzá kapcsolt részekkel együtt, mint az összes kereszténység
esküdt ellensége dühének leginkább kitett és önerején magát megvédeni nem
tudó védbástyára az Ő szent felsége többi örökös országaival és tartományaival
való tartós egyesülésből és mindkét nemen az elsőszülöttség rendének az
állandósításából, mekkora országos dísz és biztonság, valamint a haza egyes
polgáraira mekkora előny szárm azik.. . ” I
Ezeknek a kormányzati elveknek s gyakorlatnak felel meg Erdély külön
kormányzata a birodalmon belül. A Guberniumot 1712-1713-ban hely­
reállítják. A D ip lo m a L e o p o ld in u m h a n szereplő ún. „sarkalatos tisztségek”
közül a gubernátori kerül egyedül betöltésre. A hadügyre és a kincstári ügyek­
re továbbra sincs befolyása Erdély rendjeinek. Az ország generálisának tisztét
nem töltik be, a kincstári igazgatást az örökös tartományokból való szakembe­
rek irányítják, változó elnevezésű funkciókkal, az Udvari Kamara alá rendelve.
A közigazgatási és bíráskodási ügyeket országos fokon intéző Guberniumot a

З67 1 T oldy F erenc, A magyar birodalom alaptörvényei. Buda. 1861. 192-195.

 *vio'
Jelmagyarázat
— — országhatár
tartományhatár, a katonai
határőrvidék határa
---------- a Német Szövetség határa 1818után
országos vagy tartományi
kormányzósági székhely

i y . té rk ép . Erdély a Habsburg-birodalomban, 1815-1847

bécsi Erdélyi Udvari Kancelláriának rendelték alá. Az uralkodó döntéseit

persze nem itt, hanem a birodalmi Ministerialkonferenzben alakitják ki,
amelynek irányítója az 1711 utáni 2 és fél évtizedben Savoyai Jenő herceg. Ez
tesz javaslatot az uralkodónak az országgyűlés helyére, időpontjára, tagjaira,
országos főtisztségek betöltésére, törvényjavaslatok elfogadására vagy visz-
szavételére, reformtervezetek és más hasonló politikai ügyek kezelésére. Az
Erdélyi Udvari Kancellária tehát nem sokkal több egyszerű expedíciós
szervnél.
Erdély a 16-17. századi, sokszor csak elvi török függésből egy viszonylag
magas fokú szervezettséggel igazgatott birodalomba kerül; a laza függésből egy
szigorú integrációba. Más alternatívát a Rákóczi-emigráció erdélyi sikere
jelenthetett volna - török támogatással - , amelynek ára természetesen a török
függés visszaállítása lett volna. Kísérletek történtek is erre. Először 1717
nyarán, mikor az 1715 óta tartó háborúban török, tatár és moldvai hadak meg a
Rákóczi-emigráció egy része beüt Észak-Erdélybe, a politikai eredmény
azonban semmi, a török és moldvai hadak a Belgrád alatti török vereség hírére
visszafordulnak. A második kísérlet 1737-ben következik. A császári hadak
főparancsnoka váratlanul hadat üzen a töröknek, s egyelőre sikereket is ér el a
meglepett ellenféllel szemben. Előtérbe kerül II. Rákóczi Ferenc fia, József 368
 magyar-erdélyi fejedelemségének terve. A neki adott athnamé a 16-17. századi
erdélyi fejedelmekével lényegében egyező. A Rákóczi név szerepeltetéséhez
fűzött remények illúziónak bizonyulnak: a Habsburg-hadsereg magyar
katonasága nem dezertál tömegesen a név hallatára, magában Erdélyben sem
volt társadalmi igény egy függetlenségi-törökbarát fordulatra, maga Rákóczi
József pedig időközben meghal.

Népesség és társadalom

Erdélynek a Habsburg-birodalomba való betagolása másfél százados békét

hozott, míg a szomszédos román fejedelemségek állandó orosz-török (és
időnként osztrák) háborúzások, katonai felvonulások és megszállások színhe­
lyeként szolgáltak - 1689-től 1857-ig 136 esztendőn keresztül. A „Pax
Habsburgica” nemcsak az erdélyi régió, hanem egész környezetének népességi
viszonyaiban jelentős változásokkal járt: kiteljesedhettek korábban megindult
migrációs folyamatok, már amennyire ez rekonstruálható, mert (részben a
helytörténeti források megközelíthetetlensége miatt) a témakör elfogultsá­
goktól mentes, mélyreható elemzésével még adós a történetírás.
Erdély 1710 körüli népességét (most már a Részek nélkül) 800-860 ezerre
becsülhetjük, amely - a népszámlálások tanúsága szerint - az 1780-as évekre
1,5 millióra, a 19. század derekára pedig 2 millióra emelkedett. A népességnö­
vekedés átlagos évi üteme a 18. században 0,6-0,7% körül mozgott, hogy aztán
1786 és 1850 között mintegy 0,45 % -ra essen vissza, miközben az 1817-es nagy
éhínség után, az 1820-1840-es években 1% körül járt. Nagyobb nekilendülé­
sek s csökkenések a 18. században is lehettek, járványoktól, éhínségektől és -
különösen a 18. század elején - az élénk migrációktól függően. Az 1717-1720-
as pestis a lakosságnak majdnem 10%-át ragadja el. Egy-egy ilyen járvány
egész sor jobbágytelket tett néptelenné, és nagyfokú belső vándorlást indított
el. A migrációknak azonban az adott minden korábbinál nagyobb lendületet,
hogy a 18. század első felében rendkívül erősen érvényesült a török alól
felszabadított magyarországi (erősen elnéptelenedett) területek vákuumhatá­
sa.
A magyar Alföld urai jelentős kedvezményekkel (többévi szolgálat- és
adómentesség) csábítják sokszor szinte teljesen pusztán maradt birtokaikra a
jobbágyokat Erdélyből is. S Erdély gyöngébb talajú, nehezen művelhető
földjeiről, a kemény robot és súlyos adózás elől feltehetően százezres
nagyságrendű jobbágy- és zsellértömeg indul az ígéret földjére. Olykor éppen
az erdélyi földesurak szállítják jobbágyaikat magyarországi birtokaikra. „Sok
faluk többnyire pusztán maradtanak” - panaszkodnak lépten-nyomon az
erdélyi hatóságok. És hiába rendelte el az uralkodó a Magyarországra
vándoroltak visszaadását, „azok a nagy puszta helyek - írja az erdélyi
kormányhatóság a kancelláriának - úgy elnyelik a kimenő embereket, hogy
nyomában sem tudunk igazodni” .2 S ezek a panaszok a 18. század derekáig
folyamatosan ismétlődnek.

369 2 O L Erdélyi Udvari Kancellária Levéltára, Acta generalia 1712:80, 137.

 A folyamat nem egyirányú. Van kivándorlás Havasalföldre és Moldvába is,
de most még kisebb arányban. Pedig a Kárpátokon túli területnek is nagy
lehetett a vonzása. (Havasalföld népsűrűsége még az 1810-es években is
valamivel alacsonyabb, mint a száz évvel korábbi erdélyi 13-14 km2.)
Vonzottak a jóval alacsonyabb gabonaárak, s a földesurak ott is mentességeket
ígértek. A kivándorlásra csábítók is elég szépen kerestek. Mégis a 18. század
első felében még többen jöhettek a Kárpátokon túlról Erdélybe. A századelő
havasalföldi fejleményeinek olasz szemtanúja szerint „az állandó elnyomat-
tatások miatt oly nyomorúságra jutottak a lakosok, hogy sokan, reményte­
lenségükben, elhagyták otthonukat, és a Dunán túl, Törökországban vagy
Erdélyben leltek menedéket, ahol számuk nagyobb, mint Havasalföldön.” 3 A
század második felében viszont már „morbus transylvanicus” a Kárpátokon
túlra való vándorlás. Az erdélyi ínséges idők múltával aztán a kivándorlók
nagyobb része visszatért, főleg a háborús viszonyokkal járó viszontagságok és
az erdélyinél nehezebb fejedelemségekbeli adóterhek elől. Annak ellenére
tértek vissza, hogy ott a román földesurak nem tudták az erdélyihez hasonlóan
felemelni a robotot: ez megtört a parasztság ellenállásán (amelynek legfőbb
eszköze éppen a migráció volt), és megtört az erdélyitől eltérő gazdasági és
társadalmi feltételeken.
így aztán a havasalföldi paraszt sorsa sokszor - főleg a bécsi hatóságokat
nyugtalanítóan - jobbnak tűnt. Nemcsak az erdélyinél jóval alacsonyabb
robotnapszám miatt, hanem azért is, mert a havasalföldi viszonyok - látszólag -
kötetlenebb életformát kínáltak. Míg Erdélyben nyomásos gazdálkodás folyt,
és a 18. század vége felé megszűnt a földközösség, felosztották azokat a
közföldeket, amelyekből sorsvonással jelölték ki a faluközösségi tagok
illetőségét, a fejedelemségekben még parlagváltó földművelés dívott, általában
ki-ki tetszése szerint vett művelés alá területeket, és így az állattartásnak a
földművelésnél nagyobb szerepe volt, mint Erdélyben. A köles és aztán a 18.
század elejétől az azt háttérbe szorító kukorica, tavaszi gabona lévén, mobilabb
életformát tett lehetővé, mint a munkaerő-igényesebb búza- és rozstermelés;
és ahogy Németországban a krumpli, úgy Délkelet-Európában és Erdélyben a
kukorica biztosította a népességnövekedést is.
1776-ban a bécsi Udvari Kamara rosszallóan szóvá is tette felség­
előterjesztésében, hogy az erdélyi hatóságok oly sok havasalföldi menekültet
fogadtak be, akik az erdélyi románokkal „vérrokonságban” állnak; aztán majd
erősödik a kivándorlás, mert „a kölcsönös ismeretség sok előnyt kínál, és kevés
olyan itteni román lesz, aki életében legalább egyszer nem megy át Moldvába
vagy Havasalföldre” .4 A paraszti osztályharc, a túlélés ösztöne és a szabadabb
életforma keresése az alapja ennek a Kárpátokat átható népi ozmózisnak,
amelynek a magyarok, főleg a székelyföldiek is részesei voltak. A román
népesség, mint azt a témában elmélyültebb román történetírás hangsúlyozza,
mobilabb volt, mert szegényebb, a mostoha sorshoz való „alkalmazkodás”
vezette a migrációk útjain, a magyarnak viszont inkább a lázadás indulata adott
vándorbotot a kezébe. Amikor az 1780-as években az éhínség miatt sokan
átmentek a fejedelemségekbe, hogy aztán a megyei jelentések szerint vissza is

3 A n t o n - M a r ia d e l C h i a r o , Revolutiile Valahiei. Ia$i, 1929. 6.

4 Hofkammerarchiv, Bécs. Siebenbürgen, r. No 256. 1776. június 5. ЭТО
 térjenek, egy osztrák helyzetjelentés szerint a nemességnek a parasztsággal
szembeni brutális bánásmódja mellett Erdély „elnéptelenedésének” másik oka
az, hogy a birtokos nemesség idegenkedik az erdélyi magyar jobbágytól, mert
ez nem olyan engedelmes, mint a román. így aztán Magyarországra vagy
Moldvába vándorol a magyar jobbágy. „Sok olyan helységben, ahol 40 vagy 50
éve túlnyomórészt magyar jobbágyok éltek, most a lakosságnak már fele
r o má n . . ezért félő, „hogy 50 év múlva itt már nem is lesz m agyar.. ,” 5
A különböző irányú migrációk következtében fokozatosan módosultak
az egyes tájak etnikai megoszlásának arányai. A 17. században Vasile Lupu
moldvai fejedelem, a románság nagy számának hangsúlyozásától vezettet­
ve, még arról írt, hogy Erdély lakosságának több mint egyharmada román.
Egy 1712-1713-as hozzávetőleges kormányszéki becslésben a románok ará­
nya mintegy 34%, a magyaroké 47% és a szászoké 19%, igaz, valószínűtle-
nül alacsonyra, mintegy 90 ezerre becsülik az összes családok számát. Kér­
dés, hogy milyen mértékben tulajdonítható a külső vagy belső migrációnak
a románság látványos térhódítása bizonyos régiókban, például a Szászföldön,
ahonnan a legbiztosabb adataink vannak. Az egyházi összeírások szerint a
románok létszámának növekedési üteme ugyanis messze meghaladja az
országos átlagot (1750 és 1761 között 2,7% , 1733 és 1761 között majdnem 2%).
Erdély lakosságának ekkor már abszolút többségét a románok alkották;
számarányukra vonatkozó becslések 50 és 60% között mozognak. Az 1820-as
évektől a románok népességnövekedése, amennyire adataink vannak rá, már
nem haladta meg az országos átlagot. így a történeti Erdélyben, miután sokáig
nem kerülhet sor a népek együttélését zavaró telepítésekre, ezután az etnikai
arányok viszonylag állandóak maradnak: 1850-ben és 1930-ban a románok
számaránya egyaránt 57,2%, a magyaroké 26,8%-ról 29,1 % -ra emelkedett,
míg a szászoké, illetve németeké 10,5-ról 8,3% -ra csökkent.

2. tá b lá za t. A történeti Erdély népességének etnikai-nemzetiségi megoszlása az 1850/51. és 1930.

évi népszámlálás összevont adatai alapján (az 1848 előtti területi bontásban - fő)

A vármegyék Székelyföld Szászföld „ Eld^ .

Etnikum es Fogaras vidéké a Reszek nélkül
1850/51 1930 1850/51 1930 1850/51 1930 1850/51 1930

Román 781791 1203046 54246 102167 207810 320650 1043650 1625863

Magyar 159396 319613 303975 440243 25063 68288 488434 828144
Német 49166 56887 1163 2399 141425 177738 191754 237024
Zsidó 10644 45229 1042. 10370 165 9725 11851 65324
Cigány 41117 41750 10022 11657 25244 16025 76383 69432
Egyéb 6935 9638 2464 1724 1544 4492 10953 15854
Összesen 1049049 1676163 372912 568560 401251 596918 1823222 2841641

A népességnövekedéssel párhuzamosan a 18. században nőtt a szántóterület,

az 1820-as évekig a megművelhető földek legnagyobb részét feltörték.

37I 5 H H S t A U n g a r n s p e c ia lia . T r a n s y lv a n ic a s e p a r a ta fa se . 3 62.

Jellegzetesen extenzív fejlődés ez, amelynek során az állattenyésztésről a
földművelésre tolódik át a mezőgazdasági tevékenységek súlypontja, hogy
aztán a folyamat a termelési erők adott alacsony szintjén olyan viszonylagos
túlnépesedési válsághoz vezessen, amelyből már csak a termelési mód
változása nyithat kiutat.
A 18. század elején Erdély társadalma nyugtalan, szinte minden elemében
változni látszik. A birodalomba való integráció, ha a társadalom szerkezetében
nem is, összetételében jelentős változásokat hozott. A Habsburg-hatalom
elsősorban arisztokrata címek osztogatásával jutalmazott, de az új arisztokrácia
felemelkedése nem sokat változtatott a hatalmi viszonyokon. Erdély politikai
életében a 18. században nem az újdonsült főhivatalnok vagy a katona
arisztokraták a hangadók, hanem a fejedelmi kor végének szintén arisztokrata
címet szerző 6-7 leghatalmasabb családja. Szinte mind közülük kerülnek ki a
gubernátorok, kancellárok, egyéb országos tisztségek betöltői. Igazán homo
novus a szász Seeberg és Bruckenthal család egy-egy sarja: Sámuel Brucken-
thal a Gubernium élére is emelkedett a század második felében. Egészében
50-60 arisztokrata nemzetséget tarthatunk számon a 18-19. századi Erdély­
ben. Mintegy 4 ezerre tehető az adómentes (arisztokrata, közép- és kisbirtokos
nemesi) családok száma.
A középbirtokos nemesség a törvényhatósági életben: a megyei és széki,
egymással összefonódó igazságszolgáltatásban és közigazgatásban játszott
szerepével tudta magát átmenteni. A központi hatalom elsősorban a szabad
paraszti életformát élő kisnemesi elemekre telepedett rá, adó alá vonva minden
három jobbágynál vagy zsellérnél kevesebbel rendelkező kisnemest; a
vármegyékben a lakosság 5-6% -át, a Székelyföldön több mint felét. Politikai
jogaiktól persze nem foszthatta meg őket, így ők a rendiség társadalmi bázisai
maradtak, hiszen a rendi szabadság még így is vonzóbb maradt, mint a
fóldesúrnak és államnak egyaránt kiszolgáltatott jobbágyparaszti lét.
Paradox módon az államhatalom ott tudott a leginkább beavatkozni a
társadalom életébe, ahova a feudalizmus nem tudott igazán betörni: a
Királyföldön. A szászföldi szabad paraszti faluközösségek világában olykor
éles harc indult meg a magukat törzslakosnak nyilvánító és a községi hatalmat
kezükben tartó szászok, valamint a „jövevénynek” nyilvánított románok
között; ez utóbbiak földhasználatát a viszonylagos túlnépesedési válság
nyomása miatt korlátozzák. Olykor úgy elmérgesedtek ezek az ellentétek, hogy
ki is akarták a románokat űzni egy-egy faluból, aminek a központi hatalom tiltó
fellépése vetett véget. Ugyanakkor nem véletlen, hogy a Királyföldön találjuk
Erdély legkulturáltabb román falvait. Elsősorban a szabadabb életformának
köszönhetően, de az árutermelésnek is ott a legkedvezőbbek a feltételei. Brassó
és Nagyszeben környékén dinamikusan fejlődtek a transzhumáló falvak, és
maga a kiskereskedelemmel összefonódó transzhumálás is úgy erősödött,
ahogy Erdélyben a földművelés térhódítása miatt csökkentek a legelők, és nőtt
az ipar gyapjúigénye. Az 1750-es évek táján az egymilliónyi adóköteles
juhállománynak évente mintegy 20-25% -át hajtották téli legelőre az Al-Duna
mentére, száz év múltával a kétmilliónyi állománynak olykor több mint felét.
Az árucsere hasonló lehetőségei ezenkívül csak egyes Magyarországgal határos
régiókban érvényesültek, így például a magyar Alföldre és a Bánságba faárut
szállító Zaránd megyében, ahol az egész 18. századi Erdélyről hatalmas
körképet festő Hadik András főhadparancsnok elégedetten jelentette, hogy itt 37 ^
 minden talpalatnyi földet megművelve sikerült úrrá lenni az egyébként
általános nyomoron. A Székelyföldön a szabad paraszti életforma tette
kifizetődővé a szorgalmat.
A feudalizmus rendszerén belül a nagy- és kisgazdaságok minden egymásra­
utaltságuk, kölcsönös függésük ellenére sem tudhatták egymást fejleszteni. A
földesúri allódium és az úrbéres paraszti földek aránya 1:2, ez utóbbi
birtokosai pedig a lakosságnak mintegy felét tették ki. A foldesúr a paraszti
tevékenységnek minden formáját megadóztatta, a szeszes italok árusítására és a
gabonaőrlésre kiterjedő monopóliumával a paraszti vásárlóerőt igyekezett
minél jobban kihasználni. Például vagy ő maga tarthatott csak az év nagy
részében kocsmát, vagy a falut kötelezte, hogy urasági bort is mérjen ki.
Jellemző az erdélyi elmaradottságra a Kolozsvár közelében fekvő bonchidai
Bánffy-uradalom, mely a 19. század elején, a napóleoni háborúk miatti erős
gabonakonjunktúra közepette italeladásból évi átlagban annyi bevételre tett
szert, mint a gabona-, széna- és állateladásból együttvéve. Voltaképpeni
árutermelésről csak nagyon kis mértékben lehetett szó; az uradalmak a korábbi
gyakorlatnak megfelelően hosszasan tárolják készleteiket, s ínség idején adják
el vagy kölcsönzik saját jobbágyaiknak. Utóbbiak árutermelő tevékenysége
pedig szinte kimerült az adófizetéshez szükséges összeg előteremtésében.
Az erdélyi városhálózat nem lehetett elég erős ahhoz, hogy az árutermelés
motorja lehessen. A városi népesség lassabban is nőtt, mint a falvak népe. A 18.
század elején Brassó a maga 16 ezer lakosával a történeti Magyarország
legnagyobb városa, az 1780-as évekre - 18 ezer fővel - már a kilencedik, bár
Erdélyben még mindig a legnagyobb, s követi Kolozsvár és Nagyszeben 13-14
ezernyi népességgel. Az erdélyi városiasodás elsősorban annak függvénye­
ként alakult, ahogy Erdély a birodalomba, valamint a kelet-nyugati munka-
megosztásba beépülhetett. A 18. század második felében kibontakozó
agrárkonjunktúra elsősorban az agrártermelő Magyarországnak kedvezett.
Erdélyt Magyarország „elzárta” az örökös tartományok piacaitól, miközben
Magyarország közvetítette azokat a fejlettebb agrotechnikai eljárásokat,
amelyek több mint évszázados akkumulációja a 19. század vége felé úgy
megemelte a mezőgazdasági termelékenységet, hogy lehetővé vált a modern
urbanizáció. Addig is az erdélyi megyékben a városiasodást döntő módon az
határozta meg, hogy a 18. század második felében megindult a birtokos
nemesség egy részének városba költözése, s az ő fogyasztói igényeik részben a
városi ipart éltették, de mindenekelőtt a kereskedelmet, mert jómódú nemes és
patrícius elsősorban osztrák árut vásárolt.
A Kelet és Nyugat közötti munkamegosztásba integráló kereskedelem
hordozói külföldről, elsősorban a Török Birodalomból betelepedő elemek
voltak, akiknek a privilegizálását már az erdélyi fejedelmek elkezdték. Az 1670-
es években Erdélybe telepedő örmények a 18. század elején már két várost is
alapíthattak: Erzsébetvárost és Szamosújvárt. A falusi szatócsig lemenő
kereskedőhierarchia csúcsán olyanok állottak, akik Moldvából s csekélyebb
részben Erdélyből hajtottak marhákat a magyar Alföldre, majd ott felhizlalva
tovább Bécsbe. Az örmény tímárok Erdélyben a bőrkikészítéssel, a piros
csizmával uralták a piacot. A görögök, akik alatt macedorománokat, bolgáro­
kat, albánokat, szerbeket és részben (hozzájuk hasonlóan kereskedő) erdélyi
románokat is értettek, a Török Birodalom gazdaságát kapcsolták össze a
373 Habsburg-birodaloméval és Közép-Európával. A törökországi nyersanyagok,
elsősorban a macedóniai gyapot behozatalát tartották kézben, s egyben a szász,
magyar és román kézműves- és háziipar termékeit ők szállították a Kárpátokon
túlra. Az 1770-es években az egész erdélyi kivitel több mint 60%-a ment
Magyarországra, egy harmada a Török Birodalomba, a többi az örökös
tartományokba. A Török Birodalomba szinte minden használati cikkből
szállítottak, amire csak a városi középrétegeknek és a jobb módú parasztoknak
szüksége volt, Magyarországra pedig elsősorban posztót, ugyancsak gazdagpa­
raszti fogyasztásra. Aztán, ahogy stabilizálódtak a román fejedelemségekbeli
viszonyok, és emelkedett a román piacok felvevőképessége, úgy erősödött az
erdélyi ipar, amelynek termékeit az 1820-as évektől egyre inkább a (gyapjú­
konjunktúrával az 1850-es évekig erősödő) brassói román kereskedő polgárság
helyezte el.
Erdély számára a Habsburg-birodalomba történő integrálása elsősorban
biztonságot hozott. A 18. század második felében, ahogy nőtt a birodalom
hatalmi súlya, úgy igyekeztek a keleti kereskedők felvenni az osztrák
állampolgárságot. A monarchia fejlettebb tartományai persze gyorsabban is
fejlődtek. A birodalmon belüli munkamegosztás a múlt öröksége volt, viszont
ezt a birodalom vezető körei, arra való hivatkozással, hogy a magyar nemesség
nem adózik, igyekeztek tartósítani. Nem arról van szó, hogy Erdély
iparosítását gátolni akarták volna. A vasgyártást például kifejezetten fejlesz­
tették, amikor látták, hogy az nem korlátozza a stájer ipar lehetőségeit. Az sem
volt hátrányos, hogy magas vámokkal a külföldi ipari termékeket gyakorlatilag
kirekesztették a monarchia piacairól. Inkább a perifériális helyzetből követke­
zett a lassúbb fejlődés. Ugyanakkor az is természetes, hogy a kortársak a
fejlettebb tartományokban bevált gazdaságpolitikai lépéseket sürgettek - a
méltányosság és kölcsönösség jegyében. A külvilággal szembeni gazdasági
érdek így olykor az egymással szembenálló erdélyi erők együttműködésének az
igényét is -felvetette. Az elmaradottság leküzdésének szándéka óhatatlanul
politikai törekvésekben nyilvánult meg.

Az ellenreformáció
és a protestáns védekezés
A birodalmi vezetés Erdélyben is az ellenreformáció erőltetésével próbálta
erősíteni az állam iránti lojalitást. Ennek érdekében drasztikus eszközökkel
bontották meg a református vallás hegemóniája alatt kialakult vallási
egyenlőséget, a négy bevett felekezet rendszerét. Először a római katolikus
püspök tekintélyét növelték a többi rovására. III. Károly a püspököt a
Gubernium első tanácsosává nevezte ki, hogy a gubernátor távollétében ő
elnökölhessen. Megerősítették a szerzetesrendeket, elsősorban a jezsuitákat és
piaristákat, eközben egész sor templomot foglaltak vissza.
Az ellenreformáció (a másutt is bevált módszerek szerint) elsősorban a
rendek legbefolyásosabb elemeinek megnyerésére törekedett. A térítő buzga­
lom mellett hathatósabb eszközök segítségével is élt: ilyen a katolikusok
előnyben részesítése a tisztségek betöltésénél, a kormányhatóságoknál éppen
úgy, mint a törvényhatóságokban (megyék, székek, városok új összefoglaló
neve), sőt még a szászoknál is. 374
 Az ellenreformáció csapásai az unitáriusokat sújtják a legerősebben. Őket éri
a viszonylag legnagyobb veszteség a katolikus templomfoglalások révén is, és
szisztematikusan szorítják ki őket a tisztségekből.
A megerősödött katolicizmus támadása az erdélyi alkotmány egészét
veszélyeztető akciónak tűnt. A katolikus rendek már 1712-ben a D ip lo m a
L eo p o ld in u m rájuk nézve sérelmesnek tűnő cikkelyeinek módosítását követelik
- eredménytelenül majd (1724) az A p p r o b a ta és C o m p ila ta katolikusellenes
cikkelyeinek eltörlését, az aposztázia büntetését, a nem katolikusok külföldi
(vagy akár magyarországi) kapcsolatainak elzárását, az unitárius egyház
működésének szinte teljes meggátlását, tagjainak hivatalképtelenné
nyilvánítását, a szombatosság kiirtását. Az eredmény akkor csak néhány per
szombatosok ellen (1724-1729). A kísérlet többször ismétlődik. 1731-ben egy
önkényesen összeállított Gubernium zavartalanul javasolhatja a négy bevett
vallás rendszerének eltörlését, a katolikus alapítású templomok stb. vissza­
adását, a protestánsok külföldi kapcsolatainak eltiltását, könyvkiadásuk
cenzúrázását, a vegyes házasságok ügyeinek a katolikus szentszék elé utalását.
E követelések azonban nem realizálhatók. Erdélyben az 1730-as évek derekán
megerősödik az ellenzékiség. A kormányzat erre 1738 tavaszán, ráijesztendő a
protestáns rendekre, Rákóczi-párti összeesküvés vádjával letartóztatja Szige-
thi-Gyula István református püspököt, több más egyházi személyt s számos
református főrendet - de 1739 elején kénytelen szabadon bocsátani őket. A
kérdés 1741-1743-ban a katolikus- és Habsburg-ellenes törvények eltörlésé­
nek s a P ra g m a tic a S a n c tio becikkelyezésének komplexumává bővült. 1744-
ben a rendek elfogadják az Erdély és a Porta kapcsolatáról szóló rendelkezése­
ket és a fejedelemválasztási jog eltörlését, törvénybe iktatják a P ra g m a tic a
S a n c tió t s végül a katolikusellenes törvények eltörlését.
A rekatolizációs folyamat azonban nem egyértelműen negatív jelenség.
Érdemi kulturális eredményeket is hoz, emelik a közép- és felsőiskolai oktatás
szintjét. Az ellenreformációval kezdődik meg a barokk tömeges térhódítása
Erdélyben - egyelőre a katolikus egyházi építkezésekben. A minta a kolozsvári
jezsuita templom, mely talán bécsi tervek alapján épül 1718 és 1724 között.
Először az egyházi barokk építészethez, majd a század közepén nekilendülő
kastélyépítészethez is kötődik a kor erdélyi barokk szobrászata.
A protestáns védekezés az ellenreformáció előretörésével szemben (a
politikai akciókon túl) a nyugat-európai protestantizmussal, az európai
szellemi élettel való kapcsolat biztosítására, s ebből folyóan a modern belföldi
oktatás fenntartására irányult. A protestantizmus hosszas harcok árán és az
egymást követő állami megszorítások ellenére végül is kapcsolatban tud
maradni Nyugat-Európával, elsősorban a német egyetemekkel, onnan pedig
(főként Haliéból) együtt érkezik még mindig a pietizmus és a korai német
felvilágosodás. A szász evangélikus egyházban már a Rákóczi-szabadságharc
alatt megindul a pietisták és konzervatívok harca, s minthogy Poroszországban
1719-ben az előbbi irányzat győz, a konzervativizmus németországi szellemi
bázisa is meggyengül. Rövidesen pedig, elsőnek a szászoknál, jelentkezik a 18.
századi erdélyi felvilágosodás valamennyi irányzata számára oly jelentős
wolffianizmus.
A református egyházban kisebb a pietizmus hatása, de pietista egyéniség
Huszty András református professzor, aki megteremti a kolozsvári kollégium-
375 ban a jogi és politikai tudományok tanítását, s emellett lényegesen hozzájárul a
finnugor nyelvészet megalapításához: szinte teljesen helyesen állapítja meg a
finnugor nyelvek rokonsági sorrendjét. A természettudományos oktatás
úttörője, Vásárhelyi Tőke István a nagyenyedi kollégiumban bevezeti a
kísérleti fizika oktatását. Nádudvari Sámuel, az 1730-1740-es években a
marosvásárhelyi református kollégium tanára, Christian Wolff több művét
lefordítja. Elismerésre méltó a kolozsvári unitárius kollégium teljesítménye az
oktatás modernizálásában. Ott Szent-Ábrahámi Mihály, a 18. századi erdélyi
unitarizmus legnagyobb egyénisége, közvetlenül a kollégium elvétele előtt
kezdi meg a jog s egyben a földrajz oktatását; ez a rendszeres jogi oktatás
kezdete Erdélyben. Az 1718 után újjászervezett kollégiumban Szent-
Ábrahámi kísérleti és eklektikus fizikát tanit (1726), földrajzi jegyzetében
(1727) ismerteti Kopernikusz elméletét is.
A korai felvilágosodás legnagyobb erdélyi alakja közigazgatási tisztviselő:
Köleséri Sámuel, aki orvosként, majd bányaügyi szakemberként működik,
végül a Gubernium titkára és tanácsosa. Tudományos és művelődési
kapcsolatai Konstantinápolytól és Velencétől Párizsig és Londonig, Pétervárig
nyúlnak; cikkeit német folyóiratok közlik. Alapvető fontosságút alkot a
természettudomány több ágában. Legismertebb műve, az A u r a r ia R o m a n o -
D a c ic a Erdély bányakincseiről és ezek kitermeléséről ad képet. De ír
orvostudományi munkákat is: az Érchegységben fellépő skorbutról szóló
munkájában a kórképet a bányászok rossz táplálkozásával hozza összefüggésbe
(7 évvel Ramazzininek az ipari kórtant megalapozó műve után).
A század derekán a korszak kultúrája már kevésbé szoros függvénye a
politikának, mint az előző évtizedekben. Igaz, az abszolutizmus erősödése
magával hozza a cenzúra megjelenését. M ária Terézia 1753-ban úgy
rendelkezik, hogy a Gubernium tiltsa el a nyomdákat olyan művek kiadásától,
amelyek az Isten tisztelete, a fejedelem személye és jogai, az ország közállapota,
a bevett vallásfelekezetek elleni nézeteket vagy új eretnekségeket tartalmaznak.
Minden sajtó alá adandó mű előbb bemutatandó a Guberniumnál, s annak
engedélye nélkül semmi nem árusítható. A rendelkezésnek azonban kevés
eredménye van, a cenzúra nem hatékony. A Nyugat-Európával való kapcsola­
toknak köszönhetően fellendült a tudományos könyvtárkultúra.
A kolozsvári jezsuita akadémián most, a protestáns iskolákhoz képest némi
késéssel jelennek meg a természettudományok első kiválóságai, de mindjárt
olyan nevekkel, mint a világhírig emelkedő csillagász Hell Miksa, aki
Nagyszombatból 1752-ben kerül a kolozsvári akadémia matematikai tanszéké­
re. Otthonában rendez be obszervatóriumot, fizikaszertárat igyekszik kiépíteni
az iskolában. A mágnesesség és elektromosság összefüggéseinek kérdéseiben is
maradandót alkot. 1755-ben Bécsbe kerül a csillagda igazgatójának és egyetemi
tanárnak.
A korszak legjelentősebb erdélyi tudósa Bőd Péter református falusi lelkész,
kegyetlenségig kemény hitű teológus, egyháztörténész (terjedelmes magyar
egyháztörténetet ír), egyházjogász. A magyar kultúra történetébe azonban
elsősorban irodalom- és kultúrtörténeti munkásságával kerül be. Megírja az
első magyar irodalmi lexikont, a M a g y a r A th e n ä s t (1767-ben adják ki); ez a
munka az egész magyar irodalomtörténet első rendszeres összefoglalása is. A
magyar akadémia gondolatának Apáczai Csere János kezdeményezése óta első
hirdetője. 1756-ban javasolja először egy magyarországi és erdélyi tagokból
álló „irodalmi társaság” létrehozását s egyben a nyelv tudatos művelését: jó З76
 magyar nyelvtan szerkesztését. 1760-ban már kifejezetten „tudós emberekből
álló magyar társaság” létrehozását sürgeti „a magyar nyelv ébresztésére, mint
más nemzetekben vagyon” . Azzal, amiben szelleme a legmerészebben
szárnyalt, már a felvilágosodás kezdődik.
A katolikus térhódítás egy sajátos területe Erdélyben a román görög hitűek
vallási uniója a római egyházzal.

A román politikai és vallási mozgalmak

A vallási unió megalapozása az előző korszakban, a 17-18. század fordulóján
történik. Látványos sikerrel indult, de az eredményt a Rákóczi-szabadságharc
viharai alaposan megrendítik. Hogy az 1711 utáni fél évszázadban Erdély
görög rítusú lakosságából ki ortodox és ki unitus, szinte megállapíthatatlan.
Legális görög hitű egyház csak egy van Erdélyben, a görög egyesült, de a
kormányzat is kénytelen tudomásul venni a brassói ortodox góc létét, s a
püspöki szervezet nélkül működő erdélyi ortodox egyház megtalálja védelme­
zőit Erdélyen kívül: a karlócai szerb ortodox érseket, az Orosz Birodalmat és a
két román fejedelemség egyházait. Az unitusok állami támogatása jelentős.
Püspökeik uradalmat kapnak, az unió révén aránytalanul jobb feltételei vannak
a nívós papképzésre, de más típusú értelmiség kialakítására is, mint az
ortodoxoknak. A hazai jezsuita kollégium mellett látogathatják a nagyszombati
egyetemet, és tanulhatnak Bécsben és a római Collegium de propaganda fide-
ben is.
Az unitus egyháznak bizonyos politikai rangot adott a kormányzat.
Püspökeiket: loan Patakit és Inochentie M icu-Kleint bárói rangra emeli,
utóbbit 1732-től királyi kegyként az országgyűlésre is meghívja. A 18. századi
Erdély e legnagyobb román egyénisége 1729-ben lép egyházfői tisztébe, s
mindjárt nagyarányú tevékenységbe kezd, elsősorban papsága, egyháza
érdekében, ami - minthogy az ortodoxnak maradt görög hitűekre is ki akarja
terjeszteni fennhatóságát - az erdélyi románság egészét jelenti. Érvrendszeré­
nek közjogi alapja a vitatott érvényű 1701. március 19-i, ún. második unióügyi
D ip lo m a L eo p o ld in u m , amely az unitus papokat felmenti a jobbágyszolgálatok
alól, s nemcsak az egyháziakat, hanem a világiakat, sőt a közrendűeket (plebeae
conditionis homines) is a katolikus rendekhez számítja, s a haza fiainak tekinti,
ha unióra lépnek. Szívós harcával eléri, hogy a király 1732 decemberében
bizottságot nevez ki panaszai kivizsgálására. 1733-ban az országgyűlésen is
felolvassák Micu-Klein kérvényeit. A rendek azonban kételkednek (valójában
alappal) az unió szilárdságában. A püspökkel bemutattatják egyháza kátéját és
hitvallását. Rendben lévőknek találják őket, de szükségesnek látják a román
papság és hivei összeírását is.
T735-ben jelenik meg Inochentie Micu-Klein megnyilvánulásaiban az
erdélyi románság mint politikum. A püspök (az 1733-as összeírás eredményei­
re hivatkozva) azzal érvel, hogy a románság nagyobb bármely erdélyi
nemzetnél, a második unióügyi D ip lo m a L eo p o ld in u m feljogosítja tagjait
bármely közhivatal viselésére, s mégis háttérbe szorul a reformátusokkal és
evangélikusokkal szemben. (Arról érthető taktikával hallgat a püspök, hogy a
közhivatalokban a katolikusok vannak többségben.) Nem igaz - írja alappal
377 hogy a románok között nincsenek tanult, nemes rendű, tisztségviselésre
alkalmas férfiak. Azt kéri tehát, hogy a király őt nevezze ki a Gubernium egyik
üresedésben levő tanácsosi állására. Követelése nem teljesül, a Ministerialkon-
ferenz ellene foglal állást. Fellépésének azonban közvetve szerepe lehet abban,
hogy 1736-ban Petru Dobra, az 1711 utáni korszak első jelentős román világi
politikusa lesz Erdély fiscalis directora.
Ugyancsak 1735-ben jelenik meg Micu-Klein megnyilatkozásaiban a
dákoromán, pontosabban a római kontinuitás történeti koncepciója. „M i
Erdélynek legrégebbi, Traianus császár kora óta lakói vagyunk” - írja
felségfolyamodványában. A pillanat sorsdöntő. Az erdélyi románság mint
politikai entitás megszületéséhez együtt van három döntő tényező: az unitus
egyház mint szervezeti keret (amelybe püspöke akár kényszerrel is behajtaná az
egész erdélyi románságot), a nemzettudat alapjául szolgáló történeti ideológia
és végül a közhivatalokban való képviseletnek legalábbis az igénye.
M icu-Klein 1736 tavaszától 1738-ig országgyűlések egész során harcol
papsága tizedszedési jogáért - hiába. Amikor pedig 1737 őszén a maga „és az
egész Erdélyben lakó oláh nemzet nevében” nyilatkoznék, a rendek tiltakoznak
a kifejezés ellen. A püspök, a nemzeti mozgalom e magányos előőrse azonban
bírja energiával. 1742 augusztusában újra Bécsben kérvényez. Most már
kifejezetten az erdélyi románoknak a három natio rendszerébe negyedikként
való beletagolását sürgeti. Minthogy a negyedik natio területi elkülönítése
jórészt lehetetlen, úgy képzelné el ezt, hogy a román natio a magyar megyékben
a magyar, a székely és a szász törvényhatóságokban a székely és szász natióhoz
csatlakoznék. Lényegesebb újdonság, s Micu-Klein politikai zsenialitásának
bizonyítéka az a követelése, hogy az adózó népre ne rójanak mértéktelen
terheket, robotjukat két napra szállítsák le. Nemcsak arról van szó, hogy a
„pásztor” védi a „nyáját” . Nemzeti és paraszti követelések egyesítése a
nemzeti mozgalomban, az erdélyi román nemzeti mozgalomnak ez a tartós
sajátossága itt jelenik meg először programban. Idővel ez a gondolat fejlődik
tovább a „magyar fóldesúr-román jobbágy” téziséig. Jegyezzük meg: Erdély
jobbágynépességének valóban nagyobb százaléka román, mint a románság
képviselete az össznépességben - ha azonban a román parasztság egészének
arányát vesszük (ideértve tehát a királyföldi román szabad parasztokat is) az
ország egész parasztnépességében, ez az arány a románságnak Erdély
össznépességében elfoglalt arányával nagyjából egyezik.
A román nemzeti mozgalom azonban rövidesen jó időre eltűnik a politikai
küzdőtérről. 1744-ben hosszú harc után végre sor kerül az erdélyi görög
katolikus püspökség létének és javadalmainak törvénybe iktatására. Úgy
látszott, hogy ezzel az unitus egyház és vele együtt az erdélyi románság mint
politikai tényező ügye lekerül a napirendről.
Azonban 1744 tavaszán egy Visarion Sarai nevű, románul nem is tudó szerb
ortodox szerzetes érkezik Erdélybe a Bánság felől. A szent életű, tolmács
segítségével is szuggesztívan prédikáló szerzetes Szeben felé vezető útja során
Dél-Erdélyben szinte egy csapásra roppan össze az unió: az unitus románok
elkergetik papjaikat, helyükben egyszerre ortodox papok teremnek. Visariont
ugyan elfogják, Bécsbe viszik, s ott nyoma vész - de mindazoknak kitűnő
ütőkártyát juttatott a kezébe, akik az unió látszat voltával érveltek. (A
református nemesség pedig sok helyt kifejezetten pártolja az ortodoxiát.
Egyrészt a jobbágysággal való békesség érdekében, másrészt a katolikus
З78
 nyomás alatt is erősödő tolerancia szellemétől vezettetve.) Micu-Klein
vállalkoznék a mozgalom szelíd eszközökkel való leszerelésére annak fejében,
hogy teljesítik immár évtizedes követeléseit. Ezzel azonban nemcsak a rendek,
hanem a főhadparancsnokság, sőt a birodalom központi kormányzata előtt is
gyanússá válik - s egyben már szükségtelen is az utóbbiak számára. 1744
júniusában Bécsbe rendelik. A püspök egy utolsó merész politikai sakkhúzás­
sal válaszol. Zsinatot hív össze Balázsfalvára, amelyen a kléruson kívül román
világiak (nemesek és jobbágyok) is részt vesznek, még ortodoxok is. Ez már
valóban nemzeti gyűlés, s az egyetlen ilyen román gyűlés 1848 előtt.
Összetétele is messze előre mutat, még inkább a püspöknek az a kérdése:
minthogy a megerősítendő I. Lipót kori kiváltságlevelek (amelyek közjogi
alapul szolgálnak programjához) a népre is vonatkoznak, meg kell-e kérdezni a
népet arról, hogy várhatnak-e tőle a harcban segítséget s miképpen? Ez már
egyenesen plebiscitum volna, egyszerre múltat idéző „népgyűlés” és a távoli
jövő előképe; ide azonban már senki nem meri követni a század legnagyobb
erdélyi románját. A zsinat elvben helyesli ugyan a nép közreműködését, de az
adott helyzetben nem kívánja közvetlenül bevonni a tárgyalásokba.
Az előőrs messzebbre ment, mint ahová a derékhad legbátrabb elemei is
követni mernék. M icu-Kleint 1744 őszén Bécsben vizsgálat várja, az eredmény
mindenképpen a politikai halál volna, s ő jobbnak látja Rómába menekülni,
ahol magányos aggastyánként hal meg számkivetésben. Utódai már óvatosab­
ban hangoztatják nemzeti követeléseiket, de nem mondanak le róluk. A római
katolikus mintát követve Balázsfalvát fokozatosan fontos szellemi központtá
fejlesztik. A kulturális szintemelő törekvések mellett az ortodoxia vissza­
szorításával próbálják helyzetüket megszilárditani.
Az ortodoxok ekkor már elsősorban Oroszországnak vetik hátukat, annál is
inkább, mert az 1746. évi Habsburg-orosz szövetség a birodalom egyik legfőbb
külpolitikai támasza. Az 1740-es évek végén jár Oroszországban politikai
szándékkal az első erdélyi román személyiség: Nicolae Pop, korábban unitus
esperes, s eléri azt, hogy Erzsébet cárnő utasítja bécsi követét, tájékozódjék az
erdélyi román papság és nép bajairól, s szükség esetén járjon is közbe értük a
Habsburg-udvarnál. Az ortodoxia támogatást kap Havasalföldről, de a
magyarországi szerb ortodox egyháztól is, s mikor a hétéves háború
megindultával a Habsburg-birodalomnak fokozottan szüksége van az orosz
szövetségre, de Erdély belső nyugalmára is, legalábbis részben fel kell adnia az
erdélyi vallási uniót.
1758 nyarán Bécsben elhatározzák a karlócai érsektől független erdélyi
ortodox püspök kinevezését, s majd egy évre rá kiadják az ún. ortodox türelmi
rendeletet, igaz, a püspököt még mindig csak ígérve benne. A nép erre
tömegével szakad el az uniótól, a mozgalom vezetőt kap egy Sofronie (Stan
Popovici) nevű szerzetes személyében, akivel a hatóságok nem bírnak. A
kormányzat azonban sietve Erdélybe küldi a kiválasztott püspököt (Nováko-
vics Dénes volt budai szerb püspököt), egyben pedig megbízza Buccow
fóhadparancsnokot az unitus és ortodox egyházközségek és javaik
szétválasztásával. A szétválasztás eredménye: 25 164 unitus és 126 652 ortodox
családfő. A kormányzat, miközben megmenti az unitus egyház szervezetét s
annak anyagi bázisát, egyben törvényesen elismeri a (bár nem bevett, csak
megtűrt) erdélyi ortodox egyházat.
379
A rendi alkotmányosság
és a bécsi központi kormányzat
A 18. század első felében a Habsburg-kormányzat politikai aktivitása az adó
megszavaztatásával és az ellenreformációs tevékenységgel érdemben ki is
merül.
A rendek legfontosabb képviseleti fórumának, az országgyűlésnek a
fejedelmi korból nincsenek nagy értékű hagyományai. A rendek korábban is
csak dinasztia- vagy egyszerű fejedelemváltozáskor kaptak erőre, s vívmányai­
kat rendszeresen megsemmisítette az uralkodói hatalom megerősödése. Az
érdemi kezdeményezések az országgyűléseken is a fejedelem kezében voltak,
aki lényegében azt fogadtatott el a gyűlésen, amit akart.
Az országgyűlés szerkezete pedig nem változott. Most is egykamarás; a
fejedelmi tanács helyett a Gubernium vesz részt működésében (a gubernátor, a
tanácsosok, sőt a titkárok is), a (bírói) tábla változatlanul jelen van, ott van a
törvényhatósági főtisztek és a katolikus főpapok mellett a tetszőleges számú
(55-110) regalista, akiket az uralkodó hív meg, végül a törvényhatóságok, a
magyar és székely natio városainak választott követei. A kormányzat akár
majorizálhatná is ellenfeleit az országgyűlésen - ha a szótöbbség elve
egyáltalán érvényesülne. Nem érvényesül, ahogy 1690 előtt sem érvényesült.
A „vota ponderantur sed non num erantur” (a szavazatokat súlyozzák, s nem
számolják) elv alapján a tekintélyek véleménye a döntő, ahogy ezt az
országgyűlési elnök megítéli. A kormányzat megkerülheti a számára kellemet­
len rendi határozatok végrehajtását: nem erősíti meg a törvényt, rendeleti úton
vezeti be a rendek által visszavetett javaslatokat. Csak akkor veszi figyelembe a
rendi álláspontot, amikor ennek politikai szükségessége nyilvánvaló.
így azután eléggé keveset lehet várni a rendektől. Országgyűléseket 1750-ig
szinte minden évben tartanak (nemritkán kettőt is), ezek tárgyai azonban a
legnagyobbrészt sablonosak: adó, a katonaság tartása, jelölés az országgyűlési
választás alá eső tisztségekre, perek tárgyalása. Ebbe az eléggé egyhangú
menetrendbe ritkán ékelődik bele értékesebb kezdeményezés.
Gazdaságpolitikai koncepciót a rendek egyetlen esetben dolgoznak ki, 1725-
ben. Ez is fölényt jelent a Habsburg-kormányzattal szemben, amelynek ilyen
átfogó terve nem volt. Igaz, olyan védvámrendszert javasolnak a pénzszűke
enyhítésére, amelyet a birodalmi vezetés nem fogadhat el.
Rendi kezdeményezésű az a kevés is, ami 1750-ig a jobbágypolitikában
történik. Az 1714 eleji országgyűlés hozza az erdélyi jobbágynép szolgálatát
szabályozó legkorábbi törvényt: az örökös jobbágy heti négy napot szolgáljon,
a zsellér hármat. A szolgálat súlya szörnyűnek tűnik, mégis ez mérséklést jelent
a korábbi korlátlan robothoz képest. Hatása azonban a törvénynek ismeretesen
évtizedekig nem volt, mert csak 1742-ben szentesítik, amikor Bécs a rendekkel
szemben már a jobbágy védelem gyakorlatát kezdi érvényesíteni.
Ami a rendeket ezen túlmenően megmozgatja, az már jórészt sérelmi
politika: a rendi alkotmány tiszteletben tartásának követelése, harc a tisztségek
betöltéséért.
1750 táján viszont lényeges fordulat kezdődik. A központi kormányzat
intenzívebben kezd foglalkozni Erdély ügyeivel. A birodalom elvesztette
Sziléziát, államadósságai az osztrák örökösödési háborúban alaposan meg­
nőttek; most szükség van erőforrásainak növelésére, stabilizálására. Átgondolt 3 80
 Habsburg-gazdaságpolitika ugyan még nincs Erdélyben, az adó- és kincstári
politika azonban koncepciózusabbá válik. Míg korábban az egyes natiók között
osztották fel az országos adót, és aztán ezek gondoskodtak az adókivetés és
-behajtás módozatairól, az új adórendszer már az egyes adózóra épül. Most
már van egyedi adóalany, aki adótárgyakat birtokol, s egyrészt jogállása szerint
fejadót fizet, másrészt vagyontárgyai után járó vagyonadót, bizonyos foglal­
kozások esetén jövedelemadót. Ha az abszolutizmus fő kritériuma, hogy az
uralkodó a rendek közreműködése nélkül veheti fel alattvalói adóját, akkor
1754 döntő évnek számit a Habsburg-abszolutizmus erdélyi történetében; az
új adórendszer, az adózók földjére is vetve ki adót, áttöri az „onus non inhaeret
fundo” (a teher nem a földhöz tartozik) rendi alapelvét.
Átfogó gazdaságpolitikai koncepció kidolgozására a rendi alkotmányosság
nyitott lehetőséget. 1751 tavaszán egy országgyűlési bizottság Teleki László
elnökletével és többek között Sámuel Dobosi gazdag szebeni kereskedő
részvételével tervezetet állít össze, amely eredetileg a pénzforgalom növelésére
kell hogy megoldást találjon, valójában azonban gazdasági reformprogram:
telepítés a népesség növelésére, tenyészállatok behozatala és gondosabb
állattartás (istállózás stb.), sajtgyártás, a méhészet fellendítése, selyemhernyó­
tenyésztés, a gabona árának szabályozása, magtárak létrehozása, a borkezelés
javítása, az ipari növények termelésének előmozdítása - mindez nemegyszer
behozatali korlátozásokkal együtt. A Teleki-Dobosi-terv megkönnyítené a
céhbe való felvételt, s mindenféle külföldi mesterembert is hozatna be.
Manufaktúrák létesítését is javasolja, főként a textiliparban, elsősorban a két
román fejedelemség piacának megszállására, amellett az Erdélyben telelő hét
ezrednyi katonaság szükségleteire. Eltöröltetné a Magyarország és Erdély
közti vámhatárt. Mindehhez pénzalap és kereskedelmi bizottság (Commissio
Commercialis) létrehozását javasolja, valamint az utak javítását, a hitelügy
rendezését. Olyan innovációs eljárások meghonosodását akarja elősegíteni,
amelyek nélkül a felülről kiinduló strukturális reformok többet ártanak, mint
használnak.
A tervezet mostoha sorsra jutott. Ami megvalósul belőle, azt néhány
évtizeddel későbben a Habsburg-gazdaságpolitika fogja megvalósítani. 1751
őszén maga a konzervatív többségű erdélyi országgyűlés veti el a tervezetet,
egyfajta „realizmus” jegyében, néha egyenesen gúnyoldódva Telekiék épp
legmesszebbre látó javaslatain. A Ministerialkonferenz ezek után elégnek látta
egy gazdasági bizottság létrehozását Erdélyben a manufaktúrák fejlesztésére és
felügyeletére. E bizottság elnöke ismét Teleki László lett, de eredményeket
megfelelő feltételek hiányában nem tudtak felmutatni.
A Habsburg-politika az 1760-as évek Erdélyében a korábbi kormányzati
formák nagyfokú félretételével kezdett kísérletezni.
Utoljára 1761 őszére hívnak össze Erdélyben országgyűlést: azon Buccow
főhadparancsnok - minden addigi erőszakosságot felülmúlva - irányítja,
zsarolja a rendeket, hiszen számára a rendek politikai tevékenysége teljesen
szükségtelen valami. Az országgyűlés első napjaiban keltezett felség-előter­
jesztése részletes tervet tartalmaz az ország kormányzatának átalakításáról; a
gubernátor lemondatandó, ő maga állítandó a polgári kormányzat élére is, a
Guberniumba örökös tartományokbeli tanácsosokat is kell kinevezni. Felül­
vizsgáltatná a birtokadományokat, s azt az elvet szeretné bebizonyítani, hogy a
38i nemesi kiváltságok csak személyre szólnak. Végül 7 ezer főből álló erdélyi
határőrség szervezését javasolja. A Staatsrat udvarias hallgatással fogadja a
tervezetet, mégis ez az előterjesztés határozza meg az 1760-as években a
hatalmi struktúrában létrejött változások irányát. 1762 derekán a főhadpa-
rancsnok veszi át a Gubernium elnökletét. Ettől kezdve majd egy évtizedre a
főhadparancsnokok a Gubernium vezetői (Buccow halála után Hadik András,
majd O’Donel), királyi biztosi rangban. Olyan egyesített katonai-polgári
uralom ez, amelyre 1711 óta formailag nem volt példa Erdélyben.
A határőrség megszervezése bizonyult a legkényesebb kérdésnek. A
határőrség nem azt a régi típusú hadfelszerelési kötelezettséget jelentette,
amelynek fejében a székelyek mentességeiket élvezték - amíg élvezték. A kelet-
közép-európai-kelet-európai elmaradottság számos országban ismert
termékének, a zsoldost pótló telepes katonaságnak volt kései (Dél-Magyar-
országon már jóval korábban megvalósított) változata. Felállítása részben a
székelységből történt, részben Fogaras vidékén, Hunyad megyében és egyes
románlakta szász területeken. A székelyeknél bizonyos közjogi alapot adott
ehhez a natiónak a D ip lo m a L eo p o ld in u m b a n is rögzített katonáskodási
kötelezettsége. E zért itt a h atárő rség et nem is tették külön közigazgatási
szervezetté. A rom án h atárő rezred ek felállításakor nem kerestek ilyen közjogi
indoklást, és az érintett községeket gyakorlatilag kiszakították eredeti
megyéjükből vagy székükből. A szervezés 1762-ben indul meg a román
Naszód vidékén és a Székelyfóldön. Naszód vidékének régi vitája van a
Beszterce-vidékkel: az jobbágyoknak tartja őket, ők pedig a szászokkal egyenlő
jogokat követelnek. Buccow most szabadságot ígér a naszódiaknak, ha a
katonaságba állnak. A jelentkezés kezdetben tömeges, ugyanígy a vallási
unióra lépés is, amely itt feltétele a határőrségbe való felvételnek. A székelyek-
bár közülük sokan átvették a fegyvert, így jelezve, hogy belépnek a
határőrségbe - feltételekhez kötik a jelentkezést: nyerjék vissza régi szabadsá­
gaikat, Erdélyből ne vigyék ki őket katonáskodni, s régi törvényeik szerint
bánjanak velük. A szervezés itt részben önkéntességi alapon megy, részben
erőszakkal, úgyhogy Udvarhely széken 1762. szeptember elején zendülésféle
tör ki: falvak egész sora tagadja meg az összeírást vagy tér ki előle. Buccow erre
személyesen száll ki Udvarhelyre, ahol alig lehet elkerülni a véres összecsapást.
Csíkban és Gyergyószékben valamivel több az eredmény, de ott sem a várt.
Gyergyószékben a határőrnek felesküvésre felszólított nép korábbi követelése­
ivel áll elő, némi pontosítással és kiegészítéssel: most azt is igénylik, hogy saját
tisztjeik alatt katonáskodhassanak, s a határőrség felállítását tartalmazó királyi
rendelet bemutatását sürgetik - majd az eredménytelen huzavonát megunva
Buccow szállására törnek. A főhadparancsnokot csak a főkirálybíró menti meg
az agyonveréstől - s végül is csak egy maroknyi személy hajlandó felesküdni.
Mindez azonban a Székelyföldön a határőrség szervezése következtében
kialakult „mindenki háborúja mindenki ellen” -nek csak egyik frontja. M ert
frontok akadnak bőven. A székely székek nemessége sorozatosan szót emel a
katonatisztek túlkapásai ellen. A katonának állt székelyek viszont több helyütt
a nemességre támadnak, felverik házaikat, rátámadnak fegyvert fel nem vett
személyekre vagy egész falvakra is. Vészjósló jelenség, hogy a határőrök egy
része nem műveli meg földjeit, marháit eladja, hogy lovat vegyen rajta. A,
határőrséget szervező katonatisztek pedig helyenként jobbágyokat is felvesz­
nek katonaságra, önkényesen szabadítva fel őket a jobbágyságból. Éles a
feszültség a határőrnek állt vagy oda kívánkozó jobbágy és földesura közt is. A 382
 katonának nem állt szabad személyek egy része pedig, minthogy a tisztek a
legkülönbözőbb terhes szolgálatokat róják rájuk, s maguk a határőrnek álltak is
fenyegetik őket, már 1763 első felében megindul Moldvába. Naszód vidékén
más jellegű, de hasonló súlyú bajok mutatkoznak; ott az erőszakos uniáltatás
vált ki ellenszegülést.
Ebben a helyzetben a kormányzat megkísérli reálisabb alapokra helyezni a
határőrség szervezését. A királynő 1763. január 6-án úgy rendelkezik, hogy
csak az önként jelentkezőket vegyék fel határőrnek. Buccow pedig január végén
egy székely arisztokrata, Kálnoki Antal tábornok elnöklete alatt katona-polgári
vegyes bizottságot küld Csikba és Háromszékbe a nép lecsendesítésére. A
központi kormányzat hamarosan Buccow helyett új emberre, Siskovics
altábornagyra bízza a határőrség szervezését, aki 1763 tavaszától két tekinté­
lyes guberniumi tanácsossal folytatja a további munkát.
1763 decemberében Csikban a határőrnek állni nem akaró férfilakosság az
erdőbe húzódik. Siskovics, félve az ellenállás elharapódzásától, 1764. január 7-
én hajnalban kb. 1300 főnyi, két tábori ágyúval rendelkező harccsoporttal
megrohantatja az ellenszegülők gyülekezőhelyét, Madéfalvát, s vérfürdőt
rendez a fegyveres ellenállást nem tanúsító nép közt, több száz embert
mészároltatva le. A székely ellenállás megtörik. A székely határőrség
szervezése ezek után két és fél hónap alatt be is fejeződik. Kevesebb erőszakkal,
de azért - legalábbis Naszód vidékén - szintén véresen történik a román
határőrség megszervezése is.
Az eltérő viszonyulást, ami székely és román határőrökben a továbbiakban
kialakult ezzel az intézménnyel kapcsolatban, elsősorban a határőrség
megszervezésének eltérő társadalmi-kulturális következményei magyarázzák.
A székely falvak önkormányzatát, korábbi jogait súlyosan megtámadja, hogy a
határőr-parancsnokságnak befolyása van a bíróválasztásra, hogy a határőrök
ingatlanügyleteket, házasságot csak katonai elöljáróik tudtával köthettek,
katonai feletteseik eltilthatták őket a tánctól, pipázástól, a halottak
búcsúztatásától. Drasztikusan avatkoztak be a határőrvidék mezőgazdaságába,
akadályozták iskoláztatásukat. Védelmül csak a faluközösség ereje szolgált: az
intézkedések jó részét a falusi elöljárók nem hajtották végre. A román
határőrezredek szervezése kevesebb jogsérelemmel járt, bár ott is megtörtént,
hogy a román és magyar kisnemeseket kényszerítették határőrségre (Hunyad
m.), vagy kivetették házukból és jószágukból a határőrnek állni nem akaró
fogarasi boérokat. A folytatás azonban más. A határőrség szervezése igen
jelentős lépéseket hoz magával az erdélyi román iskolaügy területén. Az ezred
székhelyein (Naszód, Orlát) latin-német iskolák létesülnek, s legalábbis a II.
román határőrezred minden századának központjában triviális iskolák is. A
határőrség intézménye még a kontinuitás gondolatán alapuló román nemzettu­
dat terjedésére is hat. A II. román határőrezred zászlófelirata: „Virtus romana
rediviva” (feltámadt a római erény).
A központi kormányzat a legfontosabb kérdéshez, az úrbéri viszonyokhoz
Erdélyben csak akkor nyúl hozzá, amikor Magyarországon már határozott
eszközökkel folyik az úrbérrendezés. Hosszas előmunkálatok után a Guberni­
um álláspontja alapján jön létre az első erdélyi úrbérrendezési kísérlet
alapokmánya, az 1769 őszén kiadott B iz o n y o s P u n ctu m o k .
A B iz o n y o s P u n ctu m o k lényegében csak az addigi törvények kiegészítése. A
383 jobbágytelekről konkrét rendelkezést nem tartalmaz, csak általános útmutatást
arra vonatkozólag, hogy a földesúr „alkalmatos és állapotokhoz képest
elégséges lakóhelyet” adjon jobbágyainak és zselléreinek, s „a határoknak
különböző mivolta szerint” szántóföldeket és kaszálókat hozzá. Szó sincs tehát
a jobbágytelek méretének olyan gondos mérlegelés alapján, a táji és helyi
adottságok figyelembevételével történő, területegységben meghatározott
kiszabásáról, mint amit a magyarországi úrbérrendezés jelentett. A jobbágy
egyéb haszonélvezetei közt kimondja: a falvak által használt községi erdők
maradjanak azok birtokában (a földesúri tulajdonjog fenntartásával). A
robotterhek tekintetében pedig a korábbi rendelkezésekhez nyúlnak vissza: a
jobbágyok kézirobotja legfeljebb heti négy nap legyen, igásrobotjuk heti
három nap saját erővel vagy négy nap cimborába fogva. A jobbágy tized- és
kilencedfizetési kötelezettsége (ha tudniillik az utóbbi szokásban volt)
megmarad, konyhai ajándékkal is tartozik.
A B iz o n y o s P u n ctu m o k nem érdemi rendezés tehát sem a jobbágybirtok, sem
a szolgálatok tekintetében. Az elkövetkező évtizedekben az erdélyi jobbágyok
és zsellérek szolgálataiban ugyanazt a helyi tényezők által meghatározott
tarkaságot találjuk, ami évszázadok óta uralkodott bennük.

2. A felvilágosodástól
a liberalizmusig

Felvilágosodás és nemzeti kultúrák

Az 1770-es évek elején szinte robbanásszerűen jelenik meg az új gondolatvilág,
az új kultúra. Az erdélyi szellem, az ország történetében nem először s nem
utoljára, jócskán előbbre tart, mint ami a nyomorúságos gazdasági-társadalmi
valóságból következnék. S különös, de érthető ellentmondásként együtt jelenik
meg a nemzetekfelettiség illuminista eszmeköre és a nemzeti kultúrák hirtelen
új lendülete, a polgári nemzeti kultúrák megalapozása. Christian Wolff híve
vagy Montesquieu fordítója; a szabadkőművesség nemzetközi szervezetének
tagja; a felvilágosult abszolutizmus Habsburg-változatának nemzetekfelet-
tiségét lojálisán valló művelt főhivatalnok; az eleve nemzetközi természettu­
domány művelője az egyik oldalon - s a nemzeti kultúrák megtervezői a
másikon? Nincs ilyen határ: a kor szellemi életének erdélyi reprezentánsai
általában mindkét oldalhoz tartoznak valamiképpen, változó módon és
mértékben. Erdély nemzetiségi viszonyainak s a szellemi „ancien régime”
természetének ismeretében ez nem meglepő.
Az erdélyi felvilágosodás legfontosabb összefogó ereje a szabadkőművesség.
Ezzel a szellemi-szervezeti erővel 1742 tájt jutott érintkezésbe elsőként két
magyar arisztokrata és a későbbi nagy konzervatív szász államférfi, Sámuel
Bruckenthal. Buzgalmukra megkapják a hideg zuhanyt: Mária Terézia 1742-
ben egy időre bécsi lakásukra arrestáltatja őket. A szabadkőművesség azonban
hamarosan mégis gyökeret ver Erdélyben, igaz, évtizedekre csak a szászok
közt. Az első páholy a század közepén alapított, rövid életű brassói „Zu den 3
Säulen” . Erőteljesebb jelenség az 1764 után alapított szebeni Szent András- 384
 V*
51. Misztótfalusi Kis Miklós sírköve Pápai Páriz Ferenc feliratával. Kolozsvár, Házsongárdi temető, 1702

52. 17. századi erdélyi papírmalmok vízjelei: 1) Kolozsmonostor, 1635; 2 ) Nagyszeben, 1664; 3 ) Gyula-
fehérvár, 1665; 4 ) Nagyszeben, 1672
53- Kolozsvár látképe dél felől. Conrad von Weiss tollrajza, 1735
54- III. Károly gyulafehérvári erődje. Ábrázolás a 18. század közepéről
55- Jezsuita, később piarista templom Kolozsváron, 1718—1724. Mária-oszlop: 1744. Veress Ferenc felvétele,
1860-as évek
56. Beszterce látképe délről. Conrad von Weiss tollrajza, 1735
 A következő két oldalon:

57. Örmény katolikus templom Szamosújváron, 18. század második fele >

58. Brassó-Bolgárszeg görögkeleti román temploma, 16-18. század. A torony 1752-ben épült Erzsébet orosz >
cárnő támogatásával
 5 9 . U n i t u s h itv é d e lm i m u n k a . B a lá z s fa lv a , 1750
1LS -SJl Ш U ** Jl ,й
,*©2? „ «< -*' |&У§
V,флодгt •íuca р$л$ft Д
V jIfiiT p b ’ n í i 'í ', шнД.р>егт«£ ^
4 , д« *«ц»». д>
Я 1»«U гркг! HHH.U Оф(7тясрк Й
Л СК0ПТf p n , Нрн.ц лир» WA
1 {л
Стр«д uii л /,Ъч*í. pnкчидорfc
л Дтр» Iгps.uon", jfthr.vTHf'í Z
f Офяг*!» TfOKíM JH I KtílKi 'К'Й
Ä.V v,i pr.hu iXs'Ln
К í f ' í дЬ лШ гм тк Й p í r i : /А л н fu
■щ
í j fii $ Я И Р !; д.«т1 tX*(Tf,<h%fi гЛ
f k* ,'? W ,• V A' 1 *.7:'
^ 'N 'A U H кр»ДнПЦ4 , ШИ ф Н .’;;, ■•
j vfya Сфмцилорк ПцяПиЦ - t

Q Гк-П1рНТЬ’(4^ <fv h Лджд

»"* »
4
.1* ••■ bi
^ , *- l
i. ••»
®* i'itfii ЛлТпКлЬн * .{-м. ’» 60. Misztótfalusi Kis Miklós betűivel készült balázsfalvi román
M U p v ii i , ,i// p kiadvány, 1763

.(> 61. Páldi Székely István metszette cirill betűkkel készült balázs­
falvi román nyomtatvány, 1763

S AS CTÍ PA T Rf S NOSTRr
as, |||j,MU, as !* •
TOANNIS DAMA \ iA V*)• U t HI

SCENI • W ju m i парт t шм mu
дмигд n4 mu u дмии. «4-
MONAC HI E T P R E S B Y T E R I
- I I лоеЫлк' гши^им дкодш
' H I E R O S O L Y M I T ANI
ллЯ с м ш д й т : дд «ад со-
OPERA PHILOSOPHICA ETTUEOLOGlCA
Д|»ти?й *uV адмХтм •
Q U * EIUS NOMlN« ClRCUMFtRUKTCt
ЦГ%М mtíV AaÍ p r o f i l » яоам ^-
Ex e d i t i o n e Vent es & P a r if i enft. nW/iutf np iciA^pui д|«лпц(н>
Pavs Prima $ompk&ens «4(tTfV «Í*U 4I i'in • Kl t,* tin
Dial:S u a m p b j f i c a m ( r Herefts .
ши «умДД 4«|ГКДмУд4
cum ддошпч * пфдя мои nyírni i i я -
Illüftriíftmi, «c Reverendiflimi Д| 9 ki t Y кУ диня e tp t i wea -
Domini гУд» TlV , ши MAfTM«ГД • X ff-
PETRI PAULI AARON í v f MuV riTNT««
de Bilztra 4 пдплт4 M'f m a ii * ^Л |0тна«
episcopi *rocARAsrc»eis C e rte d iA io n e , ^•4wf& » * ж* т а к и м : »ул<дм
nunc primum hoc ordine typis e d i t a .
kV *ужп, д< дмии кдлУд& MliV»

Balasfalvi Anno Domini MDCCLXIIL il *• tute

62. Balázsfalva főtere az egykori görög katolikus székesegyházzal és teológiai intézettel, 1900 körül.
Fénykép
63. Falkép a fogarasi Szent Miklós görögkeleti román templomból,
18. század
64. Horea és Cloaca csapataik élén. Rézmetszet, 1780-as évek
65- Nagyszeben főtere a Bruckenthal-palotával, 1778—1779. Josef Fischer felvétele, 1930-as évek

66. A gyulafehérvári Batthyaneum nagyterme. Épület: 1781 után, berendezés: 1820 körül
67. Teleki Sámuel. Johann Tusch olajképe, 1798
68. Samuel Bruckenthal. Martin von Meytens olajképe, röviddel 1770 előtt
69. A bonchidai Bánffy-
kastély udvari homlokzata.
Építette Johann Eberhard
Blaumann, 18. század kö­
zepe

70. A bonchidai Bánffy-

kastély egykori Mária Te-
rézia-szalonja
 páholy. Itt is a fiatal szász patricius, Simon Friedrich Baussnern az alapító.
Tagjai németországi tanulmányaik idején szabadkőművessé lett szászok.
1778-ig majdnem kizárólag szászokból és örökös tartományokbeli szemé­
lyekből áll. Különleges alakja a szervezetnek ez években Alexandru Moruzi
Mavrocordat, az egyik moldvai fejedelem testvére. Az első magyar a páholyban
Bánffy György, a majdani gubernátor; az 1780-1790-es években a tagok
sorában ott van Erdély egész szellemi-politikai elitje, köztük sok román is.
Néhány új páholy is alakul, valamennyit a tartományi páholy fogja össze;
ennek élén Bánffy György nagymester áll.
A szabadkőművesség keretei némileg megváltoznak, amikor 11. József 1785-
ben összevonja a páholyokat. Erdélyben a szabadkőműves-reformpátens csak
egy páholyt engedélyez, Szebenben. 1796 januárjában pedig I. Ferenc még a
szebenit is feloszlatja. A szabadkőművesség, mely erdélyi fénykorában a
kormányzat legjavának is gyűjtőhelye, ekkor már gyanús intézmény a francia
forradalom sokkjába dermedő központi kormányzat számára. A szabadkőmű­
vesség bizonyos összetartó erőt jelent az 1770-1790-es évek Erdélyében,
elsősorban morális elkötelezettséget a közjó előmozdítására. De nem határo­
zott karakterű politikai erő vagy éppen politikai párt; ez a szabadkőművesség
lényegével és Erdély adott politikai helyzetével egyaránt nem volna össze­
egyeztethető.
Nem szorosan a felvilágosodás jellemzője, de most annak lényeges erősítője
volt a természettudományok fejlődése. Ez az 1750-es évek derekától ugrás­
szerű Erdélyben, kimagasló egyéniségeket mutatva fel.
Benkő József mintegy Bőd Pétertől veszi át a stafétabotot: ő már
elsődlegesen a felvilágosodás eszmeköréhez kapcsolódik. Abban a tekintetben
is mintegy a korszakváltás jelzője, hogy még egyszerre eredményes művelője a
társadalom- és természettudományoknak. Fő műve, a T r a n s s ilv a n ia , történeti
munka, annak azonban módszerében is úttörő: magáévá teszi az államismereti
iskola metódusát, kiterjeszti vizsgálatait a társadalom anyagi és szellemi
életének jelenségeire is. Linné rendszeréhez igazodva készít háromnyelvű
(latin-magyar-román) botanikai szótárat Erdély növényzetéről ( F lo ra T ra n s-
s ilv a n ic a ) . Megírja az első erdélyi barlangkutatói szakmunkát ( Im a g o specum
. . . T r a n s s ilv a n ia e ), de ír egy, a bőriparban hasznosítható növényről, az
ecetfáról ( A k ö z é p a jta i s z k u m p ia ) s az ottani dohányról is. Felhasználja a
tudomány-népszerűsítés új lehetőségeit. Az életmű törtrésze is elég lenne
egyetemi katedrára, a haarlemi Tudós Társaság tagjává is választja Benkőt -
sorsa pedig itthon falusi papság, pár éves udvarhelyi tanárkodás, amelyből
kicsinyes intrikákkal távolítják el, aztán megint hányódás falusi parókiákon,
meghurcoltatások, s közben az ital, társnak a magányban. Elődök (és nagy
utódok) sorsa.
A másik kiemelkedő nagyság, Frivaldszky János életpályájában talán
kevesebb a balladai vonás, de a sikerek az ő esetében sincsenek arányban a
teljesítménnyel. Bécsi egyetemi végzettséggel lesz a kolozsvári jezsuita
akadémián a latin nyelv és a természettudományok professzora. Ő azonban -
Benkővel szemben - már elsősorban természettudós, az alkalmazott tudomá­
nyok művelője, feltaláló. Szellemének a mezőgazdaság fejlesztését elősegíteni
hivatott Societas Agriculturae megalakulása ad ritka lendületet. Kidolgozza a
burgonyából való kenyérsütés és sörfőzés, a kukoricából való pálinkafőzés
385 tervét, azt, hogy lehet papírt gyártani nádból, gyékényből, lenből és kenderből.
Tőzeget tár fel, és be is mutatja elégethetőségét a társaságnak. Átfogó
gazdasági reformtervezeteket dolgoz ki. Temérdek hasznos javaslatának,
találmányának szinte semmiféle gyakorlati következménye nincs. Társadalmi
igény és technikai feltételek egyaránt hiányoztak hozzá.
A korszak harmadik erdélyi természettudományi kiválósága, Fogarasi Pap
József indulása ragyogó: 1778-ban az „erő” fogalmának legtágabb értel­
mezéséről írt értekezésével megnyeri a berlini tudományos akadémia
pályázatát. Munkája elsősorban Leibniz és az idealizmus szellemét tükrözi (az
erő oka a testen kívül, Istenben van, a képzelőerő is a valóságos erők közé
tartozik). És a kor legmodernebb természettudományával is sok tekintetben
lépést tart. Pesti egyetemi tanszéke elfoglalása előtt éri a halál.
A többi református kollégium és a jól felszerelt szász gimnáziumok is
műhelyei az új természettudomány terjesztésének. Nagyenyeden fizikatanár
1767-tol Kovács József, aki lefordítja és 1774-ben kiadja Krüger newtoniánus
fizikáját. Itt tanít ez idő tájt Benkő Ferenc geológus, botanikus és mineralógus,
akit a jénai természettudományi társaság tisztel meg tagságával.
A jezsuita rend feloszlatása után rövidesen piarista kézre került kolozsvári
akadémián az 1790-es években tűnik fel a természettudományok két jeles
művelője: a kémia és metallurgia professzora, André Étienne, aki Lavoisier
vegytani rendszerét népszerűsíti, és a szemész loan Piuariu-M olnár. A kor
egészségügyi viszonyairól is képet adó nagyobb orvosi szakmunkákat gyakorló
orvosok írják.
Szabadkőművesség, természettudományok: ezek hát a felvilágosodás
nemzetek fölötti, a különböző csoportokat együtt tartó, egyfelé vezérlő erői.
Felvilágosodás és nemzeti eszmélés egybeesik Erdélyben. Ez az eszmélés
kezdetben nem politikai jellegű. A felvilágosodás behatolásának megerősödé­
sekor Erdélyben a politikai élet lehetőségei igen szűkek, országgyűlés 1761-től
29 évig nincsen, más országos politikai fórum még kevésbé. A nemzeti
eszmélés területe ezekben az évtizedekben az egyes nemzeti kultúrák
fellendülése.
Pillanatnyilag legelőnyösebb helyzetben a s z á s z o k vannak. Deákjaik
továbbra is felkeresik a német egyetemeket. 1774-ben Göttingában tanul
többek között Michael Hiszmann, M artin Lang, Karl Bruckenthal, Johann
Filtsch. A göttingai Königliche Deutsche Gesellschaft kapcsolatot tart az
erdélyi szász szellemi elittel. 1799-ben a társaság levelező tagjává választják
Filtschet, Edert és A. Wolfot. Hiszmann tanulmányai végeztével Göttingában
marad; angol és francia filozófiai művek termékeny fordítója. Maga is
aufklärista filozófiai író, saját műveiben élesen támadja a metafizikát. Behatóan
foglalkozik a lélektan kérdésével. Leibnizet is nemegyszer kritizálja, Wolffot
már túl harapósán is. Kiáll Lessing mellett annak Goethével való vitájában.
Filozófiai tevékenységével azonban el is vágja Erdélybe való hazatérésének
útját: Andreas Funk evangélikus püspök eltiltja Hiszmann filozófiai „levelei­
nek” terjesztését, s mikor újra hazatéréssel próbálkozna, barátai lebeszélik
róla.
A németországi szellemiséggel való kapcsolatnak még hatékonyabb eszköze
a színház. S a színházi életnek mintegy mellékterméke a modern irodalmi élet
első jelentkezése a szászoknál. 1778-ban Szebenben megjelenik (rövid időre) a
T h e a tra lisch er W o c h e n b la tt. Nemcsak színházi lap; általános irodalmi igényű
híradás elsősorban a kor német s más külföldi irodalmáról. З86
 A szász tudományos életnek a történetírás az az ága, amely erősebben
tartozik a nemzeti kultúra tartományába. Olyan egyéniségeket mutathat fel,
mint Johann Seivert, aki a Pozsonyban megjelenő U n g a risch es M a g a z in b a n
cikkezik szász egyházi és világi tisztségviselőkről; fő műve kultúrtörténet
(N a c h r ic h te n vo n sieben bürgisch er G e le h rte n u n d ih ren S c h r if te n ). Vagy
említhetjük Joseph Carl Edert, aki körül az 1790-es években a történetbarátok
társasága csoportosul.
A szász kultúra erősödésének jele az olvasás szerveződése. A Bruckenthal-
gyűjtemény egyben közkönyvtár is. 1782-ben nyílik meg Szebenben az első
kölcsönkönyvtár, s két évre rá olvasótársaság is alakul, hogy példáját máshol is
kövessék. A felvilágosodással jelenik meg az erdélyi szászoknál az időszaki
sajtó. A művelt vagy művelődni vágyó elmék viszonylag széles körére
alapozódó szász kultúrának legfőbb gyengesége éppen előnyös helyzetéből
fakad: készen kapja a német kultúrának, ha akarja, a legjava termékeit éppen
egy óriási fellendülés korszakában, s ez legalábbis a művészetek terén nem
ösztökél saját produkcióra; magas nivójával inkább még vissza is rettent. Saját
szász szépirodalom ki sem alakul ekkor.
Az iskolázott e r d é ly i m a g y a r , ha írásra szánta el magát, egészen más
fogódzási lehetőséget és kényszerítéseket talált. Az előző jó félszázad erdélyi
magyar irodalma csak egyetlen igazi nagyságot produkált, Mikes Kelement,
aki a törökországi (rodostói) számkivetésben fiktív leveleket ir, valóban az
íróasztalfióknak, hogy műve csak 1794-ben váljék ismertté, olvasott iroda­
lommá, s egyben századok magyar patriotizmusának ihletőjévé. Az otthoniak
is majdnem kivétel nélkül memoár- vagy naplóírók. A korábban oly nagy
értékeket produkáló erdélyi memoárirodalom „hattyúdala” Bethlen Kata
önéletírása, az ellenreformációs támadásra a bigottságig menő kálvinizmussal
válaszoló arisztokrata özvegyé, aki papírmalmot építtet az általa szorgalmazott
vallásos kiadványok számára, védőszárnyai alá veszi Bőd Pétert, és akit majd
két század múlva fedez fel igazán a magyar szellemiség ős- (vagy rokon-)
keresése.
Furcsa játéka a történelemnek, bár teljesen reális: a 18. századi erdélyi
magyar irodalom Rodostóban és Bécsben születik. A felvilágosodás irodalmá­
nak úttörői a testőrírók. Mária Terézia kifejezetten az abszolutizmus barokk
díszének hozza létre a magyar nemesi testőrséget, amelyben erdélyi nemesifjak
is szolgáltak, s amelyből a kor magyar kultúrájának egy időre legfontosabb
műhelye lesz. A vezéralak, Bessenyei György mellett másodiknak egy erdélyit
tart számon a magyar irodalomtudomány: az ezredességig jutó Barcsay
Ábrahámot, akinél a magyar lírában senki nem énekelt többet a béke áldásairól
mint az emberi szabadság feltételéről.
A magyar irodalom felpezsdülése Erdélyben magában még nem tud magyar
nyelvű időszaki sajtót létrehozni. Erős viszont az erdélyi képviselet a
Magyarországon vagy Bécsben megjelenő magyar lapokban. Ez a hirtelen
erősen megnőtt erdélyi magyar irodalmi tevékenység már csak alkotóinak,
műhelyeinek holléte miatt is, de a szellemi irányzatokhoz tartozás, személyi,
baráti kapcsolatok révén is integráns része a magyar szellemi élet egészé­
nek.
A három erdélyi nemzetiség közül a ro m á n sá g volt a legelőnytelenebb
helyzetben a felvilágosodás megerősödésekor. Annál tiszteletreméltóbb az a
387 teljesítmény, amit fel tud mutatni.
 Az erdélyi román kultúra egyelőre nem bonthat ki szépirodalmi virágokat.
Soron levő feladata a román nemzeti tudat kialakítása - az Inochentie Micu-
Klein bukásával lényegében elakadt folyamat továbbvitele. A 18. század végi
erdélyi román kultúra legjelentősebb alakjai, a híres triász tagjai, Samuil
M icu-Klein, Gheorghe Sincai és Petru Maior e téren alkotnak igen jelentősét.
Erdélyben, Bécsben és Rómában nevelkedett polihisztor egyéniségek, akik az
elmélyült kutatómunkától a tudományos népszerűsitésig mutattak fel mara­
dandó eredményeket, a 18. század enciklopédista igényeinek megfelelően.
Nemzetszemléletük alfája és ómegája a római eredet élménye. Ez gazdagodik
annak tudatosításával, hogy a románok a Kárpátokon innen és túl egyazon
népet alkotnak. Noha görög katolikusok, nem osztják az előző nemzedék
ortodoxellenességét, sőt az ortodox egyházi kérdésekben is járatosak, értekezé­
seikben a gallikán szemléletet, a jozefinista egyházpolitikát és az ortodox
hagyományőrzést egyesítik.
A felvilágosult abszolutizmus olyan perspektívákat nyitott előttük, hogy
Samuil Micu-Klein még annak lehetőségét is felveti, hogy esetleg a románlak­
ta területeket, az ortodox hagyományokat is tiszteletben tartó vallási unió
kiterjesztésével egyesíteni lehetne a Habsburg-ház uralma alatt —a magyar
korona jogán. Bécsben adja ki Sincaival az E lem e n ta lin g u a e D a c o -R o m a n a e
siv e V a la ch ica e (1780) című művét, amellyel elsősorban a nem román
közvéleményt próbálta meggyőzni a román nyelv latin jellegéről. Ő maga
általában cirill betűvel írta munkáit, bár ugyancsak ő adja közre még 1779-ben
az első latin betűs (nem magyar helyesírású) román könyvet, egy imakönyvet.
Lefordította a B ib liá t , amely 1779-ben jelent meg, és természetesen főnöke, a
püspök írta rá a nevét. Történeti összefoglaló munkái kéziratban maradtak, egy
részük egészen máig. Viszont Baumeister wolffiánus etika-, logika-, filozófia­
kézikönyveinek az átdolgozásával a román filozófiai nyelv egyik megteremtője
lett.
A triász második tagja Gheorghe Sincai, aki a felvilágosult abszolutizmus
iskolaügyi programjának keretében az erdélyi unitus népoktatás felügyelő-
jeként sok falusi népiskolát szervez. Emellett ábécéskönyvet ír a balázsfalvi
iskola számára latin, magyar, német és román nyelven, majd csak román
nyelvű abecedariumot a többi erdélyi román iskolának, latin nyelvkönyvet,
bevezetést az aritmetikába, katekizmust. Szinte egész életén keresztül írta
történeti összefoglaló művét, a H ro n ic a ro m á n ilo rt. Szakirodalmi forrásai közt
ott van Kelet-Európa minden népének tudományos irodalma, köztük azonban
első helyen a magyar; igen sokat merít erdélyi levéltárakból, országgyűlési
anyagokból, magyar tudósok gyűjteményeiből. Személyes kapcsolatok fűzik
kora magyar kultúrájához: bécsi éveiben megismerkedik Benkő Józseffel,
Cornidesszel, Kovachich Márton Györgynek is barátja. Hányatott életében
többször is igénybe veszi a főnemesi Wass család támogatását, s munkáját is az
ő birtokukon folytatta. A triász harmadik tagjának, Petru Maior tevékenységé­
nek érdemi része már a következő korszakba esik.
Az erdélyi román ortodox értelmiség klasszikus alakja a brassói esperes,
Dimitrie Eustatievici. Kijevben tanul, 1757-ben román nyelvtant ír. Az ő
románsága azonban még nem jelent elfordulást az ortodoxia görög egyházi
nyelvétől. Politikai koncepciójában pedig azok közé tartozik, akik az illír
nemzeti jogokat szereznék meg a románoknak. Püspöki titkár, II. József alatt
az erdélyi ortodox iskolák tanfelügyelője. Ő szervezi meg azokat a hathetes 388
 tanítóképző tanfolyamokat (11-12 főnyi létszámmal), amelyek a pedagógus­
hiányt hivatottak ideiglenesen áthidalni. Az ortodox iskoláztatás ügyét
képviselte a kor egyik legnagyobb román egyénisége, loan Piuariu-M olnár is,
aki kolozsvári szemészprofesszorként is működött. Társainál nagyobb
népművelő tevékenységet fejtett ki - szülészetről, méhészetről írva - nem
utolsósorban azért, mert könyveinek nyelvezete megközelíthetőbb volt olvasói
számára. Ő írta a legjobb román nyelvtant is.
A román művelődés nekilendülése együtt járt a román értelmiségiek
„politikai” térhódításával. A kép teljességéhez hozzátartozik, hogy II. József
alatt a Guberniumban s az Erdélyi Udvari Kancelláriában egyaránt jutnak
tisztségekhez román személyek. Koszta István II. József uralma vége felé már
guberniumi tanácsos, később elnyeri az országos kancellár („cancellarius
provincialis” , a Gubernium ügyintéző munkájára felügyelő főtiszt) funkcióját
is. Rendkívüli szorgalmú, pontosan dolgozó főhivatalnok; fegyelmezett,
gyöngybetűs írásával ezer oldalak maradtak fenn hatósági ügyiratokban,
tervezetekben. Évfolyamtársa volt Kolozsvárott a jezsuita kollégiumban
Iosif Méhesi, aki udvari kancelláriai titkárságig viszi. A jozefinizmus lassú
visszavonulása idején ő lesz az az ember, akire a Guberniumban a kellemetlen s
néha veszélyes feladatokat szokás hárítani. A megyei közigazgatásba viszont
román hivatalnokok csak elvétve kerülnek be, nem lévén erős román birtokos
nemesi réteg.

A felvilágosult abszolutizmus kezdetei

Erdély politikai életében 1770-1771 táján válnak érezhetővé a felvilágosult
abszolutizmus törekvései.
A legkevésbé szerencsés kézzel a gazdaságpolitika kérdéséhez nyúlt a
Habsburg-kormányzat, amelynek ilyen jellegű tevékenysége a különböző
bizottságok felállításában merült ki. Ezeknek a gazdaságpolitikai koncepciói
eleve nem alkalmasak csökkenteni a Habsburg-birodalom iparilag fejlettebb
nyugati tartományai és Erdély közti szintkülönbséget, sőt a manufaktúra­
alapítás helytelenítésével, az iparnak a mindennapi cikkek gyártására korlá­
tozásával talán inkább növelnék. Erdély néhány manufaktúrája e politika
ellenében jön létre vagy fejlődik tovább - néha éppen kormányszervek
kezdeményezésére (orláti papírmalom, vas- és nemesfémkohászat).
Nem volt eredményesebb a felvilágosult abszolutizmus első évtizede az
úrbér ügyében sem. A kormányzat nem tud, s részben nem is akar más
megoldást, mint a status quo fenntartását. Mária Terézia ugyan 1770
júniusában - attól tartva, hogy Erdélyből megerősödik a kivándorlás, mert hír
szerint Moldvában a török-orosz háború kezdete előtt a jobbágynép fel­
mentést nyert a jobbágyterhek alól - megbízást ad, hogy a magyarországi
úrbérrendezés végrehajtási utasításainak figyelembevételével dolgozzák ki az
erdélyi úrbérrendezés tervét, de az egész belefullad a bürokráciába.
A felvilágosult abszolutizmus egyház- és iskolapolitikája már eredménye­
sebb. A központi kormányzat most fokozott ellenőrzése alá kívánja vonni a
katolikus egyházat, s egyben megszünteti vagy legalább korlátozza tisztségvi­
selőinek világi pozícióit. A katolikus püspök elveszti jogát a Guberniumban
389 való elnökletre. Az államhatalom mélyen belenyúl a katolikus egyház életébe,
ellenőrzése alá von szervezeti, anyagi ügyeket, az iskolaügynek lényegében az
egészét. 1781-ben kiadják a N o rm a R e g iá t, aminek értelmében a Gubernium (s
annak újonnan létrehozott tanügyi bizottsága, a Commissio Litteraria) az
iskolaügy országos irányítója. Az egységes oktatási rendszernek minden
felekezet iskoláira érvényesnek kell lennie. Hatéves kortól általános tankötele­
zettség elve lép életbe. Középiskolába viszont csak azok járhatnak, akiknek a
képesség mellett megfelelő anyagi bázisuk is van.
A felvilágosult abszolutizmus „második évtizedét” az 1780-ban trónra lépő
uralkodó, II. József személyével szokás meghatározni. A császár alakját
ellentétes irányból és színnel világító reflektorok fényébe állította a kor és a
történetírás. A függetlenségi szemlélet a császár és kormányzata intézkedései­
ben egészében véve a magyar függetlenség, a magyar érdekek elleni támadást
lát; a másik oldalon áll a már-már nem is reformer, hanem forradalmár császár
képe, aki mindenben tökéletes, új rendet vezetne be birodalmában, s akit a régi
rend erői gáncsolnak el. A két modellnek számtalan variánsa-kereszteződése
van. A magyar mellett más nemzeti motivációk is játszhatnak szerepet a kép
kialakulásában, hiszen a román nemzeti igények hordozói előtt addig talán nem
is sejtett érvényesülési lehetőségeket nyitott a felvilágosult abszolutizmus. A
szász natio közjogi helyzetét pedig semmi sem veszélyeztette úgy, mint ez a
rendszer, a maga könyörtelen racionalitásával. A jozefinizmus a birodalom
ütőképességének fokozása érdekében járt el mindenben, de II. József,
uralkodása első évében, 1781-ben olyan türelmi rendeletet adott ki Erdélyben
is, amely a korszerű vallás- és lelkiismereti szabadság érvényesülése felé volt
igen fontos lépés.
A jozefinista gazdaságpolitika egészét két fő tendencia jellemzi: a szabad
verseny elvének elismerése, az ipari privilégiumok rendszerének helytelenítése
az országon belül, miközben a külföld felé a központi kormányzat fenntartja a
védvámpolitikát. II. József a birodalom autark gazdasági egységének megte­
remtését tűzi ki célul. Eltörli az Erdély és Magyarország közötti vámhatárt,
ami a két országrész gazdaságpolitikai egységét jelenti - az ekkorra már
létrejött kormányzati egység mellett. A birodalom cseh-osztrák örökös
tartományait preferáló vámpolitika azonban megmarad, s az autark tendenciák
erősödése ismét csak nem segíti a birodalom egyes részei közti gazdasági
szintkülönbség eltűnését.
Átfogó iparpolitikai koncepciója nincs a jozefinizmusnak Erdélyre nézve, a
gyakorlatban azonban nem érezhetőek a diszkriminációs koncepciók. Gondol­
junk Giovanni Gallarati kormányzatilag határozottan támogatott selyemter­
melési vállalkozására, a Vajdahunyad vidéki vaskohászat ekkor kezdődő
komoly fellendülésére. Vámkedveznényeket biztosítottak az erdélyi ipari
termékeknek még az örökös tartományokkal szemben is, méghozzá azért, mert
-m in t II. József hangsúlyozta - Erdély jobban meg van terhelve adóval, mint
Magyarország.
Egyértelműen pozitív szándék tapasztalható a jobbágykérdésben. Aligha
van jobb tükre a jozefinizmus erdélyi változatának, mint az, hogy e szándék
milyen intézkedéseket szült, ezekből mi valósult meg, illetve milyen hatást
váltottak ki. II. József egyik erdélyi útja során (1783-ban) utasítja Pálffy
magyar-erdélyi alkancellárt, hogy azonnal készítse el az örökös jobbágyság
megszüntetését tartalmazó hirdetményt. A Kancellária ellenkezésén ez a terv
megbukik, de az 1783. július 16-i uralkodói rendelet mégiscsak biztosítja a З90
 jobbágy jogát arra, hogy a földesúr engedélye nélkül köthessen házasságot,
tanulhasson és gyakorolhasson elméleti és ipari szakmákat, szabadon rendel­
kezhessék törvényes tulajdonával, bírói ítélet nélkül ne legyen kimozdítható
telkéből, ne lehessen egyik megyéből a másikba áttelepíteni, s ne követeljenek
tőle a már kiadott ideiglenes rendelkezésekkel ellentétes szolgálatokat. Mielőtt
azonban akár az úrbérrendezésre, akár az örökös jobbágyság eltörlésére sor
kerülne, 1784-ben a feudalizmus korának egyik legnagyobb erdélyi parasztfel­
kelése lobban lángra.

A Horea-felkelés

Az 1784. őszi eseményekhez többfelől vezetnek a szálak. Először is a

korszakban Erdély-szerte feszültebbé válik a földesúr és jobbágy viszonya. Az
Érchegységben pedig specifikus okok a helyzet gyors rosszabbodására
vezetnek. A zalatnai kincstári uradalom magas hegyvidéki jellege, óriási
összefüggő erdőterületei korábban lehetővé tették, hogy a szétszórtan települt
falvak népességük jó részét eltitkolják az adóösszeírás elől. De 1772 után egy
szigorú vizsgálat nyomán az uradalom népének adóterhe a kétszeresére nő, s a
vizsgálat a jobbágyterhek súlyosbodását is jelenti: a heti kétnapos robot
bevezetését, vele együtt a kötelező (nevetségesen alacsonyan fizetett)
bérmunkáét s bizonyos kedvezmények megszüntetését. A kincstár jövedelme a
zalatnai uradalom 7000-7500 úrbéres gazdája után a korábbiak háromszorosá­
ra nő. Az uradalom jobbágynépe közvetlenül a uralkodóhoz fordul. M ár az
1779-es követségben ott találjuk az 1784-es felkelés vezérei közül Horeát és
Clo§cát.
Horea (eredeti neve Vasile Nicula) 1730-ban született. Szökött, majd magát
megváltott jobbágyként Erdély jókora részét bejárta. Ácsként paraszti
mértékkel mérve jelentős vagyonra tett szert. M int verzátus ember kaphatja a
megbízást az 1779-es bécsi útra. Ezután több ízben megfordul a császárváros­
ban. 1782 májusában a topánfalvi országos vásáron zendülés tör ki a zalatnai
felső uradalom kocsmajoga körüli vitából. A kocsmáltatási jogból kirekesztett,
felingerelt nép bevágja a monopolhelyzetet élvező két örmény bérlő hordóinak
fenekét. A zalatnai úriszék megtorlásul halálos és más súlyos ítéletek sorát rója
ki a tettesekre, a két bérlő pedig kártérítést követel. Horea (aki részt vett a
zendülésben) ismét róhatja a Bécsbe vezető utat az uradalom népének
panaszirataival, s a császár elé is bejut. Nem rendkívüli eset ez, hisz II.
Józsefnek szokása volt személyesen átvenni a jobbágykérvényeket egy-két
biztató szó kíséretében. 1784 áprilisában azonban Horea a Kancellárián is azt a
választ kapja, hogy a Guberniumnak kötelességévé tették a zalatnai uradalom
községeinek védelmét az uradalom és a vármegye tisztjei ellen, míg II. József
nem hoz döntést ügyükben. Horea és társai, miután a Gubernium, illetve a
megye védelmét eredmény nélkül kérik, a gyulafehérvári katonai parancs­
noksághoz fordulnak.
Éppen ez idő tájt II. József úgy rendelkezett, hogy a határőrszervezet
megerősítése végett a határőrség körzetében lévő falvakban írják össze az
önként jelentkezőket. 1784 júniusában a gyulafehérvári vásárra összegyűlt
39I parasztnép közt egy rendelkezés félreértése nyomán tömegesen megindul a
jelentkezés, augusztus közepéig már 80 falu népe venné fel a fegyvert. Az
összeírtak egy része megtagadja a földesúri szolgálatot, mások erőszakoskod­
nak azokkal, akik nem akarnak katonának állni - a helyzet sok tekintetben igen
hasonló ahhoz, amit 1762-63-ban a székely határőrség szervezésekor láttunk.
A Gubernium azonban a tudta s beleegyezése nélkül megindított összeírást
leállítja, a jelentkezéseket érvényteleníti. Éppen ebben a helyzetben lépnek
kapcsolatba Horeáék a gyulafehérvári katonai parancsnoksággal, s egy újabb
félreértés nyomán rövidesen elterjed a hír: Horea parancsot kapott a császártól
a fegyver felvételére. Innen már egyenes az út a felkeléshez. Gheorghe Cri?an,
egy zalatnai uradalombeli szökött jobbágy 1784. október 31-re Mesztákonba
gyűlésbe hívja a Fehér-Körös völgyének parasztnépét, ahonnan Gyula-
fehérvárra indulnak felvételüket kérni a határőrségbe. Útközben megyei
tisztek és hajdúk szét akarják oszlatni őket, s heves összecsapásra kerül sor. A
felkelés megkezdődött, s Erdély délnyugati sarkának parasztnépe napokon
belül csatlakozik hozzá. Zaránd megyében a felkelők nemesi udvarházak
tucatjait dúlják fel, s a tűz átcsap Magyarország szomszédos területeire is.
Hunyad megyében is úgyszólván teljes a felkelés. Az Érchegység parasztnépe,
élén Horeával, Clo$cával s a hozzájuk csatlakozó Crisannal, felveri Ab-
rudbányát, Verespatakot, többfelé agyonverik a megyei, kincstári tiszteket,
nem román papokat, helyenként a falubírákat is.
A kormányzat határozott fellépése pedig késik. Sámuel Bruckenthal
gubernátor katonai erőt kér a felkelők ellen, de a főhadparancsnokság felsőbb
utasitás hiányában nem tudja, mit tegyen. A felkelés tovább harapódzik, a
főhadparancsnokság és a Gubernium külön-külön kezd tárgyalni a felkelőkkel.
Közben a nemesség helyenként megszervezi önvédelmét: Dévánál a helybeli
huszárok segítségével megverik a felkelőket, s 56 elfogott személyt rögtönítélő
eljárással kivégeztetnek. M ásutt is sor kerül összecsapásra nemesek és
parasztfelkelők közt. Néhol a katonaság - többnyire magyar vagy székely
huszárok - öntevékenyen lép fel a felkelőkkel szemben.
II. József és a birodalom központi kormányzatának vezetői pedig annál is
kevésbé tudnak egységes álláspontot kialakítani a felkeléssel szemben, mert
annak hírei jókora késéssel érkeznek Bécsbe, s ráadásul ellentmondóak is. A
központi kormányzatban az elveken vitatkoznak. Eleinte az állambiztonság
szempontjai az uralkodók. II. József 1784. november 12-én értesül a
felkelésről, s azonnal rendelkezést küldet a főhadparancsnoksághoz a felkelés
fegyveres letörésére. Azonban hamarosan a jobbágypolitikai szempontok
kerülnek előtérbe. A császár a Gubernium egy körrendeletéből november 17.
táján gyanút fog: a felkelés kirobbanásában a vármegyei tisztek visszaélései is
szerepet játszottak. November 19-én már az az álláspontja, hogy a földesurak a
felelősek, mert a legkülönbözőbb módokon elnyomják jobbágyaikat. Vizsgáló-
biztost küld a helyszínre a megbízható jozefinista Jankovics Antal személyé­
ben.
A császár mély lelkiismereti válságot él át. Mikor hírét veszi a dévai
csoportos kivégzéseknek, teljesen érthetőnek tartja a nemesség reagálását. A
felkelést saját politikai kudarcának is érzi. A véres megtorlástól visszariad, s
nem tartja politikus megoldásnak sem, mert a tűz az első alkalommal újra
fellobban. Intézkedik a statáriális eljárás, majd rövidesen a vélt általános
nemesi felkelés leállításáról. A politikai megoldás legelső lépése szerinte az
örökös jobbágyság eltörlése volna. З92
 Az állambiztonsági szempont, a katonák érvei azonban rövidesen újra
felülkerekednek. A császár 1784. december 13-án rendeletek egész sorát küldi
ki: a felkelést véres eszközök nélkül nem lehet megszüntetni, hiba volt
kezdettől nem komolyan venni a dolgot, a katonaság járjon el teljes
határozottsággal. A felkelésnek azonban eddigre már vége volt. A főhadpa-
rancsnokság két hadoszlopot küldött az Érchegységbe, egyenként kb. 750-800
fővel, s szétszórták a felkelőket. Horeát és Clo$cát a parasztok segítségével
fogták el december végén.
A megtorlás II. József közvetlen intenciói szerint történt. A felkelés vezetőin
példát kellett statuálni. Körülhordozták őket azokon a helyeken, ahol
legsúlyosabb „gaztetteiket” elkövették, majd az egybegyűjtött jobbágynép
előtt kellett őket példás módon kivégezni. 600-nál több személyt állítottak
bizottság elé. Azt a jó 300 főt, akik nem önként csatlakoztak a felkeléshez, s nem
terhelte őket súlyosabb vád, azonnal hazaengedték. Az önként csatlakozó,
zsákmányoló jobbágyokat (mintegy 180-at) testi fenyítékkel sújtották, majd
ezeket is hazaengedték. Abból a 120 személyből, akiket főbenjáró vétekben
marasztaltak el, 37-re szabtak ki halálos ítéletet, a többiekre börtönbüntetést.
A halálraítélteknek II. József a három vezető kivételével kegyelmet adott.
Közülük Cri$an a börtönben öngyilkos lett, Horeát és Clo$cát 1785. február
18-án törték kerékbe Gyulafehérvárott, berendelt paraszttömeg jelenlétében.
Volt-e a felkelésnek olyan nemzeti irtóháború jellege, amilyentől II. József
tartott? A mozgalom olyan területeken robbant ki, amelyek jobbágylakossága
kizárólag vagy igen nagy többségében román, a birtokos nemesek és megyei
tisztek pedig, bármi volt légyen is családjuk etnikai eredete, magyarok voltak.
A „nemzeti” jelleg mellett szól látszólag az a körülmény is, hogy a felkelők
ortodox hitre kereszteltek át elfogott nemeseket, román legényekkel eskettek
össze (kényszerrel) magyar nemeslányokat. Itt azonban nem az etnikai vagy
éppen nemzeti szempont volt a mérvadó, hanem a vallási, szorosan össze­
fonódva a paraszti egalitárius igényekkel. Azt pedig a legújabb kutatások
bizonyitják, hogy magyarok és szászok is részt vettek mind a határőrséghez
való jelentkezésben, mind magában a felkelésben: magyarok pl. Torockó-
szentgyörgyről vagy Abrudbányáról (bányászok is voltak közöttük, a vezetés­
ben is), szászok a Kisenyed környéki falvakból. Torda és Kolozs megyében
számos magyar jobbágyot ítélnek el a felkelésben való részvételért. Ugyanak­
kor a kialakulóban lévő román nemzettudat hordozója, a román értelmiség
egyáltalán nem állt melléje. Samuil Micu-Klein például „átkozott emberek” -
nek nevezi Horeáékat, „akik tönkre akarták tenni a nemességet” .

A jozefinista reformok
II. Józsefet a felkelés megerősíti abban a hitében, hogy a jobbágykérdésben
minél sürgősebb politikai megoldásra van szükség. 1785. augusztus 2-án
(megismételve az 1783. július 16-i rendeletben foglaltakat is) eltörölte a
jobbágyok röghöz kötöttségét. Innen azonban a jozefinista jobbágypolitika
már csak részkérdésekben tudott továbblépni. Az alapvető lépés, az úrbérren­
dezés végrehajtása az uralkodónak sem sikerült. 1785-ben az előkészületi
munkálatokat kezdték meg. A magyarországi úrbéri összeírással lényegében
393 egyező módon összeírták a jobbágyok kezén lévő telki állományt, haszonvéte-
leiket, szolgálataikat. De abban, hogy mekkora is legyen a teleknagyság, már
nem tudtak megállapodni. II. József egyelőre függőben hagyja az ügyet, hogy
aztán ne térjen rá többé vissza. Úrbéri részletszabályozásokkal próbál a
parasztság helyzetén javítani. Ebből vajmi keveset hajthattak végre, részben
mert a foldesurak sérelmezték, hogy az államhatalom beleavatkozik az úrbéri
viszony részkérdéseibe, másrészt azért is, mert az uralkodó által kiadott
eljárásjogi szabályok ugyancsak elszakadtak az erdélyi realitásoktól. (Az 1787-
es rendelkezés szerint nemcsak a földesuraknak vagy tisztjeiknek kellene
nyilvántartást vezetni a jobbágy robotjáról, hanem a jobbágyoknak is kell
legyenek ilyen könyveik, amelyekbe a gazdatisztek bejegyzik robotkötele­
zettségüket és a letöltött robotnapokat.)
A jozefinizmus megpróbált ésszerűbb rendet kialakítani a kormányzatban és
alsóbb igazgatásban. II. József több lépésben egyesíti a Magyar és az Erdélyi
Udvari Kancelláriát. Sőt, abból kiindulva, hogy Erdély a magyar korona része,
felveti a vajdai tisztség visszaállításának lehetőségét, ahogy az Erdélynek a
Magyar Királyságtól való „első elválasztása előtt” fennállt.
Nehezebb kérdés volt a törvényhatósági igazgatás s ezen belül is a területi
beosztás égetően szükséges reformja. Kelet—nyugati irányban az egész
országon áthúzódó megyék, amelyeknek szélessége néhol csak egy-két falu
határa, a szász székek kialakulása révén alig megszámlálható apró részekre esett
Felső-Fehér megye, a járásnak is kicsiny székely és szász székek, nemegyszer
alig néhány faluval - ezt a szervezetet át kellett alakítani. Ennek azonban
sokféle akadálya volt. A helyi nemesség (vagy a szászoknál a tisztségeket is
birtokló patriciusréteg) érdekféltése volt az egyik. Azután: a törvényhatóságok
a három natióhoz tartoztak, amelyeknek nacionális és municipiális jogai
részben különböznek, egy komolyabb területi reform viszont nem lehet
tekintettel a natiók területi elkülönülésére.
A jozefinista központi kormányzat mégis belevág a reformba. Az első csapás
1781-ben a szász rendi jogokat éri: ez a királyföldi románok polgárjogának
elismerése, a concivilitas. Aztán II. József 1782-ben a kincstár számára
foglaltatja le a szász natio vagyonát, azzal az indoklással, hogy a Királyföld a
kincstár birtoka.
1784-ben i i megyére osztják Erdély területét. Az új beosztással a natiók
rendszere és a municipális autonómia is megszűnik. 1786 januárjában
létrejönnek a kerületi bizottságok: a megyéket 3 kerületbe tagolják Szeben,
Fogaras és Kolozsvár székhellyel, élükön a kerületi biztosokkal. Ezzel létrejött
az abszolutizmus közvetlen végrehajtó szerve is, de valójában inkább csak
papíron, mert éppen ekkor az egész apparátus kezdett működésképtelenné
válni.
Nem sikerült a bíráskodás és a közigazgatás elválasztása sem. Felvilágosult
koncepció és kegyetlen szigor együttes alkalmazása jellemezte az 1787-es
birodalmi büntető törvénykönyvet, amely megint csak Erdély birodalmi
integrációját lett volna hivatott elősegíteni.
II. József politikájának egyik - akkor s azóta is legvitatottabb - intézkedése
volt a német hivatalos nyelv bevezetése. Rendelkezését az a szándék szülte,
hogy egységesítse a birodalom igazgatását, s az a reális felismerés, hogy a latin
nyelv már nem alkalmas a közös hivatalos nyelv szerepére. A birodalom
központi kormányzatában egyre erősebben hódított teret a német hivatalos
nyelv, kézenfekvőnek tűnt, hogy ez váltsa fel a latint a magyarországi és erdélyi 394
 hatósági gyakorlatban is. Erdély lakosságából azonban csak kb. 12-15% volt
német nemzetiségű, ennél jóval több a magyar, az abszolút többség pedig
román. A legkisebb nemzetiség nyelvét hivatalosként bevezetni az elavult régi
helyett, amely azonban legalább egyik nemzetiségnek sem volt anyanyelve -
olyan megoldási forma volt, amelyért még a józan szászok se lelkesedtek. Az
1784. évi rendelet alapján a kormányhatóságokon kívül a törvényhatóságokban
és a városokban is a német lett volna az ügyintézés nyelve; később a császár az
országgyűlés nyelvéül is a németet akarta, noha országgyűléseket nem is hívott
össze. 1784 őszétől nem volt középiskolába felvehető olyan tanuló, aki nem
bizonyította, hogy olvas és ír németül. A rendelkezés végrehajtása erősen
felemásan történt. A Gubernium kéthasábosan, német és magyar szöveggel
adta ki körrendeletéit (a magyar helyett néha latin szöveggel), az alsóbb
hatóságoknál pedig komoly nehézségeket okozhatott a német nyelv bevezetése.
A rendelet maradandó hatása végül is csak az erdélyi magyar nacionalizmus
komoly megerősödése volt.
A jozefinizmussal szemben Erdélyben is kialakult egyfajta ellenzékiség,
amelyben konzervativizmus és új igények elválaszthatatlanul keveredtek.
Erőteljesebb jelentkezését tükrözik az 1787-es rendi memorandumok. Ezek
előkészítésében a három natio rendi vezető rétegének szinte egésze részt vett.
Hosszú hónapok tárgyalásai után sem született azonban közös felterjesztés:
magyarok és székelyek együtt, a szászok némi óvatossággal külön terjesztik be
sérelmeiket.
A magyar és székely natio sérelmi irata abból az alaptételből indul ki, hogy a
rendek a szentkorona tagjai, törvényhozó joguk közös a királlyal. II. József
alatt viszont felforgatták az alaptörvényeket, az állam egész rendszerét;
nincsenek országgyűlések, a három natiót megszüntették; a concivilitasszal
jövevények, idegenek váltak egyenjogúvá a rendekkel; a vármegyék elvesz­
tették korábbi jogkörüket. Különösen sérelmezik a német hivatali nyelv
bevezetését: a magyarok idegenek lettek hazájukban - írják - , a nyelv változását
a szabadságok elvesztése követi.
Jórészt az igazgatás sűrű változásainak tudja be a memorandum a Horea-
felkelés kitörését is. Aztán felrója, hogy a jobbágynép - látva, hogy a szörnyű
bűnök elkövetőit nem sújtják a törvény szigorával, a halálbüntetés pedig el van
törölve - még merészebb lesz. Nincs élet- és vagyonbiztonság - hangoztatja -,
míg a tisztek és földesurak tekintélye nem áll helyre. Kényes pontra tapintva
ra, azzal érvel a szabad költözködés ellen, hogy a röghöz kötés jobban
ösztönözte a jobbágyot az építkezésre, meliorációkra, trágyázásra. Pontatlan,
de nem súlytalan érveléssel azt is szerencsétlen dolognak tartja, hogy a jobbágy
azt hiheti: felkelésével érte el a szabad költözés kihirdetését, az úrbérrendezés­
re viszont nem került sor. A félbemaradt úrbérrendezési kísérlet vélt és
valóságos gyengeségeit külön is felhánytorgatták. A birtokos nemesség
sérelmesnek tekinti azt az 1786. június 14-i királyi rendelkezést is, amely
megszünteti a földesurak tizedbérleteit, s természetben szedeti be a kincstárat
illető tizedet.
Klasszikus rendi panasz, hogy az adót nem országgyűlésen vetik ki (azt
negyedszázada nem tartanak), s hogy az új adórendszer áttöri az „onus non
inhaeret fundo” elvét. A hadügyi sérelmek közül a legfontosabb szintén nem
II. József kori intézkedést tesz szóvá: a határőrség felállítását. A székely
395 határőrség esetében az intézkedés jogellenességét veszi célba: a székelyeket
nem lehet arra kötelezni, hogy egyszerre katonáskodjanak és adózzanak; a
határőrség felállítása összezavarta a székelyföldi jogrendet, vagyonjogi
abszurdumok álltak elő. A román határőrség felállítását viszont veszedelmes­
nek tartja az emlékirat. Attól kell tartani —fejtegeti - , hogy zavargásokra
használják fel fegyvereiket, vagy a havasalföldi és bánsági románokkal
egyesülve fegyverrel támadnak az ország ellen. (Jegyezzük meg: a Horea-
felkelés leverésében bánsági román határőrök is részt vettek, erdélyi, bánsági
és havasalföldi románok közös fegyveres fellépése tervének pedig nyoma sincs
ezekben az évtizedekben.)
Azt hihetnék: ez a rendi memorandum lesz a nemesség programja 1790 után.
Nem lesz az. Az erdélyi politikai élet vezetőinek felelősségérzetét dicséri, hogy
akkor, amikor cselekvési vagy legalábbis véleménynyilvánítási lehetőségeik
lesznek, a memorandum álláspontjánál jóval reálisabban ítélik meg mindazt,
amit a jozefinizmus létrehozott.
A szászok külön sérelmi irata 1787 végére készült el. Bár fogalmazása talán
enyhébb, mint a másik két natióé, még konzervatívabb hangvételű amazoknál.
A császár a magyar-erdélyi kancellár révén leinteti a memorandumok
összeállítóit. Az ellenzékiség azonban csak nő, különösen mikor 1788-ban II.
József az oroszok oldalán belekeveredett a Török Birodalom elleni háborúba,
és a harcok terhei és veszedelmei (hadi szállítások, török beütések) is hatni
kezdenek. A császár rendszerét azonban nem Erdélyből buktatják meg - még
Erdélyben sem. A németalföldi felkelés, a török háború kudarcai, a Porosz-
országgal előállt feszültség s a belső elégedetlenség - elsősorban a ma­
gyarországi - együttesen hatnak így. Az pedig, hogy mi bukik meg és mi
marad meg a jozefinizmusból, az elkövetkező évtizedben dől el - a birodalom
egészében is, Erdélyben is. II. József az intézkedéseinek egész sorát visszavonó
R e stitu tio n se d ik t kiadásával halálos ágyán egyben saját egész rendszerének
halálos ítéletét is kimondta.

Rendi reakció és reformmozgalmak

A R e stitu tio n se d ik t utáni eseménykomplexumban együtt jelennek meg a rendi

reakció, a rendi restaurációs törekvések s a jozefinizmus igen erőteljesen
védekező mozgása, kísérlete a felvilágosult vívmányok átmentésére. He­
lyenként megjelennek a jozefinizmuson néha túl is lépő reformtörekvések.
1790-ben nagy erővel lobbannak fel nemzeti mozgalmak, hol felerősítve, hol
fékezve az előbb jelzett mozgásokat. Végül minderre erősen hat a birodalom
központi kormányzatának II. Lipót realista, felvilágosult abszolutizmusától a
ferenci reakcióba hátráló politikája.
A restitúció a törvényhatósági rendszer és a szász natio esetében a
legegyszerűbb: a II. József kori megyerendszer széthull, a kerületi biztosságok
eltűnnek, a szász universitas életre kel. A szász álláspont: Habsburg-hűség, jó
kapcsolat a nemességgel, a három nemzet uniójának fenntartása.
A magyar és székely natio nagyobb távlatú megoldást keres - s egyben a
közvetlen önvédelemmel is kell, hogy foglalkozzék. Az előbbi szerint a
Magyarországgal való unió lenne a közös rendi jogvédelemre, de egyben a már
részben polgárian értelmezett közös nemzetiség védelmére és fejlesztésére is a
legjobb eszköz. Az unió első, a magyarországi országgyűlésen vívott csatája З96
 a z o n b a n v e r e s é g g e l v é g z ő d ik . A le g fe ls ő b b k o r m á n y k ö r ö k b e n e k k o r m á r a
„ d i v i d e e t im p e r a ” e lv u r a lk o d i k , íg y I I . L i p ó t a z e r d é ly i r e n d e k e lé u ta lja a
k é r d é s t, s a z u n ió e lv i k im o n d á s a n é lk ü l k o r o n á z ta tj a m a g á t m a g y a r k irá lly á .
K ö z b e n p e d i g E r d é ly jo b b á g y n é p é b e n n y u g ta la n s á g k e l: ú g y v é lik , a r e n d e k
m e g a k a r já k s z ü n t e t n i I I . J ó z s e f k o r á n a k jo b b á g y p o litik a i v ív m á n y a it. A
m a g y a r és s z é k e ly r e n d e k fe g y v e rk e z n i k e z d e n e k , h e l y e n k é n t h a t á r o z o tt a n
H a b s b u r g - e ll e n e s s z á n d é k k a l, s a B á n ffy G y ö r g y v e z e tte G u b e r n i u m h ig ­
g a d ts á g a k e ll a h h o z , h o g y a k ö lc s ö n ö s fé le le m ö s s z e tű z é s s é n e v á ljé k .
M i k o r 1 7 9 0 d e c e m b e r é b e n tö b b é v tiz e d e s s z ü n e t u t á n v é g r e E r d é ly b e n is
m e g n y ílt a z o r s z á g g y ű lé s , a r e n d e k m i n d e n e k e lő tt a z „ a lk o tm á n y o s f o r m á k ”
h e l y re á llítá s á v a l k e z d e n e k fo g la lk o z n i. Ig a z : so k jó z a n s á g g a l m e g v á la s z to ttá k
g u b e r n á t o r n a k a z é v e k ó ta m ű k ö d ő k o r m á n y z ó t, B á n ffy G y ö r g y ö t , E r d é ly
le g k ü lö n b jo z e f in is ta á lla m fé rf ié t. A z tá n e g y e lle n z é k i ir á n y z a t a k o r m á n y z a t
e g y e s f ő tis z tje in e k fe le lő s s é g re v o n á s á t k ö v e te li a r e n d e k e t é r t s é r e lm e k é r t, s a
d ié ta f e lv ilá g o s ítá s t k é r a G u b e r n i u m t ó l a z o r s z á g r a á r ta lm a s te r v e z e te k r ő l,
f e lje le n té s e k r ő l. F u r c s a k e v e r é k e e z a r e n d i jo g v é d e le m n e k é s a m in i s z t e r i
f e le lő s s é g e lv é n e k .
P o z ití v a b b a r e n d e k á llá s p o n tja a m a g y a r h iv a ta lo s n y e lv , ille tv e a m a g y a r
k u l t ú r a fe jle s z té s e k é r d é s é b e n . M a g y a r u l v e z e t te t ik az o r s z á g g y ű lé s
je g y z ő k ö n y v é t. A r e n d e k e lé k e r ü l A r a n k a G y ö r g y te r v e z e te a z e ls ő , a
v a ló s á g b a n is m ű k ö d ő e r d é ly i (é s m a g y a r ) a k a d é m ia je lle g ű e g y e s ü le tr ő l, az
E r d é ly i M a g y a r N y e lv m ív e lő T á r s a s á g r ó l.
A g y ű lé s e ls ő s z a k a s z á n a k h a r m a d ik fő té m á ja a M a g y a r o r s z á g g a l v a ló u n ió
ü g y e . I t t a z o n b a n n e m c s a k a s z á s z o k u n ió e lle n e s s é g é v e l k e ll s z á m o ln i, h a n e m a
s z é k e ly r e n d e k e g y r é s z é n e k id e g e n k e d é s é v e l is (a s p e c iá lis sz é k e ly jo g o k a t
f é ltik tő le ) , s a z z a l is, h o g y a p r o te s t á n s o k jo g v e s z té s tő l t a r t a n a k a z u n ió e s e té n .
S m ir e a d ié ta p lé n u m a e l ő tt m e g k e z d ő d n é k a z u n i ó t e r v v itá ja , a d d i g I I . L ip ó t
( 1 7 9 1 . f e b r u á r 2 5 .) d ö n t é s t h o z a M a g y a r é s E r d é ly i U d v a r i K a n c e llá r ia
s z é tv á la s z tá s á r ó l, a m i e g y b e n a z u n i ó t e r v f é lr e t é te lé t is je le n ti. A z o r s z á g g y ű lé s
n e m t u d v a e r r ő l, h a t á r o z a to t h o z a z u n ió f e lté te le ir ő l - ez a z o n b a n lé n y e g é b e n
n e m ta r t a lm a z m á s t, m in t E r d é ly b e v é te lé t a m a g y a r k ir á ly i e s k ü f o r m á b a , jo g
b iz to s it á s á t a g u b e r n á to r o k n a k a m a g y a r o r s z á g g y ű lé s e n v a ló m e g je le n é s r e s
I I . J ó z s e f e g y s é g e s ítő tö r e k v é s e in e k (a k é t k a n c e llá r ia e g y e s íté s e , a m a g y a r
- e r d é l y i v á m v o n a l e ltö r lé s e ) f e n n ta r t á s á t. I I . L i p ó t n e m f o g a d ja el az
u n ió ja v a s la to t.
V égül a z tá n 1791. á p r ilis e le jé n h o z z á k e z d te k a k ö z ig a z g a tá s és a
jo b b á g y k é r d é s r e n d e z é s é r e u ta s ító k ir á ly i e lő te r je s z té s e k tá r g y a lá s á h o z . O ly
a r á n y ú tö r v é n y a lk o tó m u n k a v e t te k e z d e t é t, a m e ly h e z h a s o n ló n e m v o lt
E r d é ly n e k s e m k o r á b b i, s e m k é s ő b b i o r s z á g g y ű lé s e in . 1 6 2 tö r v é n y ja v a s la t,
lo g ik u s a n f e lé p íte tt tö r v é n y k ö n y v , E r d é ly k é s ő f e u d á lis , r e n d i a lk o tm á n y a az
e re d m én y .
A z E r d é ly k ö z jo g i h e l y z e té t s z a b á ly o z ó tö r v é n y c ik k e k k ö z ü l a I I . te .
le s z ö g e z i: a H a b s b u r g o k E r d é ly t m i n t a m a g y a r k o r o n a ta g já t a m a g y a r
k ir á ly s á g jo g á n b ír já k , s k o r m á n y z a tila g n e m k a p c s o lh a tó ö s s z e a H a b s b u r g -
b ir o d a l o m m á s te r ü le té v e l.
3 7 tö r v é n y j a v a s la t s z ü le t e tt a z u n ió e s k ü r ő l , a f e je d e le m é s r e n d e k k ö z ö s
tö r v é n y h o z ó h a t a lm á r ó l, a z o r s z á g g y ű lé s r e n d jé r ő l , a z a la p v e tő r e n d i jo g o k
v á l to z h a ta tla n s á g á r ó l, a r e n d e k tis z ts é g v is e lő i jo g á ró l ( k o r lá to z v a a b ir to k ta la n
3 9 7 n e m e s e k és a n e m s z á s z p o lg á r o k h iv a ta lv is e lé s i jo g á t, a n e m e s i v a g y p o lg á ri
rendhez nem tartozókat pedig hivatalképteleneknek nyilvánitva) és választójo­
gukról az országos fótisztségekre (a királynak csak a megerősítést hagyva fenn),
valamint a Magyar és Erdélyi Kancellária egyesítésének fenntartásáról.
A rendi jogokat szabályozó törvények sorában találjuk a jobbágytörvényeket
is. Az országgyűlés eléggé mértéktartóan járt el a jobbágyok szabad
költözésének ügyében: eltörölte az örökös jobbágyságot, azonban szigorúan
szabályozta a költözés feltételeit, jócskán megnehezítve azt. Kimondta az
erdők kizárólagos földesúri tulajdonjogát.
A nyelvi és kulturális törvényalkotás terméke az a törvénycikk, amely
elsőbbséget biztosít a magyar nyelvnek az Erdélyben honos többi nyelv közt,
az országon belül hivatalos nyelvvé nyilvánítva azt; egy másik pedig az Erdélyi
Magyar Nyelvmívelő Társaság tervének megerősítését követeli.
Bőven foglalkoznak a rendek az adó ügyével, újra kimondva az „onus non
inhaeret fundo” elvét, visszaállítva az egyházi nemesek, armalisták, székely
lófők és gyalogok és bizonyos kiváltságos helyek adómentességét, joguknak
nyilvánítva az adó évenkénti meghatározását, kivetését és behajtását.
Több nagy fontosságú törvényt hozott végül az országgyűlés a vallásügyben.
Újra törvénybe iktatta a négy recepta religio rendszerét, s egyben szabad
gyakorlatot biztosított az „eddig is m egtűrt vallások közé számított”
ortodoxiának is. Túllépett a türelmi rendeletén azzal a törvénycikkel, amely
szerint a vegyes házasságokból születő gyermekek nemek szerint követik
szüleik vallását.
Mindeközben a diétának szembe kellett néznie a román nemzeti mozgalom­
mal: Bécsből megkapták a román nemzeti követeléseket összegző S u p p le x
L ib ellu s V a la ch o ru m o t.
Az erdélyi román nemzeti mozgalom 1748 után évtizedekig nem jelentkezett
nyílt politikai akcióval. A fellépésre való készülődés azonban megindult a
román értelmiség szélesebb körű kialakulásával, a nemzeti tudatnak a római
kontinuitás eszméire épülő történeti művekkel való megalapozásával, a
latinizáló nyelvújítással, román személyek bekerülésével a hivatalnok értel­
miség legfelső rétegébe. Mindez summázódik az unitus egyházi és világi
értelmiség 1789-cel kezdődő mozgásában s annak csúcspontjában, a S u p p le x
L ib e llu s V a la ch o ru m b a n .
A S u p p le x L ib ellu s V a la ch o ru m ,
az erdélyi románok legfontosabb politikai
irománya a 18. század folyamán. Kollektív mű, szerkesztésének központjai
Ignatie Darabont váradi unitus püspök köre és Bécs, szerzője elsősorban Iosif
Méhesi, történeti dokumentációja közvetve Samuil Micu-Kleintől való. A
kérvény 1791 márciusában készül el. Történeti érvelése a római származás és a
kontinuitás elméletéhez igazodik, annak nyilvánvaló gyengeségeivel: a polgári
nacionalizmus ébredésekor általános a realitásoktól messze távozó m últte­
remtés. Azt azonban alappal szögezi le a S u p p le x L ib e llu s, hogy a románság a
legszámosabb nép Erdélyben. Követelései: a románok negyedik nemzetként
való bevétele, a román papságnak, nemességnek és közrendűeknek a három
natio megfelelő rétegeivel azonos jogok biztosítása, vegyes vagy tisztán román
nyelvhasználat románok lakta vagy román többségű törvényhatóságoknál és
helységeknél. A S u p p le x L ib e llu s még a rendiség keretei közt kíván helyet
teremteni a románságnak; a román nacionalizmus 1791-ben politikai követelé­
seiben még nem polgári jellegű. A görög katolikus és az ortodox püspök
például az uralkodóhoz fordulva 1792-ben így érvelt: „Az erdélyi állampolgár З98
 legfontosabb joga: a törvényhozásban és az államigazgatásban való aránylagos
részvétel, ezért diétái követeket és állami tisztségviselőket választhatnak, és ők
maguk is választhatók.” A magyarok - mármint a birtokos nemesség - viszont
csak alig-alig juttatnak románt tisztségbe, „és tulajdonképpen ez az alapja a
legnagyobb erdélyi nemzet oly nehéz és tartós elnyomatásának” .6
A S u p p le x L ib e llu s V alachorum m aX majdnem egy időben keletkezett az
unitus papság külön felségfolyamodványa, amazéval azonos alapkövetelések­
kel, de a kontinuitásra hivatkozó történeti érvelés nélkül.
II. Lipót mindkét kérvényt az országgyűlésnek küldi le: ám vállalja az a
felelősséget az elutasításért. A S u p p le x L ib e llu st felolvasásakor csend fogadja -
a rendeknek tudomásul kell venniük a román nemzetiségi kérdés jelenlétét
Erdélyben. A diéta, bizottsági tárgyalás után, úgy foglal állást, hogy a
románság a magyar és székely natio területén nem nyerhet a jelenleginél több
polgárjogot, hisz - szögezik le voltaképpen jogosan - a nemesek és szabadosok
jogai etnikai hovatartozástól függetlenül azonosak, ahogy a jobbágyok terhei is.
A szászok lényegében elodázzák az állásfoglalást. Az unitusok vallásgyakorlata
szabad - folytatják a rendek -, az ortodoxok szabad vallásgyakorlatáról pedig
törvényjavaslat készült. A román nép műveletlenségének fő oka szerintük
papjaik tudatlansága; az egyházügyi rendszeres bizottság feladatává tették,
hogy erre megoldást találjon.
Az áttörés nem sikerült. A rendi egyenjogúság kérdésében adott válasz
várható volt, a két görög hitú egyház szabad vallásgyakorlatának tényére is
alappal lehetett hivatkozni. Natióként beékelődni - erős birtokos nemesség
hiányában - a többi natio közé nem lehetett.
Az országgyűlés 1790-91. évi törvényjavaslatait a központi kormányzat
alaposan megrostálta. Az uniójavaslat helyébe egy olyan törvénycikk került,
amely lényegében Erdély különállását rögzíti. Nincs szó az alapvető rendi
jogok változtathatatlanságának törvénybe iktatásáról. A központi kormányzat
nem enged az abszolutisztikus értelmezésű felségjogok kérdésében. Nem
enyhít a külföldi tanulmányutak végtelenbe nyúló ellenőrzésein sem. Olyan
szövegezéssel mondja ki a magyar nyelv hivatalos voltát, hogy azt a
későbbiekben a latin javára lehet félreértelmezni. Bizonyos rendi jogokat
azonban hajlandó biztosítani. A birósági szervezetet például - a R e stitu tio n s-
e d ik tn c k megfelelően - visszahelyezi korábbi állapotába. A vallásügyi rendi
javaslatok zömét a kormányzat megerősítette, így az ortodoxok szabad
vallásgyakorlatáról szólót is. A reformjavaslatok kidolgozására kiküldött
rendszeres bizottságokat a központi kormányzat Bánffy György gubernátor
irányítása alá helyezte, neki kellett kijelölnie a megválasztott tagokból azt a 8-8
főt, aki részt vesz a tényleges munkában - amivel persze ki lehet szűrni az
ellenzékieket.
Az 1790-91. évi törvényjavaslatok körül a következő két országgyűlésen is
folynak utóvédharcok, érdemi eredmény nélkül. 1794-95-ben a légkör még
nyugtalanabb. 1794 elején arisztokratákból és köznemesekből összeverődik a
Diana-vadásztársaság, programjában már a reformkoréra emlékeztető elemek­
kel (mezőgazdasági szakkönyvek fordítása, a lótenyésztés fejlesztése, az ifjúság
jellemnevelése, a fő- és kisebb nemesség társasági kapcsolatokkal egymáshoz

399 6Uo.
közelítése). A Gubernium azonban felfigyelt a politikum túlsúlyára a
„vadásztársaság” programjában, s Bánffy György azt a bölcs tanácsot adta
nekik: oszoljanak fel, mielőtt kellemetlenség érné őket, s azok hallgattak
is rá.
1794 nyarán a magyarországi jakobinus szervezkedés kezd behatolni
Erdélybe. Az ellenzéki birtokos nemesség is akcióba lép: egyes megyékben
eléri az újoncozás megtagadását, szélnek ereszti a már befogott újoncokat, nem
ad hadi segélyt. T űri László ítélőmester, az ellenzék legkoncepciózusabb
vezetője, többek közreműködésével átfogó tervet dolgozott ki Erdély hadügyé­
nek reformjára (4 ezer főnyi zsoldossereg a parasztság soraiból és ugyanolyan
létszámú, a szolgálatban havonta váltakozó rendi sereg az ország generálisa és a
natiók külön generálisainak parancsnoksága alatt). A terv az országgyűlés elé
került, a kormányzat azonban határozottan közbelépett, mert még Bánffy is a
francia forradalom elveit valló, „általános robbanást” előkészítő társaságról
vélt tudni, a főhadparancsnok pedig arról, hogy a szervezkedés vezetői és a
rendek 48 ezer embert állíthatnak fegyverbe, pedig Magyarországon már sor
került a jakobinusok elfogatására! Mikor azonban Bánffy meggyőződhetett
róla, hogy Erdélyben nem fenyeget „robbanás” , elégnek látta Türinek
hivatalából való elmozdításával lezárni az ügyet. A gubernátor ügyes
taktikázása következtében így Erdélyben nem került sor jakobinusperre.
Az 1791-ben kiküldött országgyűlési rendszeres bizottságok munkálatai az
erdélyi politikai gondolkodás fő mutatói a korban - rendeké és kormányzaté
egyaránt, hisz mindezt Bánffy György irányítja nagy politikai érzékkel.
A parasztkérdésben a legbaljósabbak az előjelek. A központi és országos
kormányzat eddig háromszor futott neki az úrbérrendezésnek - gyakorlatilag
eredmény nélkül. A buktatók 1791 után is a korábbiak: Erdélyben feudális
túlnépesedés van. Ezek után a bizottság végül is 3,5-6 hold szántóban és
i »5—3,5 hold kaszálóban szabta meg az ún. egész telek mértékét, heti 2 nap igás-
vagy kézirobotot követelve ezért, zselléreknél évi 25-35 kézi napszámban
határozva meg a robotot. A Gubernium a munkálat felülvizsgálatakor az egész
telek szántóterületének határát 5-7,5 (bizonyos esetekben 10) holdra emelte
volna fel, a kaszálókét kb. 2,5-6,5 holdra. A Kancellária lényegében a
Gubernium álláspontjára helyezkedett. Az operátumot az 1810-ii-es
országgyűlésen csak egy előkészítő bizottság tárgyalta. Sem a bizottságnak,
sem a munkálatát felülvizsgáló kormányhatóságoknak és országgyűlési
bizottságnak nem sikerült menekvést találni az 1770-es évek kátyújából.
Egyébként könyvtárnyi irodalmat tesznek ki az országgyűlési bizottságok
anyagai, hatalmas - és a kor színvonalának megfelelő - körképet festve az élet
szinte minden lényeges mozzanatáról: a környezetszennyezéstől az egyes
etnikai-foglalkozási csoportokat - zsidókat, cigányokat - szorító, diszkrimi­
natív jellegűnek minősülő jogszabályok enyhítési módozatainak kijelöléséig. A
feudalizmuson belül mindegyik akart valamit javítani, korszerűsíteni.
A terjedelmes gazdaságpolitikai munkálat (központi része Joachim Bedeus
aufklärista besztercei patríciusivadék műve) 1751 óta ez ügyben a legátfogóbb
tervezet Erdélyben, a legjobb áttekintés a gazdaságról. Elsősorban a termelés
növelésében keresi a megoldást. Minthogy azonban Erdély-centrikus, a
védvámpolitika és a viszonosság elvének az alkalmazása az örökös tartomá­
nyokkal való gazdasági kapcsolatok terén eleve elfogadhatatlan a központi
kormányzat számára. 4OO
 T űri László ellenzéki vezér olyan új büntetőtörvénykönyv-tervezetet állított
össze, amelyet joggal állíthatunk felvilágosultságában az 1787-es jozefinista
törvénykönyv mellé - ahol vissza kellett lépnie ahhoz képest, ott nem az övé a
felelősség. Erdélyi alkalmazása pedig jóval könnyebb lett volna amazénál.
Jellegzetes aufklärista koncepció született, amikor az egyházi bizottságnak a
S u p p le x L ib ellu s V a la c h o ru m m a \ kapcsolatban függőben maradt kérdésekre,
elsősorban a román nép művelődésének kérdésére kellett megoldást keresnie.
A szász natio s külön is Michael Soterius guberniumi tanácsos a merev
kényszercivilizáció álláspontját vallotta: szigorú építkezési, ruházkodási
rendszabályokat, bizonyos szász intézmények bevezetését a román falvakban,
kényszerasszimilációt, szórakozásaik „reformját” (benne a betyárballadák
kiirtásával). Bartha Mózes, a jogtudó kolozsvári unitárius városi tanácsos
koncepciójában a nevelés (némi magyarnyelv-terjesztéssel), a román egyház
belső reformja, az ipari oktatás kapna több helyet. A bizottság jozefinista
elnöke, Esterházy János s maga Bánffy a nevelést tekinti a központi kérdésnek,
az azonban elsősorban a hűséges, nem pedig a művelt állampolgárok számának
gyarapítását célozza. E koncepció jelentősen javítaná a papnevelést. Végül is az
ő álláspontjuk érvényesült. Nem került sor rá, hogy az erdélyi román
nemzetiségi kérdést politikumként ragadják meg - arra még kevésbé, hogy
róluk velük tárgyaljanak; a bizottságnak nem volt román tagja. Mire a tervezet
átment a kormányhatósági szűrőkön, már csak egy ortodox pap- és tanítóképző
szeminárium létrehozására tett javaslat maradt belőle.
A bizottsági javaslatok csak 181 о-ben kerülhetnek országgyűlés elé - addigra
az 1790-es évek vezető politikusai meghaltak vagy megöregedtek, s az 1810-11.
évi törvényalkotás már ugyancsak konzervatív és „lojális” az eredeti
tervezetekhez képest. A húszéves korszak mérlege egészében igen kedvezőtlen.
Erdélyben egészen az 1830-as évekig a kulturális életben kellett megkísérel­
ni annak folytatását, ami a politikában csak elkezdődött és megrekedt.

Kulturális törekvések, bürokratikus abszolutizmus

Az erdélyi szellemi élet egészét érinti az európai szellemi irányzatok
behatolása. A filozófiában a kantianizmus az ú j. Kanttól indul, s aztán Fichte és
Schleiermacher megismerése után önálló filozófiát, a felvilágosodást és a
kereszténységet egyeztető erkölcsi idealizmust dolgoz ki Sipos Pál, egyben
nemzetközi hírű matematikus. Köteles Sámuel, a marosvásárhelyi és nagy-
enyedi református kollégium professzora kora Magyarországán és Erdélyében
a kanti filozófia legalaposabb ismerője és legrendszeresebb előadója.
1790 táján kezdődik meg Erdélyben a barokkról a klasszicizmusra való
átváltás. A klasszicizmus a folyamatosság jegyében váltja fel a barokkot,
elsősorban a városi palotaépítészetben.
Közös a kor erdélyi kultúrájában az is, ami a természettudományok terén
történik. A botanika terén két évtizedes kutatómunka után adja ki nemzetközi
visszhangot kiváltó nagy összefoglalójának (E n u m e ra tio S tir p iu m in M a g n o
T ra n s y lv a n ia e P r in c ip a tu p r a e p r im is in d ig e n a ru m ) első részét Johann Christi­
an Baumgarten. 1804-től a marosvásárhelyi református kollégium professzora
Bolyai Farkas, Gauss diáktársa, képességeit sokfelé hasznosító ember, aki
4O I európai szintű természettudományos oktatást teremt. Az orvostudományban
Erdély a himlőoltás terén szokatlan gyorsasággal, egy év leforgásával követi
nyomon a fejlődés legmodernebb eredményeit. Többen is értekeztek az erdélyi
ásványvizekről. Először a himlőoltásban kezdeményező szerepet játszó Nyúlás
Ferenc 1800-ban, aztán 1821-ben Vasile Popp zalatnai bányaorvos (egyébként
az első román nyelvű orvosi szakmunkában). Popp előzőleg a román népi
temetkezési szokásokról írta doktori disszertációját, ezzel a néprajzban végezve
úttörést, s nevéhez fűződik az első tudományos igényű román bibliográfia
összeállítása is.
Ebben a korban próbálnak sort keríteni az egyes nemzeti kultúrák
intézményes feltételeinek megteremtésére. M ár az 1790-91. évi országgyűlés
foglalkozik Aranka György kezdeményezésével, az Erdélyi Magyar Nyelvmí-
velő Társasággal. Az első valóban működő magyar akadémia jellegű szervezet
az országgyűlés támogatását megkapja ugyan, a központi kormányzat azonban
formai kifogással nem engedélyezi működését. Ezért Bánffy György jóvoltából
mint „Próba Társaság” kezd működni 1793-tól 1806-ig. Tagjai elsősorban
magyarok, de kapcsolatai vannak a társaságnak többek között M artin
Hochmeisterrel is, aki a nagyszebeni S ieb en b ü rg isch e Q u a r ta ls c h r iftb e n közli a
tagok cikkeit. A tagságban van loan Piuariu-M olnár is. Lelkesen támogatják a
kolozsvári magyar színészetet, többen, maga Aranka is, darabokat fordítanak a
színház számára. Egész sor terv megvalósulatlan marad, például Erdély
növény- és ásványvilágának rendszeres feltárása, a természettudományos
oktatás fokozása, a természeti kincsek felhasználásának propagálása. Tervezte
a társaság könyvtár és nemzeti múzeum létrehozását is (a szászoknál ezt a
funkciót ekkortájt már betöltötte a Bruckenthal-gyűjtemény), eredmény
nélkül. Működése az 1800-as évek elejére már nagyon visszaesett. 1806 után
részvétlenség, anyagi erők hiánya (s a politikai légkör egészében vett
rosszabbodása) miatt megszűnik. E társasághoz kapcsolódott a Kéziratkiadó
Társaság, de módja csak néhány kötet kiadására volt.
Az erdélyi magyar kulturális életet a magyarországival való kapcsolatai
lendítették fel. Döbrentei Gábor, ez a nevelőként Magyarországról Erdélybe
szakadt lutheránus papfi, az egész magyar szellemi életet szervező Kazinczy
Ferenc biztatására 1814-ben E r d é ly i M ú z e u m címmel folyóiratot indít: ez lett a
kor legszínvonalasabb magyar folyóirata. A sikert az erdélyi kultúrapártoló
szabadkőműves hagyományok továbbélése éppúgy magyarázza, mint az, hogy
az erdélyi magyar arisztokrácia, a magyarországival szemben, periferikus
helyzete miatt is jobban ragaszkodott anyanyelvéhez, ezért a kor toliforgatói
állandóan példaként is hivatkoztak rá. Az 1817-es éhínség és magyarországi
konkurencia végül megfojtja a lapot.
Igazában a társadalmi élettel összefonódó színjátszás köti le az energiákat.
Az erdélyi magyar színjátszás a protestáns kollégiumok erőteljes iskolai
szinjátszását tudja előzményéül. A magyar színháztörténet első nagy nevei
(Kótsi Patkó János, Jantsó Pál, Benke József) protestánsok és erdélyiek. A
hirtelen erőteljesen jelentkező magyar színjátszásnak ad majd Kolozsvárott
állandó otthont az 1821-re felépülő Magyar Nemzeti Játékszín. Abban, hogy
addig a színjátszás fennmaradhat, oroszlánrésze a rendi ellenzéket is szervező
idősb Wesselényi Miklósnak van. A társulatot támogatja maga Bánffy
gubernátor és felesége, a cseh-osztrák arisztokráciából származó Palm Jozefa.
Bár a nyelvművelés Erdélyben is a magyar kulturális törekvések fő célja, a
nagy eredmények hazai intézményes kereteken kívül születtek, annak ^02
 köszönhetően, hogy a rezsim nem tudta teljesen elvágni a külföldhöz fűződő
kapcsolatokat. Gyarmathi Sámuel fő műve, az A ffin ita s lin gu ae h u n g a rica e,
1799-ben jelenik meg Göttingában. Tudománytörténeti jelentősége abban
rejlik, hogy szerzője az egész finnugorságra kiterjesztette a szókészleti és
alaktani egyezésekkel való rokonítást, így nemzetközileg az összehasonlító
nyelvészet úttörői közé lépett.
A nyelvtudomány másik erdélyi kiválósága, Körösi Csorna Sándor ezekben
az évtizedekben indul Erdélyből, hogy a Kelet-Ázsiában vélt magyar őshazát
felfedezze, s helyette összeállítsa az első tibeti-angol szótárt.
A szász kultúra e korszakbeli történetéről kevesebb a mondanivaló. Szeben
kulturális életét visszaveti a Gubernium elköltözése a városból Kolozsvárra.
Hiába terveznek tudományos akadémiát, a megvalósulásig nem jut el. Mintegy
helyette jön létre a Societas Philohistorum, mely erdélyi krónikák kiadásával
kezdi meg működését. A szász folyóiratok közül a S ieb en b ü rg isch e Q u a r ta l­
sc h rift 1801-ig él; mintegy ennek örökét veszi át a P r o v in z ia lb lä tte r
(1805-1824).
Több eredményt mutatott fel a legmostohább feltételek közül kibontakozó
erdélyi román kulturális élet. Igaz, nem is annyira Erdélyben, hanem
elsősorban Budán és Lembergben. A M icu-$incai-M aior triász tagjai
meghasonlottak az egyre konzervatívabbá váló egyházi vezetéssel és a kitűnően
gazdálkodó, de a nálánál tehetségesebbeket üldöző, kultúrpolitikus szerepé­
ben tetszelgő loan Bob püspökkel. A budai Egyetemi Nyomdánál vállaltak
állást, mely a román könyvtermelésben játszott vezető szerepe révén a dunai
fejedelemségek számára is kulturális központ lett. (Gazdag moldvai és
havasalföldi bojárok is szivesen adattak itt ki szépirodalmi műveket és később
politikai írásokat is, melyekben hazájuk nemzeti önállósághoz való jogát
akarták bizonyítani.) Jellemző, hogy loan Piuariu-M olnár Erdélyben hiába
próbálkozott népfelvilágosító újság kiadásával és filozófiai tudós társaság
felállításával, viszont miután posztómanufaktúrája megbukott, annál rentábi-
lisabbnak bizonyult számára az egész román nyelvterületnek szánt ortodox
egyházi szerkönyvek budai kiadása. M íg a kompromisszumkereső Samuil
M icu-Klein és a nonkonformizmusával is már-már modern Gheorghe $incai
életművének csak egy töredékét tudta kiadni, a taktikusabban eljáró Petru
Maior a kor legtermékenyebb román írója lett. A román felvilágosodás
történelemszemléletét ő tudta a legteljesebben átadni az utókornak, amikor
1812-ben közzétette fő művét az erdélyi románság kezdeteiről ( I sto r ia p e n tru
in ce p u tu l R o m á n ilo r in D a c ia ) . Lényegében véve a magyar honfoglalásig
tárgyalja benne Erdély történetét, a kor oknyomozó és még civilizáltan
vitatkozó szemléletének megfelelően, elkerülve azt is, hogy a román történelem
alakulásáért másokat tegyen felelőssé. A munka az elkövetkező nemzedék
bibliája lett a Kárpátokon innen és túl.
Az erdélyi román szépirodalom első jelentősebb termékei közül messze
kiemelkedik Ion Budai-Deleanu T ig a n ia d á ja. A román felvilágosodás e jeles
alakja részese volt a S u p p le x L ib e llu s V a la ch o ru m körüli harcoknak (6 a
kontinuitáselméletet támadó vitairatokra írt válasz - a W id e rle g u n g - szerzője),
s az ő műve egy 1804. évi újabb román nemzeti felségfolyamodvány. Nevét
azonban a T ig a n ia d a őrzi meg elsősorban. Fanyar „elleneposz” ez a
cigányokról, akiknek a török ellen küzdő, kegyetlen erélyű Vlad Tepes
403 havasalföldi fejedelem felkínálja az önálló államalapítás lehetőségét, cserébe a
török elleni segítségért, s akik aztán segélyre vajmi kevéssé képesek, arra annál
inkább, hogy a török veszély időleges enyhültekor heves vitákat folytassanak
arról: demokratikus vagy monarchikus legyen-e jövő hazájuk alkotmánya. A
hatalmat azonban egyik csoport sem osztaná meg a másikkal, s végül vissza is
süllyednek hagyományos anarchiájukba, elvesztve ezzel az államalapítás
lehetőségét. A jakobinizmussal kacérkodó és lembergi magányában öregedő
„jozefinista” keserű bölcsességei ezek, tanulságul saját népe s mások számára
is.
Az ortodox román toliforgatók a román művelődésen belül a „populáris”
olvasóigényeket kielégítő vonulatot képviselték. Mig a budai Egyetemi
Nyomda a tudós vagy a főleg gyakorlati gazdálkodási útmutatást nyújtó
népfelvilágositó kultúra műhelye, addig a nagyszebeni és brassói nyomdákban
elsősorban a középrétegekhez szóló „népkönyvek” jelennek meg, Vasile Áron
és a magyaros műveltségű loan Barac tollából. Radu Tempea, az ortodox
román népiskolák igazgatója ugyan 1797-ben kiadott román nyelvtanában a
latinizáló irányzatot követi, de a köznépre való tekintettel nem annyira purista.
A kisszerű viszonyok szorítása azonban az ortodox egyházon belül is
érvényesül. Fokozódik a görög katolikus nyomás. A belső felekezeti villongá­
sok elkerülése végett, politikai-nemzeti érdekek érvényesítésének érdekében
Ion Budai-Deleanu testvére, Áron, konzisztóriumi titkár és kincstartósági
tanácsos, Tempea és még egy főpap 1798-ban névleg katolikus, de tartalmában
az ortodox rítust és keleti egyházjogot őrző, az egyházi autonómiát jobban
érvényesítő vallási unióra tesznek javaslatot a bécsi kormányzatnak. A
Gubernium, a nehéz külpolitikai helyzetre való tekintettel és félve a várható
népi mozgalmaktól, elutasítja a tervet. így az ortodox egyháznak továbbra is
tűrnie kell a görög katolikusok térnyerését. Ennek ellenére vagy éppen ezért az
ortodoxok kezdeményező szerepet játszanak a Kárpátokon túli román nemzeti
művelődés nekilendülésében. A nagy triász nemzedékéből egyedül Piuariu-
Molnár jut a Kárpátokon túl, keserűen és nyilván a bécsi kormányzatra hatni
akaró propagandisztikus célzattal téve szóvá, hogy miután sokan kivándorol­
nak az erdélyi tanultabb fők közül, az erdélyi iskoláztatásnak a fejedelemségek
látják hasznát. Az 1810-es években viszont Gheorghe Lazár, miután
összeütközött püspökével, Bukarestbe ment, és megszervezte a görögöt
kiszorító román nyelvű felsőoktatást, amelynek aztán annyi Erdélyből
átvándorló értelmiségi lett odaadó munkása.
Ha Erdélynek a magyar és a román nemzeti művelődésben játszott szerepére
gondolunk, akkor érthető, hogy miért és miként lettek az erdélyiek mindkét
nép nemzeti közvéleményében a hagyományosat őrző és az újat közvetítő
nemzeti értékek hordozói. De addig még Erdélyben két majdnem politikamen­
tes évtizednek kellett eltelnie. . .
Az 1810-es években egyetlen említésre méltó politikai eseménysorozat indul
Erdélyben: az immár ötödik úrbérrendezési kísérlet. Az 1790-91. évi úrbéri
rendszeres bizottság tervezetét nem vitatják meg érdemben az 1810-ii-es
országgyűlésen. 1813-ban azonban kezdetét veszi az ínség, a jobbágynép
szökni kezd a román fejedelemségekbe, Magyarországra vagy Erdély ked­
vezőbb helyzetben lévő területeire. I. Ferenc 1813. december 31-én úrbérter-
vezetet követel Teleki Sámuel kancellártól, s a Kancellária két hét múlva fel is
terjeszti a magyarországi úrbér átdolgozott változatát. A hirtelen nekirugasz­
kodást többéves szünet követi .1817-ben azonban I . Ferenc beutazza Erdélyt, s 404
 ott az ínség legszörnyűbb évének képe fogadja. A király megsürgeti az agg
Bánffy gubernátornál az úrbérrendezést, az szervez is egy úrbéri bizottságot
guberniumi tisztviselőkből és törvényhatósági főtisztekből. Ez a bizottság az
1790-91-es rendszeres bizottság munkálata alapján országgyűlési úton
vezettetné be az úrbért. Majd az államtanács dönt az új úrbérről 1819. május
17-én. Egyelőre nem határozza meg a jobbágyföld mértékét; új összeírást tart
szükségesnek. Jelentős újdonsága a tervezetnek, hogy végre, fél évszázad után
meg meri kockáztatni a robotnak a magyarországi úrbér szerinti meghatá­
rozását, heti egy nap igás- vagy két nap kézirobotban. Ez nagy könnyítés lett
volna, bár az erdélyi jobbágy helyzete így is kedvezőtlenebb maradna a
magyarországinál, hisz telke mindenképpen sokkal kisebb volna amazénál.
A tervezettel azonban magában Erdélyben senki sem volt elégedett. A
központi kormányzat a rendezés érdemi végrehajtására jónak látta
kívülállókat, magyarországi kormánytisztviselőket küldeni Erdélybe királyi
biztosokként, élükön Cziráky Antal magyar kamarai alelnökkel.
Nem volt elégedett a tervezettel a birtokos nemesség sem. A megyegyűlések
tiltakozó határozataiban ott van érvül a magyar közjog minden iderángatható
tétele, és ha kell, óvatos formában még Rousseau szerződéselmélete is. A
harcban részt vesz a jövendő erdélyi liberalizmus néhány vezetője is: a pályája
kezdetén álló ifjabb Wesselényi Miklós, Kendeffi Ádám és mások. Az
urbárium körüli összecsapásban ugyanis összekeveredik birtokos nemesi
konzervativizmus, amely nem hajlandó engedményekre a jobbágyokkal
szemben, s egyfajta kettős értelmű rendi alkotmányvédelem, amely a kérdés
országgyűlési megoldását sürgeti. Konzervatív és majdani liberális birtokos
nemesek útjai egészen másfelé vezetnek 1819-20 harcaitól - az utóbbiaké oda,
hogy a birtokos nemesség maga kezdeményezze a jobbágykérdés megoldását.
Másfajta elégületlenség a jobbágynépé. Parasztmozgalmak egész sora
robban ki az úrbérrendezés kapcsán. A gócok: Doboka megye, Kolozs megye
keleti széle, Küküllő, Alsó- és Felső-Fehér megye. A viták tárgya általában a
jobbágyföld: a parasztok földjük felmérését követelik, korábbi határosztálykor
elszenvedett sérelmeiket hányják fel. Megtörténik azonban, hogy határőrnek
kívánnak jelentkezni; s még inkább az, hogy a szolgálatoknak az új urbárium
mértékére való leszállítását sürgetik.
Ilyen körülmények közt az úrbérrendezési kísérlet elődei sorsára jutott:
megrekedt az urbárium bevezetése előtt. Az 1790-es évek ellenzéki elképzelé­
seiről talán apáitól valamennyire tájékozott, Kazinczy és Döbrentei Gábor
körében a kor szellemi életében orientálódni tanult birtokos nemesi elit
politikai kiforrása viszont éppen ezekben az 1820-as években megy végbe, a
felvilágosodástól a liberalizmusig.

4O5
II. Reformkor
(1830-1848)

Az 1830-as években új korszak köszöntött be Erdély, illetve az erdélyi

nagyfejedelemség népeinek életében. Az 1820-as évek közélet nélküli fojtogató
csendjét forrongó politikai és társadalmi élet váltotta fel. Mi általában
reform kornak, nevezzük ezt az időszakot, mert ez az elnevezés a feudalizmusból
a kapitalizmusba való átmenetet fokozatosan megalapozni akaró magyar
liberális reformpolitikára utal, a gazdasági, társadalmi és politikai modernizá­
ció feltételeinek a megteremtésére. A kortárs - főleg a román és szász -
szóhasználatban a n e m z e ti ébredés korszakjelölés a gyakoribb, mintegy
kifejezve azt, hogy mennyire megváltozott a kortársak értékrendje és
világszemlélete. Magyarok, románok, szászok közül egyre többen hirdették - a
társadalmi mozgósítás szándékával - , hogy itt az utolsó alkalom felébreszteni
az alvó nemzetet, valójában megteremteni azt, mint a szabad emberek szabad
közösségét. A kelet-közép-európai fejlődés fő irányának megfelelően a nyelv
vált a nemzetépítő politika alapjává, miközben kultusz tárgyává tették a
nemzetiséget, mely egyszerre jelentette az egyazon nyelvet beszélők fizikai
valóságát, valamint összetartozásuk tudati és nem tudati tényezőinek
összességét.
A kortársak a nemzeti ideológia jegyében tájékozódva tudták átélni azt, hogy
a nagy változások - a polgári átalakulás - során áthidalhatók a társadalmi
munkamegosztásból fakadó ellentétek, s a (nyelvi) nacionalizmus érvényesülé­
se Kelet-Közép- és Délkelet-Európában egyaránt a gyökeres hatalmi-politikai
átrendeződés lehetőségét villantotta fel. Intranzigens nacionalizmus és
emelkedett idealizmus jellemzi a kortársakat, pontosabban e kettő valamiféle,
egyénenként eltérő mértékben való keveredése. Immár elfojthatatlanul
megerősödött az emberi jogok képzetével összefüggő modern szabadsággon­
dolat és vele együtt az azt korlátozó ideológiai sémák rendszere.

A magyar liberalizmus és a rendi alkotmány

Először a magyar nemzeti mozgalom léphetett a politikai élet porondjára.
Az erdélyi magyar mozgalom a magyarországinak szerves részeként
bontakozott ki, ugyanakkor annak sajátos, mégis önálló vonulataként.
Magyarországon erősebb volt a liberális reformpolitika bázisa. Erősebb volt az 4<э6
 a középnemesség, amely társadalmi helyzetéből következően az átfogó
társadalmi és politikai reform fő ereje lehetett, büszkén hirdetve magáról, hogy
azt a szerepet játssza, mint Nyugat-Európában a polgárság, a középosztály. Ez
a réteg - kelet-európai viszonylatban - magyar sajátosság, hozzá hasonlóan
erős belső autonómiával rendelkező, vármegyei municipális hatalmat birtokló
mása sehol sem létezett. A megyerendszer, miközben decentralizálta az
országot, lehetővé tette a központi hatalommal szembeni mozgalom összehan­
golását és hatékonyságát.
Míg az erdélyi középnemesség gyengének számított, addig az arisztokrá­
ciából jóval nagyobb arányban kapcsolódtak be a reformmozgalomba, mint
Magyarországon. Konzervatív besúgók egyenesen úgy próbálták lejáratni az
erdélyi reformmozgalmat, mint valami arisztokrata machinációt. Valójában a
legnagyobb birtokállománnyal rendelkező féltucatnyi arisztokrata konzervatív
volt, és többségük alaposan eladósodott. Az itteni arisztokrácia zöme viszont
csak olyan jövedelmekre tehetett szert, mint a magyarországi középbirtokos
nemesek. Társadalmi befolyása azonban annál nagyobb volt. Erős rokoni
szálak fűzték a megyei élet dinamikáját meghatározó közép- és kisnemesség-
hez. Az arisztokrata ifjak a kollégiumokban szoros kapcsolatba kerültek a
tanári karral és az egész értelmiségi társadalommal. Márpedig a műveltség
olyan társadalmi csoportképző erő lett, amely aláásta a hagyományos rendi
osztály tagozódást.
Nem véletlen, hogy ekkortájt bukkant fel a korabeli szóhasználatban a nagy
karrier előtt álló intelligencia elnevezés is. Bár körvonalazódóban volt, mégsem
alakult ki itt a lengyel és orosz fejlődésben oly nagy szerepet játszó, ún.
klasszikus intelligenciához hasonló, marginális helyzetbe szoruló
képződmény. Míg a lengyel a nemzeti szabadság eszményének ébren
tartásában találta meg hivatását, az oroszt a fennálló viszonyokkal szembeni,
néha csak tehetetlen szemlélődéssel párosuló kritikus magatartás jellemezte.
Erdélyben viszont mindazok, akik értelmiségi szerepet töltöttek be, nyilt
színre léphettek a polgári átalakulást célzó nagy küzdelmek során.
A rendiség intézményrendszere azonban sokkal inkább csak a kezdemé­
nyezés lehetőségét biztosította, semmint a következetes reformpolitika
kereteit. A központi hatalom Erdélyben a megyét jobban maga alá tudta
rendelni, mint Magyarországon. Az itteni megye nem vethetett ki adót saját
szükségleteire, erre a kormányzat utalt ki bizonyos összeget. Tisztújításkor a
törvényes vallásokból három jelöltet választott a közgyűlés, és ezek közül aztán
a főhatalom azt nevezte ki, aki neki tetszett. A már említett megyei autonómia
mégis lehetővé tette a kormányzattal szembeni tartósabb ellenállás kifejtését. A
közgyűlésekre néhol 3-4 ezres tömegek jártak el. Az, hogy a közigazgatást és
igazságszolgáltatást irányító tisztviselőket és diétái képviselőket választhatnak,
ébren tartotta az írástudatlan és gyakran politikailag is tájékozatlan kisneme-
sekben is a közéleti részvétel igényét.
Az erdélyi diéta szerkezete a liberális reformpolitika szempontjából
formailag még kedvezőbb volt, mint a magyarországi. Erdélyben nem volt
kétkamarás, hanem csak egy „házból” állt az országgyűlés. Az uralkodó által
kinevezett regalisták - többnyire most is az arisztokrata és (az egyensúly
biztosításának kedvéért) a köznemesi csalások sorából - a diétán szintén
szavazati joggal rendelkéző törvényhatósági főtisztekkel és a Gubernium
407 tagjaival együtt túlsúlyt (200-230 fő) alkottak. A kezdeményezés viszont a
megyei választott követek (36 fő) kezében volt, elsősorban szellemi és morális
fölényüknek köszönhetően, hiszen ők képviselték a „népet” . Könnyen
megnyerhették a székely székek követeit, valamint a városokéit (36-38 fő), akik
itt fejenkénti szavazati joggal bírtak (Magyarországon együttesen csak
egyetlen szavazattal rendelkeztek). Adott esetben pedig a szász székek
követeire (22 fő) is számíthattak, nem beszélve arról, hogy a regalisták sem
voltak mind konzervatívok.
A központi hatalom 1811 óta nem hívott össze diétát, bár az alaptörvények
szerint minden évben kellett volna. Az alkotmány ilyetén való megsértésével a
bürokratikus abszolutizmus önmagát fegyverezte le: az egész nemesi társadal­
mat mozgósítani lehetett ellene.
A liberális nemesek támogatták azokat a polgári-értelmiségi elemeket, akik
demokratizálni akarták a városi közéletet és az érdekképviseleti szervekben
való részvételt a hatalmát féltő, klikkpolitikát folytató hivatalnokoligarchiával
szemben. A birtokos nemesség jelentős része már városlakó is volt. Kolozsvár­
nak éppen az arisztokrata paloták kölcsönöztek „főváros” jelleget. Azáltal,
hogy a vidéken adómentes nemest a város adófizetésre kötelezte, ez a városlakó
nemesség integrálódott a városi életbe, sok helyt polgárjogra téve szert.
Politikai célzattal hozták létre a kaszinókat, hogy a polgári életforma
terjesztésével áthidalják a nemes és a polgár közötti hagyományos ellentéteket.
Éppen a nemesség liberális szárnyának városi szerepe és tekintélye révén nőtt
meg a magyar városok presztízse a nemesség egészével szemben.
Az erdélyi reformmozgalmat sajátos kettősség jellemzi: a liberálisok
politikai programként csak a rendi alkotmány visszaállitását és meg­
szilárdítását követelték, miközben egyre gyakrabban hangoztatták a polgári
szabadságjogok érvényesítésének követelményét. Nemesi demokráciát akar­
tak, de csak azért, hogy azt polgári liberális demokráciává tegyék. Az erdélyi
magyar liberalizmus eme kétarcúságára jó példa báró Wesselényi Miklós. Az
1820-as években még az erdélyi úrbéri összeírás elleni nemesi ellenállást
szervezte. Tíz év múlva már a magyarországi reformellenzék egyik vezéreként
és ideológusaként lépett fel, óriási szerepet játszva abban, hogy az átfogó
társadalmi reform igényét összekapcsolják az ország alkotmányos önállóságát
célzó törekvésekkel. A földesurat és a jobbágyot a polgári-nemzeti átalakulás­
ban egyaránt érdekeltté tenni akaró ún. érdekegyesítő politika egyik kezdemé­
nyezője lett. A B a l ité le te k r ő l című könyvében (amely a cenzúra miatt csak
külföldön, Lipcsében, megírása után két évvel, 1833-ban jelenhetett meg)
kortársait meghaladó radikalizmussal javasolta: országos érvénnyel szabá­
lyozzák, hogy a jobbágy milyen feltételek mellett és mennyi megváltást fizessen
földesurának azon telkéért, amelyért munka- és terményjáradékkal tartozott,
hogy ezentúl szabad emberré, szabad tulajdonossá emelkedjen. És míg az
1832-ben összeülő pozsonyi országgyűlésen már a társadalmi reform érdeké­
ben tevékenykedett, Erdélyben az ún. gravaminális ellenzéki politikát, a rendi
alkotmányon esett sérelmek jóvátételének - már jelzett - politikáját képviselte.
A nemesi szabadságjogok biztosításával különösen a forrongó Székelyföldön
tett szert óriási népszerűségre.
Az erdélyi magyar liberálisok nagyon is átérezték a tömegbázisukhoz és a
lehetőségekhez való igazodás kényszerét. A sérelmi ellenzékiség történeti és
jogi érveit rendkivüli leleményességgel felsorakoztató Szász Károly nagyenye-
di tanár így ír t : ,,. . .csak fokonként lépdelhetünk. Ki a sort elhagyva messzire 40 8
 száguld, nem fogja mozdítani a tömeget, s önmaga esik áldozatul gondolatlan
merészségéért. Ki a sorban marad, buzdítva legalább, gyorsíthatja a társai
lépéseit.” 1
A szellemi életben jól nyomon követhetők a felvilágosodástól a liberalizmu­
sig vezető szálak, de a fordulat is. A Goethét és Schillert forditó Bölöni Farkas
Sándor, aki az 1820-as évek végén még úgy érezte, hogy az első magyar nyelvű
étlap összeállításával, tehát az életforma magyarosításával „többet” tehet „az
egészre nézve, mint egy theoreticus munkával” tehetne,12 néhány év múlva
éppen egy, az Egyesült Államokban megtett útjáról beszámoló könyvvel lett a
kor egyik legnépszerűbb írója. Addig Amerika a vallásszabadság hazájaként élt
az erdélyi köztudatban, most a „józan ész” országaként jelent meg.3 A
tárgyilagos beszámolók politikai hitvallásként hatottak, bizonyítékaként
annak, „hogy az embert a szabadságra és művelődésre csak a szabadság
érlelheti meg” .4
Bölöni Farkas Sándor a liberalizmus radikális és demokratikus vonalát
képviselte. Nem véletlen, hogy ebben az unitáriusok olyan nagy szerepet
játszottak. Az erdélyi magyarságnak csak mintegy 10%-át tették ki, de fejlett
iskolahálózatuk komoly társadalmi mobilitást biztosított nekik, ugyanakkor az
unitárius vallás legalul foglalt helyet a bevett felekezetek hierarchiájában, és
így a tisztviselői állások betöltésénél gyakran háttérbe szorították őket. Ennek a
tudata és vallásuk már-már deizmusba hajló teológiai szemlélete, a racionaliz­
mus és a liberalizmus iránti fogékonyságot is elősegítette.
A reformátusok alkották az erdélyi magyarság legnagyobb és legerősebb
részét. Ezért a kor szellemének megfelelő demokratikusabb közösségszervezés
első kísérletére a református egyház átszervezésekor került sor. A konzisztóri-
umválasztásnál minden református családfőnek szavazati jogot adtak, és
lehetővé tették, hogy közrendűeket is lehessen patrónusnak választani, kétfokú
választás útján. M iután a szervezés során az észak-amerikai alkotmány példáját
akarták követni, a kormányzatot mély aggodalommal töltötte el, hogy az
ellenzék Erdély közjogát is ebben a szellemben fogja átalakítani, ha győz.
A magyar közéleti és társadalmi agitáció nyomására és annak ellensúlyozásá­
ra a bécsi kormányzat 1834 nyarán kénytelen-kelletlen összehívta a diétát. Az
uralkodó akaratát és személyét képviselő királyi biztosként Estei Ferdinánd
főherceget küldték ki, aki rögtön felhívta az udvar figyelmét, hogy ha netán a
nemesség felkelést szervezne, a román parasztság borzalmas ellenlázadására
lehet majd számítani, és ezt tudtára adta az ellenzéknek is. A diétái ügymenet
kérdésében olyan élesek voltak az ellentétek, hogy a diéta feloszlatásának
veszélye kezdettől kísértett, és nem is sokat váratott magára. A kormányzat a
mérsékelt liberális, „a doktrinér liberális pártot” veszélyesebbnek tartotta a
„radikálisoknál” , akik élén Wesselényi Miklós állt. A közvélemény azt hitte,
hogy a feloszlatást Wesselényi provokálta ki, azzal, hogy kőnyomdát állított fel,
és elkezdte kiadni a beszédeket. Valójában már ezelőtt elrendelte az uralkodó a

1 SzAsz KAROLY, Oskolákról. N e m z e ti T ársalkodó, 1841. II. félév, 2. sz.

2 Bölöni Farkas Sándor levele Gedö Józsefnek. 1829. március 11. Idézi: J a k a b E l e k , Bölöni
Farkas Sándor és kora. K eresztén y M a g vető , 1870. 277.
3 B ö l ö n i F a r k a s SA n d o r , Utazás Észak-Amerikában. Sajtó alá rend. és bev. B e n k ő S a m u .
Bukarest, 1966. 274.
4O 9 4 Bölöni Farkas naplójából: Uo. 51.
feloszlatást, M etternich államkancellár pedig, aki minden liberális alkotmá­
nyos törekvésben egy összeurópai összeesküvés részét látta, most látványos
megtorlással akart példát statuálni. Akit csak lehetett, bíróság elé idéztek,
Wesselényit mindkét „testvérhazában” perbe fogták és börtönre is ítélték. Az
erdélyi nemesi társadalom nagy része passzív ellenállással válaszolt a
megtorlásra, mindaddig, amíg a kormányzat maga nem kezdeményezett
látszatengedményeket.
1837-ben új országgyűlést hívtak össze. Biztosították a rendi alkotmá­
nyosság néhány fontos elemét, elsősorban a tisztségviselő-választást. A
nagyobb konfliktust egyelőre mindkét fél kerülte, az ellenzék azonban így is
erkölcsi győzelmet aratott, amikor a gubernátori tisztségre javasolt Ferdinánd
főherceg kevés szavazatot kapott, és megalázottan hagyta el Erdélyt.

A magyar liberális nemzetiségpolitika

Az 1830-as évek a magyarországi diétán is az udvar és az ellenzék
kompromisszumával zárultak. Ez egy időre elfedte az áthidalhatatlan ellen­
téteket. Az osztrák állami vezetés nem mondott le a bürokratikus abszolutiz­
musról és a birodalmi centralizációról, legfeljebb egyelőre a rendi alkotmá­
nyosság egyes elemeinek megtűrésével tett engedményeket. A magyar nemzeti
mozgalom a polgári-nemzeti állami keretek kialakításán fáradozva a birodalom
liberalizálását, államszövetséggé átalakítását kezdte célként vallani, ezen belül
saját helyzetét Erdély és Magyarország egyesítésével akarta megerősíteni.
Fojtogató erővel hatott a magyarság etnikai elszigeteltségének tudata.
Állandóan kísértett Herder 18. század végi jóslata a magyarság pusztulásáról,
aminek hatását tulajdonképpen még maguk a magyar liberálisok is fokozták,
amikor 4 millió magyarról beszéltek a tényleges 5 millió helyett, és 10 millió
nem magyarról, miközben valójában 11-12 millióra rúgott a magyar korona
országainak összlakossága. (A Kárpát-medence központi, dinamikus fejlődésű
területein élt a magyarság zöme, és mintegy 10-12% -a Erdélyben, ahol az
össznépesség 27-30% -át tette ki.)
Erdély és Magyarország egyesítése szorosan összefüggött a birodalmi
struktúra átalakításának kérdésével, és messzemenően meghatározta az erdélyi
polgári átalakulás jellegét. Magyarország előbb járt a feudális intézmények
lebontásában, a polgári jogviszonyok kialakításában, a parasztság számára
kedvezőbb létfeltételeket biztosítottak a törvények, az árutermelés is gyorsab­
ban fejlődött a jobb piaci feltételeknek köszönhetően.
Az egyesülés feltételezte Erdély liberalizálását, a parasztság sorsának a
magyarországi mintára való szabályozását, ugyanakkor a soknemzetiségű
jellegnek a polgári nemzeti állami struktúrába való integrálását. Erdély
különállását a liberálisok súlyos történelmi tehertételnek tartották, az
egyesülésre viszont a két diéta tárgyalása útján, a helyi érdekek tiszteletben
tartásával akartak sort keríteni. A magyar liberálisok a nemzeti állam
koncepciónak megfelelően a társadalmi reformot össze akarták kapcsolni a
magyarosítással, az ország soknemzetiségű összetételében a fejlődés akadá­
lyozóját, a feudális partikularizmus és klikkszellem hordozóját látva. Sajátos
gondolati konstrukciót alakítottak ki: a nemesség által kivívott társadalmi
reformokért és az alkotmányos jogokért cserében a nemzetbe emelkedő nem 4 IO
 magyar népek lojálisak lesznek a polgári nemzeti államhoz, sőt elsajátítják
annak nyelvét, hiszen az államnyelv egysége és szupremáciája a kor uralkodó
felfogása szerint a fejlődés záloga. Túlbecsülték a magyar nyelv elsajátít­
hatóságának lehetőségét, és lebecsülték annak a mélyről feltörő ellenállásnak a
jelentőségét, amelyet mindenfajta erőltetett asszimilációs törekvés kivált.
M iután az előző korok etnikai ellentétei alapvetően feudális jellegűek voltak,
most tapasztalatok és előzmények nélküli kísérletezésbe fogtak. A szerzett
ismeretek számukra éppen az asszimilációs törekvések indokoltságát igazolták:
a francia társadalom egysége éppen úgy, mint a szabadság erejével integráló
Egyesült Államok példája, itthon pedig a nem magyar etnikumú nemesség
spontán magyarosodása és a nem magyar kisnemesi tömegek politikai
lojalitása.
Az 1830-as években társadalmi reform és magyarosítás igénye harmonikus
egységben jelentkezett. „Terjesztettem minden democratiai elvet. . . . Hazám
nyelvéért éltem, haltam, s azt mások nyelve elnyomásával . . . egyetlenné tenni
igyekeztem, s minden lakost szabad magyarrá tenni óhajtottam” - írta
naplójában Bölöni Farkas Sándor,5 hogy később ő maga is élesen elítélje a
nyelvi magyarosítást. Wesselényi a jobbágyfelszabaditás feltételeként először
még a magyar nyelv elsajátítását akarta kitűzni. Az 1840-es években viszont,
látva a nem magyar népek politikai aktivizálódását, többször is óvott az
erőszakos magyarosítástól. Politikai racionalizmus és a méltányosság erkölcsi­
leg megalapozott értékszempontjának elfogadása magyarázza a változást, a
soknemzetiségű realitásokhoz való igazodást vagy annak erősödő igényét.
A magyar politikai gondolkodásban egyre inkább méltánytalanságnak és
jogtalanságnak minősült bármiféle beavatkozás a magánéleti nyelvhasználat­
ba. A közélet nyelveként viszont még mindig csak a magyart akarták elismerni.
„Ennél kevesebbet tenni gyávaság, többet parancsolni zsarnokság; mi reánk
nézve mindkettő öngyilkosság volna” - hirdeti Kossuth, a P e s ti H ír la p b a n .6 A
vallásszabadság biztosításának igénye - a magyar liberálisok egyik fontos
törekvése - pedig kifejezetten elősegíthette a román nemzeti fejlődést. M ár az
1830-as évek legelején néhány megye ellenszegült annak a kormányzati
politikának, mely a görög katolikus vallást akarta terjeszteni a görögkeleti
rovására. Több megye követutasításba foglalta az ortodox vallás törvényes
jellegének elismerését. Az 1841-1843. évi diéta pedig elrendelte, hogy az
országgyűlési bizottmány erről (és a zsidók emancipációjáról is) törvényterve­
zetet állitson össze.
Közélet és magánélet egyre inkább összefonódott, egyre nehezebben
lehetett megvonni a kettő közötti határt, és így lehetővé vált - a formálódó
magyar nemzetállam-koncepción belül - olyan nyelvhasználati jogok biz­
tosítása, amelyek az elkerülhetetlennek bizonyuló nemzeti szembekerülés
során azért egyes konkrét kérdésekben együttműködési alapként is szolgálhat­
tak. 1841-ben az erdélyi magyar liberálisok a diétái követutasításokba több
helyütt is felvették célként a nemzet, vallás és felekezet közötti féltékenység
„elenyésztetését” ; ugyanakkor alighogy összeült a diéta, olyan törvényjavasla­
tot dolgoztak ki a magyar nyelvhasználat kiterjesztésére, amely éppen az

5 Bölöni Farkas Sándor naplója. Az előszót irta J ancsó E lemér. Bukarest, 1971. 49.
4 II 6 K o s s u t h L a j o s , Bánat és gondoskodás. P esti H írla p , 1842. október 2. 183. sz.
ellenkező hatást váltotta ki román és szász részről. A magyar nyelvi jogokért
folytatott harc éle a központi hatalom és az elmaradt rendiség ellen irányult (a
latin helyett a magyart akarták államigazgatási nyelvvé, a törvények és a
kormányhivatalok ügyintézésének nyelvévé tenni). A székely és magyar
törvényhatóságok eddig is magyar nyelvű közéletét ki akarták egészíteni azzal,
hogy a megyékben és a székely székekben általánosan kötelező legyen a magyar
nyelvű anyakönyvezés, és azt akarták előírni, hogy io év múlva Balázsfalván
magyarul tanítsanak és magyarul tanítsák az ortodox papnövendékeket is. A
magyar liberálisok hangadó egyéniségei azonban elvetették az erőszakos
asszimiláció eszközeit, s így azután a román közvélemény tiltakozása és az
udvar elutasító magatartása láttán a törvényjavaslat második változatából saját
meggyőződésből is kihagyták a románokra vonatkozó kitételeket.
A magyar liberálisok elismerték a történetileg kialakult, szerves történeti
előzményekre épülő nemzeti autonómia szervezeteit. A szászok különállását
mindvégig tiszteletben tartották. A magyar törvényhatóságokkal és a Guberni-
ummal való magyar nyelvű érintkezés előírásával az ország egységét akarták
kifejezésre juttatni. Wesselényi a birodalom államszövetséggé való átalakítását
ajánló, 1843-ban kiadott munkájában ( S z ó z a t a m a g y a r és s z l á v n em ze tisé g
ügyében) az Ausztriában élő szlávok helyzetének rendezésére a szászokéhoz
hasonló nemzeti autonómia életbe léptetését javasolta. A szászok viszont
szélesebb körű és a nemzetiségi elv által legitimált autonómiát kívántak.
így került sor a nyelvharcra: a magyar, román és szász publicisztika heves
vitáira. És bár ebben a küzdelemben sok volt az alaptalan vádaskodás, mégis,
két évtized múlva joggal írhatta a román George Barit, hogy „nemzetiségi
különbség nélkül ismerjük el, az a harc - toliharc, jogos volt, nagylelkű . . . és
természetes, az emberi természet elemeinek harca az önmegmaradásért” .7
Ugyanakkor az is érthető, ha a hatalmi törekvések bonyolult játéka fokozta a
nemzeti különbségeket nem ismerő egységes világtársadalom iránti vágyat, és
segített életre hívni az erdélyi utópisztikus gondolkodás becses örökségét. A
18. századi világpolgár eszményét őrző marosvásárhelyi matematikapro­
fesszor, Bolyai Farkas A r ith m e tik á já b a n (1834) még csak célozgat a közvagyon
kérdésére. A fiú, Bolyai János, aki 1832-ben apja T e n t a m e n . .. című
könyvének függelékében, az A p p e n d ix b e n a nem euklideszi geometria
alapelveit mutatta fel elsőként, most a világtól visszavonulva hatalmas utópia:
az Ü d v ta n kidolgozásán fáradozott, izzó romantikus lelkesedéssel próbálván
megalkotni az érzelmi konfliktusokat kiküszöbölni hivatott, vagyonközösségre
építendő társadalom modelljét. Brassai Sámuel, az unitárius kollégium tanára,
aki tucatnyi nyelven tudott, a kolozsvári kaszinó által támogatott néplapban így
beszélteti az iskolamestert: „A nyelv különbség személyesíti, az okozza, az
mérgesíti, az örökíti a nemzeti ellenkezéseket. Ha az egész emberiségnek csak
egy nyelve volna, nem sokára csak egy népet formálna, s az emberek
mindnyájan rokonokkint szeretnék egym ást.. , ”8
A nemzeti szembenállásból - ideig-óráig - a társadalmi reformmunka
villantotta fel a kiút lehetőségét.

7 G eorge Barit, Limbile oficiale. G a ze ta T ransilvaniei, i860. 32. sz.

8 B r a s s a i SAmuel , A z iskolamester. V asárnapi Ú jság, 1843. január 1. 452. sz. 4 I2
 A társadalmi reformtörekvések
és feltételeik
A legfontosabb társadalmi és politikai reformkérdés az úrbéri viszonyok
rendezése volt, amire az 1780-as és az 1810-es években egyaránt sikertelenül
tett kísérletet a kormányzat. Napirendre került a feudális viszonyok fel­
számolása, a jobbágyfelszabadítás előkészítése, a polgári tulajdonviszonyok
kialakítása. Szükségessé vált a jogviszonyok tisztázása, és annak eldöntése,
hogy mely földek minősülnek allodiális jellegűnek, azaz tiszta földesúri
tulajdonnak, és melyek úrbéres jellegűnek, hiszen a jobbágyfelszabaditás
alakuló koncepciója szerint ezen utóbbi földek kerülhetnek majd a szabad
polgárrá váló paraszt tulajdonába.
Az úrbérrel kapcsolatos kérdések tisztázása azonban súlyos politikai és
gazdasági válsággal fenyegetett, hiszen felborította volna a paraszti többlet­
termék kisajátitásának addig kialakult stratégiáit, azt, ahogy addig a paraszt, a
földesúr és az állam egymással és egymás ellen szövetkezett. Az erdélyi
nemesség zöme rettegett az úrbérrendezéstől. A parasztság ugyanis a
művelésében tartott földnek majdnem felét eltitkolta az állami adó elől. Ha
mármost úrbéri rendezésre kerül sor, akkor ennek az állapotnak véget kell
vetni, és felvetődik a kérdés: kié lesz az eltitkolt föld? Ha azé, aki eddig művelte,
akkor úgy megemelkedik az adó, hogy a létfenntartás érdekében csökkenteni
kell a földesúri szolgáltatásokat. Ha a földesúrnak is juttat belőle a törvény,
akkor elmérgesednek az úr és paraszt közötti ellentétek, viszont a földesúr eleve
nem szívesen mond le arról a földről, ami a feudális jogszemlélet szerint jár
neki. Érthető az „érzelmek zűrzavara” . Erdélyben, Magyarországgal szem­
ben, nem a földesúri fold kiterjedését, hanem a jobbágyok számát tekintették a
gazdagság mércéjének. Ugyanakkor jól tudták, hogy a bérmunka, sőt még a
részes munka is gazdaságosabb, mint a jobbágy robotja. Csakhogy nyomasztó
volt a pénzhiány, legfeljebb a szőlőt műveltették bérmunkában. Ahhoz, hogy a
parasztságot részesmunkára vagy földbérletre szorítsák, minél több földre -
lehetőleg az erdőre és legelőre - kellett a földesúrnak rátenni a kezét, így
biztosítva hegemóniáját a falu világán belül. De meg kellett változtatni saját
gazdálkodásának egész rendszerét. A pár száz holdas földesúri szántó gyakran
több tucatnyi parcellára tagozódott a falu határában kialakított két- vagy
háromnyomásos rendszerben. Mindenki köteles volt megengedni, hogy az
ugarba kerülő földjei a falu és a földesúr számára legelőként szolgáljanak. Az
ugar biztosította az állatállomány eltartását, az pedig, hogy a földeket
nadrágszíjparcellákra tagolták, megnyugtatta a többséget, hogy egyformán
részesül a különböző minőségű földekből, vagy ha a falu határának egyik részét
elverte a jég, még mindig maradt valami a másikban. A nyomásos rendszer
annyira általános volt, hogy a szántóknak még mintegy 40% -a ugaron hevert.
M inden egyéni kezdeményezést korlátozó, ugyanakkor mégis létbiztonságot
nyújtó rendszer volt ez. De mivel ez a rendszer a népességnövekedés
viszonylag magas ütemével párosult (1786-1850 között évi 0,45% , az
1820-40-es években mintegy 1%), a nyomásos gazdálkodás valójában
stagnálásra ítélte az erdélyi társadalmat. A kiutat csak az ugar megművelése
nyithatta meg, de csak akkor, ha sikerül áttérni az istállózó állattartásra, ami­
hez viszont biztosítani kell a takarmánynövények bőséges termelését.
413 A mezőgazdaság korszerűsítésében a szász kisbirtokos elem és a magyar
nagy- és középbirtokos réteg játszhatott kezdeményező szerepet. A
Szászföldön nem alakult ki a feudalizmus a faluközösségek világában, így az
átmenet nem ígért olyan erős konfliktusokat, mint ott, ahol erős volt a nemesi
birtok.
A korszerűsítés első lépése a különböző parcellákra tagolt földek összevoná­
sa, tagosítása kellett legyen, ez pedig a falu ellenállásába ütközött; úgy érezte, a
földesúr a legjobb minőségű földekre teszi rá a kezét, és legelőterületét is
korlátozzák. De a hagyományos gazdálkodási formák is tarthatatlannak
bizonyultak. Volt, amikor a nemesség már úgy érezte, hogy „a földesúr egy
negyed rész hasznát sem veszi gazdaságának”, ugyanakkor az ellentéteket
áthidaló patriarkális viszony ellenére „nem ápolója többé, hanem zsarolója
alattvalóinak” .9A földesúr a paraszti gazdaság minden tevékenységi formáját -
a gabonatermelés mellett a fonást, szövést, baromfitartást és még az erdei
gyűjtögetést is - megadóztatta egyre archaikusabb járadékszolgáltatások
követelésével, ami egyszerre volt az ősi önellátó paraszti gazdálkodás
következménye és ugyanakkor tartósítója.
A földesúri birtokok nagy része adóztató, pontosabban járadékszedő jellegű
volt. Az önellátás követelményét próbálták egyeztetni az árutermelés lehetősé­
geivel, bár a kortársak állandóan panaszkodtak arra, hogy a gyors áringadozá­
sok, valamint a piac kis felvevőképessége lehetetlenné teszi az árutermelést.
Viszont az erdélyi allodiális szántó és rét mégis számottevő, az összesnek kb.
egyötöde, s mintegy fele a paraszti használatban levő (és 1848 után úrbéres
jellegűnek minősülő) földeknek. Egykorú becslés szerint a nemesség adómen­
tes földjeiről származott a nép élelmét biztosító kukoricatermés több mint
egyharmada. Az úrbéres parasztság elsősorban robottal tartozott, évente
mintegy 18 millió napnyival, aminek 59%-át kézzel végezték, a többit pedig
igásállattal szolgálva teljesítették. Családonként hetente 2-4 napot szolgáltak,
részben a paraszti birtok nagyságának és állatállományának arányában,
részben a kialakult szokásnak megfelelően. Magyarországhoz képest Erdély­
ben kisebb volt az allodiális föld, kisebb az egy úrbéres családra jutó föld
mennyisége, de majdnem kétszerese a robot. A kortársak mindezt a mostohább
természeti és gazdálkodási adottságokkal magyarázták. Igaz, a robotnapok
becsléséül szolgáló forrásunk, az 1819-20-as összeírás túloz. A parasztok
kevesebb földet vallottak be, nehogy hirtelen felemeljék az adót, ugyanakkor
eltúlozták szolgáltatásaikat. Az összeírás tervezete a robotterhek csökkentését
ígérte a jobbágynak, a földesúr viszont a már bevallott robotszintet szerette
volna tartani. Számára a magas robotkötelezettség a hatalom forrása volt:
kedve szerint akart rendelkezni jobbágyai munkaerejével, ha pedig nem volt
szüksége annyi robotra, hatalmát a robot elengedésével gyakorolta.
M int minden feudális társadalomra, az erdélyire is az erőszak nyomta rá
bélyegét, de a kizsákmányolásnak határt szabott az elmaradottság. A paraszt
persze élhetett költözködési szabadságával, és bizonyos védelmet nyújtottak az
ünnepnapok. A görögkeleti vallás 100 ünnepnapot követelt híveitől, ilyenkor
magának nem dolgozott, legfeljebb bérmunkára volt hajlandó, mert a paraszti

9 Sombory Julianna és Ketzeli Mihály szerződése a pálinkafőzés ellen. Kackó, 1841. február 6.
OL Hatfaludy család levéltára, 37. cs. 4 I4
 hiedelmek szerint ilyenkor az a szent, akit munkával megsértettek, úgyis a
foldesúron áll bosszút. Állóháborúra földesúr és paraszt között ott került sor,
ahol az előbbi olyan erdőre, legelőre, ritkább esetben szántóra tette rá a kezét,
amelyre a falu is igényt tartott. Egészében véve a rendszer működőképes volt,
gazdasági szempontból inkább a viszonylagos túlnépesedési válság és az
európai fejlődés példája ösztönzött változásra.
A modernizáció előtt csak korlátozott lehetőségek nyíltak. Kisebb technikai
innovációkra, új kultúrnövények bevezetésére és új állatfajták meghonosításá­
ra korlátozódott, amiben a földesúri gazdaságok járhattak elöl. A kisbirtokos
magyar és román nemesparaszt, a szászföldi polgárparaszt legfeljebb szorga­
lommal és rutinnal segíthetett magán, a jobbágy olykor földesura jobban termő
gabonájából elemelve.
Világnézet és gazdálkodási forma között nincs közvetlen összefüggés. A
korszerűsítés érdekében alakított Erdélyi Gazdasági Egyletbe egyaránt
beléptek a liberálisok és a konzervatívok. Persze minden liberális a modern
árutermelés híve volt, mindez nem minden konzervatívról mondható el. Az
elsődleges csoportképző erő az ideológia lett, a polgári-nemzeti átalakuláshoz
fűződő viszony. A polgári nemzet igénye eleve összekapcsolódott a társadalmi
méltányosság követelményével. A liberálisok az életképes kisbirtok
szükségességét hangsúlyozták, hiszen ez garantálhatta a modernizálódó
nagybirtok létét is; a jobbágyfelszabadítás biztosithatta a parasztság rokon-
szenvét, a polgári alkotmányosság az európai fejlődésbe való betagolódás
perspektiváját.
A liberálisok radikálisabb szárnya erősen kötődött a magyarországi politikai
és szellemi élethez, sőt egy részük (bár Erdélyben is birtokos volt) Magyaror­
szágból jött, mint ún. emisszárius, néhányuk képviselőként is fellépett a diétán.
Először azonban az erdélyi magyar sajtót keltették új életre, és ahogy Kossuth a
P e s ti H ír la p o t az ellenzéki agitáció fegyverévé tette, úgy teremtette meg az
ellenzéknek ez a második generációja a modern erdélyi zsurnalisztikát.
Lépten-nyomon az európai fejlődés követelményeire hivatkoztak, kiadták a
jelszót: „rögtön úrbér, unió minél előbb” . De hiába terjesztették taktikusan,
hogy a kormány „haladni” akar. (Részben maguk is várták ezt, részben a
kormányzathoz kapcsolódó konzervatívokat próbálták így lefegyverezni.) A
bécsi birodalmi vezetés viszont nem akart a liberálisokkal szövetkezni, ilyen
célból engedményeket tenni, mert ezzel elveszítette volna a nemesség többsége
és a parasztság manipulálásának lehetőségét.
Az úrbéri rendezés hosszabb előkészítést igényelt. A liberálisok többsége
minden lényeges kérdésre és minden részletre kiterjedő átfogó törvényes
szabályozást szeretett volna; az úrbéri viszonyok rendezését a tagosítás
bevezetésével és az adórendszer megreformálásával együtt akarták kivitelezni.
Csakhogy ez a rendezés még a tervekben is két évtizedet igényelt. A halogató
taktikát a gazdasági és politikai viszonyok kuszasága indokolta, nem is beszélve
arról, hogy a kezdeményezés óriási kockázattal járt, hiszen az úrbéri
rendezésen az adott esetben - adógyarapodás által - az államhatalom nyert a
legtöbbet.
Annak érdekében, hogy biztosítsák a társadalomnak az állami jövedelmek
fölötti rendelkezés lehetőségét, a diéta adómegajánlási jogát próbálták
biztosítani, és a megyei közigazgatás költségeit fedező adó fizetésére a
415 nemesség egészét szerették volna kötelezni. E feladat kivitelezése egyelőre
meghaladta erőiket. Ezért a liberálisok az ún. szemelvényi törvényhozás
taktikájához folyamodtak, csak a részletkérdésekben hoztak törvényt, hogy -
egykori kifejezéssel - „az elv kimondásával” kifejezésre juttassák a polgári
átalakulás igényét, és megszabják a további törvényhozó munka irányát. A
konzervatívok a kisnemeseket még így is sok helyt fellázították a liberálisok
ellen, akik azonban elég tekintélyesek és ügyesek voltak ahhoz, hogy elkerüljék
mandátumaik visszavonását. És bár a szászokkal komoly ellentéteik voltak a
nyelv kérdésében, a társadalmi reform terén sikerült együttműködniük.
A diéta így olyan törvényjavaslatokat terjesztett fel Bécsbe, amelyek a
jogegyenlőség követelményének érvényesítésével próbáltak rést ütni a feudális
jogviszonyok falán. Megerősítették a jobbágyok szabad költözését, rögzítették
a szolgáltatások felső határát, biztosították a jobbágyok birtokszerzési jogát.
Meghatározták a birtokos nemesség részvételét a közmunkákban, hogy így
előkészitsék a közteherviselést. Igyekeztek néhány olyan kérdésben előrelépni
- mint a nem nemesek guberniumi tisztségviselése ügyében - , amelyekben a
magyarországi diéta még nem hozott hasonló törvényt: egyrészt precedenst
akartak teremteni, másrészt Erdély és Magyarország egyesülését előkészíteni a
hasonló jogviszonyok megteremtésével. Ugyanakkor az egyesülés feltételeit „a
két testvérhaza” diétájának tárgyalása útján akarták megállapítani, ettől téve
függővé, hogy Erdély tartományi önállóságának milyen elemeit hagyják meg.
Erdély korszerűsítése a korszerűsödő Magyarország számára is létszükséglet
volt. A magyar reformellenzék - mint pl. maga Kossuth is a P e s ti H ír la p b a n -
ezért szívesen hivatkozott rá, hogy a sokuk által visszahúzó erőnek tekintett
Erdély nemessége lám megelőzte vagy megelőzi az anyaországbélit. A túlzás és
célzás tagadhatatlan, de a teljesítményt mégis reálisan értékelik annak
hangsúlyozásával, hogy „Erdélynek jelen közjogi állapotában a reform
ösvényéni haladás sokkal több természetes akadállyal jár, mint minálunk,
következőleg, hogy ott minden lépésnek több érdeme van” .10

Az újjászülető román nemzeti mozgalom

Az 1830-as évek vihara viszonylag készületlenül érte az erdélyi román
társadalmat. A felvilágosodásnak náluk sem lehetett hosszú ideig méltó
folytatása, az erdélyi román kulturális élet egyházi keretek közé szorult vissza.
Az itteni román nemzeti mozgalomnak nem volt és nem is lehetett olyan erős
társadalmi és intézményes bázisa, mint a magyarnak, annál nagyobb volt
etnikai ereje, és ezt még fokozta az, hogy a polgári átalakulás új lehetőségeket
nyitott az etnicitás átpolitizálása előtt. Láttuk, a 18. század első felében
Inochentie M icu-Klein hozta fel először politikai célok szolgálatában érvként a
románság számbeli túlsúlyát és azt, hogy ez a többség viseli az állami terhek
legnagyobb részét. Ebből következően a román nemzetet, illetve annak
képviselőit a többi nemzetnek kijáró jogok illetik meg. A rendi nemzetek
struktúrájába azonban nem illeszkedett be a román etnikum, hiszen zöme
jobbágysorban élt, és ez nem számított politikai tényezőnek. Most viszont a

10 K o s s u t h L a j o s , Szózat a Részek és az Unió iránt Magyarhonból. E rd élyi H íra d ó , 1842.

március 22. 23. sz. 4 I6
71. A zsibói Wesselényi-kastély, 1778-1785

72. Fedett függőhíd Tordán. Építette Kövecsi János építőmester, 1797-1804

 74- A nagyszebeni cukorgyár a 19. század első felében

<1 73. A zalatnai alsóolvasztó, 1799

75- Marosvásárhely látképe délkeletről. Nagy Sámuel acélmetszete, 1827
 APPENDIX.
scnurriAX »pa tii a b so lu t* t e r a m exh ib en s:
• * tr i tt s t в a u t f o le ita te A x io m a tis XI E u e l i t é i
(a p r io r i haud u n q u a m d e c id e n d a ) »7»-
depen den tem ', a d je c t a a d c a a u m fa l-
» i t a t i s , q u a d r a tu r a c ir c u li
.g e o m e t r ic a .

A n eto re jo h a h w b b o l y a d i e a d e m ,G e o m e t r a r u m
iu E x e r c it u G a e s a r e o R e g io A u s tr ia c o C a -
» tr e m iu m C a jiita n e o

76. Bolyai János A p p en d ixe (A nem euklideszi geometria alapvetése), 1833

 i e т о p i á

П ВНТ f X

* Ч 6 П К Т !У к ш ъ н н л о г ^ A iK U .
—— М » UU ■ '

« T 0 1 U R T I
л. в

П в Т P X ЛЛ Л I О Р д | Д и ч о - С ж н м гр т и н ,
Протопоп. ШИАД 4Н1ЛЦДТ КрХККВл КОНСЫ&И ЛОК#МТ(Н1НцГДА1 aa V^r« picii
RpXICK да Кхрцилор ftilcop.
Л» HVa » -f Крыдскд TTnorpAtJrVi лл tMÜA 1812. -гищрит«.

i аp а к (Im лр í v и пжрит х
прим
i O f A á R i А* МЪЛННВСКК ,
ClKpiTApiOA áp^lBiH С т д т й л й и а ПрТнцГпдт^лйй МОЛДАВИИ ;
KV lA iV y lf t A i í AOtVaVh , ШИ А Д ГсП^ТАцГиЛОр урмАТ! + АИНС» AATIM-fccK« AcVnp«
АЧ1СТ1И IcT opíi, ши т г л м г ч и т ! ромгнири
п ри и
А. АЛЛШСКИН Е О Ж И Н Rá ,
ÍVpKKOHcVATVA Пр1нц1пдт8л8и М олдавии .

Historia de origine Valachorum.

4 Б * А Л
KV ТТпдрмл Крмуни ТУпогрАфГ| A yWaipciTATlM y t(rVpit|iH
1 8 3 4.

77- Petru Maior nagy hatású történeti munkája a románok eredetéről. Buda, 1834
7 8 . B e m N a g y s z e b e n e lfo g la lá s a k o r, 1849. m á r c iu s n - é n . L ito g r á f ia
 g ö rög­
keleti

i 8 . té rk ép . Közép- és főiskolák 1846-ban

polgári átalakulás a jobbágyfelszabadítással napirendre tűzte - a kor kifejezésé­

vel - a románok társadalmi emancipációját, és a román értelmiség a társadalmi
emelkedés igényét összekapcsolta a nemzetivel. A nemzeti mozgalom korszerű
politikai ideológia kidolgozásán kezdett fáradozni, hogy ő is részesedését
követelhesse a hatalomból. Eszmények és lehetőségek, igények és feltételek
között azonban még mély szakadék tátongott.
Az erdélyi román társadalom legdinamikusabb rétegét az az értelmiség
alkotta, amely szűknek érezte az egyházak által biztosított mozgási kereteket.
Igaz, ezektől nem is tudott elszakadni, miután az iskoláztatás szorosan
összefonódott az egyházzal. Az 1830-as években a balázsfalvi görög katolikus
iskolát sikerült bővíteni és líceum rangjára emelni; évente már mintegy 250-en
jártak oda tanulni, élénkülő szellemi élettel így közeledve az ezerdiákos magyar
417 városokhoz (Nagyenyed, Kolozsvár, Székelyudvarhely, Marosvásárhely),
ahol egyébként szintén sok román tanult. 1847-ben a 13 római katolikus
gimnázium 1200-1300 főnyi diáknépességének szinte egyharmadát románok
tették ki, a kolozsvári líceum 250 főnyi diákságának majdnem az egynegyedét.
1848-ban a marosvásárhelyi Királyi Tábla 200 ügyvédgyakornoka között
pedig 30 románt is találunk.
Bár a román értelmiségiek száma még viszonylag csekély volt, az értelmiségi
túltermelés gondjai még nyomasztóbbak voltak, mint a magyarok és szászok
között. Összesen 30-40 román, illetve román származású helyezkedhetett el
hivatalnoki pályán, annak is csak az alsóbb szintjein. A román papság száma
ugyan magas volt (1400 görög katolikus, 1100 ortodox), de a felső iskolát
végzettek elől a képzetlenebb, de kisebb fizetséget igénylő papfiak rendre
elfoglalták a tisztségeket. Jellemző, hogy amikor 1849-ben maguk a románok
összeírták, hogy a volt tisztségviselők és állásnélküliek közül hányán lennének
képesek tisztviselői pályára menni, akkor gimnáziumi végzettséggel alig 300
személyt vehettek számba, ezeknek majdnem fele pedig még 3 i-ik életévét sem
töltötte be. Megbízható kortárs becslése szerint az egészében véve mégis
„számos oláh intelligencia” egyötöd része tudott értelmiségi pályán elhelyez­
kedni, egyötöd része „végezvén a törvények tanulását” , jobb híján átvette apja
gazdaságát és birtokából élt, kétötöd része kivándorolt a dunai fejedelemségek­
be, egyötöd része elmagyarosodott.11
A nemzeti öntudatosodás azonban fokozatosan elejét vette az asszimiláció­
nak. Olyanok, akik magyarul jobban tudtak, mint románul, miután még élt
bennük az etnikai hovatartozás tudata, lelkesen felkarolták a román nemzeti
ügyet. A fiatal román értelmiségiek még nagyobb nyomás alatt voltak, mint
magyar társaik: az A p p r o b a tá к a megtűrtség bélyegét égették lelkűkbe,
különösen, ha jobbágyszármazásúak voltak. Egyéni méltóságuk tudata -
elődeikhez hasonlóan — a római származás gondosan ápolt eszméjéből
táplálkozott, abból nyerték a biztonságérzést a tájékozódásban ahhoz is, hogy a
magyar liberálisok nyelv- és nemzetiségkultuszát mint románok mélyen
átérezzék és átéljék. Bölöni Farkas Sándor Észak-Amerikáról szóló könyve
nekik is egy új világ üzenetét hozta. Egyre többen lettek hordozói a
néptömegekbe vetett romantikus hitnek.
Az erdélyi románok tájékozódásában és helyzetértékelésében minőségi
fordulatot hozott a dunai fejedelemségek fejlődése, a különböző államokban
élő román művelődési és politikai törekvések integrációjának igénye. Az
Erdélyi Iskola tagjai közül még egyedül loan Piuariu-M olnár járt a
Kárpátokon túl. Az 1820-as évektől viszont az erdélyi és magyarországi román
értelmiségiek kivándorlása figyelemre méltó méreteket öltött, ami egyszerre
lehetett következménye a Kárpátokon túli felgyorsuló román kulturális
fejlődésnek, valamint a hazai értelmiség számbeli gyarapodásának.
Az 1821-ben kirobbant görög szabadságharc és a vele összefonódó
havasalföldi, Tudor Vladimirescu vezette szabadságküzdelem hatására a Porta
nem ültetett többé görög fanariótát a dunai fejedelemségek trónjára. Az 1828-
as orosz-török háborút követő, fél évtizedig tartó orosz katonai megszállás alatt
pedig Kiszeljov tábornok az addiginál korszerűbb rendi-képviseleti al-

11 George Barit Wass Samunak. Brassó, 1841. december 10. Biblioteca Academiei RSR
(Bucure$ti), Ms. rom. 973. 263-264. 418
 kotmányt dolgoztatott ki a fejedelemségek számára, amelynek bojársága egyre
inkább felkarolta a virágzásnak induló nemzeti kultúra ügyét. A puritán
életfelfogásra hajlamos erdélyiek nemegyszer idegennek érezték magukat a
fejedelemségek nyomort és luxust, a keleti és a nyugati kultúra elemeit egyesítő
világában, mégis tudták, hogy itt korlátlanabbá élhetnek hivatásuknak. A
„dákoromán” történelemszemléletet közvetítették, amelyet lelkesen tett
magáévá a román nemzeti ébredés, egyesítve azt a francia és német
liberalizmus eszményeivel. Petru Maior 1812-ben Budán kiadott román
története az új nemzedék bibliája lett, Erdély „a román nemzetiség örök
menhelyévé” 12 lépett elő a nemzeti tudatban, Mihai Viteazulban a román
nemzeti egység megteremtőjét kezdték tisztelni.
A román nemzeti fejlődés és kulturális élet súlypontja a fejedelemségekbe
tolódott, mégis Erdélyben, Brassóban lehetett megteremteni azt a sajtóorgá­
numot ( G a z e t a d e T ra n silv a n ia és melléklapja: F o a ie p e n tru m in te , 1838),
amely a román szolidaritástudatot a leghathatósabban ápolhatta.
A brassói román kereskedők vállalkozókedvének és a balázsfalvi fiatalság
széles körű tájékozódásának eredményeképpen született az erdélyi modern
román sajtó. A brassói román polgárság most ért pályája csúcsára. A
leggazdagabbak a nagy múltú külvárosból, Bolgárszegből, a szász belvárosba
húzódtak, és most már a város vezetésében akartak részt venni nemzeti alapon.
Ugyanakkor megpróbálták a város egész keleti kereskedőtársadalmát a román
nemzeti célok szolgálatába állítani, így könyvkiadással is próbálkoztak.
Jellemző a román olvasóközönség igényeinek változására, hogy az 1837-ben
alapított román „irodalmi” hetilap még valósággal megbukott. A többnyire
német lapokból átvett, szórakoztató történetek nem keltettek érdeklődést.
Brassóban Johann Gött nyomdász viszont engedélyt szerzett román lapok
kiadására is, és ennek szerkesztésére a fiatal George Barmot kérte fel, aki épp
akkor tért vissza Bukarestből, és a kereskedők által alapított iskola tanáraként
kezdett dolgozni.
A brassói román lapok igen népszerűek lettek, még a fejedelemségekben is.
Évente mintegy 500-800-an fizették elő. (Az 1840-es években a két bukaresti
lap előfizetőinek száma is sokáig csak 300-300 körül járt.) A siker titka abban
rejlett, hogy egységes nemzeti szempontok érvényesítésével mutatta be a
románság egyes részeinek problémáit. A magyar társadalmi reformtörekvé­
sekről közölt tudósítások is csak ösztönző erővel hathattak. A cár mint ortodox
uralkodó iránti rokonszenvet próbálta eloszlatni annak tudatosításával, hogy
vallás és nemzetiség korántsem azonos. A n a \io n a lita te = nemzetiség szó is a
G a z e t a hasábjairól került a román szókincsbe. A bukaresti orosz konzul ki is
tiltotta a lapot a fejedelemségekből.

A román politikai törekvések

Amikor az 1841-es diéta magyar nyelvtörvényjavaslata a nyilvánosságra
került, a román értelmiségiek népük nemzeti léte ellen irányuló halálos

12 N icolae BAlcescu, Mersul revolufiei in istoria Románilor. Paris, 1850. Közli N icolae
4 I9 BAlcescu, Opere. I. Bucure$ti, 1953. 309.
fenyegetést láttak benne. Még akkor is, ha a magyar nyelv kiterjesztése az
állami életnek azon területeire, ahol eddig a latint használták, a román
értelmiség sorsán egyelőre nem változtatott, hiszen a diétái és megyei élet
eddig is magyarul folyt. A román nyelv az élet követelményeinek megfelelően a
közigazgatásban, az alsó fokú igazságszolgáltatásban és alsóbb közigazgatás­
ban eddig is szerepet kapott; a tisztviselők a román köznéppel románul
érintkeztek. A magyar nyelvi törekvés elsősorban a nemzeti fejlődésről
kialakított képzeteiket és reményeiket keresztezte. Hiába határolta el magát a
magyar liberális vezető és hangadó csoport az erőszakos magyarosítástól, a
románok fokozott érzékenységgel reagáltak a nyelvtörvényjavaslatra, hiszen az
az egyházi anyakönyvvezetésben be akarta vezetni a magyar nyelvet, akár a
balázsfalvi iskolákban, s bár az elemi iskolai oktatási nyelv kérdése függőben
maradt, attól is féltek, hogy előbb-utóbb azt is magyarrá akarják tenni.
Balázsfalva méhkasként bolydult fel. Az ellenállásnak a filozófus Simion
Bárnutiu lett a vezére. A Krug-féle kantiánus filozófia természetjogi tételeiből
és liberalizmusából, valamint Herder szemléletéből kiindulva dolgozta ki
filozófiai rendszerét. Azt az axiómát, hogy az egyénnek önmegvalósításához
természetes jogai vannak, rávetítette a nemzeti közösségre, és összekapcsolta a
kor nyelvi nacionalizmusával: a nyelv a kultúra mércéje és eszköze, „benne
gyökerezik egy nép jelleme és nemzetisége” , így „elválaszthatatlan lelkűnktől
és a vallástól és mindattól, ami a legszentebb és legértékesebb e földön” .13 Az
egységes magyar nemzeti államfelfogással a soknemzetiségű állam köve­
telményét állította szembe, sajátos kulturális színezetet adva a nemzeti
törekvéseknek: „a kultúra és a boldogság mindegyik erdélyi nép fő célja, ezt a
magyarok magyar, a szászok szász és a románok román úton akarják elérni,
mindegyik a maga természetes útján. Ezek az utak mind jogosak, századok óta
békében jártunk rajtuk, és csatlakoznak az általános emberi boldogság és
kultúra fő útjához.” 14 Morális kategóriákkal bélyegezte meg a magyar
törekvéseket, miközben elismeréssel szólt a magyar filozófiáról és a diéta
társadalmi reformtörekvéseiről. Érvelését így még nem szőtte át a kor nagy
ellentmondása, bár az, hogy a románokat Traianus gyarmatosainak nevezte,
akik nem alszanak, hanem nagy tettekre készülődnek, már a történeti jogra
alapozott hegemónia álmát is jelenthette, ami majd maga alá gyűrheti a célként
jelzett soknemzetiségű állam igényének humánus eszményét.
Erdély román társadalma szinte egységesen tiltakozott a nyelvtörvényjavas­
lat ellen. Amikor viszont a magyar fél kihagyta a románokat közvetlenül sértő
kitételeket, a román politikai törekvések irányzatokra bomlottak. A politikai
cselekvés lehetőségeivel csak a püspökök élhettek, elsősorban a görög
katolikus, aki mint regalista részt vehetett a diétán. loan Leményi balázsfalvi
püspök a magyar vezető körökkel való együttműködést választotta. 1835-ben
loan Mogával még olyan kérvényt terjesztett fel Bécsbe, amelyben a S u p p le x
L ib ellu s V a la ch o ru m vonalának megfelelően kérte a román nemzeti jogok
biztosítását. A kudarc láttán az ortodox püspökkel együtt a királyföldi román
sérelmek orvoslásának követelését állította előtérbe. Újabb kérvényben tették

13 S imion BArnutiu , О tocmealá de rubiné si о lege nedreaptä. Közli: G heorghf. Bogdan-

D uicA, Viaja $i ideile lui Simion Bárnutiu. Bucure$ti, 1924. 201., 204.
14 Uo. 211. 42О
 szóvá, hogy a királyföldi románok a lutheránus papnak fizetik a dézsmát, a
tisztségviselésben hátrányban vannak, legelőhasználatukat korlátozzák. (A
szász fél ugyanakkor hivatkozhatott azokra a privilégiumokra, amelyek
értelmében a falu minden lakosa, aki „szász” telket művel meg, a lutheránus
papnak kell hogy fizessen. Azt is joggal hangoztathatta, hogy a szász
földművesek jóval nagyobb adót fizetnek, mint a sok helyt nagyrészt
juhtartásból élő románok. És az is kétségtelen, hogy a szászföldi román
általában nagyobb jólétnek és szabadságnak örvendett, mint a megyékbeli
jobbágy.)
A magyar nemesség nemcsak taktikából, a szász politika sakkban tartására
karolta fel ezeket a román követeléseket, hanem azért is, mert ezek elvileg
egybevágtak a magyar nemesi jogi szemlélettel és a liberális világnézettel.
Leményi sem csak taktikázott, amikor a diétán az egész román nemzet nevében
hangsúlyozta, hogy magyar oldalról „1791 -tői fogva soha egy oláh osztály vagy
személy, csak azért, hogy oláh, el nem nyomatott, s a közhivatalok viseléséből
ki nem rekesztetett ”.15
A román püspökök politikáját a szászföldi románokon kívül elsősorban azok
az öntudatos román nemesek támogatták, akik abban bíztak, hogy a liberális
alkotmányos képviseleti rendszer majd fokozatosan módot ad a román nemzeti
igények érvényesitésére is. Alexandru Boháfel a kolozsvári magyar sajtóban
„több nemzetbeli társainak nevében” arra hívta fel a figyelmet, hogy a magyar
nyelvtörvény a községi román nyelvhasználatot nem érinti, és „mivel Erdély
magyar haza” , azért „nemzetem fiai míveljék nyelvüköt mint oláhok, és
tanulják a magyart mint a hon polgárai”.16
A nagy kérdés azonban az lett, hogy kinek van joga a nemzet nevében
beszélni. A balázsfalvi tanárok nagy része helytelenítette a püspöki politikát.
Szinódus összehívását kezdték követelni, elsősorban Bárnupu, aki az egyházat
művelődési-politikai érdekképviseleti szervvé akarta tenni. A tanárok és az
ifjúság lázadozni kezdtek az egyházi fegyelem ellen. 1843 húsvétján kipattant a
gyújtó szikra. A püspök a nagycsütörtöki hagyományos lábmosásból kizárt egy
diákot, mire a többiek sem jelentek meg a szertartáson. A gimnázium és líceum
népe meghasonlott. Végül a kormányzat csinált rendet, karhatalommal
távolítva el néhány lázadó tanárt, köztük az ellenállás szervezőjét, Bárnufiut és
tucatnyi diákot, akik ezután a nemzeti ügy mártírjaként járták be Erdélyt.
A brassói román sajtó a politikai élet fejleményeivel szemben a semlegessé­
get választotta. Barit helytelenítette a Leményi-ellenes kampányt, és főleg el
akarta kerülni, hogy a románok készületlenül kerüljenek be a politikai élet
labirintusába. Programadás helyett az erőviszonyok feltérképezésére, a
nemzetek közötti párbeszédre törekedett. Mérsékletre és az erdélyi román
igények kielégítésére szólította fel például a magyar liberálisokat. Érzékeltetni
próbálta, hogy a román „negyedik nemzet” elismertetése méltányos és jogos,
és nem egyszerűen feudális jellegű törekvés; olyan nemzeti igény, mely a többi
nemzeti mozgalom törekvéseinek is elismeri jogosultságát, és korlátozza

15 Az Erdélyi Nagyfejedelemség s hozzá visszakapcsolt Részek három nemes nemzeteiből álló

rendéinek Kolozsvár szabad királyi városában iS4t-ik év november 15-ik napján kezdődött
országgyűlésökről készített jegyzőkönyv. Kolozsvár, 1840. 715.
14 Boheczel Sándor ügyvéd több nemzetbeli társainak nevében is: Komoly szó a Gazeta de
42I Transilvániához. E rd élyi H íra d ó , 1843. március 3. 18. sz.
bármelyikük hegemóniaszándékát. Következetesen elutasította a nemesi
szabadság egyformaságára hivatkozó szászellenes román taktikázást is. így
aztán egyszerre szólt az élet különböző szintjein egymással szemben álló
felekhez: „kit hibáztassunk azért, mert a magyar, székely, szász, román,
örmény stb. egyazon éghajlat alatt, egyazon völgyben, egyazon hegyen,
egyazon folyó mellett lát napvilágot? . . . M iért idézzük meg a sírból őseink
szellemét, egymást rémisztgetve?” 17

A szászok német nemzeti ébredése

Az 1840-es évekig a szászok csendes résztvevői voltak az erdélyi diétáknak.
1834-ben még rokonszenveztek, a rendi alkotmányosság védelmében olykor
együtt is működtek a magyar ellenzékkel. 1837-ben már egyértelműen a
kormányzathoz igazodtak, de nem ellenezték, hogy a törvényjavaslatokat
magyarul szerkesszék, a törvények nyelveként pedig a magyart és a latint
tartották méltányosnak. De azután a politikai számítás és a nemzeti ébredés
lendülete szembefordította a szász politikát a magyarral.
A magyar reformellenzék készülődése láttán még az 1841-es diéta előtt a
szász hivatalos vezetők a lutheránus konzisztórium ülésén egységes álláspontot
alakítottak ki a legfontosabbnak tűnő kérdésben: a törvényes nyelvhasználat­
ban. Joseph Bedeus von Scharberg - akit 1837-ben választott a diéta a
katonaság ellátását szervező főbiztossá, korszakunk legnagyobb rangú szász
országos tisztségviselőjévé - azt javasolta, hogy miután Erdély amúgy is a
magyar koronához tartozik, országos ügyekben el kellene fogadni a magyar
hivatalos nyelvet, mert „nincs ebben számunkra semmi új, hiszen még a
nemzeti fejedelmek alatt is az ügyeket magyarul bonyolították le, a törvényeket
magyarul állították össze” .18 A kompromisszumra intő szavakkal szemben a
szász hangadó politikusok a rendi egyenjogúság álláspontjára helyezkedtek: a
németet a magyarral teljesen egyenrangú nyelvként akarták elfogadtatni.
A szász rendi jogvédelem szervesen összefonódott a modern nemzeti
kötelékek megteremtését célzó agitációval, és átfogó nemzeti mozgalommá
erősödött. A szász rendi nemzeti létet egyre többen közjogilag elismert, német
hivatalos nyelvű területi autonómiává szerették volna átváltoztatni: a
Királyföldet Szászfölddé tenni a szó teljes értelmében. A kor német
nemzetiségkultusza termékeny talajra talált a szász társadalomban, mert
etnicitásukhoz való ragaszkodásuk - a középkor óta csak „német eredetű”
lehetett a szász natio igazán egyenjogú tagja - kedvező gazdasági, társadalmi és
politikai státussal és pozícióval társult. Viszont ennek fenyegetettsége és
elszigeteltségük arra ösztönzött, hogy a hagyományokhoz híven, a reájuk
szintén támaszkodni akaró Habsburg-hatalom szövetségét keressék. így a
gazdasági téren a fejlődést oly messzemenően előmozdító szászság jelentősebb
része a bürokratikus abszolutizmus szövetségese lett, vagy annak szövetségébe
szorult. Másokat viszont ugyanez az össznémet nacionalizmus lendített túl a
provinciális Habsburg-birodalmi orientáción, hogy a haladó német szellemi

17 G a ze ta de T ra n silva n ia , 1847. december 15/27. 100. sz.

18 Joseph Bedeus, Erinnerungen. Arhivele Statului, Sibiu, Fond Bedeus, Nr 112.1. 301-302. 422
 politikai irányzatokhoz kapcsolódva keressék a szászok német nemzeti
létfeltételeinek kialakítási módozatait.
A rendi-patríciusi felső réteget a magas jogi műveltséggel rendelkező
tisztviselői kar fogta össze, az egész szász népet pedig az egyház és a neki
alárendelt iskolai hálózat. A tanárok és a lelkészek jelentősége hirtelen úgy
megnőtt, mint a reformáció korában. Ugyanakkor a városi és falusi közigaz­
gatást és önkormányzatot részleteiben is szabályozó 1805. évi ún. reguláció,
melyet a bécsi kormányzat kényszerített a szász natióra, kizárta ezeket a
közéletből. Az értelmiségi túltermelés feszítőereje pedig itt is éreztette hatását.
5 gimnázium működött 50-60 tanárral és 1000-1500 diákkal, a sok elemista
kisdiák mellett 350-400 gimnazista tanult, akiknek fele készült egyházi
pályára, de a 250 parókia csak mintegy 500 főnyi klérusnak adott kenyeret.
Művelt, a német egyetemeken tanult tanárok és lelkészek lettek a nemzeti
mozgalom ideológusai, a nemzeti ébredés eszményeinek terjesztői.
A szász értelmiségiek zöme is a nemzeti reformmunkát a közélet demokra­
tizálásában és a gazdaság modernizálásában látta, a kor liberális eszméit a
társadalomfejlődés sajátos feltételeihez hozzáigazítva értelmezte és terjesztet­
te. Lelkesen fedezte fel a demokratikus képviseleti formákat az ősi szász
alkotmányban, lelkesen tette jelszóvá a D ip lo m a A n d re a n u m „unus sit
populus” kitételét, s akadt, aki már azt hangoztatta, hogy a nemzeti kötelékeket
ki kellene terjeszteni a vármegyékben élő, a szászság egyötödét jelentő német
anyanyelvű jobbágyságra is. Büszkén hirdették, hogy a szász nép szorgos
iparosok és földművesek életközössége, a Szászfoldön nincs is jobbágyság,
mert a szász városok román és magyar jobbágyfalvai nem tartoztak a nemzet
kötelékébe, s szolgáltatásaik is kisebbek, mint a vármegyei jobbágyokéi. A
szabad paraszti társadalomra (is) nehezedő feudális járadék: az egyházi tized
megváltás ellenében való eltörlésének gondolatát pedig az 1840-es években
már kezdték emlegetni.
Az élesebb társadalomkritikát az 1830-as évek végén alapított brassói sajtó (a
S ieben bü rger W o c h e n b la tt és irodalmi melléklapjai: B lä tte r f ü r G e is t és a
S a te ll it ) képviselte, méghozzá olykor ezres példányszámban. Kiadóját, a
majna-frankfurti Johann Göttöt éppúgy, mint munkatársait, a morvaországi
Anton Kurzot vagy a porosz Leopold Max Moltkét a kor német értelmiségi
nyomora és a rájuk nehezedő reakció inditotta kelet felé, hogy végül a
soknemzetiségű Erdélyben találjanak hazára. A brassói lapok segesvári
munkatársai pedig Berlinben tanultak és ismerkedtek meg a liberalizmus
eszméivel, amelynek jegyében együtt kezdték támadni a „copfos-parókás”
hivatalnokok nehézkes bürokráciáját. M inden reform előfeltételeként köve­
telték a közélet nyilvánossá tételét s azt, hogy a falusi közösségek és városok
életét irányító kommunitások és tanácsok tagjait a jövőben a polgárok
válasszák. Egyes szász székek vezetősége többször is követelte a brassói lapok
perbe fogását, és csak nehezen fogadták el azt az elvet, hogy a szász sajtónak is
éppen olyan mozgásszabadságot kell biztosítani a nemzeti ügyek tárgyalásá­
ban, mint amilyennel a magyar sajtó rendelkezik.
Bár kezdetben a brassói sajtó is támadta a magyar nyelvtörvényjavaslatot és a
magyar lapokat, fő vitapartnere a nagyszebeni S ieb en b ü rg er B o te lett, amely a
bürokratikus abszolutizmus védelmét magára vállalta. A sajtóháború a két
város polgárságának a szembenállását is tükrözi. A brassóiak szabadulni
423 akartak Nagyszeben hegemóniájától. A „provincia cibiniensis” , a centralizált
területi-nemzeti autonómia programja mellett vagy inkább azzal szemben a
Brassó önállóságát kifejezésre juttató „K ronstadt voran” lett a gazdasági és
politikai megújhodás jelszava.
A társadalom mozgósításában a legkézzelfoghatóbb eredményeket az egyleti
mozgalom hozta, amely kiterjedt az élet minden területére, hiszen ipari,
mezőgazdasági egyletek és takarékpénztárak is alakultak, és a formailag
kulturális céllal alapított nagy jövőjű Verein für siebenbürgische Landeskunde
(Honismereti Egylet) vándorgyűlései nemzeti ünnep szertartásaival és
hangulatával mozgósították a kisvárosok lakóit.
A kor valamennyi törekvése Stephan Ludwig Roth tevékenységében
egyesült. Ifjúként Pestalozzi mellett dolgozott Svájcban, de a húszas években
még közöny fogadta az iskoláztatásról írt brosúráját. Medgyesen gimnáziumi
tanárként a napóleoni háborúk nyomán kibontakozó német ifjúsági mozgal­
mak példájára be akarta vezetni a tornát és az éneket az iskolai oktatásba, de
reformtörekvései megtörtek a kisvárosi konzervativizmuson. Az 1840-es
években jött el az 6 ideje, s falusi lelkészként egyik irányítója lett a nemzeti
agitációnak. Nem volt igazán gyakorlati politikus. Egy-egy értekezésében
romantikus antikapitalista szellemben védte a céhrendszert és a jómódú szász
gazdagparasztságot, az ipart és a mezőgazdaságot azonban korszerűsítendőnek
vallotta. A nyelvkérdésről írt munkájával pedig inkább elmérgesítette a vitát,
hiszen olyan szélsőséges magyarosító törekvéseket tulajdonított az ellen­
zéknek, amelyeket az nem is képviselt, a magyar nyelvet pedig az állam­
nyelvűségre alkalmatlannak mutatta be. Azt hangsúlyozta, hogy nincs szükség
országos nyelvre (Landessprache), mert ez a román, amennyiben románul
tudnak a legtöbben, és a román - mint azt magyar kortársak is szóvá tették -
fontos eszköze a különböző nemzetiségűek közötti hétköznapi érintkezésnek.
A román negyedik nemzetként való elismerését Roth egyelőre csak a pesti
német sajtóban látta tanácsosnak felvetni, leszögezvén egyébként, hogy az nem
járhat területi autonómiával, hanem csak egy országgyűlési szavazattal a többi
rendi nemzet egy-egy szavazatával szemben - a szászok ugyanis az
országgyűlésen a nemzetenkénti szavazást szerették volna rendszeresíteni. Bár
Roth elvi sikon példamutatóan hangsúlyozta a nemzeti egyenjogúság köve­
telményét, a német, a latin és a magyar nyelvhasználat szféráinak kijelölésére
tett javaslata nemcsak rendi színezetű volt, hanem az abszolutista központi
kormányzat érdekeinek figyelembevételével készült, az alkotmányosság
igényét pedig nem hangsúlyozta.
Roth mindenekelőtt a nemzetiség, a Volkstum iránti morális elkötelezettsé­
get tudatosította. Nagy szerepe volt a szászság népi és társadalmi tudatának
alakításában. Míg a magyar publicisztika a szász-magyar ellentéteket nem kis
leegyszerűsítéssel a liberalizmus és a (bécsi udvar által támogatott) bürokrati­
kus konzervativizmus küzdelmeként állította be, ő a szász polgár, magyar
nemes és a román jobbágy ellentéteinek és egymásra utaltságának konstruk­
ciójával próbálta jellemezni az erdélyi helyzetet, a szász polgárnak tulajdonitva
az érdekek egyeztetésének hivatását. Bármennyire leegyszerűsítő volt is ez a
szemlélet - hiszen a konzervatív szász polgár éppolyan kétségbeesetten próbált
kiváltságaiba kapaszkodni, mint a konzervatív magyar nemes - , gyakorlati
politikai célokat igen jól szolgált. A szászság politikai elszigeteltségét próbálta
feloldani, hiszen a polgári szerep hangsúlyozása a magyar liberálisokkal való
együttes munka iránti rokonszenvet is kelthetett az elzárkózó közvélemény- 424
 ben. Ez a szemlélet azt a sajátos igényt is tükrözte, hogy miként a magyar
liberálisok a szász-román viszonyban, úgy a szász vezető körök a magyar—
román viszonyban játsszák a döntőbíró szerepét.
A szász nemzeti mozgalom számára a liberalizmus a végletes elszigetelődés
veszélyét is felidézte. A legnagyobb problémát az jelentette, hogy a románság a
Szászföldön abszolút többségbe került. A román törekvésekkel szemben a
szászok a natio, a nemzet egységét és azon belül tagjainak egyenlőségét
hangoztatták, megoldásképpen pedig a románok - egy 1844-es brosúra szerint
—„műveltségben és nyelvben asszimilálódjanak a szászokhoz” .19
A fenyegetettség érzését és az elszigetelődés veszélyét a polgári társadalmi
hivatástudat és a német nemzeti érzés felerősödése egyaránt ellensúlyozta. A
szász nemzet már nem a privilegizáltak, hanem az egy nyelvet beszélők
közösségét kezdte jelenteni. Az értelmiségiek szerint az össznémet nemzeti
fejlődés az ő nemzeti törekvéseiknek is biztosítéka, a szászság nemzeti hivatása
pedig a német fejlődés vívmányainak közvetítése kelet felé. Ez a szemlélet a
politikai tájékozódást több irányba befolyásolta. Mivel a német liberalizmus a
magyart szövetségesének tekintette, sokan számítottak arra, hogy az azonos
ideológián és érdekközösségen nyugvó szövetség lehetősége mérsékli a magyar
nyelvi törekvéseket, elhárítja az együttműködés akadályait. S miután a szász
nemzeti törekvéseknek lehetett számszerűen a legkisebb etnikai-népi bázisa,
érthető, hogy ők tartottak a legjobban a két oldalról fenyegető nemzeti
hegemoniális törekvésektől. Közülük kerültek ki azok is, akik a liberalizmus és
a nyelvi igények, valamint az erdélyi sajátos érdekek szemmel tartásával
hangoztatták a modern soknemzetiségű állam kialakításának szükségességét.
A brassói sajtó olykor az Egyesült Államokkal és Svájccal példálózott, olyan
nemzetileg semleges államkeret iránti igényt juttatva kifejezésre, mely a
nemzeti törekvéseknek a helyi önkormányzati-önigazgatási szerveken belül
enged teret, és ez részben egybevágott a magyar liberális elképzelésekkel is. A
szászsebesi Joseph M ariin - az első olyan szász értelmiségi, aki írásaival
tartotta fenn magát, igaz, Pesten - a P e sth e r Z e itu n g munkatársaként arra
buzdított, hogy „tanulja meg mindenki nemcsak a Szászföldet, hanem Erdélyt
is szeretni, dolgozzon mindenki a hazáért és nemcsak nemzetéért, akkor így
megszűnnek az erdélyi nemzetiségek közötti civódások, és nem fognak többet
magyarosításról, germanizációról, sőt románosításról fecsegni” .20
Komolyabb együttműködésre a művelődés terén került sor. Anton Kurz
folyóiratában ( M a g a z in f ü r G e sc h ic h te ) magyar szerzőktől is közölt Írásokat.
Ahogy a Magyar Tudományos Akadémia elnökének írta, „lehet jó németnek
lenni és rokonszenvezni a magyarok szabadelvű törekvéseivel, főleg a
tudomány terén, ahol nyelv és haza nem tesz különbséget” .21Német öntudat és
erdélyi patriotizmus jól megfért egymással. A poroszországi születésű Leopold

” Joseph T rausch, Bemerkungen über die von siebenbürgischen Bischof Basiliu Moga in
Jahre 1837 den zu Hermannstadt versammelten Landesständen unterlegte Bittschrift. Kronstadt,
1844. 24.
30 Joseph M arlin, Politische Aphorismen aus dem Sachsenland. D er S a te llit, 1847. május 6.
36. sz.
31 Anton Kurz levele Toldy Ferencnek. Brassó, 1843. október 27. MTA Könyvtára,
425 Kézirattár, Magyar Irodalmi Levelezés, 4-r. 79.
Max Moltke költő 1846-ban honfitársai kérésére megírta az erdélyi szászok
máig kedvelt néphimnuszát:

Erdélyország, türelem fold, Erdélyország, édes földünk,

minden hitnek tábora! drága jó szülőhazánk!
Óvd meg hosszú századokon át Áldott légy örök szépségedért,
fiaidnak szabadságjogát, s tájaidnak minden gyermekét
s légy a tiszta szó hona! egyetértés fogja át!

(Ford. R ito ó k J á n o s)

A konzervatív ellentámadás
Már az 1841-43-as diéta vége felé látni lehetett, hogy illúzió volt a kormányzat
reformbarát politikájához fűzött minden remény.
A bécsi kormányzat az összmonarchia egységét féltette a liberalizmussal
összefonódó nemzeti-nyelvi törekvésektől és az uniótól, sőt a rendőrminiszter
még attól is tartott, hogy az unió nyomán a „M onarchia súlypontja óhatatlanul
Magyarországra tolódik” .22 Pozitív programot Bécsben nem tudtak felvetni.
Még a megbízhatóbbnak tartott „német elem” előtérbe állításával és a
germanizációval járó központosító törekvések nyílt felélesztésére sem éreztek
elég erőt, hiszen magától a német nacionalizmustól is tartottak. A nem magyar
nemzetiségeket is inkább a kisebb rossz és a hagyományos, „oszd meg és
uralkodj” elve alapján próbálták védeni.
A „magyar kérdés rendezését” és ezáltal a birodalom belső konszolidálását
az ifjú magyar konzervativok kezdeményező és céltudatos csoportja próbálta
magára vállalni. Ők alapították 1846-ban a Konzervatív Pártot. Átérezték a
polgári átalakulás elkerülhetetlenségét, de az érdekegyesítő politikával
szemben a földesúri érdek egyoldalú érvényesítésére törekedtek. A forradal­
mat jelentő liberális haladással a „fontolva haladást” állították szembe, a lassú
és fokozatos reformot, amit sokan közülük valóban komolyan vettek, és még a
liberálisokkal is hajlandók voltak néha együttműködni. A konzervatívok is a
rendi alkotmányosság fórumain igyekeztek győzni, azokat úgy akarták
konszolidálni, hogy az uralkodói abszolutizmus előnyeit maximálisan ki­
használhassák, s egyben maguknak pozíciókat biztosítsanak az erősebb
centralizációt kívánó kormányzati körökkel szemben is. Ennek a konzervatív
ellentámadásnak az egyik irányitója éppen az erdélyi alkancellár, az igazi
klikkpolitikus Jósika Samu báró lett. Jósika egyszerre használta ki az erdélyi
nemesség szorongását, az átalakulással kapcsolatos aggodalmait és a bécsi
birodalmi vezetés bizonytalanságát, anarchiától való félelmét. Erdélyben Bécs
kegyeltjének adta ki magát, Bécsben az erdélyi helyzet konszolidálójának. A
nemesség zömét a szűk osztályérdek védelmezésével tudta maga mellé állítani,

22 H H S l A , Kabinettsarchiv, Staatsconferenz-Akten, 1846:1055. 426

 méghozzá úgy, hogy Erdély és Magyarország egyesülése várható következmé­
nyeinek hangoztatásával tartotta sakkban vagy zsarolta ellenfeleit.
Az erőpróbára az 1846-os diétán került sor, a kor legfontosabb kérdésében:
az úrbér ügyében. Jósika előzőleg a megyék élére vagy jómódú elvbarátait,
vagy olyanokat állított, akik szorosabban függtek a kormányzattól, a regalisták
közé pedig segélyre szorulókat hivatott be. Bécsben joggal tartottak attól, hogy
túl egyoldalúan érvényesíti a nemesi érdekeket, s tovább csökken a lakosság
adózóképessége, amikor a Bécsbe felküldendő erdélyi adó hátralékai 1830-tól
amúgy is megnégyszereződtek. Az ifjú konzervatívok kihasználták a bécsi
kormányzat rettegését Erdély és Magyarország uniójától. Amikor az állam­
konferencia egyik tagja a magyarországi úrbéri rendezést javasolta követendő
példának (hiszen Magyarországon a telek nagysága szinte kétszerese volt az
erdélyinek, míg a robotterhek jóval kisebbek voltak), akkor Jósika elvbarátja, a
magyar kancellária élén álló Apponyi György azt az ellenvetést tette, hogy az
„magasabb szempontból nem tanácsos” , mert „minden, ami a két tartomány
között a törvényes vagy a tényleges különbségeket csökkenti vagy eltünteti, . . .
egyúttal csökkenti az erdélyi nemesség ellenszenvét az unió iránt, amitől már
többé nincs oka anyagi hátrányokat várni, mint most, hanem csak politikai
előnyöket remélhet” .23
1846 elején, még az erdélyi diéta összeülése előtt, Galíciában a lengyel
nemesség felkelést robbantott ki, a parasztság azonban szembefordult vele, s a
nemeseket mint a császár ellenségeit valósággal mészárolni kezdte. A lengyel
nemzeti szabadságküzdelem brutális vérbe fojtásának óriási hatása volt. Az
udvar önbizalmát megszilárdította, a magyar reformellenzék viszont még
világosabban felismerte, hogy a lengyel nemességhez hasonló helyzetbe kerül,
ha nem maga hajtja végre a jobbágyfelszabadítást. A lengyel felkelés
Kolozsvárott az erdélyi nemesség előtt is felidézte a parasztlázadás rémét, amíg
a Guberniumhoz az ország minden részéről be nem futottak a megnyugtató
jelentések. Még sokan úgy vélték, mint az erdélyi liberális ellenzék nagy
taktikusa, id. Bethlen János: az „erdélyi paraszt nagyon kevés kivétellel nem
más, mint az 1817-i volt” , ez „kezeit összetéve meg tudott éhen halni anélkül,
hogy csak egy ujjal is a máséhoz nyúlt volna” .24 De már azt is tudták, hogy a
parasztság, a tömeg félelmetes fegyver lehet a kormányzat kezében.
A liberálisok a társadalmi méltányosság és igazságosság igényével próbálták
az úr-jobbágy viszonyt rendezni. Az 1819-1820-ból származó Cziráky-
összeírást elvetették, mert szerintük abba az úrbéres földek legalább egyhar-
madát nem vették fel. Ők a történetileg „megalakult igényekre” hivatkoztak, s
azt akarták elfogadtatni, hogy a ténylegesen jobbágyi használatban levő összes
földet minősítsék úrbéri földnek.
A liberálisok azonban lépésről lépésre visszaszorultak. A diétái többség a
valóságot torzító Cziráky-féle összeírást fogadta el alapnak annak meg­
állapításához, hogy miként húzzák meg az úrbéres és nemesi föld határát.
A konzervatív győzelem ellen a liberálisok hiába tiltakoztak a „nép szent
nevében” . Teleki József, az előrelátó gubernátor is hiába fordult az
uralkodóhoz, hogy utasítsa el a parasztságra nézve katasztrofális következmé-

23 Uo. 1846:970.
427 24 Bethlen János levele Wesselényi Miklósnak. Kolozsvár, 1846. július 31. O L Filmtár, 8367.
nyekkel járó törvényjavaslatot. Bécsben az esetleges aggodalmakat elnyomta a
liberálisok fölötti győzelem öröme. Ráadásul a diéta a hadsereg kiegészítéséhez
szükséges újoncmennyiségnél többet ajánlott meg. És Jósika egyelőre pontot
tett a nyelvharcra, amikor elérte a magyar nyelv szupremáciáját biztosító
törvény szentesítését. Gyakorlati politikai megfontolásokból ez a törvény
jobban illeszkedett a régió soknemzetiségű jellegéhez: bevezette ugyan az
általános magyar nyelvű anyakönyvezést, azonban - a magyarországitól
eltérően - csak ott, ahol magyar nyelven prédikáltak a templomban. Jósika, akit
időközben kancellárrá választott a diéta, jó gyakorlati politikusnak bizonyult,
amikor a szászokat egyenjogú nemzetnek tekintve biztosította, hogy a
törvények szövegét hiteles német fordításban is közzétegyék, és a szász nemzet
földjén a német legyen a hivatalos nyelv. De azért már megfenyítette a
nagyszebeni cenzort, mert a S ieb en b ü rg er B o te közölte, hogy az egyik szász
követ szerint a liberális ellenzék a társadalmi ellentétek kiegyenlítését célzó
politikájával „a két testvérnemzeten belül egy szabad polgárság fejlődését
segíti elő” .25
A kibontakozást kereső liberális erőknek viszont látniuk kellett, hogy Erdély
önmagában, mozdulatlanságra kényszerítve nem elég erős a lényegi reformok
kiharcolására. A jellegében is többféle társadalmi-történeti fejlődés össze­
fonódása olyan intézményes széttagolódással társult, hogy a polgári átalakulás
különböző, nemzetileg is megosztott erőit nehezen lehetett közös és tartós
célok érdekében egyesíteni. Egyre inkább az archaikus feudális viszonyok
elviselhetetlensége ösztönzött (volna) előrelépésre, a fejlődés lehetőségének
keresésére. Aztán feltárult az is, hogy a térség egészének új integrációra van
szüksége, olyanra, amely átalakítja a merev birodalmi kereteket, és utat nyit az
együtt élő népek nemzeti fejlődésének.

25 O L Erdélyi Udvari Kancellária, Elnöki iratok 1847:421. 428

 III. Erdély a forradalomban
és a szabadságharcban
(1848-1849)

Erdély 1848 tavaszán kerülhetett be újra az európai történelem sodrába. A

„Népek Tavasza” Erdélyben is a fiatal nemzeti mozgalmak szolidaritási
ünnepeként kezdődött, és mint egész Kelet-Közép-Európában, éles társadal­
mi és nemzeti szembenállásba torkollott.
Miként kerülhetett sor a tragikus eseményekre? Hogyan élték át mindezt a
kortársak, akiknek választaniuk kellett a forradalom és ellenforradalom
kereszttüzében? De először is: milyen változásokat hozott a polgári forrada­
lom? Miként illeszkedett Erdély a sorsát meghatározó kelet-közép-európai
hatalmi struktúrákba?

A polgári forradalomra készülő

erdélyi társadalom
Az európai forradalmi hullám szinte a bécsi és pesti postával érkezett Erdélybe.
Az erjedés első jelentős megnyilvánulása az volt, amikor március 3-án
Kossuth Lajos a pozsonyi magyar diétán a monarchia valamennyi tartománya
számára követelte a polgári alkotmányosság bevezetését. Tíz nap múlva felkelt
Bécs népe, ami az uralkodót arra kényszerítette, hogy alkotmányt ígérjen, és
lehetővé tegye az alkotmányosság érvényesülését. Március 15-én Pest-Budán
győzött a forradalom: tízezrek vonulhattak fel anélkül, hogy a katonaság be
mert volna avatkozni. A radikális ifjúság hangadói a forradalom programjaként
két évtized reformcéljait 12 - ellentmondást nem tűrő - pontba foglalták, hogy
ország-világ lássa: M i t k ív á n a m a g y a r n e m ze t. Közben a pozsonyi diéta,
alkotmányozó országgyűlésként működve, Magyarországot önálló alkotmá­
nyos királysággá alakította. A király gróf Batthyány Lajos személyében olyan
energikus miniszterelnököt nevezett ki, aki március 23-án közzétette a diéta
jobbágyfelszabadítási törvényét, és ezzel elejét lehetett venni annak, hogy a
jobbágyságot a polgári-nemzeti átalakulás ellen fordítsák. Április n - é n sor
került a pozsonyi törvények uralkodói szentesítésére, köztük arra is, amelyik „a
magyar koronához tartozó Erdélynek Magyarországgal egy kormányzat alatti
teljes egyesültét” rögzítette. Az unió kivitelezését a törvény az összehívandó
429 erdélyi diéta állásfoglalásától tette függővé.
 Az erdélyi magyar liberálisok már március 19-én a pozsonyi országgyűlés
támogatását és segítségét kérték. Március 20-án a konzervativokkal együtt
adtak ki közös nyilatkozatot, másnap Bécs és Pest forradalma után Kolozsváré
következett. A város népe a diáksággal az élen lelkesen tüntetett, és a városi
tanács feliratot intézett a Guberniumhoz. Nemcsak a diéta összehívását és az
uniót követelték, hanem a társadalom életét gyökeresen átalakító reformokat
is: törvény előtti egyenlőséget, jobbágyfelszabadítást, közteherviselést. A
többi város népe is tüntetett. Összeültek a megye- és székgyűlések, némelyikük
valóságos népgyűlésként. És nemcsak a kolozsvári irányelveknek megfelelően
foglaltak állást, hanem azzal is fenyegetőztek, ha elmarad a diéta, akkor
képviselőiket a magyar országgyűlésre küldik. A követutasítások forradalmi
programokként sikerültek. Akadt olyan törvényhatóság is, amely élve az
autonómia jogával, elhatározta a közteherviselés bevezetését. Közben a
gubernátor, Teleki József uralkodói beleegyezés nélkül összehívta a diétát
május 29-ére.
Az európai forradalom az erdélyi közvéleményt meghódította, a haladás
ellenfeleit lefegyverezte. A minap még győztes konzervatívok eltűntek a
színről, egy részük csatlakozott a liberálisokhoz, hogy mentse, ami menthető.
Jósika Samu kancellár, a maga ellenforradalmi optimizmusával abban bízott,
hogy az uralkodó és a katonaság tekintélyével, a föld népének „jó császár”
mítoszával manipulálva meg lehet akadályozni a paraszti elégedetlenség
elharapódzását, a nemesség pedig osztályérdekei miatt a konzervatív politika
hordozója lehet, és ezért a jobbágyfelszabadításnak a következő év márciusáig
való elhalasztásán mesterkedett. Ő javasolta, hogy az uralkodó azt a feltétlen
udvarhű Jellacicot nevezze ki horvát bánná, aki később a magyar kormány
ellen fegyverrel is fellépett. A pozsonyi uniótörvény elfogadása után, az
erőviszonyok számára kedvezőtlen alakulása láttán azonban Jósika lemondott.
A konzervatív birodalmi és regionális provincializmus eszközeivel Erdély
irányíthatatlan országrésszé vált, olyan lendülettel törtek föl a nemzeti és népi
mozgalmak.
Meglepő erővel jelentkeztek a román nemzeti törekvések. Tömegbázis
kialakítása és a nemzet egységét biztosító állásfoglalás kidolgozása lett a cél.
Radikális fiatal értelmiségiek, jogászok, ügyvédek és ügyvédgyakornokok
kezdték a mozgalmat szervezni. Először még nem utasították el Erdély és
Magyarország egyesülését, de feltételekhez kötötték. Román nyelvhasználatot
és a parasztság számára előnyös jobbágyfelszabadítást követeltek. Ennek
hangoztatásával írta alá Alexandru Papiu-Ilarian és Avram láncú a ma­
rosvásárhelyi magyar ügyvédgyakornokok memorandumát, erről fogalmazott
petíciót loan Buteanu. Márciusban, a román mozgalom hangadó személyisé­
gei közül csak Simion Bárnupu fordult határozottan szembe a magyar uniós
törekvésekkel. A balázsfalvi líceum egykor karhatalommal eltávolított filozó­
fiatanára, aki 40 éves fejjel Nagyszebenben kezdett jogot tanulni, kéziratos
kiáltványában így írt: „örökre átkozott legyen az a román, aki bármiféle uniót
merészel kötni, mielőtt még a román nemzetet elismernék politikai értelem­
ben”, mert „nemzet nélkül még a köztársaság is csak átkozott zsarnokság” .1A

1 V ictor C herestesiu, A balázsfalvi nemzeti gyűlés, 1848. május 15-17. Bukarest, 1967.
221-222. 4ЗО
 nemzeti öncélúsággal és nemzeti messianizmussal szemben George Bari{
próbált a nemzeti és társadalmi igényeket kielégítő programot felvázolni, az
anyanyelvhasználatot biztosító megyei autonómiára épülő államrendszer
felépítésében látva a kibontakozás lehetőségét. Az áthidaló megoldások
keresésének szándéka azonban alulmaradt a szembenállás elhatalmasodó
valóságával szemben.
A parasztság mint valami hatalmas kollektiv személyiség lépett színre, úgy,
mint aki tudatában van erejének és gyengeségének. Először a megyei nemesség
és a városi polgárság tüntetései nyomán kezdte észlelni, hogy nagyot változott a
világ. Rendkívüli hatása volt a magyarországi jobbágyfelszabadításnak. Erre
hivatkozva kezdték a robotot megtagadni a nyugati megyékben, nemegyszer
elsőként a magyar községekben. Erdély belsejében azok a kiáltványok
gyakoroltak óriási hatást, amelyeket a román ifjak papiakból papiakba vittek.
Ha nem akarták felolvasni, akkor a falu valósággal kényszeritette a papot, mint
Drágon, ahol az egyik Budán megjelent proklamációt olvastatták fel. És abból
nem az eredeti gondolatot jegyezték meg, hogy az unió, Erdély és Magyaror­
szág egyesülése azonnal meghozza a jobbágyfelszabadítást, inkább „sza­
badságlevelet” láttak a kiáltványban, amely az egyik résztvevő átértelmezésé­
ben azt mondta ki: „eltört a románoknak járma, feljött a napjuk, kinyílott a
mennyországuk, mert urat többé ez órától szolgálni nem fogunk.”2 Beidegző-
dött hiedelmek és vágyak keltek életre a jobbágyi világban. A megyei
közgyűléseknek a jobbágyság eltörlését kilátásba helyező nyilatkozatai is csak
megerősitették a nemességgel szembeni bizalmatlanságot, azt a hitet, hogy a
„jó császár” már rég elküldte a jobbágyság felszabadítását elrendelő parancsot,
csak a nemesek eldugták. Sőt - állítólag - már itt-ott arról is beszéltek, hogy a
császár nekik adta a majorsági földeket. A falu elsősorban sztrájkolt, és
készülődött valami nagy, kollektív „megváltást” hozó változásra. Messianiz­
mus és politikai fegyelem jól kiegészítették egymást. Passzív ellenállás
válaszolt arra, hogy a Gubernium és a megyei hatóságok karhatalommal léptek
fel, statáriumot hirdetve akasztófákat állítottak a falvak határában, és kézre
akarták keríteni a kiáltványokat terjesztő, szervezkedő fiatalokat. M intha a
népmesék igazságot osztó hősei jelentek volna meg a színen, úgy emlegették a
parasztok Bárnuput „balázsfalvi királyként” , láncút királyfiként. És
királyként emlegették a lemondott konzervatív főispánt, Nopcsa Lászlót, aki
román származását hangoztatva próbált befurakodni a román nemzeti
mozgalomba, hogy aztán Bécsben denunciálja azt. Akiktől „az urak” féltek,
abban a parasztok szabadítójukat látták.
A liberális nemesség érdekegyesítő politikája továbbra is azoknál a
rétegeknél ért el nagyobb sikereket, amelyeket a központi hatalom süllyesztett
le. Mindenekelőtt a Székelyföldön és ott is a leghatékonyabban Háromszéken,
ahol viszonylag összetettebb volt a társadalom, fejlettebb az árutermelés,
differenciáltabb a belső munkamegosztás. Az ellentétes érdekek érvényesítésé­
nek igénye sajátos módon összefogásra ösztönzött. A jobbágy a határőrkatoná­
val, ez pedig a birtokos nemessel akarta egyenlősítését. A jobbágy így
katonaként, fegyverrel a kézben akarta tulajdonként azt a földet, amelyet eddig

2 A kiáltvány egykorú fordítása. O L E O K L Gubernium Transylvanicum in Politicis,

4 31 ügyiratok, 1848:9012.
művelt, amelyre viszont a határőr és a nemes mint tulajdonára igényt tartott.
Egymással versengve, egymás ellenében, egymás szövetségét keresve védték
rendi képviseleti szerveiket, bízva, hogy általuk tudják majd érdekeiket
megvédeni. A rendi alkotmányosság így fokozatosan liberális és demokratikus
jellegűvé vált. Jó példa erre az, hogy április végén néhány határőr, két fiatal
ügyvéd vezetésével megtagadta a főhadparancsnokságnak azt a parancsát,
hogy Brassóba vonuljon. Ehelyett esküvel fogadtak engedelmességet a
Guberniumnak, és a két ügyvédet az egyik kisváros diétái követeivé
választották. Majd május végén, az egyik népgyűlésen a határőrök kezdemé­
nyezésére kimondták a robot eltörlését.
Paradox módon az egymást váltó konfliktushelyzetek kulcsszereplője V.
Ferdinánd király lett. Ez a gyenge személyiségű uralkodó valósággal őrlődött a
birodalmi abszolutizmust átmenteni akaró hatalmi klikk és a magyar
miniszterelnök között, aki az összmonarchia érdekét és Magyarország
önállóságának megszilárdítását próbálta egyeztetni. Kétféle törekvés körvona­
lai kezdtek kirajzolódni. Az egyik a császár, a másik az alkotmányos király
beleegyezésével legitimálta céljait. Az erdélyi társadalmi és nemzeti szem­
benállás így kezdett kapcsolódni a birodalom strukturális átalakításáért folyó
küzdelmekhez.
Április végén az új, a forradalom nyomán hatalomra lépő osztrák kormány,
amelynek hatásköre a pozsonyi törvények szerint nem terjedt ki Magyaror­
szágra, a korábbi bécsi kormányszervek örökösének tekintve magát, lépéseket
akart tenni Magyarország önállóságának rovására, Ausztria nagyhatalmi
állásának biztosítása érdekében. Eleinte Bécsben még hiányoztak a konkrét
elképzelések, az osztrák államférfiak egy része kompromisszumot akart, az
abszolutisztikus centralizáció hívei viszont a fegyveres „megoldás” gondo­
latától sem riadtak vissza. Az egyik erdélyi származású táborszernagy meg is
írta Erdélybe, „a rend helyreállítása azzal fog kezdődni, hogy Erdélyt
kezünkbe kerítjük, hogy a fellázadt Magyarországot két tűz közé szorítsuk”,
igénybe véve a románok „segítségét” .3 A balkáni térhódításra számító osztrák
miniszterek pedig azért is ragaszkodtak Erdély különállásának megőrzéséhez,
mert így „az erdélyi román nemzet jelenthetné talán azt a magot, amelyhez a
dunai fejedelemségek osztrák felsőség alatt csatlakozhatnának” .4
A szász vezető köröket a forradalom először valósággal megbénitotta, bár
komolyabb belső társadalmi konfliktusoktól nem kellett tartani, és ezeknek is
elejét vették kisebb-nagyobb reformokkal. A nagy kérdés az volt, hogy át le­
het-e menteni a szász területi autonómiát, ami regionális területi hegemóniát
biztosított a vezető rétegeknek, és egyben a Szászföldet környezetéből kiemelő
fejlődés kereteként szolgált. Innen a bürokratizmus elleni liberális-demokrata
felbuzdulás és az elszánt ragaszkodás a régi intézményekhez, a mitizált nemzeti
léthez.
Az unió megítélése körül csaptak össze a szász politikai erők és vélemények.

3 Récsey Ádám levele Bethlen Jánosnak. Bus, 1848. május. In: 1848. A szabadságharc
története levelekben, ahogyan a kortársak látták. Szerk. D eäK I mre. Bp. é. n. 77.
4 A pénzügy-, a közmunkaügyi és a hadügyminiszter június i-jei minisztertanácsi vélemény-
nyilvánítását közli: KAROLYI Á r p Ad , A z 1848-diki pozsonyi törvénycikkek az udvar előtt. Bp.
1936. 344. 432
 Amíg március végén Nagyszebenből hűségnyilatkozat ment Bécsbe, és április
végén Franz von Salmen comes (szász ispán) már egyre inkább az unió ellen
tevékenykedett, ezzel párhuzamosan Brassóban és Segesváron a közélet
liberalizálását követelő petíciókat állítottak össze, és a brassói városháza
tornyán magyar piros-fehér-zöld zászlót lengetett a szél. A heves harc szintere
a publicisztika lett. A brassói sajtó „utópisztikus gondolatnak” tartva a
Nagyszeben központú területi autonómiát, a „szabad intézményekre” , a
népképviselet elvére alapozott alkotmányos államrendszeren belüli municipa-
lizmusban kereste a megoldást. Az osztrák birodalommal szemben, a jövő
zálogát a liberális Németországban látta, bízva abban, hogy a vele szövetkező
liberális Magyarország, éppen a „természetes szövetség” érdekében biztosítja
a szászok német nemzeti fejlődését.
A magukat büszkén antiunionistáknak nevező fiatal radikálisok és idősebb
konzervatívok május elején léptek a nyílt színre, Teleki József gubernátor
nagyszebeni látogatása alkalmával. A publicisztika a tényeket elferdítve tárta a
szász közönség elé. így amikor például a gubernátor a német nyelv
közigazgatási használatát biztosítottnak mondta, a közvélemény erről csak úgy
értesült, hogy Teleki szerint „az általános hivatalos nyelv a magyar kell
legyen” ! Válaszként az addig csendes város fekete-sárga színekbe öltözve,
katonákkal az élen tüntetett. Az antiunionisták a magyar alkotmányossággal az
(időközben az örökös tartományok részére kiadott) osztrák alkotmányt
állították szembe. Ebből még vettek is át az univerzitás szász alkotmányterve­
zetébe, hogy elősegítsék az összbirodalomba való integrálódást. Hogy elejét
vegyék a szászföldi román elégedetlenség elharapódzásának, az univerzitás tett
néhány engedményt a románoknak, egyesek pedig a román negyedik
nemzetkénti elismerését ígérgették, így akarván biztosítani a román nemzeti
mozgalom szövetségét.
Az erdélyi megyékben a helyi jellegű mozgolódásokat átfogó és egyesítő
parasztmozgalom a román nemzeti mozgalom kibontakozásához kapcsolódott.
Az általános forrongás láttán Áron Pumnul, balázsfalvi filozófiatanár
kiáltványban szólította fel az espereseket, hogy április 30-ára minden faluból
egy-két emberrel Balázsfalvára jöjjenek. A püspök felső engedélyt kért nemzeti
gyűlés megtartására, amit május 15-éré adott meg a Gubernium. Mintegy
30-40 ezer parasztot vitt Balázsfalvára sorsa jobbra fordulásának: a jobbágyfel­
szabadításnak a reménye.
A történelmi felelősség súlyának érzése, a lehetőségek és az erőviszonyok
mérlegelése határozta meg a román nemzeti mozgalom különböző irányzatai­
nak, vezető egyéniségeinek magatartását. Azok, akik elfogadták Erdély és
Magyarország unióját, elszigetelődtek. A balázsfalvi tudós-lapszerkesztő
Timotei Cipariu egyszerűen az erőviszonyokhoz akart igazodni, amikor az
unió előnyeinek taglalásával kezdődő cikksorozatát az unió hátrányainak
ecsetelésével fejezte be, és helyeslőleg közölte a W ie n e r Z e itu n g n a k azt a cikkét,
amely szorgalmazta, hogy a román fejedelemségek lépjenek be az ausztriai
népek nagy családjába. A havasalföldi forradalom előkészítésén munkálkodó
Nicolae Bálcescu és Ion Ghica azzal az utasítással küldte Erdélybe August
Treboniu Lauriant, hogy „ne szakítsanak a magyarokkal, ugyanakkor
foglaljanak állást a románok jogai mellett, igyekezzenek megértetni a
magyarokkal, hogy egyesülésük a románokkal mindkét nemzetiség meg-
433
mentését jelenti” .s Laurian - miután cikket írt az unió mellett - most már a
negyedik nemzet előnyeiről verselt. Barit az egységes állásfoglalás köve­
telményének rendelte alá magát. A radikális fiatalok tettvágyát pedig
megerősítette a megyei hatósági üldöztetés.
Bárnutiu elsősorban mint a román szabadságtörekvések ideológusa lett
hangadó tekintély, mint aki már áprilisban számított az összbirodalmi osztrák
vezető körök és a magyar kormány konfliktusára. Május 14-én a balázsfalvi
templomban irányadó beszédet tartott a nemzeti önrendelkezésről, a nemzeti
egyenjogúságról és a nemzetek közötti harmonikus viszonyról. Ezt az
öntudatra ébresztő emelkedett hitvallást azonban átszőtte a szélsőséges
bizalmatlanság keltésének szándéka, többek között annak hangoztatásával,
hogy „mérgezett a magyar szabadság asztaláról vett falat” . A svájci példa
emlegetésével sem ellensúlyozhatta, hogy miközben a dunai fejedelemségekkel
szembeni magyar hatalmi ábrándokat idézgetett fel, azok ellenében rögtön azt
kezdte fejtegetni, hogy Erdély, „a mi hazánk a természettől magas falakkal
övezett vár, amelyek nélkül a pannóniai mezők magyarjai mezei nyulakként ki
vannak téve az ellenség támadásainak” , és „ha nem lesz unió, megszakad az
erdélyi és pannóniai magyarokat összekötő kapcsolat, és az erdélyi magyarok
természetesen lassan el fognak enyészni” .56
Amíg tehát a magyar mozgalom társadalmi fölényére építve akarta
hegemóniáját biztosítani, a román a maga népének számbeli túlsúlyára
hivatkozva törekedett erre. Saját - eltérő természetű - belső gyengeségét
mindkét fél politikai pozíciók gyors biztosításával próbálta ellensúlyozni,
éppen azt a nemzetek közötti harmóniát fenyegetve, amelyet távolabbi célként
hangoztatott.
A túlfűtött légkörben az embernek emberhez való viszonyát a nemzethez
való viszonya szabta meg. Bárnutiu a nemzet jövőjét illetően a legtöbbet ígérte,
miközben a legnagyobb veszélyt abban láttatta, ha valaki nem rendeli alá magát
a nemzetnek, illetve a nemzet akaratának. És miután a román értelmiségiek
jelentős része attól tartott, hogy a jobbágyfelszabadítás és a magyarországi
liberális államrendszer nem biztosit a román nemzeti mozgalom számára elég
teret, egyre inkább az adott helyzetben ellenállhatatlan logikával érvelő
Bárnutiut ismerte el vezérének. De egyéni választás kérdése is volt, hogy ki
hogyan ért a szóból. Az „eleget szenvedtünk” ürügyén hegemóniára
sóvárgókkal szemben például Avram láncú, a „Népek Tavaszá’’-пак idealiz­
musával azt szerette volna, ha Erdély a nemzeti nyelvek egyenjogúságát
tiszteletben tartó „foederatus status” -sá alakul. És a soknerrlzetiségi együttélés
követelményeihez való igazodás igénye is erősen érvényesült akkor, amikor
május 15-én, a nemzeti gyűlés első napján feleskették a tömegeket nemcsak a
császár és a román nemzet iránti hűségre, hanem „az összes erdélyi nemzetek”
megbecsülésére is.
Bárnutiu beszédének szellemében proklamálták a nemzeti önrendelkezés
igényét, a kor nyelvén: a román nemzet függetlenségét, és Erdély integráns
részévé nyilvánították a román nemzetet. A nemzet számarányához képest

5 1852. Notes écrites sous la dictée de N. Balcesco sur les événements qui ont précédé la
revolution de 1848. Biblioteca Academiei RSR, Bucure§ti, Arhiva Ghica VI. 562-563.
6 1848 laRomäni. О istorie in date $i märturii. Szerk. Cornf.lia Bodea. Bucure?ti, 1982. 463. 434
 aránylagosan kértek román országgyűlési képviselőket és tisztségviselőket.
Követelték a jobbágyfelszabadítást, a közteherviselést és - a román nemzeti
törekvések történetében első esetben - Erdély és a román fejedelemségek
közötti vámok eltörlését. Az utolsó pontban pedig arra kérték „az együtt lakó
nemzeteket” , hogy az unió kérdéséről addig „ne tárgyaljanak, amíg a román
nem válik alkotmányos és szervezett, a törvényhozás házában tanácskozó - és
határozati-szavazati joggal felruházott nemzetté” .7
A román függetlenség szentesítését az uralkodótól várták, és bár Kolozsvár­
ra is menesztettek küldöttséget, ennek csak a balázsfalvi petíciónak az
országgyűléssel való puszta közlése volt a feladata. Egy esetleges tárgyalástól
ugyanis cselekvési szabadságukat és önrendelkezésük legitimitását féltették.
Az értelmiség meggyőzte a falvak népét a román közigazgatás előnyeiről,
nyilván olyan érvekkel, mint a gyűlés után kiadott kiáltvány: „a közigazgatás
minden ágában a maga kebeléből való román elöljárók legyenek, akikhez
megbántatásukban a románok panaszaikkal fordulhatnak, és ne kényszerülje­
nek mind csak idegeneknek panaszkodni, mivel ezek gyűlölik őket, és nem
szolgáltatnak számukra igazságot” .8 A nemzeti követelésekben megfogalma­
zott célokat kisebb-nagyobb paraszti csoportosulások gyakran hangoztatták:
„nemzetet akarunk, azaz román urakat és román nyelvet” .9 Mindez olykor­
olykor vallási és nemzeti uszítással párosult, hiszen még egy olyan költő is,
mint Andrei Mure§an „pogány elnyomókról” verselt, „akiknek nincs
törvényük, sem Istenük” .10
A balázsfalvi gyűlés után az értelmiségi vezetők felhívására (és részben a
szászok ösztönzésére) a románok több helyt fegyverkezni próbáltak; ha nem is
felkelés céljával, amint például április derekán azt loan Axente, Bárnutiu
egykori balázsfalvi társa szorgalmazta. A „Népek Tavaszá” -nak hangulatából
éltettek valamit tovább azok a fegyverkező románok, akik Európa előtt is
bizonyítani akarták, hogy „érettek” a nemzeti létre. M ert - mint a kolozsvári
március végi petíció egyik szerzője, Buteanu Nagyszebenből írta - „az
ausztriai birodalom nagyon meggyengült, s úgy látszik, hogy teljes bomlásnak
indult. Párizsban a franciák, Frankfurtban a németek nemzeti kongresszust
tartanak; ott fog az európai birodalmak jövendője elhatároztatni, ott fog
eldöntetni” a románok jövője is, s ha mozgalmunkat megismerik, bizonyosan
„részeltetni fognak bennünket az édes szabadságból” . És mivel a románokat és
a magyarokat egyaránt fenyegetik a cári hatalomra számító pánszláv törekvé­
sek, ha a magyarok „derék emberek lennének, testvériesen velünk kezet
foghatnának, s minket mint politikai nemzetet elismernének” .11 Ugyanakkor
Bárnupu kiáltványtervezetében a három „törvényes natiót” polgárháború
előidézésével vádolta, ha nem ismerik el a balázsfalvi követeléseket.
A súrlódási felületet növelte, hogy ebben a helyzetben a magyar földesúr és a
román jobbágy konfliktusai nemzeti színezetet kaptak. A románság vezetői az

7* CUo. 510. , i. m. 491.

herestesiu

9A . P -I , Istoria Románilor din Dacia Superiorá. Sibiu, 1942. 36.

10 l
N
apiu larian
P
icolae opea
I. Sibiu, 1889. 80.
, Memóriáiul Archiepiscopului $i Metropolitului Andrei baron de §aguna.

11 loan Buteanu levele Simion Bálintnak. Nagyszeben, 1848. máj. 27. O L Gub. Trans, in Pol.
435 1848:7327-
egész nemzet léte ellen irányuló fenyegetést láttak abban, hogy június elején
Mihálcfalván (a nagyszebeni főhadparancsnokság által karhatalomként kivezé­
nyelt) székely határőrök fegyvert használtak, és az összecsapás tucatnyi
áldozatot követelt, amikor a földesúri legelőt elfoglaló parasztság nem akarta
őket beengedni a helységbe. Válaszként láncú az Érchegység lakosságát akarta
fegyverbe állítani; ha a kolozsvári diéta „az úrbéri mentességet úgy meg nem
adja, mint azt a magyarországi gyűlés az odavalóknak megadta, akkor azt erővel
is szerezzük meg magunknak” .12 Papiu a szerb és horvát fegyveres lázadásra
számítva a mezőségieket próbálta szervezni. Ezek után a Gubernium betiltotta
a balázsfalvi gyűlésen választott Román Nemzeti Komitét, és néhány, a népet
szervező hangadót is igyekeztek kézre keríteni, de hiába. Láttuk, önmaga
védelmére kezdett fegyverkezni mindenki (kezdetben a városokban közös,
több nemzetiségű nemzetőrségek jöttek létre, ám azokból a románok kiváltak),
de a fegyverek és a szenvedélyek tragikus módon egyre inkább egymás ellen
fordultak.

A polgári forradalom Erdélyben

A polgárháborúval fenyegető konfliktushelyzet kialakulása szorosan

összefüggött a birodalom strukturális válságával és a polgári forradalom
elhúzódásával. Igaz, Magyarországon is hasonló krónikus válságtünetek
jelentkeztek. Budán a főhadparancsnok belelövetett a tüntetőkbe; a tisztek
nem kis része ellenségesen tekintett a magyar kormányra. A horvát bán nyíltan
ellenállt, a szerbek pedig önálló, Magyarországtól független koronatartomány
kialakítására törtek, polgárháborút robbantva ki a délvidéken. Május 15-én
azonban újabb forradalom tört ki Bécsben, és ez megerősítette az unió ügyében
a birodalmi centralizáció udvari híveivel küzdő magyar kormány helyzetét.
Batthyány miniszterelnök azzal a taktikával fegyverezte le ellenfeleit és nyerte
meg az uralkodót, hogy az „összmonarchia” védelmében lépett fel. Erre
hivatkozva már május 19-én fegyverbe szólította a székelyeket, a délvidéki
polgárháborús hadszíntéren akarván őket bevetni. Május 29-én Ferdinánd
király azt is megígérte, hogy ott lesz július elején a magyar népképviseleti
országgyűlés megnyitásán, az erdélyi főhadparancsnokot pedig az osztrák
kormány ellenkező véleménye dacára, István nádornak rendelte alá, aki mint
királyi helytartó, szeptemberig együttműködött a magyar kormánnyal. És
miután Puchner főhadparancsnok volt egyben az erdélyi diéta királyi biztosa,
ez az utasítás egyben parancs volt arra is, hogy ne avatkozzon be a törvényhozó
munkába.
A magyar liberálisok kitartása, Kolozsvár forradalmi hangulata, a bécsi
forradalom következményeinek és a külpolitikai helyzet alakulásának a
mérlegelése hamar eldöntötte az erdélyi unió ügyét. A magyar közvéleményt,
amely jelszavával: unió vagy halál - az önmentés igényét juttatta kifejezésre,
elszántságában megerősítette az a tudat is, hogy az unió a békés forradalom. A
nem magyar törekvések magyar megítélését beárnyékolta az, hogy egyre
inkább „titkos kéz” működését látták bennük, közvetlen összefüggést látva a

12 Tanúvallomás a Kozma-féle guberniumi vizsgálóbizottság jegyzőkönyvéből. Uo. 1848:9012. 436

 románok és szászok nemzeti radikalizálódása, valamint a birodalmi centralizá­
ciós vágyak erősödése között. Vészjósló hírek keringtek arról, hogy a
konzervatívok Erdélyt Vendée-vé szeretnék változtatni.
A szász nemzet diétái képviselőinek többsége éjszakába nyúló heves vitában
elfogadta az uniót, főleg Carl Gooss segesvári képviselőnek a polgári
alkotmányos fejlődést és a német egységtörekvések várható pozitív követ­
kezményeit hangoztató érvei hatására. Május 30-án pedig a kolozsvári diéta -
amelynek három román résztvevője is volt - egyhangú lelkesedéssel szavazhat­
ta meg „a két testvérhaza” újraegyesülését.
A „Magyarország és Erdély egygyé alakulásáról” szóló első törvénycikk
kodifikálta a polgári egyenlőséget: az újraegyesülés „következtében, valamint a
testvér Magyarhonban minden lakosok jogegyenlősége kimondva és életbe
lépve van, ugyanazon módon itt is, a hazának minden lakosaira nézve, nemzet-,
nyelv- és valláskülönbség nélkül, örök és változhatlan elvül elismertetik, és az
ezzel ellenkező eddigi törvények ezennel eltöröltetteknek nyilváníttatnak” .13
Az újraegyesülés biztositotta a liberális alkotmányosság intézményrendszerét,
de miután a magyarországi választójogi törvény Erdélyben alkalmazhatatlan
volt, Kolozsvárott külön választójogi törvényt kellett hozni. A sajátos erdélyi
viszonyok további szabályozására viszont már az új össz-magyarországi
országgyűlést tartották illetékesnek, és rögtön kijelölték az ún. unióbizottsá­
got, hogy a minisztériumi törvényjavaslatok kidolgozásában részt vegyen.
Június 6-án az utolsó erdélyi rendi országgyűlés elfogadta a liberálisok által
kidolgozott jobbágyfelszabadítási törvényt, és június 18-ára kitűzte az úrbéri
szolgáltatások megszüntetésének időpontját. Teleki József gubernátor királyi
szentesítés nélkül országszerte kihirdettette a törvényt, ahogy ezt a magyar
miniszterelnök is tette márciusban. Több mint 160 ezer család (kb. a lakosság
fele) mentesült az úrbéri szolgáltatások terhétől. És mivel a feudális birtoklási
viszonyok helyett polgári tulajdonviszonyok kellett hogy életbe lépjenek,
döntő kérdés volt, hogy ki és milyen mennyiségben kap földet szabad
rendelkezésű polgári tulajdonként. A társadalmi rétegződésnek alapul szolgáló
birtokmegoszlás arányainak kialakítása is az országgyűlés feladata volt, de
kompromisszumos jellegű törvénye nem rögzítette pontosan, hol húzódik az
allodiális és az úrbéres természetű földek határa, mi kerül a volt nemes és mi
kerül a volt úrbéres tulajdonába Azt viszont leszögezte, hogy bírósági ítélet
nélkül nem lehet a jobbágyokat, zselléreket a „kezeiken” lévő föld használatá­
ban korlátozni. Ha pedig az úrbéres használatában álló föld úrbéri vagy
majorsági jellege nem tisztázott, akkor az bírósági döntésig mentes a
szolgálatoktól. Ezen a ponton a paraszti érdekeket még erősebben érvényesí­
tették, mint a példának tekintett pozsonyi törvényben: a társadalmi
méltányosság igénye mellett a vitás esetek várhatóan magas száma is
önmérsékletre serkentett. A liberálisok elképzelései szerint így legalább
harmadával több szántó és rét kerülhetett a felszabadult parasztság tulajdoná­
ba, mint a Cziráky-féle összeírás alapján. Érthető, hogy e gyors változás láttán
a nemesség mennyire igaznak érezhette a saját nagylelkűségéről kialakított
mítoszt.

13 Magyar törvénytár. 1540-1848. évi erdélyi törvények. Szerk. K olosvAri Sándor-MAr-

437 Kus D ezső-Ó vAri K elemen. Bp. 1900. 667-668.
 A fóldesuraknak állami kárpótlást írt elő a törvény. Azaz a parasztságot
megkímélte attól is, hogy szolgálatai eltörlése fejében közvetlenül pénzzel
kárpótolja a volt földbirtokos nemességet, mint az osztrák örökös tartomá­
nyokban, vagy földje egy részének leadásával, mint például Poroszországban.
Az erdélyi parasztság elvben viszonylag kedvező feltételek között kerülhetett a
polgári fejlődés útjára, amit persze erősen beárnyékoltak az árutermelésnek a
magyarországinál is jóval mostohább adottságai és lehetőségei. Ugyanakkor a
nagybirtok nyomása nem érvényesülhetett a Kelet-Európára sokfelé jellemző
brutalitással, ami Erdélyben (az 1847-es úrbéri szabályozás életbeléptetése
esetén) a paraszti lét feltételeit még mostohábbá tette volna.
A feudális birtoklási viszonyok rendezetlensége még évtizedes küzdelmek és
viszálykodások forrása maradt, és azok, akik földtulajdont nem kaptak,
továbbra is munkajáradék-szolgáltatásra kényszerültek. Mégis az erdélyi
jobbágyfelszabadítás egyik fontos és korai állomása volt a feudalizmus kelet­
európai felszámolásának. Az Orosz Birodalomban és a román fejedelemségek­
ben csak másfél évtized múlva sikerült megroppantam a jobbágyság feudális
intézményét, anélkül azonban, hogy ott a nagybirtok nyomásának
mérséklésével olyan erős kis- és középparaszti rétegek jöhettek volna létre,
mint Erdélyben. Az erdélyi román társadalomfejlődés pozitívumaként is
emlegetett kisbirtokos paraszti réteg nem utolsósorban a jobbágyfelszabadítás
haladó részintézkedéseinek köszönhette létét.
A liberalizmussal összefonódó magyar nemzetiségpolitika egyelőre Erdély­
ben is a reformkori vonalon haladt. Hiába szerette volna néhány román, hogy a
diéta mintegy történelmi elégtételt nyújtó gesztusként ismerje el a románt
„negyedik nemzetnek” , még mielőtt megszüntetik a natiók rendszerét. A
magyar Szász Károly törvény javaslat-tervezetet is készített, miszerint: „Az
Oláh Nemzetet, mely a Hazának régibb Törvényei szerént többféle meg
szorításoknak, s alá rendeltségnek alája vettetve . .. volt: Erdély többi be vett
Nemzetei ezennel egyenlő jogú és kötelezettségű testvéries koszorojukba
szives örömest be fogadják; s hogy ezen Nemzet régi oláh nevezete helyett,
melyhez el nyomattatás és több nemű méltatlanságok emlékei köttetvék,
ezentúl . . . a R o m á n nevezet használtassák” .14 Azonban a magyar liberálisok
óvatosabbak is, doktrinérebbek is voltak annál, semhogy ezt elfogadják. Mivel
a kérdés a magyarországi románokat is érintette, nem akartak a pesti
országgyűlés munkája elé vágni, beérték egy országgyűlési határozattal:
eltöröltettek „minden megszorítások s alárendeltségek, melyek az eddigi
törvények értelmében az erdélyi különböző népeket s jelesen az oláhokat s a
különböző vallásokat illetően fennállottak” .15 Az ortodox vallás bevett vallássá
nyilvánításáról is törvényjavaslat készült. Mindennek azonban már korántsem
volt olyan feszültségcsökkentő hatása, mint az eredeti, Szász Károly-féle
törvényjavaslatnak lett volna. Ráadásul azáltal, hogy a balázsfalvi román
küldöttségnek kilátásba helyezte - a magyar kormány teendőjeként - a román
igények törvényes kielégítését, az uralkodó megint eljátszhatta a románok
védelmezője szerepét.

14 Közli: MiSKOLCZY A mbrus, Társadalmi és nemzeti kérdés az utolsó erdélyi rendi

országgyűlésen. S z 1979. 5. sz. 875.
15 Idézi: M iskolczy, uo. 881. 4З8
 A magyar liberális államférfiak és politikusok többsége a közéleti nyelv-
használat kérdésében is ragaszkodott az államnyelv mindenhatóságához, és
úgy érezte, hogy minden engedmény hatalmas gátszakadást idézhetne elő, a
magyarságot létében fenyegető nemzeti elnyomattatáshoz vezetne. Olyannyira
a szerkezetileg egységes nemzeti állam volt az eszményük, hogy Wesselényi a
belső nemzeti és társadalmi ellentétek elmélyülése, de mindenekelőtt az
osztrák ellenforradalmi kisérlet lehetősége és a cári hatalom fenyegető
magatartása láttán június 18-án az egyik magyar miniszterhez intézett
levelében felvetette az etnikailag, pontosabban állampolgári tudatában
egységes, új, területileg kisebb magyar nemzeti állam alapításának lehetőségét.
A románok egyesülési és elszakadási törekvéseit feltételezve olyan népesség­
cserét tartott kívánatosnak, amelynek során a románok között lakó magyarok
lakhelyet cserélnének „a valódi magyar lakta föld határaihoz közelebb lakó”
románokkal. Liberális optimizmussal feltételezte, hogy a szászok is az új
Magyarországon keresnek új hazát. E „még példátlan, de nem lehetetlen . . .
népvándorlás . . . a mostani kor szelleméhez s míveltségéhez illő s békés
tractatusok által eszközlendó” .16 Ez a racionális, bár kivihetetlen gondolat
polgárháborús légkörben született, ami azonban a magyar kormány helyzeté­
nek megerősödésével éppen akkor ért véget. Június io-én az uralkodó
szentesítette az erdélyi diéta uniótörvényét. Úgy látszott, Magyarország
kibontakozott a birodalmi szorítóból, az erdélyi magyarság pedig abból a
túszhelyzetből, amit a polgárháború veszélye jelentett.
Az erdélyi közigazgatás és igazságszolgáltatás irányítása továbbra is a
Gubernium kezében maradt. A bécsi erdélyi kancelláriát megszüntették,
helyét a magyar kormány foglalta el. Vay Miklós személyében királyi biztost
küldtek Erdélybe, aki mérséklettel és körültekintéssel sok helyi konfliktust
elsimított. Az erdélyi viszonyok átfogó szabályozására persze elsősorban az
országgyűlésnek kellett (volna) sort kerítenie. A magyar kormány egyébként is
a román nemzeti igényeket illetően a szűkebb értelemben vett magyarországi
viszonyokból indult ki, és azok e téren jóval kedvezőbben alakultak. A
magyarországi románok általában többségükben közigazgatási, iskolai és
egyházi anyanyelvhasználatot szorgalmaztak, a külön politikai nemzet köve­
telését általában gondosan kerülték. A harcosabb nemzeti igényűek kicsiny,
főleg földbirtokosokból és papokból álló tábora - elsősorban a dél-magyar­
országi Bánságban - csak később erősödött a területi autonómiát követelő
habsburgiánus irányzattá. A másik póluson a máramarosi román nemeseket
találjuk, akik magukat román ajkú „magyar polgároknak” vallva, ragaszkodtak
Magyarország alkotmányosságához.
A magyarországi románok először az ortodox román egyházi autonómia
követelését állították előtérbe. Szabadulni akartak a szerb vezetésű egyházi
hierarchia kötelékeiből, és miután veszélyeztetve érezték magukat a szerb
törekvések miatt - a májusi szerb nemzeti program jelentős románlakta
területekre is igényt tartott - , keresték a magyar kormány támogatását, annál is
inkább, mert a pozsonyi törvényeken nyugvó polgári alkotmányosság sok
vonatkozásban biztosította népük és a néppel azonosuló értelmiség felemel-

16 Wesselényi Miklós levele Klauzál Gáborhoz. Kolozsvár, 1848. június 18. M iskolczy, i. m.
439 877-878.
kedését. A paraszti elégedetlenség sem törhetett fel olyan erővel, mint
Erdélyben. Eftimie M urgu, akit 1845-ben letartóztattak dákoromanizmus és
néplázítás vádjával, és akit 1848 márciusában a pesti magyar radikálisok
követelésére engedtek ki a börtönből, a magyar kormány beleegyezésével
június végére népgyűlést hirdetett Lúgosra. Itt a szerb törekvésekre hivatkoz­
va román nemzetőrség felállítását kérték, továbbá egyházi önállóságot és
román közigazgatási nyelvhasználatot. A bihariak, a Kővár-vidékiek és a
bánságiak azonban távolabbi célkitűzések helyett többségben a közvetlen, napi
nemzeti igényeik érvényesítési lehetőségeit keresték, és jobban igazodtak a
magyar kormány politikájához. Erdély és Magyarország unióját pedig azért is
lekesen támogatták, hogy a románság belső integrációját segítsék elő. Ennek az
integrációnak a jeleként hangsúlyozhatta a brassói Barit, hogy „az új
magyarországi és erdélyi törvények megsemmisítettek valamennyi román és
más népet elnyomó törvényt” , s az új törvények a balázsfalvi gyűlés „összes
pontjait valóra váltották a szó legszorosabb értelmében vett nemzetiség
kivételével” .17
A liberális alkotmányosság azonban ellentmondásosan érvényesült. Az
erdélyi választási törvény megalkotása során a kolozsvári törvényhozók - félve
a román túlsúlytól - túl magasra szabták a cenzust; a megyékben évi 8
ezüstforintnyi adó után járt választójog, s a régi választók mind megtarthatták
jogosultságukat. A 73 erdélyi képviselő közül még így is 14 lehetett volna
román, de csak hatot választottak meg, főleg azért, mert még éltek a régi
választói szokások és lojalitások. (A szűkebb Magyarországon mintegy 15-16
román lett országgyűlési képviselő.) így az erdélyi lakosság többségét kitevő
románság értelmiségi rétege joggal érezte magát frusztráltnak. Alacsony
cenzus esetén viszont a politikai gyakorlattal rendelkező földbirtokosság
szorulhatott volna háttérbe, olyan korban, amikor a vagyoni és szellemi tőke
jelentette a politikai hatalomban való részvétel alapját. Rövid távon a
liberalizmus alkalmatlannak bizonyult a valamennyi fél által elfogadható
kompromisszum feltételeinek megteremtésére. Hosszú távon viszont biztosí­
totta a román polgárosodást, és azáltal azt, hogy idővel egyenrangú felek
kerülhessenek egymással szembe.
Az erdélyi román nemzeti mozgalom vezetői egyelőre főként abban bíztak,
hogy miután júniusban végre Havasalföldön is kitört a forradalom, a bukaresti
ideiglenes kormány a magyar kormánynál eléri az erdélyi román követelések
következetesebb teljesítését. Hiszen a magyar kormánynak is érdeke a
Havasalfölddel való szövetség, aminek előfeltételéül az erdélyi románság
nemzeti jogainak biztosítását gondolták. Ezért és a hazai politikai életből való
kiábrándultsága miatt is figyelmeztette Barit lapjának olvasóit, hogy „a román
nemzet sorsát Bukarestben és Ia§i-ban döntik el, nem pedig Kolozsvárott, sem
Balázsfalván, sem Budán” .18 Ezért vett részt a havasalföldi forradalom
előkészítésében (különböző harcra szólító nyilatkozatok közlésével), sőt még az
erdélyi románok fegyveres segítségét is kilátásba helyezte, miközben gyakran
értekezett a román-magyar „természetes szövetség” követelményeiről.

17 G a zeta de T ra n silva n ia , 1848. június 14/26. 48. sz.

18 G eorge Barit, Terorismul strain in Moldavo-Románia. G a ze ta de T ra n silva n ia , 1848.
május 27./június 8. 43. sz. 44O
 A román—magyar szövetséget, majd az arra épülő dunai konföderációt célzó
törekvések a párizsi lengyel emigráció körében születtek, együtt bontakoztak ki
a román nemzeti egységet és függetlenséget célzó törekvésekkel, s hol
keresztezték egymást, hol összefonódtak egymással. A Dnyesztertől a Tiszáig
terjedő román állam vágyként és vízióként élt már jó néhány román, főleg
havasalföldi képzeletében. Ez a vágy azonban nem léphetett ki a lírai
vallomások és a konspirációs tervezgetések medréből, mert hangoztatása
külpolitikai veszedelmekkel fenyegetett. Nesselrode orosz külügyminiszter
éppen az ún. dákoromán törekvésekre hivatkozva fenyegetőzött a dunai
fejedelemségek katonai megszállásával, s az erdélyi császári katonai vezetés
sem nézte jó szemmel a dákoromán tervezgetéseket. A balázsfalvi gyűlésen
Bárnutiu a nyilvánosság előtt csak a kulturális nemzeti egység követelménye­
iről beszélt, és azt fejtegette, hogy több kormány alatt is élhet egy nemzet.
Az osztrák orientációval szemben a havasalföldi forradalom előkészítői a
párizsi lengyel emigráció dunai konföderációs elképzeléseihez igazodva
akarták egyeztetni a román és magyar nemzeti szabadságtörekvéseket. A cári
abszolutizmus feltartóztatásának céljával akarták az európai politika elemévé
tenni az új, de még tagjai számában és milétében is meghatározhatatlan
államrendszert.
Nem egyes személyek magatartásán, hanem kedvező objektív feltételek
hiányában tört meg a nemes szándék. A magyar kormány ezekbe az európai
támogatást nélkülöző vállalkozásokba nem is bonyolódhatott bele. Annál
inkább hajlott volna a dunai fejedelemségekkel kötendő szövetségre, de ezt a
birodalom formális keretének fennállása nehezítette. A havasalföldi kormány
megbízottai pedig még akkor is, ha a magyarokkal való együttműködésre
kaptak utasítást, e téren nem végeztek sokat. Egyelőre a havasalföldi
forradalom külpolitikai orientációjában előtérbe kerültek azok, akik a leendő
Németországhoz szerették volna kötni a román nemzeti egység igényét.
Alexandru G. Golescu például, annak ellenére, hogy mintaként állította a
magyar jobbágyfelszabadítást honfitársai elé, már a nyár derekán az ellenforra­
dalom eszközeiként működő horvátokkal és szászokkal való szövetkezést
ajánlotta az erdélyieknek. Elfogott leveleiből erről a magyar kormányszervek is
értesültek, és ez természetesen beárnyékolta a magyar-román viszonyt.
Ugyanakkor ez a német orientáció kompromisszumkereséssel is társult, hiszen
később éppen a frankfurti nemzetgyűléshez beadványokat készírő loan
Maiorescu is helytelenítette az erdélyieknek az ellenforradalmi erőkkel való
szövetkezését.
A románok ellenszenvét erősítették a magyar nemzetiségi politika gyöngesé-
gei, halogatása s néhány expanzionista hang. Magyar oldalon ugyanis a
korszerű nemzeti lét biztosítása érdekében keresték az ország elhelyezkedését
az európai hatalmi rendszerben, s ezt a dunai Habsburg-monarchia
örökségének átvállalásában vélték feltalálni. Amikor úgy tűnt, hogy az osztrák
örökös tartományok az egységes Németország részeivé válnak, és így
Magyarország önállósága megszilárdulhat, a magyar államférfiak - külföldi
megfigyelőkkel együtt — naiv módon azt hitték, hogy a dunai román
fejedelemségek majd önként csatlakoznak a magyar koronához.
A román és magyar külpolitikai törekvések néhány naiv megnyilvánulása és
következetlensége az európai külpolitikai viszonyok képlékenységét is
441 tükrözte. A román-magyar szövetség szempontjából is kedvezőtlenül hatottak
mindkét forradalom belső gyengeségei és külső fenyegetettségük. Bár a
havasalföldi forradalomnak nem kellett birkóznia a nemzetiségi kérdéssel, a
jobbágyfelszabadítást már nem sikerült keresztülvinnie. Szeptember végén a
török, majd az orosz csapatok bevonultak Bukarestbe, hogy véget vessenek a
forradalmi kísérletnek.
A haladó magyar közvélemény - Erdélyben is - a havasalföldi forradalom
kudarcában joggal gyászolta lehetséges szövetségese és forradalmi társa végét,
hiszen időközben már Magyarországnak is szembe kellett néznie a készülődő
ellenforradalommal, az erdélyi országrészben pedig a polgárháborúval is.

Ellenforradalom és polgárháború

Az erdélyi polgárháború okaira vonatkozó nézeteket három csoportba

oszthatjuk. Azok, akik a vulkanikus és teleologikus modellben gondolkodnak,
úgy vélik, hogy az évszázados nyomor, szenvedés és megaláztatás, majd
fokozódásuk és hirtelen elviselhetetlenné válásuk adtak fegyvert a kézbe, mert
a jobbágyfelszabadítás nem váltotta valóra a reményeket, és a román nemzeti
követeléseket elutasították. A másik póluson az agitátormodellbe illeszkedő
nézeteket találjuk; ezek szerint a katonatisztek és velük szövetkező félegzisz­
tenciák, deklasszálódástól tartó elemek mesterkedései szabadították volna el a
szenvedélyeket. Ezekkel a modellekkel, amelyek erős érzelmi-indulati töltéssel
és olykor merev dogmatizmussal lényegében véve egykorú kortársi vélemé­
nyeket reprodukálnak, szemben áll az ún. politikai modell. Ennek hívei
forradalmak és ellenforradalmak genezisére, a kollektív erőszakra az érdekek
egymásnak feszülésében és hatalmi csoportok versengésében keresik a
magyarázatot, elfogadva azt, hogy a háború a politika folytatása, más
eszközökkel. Ami az erdélyi fejlemények elemzését bonyolultabbá teszi, az
Erdély többszörös integráltsága: egyrészt Magyarországba, másrészt a
Habsburg-birodalomba akkor, amikor a kunyhó világától a kastélyéig a maga
módján mindenki politizált, és a tömegek rendkívüli politikai fegyelemmel
törekedtek - olykor messianisztikus - vágyaik megvalósítására.
Az ellenforradalom fő ereje a császárhű hadsereg volt, amely az olasz
tartományokban átütő sikereket aratott, Prágában pedig népfelkelést pro­
vokált, hogy annál erősebb lehessen a megtorlás. A katonai-arisztokrata vezető
körök a forradalom és a liberalizmus ellentmondásait kihasználva ne­
kikészülődtek a magyarországi rendcsinálásnak. Az udvarnak azonban még
kettős játékot kellett játszania, nehogy idejekorán kiderüljön a fegyveres
támadás szándéka. Az uralkodó csak október legelején fordult nyíltan szembe
az eddig általa szentesített alkotmányossággal.
Jellacic horvát bán (és a horvát határőrvidék parancsnoka) a magyar
kormány bekerítettsége láttán a mérvadó udvari klikkek beleegyezésével
vállalkozott arra, hogy fegyverrel töri meg a magyar forradalmat. (A Duna-táji
történelem egyik tragikus mozzanataként éppen akkor támadott, amikor a
magyar kormány már hajlandó lett volna teljes önállóságot biztosítani
Horvátországnak.)
A közép-európai forradalmi szolidaritás eleinte még tudott segítséget
nyújtani. Arra a hírre, hogy a birodalom fővárosából katonai egységeket
indítanak Jellacic megsegítésére, október 6-án Bécs népe újra felkelt. A magyar 442
 h adsereg a ho rv át tám ad ást el is tu d ta h árítan i, de a forradalm i Bécset m ár nem
sik erü lt felm entenie a tú le rő nyom ása alól.
Ahogy éleződtek a magyar kormány és az udvar ellentétei, úgy fokozódtak
Erdélyben is a társadalmi-nemzeti feszültségek.
A két román határőrezred volt a forrongás fészke, azok lettek az ellenállás
bástyái, majd a támadás bázisai. E határőrség súlya nem csupán fegyveres
erejében rejlett. A határőri - szabad paraszti - katonai életforma vonzó
modellként hatott a jobbágyparasztság körében, míg az egykori román
kisnemesek szabadulni akartak tőle. M int ahogy 1784-ben a határőrségbe való
tömeges jelentkezéssel indult a Horea-felkelés, úgy 1848-ban is ez lett a
paraszti osztályharc egyik formája. Eléggé paradox módon, mert ekkorra már a
jobbágyság feudális intézményét eltörölte a forradalom. A jobbágyfelsza­
badítás azonban önmaga nem elégithette ki a nagy átalakulással járó
messianisztikus vágyakat, annál is inkább, mivel óriási volt a súrlódási felület a
parasztság és a birtokos nemesség között. A törvényes úrbéri rendezés hiánya-
késése mindkét félben ébren tartotta a bizalmatlanság és szorongás érzését.
Hiába sürgette erélyesen az erdélyi Gubernium ügyeit irányító Mikó Imre
az igazságügy-minisztert, Deák Ferencet, hogy a kolozsvári törvény előírásai­
nak megfelelően azonnal nevezze ki azokat a bizottságokat, melyek az erdélyi
törvények és magánjog elvei szerint falvanként eldöntik, hogy a fóldesúr és a
felszabadult parasztság mely földekre tarthat igényt. Az igazságügy-miniszter
az unióbizottság részletes törvényjavaslatának hiánya miatt nem léphetett.
A megyei helységek mintegy 10-15%-ában izzott a falu egészét a földesúrral
szembeállító sérelem. Főleg a legelők (vagy az egykori legelőkből a földesúr
által kiszakított területek) és az erdők fölötti rendelkezés miatt lángoltak fel a
viszályok. Komoly feszítőerőt jelentett a kurialisták ügye, akik csak személyi
szabadságot kaptak, mert a használatukban levő föld majorsági jellegű volt. Az
úrbéres parasztságnak ők mintegy 15%-át tették ki, mégis sokan féltek, hogy
az ő sorsukra jutnak. Sok helyt a minapi jobbágyok még a termés felének
fejében sem vállalták a földesúri földekről a termés betakarítását, attól tartva,
hogy a részes munkát esetleg a régi függés elismeréseként magyarázhatják,
földjeiket majorsági jellegűnek minősítik. A paraszti félelmek eredményeként
aratáskor az egész lakosságot fenyegető munkaerőválság köszöntött be, amin a
megyei hatóságok a robothátralékok behajtásával és a kurialisták munkára
kötelezésével próbáltak úrrá lenni.
Szeptember elején azután a parasztság zöme egyik napról a másikra
aktivizálódott a magyar kormánnyal szemben. Ez ugyanis önvédelmi céllal
honvédhadsereget készült felállítani, és elrendelte a hadkötelesek összeirását.
A falvakban olyan hírek is jártak, hogy az „urak” a császár ellen akarják őket
vinni. Egész sor helységben tettlegesen ellenálltak: elmenekültek, megcsonkí­
tották az anyakönyveket, kizárták az összeíróbiztosokat. Szeptember 12-én
Aranyoslónán 200 főnyi magyar katonaság és több falu népe csapott össze,
tucatnyi áldozat maradt a harctéren. Az incidens a „népi” ellenállás
szimbóluma lett, amit aztán a „jó császár” illúzió átfogó mozgalommá
egyesített a legkülönbözőbb természetű elégedetlenségekkel.
A magyar kormányhatóságok hiába állították le az összeírást, az elégedet­
lenség irányítását átvette az ellenforradalom. Az események mintha egy jól
összeállított forgatókönyv szerint kergették volna egymást. M ár szeptember
443 15-én jelezte Puchner főhadparancsnok a bécsi hadügyminiszternek: „fel-
vetődhetik annak szükségessége, hogy olyan befolyást kell gyakorolni a román
népre - amely előnyös elhelyezkedése, őfelsége iránti odaadása és hűsége miatt
teljesen olyan, mint a galíciai ruténok - , hogy azzal a magyar demokratikus
törekvéseket korlátok közé szorítsuk.” 19
Időközben, szeptember n . és 14. között, amikor Jellacic átkelt a Dráván,
hogy elfoglalja a magyar fővárost, mindkét román határőrezred központjába,
Orlátra és Naszódra összehívták a határőrfalvak küldötteit, hogy hitet
tegyenek az összmonarchia és a hadsereg egysége mellett. Ezek a gyűlések
jeladásként hatottak, a határőrségbe való jelentkezésre mozgósították a
parasztságot. Míg a nagyszebeni főhadparancsnokság óvakodott attól, hogy
idő előtt „provokálja” a magyar közvéleményt, Karl Urban naszódi alezredes,
alighogy szeptember 8-án hazatért Bécsből, felsőbb utasításra védelmet ígért a
magyar honvédségi összeírást megtagadó községeknek. Papok, klerikusok és
jogtanulók biztatására is menesztették a falvak küldötteiket Urbanhoz a
pazsuráért (románul: p a ju r á = sas): a kétfejű sasos pecséttel ellátott
bizonyítványért, mely ékes német nyelven tanúsította, hogy az illető község
Ferdinánd császár iránti hűségében szükség esetén fiatalságát rendelkezésre
bocsátja. Rendkívül erősen érvényesült a falu világát összefogó szolidaritás,
illetve kollektív kényszer. A Naszódra özönlők - köztük magyarok is - sok
helyről magukkal hurcolták a helyi földbirtokosokat, a református papokat és a
megyei tisztviselőket. Szeptember végén már 527 falu tette le hűségesküt, így
aztán - Urban becslése szerint - csak lőfegyverrel 10 ezernél is többen álltak
készen.
A román nemzeti mozgalom mindeddig visszaszorított szárnya
együttműködött ugyan a katonai vezetéssel, de önálló erőként is próbálta
alakítani a fejleményeket. Erdély északi részeiben, Naszódban, erre nem sok
esélye volt az osztrák-német tisztek nagy befolyása miatt. Délen viszont a
román tisztek, papok és tanítók kerültek túlsúlyba, akik a nemzeti önrendel­
kezés igényére építették követeléseiket. Itt a szociális forrongás nem is került
egészen a közvetlen katonai irányítás alá. A román nemzeti és a társadalmi
elégedetlenség súlypontja áttevődött Balázsfalvára. Az a loan Axente, aki már
tavasszal a fegyveres felkelés lehetőségét latolgatta, Orlátról pár századmagá­
val elindult Balázsfalvára, és ezrekkel ért oda. Most már minden égtáj felől
tódulni kezdtek a parasztok, köztük magyarok is. Szeptember derekától
Balázsfalva két hétig tartó paraszti táborozásnak és egy újabb nagy nemzeti
gyűlésnek lett a színhelye. A gyűlés nemcsak a „robot” (valójában a
robothátralékok és a földhasználat fejében végzett munkák) eltörlését
követelte, hanem az uniót érvénytelennek nyilvánította, és kimondta az osztrák
alkotmány kiterjesztését Erdélyre. Román, szász és magyar tagokból álló
ideiglenes kormányzatot követelt, és az Erdély jövőjéről döntő országgyűlés
összehívását. „Az erdélyi román nép választott képviselői” , Lauriannal az
élen, azzal a kéréssel fordultak a bécsi parlamenthez, hogy Ausztria lépjen fel
keleten, biztosítsa a két román fejedelemség önrendelkezési jogát, hogy azok
aztán „ahhoz a hatalomhoz csatlakozzanak, amelyben megbíznak” . Ausztria
pedig legyen „szabad népek szabad szövetsége” .20

19 Kriegsarchiv, Bécs. Hofkriegsrat, Präs. MK 1848:5462.

20 Közli: C ornelia Bodea, Lupta romänilor pentru unitatea nationalä 1834-1849. Bucure$ti,
1967- ЗЗ7-340. 444
 Az osztrák katonai vezetést nyilván aggasztotta az értelmiség nemzeti
lelkesedése, mégis a tábornokok Balázsfalván - mint Laurian írta —„mindent
megígértek” : a követelések továbbítását az uralkodóhoz és a nép felfegy­
verzését.21
A szeptemberi balázsfalvi gyűlés szervezői a nemzet nevében fegyverbe
szólították a népet. A szervezkedésben a magukénak vallott római hagyomá­
nyokat elevenitették fel. Prefecturáknak nevezett körzetekre osztották Erdélyt,
és ezek mindegyikében egy légiót kezdtek felállítani, élükön a prefekttel, és
lefelé haladva a ranglétrán tribunokkal, centuriókkal, decuriókkal. A vezetők is
olyan neveket vettek fel, mint Sever, Probu, Martian. Ahol lehetett, a falvak
népét rávették, hogy egy-egy obsitos vezénylete alatt kaszákkal, lándzsákkal
gyakoroljon, annak reményében, hogy Puchner főhadparancsnok majd
ígéretéhez híven fegyverrel látja el őket, és katonatiszteket bocsát rendel­
kezésükre. Kezdték felállítani a lármafákat, előkészíteni a támadásra majd jelt
adó jelzőtüzeket.
A magyar kormányzat Erdélyben mind nehezebb feladatok elé került.
Amikor a falvak megtagadták az engedelmességet, a magyar közigazgatás
megbénult, és inkább már csak a helyzetről szóló tudósításaival adott életjelet
magáról. A „véres kitörés” fenyegetését érezni lehetett. Ahogy az egyik
főispán a megyei adminisztráció és a falvak népének viszonyáról szeptember
végén beszámolt: „hol nincsen ellenszegülés, ott az embert a roppant
alázatosság ijeszti; azon minduntalan előhozott kifejezés . . . mi szót fogadunk,
míg a dolog elválik.”22
A fenyegető helyzet a román nemzeti kérdés rendezésére is ösztönzést adott.
Wesselényi még augusztus végén törvényjavaslatot tett a román nyelvhaszná­
lati jogok biztosítására. A két nemzet szövetségének igényét hangoztatva
követeltek nyelvi jogokat a magyarországi román képviselők is. Nyugodtabb
időkben az erdélyi kibontakozás felé is mutathatott volna Kossuth megismételt
figyelmeztetése: „A magyarnak az oláhhal, s az oláhnak a magyarral testvéries
egyesülésben van mind egyiknek boldog jövője, nem pedig, ha az egyik
elhagyja magát ámíttatni a másiknak elnyomására, mert akkor olly fegyverhez
nyúl, mellyel magát is sújtja.”23 Szeptember végén azután az unióbizottság -
román póttagok, köztük Cipariu együttműködésével is - olyan törvényjavasla­
tot öntött formába, amely nemcsak a román-magyar viszonyban, hanem talán
a magyarországi nem magyar népek jogi helyzetében is új szakaszt nyithatott
volna. A törvényjavaslat elfogadta a románság kollektív jogi személyiségét.
Arra az elvre épült, hogy „a románok nemzetisége és nyelve elismertetik” . Az
iskoláztatásban és az egyházban biztosította a román nyelvhasználatot,
lehetővé tette azt a megyei és városi közélet fórumain is, „ahol a románok is
feles számmal vesznek részt” ; kilátásba helyezte az anyanyelvhasználatot a
nemzetőrségben, és leszögezte, hogy a közigazgatásban „igazságos arány”
szerint kell románokat alkalmazni, végül kimondta, hogy „mindazon jogokban

21 A. T. Laurian levele G. Hantnak. Nagyszeben, 1848. szeptember 22./október 2. Közli:

Bodea, i. m. 340.
22 Kemény István báró, Alsó-Fehér megyei főispán jelentése a Guberniumnak. Nagyenyed,
1848. szeptember 30. O L Gub. Trans, in Pol. 1848:11 302.
23 Kossuth felszólalása a képviselőház augusztus 26-i ülésén. Közli: K L Ö M XII. Sajtó alá
445 rend. S inkovics I stvAn . Bp. 1957. 804.
s kedvezményekben, melyeket a hon más nemzetei bírnak, vágy azután
törvényhozási úton nyerendenek, a románok is részesítendők” .24
A törvényjavaslat az országgyűlés elnökénél nem jutott tovább, annyira
elfoglalt akkor mindenkit az önvédelmi harc szervezése, mégis ezek a
románokat érintő pesti fejlemények Erdélyben néhány román vezetőnél
kedvező visszhangra találtak. Bizakodóbbá tette a légkört, de a császári katonai
vezetéssel való együttműködés esélyeit nem gyengítette. „A császártól
mindent megkapunk, ami minket megillet. De tudd meg, a magyarok is a pesti
országgyűlésen mindent megadtak, a nemzetiséget valamennyi formájában” -
írta október elején Nicolae Bälä§escu,25 alighogy a Pestről érkezett Cipariuval
megbeszélhette a történteket, aki aztán hazatérve Balázsfalvára, az erősebbnek
látszó félhez igazodva, kitűzte a fekete-sárga zászlót.
Úgy tűnik, a román vezetők azt hitték, megfélemlítéssel és a horvátok
katonai felvonulásával sikerül a magyar önállóságot annyira korlátozni, hogy a
magyar nemzeti erők elfogadják az összmonarchia alkotmányosságát. És aztán
- mint a brassói sajtó fejtegette - ebben az oly sokat emlegetett, de közelebbről
meg nem határozott keretben a különböző nemzeti törekvések közötti
egyensúly követelménye folytán a románoknak is jelentős szerep jut. Ennek
reményében vállalták a császári katonai vezetéssel való szövetkezés kockázatát,
hiszen tudhatták, hogy a katonák nem éppen az alkotmányosság barátai.
A szász vezető körök döntései elsősorban a birodalmi erőviszonyok
mérlegelése alapján születtek. Szeptember első felében, amikor úgy látták,
hogy a magyar kormány katonai ellenállásra készül, a szász képviselők egymás
után lemondtak mandátumaikról, s a brassói Elias Roth kivételével mind
hazatértek. Súlyos sérelemnek tekintették az unióbizottságnak azt a törvényja­
vaslatát, amely elrendelte, hogy a szász (és székely) törvényhatóságok élén álló
főtisztet éppen úgy a minisztérium nevezze ki, mint a megyei főispánokat.
Nem tekintették kielégítő engedménynek a comesválasztás biztosítását,
törvényhatóságaik és az univerzitás fenntartását, s azt sem, hogy biztosítani
ígérték - Szászváros kivételével - a szász törvényhatóságokban a német nyelv
használatát. Pedig időközben - éppen az országgyűlési választások során - az is
kiderült, hogy a törvényhatósági élet liberalizálása nem fenyegeti a szászok
német nemzeti fejlődését hordozó rétegek létét.
Stephan Ludwig Roth október elejéről visszatekintve már nem látott igazi
választási lehetőséget: „ i. A magyarok mellé állunk, így a románok és az
összmonarchia ellen leszünk. 2. A románok mellé állunk, így a magyarok ellen
leszünk az összmonarchiáért. A magyarok és a románok véletlen dolgok. A
fontos az összmonarchia elve, m ert ez az eszme Ausztria proklamált
alkotmányának biztosítéka.” Alkotmányosság, német nemzeti érzés,
császárhűség - ezek az irányadó értékszempontok, még akkor is, ha a magyar
vezető körök „valamennyi feltételünket elfogadták volna” , de mivel „ez nem
így van, a döntés még könnyebb” .26

24 Az 1848/49. évi népképviseleti országgyűlés. Szerk. ésbev. B e é r JAn o s - C s iz m a d ia A n d o r .

Bp. 1954. 583-585.
25 Nicolae Bälä^escu levele G. Baridnak. Nagyszeben, 1848. szeptember 24./október 6.
Bucureíjti, Biblioteca Academiei, Ms. 993, 60.
26 Roth levele Johann Göttnek. Muzsna, 1848. október 14. In: Stephan L udwig R oth ,
Gesammelte Schriften und Briefe. 7. Bd. Hrsg. Otto F olberth. Berlin, 1964. 115-116. 446
 Az ellenforradalommal való szövetkezésben a szász és a román ellentétek
háttérbe szorultak. A szász politikában két irányzat kezdett kirajzolódni. Az
egyik Erdélyt négy nemzet, négy területi autonómia föderációjává szerette
volna átalakítani, amelynek tartományi kormányzatában a négy nemzet
egyenlő arányban képviseletet nyer. Ezt a programot hirdette meg a
nagyszebeni törvényhatósági gyűlés október elején. Másfelől, szembefordulva
az erdélyi történelmi hagyományokkal, egyre többen akartak csatlakozni az
ellenforradalomnak a germanizációt és erős centralizációt akaró irányzatához.
Ezek olyan szász területi autonómiát kívántak, amely már teljesen elkülönült
egysége az összmonarchiának, és kizárólag a bécsi birodalmi minisztérium
fennhatósága alá tartozik.
A Szászfóld az ellenforradalom katonai akciójának bázisa lett. Október
elején Puchner a szász városok köré csoportosította haderejét. Állítólag attól
tartott, hogy itt a román lakosság kellő erő nélkül nem fordítható szembe a
magyar kormánnyal; a valóságban a béke és a rend nevében innen akart a
polgárháború örvényébe sodródott és taszított Erdély „megmentésére”,
valójában meghódítására indulni.
A sorkatonaság távozása a megyékből csak forróbbá tette a hangulatot. Az
erdélyi magyar vezetés, miután szeptemberben - mint láttuk - az engedé­
kenység politikáját folytatta, annak csődje után magyar önkéntesek és
nemzetőrök bevetésével akarta megtörni a paraszti közösségek ellenállását, s
néhány, a felkelést előkészítő elfogott román szervezkedőt statáriális úton
ki végeztetett. A császári katonai vezetés bázisát próbálta gyengíteni, de a
fellázitott parasztságot élő pajzsként maga elé tartó főellenség ellen addig nem
akart nyíltan fellépni, amíg az nem támad nyíltan. A haladó magyar
közvélemény szemében a császári hadsereggel együttműködő román és szász
nemzeti törekvések az alkotmányosság és a magyar nemzeti fejlődés megsem­
misítését célzó reakció eszközeinek számítottak. Az ellenük folytatandó
harchoz erőt adott az a hit, hogy a magyar alkotmányosságért folytatott
küzdelem az európai nemzeti szabadságmozgalmak vonulatába tartozik.
„Összes szózatunk rázza fel a világ lelkét, s ha meg kell halni nemzetünknek,
mit nincs okunk hinni, haljunk meg dicsőségesen mint az európai szabadság
bajnokai” - írta szeptember közepén a kolozsvári magyar radikális lap.27
Az önvédelemre készülődő magyar közvélemény a Székelyföld
mozgósításától várta a kedvező fordulatot. Az országgyűlés még szeptember
közepén eltörölte a határőrséget, kivonta a székelyeket a főhadparancsnokság
befolyása alól. Kilenc kormánybiztost küldtek ki a törvény végrehajtására és
önkéntesek toborzására. Egyikük, Berzenczey László marosszéki képviselő, a
helyi magyar vezető körök rosszallása ellenére október 16-ra Agyagfalvára, a
székelyek ősi gyülekezőhelyére „a székely nemzet régi szabadságának
visszaszerzésére” általános nemzeti gyűlésre szólított - megint ősi szokás
szerint fejvesztés és birtokdúlás terhe mellett - minden hadköteles férfit. Meg
is jöttek, mintegy 60 ezren. Balázsfalva után most Agyagfalva lett az egymással
szembeforduló nemzeti mozgalmak vezetőit öntudattal és magabiztossággal
eltöltő népi-nemzeti demonstráció színhelye. Résztvevői joggal érezhették
magukat az európai forradalom részeseinek. A gyűlés tribünjén magyar zászlót

447 27 D ó z s a D Á N IE L , Hazafiak! E llenőr, 1848. szeptember 14. 74. sz.

lengetett a szél, s a társadalmi egyenlőség és a magyar önvédelmi harc
vállalásának szimbólumaként Kossuth-kalapot tűztek a zászlórúdra, annál is
inkább, mert október io-én Kossuth a székelységet „a hazaárulók” ellen
tömeges felkelésre szólította egyik kiáltványában. A gyűlés felesküdött az
alkotmányos királyságra, a székely nemzet köszönetét mondott „Kossuth
Lajosnak, az alkotmányos magyar szabadság nagy első bajnokának” , valamint
a bécsi forradalmi diákságnak és értelmiségnek, „mely nemcsak az osztrák nép
kivívott szabadságát, hanem Magyarországnak . . . alkotmányát is a bécsi
camarilla ármányával . . . szemben oltalmazta” .28
A kormánybiztosok azt ajánlották, hogy a székelyek többsége térjen haza, és
otthonában készüljön a harcra. Egyedül Berzenczey akart azonnali fegyveres
fellépést, noha a többség ellenezte. Amikor azonban felolvasták Latour osztrák
hadügyminiszter október 3-án kelt titkos támadási parancsát Puchnerhez, a
megyei magyarság bántalmaztatásáról szóló beszámolókat, s végül arra az
álhírre, hogy Urban bevonult Marosvásárhelyre, a tömeg döntött: a gyűlés
egész népe támadjon. De még el sem indulhattak, amikor Puchner október 18-
án bejelentette, hogy a császár nevében ideiglenesen átveszi a főhatalmat.
Az erdélyi magyar vezetés nem akarta vállalni, és most már joggal is
háríthatta el a polgárháború kirobbantásának ódiumát. „M i tiszteljük
nemzetiségtöket, nyelvetöket és vallástokat” - ennek leszögezésével fordult a
gyűlés egyik kiáltványa „a szász és román testvérekhez” .29
A román vezetők jó szóval viszonozták a jó szót, és fenyegetéssel a
fenyegetést. „Kiirtása azon ellenségnek, ki árthat” - adták ki a jelszót. S a
szenvedélyeket nem mérsékelhette kívánságuk: „ha politikai jog és szabadság
iránti eszméink nem egyek, úgy legalább az emberiség elvét kölcsönösen
ismerjük el.” 30
Puchner erősen túlbecsülte a magyar kormány erdélyi erőit, ezért általános
népfelkeléssel akarta biztosítani saját fölényét. 195 ezer román népfelkelő
mozgósítását várta az erdélyi román értelmiségtől. A népfelkelés és a katonai
vezetés együttműködésének biztosítására románokból és szászokból létrehozta
az - elnevezésével éppen ellentétes célokat szolgáló - ún. Békéltetési
Bizottmányt, hogy félreértés ne essék, élén egyik tábornokával.
Kezdetben a két román egyház közreműködése nélkül folyt a szervezkedés,
bár jó néhány pap is részt vett benne. A két román püspöknek is állást kellett
foglalnia. A görög katolikus Leményi kitartott a magyar kormány mellett, a
főhadparancsnok ezért (teljesen törvénytelenül) mást állított a helyére, és
néhány Leményivel egyetértő balázsfalvi kanonokot is börtönbe záratott.
Viszont $ a g u n a ortodox püspök, aki ezekben a napokban tért vissza Pestről (és
akit hiába kértek a magyar államférfiak népbékéltető körlevél kiadására),
Puchner nyomására híveit a császári parancs követésére szólította.
Október második felében a császári katonaság első feladatként a magyar
nemzetőrségek lefegyverzését tűzte ki. Míg Dél-Erdélyben stratégiai megfon­
tolásból is Puchner főleg a sorkatonaságot vetette be, a Nagyszeben-Arad

28 Az agyagfalvi székely nemzeti gyűlés jegyzőkönyve. K övAri L., Okmánytár. . . 98.

29 Közli: Erdély szabadságharca. 1848-49 a hivatalos iratok, levelek és hírlapok tükrében.
Összegyűjt, és sajtó alá rend. B ö z ö d i G y ö r g y . Kolozsvár, 1945. 52.
30 Közli: K övAri L., Okmánytár. . . 102. 448
15-23- Képek 18. századi viseletgyűjteményekből

15. Előkelő magyar nemes

16. Fiatal magyar nemeskisasszony 17- Városházára menő polgár a százas tanácsból
18. Nagyszebeni szász polgár 19. Erdélyi zsidó
20. Román falusi pópa 21. Hátszeg-vidéki román
22. Román nő fonóorsóval 23. Fogaras-vidéki román asszony
24- Vásárra menő román család. Barabás Miklós festménye, 1843/44

25. Wesselényi Miklós. Barabás Miklós festménye, 1836 t

 27- A marosvásárhelyi gázgyár. Thoroczkai Wigand Ede és Kós Károly épületei egy képeslapon, 1911 körül

28. A tordai cellulózgyár. Képeslap a századelőn

< 26. Mikó Imre. Barabás Miklós festménye, 1884

29. Nagy Sándor üvegablaka a marosvásárhelyi Kultúrpalota tükörtermében, 1913
 vonaltól északra Kolozsvárig a román népfelkelő alakulatokra bízta a magyar
nemzetőrségek lefegyverzését. Ebben a szereposztásban politikai megfontolá­
sok is közrejátszottak: ha a kisebb-nagyobb konfliktusokkal áthidalhatatlanná
teszi az erdélyi népek és nemzetiségek ellentéteit, akkor a polgárháború
megszüntetésének szükségességére hivatkozva a hadsereg eljátszhatja a
pacifikátor hálásabbnak ígérkező szerepét. Ezt példázza az is, hogy a
gyulafehérvári másfél száz magyar nemzetőr ellen a környék román pa­
rasztságát mozgósították, holott a városka Erdély egyetlen hatalmas, ágyúkkal
jól felszerelt erőditményének a tövében feküdt, s az első fegyveres összetűzés
után a katonaság közvetített a románok és a császár hűségére kényszerítendő
magyarok között. Nagyszeben szomszédságában, Kisenyeden két napig
ostromoltak a román parasztok egy nagyobb udvarházat, ahová a környék
nemessége menekült a családjával együtt, s a katonaság itt még közvetíteni sem
próbált: nem akadályozta meg száznál több ember lemészárolását. A katonai
vezetés a román népfelkelésre bízta Zalatna város és az Alsó-Fehér megyei
hegyaljai falvak magyar nemzetőrségének lefegyverzését, amikor köztu­
domásúlag itt már korábban igen elmérgesedtek az ellentétek. Több száz
magyar - részben bányászok - esett áldozatul.
A habsburgiánus népfelkelésben a parasztmozgalmak valamennyi mozgató­
rugója működésbe lépett. A tömegek olyan szenvedélyekkel léptek fel, mintha
mindazt meg akarták volna semmisiteni, ami megbontja a paraszti élettevé­
kenység ideálisnak vélt egyensúlyát, és akadálya lehetett egy olyan elveszett
boldogság visszanyerésének, amiről prédikációk, imádságok szóltak, vagy csak
azt akarták megsemmisíteni, ami a létfenntartás korlátáit jelentette. De ha egy-
egy falu népe a császár szavára sem mozdult, mint Kolozsvár környékén, ahol a
megyei hatóságok a királyra és a magyar kormányra eskették fel a parasztokat,
akkor a fenyegetés és álhírek terjesztése lett a mozgósítás eszköze. Olyan
cédulákat küldöztek szét, amelyek örökös szolgasággal fenyegették azt, aki nem
száll táborba, s az oroszok bosszújával azt, aki nem lázad fel a magyarok ellen. A
düh és elszántság együtt hatott a félelem és a rettegés érzésével. A magyar
nemzetőrségek lefegyverzése alkalmával, az alkudozások már-már fegyver­
nyugvást hozó utolsó pillanatában alighanem félelmében húzta meg valaki a
ravaszt (természetesen mindkét fél a másikat vádolja), hogy aztán meginduljon
az öldöklés. De gyakran a félelem vezette a tömegeket akkor is, amikor
ellenségeiket ki akarták irtani, hogy ne legyen okuk bosszútól rettegni, hogy ne
legyen senki, aki a székelyekkel visszaüthessen.
A székelyekkel valóban túl sokat fenyegetőztek. És a székelység mozgósítása
sokat vesztett a forradalmi önvédelemhez méltó szándékokból és célokból. Az
agyagfalvi tábort négy részre osztva négyfelé indították. A tisztek közül jó
néhány, hol céltalanul, hol azért, hogy lejárassák a forradalmi ellenállás ügyét
(sok pedig a földesúri érdekek megvédésére), elrettentő példaként szabadon
engedte a csapatait, amelyek a szándékosan rossz katonai vezetés és a
fosztogatások miatt demoralizálódtak, és a császári sorkatonaság elől rögtön
megfutottak.
Az Urban ellen induló seregek eleinte több eredményt értek el, hogy aztán
maguk is kétessé tegyék a sikert. A csíki székely csapatok égő gyertyával a
kézben, zsoltárokat énekelve, keresztes hadjárat áhítatával vonultak keresztül
Marosvásárhelyen, és miután Urban népfelkelőit egyszerűen elsöpörték,
449 felgyújtották és kifosztották Szászrégent, a kis szász városkát, hogy aztán a
fosztogatás közepette kitört verekedésben többen veszítsék életüket, mint a
csatamezőn.
A székelyek 1848-ban kétszer okoztak meglepetést: először csúfos megfutá-
sukkal, amikor Szászrégen kifosztása után Marosvásárhely előtt a császári
sorkatonaság néhány ágyúlövéssel szétkergette táborukat, másodszor önfelál­
dozó hősiességükkel, amikor Háromszék népe az év végéig sikerrel védelmezte
a magyar nemzeti ügyet.
Puchner a saját szempontjából súlyos hibát követett el, amikor már-már
győztesen, feltétel nélküli megadást követelt Háromszéktől. A bizonytalanság
csak megszilárdította a társadalom egységét. Még az ősz elején csődöt mondott
helyi vezetés is jól működött a radikálisok által irányított nép- és falugyűlések
ellenőrzése alatt. Puchner joggal panaszkodott, hogy Háromszék „a
legdöntőbb pillanatban csapataim felét lekötötte” .31 így Háromszék népének
ellenállása a magyar szabadságharc sikereinek egyik döntő mozzanata lett,
hiszen az erdélyi osztrák erők nem fordulhattak időben nyugatnak, hogy a
központi magyar területeket fenyegessék. Még akkor sem, ha másutt az erdélyi
magyar csapatok sehol sem tudtak hatékony ellenállást kifejteni, és komolyabb
harc nélkül visszavonultak Magyarországra.
Erdély 1848 novemberének második felében - Háromszék kivételével -
osztrák katonai diktatúra alá került, a polgári hatalom funkcióit a román
nemzeti mozgalom próbálta ellátni. Az újjáalakult nagyszebeni Román
Nemzeti Komitét a román parasztok „román gubernium” -nak is nevezték,
amikor ügyes-bajos dolgaikkal az ottani „román urakhoz” fordultak. S közben
a román értelmiség óhatatlanul alárendelődött az osztrák katonai vezetésnek. A
népfelkelő alakulatok vezetőinek a tervszerű támadó katonai feladatok
megoldásában engedelmeskedni kellett a föléjük rendelt hivatásos tiszteknek.
Bár a Komité ellentmondás nélkül kellett közvetítse Puchner utasitásait,
közben hozzáfogott a balázsfalvi követelésekben is megfogalmazott igényei
valóra váltásához. Arra azonban nem vállalkozott, hogy rögzítse az úrbéri és
majorsági földek elhatárolásának elvét, ezért a földesúr-paraszti ellentétekben
a végleges döntést elhalasztották. Fő feladatuknak a közigazgatás kiépítését
tartották. A régi megyei szervezet váza megmaradt. A megyék és vidékek élére
Puchner állított adminisztrátorokat, a volt főispánokénál is nagyobb hatalom­
mal, nyugalmazott, többségükben román származású katonatisztek személyé­
ben, alájuk pedig adlátusként egy vagy két értelmiségit: ügyvédet, papot
nevezett ki. A többi tisztséget már választás útján próbálták betölteni,
általában a nemzetiségi számarány elvének érvényesítésével. És ha eddig a
magyarok, most a románok folytattak szűkkeblű nemzetiségi politikát, bár
köztük is akadtak, akik nagyobb méltányosságra törekedtek.

31 Puchner jelentése Cordon bécsi hadügyminiszternek. Nagyszeben, 1849. február 27. Wien,
Feldakten ACS 145. Fase. 2/33. 45O
19. té rkép. Az erdélyi hadműveletek 1848. december 18-tól 1849. február 9-ig
A forradalmi konszolidáció
és ellentmondásai
December közepén indult az erdélyi császári sereg Nagyvárad irányába.
Offenzívája azonban megtört az újjászervezett magyar védelmi vonalon.
Közben a magyar önvédelmi harcot megszervező Országos Honvédelmi
Bizottmány elnöke, Kossuth új fővezért állított az erdélyi seregek élére: a
lengyel Bem Józsefet, aki az 1831-es lengyel nemzeti felkelés harcaiban
szerzett hírnevet, és „a szabadság hivatásos katonái” közé tartozott. 1848.
októberben még a forradalmi Bécs védelmét irányította, és ezután jött
Magyarországra. Bem Nagybánya felől december 20-án indult ellentámadásra
10 ezer főnyi, 16 ágyúval felszerelt seregével - s bár addig úgy vélték, Erdély
vissszafoglalására legalább 50 ezer főnyi sereg szükséges - , a karácsonyt már
Kolozsvárott ünnepelte. Szeptember vége óta, hogy Jellacicot a Dunántúlon
megfutamították, ez volt az első magyar katonai győzelem.
Kolozsvár elfoglalásával Bem kettévágta az osztrák csapatokat, így azok
létszámfölénye már kevésbé érvényesülhetett. Először Erdély északi részeit
szabadította fel, Urban seregét kiűzte Bukovinába, aztán a Puchner vezette
főerők ellen fordult. Kolozsvárról kelet felé: Marosvásárhelyre vonult, hogy
innen mozgósítsa a Székelyföldet. Puchner, hogy ezt megelőzze, maga
támadott, de január 17-én az első komoly csatában Szőkefalvánál alulmaradt.
A magyar sereg egészen Nagyszebenig nyomult előre. De itt megszakadt a
diadalút, Bemnek súlyos veszteségekkel vissza kellett húzódnia. 6-7 ezer főnyi
seregéből a székelyeket hazaküldte, hogy újabb erősítésekkel térjenek vissza, s
jelentős erőket Déva felé indított, hogy egyesüljenek a Magyarországról kért
csapatokkal. így alig két és félezerre olvadt le az erdélyi magyar főerő.
Puchner a Havasalföldön tartózkodó orosz megszálló csapatok segítségéért
folyamodott - legmagasabb beleegyezéssel. De hogy a császári kormányzatot
nyílt szégyen ne érje, az egyébként vonakodó román Komitét tolta maga előtt.
Ennek néhány tagja december legvégén felhatalmazta Saguna püspököt és a
szász Gottfried M üller tanárt arra, hogy a két nemzet nevében a cári sereg
oltalmát kérjék. Mihelyst február első napjaiban a hétezer főre rúgó orosz
segítség megkezdte bevonulását, Puchner túlerejével Vízaknánál súlyos
csapást mért Bemre, aki maga előtt utat vágva Magyarország felé indult, s
közben állandó csatákat vívott üldözőivel. Dévánál azonban már várta a 3 ezer
főnyi erősítés, és ezzel 8 ezer főre nőtt a magyar sereg. Bem február 9-én a
leggyilkosabb erdélyi csatát vívta Piskinél. A császáriaknak végül elfogyott a
lőszere, s vissza kellett vonulniuk. Bem nem követte őket Nagyszeben felé,
hanem bravúrosan átsiklott Gyulafehérvár erődítménye és az osztrák fősereg
között. Célja megint a Székelyfölddel való kapcsolat biztosítása volt. Reményei
valóra is váltak.
Igaz, a háromszéki ellenállásnak még 1848 decemberének végén vége
szakadt. Kolozsvár felszabadításának híre túl későn érkezett meg a
Székelyföldre, s a kedvezőtlen erőviszonyok miatt a háromszéki ellenállás
vezetői fegyverszünetre kényszerültek a császári katonai vezetéssel. De a szék
vezetői és az ezredesek hiába tették le az esküt a császárra. Bem győzelmeinek
hatására a nép a radikálisokat követte. Az ezredesek félreálltak. A káplárok és a
hadnagyok, akik eddig is az ellenállás lelke voltak, most vezérei lettek az újra
fellobbanó küzdelmeknek. Február elején Gál Sándor hadnagy már két és 452
 félezer főnyi orosz sereggel vette fel a harcot, amit meg is nyerhetett volna, ha
ellentámadásában energikusabb. A Nagyszeben alól hazaküldött székely
csapatok viszont annyi erősítést kaptak, hogy elfoglalták Medgyest, és itt
várták Bemet, akinek közben a Bukovinából visszatérő Urbant kellett kivernie,
hogy azután felvehesse a harcot Puchnerrel. Az osztrák generálisnak
Medgyesnél sikerült ugyan legyőznie Bemet, de sikerét nem tudta kihasználni.
Megpróbálta a Segesvárra visszavonuló Bemet bekeríteni. Bem azonban
időben észrevette a cselt, s a szabadságharc egyik legnagyobb bravúrját
hajtotta végre: megkerülve és faképnél hagyva üldözőit, március n - é n
villámgyorsan elfoglalta Nagyszebent. Napok alatt kiszorította Erdélyből az
oroszokat, majd kiűzte Puchnert is. Miklós cár első dühében 50 ezres sereget
akart Erdélybe küldeni, amíg az udvari „békepárt” le nem csillapította.
Március közepére nem maradt támadóképes reguláris császári sereg Erdély­
ben, csak Gyulafehérvár és Déva vára maradt még osztrák kézen, Bem pedig a
Bánságba vonult, ahonnan egy hónap múlva kiverte a Havasalföldről betörő,
újjászervezett osztrák erőket.
Közben Erdély sorsáról mintegy másfél hónapnyi időszakban kétszer is
döntöttek: Olmützben és Debrecenben.
A birodalom vezetésében 1848 decemberében fontos változás történt: V.
Ferdinándot lemondatták, és a fiatal Ferenc József lépett a trónra, akinek a
kezét nem kötötték korábbi alkotmányos kísérletek és tettek. Március elején a
birodalmi kormány, még abban a hitben, hogy sikerült döntő csapást mérni a
magyarokra, feloszlatta a birodalmi parlamentet, félredobta a népszuverenitás
elvének jegyében készített alkotmánytervezetét, és helyette az uralkodó
nevében az egész birodalomra érvényes oktrojált alkotmány bevezetését
helyezte kilátásba. Ebben éppen a birodalmi egység érdekében ismét „önálló”
koronatartománnyá tette Erdélyt. A „nemzetiségek egyenjogúsága” volt az új
alkotmányban a vezérszólam, bár külön csak a szász nemzet jogainak
biztosításáról szólt.
Az olmützi alkotmány azt is nyilvánvalóvá tette, hogy az uralkodó nem akar
az 1848-as alkotmányos alapon megegyezést a magyar nemzeti mozgalommal,
s ez valósággal felerősítette a magyar függetlenségi törekvéseket, miközben az
osztrák haderőt a nagy magyar ellentámadás győztes csaták sorával kezdte
kiszorítani az országból. Április 14-én Debrecenben a magyar országgyűlés
elfogadta a F ü g g etlen ség i N y i l a t k o z a t o t , amely kimondta a Habsburg-ház
trónfosztását, és Magyarországot (Erdéllyel együtt) független alkotmányos
államnak nyilvánította, s kormányzó elnöknek Kossuthot választotta meg. Bár
az erdélyi liberális képviselők többsége az uralkodóház trónfosztása helyett -
mint az ún. Békepárt tagjai - szívesebben kereste volna az udvarral a
kompromisszumot, a magyar közvélemény nagy része Erdélyben is helyeselte
a keményebb kossuthi politikát, hiszen az létének megmentését és a
létbiztonság perspektíváját jelentette.
A felszabaduló Erdély életét az 1848-as áprilisi-júniusi törvények alapján
irányították. Az állami vezetést újra teljhatalmú országos biztosok képviselték.
Az első nehézségek láttán Kossuth egyik leghűségesebb munkatársát, Csányi
Lászlót küldte Erdélybe, aki a közigazgatás újjászervezésével, a székelyek
mozgósításával és az újoncozás zavartalanságának biztosításával járult hozzá
Bem győzelmeihez.
453 Szokás Bemet azon az alapon szembeállítani a magyar kormánybiztosokkal,
hogy a népek szabadságharcát képviselte volna az osztályérdekekhez ragasz­
kodó provincializmus ellenében. A lengyel tábornok azonban a magyar vezető
körök szellemében hangoztatta, hogy „a magyar hadsereg a közös népsza­
badságért harczol, ezért küzdenek soraiban mindenféle népfaj ivadékai, mi
által egyszersmind az európai népszabadság előharczosául lön felszentelve” .32
A gyakorlatban általában azt tette, amit éppen célszerűnek tartott katonái
harckészségének és a tömegek mozgósításának az érdekében. Elsősorban
amnesztiapolitikájával tette magát emlékezetessé; a kormány tudta és bele­
egyezése nélkül adott közkegyelmet. Nem akarta megtorolni azt sem, hogy a
menekülő román népfelkelők - George Barit szerint „tiszta bosszúból” -
felégették Nagyenyedet,33 kollégiumával, annak könyvtárával együtt, és
vérfürdőt rendeztek a magyar városban. Hitt a közkegyelem erkölcsi
hatásában, de ha úgy érezte, hogy hálátlansággal fizetnek nagylelkűségéért,
akkor nagyobbat akart sújtani, mint amit a jog bármikor is megengedhet.
Amikor például a naszódi románok a Bukovinából betörő Urbanhoz csatlakoz­
tak, ki akarta üríttetni a lázadó vidékeket, és székelyeket akart odatelepíteni.
Csányi - Kossuthot is maga mögött tudva - alig tudta ezt a végzetes
vállalkozást meghiúsítani. Ugyanakkor a Szászföldön mint a kormányzat (a
Honvédelmi Bizottmány) akaratának és politikájának végrehajtója, az amnesz­
tia ellenére bevezette az ostromállapotot.
A magyar vezető körök ugyanis jórészt a szászoknak tulajdonították a román
felkelést és az oroszok behívását, s ezért 1848. tavaszi pozitív szándékaikat
feladták. „Az elsietett kegyelem kés, melyet az ellenség kezébe adunk, hogy
szívünkbe döfje” - írta Kossuth Bemnek,34 akivel rögtönítélő bíróságokat
állíttatott fel, melyek egyike aztán elrettentő példaként kivégeztette Stephan
Ludwig Rothot, holott a szász lelkész éppen az amnesztiarendeletben bízva
nem menekült el. Tragikus következménye ez a polgárháborúnak: olyan
ellenfelet végeztek ki, akinek a kezéhez nem tapadt vér.
A Bem-féle amnesztiapolitika korlátozása hibának bizonyult. A konszolidá­
ciót segítette elő viszont - a magyar kormányzat kezdeményezésére - a szász
közigazgatási-törvényhatósági élet újraindítása, a tiszt- és képviselő-választá­
sok demokratizálása.
Megnyugvást hozhatott, hogy Nagyszeben polgármesterévé azt a Simon
Schreibert választották, aki a reformkori diétákon a szászok vezérszónoka volt.
A bizalmatlanságot oszlatta az is, hogy a kormány elfogadta a szászfoldi német
nyelvhasználatot, Csányi helyetteséhez, Berde Mózeshez pedig német nyelvű
beadvánnyal is lehetett fordulni. Nagyszeben és Brassó városába olyan
kormánybiztosok kerültek, akik a megtorló szigort lehetőleg kerülték, s a
katonák hangoskodását megpróbálták ellensúlyozni. M indkét városban
újjáéledt a szász sajtó, amelyet már nem korlátozott a cenzúra. A brassói
értelmiségiek a kor jellegzetes forradalmi messianizmusával eszméik diadalát
ünnepelték. Anton Kurz Bemnek volt hadsegéde. A német lap irányítását

32 Bem Felhívása Nagyszeben lakóihoz. Nagyszeben, 1849. március 12. Közli: K övAri
L., Okmánytár . . . 158.
33 G eorge Barit, Párti alesedin istoriaTransilvaniei pedoue suté de ani dinurmá. II. Sibiu,
1890. 416.
34 Kossuth Bemnek. Debrecen, 1849. április 23. K L Ö M XV. Sajtó alá rend. Barta I stvAn .
Bp. 1953. 454
г о . térk ép . Az erdélyi hadműveletek 1849 tavaszán
Leopold Max Moltke vette át, aki Kossuthban ,,az első kelet-európai
köztársaság elnökét” tisztelte, és már arról a Magyarországról írt, amelyik
messzemenő nyelvi jogokat biztosít az együtt élő nemzeteknek.

A magyar-román viszony
1849 tavaszán és nyarán
A magyar—román viszony alakulását a forradalmi konszolidáció és ellentmon­
dásai határozták meg. Amíg a Szászfoldön a magyar kormányzat a kollektív
felelősség elve alapján járt el, a vármegyékben a harcolókkal szemben a
megtorlás, az engedelmességre térőkkel szemben az amnesztia politikáját
próbálta érvényesíteni, úrral és paraszttal szemben egyaránt alkalmazva a
törvény szigorát - amennyire azt a zavaros viszonyok lehetővé tették.
A forradalmi konszolidációt átszövő negatív vonásnak bizonyult a sok
rögtönítélő bíróság felállítása, és még inkább az, hogy a reguláris haderő
csekély száma miatt hozzájárultak olyan szabadcsapatok felállításához,
amelyek a rend fenntartásán kívül a felkelők összefogdosására, az elrablóit
javak visszaszerzésére jöttek létre; néha viszont a bosszú vezette őket faluról
falura. A bosszútól való félelem pedig csak megerősitette azt az ellenállást,
amelyet, a magyar Háromszékhez hasonlóan, a front másik oldalán az
Érchegység román népe fejtett ki.
Ezt a hegyek alkotta természetes erődítményt paraszti tömegek rendezték be
amolyan katonai táborrá, s kölcsönösen támogatták egymást az ugyancsak
magyar ostrom alá vett hatalmas gyulafehérvári erőddel. E tájon olyan
hagyományai voltak az ellenállásnak, mint Horea 1784. évi, innen induló
felkelése. A lázadás szellemét pedig ébren tartotta, hogy itt, Európa legtöbb
aranyat adó vidékén, a kincstár éppen az aranyolvasztás érdekében korlátozta a
paraszti, bányászparaszti erdőhasználatot és legeltetést. Az 1840-es években
egy Varga Katalin nevű magyar nemesasszony vállalta néhány falu érdekeinek
képviseletét, s akkor évekig húzódó robotmegtagadó mozgalom indult,
mígnem $aguna püspök csellel el nem fogta „a mi úrasszonyunkat” , ahogy a
nép nevezte. M ost a román ellenállást a szabadságeszméért lelkesülő
értelmiségiek szervezték és irányították, élükön Avram láncúval. A nép „a
havasok királyának” nevezte volt ügyvédjét, aki maga is népi viseletét öltött. Ő
lett legendák övezte megtestesítője a küzdelemnek, amelyben az elszántság
mellett is jöttek olyan pillanatok, amikor többen attól tartottak, hogy a nép
saját békéje érdekében kiszolgáltatja vezéreit.
A magyar katonai sikerek láttán a román képviselők Debrecenben elhatá­
rozták az érchegységi román ellenállás és a magyar kormány kibékítését, hogy
megkíméljék népüket egy várható katonai vereség súlyos következményeitől,
ők maguk pedig nagyobb súllyal képviselhessék a román nemzeti igényeket. A
békítő szerepét loan Drago§ bihari képviselő vállalta. Első érchegységi útjáról
olyan kedvező képet adhatott, hogy Kossuth már a parlamentben is
bejelentette a megbékélés lehetőségét. Április 26-án a Dragonhoz írt levelében
a feltételeket körvonalazta: A magyar nyelvnek „az országkormányzatban”
való érvényesítése mellett „minden nyelvnek és népiségnek nemcsak szabad
használatot és fejlődést akarunk engedni, hanem ezen fejlődést a civilisatio 456
 érdekében elő is mozdítani” .35 Biztosította a községi, iskolai és egyházi román
nyelvhasználatot, s kilátásba helyezte az általános amnesztiát, egyedül $aguna
püspöknek nem akarván megbocsátani az oroszok januári behívása miatt.
Kossuth feltételei nem elégítették ki a román igényeket, de tárgyalási alapul
szolgálhattak. (Igaz, hogy az Érchegységből nem annyira tárgyalások foly­
tatására várt küldötteket, hanem azért, hogy a nép hűségét nyilatkoztassák ki,
és aztán a harcoló románok önkéntesekként lépjenek be a magyar hadseregbe.)
A közvetlen tárgyalások és a kapcsolatfelvétel mindkét fél számára megnyug­
tató formáit még ki sem alakították, amikor Dragon - mindegyik fél álláspontját
és még inkább egyezkedési készségét megszépitve a másik előtt - újból akcióba
lépett.
A békítő kisérletet nem is annyira a kölcsönös bizalmatlanság és taktikázás,
hanem a katonai és a politikai-polgári vezetés közötti összhang hiánya sodorta
katasztrófába. Márciusban már elkészült az Érchegység elleni koncentrált
támadás terve, amelyet azonban a hadügyminisztérium félretett, mert úgy
látta, hogy a románok „lecsendesítése” az erdélyi hatóságok feladata. Kossuth
említett levelének kelte után azonban - véletlen események következtében - az
érchegységi magyar sereg parancsnoksága Hatvani Imre, egy, a forradalmi
harc dicsőségére áhítozó (és katonailag dilettáns) ifjú kezébe került. így
miközben Abrudbányán a tárgyalások a békefeltételek elfogadása felé vezettek,
az abrudbányai magyarság bántalmazásáról szóló álhírek hatására Hatvani
május 5-én Drago$ kétségbeesett intelme ellenére bevonult a városkába,
egyébként alig ezernyi rosszul felszerelt és vegyes értékű sereg élén, és ezzel a
polgárháború kiújult.
Iancu idejében elmenekült, majd csapataival bekerítette a rosszul vezetett
magyar alakulatot. Verespatak, Abrudbánya lángok martaléka lett. Dragont a
románok megölték. Közben Kossuth a különböző álhírek hatására elrendelte
az egyébként hozzájárulása nélkül felfüggesztett hadműveletek folytatását,
mire Abrudbánya ellen újabb csúfos vereségbe fulladó támadás következett,
még Kossuth parancsa is a románok kezébe került. Hatvani bosszúból
kivégeztette loan Buteanut, Petru Dobra életét előzőleg „szökés közben”
oltották ki, pedig éppen ők remélték azt, hogy Debrecenbe mehetnek tárgyalni.
A románokkal eddig békében élő Abrudbánya magyar lakosságából sokan
vesztették életüket a harcok során. A tragikus fejlemények mindegyik félben
azt a meggyőződést erősítették, hogy a másik tőrbe akarta csalni.
Mindez természetesen fokozta a román ellenállás elszántságát, de a
kölcsönös felelősség érzését is. Iancu június végén azzal válaszolhatott a hozzá
intézett magyar békefelszólításokra, hogy „ebben a két testvérhazában a
magyar nem beszélhet létről és jövőről a román nélkül, s a román sem a magyar
nélkül”, mert „köztünk és köztetek a fegyverek sohasem dönthetnek” .36
Közben a magyar katonai sikerek hatására a Habsburg-udvar kénytelen volt
a cártól nyíltan katonai segítséget kérni; június közepén megindult az átfogó
támadás, s júliusban a magyar kormány kénytelen volt feladni Észak-
Magyarországot és a Dunántúlt. Ekkor, az érchegységi román ellenállásra is

35 K L Ö M XV. 137.
36 Avram Iancu levele Simonffy József alezredesnek. Topánfalva, 1849. június 15./27. Közli:
A l e x a n d r u R o m a n , Documente la istoria revolupunei ungur. din an. 1848/9. Transilvania,
457 1877- 54-56.
támaszkodva, két román törekvés indult el a politika útjain, egymástól
homlokegyenest ellenkező irányban.
M ár a felkelés kibontakozása után megkezdődött a román értelmiség
politikai súlyának csökkenése és az egyházi vezetők újbóli térnyerése. 1848
végén Saguna püspök visszakerült a román nemzeti mozgalom vezérkarába,
ezután őreá hárult az a feladat, hogy a nemzeti követeléseket tolmácsolja az
uralkodó felé. Bécsbe és Olmützbe ment, ahol olyan értelmiségiekkel
működött együtt, mint Laurian, Maiorescu és Bárnutiu-Kérvények sorával
fordultak az uralkodóhoz és a kormányhoz, melyek új formában fogalmazták
meg a nemzeti törekvéseket. Nem volt szó többé Erdély különállásáról. 1849
februárjában az „osztrák tartományok” románságának „önálló nemzetté” való
egyesítését kérték, és román nemzeti közigazgatást. Többféle igényt és
törekvést sikerült így egyesíteni. $aguna püspök az ortodox teokratikus
társadalom- és állammodell szellemében azt javasolta, hogy az egyes
nemzetiségek az egyházakhoz hasonlóan szervezzék meg életüket. Maiorescu
viszont inkább a területi autonómia alapján állt, s a februári kérvény céljaként
„román Ausztria” felállítását jelölte meg. 1849 júliusában az értelmiségiek egy
külön román koronatartományt követeltek. Érvelésükre a kelet-európai
nemzeti törekvések tragikus ellentmondása nyomta rá a bélyegét: saját
hátrányos helyzetükre hivatkozva emlegették a többi nemzet hegemóniájától
való félelmüket, ugyanakkor a magyar nemzeti törekvések sakkban tartására is
ajánlgatták az udvarnak az Ausztrián belüli román nemzeti egység megte­
remtését.
Különös játéka az is a történelemnek, hogy éppen ekkortájt a havasalföldi
emigráció és a magyar forradalmi vezetés új távlatokat kínált az erdélyi
népeknek. A havasalföldi forradalom vezetőinek egy része helytelenítette vagy
aggodalommal figyelte az erdélyi román politikát. Az osztrák katonai vezetés
igyekezett őket távol tartani, de néhányan eljutottak az Érchegységbe, ahol a
májusi békekísérletekben aktív békítő szerepet játszottak. S látva a magyar
szabadságharc kedvező európai visszhangját, a havasalföldi emigráció újra
felülvizsgálta politikáját. A forradalmi messianizmus lázában az önbírálat már-
már önostorozásba csapott, saját elszalasztott lehetőségeiket siratva
méltányolták a magára hagyott magyarság küzdelmét: „Ah, ha mi valóban
román kormány lettünk volna, a dicsőség: felszabadítani a világot a rabságból,
nem a magyaroké, hanem a mienk volna; vagy egyesülvén a magyarokkal,
biztosan bevettük volna Bécset, és proklamáltuk volna a közszabadságot. Most
pedig reszketünk, és igyekszünk a magyar lakmározás morzsáit gyűjtögetni!” -
írta Párizsban Constantin A. Rosetti.37
A román emigráció tapogatózásainak első konkrét eredményeként Cézár
Bolliac, a vérbeli forradalmi költő Brassóban lapot indított, az E s p a tr ia tu h ,
amelyben olykor még eszmetársait is megdöbbentő hévvel ítélte el az erdélyi
román politikát, mindenekelőtt annak tudatosításával, „hogy ma egész
Európában csak egyetlen küzdelem van, a szabadság és a zsarnokság, a népek és
a trónok között” .38

37 Constantin A. Rosetti levele Ion Ghicának.. la§i, 1849. április 20. Közli: I on G hica,
Amintiri din pribegia dupá 1848. I. Szerk. O limpiu Boito$. Craiova, é. n. 70-71.
38 E sp a tria tu l, 1849. március 25. 1. sz. 458
 A román és magyar nemzeti szabadságtörekvések összehangolásán Nicolae
Bälcescu dolgozott a legtöbbet. Ő abból indult ki, hogy a felszabaditási harc
több, egymást követő szakaszból áll. Magyar segítséggel kell megszerezni a
dunai román fejedelmek függetlenségét, hogy aztán rendezni lehessen a román
nemzeti egység kérdését, aminek megvalósitását magyar nemzeti érdeknek is
tartotta, hiszen szerinte a román egység megteremtése a románok szövetségét
biztosítja a magyarságnak. Addig is az erdélyi románságnak még „kissé
alárendelt” állapotban kell maradnia, s még Bem érchegységi támadási
előkészülete ellen sem tett egyértelmű kifogást: „úgy érzem, hogy mindazok­
nak, akik szeretik a szabadságot, támogatniuk kell a magyarokat, ez az egyetlen
felfegyverzett nép, és ugyanakkor Oroszország szövetségesei, a zsarnokok ellen
harcol.” 39
„Frankhon 89-ik évi szerepe: Európát emancipálni, nekünk jutott; s
szerintem nincs választásunk: vagy el kell vállalnunk e szerepet, vagy
buknunk” - irta Párizsból az erdélyi ellenzék egykori tagja, Teleki László,
most a magyar kormány megbízottja, aki szoros kapcsolatban állt a lengyel
emigrációval. Tapasztalatai birtokában javasolta, hogy „olly rendszert kellene
állítanunk, melly által a nemzetiség egysége hiányát az egyéni és nemzetiségi
jogok egyeztetése és méltánylata által pótoljuk” . Abban bízott, hogy a
szomszéd és az együtt élő népek „örömmel fogják Magyarországot elfogadni,
mint egy jövendőbeli dunai confederatiónak központját és királynéját” .40 Ilyen
fajtájú optimizmusra is szükség volt ahhoz, hogy végül július 14-én Szegeden
Kossuth elszánja magát a fontos lépésre, és Bälcescu sürgetésére összeállítják a
kibékülési tervezetet, a p r o je t d e p a c ific a tio n i.
A megbékélési tervezet nem ígért területi autonómiát, de a román többségű
megyékben és a nemzetőrségben biztosította a román nyelv használatát. A
rendkívül széles körű közéleti nyelvhasználati jogok garantálása és a megyei
önállóság valósága együtt lehetővé tette és elősegítette a nemzetiségi igények
részleges kielégítését. Az osztrák alkotmány „nemzetiségek egyenjogúságá” -t
hangoztató tételével a magyar kormányzat „a nemzetiségek szabad kifejlődé­
se” elősegítésének gondolatát állította szembe. Az államrezon minden-
hatóságát a tervezet annak rögzítésével korlátozta, hogy „a magyar nyelv
diplomaticai használata” csak az országgyűlési, a közigazgatási és kormányzati
ügyekre terjedhet ki, „amennyiben a magyar álladalom fenntartására okvet­
lenül szükséges” . A tervezet fordulatot jelzett a két nép szabadságtörekvései­
nek összehangolásában is. A kormány külön egyezségben vállalta egy román
légió felállításának költségeit is. „A légió hűséget esküszik Romániának és
Magyarországnak. Harcolni fog a szabadságért és függetlenségért, de sohasem
valamelyik nép nemzetisége ellen.”41
A magyar-román tárgyalások sikere továbblépésre ösztönözte a kormányza­
tot az immár valóban példamutató nemzetiségpolitikában. Július 28-án az
országgyűlés Szemere Bertalan miniszterelnök javaslatára törvényerejű
határozattal szabályozta a békítési tervezet szellemében a magyarországi nem

39 Bälcescu levele Ghicának. Pest, 1849. június 6. Bälcescu, Opere IV. Corespondent Szerk.
G heorghe Zane. Bucure$ti, 1964. 185-187.
40 Teleki László levele Kossuth Lajosnak. Párizs, 1849. május 14. Közli: Spira G yörgy, A
nemzetiségi kérdés a negyvennyolcas forradalom Magyarországán. Bp. 1980 216-217
459 41 K L Ö M XV. 723-727.
magyar népek helyzetét. Joggal hangsúlyozta Szemere, hogy ezzel sikerült
olyan útra lépni, amire „példát . . . még egy kormány sem adott” .42 Mindez
azonban már túl későn történt.

A szabadságharc végnapjai Erdélyben

Erdély sorsa már akkor eldőlt, amikor 1849. június közepén a cári orosz és az
osztrák seregek átlépték a határokat. Bemnek több mint kétszeres ellenséges
haderővel kellett szembenéznie, így csak arra vállalkozhatott, hogy ameddig
lehet, megakadályozza az ellenség kijutását a magyar Alföldre, hogy közben a
magyar kormány erői nagy részét Dél-Magyarországon, a Tisza-M aros
szögében összpontosíthassa. Decentralizálta seregeit, hol egyik, hol másik
csapattest vezetését vette át, mindig azét, amely meghátrált. Majd egyidejűleg
azzal, hogy a román-magyar tárgyalások meghozták a kívánt eredményt, a
lengyel tábornok Kossuthtal egyetértésben betört Moldvába, de ott nem
sikerült felkelést kirobbantania. Az orosz csapatok viszont egy hónap alatt
Brassótól csak Nagyszebenig jutottak, észak felől pedig nem merték meg­
támadni sem Kolozsvárt, sem Marosvásárhelyt. Július végén és augusztus
elején Bem két súlyosabb vereséget szenvedett. Erdélyi csatatéren vesztette
életét Petőfi Sándor, a legnagyobb magyar költő, és Anton Kurz. Bem még
egy-két bravúrral néhány kellemetlen meglepetést okozott a támadóknak, hogy
aztán 6 is alig tudjon kimenekülni Törökországba. A csapatok felbomlottak, és
miután a magyarországi fősereg Világosnál augusztus 13-án letette a fegyvert,
augusztus 25-én az erdélyi vezérkar Zsibón megadta magát.
A legtöbb, amire a nagy orosz előnyomulás közepette láncú vállalkozni
tudott, a semlegesség volt, amivel elejét vette a polgárháborús düh utolsó
fellobbanásának. Az érchegységi románok semlegességének tudatában kisebb
magyar csapatok itt-ott románoknak is megadták magukat, és láncú még azt a
gesztust is megtette, hogy magyar foglyokat szabadon engedett, a mellé
beosztott osztrák katonai tanácsadó legnagyobb bosszúságára.
A hamarosan elkövetkező idők nagy csalódásaira volt szükség ahhoz, hogy az
Érchegységben immár arról énekeljenek, hogy láncú és Bem együtt harcolnak.
Csalódások, tanulságok újragondolása, új lehetőségek felvillanása tette azt is
szükségessé, hogy - az egymástól oly tragikusan elidegenítő polgárháborús
veszteségek és áldozatok ellenére - a nemzeti szabadságtörekvések hordozói
aztán együtt keressék „az erdélyi kérdésnek” az együtt lakó népek és nemzetek
számára egyaránt elfogadható megoldási módozatait.

42 Szemere július 29-i körlevele a kormánybiztosokhoz. Idézi: I. T óth Z oltAn , A Szemere-

kormány nemzetiségi politikája. In: Uő, Magyarok és románok. Bp. 1966. 367. 46O
2 i . térk ép . Az erdélyi hadműveletek 1849 június-augusztusában
Az összbirodalomtól
a polgári Magyarországig
 I. A neoabszolutizmus kora
(1849-1867)

I. Az önkényuralom berendezkedése

A birodalom háromszázados történetének legsúlyosabb megrázkódtatását

1849 nyarának végén a császári udvar számára páratlanul kedvező pillanat
követte: a levert forradalmak lökésszemen elindították a gazdaság és
társadalom polgári átalakítását - s ezzel megteremtették a birodalom
korszerűsítésének alapfeltételeit. A forradalmi mozgalmak és a magyar
szabadságharc feletti győzelem után, a brit külpolitika és a cári szuronyok által
garantált európai csend közepette Bécs most már nagyobb akadályok nélkül
kezdhetett hozzá a birodalom újjászervezéséhez, egységének megszilárdításá­
hoz.

Megtorlás és konszolidálás

1849. augusztus i i -én Erdélyben is közzétették a hirdetményt a ha­

ditörvényszékek felállításáról, hogy „mindazon tettek, hibák és merész
gonoszságok” , melyek a magyar forradalomhoz kapcsolódnak, most meg­
büntessenek.
Haynau büszkén üzente Bécsbe: „Egy évszázadig nem lesz több forradalom
Magyarországon, mert gyökeresen irtom ki a gazt.” 1 Részletes utasítást adott
arra, hogy „a lázadók minden főnökét . . . fel kell akasztani. . . . Azok közül,
akik közemberként vagy altisztként szolgáltak a felkelő hadseregben vagy
egyebütt, a románokat, horvátokat és szászokat azonnal haza kell bocsátani. A
magyarokat, székelyeket, lengyeleket és a német légióhoz tartozókat közem­
berként be kell sorozni.”12 A haditörvényszékek napszámban gyártották az
ítéleteket. Aradon 475 perbe fogott tisztből 231-et ítéltek halálra, igaz, jóval
kevesebbet végeztek ki. A 13 honvédtábornok, után, október 25-én főbe lőtték
Kazinczy Lajos tábornokot, az erdélyi honvédsereg utolsó parancsnokát is.
Csupán Erdélyből 72 honvédtisztet és 25 polgári személyt ítéltek halálra, 64
embert pedig súlyos fogságra.

1 Haynau 1849. augusztus 24-i levele Karl v. Schönhais altábornagynak. In: Az aradi
vértanúk. Összegyűjt., bev. Katona T amAs . Bp. 1979. II. 70.
465 2 Haynau 1849. augusztus 21-i utasítása Ludwig v. Wohlgemuthnak. Uo. 58.
 Különös szívóssággal üldözték a székely felkelés vezetőit, a székelyeket
okolván azért, hogy 1848-ban a császári erőknek nem sikerült Erdélyből hátba
támadni, s ezzel idejekorán elfojtani a magyar forradalmat.
Egészében a megtorlás Erdélyben mégis enyhébb volt, mint a szűkebb
Magyarországon. A forradalmi tábor eleve kisebb volt, a harcok is tovább
tartottak, s így azok, akikre a legnagyobb veszély leselkedett, sokszor
szerencsésen kimenekültek az országból.
A megtorlással jutalmazás is párosult. A legmagasabb kitüntetést Franz
Salmen szász comes és Andrei Saguna görögkeleti román püspök kapta. Egy­
két magyar és számos tisztviselő mellett néhány román tribünt arany
érdemkereszttel jutalmaztak, nem feledkezve meg arról sem, hogy m uta­
tóban sokat szenvedett vagy hűségesnek nyilvánítható parasztot is kitüntes­
senek.
A katonákkal szemben a liberális indíttatású minisztereket is magába foglaló
birodalmi kormány testesítette meg az ellenforradalom másik arcát: a
modernizációs törekvést, a forradalmak örökségének kényszerű végrehajtását.
Az egyes népek külön-külön nemzeti szabadságának elvével szemben a
kormány a centralizált összmonarchiát, az alkotmányos élet bevezetésének
kezdeti ígéretével pedig az egyéni szabadságjogoknak a kijátszását kísérelte
meg. Persze a kormány nem nőtte ki magát reformkabinetté, sőt 1851-től - a
korszaknak nevet adó Alexander Bach belügyminiszter irányítása alatt -
kifejezetten megmerevedett.
Erdély első katonai és polgári kormányzója, Ludwig Wohlgemuth báró
eleve azzal a titkos utasítással jött a délkeleti határtartományba, hogy annak
minden sajátosságát megszüntesse, s betagolja az összmonarchiába. A helyi
kormányszerv székhelyét Kolozsvárról ismét áttették Nagyszebenbe, a
tartomány mindenható urai a katonák lettek.
Az elhamvadt falvakkal és sokat szenvedett városokkal teli Erdélyben az
üldöztetéssel, megtorlással vetekedő megpróbáltatást jelentett a lakosságnak
az immár közteherviselésre épülő új adórendszer, újabb adóterhek bevezetése
és a nagyobb hadseregnek adandó régi szolgáltatások. Jól működő hadiszállítá­
si szervezet hiányában rengeteg katonai célú fuvar sújtotta főleg Dél-Erdély
népét. Valóságos istencsapás volt a katonák és a tisztek beszállásolása, ami alól
most már a volt nemesség, a szász városok, illetve a rezsim hű kiszolgálói sem
mentesültek. Mindezt tetőzte a Kossuth-bankók érvénytelenítése - ami súlyos
pénzhiányt idézett fel - és a keleti marhavész elterjedése. Erdély talpra
állításához állami támogatásra is szükség volt, erre azonban alig maradt pénz, s
azt is politikai megfontolások alapján osztották el. A szász univerzitás
„hűségéért” 1850-ben kedvező visszafizetési feltételek mellett 1,5 millió
forintos kölcsönt kapott a kincstártól. A Székelyföldön viszont kollektív
büntetéseket róttak ki az 1848-49. évi „hűtlenség” címén.
1851 tavaszán Wohlgemuth váratlan halála után nevezte ki az uralkodó Carl
Schwarzenberg herceget Erdély új kormányzójának. A legnagyobb csehorszá­
gi arisztokratacsaládba tartozó tábornok otthonról széles látókört, Bécsből
viszont elődjénél nagyobb hatáskört hozott magával - eleinte sokat is vártak
tőle Erdélyben. Elődjétől eltérően Kolozsvárott is házat tartott fenn, megta­
nult magyarul, gyakran vadászott együtt mágnásokkal, egyesekhez eljárt
vendégségbe. Mindez azonban nem változtatott érdemben politikai maga­
tartásán. 466
 A kormányzat Erdélyt is nemzeti és társadalmi küzdelmektől politikai és
publicisztikai harcoktól egyaránt mentes, minden alkotó törekvést a császár
iránti feltétlen engedelmességbe terelő, nyugalmas, jól kézben tartott
provinciává akarta átgyúrni. A sajátos erdélyi viszonyokra alkalmazható külön
koncepció kidolgozására nem került sor. A belső erők gyengeségeivel
párosulva ez a politika azt eredményezte, hogy Erdély fejlődése a továbbiakban
is csupán függvénye maradt a birodalmi, illetve a szűkebb magyarországi
viszonyoknak.

Az abszolutista építmény

A szabadságharc leverésével az unió természetesen érvényét vesztette, s a

Partiumot újból Erdélyhez csatolták. Az etnikai viszonyokat részben szem
előtt tartva hat - három román, két magyar és egy szász - vidéknek is nevezett
kerületet (District) alakítottak ki. Élükön egy-egy katonai parancsnok állott, ez
gyakorolta a végrehajtó hatalmat, és adta ki a fontosabb rendeleteket. A polgári
befolyás minimumát biztosították az Eduard Bach császári polgári biztosnak
alárendelt helyi civil biztosok, akik azonban még jelentéseiket is csak a katonai
parancsnokok láttamozásával továbbithatták Nagyszebenbe. Kivételt az
önigazgatását részben megőrző Királyfoldből létrehozott szebeni szász kerület
képezett, ahol a polgári biztos Franz Salmen szász comes lett. A városok
elöljáróit a kerületi parancsnok vagy maga a katonai kormányzó nevezte ki, a
hivatali teendőket a kerületi civil biztos utasításai szerint végezték. A
közigazgatás megbízható tisztviselők seregét kívánta, akik részben a szászok
soraiból kerültek ki, de jöttek ilyenek a birodalom nyugati feléből is.
Kiépült a városok rendőrsége. 1851-től Erdélyt is behálózta az állam
korszerű bűnüldöző szerve, a katonai felépítésű csendőrség, melyet a kortársak
a rendszer jelképének is tekintettek. 1852-ben a birodalmi rendőrfőhatóság
kiépítésével megteremtették az önálló politikai rendőrséget, melynek feladata
lett az élet minden területének ellenőrzése, az idegenforgalomtól a színházakig.
A csendőri és rendőri hálózatban fontos helye volt a besúgók hadának, akik a
társadalom minden rétegében jelen voltak.
A kulturális élet ellenőrzése is elsőrangú rendőri ügykör lett. Tánctermek,
színházak állításához kormányzói jóváhagyás kellett, akárcsak bármely színmű
bemutatásához. Könyvet külföldről csak a kormányzóság engedélyével
lehetett behozni. Komolyabb lap kiadásához már a birodalmi rendőrfőnök
jóváhagyására volt szükség. A központosítás elveinek megfelelően, gazdasági
egylet, takarékpénztár mellett minden tudományos vagy művészeti tár­
saság működése egyenesen császári vagy belügyminiszteri jóváhagyástól füg­
gött.
Az új adózás a közteherviselésre épült, s országosan egységes adókulcs
szerint két úton biztosította az állam részesedését a megtermelt anyagi
javakból. Az egyenes adók (földadó, házadó, kereseti és jövedelemadó) mellett
nagy szerepe volt a közvetett, fogyasztási adóknak.
Az első bírói szervek még maguk a haditörvényszékek voltak. 1850 nyarán a
közigazgatás és igazságszolgáltatás szétválasztása keretében lefektették a
467 modern erdélyi bírósági rendszer alapjait. 1852-ben és 1853-ban azután az új
perrendtartás és az osztrák büntető törvénykönyv, illetve polgári
törvénykönyv bevezetésére is sor került.
Az 1853 januárjában kiadott belügyi, pénzügyi és igazságügyi rendeletek az
abszolutizmus talán legjelentősebb közigazgatási intézkedését tartalmazták. A
koronatartományt igazgató helytartóság a helyi szervek és a bécsi központi
kormányszervek közti összekötő kapocs szerepét játszotta. A teljhatamú
katonai és polgári kormányzó, most már mint helytartó, politikai ügyekben a
belügyminiszternek alárendelve intézkedett. 1854 nyarán módositották a
közigazgatási felosztást, a korábbi hat helyett tíz kerületre tagolták az országot,
az adóigazgatási és bírósági felosztást is figyelembe véve. A Határőrvidék
polgárosítása már 1851 elején megtörtént, amikor a székely ezredek után a két
román gyalogezredet is feloszlatták. A szász autonómia is megszűnt, az
univerzitás gyűlését feloszlatták, bírósági funkcióját elvették, Besztercét és
Szászvárost leválasztották a Királyföldről.
Az abszolutizmus új államszervezete nagy előrelépést jelentett mind a
feudalizmus évszázados, mind a korai katonai uralom rövid életű apparátusá­
hoz képest. Azonban olyan negatívumok terhelték, amelyek kérdésessé tették e
késői aufklärista berendezkedés modernségét.
Egy évtizeden át Erdélyt valójában közvetlenül Bécsből igazgatták a titkos
utasításokkal ellátott idegen kormányzók. A törvényeket és rendeleteket az
uralkodó nemcsak kibocsátotta, hanem bármely pillanatban módosíthatta vagy
visszavonhatta. így azután az abszolutizmus hiába hozott szakszerű igazgatási
intézkedéseket, ha minden állami tevékenységre végső soron az ideiglenesség
nyomta rá a bélyegét, ha a polgári berendezkedés számára döntő fontosságú
nyilvánosság, a közügyek intézése feletti polgári ellenőrzés - a hatalommal való
közösségvállalás e formai kerete - teljes mértékben hiányzott.

2. Politikai élet
a neoabszolutizmus idején

A szász autonómia felszámolása

Az abszolutizmus berendezkedése a szász polgárság számára csalódások egész
sorozatát hozta. Pedig A z e r d é ly i hű s z á s z n ép ü n k h ö z című, 1848. december
21-i császári manifesztum és a szász univerzitáshoz intézett leirat a német elem
erősítését ígérte. De Bécsben tisztában voltak azzal, hogy egy különálló
Szászföld, egy privilegizált nemzetiség nehezen illeszthető a modern jog-
egyenlőség rendszerébe. M ár 1849-ben kezdetét veszi a szászok autonómiájá­
nak módszeres csonkítása, noha a Szászfold még sokáig polgári sziget maradt a
katonai igazgatású tartományban. Az ostromállapot politikai szigorából is
kevesebbet éreztek, s az új közigazgatási beosztás - a földrajzilag is különálló
részekből kialakított szebeni kerület - kifejezetten kedvezett nekik.
1849 decemberében az univerzitás összeült, hogy kidolgozza a modern
berendezkedés elveit, a koronától való közvetlen függésen alapuló autonómiát.
Sok gondot okozott az a tény, hogy a Királyföldön a románok voltak
többségben, s a szebeni kerület kialakításával újabb, tiszta román vidékek 468
 bekebelezésére került sor - amiről szívesen lemondtak volna. 1850 elején öt
nagy emlékiratban foglalták össze a Szászföld autonómiájára és közigazgatásá­
ra vonatkozó elképzeléseiket, de a „Markgrafschaft Sachsen” születésének
reménye napról napra fogyatkozott. A szász koronatartomány tervét Erdély
kormányzója az egységes állam megbontásának tekintette, s elutasította azt a
központi kormány is.
Az abszolutizmus nyílt meghirdetése, 1851 decembere után Franz Salmen
comest, a szász privilégiumok védelmezőjét eltávolították tisztségéből, aztán
az univerzitás biráskodási jogát vették el, majd 1852 őszén a császár kiadta a
rendelkezést a szász szerveknek állami hivatalokkal történő felváltásáról. A régi
székeket újraosztották, Besztercét és Szászvárost idegen kerületekhez, a román
Fogarast viszont a szebeni kerülethez csatolták. „ítélethozatal nélkül
agyonütöttek, kereszt és gyertyafény nélkül sírba tettek bennünket. Ez volt a
jutalom mindazért, amit a veszély éveiben tettünk és szenvedtünk” - írta
naplójába 1853 elején a szász hivatalnok-polgár érzésvilágát megszólaltató
Joseph Bedeus.3
„Mégis, ha a szászok elégedetlenek is az idegen tisztviselők beáramlása,
republikánus községi és céhrendszerük felfüggesztése és a konkordátum miatt
- írja egy bizalmas jelentés 1856-ban - , úgy ez az ő szemükben a kisebbik rossz
nemzetiségük pusztulásával szemben, ami biztosan bekövetkezne, ha az ország
megszűnne osztrák provincia lenni.”4 Az abszolutizmus tehát elérte célját: az
autonómia felszámolása ellenére megtartotta a nemzetük jövőéért aggódó
szászok hűségét.

A román nemzeti törekvések visszaszorítása

Az erdélyi román politika hangadói 1849 nyarának végén nemzetük jövőjét

biztosítottnak érezhették. Mivel némi joggal sorolták magukat is a birodalom
megmentőinek táborába, jutalmul is, a polgári nemzetek kialakulásából
következő történelmi szükségszerűségként is az osztrák császárság összes
románjainak egy külön igazgatási egységbe történő szervezését remélték.
Külön (ortodox) román egyházfő, nemzeti főnök, saját képviselet Bécsben,
évenkénti román nemzetgyűlés - ezek lettek volna biztosítékai a további
nemzeti fejlődésnek.
A román vezetők helyzete mégsem volt biztató. A szász sajtó forradalmi
szándékkal vádolta-gyanúsítgatta őket. Népfelkelő-alakulataik feloszlatásakor,
1849 végén letartóztatták Axente prefektet, később magát Avram láncút, a
„havasok királyát” is megpróbálták őrizetbe venni. Még a töretlen hűségű
Saguna püspök magatartásában is talált kivetnivalót a kormányzó. A kormány
konzervatív-prakticista felfogása szerint a románok „alacsony politikai és
szellemi fejlettségi szintje, valamint a képzett vezető erők csekély száma miatt

3 Idézi E ugen F riedeneels, Joseph Bedeus von Scharberg. Beiträge zur Zeitgeschichte
Siebenbürgens im 19. Jahrhundert. II. Wien, 1877. 251.
4 Irmgard M artius, Grossösterreich und die Siebenbürger Sachsen 1848-1859. München,
469 1957- 71.
nincsenek meg a feltételei a saját kormányzatnak vagy igazgatásnak” .5 Bár
szinte minden román értelmiségit hajlandó volt az új rendszer alkalmazni,
mégis - Bari; adatai szerint - az erdélyi román köztisztviselők száma 1860-ra
sem érte el a kétszázat.
Eleinte a $aguna püspök által irányított román politikusok valósággal
elárasztották Bécset kérvényeikkel, sőt elégedetlenségüknek kisebb
népgyűléseken is hangot adtak, petíciós mozgalmakat indítottak. A románság
mértéktartó zúgolódása nem volt elégséges ahhoz, hogy az udvar kérelmeikkel
komolyan foglalkozzék. 1850-1851 telén a román ügyekről az udvarban
tárgyaló láncú semmi érdemleges ígéretet sem kapott, ezzel szemben
megalázták egy jelentéktelen kitüntetés adományozásával. A rendőrségre is
beidézett, megbántott politikus írásba foglaltatta, előbb „a román nép jogos
kívánságát elégítsék ki” , mire Bárnutiuval együtt kiutasították Bécsből. Egy
időre betiltják az egyetlen román újságot, Barit G a z e t a d e T ra n silv a n iá ]á t is.
Bécs merevsége követeléseik fokozatos mérséklésére ösztönözte a román
vezetőket. A politikai-nemzeti követelések háttérbe szorulnak, helyüket a
kulturális-egyházi törekvések veszik át. 1853-ban IX. Pius pápa a balázsfalvi
görög katolikus püspökséget érsekséggé tette, tehát függetlenítette Eszter­
gomtól, s a nagyváradi, valamint az akkoriban alapított lugosi és szamosújvári
görög katolikus püspökséget ennek rendelte alá, megteremtve ezzel az erdélyi
és magyarországi görög katolikus románság egységes autonóm nemzeti
egyházát. Ugyanakkor a hasonló lélekszámú görögkeleti román egyház
továbbra is megmaradt a karlócai (szerb) érsek alárendeltségében, sőt Bach
még a dinasztiát hűségesen kiszolgáló - hamarosan bárósított - püspöküket,
Andrei Sagunát is el akarta távolítani Erdélyből.
Az uralkodó 1852. évi erdélyi látogatása is csalódást hozott. Az Érchegység
móc parasztjai 1848-49-es harcaik után biztosak voltak benne, hogy javukra
dől el a kincstárral folytatott évszázados jogvitájuk, övék lesznek az
életlehetőséget jelentő kincstári erdők, mint ahogy a két feloszlatott román
határőrezred népét (a székelyektől eltérően) meghagyta az uralkodó -
„jutalm ul” - erdeik birtokában. Ferenc József végigjárta a festői móc vidéket,
azonban nem nyilatkozott a mócok követeléseinek teljesitéséről.
Az új rendszerben csalódtak a románok. Még a hivatalba állók is megtörve,
„a sztoikus közömbösség egy fajtájával viselték az abszolutizmus terhét,
melyben a jogegyenlőségnek egy válfaját lelték meg, legalább negatív
formában” .6

A magyar ellenállás
Az önkényuralom berendezkedésével Erdély magyar társadalma szenvedte el a
legnagyobb csapást. Sokan emigráltak vagy hallgatásra kényszerültek. A
liberális reformerek korábban sem túlzottan szervezett táborát a halál is
ritkította: 1849-ben elhunyt Kemény Dénes gróf, 1850 tavaszán meghalt

5 Alexander Bach szavait idézi K eith H itchins, Studien zur modernen Geschichte
Transsilvaniens. Klausenburg, 1971. 18.
6 IОan PU$CARIU, Notite despre intimplärile contemporane. Sibiu, 1913. 45-46. 47О
 Wesselényi, „a két testvérhaza” reformellenzékének egyik oszlopa, 1851-ben a
taktikus liberális Bethlen János gróf, 1853-ban a tudós-politikus Szász Ká­
roly. Az erdélyi szabadelvű tábor erősen veszített önálló arculatából, ezután
inkább csak hozzáigazította politikai magatartását a magyarországi liberálisok­
hoz.
Némi politikai mozgáslehetőséggel sokáig csupán az arisztokrácia jobbszár­
nya rendelkezett, köztük az erdélyiek, különösen Jósika Samu báró befolyása
jelentősnek indult. Tapogatódzásaik hivatalos elutasítása azután, amit a bécsi
sajtó általi - nem is jogtalan - reakcióssá bélyegzésük kísért, lassan
passzivitásba vitte a konzervatív arisztokráciát is.
A liberális középbirtokos nemesség magatartását ez idő tájt már egyértelmű­
en Deák Ferenc egész Magyarországnak példaként szolgáló passzív reziszten­
ciája szabályozta. A magyar középbirtokosság jelentős részét tehát nemcsak
kirekesztették a hatalomból, hanem maga is elzárkózott, sőt a hatóságok
intézkedéseit lehetőleg bojkottálta, tisztségviselőit a társasági életből jobbára
kiközösítette. A városi polgárok, parasztok magatartását ez a nemesi­
értelmiségi alapállás befolyásolta; a kor temérdek felségsértési perének
tanúsága szerint az utóbbiak egyszerűbb és gyakran radikálisabb formában
adtak hangot a „negyvennyolcasságuknak” .
A magyarság hosszú időn át reménykedett egy újabb szabadságharc
megindulásában, s ábrándozva várta, hogy felszabadító seregek élén az
emigráns Kossuth megjelenik az országban. Bem visszatérésében pedig még a
románok egy része is bízott.
A magyar, a román és a lengyel emigráció már 1850-ben úgy vélte, hogy
Erdélyben hamarosan fegyveres felkelés fog kitörni. 1851 nyarán Makk József
volt ezredes indított meg egy szervezkedést. A terv az volt, hogy az 1852-re
várt összeurópai forradalom („európai kitörés” ) pillanatában a Moldván át
beküldött fegyverekkel felszerelt székelyek (később remélhetően románok is)
felkelnek: birtokba veszik Erdélyt, s innen gördülne tovább a támadás
Magyarország középső részei felé. A hatóságok persze tudomást szereztek a
készülődésről. 1851 végén házkutatást tartottak Makk bukaresti titkos
szállásán, ahol iratok kerültek osztrák kézbe. Ezután Erdélyben megkezdődtek
a letartóztatások, s az elfogottak kiszabadítására szervezett gerillaegységet is
felszámolták. Hosszas vizsgálat után hét főt kivégeztek, emberek tucatjait -
köztük nőket - súlyos börtönbüntetéssel sújtották.
A székelyföldi összeesküvés felszámolásával a Habsburg-birodalom legna­
gyobb titkos ellenállási mozgalma szenvedett vereséget. Az abszolutizmussal
szembeni harc ezentúl már csak a politika szintjén volt lehetséges. A titkos
szervezkedésben még központi szerepet játszó plebejus-demokrata elemek
kezéből az ellenállás irányítása átcsúszott a liberális földbirtokosság kezébe. Ez
a tábor a régi hagyományokhoz visszanyúlva, politikai szervezkedési keretként
használta a kulturális és gazdasági egyesületeket, s áttételesen az egész úri
társasági életet.
A Királyhágón túl e törekvések élére az „Erdély Széchenyijének” tartott
Mikó Imre gróf állott. Az általa megnyert arisztokraták, nyomukban a
polgárok adományai mentették meg az anyagi csőddel küzdő kolozsvári
Nemzeti Színházat, hozták létre az utóbb valóságos kultúrközponttá felnövő
Erdélyi Múzeum Egyletet. Az Erdélyi Gazdasági Egyesület a mezőgazdaság és
471 ipar állapotát mérte fel tanulmányutakkal, kiállításokkal s az új szakismeretek
terjesztésével. Ez a sokoldalú tevékenység némileg pótolta a nyílt politikai élet
hiányát.
Az emigránsok 1848 tanulságaként fölismerték, hogy a románok és a szerbek
támogatása nélkül Magyarország függetlenségét nem vivhatják ki. Ehhez a
havasalföldi forradalom bukása és az orosz-török megszállás elől emigrált
liberális románok kínálkoztak a legjobb partnernek. A nemzeti ellentéteket
persze nagyon nehéz volt háttérbe szorítani, de a nyugati hatalmak támo­
gatásának elnyerése érdekében is mindkét oldalon sürgették az egyezkedést.
1850-ben Párizsban tárgyalások kezdődtek - lengyel sugalmazások alapján -
egy magyar-román-szerb szövetségről. Nicolae Bälcescu egy Dunai Egyesült
Államok tervét vázolta fel, váltakozó székhelyű és - a három szövetkezett
ország belügyeiben nem illetékes - háromtagú kormánnyal. A magyarok
véleménye megoszlott, az ötlet elfogadását ajánló Teleki László gróf és
Szemere Bertalan végül is kisebbségben maradt. Míg a románok a területi
autonómiához, addig a magyarok inkább a történeti joghoz ragaszkodtak, s
nem kívántak túlmenni az 1849. évi szegedi nemzetiségi törvényen. Egyedül
Teleki jutott el annak felismeréséig, hogy a nemzetiségek nemzetté alakulása a
magyarságtól területi engedményeket követel. Ő azonban hamarosan elhagyta
Párizst, Bälcescu pedig halálos betegen visszatért történelmi tanulmányaihoz.
A többi emigráns tevékenysége kimerült a régi álláspontokat ismételgető
sajtóvitában.
A Törökországban élő Kossuth ellenezte Bälcescu tervét, inkább csak
eszközt látott benne Erdély elszakítására. A Mazzini-féle Európai Demokrati­
kus Központi Bizottság ösztönzésére 1851-ben egy olyan alkotmánytervet
dolgozott ki, amely - tekintettel az ország etnikai tarkaságára - kettős
struktúrát ajánlott. Megpróbálta ebben a magyarság történetileg kialakult
politikai erőfölényét a nemzetiségek autonómiatörekvéseivel egy demokrati­
kus, minden szinten az általános választójogra épülő államberendezkedésben
összeegyeztetni. A demokratizált, önkormányzattal rendelkező megye mellett
az egyes nemzetiségek külön-külön társadalmi szervezetei lettek volna az
egyenjogúság biztosítékai s a kulturális, egyházi, nemzeti élet bázisai. A
magyar közvélemény talán elfogadta volna a tervet, nem tartotta viszont
kielégítőnek a román emigráció, mert szó sem volt benne Erdély bármilyen
leválasztásáról.
Az ellentétek dacára mindkét félben megvolt a hajlandóság a további
együttműködésre - a világpolitika hamarosan alkalmat is kínált újabb
kísérletekre.

A jobbágyfelszabadítás újraszabályozása
és a földesurak kártalanítása
A belső nyugalom fenntartása szempontjából fontos politikai feladat volt a
jobbágyfelszabadítás lezárása. Az örökváltság 1848-ban a földesúr és jobbágy,
a parasztbirtok és nemesi birtok szerves összetartozásának megszüntetésével a
termelés rendjében és a birtokviszonyokban történelmi jelentőségű fordulatot
hozott. A parasztság nagy többsége, 70-80%-a kis- vagy középparasztként
független magántulajdonosi életet kezdett. Jobbágy és földesúr a forradalom 472
 után azonban újból, immár „szabad polgárként” került szembe egymással a
hajdani, feudalizmus kori földbirtok felosztásának kérdésében.
Az 1848. évi (erdélyi) IV. törvénycikk a paraszt kezén hagyta a tényleges
használatban levő földet, bármilyen jogcímen is művelte azt, későbbi eljárásra
bízva annak eldöntését, mi ebből az, ami volt úrbéres földként a paraszt polgári
magántulajdona lesz, s melyik az a rész, amit a volt földesúr magának
visszakövetelhet. A neoabszolutizmusra maradt örökségül a jobbágyfelsza­
badítás részleteinek végrehajtása.
A fél Erdélyt beborító erdők 1848-ig úr és paraszt közös használatában
voltak, noha 1791 óta forma szerint a földesúr volt a kizárólagos tulajdonos. A
volt földesúr most megpróbálta kiszorítani a parasztot az erdőhasználatból,
főként azért, hogy az erdőből kitiltott parasztot csak pénz vagy munkavégzés
ellenében engedjék ismét „erdőlni” . A legelők használatában valamivel
könnyebb volt megegyezni, hiszen a régi birtokosnak érdekében állott az ő
földjei megmunkálásához is vonóerőt biztosító paraszti állatállomány fennma­
radása.
A vitás földek használatáért különféle szolgáltatásokra próbálták - nemegy­
szer katonai segédlettel - rákényszeríteni a parasztokat. Az összekuszált
birtokviszonyok és kötelezettségek közepette, amikor különféle tizedek
fizetését újból elrendelték, a parasztság attól tartott, hogy az „urak” vissza
akarják állítani a jobbágy rendszert. Ú r és paraszt viszonya ebben a
féljobbágyság-félszabadság időszakában rendkívül feszült volt. Az író Gyulai
Pál tapasztalatai szerint 1851-ben a „nép foglalásokkal tölti idejét, a birtokos
perléssel visszatorlásra kényszerül, a nép bosszút forral a jövőre, a birtokos
remegésben él” .7
1854 nyarán császári pátens intézkedett a jobbágyfelszabadítás jogi
végrehajtásáról. A 48-as törvények elvi alapjait fenntartva, az úrbéresek
számára biztosította az állami megváltást, a nem úrbéres, székely örökségi vagy
majorsági jobbágyok, zsellérek számára lehetővé tette az önerőből való
megváltást. A pátens tehát megmaradt az úrbéres és nem úrbéres jobbágy
közötti - végső fokon természetellenes - megkülönböztetésnél, azon nyilván­
való szándékkal, hogy a szabaduló parasztság egy részét (az addig függőségben
élők mintegy harmadát) az elkövetkező időkre lehetőleg jogi eszközökkel is
hozzákösse az úri birtokhoz.
A földbirtokviszonyok újraszabályozásának bonyolult és kiterjedt munkáját
a közigazgatási tisztviselőkkel megtűzdelt, ún. úrbéri bíróságok végezték,
amelyek 1858-ban kezdték meg működésüket Erdélyben. Ezek döntöttek
mindazon ügyekben, amelyekben a felek addig nem tudtak megállapodni. A
Székelyföldön az ügyek talán egyötöde oldódott meg békés megegyezéssel, a
régi megyék területén ennek többszöröse. A legvitatottabb esetek - s ezek nem
kis számot tettek ki - évtizedekig elhúzódtak.
Erdély bonyolult birtokviszonyai, a 48 előtti szabályozás hiánya nem teszi
lehetővé, hogy pontos képet adjunk az 1848-54-es jobbágyfelszabadítás
számszerű eredményeiről. Úgy tűnik, hogy Erdélyben és a Partiumban a függő
parasztság 78% -át (175 543 úrbéres parasztgazdaságot, körülbelül 974 846 főt)
szabadították fel állami kárpótlással, ennek polgári tulajdona lett 1616 547

473 G yulai P á l , E rd é ly i ú tib e n y o m á s o k . B p . 1 9 21. 42.

katasztrális hold szántó és rét, a tartomány szántóföldjének túlnyomó része. Ez
a föld 80%-ban román parasztok kezére került, s ezzel megszületett a román
nemzeti földbirtok is, ami új távlatokat nyitott a románság nemzeti fejlődése
számára. Székelyföldön viszont az egykori úrbéres parasztság helyzete
különösen kedvezőtlenül alakult; az országosnál jóval nagyobb arányú
földművelő kényszerült az önmegváltás vagy éppen az agrárproletársors
vállalására. Az egykori megyék területén éppen fordítva, a parasztság
háromnegyed része állami támogatással szabadult.
A jobbágyfelszabadító törvények 1848-ban ünnepélyes ígéretben ga­
rantálták a volt földesurak kártalanítását, igazából nem a földért, hanem az
addigi szolgáltatásokért. A birtokosok egyebek mellett 8,7 millió kézirobotna-
pot, 5 millió négyökrös és 2,5 millió kétökrös - törvényben rögzített -
robotnapot vesztettek. Igaznak látszik az egykori vélemény: „Erdélyben a
földesúr vagyona a robot sokaságán alapult.” 8 Azt a tőkésített összeget,
amellyel a birtokos osztályt egyszer s mindenkorra kármentesíteni vélték,
körülbelül 70 millió forintra becsülték. Közben a régi szolgáltatásokat elvesztő
úri birtok csak vegetált, a tulajdonos tőke- és munkaerőhiánnyal küszködött.
Az a sajátos helyzet alakult ki, hogy a földesurak sokfelé éppúgy egy nemzeti
felszabadító háborútól („a forradalmi párt” győzelmétől) várták a méltányo-
sabb kárpótlást, mint ahogy a másik táborból a magyar parasztság is
Kossuthtól várta a kedvezőbb felszabadulási feltételeket.
A rebellis osztálynak tekintett magyar középbirtokosság gyengítését célzó
megkülönböztetés 1856 után megszűnt. Az 1851 óta kis részletekben kiutalt
kárpótlási előlegeket azonban szinte kizárólag kötvényekben adták ki,
melyeknek tőzsdei árfolyama jóval alatta maradt a kibocsátási névértéknek. A
kárpótlás tekintélyes része az 1848 utáni adósságok törlesztésére ment el. A
legjobb osztrák szakhivatalnok szerint az 1861 tavaszáig bíróságilag kiutalt
pénzek közel felét már nem is a birtokosoknak, hanem hitelezőiknek kellett
kifizetni.
A volt földesurakat nem minden veszteségükért kárpótolták, hiszen
valójában pontosan kiszámítani sem lehetett, mit is élvezett addig szolgáltatás
gyanánt. A fejletlen viszonyok, a hirtelen változás miatt a földesúri nagy- és
középbirtok egy időre lehanyatlott, néha a parasztinál kezdetlegesebb
gazdálkodási szinten állott.

A krími háború hatása

1853-ban, amikor I. Miklós cár, Törökország európai hatalmának megtörésére
készülve, megszállta hadaival a szultán fennhatósága alatt álló román
fejedelemségeket, a birodalom tőszomszédságában háborús konfliktus kelet­
kezett.
A Monarchia először a semlegességet választotta, majd megállapodott
Poroszországgal, Franciaországgal és Angliával, 1854 júliusában Törökor­
szággal, s ezzel rákényszerítette Oroszországot, hogy kivonja csapatait
Moldvából és Havasalföldről.

8 K o lo zsv á ri M a g y a r F u tá r, 1856. július 17. 474

 A román fejedelemségekben a Török Birodalom közelsége, a társadalom
magyarszimpátiája, kormányainak ingadozó magatartása eddig lehetőséget
kínált arra, hogy a magyar emigráció közlekedési és utánpótlási bázist építsen
ki magának.
A krími háború viharfelhőinek gyülekezésével karnyújtásnyi közelségbe
került a várt nagy európai konfliktus, melyben - úgy képzelték - a monarchia
elnyomott népei (a nyugati hatalmak oldalán) fegyverrel vívják ki szabadságu­
kat. 1853 tavaszától titkos szervezőmunkát kezdtek Erdélyben, ősszel Kossuth
és Dum itru Brátianu megállapodtak abban, hogy közös cselekvésre hivják fel a
monarchia magyar és román népét, s a győzelem után Erdély lakói maguk
döntsék el, külön fejedelemségben vagy Magyarországgal unióban kívánnak-e
élni. A tervekből azonban nem lett semmi, mert a török mellett hadba lépő s a
Krímre figyelő nyugati hatalmak lemondtak arról, hogy a Duna mentén
támadják meg Oroszországot, a fejedelemségeket 1854 augusztusában osztrák
csapatok szállták meg, s ez útját vágta a további készülődésnek.
A román fejedelemségek megszállása hatalmas kiadásokkal járt. A kormány
500 milliós „nemzeti kölcsön” jegyzésére szólította fel (s részben kényszerítet­
te) a lakosságot, ebből Erdélyre 13,6 milliót vetettek ki, amit főként kárpótlási
kötvényekhez jutott földbirtokosokkal, gazdag szász polgárokkal és a városok­
kal fizettettek ki.
A krími háborúnak nemcsak Oroszország, hanem Ausztria is vesztese lett.
Ausztria és Oroszország százéves barátsága megszűnt. Az 1856. évi párizsi
békeegyezmény elütötte Ausztriát attól, hogy a román fejedelemségeket
fegyveres ellenőrzése alatt megtartsa, Nyugaton pedig kirajzolódtak egy
Ausztria-ellenes francia-piemonti szövetség keretei.
Megkezdődött az önkényuralom hanyatlásának folyamata. Az uralkodó a
politikai foglyok közül 1857-ben sokakat amnesztiában részesített, 1858-ban
az emigránsok közül többen hazatértek. Az enyhülő politikai atmoszféra
kedvezett a kulturális életnek és gazdasági szervezkedésnek. 1857 őszétől a
magyarországi kapcsolatok is szabadabban megmutatkozhattak, Kolozsvár és
Pest liberálisai szinte tüntettek együvé tartozásuk hangoztatásával.

3. Az önkényuralom m egrendülése

Az itáliai háború
és a magyar emigráció akciói
A krími háborúban európai hatalommá előlépett Piemont az olasz egységtö­
rekvések számára megnyerte III. Napóleon támogatását, háborúra készült,
hogy kiszorítsa Itáliából a Habsburgokat. A magyar emigráció történetében is
új szakasz kezdődik. Piemont miniszterelnöke, Cavour lesz Kossuthék fő
támasza, s az emigráció megkísérli, hogy önálló szövetségese legyen az
Ausztria ellen fellépő hatalmaknak. 1859 elején Alexandru loan Cuza
személyében a két román fejedelemség közös uralkodót választott, aki eleinte
osztrákellenes politikát folytatott, s a magyar emigráció iránt is jóindulatot
475 tanúsított.
 Amikor 1859-ben körvonalazódott az Ausztria elleni koalíció, előkészületek
történtek az olasz földön felállítandó magyar légió és egy magyarországi
második front kialakítására. III. Napóleon biztatására Klapka elment
Cuzához, hogy szövetségesül nyerje meg az új fejedelmet. A magyar emigráció
és a román fejedelem katonai egyezményt kötött, amelyet politikai megálla­
podással egészítettek ki. Cuza hozzájárult moldvai magyar fegyverraktárak
létesítéséhez. Klapka cserébe segítséget ígért Cuzának Magyarország nevében
Bukovina megszerzéséhez, ígéretet tett az erdélyi román katonák külön
egységekbe szervezésére, az egyéni és (a vallás és művelődés területén)
kollektív nemzeti egyenjogúság betartására, a községi és megyei önkormányzat
biztosítására. Távolabbi célul tűzte Magyarország, Szerbia, valamint Mold-
va-Havasalföld konföderációját. A legjelentősebb kiegészítő pont azonban
Erdély jövőbeni hovatartozására vonatkozott: önkormányzatot kapna abban az
esetben, ha egy majdani országos gyűlés szembefordulna az 1848-ban
kimondott unióval. Ez volt a maximum, amit az emigráció Erdély kérdésében
engedhetett.
Az egyezmény realizálására azonban csak részben kerülhetett sor. 1859
júniusában az olasz hadjáratban Ausztria túlságosan is gyorsan szenvedett
vereséget ahhoz, hogy ellene még magyarországi felkelést is lehessen indítani.
Az emigránsok kormányának így nem maradt más dolga, mint a fegy­
verszállítások leállítása. A harctéri vereséget a birodalom ellenzéki erői az
abszolutizmus vereségének, politikai változások bevezetőjének fogták fel. (Az
amúgy is politikai magatartásformának számító „adómegtagadás” olyan széles
körű lett, hogy ezért Erdély háztartásainak felét sújtották büntető intézkedés­
sel.) Az uralkodó engedményeken gondolkodott, és menesztette Bachot és
Kempent, az önkényuralom két fő megtestesítőjét.
A Pesten megindult mozgás hullámai Erdélyt gyorsan elérték. Az Akadémia
Kazinczy-megemlékezése után Erdély városaiban is rendeztek emlékesteket,
az ünnepi beszédekben nem titkolva irodalom és politika összefonódását.
Politikai tartalmú divat lett a kulturális célokra történő gyűjtés, a magyar
irodalom, a magyar közjog tanulmányozása. November végén Eötvös József
báró vezetésével akadémiai küldöttség utazott Kolozsvárra, az Erdélyi
Múzeum Egylet alakuló ünnepi gyűlésére, amit a város díszkivilágítással,
fáklyásmenettel és „Isten, áldd meg a két testvérhazát” feliratokkal köszöntött.
A közgyűlést követő banketten ellenzéki hangú beszédeket mondtak, míg egy
szász lutheránus lelkész - a brassói szászok álláspontját kifejtve - a haza
népeinek kialakuló egyetértése feletti örömének adott hangot.
Dél-Erdély román lakossága örömmel fogadta már az év elején Moldva és
Havasalföld unióját, de szimpátiával emlegették az olaszokat, Garibaldit is. Az
év végére a biztonsági szervek előtt felidéződött a magyar-román fegyveres
együttműködés rémképe. A csendőrség parancsnoka szerint a folyamatos
megfigyelés alatt tartott, évek óta beteg Avram láncú Topánfalván kijelentette,
hogy ő maga hamarosan megint vezénylő parancsnok lesz, „a Székelyföld is él
még, s a székelyekkel az ember egész Európát meghódíthatja” .9 Közben a

9 M. Popf.scu, Documente inedite privitoare la istoria Transilvaniei intre 1848-1859.

Bucure§ti, 1929. 306. 476
 magyar emigráció, főként Teleki László ügynökei jártak tájékozódó és
szervező úton Erdélyben a román lakosság várható magatartását is kitudako­
landó.
A magyar nemzeti mozgalom egyes megnyilvánulásait rokonszenvvel
kísérték románok és szászok is. A Kazinczy-ünnepségeken, még inkább az
egész tartományt megmozgató Széchenyi-rekviemeken, kulturális rendezvé­
nyeken sokan vettek részt közülük. Szász és román rendezvényeken tüntetőén
megjelentek magyar liberális földbirtokosok, kimondottan azért, hogy az
egyetértést előmozdítsák. Az országot barátkozási hullám árasztotta el. A nagy
egyetértés azonban inkább csak az abszolutizmus közös elítélésére korlátozó­
dott, a jövőre vonatkozó nagy nézetkülönbségek miatt ismét az emigrációra
várt az érdemi összefogás előkészítésének nehéz feladata.
1860-ban, amikor Piemont az olasz egység megteremtése érdekében újabb
háborúra készült a Habsburg-birodalom ellen, a magyar emigránsok újabb
megállapodásokat kötöttek Cuzával. Románia függetlenségének támogatására
és a nemzetiségi jogok érvényesítésére tett ígéretük fejében azt kérték, hogy
Cuza segítse a magyar felszabadító mozgalmat, s befolyásával próbálja
megakadályozni az erdélyi románok szembefordítását a magyar nemzeti
törekvésekkel. A Romániába küldött új magyar fegyverszállítmányok azonban
kitudódtak, nagyhatalmi nyomásra a fegyvereket visszaküldték Itáliába. A
decemberben Cuzához érkező Klapka így eleinte elveszettnek látta az ügyet,
akárcsak Kossuth. Mégis 1861. január 8-án újabb megállapodás született:
lényegében felújították az 1859. évi egyezményt, azzal a különbséggel, hogy
most nagyobb hangsúlyt kapott az előkészületek titkossága, valamint a román
fejedelemnek nyújtandó későbbi magyar katonai segítség gondolata.
A megegyezés azonban ezúttal is holt betű maradt. Cuza helyzete
fokozatosan megszilárdult, s ettől maga is óvatosabb lett, nem akart
Ausztriával ujjat húzni. Moldvában megbukott a magyar ügyet pártoló Mihai
Kogálniceanu kormánya - nem kis mértékben a Kossuth-emigráció iránti
szimpátiája miatt. A legdöntőbb ok azonban az volt, hogy III. Napóleon
támogatása nélkül Piemont félig, Cuza viszont egészen tehetetlennek érezte
magát, a francia segítség pedig - s ezzel a háború is - elmaradt.
Kölcsönös tapogatózások még néhány évig meg-megismétlődtek, mindad­
dig, amíg az emigráns és otthoni magyar politikusok a Habsburg-birodalom
szétesését a lehetőségek között tartották számon. Román részről pedig egyre
inkább előtérbe került a Magyarországtól elkülönült Erdély követelése.

A konzervatív föderalista kísérlet:

az „Októberi Diploma”
A konzervatív arisztokrácia kezdeményezésére Ferenc József i860, október
20-án „állandó és visszavonhatatlan állami alaptörvényül” kibocsátotta az ún.
O k tó b e r i D ip lo m á t, mely uralkodói kegyként „helyreállította” az egyes
történeti országok különálló belkormányzását. Visszaállították a magyar és az
erdélyi udvari kancelláriát. Az előbbi vezetője forma szerint is az újjáalakuló
központi kormány („államminisztérium” ) tagja lett. Egy további rendelkezés
477 az „erdélyi alkotmány” megújítására hivatott tartománygyűlést helyezett
kilátásba, s ennek előkészítését „a különféle nemzetiségekhez, vallásfelekeze­
tekhez és rendekhez tartozó . . . kitűnő férfiak” majdani tanácskozására bízta.10*
Az O k tó b e r i D ip lo m á t nem fogadta olyan lelkesedés, mint kezdeményezői
remélték. Az osztrák polgárság inkább a föderalista nagybirtokosok közpon­
tosítás elleni államcsínyét látta benne. A magyar liberálisok tagadták az
uralkodó jogát országos jelentőségű döntések egyedüli kibocsátására, nem
ismerték el semmilyen központi - tehát külső - kormányszerv vagy bármilyen
birodalmi parlament formális fennhatóságát. Ragaszkodtak az 1848-ban
megteremtett felelős magyar parlamentáris-miniszteriális rendszer visz-
szaállításához. Erdélyben a magyar liberálisok számára külön is ellenszenves
volt, hogy a diploma az 1848. évi uniót semmisnek tekintette. „Az erdélyi
magyarság unió nélkül el van veszve örökre, afelől nálunk az utolsó magyar
paraszt is meg van győződve” - üzenték Pestre.11
Másként fogadta a diplomát a szász és a román polgárság. Az optimista Barit
lelkesedéssel kommentálta lapjában: „ma az erdélyi román nemzetet uralkodó­
ja a többi népekkel együtt nagykorúnak nyilvánította” , Erdély autonómiája
örökre biztosított, „sorsunkat a mi kezünkbe adták” .12 A román értelmiség
november folyamán értekezleteket tartott, ezeken több-kevesebb határo­
zottsággal az 1848-as nemzeti program megvalósítását jelölte meg célul. A
szebeni ortodox szinódus az egyes nemzetek egyenlő számú képviselőiből álló
erdélyi parlamentet, a három nyelv egyenjogúságát kívánta. Egyes gyűléseken
azonban már elhangzott a kivánság egy - a birodalmon belüli - román
tartomány kialakítására.
A szász polgárság a régi szász jogok és intézmények visszaállítását igényelte,
s azt, hogy a majdani erdélyi országgyűlés az 1848 előtti alapokon működjék. A
választójog korszerűsítése és - a többségük által egyébként nem kívánt - unió
kérdésében a döntést későbbre halasztották.
Az uralkodó december 9-én Kemény Ferenc bárót, az utolsó erdélyi
országgyűlés mérsékelten konzervatív elnökét bízta meg a kancellária
ideiglenes vezetésével. A helyi kormányszerv, a most Kolozsvárt újra
visszaállított Gubernium elnökévé Mikó Imre grófot állították. Kemény és
Mikó mind az udvari kancelláriában, mind a Guberniumban román refe-
ratúrákat állított fel, s ezek élére - nemzeti kritériumok alapján először - önálló
gondolkodású román tanácsosokat helyeztek.
1861. február i i-re Gyulafehérvárra hívták össze azt az első nemzetiségközi
tanácskozást, melynek feladata az elkövetkező erdélyi országgyűlés előkészíté­
se, egy választási tervezet kidolgozása volt. A meghívottak kiválogatásában
rendi szemlélet érvényesült: 8 magyar, 8 „székely” , 8 (magyar) városi, 8 szász
és 8 román notabilitást kértek fel részvételre. A magyar többség már jó előre
elkeserítette a nemzetiségi politikusok nagyobbik, unióellenes szárnyát.
Schmerlingtől, az új államminisztertől a két román főpap engedélyt kapott egy
kisebb nemzeti tanácskozás összehívására, melyen határozatban foglaltak állást
az O k tó b e r i D ip lo m a és a román nemzet önálló politikai egyéniségként való

10 Okmánytár Erdély legújabb jogtörténetéhez, 1848-1865. Összeszedte SÁNDOR J ó z s e f .

Kolozsvár, 1865. 116.
” Idézi S z a b a d G y ö r g y , Forradalom és kiegyezés válaszútján (1860-1861). Bp. 1967. 389.
12 V a s i l e N e t e a , Lupta románilor din Transilvania pentru libertatea nationals (1848-1881).
Bucurejti, 1974. 158-159. 478
 elismerése mellett, követelve a románok számára némely régi, sérelmes, 1848-
ban természetesen már érvényét vesztett erdélyi törvény eltörlését és
viszonylag széles választójogot. Koordináló bizottság alakult, a később nagy
jelentőségű román nemzeti komité, melynek elnöke Saguna ortodox püspök és
$ulutiu balázsfalvi görög katolikus érsek lett.
A gyulafehérvári konferencián azután mindenki mondta a magáét. Haynald
Lajos katolikus püspök határozottan az unió és a 48-as törvények - így az
akkori választótörvény - életbeléptetése mellett szállt síkra. $ulupu érsek
viszont Erdély autonómiájához ragaszkodott, a testvériesülés nagy lehetőségét
tette függővé a külön országgyűléstől, amely a román nemzetet egyenjogúsi-
taná, részarányának megfelelő beleszólást biztosítana a kormányzatba. A szász
Konrad Schmidt nagy megértést mutatott az unió, az 1848-as törvények iránt,
de kérte az erdélyi országgyűlés egybehívását, hogy az a nemzetiségek jogait,
különösen a szász autonómiát biztos alapokra helyezze. Az értekezlet úgy ért
véget, hogy a felek egy jottányit sem közeledtek egymáshoz. Az unió ügye
azonban ettől kezdve ismét a politikai érdeklődés középpontjába került,
magyar, román és német lapok vitáztak róla.

A liberális birodalmi centralizáció kísérlete

Az osztrák-német nagypolgárság és a központi bürokrácia - különösen a
tartományoknak tett engedmények miatt - időközben nyíltan szembefordult az
O k tó b e r i D ip lo m á v a l. A magyar és román tüntető nemzeti ünnepségek,
adómegtagadások, a főként a román parasztság körében erdő- és legelőfoglalá­
sokban megmutatkozó társadalmi feszültségek az új berendezkedés tekintélyét
még tényleges működésének megkezdése előtt csorbították.
i860, december közepén lépett a kormány kulcspoziciójába a liberális
indíttatású Anton von Schmerling, aki az abszolutizmus eszközeivel egy
mérsékelt polgári parlamentarizmust akart teremteni. Az új kísérletnek is
lényegéhez tartozott, hogy Erdély különállását Magyarország ellenében fenn
kell tartani.
Az 1861. február 26-án kibocsátott ún. F e b ru á ri P á te n s az O k tó b e r i D ip lo m a
centralista átértelmezésével „alkotmányt” adott az egész birodalomnak.
Hivatalos kormányprogram lett az újfajta összbirodalmi centralizáció. A
Reichsrat 343 fős képviselőházába Magyarország 85, Erdély 26, Horvátország
pedig 9 főt küldhetett. A pátensben persze nem volt szó parlamentnek felelős
kormányról, az uralkodói intézkedések miniszteri ellenjegyzéséről. Az
uralkodó a helyi országgyűlések megkerülésével bármikor közvetlenül
választhat képviselőket a birodalmi parlamentbe, s így szükség esetén évekig
elkormányozhat látszólag liberális alapelvek szerint - anélkül, hogy a magyar
országgyűlést egybehívná.
Érthető, hogy mindezt - amit pedig Ferenc József és miniszterei végső
engedménynek tekintettek - a magyar liberálisok nagy ellenszenvvel fogadták.
Az 1861 áprilisában összeülő magyar országgyűlés az 1848. évi törvények
életbeléptetésének követelésével állást foglalt a belügyekben teljesen önálló
polgári magyar állam megteremtése-visszaállítása mellett. Ennek megfelelően
ragaszkodott ahhoz, hogy Erdély, sőt Horvátország választott képviselői is
479 részt vegyenek munkájában, amire azonban nem került sor. A Bánság, Arad,
Bihar, Szatmár, Máramaros vegyes etnikumú vidékéről egyébként 19 román
képviselőt küldtek a pesti országgyűlésre, akik a nemzetiségek jövőjét erdélyi
politikustársaiktól teljesen eltérően, a magyar erőkkel való megegyezés útján
kísérelték megalapozni.
Deák a közös fellépés érdekében az országgyűlésnek a magyar liberális
politika alapelveit összegező híres feliratába is bevette a nemzetiségi kérdés
sürgős megoldásának feladatát, Eötvös pedig külön nemzetiségi törvényt
előkészítő parlamenti bizottságot teremtett, melyben 12 nem magyar képviselő
kapott helyet, s ez 1861 augusztusában már be is mutatta javaslatát.
„Magyarország minden ajkú polgárai politikai tekintetben csakis egy nemze­
tet, a magyar állam históriai fogalmának megfelelő egységes és oszthatatlan
magyar nemzetet képezik” - mondotta a javaslat - , de azt is leszögezte, hogy a
magyarok, szlovákok, románok, szerbek, németek, ruszinok „egyenjogú
nemzetiségeknek tekinthetők” , amelyek külön nemzetiségi igényeiket az
egyéni és az egyesülési szabadság alapján korlátozás nélkül érvényesíthetik.13A
községekben és a megyékben biztosította a szabad nyelvhasználatot, megen­
gedve, hogy a nemzetiségi megyék, községek saját nyelvükön levelezzenek
egymással, saját nyelvükön adják ki a hivatalos iratokat. A bizottság kisebbségi
különjavaslatában Vlad és Popovici román képviselők a „politikai nemzet”
fogalmát azzal a módosítással fogadták el, hogy kiemelték az egyes nemzetisé­
gek külön-külön sajátosságát („a magyarral egyenjogú nemzetnek ismertetnek
el, s ezek összessége képezi Magyarország politikai nemzetét” 14). Tervezetük
részleteiben a külön nemzetiségi területek föderációjának irányába mutatott.
Az 1861. évi csonka országgyűlés végül is törvényt nem alkothatott, Ferenc
József és Schmerling augusztus végén feloszlatta, mert nem volt hajlandó
behódolva megegyezni az uralkodóval, ragaszkodott az 1848. évi törvények
egészének fenntartásához.
A többszintű magyarországi ellenállással szemben Schmerling megkísérel­
te, hogy legalább Erdélyben teremtsen egy olyan országgyűlést, amely az új
rendezést elfogadja, s ezzel csökkenti a pesti elutasítás súlyát, másrészt
meggyorsíthatja a magyar ellenzék megtörését.
Schmerling 1861 nyarán a románoknak ígéretet tett a választójogi cenzus
erős leszállítására, ami egy országgyűlési román többség garantálásával volt
egyenértékű, Ferenc József pedig a nála megjelenő román küldöttségnek
kétszer is kijelentette: „biztosíthatom Önöket, uraim, hogy ami Erdély és
Magyarország unióját illeti, ezt az uniót soha nem fogom megengedni.” 15
Az 1861 tavaszán kialakult kettős uralmi rendszerben, Kemény és Mikó
mérsékelt unionista vezetésű apparátusai és Schmerling centralista kormánya
közötti konfliktushelyzetben épült ki Erdélyben a helyi közigazgatási gépezet.
1861 tavaszán az uralkodó Erdélyben is elrendelte az abszolutisztikus belső
igazgatás megszüntetését, a megyék, székek, szabad királyi városok
önkormányzati alapon való visszaállítását és újraszervezését.
A magyar liberális taktika arra irányult, hogy a pesti ellenzékkel egyetértés­
ben, részben pedig az emigráns Kossuth tanácsát követve, a megyékben,

13 Idézi Szabad Görgy, Forradalom és kiegyezés válaszúján (1860-1861). Bp. 1967. 553.
14 M ikó Imre, Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika. Kolozsvár, 1944. 179.
15 Corespondenta iui loan Ratiucu George Bariju (1861-1892). Kiadta K eith H itchins- L i-
viu M a i o r . Cluj, 1970. 51. 480
 városokban vegyék fel a harcot a bécsi centralizáló törekvésekkel. A helyi
hatalom ugyanis a törvényhatóságok parlamentszerű közgyűlése alá rendelten
működött 1848-ig, ez választotta és ellenőrizte a közigazgatási tisztviselőket, a
bíróságokat, döntött az adók kivetésében, általában irányt szabott az adott
terület politikai életének. Az ifj. Bethlen János és Teleki Domokos grófok
körül szervezkedő birtokosi-értelmiségi gárda az 1848-as alapokon álló
megyebizottmányok alakítása, tisztviselők választása útján 1861 tavaszán
jelentős pozíciókhoz jutott Erdély politikai-igazgatási életében. E lehetőséget
kihasználva követelte az 1848. évi törvények visszaállítását, az uniót pedig
törvényesen is befejezett ténynek tekintve azt kérte, hogy Erdély képviselőit is
hívják meg az akkoriban egybegyűlő pesti országgyűlésre.
A nagy kérdés az volt, mennyire sikerült gyakorlati egyetértésre jutni a
román értelmiséggel, hiszen azok az 1848-as törvények alapvető részét, a
jobbágyfelszabadító, polgárosító intézkedéseket elfogadták, de a bécsi
kormánykörök támogatását maguk mögött tudva, ragaszkodtak Erdély
különállásához; követelték a szabadságjogok nemzeti alapokon történő
biztosítását, elutasítva az unió mellett azt a magyar felfogást is, amely a
nemzetiségi kérdést elsősorban az egyéni és kulturális jogok biztosításával
akarta megoldani. Magyar részről elfogadták, hogy a román többségű Naszód
és Fogaras román közigazgatást építsen ki (Felső-Fehér és Hunyad élén is
román főispán állt), a Királyföldön kívánatosnak tartották a románok
valamelyes térhódítását, azonban a megyékben - a magyar politika ezen ősi
bástyáiban - legfeljebb paritásos alapon voltak hajlandók beengedni őket az
apparátusba. A megyei bizottmányokat általában a még élő 1848. évi tagokból
hívták össze, de negyedrészüket, a tisztviselők egy részét a főispánok
románokból nevezték ki. „Úgy keresik a románokat a tisztségekre, mint
kötéllel a katonákat” - írta a G a z e t a T r a n s ilv a n ie i tudósítója Dobokából.16 A
román nyelv nemcsak belépett a közéletbe, hanem egyes területeken uralkodó
pozíciókat szerzett. Naszódban még a törvényhatóság alakuló ülésén elnöklő
kormánybiztos, Bethlen Gábor gróf is románul tartotta megnyitóbeszédét. . .
A szász patrícius-bürokrata vezetés, valamint a Királyföldön számban és
vagyonban már jelentős románság képviselői súlyos ellentétbe kerültek
egymással a berendezkedésben való részesedés kérdésében. A megyékhez
képest itt rosszabb helyzetben voltak a románok. Salmen comes a polgári
jogegyenlőség elvével nehezen összehangolható (1805. évi alapon megindított)
restaurációt azzal próbálta korszerűsíteni, hogy egy-két tisztséget átengedett a
románoknak. Több száz éves története során először most, 1861-ben került be
négy román küldött az univerzitásba. Népes küldöttség kérte Salmentől, hogy
a Királyföld irányító testületéit románokból és szászokból paritásos alapon
állítsák össze. Ha a megyékben a román értelmiség Bécs támogatását remélte a
magyar birtokos osztály ellenében, úgy a Királyföld románjainak panaszát -
hagyományos módon - a magyar vezetésű Gubernium vagy az udvari
kancellár, Kemény Ferenc kezelte megértéssel. A magyar sajtó is igyekezett
támogatást nyújtani a szászföldi románok harcához.

16 Foaie pentru minte, inimá $i literature. 1861. április 26. Idézi: S im io n R e t e g a n , Diéta
481 romänescä a Transilvaniei (1863-1864). Cluj-Napoca, 1979. 48.
 1861 őszéig Erdély törvényhatóságai újjászerveződtek, s egy viszonylagos
politikai egyensúly alakult ki az egyes nemzetek között. Ez a viszonylagos
egyensúly azonban nem jelentett nyugalmat. A magyar vezetésű megyékben a
románok, a román irányítású törvényhatóságokban a magyarok politikai
hangadói tiltakoztak a másik fél hegemóniája ellen, ünnepélyes kivonulásukkal
a megyegyűlésekről, passzivitással és emlékiratokkal jelezve, hogy a kialakult
erőviszonyokat megoldásként nem hajlandók elfogadni.
A nemzeti ellentétek rendezésére átfogó elképzelést ismét az emigráció
alakított ki.

A Duna-konföderáció terve
Mivel magyar részről erősödtek a hajlandóságok az Ausztriával való kiegyezés­
re, s ráadásul az emigrációnak látnia kellett, hogy a nagyhatalmak ragaszkod­
nak az európai egyensúly fenntartásához, Klapka és Kossuth a nemzeti
ellentétek kikapcsolása és a felszabadító mozgalmak újraindítása céljából egy új
délkelet-európai összefogási tervet dolgozott ki. Az 1862 májusában megfogal­
mazott Dunai Szövetség terve a Kárpátok és a Duna, a Fekete- és az Adriai­
tenger között „régi történeti államok” föderációját vázolta fel egy győztes
felszabadító háború utáni időre. A tagállamok közös ügyeit: külügyet,
hadügyet, a vám- és kereskedelmi ügyet egy szövetségi hatóság intézné, ezt
pedig össz-szövetségi parlament ellenőrizné. A szövetségi kormányszerv
székhelye váltakozva Pesten, Bukarestben, Zágrábban vagy Belgrádban lenne,
s mindig az adott ország államfője látná el az elnöki teendőket. Ezen túlmenően
azonban minden tagállam parlamentje, igazságszolgáltatása és közigazgatása
teljesen független marad. Erdély unióját vagy a magyar korona alatti
különállását népszavazás döntené el.
Kossuth tervezete szabad nemzeti fejlődést és kollektív nagyhatalmi státust
ígért („elsőrendű, gazdag és hatalmas állam lesznek 30 millió lakossal, mely
sokat fog nyomni Európa mérlegében” 17) ezen etnikailag összekuszálódott, a
nemzeti függetlenséget annyira nélkülöző történeti régiónak. A javaslat
azonban kellő előkészítés nélkül kitudódott, a szomszéd népeknél nem váltott
ki számottevő visszhangot, a magyar politikusok többsége pedig elutasította,
vagy legalábbis hallgatott róla, mint Deák Ferenc.
A magyar birtokos osztály (nagynemzeti öntudattal) önálló és alkotmányos,
a térségben vezető szerepet betöltő államot akart teremteni, melyben a
történetiségre, államalkotó hagyományra és gyakorlati megfontolásokra
hivatkozva a magyarságnak kiemelt politikai szerepet igényelt. Ezt azonban
csak úgy látta elérhetőnek, ha az ország egy nagyobb védhatalomba, a
Habsburg-birodalomba is beletartozik. Ezért itthon az Erdéllyel újraegyesí­
tendő Magyarország birodalmon belüli elhelyezkedésének keresése vált az
elkövetkező évek politikai életének központi kérdésévé.
A magyar liberálisok többsége ragaszkodott Erdély uniójához, de azon belül
engedményekre is hajlott. Deák gondolt arra, hogy Erdélyt Horvátországhoz

17 K o s s u t h L a j o s , Irataim az emigráczióból. Sajtó alá rend. H e l f y I g n ä c . III. 1859-1860.

Bp. 1882. 734. A terv születésére lásd LUKACS L ajos, Magyar politikai emigráció 1849-1867. Bp.
1984. 202-223. 482
 némileg hasonlóan kezeljék, külön tartománygyűlést tarthatna, az küldene
képviselőket a pesti országgyűlésre, s a románok megnyugtatására őket
„negyedik nemzetnek” elismerik. Az erdélyi magyar liberálisok viszont attól
féltek, hogy ezzel taktikai előnyhöz jutna a bécsi kormány, amennyiben az unió
ügyét örök viták tárgyává tehetné, a nemzeti viszályt tovább élezné.

A nagyszebeni tartománygyűlés
Még 1861 szeptemberében az uralkodó elrendelte az erdélyi országgyűlés
összehívását, méghozzá a minden egyenes adó beszámításával 8 forintban
megállapitott - tehát 1848-hoz képest jelentősen leszállított - cenzus alapján.
Kemény Ferenc kancellár a monarchikus elvet és a széles körű választójogot
nem látta összeegyeztethetőnek, beadta lemondását. A Mikó vezette Guberni­
um terjedelmes emlékiratban tiltakozott a külön országgyűlés egybehívása
ellen, nem mulasztván el a kormány szemére vetni, hogy Erdélyben taktikából
alkalmaz jogkiterjesztést: „M időn Felséged más tartományaiban a nép, s
különösen a nagy tömeg érdekei ilyen kedvezésben éppen nem részesül­
tek . . . ” 18 Mikóék, a megyék tisztikarának többségétől támogatva, ellenszegül­
tek az előkészületeknek, s ezzel nemcsak a kormány, de a román nemzeti
komité haragját is magukra vonták. $ulufiu érsek az uralkodónak átnyújtott
emlékiratában a Gubernium ot a korszellemmel dacolónak, ugyanakkor
lázadónak nevezte, mert „Őfelsége uralkodását s minden intézkedéseit
törvényellenesnek bélyegzik” .19 1861. november 21-én végül Mikó Imre is
lemondott.
Kemény és Mikó távozását a magyar közigazgatási vezetők lemondása
követte. Az újonnan kinevezett fóispáni adminisztrátorok a kormány meg­
bízható hivei voltak. Naszód, Fogaras, Hunyad és Felső-Fehér hivatalban
maradt főispánjaival hatra emelkedett a román vezetésű törvényhatóságok
száma, mivel Doboka és Küküllő megyék élére is román adminisztrátorokat
állítottak.
Az új erdélyi kancellár, Nádasdy Ferenc gróf (Ferenc József szerint is a
leggyűlöltebb magyar) a magyar közgyűlések által uralt megyék megtörését
tűzte ki célul, mert a megyék segítsége kellett a választásokhoz. Az általa kreált
új megyebizottságokban és a tisztviselői karban a románok súlya megnőtt, bár a
többséget továbbra is a magyar birtokosok vagy kistisztviselők adták. A
magyar városok és a Székelyföld volt az a terület, amelyet egészében megtartott
a liberális tábor. Az adminisztrátoroknak 1863 tavaszára sikerült az ellenállást
annyira elfojtani, hogy az országgyűlési választásokat végre megtarthatták.
E választásoknál nem is a választó jogosultak számának bővítése volt a
legfontosabb újítás, hanem magának a szavazótábornak az átalakítása,
amennyiben 1848-ban minden nemes automatikusan választó maradt, most
viszont csak azok, akik az új, 8 Ft-os cenzusnak megfeleltek: a megyékben csak
minden ötödik nemes! Ez a réteg hagyományosan a magyar politika egyik fő
hordozója volt, tekintet nélkül magyar vagy román etnikai hovatartozására. A

18 Okmánytár Erdéiy legújabb jogtörténetéhez, 1848-1865. Kolozsvár, 1865. 178.

483 15 Ü r m ö s s y L., Tizenhét é v . .. 339.
románok megnyugtatását célozta, hogy a megyék követeinek számát emelték,
bár arányos képviseletet nem vezettek be. (Fogarasban, Naszódban 18000, a
Székelyföldön 14 500, a szász területeken 8700 lélekre jutott egy képviselő.) A
megyék választóinak több mint fele volt román, s ezt biztatónak tartotta a
román nemzeti komité, amely erőteljes választási agitációba kezdett. Az
országgyűlést a román nemzetet egyenjogúsító, a politikai hatalomba beemelő
történelmi fordulatot megillető reménnyel várták.
Az 1863. évi nyári választásokon - melyen a kormány állítólag 800 ezer
forintot fordított a körülbelül 75-80 ezer tényleges választó anyagi eszközökkel
történő befolyásolására - 49 román, 44 magyar és 33 szász jelölt szerzett
mandátumot. A magyar liberális tábor mind a székely székekben, mind a
magyar városokban elnyerte a mandátumokat, azonban éppen a politikai élet
ősi szervezeti egységének tartott megyékben katasztrofális vereséget szenve­
dett, 38 megyei képviselőből csak 2 lett magyar! A megválasztott képvi­
selőkhöz az uralkodó minden nemzetből i i - и regalistát hivott meg a
„tekintélyesebb férfiak” , illetve tisztviselők közül, nekik szánva azt az
ellensúlyozó funkciót, amit másutt a felsőház szokott betölteni. így végül is 60
(majd 59) román, 56 magyar és 44 szász kapott lehetőséget, hogy az
országgyűlésen részt vegyen.
A megnyitásra lázasan készülődtek mindhárom nemzet politikai erői.
Magyar részről két napig tanácskoztak azon, hogyan lehetne a legfontosabb
feladatban, a románok külön nemzeti jogai biztosításában úgy részt vállalni,
hogy ezáltal sem az unióra vonatkozó 1848-as törvény, sem pedig a külön
országgyűléssel szembeni elvi tiltakozás csorbát ne szenvedjen. Határozatuk,
amit az uralkodó számára is emlékiratba foglaltak, kimondta, hogy „m ár az
erdélyi országgyűlésnek az eszméje is ellenkezik a törvénnyel” .20
Nem járt eredménnyel a magyar, román és szász képviselők közötti bizalmas
kapcsolatfelvétel sem, amit azon felismerés alapján kezdeményeztek, hogy a
románok körében erős tábora van a széles körű alkotmányosságnak. A román
liberálisok és egyes szászok az országgyűlési alkotmányos tábor megerősödését
remélték a magyarok belépésétől, ezek viszont a távolmaradásra próbálták
rábírni az előbbieket. Újból megígérték, hogy a pesti országgyűlésen „minden
nemzeti kívánságotokat, amitek van, törvényekkel garantálni fogjuk” .21 Az
álláspontokat nem sikerült összeegyeztetni, így azután a magyar képviselők és
regalisták - három kivételével - mind távol maradtak az országgyűlésről.
A magyar tartózkodás megtépázta az erdélyi országgyűléshez fűzött
centralista reményeket. Nélkülük nem képviselte már Erdély mindhárom
nemzetét. Ráadásul az 59 román képviselőből 36 volt a hivatalnok és 15 a pap; a
33 választott szász képviselőből 22, a regalistáknak pedig a fele ugyancsak
hivatalnok volt. Csupán 10 körül ingadozott a valóban független képviselők
száma, mint a szász Maager vagy a román Barit. Az országgyűlés ilyen
összetételben az lett, aminek Schmerling valójában szánta: függő helyzetben
lévő tisztviselők gyülekezete, kézben tartott, engedelmes testület. Ez volt az
első - és egyben utolsó - erdélyi országgyűlés, melyen a románok nemzeti
alapon jelen voltak, sőt többséget alkottak.

20 A tanácskozás rövidített jegyzőkönyvét lásd O S z K Kézirattára Föl. Hung. 1430, 1-3. f.

21 IOAN P u s c a r iu , Notite despre intímplárile contemporane. Sibiu, 1913. 75. 484
 A tartománygyűlés 1863. július 15-én nyílt meg. A magyar díszruhába
öltözött királyi biztos, Crenneville altábornagy gubernátor, a magyarok
nélküli testületnek felolvasta a trónbeszédet, amely az alkotmányos régi jogok
visszaállítását, a jogegyenlőségnek megfelelő képviseleti rendszer kialakítását
ígérte, felszólitotta a képviselőket az O k tó b e r i D ip lo m a és a F e b ru á ri P á te n s
törvénybe iktatására, Erdélynek a birodalmi tanácsba való belépésére, s
biztosította őket az unió érvénytelenségéről. A magyar képviselők mandátu­
mait a kormány érvénytelenítette, és újabb választást írt ki kerületeiben, a távol
maradó regalisták helyébe pedig újakat nevezett ki. Az augusztusi választáson
az eddigi magyar képviselők régi helyeiken ismét győzelmet arattak, s az
erődemonstráció végeztével ünnepélyesen lemondtak mandátumaikról. Októ­
berben harmadszor, 1864 májusában negyedszer, augusztusban pedig
ötödször próbálkozott Nádasdy választással megtörni a magyar kerületekben
az ellenállást, mindvégig sikertelenül. Új regalistákkal is mindössze 11
magyart sikerült megnyerni, ezt azonban a kormány meg sem próbálhatta a
közvélemény előtt Erdély magyarságának képviseleteként feltüntetni.
Időközben a tartománygyűlés elvetette a szászok nagyobbik csoportjának - a
birodalmi centralizáció híveinek - azon javaslatát, amely négy külön nemzeti
(de etnikailag mégsem egységes) vidék kialakítását ajánlotta. Ezt senki nem
tartotta liberálisnak, ráadásul a románság számbeli többségének érvényesítését
több megyében teljesen kizárta volna. A szászok kisebbségét a liberális
unionisták képezték: Franz Brennberg az unió mellett emelt szót, és lemondott
mandátumáról. Franz Trauschenfels viszont, uniós álláspontját fenntartva,
részt vett a munkálatokban, sőt előadóként ő terjesztette be a románok
egyenjogúsítására vonatkozó bizottsági javaslatot. (A magyar liberálisok a
megyékre és községekre akarták bízni hivatali nyelvük megválasztását, de a
kormány és a parlament nyelvéül kizárólag a magyart kívánták használni, bár
olyan tekintélyes politikus, mint Teleki Domokos gróf lehetségesnek tartotta,
hogy idővel Erdély hivatalos nyelve a román legyen.)
Az elfogadott kormányjavaslat hivatalos nyelvvé tette a magyart, románt és
németet, de a felsőbb hatóságok és a törvények, valamint a központi
kormányszervekkel való levelezés nyelvét rendeleti úton akarta szabályozni.
Ezzel az államnyelv meghatározását valójában kivette a képviselők
hatásköréből. A tárgyalások során éles vita bontakozott ki a szász és a román
tábor között. Szász részről a nyelvi egyenjogúságot lépcsőzetesen akarták
bevezetni. A törvényt csak 1865 elején szentesítette az uralkodó, a kormány
azonban már 1863 legvégén leküldte végrehajtásra a kolozsvári Gubernium-
hoz.
A román vallások egyenjogúsításával és a nyelvi rendelkezésekkel formailag
bekövetkezett a román nemzet politikai egyenjogúsítása, megvalósításának
azonban igen kevés volt ekkor az esélye. Az ország legrégibb ereje, a
legnagyobb politikai potenciállal, erős Királyhágón inneni szövetségesekkel
rendelkező magyarság ellenében nem lehetett tartós rendezést elérni. A román
társadalom akkori szerkezetéből következett, hogy egyelőre csupán olyan papi
vagy hivatalnok-értelmiségi gárdát tudott kitermelni, amely egymagában nem
jelenthetett ütőképes politikai erőt, szükségképpen az állami bürokrácia
tartalékhadának szerepére volt kárhoztatva. Ezt ellensúlyozandó, Bari; és
többen mások a modern alkotmányosság érdekében emeltek szót a tar-
485 tománygyülésen, ezzel mintegy átvállalva a magyar liberálisok politikájának
egy részét. loan Ratiu már 1861-től óvta társait attól, hogy túlságosan
elkötelezzék magukat a Schmerling-kormánynak, és javasolta, hogy keressék a
kapcsolatot a magyar politikusokkal.
Az első törvények elfogadása után a rossz hangulat erősödött. Feltámadt a
gyanú, hogy az egész kísérlet arra kell, hogy Magyarországot a Reichsratba
kényszerítsék. A kormány játszott a nagyszebeni testülettel. (Reichenstein
alkancellár mindig magánál hordta a feloszlatási királyi kéziratot, hogy
bármikor elővehesse. Az országgyűlés elnöke az a konzervatív magyar Groisz
Gusztáv lett, aki a hat jelölt közül a legkevesebb szavazatot kapta. Ha kellett,
akkor a többségi döntést újabb szavazáson egyszerűen visszavonatták.) Királyi
sürgetésre haladéktalanul megválasztották a 26 küldöttet a Reichsratba, akik
októberben meg is jelentek Bécsben, de ott semmit sem tudtak elérni, az
Erdélyre vonatkozó költségvetési részt is eredetiben szavazták meg. Az osztrák
képviselők pedig a kormány statisztáinak tekintették őket.
1864 májusában ismét megnyílt a szebeni országgyűlés. Az 1863-ban
alkalmazott ideiglenes szabályból csináltak választójogi tervezetet. Az igazság­
szolgáltatás átszervezése, Rapu - liberálisok által kommunisztikusnak nevezett
- agrárjavaslatai az erdőhasználatról, a székelyföldi jobbágyfelszabadításról, a
legelőfelosztásról, mind elintézetlen maradtak. Október végén az üléseket
elnapolták, és sosem nyitották meg újra, mert 1865 folyamán a politikai helyzet
gyökeresen megváltozott. A mindössze hat szentesített törvény nem bírt
jelentőséggel, mert nemcsak a magyar politika irányítói ellenezték, hanem
valójában - koronázási eskü híján - még az uralkodót sem kötötték. Ha volt
maradandó érdeme a tartománygyűlésnek, úgy azt egyedül a szász és még
inkább a román nemzettudat, politikai iskolázottság fejlődési folyamatának
gyorsításában fedezhetjük fel.

A provizórium felszámolása
és a kolozsvári uniós gyűlés
Ha a schmerlingi politikának nem is sikerült megtörni a magyar liberálisok
ellenállását, megpuhításuk terén ért el eredményeket. A hosszú abszolutizmus
nem hozott gazdasági felemelkedést a birtokos osztálynak. A közszerepléshez
is pénz kellett, s az egész Mikó-korszak közigazgatását jóformán saját költségen
kellett vállalják. Elkülönítetlen, szabályozatlan birtokaik hitel nélkül értéküket
veszítették. Fogaras tájékozott román főkapitánya szerint pár millióért Erdély
egész földje megvehető lett volna. A kiútkeresés kényszere az udvarral
egyezkedni kívánók táborát erősitette.
1865 tavaszán Deák híres „húsvéti cikkével” megindultak a kiegyezés
előkészületei. Deák kimondotta, hogy a magyar érdekeket, az 1848. évi
törvényeket egyeztetni lehet „a birodalom szilárd fennállhatásával” , hangsú­
lyozva a magyar liberálisok egyik döntő követelését, hogy a birodalom osztrák
felében is biztositani kell az alkotmányos kormányzást. A kiegyezési tapo­
gatózások alatt menesztették 1865. június 26-án Zichy magyar és Nádasdy
erdélyi kancellárt, az utóbbi helyét gróf Haller Ferenc lovassági tábornok
foglalta el. A rendszer lelke, Schmerling is megbukott, utóda Richard Belcredi
gróf lett. Bécs beletörődött az unió visszaállításába. Ferenc József magához 486
 hívatta (az 1864-ben a magyarországi és erdélyi görögkeleti románok független
érsekévé kinevezett) $agunát és Konrad Schmidt comest, akikkel közölte
kiegyezési szándékát, s ígéretet tett a nem magyar nemzeti jogok biztosítására,
amennyiben szászok és románok az új helyzethez alkalmazkodni tudnak.
1865. november 19-re Kolozsvárra új országgyűlést hirdetett я-» ’'Ь-odó,
amelynek „egyedüli és kizárólagos tárgya a Magyar- és Erdélyors^ág
egyesüléséről szóló 1848. évi I. törvénycikk” újratárgyalása lett. A közigaz­
gatást megint restaurálták, melynek során az 1861-ben megalakult testületek
ismét régi összetételükben kezdtek működni.
Az új választásokra a cenzust az 1791. és 1848. évi választójog figyelembevé­
telével állapították meg, s ezzel jóval magasabbra emelték az 1863. évinél. A
cenzusemelés ellenére - megbízható adatok híján becslésekre támaszkodva -
úgy tűnik, hogy néhány ezerrel több volt a jogosult, mint 1863-ban. A
kisnemesség paraszti sorsú elemei ugyanis „régi jogon” most ismét szavazhat­
tak. S ők a magyar politikai erők tartalékát képezték.
A román értelmiségre villámcsapásként hatott az új fordulat s az új
választójog. A Gubernium román alelnöke úgy ítélte meg, hogy ez a kísérlet is
rövid életű lesz, ki kell várni bukását. Ellenállásra biztatta $ulutiu görög
katolikus érseket és társait, akik azután a magyarok iménti példáját követve
bojkottal próbálkoztak, de akcióikat nem sikerült összehangolni. Az utolsó
pillanatban Barink a választásokon való részvétel mellett döntöttek. A szász
univerzitás ellenezte az új intézkedéseket, mégis hajlandó volt az országgyűlé­
sen részt venni, s „a szász nemzetiség municipális alkotmányának előleges
államjogi biztosítása mellett” az uniót is elfogadta.
A novemberi választásokon az unió ügyének az uralkodó által történt
felkarolása éppúgy megtette a maga lélektani hatását, mint a jogosultsági alap
felemelése és a román szavazók körének szűkítése. Az uniót ellenzők vagy
érdemi feltételekhez kötők tábora a 14 választott (és 34 regalista) román
képviselőből állott. A magyarok 59 választott képviselője (és a 137 regalista)
mellett eltörpült a román és a 30 választott (valamint 20 regalista) szászból álló
nemzetiségi képviselői tábor. Regalisták nélkül is többségben voltak az
uniópártiak.
1865. november 19-én az 1848. évi országgyűlésen is elnöklő Kemény
Ferenc báró megnyitotta azt a gyűlést, amelyet sajátos módon egyetlen
jelentősebb politikai erő sem tekintett érvényes országgyűlésnek. A románok
jogtalannak nevezték összehívását, s a szebeni országgyűlés folytatását
kivárnák. Még a magyar képviselők többsége is csak egy regnikoláris
tanácskozásnak tekintette, melynek feladata csupán az 1848. évi unió újbóli
életbeléptetése. Az előzetes nemzetiségközi egyeztető megbeszélések nem
vezettek eredményre, s az országgyűlési tárgyalások a 46 román képviselőből
csupán 32 részvételével kezdődtek, a többiek tüntetőén távol maradtak. Szép
szónoklatokkal teli üléseken foglaltak állást a küldöttek az unió kérdésében,
megismételve mindazokat az érveket, amelyek 1848 és 1865 között felgyülem­
lettek. $aguna és Maager tiltakozása, 29 román és 26 szász szavazat ellenére
166 (köztük 4 román és 8 szász) szavazattal elfogadták a beterjesztett magyar
indítványt. Ez szükségesnek mondotta az uniót egyrészt a történeti jogon,
másrészt a birodalom nagyhatalmi helyzetének szempontjából, ami megköve­
teli a magyar állam területi épségének helyreállítását. Életkérdés ez Erdély
487 számára is, mondja a határozat, hivatkozva a gazdasági elmaradottságra,
elszegényedésre és adóképtelenségre; az anyagi fellendülés „egy jog- és
természetszerű érdek- és erőegyesítéstől” várható. Végül a nem magyar népek
egyenjogúságának kérdésében leszögezi: az uralkodó „atyai szíve s a magyar
törvényhozás elismert szabadelvűsége” elég biztosítékot nyújtanak a felekeze­
tek és nemzetiségek érdekeinek az állampolgárok jogegyenlőségén alapuló
érvényesítéséhez.22
A határozathoz csatolták a Saguna által beterjesztett román kisebbségi
állásfoglalást, amely az 1863. évi előírás szerint összehívandó országgyűlést
követelt, hogy a románok méltányosabb választójog alapján tárgyalhassanak az
unióról. Az ugyancsak csatolt szász különvélemények közül az egyik az egyes
nemzetiségek külön jogainak biztosításától tette függővé az unió elfogadását.
Az üléseket elnapolták a feliratra érkező királyi válaszig, bár ez Ferenc
Józsefnek a pesti országgyűlés megnyitásán elmondott uniós beszéde után már
csak formaság volt.
1866. január 10-én felolvasták a királyi leiratot, amely „megengedte” , hogy
Erdély követeket küldjön a pesti országgyűlésre, de az unió életbelépését
megpróbálta az osztrák-magyar kiegyezési tárgyalások teljes lezárásától
függővé tenni, s külön kikötötte a nemzetiségek és vallások „méltányolható”
jogigényeinek előzetes kielégítését. A szászoknak és románoknak ez már kevés
volt, a magyar liberálisok pedig kiegyezési kortesfogásnak ítélték a feltételek
hangoztatását. Ellenvéleményüknek azonban már nem adtak hangot, s azon
kijelentéssel, hogy „végcélunk teljesüléséhez sokat közeledtünk” , a kolozsvári
uniós gyűlés véget ért.
Erdély különállása ezzel a lépéssel valójában megszűnt. Nem egyedül az
ottani magyar politikai erők nyomása vitte keresztül az unió ismételt
életbeléptetését, hanem a monarchia megszilárdítását célzó kiegyezési
tárgyalások sikerének volt elengedhetetlen feltétele. De nagy része volt benne
az erdélyi legerősebb politikai erőnek, a magyar liberális tábornak, amely meg
tudta akadályozni, hogy a birodalmi centralista terveknek megfelelően
különállóként, elsősorban Magyarország ellenében „stabilizálják” Erdélyt.
Az unió helyreállítása lehetőséget biztosított Erdély számára, hogy immár
nem szerény határtartományként, hanem egy nagyobb, gazdaságilag, társadal­
milag és politikailag egyaránt fejlettebb Magyarország részeként illeszkedjék
be a tőkés fellendülés útjára lépett Habsburg-monarchiába, s ezen keresztül
kapcsolódjon az európai gazdaság növekedési folyamataihoz.
A jövő kérdése volt, hogy az unió keretében milyen mozgástér nyílik a
nemzetek kulturális-politikai fejlődése számára, hogy az immár kedvezőbb
feltételek közepette mennyit sikerül behozni a történelmileg kialakult, s jó ideje
feszítővé vált gazdasági-társadalmi elmaradásból.

22 E rd élyi H írla p , 1865. december 28.; Ü rm össy L., Tizenhét év. . . 251. 488
 II. Népesség, gazdaság és kultúra
a kapitalizmus korában

I. Népesség

A népesség növekedése és mozgása

A polgári forradalmat követő első és a világháború kitörését megelőző utolsó
népszámlálás által közrefogott hat évtized alatt Erdély népessége mintegy
40%-kal, háromnegyedmillió lélekkel gyarapodott azon az 58 ezer km2
területen, amelyet e tájegység történeti határainak jelentéktelen módosításával
az 1876. évi közigazgatási átrendezés alakított ki. A gyarapodás kétharmada az
első világháború előtti három évtizedre esett, amikor a növekedési ütem

3. tá b lá za t. Erdély népességének növekedése, 1850-1910

Erdély és a Partium Erdély a régi határok között Erdély az 1876. évi határok
(1102 □ mrfd, 60700 km2) (998 □ mrfd, 54948 km2) között (57804 km2)

jelenlevő polgári átlagos jeienjevő polgári átlagos jelenlevő polgári átlagos

nepesseg- abszolút
L i evi. no_ • u 1• evi. no_
■ abszolút
,, nepesseg • - abszolút
,. nepesseg u 1- evi. no-
,,
, ., vekedes , ., vekedes , ,. vekedes
szamokban 0 szamokban 0 szamokban
/0 0 /0 0 /0 0

1850 2073737 1856000 1900000

1857 2172748 6,7 1926797
1869 2393206 8,1 2101727 7,3 2152805
1850-1869 + 3 1 9 4 6 9 (1 5 ,4 % ) 7,6 + 2 4 5 7 2 7 (1 3 ,2 % ) 6,6 + 2 5 2 8 0 5 (1 3 ,3 % ) 6,6
1880 2084048 -2,7
1890 2251216 7,0
1900 2456838 8,8
1910 2658159 7,9
1850-1910 + 758 159 (39.9% ) 5.6
1869-1910 + 505 354 (23.5% ) 5.2
1880-1910 + 5 7 4 1 1 1 (2 7 ,5 % ) 8,1

kifejezetten meggyorsult. 1839 és 1845 között valószínűleg évi 8 ezrelék, 1851

és 1857 között 6,2 ezrelék volt az évi növekedés, majd a hatvanas évek felfutását
489 hamarosan súlyos visszaesés követte. 1873-ban Erdélyt is elérte - igaz, utoljára
- a középkori típusú demográfiai katasztrófa: a kolerajárvány. Míg az
anyaország ezt három év leforgása alatt kiheverte, itt csak a nyolcvanas években
kezdődött az erősebb népességszaporodás.
A demográfiai átmenet, amely az ún. ipari társadalom kialakulásának
kezdetén mintegy népességrobbanáshoz szokott vezetni, Erdélyben még a
magyarországihoz képest is jócskán elhúzódott. Voltak megyék, ahonnan egy-
egy évben halálozási többletet jelentettek a nagy járvány körüli évtizedben.
Csíkban és Nagy-Küküllőben 1869-től hosszú időn át a kis születési arány és a
kivándorlás miatt a népesség fogyását tapasztaljuk, de a természetes szapo­
rodásból ezen az úton 6-7% elfolyt Brassó, Háromszék, Udvarhely és Fogaras
megyékből is. Az egész korszak népességnövekedése mindenesetre alacso­
nyabb az országos átlagnál.
Erdély demográfiai magatartás szempontjából is betagolódott a nagyobb
régiókba. Miként az ország egész keleti felében, a családalapítás korai, de a
házasulok átlagéletkora növekszik. Szatmár, Bihar, Máramaros, Szolnok-
Doboka magasabb népszaporulatú tömbjével szemben a Besztercétől Hunya-
don át (Baranyáig) húzódó vonal mentén alacsony termékenységű régió terült
el - létrejöttének magyarázatával azonban történetírásunk adós maradt. Az
erősebb népességnövekedést mutató vidékek az országrész közepén terültek el,
mint ahogy a népsűrűség is középen (nagyjából a Kolozsvár, Marosvásárhely,
Segesvár, Szászsebes által bezárt négyszögben) volt a legnagyobb, ahol már
1890-ben elérte a négyzetkilométerenkénti 50-80 főt, míg a Királyhágón túli
terület átlaga 1890-ben 39,32, s csupán 1910-ben emelkedik 46,3 főre. Igen
alacsony a termékenységi mutató a dél-erdélyi románoknál. A szászok körében
a dunántúlihoz hasonló születéskorlátozási magatartás alakult ki, a paraszti
birtokok aprózódása ellen az egy-két gyerekre leszoritott család fenntartására
rendezkedtek be.
Ha a magyarországi századfordulós demográfiai struktúrát a magas születési
és halálozási arányszám, a korai házasság és magas termékenység révén a kelet­
európaihoz, a születéskorlátozás korai terjedése viszont a nyugat-európai
demográfiai modellhez közelíti, úgy az alacsonyabb termékenység, a magasabb
életkor, viszonylag kedvezőbb halandóság Erdély számára megkülönböztetett
helyet biztosít az ország demográfiai fejlődésében.
A népesség alakulásában korszakunkban nőtt fontos tényezővé a
közegészségügy átfogó szervezetének kiépítése. 1850-től folyamatosan javult
ugyan az orvosi ellátás, jelentősebb változás azonban ebben is a század végén
kezdődött el. Az abszolutizmus alatt Kolozsvárott és Marosvásárhelyen
„országos kórház” működött, s még további 16 kórházban gyógyitották a
rászorulókat. Az 1887-ben bevezetett ún. újraoltással a himlő veszélye is
megszűnt. 1876-ban modern közegészségügyi törvény szabályozta az állam, a
megyék és a községek egészségvédelmi feladatait, a házak, iskolák, közintézmé­
nyek ellenőrzésének módozatait. A városok és a legnagyobb lélekszámú
községek kötelesek voltak orvost tartani, a kisebb falvak népét a körorvos
gyógyította - a legszegényebb betegeket ingyenesen. Az orvosi és kórházi
ellátás számottevően javulni kezdett. 1893-ban még csak 29 kórház működött
1900 ággyal, 1913-ban az 56 kórházban az ágyak száma elérte az 5645-öt. Az
utolsó háború előtti népszámláláskor 3001 keresőt tartottak nyilván a
közegészségügy területén, ebből 545 volt orvos és 523 gyógyszerész. (Az
egészségügyi dolgozók 22% -a volt román, az orvosoknak 13%-a.) Százezer 49O
 lakosra 29 képzett orvos, 62 szülésznő, 191 kórházi ágy jutott. Természetesen
óriási különbség volt a városok és falvak, az egyes tájak egészségügyi viszonyai
között. Ekkoriban évente ötszáz felé közelített a balesetben elhaltak s
háromszáz felé az öngyilkosok száma, ez utóbbi jó háromszorosa volt a fél
évszázaddal korábbinak, s kiugróan magas értéket mutatott Háromszékben.
Száz körül volt évente a gyilkosságok száma - amiben Hunyad és Háromszék
megye járt az élen - , ez azonban a polgárosodó magatartásformák eredmé­
nyeként még felét sem tette ki a fél évszázaddal korábbinak.
A természetellenes halál utolsó nagy aratása korszakunkban az első
világháború volt, melyben a hivatalos adatok szerint csupán 1917 végéig
Erdély össznépességének 24 ezreléke esett el (a Székelyföldről 37 ezreléknél is
több). Különösen sok, 20% körüli volt az 1895-96-os évjáratok háborús
vesztesége. S ehhez társult az otthon megnövekedett halálozás, még inkább a
jelentős, 55-58% -os születéscsökkenés.
A népességnek nemcsak a megélhetését, de szaporodását is jelentősen
befolyásolta egy-egy természeti csapás vagy rossz termés következtében
beállott éhínség, annak ellenére, hogy az állami és közigazgatási szervek
fokozódó mértékben tartották kötelességüknek a katasztrófa sújtotta területek
népének segélyezését. A társadalom segítőkészsége enyhítette az éhínséget
például 1864-65-ben, a századfordulón pedig már rendszeressé vált a rossz
termések alkalmával nélkülöző falvak olcsó, esetleg ingyengabonával való
hatósági támogatása. A pusztító éhínségek megszűntek, bár a hiányos
táplálkozás, a kenyérpótló kukorica egyoldalú fogyasztása miatt gyakori volt a
pellagra. (A legjobban Brassó, Fogaras és Háromszék népe étkezett.) Egy fő a
nyolcvanas években körülbelül az országos középértéknek megfelelő összeget,
65 forintot költött évente élelemre, de a táplálkozás Erdélyben mégis
szegényesebb volt, a sok gyümölcs nem az egészségesebb életmódot, hanem a
hiányok pótlását biztosította. Magas volt a pálinkafogyasztás, amiben Kis-
Küküllő a fejenkénti 41 literrel az országos statisztika élén állott.
A lakosság földrajzi mobilitásában a századvég hozott nagyobb
megélénkülést. Romániába már a kiegyezés előtt is jártak ki dolgozni románok,
székely lányok és férfiak. A hetvenes évek végén a hatóságok 40 ezerre tették a
romániai „magyar alattvalók” számát. 1880 és 1900 között közel hetvenezren
vándoroltak ki oda, jó harmadrészt székelyek. A századfordulótól pedig a
világháborúig újabb 80 ezer fő követte őket. E számok természetesen nem
foglalják magukba azokat, akik titokban lépték át a mai fogalmaink szerint
szinte őrizetlen, hosszú kárpáti határt, s arra is tekintettel kell lenni, hogy a
kimenők nagy többsége változatlanul inkább rövidebb-hosszabb munkára,
semmint áttelepülés céljából távozott. Ez magyarázza a kivándorló gyermekek
igen alacsony s az idősebbek, 50 év felettiek viszonylag nagy számát. Az utolsó
békeévben már több mint 200 ezer magyarországi születésű - tehát nemcsak
erdélyi - ember élt Romániában.
1900 után, az európai kivándorlási övezet nyugatról keletre történő
fokozatos eltolódásával Erdélybe is elérkezett az amerikai kivándorlás kora.
Másfél évtized leforgása alatt csupán a hivatalos adatok szerint 95 ezren
mentek innen Amerikába, 10 ezren pedig Németországba. A Maros, a két
Küküllő és az Olt vize közé ékelt területen valóságos kivándorlási központ
alakult ki. Pennsylvania gyáraiban és bányáiban, Ohio, New York és New
49I Jersey üzemeiben megszaporodtak az erdélyiek...
 A belső mobilitás Erdélyben kisebb volt, mint Magyarországon, 1890-ben
csupán a népesség 18%-a élt szülőhelyétől távol, míg a Dunántúlon ennek
közel a duplája, de a századfordulón itt is megerősödött a mozgás. A falvak
száma korszakunkban nem változott, népességük csendesen növekedett. Alig
több mint száz községben éltek kétezernél többen, ugyanakkor 1800 felett volt
az 1000-nél kisebb népességű falvak száma. A legelterjedtebb falutípus az
500-1000 lélekszámú volt. A tájankénti sajátosságokat őrizve ún. szórt
településként végtelen hosszúságú falvak maradtak például az Érchegységben,
míg mások, így a Brassó melletti Hosszúfalu (három, háziiparban is érdekelt
községgel egybeépülve) már-már városias külsőt öltött. Az olyan óriás falvak,
mint a román Resinár vagy Szelistye a vándorjuhászat és kiegészítő
tevékenységek által szépen gyarapodtak, de éppen e tradicionális foglalkozás
sajátosságai s részben a közeli Nagyszeben szívóhatása miatt megrekedtek a
városiasodás küszöbén. A régi kistermelői vasművesség lehanyatlásával a
magyar Torockó előtt is zárva maradt a növekedés útja.
A belső vándorlás hajtóereje a városiasodás volt. Az a 27 település, amelyet
korszakunk végén jogi értelemben is városnak tekinthettek, 1850-től 1910-ig
gyorsan megnövekedett, lakosaik száma 149471-ről 324955-re emelkedett. A
városi népesség gyarapodása ennél természetesen nagyobb, mert további jó
félszázezer ember lakott már ekkor olyan ipari vagy bányásztelepülésen, mint
Petrozsény vagy Lupény, amelyek urbanizációs szempontból sem maradtak el
az átlagos erdélyi kisvárostól. A századvégtől - akárcsak a Felvidéken és
Dunántúlon - a nagyobb városok lakóinak fele iparból és kereskedelemből élt,
fele betelepült volt. Erdély városai tehát nemcsak külső képükben, hanem
foglalkozási struktúra szempontjából is megmaradtak a közép-európai típusú
városfejlődés útján.
A városiasodás sem időben, sem térbeni eloszlásban nem mutatott egyenes
vonalú fejlődést. Az első nekilendülés a polgári forradalmat követő két
évtizedben történt. 1870 és 1880 között a városok népessége alig növekszik,
hogy azután a tőkés fejlődés sodró lendülete az 1890 utáni két évtized alatt
mintegy százezerrel emelje a városlakók számát. Erdély közvetlen
szomszédságában Máramarossziget, Szatmárnémeti, Nagyvárad, Arad, T e ­
mesvár egyenletesen vagy éppen kiugróan gyorsan fejlődtek, s minden
irányban éreztették szívó hatásukat. Brassó és az urbanizáció magas fokán álló
Nagyszeben viszont a szolid gyarapodás útját járta, míg olyan kisvárosok, mint
Vízakna vagy Abrudbánya bányászatuk hanyatlásával stagnáltak, az utóbbinak
még a népessége is apadt. A tipikus erdélyi kisvárost általában a lassabb
strukturális fejlődés és a hagyományőrzés jellemzi. A városiasodásban az
örökölt regionális különbségek nem tudtak kiegyenlítődni. 1910-ben a
népesség 12,7%-a élt már városokban, de a Székelyföldön csupán 7,3%, a
hajdani Királyföldön viszont 22,1%.
A polgárosodó társadalom követelményeinek megfelelően a kiegyezés után
egy évtizeddel a 30 szabad királyi, illetve kiváltságos város jogi helyzete is
megváltozott. 25-öt rendezett tanácsú várossá minősítettek, s csupán M a­
rosvásárhely és Kolozsvár kapott törvényhatósági - tehát régi örökségének
megfelelő - státust. A legszebb fejlődés kétségkívül Kolozsvárott figyelhető
meg, hiszen „Erdély fővárosa” már 1867-ben lényegében utolérte az addigi
legnagyobb települést, Brassót, a következő négy évtizedben pedig újabb
122%-os népességnövekedéssel messze az élre került, s bár külső kinézetében 492
4 ■ t á b l á z a t . E r d é ly la k o s sá g á n a k h itfe le k e z e te k s z e rin ti m e g o s z lá s a , 1 8 5 0 -1 9 1 0

1850* i88o 1900 1910 1850* 1880 1900 1910

Felekezet ------------------------------------------------------ --------------------------------------------------------------- ------------- ---------------------------
fő %

Római katolikus 219536 211622 263816 331 199 375 325 10,6 11,37 12,7 13,3 14,0
Görög katolikus 664154 54353° 575866 691896 749404 32,2 29,20 27,5 28,0 28,0
Görögkeleti 621852 600474 662936 748928 792864 30,2 32,26 31,8 30,3 29,6
Evangélikus 196356 195 956 I 9955I 222346 229028 9,5 10,53 9,6 9,0 8,6
Református 298136 252342 296395 364704 399312 14,5 13,56 14,2 14,7 14,9
Unitárius 4SI 12 45098 55068 64494 67749 2,2 2,42 2,6 2,6 2,5
Izraelita 15606 11692 29993 53°65 64074 0,8 0,63 1,4 2,1 2,4
Egyéb 893 893 423 366 611 0,04 0,05 0,2 0,0 0,0

* Első adatsor: a Partiummal együtt, második adatsor: az 1876 utáni terület (jogi népesség).
Forrás: Magyar Statisztikai Évkönyv. Új folyam 9. kötet (1902); 19. kötet (1911); Magyar Statisztikai Közlemények. Új sorozat 5. kötet (1907); OL F 551.
továbbra is - félig-meddig - „földszintes város” maradt, kialakította új belső
szerkezetét, közműrendszerét, megindult a modern nagyvárossá emelkedés
útján.

A vallási és nemzeti megoszlás

Korszakunkban Erdély változatlanul a kontinens felekezetileg egyik leg­
tarkább régiója. A tőkés átalakulás nem változtatott a vallási viszonyokon, a
felekezeti hovatartozás fontos alakító tényezője maradt széles tömegek
erkölcsi-politikai, kulturális, valamint népesedési magatartásának.
A legnagyobb lélekszámú a román görögkeleti (ortodox) egyház volt. Közel
ugyanannyi hívőt számlált a görög katolikus (unitus) egyház, amely elsősorban
Észak-Erdély románságát fogta át. A hajdani négy „bevett felekezet” : a római
katolikus, református, evangélikus és unitárius a magyar és szász lakosság
vallási életének volt hordozója és szabályozója. A szászok zömében evangéliku­
sok, a székelyek részben katolikusok, részben reformátusok voltak, mint ahogy
Erdély magyarságának nagyobbik fele végig református maradt. A kicsiny
unitárius tábor ugyancsak a magyar etnikumból került ki. Izraelitát 1850-ben
még csupán néhány ezret jegyzett fel a statisztika, nagyobb súlyt az egész
korban inkább a szomszédos Aradon, Temesvárott és Nagyváradon értek el; az
elsőben már 1869-ben a lakosság 11,34, az utóbbiban 22,43%-át tették ki.
Erdélyben 1910-re számuk megközelítette az unitáriusokét.
A városok vallási szempontból környezetüktől is gyakran eltérő szigetet
alkottak. Míg a katolikusok a századfordulón az összlakosság 13,3%-át tették
ki, addig a városokban 25,9%-ot. A reformátusoknál ez az arány 14,7:23,4, az
evangélikusoknál 9,0:16,1, az unitáriusoknál 2,6:2,4, az izraelitáknál 2,1:6,3,
ezzel szemben a görögkeletieknél 30,3:15,0, a görög katolikusoknál pedig
mindössze 28,0:11,6.
Vallásfelekezetek szerint némileg különbözően alakult a népesség növekedé­
se is. Az evangélikusok szaporodása 1851-1857 között már 1,2 ezrelékre
süllyedt, az unitáriusoké 6,6, a reformátusoké 7,1, a római katolikusoké 9,1, a
görög katolikusoké 5,7, a görögkeletieké pedig 6,8 ezrelék volt. Alapvetően
később sem változtak ezek a tendenciák. Végig a katolikusok és reformátusok
szaporulata a legnagyobb (egyedül a kisszámú izraelitáké haladja meg őket), s a
görögkeletieké a legkedvezőtlenebb. Ez utóbbinál alacsonyabb értéket egyedül
a kor legszaporátlanabb népességénél, a Bánság katolikus sváb parasztságánál
tapasztalhatunk.
A felekezetek közötti válaszfalak szilárdan állottak, de nem voltak kikezdhe-
tetlenek. A vegyes házasságok elsősorban egy nemzetiségen belül számítottak
rendszeresnek, így eléggé nagy volt a katolikus-református keveredés.
Általában felekezetváltás nélkül ment végbe a növekvő számú zsidóság
asszimilációja. 1880-ban 44,73%-uk vallotta magát magyarnak, 1900-ban
64%, jelezvén, hogy - csekély kivétellel - a magyarosodás útját járták.
A több mint fél évszázad gazdasági-társadalmi változásai nem hoztak
nagyobb eltolódást az egyes etnikumok egymás közti arányában. Az 1850. évi
népszámlálás a magyarok számát az akkori Erdélyre a népesség 26%-ában
állapította meg, majd ezt 28,2% -ra korrigálták. Ez, ha nagyon közel is állhat a
valósághoz, mindenesetre a lehető legalacsonyabb határt jelenti. A kiegyezést 494
5- t á b l á z a t . E rd é ly n é p e s s é g é n e k a n y a n y e lv s z e r in ti m e g o s z lá s a , 1 8 5 0 -1 9 1 0

1850* i88o 1900 1910 1850* 1880 1900 1910

Népesség , . .... polgári népes- össznépesség össznépesség
nepesseg (fo) F b. ( .... 6 .... 6 %
seg (fo) (fo) (fo)

Magyar 585342 488927 630477 806406 909003 28,23 26,11 30,25 32,82 34,20
Német 219374 192204 211748 229889 231403 10,58 10,27 10,16 9,36 8,71
Román 1202050 1091208 1184883 1389303 1464211 57,97 58,28 56,85 56,55 55,08
Szlovák 1092 2 209 2 341 0,05 0,09 0,09
Örmény 7879 7372 3450 0,38 0,39 0,17
Zsidó/jiddis 6220 I I 760 0,30 0,63
Cigány 52665 77201 48064 2,54 4,12 2,31
Egyéb 207 3765 4334 29031 51201 0,01 0,20 0,21 1,18 1,93
összesen 2073737 1872437 2084048 2456838 2658159 100,00 100,00 100,00 100,00 100,00

* Első adatsor: a Partiummal együtt (CZOERNIG által korrigált számok), második adatsor: az 1876 utáni terület, a népszámlálás eredeti adatai.
Forrás: Magyar Statisztikai Közlemények. Új sorozat 64. kötet (Bp. 1920); OL F 551.
 követő 1869. évi népszámlálás a nemzetiségi hovatartozást politikai óva­
tosságból nem vizsgálta, ezért csupán a statisztikus Keleti Károly számításai
nyújthatnak eligazitást (aki 31% magyart, 58% románt és 11% németet
mutatott ki). 1880-tól azonban a tízévenkénti népszámlálások rendszeresen
felmérték - formailag nem a nemzetiséget tudakolva - az anyanyelvi
viszonyokat. Bizonyára voltak egyoldalúságai e statisztikának, azonban a
Statisztikai Hivatal maga is törekedett a pontosságra, s különösen az 1900. évi
és 1910. évi felvételeknél próbálta elejét venni a magyarság számarányát növelő
torzításoknak.
Korszakunkban számbelileg mindhárom etnikum végig növekedett, bár a
szászok szaporodása jóval a világháború előtt már lényegében stagnálásra
váltott át. Erdélyben is - mint az egész Habsburg-birodalomban - a magyarok
arányszáma nőtt a leggyorsabban. Az utolsó három évtizedben 287740 fő,
45,63% volt a magyarság gyarapodása, ezzel a történeti Erdélyben 1910-re
túlhaladta a népesség 34%-át. E kiugróan gyors növekedés egyik oka a magyar
etnikum magasabb természetes szaporodása. Láttuk, hogy az alacsony
termékenységű régiók főleg az erősen románlakta vagy szász vidékeken
húzódtak, a görögkeletiek kedvezőtlenebb növekedési aránya ugyancsak a
románok különös demográfiai helyzetére utal. Csupán az első világháborút
megelőző években indul meg egy kiegyenlítődési tendencia. (A magyar
államban élő összes románok természetes szaporulata 1896 és 1900 között
5,8%, 1909-1912 között 10%.) A kivándorlás Erdélyben sem egyformán
sújtotta az egyes népeket, jóval több román ment ki, mint magyar. Hivatalos
adatok szerint 1899 és 1913 között 130 ezer román hagyta el az országot,
közvetlenül a világháború előtt a románság közeledett ahhoz, hogy a
kivándorlásban a szlovákok és németek vezető helyét átvegye.
A magyarok számát a Királyhágón túl szerény mértékben az asszimiláció is
gyarapította. A zsidók a szűkebb Erdélyben is elmagyarosodtak. A magyarság­
hoz asszimilálódtak végleg az örmények, valamint az együtt is csupán pár
ezerre menő csehek, lengyelek, olaszok, akik az iparosodás sodrával érkeztek a
Monarchia e keleti végvidékére.
A nyelvi-etnikai asszimiláció a nemzeti fejlődés virágkorában demográfiai és
társadalmi jelenségből fontos politikai kérdéssé változott. Erdély etnográfiai
tarkasága külön ok volt minden nemzete számára, hogy etnikai állományát
féltse vagy gyarapítani próbálja. Közel egy évszázad távlatából megállapítható,
hogy érdemi asszimiláció a szászok vagy románok körében nem volt. A
románok abszolút száma még a Székelyföldön is növekedett, de a növekmény
egy részét bizonyára leolvasztotta a magyarosodás. Valamelyes román
térnyerés is tapasztalható: a századfordulóra Küküllőben elérték az abszolút
többséget, súlyuk növekedett több megyében. A román etnikum egészében
nagy zárt tömbökben élt, más vallásokat követett, társadalmi struktúrájában is
különbözött a szásztól vagy magyartól, ami ugyancsak korlátozta az összeol­
vadás lehetőségét.
A tőkés fejlődés városra orientáltsága, a városok magyar jellege vagy nagy
magyar részaránya miatt a kortársak ezeket tekintették „a magyarosítás
kohóinak” . A jelentős Kolozsvár vagy a kis Felvinc lakóinak több mint 90%-a,
Dés, Torda, Szászrégen népességének több mint 80%-a beszélt magyarul.
Déván 1880 után egy évtized alatt 37,5%-ról 46,9%-ra, Gyulafehérvárott
35,3%-ról 42,6% -ra nőtt a magyarok részaránya. A városok asszimiláló hatása 496
GAZDASÁG A TISZÁTÓL KELETRE
A SZÁZADFORDULÓN
Jelmagyarázat

Mezőgazdaság
hom okvidék. helyenként intenzív zöldség-
és gyümölcstermesztéssel

szikes terület extenziv hasznosítással

alföldi gabonatermesztő terület

dom bvidék és az Erdélyi-m edence

főként mezőgazdálkodással

intenzív zöldségtermesztés dom bvidéken

m agasabb, zárt kismcdence, folyóvölgy vegyes erdő-

és mezőgazdálkodással

hegyvidék erdőgazdálkodással, hegyi pásztorkodással

KIS-K Ü K ÜLLŐI r
BO RV ID ÉK fo n to sa b b borvidék

gyári m alom

szeszgyár, sörgyár

pezsgő- és konyakgyár

c ukorgyár

egyéb élelmiszeripari üzem

p a m u tip ar

1 kender- és lenipar

gyapjúipar
b őr- és cipőipar

üveggyár

] p apírgyár

k olajfinom ító

3 vegyipar

] fűrészüzem

Közcélra is termelő villamos erőmüvek

közepes (500—1000 kW)

na g y o b b (1000 kW felett)

fővonal helyiérdekű keskenyvágányú Vasutak

v a sú t vasút

1867-ig épült

1867— 1885 között épült

1886 — 1899 között épült

1900— 19|8 között épült

városi villamosvasút
 azonban távolról sem volt korlátlan. A fent említett időszakban például
Nagyenyed magyar lakossága 77,5%-ról 71% -ra csökkent. Az asszimiláció a
széles falusi tömegeket alig érintette. Az állam hatalmának egykorú korláto­
zottsága egymagában is biztosíték volt arra, hogy a kisebb-nagyobb tömbök ne
legyenek veszélyben. Történetírásunk maximálisan 100 ezer főben számítja azt
az asszimilációs veszteséget, amelyet az egész történeti Magyarország román
népénél 1850 és 1910 között valószínűsíteni lehet.
A történeti Erdélyben a soknemzeti jellegnek az élet minden területére
kiható realitásként való fennmaradását tükrözi, hogy a dualizmus fél évszázada
alatt a magyar nyelv ismeretének mértéke végig szerény maradt. A nem
magyarok közül 1880-ban 109 190 fő (7,57%), 1910-ben is csupán 266863 fő
(15,2%) mondta magát magyarul tudónak. E számok egy valóban letűnt kor
realitását mutatják: milliók élhették mindennapi életüket anélkül, hogy az
állam hivatalos nyelvét elsajátították volna.

2. Gazdaság

A tőkés átalakulás előfeltételei

A múlt század nagy sorsfordulóját, az 1848. évi forradalmat követő évtizedek a
feudalizmusból örökölt gazdasági szerkezet felbomlását, az új társadalom
alapvető osztályainak kialakulását és a tőkés gazdálkodás megalapozó szakaszát
jelentették. Az új társadalmi formáció sokáig mint különböző termelési módok
strukturált egysége működött, amelyben egyre inkább a tőkés termelési mód
lett az uralkodó. Fél évszázad elteltével az egész Magyarország szervesen
illeszkedett a tőkés világgazdaság rendszerébe.
Erdély a Monarchia legkedvezőtlenebb helyzetben lévő régiói közé
tartozott; piacra termelés a mezőgazdaságban csak szórványosan bontakozott
ki 1848 előtt, az általános műveltség, az ipar és a városiasodás alacsonyabb
szinten állott, mint a tőle nyugatra fekvő területeken. 1868-ig a nyugat felől
épülő vasút csak a szomszédos Nagyvárad, Temesvár, Arad városokig vezetett.
A hitelélet modern formáinak a brassói és nagyszebeni szász takarékpénztá­
rak voltak az előhírnökei. Az Osztrák Nemzeti Bank csak 1854-ben vezeti be
Brassóban a váltóleszámítolást. 1857-ben a bécsi Creditanstalt nyitott fiókot
Brassóban, 1865-ben pedig Kolozsvárott létesült szerény hitelbank. A
pénzvilág 1867 után, különösen a századvégtől indult nagyobb fejlődésnek.
1873-ban 20, 1894-ben 85, 1909-ben 223 bank és takarékpénztár működött
Erdélyben, a hitelszövetkezetek száma ekkor már 497, a tagok létszáma
mintegy n o ezer volt. A földbirtokra folyósitott jelzálogkölcsönök összege
1910-ben meghaladta a 100 millió koronát, s a törvényhatósági, községi és
közhasznú művekre adott kölcsönök összege is gyorsabban nőtt az országos
átlagénál.
A mezőgazdaságban tovább élt a nyomásos rendszer, az intenzív művelési
ágak (szántó, kert, szőlő, kaszáló) aránya 1869-ben csak 43,7%-ot tett ki, alig
többet, mint Horvátországban. A bérmunkások száma jóval kisebb volt az
önállóan gazdálkodó parasztokénál, gőzgépet a mezőgazdaságban 1872-ben is
497 csak 38-at használtak, feleannyit, mint egyetlen dunántúli megyében.
 1857 és 1869 között az iparban - úgy tűnik - csökkent Erdély elmaradottsága
a magyarországi átlagtól. Az országosnál nagyobb ütemben (21,2°„-kai) nőtt
az önálló iparosok, különösen az ipari munkások és alkalmazottak lakossághoz
viszonyított számaránya. A kiegyezéskor Erdély népességének 3,9%-át adta ez
a kategória. Gépi erőt 1867 előtt a vas- és fémgyártásban, a malomiparban és a
szeszgyártásban használtak, azonban összesen is csak tizedannyit, mint például
a Dunántúlon.
A munkaerő-kínálat szinte korszakunk végéig nem került összhangba a
gyáripar igényeivel. M ind szakmunkásokban, mind betanított munkásokban a
kereslet általában nagyobb volt a kínálatnál, viszont a napszámos sokszor
nehezen jutott munkához. A modern munkaerő megteremtése szempontjából
oly fontos iskolázottságban későn került sor jelentős fejlődésre; 1869-ben a
férfiaknak is csupán 21,7 % -a tudott írni és olvasni, a hat éven felüliek 56,7 0„ -a
még teljesen analfabéta volt, a tankötelesek 59%-a nem járt iskolába, s ez az
arány csak a századvégen csökkent 30%-ra.
A jobbágyfelszabadítást nagy késéssel követte a mezőgazdasági üzem
korszerűsítése. A nagybirtok a modernizáció hordozójaként is őrizte alapvető­
en nem profitorientált magatartásformáját, a paraszti gazdaság pedig a
hagyományok, a nagyfokú falusi analfabetizmus által jellemezhető elmara­
dottság és kicsiny méretei miatt sem válhatott modern üzemmé. Az a
földműves, aki pénzt tudott felhalmozni, azt nem annyira gépekre, mint
inkább földvásárlásokra forditotta. A kisiparosok zöme az új viszonyok
közepette is a hagyományos igények régimódi kielégítésével tartotta fenn
magát.
Az iparosításban oly fontos szerepet játszó állam az 1849-et követő fél
évtized alatt gyorsan feladta új technikák bevezetésére irányuló saját
kísérleteit, még a kincstári üzemekből is túladott néhányon, s csak majd a
dualista korszak állama vállal magára ismét többet (az iparfejlesztés során) a
technológiai modernizálás feladatából. A nyolcvanas évektől a megjelenő
külföldi tőke is próbálkozott a korszerű termelési eljárások bevezetésével. De a
gyáripar, a bányák a század végéig szűkebb környékükkel együtt szigetek
maradtak az őket körülvevő világban, amely őrizte a hagyományos emberi
viszonylatokat, régi értékrendet. Az igen képzett szász városi kisipar már az
ötvenes évektől kitermelt több modern, gépekkel dolgozó kisműhelyt, de
messzi földről jött műszakiak és munkások kellettek egy kohó vagy bánya
beindításához vagy fejlesztéséhez, még akkor is, ha egyik-másik százados
hagyományokat tudott maga mögött.
A kiegyezés után Erdély gazdasága is részesült azokból az előnyökből,
amelyek Magyarország Kelet-Közép-Európán belüli magasabb fejlettségi
szintjéből következtek. Az ország több tőkét importált, ezzel építette ki a bank­
éi Vkúthálózatát, fejlesztette vagy megteremtette az egyes iparágakat.
Kezdettől ott találjuk természetesen a hazai (benne a szerény erdélyi) tőkét is.
A századforduló s különösen 1910 után a szűkebben vett Erdély belső
felhalmozása nagyobb súllyal járult hozzá a gazdaság, főként az ipar
fejlődéséhez.
Az elmaradottság felszámolásának-csökkentésének útja az országos piacba
történő, új típusú ibiegrálódáson át vezetett. A modern közlekedési rendszer
megteremtése feltétele volt a mezőgazdaság átalakításának s a gyáripar
kialakulásának. 498
 A közlekedési hálózat kiépítése
A hegykoszorúktól övezett, a természettől sok terepakadállyal teletűzdelt
Erdély útvonalainak korszerűsítése az 1850-es években megkezdődött. A
birodalom katonai és gazdasági érdekei alapján kijelölt irányokban ún.
Reichsstrasséknak építették ki a fontosabb utakat, amelyek addig a kortársak
szerint még az út nevet sem igen érdemelték ki. 1860-ban már 230 mérföld
valóban rendbe hozott út hálózta be Erdélyt.
A korszerűsítés második nagy korszaka 1890-ben kezdődött. A század végén
753 km kőalappal bíró és 1250 km egyszerűbb állami út volt, a 4204 km
törvényhatósági út zöme is jó minőségű lett. A községi utak helyi erőből
történő korszerűsitése haladt a legvontatottabban. A korszak végén ezek 7126
km-nyi hosszának közel fele még teljesen kiépítetlen volt.. .
1853-ban megindult a távíróforgalom. Néhány év leforgása alatt a
távírórendszer kiterebélyesedett, hogy később a gazdasági életben, magán­
érintkezésben éreztesse hasznát. 1914-ben 558 távíróállomás működött
Erdélyben. A század végén kezdődött a telefonvonalak felszerelése. A
kilencvenes évek elején több megyében már magáncélokra is használható ún.
törvényhatósági távbeszélő-hálózat épült ki. Városi telefonközpont működött
Kolozsvárott, Brassóban, Nagyszebenben és Marosvásárhelyen, sőt 1910-től
már ezek átépítéséhez kezdtek hozzá. 1914-ben 6525 „telefonállomást”
használtak, amivel meg is haladták az országos átlagot.
A vasútépítés a Királyhágón túli területeken valójában a kiegyezéssel vette
kezdetét.
Igaz, már 1848-ban megkezdődtek a felmérések a Nagyvárad-Kolozsvár
szakaszon, majd évtizedes harc kezdődött annak eldöntésére, hogy előbb egy
Arad-Gyulafehérvár-Nagyszeben vagy pedig egy Nagyvárad-Kolozsvár-
Brassó vonal épüljön, beláthatatlan időkig meghatározva ezzel a fő közlekedési
tengelyt. A magyar birtokos osztály képviselői és a gazdaságilag legfejlettebb
város - Brassó - szószólói is a Kolozsvár-Brassó vonal mellett foglaltak állást,
míg a politikában sokáig befolyásosabb nagyszebeni polgárság érthetően az
Aradról jövő vonalat pártolta. Végül a Rothschildok által támogatott társaság:
az Első Erdélyi Vasút 1867-ben megindította a tényleges munkákat. 1868
karácsonyára elkészült az Arad-Gyulafehérvár vonal.
A kolozsvári vonal építéséhez 1868-ban kezdett hozzá a Keleti Vasút
Társaság az angol Waring fivérek és az Angol-Osztrák Bank közreműködésé­
vel. 1870-ben felavatták a nagyvárad-kolozsvári szakaszt, s tovább épült az
Erdélyt átfogóként metsző pálya. 1871-ben elérte Marosvásárhelyt, 1873
közepén végre Brassóba is megérkezett a vonat. Ez a teljes kiépítés után 633 km
hosszúságú, jó 20 ezer munkás által teremtett vasút szakította ki Erdélyt a nagy
elzártságból, sorra bekötve a fontosabb városokat, a Mezőség gabonáját,
Torda, Parajd, Marosújvár sóját a Monarchia modern forgalmába. A Kele­
ti Vasút Tövisnél csatlakozott az Első Erdélyi Vasúthoz, mely 1870-től a
Zsil völgye barnaszenét és Vajdahunyad vasát közvetítette az országos piac­
ra.
Az állam 1876-ban megvásárolta a Keleti Vasutat, 1884-ben államosították
az Első Erdélyi Vasutat is, s ezzel Erdély fő vasúthálózata a MÁV tulajdona
lett. 1879-ben két csatlakozást építettek Románia felé, 1895-ben egy
499 harmadikat.
 A vasúthálózat Erdély korszerűsítésének kiemelkedő alkotásai közé tarto­
zott. Nehéz terepszakaszok leküzdésében, hidak, viaduktok, alagutak
építésében, az állandó földcsuszamlások és vízmosások elleni harcban
tekintélyes műszaki eredmények születtek. Kiépült egy olyan vonalrendszer,
mely sokban meghatározta a modernizálódó országrész gazdaságának jövőjét.
A világháború kitörésekor Erdély 2384 km vasútja a magyar vonalak 11 %-át
tette ki. 100 km2-re 6,7 km, 1000 lakosra 1,02 km vonal jutott, ami alatta
maradt az országos átlagnak, de magasabb volt, mint a kelet-európai
országoké.

Az állam gazdasági szerepe

A több mint félévszázados periódust egészében a liberális gazdaságpolitika
uralta, mely a nyolcvanas évekig a szabad versenyes, szabad kereskedelmi­
közgazdasági elképzeléseket tartotta a Magyarországgal érdekazonosságban
álló Erdély fejlődésére is a legalkalmasabbnak. A bontakozó tőkés termelést
nem közvetlen beavatkozással, hanem a belső és külső akadályok elhárításával
igyekezett támogatni.
Gazdaságpolitikai gyakorlat és teória között azonban mindegyre ellentmon­
dás támadt. 1850-ben az abszolutizmus felszámolta a birodalom magyar és
osztrák felét elválasztó évszázados vámvonalat, s elsősorban az osztrák-cseh
tartományok ipari érdekeinek támogatására alakította ki a központi kormány az
1854. évi védvámos tarifát, melyet a kor közgazdái mind a magyar ipar, mind a
mezőgazdaság szempontjából szűkkeblűnek találtak. A nagyobb gondot
azonban az jelentette, hogy az ausztriai tőke szegény volt ahhoz, hogy a keleti
tartományok hiteligényét kielégítse, az abszolutizmus rendszere viszont nem
tudott elegendő politikai biztosítékot nyújtani a nyugati tőke nagyobb
beáramlásának előmozdítására.
1867 után fordulat következett Erdély gazdasági fejlődésében. A kiegyezés­
sel konszolidálódó Monarchia megjavult gazdasági lehetőségeit kihasználva,
az önálló magyar kormány az ország külön érdekeit szem előtt tartó
gazdaságpolitikát vállalt magára. A liberális alkotmányosság bevezetésével
megteremtette a külföldi tőke nagyarányú beáramlásának ideológiai-politikai
garanciáit is. Részben maga építette ki az ország vasúthálózatát, támogatta a
modern hitelszervezet, a szakoktatás, mintagazdaságok kialakítását, vállal­
kozóként is jelentős szerepe volt, törvényhozása pedig részleteiben szabályozta
a tőkés termelési viszonyokat.
Az abszolutizmus által gazdaságilag, a kiegyezés által pedig politikailag is
egységesített Magyarország és Erdély a pesti kormány vezetése alatt felléphe­
tett a Monarchia ipari túlsúlyú nyugati centruma ellen. Az a tény, hogy két
eltérő gazdasági szerkezetű ország egy vámterületet alkotott, sok ellentét
forrása lett mind Ausztria és Magyarország vezető körei között, mind a
Monarchia és szomszédai közötti kereskedelmi kapcsolatokban. Ausztria-M a-
gyarország közös vámpolitikáját végig kompromisszumok útján kellett
kialakítani, s ezek Erdélyt is közelről érintették, mint azt a Romániához való
gazdasági kapcsolatok példája mutatja.
A román fejedelemségekben a birodalom ipari termékei, erdélyi iparosok és
kereskedők régtől fogva kedvező értékesítési területet találtak, ahonnan 5 00
 viszont élelmiszerek, mezőgazdasági alapú nyersanyagok érkeztek, utóbbiak
főként a dél-erdélyi kézművesipar céljaira. Az 1850-es évektől azonban Erdély
hagyományos kézműipara otthon szembe kellett nézzen az osztrák-cseh
gyáripar ún. helyettesítő termékeinek erősödő versenyével, a kárpáti állam­
határokon túl pedig a vízi úton igen olcsón szállított angol és francia áruk
özönével. A hosszan tartó krízisből az erdélyi kereskedelem és kisipar először
megpróbál nagyobb arányú kivitellel kiutat keresni, egyfajta kivételes helyzet
visszaállításához sürgeti az államhatalom közbelépését. Erdélyi iparos- és
kereskedőkörök sürgetésére a kereskedelemügyi miniszter már 1869-ben
szorgalmazta egyezmény kötését Romániával.
1875-ben a formailag még török függőségben levő Romániával a Monarchia
tíz évre szabad kereskedelmi jellegű szerződést kötött - a nagyhatalmak közül
elsőként-, megelőlegezve ezzel önállóságának nemzetközi jogi elismerését. Az
értékes politikai gesztusért Romániának gazdasági ellenszolgáltatásokat kellett
adnia. Gabonáját ugyan vámmentesen vihette be a Monarchia piacára, de az
állatvámokat már annak függvényében alakították ki, hogy Németország
mennyire vámolta meg Ausztria-Magyarország állatexportját. Bukarest félre
kellett tegye iparvédelmi törekvéseinek egy részét, s gyakorlatilag szabad utat
biztosított a Monarchia ipari termékei számára.
Öt év alatt a Monarchia kivitele megháromszorozódott, a román behozatal
még dinamikusabbnak várt növekedésére azonban már nem kerülhetett sor.
Németország ugyanis hamarosan lezárta határait Ausztria-Magyarország
állatai előtt, utóbbi ezért (ugyancsak állategészségügyi okokat kihasználva)
1877-től korlátozta az orosz és román behozatalt. 1882-től marhát egyáltalán
nem, juhot és sertést csak időnként engedtek be. Az egyezmény lejártával
Románia az osztrák-magyar termékektől megvonta a kedvezményeket,
válaszul a Monarchia „harci vámokat” (30%) vetett ki a román behozatalra.
Az 1886-tól 1893-ig tartó vámháború a minimálisra csökkentette a román
behozatalt. De a Monarchiának is magas árat kellett fizetnie: romániai kivitele
visszaesett, monopolpozícióit elvesztette. A viszonylag alacsony feldolgozási
szintet képviselő, jórészt népi felhasználásra készülő erdélyi ipari termékek (a
fa és faáru mellett szerszámok, textilfélék, bőráruk, cserepek, üvegek) készítői
sínylették meg legjobban a változásokat. „T udtuk, hogy csak idő kérdése,
mikor fogunk ipartermékeinkkel teljesen kiszorulni, de a Romániával való
kereskedelmi szerződés meghiúsultával a csapás sokkal hamarább következett
be, mint ahogy gondoltuk” - írta a kézdivásárhelyi ipartársulat.1
Az Erdélyi Gazdasági Egylet 1886. évi közgazdasági értekezletén (szász-ma­
gyar) programot dolgoztak ki a nehézségek áthidalására, melyben állami
megrendelések, kedvezmények követelése éppúgy szerepelt, mint a szövetke­
zetek kiépítése, a vasúthálózat fejlesztése. A kormány segítő akcióba kezdett,
állami megrendeléseket adtak határszéli vállalatoknak, kézműveseknek. Új
piacokat is kerestek Bulgáriában, Bukovinában s másutt a Monarchián belül.
Tarifakedvezmények, adóelengedések egészítették ki az intézkedéseket.
Az 1893. évi új kereskedelmi szerződés végül ismét rendezte a kapcsolatokat,
az osztrák gyáripar részben visszaszerezte romániai pozícióit, vele együtt

1 1886. június 15-i felirat. O L Földművelés-, Iparés Kereskedelemügyi Minisztérium iratai.

501 1886. 38. t. 32255.
néhány középüzemmé növekvő, minőségi árut kínáló dél-erdélyi szász
texilüzem is. A kisiparnak és háziiparnak azonban ez többé nem sikerült, egyes
ágaik végképp eltűntek.
Az állam már az 1880-as évektől támogatásban részesítette az ipart:
adókedvezménnyel, kamatmentes hitelekkel. Majd fokozatosan áttértek a
szubvenciók preferálására. 1907-től a kormány valóban jelentős összegeket
fordíthatott iparfejlesztési célokra, s ezekből - nemzeti különbség nélkül -
Erdély üzemei és kisiparosai (leginkább Brassó vidékén) ugyancsak támogatás­
hoz jutottak.
Erdély agrártermelésének fejlesztésében az állam - akkori korlátozott
eszközei ellenére - fontos feladatot töltött be. Mintagazdaságok, tenyésztele-
pek, fajtanemesítés, szakoktatás megteremtése, illetve kiterjesztése - e kevéssé
látványos aprómunka - mellett az agrárpolitika hatásai az ismertebbek.
Földbirtokos kormánypolitikusok a magasabb agrár jövedelmek biztositása
érdekében a Monarchia piacát védvámos lépések sorozatával a századfor­
dulótól a magyar állam —s részben Galícia - termelői számára monopolizálták.
A világpiac mezőgazdasági árcsökkentő hatása helyett árnövekedés, 1906 után
az agrármonopolvámok hatására 30% körüli áremelkedés következett be.
Eirdély mezőgazdasága számára - éppen alacsonyabb fejlettsége miatt - jórészt
ez tette lehetővé a gazdaságos termelést, a fejlesztést, a kedvezőbb indulású,
képzettebb szászok esetében egyenesen a legmagasabb: a dunántúli fejlettségi
szint elérését, a szélesebb magyar és román paraszti rétegek számára pedig a
kelet-európai viszonyokhoz képest még mindig biztonságos megélhetést.
Állami szociálpolitika a parasztság irányában először regionális
ínségcsökkentő akciók, alkalmi adóelengedések, kis segélyek útján kezdett
kialakulni, a gazdasági liberalizmus keretén belül. Az első számottevő akció a
44 Naszód vidéki (hajdani román határőr) község gazdasági helyzetének állami
eszközökkel történő rendezése volt. Az állam a falvak közvagyonából 1890-től
több mint kétszázezer hold erdőt a külön erre létesített besztercei erdőigaz­
gatóság útján szakszerű művelés alá vett, vasutakat épített, mintajuhászatot és
tehenészetet létesített, megszabadította a községeket a felhalmozódott adóter-
hektől. A gazdálkodást a falvak képviselői ellenőrizték, az évi több százezer
korona tiszta jövedelmet a községek - részben kulturális - céljaira fordították,
míg további mintegy 60 ezer holdat teljesen saját belátásuk szerint használtak.
Az akció hozzájárult Naszód-vidék (Karánsebeshez hasonló) külön kis román
világának felfrissüléséhez.
Távolról sem tudott az állam érdemi eredményt felmutatni a kor súlyos
problémája, a székelykérdés orvoslásában. A jobbágyfelszabadítás, a határőr-
vidékek felszámolása a székely vidéken tömegeket sodort zsellérsorba, a közös
földek összeszűkülése a szegényebbeket mind az állattartásban, mind a
fakitermelésben akkor korlátozta, amikor még nem alakult ki új egyensúlyt
biztosító alternativa. A tőkés fejlődés itt összesűrítette a negatív hatásokat.
Kisiparát szorongatta a gyári termékek versenye, különösen a fővasutak
kiépítése után. Az 1886-ban kezdődő román vámháború a folyamatot
meggyorsította, kisegzisztenciák pusztításával emberi sorsok átalakulását
idézte elő.
A kivándorlás, a romániai munkavállalás, a gyakori ottragadás hívta fel a kor
magyar közvéleményének figyelmét a székelyek gondjaira. A századvégen a
székely kocsisokat, béreseket és cselédlányokat próbálták az ország belsejébe 502
 terelni. A Kereskedelemügyi M inisztérium a századvégen indította „székely
ipari akcióját” a háziipar, kisipar szerény támogatására, ipari képzésre.
Az 1902. évi tusnádi Székely Kongresszus - melyet a kormányzat és
ellenzéke közösen tartott meg - kimondotta, hogy a bajokat az állam
közbelépésével kell orvosolni. Ugyanabban az évben a négy székely megye
fejlesztésére segélyakció indult. A Földművelésügyi Minisztérium segítségé­
vel több száz gazdakört alapítottak, tanfolyamokat szerveztek. 1905-től
szakmai kirándulások voltak földművesiskolákba, szász gazdaságokba, kecs­
keméti zöldségesekbe, állattenyésztő telepekre. Háziipari oktatás,
népkönyvtár, ingyenes jogi tanácsadás volt hivatott a felvilágosítást szolgálni.
A legeredményesebb a tenyészállatok nevelése, a legelők javítása volt, tehát az,
aminek a feltételei általában megértek.
A „székely akciót” több vármegye kérésére fokozatosan kiterjesztették.
Nagy eredményt sehol sem hozott ugyan, de távlataiban a fejlesztést
mozdíthatta elő, mivel némileg pótolta azon kereteket-szervezeteket, amelye­
ket a falu társadalma saját érdekeinek érvényesítésére magától nem tudott
kitermelni.

A mezőgazdaság átalakulása
Az erdélyi tájat változatlanul az erdők és a füves domboldalak uralták, de a
folyóvölgyek növénytermesztésének kulcsszerepe volt a gazdálkodás szerke­
zetének továbbfejlődésében.
Az 1848 utáni első három évtizedben a paraszti és földesúri gazdaság
feudális összetartozásának kötelékei részben megszűntek, átalakultak. A
fordulat azonban a gazdaság régi bajait kezdetben inkább újakkal szaporította,
semmint megoldotta. „A mai világban egy csak szántó-vető nép csupán fél
lábon áll. Mezőgazdaságunk beteg, így a fél láb is nyomorék” - írta egy liberális
politikus 1865-ben.2 A modern adórendszer bevezetése 1850 után nem
termelést ösztönző, inkább elszegényítő hatású, hiszen az egy főre jutó
adóösszeg magasabb volt, mint a fejlettebb Dunántúlon. A hatvanas évek
elején kereken 12 millióra tették azt, amit a 13-15 millió forintra becsült
mezőgazdasági jövedelem után „a birtokosság” egyenes és közvetett adók
formájában kifizetett. A kortársak úgy látták, hogy a takarékos polgár sem bírja
az adóterheket, s már számolgatták, mikorra lesz fizetésképtelen Erdély adózó
népe.
Az átmeneti korszak jellegzetessége, hogy a hajdani földesúri birtok ritkán
tud gazdaságosan szemes terményt előállítani, hiszen a szántóföldi termelés
költségei a kortársak szerint négyszeresét tették ki az 1848 előttinek. A
parasztgazdaság éppen eszközei, állatai és számtalan többlet-erőfeszités révén
piaci eladóként sokáig előnyben volt az úri birtokokkal szemben.
Az úri birtokon a munkaerő-, munkaeszköz- és hitelhiány miatt kényszer-
megoldásként funkcionált a földért, legelő- és erdőhasználatért teljesített
paraszti ledolgozás, valamint a részes munka rendszere. A hetvenes évek

2 [ T e l e k i D o m o k o s ], Siebenbürgen und die Österreichische Regierung in den letzten vier

5О 3 Jahren 1860-1864. Leipzig, 1865. 141.
elejére a hirtelen javuló ár- és hitelviszonyok hatására a nagygazdaságok
gépesitése megkezdődött, ami - többszöri megtorpanás ellenére - az egész
korszakon át folytatódott, s ez ellensúlyozta náluk azt a tényt, hogy az
állatállomány túlnyomó része mindvégig a parasztgazdaságoké maradt.
A földterület jó kétharmadát kitevő parasztbirtok főként búzafélét és
kukoricát termelt a korszerűsített háromnyomásos, de a hegyesebb vidékeken
többfelé még kétnyomásos rendszer keretében. A hatvanas években a
parasztbirtokon elkezdődött az eszközváltás. Megjelent a vaseke - 1872-ben
még csak kevés volt fellelhető - , amely aztán a századvégtől egyeduralkodó lett.
Néhány hegyvidéki talajon viszont a vasekéről kényszerültek a régihez
visszatérni a gazdák. Szász vidéken a vetőgép is tért hódított, ami főként a
sorművelést igénylő kapásnövények nagyobb elterjedtségének volt a követ­
kezménye. A fejlődés fonákságait mutatja, hogy a sarlót felváltó kasza
elterjedése előtt egy évtizeddel kezdődött a gépi aratás.
A századfordulóra tehát a korábbi századokból örökölt mezőgazdasági
termelési technika háttérbe szorult, az eszközállomány alaposan megváltozott
annak ellenére, hogy sok felszerelési tárgyat tovább használtak. A szerszámok
fejlődése, a nyugati fajtájú marhák megjelenése, a piac hatása meggyorsitotta
az ugarnyomásos rendszer felbomlását.
A nyomásos rendszer felszámolása-visszaszorulása vagy a háromnyomásos
gazdálkodás minőségi javítása, a tagosítások legalább részleges keresztülvitele
történelmi jelentőségű fejlődést hozott a mezőgazdaságban. Ha az ötvenes
években a szántó mintegy 40% -a volt ugaron, 1910-ig ez 20% -ra csökkent
(kivételként Brassóban már 5% alá ereszkedett). Az 1857. évi 2 163 067 holdról
1910-ig 2741 642 holdra nőtt a szántóterület.
Az 1840-es években több mint kétszer akkora területen termeltek kukoricát,
mint búzát. Sorrendben utána a zab, a rozs és az árpa következett. Magas
hozamú kukoricát (és a fontos kereskedelmi cikké előrukkoló hüvelyeseket)
főként a román parasztok, a rozst elsősorban Brassó körül a szászok, míg zabot
szinte m indenütt vetettek, mert az erdélyi éghajlatot ez birta a legjobban. A
századfordulóra a búzával és kukoricával bevetett területek nagysága majdnem
kiegyenlítődött.
A gabonatermelő megyékben a magyarországi átlaghoz hasonló arányban
vetettek búzát, azonban feltűnően nagy helyet kapott a kisebb hozamú és
gyengébb minőségű tavaszi búza. Jó termésű évben Erdély gabonája fedezte a
helyi szükségletet, közepes járatú években azonban behozatalra szorult,
ilyenkor a búza kétfelől, Romániából és az Alföldről, illetve korszakunk
második felében kizárólag az Alföldről áramlott be. Kukoricát többször
vásároltak a határon túlról.
Az ipari növényekből a kender és a len mint ruházkodási alapanyag régóta
fontos helyet foglalt el a paraszti háziiparban. A cukorrépa termelése a század
végén vált jelentőssé, két nagy cukorgyár felépülte következtében. Noha
Erdély vetésterületének mindössze 0,42 %-át foglalta el a századfordulón,
Brassó megyében országosan kiemelkedő arányt, magas terméshozamokat
mutatott.
A nagyobb városok vonzáskörzetében már korábban kialakultak olyan
zöldségtermelő területek, mint a kolozsvári Hóstát vagy a Tordát és a
Mócföldet ellátó aranyosszéki falvak. Marosvásárhely közelében „M urokor-
szág” répát, petrezselymet, hagymát, dinnyét termelt a Nyárád hordalékos 5^4
 talaján. A hagyományoknak köszönhetően Erdélyben egyes termények, így a
burgonya, káposzta terméshozama sokáig magasabb volt a magyarországinál.
A szőlőművelés már 1848 körül a produktiv föld körülbelül fél százalékára
terjedt ki, s olyan régi borvidékeket fogalt magába, mint a Küküllők mente,
Gyulafehérvár és Nagyenyed környéke. A nyolcvanas évektől itt is meg­
kezdődött a szőlőterület szűkülése. A filoxéra az 1889-ben már amúgy is
csökkent számot mutató 38 ezer holdból 10 ezret támadott meg, az évek során
pedig kisebb helyi kultúrák sorát söpörte el. Az újratelepítéshez olcsó
szőlővesszők, rézgálic kiosztása és adókedvezmények útján nyújtott támo­
gatást az állam.
A mindenütt megtalálható szilva adta Erdélyben a gyümölcsfajták kéthar­
madát. A gyümölcsösök szélesebb körű elterjedése a század utolsó harmadában
következett be. A századvégen 11 millió gyümölcsfáról számol be a statisztika.
A századfordulón megnövekedtek az értékesítési lehetőségek, az erdélyi alma is
eljut a stuttgarti boralmapiacra, ahol egyébként magyar gyümölcs tette ki a
kínálat 30% -át.
Az erdőgazdálkodás természeti feltételei igen kedvezőek voltak. A produktív
föld több mint felét, 3,5 millió holdat erdők adták. A jobbágyfelszabadítás után
az erdőkből a volt birtokos nemesség nagyobb arányban részesedett ugyan,
mint a szántóföldből, de közösségi vagy közbirtokossági vagyon formájában
így is a parasztság kezén maradt az erdők fele, érdemi jövedelemforrást
képezvén a falvaknak. A községek 1,2 millió holdas erdővagyonát s a további
közös erdőbirtokokat ma még nem tudjuk kellően elhelyezni a parasztgazdaság
rendszerében. Fontosságát jelzi az is, hogy a századfordulón a közös erdőkben
legelt 210 ezer marha és 300 ezer juh.
Az egyszerű irtást a kincstári birtokokon már korábban felváltotta a
módszeresebb gazdálkodás. Az 1858. évi, majd különösen az 1879. és 1898. évi
erdőtörvények érvényesítették azt a törekvést, hogy az állam ellenőrizze vagy
vegye kézbe a tudást, türelmet igénylő erdőkezelést. A századfordulótól a
megyék és községek erdeit is az állam kezelte.
A századvégtől nagy tőkéjű társaságok nagyüzemi erdőkitermelést honosi-
tottak meg. A fakereskedelem óriási üzlet lett. Ilyen cégek egész régiók
parasztságának sorsát befolyásolhatták, hiszen a székely vidékeken például a
népesség fele valamilyen formában az erdőkből élt. A mamutvállalatok
térnyerése dacára sok közös erdőbirtok fennmaradt, paraszti kis fűrészmalmok
végig üzemeltek. Részben ezek adták alapját a fakanáltól a zsindelyen és
hordón át a gerendakészítésig terjedő népi faiparnak, melyről Erdély az egész
korszakban szerte a Monarchiában ismert volt.
Az állattenyésztésben Erdély a kedvezőbb adottságú területek közé
tartozott. Domborzati hasonlóságok és az állatállomány összességében szép
száma alapján a kortársak itt egy keleti Svájc kialakulásának lehetőségében
reménykedtek. A század végén közel 780 ezer holdat tettek ki a községi és egyéb
közös legelők, az összes legelőterület 56%-át.
A pásztorkodás évszázadokon át döntő súlyú termelési tevékenység volt. A
Habsburg-monarchia társadalmi-termelési munkamegosztásában ez a tar­
tomány s különösen a dél-erdélyi románság az állattenyésztő funkcióját töltötte
be. A hagyományos román pásztorkodás itt külső megjelenésében is fejlett
falvakat alakított ki, olyanokat, mint a Szeben vidéki Resinár és Szelistye,
505 amelyek egyben a román értelmiség népi utánpótlásának fontos bázisai lettek.
 A régi típusú állattartás sajátos formája, a vándorjuhászat (transzhumálás) a
kapitalizmusban veszitett jelentőségéből. 1848 előtt jó egymillió juhot, kisebb
számban marhát és lovat tereltek a hegyi utakon a Kárpátokon túlra, az Al-
Duna vidékére teleltetésre. De a vándorló juhállomány már az 1850-es
években a félmillió alá süllyed, a vándorpásztorok száma pedig 1879-re a
korábbi 20-25 ezerről 10 ezerre apad, közülük sokan megtelepednek
Dobrudzsában. Mégis a gyapjú, a hús és a tejtermékek iránti hagyományos
igény - a piacgazdálkodás komplementer részeként - maradványaiban még
sokáig fenntartotta az állattenyésztés ezen archaikus formáját.
Abban az országos folyamatban, amelyet az 1860-as évektől a juhállomány
csökkenése jellemez, Erdély különleges helyet foglalt el. Egy ideig a juhok
száma itt is esett, majd a századforduló után nagy emelkedés következett be. A
juhállomány több mint 90% -át a kis- és törpebirtok tartotta.
A külterjes marhatartás visszaszorulása párhuzamosan haladt a tradicionális
gazdálkodás felbomlásával, a régi közös legelők feltörésével, az ugar
csökkenésével. Amilyen mértékben lassabban ment ez Erdélyben, mint az
ország középső vagy nyugati részein, ugyanolyan késéssel következik be az
erdélyi marhaállomány átalakulása is. Az ötvenes évek közepére a marhaárak
megemelkedtek, s ez az árszint (a nyolcvanas években bekövetkezett esés után)
végig enyhén emelkedett. Az első erdélyi vasutak sok marhát, sertést
szállítottak Pest felé, de az állomány számbeli csökkenése 1868-ban már
érezhető. A fejlődés új vonalát a fajtaváltás jelentette, amit a szász gazdasági
egylet a hetvenes évektől állami támogatással megindított. Az Ausztriából vagy
Svájcból hozott állatok növekedési ideje sokkal rövidebb, élősúlya nagyobb,
tejhozama gyakran 1000 literrel több volt, mint az erdélyieké. Az új fajták
meghonosítása itt elmaradt az országos átlag mögött, ebben azonban az is
közrejátszott, hogy Erdély az igásmarhára specializálódott. A régi erdélyi
marha nemcsak sokkal jobb igavonó, hanem a betegségekkel szemben kereken
tízszer ellenállóbb volt, mint a nyugati fajták. A Székelyföldet, Nagy- és Kis-
Küküllő, valamint Alsó-Fehér megyéket a földművelési minisztérium az
erdélyi fajta őrzésének zónájává nyilvánította, javítására tenyésztési intézkedé­
seket foganatosítottak.
Hagyományok, piackutatás, hatósági intézkedések együttes eredőjeként
Erdély szarvasmarha-tenyésztése olyan korszerűsödésen ment keresztül, mely
egyben a sokféleséget is fenntartotta. (A bivaly is megmaradt, sőt terjedt.)
Korszakunk végén e régió kisebb állatsűrűségű vidéknek számított, de a
paraszti gazdaságok itt több marhát tartottak, mint az országos átlag, sőt
Fogarasban 1000 lakosra 678,2 állat jutott, ami a legkedvezőbb európai
mutatók közé tartozott.
A lóállomány alakulásában kevésbé érvényesültek a tisztán gazdasági
szempontok, hiszen a nagy- és középbirtokon a lovakat reprezentációs
kötelességből is tenyésztették, s a hadsereg lóvásárlásai sem függtek a
konjunktúrától. A vasutak megjelenésével éppenséggel nőtt a lovas kocsik
iránti igény. A századvégen azután a növekedés megállott. Az állomány
javításában a kiegyezés után alapított (a lipicaira szakosított) fogarasi állami
ménesbirtok, valamint az erdélyi ménes fenntartására berendezkedő kolozs-
tordai ménesgazdaság játszott szerepet.
Az állatállomány összesített területi megoszlása nem mutat különösebb
sajátosságot. A szászok marha-, ló- és sertésállománya volt a legnagyobb; a 5o6
 juhtenyésztés szinte román monopólium maradt; a román vidékek állatállomá­
nya nagyobb volt a magyarokénál, marháik jobban tejeltek, míg a magyar tájak
marhaállományának átlagsúlya volt magasabb. Paraszti kézen volt 1885-ben az
állatok több mint 80%-a, s ez az arány a későbbiek során sem változott. A
Dunántúlhoz képest a nagybirtokra gazdaságonként majdnem harmadnyi, a
középbirtokra mintegy felényi marha jutott mindössze, míg az 5-20 hold
közötti gazdaságoknál az erdélyi átlag magasabb volt a dunántúlinál. A
nagybirtok állatait ugyanakkor átlagban 30% -kai magasabb áron lehetett
értékesíteni; a minőség és a piac kihasználása szempontjából ebben jelentkezett
a nagyüzem előnye. Ha az úri birtoknak voltak érdemei ebben az ágazatban,
úgy az a fajtajavitásban mutatkozott meg, míg a parasztság széles rétegei
tartották fenn szűkülő legelőiken Erdély szinte teljes állatállományát.

A bányászat és az ipar korszerűsítése

Erdély tőkés iparfejlődését a Habsburg-monarchia 1850-ben kialakított közös
vámterületének követelményei, Magyarország egészének viszonylagos tőke-
szegénysége s a helyi tőkeakkumuláció alacsony szintje határozta meg. A
fellendülés a tőke beáramlásának és állami beruházásoknak a függvénye, de az
alapokat általában régebbi vagy új helyi vállalkozások rakták le. A bányászat, a
nyersanyag-kitermelés volt az országrész iparának bázisa.
Sokáig Erdély adta a birodalom sótermelésének körülbelül felét, s ez - a
máramarosi sóbányákkal együtt - a kincstár fontos bevételi forrása volt. 1867
után Marosújvár bányászatát korszerűsítették elsősorban, ahol a századvégen a
hulladéksó vegyipari feldolgozására is berendezkedtek.
Az aranybányászat veszített hajdani fényéből, bár 1850 után is Erdély adta a
birodalom aranyának kétharmadát. Európa eme leggazdagabb aranyvidékén a
kincstárnak, arisztokratáknak, polgároknak, parasztoknak egyaránt voltak
bányái vagy bányarészei. A legjelentősebb földesúri társulati bánya a „Rudai
12 Apostol”, volt, mely 1864-ben 400 munkással 46,3 kg aranyat termelt. A
kincstár bányái adták az aranytermelés egyharmadát; az orlai bánya a 80-as
években 400, a nagyági 880 bányászt foglalkoztatott. Ekkortájt nőtt meg a
külföldi tőke érdeklődése is Erdély bányakincsei iránt, s ezzel megkezdődött a
többségükben csak tengődő magánbányák korszerűsítése. A Deutsche Banktól
a Crédit Lyonnaisig német, angol, belga és francia bankok kapcsolódtak be a
termelésbe különböző vállalatokon keresztül. A gothai Harcort AG 1898-ban a
tulajdonába átment „Rudai 12 Apostol” bánya mellé megépítette a kontinens
legnagyobb aranyércelőkészítő-művét, s ezután már a magyar aranytermelés
közel felét ez a cég adta. Kaliforniai típusú aranyláz ugyan nem köszöntött be
Erdélyben, de az egész aranybányászat megújult - miként a szomszédos
Nagybánya környéki kincstári üzemekben is. Angol és német műszaki
személyzet jelent meg, a feltárás szakszerű kutatómunka alapján történt. A
zalatnai központi bányakapitányság mellett működő fémkohó a törpe méretű
egyéni bányák itt beváltott érctermését is beolvasztotta - a világháború előtt
évi 30 ezer mázsát - , s ebből Körmöcbányán pénzt vertek.
Az arany s némi ezüst termelése mellett jelentéktelen maradt a rézbányászat,
noha 1858-tól több részvénytársaság próbálkozott vele. Ebben is szerepe volt
507 az európai fémáreséseknek, éppúgy, mint az ólomgyártásban. A századvégen
megkezdődött a színesfémércek egyéb komponenseinek nagyobb arányú
vegyipari hasznosítása.
A szénbányászat nehezen indult, de azután annál látványosabb fejlődésen
ment át. A Nyugat felől kiépülő vasutak hozták a csehországi bányák szenét is,
ráadásul a szomszédságban a francia érdekeltségű Osztrák Államvasúttársaság
(STEG ) a bánsági feketeszén-bányászatot (és a vaskohászatot) hatalmasra
növelte, már 1860-ban elérte az évi ioo ezer tonna széntermelést. A bőséges és
jó minőségű Zsil-völgyi barnaszén érdemi feltárása 1857 után kezdődött a
Brassói Bánya- és Kohómű Rt. és a kincstár munkája nyomán. Az 1880-as
években a Zsil-völgyi termelés elérte a 200 ezer tonnát. A századvégen már a
Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. és a magyar-francia érdekeltségű Urikány—
Zsilvölgyi Kőszénbánya Rt. uralta a medencét, igen magas technikai szintre
emelvén a termelést, melynek mennyisége 1913-ban elérte a 2,5 millió tonnát.
Messze földről is jöttek begyakorolt munkások, csehek, lengyelek, németek;
tekintélyes bányászkolóniák épültek a szokásos kiszolgálólétesítményekkel,
Petrozsény, Lupény kis faluból várossá duzzadt, hiszen 1913-ban csak az itteni
bányászatban mintegy 14 ezer ember dolgozott.
A Zsil völgyén kívül Egeresfalván is volt szénbányászat, előbb erdélyi, majd
belga-magyar tőkével, Keresztényfalván szász vállalkozók kezén, a székelyföl­
di Köpecbányán 1872 óta arisztokrata alapítású részvénytársaság által.
A vaskohászat korábban szétszórtan elhelyezkedő, kicsiny, szinte középkori
technikával működő kohókból állott, túl sok volt az üzemszünet, egyedül a
kincstár vasgyárai nyújtottak egyenletesebb termelést. A modernizáció megint
csak a tőszomszédságban, a már említett bánsági STE G resicai és bogsáni
üzeménél kezdődött, mely 1862-től jó időre Magyarország legfejlettebb
kohászati központjává növekedett. Erdélyben a Brassói Bánya- és Kohómű Rt.
sorra felvásárolta (1856-tól) a régi kohókat, korszerűsítette azokat, s 1867-ben
már annyi nyersvasat termelt, mint a kincstár üzemei. 1872-ben Kalánon
épített belga mérnökökkel két igen korszerű nagyolvasztót. Az ígéretesen
fejlődő cég a századvégen pénzügyi krízisbe jutott, felszámolt, s 1898-ban
osztrák, német és magyar tőkével Kaláni Bánya- és Kohómű Rt. néven
született újjá.
A kincstárnak 1867-ben öt régi típusú nagyolvasztója volt Erdélyben,
leromlott állapotban. A parlament takarékossági okokból ellenezte ezek
költséges korszerűsítését, így a kincstár csak később hajtott végre nagyobb
beruházást. Hunyadon 1884-től több új kohót épített, 1895-ben itt létesült
Magyarország legnagyobb nagyolvasztója (évi 400 ezer mázsa vas előállításá­
ra). A kudzsiri állami vas- és acélfinomító-mű ugyancsak a nyolcvanas évektől
modernizálódott. A századfordulón a kincstár és a Kaláni Rt. állította elő
Erdély szinte teljes vasmennyiségét. A paraszti hámorok - mint Torockón -
elsorvadtak, a középüzem méretű szentkeresztbányai magángyár azonban
fenntartotta magát, cséplőgéptől ásóig-kapáig megpróbálván mindent előállí­
tani.
A gép- és szerszámgyártás kézműves műhelyeiből csak kivételesen lett tőkés
üzem. A mintaszerű mezőgazdasági eszközöket, gépeket előállító Rajka Péter
mérnök is egy kereskedőnek adta el kolozsvári kisüzemét, ahol 1874-ben
elkészült az első erdélyi gyártmányú gőzgép, de a nagyüzemmé alakítás szóba
sem jöhetett. A századvégi középüzemek közül kiemelkedett a sokoldalú
nagyszebeni Rieger-gépgyár. Ide kell számítani a MÁV nagyra nőtt kolozsvári 5o 8
 és piskitelepi üzemeit is. A gépgyártó ágazat inkább Erdély szomszédságában
fejlődött: a STEG Resicán valóban komoly gépgyártást honositott meg, 1872-
ben —elsőként az országban - mozdonyt is készített; Aradon a századvégtől
nőtt naggyá a Weitzer gép- és vagongyár, melynek szomszédságában 1909-ben
megindult az autógyártás (MARTA), a világháború alatt pedig repülőgépmo­
torok készítése.
A vegyipar Magyarországon későn indult fejlődésnek. A Bánságban és
Erdélyben az 1850-es évek végén megkezdődött a Romániából importált (a
századvégtől orosz és galiciai) kőolaj finomítása. Kénsavat Brassóban és
Zalatnán gyártottak; 1894-ben Marosújváron, majd Tordán épült szódagyár;
ezek akár az egész ország szükségletét ki tudták elégíteni. A mezőségi földgázt
1909-ben fedezték fel, s miután angol és amerikai beruházókat nem találtak,
1915-ben német tőkével alakult a Magyar Földgáz Rt. Ekkor már távvezetékek
is működtek, s a háború alatt Dicsőszentmártonban vegyi üzem létesült a
földgáz hasznosítására is. A gázkutak száma 1918-ban elérte a 38-at.
A textilipar a szász városokban organikusan nőtt ki régi kisüzemekből. A
romániai és a helyi piac, majd az állami támogatás lehetővé tette, hogy Brassó,
Nagyszeben egyes posztógyártói (Scherg, Leonhardt) rangos vállalatokat
létesítsenek. Némi pamutipar is kiépült.
Az élelmiszeripar a tőkefelhalmozásban kiváló funkciót töltött be, ha nem is
oly jelentősét, mint a szűkebb Magyarországon. A nagy szeszgyárak Lúgostól
Nagyváradig húzódó vonulata határolta Erdélyt, de a belső Erdélyben is
alakultak már 1849-től kereskedelmi célú szeszfőzdék. Sigmond Elek 1851-
ben Kolozsvárott létesít gyárat. Baruch Jeremiás marosvásárhelyi gyárára
jellemző, hogy itt helyezik 1874-ben üzembe az első erdélyi gyártmányú
gőzgépet. A szesziparból mentek át aztán a vállalkozók a malomiparba vagy
más ágazatokba. 1878-ban 125 ipari szeszfőzde működött, a nagyok főleg
Romániából importált kukoricát dolgoztak fel. A századvég két nagy gyára a
szász Czell és a Sigmond családé, a többiek messze nem érték el a bánsági
üzemek nagyságát. A szeszgyárak marhahizlalással is foglalkoztak, az állatokat
nagy számban vitték az ország belsejébe vagy Bécsbe. A sörgyártás a
századvégtől kezdett megerősödni, a kisüzemek mellett a tordai és a
maros vásárhelyi gyár nőtt naggyá évi 120 ezer hektoliteres termelésével.
A modern nagymalmok elsősorban Pesten és az Alföld peremén épültek ki a
kereskedelemben felhalmozott tőkéből. Míg 1863-ban Arad, Bihar és Szatmár
városaiban 30 gőzmalom dolgozott, Erdélyből csupán négyről van tudomá­
sunk. A szeszgyáros Sigmond Elek 1853-ban alapít Kolozsvárott gőzmalmot,
Baruch Jeremiás 1855-ben egy nagy malmot, mely később majd villanyáramot
is ad Marosvásárhely első közvilágításához. Még sokáig nő a vízimalmok
száma: 1850 és 1890 között 1525 ilyen épül, s 1895-ben is csak 88 a gőzmalom
az 5236-ból. A századvégen gyors korszerűsödés kezdődik. 1881 és 1906 között
109 gőzmalom épül, 1906-ban Erdély malomipara már élen jár a robbanómo­
torok alkalmazásában. De persze végig megmaradt a kicsiny faépítésű népi
vízimalmok serege. Ez időben egyedül Hunyad megyében 1031 ilyen
működött.
A régi cukorgyártás 1849 után Erdélyben is lehanyatlott. A századvég állami
kedvezményei nyomán jött létre 1889-ben a Magyar Cukoripari Rt. nagy
brassó-botfalusi gyára, mely 1912-ben 1218 munkással 145 ezer mázsa cukrot
509 termelt. Arisztokraták alapították 1893-ban a marosvásárhelyi gyárat, állami
kölcsönből s a termelőknél elhelyezett részvényekkel, melyet azok cukorrépá­
val törlesztettek. 1912-ben 405 munkással 47 ezer mázsa cukrot gyártottak, s
exportáltak Angliába, Olaszországba és Egyiptomba is.
Az élelmiszeripar egyéb ágai - a két állami dohánygyárat nem számítva -
inkább a szász városokban honosodtak meg. Szalámigyárak működtek
Nagyszebenben, Brassóban, Besztercén, Medgyesen, Szentágotán; Désen és
Déván konzervgyár működött. A legnagyobb tejtermékgyár 1902-ben létesült
Nagyszebenben.
A végére hagytuk a fafeldolgozó ipart;, mely a nagyarányú fakitermelés
ellenére sosem nőtt igazán naggyá. A Maroson úsztatott fát jórészt Szegeden
dolgozták feh de szállítottak fát Romániába is. Az első nagy fogyasztó a vasút
volt, majd a világháború előtt egyedül a petrozsényi bányák évi 100 ezer m3
bányafát használtak fel. Fűrészüzem minden nagyobb erdőkitermelésnél
működött, de csak néhány faárugyár, bútorgyár létesült. Ezzel szemben
paraszti fűrészmalmok mellett faiparos falvak sora húzódott meg a havasok
közötti medencék peremén, melyek városi piacra is termeltek deszkát, lécet,
zsindelyt. A hargitai Zetelakon a legjobb kézi hasítású gerendát csinálták.
Bedecsen mintegy házgyári technikával készítették gerendából a faházakat,
melyeket aztán szétszedtek, és a megrendelő falujában véglegesen állítottak fel.
Egy-egy távolabbi tűzvész után a század elején Bedecs rétjén egyszerre több
tucat ház, melléképület épült s várt elszállításra.
Erdély szinte egész iparára jellemző a kettősség: a századvégre betör a tőkés
gyáripar, gyakran a legmodernebb technikát is meghonositva, s mellette
megmarad az aranybányászattól a faiparig, szénégetésig az archaikus techniká­
val dolgozó kisműhelyek, a népi ipar ugyancsak valóságos igényeket kielégitő
széles hálózata.

3. K ulturális élet
és nem zeti társadalm ak

A 19. század második felének szellemi-kulturális életét még a liberális

nacionalizmus - mint uralkodó eszme - hegemóniája hatotta át. Igaz, a
liberalizmus és nacionalizmus egysége a 48-as forradalmat követő nemzeti
konfliktusok, a polgárháború viharában Erdélyben is megbomlott, s a
politikával foglalkozók tevékenységében a két eszme ismétlődően élesen
ütközött egymással. A kortársak eszmevilágában azonban egységét még
évtizedeken át megőrizte. Fél évszázad szellemi-kulturális életét elsősorban az
a nemzedék alapozta meg, amely végigélte, méghozzá jobbára cselekvő
részesként 1848-1849 történelem- és emberformáló napjait.
A nemzeti társadalmak kialakulásának és integrálódásának korszakában az
anyanyelvi kultúra sokoldalú kifejlesztése, a műveltség széles körű terjesztése
elsőrendű nemzeti feladatnak számított. Az egymástól oly sokban eltérő
kulturális hagyományt hordozó, három nemzet által lakott Erdélyben, ahol az
egyes etnikumok jobbára egymásba ékelődve, területileg el nem különülten
éltek, ahol lélekszám, politikai befolyás, gazdasági erő, valamint fejlettség 5 ^
 tekintetében amúgy is csak igen törékeny egyensúly alakult ki közöttük, „a
másik nemzet” nyelvi asszimiláló hatásától vagy kulturális túlsúlyától féltették
a kor értelmiségei saját népük etnikai állományát. A nemzet jövőjéért való
aggodalom, de a „felemelkedés” reménye is szakadatlan kultúrmunkára
ösztönözte a kortársakat.
Erdély külön kulturális élete valójában már azelőtt megszűnt, mielőtt a
tartományi különállást 1848, majd véglegesen 1867 megszüntette volna. A
lokális jellegű kultúrák az össznemzeti kultúrák keretében fokozatosan
eltűnnek. Az abszolutizmus és különösen a dualizmus korszakában kiteljesedik
a folyamat: Erdély magyar szellemi élete az anyaországéban teljesen feloldó­
dik, a románságé pedig a Kárpátokon túli román nemzetéhez végérvényesen
hozzákapcsolódik. Az összeolvadás persze nem azonos tempóban megy végbe
magyaroknál és románoknál, hiszen egészében sem volt azonos a két nemzet
fejlődésének üteme, mások voltak a politikai feltételek, választóvonal volt a
sokszázados kárpáti államhatár, s a 19. században még a román állam kulturális
fejlettsége is elmaradt a magyar anyaországé mögött. Az erdélyi románságnál
így viszonylag sokáig fennmaradtak tájjelegű irodalmak, akár a Bánságban,
Biharban, míg hasonló jellegű magyarról nincs tudomásunk. Hagyományosan
önálló, lokális szellemi arculatot a korban végig egyedül a szászok őriznek, azon
szellemi ozmózis ellenére, melyben Németországgal éltek, annak ellenére,
hogy értelmiségük múltjukat a német múlt részének, magukat a németség
előőrsének tekintették.
Külön erdélyi kulturális életről e korszak vonatkozásában tehát csak a
szászoknál beszélhetünk, a románoknál már csupán korlátozott mértékben, a
magyarok esetében pedig 1867 után egyáltalán nem. Ennek megfelelően a
következőkben inkább a kevésbé ismert román és szász kultúráról nyújtunk a
történeti összefoglalások kötelező szokása szerinti vázlatos áttekintést.

Egyesületek és céljaik

A neoabszolutizmus korában az erősen korlátozott társadalmi öntevékenység a

reformkorban megkezdett csapásokon haladt tovább. Mindhárom nemzet
kiépítette a maga tudományos-kulturális „társaságait” , melyek a tudomány
művelése és szervezése révén közvetve nemzeti-politikai funkciót is betöltöt­
ték.
A szász V erein f ü r S ieb e n b ü r g isch e L a n d e sk u n d e még 1840-ben létrejött,
korszakunk kezdetén kiválik belőle a S ieb en b ü rg isch er V erein f ü r N a tu r w is ­
senschaften. A néprajztól a történelmen át egészen a Kárpátok állat- és
növényvilágáig, ásványkincseiig mindent átfogó tudományos tevékenység
bontakozott a Verein, a Bruckenthal könyvtár, a gimnáziumok keretében.
Azok, akikből a tudósok lesznek, mind a német egyetemeken szerzik az
alapképzést, a módszertant, s minden területen kiválót, szakszerűség szem­
pontjából kimondottan élenjárót alkotnak. (Részben éppen az erősödő
németországi kapcsolatuk az oka annak, hogy - egyes személyi nexusoktól
eltekintve - a szász tudományosság nem kerül igazán szoros kapcsolatba a
magyarral.) Reménytelen vállalkozás lenne röviden felsorolni a Verein által
támogatott-szervezett tudomány eredményeit. Elégedjünk meg csupán Georg
511 Dániel Teutsch 1852-től füzetekben megjelenő G esc h ich te d e r S ieb en b ü rg er
S a c h se n jé v e l, mely az első közvetlen forrásokból írt összefoglaló szász
történelem, valamint a század végén indított U rk u n d en b u ch z u r G esc h ich te d e r
D eu tsch en in S iebenbü rgen c ., máig alapvető forráskiadvány-sorozat meg­
említésével. Még számos kulturális célzatú egylet létesült; közülük a
legismertebb az 1881-ben alapított K a r p a te n - V e r e in , mely a turizmus
fejlesztése és a természetvédelem területén alkotott maradandót.
Máig tartó sajátossága lett a szász kulturális életnek, hogy az iskolák tanárai -
kiknek politikai súlya is korszakunkban növekszik meg a jogászok hegemó­
niájának megszűntével - mind céljuknak tekintik a tudományos kutatást is, s a
betűvetést már az egész akkori szász társadalom méltányolta.
Régi gondolat újjáéledése nyomán, s a szászok példájának ösztönző hatására
is született meg nemzeti intézményként a magyarság E r d é ly i M ú z e u m
E g yesü lete. Mikó Imre gróf Kolozsvárott io holdas kertet, villát ajándékozott
erre a célra, ő dolgozta ki az alapszabályokat, ő járta ki Bécsben a jóváhagyást.
1857-ben már megtartották az első közgyűlést, de az engedélyezést csak 1859-
ben sikerült elérni. Első elnöke is Mikó volt, aki úgy Ítélte meg: „egyesületéle­
tünk gyakorlati iskolája lehet az önkormányzatnak” . Tisztán magyar nyelvű
tudományos társaságnak indult, anyagát arisztokraták, értelmiségiek, polgárok
gyűjteményeiből, felajánlott régiségeiből állították össze. A pénzt is adakozás
útján szerezték be, a legnagyobb összeget, 10 ezer forintot egyébként az
ókonzervatív politikus, Jósika Samu báró adományozta. A fiókakadémia
jellegű egylet a történettudománytól a természettudományig terjedő
munkásságot fejtett ki, s Erdély legnagyobb tudományos társaságává növeke­
dett. Hatalmas régiségtára, több ezer oklevelet, kéziratot tartalmazó gyűjtemé­
nye, melyet később értékes 1848-as kollekcióval egészítettek ki, természettu­
dományi tára kezdettől jó alapot nyújtott tudományos munkához. A polihisz­
tor Brassai Sámuel által szerkesztett évkönyvei, a változó formában megjelenő
E r d é ly i M ú z e u m c. periodika komoly elterjedtségnek örvendett.
Az alapítás, a szervezés - mint a neoabszolutizmus kora általános rajzán át
láttuk - még politikai tettnek számított. A hatvanas évek felszabadultabb
közéleti viszonyai közepette s különösen az 1867. évi osztrák-magyar
kiegyezés, Erdély uniója után a Múzeum Egylet politikai szimbólum jellege
erősen lecsökkent, tudományos jelentősége azonban megmaradt. 1872-ben a
kolozsvári egyetem alapitása újabb fordulatot hoz: gyűjteményeit szerződéssel
az egyetem használatába adja, s az ún. gyűjteményőrök ezentúl az illető
szakterület egyetemi tanárai. Ettől kezdve az egyetem és a Múzeum Egylet
munkássága szorosan összefonódik, anélkül azonban, hogy önállóságát ezzel
feladná. Tevékenységének átalakítására majd az új században kerül sor, amikor
rendszeresítik a vándorgyűléseket és a népszerűsítő előadásokat. Kiadványai­
ban értékes tudományos munkák láttak napvilágot.
A legismertebb magyar kulturális egyesület a sokáig hangosan politizáló,
1885-ben alapitott EM KE volt, melynek munkásságát a politikatörténeti
részben ismertetjük.
A románság körében egy akadémia vagy nyelvművelő társaság felállításának
gondolata már 1852-ben felmerült, majd a magyar Múzeum Egylet megala­
kulásának példája hatott ösztönzően. 1861-ben Nagyszebenben alakult meg
A z e r d é ly i rom án nép ir o d a lm i és m ű ve lő d ési tá rsa sá g a (Asociatiunea transilvaná
pentru literatura romänä §i cultura poporului román), rövidített nevén
ASTRA. Az erősen történeti és nyelvészeti-irodalmi érdeklődésű, de 5^2
9. A fülei gyár 1859-ben Nagyszebennek
ntött vashídja

э. Csatornafedő a Rieger-féle gyárból,

900 körül
33. A sztánai töltés dél­
nyugatról. Veress Fe­
renc felvétele, 1870-es
ívek

34. Vasútvonal Bánffy-

nunyad közelében az
1870-es évek elején. Ve­
hess Ferenc felvétele

li. Maros-hid az Első

Erdélyi Vasút vonalán,
[870

Í2. Piski vasútállomá-

a, 1870
85. Ó-radnai ólomolvasz­
tók a jellegzetes füsttel. Ve­
ress Ferenc felvétele, 1870-
es évek
 87- Az Osztrák-Magyar Államvasút-társaság resicai Siemens-Martin acélműve a századelőn

<1 86. Lupényi kokszégető a századelőn

88. A péterfalvi papírgyár madártávlatból

89. A középüzem: a Lántzky-féle szentkeresztbányai alsóhámor belseje a vasverővel a századvégen

90. Öntöttvas dísztál Resicáról, 19. század közepe
91. A vajdahunyadi állami vaskohó, 1896

92. Tordai sóvágók 1894-ben

 természettudománnyal is foglalkozó társaság felekezeti különbséget félretéve
egyesítette azokat az értelmiségieket, akik addig jobbára vetélytársak voltak;
bár első elnöke az ortodox főpap, Saguna báró volt, titkára azonban a
felekezetileg elfogulatlan Barit lett. Az ASTRA jelentősége az alapítást követő
években túlnőtt az államhatárokon, hiszen hasonló romániai szervezet
hiányában egy ideig ez töltötte be a román akadémia funkcióját.
Az ASTRA szegényebb volt, mint a magyar Múzeum Egylet vagy a szász
Verein, noha a romániai értelmiségiek is támogatták. Jellemző, hogy
elindításához nemcsak a papok, polgárok adtak pénzt, hanem a parasztok
áldozatkészségét is igénybe kellett venni; falusi közösségek vállalkoztak
például arra, hogy öt éven át meghatározott mennyiségű szemes kukoricát
adnak az egyesület támogatására. Jelentősége a kiegyezés után sem csökkent,
hiszen az erdélyi románság politikai harca a nemzeti emancipálódásért tovább
folytatódott, s ebben - időnkénti lehanyatlásai ellenére - változatlanul fontos
szerep jutott az ASTRA-nak. Eleinte még esperességek szerint szervezték,
1868-tól azonban már létrehozza saját területi szerveit, 1895-től kiterjeszti
működését a történeti Erdélyen kívüli bihari és bánsági részekre. A
századfordulón megélénkülő egyesület adja ki az első román enciklopédiát,
melynek 38 ezer cikkét felerészben már romániai szerzők írják. 1905-ben
megépül a nagyszebeni ASTRA-M úzeum, mely egyben iroda, könyvtár és
színház is. Kiad népies könyveket, előadásokat szervez a parasztoknak, s
részükre száznál több kis népkönyvtárat létesít. A világháború előtti
nagygyűlései valóságos tömegdemonstrációk voltak. Alig a magyar Múzeum
Egylet elsősorban tudományos tevékenységével tűnt ki, addig a román
egyesület jelentősége mindenekelőtt népművelő munkásságában lelhető fel.
Korszakunk utolsó két évtizedében az ASTRA egy román kulturális
minisztérium funkcióját töltötte be.
1891-ben alakult Bukarestben a L ig a C u ltu r a lä , melynek feladata forma
szerint a mindenütt élő románok kulturális életének összefogása, támogatása
lett volna. Ezen a téren érdemi tevékenységet nem fejtett ki, annál nagyobb
volt azonban nemzeti politikai aktivitása - működését ezért a politikatörténeti
részben tárgyaljuk.
A három nagy nemzeti egyesület között szorosabb kapcsolat nem alakult ki,
noha kezdetben illendőségből mindegyiknek voltak, tiszteletbeli tagjai a másik
két nemzet fiaiból, s a tudományos munka során mindegyre volt érintkezés a
szakemberek között. A kortársakat azonban még lekötötte a nemzeti intézmé­
nyek kiépítése, az össznemzeti integráció folyamata vagy a „nemzeti
küzdelem” , s ebben szükségszerűen háttérbe szorult az egymás közti
organikus kapcsolatok teremtésének igénye.
Magyaroknál, románoknál a század második felében az „anyanemzettel”
való teljes kulturális összeolvadás időszakonként valóságos Pestre és Bukarest­
re irányuló értelmiségi exodushoz vezetett. A világvárossá fejlődő Budapest
mágnesként vonzotta a művészeket, tudósokat. A román értelmiségiek pedig
ugyancsak több évtizede szívesen mentek Bukarestbe. Nemcsak azok, akik a
magyarországi politikai feltételeket mostohának érezték, vagy az államhata­
lommal összeütközésbe kerültek, hanem olyanok is, akik idehaza szép karriert
futottak be. A bánsági Victor Babes 1879-től a budapesti egyetem megbecsült
oktatója, aki Pasteurrel, Kochhal, Virchowval állt kapcsolatban, s az első
513 magyar bakteriológiai tankönyv írója, 1886-ban megy a román kormány
meghívására Bukarestbe. Vegyész testvére éppúgy átmegy Romániába, mint a
rangos szemészorvos George Cráiniceanu, akinek magyar és német szakmo­
nográfiái is voltak. Példájuk igazolása annak, hogy igazi alkotó értelmiségi a
nemzeti társadalmak korában teljes értékű alkotó karriert csak saját nemzeti
közegében tudott befutni. Az ellenpéldák, mint a költő-publicista Grozescu,
aki Romániából visszatért Pestre, inkább csak a szabályt erősítő kivételek.

Az iskolák helyzete
Nem azonos szintről indult neki a polgári korszaknak a három erdélyi nemzet
iskolahálózata. Más volt a történeti örökség, más az egyes társadalmak
gazdasági ereje, s más a kultúrával szembeni népi magatartás. Mindezekhez a
különbségekhez hozzáadta a maga jelentős módosító erejét a mindenkori
államhatalom, mely saját céljainak megfelelően befolyásolta az iskolarendszer
továbbfejlődését. Korszakunk kezdetén az iskolák teljesen az egyházak
kezében voltak, s ebben döntő változás a vizsgált jó fél évszázad alatt nem
következett be.
Az erdélyi magyar iskolák összesítő történetének megírása a jövő feladata,
hiszen még a tanintézetek számáról sincs mindig biztos adatunk. 1851-ben a
2146 erdélyi iskolából 949 volt magyar (742 román és 455 szász), amikor pedig
a kiegyezés után a magyar kormány számba vette a népiskolákat, 1869-ben a
2654 iskolából 866 volt magyar (1436 román és 273 német - a többi vegyes
tannyelvű). Az akkori 113 ezer tanköteles magyar gyermekből csak 47 ezren
jártak iskolába, azoknak is talán csupán fele az egész tanévben, miközben a
szász gyerekeknek már közel 80%-a látogatta az iskolát. A szülők tekintélyes
része - különösen faluhelyen — félig-meddig ellenségesen tekintett az
oktatásra, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium 1870-ben döbbenten
állapította meg, hogy igen sokszor a tehetősebb családok is igyekeznek kivonni
gyermekeiket az iskolába járás kötelezettsége alól.
Az általános elmaradottság mellett erdélyi sajátosság volt a magyarságon
belüli sokfelekezetiségi oktatás. A leginkább iskolabarát felekezetnek az
unitáriusokat tekintették, legalábbis náluk volt a legjobb a beiskolázottak
aránya; őket a reformátusok követték, utóbbi mögött szerepelt, de csak kissé
elmaradva, a katolikus népesség. A népiskolai oktatás színvonalára ezekből
persze alig vonható le következtetés, mert az tájegységenként, iskolánként
jelentősen különbözött; az mindenesetre tény, hogy a magyar iskolákban a
katolikusoknál volt a legmagasabb a tanítói fizetés.
A kiegyezés után az állam a magyar iskolákat favorizálta, részben a
szórványmagyarság védelme céljából, nagyobbrészt azonban azért, hogy a
magyar nyelv ismeretét a nem magyarok körében terjessze. Az állami
iskolaépítések, az egyházi iskoláknak nyújtott alkalmi segélyek kétségtelenül
előmozdították a magyar népoktatás fejlődését. A századfordulón egyedül a
székelyek által lakott megyékben 797 tanintézet működött kétszer annyi
tanulóval, mint ahányan a kiegyezés idején Erdély összmagyarságából iskolába
jártak.
A középfokú oktatást a neoabszolutizmus korszerűsítette, egységessé
alakította, a dualista állam pedig szívesen épített új gimnáziumokat, szakis­
kolákat. A nagy hagyományokkal rendelkező gimnáziumok, kollégiumok 5^4
 tovább őrizték kiemelkedő szerepüket. Kolozsvár, Nagyenyed, Marosvásár­
hely középiskolái országosan is tekintélyesnek számítottak, a kolozsvári
piarista gimnáziumban - de másutt is - mindig jelentős számú román diák is
tanult. A zilahi református gimnáziumban nemcsak Ady Endre tanult, hanem
oda járt Iuliu Maniu is, a 20. század egyik nagy formátumú román politikusa.
A magyar iskolarendszer a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem
1872. évi felállításával vált teljessé, melyet a megszüntetett jogakadémiára,
sebészorvosi intézetre és az Erdélyi Múzeum Egyletre alapozva hoztak létre.
Induláskor sok nehézséggel küszködött, de a jó szakemberek, majd az erősödő
állami támogatás a századfordulóra színvonalas oktatási-kutatási központot
teremtettek belőle. Az egyetemalapítás után lett Kolozsvár modern iskolavá­
ros, ahol a világháború előtt a lakosság negyedét tanárok és tanulók tették ki.
A szász iskolahálózat nemcsak a Kárpát-medence viszonyaihoz képest,
hanem európai mértékkel mérve is példás fejlődést mutatott.
A neoabszolutizmus korában a szász gimnáziumoknak a kormány által
szorgalmazott korszerűsítése megtörtént, anélkül, hogy azokat az állam - a
nagyszebeni jogakadémiához hasonlóan - átvette volna. Az univerzitás
vagyonából még 1850-ben egy külön iskolai dotációt rendszeresítettek, ami az
oktatási intézmények fenntartásának biztosítékául szolgált, elősegítve ezzel a
magas iskolázottsági arány fennmaradását. A szászok nagy vagyoni ereje és
mintaszerű áldozatkészsége a dualizmus korában is elégségesnek bizonyult
ahhoz, hogy a kormányzat magyarosító törekvéseit tanintézeteiktől elhárítsák,
s csak olyan államsegélyeket fogadjanak el, amelyek nem veszélyeztetik ezek
autonómiáját. (A szász községek 1907 és 1910 között iskolaépítésre 1,3 millió
koronát áldoztak, a bankok közül pedig egyedül a Hermannstädter Sparkasse
1912-ig több mint 2,6 millió koronát fordított ún. jótékony - főleg iskolai -
célokra.) 1907-ben az univerzitás erdőeladásokból újabb 18 millió koronás
alapítványi pénzt teremtett, ami az 1910 után már jelentősebb államsegéllyel
együtt elégséges volt a gimnáziumok esedékes újjáépítéséhez. Ezekben a
gimnáziumokban jobbára németországi egyetemet végzett tanárok tanítottak,
sokuk tudományos munkát is végzett. A legismertebb talán a már diákkorában
is kísérletező Hermann Oberth lett, a háború után az űrrepülés egyik
megalapozója.
A korszak végére a szászok körében teljesen megszűnt az analfabetizmus,
minden községükben volt iskola, összesen mintegy 700 jól fizetett tanítóval. Az
5 gimnázium, 1 főreáliskola, 2 alreáliskola, 1 algimnázium és 2 tanítóképző a
kortársak felfogása szerint is kielégítette a 220 ezres szász népesség szükségle­
teit, oktatási színvonaluk elismerten magas volt. A szász gimnáziumok
erősségét, jelentőségét mutatja, hogy tanulóinak közel negyede román és
magyar diákokból állott.
A román iskolahálózat gyöngesége végig a korszakon a román értelmiség, de
az egész erdélyi-magyarországi román társadalom számára az egyik legfájdal­
masabb tény, egyben súlyos nemzeti sérelem maradt.
1848 előtt a görögkeleti románoknak egyetlen gimnáziumuk sem volt,
Balázsfalva pedig még a görög katolikusok igényeinek kielégítésére is kevés
volt. A kulturális elmaradás felszámolására az 1850-es években 18 gimnázium
felállítását látták szükségesnek, azonban a neoabszolutizmus korában csak a
brassói egyházi (1850) és a naszódi alapítványi gimnázium (1863) létesítésére
5 15 kerülhetett sor. A népiskolák - melyek számáról ezen időszakból megbízható
adataink nincsenek - ugyancsak a két egyház kezében voltak. Ezekben az 50-es
években bevezetik a román nyelvtan, valamint a német nyelv tanítását, majd
megkezdik a román történelem tanítását is.
A kiegyezés után az 1868. évi Eötvös-féle népiskolai törvény bevezette az
általános tankötelezettséget (a román gyerekeknek ekkor még csak 28-33%-a
járt iskolába) és egyben a tanítás szabadságát. Ennek folyományaként
iskolaalapítási hullám kezdődött, sok egyházi iskola létesült, továbbá községek
által fenntartott iskolák sora. A törvény ugyan az állam kötelességévé tette,
hogy szegényebb vidékeken a tanulók anyanyelvén működő elemi iskolákat
állítson fel, ez az előírás azonban még magyar vidékeken is sokáig írott malaszt
maradt, román iskolákat pedig az állam nem létesített. így ezeket továbbra is az
egyházak tartották fenn, a község papja volt az „igazgató” , az esperes a
tanfelügyelő, az érsekség a legfőbb iskolai fórum, tehát amolyan oktatásügyi
minisztérium. A kormány adott ki román nyelvű oktatási segédkönyveket,
folyóiratot, Eötvös Déván 1868-ban román tanítóképzőt is felállított, egészé­
ben azonban az oktatás az iskolafenntartókra volt bízva, mindössze néhány
szakmai alapkövetelmény betartására kellett vigyázniuk. A népiskolákban a
magyar nyelv tanítása nem volt kötelező. Az erdélyi románok saját tankönyveit
Romániában is szívesen használták.
Az 1868 utáni évtizedet a román iskolák virágkorának tekinthetjük. 1879-
ben a magyar állam területén 2755 román népiskola működött, azonban
gyarapodásuk megállt. Az a magyarosító iskolapolitika, melyről a politi­
katörténet kapcsán szóltunk, ekkor veszi kezdetét. 1879-ben teszik kötelezővé
a nem magyar népiskolákban is a magyar nyelv tantárgyként való tanítását, s az
állam a nem megfelelő iskolákat szívesen záratta be, hogy helyettük magyar
vagy vegyes tannyelvű iskolákat állítson fel. A szegényebb községek a maguk
részéről igyekeztek szabadulni az iskolafenntartás terheitől, ami ugyancsak az
államosító törekvéseknek kedvezett. Az elmaradást így nem sikerült leküzdeni.
Az analfabetizmus a századfordulón a románok körében volt a legnagyobb.
(Szolnok-Dobokában csak 20,8% volt írástudó, de majdnem ilyen rossz volt a
helyzet Kolozs és Hunyad megyében is.) Amikor 1908-ban a Lex Apponyi a
tanítók fizetésének felemelését rendelte el, sok román iskola kénytelen volt
elfogadni az államsegélyt, ami a magyar nyelv fokozott mértékű oktatásának
bevezetését is jelentette, egy sor iskola pedig megszűnt. 1904-ben 2433 tiszta
román tannyelvű és 407 vegyes tannyelvű román iskoláról tud az állami
statisztika, 1913-ban számuk összesen is csupán 2170; igaz, a román egyházak
ennél többet, összesen 2665 iskolát tartottak számon, s 3350 tanító részesült
államsegélyben.
A román társadalom szegénysége s a magyarosító állami iskolapolitika
együttesen oda vezettek, hogy a román iskolahálózatot az egyházak nagyobb
mértékben fejleszteni nem tudták. A két egyháznak nyújtott iskolai célú
államsegély (1914-ben 3 millió korona) csak a fennálló helyzet fenntartásában
játszott szerepet. Ilyen körülmények között a román tanulók 10-20%-a, más
számítások szerint egyharmada kényszerült arra, hogy magyar vagy német
iskolába járjon, emellett a románok körében még a magyarokénál is nagyobb
(39,2%) volt az iskolába egyáltalán nem járók aránya.
A dualizmus korában 5 román gimnázium működött, továbbiak létesítésére
részben nem volt pénzük az egyházaknak, részben az állam akadályozta
felállításukat, mint például Karánsebes esetében. A hivatalos iskolapolitika 5í 6
 különös súlyt helyezett a középfokú oktatás magyarosítására. A szórványma­
gyarság védelmének címén a kormány állított fel gimnáziumokat nem magyar
vidékeken, így Nagyszebenben, Fogarason, Karánsebesen és Oravicán,
melyeket aztán számos tanuló látogatott. (Az 1911/12-es tanévben 1913 román
tanuló járt román, 4256 pedig magyar és német középiskolába.) Öt állami
gimnáziumban volt fakultativ román nyelvoktatás. Hogy a középfokú oktatást
a korban mennyire nemzeti-politikai kérdésnek tekintették, azt mutatja a
román középiskolák tanárainak, tanulóinak „hazafiatlan magatartása” miatt
felhozott vádak periodikus ismétlődése. Egy ilyen ügy kapcsán magyarosí­
tották el félig a belényesi román gimnáziumot 1889-ben. Ide tartozott a brassói
román gimnázium romániai szubvenciója körüli vita a századvégen, valamint
az, hogy a világháború előtt Tisza Istvánnal folytatott tárgyalások során a
román nemzeti párt egyik leglényegesebb kívánsága további román középis­
kolák felállítása volt.
Felsőfokú oktatásban a románok ugyancsak számarányuk alatt részesültek.
Három görögkeleti és négy görög katolikus papképző intézet mellett 6 román
tanítóképző működött a világháború előtt, ez utóbbiakban évente mintegy 400
ifjú tanult. Román jogakadémia - a 48-as nemzedék kívánsága dacára - nem
létesült. Azok a román ifjak, akik egyetemi tanulmányokat akartak folytatni,
Budapesten, Bécsben, Kolozsvárott s németországi egyetemeken tanultak.
A pesti egyetemen 1862-től működik román tanszék, melynek első vezetője,
Alexandru Roman, politikai sajtóperei és elmarasztaló ítéletek dacára
állásában maradt 1897-ig. A kolozsvári egyetem a románok kívánsága ellenére
nem lett kétnyelvű, csupán egy román tanszéket létesitettek, első vezetőjét,
Grigore Sila$it 1885-ben politikai okokból nyugdíjazták; utódát, Grigore
Moldovant a román nemzeti párttal való éles szembenállása miatt sokan
renegátnak tekintették. A két magyar egyetemnek és a jogakadémiáknak a
világháború előtti években 600-700 román hallgatója volt.
A román fiatalság taníttatásához érdemi segítséget nyújtottak a nemzeti
jellegű egyesületek, bankok, alapítványok. Az egyházak mellett a legfontosabb
az 1871-ben létesített Gozsdu-alapítvány volt, mely a világháborúig mintegy
háromezer diáknak több mint 1 millió korona ösztöndíjat adott. De adtak
ösztöndíjat a naszódi és a karánsebesi vagyonközösségek, az ASTRA, s nem
egy ösztöndíjat magánszemélyek alapítottak.

A tudományok változó világa

A magyar tudományos élet Erdélyben már a reformkorban is igen szorosan

kötődött a szűkebb Magyarországéhoz. Az abszolutizmus korában pedig, mint
az Erdélyi Múzeum Egylet bemutatásánál láttuk, a tudományos élet közvetlen
nemzeti-politikai küldetést töltött be. A kiegyezéssel a külön erdélyi
tudományos élet végleg megszűnt, hacsak annak nem számítjuk a helytörténeti
munkákat, lokális régészeti-történeti társaságok egyébként országos keretek­
hez is kapcsolódó munkásságát.
Erdélyen messze túlmutató jelentőségű volt a kolozsvári egyetem 1872. évi
alapítása, mely egyben a tudományfejlődésben is korszakhatár. „Az utolsó
517 polihisztor” , a nagy vitázó Brassai Sámuel még folytatja sokoldalú
munkásságát, de az elkövetkező évtizedek már a szakosodott tudósok
felnövekedése jegyében zajlanak.
A 48-as nemzedékhez tartozó Kővári László 6 kötetes Erdély-története még
kimondottan politikacentrikus, akárcsak az 1848-49-es Erdélyről 1861-ben
kiadott összefoglalója. Szilágyi Sándor már modernebb, művelődéstörténeti
jellegű szintézist ír. A levéltáros Jakab Elek is készít összefoglalót 1848-49-ről,
megírja kitűnő Kolozsvár-történetét. Ekkor azonban már egyre nagyobb a
jelentősége a Mikó Imre E r d é ly i tö rté n e lm i a d a to k c. sorozatával föllendített
forráskiadásnak, amiből a legismertebb az E r d é ly i o rszá g g y ű lé si em lék ek
( 1 5 4 0 - 1 6 9 9 ) Szilágyi Sándor által kiadott 21 kötete. Az új század a
helytörténetírás megerősödését is magával hozza, sorra születnek a máig
használható megyemonográfiák, melyek szinte mind magukon viselik Orbán
Balázs monumentális A S z é k e ly f ö ld le írá sa (Bp. 1868-1873) c. művének
hatását. A történetírás így a szakosodás ellenére sem szakadt el egészen a
politikától, amit legjobban példáz Jancsó Benedek közéleti és történészi
munkássága, így kitűnő, de elfogult könyve: S z a b a d s á g h a r c z u n k és a d á k o ­
rom án tö re k vé sek (1896).
Az egyetemen a természettudományok területén különösen kiváló szakem­
bereket képeztek. A századforduló után megépült az egyetemi könyvtár
világszínvonalú épülete, egyben az ország második legnagyobb közkönyvtára,
jelentős fejlődésen mentek át a laboratóriumok, a kisegítő létesítmények. Az itt
felnövekedett tudósok közül - félig-meddig önkényesen - a filozófus Böhm
Károlyt, az állattannal foglalkozó Entz Gézát, a Nobel-díjra is javaslatba
hozott zoológus Apáthy Istvánt, a színes fényképezésben úttörő fotográfiapro­
fesszor Veress Ferencet, a repüléselmélettel foglalkozó M artin Lajost, a geo­
lógus Szádeczky-Kardoss Gyulát emelhetnénk ki. Sajátos színfoltot jelentett
Meltzl Hugó munkássága, aki Petőfi verseit közvetítette Nietzschének, s
Brassaival 1877-től kiadta a 12 nyelven megjelenő, nemzetközileg is úttörő
jelentőségű Ö ssze h a so n lító I r o d a lo m tö r té n e ti L a p o k a t.
A román tudományosság kibontakozásában különösen nagy jelentősége volt
az egyesek kitartásának és áldozatkészségének, mivel a szervezeti, intézményes
keretek szinte teljesen hiányoztak, s ezek még a román államban is csak a
nyolcvanas években erősödnek meg.
A történetirás mint jellegzetesen „nemzeti tudomány” az erdélyi romá­
noknál is két vonalon haladt: az ötvenes évektől összefoglaló művek születnek,
melyek a nemzet viszontagságos és heroikus múltjának feltárásával támogatják
a jogszerző törekvéseket (August Treboniu Laurian, A. Papiu-Ilarian),
másrészt megindul a források kiadása mint a tudományos történetírás
alapvetése. A kiegyezést követő korszak reprezentatív történeti szintézise Barit
P á r t i alese d in isto ria T r a n s ilv a n ie i p e 2 0 0 d e a n i in u rm á (Válogatott részek
Erdély történetének utolsó 200 évéből) c., 18 89-91-ben Nagyszebenben
kiadott 3 kötetes értékes műve, amely egyben korszakhatár is. Utódai már
rövidebb időszakokat vizsgálnak, elmélyülnek egyik-másik tájegység, szemé­
lyiség vagy éppenséggel az egyház és iskolák történetében, s egyre többen
adnak ki forrásokat. A szaktudomány és a napi politika persze a továbbiakban
sem válik teljesen ketté, azoknál sem, akik a budapesti egyetemen tanulnak,
hiszen a politikai-nemzeti küzdelem ezt nem is tette lehetővé. Jellemző, hogy a
századelő reprezentatív 8 kötetes politikai-történeti műve, T . V. Pácápan
C a r te a d e a m , sau lu p te le n a tio n a le a le ro m ä n ilo r d e sub coron a u n g a rä 5 18
 (Aranykönyv, avagy a magyar korona alatt élő románok nemzeti harcai) c.
munkája is forráskiadvány, mely a román nemzeti mozgalom közvetlen
céljainak szolgálatára készült.
A román nyelvtudomány fejlődésében a század második felében még fontos,
de csökkenő szerepet játszik Erdély. Az Erdélyi Triász hagyományait folytató
Timotei Cipariu balázsfalvi tudós kanonok kiadta az első filológiai folyóiratot,
s nemcsak a nyelvtörténettel, hangtannal foglalkozott, hanem - a beszélt
nyelvtől egyébként erősen eltérő - etimologizáló latin írásmód bevezetését
szorgalmazta. A hatvanas években aztán megtörténik a fordulat: az erdélyi
román sajtó a cirillről áttér a latin betűs nyomtatásra. Az etimologizáló, a nyelv
nem latin elemeinek, szavainak eltüntetésére irányuló kísérlet persze a
Kárpátokon túl is követőkre talált, a bukaresti akadémia elfogadta, s csak
évtizedes viták során sikerült vaskos túlzásait lefaragni.
A kiegyezés utáni korszakban három irányban tevékenykedtek erdélyi
román tudósok. Egy részük a már megkezdett hagyományt folytatva áttelepül
Romániába, vagy éppen ott képezi magát tudóssá - mint például a román
szlavisztikát megteremtő loan Bogdan - , másik részük a magyar és külföldi
egyetemeken tanulva Budapesten tevékenykedik (Victor Babe§, G. Alexici),
megint mások - s ez egy erősödő vonulat - az egyetemi képzés után Erdélyben
keresnek és találnak helyet maguknak a román iskolahálózatban, az ASTRA
vagy az egyház támogatásával végeznek tudományos munkát. Kivételszámba
mennek az olyan műszaki alkotók, mint a repülőépítő Aurel Vlaicu, aki
mindkét ország határain túl is ismertté vált.

Irodalom és művészetek
Az irodalmi és művészeti élet meghatározó folyamata az 1849-től az első
világháborúig ívelő hosszú fél évszázadban a nemzeti törekvéseket hordozó
idealizáló témaközpontúságtól a modernnek nevezett irányzatok fokozatos
megjelenéséig vezet. Az iskolázás fejlődésével lassacskán egy igen szűk nemesi,
értelmiségi rétegen túl egy szélesebb polgárságot, sőt a parasztság képzettebb
részét is eléri az irodalom és a képzőművészet, még ha ez el is különül ún.
magas művészetre és színvonaltalan szórakoztató tevékenységre. A különböző
rétegek kulturális befogadóképessége és a sokrétű irodalmi-művészeti élet
bonyolult viszonyának elemzése helyett egy rövid történeti szintézisben be kell
érrtünk az irodalom és a képzőművészet vázlatával.
A román szépirodalom korszakunk első évtizedeiben még erősen kötődik
egy-egy kisebb tájegységhez vagy Pest-Budához, mely utóbbi a románság
szellemi életének is egyik központja volt. A Bánságban, Biharban és Pesten
1854-től megjelenő rövid életű kulturális lapok, antológiák mellett Barit
brassói művelődési folyóirata, a F o a ie p e n tru m in te , in im ä si lite r a tu r ä , s főként
Iosif Vulcan 1865-ben alapított hosszú életű pesti, 1880-tól nagyváradi
Familia\2L adott terepet szépírói-költői kísérleteknek. Vulcan még a nemzeti
ébredés kulturális programjának klasszikus folytatója: irodalomszervező,
lapszerkesztő, folklórkutató, maga is ír verseket, novellákat, drámákat, még
egy regényt is, kitűnő kapcsolatokat tart a pesti szellemi élettel, tagja a
Kisfaludy Társaságnak, majd a bukaresti akadémiának is. Külön érdeme, hogy
519 magyarból fordított műveket rendszeresen publikált, s ő jelenteti meg lapjában
a legnagyobb klasszikus román költő, Mihai Eminescu első verseit. A lapok
mellett almanachok, a szélesebb közönséghez szóló naptárak nyújtottak
irodalmi olvasmányt is az olvasni tudóknak.
Az irodalomtörténet a századvég nemzedékének megjelenéséig nem tart
számon igazán nagy erdélyi román alkotót. Andrei Mure$anu költészete 1849-
ig kiteljesedett, s az összromán irodalom részévé lett. Erdélyi követőinek
verseiben sokáig a történeti múlt az uralkodó motívum. A kor írói, irodalmárai,
újságjai nemzeti feladatnak tekintették a népköltészet, általában a román
folklór feltárását és publikálását. Elsőként Atanasie Marienescu publikál 1859-
ben népdalgyűjteményt.
Korjellemző tünet az a magyar-román polémia is, mely a népköltészeti
kutatások során bontakozott ki. Kriza János unitárius költő-püspök 1863-ban
közreadott székely népköltészeti gyűjteményét („Vadrózsák” ) az egyébként
kitűnő Iulian Grozescu a F ő v á ro si L a p o k ban megtámadta, azt feltételezvén,
hogy a K ő m ű v e s K e le m e n és a M o ln á r A n n a román balladák egyszerű
fordításai. A Vadrózsa-pör néven ismert hosszú polémia tisztázta, hogy sokkal
távolibb kölcsönhatásokról és párhuzamos fejlődésekről van szó, s egyben
ráirányította a magyar érdeklődést is a román népköltészetre. 1870-ben éppen
az említett Grozescu és Vulcan közreműködésével jelent meg a román
népköltészet magyar nyelvű antológiája. A népköltészet kutatásában kiemelke­
dett a magyar irodalmat is igényesen fordító novellista, Ion Pop Reteganul, aki
több ezer népdalt, mondát gyűjtött össze, tudományos vizsgálatukban pedig
Grigore Sila§i és Grigore Moldovan kolozsvári egyetemi tanárok.
A századvégre azután az erdélyi-magyarországi románság fejlődése, a
nemzeti integráció előrehaladása meghozza a maga irodalmi gyümölcseit is.
loan Slavici - a nagyszebeni T rib u n a alapítója - realista novellái, regényei
ugyan az erdélyi román falu világából merítik témájukat, de írói munkássága
egészében már Bukaresthez kötődik. A T rib u n a munkatársaként indult a
naszódi George Co§buc költő, hogy hamarosan a Kárpátokon átkelve a ro­
mán költészet megújítójává emelkedjék, akárcsak a brassói $tefan Octavian
Iosif.
Az új század elején ismét megnő a magyar főváros szerepe a román politikai
és szellemi életben. A Szeben vidéki Octavian Goga költői pályája Budapesten
bontakozik ki az 1902-ben alapított L u c e a fá ru l című irodalmi lapnál, melynek
ő volt a jellegadó személyisége. Első verseskötetei is -itt jelennek meg. Az új
folyóirat írói köre egy hangsúlyozottan nemzeti-politikai töltésű új népiesség­
nek adott hangot. E lapnál kezdi munkásságát a jelentős prózaíró, loan
Agirbiceanu. Goga számára életre szóló élmény volt a magyar költészet és
különösen a kor legnagyobb magyar költőjével, Ady Endrével való bontakozó s
1914-ben durván megszakadó barátsága. Ekkorra azonban a L u c e a fá ru l már
rég (1906 óta) Nagyszebenben jelenik meg, oda költözik Goga is, kiugró
tehetségét a román nemzeti mozgalom szolgálatába állítja, hogy aztán élete
végéig megmaradjon gyakorló politikusnak is.
Kimondottan magyar környezetben indult a naszódi Liviu Rebreanu
novellista munkássága (aki kezdetben megpróbált magyarul is írni), majd a
tiszti pályát elhagyva, 1908-tól Romániában telepedett meg, s a világháború
után regényírói tehetségét fejlesztette naggyá. Más utat járt be a századelő
magyar progressziójához, a szociáldemokratákhoz erősen vonzódó költő-író
Emil Isac, akinek verseiben a proletariátus is megjelenik, s a világháború 5^0
 felszított nacionalizmusában kitart majd magyar barátai mellett. Talán
jelképnek tekinthető, hogy ő készítette a történelmi Magyarország összeomlása
pillanataiban az utolsó igényes fényképet a halálosan beteg Ady Endréről. . .
A nemzeti célok szolgálatában látták feladatukat azok a szász írók, költők,
akik a népköltészet felkutatását végezték, vagy történeti ihletésű versekben,
novellákban, drámákban fogalmazták meg népnevelő gondolataikat. A kor
ismert költője, Viktor Kästner szász dialektusban írta strófáit, s ezzel iskolát
teremtett, Friedrich Wilhelm Schuster viszont már a nagy német kultúra
közvetlen részének érzi a szászokat, s ez hagy nyomot versein. Michael Albert
inkább hagyományos nevelő célzatú verseivel tűnt ki. A politikai költészet
azonban a század utolsó harmadára a szászoknál is elapad. Korszakunk első
évtizedeinek jellegzetes alkotása a történelmi novella, dráma, regény, mint
Traugott Teutsch D ie B ü rg e r vo n K r o n s ta d t ja (1865), mely a 17. századba
tekint vissza, vagy későbbi főműve, a S c h w a r z b u r g (1882), mely a 14. századi
erdélyi belharcot jeleníti meg. A kiegyezés utáni szász irodalom szellemi
tartalma még sokáig az előző korból ismert önvédelmi küzdelem, ez kap hangot
például a legjobbnak tartott T raugott Teutsch-drám ában, a J o h a n n e s
H o n te r u sb a n (1898) is. A történelmi elbeszélés, ha nem is töretlenül, de
folytatódik az egész korszakon át (különösen a színpadon). Az írók mindegyre
visszakanyarodnak a szász honfoglalás, a korai történelem témáihoz, jelzéséül
annak, hogy e kisszámú etnikum létkérdései állandóan foglalkoztatták az egész
értelmiséget.
A századforduló változó világa és az új művészeti hatások nyomán egy
modernebb, jelenközpontű irodalom bontakozik ki, melynek nálunk legismer­
tebbjei Oskar Wittstock és az 1907-ben a D ie K a r p a th e n c. modern irodalmi­
művészeti folyóiratot elindító Adolf M enschendörfer regényei, de mellettük
sokszínű, a falu életét elemző vers- és prózairodalom is megfigyelhető, nem
kevés az olyan alkotás, mely a helyi nyelvjárásban íródik. A helyi nyelv
térhódítása a nemzeti integráció részét képezte, s nem állt ellentétben az
össznémet kultúrához való erős kötődéssel.
A magyar irodalmi életnek már 1848 előtt Pest volt a vitathatatlan központja.
A regényíró Jósika Miklós az emigrációból nem tért haza, regényeiben,
novelláiban azonban nem szakadt el az erdélyi múlttól. Kemény Zsigmond
élete is Pesthez kötődött, de erősen pszichologizáló szépírói munkássága
ugyancsak erdélyi témákra épül. Erdélyi költőből lett - szintén Pesten - nagy
irodalomkritikussá, egyben a szellemi élet egyik fő irányítójává a negyvennyol­
cas nemzedékhez tartozó Gyulai Pál. Sokáig jóformán Dózsa Dániel volt az
egyetlen igazi erdélyi író, költő, aki egyébként témáit elsősorban a székelyek
múltjából merítette.
Meg-megújuló kísérletek történtek a kiegyezés utáni korszakban is regioná­
lis irodalmi-tudományos élet szervezésére. A református papiró, Tolnai Lajos
teremtette meg Marosvásárhelyen 1876-ban a Kemény Zsigmond Társaságot,
melynek nehezen, de ígéretesen induló munkássága már 1884-ben az
érdektelenség miatt szinte teljesen megszűnik. 1896-ban a tudatosan decentra­
lizáló szándékú novellista Petelei István elnöksége újra fellendíti valamelyest, s
a világháború előtt soraiban találjuk Gyalui Farkast, Márki Sándort, Szász
Károlyt, Ravasz Lászlót. Kolozsvárott 1888-ban alapitották az Erdélyi
Irodalmi Társaságot, mely sokáig a kitűnő orientalista, Kun Géza gróf
521 elnöklete alatt működött, magvát a politikus Sándor József, Bartha Miklós, a
tudós Kőváry, Brassai, az író Petelei és Benedek Elek alkották; E r d é ly i L a p o k c.
szépirodalmi folyóiratát 1912-ben Bánffy Miklós szerkesztette.
Erdély a magyar könyvtermés több mint egyharmadát fogyasztotta a
világháború előtt, de - Jancsó Elemér szavaival - egy széles körű és a saját lábán
járó provinciális kultúrát nem tudott sosem terem teni. . .
A képzőművészetről a kutatások mai állása mellett a történetírásnak kevés
mondanivalója lehet. Az ismert nagyságok, Barabás Miklós, Szathmáry Pap
Károly hamar elszármaztak Erdélyből, az ifjú Székely Bertalan az 1850-es
években talán még Schwarzenberg kormányzót is lefesti Nagyszebenben, de ő
is a szűkebb Magyarországon válik a történeti festészet egyik legnagyobbikává.
Szülőföldjén inkább megmaradt, s mégis országosan ismert lett a székely
Gyárfás Jenő (1857—1925), „az újkori piktúra Arany Jánosa” , akinek éppen a
korban kevéssé ismert képei voltak a legsikerültebbek. (Egy új művészeti ág, a
fotográfia megteremtésében, technikai megújításában nemzetközi mércével
mérve is jelentős szerepet játszott Veress Ferenc, akinek képeit jelen
kötetünkben is felhasználtuk.) Általában a helyi magyar művészek munkássága
ma még olyannyira ismeretlen, hogy bizonyossággal legfeljebb annyit
mondhatunk, hogy a regionalizmus kiemelkedő szinten nem jelentkezett
korszakunkban.
Az egykorú Erdély határán, de már azon innen, Nagybányán létesítette
1896-ban Hollósy Simon a müncheni típusú akadémizmussal szakító híres
festőiskoláját, a magyar impresszionista festészet nagy jelentőségű műhelyét,
mely iránt messze földről is sokan érdeklődtek. A modern hazai festészet
ismert úttörői: Ferenczy Károly, Réti István, Iványi Grünwald Béla itt nőttek
naggyá, de az elismerést, a sikert Budapest kiállításain aratták le.
A szász képzőművészetben 1849 után egy ideig nem erdélyi németek
játszanak kulcsszerepet, olyanok, mint Theodor Glatz, Theodor В. Sockl. Az
1880-as évektől azután a gimnáziumokból kikerül egy új nemzedék, mely az
1887. évi első nagyszebeni művészeti kiállítás után válik ismertté, s melynek
tagjai Budapesten, M ünchenben és Olaszországban is tanulnak. Robert
Wellmann (1866-1910), Karl Ziegler (1866-1945), Fritz Schullerus
(1866-1898) az ismertebbek, utóbbi a szász múltról nagyméretű történeti
tablókat fest az akadémikus festészet szokásai szerint. A rthur Coulin
(1869-1912) a szászok között a modern művészet előhírnöke, az 1907-től
megjelenő D ie K a r p a th e n képzőművészeti arculatának kialakítója. A világhá­
ború kitörése után a szászoknál is elkezdődik a természethű festészet
egyeduralmának alkonya.
Sajátos erdélyi művészegyéniség e táj egykoron legmodernebb festője, az
egész életében a nemzetközi elismertség és az ismeretlenség határmezsgyéjén
mozgó M áttis Teutsch János (1884-1960), akit a magyar és a szász
művészettörténet egyaránt magáénak vall. Székely apa szász családban
felnövekvő gyermeke, a brassói faipari iskolában faragótehetség, Budapesten,
majd Münchenben tanul, akadémikus szobrászként indul. Eleinte a hagyomá­
nyos portrékat, tájképeket festi, mígnem egy újabb fejlődési szakasz képeit
látva, a világháború alatt Kassák Lajos felfedezi benne az expresszionizmus és
az absztrakt művészet egyik első hazai képviselőjét. Máttis Teutsch hosszabb-
rövidebb megszakításokkal tanárként élt szülővárosában, Brassóban.
A magyar államban élő románok képzőművészeti tehetségei közül volt, aki a
határon túl fejtette ki munkásságát, mint Constantin Lecca (1810-1887), volt, 522
 aki itt is, ott is dolgozott, mint a fogarasi ikonfestő családból származó Misu
Pop (1827-1892), aki templomokat fest vagy biedermeier hatású portrékat; a
negyvennyolcas nemzedék szinte minden jelentős román személyiségéről
készített képet. A Bánságban működő román festők közül a legismertebb a
bécsiek, illetve Székely Bertalan hatását is éreztető Nicolae Popescu
(1835-1877), a tehetséges temesvári Constantin Dániel (1798-1873), több
történeti kép alkotója, a templom- és portréfestő loan Zaicu (1868-1914).
A századforduló nemzedékéhez tartozik Octavian Smighelschi (1866-1912),
a szász Coulin testi-lelki jó barátja; együtt festették a nagyszebeni ortodox
templomot, s utaztak Fraknói-ösztöndíjjal tanulmányútra Itáliába. A bizánci
vonásokat is őrző templomfestés mellett arckép- és tájképfestőként ismerték
kortársai.
A szobrászatban az erdélyiek megmaradtak a mellszobrok, a kisplasztikák
készitésénél. Amikor a századvégen megkezdődött a költséges nagy bronzszob­
rok felállítása, az általában Erdélyen kívüli művészeknek adott munkát.
Honterus brassói szobrát 1898-ban berlini szobrász készíti, a püspök­
történetíró Georg Dániel Teutschét 1899-ben Nagyszebenben egy stuttgarti
művész. A kolozsvári Mátyás-szobor (1902) ismeretesen éppúgy Fadrusz
János műve, mint a zilahi Wesselényi-szobor (1902).
Az építészetben ugyancsak az általánosan elterjedt stilusok dominálnak.
M int Bíró József mondja: az építészet is Budapest divatját követi, neogóttól a
szecesszióig az űj stílusok rátelepednek a hagyományos városképre. De az űj
század változást is hoz. Ahogy a zenében Bartók és Kodály épp Erdélyben
keresik a magyar népzene legrégibb kincseit, úgy a szecesszióból kiágazik egy
külön építészeti irányzat. Thoroczkai Wigand Ede, Zrumeczky Dezső s a
legismertebb: Kós Károly a kalotaszegi és a székely építészet formakincséhez
fordulnak, kialakítanak egy olyan „népies” építőstilust, mely Erdélyben egy
sor - bár nem túl sok - magán- és középületet hoz létre, s a szűkebb
Magyarországon is tért hódít. Egyik-másik épületük napjainkban is szerény
emlékét hordozza Erdély egykori épitészetének.
Az új irodalmi-művészeti törekvések, melyek a századfordulón az ún. nép­
nemzeti iránnyal való szembefordulást is jelentették, jórészt a történeti Erdély
határán, a mélyebben ható erők szempontjából még alig vizsgált,
Nagybányától Temesvárig húzódó interferencia-övezetben voltak erősebbek.
Elsősorban Nagyvárad az, ahol a hivatalosnak tekinthető tradicionális
irodalommal szemben a polgári radikális (és szocialista) törekvések a szellemi
életben összesűrűsödtek, aminek jelképe már a kortársak számára is a költő
Ady Endre volt.

523
III. Politikai élet és nemzetiségi
kérdés a dualizmus korában
(1867-1918)

I. A dualista berendezkedés

Az alkotmányosság és az unió visszaállítása

Az 1865-től folyó alkudozást, majd a porosz háborúban elszenvedett osztrák

vereséget követő 1867. évi kiegyezés a Habsburg-birodalmat két központú
alkotmányos monarchiává alakította. Ausztria és Magyarország belügyeit
ezután külön-külön, önállóan intézte, míg a külügyet és hadügyet az uralkodó
által döntően befolyásolt külön apparátus kezelte.
A kompromisszum egyik alapfeltétele magyar részről éppen az 1848-ban
elfogadott unió maradéktalan visszaállítása volt. 1867. június 20-án egy
uralkodói leirat formailag is feloszlatta a kolozsvári országgyűlést, egy másik
leirat érvénytelenítette a nagyszebeni tartománygyűlés határozatait. A
kiegyezéssel Erdély három évszázados különállásának is vége szakadt.
Az Andrássy Gyula gróf által alakított magyar kormány a parlamenttől még
március 8-án felhatalmazást kapott arra, hogy teljhatalommal intézze Erdély
ügyeit is. Az átmenetileg fenntartott főkormányszék élére egy magyarországi
főispánt, Péchy M anót állították királyi biztosként, feladatául adva a
nemzetiségi mozgalmak figyelését is.
A kormány a beolvasztással nem sietett, már csak azért sem, mert - magyar
ellenzéki bírálóinak kifejezésével szólva - „szőrmentében akart bánni
Erdéllyel a nemzetiségi ügy m iatt” .1Érvénytelenítette például azokat a megyei
határozatokat, amelyek a megyegyűlések tanácskozási nyelvének csak a
magyart engedélyezték. A királyi biztosság a szász székekkel németül,
Fogarassal, Naszóddal, Hátszeggel románul érintkezett, s ezt a gyakorlatot
kellett a minisztériumnak is követnie. A belügyminiszter a megyei tisztsé­
gekről intézkedve előírta, hogy „minden választás alá jövő állomásra -
tekintettel a különböző vallásokra és nemzetiségekre - legalább három és
legfeljebb öt alkalmas egyént jelöljenek ki” .12A kormánynak szándékában állott
a nemzetiségek vezető egyéniségeit legalább részleges együttműködésre
megnyerni. A román ellenzék legtekintélyesebbikét, George Bafitot Eötvös
felkérte, hogy elvei, meggyőződése feláldozása nélkül vállaljon el egy olyan
miniszteri tanácsosi állást, melyben „feladata a román ifjúság nevelésének

1 M a g y a r P olgár, 1868. szeptember 2.

2 Törvények és hivatalos rendeletek gyűjteménye. Szerk. Ö krös BAlint , Pest, 1868. 207. 524
 vezetése lenne” .3 Ezek a gesztusok, valamint az egyesítés szinte lassított
végrehajtása mutatja, hogy az országszerte berendezkedési nehézségekkel,
magyar ellenzéki megyék kiegyezésellenes tiltakozásaival küszködő kormány­
zat nem akart Erdélyben a szászok és a románok számára teljesen elfogadhatat­
lan politikai helyzetet teremteni.
Külön törvény született az unió részletes szabályozásáról (1868. Х Е Ш . te.),
mely ismét kimondotta a polgári és politikai egyenjogúságot, valamint a
„nemzetek” szerinti korábbi előjogok megszüntetését; ugyanakkor a felekeze­
tek jogegyenlőségét megerősítették, önkormányzati rendszerüket megőriz­
hették. A Gubernium megszűnt, a székely főkirálybirák és a szászispán
kinevezése ezentúl a kormány javaslata alapján történt. A szász univerzitást
egyelőre meghagyták, bár bírói jogkörétől megfosztották. Az abszolutizmus
által hozott jogszabályok egész sora maradt érvényben, mert a jogrendszer
tervbe vett általános reformjáig nem akarták a régi magyarországi jogszabályo­
kat Erdélyre ideiglenesen kiterjeszteni. így Erdély jó ideig valósággal
elkülönülő jogterületet alkotott. A különbségeket az új törvények életbelépése
fokozatosan csökkentette, de teljes megszüntetésükre a korszak végéig nem
került sor. Ez a kettősség azt eredményezte, hogy Erdélyben részben
modernebb, részben viszont kevésbé liberális viszonyok uralkodtak, mint a
szűkebb Magyarországon.
Fennmaradt (természetesen számos időközi változással) a korszerű osztrák
polgári törvénykönyv, a modern 1854. évi bányatörvény. Itt (és Horvátország­
ban) fenntartotta a kormány a központilag irányított zsandárszervezetet, mely
mégiscsak korszerűbb volt a szűkebb Magyarország megyéiben fennálló
pandúrszervezetnél. A zsandárság megőrzésében már kétségtelenül szerepet
kapott a nemzetiségi mozgalmak féken tartásának követelménye is. Fenntar­
tották az 1852. évi antiliberális sajtórendszabályokat, igaz, ezeket 1871-ben
korszerűsítették, hogy „a sajtószabadságnak az esküdtszéki intézményben
fekvő biztosítéka Erdélyre is kiterjesztessék” . Sajtóvétség vádja esetén a 12
esküdttől 6 „nem vétkes” szavazat már elegendő volt a felmentéshez, ami a
hatósági önkényt kétségtelenül korlátozta.4

Liberális törvényhozás és patriarchális hatalom

A magyar liberális vezető réteg az új berendezkedésben régi eszményképe: az
egységes nemzetállam s az örökölt realitás, a soknemzetiségű ország közötti
ellentmondást nem tudta feloldani. A történeti jogra épülő nemzeti ideológia
az ország egységének és a polgári jogegyenlőség elvének alapján kitermelte az
„egységes politikai nemzet” fogalmát, mely minden nemzetiséget magába
foglalt; sajátosságaikat, kulturális-nyelvi önállóságukat olyan mértékig ismerte
el, hogy azok a magyarság történelmileg kialakult hegemón funkcióját ne
veszélyeztethessék. A liberális tábor azonban ezen a koncepción belül már nem
rendelkezett részleteiben is kialakított nemzetiségi programmal. M iután az

3 Gál János 1867. május 25-i levele Barithoz. In: George Barit magyar levelezése. Sajtó alá
rend. C hindris , I oan-K ovAcs F erenc. Bukarest, 1975. 103.
4 Az igazságügyi és belügyminiszter 1871. 1498. sz. rendelete. In: Rendeletek tára, 1871. 183,
525 207.
abszolutizmus felszámolásának évtizedében a nemzeti ellentétek ismét
fellángoltak, magyar részről a nemzetiségek igényeinek valóra váltása nem
reformfeladatnak, hanem inkább „engedménynek” számított, s ennek
mértékét közvetlenül a politikai erőviszonyoktól tették függővé.
A liberális elit: Deák, Eötvös, Mocsáry Lajos a polgári egyéni szabadságjo­
gok mellett az önkormányzatra épülő közigazgatási rendszerben keresték a
nemzetiségi kérdés megoldásának biztositékát. Mocsáry ment talán a leg­
messzebb, nyíltan elismerve, hogy Magyarország „polyglott állam” , csak úgy
tartható egyben, ha minden népnek biztosítani tudja a szabad fejlődést, s ezek
önként vállalják a régi összetartozás megőrzését. Eötvös, aki teoretikus szinten
is többször végiggondolta a kérdést, éppen az erdélyi problémák elemzése
közben írta naplójába, hogy még egy köztársasági konföderációtól sem riadna
vissza, „azonban jónak s kedvezőnek tartanám, ha a dualizmussal egy ideig
megállapodva időt nyernénk, hogy a magyar minden tekintetben, főképp
műveltségében megerősödve, a nagy szerepre képessé váljék, mely reá a
jövőben vár” .5 Úgy látta, hogy a Kárpát-medencében élő népek további léte
szempontjából szükségszerű egy erős Magyarország, ez azonban nem
alakítható tiszta nemzetállammá, s az öntudatra ébredt nemzetiségek
„méltányos” politikai és nyelvi követeléseit ki kell elégíteni, a szabadság
nagyobb fokát kell biztosítani nekik, mint amit a szomszéd államokban
kaphatnának. A szkeptikusabb Deák liberális kötelezettségérzetből, hétközna­
pi realizmus alapján hirdeti a méltányos nemzetiségi politikát, mely egy, a
mindenki javára működő, nemzetek feletti államnak akarta berendezni a 67-es
Magyarországot - magyar hegemóniával.
A nemzetiségi törvény (1868. XLIV. te.) kompromisszumos szövegezése
ellenére is jelentős liberális alkotás. Megszületését hosszas bizottsági viták
előzték meg, a saját politikai és kulturális intézményeket, nemzetiségi alapon
szervezett megyéket - valójában föderalizációt - követelő nemzetiségek és a
magyar államnyelv mindenekfölöttiségét, jelenlegi megyei fölényét védő
magyar álláspontok között. Végső megfogalmazásában elsősorban Deák
praktikus kompromisszumkészségét tükrözi. Értelmében minden állampolgár
szabadon szólhatott anyanyelvén a községi és törvényhatósági gyűléseken,
anyanyelvén intézhetett beadványokat akár a kormányhoz is, s arra anya­
nyelvén kellett választ kapnia. Az alsófokú bíróságokon anyanyelvén peresked­
hetett, s a felsőbb bírósági végzést anyanyelvén is meg kellett kapnia. Teljesen
szabad nyelvválasztást engedélyezett a községeknek, az egyházaknak és
egyházi hatóságoknak, a községek és egyházak iskoláinak. Az állam számára
pedig előírta, hogy gondoskodnia kell az anyanyelvű tanításról „egészen addig,
hol a magasabb akadémiai képzés kezdődik” , valamint arról, hogy magas bírói
és közigazgatási tisztségekre a nemzetiségek soraiból is „alkalmas személye­
ket” emeljenek ki.
Bár a törvény elsősorban a teljes egyéni szabadságra épült, azért kollektív
jogokat is biztosított. Egyik legfontosabbnak bizonyult intézkedése kimondta,
hogy „a nyelv, művészet, tudomány, gazdaság, ipar és kereskedelem
előmozdítására” egyleteket, társaságokat és pénzalapokat lehet létrehozni.6

5 Eötvös J ózsef, Vallomások és gondolatok. Eötvös József művei. Szerk. Bényei M iklós .
Bp. 1977- 624.
6 Magyar törvénytár 1836-1868. Bp. 1896. 490. 526
 Ezzel lehetővé vált, hogy a nemzetiségek szervezeteik számára saját, az
államhatalomtól teljesen független anyagi bázist teremtsenek, s létüket
mintegy függetleníthették a különböző politikai széljárások hatásaitól.
Az uralkodó osztály többségének magyar szupremáciatörekvése, a nemze­
tiségek elégedetlenségből fakadó tiltakozó-elutasító magatartása azonban
együttesen megpecsételte az elfogadott törvény sorsát. A kormánypárt
többsége a nemzetiségi elutasítást ürügyként, a törvényből hiányzó szankció­
kat pedig lehetőségként kihasználva, a nemzetiségi törvény politikai engedmé­
nyeiből igyekezett minél kevesebbet megvalósítani. Az elkövetkező évtizedek­
ben több olyan törvény is született, amely szellemében ellentmondott a
nemzetiségi törvénynek. Eötvös és Deák még nagy tapintattal kezelte a
nemzetiségi kérdést. A dualizmus megszilárdulásával, a liberális nagyok
elhalálozásával mintegy párhuzamosan, a birtokos osztály türelmetlenebb
képviselői lettek a politikai élet hangadói, akiknél a nemzetiségi kérdésben a
nacionalizmus messze fölébe kerekedett liberalizmusuknak. A késői liberális
publicista Beksics Gusztáv így fogalmazott: „Egységes osztatlan állam,
egységes osztatlan nemzet: ez a kiindulási pont, törekvéseink célja, tetteink
szabályozója. Ez a kategorikus imperativus, melynek minden reformunk alá
van vetve.”7
Az államegység erősödése, a nemzetiségek politikai háttérbe szorulása és
visszavonulása vezetett oda, hogy a korszak végén már a nemzetiségek
követelték az eredetileg általuk kevesellt, s ezért elítélt 1868. évi törvény
betartását, míg magyar nacionalista oldalról azt olyan megvalósithatatlan
jogszabálynak tekintették, melyet „a nemzet egy önfeledt pillanatában” ,8
veszélyes engedékenységében hozott létre. Az európai mércével is kiváló,
liberális törvény így sosem került teljes körű végrehajtásra.
A politikai jogkorlátozás döntő tényezője volt a sokat vitatott, bonyolult
választási rendszer, melynek külön erdélyi sajátosságai is voltak.
A választójogot az egész korszakban az 1848-ban hozott törvények
határozták meg. A feudális előjogok felszámolása jogkiterjesztés formájában
ment végbe, így a volt nemesek és városi polgárok megőrizték választójogukat,
emellett a megfelelő vagyonnal vagy képzettséggel bírók (mérnökök, orvosok,
ügyvédek, papok, tanítók stb.) kaptak választójogot. A választójoghoz
szükséges vagyon nagyságát - a természeti viszonyait, gazdálkodási-fejlettségi
szintjét tekintve nagyon sokszínű országban - úgy állapították meg, hogy
minden tájegység, sőt minden mikrorégió helyi módosai bekerüljenek a
jogosultak körébe. A szűkebb Magyarországon faluhelyen a változó nagyságú
% úrbéri teleknyi földhöz, városon egy jobb ház, üzem vagy üzlet birtoklásá­
hoz, kézműveseknél pedig egy segéd alkalmazásához kötötték a választójogot.
Erdélyben falun 8 forint egyenes adó lett a cenzus, ami közel felével magasabb
volt a magyarországinál.
1874-ben egy módosító törvény Erdélyben szerény mértékben bővítette a
jogosultak körét. A falvak értelmisége törvényileg ekkor kapott szavazati jogot.
A választók száma azonban mégis jó ideig csökkent, mert más vonatkozások­
ban viszont a cenzust országosan megemelték. A törvény a munkások széles

527
7 Beksics G usztáv, Kemény Zsigmond, a forradalom s a kiegyezés. Bp. 18832. 333.
8 K emény G. GAbor, Iratok... III. 65, 273, IV. 474.
rétegét, a napszámosokat, hetibéreseket teljesen kívül hagyta a választójogot
elérni tudók körén. A korban végig 75-87 ezer körül mozgó erdélyi választók
tömegét, kezdetben mintegy kétharmadát a „régi jogon” szavazók adták, míg a
vagyoni cenzus alapján 1848-ban Erdélyben alig 10 ezer főt írtak össze, s 1869-
ben is alig ütötte meg számuk a 25 ezret. A továbbiakban a vagyon és főként a
jövedelem után jogosultak száma nőtt, a régi kiváltságos választók fokozatosan
kihaltak, bár ez a kategória itt még a századfordulón is egyharmadát adta a
szavazóknak. Az 1913-ban hozott (de már nem alkalmazott) választójogi
törvény is, noha éppen Erdélyben javitott a legtöbbet, csupán duplájára, 150
ezerre emelte az itteni választók számát.
Magyar vidéken általában több volt a választók száma, mint román vidéken.
A felnőtt férfiak közül a szászoknak közel negyede, a magyaroknak húsz, a
románoknak csak kilenc százaléka szavazhatott. (A magyarországi részeken
ilyen különbség nem volt.) A városok aránylag több választóval bírtak, mint a
vidék, s ez megint csak a magyaroknak és szászoknak kedvezett. A magyarokat
és szászokat favorizáló választási rendszerről mondották román értelmiségiek,
hogy általa „a legméltatlanabbul meg vannak gyalázva” .9
Sokkal bonyolultabb volt azonban az egész választási szisztéma, semhogy a
románokat csak kizárni, a szászokat és magyarokat pedig csak privilegizálni
próbálta volna. A legjobb adatokat nyújtó 1904. évi felmérés szerint a román
anyanyelvű választók - a Székelyföld, valamint Kolozs és Torda-Aranyos
vármegyék kivételével - vidéken mindenütt többségben voltak, akárcsak a
magyarországi részeken Szilágy, Máramaros, Arad, Temes, Krassó-Szörény
megyékben. A román jellegű Hunyadban félannyi népre jutott egy képviselő,
mint a székely Udvarhely, Háromszék, Csík megyében. Sok magyar úgy vélte,
hogy „a választójog a románoknak kedvez, csak nem élnek vele” .101Mindennek
a magyarázata abban keresendő, hogy a magyar tájak választói között
könnyebben tudott híveket szerezni magának a dualizmus adott formájával
szemben álló függetlenségi ellenzék, míg a román vidékeken belül a magyar
szavazók a kormánypárt támaszai voltak, s magatartásuk kihatott a románokra
is. A falvak népe ugyanakkor a választást is, képviselőséget is elsősorban urak
dolgának tartotta. Az adott politikai-tudati fejlettségi szint mellett így lehettek
a román választókerületek a századelőig a kormánypárt szilárd bázisai. A
szűkkeblű erdélyi választójog főként ezért maradt fenn, s lett az állam
„túlságosan fontos építőköve” , ahogy Szapáry nevezte Károly román
királynak 1892-ben.11
A választási rendszer a dualizmus fenntartásának egyik alappillérét alkotta.
Béccsel szemben, új abszolutista kísérletek ellen a parlamentáris alkotmá­
nyosságot szolgálta, a szavazójogosultság megszorításával viszont azt garantál­
ta, hogy a dualizmust s ezzel az uralkodó osztályok hegemóniáját alulról jövő,

9 Emlékirat. A román választók képviselőinek 1881. évi május hó 12-étól 14-éig tartott
egyetemes értekezlete meghagyásából szerkesztette és közzéteszi a kiküldött bizottság. Nagysze­
ben, 1882. 87.
10 Ü[ rmössy] L[ajos]: Az oláh kérdés II. E llen zék, 1894. október 5.
11 A bukaresti német követ 1892. február 3-i jelentése I. Károly és Szapáry beszélgetéséről.
Közli: T eodor Pavel, Macarea románilor pentru unitatea nationals §i diplomácia puterilor
centrale 1878-1895. Timisoara, 1979. 259. 528
93- 94- A hagyományos (i860 körül) és a modernizálódó (1900 körül) Kolozsvár, azonos nézőpontból
95. Az 1870-es években még álltak a középkori városerődítés tornyai Kolozsváron. Veress Ferenc felvétele a
Híd utcai toronyról

96. A kolozsvári egyetem diákotthona >

97. A kolozsvári egyetem fő ép ü lete, 1900 k ö rü l l>

98. N ag y szeb en látk ép e észak n y u g at felől. E m il F isch e r felvétele, 1900 körül
99- A marosvásárhelyi Kultúrpalota és városháza. Építette Komor Marcell és Jakab Dezső, 1913. Josef Fischer
felvétele, 1930-as évek
[oo. A Kultúrpalota lépcsőházának részlete
ioi. Mátyás király lovas szobra Kolozsvár főterén. Fadrusz János műve, 1902
 szociális és nemzetiségi törekvések - ha már teljesen eltüntetni nem is lehet
őket - legalább a nagypolitikai élet szintjén ne tehessék kérdésessé.
A hetvenes évek elején a magyar függetlenségi ellenzék egy része még
lehetséges szövetségest látott a dualizmus ellen ugyancsak harcoló nemzetisé­
gekben, s a jogkiterjesztés elve alapján lépéseket tett megnyerésükre. Maga a
kormányzat is megpróbálkozott ellenállásuk kompromisszum útján történő
leszerelésével. Lónyay miniszterelnök 1872. évi tapogatózása azonban - mint
látni fogjuk - nem járt eredménnyel. A dualizmus megszilárdult az 1875. évi
pártfúzióval; az addigi ellenzéki balközép bevonult a kormánypártba, s
létrehozta a Tisza Kálmán által vezetett nagy Szabadelvű Pártot.
A fúzióval a magyar birtokosság döntő többsége feladta addigi ellen­
zékiségét, valójában most helyezkedett el kényelmesen a dualizmus rendszeré­
ben. A közjogi ellenállás feladása viszont együtt járt - mintegy kompenzá­
cióként - a nemzetiségekkel szembeni türelmetlenség fokozódásával. Az
etnikai kérdés tapintatos kezelése fokozatosan megszűnt, a másfél évtizedig
miniszterelnökösködő Tisza Kálmán lett „a nemzetiségek eltiprója” , holott
korábban ő maga többször védte a nemzetiségek egyes részérdekeit. A hivatali
élet elmagyarosítása mellett megkezdődött az a politika, mely az iskolák útján
próbált magyarosítani.
M íg a kiegyezést követő években a kormányzat természetesnek tekintette,
hogy az egyazon nyelvet beszélők egymás kultúráját az elválasztó országhatá­
rokon át anyagilag, akár állami szubvenciók útján támogassák, s a minisztérium
kiközvetítette például a román állam Erdélybe küldött szerény segélypénzeit,
1875-ben az iskoláknak és egyházaknak megtiltották külföldi szubvenciók
elfogadását. 1879-ben - paradox módon nem is nemzeti megfontolásból,
hanem parlamenti taktikai kényszerből - az uralkodó ellenkezése dacára
törvényt hoztak a magyar nyelvnek minden népiskolában tantárgyként való
kötelező oktatására. Ez sértette az iskolafenntartók azon jogát, hogy csak
maguk határozzák meg a tanítandó nyelveket. Az uralkodó körök tekintélye-
sebbje mégsem az iskolától, hanem 50-100 év békés fejlődésétől remélte a
magyarosítást, s ezt csupán gyorsítani kívánta az iskola segítségével és a
nemzetiségi politikusok tevékenységének korlátozása útján.
Az 1876-77. évi megyerendezés során megszűnt a Királyföld hagyományos
autonómiája, a szász és székely székeket az egységes megyerendszerbe tagolták.
15 vármegye alakult a történeti Erdély területén, elnevezésükben (Szolnok-
Doboka, M aros-Torda stb.) lehetőleg őrizve múltjuk hagyományait. A
megyék élén m indenütt a kinevezett főispán állt mint a kormányhatalom
képviselője, míg az igazgatás ügyeit a megyegyűlés által hat évre választott
alispán és alárendeltjei, a járásokban pedig nemcsak a megye saját, hanem a
központi államhatalom külön („magyar királyi”) szerveit is kiskirályként
kézben tartó, ugyancsak választott szolgabírák intézték. A korszakban végig
csökken a megyék önállósága, a megyegyűlés azonban megmarad a parlament
mellett az egyetlen államjogilag elismert politikai vitafórumnak, ahol az
országos politika kérdéseivel is foglalkozhattak. A megyegyűlés tagjait
felerészben választották, felerészben pedig a legnagyobb adófizetők, az ún.
virilisták adták; utóbbi kategória megalkotása a nagyobb birtokosok mellett az
új polgárság részvételét garantálta - kétségtelenül antiliberális módon. A
virilisták köre mindenesetre igen széles volt, a szegényebb Erdélyben már 100
529
23. térk ép . Erdély közigazgatási beosztása a dualizmus korában (1913)

forint körüli adófizetéssel is közéjük lehetett kerülni, míg a szűkebb

Magyarországon ennek általában a duplája kellett.
A községek, falvak politikai jogokkal nem rendelkeztek, őket teljesen a
megye uralta, s a községi képviselőtestületet is felerészben a legtöbb adót fizető
virilistákból kellett összeállitani. Ennek ellenére a széles körű községi szavazati
jog minden önálló, megállapodott 20 év feletti birtokos férfira kiterjedt.
A városokban természetesen modernebb viszonyok alakultak ki, ebben
segített a kormányok tudatos polgárpártoló politikája.
A különböző alsóbb szintű képviseleti testületekben gyakran többségben, de
a megyék apparátusában is szép számban voltak szászok és románok, azonban a 53О
 kulcspozícióban lévők aránya gyors ütemben csökkent. Tisza Kálmán hosszú
kormányzata alatt kezdett kialakulni az a gyakorlat, hogy nemzetiségi
vidékeket olyan tisztviselők is elkormányozhatnak, akik az ottaniak nyelvét
nem beszélik, kultúrájukat, hagyományaikat alig ismerik. A szász polgárság
őrizte pozícióit, főként Szeben megyében, ahol gyakorlatilag végig német
nyelven ment az igazgatás. Ugyanakkor a hivatalos magyarositás és a románok
parlamenti passzivitásának közös eredőjeként a századfordulóra a megyei
politikai életben is erősen háttérbe szorult a románság. Több helyen (Brassó,
M aros-Torda) be se jutottak a megyegyűlésbe, másutt szerény, de becsült
kisebbséget alkottak. Csak Beszterce-Naszódban és Hunyadban (valamint
Krassó-Szörényben és Máramarosban) maradtak erős pozícióban. Itt a
hatalom engedményekre kényszerült, csak meg-megújuló helyi paktumokkal
sikerült a közigazgatás nyugodt működését biztosítani, a kor kifejezésével
szólva: „a magyarságnak magát fenntartania” .

A magyarság magatartása
Erdély magyarságának külön politikai élete az új rendszerben természetszerű­
en megszűnt, a politikával foglalkozók teljesen feloldódtak a nagy parlamenti
pártokban. Külön érdekeket - melyek létezését senki sem tagadta - hangsú­
lyozni sokáig nem volt illő, mert ezt a köztudat formálói partikularizmusnak
bélyegezték. Csupán kerülő úton, az uralkodó nacionalista közszellem
alapjáról, következésképpen torzult formában alakulhatott ki az Erdély-részi
Magyar Közművelődési Egyesület (EM KE) képében egy olyan intézmény,
amely (az Erdélyi Gazdasági Egylettel) egy tartománygyűlés és helyi magyar
kormányszerv funkcióit próbálta pótolni. „H a elvesztettük politika-csináló
első (fejedelemkori) szerepünket, megmaradt a szebb része, a közvagyono-
sodás és közműveltség emelése társadalmi és egyéni erőfeszítéssel” - írta a
K o l o z s v á r i K ö z lö n y .12
Az EM KE hivatalos működését a magyar nyelv és kultúra terjesztése, a
szórványmagyarság kulturális erősítése céljával 1885 tavaszán kezdte, a kor
gyakorlata szerint arisztokrata elnököt választva a hajdani garibaldista Bethlen
Gábor gróf személyében, aki azután mint Kis-Küküllő vármegye főispánja 2%
megyei pótadót (10 ezer forintot) szavaztatott meg az EM KE céljaira.
Példájával más megyék vezetői is próbálkoztak, hatalmas felzúdulást provokál­
va a román és szász értelmiség körében. A szórványmagyarság védelme egy
kevert etnikumú országban igen kényes kérdés volt, néhány elrománosodott
vagy annak vélt kis község visszamagyarosításának gondolata a románokat
mélyen sértette, akárcsak az alapító felhívás azon kitétele, hogy ők ezentúl ne
csupán „magyarul értsenek, de velünk együtt magyarul is érezzenek” .13
Az EM KE egész történetét a szárnyaló frázisos hazafiság és a realitásokra
épülő szerény cselekedetek korjellemző ellentmondása uralta. „Századok
mulasztásait” kívánták pótolni a magyarosodásban, hogy „a székelység
etnográfiai néptömege az alkalmas közművelődési eszközökkel egybekapcsol-

12 A K o lo zsvá ri K ö zlö n y 1884. augusztus 29-i számából idézi: Az EMKE megalapítása és

negyedszázados működése 1885-1910. Kolozsvár, 1910. 78.
S3! 13 Uo. 80.
tassék az Alföld nagy magyar néptengerével” ,14 de összes terveikhez a pénzt
jótékony célú bálokon, szerény adományokból vagy perselyezéssel szedték
össze. Jellemző, hogy egy nem erdélyi földbirtokos 20 ezer forintjával „az első
legnagyobb alapító tag” lett 1888-ban, mígnem Kun Kocsárd gróf 2190 hold
birtokot hagyományozott az egyesületre, székely telepítés céljaira. Telepités
helyett azonban a birtokon székely földművesiskola épült, az is jórészt a
földművelésügyi minisztérium költségén, s meg is maradt annak kezelésében.
A telepítésekhez hasonlóan nem lett semmi a magyarositásból sem.
Ami érdemi munkát végzett az EM KE, az kisebb részben a szórványma­
gyarság egyes tengődő lelkészeinek és tanítóinak évi 50-150 forint körüli
összeggel való segélyezésével kezdődött, majd közel 300 iskola, több mint 200
népkönyvtár, aztán óvodák alapításával folytatódott.
A gazdaság területén számottevő állami megrendeléseket „járt ki” az
EM KE az osztrák-magyar-román vámháború által 1886-tól sújtott kisipar­
nak; propagálta az erdélyi termékeket, vezetői kiállításokat szerveztek,
emlékiratokat írtak, az idegenforgalom fellendítésén fáradoztak. Egyik fő
céljának kezdettől egy kolozsvári nagy földhitelintézet létrehozását tartotta,
azonban az állami támogatás hiányában ez is későn realizálódott. A birtokos­
mentő bank helyett így birtokeladások, kölcsönszerzések közvetítését vállalta,
hitelszövetkezetek létesítését szorgalmazta. Része volt a székely érdekeket
szolgálni hivatott marosvásárhelyi kereskedelmi és iparkamara létrehívásában
(1891), az Erdélyi Iparpártoló Szövetség megalakitásában.
Tevékenységét végigkísérte a román és szász polgárság ellenérzése, noha
elég hamar rájöttek arra, hogy nem veszélyezteti egyik nemzet kultúráját sem,
még kevésbé etnikumukat. Növekvő vagyona, gyarapodó segélyei ellenére az
EM KE jelentősége a századforduló után csökkent. Magyar bírálói
megpróbálták teljesen átirányítani a gazdaságfejlesztés mint legfontosabb
feladat felé. „H a nem siet pénzével a gazdaság megsegítésére . . . akkor az
EM KE négymillió koronája hamarosan csak arra lesz elegendő, hogy koszorút
vegyen rajta a magyar Erdély sírjára” - írta az egyik gazdasági lap két évvel az
első világháború kitörése előtt.15
A századvégen azonban a magyar politikai vezető réteg Erdélyben sem a
távlati veszedelmekkel foglalkozott, hanem jól belehelyezkedett a dualista
rendszerbe, amely a gazdasági fellendüléssel, az államgépezet kiépítésével még
azokat is magával ragadta, akik korábban elégedetlenek voltak Magyarország
félfüggetlenségével. Ahogy az erdélyi politikusok ott voltak az ország fő
hatalmi fórumain, s időnként a pártokban is erdélyi lobbyvá verődtek össze,
úgy az egész értelmiség is teljesen Budapestre orientálódott. Publicisták, írók
előszeretettel írtak a fővárosi lapokba, az Akadémián erős csoportot alkottak az
erdélyiek. Országos problémává csak a székelykérdés vált: a kedvezőtlen
székelyföldi gazdasági körülmények és az elvándorlás az egész egykorú ország
lelkiismereti problémája maradt, megoldására azonban az adott struktúrában
nem álltak rendelkezésre elégséges eszközök. A lokális bajok ellenére a
közfelfogás elfogadta az erős központosítást, úgy vélvén, hogy „csak egy jól

14 Az EMKE 1893-1894. évi jelentése. E M K E É rtesítő, 1894. május 20.

15 ScHANDL KAROLY, A román bankok terjeszkedése. M a g y a r G a z d á k S ze m léje, 1909. II.
[decemberi szám] 221; továbbá 1912. II. [novemberi szám] 203. 5З2
 centralizált adminisztráció szolgálhatja a székelyek és szászok fennmaradásá­
nak érdekeit” .16
A dualista berendezkedéssel a polgári állam sajátos változata jött létre.
Eléggé liberális és eléggé korszerű volt ahhoz, hogy a tőkefelhalmozást,
tőkebeáramlást, a vállalkozást előmozdítsa, ezért elfogadható volt a modern
polgárság számára, noha ez növekvő súlya ellenére alig részesült a politikai
hatalomban. Eleget átmentett a hagyományos intézményekből, a feudális
szellemből és módszerekből, hogy a polgárosodást megindító, de a folyamat
irányítását fokozatosan elveszítő földbirtokos osztály és értelmiségi követő
rétege politikai befolyását megőrizhesse. Ezért egészében elfogadható volt a
hagyományos uralkodó osztály számára is. Félmodern politikai-közigazgatási
struktúrája sokféle ellentét ütközése közepette úgy épült ki, hogy a rendszerrel
való azonosulást az állam polgáraitól nem követelhette meg, beérte a létezőnek
mint realitásnak a tudomásulvételével.
1867 - a korabeli nemzetközi helyzet függvényében - a magyarság egésze
számára rögzített egy felemás helyzetet. Elzárva a nemzetiségi kérdés
alapvetően más úton történő rendezésének elvi lehetőségét, az állam területi
épsége, benne Erdély megtartása lett a politikai élet sarokköve. A történeti
Magyarország fenntartása azonban hozzákapcsolódott a nemesi eredetű úri
osztály vezető szerepéhez, s ezt a magyar társadalom polgári rétegei ugyanúgy
elfogadták, mint a biztonságot garantáló Ferenc József-i birodalmat. N e­
gyedszázaddal a kiegyezés után ez a racionális elfogadás az öröklét dogmájává
változott. Egy-két tisztábban látó vagy inkább jó ösztönű kivételtől eltekintve
többé nem számoltak a Monarchia, vele együtt a történelmi magyar állam
felbomlásának lehetőségével. A veszedelmekre érzékenyebb erdélyiek is
mindig legyűrték fel-felbukkanó aggodalmukat, hogy Erdélyt elveszíthetik. A
lapok felváltva hol a magyarosodás előrehaladtáról, hol „a nemzetiségek
előretöréséről” cikkeztek, a kormányzat pedig, ugyancsak pártpolitikai
megfontolásból, bizalmas belső információként kezelte a Központi Statisztikai
Hivatal azon adatait, amelyek pedig éppen az erdélyi magyar-román
nyelvhatárról valószínűsítették, hogy a századelőn „a végbeli magyarság az
egész vonalon súlyos vereséget szenvedett” .17
A dualizmus rendszere csapda volt: biztonságérzetet adott a magyar
uralkodó osztályoknak, és elhomályosította az őket és a történelmi Magyaror­
szágot fenyegető veszélyeket.

“ A bécsi német nagykövet 1890. április 9-i jelentése. P A A A B onn. Österreich 92. No 6a Bd. 3
A 4781.
17 Miniszterelnöki átirat a vallás- és közoktatásügyi miniszternek. 1908. március 27. O L
533 Miniszterelnökség 1908. XXV, 102.
2. Alkalmazkodási válság a szász
és a román nemzeti mozgalomban

A szászok elhelyezkedése a kiegyezéses rendszerben

A kétszázezer erdélyi szász lakos, melynek értelmiségi és tisztviselő vezető
rétege kiváltságos helyzetének megszűntét féltette a dualizmustól, a romá­
noknál könnyebben, bár nem konfliktusmentesen illeszkedett be az új
rendszerbe.
Az átállást a kormány az ún. újszászok (a beilleszkedést kereső polgári­
értelmiségi réteg) és adminisztratív eszközök segitségével hajtotta végre. Még
1867 februárjában M oritz Conrad személyében új szászispánt nevezek ki, s
megakadályozták egy antiunionista többségű univerzitásülés összehivását. Az
uniót megerősítő 1868. évi törvény még rögzítette a szász önigazgatási jogok
fenntartását, de már a következő évben megkezdődött a Királyföld betagolása a
polgári államba.
1869-ben a rendeletileg kialakított új választójog segítségével olyan
összetételben ült össze az univerzitás, amelyben 4 román és 1 magyar
részvételével a 18 újszásznak sikerült majorizálni a 21 ószászt, s kidolgoztak
egy javaslatot a Szászfóldnek a megyerendszerhez való közelítésére, olyat,
amely a kormányzatnak elfogadható volt. 1872-ben a két szász irányzat
formailag egyesült, s a május 11-i medgyesi gyűlésen kiadott S z á s z N e m z e ti
P ro g ra m b a n elfogadta a dualizmust, „a magyar államegységet” , ha az nem
erősíti a centralizációt; a magyar államnyelvet, ha bővítik a nemzetiségi
nyelvhasználat lehetőségi körét; a modernebb képviseleti rendszert, ha az nem
vezet „az éretlen tömegek” túlsúlyához. A sok feltétellel körülírt főhajtás ára az
lett volna, hogy a Királyföld egy erősen önálló megye formájában továbbra is
fönnmaradhasson.
Fentről a modern állam centralizációs törekvései, lentről a szászföldi román
tömegek egyenjogúsítása, a közélet alsó és középszintjeire való bekopogtatása
szorongatták a régi szász intézményeket. Az erősebb érdek a kormánnyal való
jó - a valóságban csak elfogadható - viszonyt kivárna, ezért ültek képviselőik a
Deák-pártban, noha Andrássy 1870-ben világosan megmondta a nagy
befolyású Teutsch püspöknek, hogy minisztertársait idegesítik a szász
privilégiumok.
Az átalakításról ismétlődő konzultációk után - miután a románok is a
Királyfóld feloszlatását kérték, mivel abban jogaik nem érvényesülhetnek -
Tisza Kálmán kormányzata újszász támogatással meghozta az 1876. évi X II.
tc.-et, s ezzel harmadszor, most már tartósan, szétdarabolták a Királyföldet.
Megszűnt az univerzitás politikai és közigazgatási hatásköre, átalakult a
hatalmas vagyont kezelő és iskolákat támogató nagy alapítvánnyá. A közel hét
évszázados autonómia elvesztése fájdalmasan érintette a szász polgárságot, de
távolról sem hozta azt, amitől az ószászok féltek: „a szász nemzet törlését az
élők sorából” .18 Szász vidéken jórészt német maradt a közigazgatás, az

18 Idézi F r i e d r i c h T e u t s c h , Die Siebenbürger Sachsen in den letzten fünfzig Jahren.

868-1919. Hermannstadt, 1926. 77. 534
 univerzitás gazdag, nagy hatalmú testület maradt. Vagyoni kérdésekben a
dualista állam következetesen liberális volt, csupán azt írta elő, hogy - a
jogegyenlőség eszméjének megfelelően - abból nemcsak szászok, hanem más
ott élő lakosság, tehát főként románok kulturális céljaira is áldozni kell.
Szilárdan állt a szász evangélikus egyház alkotmánya mint a nemzeti-kulturális
autonómia egyik bástyája. A veszteség valójában privilégiumokra korlátozó­
dott, pozícióik az egész korszakon át erősek maradtak.
Az új megyékben a főispánok újszászok vagy magyar arisztokraták lettek. Ez
utóbbiak - mint Bethlen Gábor gróf a két Küküllő megyében vagy Bánffy
Dezső báró Besztercén - kemény magyarosító politikát folytattak. Más volt a
helyzet Brassó megyében. Azért is, mert ez volt mindig a modernebb, így az
újszász irányzatnak is a bástyája, így nagyobb volt az egyetértés a kormányzat­
tal. A Tisza-korszakot mégis egészében a szászok és a kormány konfliktusa
jellemezte. Az 1879. évi iskolatörvény ellen, mely kötelezővé tette a magyar
nyelv oktatását minden népiskolában, a szász képviselők és az egyház is
tiltakozott; utólag azonban elérték, hogy a magyar nyelv tanítására ne kelljen
sok órát fordítani. A nyolcvanas évek elején harcot folytattak a készülő
középiskolai törvény ellen, mely nemcsak a magyar nyelv tanítását írta elő,
hanem azt is, hogy a tanárjelölteknek az államvizsgát idővel magyarul kell majd
letenniük. Utólag kiderült az 1883. évi törvényről, hogy a túlzott félelem nem
volt megalapozott. A szász gimnáziumi rendszer a humán felől némelyest a reál
oktatás irányába lépett, egységes lett, a tanárjelöltek nem károsultak azzal,
hogy általában egy évig magyar egyetemre is jártak; a középiskolák állami
ellenőrzése megmaradt a szakszerűség keretében.
A szász polgárság pozícióvédő harcában jelentős erkölcsi támogatást kapott
Németország értelmiségétől, az ottani publicisztikától, amely elítélte a magyar
kormány autonómiaellenes vagy magyarosító intézkedéseit. Az értelmiség és
papság utánpótlásában a németországi egyetemeknek már döntő része volt, s a
porosz-francia háború megnövelte a szászok németszimpátiáját, így erősödött
a nagy német nemzethez való tartozás eszméje. Mindennek egyelőre csekély
közvetlen politikai haszna volt. Bismarck kancellár határozottan állást foglalt a
magyarországi német nemzetiségi törekvések ellen: „A magyar birodalom
erősödésére s egységére oly nagy politikai súlyt fektetünk, hogy ezzel szemben
érzelmi kívánalmainknak háttérbe kell szorulniuk.” 19 Támogatást inkább a
különféle németországi egyesületektől kaptak.
Idővel a szász polgárság soraiban figyelemre méltó átrétegződés ment végbe.
A régi céhes mesterek rétege gyengült, viszont jó néhányan közülük erős
középüzem-tulajdonosok lettek. A vagyonában erősen differenciálódó keres­
kedőréteg számottevően nőtt. A hagyományos hivatalnokréteg részben
elszegényedett, jelentősége, hegemóniája csökkent, a feltörekvő modern
polgárok, ügyvédek, tanárok, orvosok súlya megnőtt, s ezzel az elavult rendi
különállás védelme is háttérbe szorult a gazdasági és kulturális építőmunka
mögött. E változás - mint a tőkés fejlődés következménye - teremtett alapot
arra, hogy az 1876-ban létesített Szász Néppárt, mely természetszerűen
ellenzéki álláspontra helyezkedett, s a nyolcvanas években képviselői végig a

19 Bismarck 1883. március 2-i utasítása a budapesti német konzulnak. P A A A B onn. Österreich
535 104. Bd. 8. A 3866.
kormánypárt ellenében működtek, maga is keresse a kompromisszumot.
Amint Tisza Kálmán - az ellenségeskedés szimbóluma - megbukott, 1890-ben
megállapodás született. Új főispánokat kaptak az ún. szász megyék: Szeben
élére a régi jogvédő Gustav Thälmann került, a szász értelmiség számára újból
megnyíltak a hivatali érvényesülés kapui, méghozzá anélkül, hogy nemze­
tiségük feladására kényszerültek volna. A megyékben nagyobb számban
alkalmaztak szász vagy velük jó viszonyban lévő tisztviselőket. Kis- és
középiparuk jelentős részt kapott az állami ipartámogatásból. Jellemző, hogy
éppen azzal a gróf Szapáry Gyula miniszterelnökkel köthették meg a
kompromisszumot, akit korábban mint belügyminisztert közigazgatási
önkormányzatuk megszüntetése miatt a szász polgárság vezetői bíróság elé
akartak állítatni.
Az 1890. június 17-én Nagyszebenben tartott hétszáz fős „Sachsentag”
jóváhagyta a politikai program módosítását; elfogadta a dualizmust, az
„egységes magyar nemzetállam” gondolatát, minimumként az 1868. évi
nemzetiségi törvényt, és igényt formált arra, hogy a szász értelmiség
hatékonyan közreműködjék az állam feladatainak valóra váltásában. Nagy
hangsúlyt kapott gazdasági intézkedési igényük: a paraszti gazdálkodás és az
ipar, közte a gyáripar fejlesztése. Az új program alapján a szász képviselők
csoportként beléptek a kormánypártba. Ha ezután nem is szűnt meg minden
konfliktus a kormánnyal, a szász honatyák kormánytámogató erőt alkottak
végig a korszakon, a hivatalos nemzetiségi politika pedig irányukban mérsékelt
és engedékeny maradt.
Az 1890-es évektől beinduló ellenzéki, ún. „zöldszász” mozgalom vala­
mennyi magyarországi német vezetésére igényt emelt, de még odahaza sem
tudott többségre jutni. A mértéktartó „feketeszász” politikát a kormányzat
honorálta is, az állami szubvenciót egyházuknak rendszeresen kiutalták; az első
világháború előtti években például államsegély tette lehetővé öt gimnáziumuk
átépítését.
A szász polgárság integrálása a dualista rendszerbe jó mutatója a kiegyezéses
kormányok nemzetiségi-politikai lehetőségeinek és korlátainak. Amennyiben
valamelyik nemzetiség politikai vezető rétege valóban elfogadta (és saját
társadalmával elfogadtatni segítette) a dualizmust, beletörődött néhány,
jobbára külsődleges magyarosítási intézkedésbe, akkor a kormányok támo­
gatták egyházi-kulturális intézményeiket, megtűrték embereiket a közép- és
alsószintű politika kulcspozícióiban, hagyták, hogy városaikat, vidékeiket
továbbra is saját képükre formálják, az államban külön színt képviseljenek.
Ilyen kompromisszumos politikát azonban csak nagy intézményhálózattal bíró
nemzetiség szilárd pozíciókkal rendelkező vezető rétege folytathatott.

A román politika útja a passzív ellenálláshoz

A kiegyezés nehezen kiheverhető csapást mért a román nemzeti mozgalomra.

Nemrég még belátható időre biztosítottnak tűnt Erdély autonómiája, s ha
voltak is balsejtelmeik, abban bíztak, hogy fokozatosan politikai túlsúlyt
szereznek a nagyfejedelemségen belül. Az unió azonban megfosztotta őket
ettől a lehetőségtől. Amit cserében kaptak: az alkotmányosságot és azt, hogy az
536
 erdélyi és magyarországi románok közötti jogi válaszfal is megszűnt, egyelőre
nem tekinthették pozitívumnak.
M ár az 1867. évi koronázási országgyűlést előkészítő választásokon
megmutatkozott az az erősödő irányzat, amely a magyar parlamenttel szemben
a passzivitást hirdette, a románság nemzeti létének biztosítékát egyedül Erdély
különállásának fenntartásában kereste. Magyar oldalon azonban már semmi
kényszerítő ok nem volt engedményre. Amikor végül 1867. június 3-án
néhányan Deákhoz fordultak követeléseikkel, az sem mondhatott mást, mint
hogy elkéstek, autonómiáról nem lehet szó, csupán a teljes politikai
jogegyenlőségre tehet ígéretet.
Az Erdély különállásának felszámolásával megbízott kormánybiztost első
helyzetfelmérő körútja során több helyen a kiegyezéssel szemben ünnepélye­
sen tiltakozó román értelmiségiek fogadták, ő viszont érthetően a befejezett
tények elfogadását ajánlotta nekik, s elutasította a balázsfalvi érsek kérését egy
román nemzeti gyűlés összehívására. Nem volt akadálya azonban annak, hogy
az ASTRA, az újból fellendülő román kulturális egyesület égisze alatt
egybegyűljenek Kolozsvárott, sőt a kormánybiztos is megjelent az első ülésen,
valamint a hangversenyen. Ez a gyűlés határozta meg egy időre az irányvona­
lat: kivárni, amíg a dualista kísérlet megbukik, közben minden lehető
alkalommal tiltakozni a kiegyezés és az unió ellen. 1868 tavaszán a balázsfalvi
P ro n u n cia m en tu m Erdély autonómiája, külön országgyűlése, az 1863-64-ben
Nagyszebenben elfogadott jogszabályok érvényesítése mellett foglalt állást,
amiért szerzői - valamint a nyilvánosságot biztosító lapok szerkesztői - ellen a
kormány bírósági vizsgálatot indított. A nagyszabású per azonban - melytől
néhányan azt remélték, hogy felhívja az európai közvélemény figyelmét a
román ügyre - elmaradt, mert a kormány az eljárást leállította.
Az 1868. évi nemzetiségi törvény vitája során a magyarországi román
politikusok szerb képviselőkkel együtt egy ellenjavaslatot nyújtottak be. A
Mocsonyi-Miletic-terv az ország minden népét külön nemzetnek tekintette, s
ennek megfelelően külön politikai-igazgatási szervezetet szánt nekik, bár nem
tagadta az ország valaminő területi és politikai egységének szükségét. A
javaslatot azonban még Mocsáry sem tudta elfogadni, s az Irányi Dániel
vezette magyar ellenzék is csak taktikai engedményekre hajlott. Az Erdély és
Magyarország unióját részleteiben szabályozó törvény körüli vitában Deák is
újból elutasitotta az autonóm státusra vonatkozó kérésüket.
Az eredménytelenség erősítette a parlamenti passzivitást hirdetők be­
folyását. A történeti fejlődési út különbségei alapján a szűkebb Magyarország
román vezérférfiai az aktív ellenzéki politika hívei maradtak, nemzeti jogaik
biztosítását a kormányzattal szemben, de az egységes magyar államon belül
akarták kiharcolni, ami a magyar pártokkal való taktikai együttműködést is
lehetővé tette számukra. A románság másik felét képviselő erdélyiek viszont a
merev tagadás, a passzív rezisztencia útját választották. A politikai helyzet
romlása mellett a belső megosztottság, szervezetlenség is a passzivitás irányába
nyomta a politizáló értelmiséget.
Az 1869. márciusi szerdahelyi gyűlés már világi ember, Ehe Mácelariu
országgyűlési képviselő elnöklete alatt ült össze. A konferencián a néhány
jelenlevő aktivista politikus figyelmeztetett a várható veszélyekre: a passzivitás
a népükkel szembeni értelmiségi felelősségről való lemondással egyenértékű; a
537 paraszti tömegek más politikai irányzatok befolyása alá kerülnek; elvész az a
szabad fórum is, amelyet a parlament jelent. A mintegy 300 résztvevőből
azonban csupán négyen szavaztak az aktivitás mellett, mert vezérük, $aguna,
saját táborát ezúttal sem kívánta harcba vinni a másik oldal ellen. A nagy
többség lelkesen osztotta Micu-Moldovan kanonok passzivista hitvallását:
„Egy nép életében 20 vagy 30 év annyi, mint egy csepp a nagy tengerben. De
tudjuk, egy felvilágosult században, a 19. században élünk, melyben őrültség
volna azt hinni, hogy az igazságtalanság birodalma évtizedekig eltartson. . . ”20
Elfogadták azt az emlékiratot, amelyet még a kiegyezés megakadályozásáért
folytatott harc idején, 1866 végén nyújtottak be az uralkodónak, elítélvén
benne az uniót, és kifogásolván több 1848. évi törvényt. Egy 25 tagú bizottság
feladatul kapta az Erdélyi Román Nemzeti Párt megszervezését. A kormány
válaszul az alaptörvények védelmére hivatkozva feloszlatta a komitét. A
hatalom amúgy sem ismerte el a nemzeti kizárólagosság alapján szerveződő
pártok legalitását.
A románok számára ekkor kezdődött az a dualista korszak nagyobbik
szakaszára jellemző állapot, hogy pártjuk a törvényesség határán állt,
működését időnként betiltották, ugyanakkor a tilalmat a kormányok sosem
kezelték szigorúan. Az 1869. évi választásokon számottevő lett a román
szavazók távolmaradása. így a románokat 15 „magyarországi” (nemzeti párti)
és 8 kormánypárti törvényhozó képviselte. A külön klubot alakító képviselők
tevékenyen részt vettek a parlament munkájában, szót emeltek a román
politikai-kulturális törekvések, az általános választójog, a sajtószabadság
továbbfejlesztése, a jobb közigazgatás érdekében.
A passzivista erdélyiek a kormány tiltó intézkedését megkerülve, 1870 elején
Tordán egy 6 tagú „deputációt” alakítottak, amely pártvezetőségként volt
hivatva az ellenállást (a parlament helyett) most már a megyegyűléseken
szervezni. 1872-ben Lónyay Menyhért miniszterelnök erdélyi látogatása során
felkérte a passzivista vezetőket követeléseik előterjesztésére. Emlékiratuk az
unió és a dualizmus rendszerének elfogadását Erdély nemzeti alapon történő új
közigazgatási felosztásától, a románnak külön hivatalos nyelvként való
törvényesítésétől, demokratikusabb választójogtól és egy sor román tisztviselő
kinevezésétől tette függővé. Az 1872. évi erőszakos választásokon Erdélyben
általában a román tartózkodás volt a jellemző, azonban az ún. magyarországi
románok is érzékeny veszteséget szenvedtek. A két vezéregyéniséget, a
nagybirtokos Alexandru Mocsonyit és az értelmiségi Vincenpu Babe$t
megbuktatták. A hanyatlástól és széthúzástól elkeseredett $aguna, az akti­
visták újabb gyengülését látva, teljesen visszavonult a politikai élettől, a
következő évben meghalt. Halálával a román nemzeti mozgalom lényegében
kiszabadult a főpapság gyámsága alól.
A nemzetiségi iskolafenntartók jogait sértő 1879. évi Trefort-féle isko­
latörvény elleni harcban politikailag is összekovácsolódott a - Románia
1877-78. évi függetlenségi háborúja nyomán öntudatában amúgy is meg­
erősödő - magyar állambeli román értelmiség. Előkészítő gyűlések és a
budapesti és bukaresti kormányférfiaknál folytatott puhatolózások után, 1881.
május 13-án Nagyszebenben 117 erdélyi és 34 Királyhágón inneni küldött

20 Idézi V a s il f . N e t r a , Lupta románilor din Transilvania pentru unitatea nafionalá

1848-1881. Bucure$ti, 1974. 381. SB «
 részvételével konferenciát tartottak, melyen Erdélyre a passzivitást, a
magyarországi részekre az aktivitás folytatását fogadták el. Ugyanakkor
kimondották az egységes Román Nemzeti Párt megalakulását, elnökül
választva Partenie Cosmát, az Albina bank nagy jövőjű ügyvédjét. Az egységes
párt programja elsősorban az Erdély autonómiájában kicsúcsosodó régi
követeléseket rendszerezte. „A román nemzet soha, semmiféle körülmények
között ki nem békülhet” a dualista rendszerrel, írták az 1882-ben - romániai
támogatással - több nyelven kiadott, sérelmeiket összegező emlékiratban.21 Ez
az öntudatos, de befelé forduló, kevés taktikai lehetőséget nyújtó program
maradt a román nemzeti mozgalom alapokmánya egészen 1905-ig.
A passzivitás politikája arra a kezdetben eléggé elterjedt és indokolható -
Ausztriában különösen élő - helyzetmegítélésre épült, hogy a dualizmus
néhány éves átmeneti kísérlet lehet csupán. A hetvenes évek elején azonban a
kiegyezéses rendszer megszilárdult, az átalakítására irányuló kisérletek
megbuktak. Ilyen körülmények között az 1887-től általánossá tett passzivista
politika kezdeti taktikai hibából alapvető stratégiai tévedéssé változott.
Nemhogy megakadályozta volna a kormányzat politikai tevékenységét, a
közigazgatás lassú, de erőteljes megmagyarositását, az új intézményhálózat
kiépítését, hanem a távolmaradással, ünnepélyes tiltakozásokkal egyenesen
annak kezére játszott. Az országgyűléstől való tüntető elfordulás egy olyan
államban, amelyben a politikai élet szinte teljesen a parlamentbe koncentráló­
dott, súlyos kihatású önkorlátozásnak bizonyult. Választóik - saját jelölt híján
- a kormány jelöltjeire szavaztak, miközben a román ellenzékiség tartósan
jóformán csak 1-2 ezer értelmiségire támaszkodhatott.

Az erdélyi románok ügye a Román Királyságban

Románia társadalma természetes érdeklődéssel és testvéri érzülettel viseltetett

a magyar állam román lakosai iránt. A függetlenség megszerzésének gondjaival
teli hatvanas-hetvenes évtized Romániájában az erdélyi románok támogatásá­
nak ügye - noha gesztusok néha a kormányok részéről is történtek - elsősorban
az értelmiséget, a főiskolai ifjúságot foglalkoztatta.
Románia állami tekintélye nagyot emelkedett az 1877-78. évi orosz-török
háborúban, amikor az elakadt orosz offenzivát román segítséggel, ráadásul
orosz seregeknek Károly román fejedelem parancsnoksága alá rendelésével
sikerült győzelemre változtatni. Erdélyből jó néhány román fiatal ment át az
ottani hadseregbe, nem kis diplomáciai gondot okozva a konfliktusban
formailag semleges Monarchiának. A magyar állam románjai körében lelkes
mozgalmak indultak: pénzt, ruhaneműt, egészségügyi cikkeket gyűjtöttek a
román hadsereg javára. A Tisza-kormány aggodalommal figyelte a románok
felbuzdulását, ismervén az időnként felbukkanó gondolatokat, hogy most már
csak idő kérdése Erdély Romániához csatolása. A gyűjtéseket korlátozta, bár
nem kívánta teljesen megakadályozni. Az adakozók között, ha nem is nagy
számban, szászok és magyarok is voltak, jeleként annak a politikai-lélektani
skizofréniának, mellyel az itthoni társadalom ezt a háborút fogadta. Erdély

539 21 Emlékirat. Nagyszeben, 1882. 121.

magyarsága is pozitív folyamatnak tartotta a török uralom alatt élő népek
szabadságtörekvéseit, aggódott azonban Oroszország balkáni befolyásának
megerősödése miatt, s az európai liberális közvéleménnyel összhangban a
törökszimpátia kerekedett felül. Ez volt az érzelmi háttere az utolsó magyar
romantikus összeesküvésnek, melynek szervezői, a függetlenségi párti erdélyi
Ugrón Gábor, Orbán Balázs, Bartha Miklós, pár száz fős szabadcsapatot
próbáltak toborozni a székelyekből, hogy azután - valószínűleg angol pénzen
vett fegyverekkel - Moldvába betörve, a Szeret egyik hídjának felrobbantásá­
val elvágják az orosz csapatok egyetlen utánpótlási vonalát. Néhány román
értelmiségi már ellenakcióra is gondolt, Tisza azonban összefogdostatta a
toborzókat, a 600 puskát elkobozták, az ügy ezzel lezárult.
A román függetlenség kivívása után a Kárpátokon túl megerősödtek a
romantikus nacionalizmus hullámai. Elszaporodtak az ún. dákoromán naptá­
rak, térképek, melyek egyetlen egységnek mutatják a románságot a Fekete­
tengertől a Tiszáig. A bukaresti lapokban sűrűsödtek az Erdéllyel fogalalkozó
cikkek, melyek egy részét a Kárpátokon innenről írják. Bukarestben néhány
olyan függetlennek tekintett szervezet is alakult, amely felkarolta a határokon
túli románok ügyét, így a Transilvania egyesület (1867), a Carpap egyesület
(1882). Utóbbinak vezetői már 1882-ben egy erdélyi felkelés tervével
foglalkoztak, emisszáriusaik bejárták Erdélyt, s a nagyromán állam meg­
teremtésére buzdító, felkelésre hívó proklamációk bejuttatását tervezték.
1885-ben felszólították Románia lakóit az irredenta zászló kibontására, izzó
hangú felhívásban fegyveres felkelésre biztatták a magyar állam román
alattvalóit.
A néhány emberre szorítkozó lelkes tervezgetéshez azonban nemcsak a
társadalmi alap hiányzott, hanem a nagypolitikai feltételek sem kedveztek. A
Román Királyság Oroszország ellensúlyozásához Németországban és a
Monarchiában keresett támaszt. 1883-ban a Monarchiával kötött titkos
szerződés formájában Románia csatlakozott a Hármas Szövetséghez. S ha
Bukarest nem is vállalt írásos kötelezettséget a Monarchia-ellenes agitációk
elfojtására, ezektől azért mindenkor elhatárolta magát. Kisebb-nagyobb
erkölcsi és anyagi támogatást nyújtott a magyar állam románjainak kulturális­
nemzeti törekvéseihez, ugyanakkor a Carpati egyesületet ellenőrzése alá veti.
1885-ben az irredenta összeesküvés hat szervezőjét kiutasítják Romániából. A
nyolcvanas évektől Bécs diplomáciai úton részben elfojtja, temperálja, részben
- közvetlen veszélytelenségét felismerve - beletörődik egy szerény méretű
román egységmozgalom meglétébe.
Az erdélyi románok helyzete és jövőbeni sorsának alakulása Romániában
időközben bonyolult pártpolitikai kérdéssé lett. A vékony szálon függő román
szövetség fenntartása érdekében, bukaresti kormánybuktatás felidézése
nélkül, Bécs az erdélyi kérdésben nem érvényesíthette teljes nagyhatalmi
súlyát. A bukaresti kormányok viszont, éppen a nemzeti kérdésben otthon
könnyen megingatható pozíciójukra és saját szövetségi hűségükre hivatkozva,
idővel az erdélyi románok számára kedvezőbb nemzetiségi politika kialakításá­
ra igyekeztek rávenni a Monarchia vezető köreit, amihez Bécsben csekély,
Berlinben néha komolyabb pártfogásra találtak.
A hármas szövetségi csatlakozás a bukaresti kormány számára megnyitotta
az utat ahhoz, hogy az erdélyi románok nemzeti fejlődésének kérdésébe
hivatalosan is beleszóljon. Amikor úgy tűnt, hogy kialakult az elfojtást szolgáló 5 4-0
 mechanizmus, amellyel a Monarchia kiüti Románia kezéből az erdélyi kérdést,
valójában akkor kezdett növekedni szerepe az erdélyi románok politikájában és
ezzel sorsának alakulásában.

A Memorandum-mozgalom
1884-ben Nagyszebenben megjelent egy modern román napilap, a T rib u n a ,
amely a Romániából visszatérő író, loan Slavici irányítása alatt, egy fiatal
értelmiségi csoport erejét összefogva, a korábbiaknál jóval élesebb hangon
támadta a kormányzatot, s még inkább a nagyszebeni érsek által frissen
megteremtett, hangsúlyozottan mérsékelt román ellenpártot, amely feltétel
nélkül a kiegyezés és az unió alapjára helyezkedett. Másfél év alatt a mérsékelt
párt szétszóródott, ahogy a T rib u n a ironikusan írta: „a mérséklet betegségében
kiszenvedett” .22
Az új irányzat nem érte be a nemzeti mozgalom vezetőinek szinte csak
tiltakozó deklarációkra és kultúrmunkára szorítkozó óliberális módszereivel,
hanem a szélesebb néprétegek mindennapos gondjait is bevonta a nemzeti-
sérelmi politikába. A T rib u n a honosította meg az erdélyi románok körében a
modern polgári publicisztika gyakorlatát, a minden ellentétes felfogással
szembeni kíméletlenséget, a bukaresti vagy budapesti nagy lapokéhoz hasonló
energikus stílust. Nem tagadván „egy mind nekünk, mind más nemzetiségű
polgártársaink számára elviselhető modus vivendi” megteremtésének
szükségességét,23 nem egészen fél év múlva már azt írta: „H a a magyar
államban a román etnikum megerősítése nem lehetséges . . . akkor nem marad
részünkre más szabadulás, mint egy ilyen magyar állam felszámolása, és a harc
ennek a felszámolásáért; a magyar etnikum ellenségeivel való szövetkezés mint
szerves szükség jelenik meg számunkra.”24
Az új irányzat a román nemzet egységtudatát megpróbálta új alapokra
helyezni. Büszkén hirdette a Kárpátok két oldalán élő románság kulturális
egységtörekvéseit, a magyarországi román politikát a bukaresti pártmegoszlás­
hoz is hozzákötötte, ami belső viszályok forrása, de egyben újabb hajtóerő lett a
megmerevedett hazai mozgalom számára.
A tribunista ifjak megszerezték a román nemzeti párt alelnöki és titkári
pozícióit, s nyomásuk rákényszerítette a pártot, hogy korábbi határozatait
valóra váltva az uralkodó elé terjesszen egy nagyszabású emlékiratot a magyar
állam román alattvalóinak kollektív politikai sérelmeiről. A szorgalmazók most
már Bukarestből is kaptak tömegtámogatást: 1891-ben megalakult a románok
kulturális egységét szolgáló szövetség, a Liga Culturalä. E liga idővel
Párizsban, Berlinben, Antwerpenben is létesített szekciókat, amelyek nem­
zetközi propagandatevékenységet folytattak. Az ellenzéken lévő bukaresti
liberális párt, élén Dimitrie A. Sturdzával - némiképp a magyar parlamenti
taktikához hasonlóan - , a nemzeti kérdésben találta meg a kormánybuktatás

22 Idézi BÍRÓ SÁNDOR, A z erdélyi román értelmiség eszmevilága a XIX. században. In: M R II.
173-
23 Idézi IoAN S l a v ic i , Sbuciumári politice la románi din Ungaria. Bucure$ti, 1911. 23. és
Románii din regatul ungar ?i politica maghiarä. Bucurejti, 1892. 33.
54I 24 T ribuna, 1884. szeptember 25. M R II. 171.
csodaszerét, és így az erdélyi románok mozgalmát pártpolitikai fegyverként is
felhasználta. Támogatta, sőt elég gyorsan vezetése alá vonta a Ligát, amely már
1891-ben kiadta a romániai egyetemisták emlékiratát. A nyugat ifjúságának, a
jövő Európájának szánt röpirat, amelyet 15 ezer példányban román, francia,
német és olasz nyelven terjesztettek, a románság történetét és az európai
fejlődésben elfoglalt helyét taglaló bevezető után az erdélyi románok 1867
utáni nemzeti-kulturális sérelmeit sorolta fel. Hivatalos ösztönzésre a magyar
egyetemisták Grigore Moldván kolozsvári kormánypárti román professzor
segitségével készítettek el egy apologetikus választ, erre azután a magyarorszá­
gi román tanulóifjúság részéről Aurel C. Popovici orvostanhallgató 1892-ben
Nagyszebenben adott ki replikát, mire izgatás címén a kolozsvári bíróság
elítélte, ő azonban a büntetés elől kimenekült az országból.
Rafiu, az eljövendő pártelnök, a röpiratháború hatását értékelve kijelentette:
„Panaszainkat, melyek így egész Európában elterjedtek, meghallgatja, igaznak
és jogosnak ismeri el minden nemzet, és nem mi vagyunk a bűnösök abban,
hogy az európai közvélemény eljutott annak felismeréséhez, hogy valami
korhadt ebben az államban.” 25 Elhatározták a régóta tervezett nagy M e m o r a n ­
d u m haladéktalan benyújtását.
Egy emlékirat-akcióhoz valóban kedveztek a körülmények. Magyarorszá­
gon kormányválság és választási láz volt. Németország - a Monarchia vezető
köreitől eltérően - fontos szerepet szánt Romániának a Balkánon, megpróbált
pressziót gyakorolni Budapestre, egyenesen áldozatokat kérve a nemzetiségi
politikában. Ekkor erősödött meg Bukarestben „a feltételes szövetség”
gondolata, ami Románia szövetségének feltételéül szabja a Monarchiában élő
románokkal szembeni jobb bánásmódot. 1892 januárjában Károly király
Budapesten tárgyalt gróf Szapáry miniszterelnökkel, s kérte őt az erdélyi
választójog kibővítésére, másrészt a nyelvi magyarosító kísérletek, a kulturális
intézményeket érintő közigazgatási sérelmek megszüntetésére. Az elsőt
Szapáry nem volt hajlandó megadni, az utóbbiakat az ellenzéktől való
félelmében nem merte vállalni, s a miniszterelnök „non possumus” -át Ferenc
József is megerősítette. Károly végül is egyetértett a memorandisták
akciójával, amit a szövegtervezet készítőinek meg is mondott.
A terjedelmes panasziraton végigvonul az ellenzéki taktika kettőssége:
kétségbe vonja a kiegyezés, az unió, a nemzetiségi törvény - tehát az egész
rendszer - létjogosultságát, hogy azután másutt az egyes törvények végre­
hajtását kérje számon. Erdély különállásának megszüntetése „nem egyéb, mint
nyílt semmibevétele a román népnek” .26 Elítéli az 1868. évi XLIV.
törvénycikket, mert „a címén kívül az egész törvény semmit sem tartalmaz az
egyenjogúság nagyszerű eszméjéből” ,27 a politikai nemzet fogalmának
bevezetésével pedig nyílt merényletet követ el a nem magyarok nemzeti léte
ellen. Panaszt emel a magasabb erdélyi választói cenzus és a választási
visszaélések ellen, mert az megakadályozza őket, hogy súlyuknak megfelelő
képviselethez jussanak. Bírálja a szigorúbb erdélyi sajtótörvényt, a sajtópere­
ket. A jogszerzés időszakának tekintett 1848-1866. közötti periódussal

25 Idézi Unirea Transilvaniei cu Románia. Szerk. I o n P o p e s c u - P u t u r i —A u g u s t i n D e a c . 2.

kiad. Bucure$ti, 1972. 208.
26 Közli: K emény G. GAbor, Iratok... I. 827.
27 Uo. 831. 542
 szemben az 1867-es rendszer törekvése, hogy „mindent elvegyen tőlünk, amit
az egységes monarchiától kaptunk” .28 Felpanaszolja az iskolai magyarosítást, a
magyar nyelvtanítás erőltetését, a román egyetemi oktatás, az állami román
gimnáziumok hiányát, másfelől viszont papjaik állami szubvencionálásának
módját, mivel az csorbítja egyházi autonómiájukat. A rendszer alig alkalmaz
román tisztviselőket, az értelmiséget üldözi, így „arra a meggyőződésre kellett
jutniok, hogy idegeneknek tekintik őket saját hazájukban” .29 Nincs gyülekezé­
si és egyesülési szabadság, magyarosító egyletek sértik nemzeti önérzetüket:
„naponta kihívnak és szemérmetlenül gyaláznak bennünket” .30
Az emlékirat hangvételét is meghatározó világos alaptétele az, hogy „25 év
alkotmányos lét után a lelkek ellenségesebben állnak szemben egymással, mint
valaha” , és a románok „többé nem bízhatnak sem a budapesti országgyűlés­
ben, sem a magyar kormányban” .31 Fordulatot csak az uralkodó „természetes
közvetítésétől” várnak, hogy „törvényes formában és az erre hivatott tényezők
közreműködésével megváltoztassák hazánk kormányzati rendszerét” .32
1892 májusában, a dualizmus negyedszázados ünnepségeinek előestéjén egy
237 főnyi delegáció vitte Bécsbe az emlékiratot. A kormány kívánságára
azonban az uralkodó nem fogadta őket, ezért Rapu elnök lepecsételt
borítékban a kabinetirodában hagyta a M e m o ra n d u m o t. Onnan felbontatlanul
Budapestre küldték, a miniszterelnökség pedig ugyanúgy visszaküldte a
„feladó” , Rapu lakcímére. Az első lépés így kudarcot vallott.
A kényes helyzetből a magyar nacionalista közhangulat és a kormány
mentette meg a román vezetőket. „Nem követhettünk mi el akkora ostobaságot
- írta egy önkritikus román politikus - , melyre a magyarok ne még nagyobb
ostobasággal válaszoltak volna.” 33 Tordán tüntetők rongálták meg Rapu
házát, ami óriási visszhangot váltott ki Romániában. S mivel 11 ezer román és 2
ezer idegen nyelvű példányban kinyomtatták, és részben a Liga Culturalá
útján terjesztették a M e m o ra n d u m o t, a kormány némi ingadozás után engedett
a nacionalista nyomásnak: a kolozsvári ügyészség 1893 májusában sajtóperi
eljárást indított az aláíró Rapu elnök s az értelmi szerzőséget szintén vállaló
egész pártvezetőség ellen.
A Liga Culturalá szimpátiagyűléseket rendezett Romániában, fokozta
propagandáját Nyugat-Európában, s pénzt adott, hogy a betiltott T rib u n a újra
megjelenhessék. Az ügyet ugyanakkor Bukarestben az ellenzéki liberális párt
az erdélyi románok elárulójának minősített konzervatív kormány megbuk­
tatására is igyekezett felhasználni. Sturdza azt ajánlotta, hogy a per elől az
egész nemzeti komité meneküljön külföldre, tegye át a székhelyét Romániába,
hogy „a harcot európai jelentőségűre emeljék” .34 Ők azonban fölismerték,
hogy Sturdza csak a konzervatív kormányt akarja megbuktatni: „M it szólna a

28 Uo. 844.
29 Uo. 833.
30 Uo. 841.
31 Uo. 824.
32 Uo. 846.
33 V a lf . r i u B r a n i $t e , Amintiri din inchisoare. Insemnári contimporane $i autobiografice.
Jegyz. és kiadta A l e x a n d r u P o r t a n u . Bucure$ti, 1972. 188.
34 loan Bianu 1893. szeptember 12-i levele Brotéhoz. Közli $ e r b a n P o l v e r e j a n - N ic o l a e
543 C o r d o s , Mi^carea mcmorandistä in documente (1885-1897). Cluj, 1973. 224.
külpolitikai kombinációkat nem ismerő parasztság, amikor vezetői hátat
fordítanak, s Romániában megtisztelésben dúskálnak majd, miközben a kicsik,
szegények bemennek a börtönbe?” 35 Ratiu novemberben elment Bukarestbe,
ahol a kormány és a király várható magyar engedményekkel biztatta. Ezért
onnan egyenesen Pestre utazott, de ott engedményeket csak későbbre
helyeztek kilátásba, a románoktól pedig az 1881. évi program feladását kérték,
így a megbeszélés eredménytelen maradt. Közben az emigrálás vagy otthon
maradás kérdése bekerült a román publicisztikába, és az addigi ellentéteket
újabbal tetézve, belső zűrzavart okozott. Ezért alakult ki később az a nézet,
hogy „Sturdza egy év alatt erősebben demoralizált minket, mint a magyar
kormányok 50 év alatt” .36
A sajtóperi tárgyalás 1894. május 7-én kezdődött Kolozsvárott. Mindkét
oldal nagy színjátékra készült. A perbe fogottak védelmére szlovák és szerb
ügyvédeket is felkértek. A védelem az egységes fellépés érdekében a védőknek
és vádlottaknak kötelezően előírt formulákat készített. Ratiuékat már odauta­
zásukkor egy sor állomáson megünnepelték. Özönlöttek az üdvözlő táviratok.
Az első napokban több mint 3 ezer (más források szerint 25 ezer) román
szimpatizáns tüntetett a városban, ahol jelentős katonai erőt helyeztek
készenlétbe. Vidéken is több szimpátiamegmozdulásra került sor, ami már
aggodalommal töltötte el a hatóságokat. A tárgyalás vontatottan haladt, hosszú
ideig a jegyzőkönyv nyelve s főként a védők által használandó nyelv körül folyt
vita, mivel a törvényszék a vádlottaktól ugyan nem tagadta meg anyanyelvűk
használatát, az ügyvédektől azonban a magyar nyelvű szereplést követelte.
Az alapgondolatot, hogy a pert ne hagyják egyszerű sajtóper szintjén
megrekedni, hanem nagyszabású politikai polémiává változtassák, a vádlottak
csak részben tudták megvalósítani. Nem sikerült magát a M e m o ra n d u m o t mint
„történeti és közjogi disszertációt” tartalmi vitára bocsátani. A főügyész
tudatosan tartózkodó vádbeszéde után a vádlottak nevében Ratiu felolvasott
egy impozáns védőbeszédet, melyet a párt titkára és egy bukaresti liberális
politikus szerkesztett. Kijelentette, hogy az egész román nép küldte őket
Bécsbe a trón védelmét kérni lábbal tiprott jogaik érdekében. Valójában „a
magyar nemzet és a román nemzet közötti évszázados perről” van szó,
melyben „a művelt világ bírósága . .. egyszer az eddiginél is jobban és még
szigorúbban elítéli majd Önöket. A türelmetlenség szelleme, Európában
példátlan faj fanatizmus által bennünket elítélve, csak azt sikerülhet bizonyíta­
ni a világ előtt, hogy a magyarok egy zavaró hang a civilizáció koncertjében.” 37
A 17 napig tartó tárgyalás végén az esküdtek nagy többséggel elmarasztalták
a vádlottakat, négy főt pedig fölmentettek. A bíróság - szembefordulva saját
elnökének új eljárást kérő véleményével - a M e m o ra n d u m és a vádlottak egész
szellemét kívánta elítélni, a magyar nacionalizmust és a konfrontációt kereső
román nemzeti komité vágyait egyaránt kielégítve. A büntetés szigorú volt. 15
főt sajtó útján elkövetett izgatás címén két hónaptól két és fél évig terjedő

35 Idézi IOAN G eorgescu, Dr. loan Ratiu. 50 de ani din luptele nationale ale romänilor
ardeleni. Sibiu, 1928. 156.
36 Braniste, i. m. 215.
37 Ratiu május 25-i törvényszéki beszédének magyar szövegét lásd K emény G. GAbor,
Iratok. . . II. 253-254. 544
102. Moldvai csángó asszonyok a csíksomlyói búcsún, 1930-as évek
юз* Táncba menő székelyek Csíkmenaságon. Josef Fischer felvétele, 1930-as évek
104- Templomozók Magyarvalkón. Josef Fischer felvétele, 1930-as évek

105. Torockószentgyörgyi ünnepi viselet. Josef Fischer felvétele, 1930-as évek

io6. Szobabelső Gyimesközéplokon, ládás asztallal. Josef Fischer felvétele, 1930-as évek

107. Oltszakadáti magyar templomozók. Josef Fischer felvétele, 1930-as évek

io8. Csergeványoló Parajdon, 1911

109. Szobabelső Torockón. Josef Fischer felvétele, 1930-as évek

i io . R o m án szoba O rláto n , 1908

i n . T a lm á c s, gazdag ro m án pászto rfalu a V ö rö sto ro n y i-szo ro s b ejáratán ál. Jo s e f F isc h e r felvétele, 1930-as évek
112. Román női viselet Nagyszeben környékéről. Josef Fischer felvétele, 1930-as évek
ИЗ- Szász női ünnepi viselet mellboglárral. Josef Fischer felvétele, 1930-as évek
 államfogházra ítéltek; az akció főszervezőjének képzelt Lucaciu titkárt - a
bírósági elnök és az ügyész nézetétől eltérően —a maximális büntetésre, 5 évi
államfogházra ítélték.

3. Új tendenciák a századfordulón

A kormánypolitika átalakulása a századvégen

1895 elején erdélyi politikus, Bánffy Dezső báró alakított kormányt. Bánffy
korábbi tisztségeiben (1875-től több erdélyi megyének volt főispánja) a
türelmetlen magyarosítás és a rendőri módszerekkel kombinált patriarchális
elnyomás szorgalmazójaként a román és szász értelmiségi körökben gyűlöletes
nevet szerzett magának, még magyar kortársai is „dobokai basának” ism erté^
Meggyőződése volt, hogy a kiegyezés bolygatása nélkül, a dinasztiával,
Ausztriával teljes egyetértésben, minden erőt a nemzetiségek ellen kell
fordítani, meg kell gyorsítani a magyarosítást. Másfelől nézve: a Bécsnek való
engedelmességért fokozott sovinizmussal kárpótolta a magyar nacionalista
közvéleményt.
A Bánífy-féle nemzetiségi politika az eddigi, törvényekkel magyarosító és a
megtorlást inkább kerülni igyekvő magatartást elvetette, s a nemzetiségi
kérdés kezelésének intézményesítését, bürokratizálását vezette be. Célja volt,
hogy a nemzetiségi kulturális életről, politikai mozgalmakról a kormány
folyamatos tájékoztatást nyerjen, s ennek alapján minden területen, minden
intézkedés meghozatalánál következetesen érvényesítsék azokat a nacionalista
szempontokat, amelyeket a korábbi kormányok csupán ösztönösen és rend-
szertelenül alkalmaztak.
Az ehhez szükséges első lépés a miniszterelnökség „nemzetiségi
ügyosztályának” létrehozása volt, melynek irányítását Bánffy magának tartotta
fenn. Ravaszkodó politikájának megfelelően engedélyezte a Budapestre
összehivott, akkoriban nagy visszhangot kiváltó szerb-szlovák-román
össznemzetiségi kongresszust, amely 1895. augusztus 10-én határozatban tett
hitet a területi integritás mellett, de előszámlálta a nemzetiségek sérelmeit, és
síkraszállt az ország soknemzetiségű jellegének politikai elismertetése, a
megyékre épülő nemzetiségi autonómiák bevezetése mellett. Harcuk közös
irányítására koordináló bizottságot hoztak létre, az együttműködésből azon­
ban - a kormány várakozásának megfelelően - néhány értekezleten, levélváltá­
son, az 1896. évi millenniumi ünnepségek elleni tiltakozáson túl nem lett
semmi. A kongresszus jelezte, Nagy-Budapest lett újból a nemzetiségek
politikai tevékenységének fő színhelye, mint ahogy a román kultúra számára is
ismét megnőtt a magyar főváros jelentősége.
A román nemzetiségi mozgalomban is belső válság okozta apály keletkezett.
A M e m o r a n d u m -p e r tömegeket és hatóságokat lázba hozó hullámai gyorsan
elültek. A per még fogházban lévő elítéltjei 1895-ben kegyelmet kaptak. A
perektől, s ezzel „a mártírok gyártásától” amúgy is megcsömörlött a
nacionalista tábor. Romániában az erdélyi mozgalmat mindig erősebben
545 befolyásoló liberális párt került kormányra, s annak vezetője, Sturdza, a
Monarchiának tett hűségnyilatkozatban fordult szembe korábbi álláspontjá­
val. Kijelentette, hogy a Monarchia, „úgy, amint alkotva van, elsőrendű
szükséglete az európai egyensúlynak” és a román állam biztonságának, ezért
kívánatos a magyarok és románok közötti „minden félreértés és veszekedés”
megszüntetése.38 Az erdélyi román egyházak és iskolák formailag titkos, de
köztudott bukaresti segélyezését jórészt leállíttatta, amivel ezek évi 150-200
ezer korona közötti szubvenciótól estek el. Egyedül a brassói görögkeleti
gimnázium és a hozzá tartozó iskolák finanszírozása maradt meg, mert Bánffy
itt kivételesen beletörődött a külföldi segélyezés - igaz, Budapesten át
folyósított - fenntartásába, noha annak törvénytelensége nem volt kétséges. A
nagy tekintélyű gimnázium a romániai szubvenció birtokában már nem volt
kényszeríthető a magyar államsegély elfogadására, s ezzel a hatékony állami
ellenőrzés veszélyétől is megmenekült.
Az iskolák ellenőrzésének megszervezésére a kormány két irányban tett
kísérletet. A tanítók előírt minimális fizetését biztosítani nehezen vagy
egyáltalán nem tudó egyházakra, községekre megpróbálta az államsegélyt
rátukmálni. A kulturális autonómiájukat sértve érző románok ez ellen
többféleképpen védekeztek: a felemelt fizetés elutasításával vagy névleges
béremeléssel. Bánffy erre felhívta a megyéket, hogy minden esetben hajtsák be
az iskolafenntartó közösségeken a fizetésemeléshez szükséges összegeket, s a
megnövelt ún. kultuszadó (ami Aradban pl. a vagyonadó 70-100%-ának felelt
meg) terhével kényszerítsék az érintetteket államsegély igénylésére. Azonban
ez a kísérlet az államra, az apparátusra is visszaütött. Az egyházi hatóságok
ugyanis csak kivetették a tanügyi hozzájárulás költségeit, de annak a néptől
való behajtása, tehát a politikailag kellemetlen feladat a közigazgatási
közegekre maradt. A két román egyház vagyonát ellenőrző szervezet
létrehozása pedig végrehajthatatlan terv maradt.
E korszak jellegzetes magyarosítónak tartott intézkedése volt az 1898. IV. te.
„a község- és egyéb helynevekről” , mely kimondta, hogy minden községnek
csak egy hivatalos neve lehet. Szász és román körök ezt nagy felháborodással
fogadták, hiszen azt jelentette, hogy a hivatalos iratokon, táblákon a nevek
magyar megfelelőit kellett használni; bár a tankönyvekben, iskolák iratain
kiegészítésül felvehették saját elnevezéseiket, a sajtó, a vállalatok pedig
tetszésük szerint használtak elnevezéseket éppúgy, mint ügykezelési nyelvet.
A Bánffy-féle erőszakos nemzetiségpolitikának azonban nagyobb volt a
füstje, mint a lángja. A szászokat semmi sem rendíthette meg, a románok
vezetői az üldözés hatását egy-két év alatt kiheverték. De nem sikerült Bánffy
legfőbb terve sem: a nemzetiségek és a szocialisták üldözésének programjával
tartósan egy táborba tömöríteni a széthúzó magyar politikai erőket. Bánffyt
parlamenti ellenzéke Ausztriával szemben a magyar nemzeti jogok elárulásával
vádolta, s 1899 februárjában megbuktatta. Magával rántotta a bukaresti
Sturdza-kabinetet is, mert nyilvánosságra került, hogy az erdélyi románok
kezelésében Bánffy és Sturdza egymással egyetértőén járt el, amit a romániai
közvélemény nem volt hajlandó elfogadni.

38 T i t u M a t o r e s c u , Istoria contimporanä a Romániei. Bucure§ti, 1917. 332-337.; J a n c só

B e n e d e k , A román irredentista mozgalmak története. Bp. 1920. 229. 546
 Széli Kálmán, a Bánffyt felváltó új miniszterelnök szakított elődje
módszereivel. A „jog, törvény, igazság” hármas jelszavával a Deák- és Eötvös-
féle tiszta kezű kormányzati módszerek visszatértét ígérte az országnak. Az
ismét naggyá duzzasztott kormánypárt birtokában szabad választásokat
rendezhetett 1901-ben, s a nemzetiségek ettől kezdve úgy látták, hogy a
parlamentbe való visszatérésükhöz megjavultak a feltételek. Megnyugtatásu­
kat szolgálta a nemzetiségi ügyosztály - külpolitikai megfontolásokból is
indokolt - feloszlatása, a kicsinyes rendőri módszerek háttérbe szorítása.
A nemzetiségi kérdés kezelése a századvégtől túljutott a rendőri feladatkörö­
kön, szakszerűsödött, s minden kormány napi politikai gondjai közé soroló­
dott, bár rendezését nem tartották igazán sürgető feladatnak.
Ekkor kezdett azonban feltűnni egy új, Erdély magyarsága szempontjából
fontos törekvés: a magyar etnikum közvetett erősítésének szándéka. Terveze­
tek születtek Erdély hiteléletének javítására, a szövetkezeti mozgalom
kiterebélyesítésére, lépések történtek szociális-nemzeti szempontú telepítés­
politika előkészítésére. A legjelentősebb lépés az 1902. évi tusnádi Székely
Kongresszus volt, mely államilag támogatott komplex programot adott a
Székelyföld fejlesztésére. Később a románok is bejelentették igényüket egyes
saját, szegényebb tájaik hasonló állami támogatására.

A kiútkeresés válsága, új aktivitás a románoknál

A M e m o ra n d u m -mozgalomban a tradicionális román politika elérte lehetséges
csúcspontját. Erkölcsi elégtételt szolgáltatott az akció szervezőinek és a pártoló
rétegeknek, de sem a sérelmek orvoslására, sem a továbblépés mikéntjére nem
kínált megoldást. Évekig eltartott, amíg a nemzeti párt eszmei arculatát hozzá
tudta igazítani a megváltozó politikai feltételekhez és az átalakuló román
értelmiség-polgárság új igényeihez.
A kiútkeresés válsága még akkor elkezdődött, amikor a párt vezetői
fogházban ültek a M e m o ra n d u m -perben hozott ítélet alapján. A pártvezetés és
a radikálisabb tribunista fiatalok között fellángolt a frakcióharc, ami azután
1896-ban egyes Bukarestbe emigráltak körében is kitört, tovább növelve az
eszmei zűrzavart.
Új program kidolgozásához az első lökést a romániai politikai körök adták. A
tribunisták az ottani liberális párttal egyetértésben dolgozták ki azt a
programot, mely szükségesnek mondotta az erdélyi románok és a kormány
között egy modus vivendi kialakítását. Eszerint a párt fel kell hagyjon a
passzivitással, s a parlamenti életbe való visszatérés után kompromisszumot
köthet a kormánnyal: Erdély autonómiájának követelését feladhatja egy
kedvezőbb választójog kedvéért. (Olyan program ez, amilyent tárgyalási
alapként régóta igényelt minden magyar kormány is.) A tribunisták 1897-ben
új lapot indítottak ( T rib u n a P o p o r u lu i) , ezúttal már nem Erdélyben, hanem a
szőkébb Magyarországon, Aradon, ahol erős, a passzivitást mindig elutasító
megyei román pártélet folyt, s ahol tekintélyes gazdagparaszti háttérre
számíthattak. Aradon a lakosságnak ugyan csupán 15%-a volt román, de
Brassó után mégis itt volt a legmagasabb a számuk; volt püspökségük,
547 papneveldéjük; itt működött a második legnagyobb bankjuk, a Victoria.
 Az új aktivitás azonban nem indulhatott ki a túlságosan előreszaladó, a
romániai liberálisokhoz pedig túlságosan elkötelezett aradiak vezetése alatt. Az
önálló anyagi bázissal rendelkező, egyre erősödő új réteg, a nemzeti
középosztály rétege lett az, amely az aradiak programját kisajátította, és
hozzáillesztette a hagyományos pártkeretekhez. 1902-ben loan M ihu nagybir­
tokos-bankigazgató a L ib e r ta té d című új szászvárosi lapban hirdette meg az
1881. évi program revízióját: a dualizmus elfogadását és az Erdély autonó­
miájára vonatkozó követelés feladását, részletesebb nemzeti kultúrpolitika s új
szociális politika kialakítását. Egy fiatal ügyvéd, Iuliu Maniu kidolgozta a
vidéki pártépítés, a megyei politika és a modern sajtópropaganda akcióprog­
ramját. 1903 nyarán egy másik fiatal ügyvéd, Aurel Vlad Hunyadban egy
időszaki választáson az autonómiakövetelés említése nélkül nemzeti párti
képviselőnek választatta magát.
Míg a magyarok gyanakodva, a románok és szászok komoly várakozással
fogadták 1903 őszén az udvar emberének tartott Tisza István gróf miniszterel­
nöki kinevezését, aki pályájának kezdetétől nagy jelentőséget tulajdonított a
román kérdésnek, s tudomásul vette, hogy a románokat eltéphetetlen szálak
fűzik a független királyságban élő testvéreikhez. A soknemzetiségű magyar
állam (és a Monarchia) erősítése érdekében a legnagyobb nemzetiséget alkotó
románokkal való megegyezésre törekedett. Miniszterelnöki bemutatkozó
beszédében fontos nemzeti feladatnak mondotta „az ország nem-magyar ajkú
polgárai bizalmának, rokonszenvének megnyerését, megerősitését” , igye­
kezvén egyúttal a mérsékelt vagy közreműködésre hajló réteget „a veszedelmes
izgatóktól” különválasztani.39 A szász vezetőkkel gyorsan megegyezett, így
azok visszaléptek a kormánypártba. A román aktivisták balszárnya, az aradiak
pedig - Tisza kijelentéseiben saját politikájuk igazolását látva - újabb
közeledési lépést tettek. Lapjuk kiemelt szövegben deklarálta: „Feltételek és
hátsó gondolatok nélkül elismerjük a magyar állam egységét, készek vagyunk
vérünket és vagyonúnkat áldozni e politikai egységért és a magyar állam
csorbítatlan területi integritásának fenntartásáért mindaddig, amíg ez az állam
erős és kétségbevonhatatlan intézmények által garantálni fogja a nemzeti
etnikai sajátosságaink alapján való fejlődés lehetőségeit. Tesszük ezt, mivel
meggyőződésünk, hogy egy szilárd Habsburg-állam léte Közép-Európában
erősebb biztosítéka a mi román nemzetiségünk létének, mint lenne a
Habsburg-állam híján egy olyan Románia, mely magába foglalná Dácia
Trajána összes románjait. Ez a mi válaszunk Tisza István gróf kijelentései­
re.” 40 A román párt vezetőinek nagyobb része azonban bizalmatlanul fogadta
Tiszát, aki legsürgősebb feladatának amúgy is az addig példátlan méretű
parlamenti válság megoldását tekintette, és ezért hamarosan engedményekre
kényszerült a függetlenségi ellenzéknek. így azután béketapogatózások helyett
éppen a Tisza-kormány kovácsolt terveket a nemzetiségi iskolahálózat állami
irányításának megalapozására. A Berzeviczy Albert kultuszminiszter által
1904 októberében benyújtott javaslat ellen a nemzetiségek egyöntetűen
tiltakoztak; az erősebb állami beavatkozást kívánó magyar ellenzék sem tartotta

39 Miniszterelnöki programbeszéd. In: Gróf Tisza István képviselőházi beszédei. II. Bev. és
jegyz. K u n J ó z s e f . Bp. 1935. 15-64.
40 Contele Tisza István. Tribuna P oporului, 1903. november 10. 548
 elégségesnek. Parlamenti hadjárata során Tisza, taktikai okokból, végül
minden beterjesztett törvényjavaslatát visszavonta.
A román mozgalom szempontjából Tisza István első kormányának je­
lentőségét azok a mérsékletet mutató gesztusok határozzák meg, amelyek
előrevetítik az 1910-es évek kiegyezést kereső politikáját. Tisza főispánjait
utasította, hogy a románokat lehetőleg vonják be a társadalmi és politikai
életbe, szinte teljesen mellőzte a sajtópereket, a román értelmiséget hagyta
gyűlésezni a Berzeviczy-tervezet ellen, nagyszebeni kultúregyletüknek, az
ASTRA-nak adta az Avram Iancu-szoborra egykor jogellenesen gyűjtött s
Bánffy által lefoglaltatott pénzalapot (időközi kamataival együtt!) és így
tovább. Hosszú idő óta először került szóba, hogy egyes tekintélyes román
közéleti személyiségekkel tárgyalásokat lehetne kezdeni; de időközben a
parlamenti ellenzék összefogott, s hamarosan megbuktatta Tiszát.
Választások előestéjén, 1905 januárjában 11 évi szünet után tartotta
konferenciáját a román nemzeti párt Nagyszebenben. A fiatalabb generáció
által elfogadtatott új program Erdély autonómiája helyett „a román nép
államalkotó politikai egyéniségének elismerését, etnikai és alkotmányos
fejlődésének közjogi intézmények általi biztosítását”41 tűzte ki célul, követelte
az 1868. évi nemzetiségi törvény végrehajtását, a nyelvhatárok szerint
kikerekítendő közigazgatási kerületek önkormányzatát, az általános és titkos
választójog s némi szociálpolitika bevezetését.
Az alkotmányos eszközökkel folyó politikai harc új szakasza a román nemzeti
mozgalom számára baljós jellel indult: a remélt 40 helyett mindössze 8
mandátumot szereztek, pedig a hatósági nyomás alatta maradt a szokásosnak.
Nem sikerült számottevő parlamenti frakcióvá előlépniök.
Az 1905. évi választások nemcsak Tisza bukását hozták. A választók - négy
évtized óta először - többségükben az ellenzékre szavaztak, abban a
reményben, hogy az lazítani fogja az országot Ausztriához fűző kötelékeket,
tovább fog lépni a teljes magyar függetlenség irányában. Az ún. koalíció
választási győzelmével a nemzetiségek útkeresése is újabb állomáshoz érkezett.

A koalíciós korszak és az utolsó bécsi kísérlet:

Ferenc Ferdinánd műhelye

A birodalom egységét féltő uralkodó az Apponyi Albert, ifjabb Andrássy

Gyula, Kossuth Ferenc által vezetett győztes ellenzéki koalíciót nem akarta
kormányra engedni; báró Fejérváry Gézát bízta meg egy parlamenten kívüli
kabinet megalakításával. Az új belügyminiszter, Kristóffy József az általános
választójog bevezetésének tervével ijesztgette a magyar szupremáciát s a
birtokos osztály politikai vezető szerepét nagyon is féltő koalíciót, remélvén,
hogy elejtéséért cserébe feladják az önálló magyar vámterület, önálló jegybank,
a közös hadsereg magyarországi ezredéiben kötelező magyar vezényleti nyelv -
tehát a Monarchia egységét lazító - követeléseiket. A szászok fenntartással, a

41 Az 1905. évi választási programot közli T e o d o r V. PA c At i a n , Cartea de aur VIII. Sibiu,

549 1915. 169-172.; K e m é n y G. G A b o r , Iratok... IV. 534-536.
románok vezetői örömmel fogadták a választójogi reform gondolatát; egy régi
demokratikus követelés hatalmi úton való teljesitését látták benne. Úgy tűnt,
az uralkodó végre a nemzetiségek pártjára áll. Kristóffy azonban (Tiszától
eltérően) még a románoknak sem engedte egy nemzeti konferencia egy-
behívását, nehogy amúgy is nemzetietlennek tartott kormányát a magyar
ellenzék gyengeséggel vádolhassa. Az oktatásügyi miniszter pedig egyenesen
elrendelte, hogy ezentúl az állami iskolákban a hittant magyarul, s ne az illető
felekezet nyelvén tanítsák. Ennek ellenére, míg a koalíció Erdélyben is lármás,
de a Székelyföld egy részét leszámítva, teljesen sikertelen, teátrális „nemzeti
ellenállásba” kezdett, addig a román vezetők tüntetőén adófizetésre, katonás-
kodási kötelességük teljesítésére, úgymond, a dinasztia szolgálatára hívták fel
népüket.
Az ellenzéki koalíciót az uralkodónak végül is sikerült engedelmességre
bírnia, így 1906 tavaszán Wekerle Sándor, a hűséges 67-es politikus
vezetésével, szigorúan „kötött marsrutával” kormányra kerülhetett. A
románok körében ez riadalmat okozott, hiszen a századvégtől már főként a
függetlenségi pártot tartották fő ellenségnek, „a magyar sovinizmus letétemé­
nyesének” . Az új kormány vezetői azonban bizalmas értekezletre hívták meg a
két érseket és néhány román politikust. Bár a javasolt választási együttműködés
- éppen a megyék ellenállása miatt - nem jött létre, az 1906. évi választáson így
is 18 román képviselő „jött be” . Többségük - a szerbekkel és szlovákokkal
együtt - aktívan kivette részét a parlamenti életből, ahol szóvá tették nemzeti
sérelmeiket.
A koalíciós korszak nemzetiségi politikája módszereiben a BánfTy-korszakra
emlékeztet: a Béccsel szembeni megalkuvást a nemzetiségek felé mutatott
keménység ellensúlyozza. Csakhogy most már felerősödő nemzetiségi mozgal­
makkal kellett szembenézni. A koalíciót amúgy is „a magyar nemzetállam”
látványos építésének szándéka vezette. E tényezők együtt okozták, hogy
elszaporodtak a nemzetiségek elleni sajtóperek, a röpiratháború újabb hulláma
bontakozott ki, melyben azt vitatták, vajon el vannak-e nyomva a románok
vagy sem? Ennek a politikának voltak gyümölcsei a minapi Berzeviczy-tervet
fölhasználó, „lex Apponyi” néven ismert iskolatörvények.
Az 1907. évi XXVII. te. a községi és felekezeti iskolák tanítóinak fizetését
megemelte, s ehhez államsegélyt nyújtott az iskolafenntartóknak, amit
azonban egy sor szigorú feltételhez kötött. Az iskoláknak „kifogástalanul
hazafias állampolgári nevelést” kellett adniok a tanulóknak, amit részben a
magyar nyelv és irodalom, alkotmány fokozott tanításával kellett bizonyítani.
Ezzel próbálta a kultúrpolitika megváltoztatni azt a tényt, hogy az ország
népéből közel 40% nem tudott az állam nyelvén beszélni. Súlyos, sok
konfliktus forrásának ígérkező intézkedése volt, hogy ahol a tanulók fele
magyar, ott a tanítási nyelv a magyar kellett legyen, míg 20% magyar tanuló
esetén ezek számára be kellett vezetni a magyar tannyelvet. Mindezt a
külsőségeket magyarosító előírásokkal tetőzték. M inden iskolára föl kellett
rakni az állam címerét, magyarul kiírni a nevét, ünnepkor kitűzni az állami
lobogót, magyar formanyomtatványokat alkalmazni, s a tantermekben magyar
történelmi tablókat kellett elhelyezni. A szászok és románok tiltakoztak.
A törvényelőkészítés idején mindkét oldalról szított nacionalista légkörben
érdemi visszhang nélkül maradt a magyar polgárság leghaladóbb csoportjának,
a századfordulón fellépő polgári radikálisoknak a szándéka, hogy a nemzetiségi 5 5О
 pártokat megnyerje a magyar demokrácia szövetségesének. Vezetőjük, a
politikus-tudós Jászi Oszkár bátran kiállt a nemzetiségek mellett, akárcsak a
Szociáldemokrata Párt, amely egyedüli szervezője volt a nem magyar
proletariátusnak is. A polgári radikálisok némi személyi kapcsolatot építettek
ki a román nemzeti párt néhány képviselőjével, de jelentős közeledésre nem
került sor. A szocialista mozgalmat román részről változó ellenségességgel
nézték, szervezési módszereikből igyekeztek tanulni, néha még a szövetkezés
gondolata is felmerült, de nacionalista alapon féltek attól, hogy szegénypa­
rasztságukat kivonja majd a papság befolyása alól.
A szorongatottságban onnan érkezett szövetségi ajánlat, ahonnan a román
értelmiség mindig is remélte: Bécsből. Nem az öreg császár, hanem a
trónörökös, Ferenc Ferdinánd részéről, aki körül 1906 után egy új birodalmi
politikát kitervelő, a dinasztiaellenesnek tartott magyarokkal élesen szemben
álló titkos „M űhely” jött létre.
Az erdélyi szászok nem építettek ki összeköttetést a főherceghez. Viszont
1906 őszétől az orvos-képviselő Alexandra Vaida-Voevod a M űhely számára
készített álnéven írt jelentéseket. Ferenc Ferdinánd 1907 februárjában a
magyar parlamentben elmondott dinasztiahű és „a magyar szeparatizmust”
bíráló beszéde után fogadta őt először, ugyanúgy titokban, mint M iron E.
Cristea majdani püspököt és Augustin Bunea kanonokot, akiket a két román
egyház nézeteinek megismerése céljából hívtak meg.
Az ez idő tájt bécsi emigrációban élő Aurel C. Popovici kidolgozta egy
föderalizált Nagy-Ausztria tervét, melyben nem a történeti, hanem az etnikai
régiókat kívánta az Amerikai Egyesült Államok tagállamaira emlékeztető
autonómiával ellátni. A történeti magyar állam összes románjait is külön
egységbe foglalta volna (külön földet kerekítve ki a székelyeknek), s tervbe
vette, hogy a Román Királyság csatlakozásával Habsburg-uralom alatt
valósítsa meg a nagyromán egységet. M iután terve a dinasztia erősítését is
célozta, a Műhely bevonta őt munkatársai közé, bár a trónörökös az ő
elképzelését nem fogadta el - mint ahogy egyetlen programot sem tett teljesen
magáévá - , és később utasítást adott konzervatív szellemű átdolgozásra.
A Műhely román munkatársai a jövendő uralkodótól a magyar hegemónia
megtörését, a nemzetiségi jogok kiszélesítését remélték. Ismerték idegen­
kedését a dualizmussal szemben, ellenszenvét a magyar társadalom egésze
iránt. („M inden magyar, akár miniszter, akár herceg, akár bíboros, polgár,
paraszt, akár házaló vagy háziszolga, mind forradalmár, mind csőcselék” - írta
1904-ben.42) Tudták, hogy a koalíciós kormány megdöntése érdekében célja,
hogy az összes nemzetiségeket „rászabadítsa a magyarokra”, s ezért akarja az
általános választójogot is bevezetni. Vaidáék felkínálták a román párt
segítségét a koalíció elleni harchoz, s ezzel nemzeti mozgalmukat fogadtatták el
a leendő uralkodóval, s kétségtelen, hogy kapcsolatuk növelte politikai
tekintélyüket.

42 A trónörökös 1904. július 30-i levelét közli R obert A. K ann, Erzherzog Franz Ferdinand
551 Studien. Wien, 1976. 114-115.
Az utolsó dualista kísérlet:
Tisza István román tárgyalásai
A koalíciós kormány bukása és Khuen-Héderváry Károly gróf 1910. januári
miniszterelnöki kinevezése periódushatár volt a dualizmus politikai történeté­
ben. Az évekig elhúzódó belpolitikai válság leküzdésére megkezdődött az
összes konzervatív tartalékok egybegyűjtése, egy új hatvanhetes kormánypárt
kialakitása.
Az erdélyi magyarság is megcsömörlött a koalíciótól, a nemzetiségek pedig
az új minisztériumban az udvar embereit látták, s jövetelükhöz annál is inkább
reményeket fűztek, mert a trónörökös az új kormányelnöktől saját politikájá­
nak megvalósítását várta. A kormány gondosan alájátszott vágyaiknak. Rövid
úton felfüggesztették egy sor jogerős politikai büntetés végrehajtását, az
örökölt sajtóperekből számosat elejtettek. Hallgatólag engedélyezték a román
trikolór használatát, a legfelsőbb bíróság kimondotta, hogy nem tilos a nemzeti
himnusznak számító É b r e d j, ro m á n című dal nyilvános éneklése; s az Apponyi-
féle iskolapolitikát is revízió alá vették.
Az aradi T rib u n a -csoport kedvezően reagált az új kormány első intézkedése­
ire. Felismerték, hogy Khuen-Hédervárynak a magyar függetlenségi ellenzék
elleni harcban szüksége lesz a nemzetiségekre. A bukaresti liberális párt
biztatására is sürgették a „tisztességes megegyezést” , és szervezkedésbe
kezdtek. A nemzeti komité vezetősége ugyancsak várakozással fogadta a
változásokat. Khuen biztosította őket, hogy a választásokon a kormány nem
akarja szétzúzni a nemzetiségeket. Állítólag 60 kerületben Ígérték ők a
kormány támogatását, cserében a kormány jelentős - egyes körzetekben
60-100 ezer korona - választási segélyt ajánlott fel nekik.
loan I. C. Brátianu, a bukaresti liberálisok vezére is küldetett a román
pártnak egy tekintélyes összeget. Khuen jóindulatára, Ferenc Ferdinánd és a
bécsi keresztényszocialista Lueger körének támogatására is számíthattak. 37
körzetben 33 jelöltet léptettek fel. A belső egység azonban hiányzott. A
hidegfejű Maniu hiába óvott: „Ne higgyenek, kérem, azon hazug híresztelé­
seknek - mondotta alvinci választóinak - , hogy különösen mi, volt román
képviselők valami megállapodást kötöttünk volna az új korm ánnyal.. , ”43
Az 1910. évi választás - főként magyar vidékeken - a különösen erőszakosak
közé tartozott. A Tisza István által megteremtett kormányzó Nemzeti
Munkapárt olyan győzelmet akart, amelyben több parlamenti ellenfelet
teljesen megsemmisít, köztük a nemzetiségeket is, hogy megakadályozza egy
Ferenc Ferdinándot szolgáló erős képviselői blokk kialakítását. A M unkapárt -
a koalíció hangzatos nacionalizmusában csalódott közvélemény megváltozása
miatt is - nagy győzelmet aratott. Tisza bizalmas körben kijelentette: most már
jöhet a trónörökös!
A román jelöltekből mindössze 5 jutott mandátumhoz, 3 olyan kerületben,
ahol ellenjelölt nem volt. Kormánypárti programmal viszont 9 román jutott a
képviselőházba. A meglepetés olyan nagy volt, hogy az első időben nem is
igyekeztek a kormányzati terrorra hárítani a felelősséget. „Legfeljebb 2 helyet
vitt el a választási erőszak - írta egyik legszolidabb lapjuk - , több helyen román

43 T rib u n a , 1910. június 4. 552

 szavazatok ezreivel buktak képviselőink.”44 A nagyszebeni érsekség kompro­
misszumot hirdető lapja egyenesen a népnek egy megvalósíthatatlan program­
mal való szembefordulásáról beszélt.
Tisza István gróf, a magyar uralkodó osztályok „providenciális férfiúja”
még a választások előtt állást foglalt a román-magyar megegyezés mellett.
Beszédét melegen fogadták a román lapok, a balázsfalvi U n ire a egyenesen
Deákhoz hasonlította ót, aki védelmébe veszi a nemzetiségeket. Júliusban a
parlamentben ismételte meg álláspontját, amit a román nemzeti komité
kiindulási alapnak elfogadott, ezért hozzájárult, hogy M ihu, ez a nagy vagyonú
férfiú, akinek már az aktivitás meghirdetésében is része volt, tárgyalásokat
kezdjen Tiszával. Az első megbeszélésen Tisza - régebbi álláspontjától
eltérően - beletörődött a román párt különállásának fenntartásába, elfogadta,
hogy a további tárgyaláson e párt vezető emberei is részt vegyenek, s az
esetleges megállapodást egy román nemzeti konferenciával ratifikáltassák. A
pártvezetés kialakította a követeléseket. Elhatározták, hogy ha a kormány
teljesíti kívánságaikat, „tartózkodóbbak” lesznek a parlamentben, s új
pártprogramot fognak kidolgozni.
1910 őszén elküldték Tiszának a román nemzeti párt politikai, gazdasági és
kulturális igényeit tartalmazó emlékiratát. A 23 pontba foglalt követelés a
választójog bővítésére, 50 választókörzet biztosítására, a román nyelv
rendszeres hatósági használatára, román hivatalnokok kötelező minimumának
meghatározására, három új román püspökség fellállítására, az Apponyi-
törvény revíziójára, a román kulturális célokra fordított államsegély emelésére,
3 állami román gimnázium felállítására, a „székely akciónak” a román
vidékekre való kiterjesztésére vonatkozott, hogy a saját gazdasági fejlődésüket
is előmozdítsa. Cserében a 67-es alap elfogadását ígérték, de kormánytámogató
politikát nem vállaltak. Ezt Tisza (és Khuen) elfogadhatatlannak tartotta, de
tárgyalási alapnak tekintette. A román párt egy bizottságot küldött ki a
tárgyalások irányítására, tagjai azonban egymás között nem tudtak megálla­
podni. Maniu és Vlad még a fennálló jogállapotot sem voltak hajlandók
elismerni, a széthúzástól és a szaporodó követelésektől elkeseredett Mihu
pedig visszalépett. Mivel a különböző frakciók ellenpropagandájukkal
megbénították az egyezkedőket, a kormányban pedig joggal támadt az a gyanú,
hogy a vezetők nem urai saját táboruknak, létkérdéssé vált a frakciók
felszámolása.
A legerősebb frakciót, az aradi tribunista csoportot az ekkor már elismert
költő, Octavian Goga neve fémjelezte, aki az 1902-ben Budapesten megindí­
tott L u c e a fá ru l, majd a T a r a N o a s tr á című irodalmi-politikai folyóiratai révén
lett népszerű a Kárpátok mindkét oldalán. Goga kemény cikkek sorozatában
támadta a választási vereségért hibáztatható nemzeti komitét, annak fel-
frissítését sürgette. Az őt követő „acélos fiatalok” tömegszervezetet akartak,
minden idegen - magyarnak vagy zsidó-magyarnak tartott - hatás leküzdését.
Egy messianizmusból, vallási misztikumból, konzervatív antikapitalizmusból
kialakított, de demokratikus szinezetű politikai gondolkodásrendszer kifej­
lesztésével kezdték, amelyen érezhető a korabeli szociológia és a magyar
polgári radikalizmus hatása is.

553 L ib en a tea , 1910. június 4.

 A pártvezetés előbb alkudozott, azután határozatban ítélte el a frakciózást,
majd hivatalos pártlapot alapított, ugyancsak Aradon. 1911 elejétől egy
elpártolt tribunista, Vasile Goldi§ szerkesztésében megjelent a R o m á n u l. Az új
lapot egyetlen cél vezérelte: a T rib u n a szétzúzása. A durva személyeskedésig
menő sajtóháború valóságos eretneküldözéssé fajult, amit a magyar lapok nem
kis kárörömmel kommentáltak. A válság megoldását végül is Bukarest vállalta
magára. 1912 márciusában megjelent Aradon Constantin Stere, a bukaresti
liberálisok bizalmi embere, és kemény eszközökkel felszámolta a T rib u n á t. A
lap és vagyona átment a komité tulajdonába, beolvadt a R o m á n u lb z. A
negyedszázados tribunista mozgalom ezzel véget ért. A demokratikusabb
szárny vesztett, de a komité mozgásszabadsága, kompromisszumképessége
megnőtt.
Az erdélyi román közélet részben éppen a belharcok hatására megélénkült.
1910-től sorra rendezték a politikai népgyűléseket, felvirágzott az egyleti élet,
amelyet 1909-től egy addig ismeretlen besszarábiai birtokos (Vasile Stroescu)
három év leforgása alatt legalább félmillió korona adománnyal élénkített. Az
ASTRA fennállásának fél évszázados ünnepe 1911-ben nagyszabású
összromán politikai tüntetés lett, amelyben szimbolikus szerep jutott a
Kárpátok átrepülésével kísérletező tehetséges erdélyi aviatikusnak, Aurel
Vlaicunak.
A munkapárti kormányzat és az erdélyi románok közötti második tárgyalás-
sorozat részben Bukarest sugalmazására kezdődött. 1913 januárjában Teodor
Mihali, Iuliu Maniu és Valeriu Brani§te átadták a párt 11 pontba foglalt
követeléseit, melyeket azonban a trónörökös tanácsára úgy fogalmaztak meg,
hogy az annak alapján létrejövő megegyezés bármikor „m int magyar részről be
nem tartott, ezért semmisnek és érvénytelennek beállítható legyen” .45
Követelték, hogy az állami és községi iskolákban minden fokon oktassák a
románt, vezessék be a román közigazgatási és bírósági nyelvet, a korlátlan
gyülekezési és sajtószabadságot, s végül kapják meg a képviselői mandátumok
arányos részét. Tisza válasza - nyilván a követelések érezhető erősödése miatt
is - igen tartózkodó volt, megmaradt az egyszerűbb, elintézhető egyházi,
közigazgatási sérelmek orvoslásánál, gazdaságpolitikai ígéreteknél. A
trónörökös egyetértésével a románok megszakították a tárgyalást.
A harmadik tárgyalássorozat erős nemzetközi feszültség idején, 1913 őszén
vette kezdetét, a balkáni háborúkat lezáró bukaresti béke után. Az időközben
miniszterelnökké emelkedett Tisza újólag tárgyalt a három küldöttel, akik
azonban (a trónörökös és a megerősödött Románia fokozódó támogatását
élvezve) szaporították a követeléseket. De Tisza is többet engedett. A
közigazgatásban és az elsőfokú bíráskodásban megígérte az anyanyelv írásos és
szóbeli használatának teljes biztosítását, a tisztviselők vizsgakötelezettségét az
általuk igazgatott vidék nyelvéből, a román nyelvtanítás kiterjesztését. Egy
állami román gimnáziumot ígért, s az eddigi 7 millió korona román célú
államsegély felemelését; végül, hogy mintegy 30 választókerület juthat a
románoknak, valamint azt, hogy hajlandó az Apponyi-törvény „rekonsziderá-
ciójára” . De Tisza feltételei is súlyosak voltak. Azt kívánta, hogy a román párt

45 Alexandria Vaida-Voevod 1913. január 23-i levele. Kriegsarchiv, Bécs. Militärkanzlei Franz
Ferdinand. Rumänische Akten, 303/9. 554
 régi sérelmi programját feladva fenntartás nélkül fogadja el az adott állami
berendezkedést, a megegyezést tekintse tartós megoldásnak, s politikáját a
megegyezés realizálására koncentrálja. A paktumot Tisza a román kérdés
nagyjából végleges elintézésének szánta.
A román párt súlyos dilemma elé került. Tisza komoly szándékát nem
vonhatták kétségbe. Bukarest is megegyezést, a hivatalos Bécs is valami
megállapodást sürgetett, míg a román polgárság napi igényei ugyancsak a
kormányzattal való jó viszony megteremtését kívánták. Elfogadták volna Tisza
ajánlatát, ha az nem kívánja tőlük a dualizmus tagadásának feladását, ahogy
mondták: a lemondási nyilatkozatot. A párt szűk vezető rétege óhajtotta a
megegyezést, de nem merte vállalni annak következményeit, szeretett volna
ellenzéki is maradni. Bizonytalanságukat táplálta Ferenc Ferdinánd, aki a
románoknak döntő szerepet ígért az egyre időszerűbbé váló trónváltozás
korára. Részben ez magyarázza kívánságaik bővülését is, amelyek 1913-ban
egy tárca nélküli román miniszter és két államtitkár igénylésében csúcsosodtak
ki. Ezután a magyar miniszterelnök újabb engedményt tett. A trónörökös
kártyáiba belelátva, taktikusan elejtette utolsó követelését: nem kívánta többé a
rendezést a románok által véglegesnek elfogadtatni, nem ragaszkodott a
„lemondó nyilatkozathoz” . Ezzel a kudarc ódiumát előre elhárította magáról.
Nem maradt más hátra, mint a Belvedere igazi kártyáját feltárni. 1913
decemberében jelszavuk még az volt, hogy „a kiegyezés feltétlenül létre kell
jöjjön” .46 Januárban a trónörökös már azt mondja, hogy nehéz szívvel, csak a
nemzetközi helyzet hatása alatt járult hozzá a tárgyalásokhoz: „Alapvetően
azért vagyok a kiegyezés ellen, mert azzal a veszéllyel jár, hogy a mi románjaink
azáltal az antidinasztikus magyar táborba sodródnak, ami a jövőre nézve az én
szempontomból igen nagy veszedelem volna.”47 Kiment az utasítás is, hogy
nem kell feltétlenül megegyezni, ami kapóra jött a tépelődő román nemzeti
komitének. 1914. február 17-i ülésükön határozatban leszögezték: Tisza
ajánlata „alkalmatlan arra, hogy a magyar állam kormányzati politikája és a
románok közötti ellentét akár csak rövid időre is elháríttassék” .48
Ha 1913-ig a romániai politikusok arra ösztönözték őket, hogy egyezzenek
meg a magyar kormánnyal, most ezt már csak az öreg Károly király
szorgalmazta. A kudarc bekövetkeztét Tisza is látta. Mihalinak írta: „fájda­
lom, nem sok reményem van rá, hogy a célt most elérjük, de örömmel látom,
higy T i is lényeges haladást és közeledést láttok” .49
1914 elején megbukott az utolsó olyan kísérlet, amely a dualista rendszerben
kialakult erőviszonyok alapján, a szászokhoz hasonlóan a románokat - immár a
nemzeti alapon elkülönülőket is - megpróbálta integrálni a magyar politikai
életbe.
A magyar-román hivatalos tárgyalások az erdélyi magyar politikusok feje

46 Carl von Bardolff 1913. december 30-i feljegyzése a trónörökös részére. Kriegsarchiv, Bécs.
Militärkanzlei Franz Ferdinand, Rumänische Akten, Számozatlan.
47 Ferenc Ferdinánd 1914. januári levélfogalmazványa Czerninhez. Kriegsarchiv, Bécs.
Militärkanzlei Franz Ferdinand, Rumänische Akten, Számozatlan.
48 Idézi: Magyarország története 1890-1918. Főszerk. H a n Ak P é t e r . (Magyarország története
tíz kötetben 7.) Bp. 1978. 853.
44 Tisza 1914. február 12-i levele Mihalinak. Idézi P ö l ö s k e i F e r e n c , Tisza István
555 nemzetiségi politikája az első világháború előestéjén. S z 1970. 1. sz.
felett zajlottak, mint ahogy Erdély kérdése is rég túlnőtt az ottani magyarok és
románok hatalmi párviadalán. Magatartásukat, nézeteiket - úgy tűnik -
mindenekelőtt az aggodalom határozta meg, s ez lényegesen megerősödött
1913-ban, amikor Románia a második Balkán-háborút lezáró bukaresti
békével délkelet-európai fióknagyhatalommá emelkedett. Tudták, hogy újra
kell rendezni a románok helyzetét, de nem alakítottak ki erre korszerű
elképzelést, jobbára még Tisza engedményeit is sokallták, mint azt az 1913-14
fordulóján erről tartott - szokatlanul igényes - parlamenti vitában Bethlen
István és Désy Zoltán beszédei tükrözik; előbbi inkább a merev elutasítást,
utóbbi viszont az általános demokratizálást önmagában tekintette a kérdés
megoldásának.
A haladás optimista magyar tábora, a Szociáldemokrata Párt és különösen a
polgári radikálisok, fokozottan érezték a nemzetiségi kérdés rendezésének
sürgősségét, de a tárgyalásokkal valójában nem tudtak mit kezdeni. A
szocialisták a tárgyalásokat a haladás és reakció párviadalának egykorú
felfogása alapján ítélték meg, s azokban egy Tiszától a nemzetiségi pártokig
húzódó konzervatív blokk képét látták felsejleni. Némileg hasonlóan véleked­
tek a polgári radikálisok is. Egyedül Jászi tett kísérletet arra, hogy a kérdést,
mint a nem egyenesvonalú fejlődés problémáját feldolgozza.
1914 elején még sokan bíztak abban, hogy hamarosan sor kerülhet -
Tiszával, de inkább a minden oldalról támadott Tisza nélkül - egy
megállapodásra. A világháború kitörése azonban teljesen új történelmi
helyzetet teremtett.

4. Az első világháborúban

A háború első évei

A szarajevói merényletet követő politikai válság idején eleinte egyedül a
magyar miniszterelnök ellenezte a Szerbia elleni háborút. Állásfoglalásában
fontos szerepe volt egy erdélyi betöréstől való félelemnek. Tisza a Román
Királyság haderejét kezdettől az ellenség közé sorolta. Úgy ítélte meg, hogy
nem lehet háborút kezdeni, „mikor Romániát már körülbelül elvesztettük,
anélkül, hogy helyette pótlást kaptunk volna” .50 Azonban Tisza ellenállása is
megtört a német kormány nyomása alatt, miután az garantálta Románia
semlegességét, a vezérkar pedig ígéretet tett Erdély határának erősítésére s
némi haderő odairányítására.
Június 26-án a Szerbiától Galíciáig tartó sávban - így egész Erdélyben -
rendkívüli állapotot rendeltek el: korlátozták a határátlépést, a gyülekezési
jogot, a megyék közigazgatási hatáskörét, felfüggesztették az esküdtbíróságo­
kat, bevezették a gyorsított bűnvádi eljárást. Az egész országban életbe lépett a
sajtócenzúra, a hatóságok számára lehetővé vált a posta-, távíró- és távbeszélő-

50 Tisza memorandumát idézi: Magyarország története 7. köt. 1086-1087. 556

 forgalom ellenőrzése. Hadi célra lovakat, járműveket vettek igénybe, s
megkezdődött a hadkötelesek tömeges bevonultatása.
A formailag szövetséges Román Királyság a világégés kezdetén semleges
maradt. A józan politikai megfontolás természetszerűen diktálta számára, hogy
katonai erejét minél tovább érintetlenül megőrizze. Megnyeréséért már a
háború kitörésekor versenyfutás kezdődött az antant és a központi hatalmak
között, s ezzel Erdély maga is hirtelen bekerült a nemzetközi háborús politika
eszköztárába.
Azok a román politikusok, akik a cári Oroszországtól való félelmükben a
központi hatalmakhoz húztak, Bécsen és Berlinen át kíséreltek meg nyomást
gyakorolni a budapesti kormányra; Erdély autonómiáját sugalmazták, továbbá
Bukovina egy részének átadását. Ezzel remélték előmozdítani Románia
megnyerését. A bukaresti német követ Károly királytól megtudta: Oroszor­
szág odaígérte nekik Erdélyt, azzal, hogy ehhez Anglia és Franciaország
hozzájárulását is biztosítja. A németek fokozták a nyomást Tiszára: Bethmann-
Hollweg kancellár személyesen kérte az engedményeket. Tisza nézete azonban
az volt, hogy egyedül a harctéri győzelem vagy vereség dönti el Románia
magatartását; az első esetben nincs szükség koncessziókra, a második esetben
pedig nem érnének semmit. Csakhogy nézetét nem mindenki osztotta, eleinte
nem látták, hogy a központi hatalmak melletti hadba lépést csupán a bukaresti
konzervatívok óhajtották, míg Brátianu mindössze Románia ideiglenes
semlegességét akarta osztrák-magyar koncessziókkal megfizettetni. (Az 1914.
október i-jén kötött orosz-román megállapodás, ugyancsak semlegességéért,
már Romániának ígérte Erdélyt és Dél-Bukovinát.) A mindenünnen ránehe­
zedő nyomás hatása alatt a szeptember 12-i koronatanácson végül Tisza
nagyobb engedményeket helyezett kilátásba. Másodnap magához hívatta a
román párt vezetőit, ígéretet tett a nyelvi jogok bővítésére, az Apponyi-féle
iskolatörvény revíziójára, több román választókerület létesítésére, amennyi­
ben „az egész román faj” együtt lép fel a Monarchia mellett. Vaida egyetértett
vele, Maniu azonban olyan tartózkodó volt, hogy Tiszának meg kellett
szakítania a tárgyalást.
A bukaresti és berlini körök ezután felvetették egy külön román miniszteri
tisztség, néhány főispán kinevezésének, teljes román iskolahálózat és egy külön
egyetem létesítésének, valamint 40 választókerület odaígérésének tervét, amit
a Monarchia és Németország bukaresti követei a Vaidával, Vladdal és
Goldi§sal folytatott megbeszélésen alakítottak ki, meggyőződvén arról, hogy
az utóbbiak „teljesen nyilvánvalóan császárhűek” .51 A német külügyminiszté­
rium ekkor már jól ismerte az erdélyi románság törekvéseinek történetét, sőt a
háború előtti Tisza-féle román tárgyalások terjedelmes anyagát is. „A
romániai közvélemény velünk szemben ellenséges hangulatáért a felelősség
Magyarországot terheli, és Tisza grófnak végre engednie kell, ameddig még
van idő erre” - összegezte nézetét a kancellárral egyetértésben a bukaresti
német követ.52 Tisza azonban csupán a háború előtti engedmények mérsékelt
bővítésével próbálta Románia vezető köreit bizonytalanságban tartani,

51 Bussche bukaresti német követ 1914. október 18-i távirati jelentése. P A A A Bonn.
Österreich 104. Bd. 13. A 2720.
557 5J Uo.
döntésüket késleltetni, abban a reményben, hogy a magyar politikának az egész
kérdést sikerülhet nagyobb áldozatok nélkül is maga mögött hagynia.
1914. november 8-án nyilvánosságra hozták a miniszterelnök és a nagysze­
beni érsek levélváltását, amelyben Tisza, még szeptember folyamán a magyar
állam román alattvalóinak hűségét, háborús önfeláldozását elismerve, a
nemzetiségi jogok kiterjesztését ígérte. A sajtópereket beszüntették, amnesz­
tiát kaptak a politikai ügyekben elítélt románok, engedélyezték a román
nemzeti zászló használatát. Különösebb benyomást ez a lépés Romániában
nem tett, a magyar nacionalista körök azonban ezt is rossz néven vették. Maniu
A z Ú jsá g n a k adott interjújában részletesebb javaslatot kért Tiszától a román
nemzeti jogok intézményes garantálására. Tény, hogy a Románia meg­
nyeréséért folyó diplomáciai harc hatásaként az erdélyi románok helyzete
viszonylag kedvező volt. Az említett intézkedéseken túl, 1914 végétől
különösen óvakodott a kormány a román közvélemény ingerlésétől. A nemzeti
párt lapját - a R om án u lx - egyenesen a kormány akarata tartotta életben, mivel a
cenzúra miatt szerkesztői már 1914 végén szerették volna beszüntetni.
1915 folyamán a központi hatalmak és Románia viszonya feszültebbé vált.
Német oldalról akkor is erős volt a nyomás, ha romlott a hadi helyzet; akkor is,
amikor sikereket értek el a keleti hadszíntéren —hiszen Románia haderejére
igen nagy szükség lett volna. Berlin különmegbízottja, Mathias Erzberger,
májusban és júniusban Budapesten és Bécsben járt, román vezetőkkel tárgyalt,
már a Monarchia föderatív átalakításáról is. Tisza persze ilyesmiről hallani
sem akart, sőt júniusban maga utazott Berlinbe, hogy mindezekre ott mondjon
nemet, s a kísérletezésnek útját állja.
A hadi helyzet átmeneti javulása, Bulgária hadba lépése megkönnyítette a
magyar kormány helyzetét is. A román lapokat megdorgálták, mert nem
kommentálták a különféle hűségnyilatkozatokat. M aniut pedig - mint a
leghatározottabb ellenzékit - kiküldték a frontra, s kiszélesítették a rendőri
intézkedések hatáskörét. 1916 márciusában azután a R om án u lx is felfüggesz­
tették.

Románia kísérlete Erdély elfoglalására

1916 nyarán a Monarchia katonai kudarcai megérlelték a bukaresti kormány­
ban a hadba lépési szándékot. Tisza memorandumban kérte az uralkodót
katonai elrettentő erőnek az erdélyi határon való összpontosítására. Német
segítséget is akart szerezni, cserében hajlandó lett volna javukra lemondani a
Monarchiának Lengyelországra vonatkozó igényéről is. A német, osztrák-ma­
gyar, bolgár és török vezérkar megállapodott abban, hogy szükség esetén
együttes ellentámadással fogják Romániát harcképtelenné tenni.
A bukaresti kormány közelinek ítélve a központi hatalmak katonai vereségét,
engedett a tartós francia nyomásnak, s augusztus 17-én Bukarestben titkos
szerződésben csatlakozott az antanthoz. Az antant vállalta, hogy a szaloniki
fronton és a galiciai hadszíntéren indítandó offenzívákkal és hadiszállítással
nyújt segítséget Romániának. A hadba lépésért - melytől óriási eredményeket
vártak - cserében Romániának ígérték részben Bukovinát, az egész Bánságot, a
történeti Erdélyt s az attól nyugatabbra fekvő területeket nagyjából a Tisza
vonaláig, meghagyva azonban Magyarországnak Debrecen és Orosháza 558
 szűkebb környékét. Egy utolsó koronatanácson Brátianu miniszterelnök
kijelentette: „ki tudja, vajon a századok során lesz-e még egy ilyen kedvező
pillanat, mint a mostani?” 53 Még vasárnap este, augusztus 27-én Bécsben
átadták a hadüzenetet a Monarchiának, az I. Károly örökébe lépett Ferdinánd
király csapatai pedig az éj folyamán átkeltek a Kárpátok hágóin.
Az erdélyi magyar határt gyakorlatilag csak a csendőrség őrizte: a korábban
odavezényelt csapatokat rég átvitték az orosz frontra. A hatóságok az első
napon hozzákezdtek a veszélyeztetett zóna kiürítéséhez, felszólították a
lakosságot a Maroson túli területek elhagyására - ami elsősorban a magyar és
szász városi népességet és a Székelyföldet érintette. A menekülők száma
meghaladta a 200 ezret.
A román támadás megrázkódtatást okozott Magyarországon, bár senkinek
sem volt kétséges, hogy vissza fogják verni. Nehéz helyzetbe került a román
nemzeti mozgalom is. Pártjuk ugyan hallgatott, de hozzájárult a vezéregyé­
niségek különféle ünnepélyes hűségnyilatkozataihoz, melyekben elítélték a
román támadást. Ügy tűnik, hogy az erdélyi románok szimpátiája a bevonuló
csapatokkal szemben akkor kisebb volt, mint azt a román vagy magyar
hivatalos körök várták. Ferdinánd király szerint „maguk az erdélyi románok is
ellenségként fogadták” őket, a politikus-professzor Iorga pedig megjegyezte:
„soraikból egyetlen köszöntő szó nem hangzott el, amikor 1916-ban a román
hadak átlépték a határt.” 54 Ezek persze az elkeseredés túlzásai. Sokan örültek,
sokan hitték, hogy a nemzeti egyesülés most fog bekövetkezni. A többség
azonban tartózkodó volt. Szeben megye főispánja a román betörésről írt
bizalmas összefoglaló jelentésében az értelmiséggel kapcsolatos panaszai
ellenére mindenesetre leszögezte, hogy a románság magatartásával „nagyjából
meg lehetünk elégedve” .55
A román hadműveleti terv szerint a 400 ezer fős hadseregnek néhány nap
alatt el kellett érnie a Maros vonalát, hogy utána két irányból is kijusson a Tisza
síkságára. Noha a magyar oldalon az első erősítések beérkezte után is csak
mintegy 70 ezer ember harcolt, az offenzíva igen lassan haladt. Augusztus 30-
án a román csapatok bevonultak a kiürített Brassóba, majd a Székelyföld nagy
részét megszállták, azon túl azonban csak Petrozsény, Orsóvá elfoglalására
került sor, s még az evakuált Nagyszebenbe sem mentek be. Közben a
bolgár-román határon Mackensen tábornagy csapatai a Románia hátát fedező
erőket megverték, mire a román hadvezetés szeptember közepén leállította az
erdélyi előnyomulást, csapatait védelemre rendezte be.
A központi hatalmak Marosvásárhelyen összpontosították az 1. osztrák-ma­
gyar (védelmi) hadsereget, a Maros déli szakaszán pedig a különböző
frontokról hirtelen összeszedett német és osztrák—magyar alakulatokból álló 9.
német (támadó) hadsereget. Az utóbbi, a német vezérkar éléről éppen
menesztett Falkenhayn parancsnoksága alatt szeptember 26-28-án a nagysze­
beni ütközetben, október 7-9-én pedig Brassónál vereséget mért a román
hadseregre, majd az 1. hadsereg (az erdélyi szász) Arz tábornok parancsnoksá-

53 Idézi V i c t o r A t a n a s i u - A n a s t a s i e I o r d a c h e , Románia in primul rázboi mondial.

Bucureijti, 1979. 139.
54 N ic o l a e I. I o r g a , Supt trei regi. Bucure§ti, 1932. 288. A l e x a n d r u M a r g h il o m a n , Note
politice II. Bucure$ti, 1927. 221-223.
559 55 1916. november 5-i jelentés. O L Miniszterelnökség 1917. XVI. 362 rés. (1916. 6922 rés.)
ga alatt Marosvásárhelytől délkeletre ugyancsak megtörte az ellenfél erejét.
Megkezdődött a román visszavonulás. Vittek magukkal túszokat, de velük
menekült a déli határvidék román értelmiségének számottevő része is; néhol
egész községi elöljáróságok mentek el a román hadakkal. A Kárpátokban vívott
kemény harcok után, november közepén a központi hatalmak hadai kijutottak
az olténiai síkságra, s újabb ütközetek után, december 6-án bevonultak
Bukarestbe.
Az 1916-os hadjáratban Románia másfél százezer hadifoglyot és több mint
százezer halottat veszített. A hadsereget a Berthelot-féle francia katonai
misszió segítségével szervezték újjá, s 1917 júliusában sikerült megakadályoz-
niok Moldva elözönlését. Románia kétharmada azonban, éppen a gazdagabb
rész, két év felhalmozott termésével együtt megszállás alá került.
Az orosz októberi forradalom után a közvetlen támasz nélkül maradt
Románia, az antant kikötései ellenére, 1918 tavaszán különbékét kötött a
központi hatalmakkal. A bukaresti béke értelmében gazdasága ném et-
osztrák-magyar ellenőrzés alá került, hadseregét le kellett volna szerelnie. Egy
stratégiai határkorrekció címén Magyarországhoz csatoltak egy keskeny, 2-10
kilométer mélységű sávot, amelyen 23 ezer ember élt, s gyakorlatilag
Dobrudzsát is elvesztette, ugyanakkor megtarthatta az 1918 januárjában
Szovjet-Oroszországtól megszerzett Besszarábiát.

A hadműveletek utáni intézkedések

Az ellenfél kiverése után látványos gesztusok történtek Erdély magyar és szász
polgárságának megnyugtatására. 1916 novembere elején a trónörökös, a bajor
király, a következő őszön a német császár tett ünnepélyes látogatást. Állami és
társadalmi segélyprogramok indultak. Ugyanakkor a polgári és főként a
katonai kormányzat - jórészt azon bűntudat leplezésére, hogy előbb teljesen
védtelenül hagyta Erdélyt - embertelen megtorló intézkedéseket foganatosi-
tott a románokkal szemben. Internálások, letartóztatások, perek követték
egymást, miközben több százezer román harcolt derekasan a Monarchia
zászlói alatt. A belügyminiszter 1917 őszén 825 fő internálását ismerte be, a
románok ezernél több emberről tudtak.
Amikor a Tisza-kormányt 1917 közepén leváltották, Apponyi Albert gróf,
az új vallás- és közoktatásügyi miniszter, hozzákezdett a Romániával határos
peremterületeken az ún. kultúrzóna feláilitásához, ahol az összes román
felekezeti iskolák helyét állami iskolák vennék át, s csupán 15-18 nagy múltja
miatt neves tanintézetet akart meghagyni a román ortodox egyház birtokában.
Terve szerint 4-5 év leforgása alatt 1600 állami elemi iskola és 800 óvoda
létesült volna. A román tanítóképzőkhöz miniszteri biztosul egy-egy állandó
ellenőrt neveztek ki. 1918 júniusával megszüntették a zónában 311 román
felekezeti iskola 477 tanítójának mindennemű államsegélyét. A határszéli
iskolarendszer átalakításának az 1918. őszi fejlemények vetettek véget.
A Wekerle-kormány adta ki 1917-ben azt a rendeletet, mely Erdélyben (és a
Felvidéken) korlátozta az ingatlanforgalmat. Nem tiltotta meg a román
parasztok számára a birtokvásárlást, de bürokratikus módon nehezítette, a
román polgárság falusi birtokszerzését lehetetlenné akarta tenni.
A román támadást követő hadműveletek, ha okoztak is - főként a 5бо
 Székelyföldön - komoly anyagi károkat, nem jártak olyan következménnyel,
mint a nagy nyugati vagy keleti hadszíntereken. Erdély - némi államsegéllyel -
viszonylag gyorsan kiheverte a kezdeti káosz és a pusztítás következményeit.
Az ipar még prosperált, bár a vasgyártásban, a szénbányászatban, valamint a
közlekedésben súlyos bajok mutatkoztak. Egy sor vállalat, hitelintézet - így a
román Economul is - jelentős tőkeemelést hajtott végre. Egyedül 1917-ben 19
új részvénytársaság alakult, az össztőkeemelés a szőkébb Erdélyben közel 33
millió koronát tett ki. 1911 óta nem volt ilyen pénzbőség. Új iparágak
bontakoztak ki, mint a gázfelhasználás, a dicsőszentmártoni vegyikombinát
vagy Biharban a bauxit termelése.
A parasztság vitte a háború legnagyobb terheit, őt nyomta a beszolgáltatás, a
nagy munkaerőhiány, soraikból vitték a legtöbb katonát. Csökkent a
megművelt terület, az állatállomány, a terméshozam. 1917-ben olyan
rekvirálást vezettek be, hogy a termelőknek csak havi 10-12 kg gabonája
maradt családtagonként, s a vetés utáni maradékot pótlólag szedték el. Ha nem
is németországi méretű szervezett éhezésre, de rendszertelen koplalásra került
sor a falusi, de főként városi lakosságnál. A népkonyhák keveset javíthattak a
nincstelenek helyzetén.
A csökkenő reálbér s főként az élelmiszerhiány miatt, 1916-tól munkásmeg­
mozdulásokra is sor került, s - mint ismeretes - ezek a küzdelmek egybeestek a
háborús kifáradást követő békevággyal, a politikai válság felszínre bukkanásá-
val. 1916 májusában sztrájksorozat volt a Zsil-völgyi szénbányákban, amit
letartóztatásokkal, perekkel toroltak meg. Az 1917. februári orosz forradalom
után a munkásmozgalom megerősödött. Május elsején munkástüntetések
voltak Kolozsvárott, Brassóban, akárcsak Aradon és Temesvárott. Ismét volt
vasúti sztrájk, bányászsztrájk, 1918-ra azután már a megtorló hatalomtól való
félelem is elapadt. A követelések m indenütt az életkörülmények javítására, az
általános választójogra és a békére vonatkoztak. E mozgalmakban ugrásszerű­
en megnőtt a szakszervezetek ereje.
A béke most már a belső robbanás veszélye miatt is sürgős lett. A válság
azonban gyorsabban szélesedett ki, semhogy a kormánykörök számára egy
gyors és megmentést hozó békekötésre idő maradt volna.

561
IV. Forradalmak és nemzeti
mozgalmak
a Monarchia összeomlása után
(1 9 1 8 -1 9 1 9 )

Az őszirózsás forradalom
Az 1917. októberi orosz szocialista forradalom győzelme a kelet-közép-európai
politikai viszonyokat gyökeresen megváltoztatta. Mindaddig, amíg létezett az
erős Oroszország, annak előretörésével szemben - az egyensúly érdekében —a
Habsburg-birodalomnak különleges történelmi küldetése volt. A cár biro­
dalmának bukásával, Németország háborús elgyengülésével azonban elveszí­
tette régi jelentőségét. Az 50 milliós birodalom további sorsa nyitott kérdéssé
vált.
Az oroszországi Népbiztosok Tanácsának november 2-iki üzenete a „szabad
népek dolgozó tömegeinek testvéri szövetségére” , az összes nemzetek
proletariátusának egységére hívta fel a Monarchia népeit, egy nagy egységes
forradalmi blokk perspektíváját vázolva fel. A polgárság viszont a nacionaliz­
mus és a nemzetek önrendelkezésének wilsoni változata alapján a volt
birodalmat részekre bontani szándékozott, egyben egy ilyen nagy proletár­
egység kialakulását is igyekezett meggátolni.
Az antant nehezen döntött a Monarchia sorsa fölött. A francia politikusok
inkább a Habsburg-birodalom teljes felbontását, míg az angolok és az
amerikaiak eleinte inkább átmentését tartották célszerűnek. 1918 tavaszán már
csak a bukaresti különbéke miatt is úgy látszott, hogy az antant az 1916. évi
román titkos szerződést nem tekinti érvényesnek. De ősz felé az angol és
francia miniszterelnök ígéretet tett a párizsi „román egység tanácsának” az
összes románok uniójának támogatására. Ezzel szemben Wilson október 18-
án, a Monarchia békeajánlatára adott válaszában még csak a csehek és
délszlávok igényeinek kielégítését tartotta fontosnak, a románokat nem
említette.
Kora ősztől igen élénk lett a politikai élet. A bécsi Reichsratban a bukovinai
románok, Budapesten az erdélyi román politikusok követeltek maguknak a
birodalmon belüli önállóságot. A nemzeti komité október 12-iki értekezletét
követően a sajtónak azt mondották, hogy „ . . .ki fogják nyilatkoztatni, hogy a
magyarországi románságnak nincsenek elszakadási törekvései. . . , hanem csak
a románság önrendelkezési jogát kívánják a wilsoni 14 pont alapján” .1 Vaida-

A ra d i H irla p , 1918. október 12.; G a ze ta P oporului, 1918. október 27. 562

 Voevod a parlamentben követelt „teljes nemzeti szabadságot” a románok
számára.
Az erdélyi magyar politikusok többsége a régi államegység fenntartásához
ragaszkodott, s csak nyelvi és közigazgatási engedményekre (így egy külön
román miniszter kinevezésére) hajlott. „Hogy vármegyéket [Romániának]
engedjünk át, arról persze szó sem lehet, de nem lehet Magyarországnak
önkormányzati területekre való átalakításáról sem.” 2
Október 18-án tárgyalt először (az egyfajta árnyékkormányt képviselő)
Károlyi és Jászi a román komité megbízottaival. Károlyi az Erdély sorsát
eldöntő népszavazás mellett foglalt állást. A komité elsősorban arra akart
biztosítékot kapni, hogy a majdani Károlyi-kormány hozzájárul egy román
nemzeti gyűlés megtartásához. Az október 13-i budapesti szociáldemokrata
kongresszuson a román küldött kijelentette, hogy „saját érdekünkben
támogatjuk a Magyarország demokratizálódásáért vivott harcot, mert ha
egyszer ebben az országban elértük a nekünk járó jogokat, ezeket akkor sem
veszíthetjük el, ha más országhoz leszünk csatolva” .3 Ugyanakkor jelezték a
Román Nemzeti Párttal szembeni súlyos fenntartásukat is.
A Függetlenségi, a Radikális és a Szociáldemokrata pártok megegyezéséből
létrejövő Magyar Nemzeti Tanács a nemzetiségi kérdésről október 26-i
kiáltványában kimondta: az önrendelkezés a wilsoni elvek értelmében
késedelem nélkül megadandó a nemzetiségeknek („abban a reményben, hogy
Magyarország területi integritását ezek az elemek . . . biztosabb alapokra
helyezik”4). Megalakult a Magyar Nemzeti Tanács Erdélyi Bizottsága is.
Elnökül Apáthy Istvánt, a kolozsvári egyetem európai hírű rektorát válasz­
tották, aki azonban nacionalizmusa miatt régtől vörös posztó volt a román
értelmiség szemében. Alelnök a színház- és filmrendező radikális párti
Janovics Jenő és a szociáldemokrata Vincze Sándor lett.
A magyar októberi forradalom fővárosi kibontakozásával egy időben a
román szociáldemokraták, magyar kollégáik mintájára kapcsolatba léptek a
Román Nemzeti Párttal, sürgetésükre Budapesten még 31-én megalakult a
Román Nemzeti Tanács. A Nemzeti Párt mindenesetre kikötötte, hogy csak
olyan szociáldemokraták delegáltassanak a tanácsba, akik „nem akadályozzák a
határozathozatalt” , nem szállnak szembe a nemzeti irányzattal.
A polgári demokratikus forradalom napjaiban Erdélyben is volt forrongás,
Kolozsvárott október 30-31-én komoly tüntetések voltak. Kiengedték a
politikai foglyokat, és megszüntették a cenzúrát.
A forradalommal november i-jén hatalomra jutó Károlyi-kormány azonnal
szabadon engedte a maradék internáltakat, engedélyezte a betiltott lapokat,
megszüntette a zárlatot az elitéltek vagyona fölött, megnyitotta az összes
nemzetiségi iskolát, az új főispánok kinevezésénél kikérte a nemzetiségek
véleményét, az általános politikai amnesztiát katonai közkegyelemmel egészí­
tette ki, segélyakciót hirdetett meg az összes erdélyi megyére.

2 O S z K Kézirattára, Apáthy-iratok. Quart. Hung. 2955.

3 A d evéru l, 1918. október 20.
4 A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai. V. 1917. nov. 7.-1919.
563 márc. 21. Szerk. G A b o r SA n d o r n é . Bp. 1956. 267.
 Temesvárott, majd a Zsil völgyében független munkás-katona hatalom
alakult, forradalmi megmozdulások voltak Szeben, Bihar és Szilágy megyé­
ben.
A munkásság és katonaság mozgalmai hatására november első napjaiban a
még meglévő katonai egységek feloszlottak, így a leghatásosabb elnyomó
eszköz - a hadsereg - lényegében megszűnt létezni. Többfelé, így Kolozsvárott
és Aradon, a Szociáldemokrata Párt a szervezett munkásságot használta fel a
rend fenntartására.
A társadalmi ellentétektől feszülő falvak megmozdulásának előkészítő
mozzanata elsősorban a budapesti forradalom és az ezt követő vidéki
munkásmegmozdulások sora volt, főereje pedig a frontokról november első
napjaiban tömegesen hazaérkező, megfáradt, de egyben forradalmasodott
katonák tízezrei. Krassó-Szörény főispánja november 6-án jelentette: „A
fékevesztett tömeg, amely eleinte csak katonákból állott, lassanként az otthon
levő népet is a maga céljának nyerte meg, és minden olyan tényező ellen
fordult, amelyben vagyoni jóléte miatt ellenségét látta. .. Azt sem lehetne
állítani, hogy ennek valamely nemzet ellen irányuló éle volna, amennyiben
tisztán román községekben is történtek fosztogatások.” 5
Nagybirtokok, állami uradalmak sorát támadták meg, egyes kastélyok
berendezéseit összezúzták, raktárak terményeit hordták szét. A paraszti
osztályharc a fejlettebb vidékeken - Arad, Temes, Krassó-Szörény, részben
Bihar és Kolozs megyében - volt a legélesebb. „ . . . Kolozs megye összes
járásaiban mondnatm a legkevesebb kivétellel a tulajdon negációja, a
bolsevizmus és a földosztás tényleges foganatosítása vagy arra irányuló
cselekedetek ütötték fel fejüket” - irta egy hivatalos jelentés.6 A mozgalomnak
igazából nem volt nemzeti jellege. A jelentésekben rendszeresen ismétlődnek
az ilyen mondatok: „román papot, jegyzőt éppúgy elűztek itt is, mint
(magyart) a színtiszta magyar Alföldön” , vagy „román és magyar nem egy
helyt közösen pusztított” .7 Nem kímélte a román parasztság „saját vezetői­
nek” vagyonát sem. Megtámadták Gheorghe Popnak, a román párt idős
elnökének háromezer holdas birtokát, a Mocsonyiak, a nagyváradi görög
katolikus püspökség gazdaságait. Az ugyancsak nagybirtokos Mihali Nagy-
ilondán lövetett a román parasztok közé - élete, még inkább vagyona
védelmében.
A népi megmozdulásokkal szemben az állam tehetetlennek bizonyult. Az
egyébként sem túl nagy csendőrség a centrumokba szorult, hogy legalább a
legénység életét biztosítsa. A nehézségek tudatában a kormány a nemzeti
tanácsokhoz fordult segítségért. Erdélyben már a forradalom kitörésekor
magyar-román-szász közös kiáltványt bocsátottak ki, amelyben felhívták
Erdély népeit, hogy „keressék egymással a kapcsolatot a személy- és
vagyonbiztonság megóvása céljából” . November 2-án Jászi és az erdélyi nem
magyar népek képviseletében megjelenő Aurel Vlad, loan Erdélyi és Rudolf
Schuller tárgyalásai eredményeként a közoktatásügyi miniszter elrendeli a

5 O L Nemzetiségi Ügyek Minisztériuma. 1918. IX. t. 27.

6 Uo. 839.
7 Erdély története. II. Szerk. M ir o n C o n s t a n t in e s c u . Bukarest, 1964. 425.; A r a d i H írla p ,
9918. november 2-5. 564
 rövid életű „kultúrzóna” megszüntetését. Jászi azonban azt is elmondotta:
„előbb arról konferáltunk, miként lehet az erdélyi részekben a rendet és a
nyugalmat fenntartani. Ebben a kérdésben teljes egyetértés volt közöttünk.” 8
A kormány és a helyi hatóságok ösztönzésére ott is alakultak tanácsok, ahol a
népmozgalom nem hozott létre ilyeneket. A konzervatívabb és a radikális
nemzeti tanácsok egyaránt arra törekedtek, hogy nemzeti jelszavakkal szereljék
le a szociális megmozdulásokat. A román nemzeti tanácsok és a kormány
egyaránt saját jó hírét és befolyását féltette a nemzetek közötti esetleges
erőszaktól.
A magyar polgárság elégedetlen volt a központi hatalom gyengeségével, s
követelte, hogy a „kormány, ha kell, ne vonakodjék a statárium kimondásától
sem. Ez az intézkedés, ha a vagyonbiztonság elleni gonosztevők ellen lépteti
életbe, nincs ellentétben a társadalmi felszabadulással” .9 A kilengések és a
megtorlások jó néhány áldozatot követeltek. A régi történetírás különösen a két
legismertebb esetet haszálta föl nemzeti vádaskodásra. Facsádon november 6-
án a parasztok feltörtek néhány bezárt üzletet, s a csendőrség sortüze ellenére
sem oszlottak szét. Feltörték a gabonaraktárakat, a szövetkezet boltját. Aradról
repülő érkezett, és bombákat dobott a tömegre; állítólag 104 ember veszítette
életét. Jósikafalván olasz hadifoglyok és hozzájuk csapódó román parasztok
feldúltak egy fűrészüzemet és a kastélyt. A tulajdonos testvére által toborzott
privát különítmény néhány nappal később mintegy húsz parasztot kivégzett,
majd tetemeiket elégették. November 12-én még ott érte őket a kolozsvári
román és magyar nemzeti tanácsok vizsgálatra kiküldött vegyes bizottsága,
mely természetesen elítélte az akciót.

A román polgárság hatalmi szervezetének kiépítése

A forradalom és a tömegmozgalmak megtörték a régi rendet, jórészt

semlegesítették vagy elűzték azokat, akik évtizedeken át elzárták a hatalomhoz
vezető utat a Román Nemzeti Párt előtt, és lehetővé tették számára, hogy
megkísérelje a politikai hatalmat is kézbe venni.
A Károlyi-kormány alapvetően demokratikusan kezelte a román polgársá­
got - mást persze aligha tehetett volna. Budapest „a románoknak is nemcsak
megengedte a nemzeti tanácsok és nemzetőrségek szervezését, hanem
egyenesen serkentette őket erre, mert a kormány ezeket, jóllehet autonómnak,
de mégis az állam szervének tekintette” ,10 s jelentős pénzösszegeket juttatott a
román nemzetőrségeknek is. A román gárdák hozzájárultak a rend hely­
reállításához, s november közepén már kétségtelenül ezek voltak a leghasznál­
hatóbb rendfenntartó alakulatok.
A kezdeti időszakban a magyar szervek és a román tanácsok közötti kapcsolat
barátságos volt. Az erősödő köztársasági mozgalom s a magyar társadalom
további radikalizálódása - úgy tűnik - meggyorsította a román polgárság
önállósodási folyamatát. „Ami bennünket, románokat illet, [a forradalmat -

8 A r a d i H írla p , 1918. november 3.

9 A r a d i H írla p , 1918. november 5.
565 10 Les négociations de la paix hongroise I. [Bp. 1920] 384.
Sz. Z.] nemzeti katasztrófának kell tekinteni. Arra kell törekedni minden
lehetséges eszközzel, hogy a forradalomnak elsősorban nemzeti jelleget
adjunk” - írja központi lapjuk, s azt is hangsúlyozták, hogy „a Román Nemzeti
Tanács nem egy forradalom szülötte” . „ ...S e n k i se várja tqlünk, hogy
kövessük a budapestiek példáját, republikánusokká, dinasztiaellenesekké,
forradalmárokká váljunk; nem voltunk azok eddig, s nincs okunk a jövőben
azzá lenni.” „Elválunk . . . és elindulunk a magunk útján . . . óvakodván a
budapestiek sorsától, mert nem óhajtjuk, hogy arra vitessünk, amerre nem
akarunk, és oda érkezzünk, ahová menni nem akartunk.” 11
A Budapestről időközben Aradra költöző Központi Román Nemzeti Tanács
kísérletet tett nagyobb önálló haderő megszervezésére. A központi tiszti és
katonatanács Bécsben székelt, ahol Maniu mintegy száz tisztből alakította meg
a bécsi román katonatanácsot, amely egy 5 ezer fős (román nemzetiségű)
gyalogezredre támaszkodott, s W iener-Neustadtban is voltak katonáik. A
bécsi akció célja az volt, hogy a frontokról visszaözönlő hadsereg román
katonáit, egységekbe szervezve, Erdélybe hazaküldje. Ezzel a Román Nemzeti
Tanács az adott időpontban hatalmasnak számító, nagyjából félszázezres
haderő birtokába jutott volna, ami beláthatatlan mértékben megváltoztatta
volna Arad súlyát Budapesttel, talán még Bukaresttel szemben is. Valamennyi
katona érkezett is Erdélybe, de éppen a Csehországból kerülő úton hazatérő,
jól felszerelt „Prágai Román Légiót” a szerb parancsnokság - a Bánság
hovatartozásának eldöntetlen volta miatt - jobbnak látta leszerelni. A saját
hadsereg reménye szertefoszlott.
A forradalom kitörése után, november 5-én nyilvánosságra hozták az ún.
Lansing-üzenetet, mely közölte, hogy az amerikai elnök „rokonszenvez a
m indenütt lakó románok nemzeti egységének gondolatával. Az US A nem fogja
elmulasztani, hogy alkalmas időben érvényesítse befolyását aziránt, hogy a
román nép hozzájusson jogos politikai és területi igényeihez.” 112 Most már
minden győztes hatalom támogatásáról biztosította Románia területi követelé­
seit, ami egyúttal azt is eldöntötte, hogy hatalmi úton fogják megvalósítani
Erdély egyesítését Romániával. November 9-én végül még Berlin is megüzen­
te a román kormánynak, hogy „Románia erdélyi törekvéseit jóindulatúan
kezelik”, ha az onnan távozó Mackensen-hadsereget nem háborgatják.
Az új körülmények cselekvésre ösztönözték az erdélyi román politikusokat.
Meg akarták gyorsítani a várható folyamatot, de egyúttal saját pozícióikat is
igyekeztek úgy megszilárdítani, hogy önállóságukat bármilyen új helyzetben
megőrizhessék és gyarapíthassák. November 9-én Aradról elküldték Buda­
pestre azt az „ultim átum ot” , amelyben a Román Nemzeti Tanács - a nemzeti
önrendelkezési jog mellett hangsúlyosan a vagyon- és közbiztonság fenn­
tartásának biztosítása ürügyével - felszólítja „a Magyar Nemzeti Tanács
kormányát” , hogy adja át a Kelet-Magyarország feletti szuverenitást. Az
igényelt terület a történeti Erdélyen túl Torontál, Temes, Krassó-Szörény,
Arad, Bihar, Szilágy, Szatmár, Máramaros vármegyéket is magában foglalta,

11 R o m á n u l, 1918. december 7., november 12.; D rapelul, 1918. november 19. Lásd még V a s i l e
L iv e a n u ,1918. Din istoria luptelor revolutionäre din Rominia. Bucure?ti, i960. 507, 510,
547-548.
12 J a n c s ó B e n e d e k , A román irredentista mozgalmak története. Bp. 1920. 123. 566
 I

„továbbá Csanád, Békés és Ugocsa román területeit” .13 Az R N T a teljes

jogfolytonosság alapján akarta átvenni a hatalmat, a kormányt felkérte, hogy
maga rendelje hatalmuk alá az összes intézményt és hatóságot, s egyben hozza
ezt proklamációban az ország népének tudomására.
A magyar kormány kibővített minisztertanácson megvitatta a memorandu­
mot. Az erősen nacionalista Apáthy és Bethlen István gróf is hozzájárult Jászi
nemzetiségügyi miniszter tervezetének elfogadásához, aki a románokkal való
tárgyalás útján, és a svájci típusú kantonális konföderáció megteremtésével
kívánta megoldani az erdélyi kérdést. Jászi aradi utazása elé a magyar
közvélemény várakozással tekintett, pedig november 9-én az erdélyi lapok már
megpendítették, hogy Erdély egy részét ki fogják üríteni. Ha ezek a tárgyalások
eredményre vezetnek, „akkor elejét vehetjük Erdély Romániához csatolásá­
nak, és megmenthetjük a csehekkel szemben is területi integritásunkat,
megalkothatjuk egy föderatív állam kialakulásának alapját” - hangzott a
kormánykörök hivatalos optimizmusa.14
A kormányküldöttség erdélyi bizottsági tagokkal, szász és sváb nemzeti
tanácsok delegátusaival november 13-án érkezett Aradra. Jászi az újságíróknak
azt mondotta: „ha a románok komolyan akarják a békét, mi olyan alapokra
helyezkedünk, hogy nem térhetnek ki előle.” 15
Román tiltakozás miatt az erdélyi nem román tanácsok képviselői csak
megfigyelőként vehettek részt a tárgyalásokon, bár (Jászi számításai szerint) az
igényelt területen élő mintegy 6,8 millió lakosból csupán 2,9 millió volt román
nemzetiségű. Ez a kirekesztő követelés jelezte, hogy a román vezetők
egyoldalúan értelmezik az önrendelkezési jogot.
Jászi Aradon az új, demokratikus ország ajánlatát terjesztette elő közös
berendezkedésre. Felajánlotta az önrendelkezési jogot és a teljes kormányha­
talmat mindama területre nézve, ahol a románok kompakt tömegben élnek,
vagy ahol övék az abszolút többség. A béketárgyalásokon is képviseltethetnék
magukat. Tervezete területileg jócskán megnyirbálta a román fél igényeit. A
svájci minta szerint átadandó terület nyugati határát az Orsova-Élesd-Zilah-
Visóvölgy vonalban jelölte meg, emellett egy bonyolult szigetrendszert akart
létrehozni, Erdély nemzetiségi viszonyainak megfelelően. (Magyar sziget lett
volna a Székelyföld, Kolozsvár vidéke, magyar autonómiát tervezett Pet-
rozsénynek, Vajdahuny adnak, Resicának, Lúgosnak, magyar területen viszont
három román szigettel is számolt.) Ajánlatát kiegészitette azzal, hogy
nemzetközi bizottság a helyszinen ellenőrizze a Központi Statisztikai Hivatal
etnikai adatainak helyességét. A románoknak a kormányban helyet ígért, közös
ügyek intézésére közös szerveket akart teremteni. Mindez joggal keltette fel a
román vezetők azon gyanúját, hogy Jászi valójában kész tényekkel akar majd a
béketárgyalásokra menni, ahol ezekre hivatkozhat. Ők ugyanis a megoldást
másfelé keresték.
Másnap érkezett a hír a Károlyi-Franchet d’Esperey-féle november 13-i
belgrádi fegyverszüneti konvenció aláírásáról, amely a teljes Magyarország
közigazgatását a kormány hatáskörében hagyta, bár az antant katonasága

13 A Román Nemzeti Tanács levelét lásd O L Nemzetiségi Ügyek Minisztériuma. 1918. IX. t.
240.
14 M a g ya rország, 1918. november 12.
567 15 K O M A R O M I JA N O S , J á s z i Aradon. Ű j M a g y a r S ze m le , 1920. I . s z . 27-35.
bevonulhat végig a Maros vonaláig. Ez akkor még bátorította a magyar
delegációt, de nem változtatott a tárgyalások menetén. A magyar küldöttséggel
közölték a román elutasító választ, amelyben kijelentik, hogy a „provizórikus
megoldások” semmi biztosítékot nem nyújtanak az általuk igényelt területen a
közrend, a vagyon- és személybiztonság fenntartására. Jászi ismételt,
hiábavaló alkudozás után megkérdezte: végtére is mit akarnak a románok?
Teljes elszakadást - válaszolta Maniu.
A megbeszélések eredménytelenül zárultak. A Károlyi-kormány nyilván­
valóan őszintén kívánta a nemzetiségi kérdés demokratikus megoldását.
Szerette volna fenntartani az integritást, azonban nem a régi, hanem teljesen
új, föderatív alapokon. Országrészek teljes elszakításához azonban nem
járulhatott hozzá.
A román vezetők a végleges döntést a román állam hadseregére és a
béketárgyalásokra hagyták. Eltekintettek a hatalomátvétel gyors egyoldalú
proklamálásától, mert az „óriási zavart idézne elő Magyarország népei között,
és ez a zavar alkalmas volna arra, hogy a különben is laza alapon nyugvó rendet
teljesen megbolygassa” .16 A fokozatos hatalomátvétel enélkül is meg­
kezdődött.

A gyulafehérvári román nagygyűlés

Az aradi tárgyalások idején Maniu egy memorandumot küldött Párizsba,

melyben a belgrádi fegyverszüneti konvenciótól eltérően a román hadsereg
Maroson inneni előnyomulásának engedélyezését kérte. A román kormánytól
ugyancsak kérték a beavatkozást, és meggyőzték Ferdinánd királyt arról, hogy
csapatai Erdélyben majd kellő mennyiségű élelmet, lábbelit és ruhaneműt
találnak - ellenállást viszont nem, s így az előnyomulásnak nincs semmi
akadálya. A katonai beavatkozás kérdése ezzel végleg eldőlt.
A Román Nemzeti Tanács november 20-án „a világ népeihez” intézett
kiáltványban tett hitet a külön államiság mellett, azt is kifejtve, hogy a kormány
„az elnyomó állam nyers erőszakával száll szembe” a román nemzetet méltán
megillető törekvésekkel. A román kormány intenciói nyomán másnap újabb
kiáltványban tett közzé egy nemzeti gyűlés megtartására szóló felhívást, s
mellette közölték a román királyi vezérkari főnök proklamációját csapatainak
Erdélybe lépése alkalmából. A nemzeti komité november 24-én bizalmas
körlevelében szólította föl a helyi tanácsokat, hogy minél több községben
„proklamálják a feltétel nélküli csatlakozást a Román Királysághoz, a jelenlegi
dinasztia uralkodása alatt” .17 A nyilatkozat mintapéldányát is megküldötték,
azzal, hogy ezeket több példányban kell elkészíteni, mert a román diplomáciá­
nak is szüksége van rá. „így valószinűleg a népszavazás elkerülhető lesz” -
összegezi az akció célját a körlevél.18 A magyar kormány nem akadályozta a

16 A ra d i H írla p , 1918. november 15.

17 A régi nemzeti komité nevében kiadott sokszorosított körlevelet lásd O L Nemzetiségi Ügyek
Minisztériuma. 1918. X. t. 242.
18 A részletekre lásd még: N a g y L., A kisebbségek alkotmányjogi helyzete Romániában.
Kolozsvár, 1944. 18-19. 568
 román nemzeti gyűlés megtartását, sőt utasítására a MÁV különvonatokat
indított a december i-jei gyulafehérvári gyűlésre utazó románok részére.
E gyűlés sok gondot okozott a román szociáldemokratáknak. A balszárny
álláspontja egyértelmű volt: „Egyesülni fogunk Romániával, de ennek
feltételeket kell szabjunk. Haladjon a korral, és űzze el a zsarnokokat, és a
román nép szabad lévén, akárcsak mi most, fogjon kezet velünk, és alkossunk
egy nagy, szabad és demokratikus országot. Nem kell többé sem bojár, sem
hatalmuk szimbóluma (a király).” 19 A jobboldali szocialisták is úgy ítélték
meg: „a nemzetgyűlés ünnepélyesen ki kell nyilatkoztassa, hogy fenntartja a
szabad Erdély autonómiáját addig, ameddig Romániában megváltoznak a
jelenleg uralkodó szomorú állapotok.” 20 Végül kompromisszum született: a
szocialista jobbszárny elállt a köztársasági agitációtól, a nemzeti párt viszont
vállalta a lassított uniót, s garantálta a demokratikus reformok megvalósítását.
Románián belül autonóm Erdélyre tekintélyes polgári politikusok is gondol­
tak.
November 30-án egy szűkebb bizottság a különféle törekvéseket egyeztetve
elkészítette az új határozattervezetet, amely már hallgat a királyság
intézményéről, de rögzít olyan demokratikus alapelveket, mint az általános és
titkos választójog, a sajtó-, a gyülekezési és a gondolatszabadság teljes
elismerését, az agrárreformot és a munkásság politikai jogainak kiterjesztését.
A nemzeti kisebbségekről a rezolúció III. pontja gondoskodik: „Teljes
nemzeti szabadság az együtt lakó népek számára. M inden népnek joga van a
maga neveléséhez és kormányzásához saját anyanyelvén, saját közigazgatással,
saját kebeléből választott egyének által.”21 Ez a mondat jelzi, hogy a román
vezetők a korábbi nemzetiségi sorsból kétségtelenül tanultak annyit, hogy a
nagy történelmi szerepcsere alkalmából az erdélyi magyaroknak és szászoknak
szélesebb körű jogokat ígérjenek annál, mint amit a románság a dualista
magyar államban élvezett.
1918. december i-jén a gyulafehérvári gyűlés 1228 delegátusa elfogadta az
egyesülést azzal, hogy „sajátos intézményeink egy ideiglenes autonómia
fenntartását teszik szükségessé, ami nem változtat a feltétel nélküli unió
tényén” .22 A gyűlés egy 200 tagú Nagy Nemzeti Tanácsot választott, melyben
30 szociáldemokrata is helyet kapott (az automatikusan tanácstaggá váló
püspökök és a kiemelkedő értelmiségiek, kiválasztott gazdag polgárok mellett).
A nagy tömeggyűlés a vármezőn zajlott le, ahol a nagyszámú parasztsággal és
kisebb számú munkássággal ismertették a határozatot. Az egybegyűltek - a
román hagyomány szerint százezer ember - áhítattal, egyhangú lelkesedéssel
fogadták a rezolúció kihirdetését. Az alapelvek progresszív jellege biztatóan
hatott.
December 2-án a Nagy Nemzeti Tanács kijelölte a 15-ös Kormányzótanács
(Consiliul Dirigent) tagjait - köztük két szocialistát - , s hódoló táviratot és
delegációt küldött Bukarestbe az uniót kimondó rezolúció ünnepélyes

19 A d evéru l, 1918. november 24.; T lR O N A l b a n i , Douäzeci de ani de la Unire. Oradea, 1938.

206.
20 A d e v é ru l, 1918. december 1.
21 A határozat teljes szövege: I o n C l o p o j e l , Revolupa din 1918 $i unirea Ardealului cu
Románia. Cluj, 1926. 61. és N a g y L., i. m. 208-211.
569 22 Albani, i. m. 236.
átadására. December 24-én Bukarestben törvénybe iktatták, hogy „az 1918.
december i-jén tartott gyulafehérvári gyűlés határozatába foglalt területek
egyszer s mindenkorra egyesülnek a Román Királysággal”,23 csupán a helyi
igazgatást hagyva a Kormányzótanács kezében. Három fő helyet kapott a
bukaresti kormányban.
A román egység létrejöttének formája miatt a haladás román táborában
komoly szakadás következett be. A polgárság baloldalának gondolatvilágát is
(néhány évre) szinte teljesen betöltötte korábban alig remélt álmának, Nagy-
Romániának megvalósulása. A szociáldemokraták jobboldala a nemzeti
egyesülés támogatásától várta a munkásmozgalomnak a román politikai életbe
való integrálását, a párt erősödését. Ezzel szemben a lassan centristákra és
kommunistákra szétváló szocialista balszárny kezdettől nem értett egyet a
jobboldaliak és a nemzetiek szoros együttműködésével. Megalakították „a
román szocialisták internacionalista frakcióját” , s komoly propagandatevé­
kenységet fejtettek ki, főként az Alföld peremvidékén, valamint a Budapest
környéki román munkásság körében. A balszárny december 31-re Budapestre
összehívta az „ausztriai, magyarországi és erdélyi román internacionalista
szocialisták” kongresszusát, amely „felemelte szavát a Román Királysághoz
való csatlakozásról szóló, Gyulafehérváron hozott határozat ellen” .24 Magyar-
ország, Erdély és a Bánság minden románjának azt a jogot igényelte, hogy
független államot alkossanak, mégpedig minden nemzetiség népszavazásának
megtartásával. Ez az irányzat folytatta azt az internacionalista hagyományt,
amelyet még 1918 tavaszán az oroszországi hadifogoly magyarokkal
együttműködő románok alakítottak ki az ottani szovjethatalom első hónapjai­
ban.
A kisebbségi román jobboldali szociáldemokraták 1919 januárjában Nagy­
szebenben ellenkongresszust tartottak. Erről a baloldal budapesti kong­
resszusán jelen voltakat - épp a nagyüzemi munkásság képviselőit -
kirekesztették. A kongresszus kimondotta az erdélyi-bánáti szociáldemokrata
párt megalakulását.
A szélesebb értelemben vett Erdély szervezett proletariátusának nagyobbik
része ismeretesen magyarokból és németekből állott. Ők a maguk történelmi
feladatát a Habsburg-birodalom összeomlása után természetesen nem a
Romániával való egyesülésben, hanem egy demokratikus, szociális jellegű
társadalom megteremtésében keresték.

A magyar impérium megszűnése Erdélyben

Erdély magyarsága nem tudta elfogadni sem azt a gondolatot, hogy az
évezredes államalakulat hetek alatt tovatűnik, sem pedig azt, hogy egy
fejletlenebb gazdasági-társadalmi bázison felépülő idegen országhoz csatolva,
a kisebbségi sors vár rá. A polgárságon a dermedt tehetetlenség uralkodott el,
ami helyenként kétségbeesett kapkodásba csapott át. A magyar nemzeti
tanácsok mellett november végén előbb Marosvásárhelyt, majd Kolozsvárott

23 Az 1918. évi 3631. sz. törvényerejű rendelet. M o n ito ru l O ficial, 1918. december 13.
24 G lasul P oporului, 1919. február 2. STO
 alakult Székely Nemzeti Tanács, amely a bizonytalan jövőre való tekintettel
hol az integritás fenntartására, hol a magyarok önrendelkezési jogára tette a
hangsúlyt. A kormány is ingadozott saját maximális programja - mely szerint a
nemzetiségek önrendelkezését elfogadva kiépít egy föderatív államot - és~
minimális programja között, mely szerint a teljes elszakadás nem akadályoz­
ható meg, s békés úton kell biztosítani a kisebbségi sorba kerülő magyarok
nemzeti jogait. A gyulafehérvári határozatot a kormány nem tekintette teljes
érvényűnek. Megkezdődött az erdélyi haderő felállítása, ennek a Székely
Különítmény néven Kolozsvárott szerveződő alakulat lett a tömörítő magva.
Az erők elégségesek lehettek ugyan a román hadseregnek a demarkációs
vonalon való ideiglenes megállítására, egy ilyen lépés azonban beláthatatlan
nemzetközi bonyodalmak veszélyét idézhette elő, ezért a kormány nem mert a
védekezésre vállalkozni. Párizs szándékait sem lehetett sohasem tisztán
kiismerni, mert a Belgrádban és Bukarestben basáskodó francia tábornokok
vagy a budapesti antantmisszió tisztjei nemegyszer egymást is keresztező
lépésekkel, kijelentésekkel növelték a zavart. Henri Berthelot tábornok, a
francia dunai hadsereg parancsnoka már december első napjaiban engedélyt
adott a román csapatoknak a Maros átlépésére (Aradtól Máramarosszigetig) és
8 város megszállására, erről azonban a magyar kormányt sokáig nem is
értesitették.
December 8-án a kormány „kelet-magyarországi főkormánybiztossá”
nevezte ki Apáthy professzort, aki másnaptól egy kormányszerű hivatal
segítségével intézte Kolozsvárról a szűkülő terület igazgatásával kapcsolatos
teendőket. Ugyanezekben a napokban kezdte meg tényleges munkáját a
nagyszebeni román Kormányzótanács, mely magát Erdély ideiglenes
kormányának tekintette.
Az erdélyi magyar tanácsok az önrendelkezés elvét természetesen a
magyarokra is érvényesnek tekintették, s ezt kívánták kifejezni a december 22-
iki kolozsvári nagygyűlésen. Mosoiu tábornok, az Erdélybe bevonuló román
csapatok parancsnoka tiltakozott a tervezett népgyűlés ellen, megígérvén,
hogy ágyúival fogja azt szétkergetni. Mégis nagy tömeg, mintegy 40 ezer
ember gyűlt össze nemzeti és vörös zászlók alatt Kolozsvár főterén, köztük a
román szocialisták és a bánsági svábok képviselői, mivel ők, éppúgy, mint a
szászok, egyelőre ugyancsak a magyar állam keretében kívántak megmaradni.
Az egységfront természetének megfelelően a beszédek az állami egység
fenntartásától a proletárjogok védelméig terjedtek. A magyar szocialisták által
előterjesztett és elfogadott határozati javaslat kimondotta, hogy az önrendel­
kezési jog alapján „a magyarországi népköztársasággal állami közösségben
kívánunk élni. Az egységes és csonkítatlan Magyarország keretén belül
követeljük minden itt élő nemzet számára a teljes jogegyenlőséget, szabadságot
és önkormányzatot.”25 Másodnap a román királyi csapatok bevonultak
Kolozsvárra.
A főkormánybiztosság a helyén maradt, hogy a jogfenntartás látszatát azután
is megőrizzék, miután a magyar katonaság elhagyta Kolozsvárt. A román
parancsnokság bevezette az ostromállapotot, internálást, a cenzúrát, a
botbüntetést, megszüntették a politikai jellegű szervezetek működését, a

57I 25 S z ö v e g é t lá s d M ik ó Im re, H u s z o n k é t é v . B p . 1941. 12.

gyülekezési, de még az utazási szabadságot is. Megkezdődött a baloldaliak
üldözése, egyes vidékeken igen kemény eszközök alkalmazásával. Később -
bolsevista propaganda vádjával - a parancsnokság elfogatta Apáthy professzor
főkormánybiztost is.
A román csapatok lassú előnyomulása Kolozsvár megszállása után a nemzeti
célok, az antant megbízása és a bolsevizmus elleni harc hármas jelszavára
hivatkozással tovább folytatódott. Január 22-re elérték immár a Márama-
rossziget-Csucsa-Zám vonalat. A történelmi Erdélyt ezzel Ferdinánd király
hadserege harc nélkül birtokba vette.
A szász és a sváb polgárság képviselői a Monarchia összeomlásának
napjaiban még hangsúlyozottan a magyar állam keretében keresték jövendőjü­
ket. A nagy román állam körvonalainak bontakozása nyomán kénytelenek
voltak alkalmazkodni az új realitásokhoz. A gyulafehérvári román gyűlés után
a saját önrendelkezési jog biztosítását, a szász területek (212 község)
autonómiáját (Munizipium Sachsenland) követelték, Erdélyt nemzeti autonó­
miákból kívánták felépíteni, hasonlóan Jászi elképzeléseihez.
A bukaresti, sőt egyes francia körök kívánságára is a román Kormányzó-
tanács kereste a megegyezést a szász értelmiséggel. Eredményeként 1919.
január 8-án a Szász Nemzeti Tanács medgyesi gyűlésén az új hatalmi
viszonyba beletörődve kijelentették, hogy Erdély szász népe is, nemzeti jövője
garantálását remélve, állást foglal Erdély és Románia egyesülése mellett.
Átnyújtották határozatukat a Kormányzótanács elnökének, Maniunak, aki
biztosította őket „a szorgalmas szász nép nemzeti jogainak védelméről és
tiszteletben tartásáról” .26
A bánsági részeken, ahol erős volt a Magyarországon belüli helyi köztársaság
alapításának szándéka, sem a német, sem a magyar munkásság nem akart
Romániához csatlakozni. December 2-án Temesvárott a szocialista dr. Roth
Ottó vezetésével kikiáltották a Bánság autonómiáját. A Károlyi-kormány a
német nemzeti tanáccsal egyetértésben ki is dolgozott egy területi autonómia­
tervezetet a Bánság számára, amelyet a budapesti kormányban Johann Junker
képviselt. A kísérletnek a szerb csapatok temesvári berendezkedése vetett
véget.
December közepétől immár a megszálló csapatok háta mögött bontakozott
ki Erdélyben a szociális mozgalmak újabb hulláma. A román falvak lakóit
elfogta a félelem, hogy elmarad az ígért földosztás. A Zsil-völgyi bányászok
tanácsai külön munkásköztársaságot akartak létrehozni. A meg-megújuló
bányászmozgalom néha a román hadsereggel folytatott tűzharcba torkollott. A
bányászokhoz csatlakozva január 23-án a zömében magyar vasutasok rendez­
tek általános sztrájkot, s sztrájkoltak a postások, nyomdászok, hivatalnokok,
néhol gyári munkások.
A proletariátus szemében nem volt tekintélye a régi államgépezet maradéká­
nak, az új polgári túlsúlyú nemzeti tanácsoknak, de még a román hadseregtől
sem féltek, s nem is tekintették fő ellenfélnek. E történelmileg új magatartás-
forma dezorientálta a polgárságot. Magyar polgárok hol az integritás
mentésének utolsó harcosait, hol a nemzeti érdekek cinikus elárulóit sejtették a

26 Desävir§irea unificärii statului national román. Red. M ir o n C o n s t a n t i n e s c u - S t k f a n

P a scu . Bucure$ti, 1968. 446-447. 572
 szocialista munkásságban, míg a román katonai elhárítás a bolsevizmus és
magyar nacionalizmus együttes megtestesülését látta bennük, nem törődve
azzal, hogy egyedül a kommunista párt volt az, amely teljesen szakított az
integritás hagyományos elvével. A proletariátus színe-java, a régi politikai
értékkategóriákat lassan levetkőzve, Budapesttel együtt egy új társadalom
megteremtése, egy szociális forradalom irányába menetelt.
Az új forradalmi fellendüléssel párhuzamosan, annak mintegy ellenpont­
jaként, megkezdődött az új román államiság kiépítése. A nemzeti gárdák, de
mindenekelőtt a munkásgárdák leszereléséhez a román hadsereg még január­
ban hozzákezdett. A román Kormányzótanács a hónap közepén elutasította a
kolozsvári magyar értelmiség ajánlatát, hogy magyar vidékeken a közigazgatás
maradjon magyar, míg románlakta területen természetszerűen román.
A Kormányzótanács január 24-én elrendelte a régi (magyar) törvények és
hatóságok visszaállítását és fenntartását, de megszüntette a megyei és községi
önkormányzatot. A megyék élére román prefekteket neveztek ki, akik a régi
tisztviselőktől és állami alkalmazottaktól esküt követeltek Ferdinánd királyra,
noha nemzetközi jogilag Erdély Magyarországhoz tartozott. Feloszlatták a
román nemzeti tanácsokat is, úgyhogy ilyenek paradox módon csak a magyar
haderő által ellenőrzött részen maradtak.
Miután az antant semmilyen korábbi megállapodást nem tartott be, s a
román csapatok mind előrébb vonultak, a magyar kormány tervbe vette a
fegyveres ellenállás megkísérlését. Március 2-án Károlyi kijelentette: „ha a
párizsi békekonferencia a wilsoni elvek, a népek önrendelkezési joga és a
megegyezéses béke ellenében Magyarország feldarabolása mellett döntene,
akkor mi végszükség esetén még fegyverrel is fölszabadítjuk ezt az országot.”27
A párizsi békekonferencia román nyomásra február 26-án a magyar-román
demarkációs vonal újabb áthelyezésére, valójában területátadásra hozott
határozatot. Szatmárnémeti, Nagyvárad és Arad környékét a román csapatok­
nak ítélte, míg ezektől nyugatra egy olyan semleges sávot igényelt, melybe
Debrecen és Szeged beletartozott, s a magyar közigazgatás még ez utóbbi
övezetben is francia ellenőrzés alatt működne. A francia politika így akarta
biztosítani a Szovjet-Oroszország ellen általa bevetni tervezett román haderő
hátát, s egyben a Temesvár-Szatmár-Csap vasútvonalat, melynek Lengyelor­
szág hadianyaggal történő utánpótlása szempontjából némi fontosságot
tulajdonítottak.
Az erről szóló, március 20-án átadott ún. Vix-jegyzéket a magyar kormány
nem fogadhatta el. Az antanttal való, eddig készséges együttműködés
politikáját a békekonferencia nem méltányolta, egy elfogadható békeszerződés
lehetősége szertefoszlott, Károlyi és kormánya lemondott. Az antantbarát
demokratikus polgárság és a mérsékelt szociáldemokrácia koalíciója erkölcsi­
politikai csődöt mondott, tartalékai kimerültek.

27 KAROLYI M i h Al y , Az új Magyarországért. Válogatott írások és beszédek. 1908-1919. Szerk.

573 L i t v An G y ö r g y . B p . 1968. 294.
A szocialista alternatíva: a Tanácsköztársaság
1919. március 21-én Budapesten kikiáltották a Tanácsköztársaságot, meg­
született Oroszország után a világ második proletárállama, történelmi
fordulatot ígérve a Duna-medence nemzetei számára. A baloldali szociálde­
mokraták és az orosz forradalomban tűzkeresztséget szerzett kommunisták a
Szocialista Pártban egyesültek. Ennek és a Forradalmi Kormányzótanácsnak
elismert vezéregyénisége a Kolozsvár munkásmozgalmában felnövekedett
külügyi népbiztos, Kun Béla volt.
A Tanácsköztársaság új külpolitikát és nemzetiségi politikát képviselt. Nem
állott az integritás alapján - a demokratikus Károlyi-rezsim nemzeti poli­
tikájától is nyíltan elhatárolta magát de nem is volt hajlandó minden feltétel
nélkül átengedni az ország egyes részeit az ekkor már kendőzetlenül
imperialista célokat követő-kiszolgáló szomszéd államok hadseregeinek.
Elutasította a Vix-jegyzéket, első kiáltványaiban háborút hirdetett az ország
bányáinak, élelmiszer-termelő vidékeinek felszabadítására, harcot ígért
többek között „a román bojárokkal szemben” , szövetségre hívta Románia
proletariátusát is. A Tanácsköztársaság vezetői szilárdan hittek abban, hogy a
forradalmi munkásmozgalom a szocializmusban eltörli majd a határokat,
egységes nemzetközi államot teremt. Ennek előzménye „a dolgozók testvéri
szövetsége, a föderatív köztársaság” . Rendelet írta elő minden nemzet számára
a külön nemzeti tanácsok alakítását. Teljes nemzeti önrendelkezési jogot
kaptak németek és ruszinok, hivatalokban minden nyelv írásban és szóban
egyaránt használható volt. Az alkotmány leszögezte: „a Tanácsköztársaság
szabad népek szabad szövetsége” .
Amikor a tanácskormány átvette a hatalmat, már a történeti Erdély egésze a
királyi román hadsereg és a nagyszebeni román kormányszerv uralma alatt
állott. A kutatások mai szintjén nem ismeretes, milyen hatást váltott ki a
proletárdiktatúra a Királyhágón túl, milyen mély volt a visszhangja. Tudjuk,
hogy december óta ott is erősödött a kommunisták befolyása, hogy szökdöstek
román katonák is, hogy belépjenek a magyar Vörös Hadseregbe, s hogy Erdély
későbbi munkásvezetői közül többen vöröskatonák voltak. Jelzésként fogad­
hatjuk el azt is, hogy április első napjaiban a vasutasok általános sztrájkba
léptek. A még meg nem szállt Nagyváradon, Nagykárolyban, Szatmárnémeti­
ben, de több faluban is megalakultak az ügyeket intéző direktóriumok, s az új
párt helyi önálló szervezetei. Nagyváradon egy hét leforgása alatt több
munkászászlóaljat állítottak fel az alakuló Vörös Hadsereg számára. Amikor
április elején megtartották a tanácsválasztásokat, ott a lakosság 42% -a adta le
szavazatát, nagyjából annyi, mint a fővárosban.
Más volt a politikai helyzet a falvakban. A Nagyváradon működő román
kommunista frakció a román községek zömében nem tudott baloldali
fordulatot előidézni, noha komoly propagandamunkát végzett még a román
hadsereg által uralt részen is. A mintegy félmilliónyi, még magyar fennhatóság
alatt élő románság jelentős része közömbösen vagy éppen ellenségesen nézett a
vöröshatalomra, amelyet számára sokfelé csupán a városi agitátorok látogatása
vagy a Székely Hadosztály jelenléte testesített meg.
Az antanthatalmak - ha nem is teljes egyetértésben - kezdettől a
legellenségesebben tekintettek a Tanácsköztársaságra, mely azonban határo­
zott fellépésével nagyobb nemzetközi tekintélyt vívott ki magának, mint a 574
 Károlyi-rendszer. Kun Béla március 24-én jegyzékben javasolta a nagyhatal­
maknak a határkérdések rendezését a népek tényleges önrendelkezése alapján.
A békekonferencia küldötteként Smuts tábornok Budapestre utazott, és
felajánlott egy, a Vix-jegyzéknél némileg kedvezőbb, új demarkációs vonalat.
E javaslat már nem adta a román hadvezetés kezére Nagyvárad, Szatmárnéme­
ti városokat, de semlegesítés címén e városokat is kivette a Tanácsköztársaság
valóságos uralma alól. Kun ellenjavaslatában - a belgrádi egyezmény elve
alapján - kedvezőbb megoldást kért, lényegesebb volt azonban az a kívánsága,
hogy hívják össze Magyarország és a szomszéd országok képviselőit, hogy
egymás között tárgyalják meg a határkérdéseket és a gazdasági együttműködés
jövendő formáit. Az egyezkedésre hajló angolszász politikával szemben
azonban inkább a harciasabb francia vonal érvényesült.
Április 15-én a magyar-román demarkációs vonal egész hosszán jelentős
erők bevetésével megkezdődött a román offenzíva. A fő csapást a 130 km távon
széthúzva elhelyezkedő Székely Hadosztály ellen intézték. (A diktatúra
kikiáltásakor 12 ezer katonájával, 649 tisztjével ez volt az egyetlen akcióképes,
elfogadhatóan fölszerelt s egyben a legnagyobb létszámú alakulat. Kezdettől
jobbára apolitikus, tehát az adott történelmi helyzetben inkább ellenforradal­
mi érzületű tisztek vezették, s ilyen hajlamú politikusok befolyásolták a
háttérből. Az új politikai vezetés és a hadosztály között kölcsönös volt a
bizalmatlanság.) Fel kellett adni Szatmári, Nagyváradot, 23-án pedig már
Debrecent is. A Székely Hadosztály eleinte harcolva, súlyos veszteségeket
szenvedve vonult vissza, majd megszakította a kapcsolatot Budapesttel.
Vezetői április 26-án megállapodtak egy román lovashadosztállyal, hogy
leteszik a fegyvert, vállalják az internálást is - cserében hozzátartozóikat a
román hadsereg szabadon bocsátja, visszatérhetnek otthonaikba.
Április 27-én a franciák is megmozdultak: megszállták Makót és
Hódmezővásárhelyt. A meginduló csehszlovák csapatok összetalálkoztak a
román haderővel. 30-án Kun Béla kétségbeesett táviratban fordult először
Wilsonhoz, majd Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia kormányához,
fenntartás nélkül elismerte e szomszédok „összes területi-nemzeti követelése­
it” , ettől remélvén lélegzetvételnyi szünetet. Május elsejére a román hadsereg
elérte a Tiszát, s rendkívül kemény eszközökkel mindenütt visszaállította az
osztály társadalom hagyományos rendjét.
A Tiszánál azután a front megmerevedett. A román vezérkar ugyan
felkinálkozott az antantnál a további támadásra, egymagában azonban nem
akart kockáztatni. A békekonferencia sem engedélyezte az újabb előnyomulást,
a védelem is megszilárdult, s ebben fontos szerepe volt annak, hogy Szovjet-
Oroszország - a Tanácsköztársaság egyetlen szövetségese - nagyszabású
támadást készített elő a Dnyeszternél a magyar forradalom tehermentesítése
érdekében.
Május 30-án a Vörös Hadsereg a cseh fronton, Kassa felé megindította
offenzíváját. A vörösök győzelmeinek hatására a békekonferencia eleinte
hajlandónak mutatkozott Magyarországot meghívni a béketárgyalásokra.
Június 13-án Clemenceau diktátumként közölte a még márciusban megállapí­
tott végleges határokat, de megígérte, hogy a román csapatokat hátrébb vonják
a Tiszától, amint a tanácskormány kiüríti az újonnan elfoglalt északkeleti
területeket. Kun válaszjegyzékében a kijelölt határvonalak képtelenségét
$75 magyarázta, de nem utasította el ezek elismerését. Az északi területek kiürítése
meg is történt, a románok azonban nem vonultak vissza a Tiszától, a Brátianu-
kormány elégedetlen lévén az új határokkal, mivel kevesebbet kapott az 1916.
évi titkos szerződésben megállapítottnál. A Párizs által visszaígért tiszántúli
zóna felszabadítására a Vörös Hadsereg július 20-án offenzívát indított. A
kezdeti sikerek után a túlerő elől vissza kellett vonulnia. Július 30-án a román
hadsereg átkelt a Tiszán, s a magyar főváros felé vonult. A Vörös Hadsereg
felbomlott, a Forradalmi Kormányzótanács lemondott. A nyílt küzdelem egy
új világ, egy olyan társadalom megteremtéséért, melyben a nemzeti ellentétek
és határkérdések a népek együttélésében a perifériára szorulnak - a Duna-
medencében véget ért.

Az ellenforradalom és a trianoni békeszerződés

Augusztus 4-én a román hadsereg bevonult Budapestre - bár ezt a lépését az
antant helytelenítette. Két nap múlva az átmeneti szakszervezeti kormányt
megdöntve polgári ellenforradalmi kabinet alakult, mely a román hadvezetés
szinte teljes ellenőrzése alatt állott. Ez sem tudott stabilizálni, önálló fegyveres
erőt teremteni, mert a megszállók ezt lehetetlenné tették. Amikor végül a
békekonferencia ultimátuma nyomán a román hadsereg november közepén
kivonult a fővárosból és a D una-Tisza közéről, az eredetileg jelentéktelen, a
Tanácsköztársaság idején még mindössze pár száz fős, francia védőszárnyak
alatt készülődő Horthy-féle „nemzeti hadsereg” , az ellenforradalom
szélsőséges formájának hordozója, bevonulhatott Budapestre. Ezzel a valójá­
ban az antant által hatalomra segített ellenforradalmi rendszerrel kötötték meg
a magyar békeszerződést.
Az 1920 januárjában Apponyi Albert gróf vezetésével Párizsba utazó
magyar békeküldöttséget a győztesek nem érdemi tárgyalásra, hanem a kész
békefeltételek átvételére hívták meg. A konferencia csupán arra adott
lehetőséget, hogy január 16-án Apponyi Magyarország helyzetéről, a magyar
kormány álláspontjáról beszédet mondjon. Előadása összegezte mindazokat az
érveket, amelyeket a magyar békeelőkészítő bizottság (főként gróf Teleki Pál
irányításával) kidolgozott. Megkísérelték meggyőzni a győzteseket arról, hogy
a kijelölt határok részleteikben sem a nemzeti önrendelkezési jognak, sem az
etnikai elvnek nem felelnek meg, az utóbbit a Kárpát-medencében igazságosan
nem is lehet érvényesíteni. Nagy hangsúlyt helyeztek a régi Magyarország
gazdasági egységére, nyomós érveket hozva fel a közlekedéstől, vízgazdálko­
dástól a munkaerő-vándorláson át az egyes tájegységek egymásrautaltságáig.
Erdély kérdésében a magyar delegáció külön, többvariációs javaslatot
terjesztett elő: vagy legyen autonóm tartomány Magyarország határain belül,
vagy pedig teljesen független, Svájc-szerű, az etnikumok egyensúlyát is
biztosító semleges ország. A belső erdélyi nemzetiségi jogok garanciáját
három, túlnyomóan egy etnikum által lakott, s egy negyedik, teljesen vegyes
nyelvű közigazgatási autonóm terület kialakításában keresték. Végül a magyar
küldöttség Erdélyre - éppúgy, mint a többi vitás területre - népszavazást kért,
kijelentvén, hogy „előre is alávetjük magunkat e népszavazás eredményének,
bármi legyen is az” .28

28 Apponyi Albert 1920. január 16-i beszéde a békekonferencián. In: A magyar béketárgyalá­
sok. Jelentés a magyar békeküldöttség működéséről. I. Bp. 1920. 278. 576
1 14. M e n ek ü lő k v o n ata B rassónál, 1916. a u g u sz tu s vége

115. S zétlő tt sö rg y ár B rassó m ellett

<1 116. Zsákmányolt
ágyúk és nézőik Bras­
sóban

118. IV. Károly szé­

kely katonák díszszáza­
dánál

119. II. Vilmos láto­

gatása Nagyszebenben,
1917

<1 117. Német csapa­

tok Brassóban
120. A köztársaság kikiáltása 1918. november 16-án
121. Iuliu Hossu görög katolikus püspök felolvassa az 1918. december i-jei gyulafehérvári román nemzeti gyűlés
határozatát Erdély és Románia egyesüléséről
 A magyar delegáció összes javaslatát elutasították; az ezt közlő Millerand-
levél mindenesetre burkoltan beismerte a rendezés egyes igazságtalanságait és
abbeli törékenységét, hogy a legcsekélyebb változtatás az egész rendszert tenné
értelmetlenné.
A magyar-román határt meghagyták a nagyhatalmak közötti kompro­
misszum alapján húzott vonalon. Románia valamivel kevesebbet kapott, mint
amit 1916-ban ígértek neki, de többet, mint amit az amerikai vagy az olasz
politika javasolt. 1920. június 4-én Trianonban aláírták a békeokmányt.
102 200 km2 (a történeti Erdélyen kívül az Alföld peremvidéke), a régi
országterület 31,6%-a, 5265444 lakos (köztük 1704851 magyar és 559824
német), a régi ország népességének 25,2%-a most már a nemzetközi jog szerint
is átkerült a román állam kötelékébe. Erdély népei történelmének újabb
fordulója zárult le.
A súlyos nemzeti sérelmeket is tartalmazó imperialista békerendszert
nemcsak a vesztes országok revíziós vágytól fűtött polgársága Ítélte el, a
társadalmi, forradalmi átalakulás érdekeit szem előtt tartva elítélte és
elutasitotta a nemzetközi kommunista mozgalom is, s hamarosan még legfőbb
megalkotói is csalódtak benne.
Az antantpolitikusok, amikor a Habsburg-monarchia túlhaladott viszonyai
helyett a korszerűbb rendezést akarták végrehajtani, valójában a világégés
előttinél nagyobb feszültséget teremtettek a Duna-medencében is,
nagymértékben kiszolgáltatva ezeket az országokat a nagyhatalmi érdekpoli­
tikának. S ez az új államkeretekbe tartozó Erdély további életére is döntő
hatású volt.

577
24- térkép. Szakértői javaslatok és az elfogadott határvonal a párizsi béketár­
gyaláson (V. V. Tilea alapján)
 Kitekintés.
Erdély útja 1918 után

Külpolitikai erőviszonyok
Erdély története 1918 után Románia történetének része. A továbbfutó és
újonnan kibontakozó gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális folyamato­
kat immár Románia egészének fejlődése szempontjából kell elemeznünk. A
vizsgált régió is megváltozik: Erdélynek ettől kezdve azokat a területeket
nevezzük, amelyeket a forradalmakban felbomlott Habsburg-birodalom
Magyarországától a trianoni békeszerződés Romániához csatolt, tehát nem­
csak a történeti Erdélyt, hanem az Erdélyi Érchegységtől Nyugatra fekvő, attól
sokban eltérő területeket és a Bánság egy részét is.
Az eddigi módszert követve továbbra is Erdély népeinek történetét
vizsgáljuk, felmutatva a kölcsönhatást az egyes népek gazdasági, társadalmi,
kulturális együttélésében, az állandó és a korra jellemző változó sajátosságokat.
Széles történeti körkép helyett azonban csak a fejlődés nagy vonalait tudjuk
vázolni, a történeti kutatás mai állása mellett részletes elemzésre nem
vállalkozhattunk.
Románia a nemzetközi politikában 1916-tól a francia-angol orientációt
választotta, éppen ezért egyik alapító tagja lett a kisantantnak (Csehszlovákia,
Románia, Jugoszlávia), amelyet a békeszerződésekkel kialakult közép-kelet-
európai status quo garantálására hoztak létre. A román külpolitika fő célja a
területi integritás biztosítása volt, a különböző kormányok ennek rendelték alá
a belpolitikát és ezen belül a nemzetiségi politikát is. A Szovjetunió nem
ismerte el a békeszerződéseket, és soha nem mondott le Besszarábiáról;
Bulgária sem fogadta el Dél-Dobrudzsa Romániához tartozását. Magyar
hivatalos részről tudomásul vették ugyan a trianoni béke intézkedéseit, de nem
titkolták, hogy annak megváltoztatását tekintik célnak. Az Erdélyre vonatkozó
magyar igény közvetlenül nem fenyegette Romániát, kezdetben ugyanis
egyetlen nagyhatalom sem támogatta azt, s Magyarországnak a békeszerződés
értelmében érdemi hadereje sem volt. A magyar külpolitikának először 1927-
ben sikerült kitörnie a teljes elszigeteltségből, amikor a párizsi békerendszerrel
elégedetlen fasiszta Olaszország taktikai okokból hivatalosan állást foglalt a
magyar határrevíziós igények mellett. Gyakorlati jelentősége ennek is csekély
volt, mindazonáltal erősítette a magyar irredentizmusnak azon reményét, hogy
az európai hatalmi viszonyok gyökeres fordulata megváltoztathatná a területi
status quót. Ezt a reményt tovább táplálta a nemzetiszocialisták hatalomra
579
jutása Németországban, miután a hitleri külpolitika is a békeszerződések
felülvizsgálatát követelte.
Románia és Magyarország egymáshoz való viszonyát, népeinek sorsát tehát
döntően befolyásolta az első világháborút lezáró békeszerződés-rendszer -
amely nem vette tekintetbe a népek önrendelkezési jogát, sok helyütt az etnikai
viszonyokat sem - , valamint a mellette vagy vele szemben álló hatalmi tömbök
(és erőviszonyaik) kialakulása és az ezekhez való kapcsolódás.

Nagy-Románia belső helyzete

Románia a két világháború között elmaradott agrárország volt, amit jól
jellemez az a tény, hogy 1930-ban az aktív lakosságból 78,7% dolgozott a
mezőgazdaságban és csak 6,7% az iparban. A mezőgazdaságban a törpe- és
kisbirtok volt az uralkodó, s ennek súlya az 1921-ben végrehajtott földreform
után még inkább megnőtt. Az iparban és a kereskedelemben is szembetűnő a
kisvállalatok nagy részaránya. A gazdasági fejlődést hosszabb távon a modern
kitermelőipar: az olaj- és szénbányászat, a vas- és acélgyártás, részben a
gépipar előretörése jellemezte. A nagyipari vállalatokban éppúgy, mint a
bankok esetében, a román mellett a francia, belga, német és kisebb mértékben
Erdélyben a magyar tőke volt érdekelt.
A társadalmi struktúrára kelet-európai jellegzetességként a gazdasági
elmaradottság nyomta rá bélyegét, ami azt jelentette, hogy a parasztság képezte
a többséget, széles rétegei tradicionális, elmaradott körülmények között,
rendkívül alacsony életszínvonalon éltek. A viszonylag fejletlen munkásosztály
földrajzilag is szűk területen helyezkedett el, és néhány iparágra koncentráló­
dott. A kisiparos, kiskereskedő és az alkalmazotti réteg jelentette a polgárságot.
Az államot a nagytőke és a földbirtokos osztály képviselői irányították.
Románia alkotmányos királyság volt, s benne 1938-ig parlamenti vál­
tógazdálkodásra épülő többpártrendszer működött, de az alkotmányosság a
gazdasági-társadalmi fejlődés elmaradottsága miatt korlátozottan érvényesült.
A húszas években rövidebb megszakításokkal a Brátianu család által vezetett
Liberális Párt - elsősorban a bukaresti nagytőke támogatásával - kormányzott,
felhasználva a román közéletben sokat ostorozott korrupció minden eszközét
nemzetinek kikiáltott modernizáló gazdaságpolitikájának érvényesítésére. Az
erdélyi román polgárság és értelmiség nagy része Iuliu Maniu Nemzeti Pártját
támogatta, mely a Kárpátokon túli kispolgári elemeket is tömörítő kisgaz­
dapárttal egyesülve, 1926-ban Nemzeti Parasztpárt néven az ország második
legnagyobb politikai szervezetévé lépett elő. A parasztság primátusára épülő
demokráciát hirdető párt lett a liberálisok fő riválisa. Egészségesebb közéletre,
ún. tiszta kormányzásra vonatkozó ígéreteit azonban 1928. évi uralomra jutása
után - széles társadalmi rétegek és saját vezetőinek csalódására - nem tudta
beváltani, maga is ellenlábasaihoz hasonló módszerekkel gyakorolta a
hatalmat, s elidegenitette országlásától a tömegeket.
A fő vonásaiban jobboldali politikát folytató kormányzatok ellenében
szerveződött az 1920-2i-ig tartományként teljesen önállóan tevékenykedő s a
regionális kereteket a továbbiakban is megtartó munkásmozgalom. Az 1921-
ben alapított Romániai Kommunista Párt rövid legális időszak után földalatti
tevékenységre kényszerült, a szakszervezetek többségét azonban a legálisan 5 8 0
 működő Szociáldemokrata Párt ellenében így is irányítása alá tudta vonni.
Olyan szervezetekben is folytatta tevékenységét, mint a Városi és Falusi
Dolgozók Blokkja, mely támogatóinak kétharmadát Erdélyből kapta. Tagjai,
vezetői sorában nagy számmal voltak magyar munkások és értelmiségiek, akik
közül sokan részt vettek 1918 előtt is a munkásmozgalomban vagy a Magyar
Tanácsköztársaság harcaiban. 1924-ben a párt III. kongresszusa deklarálta,
hogy „az elnyomott nemzetiségek erőfeszítéseit támogatni kell a fennálló
államtól való teljes elszakadásig menő nemzeti önrendelkezés elve alapján”,1
kimondta, hogy Románia a különböző tartományok egyesítésével nemzeti
államból soknemzetiségű állammá változott, és ebből levonta azt a következ­
tetést, hogy különösen nagy hangsúlyt kell helyezni a nemzetiségi dolgozókkal
való kapcsolatok erősítésére. A párt ezt a határozatot később visszavonta, de a
nemzetiségi kérdés demokratikus megoldásának követelése mindvégig jelle­
mezte politikáját, amely az osztályharcot helyezte ezzel kapcsolatban is
előtérbe.
A kommunisták vezették azokat a különböző nemzetiségű dolgozókat
összefogó harcokat, amelyek a gazdasági világválság munkásokat sújtó
következményei ellen szerveződtek. A legnagyobb a lupényi szénbányászok
1929. évi sztrájkja a bércsökkentések és az elbocsátások ellen, melyet külön
karhatalommal, legalább 30 halálos áldozatot követelő összecsapásban vertek
le. Az áldozatok közt jelentős számban voltak magyarok (míg a másik oldalon, a
Petrozsényi Bányatársaság vezetőségében magyarországi vállalkozók is helyet
foglaltak, vagy pedig részvényeik megváltása címén részesedtek a Zsil-völgyi
szénbányászok által előállított értéktöbbletből). Ugyancsak a kommunisták
irányították 1934-ben a Gyimes-völgyi parasztok megmozdulását, 1935-ben a
kolozsvári Dermata bőrgyárban, 1936-ban az aradi textilgyárban a béremelé­
sért folytatott többhetes sztrájkot. Ezekben a harcokban kovácsolódott ki a
román és magyar dolgozók új egysége, amely a felszított nacionalista gyűlölet
légkörében egyedülálló és jövőt befolyásoló jelenség volt.
A harmincas évektől Romániában is felerősödött az új nacionalista hullám;
ennek fő hordozója a Moldvából kiindult, európai megfelelőitől egyáltalán
nem megkésett fasiszta mozgalom volt. A több irányzatból összeállt, Vasgárda
néven ismertté vált szervezet a nagy gazdasági válság után jelentős erővé nőtt,
politikai tőkét kovácsolt magából a válságból, az úri társadalom által nemcsak
kizsákmányolt, de magára is hagyott parasztság elmaradottságából éppúgy,
mint fiatal népi értelmiségieknek a polgári közélet, a pártviszályok erkölcste­
lenségével szembeni mély ellenérzéséből és az idegengyűlöletből. Kedvezett
megerősödésének a nemzetközi helyzet alakulása, a fasizmus németországi
előretörése is. A fasizmus ismert szociális demagógiája mellett az ortodoxia
miszticizmusába is belekapaszkodó mozgalom - melynek Erdélyben is voltak
hívei - egy igazságosabb és erkölcsösebb világ megteremtését hirdette,
miközben a gyakorlatban a politikai ellenfelekkel való leszámolásra megho­
nosította a politikai gyilkosságok rendszerét.
A jobboldallal és a fasizmussal szemben a kommunisták által irányított, a
gazdasági válság idején szervezett sztrájkokban megerősödött munkásmozga-

1 Documente din istoria Partidului Comunist din Románia 1923-1928. Vol. II. Bucure$ti,
58 i 1953- 258.
lom vette fel a legkövetkezetesebben a harcot. A kommunistákkal, szociálde­
mokratákkal együtt küzdöttek a különböző nemzetiségű értelmiségiek is, de a
fasizmus térhóditásának nem tudtak gátat emelni.
Az európai és a román fasizmus támadásával az uralkodó osztály a jobboldali
diktatúrát állította szembe. Az 1930-tól uralkodó II. Károly király tekintélyu­
ralmi rendszer kiépítésére s ehhez igazított nemzettudat megteremtésére tett
kísérletet. 1938 elején menesztette Octavian Goga amúgy is átmenetinek szánt
kormányát, és népszavazásra bocsátott egy korporativ szellemű alkotmányter­
vezetet, amely az új kormányzási formát volt hivatva szentesíteni. A tervezet
ellen a 4,3 millió szavazóból az ostromállapot közepette mindössze 5483-án
mertek szavazni - azok zöme is Erdélyben. A pártokat, szervezeteket
feloszlatták, a törvénykezést a hagyományos országos képviselet helyett az ún.
érdekképviseletre bízták, a közigazgatás élére jobbára katonai parancsnokok
kerültek. A politikai élet szervezetévé a Nemzeti Újjászületés Frontját tették, s
a nemzetiségi szervezetek is ebbe tartoztak. II. Károly kísérlete - fasizmusnak
és nacionalizmusnak, részleges szabadságjogoknak és állami-gazdasági moder­
nizációs intézkedéseknek sajátos ötvözete - nem nélkülözött minden támo­
gatást. Jobb alternatíva híján elfogadta a román polgárság azon része
Erdélyben is, amely egyetértett a Vasgárda felszámolását célzó drasztikus
intézkedéseivel, és azt remélte, hogy sikerrel veszi fel a harcot az akkor már
erősödő magyar revíziós törekvésekkel.

A gazdasági körülmények
A trianoni békével Romániához csatolt nyugati területek az új ország
összterületének 34,8%-át (102 200 km2) és lakosságának 30,7%-át (1930-ban
5 548 000 főt) tették ki. 1930-ban ezen a területen az aktív lakosságból 76,6% a
mezőgazdaságban, 9,6% az iparban, 4,7% a kereskedelemben, 9,1% egyéb
ágazatokban dolgozott. Az egész terület harmadát erdő borította. A
szántóterület 76%-án gabonát, 9% -án takarmányt, 4,5% -án kapás- és több
mint 2% -án ipari növényt termesztettek. A harmincas években egy hektáron
átlagban 9 q búzát és 11 q kukoricát termeltek. A szarvasmarha-állomány
í 935-ben az országosnak 35, a sertésállomány 44% -át tette ki, s itt volt a
juhállomány 24%-a. A mezőgazdasági termelés Erdélyben a jobb technikai
feltételek és a gondosabb művelés következtében valamivel magasabb szinten
állt, mint Románia más részein (1935-ben az összes traktorok 44,8% -át, a
cséplőgépek 42,6% -át Erdélyben használták, amelyre az egész romániai
szántóterület 24,5%-a esett).
A bányászatban folytatódott a só, a szén, a színesfémek kitermelése,
fellendült a vasércbányászat s különösen az erdélyi földgázmezők kiaknázása.
A szén- és ércbányák közelében tovább fejlődött a vas- és acélgyártás, a só- és
földgázkitermelés körzetében a vegyipar, sokfelé fellendült az építőanyag-ipar,
a papírgyártás, és tovább éltek olyan hagyományos iparok, mint az élelmiszer-,
bőr-, textil-, kerámia-, üveg- és faipar. A gyáripari termelés a hagyományos
ipari övezetekbe koncentrálódott: Resica, Arad, Temesvár, Brassó, Kolozsvár,
Nagyvárad üzemeibe, Hunyad környékének kohóiba, gyáraiba. Erdély gyárai
1937-ben az egész romániai termelés 38,6%-át nyújtották. Az ország ipari
termelése egy erős válságszakasz után az 1920-as évek közepétől 15 év alatt 582
 mintegy duplájára emelkedett. Az erdélyi területeken a növekedés szerényebb,
csak 6o%-os volt, ami főleg a tőkehiánnyal és az állami támogatás elmaradásá­
val, részben a magasabb indulási szinttel magyarázható.
1921 és 1938 között az egész országban a vállalatok tőkéje 16 milliárd lejről
61 milliárd lejre emelkedett, ezen belül azonban a külföldi tőke volumene 10,8
milliárdról 38,9 milliárdra. Románia és ezen belül Erdély ipara jelentősen
függött a külföldi, főleg francia, angol, belga, német tőkétől, amelynek aránya
1921-ben 67 ,5 ,1938-ban a hazai beruházások gyors növekedése ellenére is még
mindig 63,8% volt.
Ha most már a nagy termelési ágazatokat a tulajdonviszonyok szem­
pontjából vizsgáljuk, Erdélyben is a kismagántulajdon volt a meghatározó. A
3,5 millió hektárnyi szántóterületen 1 164000 birtokos osztozott. Ezek közül 1
millió 7 ezer fő 5 hektár alatti tulajdonnal rendelkezett, 105 ezer főnek volt 5 és
10 hektár közötti birtoka, és 53 ezernek volt ennél nagyobb földterülete. Az
iparban és a kereskedelemben az összes vállalatok száma 1930-ban 96 611 volt,
s ezekben 362 125 fő dolgozott. 1937-ben 1691 nagyobb ipari üzemet tartottak
számon, amelyek 130 ezer munkást foglalkoztattak, csaknem kétszer annyit,
mint 1919-ben.
A gazdasági fejlődés szintjének és a foglalkozási megoszlásnak megfelelően a
települési viszonyok is a terület agrárjellegét mutatják. 1930-ban Erdélyben a
népesség 82,7%-a lakott falun, és csak 17,3%-a (958998 fő) városban. A
lakosságnak több mint a fele kétezer főn aluli kisközségekben élt. Hivatalosan
49 várost tartottak számon, de ezek közül csak hatnak volt 50 ezer fölötti
lélekszáma. A városi lakosság az iparosodással, a bürokráciával és a szolgáltatá­
sok fejlődésével együtt nőtt, mégpedig 1910 óta 285 ezerrel, míg a falusi
népesség száma e 20 év alatt stagnált.
A falu még mindig jórészt önellátásra rendezkedett be, csak a legszüksége­
sebb ipari cikkeket szerezte be a kereskedelemből. Lakói a papot, tanítót,
boltost és talán 1-2 kisiparost leszámítva döntő többségben földmívelők,
kikből alig néhány a módos gazda, a többi kis- és törpebirtokos vagy éppen
szolga. A városi lakosság zöme kisiparos, kiskereskedő, alkalmazott, kisebb
mértékben értelmiség, de sok helyütt szép számban élnek földművelők is, akik
zöldséggel, gyümölccsel, apróállattal látják el a piacot. A munkásság néhány
nagy ipari centrumban és városban koncentrálódik. Erősen hierarchizált falusi
vagy kisvárosi társadalomról van tehát szó, amely a 19. századi közösségi
magatartás- és életmódbeli formákat őrizte meg.

Románok uralkodó helyzetben

Erdély sajátosságát a régi Romániához képest - a gazdasági fejlődési szint
eltérése és a kulturális különbségek mellett - főleg etnikai összetétele jelentette.
Az 1930-as népszámlálás szerint Nagy-Romániában a nemzetiségi összetétel a
következő volt: 71,9% román, 7,9% magyar, 4,1% német, 4% zsidó, 3,2%
rutén, 2,3% orosz, 2% bolgár, 4,6% egyéb. Erdélyben 5548363 lakosból
57,8% volt román, 24,4% magyar, 9,8% német, 3,2% zsidó és 4,8% egyéb
nemzetiségű. Ez a népszámlálás különbséget tett etnikai hovatartozás és
anyanyelv között, tehát a zsidó és cigány etnikumot külön is feltüntette, még ha
583 az magyarul beszélt is. (Itt emlékeztetünk arra, hogy az 1910-es magyar
népszámlálás szerint - az anyanyelv alapján - Erdélyben a lakosság 53,8%-a
volt román, 31,6%-a magyar, 9,8% -a német és 4,8% -a egyéb.)
A ro m án ságn ak kedvezett az uralomváltozás, mind gazdasági-társadalmi,
mind kulturális szempontból. Az 1921. évi földreformtörvény alapján 1927.
június i-jéig a hivatalos statisztikák szerint Erdélyben 212 803 román, 45 628
magyar, 15 934 szász és sváb, 6314 más nemzetiségű kapott földet. Az állam
adó- és hitelpolitikájával igyekezett ugyan kedvezni a bankoknál eladósodó
kisgazdáknak, ennek ellenére a technikai elmaradottság miatt a mezőgazdaság
termelékenysége nem növekedett, a kis- és törpebirtokosok szegényes
körülmények között éltek, és a parasztság sorsa továbbra is nagy szociális
probléma maradt - etnikumtól függetlenül.
Az állam gazdasági és adminisztratív eszközökkel egyaránt támogatta a
román kisiparos-, kiskereskedő-réteget, melynek létszáma jelentősen nem
nőtt. Az erdélyi Albina Románia egyik nagy bankja lett; Kolozsvárott
létrehozták az erdélyi kereskedelem és ipar fejlesztésére a Banca Centralát, a
mezőgazdaság finanszírozására a Banca Agrárát. Az erdélyi román hitelélet
fejlődése azonban a bukaresti bankok versenyével szemben megtorpant.
A hatalomváltozás különösen kedvezett a román alkalmazottaknak és
értelmiségieknek, mert bővült az állami és kulturális apparátus, s mert a
magyarok közül sokan áttelepültek Magyarországra, vagy állásukat vesztették.
Az erdélyi románok érvényesülési lehetőségeit azonban korlátozta a régi
Romániából (az ún. Regátból) érkezettek nagy száma, és ez hamar konfliktusok
forrása lett.
Az ellentétekhez hozzájárultak a kulturális és az életmódbeli különbségek is.
A régi Romániában túlnyomó többségben görögkeletiek éltek, Erdélyben
viszont a románság két különböző, de korábban egyenrangú egyházhoz
tartozott. (1930-ban 1,9 millió román vallotta magát görögkeletinek és 1,4
millió görög katolikusnak.) Románia államvallásnak tekintette a görögkeletit,
és csak „elsőbbségi jogot” biztosított a görög katolikusnak a többi (nem
román) kultuszokkal szemben. M indkét egyház jelentős államsegélyeket
kapott, ennek ellenére a görögkeleti egyház új egyházközségek szervezésével,
új templomok építésével előnybe került. A román egyházi iskolahálózat
államosításával a görög katolikusok elvesztették nagy hagyományú intézmé­
nyeiket, és így annak a lehetőségét, hogy az ifjúság nevelésében fenntarthassák
a folytonosságot a 18. század óta kialakult, Rómához és Bécshez kapcsolódó
művelődési örökséggel.
Az erdélyi román nemzeti politika társadalmi alapja a parasztság volt, a falu
problémáira hagyományosan érzékenyebben reagált az erdélyi román ural­
kodó réteg, mint a regáti románság. Különbségek voltak a régi Románia és
Erdély között a gazdasági és közigazgatási hagyományok szempontjából is.
Eltérő erkölcsi normák alakultak ki a közéletben, és eltérő szokások a
mindennapi életvitel szempontjából is.
Hagyomány, gazdasági és kulturális érdekek, életmódbeli különbségek
egyaránt magyarázták tehát, hogy az erdélyi románság jelentős része az erdélyi
speciális érdekek programját hirdető Iuliu Maniu-féle Román Nemzeti Párt
mellé állt. A kolozsvári P a tr ia már 1920. december 26-án igy fogalmazott a
„regátiakkal” szemben: „Erdélyt úgy tekintik és kezelik, mint egy gyarmatot” ,
s 1922-ben a Nemzeti Párt még a királykoronázásról is távol maradt. A végül
1928-ban hatalomra jutott Maniu immár regáti partnerrel kialakított Nemzeti 5 $4
 Parasztpártjának kormányzása az erdélyi különérdekeket nem tudta érvényesí­
teni, parasztvédő programja a félintézkedések és a gazdasági válság nyomán a
visszájára fordult. A birtokeladhatás szabaddá tételével a kisparasztok
földvesztését könnyítette meg, a szövetkezetek és a népbankok a szegények
kizsákmányolásának eszközévé váltak.
Míg Maniu a húszas években bizonyos önkormányzati jogokat követelt
Erdély számára, s ezzel próbálta a rokonszenvet megnyerni, addig az erdélyi
románok más része, mint a költő Octavian Goga által vezetett irányzat, az
autonómiatörekvésekkel szemben az erős centralizáció szükségét hirdette. A
magyar uralkodó osztály területi revíziós törekvései újból és újból a román
állam egységes jellegének gondolatát erősítették azoknál is, akik elítélték a
pártok korrupt uralmát, és szerették volna érvényesíteni az erdélyi partikuláris
szempontokat.
Az uralomváltozás kedvezett a románságnak kulturális vonatkozásban is.
1910-ben Erdélyben a lakosság mintegy fele még nem tudott írni és olvasni, s
ezeknek a többsége a románok által lakott megyékben élt. (Hunyad, Alsó-
Fehér, Kolozs, Szilágy, valamint Máramaros megyékben az analfabéták száma
a felnőtt lakosság kétharmadát tette ki.) Az iskolák államosításával, hálózatuk
bővítésével, a gyarapodó tanszemélyzettel javultak a kulturális fejlődés
feltételei. 1930-ra az írni-olvasni tudók aránya 67,4% -ra emelkedett; 83,7%-
ra a városokban, 62,5%-ra falun. Kolozs, Hunyad, Szilágy, Bihar, Törda,
Máramaros megyékben a falvakban még mindig analfabéta volt a népesség
37,4-68,6% -a. Az írni és olvasni tudók döntő többsége is csak az elemi iskola
négy osztályát végezte el.
A középfokú oktatás bővült, differenciálódott, és módot adott arra, hogy
növekedjen a román szellemi foglalkozásúak és az értelmiségiek létszáma is. Az
értelmiséget főleg a jól felszerelt kolozsvári egyetem képezte ki, amely 1919-től
román nyelvű lett. 1921-ben Temesvárott műszaki főiskolát hoztak létre,
amely egyetemmé nőtte ki magát.
Tagoltabb román értelmiségi réteg jött létre, amely már nemcsak tanítókból,
tanárokból és papokból állt, hanem orvosokból, mérnökökből és más
értelmiségi foglalkozásúakból is. Az értelmiség jelentős része faluról szárma­
zott, főleg módos parasztok gyermekei közül, ami a társadalmi emelkedés
lehetőségébe vetett és a hatalomban való részvétel szükségességének hitét
erősítette. Ilyen körülmények között ennek az értelmiségnek döntő többsége az
uralkodó osztályok mellé állt, s csak nagyon kevesen kerültek közel a
munkásmozgalomhoz. Az értelmiségi nacionalizmust színezte az a népiség,
amely jellemző volt az erdélyi román kultúrára a 19. század végétől, és amely
mindenekelőtt a népművészet felkarolásában és a mitizált parasztsághoz való
kötődésben jelentkezett.
Az erdélyi román kultúrának ezt a vonulatát vitte tovább Lucian Blaga, aki
filozofikus-komikus költészetében az emberi lét nagy kérdéseire kereste a
választ, tanulmányaiban pedig a német életfilozófiából és a román
népköltészetből merítve, mitikus képet alkotott népe sorsáról és jellemzőiről.
A G á n d ire a (Gondolat) című rangos folyóirat volt ennek az irányzatnak
legfőbb szócsöve, amely szellemiségével a nacionalizmust erősítette. A román
falu világát idézte a prózairodalom is, amelynek az első világháború után
kibontakozott munkásságukban Liviu Rebreanu és loan Agirbiceanu voltak
585 a képviselői, akik az erdélyi román parasztot részben idilli környezetben
mutatták be, de a mindennapi élet tragédiáit és a magyar uralkodó osztály -
amelyet azonosítottak a „magyar uralom” -mal - elleni harcait is felidézték.
Jórészt a nemzeti problematikához kapcsolódik a tudományosság fejlődése
is a kolozsvári egyetemen, ahol régészek, történészek, nyelvészek, folkloristák
nagy munkát fordítottak a dákoromán kontinuitás bizonyítására, az erdélyi
román nemzeti és társadalmi mozgalmak, a folklór és népművészet tanulmá­
nyozására. A gazdasági szükségletek hatására fejlődésnek indult a román
természettudomány is, melyet a kolozsvári egyetemen kiváló tudósok
tanítottak.

A magyarok sorsa
A n em ze tisé g ek számára az uniót kimondó gyulafehérvári határozatban az
erdélyi románság vezetői egyben a szabadságjogok chartáját szándékoztak
megfogalmazni. Idézzük: „Teljes nemzeti szabadság az együtt lakó népek
számára. M inden népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához és
igazságszolgáltatásához saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját ke­
beléből való egyének által. A törvényhozó testületekben és az ország
kormányzásában való képviseletre minden nép népességének arányában nyer
jogot.” 2 Ez a határozat politikai és társadalmi kérdésekben a polgári
demokrácia szellemét tükrözte, és azt ígérte érvényesiteni a kisebbségek
tekintetében is.
Románia 1919-ben nemzetközi szerződésben vállalta a kisebbségi jogok
életbeléptetését. A kisebbségi szerződés biztosította a nem románok számára

6 . tá b lá za t. Erdély népességének anyanyelvi és nemzetiségi megoszlása az 1910. évi magyar

és az 1930. évi román népszámlálás alapján

1910 193° 1910 193°

, , anyanyelv anyanyelv nemzetiség anyanyelv anyanyelv nemzetiség
p ё szerint szerint szerint szerint szerint szerint
ezer fő ezer fő % %

Román 2830 3233 3208 53,8 58,2 57,8

Magyar 1664 1481 1353 31,6 26,7 24,4
Német 516 541 544 9,8 9,8 9,8
Zsidó/jiddis 49** in 179 0,9 2,0 3,2
Cigány 60 44 109 i,2 0,8 2,0
Egyéb 144 138 155 2,7 2,5 2,8
Összesen 5263 5548 5548 100,0 100,0 100,0

* Számított adat.

Forrás: Az 1910. évi népszámlálás adatai: Magyar Statisztikai Közlemények. Új sorozat 42. kötet; J a k abffy
E l e m é r , Erdély statisztikája (Lugos, 1923); Az 1930. évi népszámlálás adatai: Recensämäntul general al
populapei din 29 Decembrie 1930. II. (Bucure§ti, 1938. 1-180.)

2 M ikó I m re , Huszonkét év. Bp. 1941. 265. 586

 az általános jogegyenlőséget, a szabad nyelvhasználatot, a nemzetiségi
oktatást, a székelyeknek és szászoknak némi kulturális autonómiát helyezett
kilátásba, és felhatalmazta a kisebbségeket, hogy sérelmeikkel jogorvoslásért a
Népszövetséghez fordulhassanak. A nemzetiségi állampolgárok jogegyen­
lőségét elvben megerősítette a liberális jellegű 1923. évi alkotmány, de az
országot „román nemzetállammá” nyilvánította, és nem emelte törvényerőre a
gyulafehérvári határozat kisebbségeknek tett ígéreteit. A nemzetközi egyezmé­
nyek, az alkotmányos rendelkezések és a politikai gyakorlat között azonban
mindvégig ellentmondás feszült, s ez nem kis mértékben határozta meg a
többség és a kisebbségek közötti együttműködés lehetőségeit.
A magyarok számát az 1930-as népszámlálás Erdélyben - az anyanyelv
alapján - 1480712 főben állapította meg. 1918 után, a becslések szerint, 200
ezer (más adatok szerint 300 ezer) magyar, főleg értelmiségi és alkalmazott
„repatriált” , tehát hagyta el Erdélyt, és telepedett meg Magyarországon. A
magyarság több mint 1/3-a a Székelyfoldön, mintegy 1/4-e az erdélyi
városokban, nagyjából szintén 1/4-e a nyugati határ mentén élt.
Az erdélyi magyar társadalom foglalkozási és osztálytagozódása hagyomá­
nyosan bonyolultabb volt, mint a románoké. Az összes népességhez képest
kevésbé volt agrárjellegű, csupán 58%-ának megélhetési forrását biztosította
az őstermelő foglalkozás (ennél kisebb arányú csak a német és a zsidó
nemzetiség részesedése volt az agrárszektorban). A magyarság közel 20% -a
bányászati-ipari foglalkozásból élt, 7,8%-ának létfenntartási forrása a kereske-
delem-hitel-közlekedési ágazatokból származott. Viszonylag magas (2,5%)
volt az alkalmi munkából élők (javarészt napszámosok) aránya.
A magyarság helyzete a kapitalista-földbirtokos vezetés alatt álló Romániá­
ban részben egyes kedvezőtlen gazdasági-társadalmi folyamatok, részben a
megkülönböztető nemzetiségi politika miatt romlott. Az ipari fejlődés
elmaradottsága sújtotta a magyarlakta vidékeket, főleg a Székelyföldet. A
gazdaság válságai a nagyobb számú magyar munkásságot, a kisiparosokat és a
kiskereskedőket érintették a legérzékenyebben. Bár az 1921. évi földreform
helyenként a magyar parasztoknak is kedvezett, a magyar agrárproletariátus
igényeit nem elégi tette ki. A reform - melyben határozott nemzeti meg­
különböztetés érvényesült - gazdaságilag elsősorban a magyar nagy- és
középbirtokos réteget sújtotta, de az egyházakat és más közösségeket is
súlyosan érintett. Míg a román egyházak földjei növekedtek, több mint 314
ezer holdnyi földet vettek el a magyar egyházaktól, amelyek pedig a jövedelmet
hagyományosan főként kulturális és oktatási célokra használták fel.
A gazdasági diszkrimináció jelentkezett abban, hogy a székely megyékben
nagyobb adókat vetettek ki, mint a román többségű területeken. A magyar
kisiparosok és kiskereskedők helyzetét nemcsak az adózással, de a hitelek
megvonásával vagy éppen megszüntetésével is nehezítették. A magyar bankok
a Román Nemzeti Banktól nem kapták meg ugyanazt a támogatást, mint a
többiek, s ezért a maguk részéről csak korlátozott hiteleket tudtak nyújtani.
Ugyanakkor ezek a bankok merev üzleti érdekektől vezérelve nem segítették -
még tényleges lehetőségeikhez mérten sem - a megszorult magyar parasztsá­
got.
A székelyföldi megyék természeti adottságai nem kedveztek a mezőgaz­
daságnak, s miután ipar itt alig volt, a fiatalság nagy része kénytelen volt
587 elvándorolni a „Regátba” (ahová becslések szerint ebben az időszakban
7- t á b l á z a t . E rd é ly n é p e s s é g é n e k fo g la lk o z á si f ő c s o p o r to k é s n e m z e tis é g e k s z e r in ti m e g o s z lá s a 1 9 3 0 -b a n (a k tív é s e l t a r t o t t n é p e s sé g e g y ü t t )

Román Magyar Német Zsidó Egyéb nemzetiségű Összes népesség

Foglalkozási főcsoport ---------------------------------------- --------------------------- ------------- -------- — --------------------------- ------------- ——------------------------
ezer fő % ezer fő % ezer fő °„ ezer fő % ezer fő % ezer fő %

Őstermelés 2598 81,0 786 58,0 294 54,1 16 9,2 171 64,5 3865 69,7
Bányászat, ipar 209 6,5 270 19,9 130 24,0 48 26,7 42 15,9 699 12,6
Kereskedelem, hitel, közlekedés 112 3,5 106 7,8 40 7,2 72 40,4 8 3,0 338 6,1
Közigazgatás 48 1,5 25 1,8 8 1,5 3 1,9 2 0,6 86 1,5
Vallásfelekezetek szolgálatában 16 0,5 8 0,6 2 0,5 6 3,6 1 0,2 33 0,6
Közoktatás 26 0,8 12 0,9 6 1,1 2 1,0 r 0,3 47 0,8
Hadsereg és rendészet 63 2,0 5 0,4 3 0,6 2 1,2 7 2,7 80 1,5
Egészségügy 10 0,3 16 1,2 10 1,8 3 1,7 2 0,8 41 0,7
Alkalmi munkások 37 1,2 34 2,5 7 1,4 5 2,7 13 4,9 96 1,7
Egyéb, ismeretlen 89 2,7 91 6,9 44 7,8 22 11,6 17 7,1 263 4,8
Összesen 3208 100,0 1353 100,0 544 100,0 179 100,0 264 100,0 5548 100,0

Forrás: Recensámántul general al populapei din 29 Decembrie 1930. VII. (Bucuresti, é. n.)
 mintegy ioo ezer magyar vándorolt át), vagy az erdélyi városokban keresett
munkát; sokan cselédként helyezkedtek el. A gazdasági válság lökést adott a
kivándorlásnak is (a Nyugatra és főleg az Egyesült Államokba kivándoroltak
száma legalább 50 ezerre tehető).
Az arisztokrácia egy része elhagyta Erdélyt, egy része azonban ott maradva,
vagyoni ereje hanyatlása ellenére, a román vezető körökkel fenntartott vagy
éppen magyarországi kapcsolatai miatt politikai-közéleti szerepet játszhatott.
A középbirtokosok jó része elszegényedett, gyermekeik a városokban
próbáltak megkapaszkodni vagy emigráltak. 1919-ben az új hatalomra a
tisztviselők közül sokan nem tették le a hűségesküt, ezért elbocsátották őket.
Később azon a címen került sor elbocsátásokra, hogy nem tudnak románul, s
ilyen érvvel még postásoknak és vasutasoknak is felmondtak. A polgárság­
értelmiség soraiban nagy volt azoknak a száma, akik azért éltek bizonytalanság­
ban, mert az új hatalom nem akarta őket román állampolgárként elismerni. A
harmincas években már a magánvállalatoknál is érvényesítették az ún.
„numerus valachicus” -t, tehát megkívánták, hogy az alkalmazottak többsége s
az ügyvitel nyelve román legyen.
A román nyelv uralkodóvá tételét minden eszközzel szorgalmazták. A hely-
és utcaneveket a magyar többségű helyeken sem lehetett magyarul kiírni, sőt
időnként a magyar nyelvű publikációkban sem, a kétnyelvű cégtáblákat
megadóztatták, végül megszüntették. A bíróságokon 1921-től románul
tárgyalták az ügyeket, a románul nem tudó ügyfelek tolmács útján beszélhet­
tek. M inden hatósági beadványt az állam nyelvén kellett megfogalmazni. A
nyilvános helyeken megjelentek a feliratok: „Csak románul szabad beszélni.”
Megkezdődtek a román telepítések, különösen a nyugati határ mentén és a
Székelyföldön - igaz, nagyobb etnikai változást nem eredményeztek. A
székelyek elrománositására külön kampány indult, nacionalista körök azt
bizonygatták, hogy a székelyek tulajdonképpen elmagyarosodott románok, s
most csak visszarománosításukrólvan szó. 1924-től a csaknem teljesen magyar
anyanyelvű Székelyföld és a határ menti sáv vegyes anyanyelvű (szintén
magyar többségű) lakosságának románosítását kívánták gyorsítani azzal, hogy
e területek tíz megyéjében, a hivatalos indoklás szerint a román oktatás
intenzívebbé tétele céljából, létrehozták az ún. kultúrzónát, ahol az állami
iskolákban regáti tanítókat helyeztek el 50%-kal magasabb fizetéssel, amit 10
hektár letelepedési birtok egészített ki. Az asszimiláció fő eszközének ugyanis
az iskolát szánták.
A magyar nyelvű oktatás 1919 után gyakorlatilag a felekezeti iskolákba
szorult vissza, ezernél több magyar tannyelvű állami népiskola szűnt meg. Az
1930-31-es tanévben 483 református, 297 katolikus, 36 unitárius és 6
evangélikus elemi iskolát tartottak fenn - minden államsegély nélkül - az
egyházak, amelyekbe 76255 tanuló járt, a magyar tankötelesek 57,6%-a. A
többieknek elvileg magyar nyelvű állami iskolákba vagy román iskolák magyar
tagozataiba kellett volna járniuk, de ezeknek a száma állandóan csökkent;
I934_35*ben például már csak 112 működött rendeltetésének megfelelően, az
oda beiratkozott gyermekek száma pedig 11484 volt. Jellemző, hogy olyan
magyar többségű megyékben, mint Csík vagy Szatmár, egyetlen magyar
tagozatú állami iskola sem működött. Ebből az következett, hogy a magyar
gyermekek jelentős százaléka román tannyelvű iskolákba volt kénytelen járni,
589 ahová egyébként a Székelyföldön származást kutató névelemzés alapján is
kényszerítették őket. S ehhez még hozzá kell tenni, hogy az állami óvodák
tannyelve - legalábbis a hivatalos kimutatás szerint - mindenütt a román volt.
A magyar felekezeti óvodák száma ebben az időben csupán 18.
A középfokú oktatásban még rosszabb volt a helyzet. Az 1930-31-es
tanévben 23 magyar nyelvű, alapítványi vagyonuktól megfosztott felekezeti
polgári iskola, 17 líceum, 7 tanítóképző, 4 felsőkereskedelmi és 4 gazdasági téli
iskola működött. Ez mintegy 50%-os csökkenést mutat az 1918-as állapothoz
képest, amikor csak a felekezetieket számítva 116 magyar tannyelvű középis­
kolát tartottak számon. A felekezeti középiskolák egy részének nem volt űn.
nyilvánossági joga, tehát csak akkor adhatott ki érvényes bizonyítványt, ha azt
román iskolai hatóságok felülbírálták. 1930-35-ben 2609 fiatal tanult a
magániskoláknak minősitett középfokú intézményekben, amellett 3645-en
jártak román tannyelvű középfokú iskolákba.
Az 1925-ben hozott ún. magánoktatási törvény előirta, hogy nemcsak a
román nyelvet, hanem a történelmet, a földrajzot, az alkotmánytant is románul
kell tanítani az iskolákban. A líceumot végzetteknek román nyelven kellett
érettségizni - olyan bizottságok előtt, melyek tagjait más iskolák román ta­
nári karából nevezték ki —, ami azzal járt, hogy a vizsgázók többsége
megbukott.
A hiányos iskolahálózatnak egyik súlyos következménye volt, hogy meg­
akadt az iparos- és kereskedőszakember-képzés, mert alig volt magyar nyelvű
szakközépiskola, és az ilyen jellegű román iskolákba is kevés magyar fiatal
iratkozhatott be, holott az új viszonyok között megnőtt a gazdasági pályák
jelentősége a magyarság számára is. A szakmunkásképzés inkább a gyárakban
és a kis műhelyekben folyt, 1927-től azonban tanoncokat is csak románul volt
szabad oktatni.
A kis számban érettségizett magyarok továbbtanulása a felsőoktatásban sok
nehézségbe ütközött. Egy magyar felekezetközi egyetem felállítására irányuló
társadalmi kísérletet már a hatósági tilalom megbuktatott. A magyar hallgatók
száma a romániai egyetemeken állandóan csökkent: 1933-34-ben még 1443
volt, 1937-38-ban már csak 878. (Jellemző a hallgatóság szakmai összetételére,
hogy közülük 287 jogi, 126 bölcsészeti, 116 természettudományi, 118 orvosi,
54 műegyetemi, 7 állatorvosi é s 6 testnevelési tanulmányokat folytatott.) A
kolozsvári román egyetemre évente mintegy 2500 hallgatót vettek fel, akik
közül átlagban 300 volt a magyar, de ezek közül csak kevesen tudták befejezni
tanulmányaikat. Az első tíz évben összesen 304-en kaptak oklevelet, az összes
diplomások 6-7% -a. Mindez azt jelenti, hogy a magyar értelmiség utánpótlása
elapadt, hiszen az a pár száz fiatal, aki magyarországi egyetemen vagy főiskolán
tanult, csak részben tért vissza Erdélybe. Ami a végzők elhelyezkedését illeti,
legnehezebb sorsuk a pedagógusoknak volt, akik csak felekezeti iskolákban s
szerény fizetésért taníthattak, és akiknek véglegesítését különböző vizsgákhoz
kötötték.
Az anyanyelvi oktatás a harmincas években visszaszorult, mert a világválság
nyomán megromlott gazdasági helyzet miatt a magyar tanulók közül sokan
nem tudták vállalni a nagy tandíjat a felekezeti iskolákban. Sokan engedtek a
kényszerítő körülményeknek és az erőszakos románosítás nyomásának, s
állami iskolákba íratták be gyermekeiket. A megkülönböztető intézkedések
olyan nyilvánvalóak voltak, hogy amikor 1938-ban a királyi diktatúra
kisebbségi statútumot dolgozott ki, ebben éppen az oktatás terén tett jelentős 59O
 engedményeket a kisebbségi követeléseknek, anélkül persze, hogy azok meg is
valósulhattak volna.
Azzal, hogy a magyar nyelvű oktatás - és hozzátehetjük: a közművelődés -
intézményeinek többsége egyházi kezekben volt, megnőtt a felekezetek szerepe
a kisebbségi életben. A papok, különösen a fiatal papok, a hatóságok zaklatásai
ellenére sokat tettek a művelődés fejlesztése érdekében az egyházi egyesületek­
ben is.
Az egyes tájékoztatási-művelődési szervek és intézmények működési
lehetőségei is beszűkültek. A magyar sajtó a húszas évek közepén kezdte
visszanyerni az első években elvesztett lehetőségeit, és pótolta a cenzúra által
évekig be nem engedett budapesti lapok hiányát. Igaz, példányszámuk nem
volt túl magas - kivéve a B r a ssó i N é p ú js á g o t, amely elérte az ötvenezret. A
kisebbségi sajtó szabadságát korlátozták a sajtóperek, a meg-megújuló
rendkívüli állapot. E sajtó nagy érdeme, hogy konzervatív irányzatok mellett
helyt adott liberális megnyilvánulásoknak is. Gazdag volt a folyóiratkiadás is.
1921-ben megindult a P á s z to r tű z című irodalmi folyóirat, 1928-ban pedig az
E r d é ly i H e lik o n , amely az 1924-ben alakult Erdélyi Szépmives Céh munkáját
segítette. 1926-ban jött létre a K o r u n k című, tudatosan európai horizontú,
marxista szellemű társadalomtudományi és irodalmi folyóirat.
A művészeti intézmények közül ki kell emelni a kolozsvári magyar színház
tevékenységét, amely különösen nagy érdemeket szerzett az erdélyi magyar
írók műveinek színrevitelével. Sok öntevékeny együttes jelentkezett színházi
és zenei téren egyaránt.
A magyar irodalmi élet megszervezésében Kós Károly, Kuncz Aladár,
Reményik Sándor, Kemény János, BánfFy Miklós voltak a kezdeményezők.
Ennek az irodalomnak olyan kiváló, új képviselői jelentkeztek a harmincas
években, mint Tamási Áron, Asztalos István vagy Kacsó Sándor a prózában és
Áprily Lajos, Dsida Jenő a költészetben. Az irodalom az önvizsgálódást, a
magyarság öntudatának erősítését, nyelvében és hazájában való megma­
radását, értékeinek megőrzését, fejlesztését tűzte ki célul.
Az értelmiségiek közül sokan az ún. transzilvanizmus hívei lettek, amely a
történelmi tapasztalatokra támaszkodva, Erdélynek és az erdélyi magyarság­
nak különleges szerepet szánt, és mindenekelőtt az együtt élő népek
megbékélésében, érzelmi közeledésében kereste a kiutat. Megerősödött a
társadalmi problémák iránti érzékenység is, írók és társadalomkutatók
rajzolták meg a székelység és az erdélyi magyar város szociális feszültségeit.
Voltak persze olyan írók is, akik az öröknek érzett paraszti világ idilljét
sugallták, és valamiféle misztikus népmeséi hangulatot idéztek.
Sajátos feladatot jelentett a magyar szellemi élet számára a román irodalom
megismerése és megismertetése. Néhány román íróval, így a nagyok közül
Octavian Gogával, Emil Isackal vagy Victor Eftimiuval alakult ki
együttműködés. Az erdélyi magyar írók közül sokan vállalták a közvetítő
szerepet a román és a magyar irodalom között is. A magyarországi népi írók egy
része - így Németh László - élénken érdeklődött a „kisebbségi sors” iránt, s
kereste a kapcsolatot az erdélyi magyar írókkal, rajtuk keresztül a románokkal
is. Kísérletek történtek magyar és szász írók összefogására is, így a K lin g s o r
köréhez tartozókkal való együttműködésre. A kézfogások nem hozhattak
fordulatot, a dühödt nacionalizmus légkörében elsorvadt minden tartós
59I együttmunkálkodásra irányuló próbálkozás.
 A magyar tudományos élet szűk keretek közé szorult, inkább csak egyesek
művelték, intézményei alig voltak. Nem volt modern főiskola, az Erdélyi
Múzeum Egylet tevékenységét korlátozták. Utóbbi főleg a tudományok
eredményeinek ismertetésével foglalkozott, és történeti témák, köztük a
román-magyar közös múlt feltárását ösztönözte.
Az irodalom, a szellemi élet az adott körülmények között politikai-eszmei
funkciókat is ellátott, elsősorban a nemzeti öntudat ápolásában és a művelődés
szervezésében. Az értelmiség a harmincas évek közepéig szívesen engedte át a
közvetlen politikai küzdőteret az arra hagyományainál és vagyoni helyzeténél
fogva is alkalmasabbnak vélt arisztokrata és polgári köröknek.
M iután a trianoni béke megkötésével jogilag is eldőlt Erdély hovatartozása, a
magyarság konzervatív politikai vezetői a lojális beilleszkedést és az ún.
jogvédő politika kötelezettségét hirdették meg, párt megalakítására ekkor még
nem gondoltak. A demokratikus szellemű művész-építész Kós Károly 1921
júniusában Bánffyhunyadon szervezett meg egy néppártot, ez «azonban nem
tudott országos jelentőségre szert tenni. A különböző demokratikus és
arisztokrata pártalapítási kísérletek után, 1922 végén kerülhetett sor egy
állandóbb szervezet, az Országos Magyar Párt létrehozására. Ezt a pártot az
arisztokrácia és a polgárság képviselői konzervatív szellemben irányították, de
arra a biztos alapra támaszkodva, hogy a nemzetiségi sérelmek minden réteg
számára közösek. A párt 1923-ban a költő Gogával, aki Averescu tábornok
Néppártja nevében tárgyalt, egyezményt kötött, amely a magyar egyházak
számára bizonyos autonómiát, a felekezeti iskoláknak nyilvánossági jogot, más
magyar nyelvű kulturális intézmények működésének megkönnyítését, az
anyanyelv szélesebb körű használatát ígérte a legalább 25%-os magyar
lakosságú községekben és az igazságszolgáltatásban arra az esetre, ha a
választásokon közösen indulnak és győznek. A Magyar Párt ezt a megálla­
podást felmondta, és 1926-ban az erősebbnek tartott Liberális Párttal jutott
hasonló megegyezésre, hogy hamarosan visszakanyarodjon a néppárti
szövetséghez, majd a német kisebbséggel, aztán újból a liberálisokkal
kísérletezzen. Az ilyenfajta egyezkedések biztosíthatták néhány magyar
parlamenti képviselő megválasztását a kis pártokat sújtó választási rendszer
ellenére, az ígéreteket azonban a kormányok nem váltották be, a paktumpoliti­
ka a gyakorlatban nem javított a magyarság sorsán. Némi változást inkább az
ország demokratizálása irányában tett szerény lépések hoztak, így az
ostromállapot átmeneti megszüntetése vagy a Maniu-kormány által vezetett
1928. évi tisztább választások (ekkor a Magyar Párt a harmadik helyre került),
de még azok értékét is semmissé tette a gazdasági válság nyomán beköszöntő
általános politikai zavarodottság és jobbrafordulás.
A Magyar Párt vagy az általa támogatott csoportok, illetve intézmények
időnként kísérletet tettek arra, hogy az 1919. évi kisebbségvédelmi szerződés
alapján a Népszövetséghez forduljanak, főleg vagyonjogi és oktatási sérelmek­
kel. Ezen a fórumon azonban a román kormányok számára természetszerűen
politikai presztízskérdéssé váltak a sérelmi ügyek, ezért mindent megtettek
annak érdekében, hogy kimutassák a kérelmezők panaszainak megalapozat­
lanságát, hivatkozva többek között arra is, hogy a (más taktikát követő) német
kisebbség „sorsával elégedett”, és nem kér külső segítséget. Bizonyos
vagyonjogi kompromisszumokat nem számítva, amelyek főleg a Magyar-
országra áttelepült földbirtokosoknak kedveztek, a Népszövetség nem tudta 592
 -

22. Georg Daniel Teutsch

vangélikus püspök, törté-
íetíró
 Ardealul in Romania.
Cuccrift .i mi e recentá Da tea/A tormái d se pregAtesc si ca a kincs cárul suttá ceasul
им \eac I )» la ( iheorghe l.a/ár am in put s,1 n mult .»sleptat. inkegul popor se rídicá pentru
imitam MiHeteledmcdo tntruparea l«»r
4f Carp at s, nutfmd !n Ideálul nostru, uni­
case gener,sf»e peiuru ta tea cultural A, se fese
hviiirtrea Pnndpatelef, de sufleteie dsstinse aíe
a Romansei libere eta artiftHor, Ki sunt ina-
mai btmá pane a euer­ inte mergáíorti! Atunct,
en lor miseuíе pc aeesi cá»id glass»! lor e as-
párnám a! sufennfedr. cultat, cám! cuvantul
Capifalul de energy ce tor puné in mi scare
I-am trimis dm cub» de шиЦ» mea e se um de
munti a fost productiv bitumfá.
pen tru Irat ii nostri О asemenea birum{ä
ne fägä du est e si siouá a castigat de curänd
dohán/.i mari tocmai poet ul Oct. Goga la
acum in islele negre Bucii resti. In piesa
ale existente» noastre iui .Dommil Notar“ a
nationale. Numai sä fim smuts о parte a viet sí
vrednid a к* prim» $t reale din Ardea! si a
a le preface ín átírni arätat-o pe scena T m ~
suliét esc a I credtnfei tr u Iti i N Ц ion a l bu cure-
In i/, banda prist inun cd stenilor. Cdrfile, dis-
sístematícá .si coststi- cursurile, oncat de cu
entá. Sunt Semite eá mäiestrie seri se ss ro~
dela ráshoiul din Bak stite, mi pot pune in
cani suffetui romänesc m »scare multi mea ca
a intrat intr o n«»uáf«A; teákul. Cfciar í?i botért»
In fa/а muriéit p<»/stive isuelectuai», cari s ’au
tini tare fi a u n d apró- Octav:sn (joga.
mteresat de soar tea
pieri consuente. A>tá/.i noast rá. au rámas de
ne simáim rándurífe mai stránse si lucráni ni u It eon indiferenfi la mul tele strigáte de
cis totii in vederen acél utas scop, care mai dtires'e ce pleeau de aid. A t re bust sá viná
inaink' ш se páreá tin vís índepáriat, daeä un artist, cu intuifía 1ti * putertiicá §í cu ochíul
mi ».i uiopie. kap tele linere tor popoare bal- lui sigur sä ztigräveasci real isat ea asa cum
earner ne-au invátaí ca ídealsiriie nationale este: crudá, InHorátoare si revoltátoare. Acea-

124. Octavian Goga, a költő és politikus

<1 123. Bartók Béla Csík megyei gyüjtőútján

125- Ady Endre 1918 őszén. Emil Isac felvétele
 érvényesíteni a kisebbségi jogokat. Nem jártak sikerre! azok a próbálkozások
sem, amelyek a Vatikán segítségét kérték a katolikus egyház sérelmeinek
orvoslására. Mindez arra mutatott, hogy a nemzetközi ellenőrzés lehetőségével
is számoló kisebbségvédelmi rendszer hatékonyan nem működhetett.
A haladó társadalmi és nemzeti követelések fő szóvivői a magyarság körében
a kommunisták voltak, akik aktívan tevékenykedtek a Kommunisták Romániai
Pártjában és a vele kapcsolatot tartó szervezetekben. A fokozódó kizsákmá­
nyolás és nacionalizmus elleni harcot szolgálta az 1934-ben a Magyar Párt
ellenzékéből a kommunisták útmutatása alapján létrehozott Magyar Dolgozók
Szövetsége, amely egy progresszív gazdasági és társadalmi politika keretében,
az általános demokratizálás jegyében kereste a nemzetiségi kérdés megoldását,
az önrendelkezési jog biztosítását. A M ADOSZ-szal működtek együtt
nemcsak a román kommunisták, hanem az 1933-tól Hunyad megyéből ki­
induló, Petru Groza vezetése alatt országos mozgalommá növekedő szegény­
paraszti radikális Ekésfront (Frontul Plugarilor) és a szociáldemokrácia egyes
képviselői.
1937- ben a kommunisták és más fiatal demokratikus értelmiségiek kezdemé­
nyezésére jött létre az egész erdélyi magyarság képviselői által korszakos
jelentőségűnek szánt Vásárhelyi Találkozó, amelyet az író Tamási Áron
nyitott meg, és amely a fasizmus elleni harcot, a román demokratikus erőkkel
való együttműködést, a népfrontot tűzte ki célul, kijelentve, hogy a történelmi
egymásrautaltságban élő román és magyar nép számára a szabad „testvéri
egyesülés” jelenti az igazi megoldást. A találkozónak nagy visszhangja volt a
haladó román értelmiség körében és a magyarországi szellemi életben is.
1938- ban, a pártok feloszlatása, a korporativ rendszer hivatalos megteremté­
se után létrejött Bánffy Miklós gróf vezetésével az ún. Magyar Népközösség, a
magyarság kulturális és gazdasági-társadalmi képviseletének ellátására. Ekkor
indultak tárgyalások egy új kisebbségi statútumról is, amely különösen az
oktatásban, a kulturális intézmények és az egyházak működésében ígért
javulást. A tartós nemzeti elnyomás és az eluralkodó belpolitikai káosz
eredményeként az erdélyi magyarság többsége ebben az időben már szkeptiku­
san tekintett az ilyen egyezkedési kísérletekre, és sorsának jobbra fordulását
inkább külső tényezőktől várta. Kevesebben voltak azok - magyarok és
románok is akik továbbra is a fasizmus elleni közös harcban keresték a két
nép jövőjét.

Német útkeresés
A németek száma a Romániához csatolt nyugati területeken az 1930-as
népszámlálás szerint 543 852 volt. Egyik tömbjük a Maros és a Kárpátok
között, a hajdani szász székek területén élt, másik, nagyobb csoportjuk, a
svábság a Bánságban, Temesvár környékén. M int láttuk, az erdélyi szászok
képviselői 1919. január 8-án Medgyesen határozatot fogadtak el, amelyben
kijelentették, hogy csatlakoznak a Román Királysághoz, és üdvözölték a
gyulafehérvári határozat nemzetiségi programját, mintegy feltételnek te­
kintvén ennek megvalósítását. Néhány hónap múlva hasonló nyilatkozatot
tettek a bánsági svábok is. Az okot mindenekelőtt abban kell keresnünk, hogy a
593 német polgárság és a magyar uralkodó osztály között ellentétek feszültek, és a
németség abban reménykedett, hogy kedvező helyzetbe kerül az új államban.
Ez a megfontolt csatlakozás hozzájuttatta a németeket bizonyos előnyökhöz,
így szabadabban folytathatták gazdasági tevékenységüket, többen maradhat­
tak meg a közszolgálatban, képviselőik könnyebben jutottak mandátumhoz,
nagyobb lehetőségeik voltak az oktatásban, a kulturális életben, egyházi
iskoláik - a magyaroktól eltérően - rendszeres államsegélyt kaptak. Hamarosan
kiderült azonban, hogy a román politika a németség esetében sem alkalmazza a
Gyulafehérvárott és a nemzetközi szerződésben lefektetett ígéreteket. Az
agrárreformot úgy hajtották végre, hogy a német evangélikus egyház, illetve az
univerzitás vagyona nagy részét, mintegy 55%-át elvesztette. Utóbbi maradék
vagyonát 1937-ben felosztották az evangélikus egyház és egy román kulturális
szervezet (A^ezämäntul Cultural Mihai Viteazul) között.
A statisztikák szerint a németek mindössze 54,1 %-ának megélhetési forrását
biztosította az agrárszektor, a bánsági sváboknál ez az arány valamivel
magasabb volt. Bányászati-ipari foglalkozásokból 24%-uk, kereskedelem­
hitel, közlekedési ágazatokból 7,2% élt. Arányukat az előbbi szektorban csak a
zsidóság múlta felül, az utóbbiban (bár nem jelentősen) a magyarság is. Az
oktatási ágazatban a németek aránya volt a legmagasabb, míg az alkalmi
munkákból élők aránya tekintetében csak a románok voltak náluk kedvezőbb
helyzetben.
A német parasztok általában korszerű színvonalon gazdálkodtak, ami
prosperitásukat biztosította. A román parasztság érdekében hozott intézkedé­
sek folytán azonban a német paraszti réteg is hátrányosabb helyzetbe került,
ami elkeseredést váltott ki. A hiteléletben alkalmazott korlátozásokat a német
kisiparosoknak és kiskereskedőknek többlet-erőfeszítéssel kellett ellensúlyoz­
niuk.
A németek kulturális fejlődését nagymértékben segítette a németországi
egyházi körökkel is kapcsolatot tartó evangélikus egyház, amely széles körű
felekezeti oktatást, közösségi életet tudott fenntartani. Művelődésükben
fontos szerepet játszott a Richard Csáki által irányitott Kulturamt és az
O s tla n d című folyóirat, a Heinrich Zillich által szerkesztett, szépirodalmi
jellegű K lin g s o r. Az erdélyi szászság is kereste az irodalomban a maga
sajátosságainak kifejezését, olyan írók műveiben, mint Hans Meschendörfer,
Erwin Wittstock és Heinrich Zillich. A német tudományosság ismert
orgánuma a Karl Kurt Klein által vezetett társadalomtudományi folyóirat, a
Siebenbü rgische V ie rte lja h rsc h rift volt.
Az előző korhoz képest döntő fordulatot jelentett, hogy a szászok és svábok
hagyományos politikai különállása megszűnt, szervezetileg egyesültek, a szász
tudat helyét kezdte átvenni egy összromániai németségöntudat, amit pártjuk
elnevezésében, intézményeik, lapjaik címében is kifejezésre juttattak. A húszas
években a polgári alkotmányosság alapján álló Német Párt a hangadó, amely
időnként együttműködött a Magyar Párttal is, bár inkább a különböző román
kormánypártokkal lépett koalícióba, és ezzel biztosította parlamenti pozícióit.
(Egy időre, Rudolf Brandsch személyében, a kisebbségi államtitkárságot is
megkapták.)
A német munkások közül sokan vettek részt a munkásmozgalomban, köztük
nem kevesen az illegális Román Kommuhista Párt tevékenységében is. A
gazdasági válság romániai következményei, a nemzeti elnyomás politikája és a
hitlerizmus németországi hatalomra jutása nyomán megerősödött a nemzeti- 594
 szocialista befolyás, különösen az ifjúság körében. 1935 után, az ún. megújulási
mozgalomban a hitleristák kerültek túlsúlyba, s ezek a német kisebbség sorsát
Németországhoz kötötték, saját érdekeiket is alárendelve a Reich külpolitikai
céljainak. A román uralkodó osztály, különösen 1938 után, igyekezett kezükre
játszani, mert közvetítők lehettek a francia-angol szövetség felől hirtelen a
hitleri Németország felé forduló új román külpolitika érvényesítésében. A
hitlerizmussal szemben állt a német polgárság egy része, a liberális patrícius
réteg Viktor Glondys evangélikus püspök vezetésével, de az általános
jobbratolódásban elszigetelődött.

A második világháború és a megosztott Erdély

A náci hatalomátvétel után megváltozott közép- és délkelet-európai erőviszo­

nyok néhány év leforgása alatt Németország hegemóniája alá sodorták
Magyarországot és Romániát. A magyar uralkodó osztály, bár bizonyos
fenntartásokkal, de támogatta a fasiszta hatalmakat, s ennek fejében megerősít­
hette nemzetközi pozícióit. 1938-ban megkapta a kisantant egyetértésével a
fegyverkezési egyenjogúságot, ami részükről már nem engedmény volt, inkább
a kialakult új erőviszonyokba való belenyugvást jelentette. A kisantant
meggyengült, majd Csehszlovákia 1938-39. évi felszámolásával megszűnt.
Az új nemzetközi helyzetben Románia is megszüntette addigi kizárólagos
angol-francia külpolitikai orientációját, és áttért a régi pártfogói és Berlin
közötti egyensúlyi politikára. Az a paradox helyzet alakult ki, hogy miközben
Magyarország német segítséget igényelt revíziós terveihez, Románia Német­
ország megnyerésével próbált támogatást szerezni a magyar törekvések ellen.
1939 márciusában megkötötték a nagy volumenű német-román gazdasági
egyezményt, ami lélegzetvételnyi szünethez juttatta Romániát. Budapest -
látván, hogy német segítségre nem számíthat - új tervet dolgozott ki: azt
latolgatta, hogy nemzetközileg kedvező pillanatban egymaga indít háborút
Románia ellen, jócskán túlbecsülve a magyar katonai erőt s a szomszéd ország
belpolitikai zavarait. 1939 őszén Ribbentrop közölte, hogy Németország nem
tűrné Románia megtámadását. Olaszország is leintette a magyar kormányt.
Helytelenítették a katonai akciót a nyugati hatalmak is. A Teleki-kormány
1940 februárjában lemondott a háborús tervről, s ezt közölte Londonnal és
Párizzsal is.
1940 tavasza a magyar politikában a németbarát semlegesség időszaka.
Amikor Budapest megtudta, hogy a németek tervet készítettek a román
olajmezők esetleges elfoglalására, Londonban tapogatózott, vajon engedjék-e
át a német csapatokat az országon? A nemleges angol válasz nyomán Teleki a
fegyveres semlegesség fenntartása mellett döntött. A váratlanul nagy sikerű
nyugati német offenzíva azonban új helyzetet teremtett. A magyar kormány
számára sürgős lett Erdély kérdésének újrafelvetése, annál is inkább, mert
világossá vált a hivatalos Románia teljes átállása a hitleri Németország
oldalára. A román kormány július i-jén felmondta az angol garanciákat,
nyilatkozatot tett közzé külpolitikai fordulatáról, s közvetlenül utána a király
németbarát kormányt nevezett ki, melyben a Vasgárda vezetői is helyet kaptak.
Június 27-én a magyar kormány - a besszarábiai kérdés új fordulatától is
5 95 ösztönözve - határozatot hozott, hogy érvényesíti területi követeléseit, és
ennek érdekében katonai intézkedéseket tett. Hitler júliusban magához kérette
Teleki Pál miniszterelnököt, s kijelentette, hogy maga veszi kézbe az erdélyi
kérdés „elintézését” . Olyan megoldást keresett, amely leginkább megfelelt a
Szovjetunió elleni háború előkészületeinek, s amely biztosítja a román
kőolajat, a magyar gabonát és mindkét ország vasúthálózatát a keleti
hadjárathoz. Romániát rávette, hogy kezdjen tárgyalásokat Magyarországgal
erdélyi területek átadásáról. Az augusztus 16-, 19- és 24-i turnu-severini
magyar-román tárgyalásokon még az alapelvekben sem tudtak megállapodni;
a magyar fél elsősorban területátadást kívánt, a román fél - talán időhúzás
céljából is - elsősorban népességcserét javasolt. A magyar kormány ezután
ismét az önálló fegyveres fellépés gondolatával foglalkozott, Bukarest pedig
egyes források szerint felvetette egy döntőbíráskodás gondolatát. Hitler ezt
már előbb is fontolgatta, s augusztus 27-én döntött a német szakértők által
Erdély megosztására kidolgozott határvariánsok között, majd Bécsbe hívatta a
magyar és a román kormány képviselőit.
Némi ingadozás után a magyar fél elfogadta a döntőbíráskodást, a román
koronatanács ugyancsak emellett határozott.
Az 1940. augusztus 30-án kihirdetett német-olasz második bécsi döntés
Erdély északi és keleti részét (43 492 km2) Magyarországhoz csatolta. A döntés
sem etnikailag, sem különösképpen gazdaságilag nem volt megalapozott, de
arra alkalmas volt, hogy érvényesítse az „oszd meg, és uralkodj” elvét.
Etnikailag ez azt jelentette, hogy Észak-Erdélyhez az 1941-es népszámlálás
adatai szerint 1 344000 magyar (52,1%), 1 069000 román (41,5%) és 47000
német (1,8%) anyanyelvű lakos került.3 Román többségű megyék is kerültek
Magyarországhoz, mint például Beszterce-Naszód vagy Máramaros. A
szeszélyesen kanyargó határral gazdaságilag szoros egységet vágtak ketté,
városokat fosztottak meg hagyományos hátterüktől, elképesztő közlekedési
nehézségeket teremtettek (a Székelyfölddel például nem maradt magyar vasúti
összeköttetés).
Politikailag a döntés azt eredményezte, hogy Magyarország és Románia
Hitler játékszere lett, a német politika a szovjetellenes háborúban való
részvételüktől tette függővé Erdély további sorsát. Budapest a németek
kegyétől remélte a megszerzett terület megtartását, Bukarest pedig az
elvesztett visszaszerzését. Teleki Pál miniszterelnök ugyan „testvéri
megértést, békés szellemű együttműködést” hirdetett a románok tekintetében,
azt azonban kormánya s még inkább közegei intézkedései, a felszított nemzeti
gyűlölködés okozta feszültségek tették írott malaszttá.
Az Észak-Erdélyben berendezkedő magyar uralom elől mintegy 100 ezer
román menekült délre, főleg tisztviselők, értelmiségiek. A román menekültek
száma 1944-ig 200-220 ezerre emelkedett. A szeptember elején bevonuló
magyar hadsereget nem fogadta ellenállás, mégis több incidensre, Ippen és
Ördögkúton súlyos atrocitásokra került sor, amelyeket egy katonai alegység
követett el, meggyilkolva számos román lakost. A katonai közigazgatás sok

5 F ogarasi Zolt An , A népesség anyanyelvi, nemzetiségi és vallási megoszlása

törvényhatóságonként 1941-ben. M a g ya r S ta tis z tik a i S ze m le , 1944. 1. köt. 1. és kk. - Román
adatok szerint a románok száma 1 171000 (49,i°0), a magyaroké 912000 (з8,2°0) volt. Analele
Institutului Statistic al Romániei. Vol. I. Bucure^ti, 1942, 340. és kk. 596
 helyt még a Teleki-kormány politikáját is keresztezte, kiutasítottak olyan
román értelmiségieket is, akiket pedig a miniszterelnök parlamenti képviselők­
nek akart behivni.
Dél-Erdélyből mintegy 100-150 ezer magyar menekült Észak-Erdélybe
vagy Magyarországra, miután ott is diszkriminációs intézkedésekre,
bebörtönzésekre és más jogfosztásokra került sor, amit tetézett az is, hogy a
román állam súlyos krízisek sorozatán ment át, s ez a létbizonytalanságot
erősitette.
Megkezdődött az ún. kölcsönösségi nemzetiségi politika, melyben kiutasí­
tásra a másik oldalon kiutasítással, internálásra internálással, iskolabezárásra
iskolabezárással válaszoltak. Azok a német-olasz tiszti bizottságok, amelyek
mindkét oldalon a panaszokat vizsgálták, mindkét kormányt elmarasztalták,
mire azok csak heves tiltakozással, de nem érdemi intézkedéssel válaszoltak.
Észak-Erdélyben a gazdasági helyzetet alapvetően a háborús kizsákmá­
nyolás határozta meg. Igyekeztek teljesen kiaknázni a természeti kincseket és
az erdőket, ennek érdekében bizonyos ipari fejlesztésre is sor került. Nagy
gondot jelentett a közlekedés fejlesztése, különösen a Székelyföld és Erdély
egyéb részei közötti kapcsolatok kialakítása.
A lakosság életkörülményei általában romlottak, de a nemzetiségi meg­
különböztetés még súlyosbította a ro m á n sá g gazdasági helyzetét. A katonakö­
teles férfiakat jórészt munkaszolgálatra hivták be, sok családban hiányzott a
munkaerő. A gazdasági nehézségekkel szemben a Plugarul szövetkezeti hálózat
- az észak-erdélyi románok fontos saját pénzügyi szervezete - csak szerény
segítséget nyújthatott.
A román nyelvű állami elemi iskolák a román többségű területeken tovább
működhettek (számuk 1345 volt), de a magyar nyelvtanítást tantárgyként
kötelezővé tették; középfokon viszont csak 14 román tagozat, illetve középisko­
la folytathatta tevékenységét. Sokáig csupán egy román napilap, a kolozsvári
T rib u n a A r d e a lu lu i jelent meg, és később is csupán négyre nőtt a román
periodikus kiadványok száma. A román egyházak kulturálisan aktívabbakká
váltak, annak ellenére, hogy egyes papok zaklatásoknak voltak kitéve.
A megyék élén álló törvényhatóságokba csak kis számban választottak vagy
vontak be románokat, a községi vezetésbe valamivel többet. Nem voltak külön
képviselőik a budapesti parlamentben, csupán Iuliu Hossu görög katolikus
püspök kapott helyet a felsőházban. Az Emil Hatieganu és Aurel Socol által
vezetett Román Nemzeti Közösség - formális elismerését a hatóságok
megtagadták - volt az egyedüli politikai szervezet, melyet mind Budapest,
mind Bukarest képviseleti, érdekvédelmi szervként elfogadott.
Kezdetben úgy tűnt, hogy a bécsi döntés kedvező helyzetet teremt Északon a
m a g y a rsá g számára. Hamar kiderült azonban, hogy a kedvezés inkább csak
szűk rétegnek szól. A hajdani földbirtokosok megkérdőjelezték az 1921. évi
földreformot, és egy csomó pert indítottak, többségében román parasztok
ellen, amelyek eredményeként több helyt visszaszerezték hajdani birtokaik egy
részét. Bizonyos előnyökhöz jutottak a magyar tőkések, sőt kiskereskedők és
kisiparosok is; hitelt kaphattak, itt-ott újabb beruházásokat eszközölhettek.
Előnyös volt a változás az érelmiségieknek is, akik államhivatalt vagy tisztséget
tölthettek be annyi évi nyomorúság után. Nem változott azonban a parasztság
és a munkásság helyzete (kezdetben sokan lettek munkanélküliek a gazdaság
597 átállásának időszakában), nehéz volt a székelyeké, akiknek szűkültek megszo-
kott ingázási, vándorlási és munkalehetőségei, piacai, s ezt a kormányzat alig
tudta ellensúlyozni.
A bécsi döntés felszabadulást igazán csak a közvetlen nyelvhasználat és a
kultúra fejlődése terén hozott a magyarság számára. Ismét magyar anyanyelvű
állami elemi iskolák jöttek létre, kiszélesedett a magyar tannyelvű középiskolai
hálózat, Kolozsvárott újra magyar egyetem működött, a tudományos tevé­
kenység ösztönzésére megalakult az Erdélyi Tudományos Intézet. Ugyanak­
kor bizonyos mértékig megfakult a szellemi és főleg a művészi élet a szocialista
és a radikálisabb polgári demokrata irányzatok háttérbe szorítása miatt, ami a
legjobb erdélyi írókat is elégedetlenséggel töltötte el, s ennek jelei a háború
vége felé felerősödtek. Ekkor már világossá vált az értelmiség számára is, hogy
a nemzeti kérdés elválaszthatatlan a társadalmi haladástól, s hogy - a tényleges
részelőnyök ellenére - Erdély megosztottsága nem jelent megoldást, a román
és a magyar nép együttélését új alapokra kell helyezni. Az értelmiségiek egy
része kereste a kapcsolatot a budapesti baloldali körökkel, a népi írókkal, a
szociáldemokrata párttal, illetve a kommunistákkal.
1940-től Magyarországról jött alkalmazottak és tisztviselők lepték el Észak-
Erdélyt. Az erdélyi magyarság sérelmezte visszaszorítását, de azt a sovén
szellemet is, amelyet ez a réteg s még inkább a két hónapos katonai közigazgatás
képviselt. A konzervatív politikai gondolkodás, a dzsentri magatartás, a
protekcionizmus és nem utolsósorban a revánsigény, amely célul tűzte ki a
gyors meggazdagodást, széles körökben elégedetlenséget és felháborodást
váltott ki. A romló háborús gazdasági viszonyok között különösen tűrhetetlen
volt a közigazgatási tisztviselők, még inkább a tisztikar arrogáns, úrhatnám
magatartása.
A baloldali sajtót már a katonai közigazgatás elhallgattatta, sürgősen
betiltottak szinte minden haladó szellemű politizáló szervezetet, és hamarosan
megkezdték a baloldaliak, mindenekelőtt a kommunisták üldözését, nemze­
tiségre való tekintet nélkül. Állandó zaklatásnak, megfigyelésnek volt kitéve az
egyetlen legális proletár szervezet, a Szociáldemokrata Párt, illetve a
szakszervezet, mely bizonyos eredménnyel vette fel a harcot a román ipari
munkásság elbocsátása ellen is.
A bécsi döntés után Erdélyből az országgyűlésbe behozott képviselők és
felsőházi tagok megalakították az Erdélyi Pártot, amely a kormánypártot
támogatta, de megkísérelte a terület különleges érdekeit is védelmezni - nem
sok sikerrel. Mindenesetre jelezte azt, hogy nem azonosítja magát teljes
mértékben az uralkodó politikával, elutasítja a fasizmus egyes embertelen
megnyilvánulásait, igy a zsidóüldözés leglátványosabb formáit, és igyekszik
progresszívabb álláspontot elfoglalni szociális kérdésekben. Mindez nem
jelenti azt, hogy fő vonalaiban ne tette volna magáévá az uralkodó körök
konzervativizmusát és nacionalizmusát, és ez utóbbit különösen felerősítette
az a tudat, hogy az erdélyi kérdés távolról sem eldöntött. A háború utolsó
éveiben Erdély érdekében nemcsak a magyar baloldal, de az uralkodó osztály
egy része is kereste a románokkal a közös fellépés lehetőségét a hitleri
Németországgal szemben.
A csekély számú n ém etség Észak-Erdélyben a magyarországi német
népcsoport tagja lett, mely szervezet azonban itt nem kapott olyan széles
jogkört, mint Romániában. így többek között az evangélikus egyház
megtarthatta a felekezeti iskolákat. 1942-ben a német és magyar kormány 598
 megállapodott abban, hogy az SS toborozhat a magyarországi németség
körében is. Bár a jelentkezés önkéntes volt, a Volksgruppe gondoskodott arról,
hogy megfelelő nyomást gyakoroljon a németekre, így az erdélyiekre is.
Romániában a bécsi döntés után néhány nappal Ion Antonescu tábornok
vette kezébe a hatalmat, s a lemondatott Károly fia, I. Mihály király mellett
államvezérként (conducátor) kormányzott, eleinte a Vasgárdával közösen,
majd annak hatalomátvételi kísérletét leverve, egymagában. 1941. június 22-
én belevitte az országot a Szovjetunió elleni háborúba, melytől nemcsak
Besszarábia és a Dnyeszteren túli területek birtokbavételét, hanem Észak-
Erdély visszaszerzését is remélte. (Ez volt az egyik oka annak, hogy jelentős
erőt, kezdetben 12 hadosztályt küldött a keleti frontra, majd ezek száma 1944-
ig 25-re emelkedett.) A hitleri Németország erre is „rájátszott” , különösen
azután, hogy magyar részről 1942-43-ban megkezdődött a Kállay Miklós
miniszterelnök által kezdeményezett „hintapolitika” , amely kísérletet tett a
nyugati szövetséges hatalmak megnyerésére és a békekötésre. Hitler 1944
márciusában, a számára bizonytalanná vált Magyarország megszállása napjai­
ban ki is jelentette: „Németország nem tartja célirányosnak, hogy továbbra is
mint a bécsi döntést garantáló hatalom funkcionáljon.”4
A háború Románia lakosságát keményen sújtotta, de az Észak-Erdély
elvesztésével tovább szított nacionalizmus Dél-Erdélyben visszaszorította a
haladó erőket, s erősítette a fasizmus pozícióit, amely a román kommunisták és
haladó emberek ellen ugyanolyan irtóhadjáratot indított, mint a magyarok
ellen. A román jobboldal az erdélyi kérdésben támaszkodhatott a polgári
demokrácia hajdani híveire és az értelmiség jó részére is, amely a bécsi döntést
igazságtalannak tartotta. Ilyen körülmények között könnyű volt minden erőt a
nacionalista propaganda szolgálatába állítani az oktatásban, sajtóban, sőt a
tudományban is.
Dél-Erdélyben a gazdasági viszonyok Romániának a háborúban való
részvétele függvényében romlottak, de az ipar egyes ágai fejlődtek. A háború
természetesen a dél-erdélyi román lakosságot is súlyosan érintette, de
gazdasági helyzete nem romlott olyan mértékben, mint a magyarságé. Dél-
Erdélyben maradt a magyarságnak egy jelentős része, mintegy 500 ezer ember
(közülük 100-150 ezren 1940 után Észak-Erdélybe, illetve Magyarországra
menekültek). Sokat munkaszolgálatra rendeltek be, másokat internáltak, vagy
éppen börtönbe zártak.
Kulturális életük összeszűkült, egyedül az Erdélyi Gazdasági Egylet tudott e
célra is valami szervezeti keretet biztosítani. A királyi diktatúra idejéből
megmaradt Magyar Népközösséget vezető Gyárfás Elemér, Szász Pál, a
püspök Márton Áron kétségbeesetten próbáltak közvetíteni Bukarest és
Budapest között, hogy mindkét oldalon enyhítsék a nemzetiségekre nehezedő
nyomást.
A bécsi döntés után a németség túlnyomó része, közel félmillió ember, Dél-
Erdélyben élt. 1940 novemberében a román kormány megállapodást írt alá a
hitleri Németországgal, amelyben elismerte a német népcsoport különleges
jogait gazdasági és politikai tekintetben, és átengedte a hitlerista szervezetnek a
felekezeti iskolák irányítását is. Ezzel a németség hitlerista és polgári

599 4 Hitler hatvannyolc tárgyalása 1939-1944. II. Vál., jegyz. RAnki G y ö r g y . Bp. 1983, 268,
demokratikus csoportjai közt évek óta folyó belső harc egyértelműen a nácik
javára döntetett el; inkább csak az egyházon belül maradt némi lehetőség, ha
nem is szembefordulásra, de legalább erkölcsi értékmegőrző magatartásra,
például az új pogány szokások bevezetésének megakadályozásában. 1943-ban a
két ország olyan megállapodást is aláírt, amely szerint a romániai németeket a
német hadseregbe sorozzák be. Az SS-nek mintegy 60-70 ezer romániai német
tagja volt, és mintegy 15 ezren dolgoztak a német hadigépezetben.
A fasiszta politika mindkét oldalon antiszemitizmussal párosult. Észak-
Erdélyben az 1941-es népszámlálás 153333 izraelita vallású személyt vett
nyilvántartásba, akikkel szemben itt is súlyos diszkriminatív intézkedéseket
léptettek életbe. Magyarország német megszállása (1944. március 19.) után
haladó értelmiségiek és egyházi vezetők tiltakozása ellenére sor került a zsidó
lakosság deportálására. A deportáltak számáról teljesen pontos statisztikai
adatokkal nem rendelkezünk. A különböző források szerint 110-130 ezer főt
kényszeritettek Észak-Erdélyből a magyar hatóságok a német koncentrációs
táborokba, számítások szerint közülük mintegy 90-100 ezren ott lelték
halálukat. (Az egész akkori Magyarország területéről a több mint 400 ezer
deportált közül mintegy 320 ezren vesztették életüket.) Dél-Erdélvben az
Antonescu-kormány a zsidó lakosokat minden joguktól megfosztotta, de
deportálásukra - bár tervbe vették - nem került sor. (A romániai zsidóüldözés
mindenekelőtt Moldvában és Besszarábiában, valamint a Dnyeszteren túli
területeken szedte áldozatait, becslések szerint ezeken a területeken 280-380
ezer zsidó pusztult el.)5
Az erdélyi zsidó lakosság az új határ mindkét oldalán magyar anyanyelvű
volt, és a magyar kultúrához tartozónak érezte magát. Foglalkozását illetően
főleg a kereskedelemben és a kisiparban dolgozott, de Észak-Erdélyben sokan
mezőgazdasággal is foglalkoztak. Számottevő volt a zsidó származású
értelmiség, amely jelentősen járult hozzá a magyar kultúra gyarapításához és
terjesztéséhez. Közülük sokan vettek részt a haladó mozgalmakban, így a
munkásosztály küzdelmeiben is.

Szembefordulás a fasizmussal
A kommunisták Magyarországon és Romániában egyaránt elítélték a bécsi
döntést, mint amely akadályozza a fasizmus elleni közös harcot, és nem
szolgálja a magyar és a román nép igazi érdekeit. A Kommunisták Magyaror­
szági Pártja így nyilatkozott: „Az áldatlan bécsi döntéssel határt vontak Erdély
közepén, kettétörtek egy évszázados gazdasági és kulturális egységet. A német
nemzetiszocialisták a román és a magyar reakciósok segítségével elrabolták
mindkét ország szabadságát és függetlenségét, és Erdély népei ott sem, itt sem
szabadok.”6 Az erdélyi magyar kommunisták közül sokan életüket is adták

5 A zsidóságot ért súlyos veszteségek adatai még ma is nagyon sok eltérést mutatnak. Az itt
említett számokhoz lásd S fmlyén I stvAn , Demográfiai viselkedés - népesedési politika. A H é t,
1982. szeptember 3.; Stark T amAs, Magyarország második világháborús embervesztesége. Bp.
1989, 46.;M atatias Carp, Cartea neagrä. III. Bucure$ti, 1947.13., 31.; Randolph L. Braham,
The politics of genocide. The holocaust in Hungary. I—II. New York, 1981.
6 C satAri DAniel , Magyar-román kapcsolatok. Bp. 1958. 166-167. 6OO
 azért, hogy ezt a felismerést a magyar társadalommal elfogadtassák. Az új
viszonyokhoz igazított politikájukat a román és a magyar párt egyetértésével
dolgozták ki, s a közös harc feladatainak nemzetközi egyeztetésére küldöttséget
menesztettek Moszkvába is. Komoly szervező és propagandamunkájukat nem
tudta megtörni a magyar hatóságok 1941. és 1943. évi felgöngyölítési akciója,
hatásuk - nagyrészt a mártírhalált halt Józsa Béla kitartása nyomán - a
Békepárt szervezésével a polgári körökbe is kisugárzott.
Magyarországnak a háborúból való kiugrását sehonnan nem szorgalmazták
annyira és olyan nyíltan, mint Erdélyből, 1943-tól már az Erdélyi Párt vezetőit
is beleértve. Amikor világossá vált, hogy a fasiszta hatalmak elvesztik a
háborút, az erdélyi politikusok a budapesti kormányt kiugrási tárgyalásokra
ösztönözték. A német hadsereg közelsége, a szomszédokhoz való rossz viszony,
a kommunizmustól való félelem és nem utolsósorban a ragaszkodás Észak-
Erdély megtartásához azonban bénította a cselekvési képességet. Amikor a
magyar kormány 1943 tavaszán Bánffy Miklóst elküldte Bukarestbe a román
ellenzékkel tárgyalni, kiderült, hogy ott is tudják, milyen pokoli játszmába
vonta be őket Hitler Erdély megosztásával; a kölcsönös bizalmatlanság és
nézetkülönbség mégis túlságosan nagy volt ahhoz, hogy közösen forduljanak
szembe a hitleri Németországgal.
Romániának a fasiszta háborúból való kiugrása előkészítésében jelentős
szerepet játszottak a kommunisták, akik más haladó erőkkel együttműködve
szervezték —a király és a polgári ellenzék egyetértésével - a fasiszta diktatúra
megdöntését. Magára a kiugrásra a lehetőséget katonailag a szovjet hadsereg
offenzivája adta, amikor 1944. augusztusban Iasi-nál áttörte a frontot, és
Bukarest felé nyomult előre. Ezt a kedvező helyzetet használta ki az augusztus
23-i, kommunisták által előkészített bukaresti felkelés, amely szembefordította
a királyt, környezetét és a román hadsereget a német erőkkel, s egyben
Romániát a Hitler-ellenes koalíció táborába léptette.
A román hadsereg a szovjet hadsereg oldalán részt vett Magyarország és
Csehszlovákia felszabadításában, nagy áldozatot hozva, csaknem 160 ezer főt
veszítve (ebből több mint 40 ezret Magyarországon).

Újból Romániában
Az 1944. szeptember 12-én a Szovjetunióval megkötött fegyverszüneti
egyezmény kimondta: „A szövetséges kormányok a bécsi döntésnek Erdélyre
vonatkozó határozatát semmisnek tekintik, s egyetértenek azzal, hogy a
békeszerződésben történő jóváhagyástól föltételezetten Erdély vagy annak
legnagyobb része adassék vissza Romániának, s a szovjet kormány hozzájárul,
hogy ebből a célból a szovjet csapatok Romániával közös hadműveletekben
vegyenek részt Németország és Magyarország ellen.” 7 1944 októberében, egy
Dél-Erdély elleni értelmetlen német-magyar támadás visszaverése után, a
román csapatok a szovjet hadsereg oldalán bevonultak Észak-Erdélybe. A
magyar kormány kiugrási kísérlete 1944. október 15-én elbukott, s ennek

7 C s a t Ar i D A n i e l , Forgószélben. Magyar-román viszony 1940-1945. Bp. 1968. 430.; 23.

August 1944. Documente. II. Szerk. I on Ardeleanu-V asile Arimia-M ircea M u $at.
OOI Bucure$ti, 1984. 699-703.
következtében elveszett az a lehetőség is, hogy jelentős magyar erők a hitleri
Németország ellen forduljanak, és befolyásolják a nemzetközi döntéseket.
1944. augusztus 23-a után Bukarestben C. Sänätescu tábornok elnöklete
alatt koalíciós kormány alakult, amelyben az ún. történelmi pártok - a
Brátianu-féle Nemzeti Liberális Párt és a Maniu-féle Nemzeti Parasztpárt -
mellett szerepet játszottak a kommunisták és a szocialisták is. Elsősorban a
Nemzeti Parasztpárt képviselte azt a mentalitást, amely a bécsi döntéssel a
román nemzeti érzésen esett sérelmet most büntetéssel akarta megtorolni. Az
új erőviszonyokra jellemző, hogy amikor a fegyverszüneti egyezmény
értelmében a visszafoglalt Észak-Erdélybe bevonult a román közigazgatás, az
ún. Maniu-gárdisták súlyos atrocitásokat követtek el a Székelyföld egyes
falvaiban, főleg Szárazajtán, Szentdomokoson, de másutt is, így a Kolozsvár
környéki Egeresen vagy Biharban. A román rendőrség és csendőrség tízezrével
tartóztatta le és internáltatta különösen a menekülteket, még a baloldali
magyarok közül is sokakat. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság ennek
következtében 1944. november elején Észak-Erdélyből eltávolította a román
közigazgatást, és az csak 1945 márciusában térhetett oda vissza. A négy
hónapos átmeneti időszak egy különleges történeti pillanatot jelentett: Észak-
Erdély életét, az újjáépítést és a politikai mozgalmakat román és magyar
kommunisták - ez utóbbiak tömegbázisát a Magyar Népi Szövetségbe
tömörült helyi és megyei szervezetek alkották - szervezték és irányították;
akkor, amikor még mind Romániában, mind Magyarországon csak éppen
elkezdték pozícióikat erősítő harcukat.
A román közigazgatás akkor tért vissza Észak-Erdélybe, amikor az
Ekésfront (Frontul Plugarilor) alapítójának, Petru Grozának kormánya
ígéretet tett a belső béke és a nemzetiségi jogok biztosítására. 1945. március 13-
án a Kolozsvárott megrendezett gyűlés, amelyen a szövetséges hatalmak
képviseletében A. J. Visinszkij, a Szovjetunió külügyi népbiztoshelyettese is
részt vett, táviratot intézett Sztálinhoz, „mélységes háláját fejezve ki Észak-
Erdélynek a román adminisztráció alá helyezéséért” , és biztosította őt arról,
hogy a román hatóságok „mindent megtesznek, hogy a nyugalmat és a rendet a
front háta mögött fenntartsák, és az együtt élő népek jogainak és kötelességei­
nek érvényesülését megvalósíthassák” .8
1947. február 10-én aláírták Párizsban azt a békeszerződést, amely
meghatározta Románia új határait. A fegyverszüneti egyezmény alternatív
lehetőségét figyelmen kívül hagyva - és Romániának a fasiszta hatalmak elleni
áldozathozatalát tekintetbe véve — a békeszerződés jogilag is visszaadta
Romániának egész Észak-Erdélyt, tehát visszaállította az 1920-ban meghúzott
román-magyar határt. (A szerződés értelmében a Szovjetunió megtartotta
Besszarábiát és Észak-Bukovinát, Bulgária pedig Dobrudzsa déli részét.)
1948 után gyökeres átalakulás ment végbe Romániában és a környező
országokban, amely azt a reményt keltette, hogy - oly sok viszály után - az
erdélyi népek együttélését az egyenjogúság, a közös érdek, az egyéni és a
kollektív jogok tiszteletben tartása fogja meghatározni. Ez a remény nem
teljesült. Az okokat az 1945 utáni romániai és nemzetközi fejlődés tanulmá-

Uo. 461-463.; Scinteia, 1945. március 14. 602

 nyozása tárhatja fel, melyre az E lő szó ban kifejtettek miatt most nem vál­
lalkozhatunk.

Erdély 1918 óta is nagy megpróbáltatásokat élt át, talán nagyobbakat, mint
bármikor történelme során. Háborúk, hatalom változások, gazdasági-társadal­
mi átalakulások, politikai megrázkódtatások befolyásolták népeinek életét.
Meggyőződésünk, hogy mint különleges etnikai és kulturális egység, Erdély
ma is pozitív szerepet játszhatna nem csupán Románia és Magyarország
kapcsolatainak alakításában, hanem e kelet-közép-európai régió fejlődésében
is, amennyiben érvényesülhetnének az itt élő népek tényleges érdekei, a
demokrácia, az emberi és közösségi jogok nemzetközileg elfogadott normái.

603
 Rövidítések jegyzéke

A c ta A rch . H ung. Acta Archeologica Academiae Scientiarum Hungaricae

A c ta H ist. A r t. Acta Historiae Artium Academiae Scientiarum Hunga­
ricae
AEM A Archivum Eurasiae Medii Aevi
AH Acta Historica Academiae Scientiarum Hungaricae
AM N Acta Musei Napocensis
A n o n ym u s P. Magister quondam Bele regis Hungáriáé notarius
Gesta Hungarorum. Ed. L. J u h As z . Szeged-Budapest,
1932
ANRW Aufstieg und Niedergang der Römischen Welt. Red.
W . H aasf.- H . T e m p o r in i . Berlin-New York
A rch . Hung. Archeológia Hungarica (Bp.)
AU SB Annales Universitatis Scientiarum Budapestiensis de
Rolando Eötvös nominatae. Sectio Historica
AVSL Archiv des Vereins für Siebenbürgische Landeskunde
(Hermannstadt)
G . B a r it , P a rti a le s e . . . G e o r g e B a r it , Pär(i alese din istoria Transiivaniei.
I—III. Sibiu, 1889-1891
B f.n k ö S ., A h e ly z e ttu d a t. . . Benkö S a m u , A helyzettudat változásai. Bukarest, 1977
B ír ó V., A fejed elm i h a ta lo m . . . BÍRÓ Vencel, Az erdélyi fejedelmi hatalom fejlődése
1542-1690. Bp. 1924
C a s s iu s D io Cassii Dionis Historiarum Romanum libri
DAI C o n s t a n t in e P o r p h y r o g e n it u s , De administrando
imperio. Ed. G y . M o r a v c s ik - R . J. H. J e n k in s . Bp.
1949; Washington, 1967
DFGS Deutsche Fundgruben zur Geschichte Siebenbürgens.
Ed. J. K e m é n y - E . T r a u s c h e n f e l s . Klausenburg,
1839-1860
DMÉ A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve
D o b ó Á ., In s c rip tio n e s . . . D o b ó Á r p á d , Inscriptiones extra fines Pannoniae
Daciaequc repertae ad res earundem provinciarum
pertinetes. Bp. 1975*
Dóig. E N M Dolgozatok az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és
Régiségtárából (Kolozsvár)
D R H T ransilvania Documenta Romániáé Historica (Documente privind
istoria Romániei) C - Transilvania. I-V III Bucure§ti
1951-1981
EHH Etudes historiques hongroises. Bp. 1975, 1980, 1985
EOE Erdélyi országgyűlési emlékek. Monumenta comitialia
regni Transsylvaniae 1540-1699. Szerk. SZILAGYI
6O5 SA n d o r . I-XXI. Bp. 1875-1898. ( M H H - C J
H O K I. O L Erdélyi Országos Kormányhatósági Levéltárak
HTA Erdélyi történeti adatok. I-IV. Szerk. M ikó I mre és
Szabó K aroly. Kolozsvár, 1855-1862
FA Folia Archeologica (Bp.)
FBHH G y. M oravcsik, Fontes byzantini historiae hungaricae
aevo ducum et regum ex stirpe Árpád descendentium
(Az Árpád-kori magyar történet bizánci forrásai). Bp.
1984
F estschrift A . T . S za b ó —Z s. f a k ó Forschungen über Siebenbürgen und seine Nachbarn.
Festschrift für Attila T. Szabó und Zsigmond Jakó. Red.
K. Bf.nda-T . Bogyay. München, 1987
FVLK Forschungen zur Volk und Landeskunde (Sibiu)
ODOR Geschichte der Deutschen auf dem Gebiete Rumäniens.
Hrsg. C. G öllnf.r . Bukarest, 1979
G ombos, Catalogus. . . A. F. G ombos, Catalogus Fontium historiae Hungari­
cae aevo ducum et regum ex stirpe Arpad descendenti­
um. . . I—III. Bp. 1937-1938. Index: Bp. 1942
G yöri í y G y., Geographia... G yörgy G yörity, Geographia historica Hungáriáé
tempore stirpis Arpadianae (Az Árpád-kori Magyar-
ország történeti földrajza). I—III. Bp.-Amsterdam,
1963-1987
Die Habsburgermonarchie Die Habsburgermonarchie 1848-1918. I. Die wirt­
schaftliche Entwicklung. Hrsg. A. Brusatti. Wien,
1973; III. Die Völker des Reiches. Hrsg. A. WanD-
ruszka-P. U rbanitsch. Wien, 1980
H H S tA Haus-, Hof- und Staatsarchiv, Bécs
К. H oredt, Das frühmittelalterli­ К. H oredt, Das frühmittelalterliche Siebenbürgen.
che .. . Innsbruck, 1988
K. H oredt, Frühmittelalter... K. H oredt, Siebenbürgen im Frühmittelalter. Bonn,
1986
J akó Z s ., írás, könyv... Jakó Z sigmond, Írás, könyv, értelmiség. Bukarest,
1976
K atona I., Historica critica. . . Stephanus K atona, Historica critica regum Hungá­
riáé I-XLII. Pest-Pozsony-Kassa-Buda-Kalocsa-Ko-
lozsvár-Vác, 1779-1817
K elemen L., Ekv.. .. Emlékkönyv Kelemen Lajos születésének nyolcvanadik
évfordulójára. Kolozsvár, 1957
K emény G. GAbor, Iratok... Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez Magyarorszá­
gon a dualizmus korában 1867-1918. Szerk. K emény G.
GAbor. I-VI. Bp. 1952-1985
KLÖM Kossuth Lajos összes munkái
KövAri L., Okmánytár. . . Okmánytár az 1848-49-i erdélyi eseményekhez. Szerk.
K övAri LAszló. Kolozsvár, 1861
L ukinich I., Erdély... Erdély területi változásai 1541-1711. Bp. 1918
M B IÖ Mitteilungen des Bulgarischen Instituts in Österreich
M G Sz Magyar Gazdaságtörténeti Szemle
M H H - C , D és 5 Monumenta Hungáriáé Historica. I. Diplomataria; II.
Scriptores; III. Comitialia
MR Magyarok és románok. I—II. Szerk. D f.ér J ózsee-GA l-
di LAszló. Bp. 1943-1944
M ű v . T. Művelődéstörténeti tanulmányok. I—II. Szerk. CSF.TRI
E lek, J akó Z sigmond stb. Bukarest, 1979-1980
NK Numizmatikai Közlöny (Bp.)
OL Magyar Országos Levéltár
O SzK Országos Széchényi Könyvtár
P A A A Bonn Politisches Archiv des Auswärtigen Amtes, Bonn
M. PAcurariu, Istoria Bisericii... M. PAcurariu, Istoria Bisericii Ortodoxé Romane.
I—II. Bucure§ti, 1980-19812
St . Pascu, Voievodatul. .. St . P ascu, Voievodatul Transilvaniei. I—II. Cluj,
1972-1979 606
 RAPMP Relations between the Autochtonous Population and the
Migratory Populations on the Territory of Romania.
Bucure$ti, 1975
RHC Revue d’Histoire Comparée. Études Hongroises (Paris)
RRH Revue Roumaine d’Histoire
RT Rákóczi-tanulmányok. Szerk. K öP E C Z i B é l a —H o p p
L a j o s - R . V á r k o n y i Á g n e s . Bp. 1980
SRH Scriptores rerum Hungaricarum tempore ducum re­
gumque stirpis Arpadianae gestarum. I—II. Ed. Ем.
S z e n t p é t e r y . Bp. 1937-1938
S t u d ii Studii. Revista de Istorie (Bucure$ti)
SU B B-H Studia Universitatis Babes-Bolyai. Series 4: Historia
(Cluj)
Sz Századok
S z é k e l y fe l k e l é s . . . Székely felkelés 1595-1596, előzményei, lefolyása,
következményei. Szerk. B e n k ő S a m u - D e m é n y L a -
j o s - V f. k o v K A r o l y , Bukarest, 1979; román változata:
Ráscoala secuilor din 1595-1596, antecedente, dcsfäju-
rare si urmári. Bucure§ti, 1978
SZENTGYÖRGY! M., Jobbágy- S z e n t g y ö r g y i M A r i a , Jobbágyterhek a XVI-XVII.
terhek. . . századi Erdélyben. Bp. 1962
TBCM Transilvania, Bánátul, Cri$ana §i Maramuresul
1918-1928. I-IH . Bucure?ti, 1929
TEt Tanulmányok Erdély történetéről. Szerk. RAcz
I s t v An . Debrecen, 1988
TSz Történelmi Szemle
Ü rm ö ssy L., Tizenhét év. . . Ü r m ö s s y L a j o s , Tizenhét év Erdély történetéből.
Temesvár, 1894
ZA Zeitschrift für Archaeologie

6o7
 Irodalomjegyzék

Erdély története hatalmas és soknyelvű szakirodaimának bibliográfiájával egymagában meg

lehetne tölteni egy terjedelmesebb kötetet. Ezért azokat az olvasókat, akik az itt következőnél
részletesebb tájékoztatáshoz kívánnak jutni, a munka korábbi, bővebb változatának szintén nem
teljes, de valamennyi fontos publikációt tartalmazó irodalomjegyzékéhez utaljuk: Erdély
története. I—III. Főszerk. K öpeczi Béla (Bp. 1986) I. 542-611, II. 1141-1185, III. 1779-1830.
Mostani munkánk bibliográfiájába a legfontosabbnak vélt forráskiadványok és feldolgozások
kényszerűen rövid listája fért csak bele, valamint az a néhány könyv vagy tanulmány, amely 1986
óta tárgykörünkről megjelent.
Az ismétlődően előforduló könyvcimekre, folyóiratnevekre vagy sorozatcímekre a Rövidítések
jegyzéke szerinti formában hivatkozunk, s ugyanez vonatkozik a szövegközi lábjegyzetekre is.
★
Valamennyi fejezethez alapvető eligazításokkal szolgálnak azok a nagy összefoglaló feldolgozá­
sok, amelyek magának Erdélynek, valamint Magyarországnak és Romániának a történetével
foglalkoznak, s amelyekre a későbbiekben valamennyi fejezetnél újból és újra hivatkoznunk
kellene:
K övAri LAszló, Erdély története (I-VI. Pest, 1859-1866); Szilagyi SAndor, Erdélyország
történelme különös tekintettel művelődésére (I—II. Pest, 1865-1866); J ancsó Benedek, Erdély
története (Kolozsvár, 1931); A történeti Erdély. Szerk. Asztalos M iklós (Bp. 1936); M akrai
LAszló, Erdély története (Bp. 1944), francia változata: Histoire de Transylvanie (Bp-Paris,
1946).
$T. P ascu, Istoria Transilvaniei (Sibiu, 1944); C. D aicoviciu- $ t . P ascu-V. C herestesiu,
Din istoria Transilvaniei (I—II. Bucurejti, 19612); ennek magyar változata: Erdély története (I—II.
Szerk. M. Constantinescu. Bukarest, 1964); Bréve histoire de la Transylvanie. (Szerk. C.
D aicoviciu-M . Constantinescu. Bucarest, 1965); C. C. G iurescu, Erdély a román nép
történetében (Bukarest, 1968); $T. P ascu, A History of Transylvania (Detroit, 1982); G. D.
T eutsch- F r . T eutsch, Geschichte der Siebenbürger Sachsen für das sächsische Volk (I-IV.
Hermannstadt, 18993).
Szalay LAszló, Magyarország története (I-VI. Lipcse-Pest, 1852-1860); H orvAth M ihAly,
Magyarország történelme (I-V III. Pest, 1871-Bp. 1873); A magyar nemzet története (I-X. Szerk.
Szilagyi SAndor. Bp. 1895-1898); H ómanBAlint -S zekfü G yula, Magyar történet (I-V. Bp.
í 9386); a tízkötetes Magyarország története megjelent kötetei: I, III, V-VIII. Főszerk. P ach
ZSIGMOND PÁL (Bp. 1978-1985).
N. loRGA, Istoria románilor (I-X. Bucure§ti, 1936-1939); Uö, Geschichte der. Rumänen und
ihrer Kultur (Hermannstadt-Sibiu, 1929); Istoria Romániei (I-IV. Bucure$ti, 1960-1964); M.
C onstantinescu-S t . Pascu-C. D aicoviciu, Histoire de la Roumanie (H. n. 1970).
Végül - természetesen - arra kell utalnunk, hogy kötetünk a már említett Erdély története három
kötetben c. munka rövidített, egyes részleteiben átdolgozott változata, igy valamennyi fejezet
támaszkodik az abban leírtakra.

6o9
Erdély az őskortól a magyar honfoglalásig

I. Az őskor és az ókor
Az Erdély őskorával, ókorával és népvándorlás korával foglalkozó monográfiák és tanulmányok
témakörök szerint csoportosítva megtalálhatók a B a n n e r JAn o s és J a k a b f fy I m r e által elkezdett,
J a k a b é it által folytatott, A Közép-Dunamedence régészeti bibliográfiája sorozatban (Bp,.
1954-1981).
A Daciára, illetve a dákokra vonatkozó antik források együtt megtalálhatók az Izvoare privind
istoria Romäniei (I—II. Bucure$ti, 1964-1970) köteteiben. A provincián kívülről származó római
feliratos forrásokat lásd D obó A., Inscriptiones.. .
Jól használható összefoglalók a D. M. P ip p id i szerkesztette Dicjionar de istorie veche a
Romäniei (Bucure§ti, 1976) és G . B. F e d o r o v - L . L. P o l e v o j , Arheologija Ruminyii (Moszkva,
1973).

I. Erdély őskora
Az erdélyi őskor kutatásának gyökerei a 19. századba nyúlnak. Az előzmények régebbiek, 1726-
ban megalakul a nagyenyedi Bethlen Kollégium archeológiái és numizmatikai gyűjteménye. 1845-
ben kezdődik az A V S L kiadása, 1874-ben pedig az Erdélyi Múzeum megjelenése. 1899-et
követően pedig, amikor megindul a kolozsvári egyetemen a régészet oktatása, magyar és szász
ásatások sora bővíti ismereteinket. Az első igazában összefoglaló román munka I. N e s t o r , 1933-
ban megjelent áttekintése: Bericht der Römisch-Germanischen Kommission des Deutschen
Archäologischen Instituts (Frankfurt a/M.-Mainz-Berlin). Hasznosítható D. BERCIU, Romania
before Burebista (London, 1967); E . C o n d u r a c h i - C . D a ic o v ic iu , Rumänien. Archeológia
Mundi (Genf, 1972). Alapvető, de elavult az Istoria Rominiei (I. Szerk. C . D a ic o v ic iu .
Bucuresti, i960).
A háromkötetes Erdély története megjelenése óta egyetlen (arra reagáló) munkát kell
megemlítenünk: A. V u l p e , Die Geto-Daker. Geschichte eines Jahrtausends vor Burebista (Dacia
31, 1987).

2. A Dák Királyság
E korszak monografikus feldolgozása H. D a ic o v ic iu , Dacia de la Burebista la cucerirea romaná
(Cluj, 1972). Nem elhanyagolható C. D a ic o v ic iu , Dakien und Rom in der Prinzipatzeit ( A N R W
11:6.1977) és I. H. C r is a n , Burebista and his time (Bucure§ti, 1978). A legújabb munka: V é k o n y
GA b o r , Dákok, rómaiak, románok (Bp. 1989).

3. Dacia, római tartomány

Dacia római kori történetével és régészetével foglalkozó munkák bibliográfiai adatai B a n n e r - J a -
kabeey idézett, a Közép-Dunamedence régészeti bibliográfiája köteteiben találhatók meg.
A tartomány történetéről, kultúrájáról és régészetéről még mindig használható C. D A IC O V IC IU
áttekintése: La Transylvanie dans l’Antiquité (Bucarest, 1938); németül: Siebenbürgen im
Altertum (Bukarest, 1943). Rövid ismertetések olvashatók a tartományról a Römer in Rumänien c.
kiállítási katalógusban: Ausstellung des Römisch-Germanischen Museums, Köln und des
Historischen Museums Cluj (Köln, 1969). A topográfiai kutatásokról lelőhelyenként tájékoztat­
nak (további irodalommal) a Tabula Imperii Romani kötetei: T IR L-34, Aquincum-Sarmizege-
tusa-Sirmium (Bp. 1968); TIR L-35, Romula-Durostorum-Tomis (Bucure?ti, 1969); TIR 6 IO
 K~34> Naissus-Dyrrhachion-Scupi-Serdica-Thessalonike (Ljubljana, 1976). A feliratokat az
Inscriptiones Daciae Romanae kötetei folyamatosan közük (Bucure$ti, 1975-től).
A tartomány meghódításáról, megszervezéséről új feldolgozás, bö irodalommal: K. Strobel,
Untersuchungen zu den Dakerkriegen Trajans. Studien zur Geschichte des mittleren Donaurau­
mes in der hohen Kaiserzeit (Bonn, 1984), Antiquitas, Reihe 1, Abhandlungen zur Alten
Geschichte 33. A helytartókról és a közigazgatásról: А. Stein , Die Reichsbeamten von Dazien
(Bp. 1944); В. E. T homasson, Laterculi praesidium Moesia, Dacia, Thracia (Gothoburgi
Westrogotorum, 1977).
A katonai védelmi rendszerről: N. G u d e a , Der Limes Dakiens und die Verteidigung der
obermoesischen Donaulinie von Traianus bis Aurelian (A N R W 11:6, 1977). Gudea a legtöbb
román szerzőhöz hasonlóan a tartomány határának megalapozatlanul a Tiszát és a Marost tartja.
A bányászatról fontos összefoglalások: S. M roZ.ek, Aspects sociaux et administratifs des mines
d’or romaines de Dacie (Apulum 7,1968); Uö, Die Goldbergwerke im römischen Dazien ( A N R W
11:6, 1977). H.-C h . N oeske, Studien zur Verwaltung und Bevölkerung der dakischen
Goldbergwerke in römischen Zeit (Bonner Jahrbücher 177, 1977). A pénzforgalom rövid
összefoglalása: J. W inkler, Der Münzumlauf (Römer in Rumänien. Köln, 1969, 57-60). Dacia
éremkincsleletei: D. P rotase, Les trésors monétaires de la Dacie romaine. (Congresso
Internationale di Numismatica. Atti, Roma, 1965, III). Az észak-balkáni éremleletek: B. G erov,
Die Einfalle der Nordvölker ( A N R W 11:6, 1977).
A Severus kori Duna-vidéki háborúkról: J. F itz , A military history of Pannonia from the
Marcomann wars to the death of Alexander Severus, 180-235. (A c ta A rch. H ung. 14, 1962); A.
Bodor, Impäratul Caracalla in Dacia (in: In memoriam Constantini Daicoviciu. Cluj, 1974).
A tartomány urbanizációjához: F. Vittinghoff , Der Bedeutung der Legionslager für die
Entwicklung der römischen Städte an der Donau und in Dakien (Studien zur europäischen Vor-
und Frühgeschichte, H. Jankuhn gewidmet. Neumünster, 1968); H. Wolf , Miscellanea Dacica.
II. ( A M N 13, 1976).
A lakosság etnikai összetételéről, nyelvéről: D. D etschew, Die Thrakischen Sprachreste
(Wien, 1957); I. I. Russu, Die Sprache der Thrako-Daker (Bucure$ti, 1969). A személyneveket
K erényi AndrAs gyűjtötte össze: A dáciai személynevek (Bp. 1941). Üjabb értékelés: I. I.
Russu, L’Onomastique de la Dacie romaine (L’Onomastique Latin. Colloques Internationaux
du CNRS, Nr 554. Paris, 1977, 353—363).
A tartomány vallási életét csak egy régi munka foglalja össze: L. W. J ones, The Cults of Dacia
(Classical Philology 9, 1929). Rövid összegezés: I. I. Russu, Die Kulte in der römischer
Dobrudscha (in: Römer in Rumänien. H. n. 1969).
A 3. századi eseménytörténethez: C. D aicoviciu, Einige Probleme der Provinz Dazien
während des 3. Jahrhunderts (Studii Classice, 6, 1965). Dacia feladásának időpontja csak
Aurelianus uralkodásán belül vitatott: A. Bodor, Impäratul $i päräsirea Daciei ( S U B B - H 17,
1972).
A lakosság román szerzők által feltételezett helyben maradásának nagyszámú irodalmából: D.
P rotase, Der Forschungsstand zur Kontinuität der bodenständige Bevölkerung in römischen
Dazien ( A N R W 11:6, 1977); K. H oredt, Siebenbürgen in spätrömischer Zeit (Bukarest, 1982),
kritikája: E. T öth , Zur frühen Völkerwanderungszeit von Siebenbürgen (A c ta A rch. H ung. 37,
1985).

II. D aciától E rdőelvéig. E rdély

és a K elet-A lfö ld a népvándorlás korában
(2 7 1 -8 9 5 )
A korszakkal foglalkozó új monográfia: K. H o r e d t , Frühmittelalter. . . , ugyanazt a korszakot
öleli át, amelyet az itt tárgyalt fejezetünk magába foglal. Három nagy részre oszlik: Germanische
Zeit (7-58.), Slawische Zeit (59-110.) és Ungarische Zeit (111-192.). Eredményeink számos
ponton hasonlók vagy rokonok, fontos korszakok megítélésében (gótok és avarok) azonban
lényegesen eltérnek egymástól. Ugyanerről rövidebben: Uö, Das frühmittelalterliche...
Mindenkor alapvető régészeti forrásmű marad: J. H a m p e l , Alterthümer des frühen Mittelalters
in Ungarn I—III. (Braunschweig, 1905). Az eurázsiai népmozgalmak keleti hátterének
611 megértéséhez alapvető: K. C z e g l é d y , From East to West. The Age of Nomadic Migrations in
Eurasia ( A E A I A 3, 1983). Ugyanennek modern régészeti összefoglalása: C s . BÁLINT, Die
Archäologie der Steppe (Wien-Köln, 1989). Korszakunk sajátos régészeti-történeti ábrázolásai a
dák-római kontinuitás szemszögéből nézve: M. Rusu, Bodenständige und Wandervölker im
Gebiet Rumäniens /3-9. Jahrhundert/ (A M N 17, 1980) és D. P rotase, Die dakisch-römische
Bevölkerung nördlich der Donau in der Periode von Aurelian bis zu den Slawen /7. Jh./ im Lichte
der aktuellen Dokumente (in: Die Völker Südosteuropas im 6. bis 8. Jahrhundert. Südosteuropa
Forschungen 17. Berlin, 1987).
A legkésőbbi római, daciai karp és gót emlékekről, korszakról régészeti összefoglalás: K.
H oredt, Siebenbürgen in spätrömischer Zeit (Bukarest, 1982), amelyet szerzője ma már biztosan
nem így írna meg. A karpokról és a septéri temetőről: G. M arinescu-N . M irotiu, Die karpische
Nekropole von $opteriu (Dacia 31, 1987). A gótok 3-4. századi történetéről: L. Schmidt,
Geschichte der deutschen Stämme. Die Ostgermanen (München, 1941), E. A. T hompson, The
Visigoths in the Time of Ulfila (Oxford, 1966), H. W olfram, Geschichte der Goten (München,
1979) - a daciai gótok viszonylatában részletes bírálata: I. Bóna, Bemerkungen zu einer neuen
historisch-archäologischen Bearbeitung der Visigotenzeit in Dazien (A c ta A rch . H ung. 33,1981).
Alapos kritikával forgatandó, kivált régészeti vonatkozásban: T h . S. Burns, A History of the
Ostrogoths (Bloomington, 1984); E. K. C hrysos, Gothia romana. Zur Rechtslage der Westgoten
im 4. Jh. (Dacoromania 1, 1973). Marosszentanna: I. KovAcs, Cimetiére de l’époque de la
migration des peuples á Marosszentanna (Dóig. E N M 3, 1912); Uö, Station préhistorique de
Marosvásárhely (Dolg. E N M 6, 1915). E. Beninger , Ein westgotisches Brandgrab von Maros-
Lekencze (Mannus 30, 1938). A Marosszentanna-kultúra lezáródásához alapvető kronológiai és
történelmi jelentőségű: Z. Székely, Der Fund von Tekerőpatak /Kom. Csík/ ( F A 5, 1945).
A daciai és Dacián kívüli vizigót kultúra régészeti egységéről: G h . D ia c o n u , Das Gräberfeld
von Mogojani (Dacia 13, 1969) és Uö, Über die Fibel mit halbkreisförmiger Kopfplatte und
rautenförmigem Fuß aus Dacien (Dacia 17,1973); Uö, Über die scheibengedrehte Keramik in der
Sintana de Mure$-Tschernyahow-Kultur (Dacia 14, 1979).
A gótok daciai betelepülését megkísérelték kétségbe vonni: B. M it r e a , Die Goten an der
unteren Donau-einige Probleme im III.-IV. Jahrhundert és I. IONl'fA, Probleme der Sintana de
Mure$-Cernjachov-Kultur auf dem Gebiete Rumäniens (mindkettő in: Studia Gotica. Szerk. U.
H a g b e r g . Stockholm, 1972). Az utóbbi kutató daciai „eredményeivel” összeegyeztethetetlen az
Erdélyen kivüli gót temetőket analizáló munkája: Chronologie der Sintana de Mure$-Cernjachov-
Kultur (in: Peregrinatio Gothica. Lodz, 1986). Még ellentétesebb felfogásukkal a Marosszent­
anna-kultúra legújabb tárgyilagos skandináv elemzése: U. N ä SMAN (in: Jernalderens Stam-
mesamfund. Aarhus, 1988).
A Közép- és Al-Duna-vidék 4-5. századi germán emlékeiről összefoglaló munkák: V.
B ierbrauer, Zur chronologischen, soziologischen und regionalen Gliederung des ostgermani­
schen Fundstoffes des 5. Jahrhundert in Südosteuropa - a marosszentannai temető belső
időrendjének vázlatával - és R. H arhoiu, Das norddonauländischen Gebiet im 5. Jahrhundert
und sein Beziehungen zum spätrömischen Kaiserreich - a lelőhelyek jegyzékével - mindkettő in:
Die Völker an der mittleren und unteren Donau im fünften und sechsten Jahrhundert (Szerk. H.
Wolfram-F. D aim . Wien, 1980).
Hun kori gepidákról és hunokról (az imént idézett két munkán túl): I. N estor, Zur Geschichte
Siebenbürgens in IV. Jh. u. Z. (Dacia 19, 1975), N. F ettich , Der zweite Schatz von
Szilágysomlyó (A rch. H ung. VIII. 1932); D. P rotase, Ein Grab aus dem V. Jh. au. Cepari (Dacia
4, 1961); T. Rosu, Hunnenzeitliche Funde aus Oradea (Dacia 9, 1965).
A F e t t i c h NANDORtól és К. HOREDTtöl ismételten feldolgozott mojgrádi ún. hun kori feje­
delmi sír vagy kincslelet törlendő a szakirodalomból, mivel újkori hamisítványokból áll: I. Bóna,
Über die Fälschungen des Goldschatzes von Moigrad (Publicationes Museorum Com. Vesz-
premiensis 18, 1986). 1879. és 1884/évi adatok alapján nem származhat Erdélyből a K. Ho-
REDTtól (Frühmittelalter... Abb. 7,2) „Karlsburg” lelőhellyel bemutatott ezüst lemezfibula sem.
A gepidák történetéről L. Schmidt, Die Ostgermanen i. m. alapvetésén túl lásd még: H. Sevin,
Die Gebiden (München, 1955); W. Pohl, Die Gépidén und die Gentes an der mittleren Donau
nach der Zerfall des Attilareiches (in: Die Völker an der mittleren und unteren Donau im fünften
und sechsten Jahrhundert. Wien, 1980). Rövid történeti és régészeti összefoglalás: I. Bóna, Das
Anbruch des Mittelalters. Gépidén und Langobarden im Karpatenbecken (Bp. 1976); Uö,
Ungarns Völker im 5. und 6. Jahrhundert (in: Germanen, Hunnen und Awaren. Nürnberg, 1988).
Apahida I. királysír: H. F inalY, Der Grabfund von Apahida (Ungarische Revue, 1890); N.
F ettich , La trouvaille de tömbe princiére hunnique á Szeged-Nagyszéksós (A rch . H ung.
XXXIV. 1953).
Az apahidai II. gepida királysírról: K. H oredt-D . Protase, Das zweite Fürstengrab von 612
 Apahida (Germania 50, 1972). A szamosfalvi kincsről: U ök, Ein völkerwanderungszeitlicher
Schatzfund aus Cluj-Some?eni (Germania 48, 1970).
A g ep id a régészeti em lékekről az 1950-es évek végéig összefoglaló: D . C s a l l An y , A rch äo lo g i­
sche D e n k m ä le r d e r G é p id é n im M itte ld o n a u b e c k e n /4 5 4 -5 6 8 u. Z ./ (A rch . H ung. X X X V I I I.
1961).
Az erdélyi gepida leletekről összefoglalás: K. H o r e d t , Zur Geschichte der Gépidén in
Siebenbürgen, (in: Uö, Untersuchungen zur Frühgeschichte Siebenbürgens. Bukarest, 1958).
Legkorábbi erdélyi sírleleteikről Uö, Die Polyederohrringe des 5.-6. Jh. u. Z. aus der SR
Rumänien ( Z A 13,1979). A korszak régészeti kronológiájáról Uö, Der östliche Reihengräberkreis
in Siebenbürgen (Dacia 2i, 1977). Kritikája: I. Bóna, Gépidén in Siebenbürgen - Gépidén an der
Theiß (A c t a A rch . Hung. 31, 1979).
Mezőbánd: I. KovAcs, Les fouillages de Mezőbánd (Dóig. E N M 4, 1913).
Gepida temetők és sírleletek: M. R o s k a , Das gepidische Grabfeld von Vere$mort-Marosveres-
mart (Germania 18, 1934); M. C o m $a - D . I g n a t , Gräber aus dem 6. Jh. in Media§ (Dacia 15,
1971); I. G l o d a r iu , Ein Grab aus dem 5. Jahrhundert in Slimnic (Germania 52, 1974); D.
P o p e s c u , Das gepidische Gräberfeld von More$ti (Dacia 18, 1974); M. Rusu, Pontische
Gürtelschnallen mit Adlerkopf (Dacia 3, 1959).
Malomfalva telepének és temetőjének monográfiája: K. H o r e d t , More§ti. Grabungen in einer
'vor- und frühgeschichtlichen Siedlung in Siebenbürgen (Bukarest, 1979).
Az avar történelem legújabb monografikus összefoglalása: W. POHL, Die Awaren. Ein
Steppenvolk in Mitteleuropa, 567-822 n. Chr. (München, 1988). Az avar-szláv viszony valóságos
történelmi hátteréről: W . H. F r it z e , Zur Bedeutung der Awaren für die slawische Ausdehnungs­
bewegung im frühen Mittelalter (in: Studien zur Völkerwanderungszeit im östlichen Mitteleuro­
pa (Marburg/Lahn, 1980). Rövid történetük régészeti keretekbe ágyazva: I. B ó n a , Die Awaren.
Ein asiatisches Reitervolk an der mittleren Donau (in: Awaren in Europa. Frankfurt
a/M.-Nürnberg, 1985); Uö, Die Geschichte der Awaren im Lichte der archäologischen Quellen
(in: Studi della XXXV. Settimana „Popoli delle Steppe: Unni, Avari, Ungari” . Spoleto, 1988).
Az avar régészeti lelőhelyek katasztere az 1950-es évek közepéig: D. C s a i .l An y , Archäologische
Denkmäler der Awarenzeit in Mitteleuropa (Bp. 1956), egy most készülő új kataszter közel kétszer
annyi, 2000-nél több lelőhelyet tartalmaz.
Az erdélyi avar leletekről összefoglalóan: K. H o r e d t , Das Awarenproblem in Rumänien
(Studijné Zvesti 16,1968), valamint legújabban: Uö, Frühmittelalter. . .; M. C o m $a , Slawen und
Awaren auf rumänischen Boden (in: Die Völker Südosteuropas im 6.-8. Jahrhundert. Berlin,
1987).
A marosnagylaki gepida-avar temetőről: M. Rusu, The Prefeudal Cemetery of No$lac
V lth-V IIth Centuries (Dacia 6, 1962). A korszak históriai és régészeti problémáiról a dák-római
kontinuitás szellemében: Uö, Avars, Slavs, Romanic population in the 6th-8th centuries
(R A P M P 1975).
A szláv bevándorlásról általában: I. N e s t o r , L’établissement des Slaves en Roumanie (Dacia
5, 1961). A szlávok szerepét a minimumra igyekszik csökkenteni: M. Rusu, Aspects des relations
entre la Romanité orientale et les Slaves ( R R H 20, 1980) és Uö, Les populations du groupe ture,
les Slaves et les autochtones du bassin carpato-danubien aux V I'-IX ' siécles ( R R H 21,1981). Vele
szemben egész Románia korai szlavizálását látja igazoltnak legújabban a lengyel M. P a r c z e w s k i ,
Nejstarsza faza kultury wczesnoslowianskie. Die älteste Phase der frühslawischen Kultur
(Krakow, 1988), aki az avarok erdélyi jelenlétét is elismeri.
A szlávok erdélyi régészeti emlékeiről: Z . S z é k e l y , Die frühesten slawischen Siedlungen in
Siebenbürgen (Slavia Antiqua 17, 1970); Uö, L’aspect de la culture matérielle des V IIIe-X e
siécles dans la sudest de la Transylvanie (in: Les questions fondamentales du peuplement du
bassin des Carpathes du V IIIе au Xе siécle. Bp. 1972); K. H o r e d t , Die Brandgräberfelder der
Media$-Gruppe aus dem 7.-9. Jh. in Siebenbürgen ( Z A 10, 1976); Uö, ugyanerről ugyanezen a
cimen (in: Rapports du IIIе Congrés International d’Archéologie Slave I. Bratislava, 1979); T h .
N ä g l e r , Vorbericht über die Untersuchungen im Hammersdorfer Gräberfeld (F V L K 14, 1971,
Nr. I).
A baráthelyi 2. temető monográfiájának összefoglalása: E. Zaharia, La population roumaine en
Transylvanie aux V II'-V IIT siécles. Le cimetiére No. 2 de Bratei (Bucure$ti, 1977).
Szilágynagyfaluról: J. H a m p e l , Alterthümer.. . i. m. Üjabb ásatások: M. C o m $a , Kurgannij
mogilnyik sz truposzozszsenyijem v Nuszfaleu (Dacia 3, 1959) és Uö, Vosztocsnije elementi v
pogrebalnom obrjagye kurgannih mogilnyikov v Nuszfaleu i Szomeseni (in: Drevnyaja Rusz i
szlavjanye. Moszkva, 1978). Szamosfalvi kurgánok: M. M a c r e a , Szlavjanszkij mogilnyik v
i
6 3 Szomeseni (Dacia 2, 1958).
 Az erdélyi bolgár hódítás történetéről: V. G ju z e l e v , Forschungen zur Geschichte Bulgariens
im Mittelalter (Miscellanea Bulgarica 3. Wien, 1986).
A romániai bolgár uralomról és régészeti emlékeiről összefoglalóan: M. C o m $a , Die bulgarische
Herrschaft nördlich der Donau während des IX. und X. Jh. (Dacia 4, i960), és Uö, La civilisation
balcano-danubienne (IX '-Х Г siécles) sur la territoire de la R. P. Roumanie (Dacia 7, 1963) -
újabb munkáiban korábbi álláspontját korrigálta.
Maroskarna bolgár (A) temetője: K. H o r e d t , Die Ansiedlung von Blándiana (Dacia 10,1966).
Kritikája és helyes értékelése: I. F o d o r , Die Bulgaren in den ungarischen Ländern während der
Ansiedlungsperiode der Ungarn (M B I Ö VI, 1984).
Az erdélyi bolgár kultúrához alapvető dunai bolgár párhuzamokról: 2. N. V a Za r o v a , Slawen
und Protobulgaren (Sofia, 1976).

Erdély a középkori magyar államban

I. Magyar-szláv korszak (895-1162)
Forráskiadványok, forrásművek: az Árpád-házi magyar királyok törvényei megtalálhatók a
Corpus Iuris Hungarici I. kötetében (Szerk. D. MARKUS. Bp. 1899); az elbeszélő források
gyűjteménye: S R H és G o m b o s , Catalogus. . . ; a bizánci görög források: F B H H és G y .
M o r a v c s ik , Byzantinoturcica I— II2 (Berlin, 1958), illetve Konsztantinosz Porfürogennétosz
(,D A I ); okmánykiadások: S z e n t p é t e r y I., Regesta regum stirpis Arpadianae critico-diplomatica
(I. Bp. 1923), illetve az idevágó román publikációk: D R H T ransilvania I. és IX. kötet. A későbbi
elbeszélő források közül a legfontosabb A n o n ym u s, bizonyos kérdésekben felhasználható J.
T H U R Ó C Z Y , Chronica Hungarorum (Augsburg, 1488, facsimile kiadása: Bp. 1986), valamint A.
B o N F lN I , Rerum Hungaricarum decades... (Leipzig, 1936).
Alapvető munka G y ö r f f y G y ., Geographia...; valamint K r is t ó G y u l a - M a k k F e r e n c —
S z e g f ű LA s z l ó , Adatok korai helyneveink ismeretéhez - Données á la connaissance des
toponymes hongrois anciens (I—II. Szeged, 1973-1974); Putyesesztvije Abu Hamida Garnati v
Vosztocsnuju i Centralnuju Jevropu /1131—1153/ (Szerk. O. G. B o l s a k o v - A . L. M o n g a jt .
Moszkva, 1971); Anonymi Descriptio Europae Orientalis. Szerk. О. G ó r k a (Cracoviae, 1916).
Tanulmányok korai magyar forrásokról: C. A. M a c a r t n e y , Studies on the Early Hungarian
Historical Sources (Bp. 1940), Uö, The Medieval Hungarian Historians. A Critical and Analytical
Guide (Cambridge, 1953).
E résznél külön kell hivatkoznunk a háromkötetes Erdély története 1. kötetére: A kezdetektől
1606-ig (Bp. 1986), amelyben a magyar honfoglalás és államalapítás kora településrégészetét e
sorok írója, míg a 895 utáni, írott forrásokra támaszkodó történeti részét M a r k a i LA s z l ó írta, e
kötetétől eltérő felfogásban. További fontos összefoglalások: P a u l e r G y u l a , A magyar nemzet
története az Árpád-házi királyok alatt (I—II. Bp. 1899, reprint: 1984); $T . P a s c u , Voievodatul. ..;
a R A P M P vonatkozó része: M. Rusu, The Autochthonous Population and the Hungarians on the
territory of Transylvania in the 9th-i ith Centuries; G y ö r f fy G y ö r g y , István király és műve
(Bp. 1977); B a k a y K o r n é l , A magyar államalapítás. (Bp. 1978); M a k k F e r e n c , Magyarország a
12. században. (Bp. 1986); K r is t ó G y u l a , Levedi törzsszövetségétől Szent István államáig (Bp.
1980), Uö, Tanulmányok az Árpád-korról (Bp. 1983), Uő, A vármegyék kialakulása Magyaror­
szágon (Bp. 1988), Uő, A 10. századi Erdély politikai történetéhez ( S z 1988).
A magyar honfoglalás utáni korszak régészeti-történeti összefoglalása szász szemszögből nézve:
К. H o r e d t , Frühmittelalter...; Uő, Das frühmittelalterliche...; A korszak, illetve a magyar
történet rövid francia, angol, német nyelvű történeti összefoglalásai: L. MUSSET, Les invasions: le
second assaut contre l’Europe chrétienne /V IP-X F siécles/ (Paris, 1971); C. A. M a c a r t n e y ,
Hungary, a short history (Edinburgh, 1962); Uő, Geschichte Ungarns (Stuttgart-Berlin-Köln—
Mainz, 1971).
Az A n o n ym u s abszolút forrásértékére támaszkodó 9-10. századi erdélyi „román feudális állam”
elméletét már évtizedekkel ezelőtt megfogalmazta: B. CA m p in e , Le probléme de l’apparition des
États féodaux roumains (in: Nouvelles Études d’Histoire. Bucure$ti, 1955) - az elmélet azóta
lényegében változatlan: $T . § t e f An e s c u , Les premiéres formations étatiques sur le territoire de
la Roumanie (Dacoromania 1, 1973); M. Rusu, La population autochtone et les Hongrois sur le
territoire de la Transylvanie aux IX '-X P siécles. Congressus Quartus Internationalis Fenno-
TJgristarum (II. Bp. 1980); UO, Frühformen der Staatsentwicklung in Rumänien. Betrachtungen 6i4
 zur sozialökonomischen und politischen Lage ( Z A 18, 1984); $T . O lteanu, State Formations on
the territory of Romania and the process of their unification in the Ninth-Fourteenth Centuries
(in: R A P M P y , Uö, Rumänische politische Strukturen im 9.-11. Jahrhundert (in: Interaktionen
der mitteleuropäischen Slawen und anderen Ethnika im 6.-10. Jahrhundert. Nitra, 1984).
Legalább ennyire reménytelen A n o n ym u s és a késő 13. századi K é z a i S im o n Gestáinak
„analízisére” (szintén mint kizárólagos „forrásokra”) támaszkodva egy pannonjai „Hetumoger”
és egy erdélyi „Onogur”, vagyis ké'. különálló, független, 10. századi „magyar államalakulatot”
elképzelni, mint I . B o b a , Transylvania and Húr gary. From the Times of Almos and Árpád to the
Times of King Stephen (in: F estschrift A . T . S z a b ó -Z s . J a k ó ) c. művében teszi. A nonym us a
főforrása L. M a r k a i , Politische Geschichte Siebenbürgens im to. Jahrhundert c. uo. megjelent -
az 1986. évi Erdély történetén túlmutató - legújabb összefoglalásának is. A Gestában szereplő
személyeket helynevekkel egyeztetve és kombinálva építi bele a - sajnos - túl kevés korabeli
híradásba, így vázolva fel a korszak új, folyamatos történetét.
Az Anonymus-kritika álláspontját és fejlődését tükrözi: G y . G y ö r f f y , Formation d’États au
IXе siécle suivant les „Gesta Hungarorum” du Notaire Anonyme (in: Nouvelles Études
Historiques. Bp. 1965); Uö, Abfassungszeit, Autorschaft und Glaubwürdigkeit der Gesta
Hungarorum des Anonymen Notars (Acta Antiqua Academiae Sc. Hungaricae 20, 1972).
Alapvető még: M. G y ó n i , Les Volochs des Annales primitives de Kiev (Études Slaves et
Roumaines 2, 1949).
Magyar honfoglalás és kalandozások: C. A. M a c a r t n e y , The Magyars in the Ninth Century
(Cambridge, 19682); A. B a r t h a , The Hungarian Society in the 9th and 10th Centuries (Bp.
1975); G y . G y ö r f f y , The Original Landtaking of the Hungarians (Bp. 1975); Uö, Landnahme,
Ansiedlung und Streifzüge der Ungarn ( A H 31, 1985); I. F o d o r , Der grosse Wanderung der
Ungarn vom Ural nach Pannonien (Bp. 1982); K. M estf .r h Az y , Die landnähmenden
ungarischen Stämme (A c ta A rch . H ung. 30,1978); R. L ü t t i c h , Ungarnzüge in Europa im 10. Jh.
(Berlin, 1910, reprint: 1965); G. F a s o l i , Le incursioni ungare in Europa nel secolo X. (Firenze,
1945); S z. DE V aja y , Der Eintritt des ungarischen Stämmebundes in die europäischen Geschichte
/862-933/ (Mainz, 1968); M. S c h u l z e , Untersuchungen zu den Ungarneinfällen nach Mittel-,
West- und Südeuropa /899-955 n- Chr./ (Jahrbuch des Römisch-Germanischen Zentralmuseums
31, 1984); T h . B o g y a y , Ungarnzüge gegen und für Byzanz (Ural-Altaische Jahrbücher 8, 1988).
A bizánci kapcsolatokra: F. D ö l g e r , Ungarn in der byzantinischen Reichspolitik (Archivum
Europae Centro-Oriental.'S 8. Bp. 1942); G y . M o r a v c s ik , Die byzantinische Kultur und das
mittelalterliche Ungarn (Berlin, 1956); Uö, Studia Byzantina (Bp. 1967); Uö, Byzantium and the
Magyars (Bp. 1970); G y . G y ö r f f y , Zur Geschichte der Eroberung Ochrids durch Basileos II.
Actes du X IIе Congrés International d’Études Byzantines II. (Beograd, 1964); Uö, Röle de
Byzance dans la conversion des Hongrois. Cultus et cognitio (Warszawa, 1976); G y . S z é k e l y , La
Hongrie et Byzance aux Xe-X IIc siécles ( A H 13, 1967); N. O ik o n o m id e s , A propos des relations
ecclésiastiques entre Byzance et la Hongrie au XIе siécle: le métropolite de Turquie (in: Revue des
Études Sud-Est Européennes 9, 1971); F. M a k k , Der ungarische Staat und Byzanz in der
heimischen Forschung des letzten Jahrzehntes (Acta Antiqua et Archaeologica 23, 1981); G y .
K r is t ó , Ajtony and Vidin (Studia Tureo-Hungarica V, 1981).
Honfoglalás kori magyar régészeti emlékek: I. D ie n e s , Die Ungarn um die Zeit der Landnahme
(Bp. 1972); Uö, The Hungarians cross the Carpathians (Bp. 1972); К. B a k a y , Archäologische
Studien zur Frage der ungarischen Staatsgründung (A c ta A rch . H ung. 19, 1967); J. GlESLER,
Untersuchungen zur Chronologie der Bijelo Brdo-Kultur. Ein Beitrag zur Archäologie des 10.
und II. Jahrhunderts im Karpatenbecken (Praehistorische Zeitschrift 56, 1981) - részletes
bírálata: L. KovAcs, Über die Datierung der Grabfunde des 10. Jahrhunderts in Ungarn anhand
der Arbeit von J. Giesler (A c ta A rch. H ung. 37, 1985). Válogatott 10-11. századi magyar tárgyak és
szokások katalógusa és térképes ábrázolásai a Kárpát-medencében: A. Kiss, Studien zur
Archäologie der Ungarn im 10. und 11. Jahrhundert (in: Die Bayern und ihre Nachbarn. Wien,
1985); L. KovAcs, Byzantinische Münzen im Ungarn des 10. Jahrhundert (A c ta A rch . H ung. 35,
1983).
Az erdélyi honfoglalás kori magyar leletekről: I. KovAcs, Der landnahmzeitliche Friedhof von
Kolozsvár-Zápolya-Gasse (Közlemények az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárából
2. Kolozsvár, 1942); K. H orf.d t , Die Metallfunde des 10.-11. Jahrhunderts aus Siebenbürgen
(in: Uö, Untersuchungen zur Frühgeschichte Siebenbürgens. Bukarest, 1958). Maroskarna
honfoglaló magyar (В) temetőjéről: К. H o r e d t , Die Ansiedlung von Blandiana (Dacia 10, 1966).
Vitán felüli magyar voltához vö. I. F o d o r , Die Bulgaren in den ungarischen Ländern ( M B I Ö
VI/1984/2).
6 i5 10-11. századi magyar település, toponímia, államszervezés: G y . G y ö r f f y , Autour de l’État
des semi-nomades: Le cas de la Hongrie (E H H i, 1975); Uö, Systeme des residences d’hiver et
d’été chez les nomades et les chefs hongrois au X ' siécle (A E M A 1, 1976). E munka 80-83. lapja
Bóna I stvAn bírálata a dobokai ásatások román értelmezéséről; I. Kniezsa, Ungarns
Völkerschaften im XI. Jahrhundert (Archivum Europae Centro-Orientalis 4, 1938) c. művéből
hosszú szakaszokat idézek; G. Schramm, Eroberer und Eingesessene. Geographischen
Lehnnamen als Zeugen der Geschichte Südosteuropas im ersten Jahrtausend n. Chr. (Stuttgart,
1981); G. H aller, Comitatus Bihariensis. Die historischen Ortsnamen von Ungarn Bd. 20.
(München, 1983).
Szent (I.) Istvánról: T. Bogyay, Stephanus rex (Wien-München, 1976); J. SzOcs, König
Stephan in der Sicht der modernen ungarischen Geschichtsforschung (Südost-Forschungen 31,
1972); G y. G yörffy, König Stephan der Heilige. (Bp. 1988).
A 11-12. századi magyar népességről, gazdaságról és társadalomról: G y. G yörffy, Zur Frage
der Herkunft der ungarischen Dienstleute (Studia Slavica Academiae Sc. Hung. 22, 1976); I. G.
Bolla, Das Dienstvolk der königlichen und kirchlichen Güter zur Zeit des frühen Feudalismus
(A U S B 17, 1978); G y. G yörffy, Wirtschaft und Gesellschaft der Ungarn um die Jahrtausend­
wende (Graz-Köln, 1983); J. J agamas, Beiträge zur Dialektfrage der ungarischen Volksmusik in
Rumänien. Studia Memoriae Belae Bartók Sacra (Bp. 1956). Benkö L orAnd , A magyarság
erdélyi megtelepedése a helynévanyag és a nyelvjárástörténet tükrében (Sajtó alatt, német
nyelven).
Kora Árpád-kori település, egyházi és művészeti emlékek, határvédelem: G y. G yörffy, Die
Entstehung der ungarischen Burgorganisation (A c ta A rch. H ung. 28,1976); M. Rusu, Castrum,
Urbs, Civitas. Transilvanische Burgen und „Städte” des 9. bis 13. Jahrhunderts. Berichte über
den II. Internationalen Kongress für Slawische Archäologie (III. Berlin, 1973); K. H oredt,
More$ti. Bd. 2. Grabungen in einer mittelalterlichen Siedlung in Siebenbürgen (Bonn, 1984),
részletes bírálata: I. Bóna, Arpadenzeitliche Dörfer, Kirche und Friedhof am Marosfluss (A c ta
A rch . H ung. 37,1985); R. P opa, Streisingeorgiu. Ein Zeugnis rumänischer Geschichte des 11 -14.
Jahrhunderts im Süden Transilvaniens (Dacia 20, 1976) - kitűnő ásatás kitűnő publikációja, de
nincs benne a 13. századinál korábbi román lelet. A Hátszeg-vidék legkorábbi román adatai nem
korábbiak a 13. századnál, vö. Uö, La incepturile evului románesc. Tara Hategului (Bucuresti,
1988). Légből kapott volt a 10-12. századi „besenyő-kumán” uralom alatt álló Transilvania
víziója: M. Rusu, Quelques remarques d’ordre archéologique et historique sur les places fortes
transyivaines des IX '-X IT siécles. Actes du VIT Congrés International des Sciences
Préhistoriques et Protohistoriques 2. (Praha, 1971).
A bencés monostorokról: L. C só k a , Geschichte des benediktinischen Mönchstums in Ungarn
(München, 1980).
Erdély legkorábbi egyházi építészeti emlékeiről és sírleleteiről: G. E n t z , Die Baukunst
Transsilvaniens im 11.-13. Jahrhundert (A c ta H ist. A r t. 14, 1968); R. H e i t e l , Archäologische
Beiträge zu den romanischen Baudenkmälern aus Südsiebenbürgen I—II. (Revue Roumaine
d’Histoire de l’Art 9,1972 és 12,1975). A Kolozsvár főterén végzett, egyetlen részletesen publikált
ásatás: I. M é r i , Ásatás a kolozsvári főtéren, 1943 - Fouilles sur la Grande place de Cluj en 1943
(Bp. 1986). A két legrégibb város kialakulásáról, részben elfogadhatatlan feltevésekkel: K.
H o r e d t , Die Anfänge von Karlsburg (Alba Iulia) und Klausenburg (Cluj-Napoca) in
Siebenbürgen. Stadtkernforschung (Köln-Wien, 1987).
Valamennyi Árpád-kori cserépüstlelet részletes ismertetése és összefoglalása: M. T a k Ac s , Die
arpadenzeitliche Tonkessel im Karpatenbecken (Bp. 1986), tévedések elkerülése végett a
lelőhelyek többsége az 1241-42. évi tatárjáráskor, majd az azt követő pusztásodáskor végleg
elhagyott falut jelöl, így értelmezendő 9. térképünk is!
Az Árpád-kori határvédelemről: H. G ö c k e n ja n , Hilfsvölker und Grenzwächter im
mittelalterlichen Ungarn (Wiesbaden, 1972); Z. SZÉKELY, Beiträge zur Szekler-Frage in Süd-Ost
Transilvaniens (Crisia 4, 1974).
A magyar pénzverés modern összefoglalása: L. HuszAR, Münzkatalog Ungarns vom 1000 bis
heute (Bp.-München, 1979).
A gyulafehérvári 11. századi timpanon stílusának és korának meghatározása M a r o s i ERNőtől
származik (Athleta Patriae. Bp. 1980).
A románok (vlachok) balkáni történetére a 6-12. században: G. S c h r a m m , Die Katastrophe des
6. bis 8. Jahrhunderts und die Entstehung des rumänischen Volkes (Südosteuropä-Jahrbuch 17,
1987); M. G y ó n i , L ’ouvre de Kekaumenos source de l’histoire roumaine (R H C 24, 1945); Uö,
Skylitzes et les Valaques ( R H C 25, 1947).
Korszakunk története kapcsán legfeljebb politikai pamfletként említhető $T . P a s c u , Was ist
Siebenbürgen? (Cluj-Napoca, 1983) c., több nyelven kiadott könyve. Mégsem hagyhatók szó 616
 nélkül azok a számadatok, amelyekkel a szerző a középkori viszonyokban járatlan olvasóközönség­
gel a román bevándorlás lehetetlenségét kívánja elhitetni. Hallgat arról, hogy Erdély 34%-a ma is
erdő, s ez a múlt felé haladva még inkább így volt, az erdélyi szántóföldek még 1865-ben is csak az
országrész 20%-át tették ki. A 271-1170 közti időben a lakatlan hegy- és erdővidék időszakonként
a 90%-ot is megközelíthette. Ebből az következik, hogy a korai középkorban Erdély lakossága jó,
ha elérte a 100 ezer főt, koronként még annyit sem (lásd: K. H o r e d t , Das Frühmittelalterli­
che. ..). P a sc u viszont 1241 előtt 550 ezer, 1500-ban 1 millió 400 ezer, 1550-ben 1 millió 800 ezer
főnyi lakossággal számol. Az első ugyanannyi, mint az 1710. évi kormányzati felmérés
népességadata, az utóbbiak pedig azonosak, sőt túlhaladják az 1786. évi első népszámlálás 1 millió
560 ezer fős népességét. Az 5-10-es szorzószámmal a középkorba visszavetített népességből P a sc u
65%-ot minden időben románnak tart, holott a románok számaránya az 1930. évi hivatalos román
népszámlálás szerint is csak 57,8%-os volt (1910: 53%). A P a s c u által feltálalt milliós tömegek
valóban nem vándorolhattak volna be, csakhogy erdélynyi területen sok százezres-milliós tömegek
a kora középkori Európában sehol sem léteztek. Saját számadatait alátámasztandó, P a sc u
tökéletesen egyetért J o h n M a t l e y amerikai történésszel abban, hogy „Dacia elhagyásának és
későbbi betelepítésének tézise, a Dunától délre eső területről való tömeges újratelepülése
fantáziatermék, amely még hipotézisként sem vethető fel, mivel egyetlen történeti forrás sem
erősíti meg” . Ez azonban nem változtat azon, hogy a sok évszázadon át „lakatlan” Dacia
„tudománytalan” hipotézisét - rajtuk kívül - soha nem állította valódi történész vagy régész,
éppen az ellenkezőjét. Nagyon elfogultnak és elkötelezettnek kell lennie annak az amerikai
„historikusnak”, aki elfelejti, hogy az újkor előtt egyetlen fehér ember sem élt az amerikai
kontinensen.
A mindenkori 65%-os román többség bizonyítékául P ascu az Erdély népességszámára
felhasználhatónak tűnő egyetlen középkori forrást idézi: az 1332-1337. évekből fennmaradt pápai
tizedjegyzéket.
$T . P a s c u , Die mittelalterlichen Dorfsiedlungen in Siebenbürgen bis 1400 (in: Nouvelles
Études d’Histoire. Bucarest, i960, 135-148). Az ott szereplő adatokból azt a téves következtetést
vonta le, hogy az Erdélyben 1400-ig feltűnő 2600 helységből csak 1100-ban volt katolikus ( =
magyar, szász) plébánia, a fennmaradó 1500 faluban (60%) tehát ortodox románok éltek. P a sc u
nem vette figyelembe, hogy egy-egy plébánia alá szinte mindenkor több falu tartozott, emiatt már
megbírálta G y . G y ö Rf f y , Zur Frage der demographischen Wertung der päpstlichen Zähntlisten
( E H H Bp. 1980,61-85), mondván, hogy P a sc u módszerével a középkori Lengyelország falvainak
60%-áról is azt lehetne állítani, hogy ortodox román lakosság élt benne. P a s c u elméletének
csattanós tudományos cáfolata az egri érsekség patai és hevesi fóesperességeinek nagy alaposságú
vizsgálata. Ebből kiderül, hogy a pápai tizedjegyzékbe felvett plébániák és a jegyzékben nem
szereplő, de más okleveles adatok szerint akkor már létező falvak (filiák) aránya a két,
Magyarország színkatolikus közepén felvő főesperesség esperességeiben általában 1:3, esetenként
1:4 vagy 1:1. Vagyis a falvak csupán egy részének feltüntetésénél a pápai tizedjegyzékek országos
gyakorlatáról van szó s nem holmi sajátosan erdélyi „katolikus-ortodox viszonyról”, lásd S zabó
JA n o s G y ő z ő tanulmánya (in: Tanulmányok Gyöngyösről. Gyöngyös, 1984, 41-64).

II. A rendi társadalom kialakulása

(1 1 6 2 -1 5 2 6 )
Erdélynek a magyar honfoglalástól a mohácsi vészig (895-1526) terjedő történetére vonatkozó
okleveles források országos, megyei, városi, egyházi és családi gyűjteményekből származó
kiadványokban találhatók, melyeknek nagy részét I. LUKINICH, Les éditions de sources de
l’histoire hongroise 1854-1930 (Bp. 1931) sorolja fel. A különböző forráskiadványokból, kis
részben levéltárakból a történeti Magyarországnak a mai Romániához csatolt részeire, bennük
Erdélyre is vonatkozó, teljességi igényű, 1360-ig terjedő oklevélgyűjtemény: D R H T ransilvania,
mely azonban a már máshol kiadott okleveleket, illetve azok kivonatát román fordításban közli, s
csak az addig kiadatlanokat az eredeti latin nyelven, ezért nem teszi feleslegessé az általános
magyarországi, különösen pedig az erdélyi oklevéltárak használatát. Ez utóbbiak közül a
legfontosabbak: G. D. T e u t s c h - F r . F ir n h a b e r , Urkundenbuch zur Geschichte Siebenbürgens
(Wien, 1957)- 1301-ig; F r . Z im m e r m a n n - C . W e r n f r - G . M ü l i .e r - G . G ü n d is c h , Urkunden­
buch zur Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen (II— V. Hcrmannstadt-Bucure$ti,
617 1892-1975)- 1457-ig; Székely oklevéltár (Szerk. S za b ó KA r o l y - S z Ad e c z k y L a jo s - B arab As
S a m u . I-V III. Bp. 1872-1934) - 1211-1776; A. F e k e t e - N ag y - L . M a r k a i , Documenta
historiam Valachorum in Hungária illustrantia (Bp. 1941) - 1400-ig.
A hazai elbeszélő források 1301-ig tartó korszakra vonatkozó gyűjteménye: S R H II; külföldi
forrásokra: G o m b o s , Catalogus...; a 14-15. századra vonatkozó hazai krónikákat felhasználta és
kiegészítette J. T h u r ó CZY, Chronica Hungarorum (Augsburg, 1488, facsimile kiadás: Bp. 1986),
valamint A. B o n f i n i , Rerum hungaricarum decades... (Basel, 1568, német fordítása:
Ungarische Chronica. Frankfurt a. M. 1581).
Az erdélyi népek megtelepüléséről és együttéléséről: Erdély és népei. (Szerk. M A l y u s z
E l e m é r . Bp. 1943); M R ; I. M o g a , Les Roumains de Transylvanie au moyen age (Sibiu, 1944); A
magyar nemzetiség története és testvéri együttműködése a román nemzettel (II. Szerk. D e m Én y
L a jo s . Bukarest, 1976); P u k An s z k y B é l a , Erdélyi szászok és magyarok (Pécs, 1943); T h .
N ägler, Die Ansiedlung der siebenbürger Sachsen (Bukarest, 1979).
A román őstörténetre főbb művek: T a m á s L a jo s , Rómaiak, románok és oláhok Dácia
Trajanában (Bp. 1936), erre válasz: G h . B r At i a n u , Une énigme et un miracle historique: le
peuple roumain (Bucarest, 1937); C . D a ic o v ic iu - M . P e t r o v ic i - G h . S t e f a n , La formation du
peuple roumain et de sa langue (Bucarest, 1961); A. Du N ay , The early history of the Rumanian
language (Lake Bluff, 1977). A balkáni románságra lásd a G y ó n i MA t y As számos részletta­
nulmányából tervezett szintézis fő téziseit: A román történet bizánci forrásai (MTA I. Osztály
Közleményei, 1954); S. D r a g o m ir , Vlahii din nordul Peninsulei Balcanice in evul mediu
(Bucure$ti, 1959). A román nyelv pásztorszókincsére és annak terjedésére: I. I. Russu,
Etnogeneza Románilor (Bucuresti, 1981); Viehwirtschaft und Hirtenkultur (Szerk. L. F ö l d e s .
Bp. 1969); G. S c h r a m m , Frühe Schicksale der Rumäner (Zeitschrift für Balkanologie
1985-1987). Szövegünkben ez utóbbit tekintettük irányadónak. A kunországi és korai dél-erdélyi
románságra M a k r a i LA s z l ó , A milkói (kun) püspökség és népei (Debrecen, 1936); G y ö r f fy
G y ö r g y , Adatok a románok XIII. századi történetéhez és a román állam kezdeteihez ( S z , 1964).
Az erdélyi megyék kialakulására a korábbi irodalomból: T a g An y i K a r o l y , Szolnok-Doboka
vármegye területének története (in: Szolnok-Doboka vármegye monographiája. I. Dés, 1901);
I c z k o v it s E m m a , A z erdélyi Fehér megye a középkorban (Bp. 1939); H. B a l Az s É v a , Kolozs
megye kialakulása (Bp. 1939); C sAnki D ezső, Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak
korában (V. Bp. 1913) - Hunyad, s benne román kerületei, Kolozs, Torda és Küküllő helységei; a
teljes forrásanyag alapján az 1330-as évekig: G y ö r f f y G y ., Geographia... - Beszterce, Brassó,
Doboka, Fehér, Fogaras, Hunyad, Kolozs, Küküllő; az Erdélyen kívüli kelet-magyarországi
román önkormányzatokról: P e s t y F r ig y e s , A Szörény vármegyei hajdani oláh kerületek (Bp.
1876); B é l a y V il m o s , Máramaros megye társadalma és nemzetisége a megye betelepülésétől a
XVIII. század végéig (Bp. 1943).
A középkori erdélyi nagybirtokra alapvető (szövegünkben újabb eredményekkel módositva):
K a r á c so n y i JA n o s , Magyar nemzetségek a XIV. század közepéig (I— III. Bp. 1900-1901); a
nemességre és jobbágyságra: M A l y u s z E l e m é r , A z erdélyi magyar társadalom a középkorban
(Bp. 1988). Az erdélyi vajdaságot tévesen és célzatosan a Magyar Királyságtól, ha nem is független,
de különálló, s a két román vajdaság mellett harmadik román országnak ábrázolja: $T . P a s c u ,
Voievodatul. . ., amelynek középkori lakosságát azzal az érvvel állítja túlnyomó részben
románnak, hogy a románlakta, főleg hegyvidéki területek csak későn, zömmel 1350 után kerültek
feudális függésbe s ezzel oklevelekbe. Ennek persze ellentmond a székely- és szászföldi falvak
többségének 1350 előtti okleveles említése, holott ezek sohasem voltak földesúri fennhatóság alatt.
P a sc u a 14. század közepét tekinti az erdélyi román nép tömeges és erőszakos jobbágyosításának,
ami román népi felkelések sorát idézte volna elő, de ezt román szerző cáfolta meg: M. H o l b a n , Din
cronica relatiilor románo-ungare in secolele XIII-XIV. (Bucuresti, 1981. 245. sk.), kimutatva,
hogy etnikai különbségektől független társadalmi konfliktusokról van szó. A 13. század végi
anarchiára: K r is t ó G y u l a , Kun László és Erdély (Valóság, 1978. 11. sz.). A székely és szász
nemességre: G y ö r f f y G y ., Geographia... és G . E. M ü l l e r , Die Graven des siebenöürgischen
Sachsenlandes. Festschrift Teutsch (Hermannstadt, 1931). Az erdélyi romanika művelődéséről:
G. E n t z , Die Baukunst Transilvaniens im 11.-13. Jahrhundert (A c ta H ist. A r t. 14,1968); Uö, A
gyulafehérvári székesegyház (Bp. 1958); T e m e s v Ary JAn o s , Erdély középkori püspökei
(Kolozsvár, 1922); G y ö r f f y G y ö r g y , Gyulafehérvár kezdetei. . . ( S z 1983); a román kenézek és
vajdák nemesítéséről lásd fentebb, a román kerületek irodalmánál, továbbá $T. P a s c u , Rolul
cnezilor din Transilvania in lupta antiotomaná a lui láncú de Hunedoara (Studii si Cercetäri de
Istorie, 1957).
A török veszélyre: G. G ü n d is c h , Die Türkeneinfalle in Siebenbürgen bis zur Mitte des 15. Jhs.
(Jahrbücher für Geschichte Osteuropas II. 1937); S z é k e l y G y ö r g y , A huszitizmus és a magyar
nép ( S z 1956); D e m é n y L a jo s , Parasztfelkelés Erdélyben 1437-1438 (Bp. 1987); E l e k e s L a jo s , 618
 Hunyadi (Bp. 1952); C. M u r e $a n , láncú de Hunedoara (Bucurejti, 1968); a legújabb Hunyadi­
irodalmat összegzi: B a r t a GA b o r , Nándorfehérvár 1456 (Bp. 1983); K is f a l u d y K a t a l in ,
Matthias Rex (Bp. 1983). A városokra: P. N ie d e r m a ie r , Siebenbürgische Städte (Bukarest,
1979); M e l t z l O s z k Ar , A z erdélyi szászok ipara és kereskedelme a XIV. és XV. században ( S z
1892); M a k r a i LA s z l ó , Társadalom és nemzetiség a középkori Kolozsváron (Kolozsvári Szemle,
1943); $T . P a s c u , Mejtejugurile din Transilvania pina in secolul al XVI-lea (Bucurejti, 1954);
P a c h Z s ig m o n d PA l , Magyarország és a levantei kereskedelem a XIV-XVII. században (Bp.
1986). A székely szabadságküzdelmekre: S z Ad e c z k y - K a r d o ss L a jo s , A székely nemzet története
és alkotmánya (Bp. 1927); a Dózsa-felkelésre: B a r t a GA b o r , Keresztesek áldott népe (Bp. 1977).
Erdélyi gótikáról és reneszánszról, a középkori román művelődésről: Magyarországi művészet
1300-1470 körül (I—II. Szerk. M a r o s i E r n ő . Bp. 1987); T ó n k SAn d o r , Erdélyiek egyetemjárása
a középkorban (Bukarest, 1979); F r . P á l l , Contribufii la problema locurilor de adeverire din
Transilvania medievalá (Studii de Istorie Medie, 1957); B a l o g h J o l An , Márton és György
kolozsvári szobrászok (Kolozsvár, 1934); Uő, Az erdélyi renaissance (Kolozsvár, 1943); V.
D r Ag u t , Arta goticä in Románia (Bucurejti, 1979); G. E n t z , Mittelalterliche rumänische
Holzkirchen in Siebenbürgen (in: Omagiu Oprescu. Bucurejti, 1961); M. PAc u r a r iu , Istoria
bisericii... (I. Sibiu, 1962).

Az Erdélyi Fejedelemség
I. A fejedelemség kialakulása és első válságai
(1526-1606)
A korszakra vonatkozó legfontosabb iratkiadások: E O E I-V; a Documente privitoare la istoria
románilor sorozat (szerk. E. H u r m u z a k i , Bucurejti, 1877-től - utóbb mások szerkesztésében)
több kötete; a Székely oklevéltár (I—VIII. Bp. 1872-1934); R. Gooss, Österreichische
Staatsverträge. I. Fürstentum Siebenbürgen (Wien, 1911); Documente privitoare la istoria
Ardealului, Moldovei ji "l'ärii Románejti (I—VII. Szerk. E. V e r e s s . Bucuresti, 1929-1934); az
E T A kötetei; V e r e ss E n d r e , Báthori István levelezése (I— II. Kolozsvár, 1944); Uö, Báthory
István király levélváltása az erdélyi kormánnyal 1581-1585 (M H H - D 42, Bp. 1448); Uö, Alfonso
Carillo levelezése (M H H - D 32, 41, Bp. 1906, 1943); Monumenta Historica Societatis Jesu,
Monumenta Antiqua Hungarica (I—III. Szerk. L. LUKACS, Roma, 1969-1981).
A legfontosabb elbeszélő források: N. I s t v An f e y , Historiarum de rebus Ungaricis libri
XXXIV. (Colonia Agrippina, 1622); F. B e t h l e n , Historia de rebus Transylvanicis (I-VI.
Cibinium, 1782-1793); D F G S ; J. M. B r u t u s , Ungaricarum rerum libri, 1490-1552 (M H H - S
12-14, Pest, 1863-Bp. 1876); Szamosközy István történeti maradványai (M H H - S 21, 28-30. Bp.
1876-1880); F o r g Ac h F e r e n c , De statu rei publicae Hungaricae 1542-1572 (M H H - S 16, Bp.
1886). Használható válogatást ad (valamennyi idézett részt magyarra fordítva) az Erdély öröksége
sorozat (I-X. Szerk. Cs. S zabó LA s z l ó - M a k k a i LA s z l ó . Bp. 1942). Korabeli erdélyi román
elbeszélő forrás nincs.
Az eseménytörténetre máig alapvetőek S z il a g y i SAn d o r bevezetői az E O E megfelelő
köteteiben. Sajátos témájuk miatt külön figyelmet érdemelnek: L u k in ic h L, Erdély. .. Lényegét
franciául összegezte: Z. I. T ó t h , Biographie d’une frontiére. La formation du „Partium” (R H C
24, 1946); T r ó c s An y i Z solt, Erdély központi kormányzata 1540-1690 (Bp. 1980); Uő, Az
erdélyi fejedelemség korának országgyűlései. Adalékok az erdélyi rendiség történetéhez (Bp.
1976).
Az egyes korszakokkal foglalkozó legfontosabb feldolgozások: BAr d o s s y LA s z l ó , Magyar
politika a mohácsi vész után (Bp. 1944) - aktuálpolitikai mellékzöngéit természetesen nem szabad
figyelembe venni; B a r t a GA b o r , A Sztambulba vezető út (Bp. 1983); F. S za k Al y , Remarques
sur l’armée de lován Tcherni { A H 24,1978); s a szintén S z a k Aly F e r e n c által írt Gritti-életrajz:
Vesztőhely az út porában (Bp. 1986); V. L. B o u r il l y , Antonio Rincon et la politique orientale de
Francois I" (Revue Historique 113, 1913); R. Goos, Die Siebenbürger Sachsen in der Planung
der deutschen Südostpolitik (Wien, 1940); R. C o n s t a n t in e s c u , Moldova si Transilvania in
vremea lui Petru Rare?, 1527-1546 (Bucurejti, 1978); M. B e r in d e i - G . V e i n s t e in új
okmánykiadásának (L’Empire ottoman et les pays roumains 1544-1545, Paris-Cambridge, 1987)
bevezetője hasznos történeti visszapillantást is tartalmaz; V er e ss E n d r e , Izabella királyné (Bp.
6i9 1901); Fráter Györgyről és halálának körülményeiről: B a r t a GA b o r , Vajon kié az ország? (Bp.
1988); az egész évszázadról szól a S z é k e ly f e l k e l é s ... tanulmánykötet; hasonlóan máig
nélkülözhetetlen a Báthori István életútjával foglalkozó lengyel-magyar tanulmánykötet: Etienne
Báthory, roi de Pologne, prince de Transylvanie (Krakow, 1935).
A gazdasági-társadalmi viszonyokról alapvető: D. P r o d a n , Iobagia ín Transilvania in secolul al
XVI. Ica I-III. (Bucure^ti, 1967-1968); S z e n t g y ö r g y i M., Jobbágyterhek.. fontos részfeldol­
gozások találhatók: K e l e m e n L., E k v ... és a fentebb már emlitett S zé k e ly fe l k e l é s .. .
tanulmánykötetben; Studien zur Geschichte der deutschen Nationalität und ihrer Verbrüderung
mit der rumänischen Nation (Bukarest, 1976) c. kötetben.
Az erdélyi reformációról: L. B in d e r , Grundlagen und Formen der Toleranz in Siebenbürgen
bis zur Mitte des 17. Jahrhunderts (Köln-Wien, 1976); Luther und Siebenbürgen (Szerk. D. und
R. W e b e r . Köln-Wien, 1985); L. M a k r a i , Etat des ordres et théocratie calviniste au XVIе siede
dans l’Europe centroorientale (Bp. 1975); A. P ir n At , Die Ideologie der Siebenbürger
Antitrinitarier in der 1570er Jahren (Bp. 1961); DAN R ó b e r t , Mathias Vehe-Glirius and Radical
Reformation (Bp. 1982); B a l Az s M ih Al y , A z erdélyi antitrinitarizmus az 1560-as évek végén (Bp.
1988); A román ortodoxokról lásd M. PAc u r a r iu , Istoria Bisericii... I., bár az első
gyulafehérvári püspököt ő az 1571-ben kinevezett Eftimiében látja, akit elődei csak részpüspöknek
tartanak.
A művelődéstörténet egyéb aspektusairól: H o r v á t h JAn o s , A reformáció jegyében (Bp. 1953);
illetve a Magyar irodalom története (I. Szerk. K l a n ic z a y T ib o r . Bp. 1964); D a n k a n it s Á d Am ,
XVI. századi olvasmányok (Bukarest, 1974); az imént emlitett K e l e m e n L., E k v ... több
tanulmánya; B a r la y Ö . S z a b o l c s , Romon virág (Bp. 1986); P. P. P a n a it e s c u , ínceputurile
scrisului in limba romána. Studii $i Cercetäri de Bibliologie (Bucure$ti, 1963); J a k ó Z s ., írás,
könyv. ..
A demográfiai adatok közül a szászokét - a régebbi szakirodalom megbízható adatainak
fölhasználásával - B a k Ac s I s t v An adja meg a K o v a c s ic s J ó z s e f szerkesztette Magyarország
történeti demográfiájában (Bp. 1963), E. W a g n e r ettől független becslése (Wüstungen in den
Sieben Stühle als Folge der Türkeneinfälle des 15. Jahrhunderts. F V L K 21, 1978) eltúlozza a
korai török kori pusztulás arányait. A székelyek számát a 16. század végi hadjáratok 25-30000 fős
székely kontingensei alapján kellett fölbecsülnünk.
A hét vármegyében a 15. század végéig S zabó I s t v An (szintén a Kovacsics-féle kötetben) kb.
31 000 királyi adóegységet (portát, eredetileg kaput jelentett) és - Fogarasföldével együtt - kb.
1750 települést számlált össze, ezért a 15. századra általánosan elfogadott szorzószámok alapján az
akkori népességet 350000, a 16. század végit pedig 450000 főre becsültük. A 15. század végén
azonban ténylegesen csak kb. 1400 település létezett a hét vármegyében. Némi gyarapodással
számolva így a 16. század végi településszámot kb. 1600-nak vehetjük. Ennek megfelelően
valamivel csökkenteni kell a népességre vonatkozó becslést is, kb. 400000 főre, hiszen egyébként
abnormisan magas átlagos településméreteket kapnánk. (A 250-es átlagnépesség is csak a városok
és mezővárosok esetenként több ezres lakosságát figyelembe véve fogadható el.) Mivel a Partium
népességét viszonyítva becsültük meg (a 16. század közepi, változott értékű porták száma a hét
vármegyében kb. 23 000, a Partiumban kb. 17 000, lásd BI r ó V., A fejedelmi hatalom. . . - 24., 40.
és 56; illetve L u k in ic h I., Erdély... -134., 141., 146. és 160), az arra vonatkozó végeredményt is
350000 ezer főről 300000 főre kell csökkenteni.
E változások kisebb mértékben befolyásolják a nemzetiségi megoszlásra vonatkozó becslést is. A
hét vármegye települései közül kb. 550-ről tudjuk biztosan, hogy dézsmafizető, azaz eredetileg
magyar vagy szász falu vagy város volt (J a k ó Z s ig m o n d , Adatok a dézsma fejedelemkori
adminisztrációjához. Kolozsvár, 1945). A korabeli összeírások szokásos pontatlanságát és a
mentességeket is figyelembe véve ezt a számot kb. 650-700-ra emelhetjük. A román települések
lakossága átlagban csak kb, 1/3-a a magyar-szász falvakénak (J a k ó Z ig m o n d , Bihar megye a török
pusztítás előtt. Bp. 1940, 187; illetve M a k r a i LA s z l ó , Szolnok-Doboka megye magyarságának
pusztulása a XVII. század elején. Kolozsvár, 1942,31). Ezt, az etnikai keveredést (főleg a románok
betelepülését korábbi katolikus falvakba) és a „kötetlen” pásztorokat is figyelembe véve a
háromkötetes Erdély történetében kicsiny magyar többséggel számoltunk (Erdélyben 240 000 fő
200 000 románnal szemben, a Partiumban 170 000 fő 110000-rel szemben). Azé kötetben szereplő
arányok a fenti helyesbítés eredményei
A tizenöt éves háborúról részletes monográfia még nem készült, Erdélynek abban játszott
szerepéről legújabban N agy LAszló írt (Erdély a 15 éves háborúban. S z 1982). Vitéz Mihályról a
magyar és a román történetírás véleménye erősen eltérő. A legjelentősebb korábbi magyar
feldolgozás (SzAdeczky L ajos, Erdély és Mihály vajda. Temesvár, 1893) hódító, pusztító
barbárnak ábrázolta, míg a máig legjobb román monográfia (P. P. P anaitescu, Mihai Viteazul.
Bucurcijti, 1936) a román nemzeti múlt egyik hősét tiszteli benne. A történeti valósághoz sokkal 620
 közelebb van D e m é n y L a jo s munkája (A székelyek és Mihály vajda. Bukarest, 197^), míg a
leg ú jab b ro m á n összefoglalás ($ T . O l t e a n u , L es pays ro u m a in s á l ’é p o q u e d e M ic h el le B rave.
B u c arest, 1977) egy évszázadokkal később m eg szü lető g o n d o lat (a „h áro rrí ro m á n o rszág ”
egyesítése) tu d a to s e lő fu tá ra k é n t szól róla.
A Bocskai-felkelés széles irodalmából egy korábbi (B e n d a KA l m An , Bocskai István. Bp. 1942)
és egy újabb művet (N a g y LA s z l ó , Bocskai István a hadak élén. Bp. 1981) emelnénk ki.

II. A fejedelemség virágkora

(1 6 0 6 -1 6 6 0 )
Az egész fejezet írásánál figyelembe vett forráskiadványok: E O E V-X; Documente privitoare la
istoria romänilor (Vol. XV. al colecpei Hurmuzaki. Partea II. 1601-1825. Szerk. N. I o r g a .
Bucure$ti, 1913); Erdélyország történeti tára (II. Kiad. K e m é n y J ó z s e f és N a g y a jt a i K ov Ac s
I s t v An . Kolozsvár, 1845); E T A I— IV; Török-magyar-kori államokmánytár (Szerk. S z i l Ady
Á r o n - S z i l Ag y i SAn d o r . I—III. Pest, 1868-1870); Székely oklevéltár (Szerk. S z Ad e c z k y L a jo s .
VI. Kolozsvár, 1897); D F G S III; voltaképpen forráskiadványnak tekinthető erre a korra K a t o n a
I. , Historia critica... XXIX-XXXIII. és J . v o n H a m m e r - P u r g s t a l l , Geschichte des
Osmanischen Reiches (VI-VIII. Pest, 1830-1832). Valamennyi kiadvány főként latin nyelvű
forrásokat tartalmaz.
Az egész fejezet írásánál figyelembe vett irodalom: D. O g g , Europe in the Seventeenth Century
(London, 1952); К. U h l ir z - M . U h l i r z , Handbuch der Geschichte Österreichs und seiner
Nachbarländer II. (Graz, 1927); C. J. F r ie d r ic h , The Age of the Baroque /1610-1660/
(Stuttgart, 1954); Handbuch der europäischen Geschichte (III. Szerk. Тн. ScHlEDER. Stuttgart,
1971); R. M a n d r o u , Des humanistes aux hommes de sciences (Paris, 1973); The Fontana
Economic History of Europe. The Sixteenth and Seventeenth Centuries (Szerk. С. M. C ip o l l a .
London, 1974); R. J. W . E v a n s , The making of the Habsburg Monarchy 1550-1700 (Oxford,
1979); a G D G R I. vonatkozó fejezetei; L u k in ic h L, Erdély...; I. M o g a , Die wirtschaftliche
Entwicklung Siebenbürgens (I. Bukarest, 1943); Geschichte der Rumänen. (Szerk. L. GAldi-L.
M a k r a i . Bp. 1942).
Kiemelt források és fontosabb irodalom, a fejezetek sorrendjében: S. G o l d e n b e r g , La climat
et l’histoire (R R H 1974). Az adóra vonatkozó adatok az E O E -bői és BÍRÓ V., A fejedelmi
hatalom. .. kötetből vannak. A pusztulásról és a demográfiai viszonyokról általában: M a k r a i
LA s z l ó , Szolnok-Doboka megye magyarságának pusztulása a XVII. század elején (Kolozsvár,
1942); K. A l b r ic h , Die Bewohner Hermannstadts im Jahr 1657 ( A V S L 1883); Quellen zur
Geschichte der Stadt Brassó (I— VII. Kronstadt-Brassó, 1886-1918); F. K r a m e r , Beiträge zur
Geschichte der Stadt Bistritz in den Jahren 1600-1603 (A V S L 1874). A székely összeírások
legújabban: D e m é n y L a jo s - P a t a k i J ó z s e f , Mihály vajda és a székelyek (Bukarest, 1978); Szász
összeírások: G. M ü l l e r , Die sächsische Nationsuniversität ( S U B B - H 1973). A genealógiai
adatok: N a g y I v An , Magyarország családai (I-ХП . Pest, 1857-1865). A jobbágyok adatai: J ak ó
Z s ig m o n d , A gyalui vártartomány urbáriumai (Bp. 1944); D. P r o d a n , Urbariile járii
Fägära$ului. I. 1601-1630 (Bucuresti, 1970).
Történeti feldolgozások: S z il a g y i SAn d o r , Báthory Gábor fejedelem története (Pest, 1867);
T r ó c s An y i Z s o l t , Rákóczi Zsigmond. Egy dinasztia születése (D M É 1978); K. B e n d a , Der
Haiduckenaufstand in Ungarn und das Erstarken der Stande in der Habsburger Monarchie
/1607-1608/ (in: Nouvelles Etudes Historiques. . . Szerk. S. B a l o g h - G y . E m b e r etc. Bp. 1965);
RAcz I s t v An , A hajdúk a XVII. században (Debrecen, 1969); A. G in d e l y , Rudolf und seine Zeit
II. /1600-1612/ (Prag, 1868); Hídvégi Mikó Ferenc históriája (M H H - S 7) és Wciss Mihály
( D F G S , Neue Folge), valamint Krauss György (Fontes Rerum Austriacarum. I. Scriptores 3.);
Szekpü G yula, Bethlen Gábor (Bp. 1929); D emény L ajos, Bethlen Gábor és kora (Bukarest,
1982). Bethlennel kapcsolatban lásd a 400 éves évforduló alkalmából rendezett konferencia
anyagát ( S z , 1980); N agy LAszló, Sok dolgot próbála Bethlen Gábor (Bp. 1981); T rócsAnyi
Z solt, Az erdélyi fejedelemség korának országgyűlései (Bp. 1976). Az országgyűlési névsorok: R.
Gooss, Österreichische Staatsverträge (I. Wien, 1911.454-456. és 608-609). Az adózásról: BÍRÓ
V., A fejedelmi hatalom ...; M rAz Vera, Bethlen Gábor gazdaságpolitikája ( S z 1953). Az
adóösszegek az Е О Е - Ы А származnak. A hatalom szerkezetéről: T rócsAnyi Z solt, Erdély
központi kormányzata (Bp. 1980). A keleti abszolutizmusról összefoglalóan: P ach Z sigmond
PAl , Egyetemes történeti bevezető (in: Magyarország története 3. Főszerk. P ach Z sigmond PAl .
621 Szerk. R. Várkonyi Ágnes. Bp. 1985).
 A nemzetközi helyzetről: P. C ernovodeanu, England and the Question of free Trade in the
Black Sea in the 17th Century (R R H , 1967); С. V. W edgwood, The Thirty Years War (London,
1968); J. V. PoLlSENSKY, The Thirty Years War (London, 1971). A szövetségesek képviselői a
Portán: IPOLYI Arnold, Rimay János államiratai és levelezése (Bp. 1887). Bethlen magyar
hadjáratáról a főszereplők életrajzain kívül: M. D epner, Das Fürstentum Siebenbürgen im
Kampf gegen Habsburg (Stuttgart, 1938); N agy LAszló, Bethlen Gábor a független
Magyarországért (H. n. 1969). Bethlen országgyűlési iratai az E O E - ban; K atona I., Historia
critica. . . XXX; Borsos T amAs, Vásárhelytől a Fényes Portáig (Kiad. K ócziAny LAszlö.
Bukarest, 1972); G indely Anton , Okmánytár Bethlen Gábor uralkodása történetéhez (Bp.
1890); Óváry L ipót, Oklevéltár Bethlen Gábor diplomáciai összeköttetései történetéhez
/1620-1626/ (Bp. 1886); RadvAnszky Béla, Udvartartás és számadáskönyvek. I. Bethlen Gábor
udvartartása (Bp. 1888); F. K rones, Katharina v. Brandenburg Preussen als Fürstin
Siebenbürgens (Zeitschrift für Allgemeine Geschichte, 1884).
I. Rákóczi György koráról: J. Bethlen, Commentarii de rebus Transsilvanicis ab obitu
Gabrielis Bethlenii triginta quatuor annis gestis (I—II. Viennae, 1779-1780); R eizner JAnos, A
Császár-féle felsőmagyarországi 1631-1632-ik évi pórlázadás okmánytára (Történelmi Tár,
1887-1888); M akrai LÁSZLÓ, I. Rákóczi Görgy birtokainak gazdasági iratai /1631-1648/ (Bp.
1954); A két Rákóczi György fejedelem családi levelezése (Kiad. Szilagyi SAndor, 1875. M H H -
D 24); Levelek és okiratok I. Rákóczi György keleti összeköttetései történetéhez (Szerk. SZILAGYI
Sándor. Bp. 1883); I. Rákóczi György és a Porta (Szerk. Веке Antal-B arabAs Samu. Bp.
1888).
A fejlődés általános tendenciájáról: P ach Z s ig m o n d P ál, A nyugat-európai és a magyar
agrárfejlődés a XV-XVII. században (Bp. 1963); Uö, A kelet-európai „Gutswirtschaft”
problematikájához (Agrártörténeti Szemle, 1979); Szentgyörgyi M., Jobbágyterhek...
Az uralkodó osztály a 16. század legvégén: J akó Z sigmond, Adatok a dézsma fejedelmiségkori
adminisztrációjához (Kolozsvár, 1945); a S zé k e ly f e l k e l é s ... c. tanulmánykötet; D. P rodan,
Bojaren und „Vecini” des Landes Fogarasch im 16. und 17. Jahrhundert (Bukarest, 1967).
Az építkezésekről, életmódról: J. F abricius-D ancu, Siebenbürgisch-sächsische Bauernbur­
gen und Wehrkirchen in Rumänien (Gundelsheim, 1978); B. N ag y M a r g i t , Reneszánsz és
barokk Erdélyben (Bukarest, 1970); Uö, Várak, kastélyok, udvarházak, ahogy a régiek látták
(Bukarest, 1973); Magyar református templomok (I—II. Főszerk. K ovAts J. Bp. 1942); J.
T roester, Das alt- und neue teutsche Dacia (Nürnberg, 1666). Az erdélyi öltözetek képei:
Szendrei JAnos, Adatok az erdélyi férfiviselet történetéhez a XVIII. században (Archaeológiai
Értesítő, 1908).
Művelődés, irodalom: A magyar irodalom története (I—II. Szerk. K laniczay T ibor. Bp.
1963-1964); K laniczay T ibor, A magyar későreneszánsz problémái (Reneszánsz és barokk. Bp.
1961); J akó Z s ., írás, könyv...; T arnóc M arton, Erdély művelődése Bethlen Gábor és a két
Rákóczi György korában (Bp. 1978); Pokoly J ózsef, Az erdélyi református egyháztörténete (II.
Bp. 1904); F r . T eutsch, Geschichte der evangelischen Kirche in Siebenbürgen (II. Hermann­
stadt, 1922). Szabó M iklós, Erdélyi diákok egyetemjárása a XVI-XVII. században (A íü v. T.
II.); G. D. T eutsch, Die Synodalverhandlungen der Evangelischen Landeskirche in Siebenbür­
gen (Hermannstadt, 1882); J. S. K lein , Nachrichten von den Lebensumständen und Schriften
evangelischer Prediger (I—II. Buda, 1709); Dicponar de istorie veche a Romániei (Szerk. D. M.
P ippidi. Bucure$ti, 1976); Szigeti J ózsef, Az élő Apáczai Csere János /1625-1659/ (in: Apáczai
Csere János válogatott munkái I. Bukarest, 1965); Benkö S., A helyzettudat... (39-44); E.
Stere, Gindirea eticá in Franta secolului al XVI-lea (Bucure$ti, 1972). A korabeli erdélyi
kiadványok számait a Régi Magyar Könyvtár sorozat alapján állítottam össze. L. T oppeltinus,
Origines et occasus Transylvanorum (Lugdunii Batavorum, 1667). DAn Róbert, Humanizmus,
reformáció, antitrinitarizmus és a héber nyelv Magyarországon (Bp. 1973).
II. Rákóczi György koráról és az akkori nemzetközi viszonyokról: C. G öllner, Gheorghe
Rákóczi II. (Domnitori $i voievozi ai (árilor románé 9. Bucure$ti, 1977); Erdély és az észak-keleti
háború (Közzéteszi Szilagyi SAndor. Bp. 1890-91); V. G olobuckij, Diplomatyicseszkaja
isztorijaoszvobogyityelnoj vojni ukrainszkovo naroda /1648-1654/ (Kijev, 1962); S. G öRansson,
Den europeiska Konfessionspolitikens upplösning 1654-1660 (Stockholm, é. n.); T. G emil , La
Moldavie dans les traités de paix turco-polonais du XVIP siécle /162x—1672/ (R R H 1973); L.
D emény-P. Cernovodeanu, Relapile politice ale Angiiéi cu Moldva, Tara Románeascá $i
Transilvania in sec. XV-XVIII. (Bucure?ti, 1974); C. R ezachf.vici, Les relations politiques et
militaires entre la Valachie et la Transylvanie au début du XVIT siécle (R R H 1972); N. NlSTOR,
Wirtschaftsbeziehungen zwischen Südsiebenbürgen und der Walachei während des 15.-17. Jh.
( F V L K 14, 1971); A. H attmann, Aspekte des Kulturaustausches (Siebenbürgisches Archiv. 622
 A V S L 1975); a magyarországi reményekről: K la n ic z a y T ib o r , Zrínyi Miklós (Bp. .1964); P é t e r
K a t a l in , A magyar romlásnak századában (Bp. 1979); a lengyelországi hadjáratról: Polska w
okresie drugiej wojny polnocnej 1655-1660 (I-IV. Warszawa, 1957).

III. Az önálló fejedelemség utolsó évtizedei

(1660-1711)
Az Erdélyi Fejedelemség utolsó fél évszázadát (1660-1711), politikai, gazdasági, társadalmi és
művelődési folyamatait széles körű, magyarországi, ausztriai, romániai és csehszlovákiai levéltári
kutatásokon alapuló, első ízben összefoglaló munka, részletes forrásjegyzékkel és irodalommal: R.
VArkonyi ÁGNES, Erdélyi változások, az Erdélyi Fejedelemség a török kiűzésének korában
1660-1711 (Bp. 1984).
Az Erdélyi Fejedelemség részvétele az 1663-1664. évi törökellenes háborúban: Angyal DAvid,
Erdély politikai összeköttetései Angliával ( S z 1900); MArki SAndor, Cromwell és Erdély
(Erdélyi Múzeum, 1901); J. Bethlen, Rerum Transylvanicarum libri Quatuor (Cibini, 1663); A.
R. VArkonyi, Gábor Bethlen and Transylvania under the Rákoczis at the European Peace
Negotiations 1648-1714 (in: Festschrift A . T. S z a b ó - Z s . J a k ó ) ; Uö, The Principatus Transylvania
and the Genezis of the Anti-Turkish Alliance (E H H 1985); P erjés G éza, Zrínyi Miklós és kora
(Bp. 1985). - Egyensúlypolitika és az erdélyi-francia szövetség korszakára: T rócsAnyi Z solt,
Teleki Mihály, Erdély és a kuruc mozgalom 1690-ig (Bp. 1972); BENCZÉDI LAszló, Rendiség,
abszolutizmus és centralizáció a XVII. század végi Magyarországon /1664-1685/ (Bp. 1980); V.
B0GIS1C, Acta conjurationem Petri a Zrinio et Francisci de Frankopan, nec non Francisci
Nádasdy illustrantia / 1663—1671 / (Zagreb, 1888); J. Béranger, Francia-magyar kapcsolatok a
Wesselényi-összeesküvés idején /1664-1668/ ( T S z 1967); D. K osAry, Frangais en Hongrie
(R H C 24, 1946); I. H udit A, Répertoire des documents concérnant les négociations diplomati-
ques entre la France et la Transylvanie au XVIP siécle /1636-1638/ (Paris, 1926); I. H uditA,
Histoire des relations diplomatiques entre la France et la Transylvanie au XVIT siécle
/1635-1683/ (Paris, 1927).
Erdély helyzetéről és politikájáról a törököt kiűző háború korában: M. P h i l i p p i , Die Zeit des
Übergangs von der türkischen zur österreichischen Herrschaft, 1683-1711 (G D G R ); A.
M a g y a r i , Lupta marii nobilimi ardelene pentru pästrarea pozijiilor sale economice $i politice in
perioada consolidärii Habsburgilor in Transilvania, 1685-1699 ( S U B B - H 1971); SzAdeczky
Béla, Erdély visszacsatolásának története /1683-1686/ (Erdélyi Múzeum, 1901); B. KöPECZl,
Staatsräson und Christliche Solidarität (Bp. 1983); Az Erdélyi-Habsburg szövetség okmányának
fennmaradt példánya: London, Public Record Office SP 103/10. 440-441. föl.; Általános
összefoglaló: F. SzakAly, Hungária Eliberata (Bp. 1986).
II. Rákóczi Ferenc erdélyi fejedelemségének hatalmas irodalmából: M agyari AndrAs, A
Rákóczi-szabadságharc társadalmi feltételeinek kialakulása Erdélyben, illetve P. C ernovodea-
nu , A havasalföldi és moldvai vezető körök magatartása a kuruc felkeléssel szemben (mindkettő in:
R T ) ; D. P op, Pintea Viteazul. Cele dintii documente (Familia 1934); BAnkúti I mre, Az Erdélyi
Consilium leveleskönyve és iratai 1705, 1707-1710 (Bp. 1985); C sutak V ilmos, Háromszék
felkelése a Rákóczi-szabadságharc idején (Sepsiszentgyörgy, 1907); T rócsAnyi Z solt, Erdély
kormányzata 11. Rákóczi Ferenc korában (Levéltári Közlemények, 1955); R. VArkonyi Ágnes, A
Rákóczi-szabadságharc kibontakozása Erdélyben ( S z 1954); Uö, „Ad Pacem Universalem”. The
International Antecedents of the Peace of Szatmár (E H H 1980); B. KOpeczi, La France et la
Hongrie au début du XVIIP siécle (Bp. 1971).
A népességszám változásairól: J ancsó Benedek, Az erdélyi románság legrégibb hiteles
statisztikája (S z 1900); J akó Z sigmond, Újkori román települések Erdélyben és a Partiumban
( M R I.); C. G öllner , Sein und Leistungen der Siebenbürger Sachsen im 15. und 16.
Jahrhundert (Sibiu-Hermannstadt, 1980); E. Wagner, Ungarn (Csangonen) in der Moldau und
in der Bukovina im Spiegel neuerer rumänischer Quelleneditionen (Zeitschrift für Siebenbürgi-
scher Quelleneditionen. Köln-Wien, 1980).
Gazdaság: HuszAR L ajos, Az erdélyi pénzverés története (in: A történeti Erdély. Szerk.
J ancsó Benedek. Bp. 1936); Búza JAnos, Az oroszlános tallérok árfolyama és szerepe
Magyarország pénzforgalmában (N K 1983); T akAts SAndor, Külkereskedelmi mozgalmak
hazánkban I. Lipót alatt; Uö, Két világkereskedelmi cikkünk a XVIII. században ( M G S z 1899,
1903); Pataki JÓZSEF, A csíki vashámor a XVII. század második felében (Csíkszereda, 1971);
623 Szentgyörgyi M., Jobbágyterhek...; J akó Z sigmond, A gyulai vártartomány urbáriumai
(Kolozsvár, 1944); Uö, Adatok a torockói jobbágylázadások történetéhez (Kolozsvár, 1945); D.
P rodan, Urbariile (ärii Fägära§ului (Bucure$ti, 1970); J akó Z sigmond, Az erdélyi papírmalmok
feudalizmus-kori történetének vázlata (S U B B - H 2, 1962-1964); K ulcsAr Árpád, Az erdélyi
sóügy I. Apafi Mihály korában (Memoria Rerum I. Bp. 1988. Kézirat); BÍRÓ Vencel, Erdély
XVI-VII. századi kereskedelméről (in: K elemen L., E kv...); F r . J ickeli, Der Handel der
Siebenbürger Sachsen in seiner geschichtlichen Entwicklung ( A V S L 1913); S. G oldenberg-M.
P. D an, Marchands balkaniques et levantins dans le commerce de la Transylvanie aux XVIе et
XVIIе siécles. I. Congrés International d’Études Balkaniques et Sud-Est Européennes, III
(Szófia, 1969).
Társadalom: Szabó T. Attila , Kolozsvár települése a XIX. század végéig (Kolozsvár, 1946);
Kós KAroly, Népélet és néphagyomány (Bukarest, 1972, az Árucsere néprajza c. fejezet); A
G D G R idevágó fejezetei; D omokos PAl P éter, Háromszék és Csík vármegye adóügyi összeírása
1703-ban (Tanulmányok a Történeti Statisztika köréből. Bp. 1959); Szentgyörgyi M ária,
Kővár vidékének társadalma (Bp. 1972); I mreh I stvAn , A rendtartó székely falu (Bukarest,
1973); M agyari AndrAs, A parasztság helyzete, Habsburg-ellenes és antifeudális harca a XVII.
század fordulóján ( S U B B - H 1,1961); BÍRÓ Vencel, Altorjai Apor István és kora (Cluj, 1935);
D eAk F arkas, Uzoni Béldi Pál 1621-1679 (Bp. 1887); L ukinich I mre, A bethleni gróf Bethlen
család története (Bp. 1927); L ázár I stvAn , Erdély főispánjai 1540-1711 ( S z 1887-1889); K ar-
lovszky Endre, Erdély iparosai az 1702. évi védvámokról ( M G S z 1897); S inkovics I stvAn .
Esterházy Pál nádor és az erdélyiek kereskedelmi társasága (A Bécsi Magyar Történeti Intézet
Évkönyve 1935); Bethlen Miklós levelei (I—II. Összegyűjt., sajtó alá rend. J ankovich M iklós .
Bp. 1987); W esselényi I stvAn , Sanyarú világ (I—II. Közzéteszi: M agyari AndrAs-D emény
L ajos. Bukarest, 1983, 1985).
Művelődés: Benkö Samu, Századokat egybekötő emlékezet (in: Benkö S., A helyzettudat...);
I. CrAciun-G . G ündisch-S. J akó, Cultura in Transilvania (in: Istoria Rominiei. III. Bucuresti,
1964); В. N agy M argit , Várak, kastélyok, udvarházak (Bukarest, 1973); J akó Z sigmond, Az
otthon és művészete a XVI-XVII. századi Kolozsváron. Szempontok a reneszánsz kori
művelődésünk kutatásához (in: K elemen L., E kv...); PApai PAriz F erenc, Békességet
magamnak és másoknak (Bev. és jegyz. N agy G éza. Bukarest, 1977); ApAczai C sere JAnos,
Magyar Encyklopedia (Sajtó alá rend., bev. Szigeti J ózsef. Bukarest, 1977); Spiellmann
J ózsef, A közjó szolgálatában (Bukarest, 1976); K öpeczi Béla, A kartéziánusok politikája
Magyarországon és Erdélyben a XVII. században és a XVIII. század elején (in: Uő, Függetlenség
és haladás. Bp. 1977); Bartoniek Emma, Fejezetek a XVI-XVII. századi magyarországi
történetírás történetéből (Sajtó alá rend. R itoók Z sigmondné. Bp. 1975); Szekfü G yula, A
szász történetírás (Magyarságtudomány, 1943); Szabó M iklós, Erdélyi diákok külföldi
egyetemjárása a XVI-XVIII. században (in: M itv . T. II.); G. H enk van de G raef, A
németalföldi akadémiák és az erdélyi protestantizmus a XVIII. században, 1690-1795 (H. n.,
I 979)j F r . T eutsch, Geschichte der evangelischen Kirche in Siebenbürgen (II. Hermannstadt,
1922); H. JEKELI, Quellen zur Geschichte des Pietismus in Siebenbürgen (Mediasch, 1922);
Misztótfalusi Kis Miklós és köre. Az erdélyi Féniks. Misztótfalusi Kis Miklós öröksége (Bev.
J akó Z sigmond. Bukarest, 1974); N. D rAganu, Mihai Haliéi (Contribute la istoria culturalá
romäneascä din sec. XVII. Bucuresti, 1928); K elemen Béla, loan Zoboa és a puritanizmus;
N agy J enő, A magyar-szász nyelvi érintkezés kutatásának eredményei és jövendő feladatai
(mindkettő in: M ű v . T. L); $T. P ascu, О schijá a istoriei politice $i biserice$ti transilvane dela
sfarokul sec. al XVII-lea (Cluj-Kolozsvár, 1947); I. T óth Z olt An , Az erdélyi román
nacionalizmus első évszázada, 1697-1792 (Bp. 1946); SzAdeczky L ajos, Apafi Mihály
udvartartása (Bp. 1911); Szalárdi János siralmas magyar krónikája (Sajtó alá rend., bev. és jegyz.
SzakAly F erenc. Bp. 1980); J akó Z sigmond-J uh Asz I stvAn , Nagyenyedi diákok /1662-1848/
(Bukarest, 1979); Balogh J olAn , Renaissance építészet és szobrászat Erdélyben (Magyar
Művészet, 1934); J akó Z s., írás, könyv.. .; Kocsi MAria-C somor L ajos, Festett bútorok a
Székelyföldön (Bp. 1982); Kós KAroly-S zentimrei J udit-N agy J enő, Szilágysági magyar
népművészet (Bukarest, 1974); C. Prut, Fantasticul in arta populará románeascá (Bucuresti,
1972) ; Galavics G éza, A Rákóczi-szabadságharc és az egykorú képzőművészet ( R T ) ; E sze
T amAs, A kolozsvári pénzverőház II. Rákóczi Ferenc korában 1703-1705 ( N K 1942); S. SArdi
M argit, Petróczy Kata Szidónia költészete (Bp. 1976); M ikó PAl , Női magyar levélstílus a
XVII. században (Székelyudvarhely, 1896); O. L. Cosma, Hronicul muzicii románesti (Bukarest,
1973) ; G. Brandsch, Die Musik unter den Sachsen (in: Bilder aus der Kulturgeschichte der
Siebenbürger Sachsen. Kiad. F r . T eutsch. Hermannstadt, 1928); Bartók Béla tanulmányai:
Székely balladák; Népzenénk és a szomszéd népek népzenéje; A hunyadi román nép zenedialektu-
9b; Román népzene (in: Bartók Béla összegyűjtött írásai. Közreadja Szőllösy AndrAs. Bp. 1966). 624
 Erdély a Habsburgok birodalmában
I. A hosszú 18. század (1711-1830)
A 18. század elejétől az Országos Levéltárban hiánytalanul megtalálhatók és kutathatók a
kormányhatóságok iratsorozatai, amelyeket igyekeztünk minden eddigi kutatásnál alaposabban
átvizsgálni. Erről az anyagról az erdélyi közigazgatás történetét is felvázoló képet ad: T rócsAnyi
Z solt, Erdélyi kormányhatósági levéltárak (Bp. 1973). Az erdélyi államszervezet működésére: R.
K utschera, Landtag und Gubernium in Siebenbürgen 1688-1869 (Köln-Wien, 1985).
A források gazdagsága ellenére sem született monográfia arról, miként illeszkedett Erdély a
kelet-közép- és a délkelet-európai migrációk rendszerébe. A két világháború közötti polémiákat
lezárja (anélkül, hogy a M R két kötetében megjelent, gazdagon dokumentált álláspontokkal
vitázhatna) D. P rodan, Les migrations des Roumains au-delá des Carpathes au XVIIIcmc siécle
(Sibiu, 1945). Az Erdélybe való vándorlásokra utalnak: A. C amariano-C ioran, Rapoartele
inedite ale capucheielor lui Constantin Mavrocordat ( S t u d i i 1961) és M. D. Vlad, Colonizarea
ruralä in Tara Romänescä 51 Moldova /secolele XV-XVIII/ (Bucurejti, 1973). Az eddigi
számszerű adatokat újraértékeli alapos kéziratos munkájában N yArAdy R. KAroly, Erdély
népesedéstörténete (MTA Történettudományi Intézet Kézirattára).
Az erdélyi mezőgazdaság és agrártársadalom vázlatos áttekintése: BerlAsz J f.nö, Az erdélyi
jobbágyság gazdasági helyzete a XVIII. században (Bp. 1959); I mreh I stvAn-C setri Elek, Az
árutermelés fokozódása az erdélyi mezőgazdaságban a feudalizmus bomlásának idején (S U B B - H
1962); L. Botezan-M . Rosca-R osf.n , Contribupi la problema premizelor sociale ale mijeärilor
revolutionäre de la 1848 pe teritoriul pirii noastre (A M N 1965); C setri Elek- I mreh I stvAn ,
Erdély változó társadalma 1767-1821 (Bukarest, 1980). Az uradalmi gazdálkodásra olvashatunk:
J akó Z sigmond, A magyarpataki és kalini hamuzsírhuta története (Bukarest, 1956); Benkö
Samu-C setri Elek- I mrf.h I stvAn , Tanulmányok az erdélyi kapitalizmus kezdeteiről (Buka­
rest, 1956); I mreh I stvAn , Majorsági gazdálkodás a Székelyföldön a feudalizmus idején
(Bukarest, 1956); M. Rosca-R osf.n , Veniturile p cheltuielile bánepi ale domeniului Bonodéi
1780-1820 (S U B B - H 1971).
A transzhumálás nagy irodalmát gazdagító magyar munkák: A. VERESS, Pástoritul ardelenilor
in Moldova p fa rá Romäneascä /pinä la 1821/ (Academia Romána, Memoriile Secpunii Istorice,
Seria III. Tom. VII. Mem. 6., 1927); L. F öldes, Quellen zur Transhumance in Siebenbürgen-
Walachei aus der ersten Hälfte des 19. Jahrhunderts (in: Viehwirtschaft und Hirtenkultur. Szerk.
L. F öldes. Bp. 1969).
A Habsburg-birodalom gazdaságpolitikájára: Eckhart F erenc, A bécsi udvar gazdaságpoli­
tikája Mária Terézia korában (Bp. 1922); K. M üller, Siebenbürgische Wirtschaftspolitik unter
Maria Theresia (München, 1961).
A kereskedőcsoportokra: E. L imona-D . L imona, Negustori bucure$teni la sfirptul veacului al
XVIII-lea ( S t u d i i i960); MlSKOLCZY Ambrus, A brassói román levantei kereskedópolgárság
kelet-nyugati közvetítő szerepe /1780-1860/ (Bp. 1987).
A 18. és 19. századi román nemzeti törekvések mozgását megrajzoló monográfiák: I. T óth
Zolt An , Az erdélyi román nacionalizmus első százada 1697-1792 (Bp. 1946); L. Blaga, Gindirea
romäneascä in Transilvania in secolul al XVIII-lea (Bucure$ti, 1966); D. P rodan, Supplex
Libellus Valachorum (I—III. Cluj, 1948; Bucure?ti, 1967, 1984); К. H itchins , The Rumanian
National Movement in Transylvania, 1780-1849 (Cambridge/Mass., 1969); E. T urczynski,
Konfession und Nation (Düsseldorf, 1976); I. L ungu, $coala ardeleanä (Bucure$ti, 1978); K.
H itchins , Con$tiinta nationals p aepune politicä la romänii din Transilvania, 1700-1868 (Cluj,
1987).
A társadalmi mozgalmakra: C. G öllner, Die Siebenbürgische Militärgrenze (München,
1974); D. P rodan, Räscoalä lui Horea (I—II. Bucure?ti, 1984).
Az erdélyi magyar felvilágosodás kutatása új források feltárásával a művelődéstörténet terén ért
el eredményeket: J ancsó E lemér, Az Erdélyi Magyar Nyelvművelő Társaság iratai (Bukarest,
1955); H ajós J ózsef, Köteles Sámuel (Bukarest, 1969); K ovAsznai SAndor, Az ész igaz útján
(Szerk. K ócziAny LAszló. Bukarest, 1970); F ogarasi Sámuel, Marosvásárhely és Göttinga
(Szerk. J uhAsz I stvAn . Bukarest, 1974); Spielmann J ózsef, A közjó szolgálatában (Bukarest,
1976); Benkö S., A helyzettudat...
Az iskoláztatásra vonatkozó színvonalas román monográfiák: N. Albu, Istoria invätämintului
625 románesc din Transilvania pina la 1800 (Blaj, 1944); Uö, Istoria jcolilor románepi din
Transilvania intre 1800-1867 (Bucure$ti, 1971). - A magyar művelődéstörténeti kutatások
megszakadtak, utolsó jelentősebb eredményeik: J a k ó Z s ig m o n d - J u h Asz I s t v An , Nagyenyedi
diákok 1662-1848 (Bukarest, 1979); és a M ű v . T.
A magyar nemesi reformtörekvéseket újraértelmezte: T rócsAnyi Z solt, Kísérletek teljes
katonai uralom létrehozására Erdélyben 1732-1739 ( S z 1983/5).
A korai liberalizmusra és előzményeire: Jancsó Elemér, A felvilágosodástól a romantikáig
(Bukarest, 1966); Benkő Samu, Sorsformáló értelem (Bukarest, 1971); Rohonyi ZoltAn , A
magyar romantika kezdetei (Bukarest, 1975); Csetri Elek, Körösi Csorna Sándor (Bukarest,
1984).
A kulturális kölcsönhatásokra: V eress Endre, A budai Egyetemi Nyomda kiadványainak
dokumentumai (Szerk. D omokos SAmuel. Bp. 1982); Köllö Karoly, Két irodalom
mezsgyéjén (Bukarest, 1984).
Sajnálatos mozzanat az egész erdélyi historiográfiában, hogy nem folytak korszerű levéltári
kutatások a szászok munkás hétköznapjainak, gazdasági és kulturális szintemelő, összerdélyi és
kelet-közép-európai vonatkozásban is kiemelkedő tevékenységének bemutatására. T e u t s c h
idézett szintézise ma is felülmúlhatatlan.

II. Reformkor (1830-1848)

Az erdélyi polgári átalakulás, a nemzeti mozgalmak és a polgári forradalom értékeléséhez -
szubjektív jellegük ellenére - még ma is nélkülözhetetlenek az emlékiratok vagy a személyes
élményekre is épülő vizsgálódások: Kemény Zsigmond tanulmányai (Szerk. G y u l a i PA l . Bp.
1870); PA l f f y JAn o s , Magyarországi és erdélyi urak (I—II. Szerk. S za b ó T. A t t i l a . Kolozsvár,
1939); Mezőkövesdi Ujfalvy Sándor emlékiratai (Szerk. G y u l a y F a r k a s . Kolozsvár, 1941);
K ö v Ary LA s z l ó , Erdély története 1848-1849-ben (Pest, 1861); J akab E l e k , Szabadságharczunk
történetéhez (Bp. 1881); A. P a p iu - I la r ia n , Istoria románilor din Dacia Superiore (I—II. Viena,
1852); G. B a r it , Párti alese...; E. F r ie d e n f e l s , Joseph Bedeus von Scharberg (I—II. Wien,
1876-1877).
A romániai magyar történészek elsősorban a társadalomtörténet terén értek el a szintézist
lehetővé tevő eredményeket: I m r e h I s t v An , Erdélyi hétköznapok 1750-1850 (Bukarest, 1979);
Uö, A törvényhozó székely falu (Bukarest, 1983); Egyed Á k o s , Falu, város, civilizáció (Bukarest,
1981).
A társadalmi és politikai fejlődés egyes összefüggéseinek kérdéseit mélyrehatóan érintik az
életrajzok, életművek elemzései: G h . I. B o g d a n - D u ic A, Viata $i ideile lui Simion Bárnutiu
(Bucure$ti, 1924); Uö, Ion Harac (Bucure§ti, 1933); Szász Károly (Szerk. Kiss G éza- T ur-
n o w s k y SAn d o r . Bukarest, 1955); A n t a l Á r p Ad , Szentiváni Mihály (Bukarest, 1958); J.
M a r l in , Ausgewählte Schriften (Bevez. A. C o n n e r t h . Bukarest, 1958); О. F o l b e r t h , Der
Prozess Stephan Ludwig Roth (Graz-Köln, 1959); T r ó c s An y i Z s o l t , Wesselényi Miklós (Bp.
1965); B e n k ö S a m u , Bolyai János vallomásai (Bukarest, 1968); Kemény Zsigmond naplója (Bev.
B e n k ö S a m u . Bukarest, 1966); B a r l a G y u l a , Kemény Zsigmond főbb eszméi 1849 előtt (Bp.
1970); M ik ó I m r e , A z utolsó erdélyi polihisztor (Bukarest, 1971); M. K r o n e r , Stephan Ludwig
Roth (Cluj, 1974); BöLÖNi F a r k a s SAn d o r , Journey in North America, 1831 (Szerk. A.
K a d a r k a y . Oxford/Calif., 1978); A n t a l Á r p Ad - F a r a g ó J ó z s e f - S zabó T. A t t i l a , Kriza
János (Kolozsvár, 1971); Varga Katalin pere (Bev. Kiss A n d r As . Bukarest, 1979); Teleki és kora.
Discussiones Neogradienses (Szerk. P r a z n o v sz k y M ih Al y . Salgótarján, 1987).
A legnagyobb szabású forráskiadványok: S t . L . R o t h , Gesammelte Schriften und Briefe
(Szerk. О. F o l b e r t h . I-V II. Berlin, 1964-1970); George Bari; $i contemporanii säi (Szerk. $T .
P a s c u . I-VII. Bucure$ti, 1973-1986).
A magyar nemzeti törekvések belső logikáját, más nemzetekhez való viszonyát és a nemzeti
egység megvalósításának módozatait elemzik: Iratok a magyar államnyelv kérdésének történetéhez
(Szerk. S z e k f ü G y u l a . Bp. 1926); A s z t a l o s M ik l ó s , Kossuth Lajos kora és az erdélyi kérdés
(Bp. 1928); A r a t ó E n d r e , A magyarországi nemzetiségek nemzeti ideológiája (Bp. 1983);
S zab a d G y ö r g y , Kossuth politikai pályája (Bp. 1977); V a r g a JA n o s , Helyét kereső Magyaror­
szág (Bp. 1982); MlSKOLCZY A m b r u s , Társadalom, nemzetiség és ellenzékiség kérdései az erdélyi
magyar reformmozgalomban, 1830-1843 ( S z 1983/5); S za b a d G y ö r g y , Nézetek Magyarország
és Erdély államjogi viszonyának rendezéséről a polgári átalakulás korában (a T E l kötetében).
A román nemzeti mozgalomról átfogó képet ad: G . Е м . M a r ic a - I . H a jó s - С . M a r e - C . R u s u ,
Ideológia genera(iei románé de la 1848 din Transilvania (Bucure$ti, 1968); L. G y é m á n t ,
Mi$carea nationalá a románilor din Transilvania 1790-1848 (Bucure$ti, 1986). 626
 Az erdélyi és a Kárpátokon túli román törekvések kapcsolatait árnyaltan elemzik: P. C o r n e a ,
Originile romantismului románesc (Bucure$ti, 1972); O. P a p a d im a , Ipostaze ale iluminismului
románesc (Bucurejti, 1976); A l . N ic o l e s c u , Individualitatea limbii románé intre limbile
romanice (II. Bucure$ti, 1978); K. B o c h m a n n , Das politisch-soziale Wortschatz des Rumäni­
schen von 1821 bis 1850 (Berlin, 1970); V. G e o r g e s c u , Istoria ideilor politice romäne$ti
/1369-1878/ (München, 1987).

III. Erdély a forradalomban

és a szabadságharcban
(1 8 4 8 -1 8 4 9 )
1848-1849 fejleményeinek feltárására, a kortársak aktuálpolitikai célokat szolgáló kezdeményezé­
sei után, viszonylag későn bontakozott ki a levéltárak és kézirattárak anyagát szisztematikusan
feldolgozó forráskiadó munka, aztán ez is torzóban maradt: S. D r a g o m ir , Studii §i documente
privitoare la revolu(ia románilor din Transilvania in anii 1848-49 (I—III. Sibiu, 1944). Jellegének
és céljainak ellentmondva, olykor elég egyoldalúan rostálgatta meg a forrásokat: Revolupa de la
1848-1849 din Transilvania (I. Szerk. § t . P a s c u - V . C h e r e s t e $ i u . Bucure$ti, 1977);
Documente privind revolupa de la 1848 in fárile románé. C. Transilvania ( I I . Szerk. $ T .
P a sc u - V . C h e r e s t e s iu . Bucure$ti, 1979. I I I . Szerk. $T . P a s c u . Bucure§ti, 1982).
A parasztmozgalmak jelentőségére és dinamikájára: T r ó c s An y i Z s o l t , A z erdélyi parasztság
története 1790-1848 (Bp. 1956); A r a t ó E n d r e , Die Bauernbewegungen und der Nationalismus
in Ungarn im Frühling und Sommer 1848 (A U S B 1967, 1977); 1848. Arcok, eszmék, tettek
(Bukarest, 1974).
1848 tavaszának, nyarának fejleményeit, a román polgári nacionalista álláspont tisztességes
érvényesítésével, szakmailag magas szinten mutatja be S. D r a g o m ir , Studii $i documente
privitoare la revolufia románilor din Transilvania in anii 1848-1849 (V. Cluj, 1946). Az egyoldalú
nacionalizmuson való felülemelkedés igényével készült: V. C h e r e s t e $ iu , A balázsfalvi nemzeti
gyűlés 1848. május 15-17. (Bukarest, 1967).
Az egyetlen korszerű regionális monográfia: E g y e d Á k o s , Háromszék 1848-1849 (Bukarest,
1978). A legsikerültebb életrajz: S. D r a g o m ir , Avram láncú (Bucure$ti, 1965).
A magyar történetírás a magyar-román kapcsolatokra és a magyar kormány nemzetiségi
politikájára fektetett nagy hangsúlyt: I. T ó t h Z o l t An , Bálcescu Miklós élete (Bp. 1958); Uö,
Magyarok és románok (Bp. 1966); S p ir a G y ö r g y , A nemzetiségi kérdés a negyvennyolcas
forradalom Magyarországán (Bp. 1980); M is k o l c z y A m b r u s , Roumanian-Hungarian Attempts
at Reconciliation in the Spring of 1849 in Transylvania (A U S B 1981).
A szászok történeti szerepéről: C. G ö LLNER, Die Siebenbürger Sachsen in den Revolutionsjah­
ren 1848-1849 (Bukarest, 1967); S á r k ö z i Z o l t An , Az erdélyi szászok 1848-49-ben (Bp. 1974).
Viszonylag sok szó esik a polgárháború emberveszteségeiről, de a források egyoldalúsága miatt
ezekről nem tudunk pontos képet alkotni.
Az osztrák katonai kormányzat csak „a magyar terrorizmus áldozatait” íratta össze. A
községenkénti felmérés 6112 személyt mutatott ki. A magyar rögtönítélő bíróságok elítéltjei közül
legkevesebb 449-et (a maximális becslés: 769) tiszti parancsra, formális ítélet nélkül kivégeztek.
Egyes helységek elfoglalásakor felakasztottak 31 személyt, lelőttek 709-et, egyéb módon életét
vesztette: 2871 fő. A polgári lakosságból a katonai összecsapások folyamán életét vesztette: 1283 fő.
Ugyanez a 6112 személy más csoportosításban: 5680 férfi, 363 nő, 69 gyermek. Nemzetiségi
megoszlásban: 5405 román, 310 szász, 304 magyar, 93 egyéb. Propagandájukban a román
kortársak mintegy 40 ezer román áldozatot tartottak számon. Ezt elfogadva, 100 ezer magyar ál­
dozatról irt: I. S t e r c a § u l u t iu , Din istoria M u n tilo r Apuseni (Gazeta Transilvaniei, 1891. 18.
sz.). A fenti osztrák felmérés és a kor demográfiai viszonyainak ismeretében mintegy 18 ezer főre
becsülte az 1848-49-i „rendkívüli” emberveszteséget, az erőszakos halálnemek áldozataihoz
számítva a háborús viszonyok miatt felütő tífusz áldozatait is: E. A. B ie l z , Handbuch der
Landeskunde Siebenbürgens (Hermannstadt, 1857. 149.). A fizikai pusztulásnál és pusztításnál
jóval súlyosabb következményekkel jártak a lelki károsodások és megrázkódtatások.

627
Az összbirodalom tól
a polgári M agyarországig

I. A neoabszolutizmus kora
(1849-1867)
A közéletről kortársi élmények és a sajtó alapján színes körképet rajzolt: Ü r m ö s s y L., Tizenhét
év. . . Máig az alapvető munkák közé tartozik G. B a r it , Pärji alese. . . ; B er z e v ic z y A l b e r t , A z
abszolutizmus kora Magyarországon 1849-1865 (I-IV. Bp. 1922-1937); J. R e d l ic h , Das
Österreichische Staats- und Reichsproblem (II. Lepizig, 1926). Újabb művek: R. A. K a n n , Das
Nationalitätenproblem der Habsburgermonarchie (I—II. Graz-Köln, 19642); D ie Habsburgerm o­
narchie III.; C. G ö l l n f .r , Die Siebenbürger Sachsen in den Jahren 1848-1918 (Bukarest, 1967).
Az abszolutizmus berendezkedéséhez a fentieken túl: A fold megőszült. Emlékiratok, naplók az
abszolutizmus (Bach) korából (I—II. Vál. T ö T H G y u l a . Bp. 1985); Hundert Jahre sächsischer
Kämpfe (Hermannstadt, 1896); H a r m - H in r ic h B r a n d t , Der österreichische Neoabsolutismus
(Göttingen, 1978); J. G r im m , Die politische Verwaltung im Grossfürstenthum Siebenbürgen
(I—III. Hermannstadt, 1854-1857); Uö, Carl Fürst zu Schwarzenberg, Gouverneur von
Siebenbürgen. Ein Gedenkblatt (Wien, 1861); E. F r ie d e n f e l s , Joseph Bedeus von Scharberg.
Beiträge zur Zeitgeschichte Siebenbürgens im 19. Jahrhundert (I—II. Wien, 1876-1877); C.
G ö l l n e r , Die Siebenbürgische Militärgrenze (München, 1974); O. F o l b e r t h , Minister Thun
und die Siebenbürger Sachsen (in: Jahrbuch für Geschichte des Protestantismus in Österreich,
1964); K. H it c h i n s , Studien zur modernen Geschichte Transsilvaniens (Klausenburg, 1971);
M. P o p e s c u , Documente inedite privitoare la istoria Transilvaniei intre 1848-1859 (Bucure$ti,
1929). A szászok történetét elsősorban F r . T e u t s c h , valamint I. M a r t iu s , Grossösterreich und
die Siebenbürger Sachsen 1848-1859 (München, 1957) c. munkája alapján vázoltuk.
A román nemzeti törekvések kérdésére: G. B a r it , Párji alese... III. Forráskiadvány: T. V.
PAcAtian , Cartea de Aur sau luptele politice-najionale ale románilor de sub corona ungará (I-IV.
Sibiu, 1902-1915). Lásd még K. H i t c h i n s , Andreiu §aguna and the Rumanians of Transii vania
during the Decade of Absolutism 1849-1859 (Südostforschungen, 25,1966); I. P u §c a r iu , Notice
despre intimplärile contemporane (Sibiu, 1913); V . N e t e a , Lupta románilor din Transilvania
pentru libertatea naponalä 1848-1881 (Bucure$ti, 1974).
A magyar emigráció és az ellenállás kérdésére: Ü r m ö s s y L., Tizenhét é v ...; B er z e v ic z y
A l b e r t , A z abszolutizmus kora c. id. műve; V e r e s s SAn d o r , A magyar emigratio a Keleten
(I—II. Bp. 1879). D eAk F a r k a s , Fogságom története (Kiad. KovAcs J ó z s e f . Bukarest, 1972);
L u k Ac s L a jo s , Magyar függetlenségi és alkotmányos mozgalmak 1849-1867 (Bp. 1955); Székely
vértanúk 1854 (K a r o l y i D é n e s bevezető tanulmányával. Bukarest, 1975) és L u k Ac s L a jo s ,
Magyar politikai emigráció 1849-1867 (Bp. 1984); KovAcs E n d r e , A Kossuth-emigráció és az
európai szabadságmozgalmak (Bp. 1967); S zab a d G y ö r g y , Kossuth politikai pályája ismert és
ismeretlen megnyilatkozásai tükrében (Bp. 1977); B o r s i KAlmAn B é l a , Együtt vagy külön
utakon. A Kossuth-emigráció és a román nemzeti mozgalom kapcsolatának történetéhez (Bp.
1984).
A jobbágyfelszabadításról hivatalos adatok: J. G r im m , Das Urbarialwesen in Siebenbürgen
(Wien, 1863); feldolgozások: E g y e d Á k o s , A parasztság Erdélyben a századfordulón. Társada­
lom- és agrártörténeti áttekintés (Bukarest, 1975); J. KovAcs, Desfiinjarea relajiilor feudale in
Transilvania (Cluj, 1973).
A krimi háborúra: D. JAnossy, Die ungarische Emigration und der Krieg im Orient (Bp. 1939);
Az 1859. évi olasz háború kihatásaira: L u k Ac s L a jo s idézett munkái; K o vács E n d r e , A
Kossuth-emigráció c. idézett műve; S za b a d G y ö r g y , Forradalom és kiegyezés válaszútján
1860-61 (Bp. 1967).
Az i860 utáni évek történetére: S za b a d G y ö r g y , Forradalom és kiegyezés. . . c. idézett műve;
S o m o g y i É va , A birodalmi centralizációtól a dualizmusig. Az osztrák-német liberálisok útja a
kiegyezéshez (Bp. 1976). A források közül SAn d o r J ó z s e f , Okmánytár Erdély legújabb
jogtörténelméhez 1848-1865 (Kolozsvár, 1865); Die Protokolle des österreichischen Ministerra­
tes 1848-1867. Abt. V. Die Ministerien Erzherzog Rainer und Mensdorff (Bd. 1. 7.2.1861-30.4. , _
1861. Bearb. von S t . M a l f é r . Wien, 1981) c. kiadványokra utalunk. 62o
 Az 1863-64. évi nagyszebeni tartománygyűlés kérdésköréhez: [T eleki D omokos], Siebenbür­
gen und die österreichische Regierung in der letzten vier Jahren 1860-1964 (Leipzig, 1865);
Ü rmössy L., Tizenhét é v .. G. Barit, Pärji alese.. . II; I. P u $cariu, N otije.. . c. idézett
műve. A feldolgozások közül: M ester M iklós, Az autonóm Erdély és a román nemzeti
követelések az 1863-64. évi nagyszebeni országgyűlésen (Bp. 1936); S. R etegan, Diéta
románeascá a Transiivaniei 1863-1864 (Cluj-Napoca, 1979).
A kolozsvári országgyűléshez: Die Protokolle des österreichischen Ministerrates 1848-1867.
Abt. VI. Das Ministerium Belcredi (Bd. 1. 27. 7. 1865-7. 4- 1866. Bearb. von H. Brettner-
M essler. Wien, 1973); K. H itchins-L . M aior, Corespondents lui loan Ra(iu cu George
Baripu 1861-1892 (Cluj, 1970).

II. Népesség, gazdaság és kultúra

a kapitalizmus korában
Erdély 1848 utáni társadalom- és gazdaságfejlődéséről modern szintetikus feldolgozás még nem
készült. A szerteágazó irodalomból csak néhány munkára utalhatunk.
A népesedés kérdésére: Tafeln zur Statistik der Österreichischen Monarchie (Neue Folge I-V.
1849-1865. Wien, 1856-1868); Mittheilungen aus dem Gebiete der Statistik (Wien, 1853, 1867)
kötetei; 1867 után a Magyar Statisztikai Évkönyv, illetve Magyar Statisztikai Közlemények. A
korszak végére lásd még J akabffy Elemér, Erdély statisztikája (Lugos, 1923).
Fontos alapadatokat közöl E. Wagner, Historisch-statistisches Ortsnamenbuch für Sie­
benbürgen (Köln-Wien, 1977), illetve N y Ar Ad y R. Karoly, Erdély népesedéstörténete című
kéziratos statisztikai feldolgozása. Balogh PA l , Fajnépességi viszonyaink az Erdélyi részek körül
az 1890-1900. években (Kolozsvár, 1904). Lásd még KovAcs A lajos, A nyelvismeret mint a
nemzetiségi statisztika ellenőrzője (Magyar Statisztikai Szemle, 1928).
A városiasodásra: Istoria Clujului (Szerk. $T. P ascu. Cluj, 1974); T hirring G usztáv, A
magyar városok statisztikai évkönyve (I. Bp. 1912); P. Suciu, Clasele noastre sociale (Turda,
1930); Uö, Proprietatea agrará in Ardeal (Cluj, 1931); P. J. F rank, Gegenwart und Zukunft der
Siebenbürger Sachsen. Eine volkswirtschaftliche Studie (Hermannstadt, 1892).
A munkásságra: Egyed Ákos-V ajda L ajos- I oan C icala, Munkás- és parasztmozgalmak
Erdélyben 1905-1907 (Bukarest, 1961); Vajda L ajos, Erdélyi bányák, kohók, emberek, századok
(Bukarest, 1981).
A gazdasági fejlődés feltételeiről: D ie Habsburgermonarchie I.; L. K atus, Economic Growth in
Hungary During the Age of Dualism 1867-1913 (Social-Economic Researches on the History of
East Central Europe. Szerk. E. P amlényi. Bp. 1970).
Az Ausztriával való vámközösségre: К. М. F ink , Die Österreichisch-Ungarische Monarchie
als Wirtschaftsgemeinschaft (München, 1968).
A vasútról: L ukAcs Béla, A Magyar Keleti Vasút (Kolozsvár, 1870); E. F. T andler, Die
industrielle Entwicklung Siebenbürgens (Kronstadt, 1909).
A mezőgazdaság fejlődésére: a Magyar Statisztikai Évkönyv és a Magyar Statisztikai
Közlemények Új folyam és Új sorozat kötetei. Benda G yula, Statisztikai adatok a magyar
mezőgazdaság történetéhez 1767-1867 (Bp. 1973).
A gazdálkodás változásaira: Vörös Antal, A magyar mezőgazdaság a kapitalista átalakulás
útján (in: A magyar mezőgazdaság a XIX-XX. században. Szerk. G unst P éter és H offmann
T amAs. Bp. 1976); Egyed Ákos, A parasztság Erdélyben a századfordulón (Bukarest, 1975); Kós
K A R O L Y , Népélet, néphagyomány (Bukarest, 1970); Die Agrarfrage in der Österreischisch-
Ungarischen Monarchie 1900-1918 (Bukarest, 1965); Székely Kongresszus (Kiadja az Országos
Gazdasági Egyesület. Bp. 1902); T okaji LAszló, Eladó ország (Kolozsvár, 1913). Az
állattenyésztésre: É ber Ernő, A fajok harca Erdélyben (Bp. 1905); J. H intz , Das wandernde
Siebenbürgen (Kronstadt, 1876); Viehzucht und Hirtenleben in Ostmitteleuropa (Szerk. L.
F öldes. Bp. 1961); Enesei D orner Béla, Az erdélyi szászok mezőgazdasága (Győr, 1911); A
közös birtokformákra: Venczel J ózsef, Az erdélyi román foldbirtokreform (Kolozsvár, 1942).
A bányászat és kohászat fejlődésére: Vajda L ajos, Erdélyi bányák, kohók. .. c. idézett műve; az
iparra: E. F. T andler idézett műve mellett: Industria $i bogájiilc naturale din Ardeal $i Banat
(Cluj, 1927); T B C M , illetve a Technikai fejlődésünk története 1867-1927 (Bp. 19292).
A kultúrának az egyes nemzeti társadalmakban betöltött politikai funkciójáról adott vázlatos
áttekintésünk a bevezetőben említett szintéziseken alapul, továbbá: A történeti Erdély (Szerk.
629 Asztalos M iklós. Bp. 1937); Erdély magyar egyeteme (Szerk. Bisztray G yula-S zabó T.
A t t il a - T a m As L a jo s . Kolozsvár 1941); Erdély és népei (Szerk. M A l y u s z E l e m é r . Bp. 1941);
A románok története (Szerk. M a k r a i LA s z l ó -G A l d i LA s z l ó . Bp. 1941).
A kulturális egyesületekre: Emlékkönyv az Erdélyi Múzeum Egyesület félszázados ünnepére
i859-i909(Szerk. E r d é l y i P . Kolozsvár, 1909-1942); V e r it a s [Huszár Antal], A magyarországi
románok egyházi iskolai, közművelődési, közgazdasági intézményeinek és mozgalmainak
ismertetése (Bp. 1908). Az iskolaügy széles, de egyenetlen irodalmából: N. A l b u , Istoria $colilor
románcon din Transiivania intre 1800-1867 (Bucure$ti, 1971); O. G h ib u , §coala románeascá din
Transilvania §i Ungaria (Bucure$ti, 1915); M a g y a r i P ir o s k a , A magyarországi románok
iskolaügye (Szeged, 1936); BÍRÓ SAn d o r , Kisebbségben és többségben (Bern, 1989).
Az erdélyi magyar irodalomra a történeti összefoglalókon túl: A magyar irodalom története
(Főszerk. Sötér I stvAn . IV., V. Bp. 1965). A román irodalmi életre: I. Breazu, Povestitori
ardeleni $i bánájeni pina la unire (Cluj, 1937); Uő, Literatura Transilvaniei (H. n. 1944); La
Transylvanie (Bucarest, 1938). A szász irodalomra: Die Literatur der Siebenbürger Sachsen in
den Jahren 1849-1918 (Szerk. C. G ö l l n e r - J . W it t s t o c k . Bukarest, 1979).
A festészetre, szobrászatra, építészetre összefoglalást ad: BlR ö J ó z s e f , Erdély művészete (Bp.
19892); a román vonatkozásokra: G. O p r e s c u , Pictura románeascá in Sec. al XIX-lea (Bucure$ti,
1937); I- F r u n z e t t i , Pictori bänäjeni din secolul al XIX-lea (Bucure$ti, 1957).
A szász művelődés minden területére részletes áttekintés: Die Siebenbürger Sachsen in den
Jahren 1848-1918 (Szerk. C. G ö l l n e r . Köln-Wien, 1988), mely nagy irodalmat is ad. További
szempontok és adatok találhatók: P u k An s z k y B é l a , Erdélyi szászok és magyarok (Pécs, 1943),
valamint S z e k f ü G y u l a , A szász történetírás (in: Állam és nemzet. Bp. 1942) máig is használható
munkáiban.

III. Politikai élet és nemzetiségi kérdés

a dualizmus korában (1867-1918)
A kiegyezés korának hatalmas történeti irodalmából itt csupán a fontosabbakra utalhatunk. A régi
irodalomból: G r a t z G u s z t Av , A dualizmus kora (I—II. Bp. 1934); N. I o r g a , Istoria románilor
X.: íntregitorii (Bucure$ti, 1939). A polemikus élű művek közül igényesebbek: La Transylvanie
(Bucure$ti, 1938); Erdély (A Magyar Történelmi Társulat kiadása. Szerk. D e é r J ó z s e f . Bp.
1940); Die siebenbürgische Frage (Szerk. E. L u k in ic h . Bp. 1940); $ t . P a s c u , A history of
Transylvania (Detroit, 1982).
Nagy összefoglaló: D ie Habsburgermonarchie III.; R. A. K ann, Das Nationalitätenproblem der
Habsburgermonarchie (I—II. Graz-Köln, 19642).
A k érd és n em zetk ö zi v itairo d a lm á ra: M lK ó I m r e , A z erd ély i kérd és az e u ró p ai közvélem ény
e lő tt 1865-1920 (L u g o s, 1936).
A dualista rendszer működésére: H a n Ak P é t e r , Ungarn in der Donau-monarchie (Bp. 1985);
G a l An t a i J ó z s e f , Az 1867-es kiegyezés (Bp. 1967). A nemzetiségi kérdésre: M ik ó I m r e ,
Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika (Kolozsvár, 1944); K e m é n y G . GA b o r , Iratok...; I.
T ó t h Z o l t An , Magyarok és románok (Bp. 1966); J. W eber , Eötvös und die Nationalitätenfrage
(München, 1966); Mocsáry Lajos válogatott írásai (Bev., vál. és jegyz. K e m é n y G . G a b o r . Bp.
1958); átfogó elemzés: L. K a t u s , La couche dirigeante de la politique hongroise et la question de
nationalités á l’époque du Compromis austro-hongrois de 1867 /Der Österreichisch-Ungarische
Ausgleich 1867/ (Bearb. A. V a n t u c h . Hrsg. L. HoLOTtK. Bratislava, 1971); V. N e t e a korábban
idézett Lupta románilor din Transilvania... c. müve; M a k r a i LA s z l ó , Magyar-román közös
múlt (Bp. 1948, 19892). A választójogról: H o r v At h E m i l , Választójogi reform és Erdély (Dés,
1913); L . R é v é s z , Nationalitätenfrage und Wahlrecht in Ungarn /1848-1918/ (Ungarn-
Jahrbuch, 1971).
A szászok 1867 utáni helykeresésére: F r . T e u t s c h , Die Siebenbürger Sachsen in den letzten
fünfzig Jahren (Hermannstadt, é. n.) mellett M e l t z l O sz k Ar , A z erdélyi szászok állása
Magyarországon (Nagy-Szeben, 1878); N e u g e b o r e n E m i l , A z erdélyi szászok (Bp. 1913).
A románokra vonatkozó régi irodalomból J a n c s ó B e n e d e k munkásságára kell utalni
(különösen: A román irredentista mozgalmak története. Bp. 1920). Későbbi munka: M R II. (Bp.
1944); I. S l a v ic i , A világ, amelyben éltem (Vál., ford., jegyz. DA v id G y u l a . Bukarest, 1980); Т.
V. PAc At i a n , Cartea de Aur sau luptele politice-nationale ale Románilor de sub Corona ungará
(I—VIII. Sibiu, 1902-1915); K. H it c h in s - L . M a io r , Correspondent lui loan Rapu cu George
Baripu 1861-1892 (Cluj, 1970); BIRÓ SAn d o r , A Tribuna és a magyarországi román közvélemény
(Kolozsvár, 1942); P o l ó n y i N ó r a , A Liga Culturalá és a román nemzetiségi törekvések (Bp. 630
 1939); L . B o ia , Eugen Brote 1850-1912 (Bucure$ti, 1974); T. P a v e l , Miscarea romänilor pentru
unitate nationals $i diplomapa puterilor centrale (I. 1878-1895. Timisoara, 1979, II. 1894-1914.
Timijoara, 1982). A románság életkörülményeire nagy sajtóanyag alapján sok adatot hoz BÍRÓ
SAndor, Kisebbségben és többségben. Románok és magyarok 1867-1940 (Bern, 1989).
A Memorandum-mozgalomra lásd §. P o l v e r e ja n - N . C o r d o s , Mi$carea memorandistá in
documente 1885-1897 (Cluj, 1973) c. forráspublikációját, mely a teljes román irodalmat is
ismerteti. A kormányzati politikára: Procesul Memorandului romänilor din Transilvania. Acte si
date (Cluj, é. n.); V. N e t e a , Istoria memorandului romänilor din Transilvania $i Banat
(Bucure$ti, 1947); V. B r a n is t e , Amintiri din inchisoare (Szerk. A. P o r t e a n u . Bucure$ti, 1972).
A Bánffy-kormány időszakára: T. M a io r e s c u , Istoria contimporanä a Romäniei (Bucure$ti,
1925); J a n c s ó B e n e d e k , Bánffy Dezső nemzetiségi politikája (Bp. 1899).
A trónörökös és a nemzetiségek kapcsolataira: R. A. K a n n , Erzherzog Franz Ferdinand
Studien (Wien, 1976); The Nationality Problem in Austria-Hungary. The Reports of Alexander
Vaida to Archduke Franz Ferdinand’s Chancellery (Szerk. К. H it c h i n s . Leiden, 1974). Az 1910-
es évek román útkeresésére: I. SLAVICI, Sbuciumäri politice la románi din Ungaria (Bucure$ti,
1911); C. STERE, Dopumentári $i lámuriri politice (Bucure$ti, 1930). A Tisza-féle román
tárgyalásokra: K e m é n y G. GA b o r , Iratok...; I. M ih u , Spicuiri din gindurile mele (Kiad. S.
D r a g o m ir . Sibiu, 1938); A l b r e c h t F e r e n c , Forrástanulmányok gróf Tisza István román
nemzetiségi politikájához (Lugos, 1933).
A szociáldemokráciának a nemzeti kérdésben kialakított nézeteire: K e n d e JAn o s , A
Magyarországi Szociáldemokrata Párt nemzetiségi politikája 1903-1919 (Bp. 1973).
A polgári radikálisok nézetét tükrözi: JA s z i O s z k Ar , A nemzeti államok kialakulása és a
nemzetiségi kérdés (Bp. 1912). Lásd még: H a n Ak P é t e r , Jászi Oszkár dunai patriotizmusa (Bp.
1985). L it v AN G y ö r g y , „Magyar gondolat - szabad gondolat” . Nacionalizmus és progresszió a
század eleji Magyarországon (Bp. 1978).
A világháború nagy irodalmából: G a l An t a i J ó z s e f , Magyarország az első világháborúban
i9 t4 -i9 i8 (B p .i 9742); Osztrák-magyar vöröskönyv. Diplomáciai ügyiratok Ausztria-Magyaror-
szágnak Romániához való viszonyáról az 1914. július 22-től 1916. augusztus 27-ig terjedő időben
(Bp. 1916); C . N u t u , Románia in anii neutralitá(ii 1914-1916 (Bucure$ti, 1972); B f.t e g h
M ik l ó s , Erdély a háborúban (Dicsőszentmárton, 1924); Gróf Tisza István összes munkái II-VI.
Levelek (Bp. 1924-1937); O. C z e r n in , Im Weltkriege (Berlin-Wien, 1919). A hadműveletekre:
N a g y b a c z o n i N a g y V il m o s , A Románia elleni hadjárat 1916-1917 (I. Bp. 1925); S z Ad e c z k y -
K a r d o s s L a jo s , A z oláhok Erdélybe törése és kiveretésük 1916-17 (I— II. Bp. é. n.); Románia in
prímül rázboi mondial (Szerk. I. M. O p r e a . Bucure$ti, 1979).

IV. Forradalmak és nemzeti mozgalmak

a Monarchia összeomlása után (1918-1919)
Az 1918. őszi eseményekre források: 1918 la románi. Desärvir$irea unitäpi naponal-statale a
poporului román. Documente externe 1916-1918 (I—II. Szerk. I. A r d e l e a n u , V. A r im ia stb.,
Bucure§ti, 1983). Kortársi összefoglaló: I. C l o p o t e l , Revolujia din 1918 51 unirea Ardealului cu
Románia (Cluj, 1926); V. S t o ic a , Iuliu Maniu (Cluj, 1934); T. A l b a n i , Douázeci de ani de la
Unire (Oradea, 1938). Román marxista feldolgozás: V. L iv e a n u , 1918. Din istoria luptelor
revolutionäre din Rominia (Bucure$ti, 1961); §T . P a s c u , Fáuriea statului national unitar román
(I—II. Bucure$ti, 1983). A magyar nyelvű irodalomból: A p At h y I s t v An , Erdély az összeomlás
után (Üj Magyar Szemle, 1920); K e r t é s z J e n ő , A tíz év előtti Erdély napja (Korunk, 1929);
J a n c s ó B e n e d e k , A román irredentista mozgalmak története (Bp. 1920); H a jd ú T ib o r , Károiyi
Mihály (Bp. 1978); R a f f a y E r n ő , Erdély 1918-1919-ben (Bp. 1987).
Erdély és Románia 1918-1919. évi egyesítésének feltételrendszerérői: L. N a g y Z s u z s a , A
békekonferencia és Magyarország 1918-1919 (Bp. 1965); O r m o s M A r ia , Padovától Trianonig
1918-1920 (Bp. 19842).
A román igazgatás berendezkedésére: Decretele, regulamentele §i ordonantele Consiliului
Dirigent din Transilvania (Cluj, 1929); Erdélyi Magyar Évkönyv 1918-1929 (Szerk. S u l y o k
I s t v An - F r it z LA s z l ó . Kolozsvár, 1930); SzAsz Z so m b o r , Erdély Romániában (Bp. 1927). A
szász polgárság alkalmazkodására: W. K ö n ig , Haben die Siebenbürger Sachsen und die Banater
Schwaben bedingungslos dem Anschluss an Rumänien zugestimmt? (Zeitschrift für Siebenbür-
gische Landeskunde 2. 1979).
63I A Tanácsköztársaság időszakára: H a jd O T ib o r , A Magyarországi Tanácsköztársaság (Bp.
1969); K ővAgó LÁSZLÓ, A Magyarországi Tanácsköztársaság és a nemzeti kérdés (Bp. 1979);
Magyarország hadtörténete (II. Szerk. L iptai Ervin- T óth SAndor. Bp. 1985). A székely
hadosztályra: F ogarassy LAszló, Az ismeretlen Székely Hadosztály (D M É 1971). Románia
lépéseire: G h . I. BrAtianu, Actiunea diplomaticá §i militará a Romáméi in 1919 (Bucure$ti, 19402).
A békeszerződésre: A magyar béketárgyalások. Jelentés a magyar békeküldöttség működéséről
(I—III. Bp. 1920-1921); H orváth J enő, A trianoni béke megalkotása 1915-1920 (Bp. 1924);
G alAntai J ózsef, Magyarország az első világháborúban 1914-1918 (Bp. 19742); F. D eAk,
Hungary at the Paris Peace Conference (New York, 1942); Sh . D. Spector, Rumania at the Paris
Peace Conference (New York, 1962).

Kitekintés.
Erdély útja 1918 után
Erdély I9i8és 1940 közötti történetéhez összefoglalók román részről: LaTransylvanie(Bucurest,
1938); Siebenbürgen (I—II. Bukarest, 1942); a Magyar Történelmi Társulat által kiadott Erdély c.
kötet (Szerk. D eér J ózsef. Bp. 1940); Die Siebenbürgische Frage. Studien aus der Vergangen­
heit und Gegenwart Siebenbürgens (Szerk. E. L ukinich . Bp. 1940); lásd még T B C M ;
Enciclopedia Romäniei (I-IV. Bucurejti, 1938-1943); V. N. M adgearu, Evolupa economiei
romäne$ti dupä räzboiul mondial (Bucure$ti, 1940); Contribupi la istoria capitalului strain din
Romania (Szerk. R. P aul-C. B o g d a n —M. S t e f a n etc., Bucure$ti, i960).
Az 1919 utáni két évtizedre vonatkozó változatos irodalomból: M. M u §at-I. Ardeleanu,
Románia dupä Marea Unire, 1918-1933 (Bucure§ti, 1986); E. Campus, Politica externä a
Romäniei in perioada interbelicä /1919—1939/ (Bucure$ti, 1975); N. N. P etra$cu, Evolupa
politica a Romäniei in ultimii douäzeci de ani /1918-1938/ (Bucurcsti, 1939); $T. F ischer-
G alati, The Twentieth-Century Rumania (New York-London, 1970); A. H einen, Die Legion
„Erzengel Michael” in Rumänien (München, 1980); M. FAtu -I. SpAlAtelu , A Vasgárda.
Fasiszta típusú terrorszervezet (Bukarest, 1971).
A magyar kisebbség életére: Erdélyi Magyar Évkönyv 1918-1929 (Szerk. Sulyok I stvAn és
F ritz LAszló. Kolozsvár, 1930); J akabffy E lemér, A bánsági magyarság húsz éve Romániá­
ban, 1918-1938 (Bp. 1939); SzAsz Z sombor, Erdély Romániában. Népkisebbségi tanulmány (Bp.
1927); L igeti Ernő, Súly alatt a pálma. Egy nemzedék szellemi élete (Kolozsvár, 1941); BAnyai
LAszló, Harminc év. Jegyzetek a romániai magyarság útjáról (Bukarest, 1949); Balogh EdgAr ,
Dunavölgyi párbeszéd. Cikkek, tanulmányok, dokumentumok. 1929-1972 (Vál. és jegyz. SÁNDOR
LAszló. Bp. 1974). A legjobb összefoglaló: M ikó I mre, Huszonkét év. Az erdélyi magyarság
története 1918. december i-től 1940. augusztus 30-ig (Bp. 1941, Bern, 19872, Bp. 19893). A
németekre: E. WAGNER, Geschichte der Siebenbürger Sachsen. Ein Überblick (Innsbruck, 1981);
és Quellen zur Geschichte der Siebenbürger Sachsen 1191-1975 (Szerk. E. Wagner.
Köln-Wien, 1976).
Az 1940-45 közötti időkre: C satAri D aniel, Forgószélben. Magyar-román viszony
1940-1945 (Bp. 1968); TiLKOVszKY L orAn t , Revízió és nemzetiségpolitika Magyarországon
/1938-1941/ (Bp. 1967); Szenczei LAszló, Az erdélyi magyarság harca /1940-1944/ (Bp. 1946);
Allianz Hitler-Horthy-Mussolini. Dokumente zur ungarischen Aussenpolitik /1933-1944/
(Szerk. L. K erekes. Bp. 1966); A. H illgruber, Hitler, König Carol und Marschall Antonescu
(Wiesbaden, 1954); C. A. M acartney, October Fifteenth. A History of modern Hungary
1929-1945 (I—II. Edinburgh, 1956); Hitler hatvannyolc tárgyalása 1939-1944 (I—II. Vál., bev.,
jegyz. RAnki G yörgy. Bp. 1983); Staatsmänner und Diplomaten bei Hitler (Szerk. A.
H illgruber. Frankfurt am Main, 1970); I. Botea-I. P anA, Din august pinä in mai (Bucure$ti,
1965); Magyarország külpolitikája a nyugati hadjárattól a Szovjetunió megtámadásáig, 1940-1941
(Sajtó alá rend. J uhász G yula és F ejes J udit . Bp. 1982). A zsidóság pusztulására lásd
Magyarország története 8. kötet (Szerk. RAnki G yörgy. Bp. 1972); Randolph L. Braham, A
magyar Holocaust (Bp. 1988) és Cartea Neagrä (III. Bucurcsti, 1947); az adatok újabb értékelése:
Stark T amAS, Magyarország második világháborús embervesztesége (Bp. 1989. 23. skk.).
A béketárgyalásokra: La Roumanie devant la Conférence de la paix (Paris, 1946); Hungary’s
international Relations before the Conference of Paris (Bp. 1947); St . D. K ertész, The last
European peace conference (Paris, 1946); Balogh SAndor, A népi demokratikus Magyarország
külpolitikája (Bp. 1982); Uö, Erdély és a második világháború utáni békerendezés (Külpolitika.
1987/5); § T . L ache-G h . T utui, La Roumanie et la Conférence de la paix de Paris 1946
(Bucure§ti, 1987); F ülöp M ih Aly, A Sebestyén-misszió (in: T E t ) . 632
 Személynévmutató
Aba Sámuel magyar király 127
Absolon Dániel 323, 324
Abu Hámid al-Garnáti 129
Adorján királyi jegyző, majd erdélyi püspök
186
Ady Endre 515, 520, 521, 523
Agirbiceanu, loan 520, 585
Agmánd magyar nemzetségfó 177
Ajtony magyar vezér 115-117, 149, 155
Akakia, Roger du Fresne 323
Alárd vízaknai geréb 161
I. Alarik vizigót király 74
Alavivus gót vezér 72
Albani, Tiron 569, 631
Albert (Habsburg) magyar király 199, 200
Albert, Michael 521
Alboin langobard király 86
Albrecht Ferenc 631
Albrich, Kari 621
Albu, Nicolae 625, 630
Alexander Severus római császár 43, 46, 52
Alexandru loan Cuza -» Cuza
Alexandru Moruzi Mavrocordat —» Mavrocor-
dat
Alexici, G. 519
Ali budai pasa 270, 275
Ali temesvári pasa 316, 318, 319
Álmos magyar fejedelem 105
Álmos magyar herceg 128, 129, 139, 186
Alsted, Johannes 306
Alverna, Bartolomeo de 194
Amesius, Wilhelmus 306
Ámhát csausz 229
Ammianus Marcellinus 70
I. András magyar király 127, 128, 144, 152
II. András magyar király 128, 148, 159-161,
167
III. András magyar király 175, 178-180
id. Andrássy Gyula gróf 524, 534
if). Andrássy Gyula gróf 549
Andronikosz bizánci trónkövetelő 162
633 II. Angelosz Izsák bizánci császár 154
Anghel, Atanasie 330
Angyal Dávid 623
Anonymus (P. dictus magister; P. mester) 102,
103, 105, 115-117, 123, 137, 139-141, 169,
177, 605, 614, 615
Antal Árpád 626
Antonescu, Ion 599, 600
Antoninus Pius római császár 37, 39, 45, 61
Antoninus Saturnus 33
Antoniosz, a türkök püspöke 113
Antonius (Marcus Antonius) 26, 27
Apáczai Csere János 304, 305, 310, 357, 376,
624
I. Apafi Mihály erdélyi fejedelem 318-328,
338- 343, 346, 348-356, 360
II. Apafi Mihály erdélyi fejedelem 325, 329,
347
Apáthy István 518, 563, 567, 571, 572, 631
Apáti Miklós 357
Apor (Opour) magyar vezér 112
Apor István 330, 342, 347, 352
Apor Lázár 267
Appollodoros, Traianus építésze 34
Apponyi Albert gróf 549, 550, 552- 554, 557,
560, 576
Áprily Lajos 591
Aranka György 397, 402, 427
Arany Tamás 255
Arató Endre 626, 627
Ardarik (Ardaricus, Ardariks) gepida király 74,
75, 77
Ardeleanu, Ion 601, 631, 632
Ariarik vizigót király 65
Arimia, Vasile 601, 631
Arisztotelész 21, 257
I. Arnulf német király 95, 102, 104
Áron, Vasile 404
Árpád magyar fejedelem 102, 105, 107, n o ,
I I I , 137
Arz, Arthur Albert 559
Aspremont, Ferdinand Gobert, grót 333
Ászén bolgár cár 117, 166
Asztalos István 591 Baran püspök 132
Asztalos Miklós 609, 626, 629 Baranyai Decsi János 258
Atanasiu, Victor 559 Bärbat román vajda 179
Athanarik (Athanaric) vizigót király 66, 69-72 Barbiano, Giaccomo, conte di Belgioioso 263
Attila hun nagyfejedelem 74, 75, 77, 158, 209, Barcsai Ábrahám kincstartó 335
248 Barcsai Ákos erdélyi fejedelem 299, 316, 318
Audomharius gót vezér 79 Barcsai Mihály 337
Augustus (Octavianus) római császár 26-29,47 Barcsay Ábrahám testőríró 387
Aurelianus római császár 55, 56, 61, 70 Bardolflf, Carl von 555
Aurelius Afer, T. 47 Bárdossy László 220, 619
Aurelius Victor 54 Barit (Baritiu), George 412,418,419,421,431,
Auschwitzi (Piast) Anna 181 434, 44°, 445, 446, 454, 47°, 478, 484, 485,
Aventinus bajor történetíró 106 487, 513, 518, 519, 524, 525, 605, 626, 628,
Averescu, Alexandru 592 629
Axente, loan 435, 444, 469 Barla Gyula 626
Azo pápai legátus 132 Barlabássy Lénárt 210
Barlay Ö. Szabolcs 620
Bárnujiu, Simion 420, 421, 430,431,434, 435,
441, 458, 470
Babe?, Victor 513, 519 Barta Gábor 619
B abe?, V in c e n p u 538 Barta István 454
B ach, A lex an d er 466, 470, 476 Bartha Antal 615
B ach, É d u a rd 467 Bartha Miklós 521, 540
Bacon, Roger 353 Bartha Mózes 401
Badeni Hermann 326 Bartók Béla 157, 523, 624
Badeni Lajos 329 Bartoniek Emma 624
Baduil (Budli) bihari püspök 128 Baruch Jeremiás 509
Baján avar kagán 85, 86 Basaraba havasalföldi vajda 188
Bajor Geográfus 95 Basta, Giorgio 259, 261-264
Bakács István 620 II. Baszileosz bizánci császár 114-116
Bakay Kornél 614, 615 Báthori András bíboros, erdélyi fejedelem 230,
Bälä?escu, Nicolae 446 261
Balassa Imre 221 Báthori András vajda 226
Balassa Menyhárt 227, 234, 250 Báthori Anna 254
H. Balázs Éva 618 Báthori Boldizsár 259, 260
Balázs Mihály 620 Báthori Gábor erdélyi fejedelem 268-279,3° 7,
Bálcescu, Nicolae 419, 433, 459, 472 342
Bálint Csanád 612 Báthori György 245
Balk moldvai vajda 191, 194 Báthori István (somlyai) erdélyi fejedelem,
Balogh Edgár 632 lengyel király 228-232, 234-237, 239, 242,
Balogh Jolán 619, 624 246, 251, 256-260, 294, 332, 342, 349, 620
Balogh Pál 629 ifj. Báthori István (somlyai) 259
Balogh Sándor 621, 632 Báthori István (somlyai) erdélyi vajda 219, 228
Balogh Zsigmond 335 Báthori István (ecsedi) vajda, országbíró 202
Báncsa János 204 Báthori Kristóf vajda 231, 257
Bánffy Dénes 319, 322, 323, 329, 352 Báthori Zsigmond erdélyi fejedelem 231,
Bánffy Dezső báró, miniszterelnök 535, 257-262, 278, 342
545- 547, 549, 55°, 631 Báthori Zsófia 314, 322, 332
Bánffy György gubernátor ( i 66 o? -I7 o8) 329 Batizi András 254
Bánffy György gubernátor (1746-1822) 373, Batthyány Lajos miniszterelnök 429, 436
385, 397, 399-402, 405 B a tth y á n y O rb á n 235
Bánffy Miklós gróf (1874-1950) 522, 591, 593, Batu tatár kán 171
601 Baumeister, Friedrich Christian 388
Bánffyhunyadi János 305, 357 Baumgarten, Johann Christian 401
Bánkúd Imre 623 Bausner, Bartholomeus 357
Banner János 610 Baussnern, Simon Friedrich 385
Bányai László 632 Bazarab Longus kenéz 190
Barabás Miklós 522 Beatrix (Luxemburgi) magyar királyné 129
Barabás Samu 617, 622 Bebek Ferenc 227
Barac, loan 404 Becs comes 116 634
 Becse Gergely 177 Bethlen Mihály 352
Bedeus, Joachim 400 Bethlen Miklós kancellár 6, 320, 322, 329, 333,
Bedeus von Scharberg, Joseph 422, 469 334, З42, 343, З52, 360, 361
Bedzsak mongol vezér 171 Bethlen Péter 292
Beér János 446 Bethmann-Hollweg, Theobald 557
Веке Antal 622 Béthune márki (Francois Gaston de Selles) 323
Békés Gáspár 228, 229, 235, 251 Biandrata, Giorgio 235, 239, 255, 257
Beksics Gusztáv 527 Bianu, loan 543
I. Béla magyar király 128, 131, 153 Bielz, Eduard Albert 627
II. Béla (Vak) magyar király 129, 138-140, 152 Bierbrauer, V. 612
III. Béla (Alexiosz) magyar király 129, 135, Binder, Ludwig 620
154 Bíró József 523, 630
IV. Béla magyar király 170-174, 178, 179 Bíró Sándor 541, 630, 631
Bélay Vilmos 618 Bíró Vencel 605, 620, 621, 624
Belcredi, Richard, gróf 486 Bismarck, Otto von 535
Béldi Pál 324, 347, 352 Bisterfeld, Johannes 306
Bem József 452-454, 459, 460, 471 Bisztray Gyula 629
Benczédi László 623 Blaga, Lucian 585, 625
Benczédi Székely István 254 Bob, loan 403
Benda Gyula 629 Boba Imre 615
Benda Kálmán 337, 606, 621 Boccaccio, Giovanni 257
Benedek, Korlát fia, erdélyi vajda 167 Bochmann, Klaus 627
Benedek Elek 522 Bocskai István erdélyi fejedelem 259-265,268,
Beninger, Eduard 612 269, 271, 272, 276, 305, 621
Benke József 402 Bőd Péter 376, 385, 387
Benkó Ferenc 385 Bodea, Cornelia 434, 444
Benkő József 385, 388 Bodor András 611
Benkó Loránd 616 Bogdan moldvai vajda 189-191
Benkő Samu 409, 605, 607, 622, 624-626 Bogdan, Constanta 632
Bényei Miklós 526 Bogdan,loan 519
Béranger, Jean 623 Bogdan-Duicä, Gheorghe I. 420, 626
Berciu, Dumitru 610 Bogisic, Valtazar 623
Bercsényi Miklós 333 Bogyay Tamás 606, 615, 616
Berde Mózes 454 Bohätel, Alexandru (Boheczel Sándor) 421
I. Berengár itáliai király 104 Boia, Lucian 631
Berindei, M. 619 Boito$, Olimpiu 458
Berlász Jenő 625 I. Boleszláv (Vitéz) lengyel király 115
Berthelot, Henri 560, 571 G. Bolla Ilona 616
Berthold bajor herceg 109 Bolliac, Cézár 458
Berzenczey László 447, 448 Bolsakov, O. G. 614
Berzeviczy Albert 548-550, 628 Bolyai Farkas 401, 512
Berzeviczy Márton 234, 235 Bolyai János 412
Bessenyei György 387 Bomer, Thomas 253
Betegh Miklós 631 Bóna István 7, 612, 613, 616
Bethlen Farkas kancellár, történetíró 361, 619 Bonfini, Antonio 133, 143, 614, 618
Bethlen Farkas erdélyi főúr (16. sz.) 252 Bónis Ferenc 323
Bethlen Gábor erdélyi fejedelem 232,263,271, Bonyha, Gyula fia 114, 115
273, 276-288, 290-294, 297, 299-301, 304, Borbély György 260
306-308, 314, 318, 320, 342, 349, 621, 622 Borii bolgár cár 167
Bethlen Gábor gróf, kormánybiztos 481, 531, Borisz magyar trónkövetelő 129
535 Bornemissza Anna 346, 354
Bethlen Gergely erdélyi főgenerális 329 Borsa Iván 139
id. Bethlen István erdélyi fejedelem 289, 292 Borsi Kálmán Béla 628
ifj. Bethlen István váradi főkapitány 288, 290 Borsos Tamás 307, 622
Bethlen István gróf, miniszterelnök 556, 567 Borundáj mongol vezér 172
Bethlen János kancellár 319, 320, 322, 342, Botea, Ion 632
347, 352, 361, 622, 623 Botezan, Liviu 625
id. Bethlen János gróf 427, 432, 471 Bourilly, Victor-Louis 619
ifj. Bethlen János gróf 481 Böhm Károly 518
635 Bethlen Kata grófnő, író 387 Bölöni Farkas Sándor 409, 411, 418, 626
Bözödi György 448 del Chiaro, Anton-Maria 370
Braham, Randolph L. 600, 632 I. Childerich frank király 79
Brancovici, Gheorghe 362 Chindri?, loan 525
Brancovici, Sava 354 Choniatész, Nikétász 138
Brandenburgi Katalin 286, 288, 289 I. Chosrau perzsa király 86
Brandsch, G. 624 Chrysos, E. К. 6i2
Brandsch, Rudolf 594 Cicalä, loan 629
Brandt, Harm-Hinrich 628 Cipariu, Timotei 433, 445, 446, 519
Brani$te, Valeriu 543, 544, 554, 631 Cipolla, С. M. 621
Brankovics György szerb despota 200, 201 II. Claudius római császár 55
Brassai Sámuel 412, 512, 517, 518, 522 Claudius Fronto, M. 42
Braszlav keleti frank vezér 102, 104, 105 Claudius Maximus római katona 34
Brátianu, Dumitru 475 Clemenceau, Georges В. 575
Brátianu, Gheorghe I. 618, 632 C.lopolel. Ion 569, 631
Brátianu, loan I. C. 552, 557, 559, 576, 602 Cloaca, loan Oargu 391-393
Breazu, I. 630 Coccejus, Johannes 353
Brennberg, Franz 485 Comenius -> Komensky, Jan Amos
Brenner Domokos 336 Commodus római császár 42, 43, 45
Brettner-Messler, Horst 629 Comosicus dák király 26
Brincoveanu, Constantin -► Constantin Com^a, Maria 613, 614
Brincoveanu Condurachi, Emil 610
Brote, Eugen 543 Connerth, Astrid 626
Bruckenthal, Karl 386 Conrad, Moritz 534
Bruckenthal, Samuel 372, 384, 392 II. Constans bizánci császár 88
Brusatti, Alois 606 Constantin moldvai vajda 271
Bruto (Brutus), Gian Michele 258, 619 Constantin Brincoveanu havasalföldi vajda
Buccow, Nicolaus Adolf, báró 379, 381-383 328
Budai Nagy Antal 198, 199, 210 Constantine Porphyrogenitus -»VII. Kons­
Budai-Deleanu, Ion 403, 404 tantin
Bugát magyar vezér 109 Constantin $erban 312
Bulcsu horka 111 Constantinescu, Miron 564, 572, 609
Bunea, Augustin 551 Constantinescu, Radu 619
Burebista 22-30 I. Constantinus (Nagy Konstantin) római
Burns, Thomas S. 612 császár 66
Bussche-Haldenhauser, Freiherr von dem 557 II. Constantinus római császár 66
Buteanu, loan 430, 435, 457 IV. Constantinus -» IV. Konstantin
Búza János 623 Cordon, Franz 450
Cordos, Nicolae 543, 631
Coresi nyomdász 257
Caligari, Giovanni Andrea 230, 231 Corippus történetíró 85
Calluc magister militum 77 Corlard vallon geréb 171
Camariano-Cioran, A. 625 Cornea, Paul 627
Cämpine, B. 614 Cornelius Clemens 42
Campus, Eliza 632 Cornelius Fuscus 31
Cannabaudes gót király 55 Cornides Dániel 388
Capestrano, Giovanni da 201 Coryllus (Scorilo) dák király 28, 29, 31
Caracalla római császár 43, 45 Cosbuc, George 6, 520
Caraffa, Antonio 327, 328 Cosma, Octavian Lazár 624
Carillo, Alfonso 259-261 Cosma, Partenie 539
Carp, Matatias 600 Costin, Miron 155
Carter, Harry 356 Cotiso dák király 26, 27
Cassiodorus, Magnus Aurelius Senator 77 Coulin, Arthur 522, 523
Cassius Dio Cocceianus 33, 34, 36, 42, 43, 47, Cráciun, Ioachim 624
605 Cráiniceanu, George 514
Castaldo, Giovanni Battista 226 Cri§an, Gheorghe 392, 393
Cavour, Camillo Benső, conte di 475 Cri$an, Ion Horatiu 610
Cecília Renáta főhercegnő 286 Cristea, Miron Elie 551
Cernovodeanu, Paul 622, 623 Cuza, Alexandra loan 475-477
Cesti, Marc Antonio 361 Czeczey Lénárt 223
Chereste§iu, Victor 430, 435, 609, 627 Czeglédy Károly 611 бзб
 Czernin, Ottokar 555, 631 Dézsi Márton 357
Czibak Imre 219, 220 Diaconu, Gheorghe 612
Cziráky Antal 405, 427, 437 Dicomes dák király 26
Czoernig, Kari 495 Diegis dák követ 32
Dienes István 615
Dimitrie Cantemir moldvai vajda 155
Csáki, Richard 594 Diruta, Girolamo 258
Csáky István főkapitány 261 Diurpaneus dák király 31
Csáky István tárnokmester 288 Dobó Árpád 25, 27, 32, 605, 610
Csáky László erdélyi vajda 197 Dobó István 227
Csáky Mihály kancellár 234, 235 Doboka magyar vezér 116, 130
Csáky Miklós erdélyi vajda 197, 198 Dobosi, Sámuel 381
Csallány Dezső 613 Dobra, Petru 378, 457
Csanád magyar vezér 116, 130 Dolhay György 335
Csanaki Máté 306 Domitianus római császár 31-33
Csánki Dezső 618 Domokos Pál Péter 624
Csányi László 453, 454 Domokos Sámuel 626
Császár Péter 290 Dózsa Dániel 447, 521
Csatári Dániel 600, 601, 632 Dózsa György -* Székely György
Cseh János -» Rődi Cseh János Döbrentei Gábor 402, 405
Cseh Péter -* Rődi Cseh Péter Dölger, F. 615
Cserei Mihály 361 Drag román vajda 115, 189, 191, 194
Csetri Elek 606, 625, 626 Dráganu, Nicolae 624
Csizmadia Andor 446 Drágffy Bertalan erdélyi vajda 213
Csóka J. Lajos 616 Drágffy Gáspár 254
Csömör Lajos 624 Dragomir, Silviu 173, 618, 627, 631
Csornai Mihály 203 Drago§, loan 456, 457
Csulai Vlad 204 Dragun kenéz 174
Csupor Miklós 202 DräguJ, Vasile 619
Csutak Vilmos 623 Dsida Jenő 591
Dukasz, Ióannesz 138
Du Nay, A. 618
Daicoviciu, Constantin 609-611, 618 Dzsajháni 95
Daicoviciu, Hadrian 610
Daim, F. 612
Dán, Mihail P. 624 Éber Ernő 629
Dán Róbert 620, 622 Eckhardt Ferenc 625
Dániel, Constantin 523 Eder, Joseph Carl 386, 387
Dankanits Ádám 620 Eftimiu, Victor 591
Darabont, Ignatie 398 Egyed Ákos 626-629
I. Dareiosz perzsa király 21 Elek János 270
Dávid Ferenc (Franz Hertel) 255-257 Elekes Lajos 618
Dávid Gyula 630 Elemund gepida király 80, 83
Deac, Augustin 542 Ellák hun fejedelem 77
Deák Farkas 318, 624, 628, 632 Ember Győző 264, 621
Deák Ferenc 443, 471,480, 482, 486, 526, 527, Eminescu, Mihai 520
537, 547, 553 Enesei Dorner Béla 629
Deák Imre 432 Entz Géza 518
Debreceni Dózsa 180 Entz Géza Antal 616, 618, 619
Decaineus dák király 24-26, 30 Enyedi Sámuel 357
Decebalus dák király 26, 29, 31-36, 44, 46-48 Eötvös József báró 476,480, 516,524, 526, 527,
Deér József 606, 630, 632 547
Defoe, Daniel 336 Erazmus (Erasmus Rotterdamus) 257, 323
Demény Lajos 198, 607, 618, 621, 622, 624 Erdélyi, loan 564
Dengelegi Pongrác János 202 Erdélyi P. 630
Depner, M. 622 Erdőbényei János 309
Descartes, René 305, 310, 322, 354, 357, 362 Ermanarik osztrogót király 72
Désy Zoltán 556 Erzberger, Mathias 558
Detschew, Dimiter 611 Erzsébet (Stuart) angol hercegnő 281
637 Dévai Bíró Mátyás 254 Esterházy János gróf, államférfi 401
Esterházy Miklós gróf 286, 288, 292, 313 Fogarassy László 632
Esterházy Pál herceg, nádor 325, 347 Foktűi Máté 270
Esze Tamás történész 624 Folberth, Otto 446, 626, 628
Étienne, André 386 Forgách Ferenc 234, 235, 258, 619
Eustatievici, Dimitrie 388 Forgách Simon gróf 334
Eutropius, Flavius 46, 48, 56, 57, 66 Forgách Zsigmond nádor 274, 275, 283
Evans, Robert J. W. 621 Földes László 618, 625, 629
Evlia Cselebi 341 Franchet d’Esperey, Louis-Félix 567
Francke, August Hermann 357
Francken, Christian 255
Fabricius-Dancu, J. 622 Franckenstein, Valentin Franck von 362
Fadrusz János 523 Franco erdélyi püspök 132
Fájsz (Falísz) magyar fejedelem 109, 113, 115 Frangepán Ferenc 222, 323
Falkenhayn, Erich von 559 Frank, P. J. 629
Faragó József 626 Frank, Valentinus 362
Farkas kenéz 174 Fráter (Martinuzzi, Utiesenovic) György
Farnasi Veres Benedek 201 220-226, 233-236, 238, 239, 249, 252, 256,
Fasoli, Gina 615 258, 619
Fastida gepida király 65 Freisingi Ottó 154
Fátu, Mihai 632 Friedenfels, Eugen von 469, 626, 628
Fedorov, G. B. 610 Friedrich, C. J. 621
Fehér Géza régész 111 V. Frigyes cseh király 282, 286
Fehértói Katalin 114 Fritigern vizigót király 72
Fejérváry Géza báró 549 Fritz László 631, 632
Fejes Judit 632 Fritze, W. H. 613
Fekete Nagy Antal 167, 618 Frivaldszky János 385
Felvinczi György 357, 361 Fronius, Mathias 253
Ferdinánd (Estei) főherceg 409, 410 Frontinus, Sextus Iulius 28
I. Ferdinánd (Habsburg) magyar király Frunzetti, I. 630
217-223, 225-228, 237, 250, 258 Funk, Andreas 386
II. Ferdinánd (Habsburg) magyar király 282, II. Fülöp macedón király 22
284-286, 288, 289, 293 II. Fülöp spanyol király 230
III. Ferdinánd (Habsburg) magyar király 282, Fülöp Mihály 632
293, 294
V. Ferdinánd (Habsburg) magyar király,
császár 432, 436, 444, 453 Gábor Sándorné 563
Ferdinánd román király 559, 568, 572, 573 Gábriel klérikosz 106
Ferdinánd főherceg 283 Gaina gót vezér 74
I. Ferenc (Habsburg) magyar király 385, 404 Gál János 525
I. Ferenc francia király 217, 224, 225 Gál Sándor 452
Ferenc Ferdinánd főherceg 549, 551, 552, 555 Galántai József 630-632
I. Ferenc József (Habsburg) magyar király 453, Galavics Géza 624
470, 477, 479, 480, 483, 486, 488, 542 Gáldi László 606, 621, 630
Ferenczi Sándor 85 Galerius római császár 54
Ferenczy Károly 522 Gálffi Péter 335
Fettich Nándor 612 Gálfi János 259
Fichte, Johann Gottlieb 401 Gallarati, Giovanni 390
Ficsor László 204 Gallienus római császár 54, 55, 57
Filtsch, Johann 386 Gallus fehérvári ispán 137
Finály Henrik 612 Gálszécsi János 254
Fink, Krisztina Maria 629 Garibaldi, Giuseppe 476
Firnhaber, Friedrich 617 Gauss, Carl Friedrich 401
Fischer-Galati, $tefan 632 Geberik vizigót vezér 66
Fitz Jenő 611 Gedő József 409
FTavius Aper 55 Geizkoffler, Zacharias 247
Florus, Publius Annius 27 Geleji Katona István 309
Fodor István 614, 615 Gellért (Szent) püspök 115, 116, 127, 128, 149
Fogarasi Pap József 386 Gelou (Gyalu) vlach vitéz 103, 137, 141, 169
Fogarasi Sámuel 625 Gemil, Tahsin 622
Fogarasi Zoltán 596 Gentile de Montefiore bíboros 180 638
 Georgescu, loan 544 Gudea, Nicolae 611
Georgescu, V. 627 Gunesch János 357
XIII. Gergely pápa 230 Gunst Péter 629
Gerov, Borisz 611 Gusztáv Adolf svéd király 286, 287
Geszty Ferenc 252, 260 Guthi István 334
I. Géza magyar király 114. 128, 131, 138, 152, Gündisch, Gustav 617, 618, 624
15 3 Gürdzsi Mehmed 275
II. Géza magyar király 128, 129, 140, 152-154,
159 Gyalui Farkas 521
Géza magyar fejedelem 107, 109, n o , Gyán szász geréb 161
113-116, 143 Gyárfás Elemér 599
Ghenadie ortodox püspök 257 Gyárfás Jenó 522
Gheorghe $tefan moldvai vajda 312 Gyarmathi Sámuel 403
Ghibu, O. 630 Gyémánt László 626
Ghica, Grigore 320 Gyóni Mátyás 615, 616, 618
Ghica, Ion 433, 458, 459 Györffy György 171, 174, 606, 614-618
Ghiczy András 275-277 Gyula (Sztefanosz) magyar vezér 111-113
Ghiczy János erdélyi kormányzó 259 Gyula magyar vezér 113
Gindely, Anton 621, 622 Gyula (Prokuj) magyar vezér 114, 115, 117
Girej tatár kán 277 Gyulaffy László 260, 263
Giurescu, Constantin C. 609 Gyulai Pál irodalomtörténész 473, 521, 626
Gizella királyné (I. István magyar király felesé­ Gyulay Farkas 626
ge) 131 Gyulay Pál, Abafáji 235, 258, 259
Gjuzelev, V. 614
Glad (Gálád) kun vezér 103, 116, 117, 141
Glatz, Theodor 522 Haase, W. 605
Glirius, Mathias -» Vehe-Glirius Hadik András 372, 382
Glodariu, Ion 613 Hadrianus római császár 35-37, 40, 44, 55
Glondys, Viktor 595 Hagberg, U. 612
Goddard, Jonathan 357 Hagymásy Kristóf 235
Goethe, Johann Wolfgang 386, 409 Hajdú Tibor 631
Goga, Octavian 520, 553, 582, 585, 591, 592 Hajós József 625, 626
Goldenberg, Samuil 621, 624 Halici, Mihail 362
Goldi§, Vasile 554, 557 Haller Ferenc gróf 486
Golescu, Alexandru G. 441 Haller, G. 616
Golobuckij, V. 622 Haller Gábor 319, 352
Gombos Ferenc Albin 95, 101, 109, 114, 115, Haller János báró 326, 329, 352, 362
606, 614, 618 Haller Pál 267, 352
Gooss, Carl 437 Haller Péter 226, 237
Gooss, Roderich 619, 621 Hamel-Bruyninx, Jacob-Jan 335
III. Gordianus római császár 52 Hammer-Purgstall, Joseph von 621
Górka, Olgierd 614 Hampel József (Száraz Antal) 78, 93, 611,613
Gosselin királyi káplán 160 Hanák Péter 555, 630, 631
Göckenjan, Hansgerd 616 Hann Sebestyén 361
Göllner, Carl 606, 622, 623, 625,627,628, 630 Harhoiu, Radu 612
Gönci Máté 254 Harteneck János 333, 340
Göransson, S. 622 Ha(ieganu, Emil 597
Gött, Johann 419, 423, 446 Hattmann, A. 622
Grabarics Jakab 335 Hatvani Imre 457
Grandjean, Wolfgang 356 Haynald Lajos 479
Gratianus római császár 72 Haynau, Julius von, báró 465
'•Gratz Gusztáv 630 Heinen, A. 632
Grimm, Josef 628 Heinsius, Anton 336
Gritti, Alvise (Lodovico) 219, 220, 239 Heitel, Radu 616
Gritti, Andrea, velencei dogé 219 Hékataiosz 21
Groisz Gusztáv 486 Helfy Ignác 482
Gromo, Gianandrea 258 Hell Miksa 376
Grotius, Hugo 336, 353, 361 Heltai Gáspár (Kaspar Helth) 253-255, 257
Groza, Petru 593, 602 Henk Van de Graaf, G. 624
639 Grozescu, Iulian 514, 520 Henning péterfalvi geréb 180
III. Henrik francia király 229 Illyés András 330
IV. Henrik francia király 230, 281 Imre (Szent) herceg 127
Henter Benedek 335 Imrefi János 273
Henter Mihály 334 Imreh István 624-626
Heraclius bizánci császár 87 XI. Ince pápa 325
Herder, Johann Gottfried 410, 420 Ióannesz Cimiszkész bizánci császár 113
Hérodotosz 21 II. Ióannesz Kómnenosz bizánci császár 129
Hierotheosz, „Turkia” püspöke i n , 113, 149 lőni Ja, Ion 612
Hillgruber, Andreas 632 Iordache, Anastasie 559
Hintz, Johann 629 Iorga, Nicolae I. 559, 609, 621
Hiszmann, Michael 386 Iosif, $tefan Octavian 520
Hitchins, Keith 470, 480, 625, 628-631 Ipolyi Arnold 622
Hitler, Adolf 580, 596, 599, 601, 602 Irányi Dániel 537
Hmelnyickij, Bogdan 294 Isac, Emil 520, 591
Hochmeister, Martin 402 I. István (Szent) magyar király 97, 109,
Hoffmann Tamás 629 113-116, 125, I27v 128, 130, 131, 137, 138,
Hohenlohe, Julius W., gróf 320 143-145, 147, 149, 150, 152, 155, 616
Hóiban, Maria 618 II. István magyar király 129, 138, 150
Hollósy Simon 522 III. István magyar király 129, 137, 150, 153,
Holotík, L’udevit 630 154
Hóman Bálint 609 V. István magyar király 179
Homonnai Drugeth Bálint 268-270 István főherceg, nádor 436
Honterus, Johannes 6, 237, 253, 258, 523 István (Nagy, §tefan cél Maré) moldvai vajda
Hopp Lajos 607 202
Horea (Vasile Nicula) 391-393, 395, 396, 443, Istvánffy Miklós 619
456 Iulia Mammaea 43
Horedt, Kurt 606, 611-617 Iulius Caesar 25-27
Hortensi, Ascanio Centorio Degli 226 Iulius Severus daciai helytartó 37
Horthy Miklós kormányzó 576 I. Iustinianus bizánci császár 78, 83, 85, 90
Horvát András 342 I. Iustinus bizánci császár 83, 90
Horváth Emil 630 II. Iustinus bizánci császár 85, 86
Horváth János 620 IV. Iván (Rettegett) orosz cár 231
Horváth Jenó 632 Iványi Emma 618
Horváth Mihály 609 Iványi Grünwald Béla 522
Hossu, Iuliu 597 Izabella (Jagelló) magyar királyné (I. János
Hudita, I. 623 felesége) 221-228, 232-235, 237, 242, 249,
Huet, Albert 253, 263 258, 278
Hunyadi János kormányzó 200-204, 208
Hunyadi László 201
Hunyady István 337 Jagamas János 616
Hurmuzaki, Eudoxiu de 619 Jakab Elek 160, 409, 518, 626
Hussey, Sir William 329 Jakabffy Elemér 586, 629, 632
Huszár Antal 630 Jakabffy Imre 610
Huszár Gál 254 Jakó Zsigmond 606, 620-626
Huszár Lajos 616, 623 Jancsó Benedek 518, 546, 566, 609, 623, 630,
Huszty András 375 631
Jancsó Elemér 411, 522, 625, 626
Jankovich Miklós 624
láncú, Avram 430, 431, 434, 436, 456, 457, Jankovics Antal 392
460, 469, 470, 476 I. János (Szapolyai) magyar király 209, 210,
Ibn Haijján 107 217-222, 224, 227, 232-239, 244, 249, 256
Ibrahim budai pasa 324 II. János (Szapolyai) választott magyar király
Ibrahim ibn Jakub 112 (János Zsigmond erdélyi fejedelem) 223,
Ibrahim nagyvezír 219 227, 228, 232, 234, 238, 250, 251, 255, 256,
Ieremia Movilá moldvai vajda 261, 271 258, 315
Ignat, Doina 613 III. János (Jan Sobieski) lengyel király
Ilié moldvai vajda 225 323-326, 328
Ilié püspök 304 János kenéz 174
Illésházy István báró 263 János Fülöp mainzi érsek 318
Ilona királyné, II. Béla felesége 129 János Kázmér lengyel király 312 640
 Jánossy Dénes 628 I. Rároly román király 528, 539, 542, 555, 557,
Janovics Jenő 563 559
Jantsó Pál 402 II. Rároly román király 582, 599
Jászi Oszkár 551, 556, 563-565, 567, 568, 572, X. Rároly svéd király 314
631 Rárolyi Árpád 432
Jekeli, Hermann 624 Rárolyi Dénes 628
Jellacic, Josip 430, 442, 444, 452 Rárolyi Gáspár 309
Jenkins, R. J. H. 605 Rárolyi Mihály gróf, köztársasági elnök 563,
Jickeli, Otto Fritz 624 565, 567, 568, 572-575
Joákim szebeni ispán 167 Rárolyi Sándor báró 335, 337
Jolánta (Capet-Courtenay) magyar királyné Rarthauzi Névtelen 137
129 Rassák Lajos 522
Jónás vajda, uradalmi tisztviselő 299 Rästner Viktor 521
Jones, L. W. 611 Raszás Pál 334
Jordanes gróf, történetíró 31, 65, 75, 77 Rászim budai pasa 225
Jósika István erdélyi kancellár 261 Rasszandrosz macedón vezér 21
Jósika Miklós báró 521 Ráthay Mihály erdélyi kancellár 265
Jósika Samu báró 426, 427, 430, 471, 512 Ratona István 606, 621, 622
Józsa Béla 601 Ratona Tamás 465
I. József magyar király 328, 335-337 Ratus László 629, 630
II. József magyar király 385, 388-397 Ratzianer, Hans 221
Juga román vajda 174 Razinczy Ferenc 402, 405
Juhász Gyula 632 Razinczy Lajos 465
Juhász István 624-626 Recskeméti Mihály 306
Juhász László 605 VII. Relemen pápa 217
Junker, Johann 572 Relemen Béla 624
Jutocsa (Jutas) magyar vezér 109 Relemen Lajos 606, 620, 624
Releti Rároly 496
Relneki Mihály 181
Ráesik Mihály 177 Remény Dénes báró 470
Ráesik Simon 177, 181 Remény Ferenc báró 478, 480, 481, 483, 487
Ráeső Sándor 591 Remény G. Gábor 527, 542, 544, 549, 606,
Radan mongol vezér 171 630, 631
Radarkay, Árpád 626 Remény István báró 445
Ráli horka 111 Remény János erdélyi fejedelem 293, 315, 318,
Rállay Miklós 599 3 1 9 . 361
Rálmán (Rönyves) magyar király 128, 133, Remény János alvajda 224
134, 137, 144, 145, 148, 150, 152, 156 Remény János író 591
Rálmáncsehi Sánta Márton 254 Remény József gróf 605, 621
Ralmár János 210 Remény Simon 335
Rálnoki Antal 383 Remény Zsigmond báró 6, 521
Raloján (Ionijá) bolgár cár 170 Rempen, Johann, báró 476
Rálvin János (Jean Calvin) 256 Rende János 631
Rán Gyula erdélyi vajda 177 Rende Miklós 204
Rán László erdélyi vajda 179, 180, 196, 201 Rendeffi Ádám 405
Rann, Robert A. 551, 628, 630, 631 Rendi Ferenc tárnokmester, erdélyi vajda 227
Rant, Immanuel 401 Rendi Ferenc tanácsúr 260
Rapolcs kun vezér 134, 152 Rendi Gábor 260
Raposi Juhász Sámuel 357 Rendi István 272, 273
Rara Musztafa nagyvezír 325 Rendi János 225
Rarácsony György 255 Rendi Sándor 227, 260
Rarácsonyi János 618 Rerekes Lajos 632
Rarakas Mehmed budai pasa 284 Rerényi András 611
Rarlovszky Endre 624 Reresztúri Benedek 252
I. Rároly (Nagy) római (frank) császár 94 Rereszturi Rristóf 260
V. Rároly német-római császár 217-219, 221, Reresztúri Pál 306
223-225 Rertész Jenő 631
I. Rároly (Rároly Róbert, Anjou) magyar Rertész, St. D. 632
király 180-182, 188, 190, 196, 201 Retzeli Mihály 414
641 III. Rároly (Habsburg) magyar király 367, 374 Rézai Simon 615
Khádim Ali budai pasa 227 Kovacsóczy Farkas 234, 235, 258-260
Khuen-Héderváry Károly gróf, miniszterel­ Kovásznai Sándor 625
nök 552, 553 Kováts J. 622
Kinnamosz, Ióannesz 129, 138 Köleséry Sámuel 355-357, 376
Kinizsi Pál 202 Köllő Károly 626
Kirisky, Ulrich, kancellár 330 König, Walter 631
Kisfaludy Katalin 619 Köpeczi Béla 8, 337, 607, 609, 623, 624
Kiss András 626 Köpeczi János 357
Kiss Attila 615 Köprülü Ahmed nagyvezír 319-322, 325
Kiss Géza 626 Köprülü Mehmed nagyvezír 315, 316, 318
Kiszeljov, Pavel Dimitrijevics 418 Köprülü Musztafa nagyvezír 328
Klaniczay Tibor 620, 622, 623 Körösi Csorna Sándor 403
Klapka György 476, 477, 482 Köteles Sámuel 401
Klauzál Gábor 439 Kővágó László 632
Klein, J. S. 622 Kővári (Köváry) László 448, 454, 518, 522,
Klein János 213 606, 609, 626
Klein, Karl Kurt 594 Kramer, F. 621
Kniezsa István 134, 135, 616 Kreutz Gáspár 328
Koch, Robert 513 Kristó Gyula 614, 615, 618
Kócziány László 622, 625 Kristóffy József 549, 550
Kocsi Mária 624 Krisztina svéd királynő 282, 293
Kodály Zoltán 523 Kritón görög történetíró 47
Kodoch kenéz 174 Kriza János 520
Kogálniceanu, Mihai 477 Kroner, Michael 626
Kolosvári Sándor 437 Krones, Franz 622
Kolozsvári György 211 Krug, Wilhelm Traugott 420
Kolozsvári Márton 211 Krul kun vezér 134
Kolozsvári Miklós 211 Krum bolgár kán 94
Kolozsvári Tamás 212 Krüger, J. G. 386
Komáromi János 567 Kulcsár Árpád 624
Komensky (Comenius), Jan Amos 306, 309, Kun Béla 574, 575
314 Kun Géza 521
IV. Konstantin (Kónsztantinosz, Constanti­ Kun Gotthárd 219
nus) bizánci császár 88 Kun József 548
VII. Konstantin (Bíborbanszületett, Konsz- Kun Kocsárd gróf 532
tantinosz Porfürogennétosz) bizánci császár Kuncz Aladár 591
101, 106-107, 109-112, 137, 153, 158, 605 Kunimund gepida király 82, 86
Kopernikusz (Nicolaus Copernicus) 311, 376 Kurszán kende 102, n o
Koppány magyar vezér 114, 116 Kurz, Anton 423, 425, 454, 460
Kornis Boldizsár 272, 273 Kutschera, Rolf 625
Kornis Gábor 252
Kornis Gáspár 260, 261
Kornis Zsigmond gróf 360 Laborcy bolgár vitéz 103, 105
id. Kós Károly 523, 591, 592 Lache, §tefan 632
ifj. Kós Károly 624, 629 Lackfi Endre székely ispán 189
Kosáry Domokos 623 Lactantius, Lucius Caelius Firmianus 54
Kossuth Ferenc 549 I. Lajos (Nagy) magyar király 189-191, 196,
Kossuth Lajos 411, 416, 429, 445, 448, 197, 201, 205, 206
452- 454. 456, 457, 459-460, 471, 474, 475, II. Lajos (Jagelló) magyar király 207, 217, 253
477, 480, 482 XIII. Lajos francia király 293
Koszta István 389 XIV. Lajos francia király 282, 323, 324, 332,
Kótsi Patkó János 402 334
Kovács Alajos 629 IV. Lajos (Gyermek) keleti frank király 104
Kovács Endre 628 Lalla Mohammed nagyvezír 263
Kovács Ferenc 525 Lampert magyar herceg 128
Kovács István 66, 78, 612, 613, 615 Lang, Martin 386
Kovács József fizikatanár 386 Lansing, Robert 566
Kovács József gazdaságtörténész 628 Laskai Osvát 116
Kovács László 615 taski, Hieronym 218, 222
Kovacsics József 620 Lászai István boér 299 642
 I. László (Szent) magyar király 104, 128, 129, Lungu, I. 625
132-134, 138, I 43- I 45. 149, 150. 152, 156, Lupcsin, Juga fia 174
186, 212 Lupu, Vasile 371
IV. László (Kun) magyar király 127, 175, 179 Luther Márton (Martin Luther) 253-256
V. László (Habsburg) magyar király 201 Lüttich, R. 615
László (Kán nembeli) -» Kán László
Latin János (Johannes Latinus) 185
Latour, Theodor Bailie de 448 Maager, Kari 484, 487
Laureo, Vincenzio 230 Mácelariu, Elie 537
Laurian, August Treboniu 433, 434, 444, 445, Macartney, C. A. 614, 615, 632
458, 518 Machiavelli, Niccoló 353
Lavoisier, Antoine Laurent 386 Mackensen, August von 559, 566
Lazär, Gheorghe 404 Macrea, Mihail 613
Lázár István 624 Macrinius Vindex, Marcus 39
Lecca, Constantin 522 Macskási Péter 203
Leibniz, Gottfried Wilhelm 386 Madgearu, Virgil N. 632
Leményi, loan 420, 421, 448 Magyar Oglu Ali pasa 277
Lengyel Péter 361 Magyari András 623, 624
Leodvin püspök 128 Magyari Piroska 630
Lentulus, Cornelius 27 Maior, Liviu 480, 629, 630
I. Leó bizánci császár 79 Maior, Petru 388, 403, 419
VI. Leó (Bölcs) bizánci császár 102, n o Maiorescu, loan 441, 458
Lépes György, Váraskeszi 197, 198, 200 Maiorescu, Titu 546, 631
Lépes Loránd, Váraskeszi 197 Makk Ferenc 614, 615
Lessing, Gotthold Ephraim 386 Makk József 471
Levedi magyar fejedelem 101 Makkai László 167, 264, 609, 614, 615,
Levente (Liüntika) magyar vezér 102, 104 618-622, 630
Libanius 70 Maifér, Stefan 628
Licinius Crassus, M. 27 Malomvizi Kenderesi János 203
Licinius Sura 33 Mályusz Elemér 618, 630
Ligeti Ernő 632 Mandrou, Robert 621
Lig^za, Stanislaw 235 Maniu, Iuliu 515, 548, 552- 554. 557, 558, 566,
Linné, Karl von 385 568, 572, 580, 584, 585, 592, 602
Lionne, Houges de 320 I. Mánuel Kómnenosz bizánci császár 129,
I. Lipót magyar király 314-316, 318, 320, 323, 137, 162, 167, 170
326-330, 332, 333, 335, 348, 353 Marcianus bizánci császár 78
II. Lipót magyar király 396, 397, 399 Marcius Turbo, Q. 36, 37
Lippay György esztergomi érsek 319, 322 Marcus Aurelius római császár 41, 42, 45, 47
Lipsius, Justus 257 Marghiloman, Alexandru 559
Liptai Ervin 632 Margit (Antiochiai Szent) 212
Litván György 573, 631 Mária királyné (II. Lajos magyar király felesé­
Litvoj (Litvaj) vajda 174, 179 ge) 253
Liutpold bajor herceg 102 Mária (Anjou) magyar királynő 129
Liveanu, Vasile 566, 631 Mária Krisztina főhercegnő 260
Longinus római tiszt 34 Mária Terézia magyar királynő 357, 376, 384,
Lónyay Menyhért 529, 538 387, 389
Loránd (Borsa nembeli) erdélyi vajda 179 Mare, C. 626
Lorántffy Zsuzsanna 304, 305, 314, 355 Marica, George Em. 626
Losonci István 197 Marienescu, Atanasie 520
Losonci Bánffy Dezső 199 Marinescu, George 612
Losonci Tornaj Dénes 177 Márkházi Pál 229
I.otharingiai Károly 325-327 Márki Sándor 521, 623
Lőrinc pap, 210 Markó vajda, diplomata 299
Lucaciu, Vasile 545 Marlborough, John Churchill 334, 336
Lueger, Kari 552 Márkus Dezső 437, 614
Lukács pohárnokmester 171 Marlin, Joseph 425, 626
Lukács Béla 629 Maroboduus germán király 28
Lukács Lajos 482, 628 Marosi Ernő 616, 619
Lukács László 619 Marsigli, Luigi 149
643 Lukinich Imre 617, 619-621, 624, 630, 632 Martin Lajos 518
Martinuzzi -> Fráter György Mocsáry Lajos 526, 537
Martius, Irmgard 469, 628 Mocsonyi, Alexandru 537
Márton Áron püspök 599 Mócsy András 7
Martonfalvi György 306 Moga, loan 420, 618, 621
Matley, John 617 II. Mohamed török szultán 201
Máttis Teutsch János 522 III. Mohamed török szultán 260
I. Mátyás (Hunyadi) magyar király 201-203, Mojs fia Mojs 180
207, 208, 212, 217, 235, 248 II. Mojmir morva fejedelem 102, 104
II. Mátyás magyar király 269, 271, 283 Moldovan, Grigore 517, 520, 542
Mauricius Tiberius bizánci császár 86 Moldoveanul, Filip 257
Mavrocordat, Alexandru Moruzi 385 Moltke, Leopold Max 423, 426, 456
I. Maximianus római társcsászár 73 Mongajt, A. L. 614
Maximinus római császár 52 Montecuccoli, Raimondo 318-319, 321
Maylád István 219-222, 237 Montesquieu, Charles de Secondat, baron de
Mazzini, Giuseppe 472 384
Medgyesi Pál 305, 309 Moravcsik Gyula 605, 606, 614, 615
Méhesi, Iosif 389, 398 Móré Fülöp 204
Melanchton, Philipp 257 Móré György 204
Melius Juhász Péter 254, 255 Mo^oiu, Traian 571
Meltzl Hugó 518 Mosto, Giambattista 258
Meltzl Oszkár 619, 630 Mráz Vera -> Zimányi Vera
Menandrosz Protektor 86 Mrozek, Stanislaw 611
Ménmarót (Marót) morva fejedelem 103, 105 Muharrem szolnoki pasa 288, 289
Méri István 616 III. Murád szultán 229
Meschendörfer, Adolf 521 Murád pasa 269, 275
Meschendörfer, Hans 594 Mure:,an, Camil 619
Mester Miklós 629 Mure$anu, Andrei 435, 520
Mesterházy Károly 615 Murgu, Eftimie 440
Metternich, Klemens L. W., herceg 410 Musat, Mircea 601, 632
Mezid bég 200 Musset, L. 614
Micu-Klein, Inochentie 377-378, 388, 416 Musztafa aga 269
Micu-Klein, Samuil 388, 393, 398, 403 Mutnoki István 203
Micu-Moldovan, Ion 538 Mutnoki Mihály 203
Mihailov, Georgi 25 Müller, Georg Eduard 617, 618, 621
Mihali, Teodor 554, 555, 564 Müller, Gottfried 452
I. Mihály román király 599 Müller, Konrad 625
Mihály (Vitéz, Mihai Viteazul) havasalföldi
vajda 259-262, 272, 419, 620
Mihnea -> Radu Mihnea
Mihu, loan 548, 553, 631 Nadányi János 357, 361
Mihul jobbágy 190 Nádasdi Ungor János 202, 203
Mikes Kelemen 353, 363, 387 Nádasdy Ferenc gróf, kancellár 483, 485, 486
Mikes Mihály gróf 335, 337 Nádasdy Ferenc gróf, országbíró 319, 322, 323
I. Miklós orosz cár 453, 474 Nádasdy Tamás 226
Mikó Imre gróf, miniszter, történetíró 443, Nádudvari Sámuel 376
471, 478, 480, 483, 486, 512, 518, 606 Nagler, Thomas 613, 618
Mikó Imre 571, 586, 626, 630, 632 Nagy András 270, 274
Mikó Pál 624 Nagy Géza 624
Mikola magyar nemzetségfö 177 Nagy Iván 621
I. Miksa magyar király 228-231 Nagy Jenő 624
Miles, Mathias 352, 362 Nagy Konstantin -* I. Constantinus
Miletic, Svetozar 537 Nagy L. 568, 569
Millerand, Alexandre-Étienne 577 Nagy László 620-622
Minic, D. 113 B. Nagy Margit 622, 624
Mircea (cél Bátrin) havasalföldi vajda 197 L. Nagy Zsuzsa 631
Miropu, N. 612 Nagyajtai Kovács István 621
Miskolczy Ambrus 7, 438, 439, 625-627 Nagybaczoni Nagy Vilmos 631
Misztótfaiusi Kis Miklós 309, 355-356 Nagyszegi Gábor 330, 333, 335
Mithridatész pontusi király 24, 25 III. Napóleon francia császár 475-477
Mitrea, Bucur 612 Näsman, U. 612 644
 Naszuh pasa nagyvezír 275-277, 292 Pál erdélyi püspök 186
Naszuh Húszéin 292 Palestrina, Giovanni Pierluigi da 258
Németh László 591 Paleologus, Jacobus 255, 256
Nerva, Cocceius római császár 33 Pálflfy Károly József gróf, alkancellár 390
Nesselrode, Kari 441 Pálffy János gróf, tábornagy 337
Nestor, Ion 610, 612, 613 Pálffy János 626
Netea, Vasile 478, 538, 628, 630, 631 Pálffy Pál gróf 313
Neugeboren Emil 630 Pali, Francisc 619
Newton, Isaac 355, 357 Pallavicini, Sforza 226
Nicolescu, Alexandra 167, 627 Palm Jozefa 402
Niedermaier, Paul 619 Pamlényi Ervin 629
Nietzsche, Friedrich 518 Panaitescu, Petre P. 170, 620
Niezowski, Stanislaw 235 Paná, I. 632
Nikétász Szklérosz bizánci patrícius 102 Papadima, O. 627
Nistor, Nicolae 622 Pápai Páriz Ferenc 353, 357, 358, 624
Noeske, Hans-Christoph 611 Papiu-Ilarian, Alexandra 430, 435, 436, 518
Nopcsa László 431 Parczewski, M. 613
Novákovics Dénes 379 Pascu, $tefan 572,606,609,614,616-619,624,
Nu{u, Constantin 631 626, 629-631
Pasteur, Louis 513
Pataki, loan 377
Nyárády R. Károly 625, 629 Pataki József 621, 623
Nyúlás Ferenc 402 Páter János 342, 347, 352
Patócsy Ferenc 219, 225
Paul, Radu 632
Obert, Hermann 515 Pauler Gyula 614
Octavianus -* Augustus római császár Pavel, Teodor 528, 631
O’Donel gubernátor 382 Pázmány Péter 286, 292, 323
Ogg, D. 621 Péchi Simon 284
Oikonomides, N. 615 Péchy Manó gróf 524
Oláh Miklós 248, 258 Pekry Lőrinc 335
Olteanu, $tefan 615, 621 Pemflinger, Markus 219, 253
Omer boszniai pasa 274, 275 Perényi Péter 218-220, 222
Omurtag bolgár kán 95 Perjés Géza 623
Opitz, Martin 306 Pertev pasa 228
Oppenheimer Sámuel 347 Pestalozzi, Johann Heinrich 424
Oppius Sabinus 31 Pestényi Mihály 203
Oprea, Ion M. 631 Pesty Frigyes 618
Oprescu, George 630 Petelei István 521, 522
Orániai Vilmos angol király 329 I. Péter (Nagy) orosz cár 332
Orbán Balázs 518, 540 Péter (Orseolo) magyar király 114, 125, 127,
Ormos Mária 631 133» 149. 1 5 1 . 152
Orosius egyházatya 66 Péter bolgár cár 166
Osul besenyő vezér 133 Péter román vajda 194
II. Oszmán török szultán 281, 284 Péter Katalin 623
I. Ottó német király, majd német-római Peterborough, Charles Mordaunt, earl of 336,
császár 113 337
Ottó (Wittelsbach) magyar király 180 Petőfi Sándor 460, 518
Óváry Kelemen 437 Petrajcu, N. N. 632
Óváry Lipót 622 Petrónász szpátháriosz 101
Petrovici, M. 618
Petrovics Péter 222-227, 254, 256
Ökrös Bálint 524 Petrőczi Kata Szidónia 362
Petra Rares moldvai vajda 219
Philippi, Maja 623
P. mester (P. dictus magister) -* Anonymus I. Philippus (Arabs) római császár 54, 63
Päcäpan, Teodor V. 518, 549, 628, 630 II. Philippus római császár 63
Pach Zsigmond Pál 609, 619, 621, 622 Pintea, Grigore 334, 362
Pácurariu, Mircea 606, 619, 620 Pippidi, Dionisie M. 610, 622
645 Paget, William, lord 329, 356 Pirnát Antal 620
Piuariu-Molnár, loan 386, 389, 402-404, 418 Radu Mihnea havasalföldi, illetve moldvai
IX. Pius pápa 470 vajda 273-275, 277
Pohl, W. 612, 613 Radu Serban havasalföldi vajda 262, 270, 271,
Poiret, Pierre 357 2 7 3 -2 7 5
Pok Miklós 180 Radvánszky Béla 622
Pokoly József 622 Radvánszky János 334
Polevoj, L. L. 610 Radziwilt, Janusz 294
Polisensky, J. V. 622 Raffay Ernő 631
Polónyi Nóra 630 Rajka Péter 508
Polverejan, $erban 543, 631 I. Rákóczi Ferenc erdélyi fejedelem (II.
Pomarius, Christian 258 Rákóczi György fia) 322-324, 332
Pop, D. 623 II. Rákóczi Ferenc erdélyi fejedelem 331-339,
Pop, Gheorghe 564 341. 349, 350, З52-354, З56, 360, 361, 363,
Pop, Mi$u 523 368, 375, 377, 623
Pop, Nicolae 379 I. Rákóczi György erdélyi fejedelem 232, 283,
Popa, Radu 616 286-294, 297, 298, 300, 301, 304, 305, 309,
Popea, Nicolae 435 312, 313, 622
Popescu, Dórin 613 II. Rákóczi György erdélyi fejedelem 294,
Popescu, L. M. 476 297-299, 305, 309, 312-316, 318, 322, 342,
Popescu, Nicolae 523 622
Popescu-Pu(uri, Ion 542 Rákóczi József 368, 369
Popovici, Aurel C. 542, 551 Rákóczi László 362
Popovici, Sigismund 480 Rákóczi Zsigmond erdélyi fejedelem 263,
Popovici, Stan (Sofronie) 379 268-270, 276, 278, 283, 289
Popp, Vasile 402 Rákóczi Zsigmond (I. Rákóczi György fia) 293,
Porcia, Johannes Ferdinand, herceg 321 294, 305, 309, 312, 313
Porfeanu, Alexandru 543, 631 Ramazzini, Bernardino 376
Pósa erdélyi vajda 171 Ramus, Petrus 257, 306
Potcoava, loan 231 Ránki György 599, 632
Possevino, Antonio 230 Ratiu, loan 486, 542-544
Posta Béla 66 Ravasz László 521
Pölöskei Ferenc 555 Ravennai Geográfus 86
Praznovszky Mihály 626 Rebreanu, Liviu 520, 585
Priszkosz rétor 74, 75, 77 Récsey Adám báró 432
Probus római császár 62 Redlich, Joseph 628
Prodan, David 620, 621, 622, 624 Régeni Mihály Pál 357
Prokuj gyula -> Gyula Regino apát 102
Protase, Dumitru 611, 612 Regius 357
Prut, С. 624 Reichenstein, Franz Müller von, báró 486
Pseudo Chorenaci Mózes 91 Reicherstorffer, Georg 218, 219, 253
Ptolemaiosz geográfus 21, 32 Reizner János 622
Puchner, Anton 436, 443, 445, 447, 448, 45°, Reményik Sándor 591
452, 453 Retegan, Simion 481, 629
Pukánszky Béla 618, 630 Reteganul, Ion Pop 520
Pulszky Ferenc 93 Réti István 522
Pumnul, Aron 433 Révész László 630
Pu§cariu, loan 470, 484, 628, 629 Rezachevici, Constantin 622
Puscariu, Sextil 166, 167 Ribbentrop, Joachim von 595
Piithagorasz 30 Ritoók János 426
Ritoók Zsigmondné 624
Rogerius (Roger) krónikás 172
Quadratus Bassus 35 Roggendorff, Wilhelm von 222
Querfurti Brúnó 109 Rohonyi Zoltán 626
Roman, Alexandru 457, 517
I. Romanosz (Lakapénosz) bizánci császár 112
Rabutin de Bussy, Jean-Louis, gróf 329, 333, II. Romanosz bizánci császár 112
334. 353- 355. 361 Römer Flóris 93
Rácz István 607, 621 Ro§ca-Rosen, Maria 625
Radagaisus gót vezér 69 Rosetti, Constantin A. 458
Roska Márton 84, 613 646
 Rosu, T. 612 Semlyén István 600
Roth, Elias 446 Sényői Pál 183
Roth, Johannes királybíró 237 Septimius Severus római császár 43, 45
Roth Ottó 572 Serban, Constantin -7 Constantin $erban
Roth, Stephan Ludwig 424, 446, 454, 626 Serban, Radu -» Radu Serban
Rousseau, Jean-Jacques 405 Serra, Antonio 358
Rozsnyai Dávid 362 Seufer, Lucas 358
Rozsnyai János (Johannes von Rosenau) 212 Sevin, H. 612
Rődi Cseh János 181, 213 I. Sigebert, a frank Austrasia királya 85, 86
Rődi Cseh Péter 181 Sigmond Elek 509
I. Rudolf magyar király (II. Rudolf német­ Sikó János 357
római császár) 229, 231, 259-262, 269, 271, Sila$i, Grigore 517, 520
281 Silvestru pap 309
Ruga hun nagyfejedelem 74 Simeon bolgár uralkodó 102, 104, 163
Russu, Ion I. 611, 618 Simion, Stefan 309
Rusu, Constantin 626 Simon erdélyi püspök 132
Rusu, Mircea 612-614, 616 Simonffy József 457
$incai, Gheorghe 388, 403
Sinkovics István 445, 624
Saba gót mártír 70-72 Sipos Pál 401
$aguna, Andrei 448, 452, 456-458, 466, 469, Siskovics József báró 383
470, 479, 487, 488, 513, 538 V. Sixtus pápa 230
Salamon magyar király 128, 133 Slavici, loan 6, 520, 541, 630, 631
Salán (Zalán) bolgár vezér 103 Smighelschi, Octavian 523
Salmen, Franz von 433, 466, 467, 469, 481 Smuts, Jan Christian 575
Sänätescu, C. 602 Sobieski, Jan -» III. János lengyel király
Sándor (Nagy, Alexander Magnus) macedón Sockl, Theodor В. 522
király 21, 22 Socol, Aurel 597
Sándor János 335 Sofronie -> Popovici, Stan
Sándor József 478, 521, 628 Sombory Julianna 414
Sándor László 632 Sommer, Johannes 255
Sarai, Visarion 378 Somogyi Éva 628
S. Sárdi Margit 624 Soppel András 335
Sárközi Zoltán 627 Sorban kenéz 19i
Sarolt, Géza fejedelem felesége 113 Soterius, Michael 401
Sarolta Amália (Hessen-Rheinfeldi) hercegnő Sozzini, Fausto 257
333 Sörös Pongrác 138
Sárpataki Márton jobbágy 352 Sőtér István 630
Sasul, láncú moldvai vajda 231 Spálá(elu, Ion 632
Savoyai Jenő herceg 334, 336, 337, 368 Spector, Sherman David 632
Schandl Károly 532 Spener, Jakob 357
Schaeseus, Christian 237, 258 Spielmann József 624, 625
Schieder, Theodor 621 Spira György 459, 627
Schiller, Friedrich Johann Christoph 409 Stanfacher, Jack Werner 356
Schleiermacher, Friedrich Ernst Daniel 401 Stark Tamás 600, 632
Schmerling, Anton von 478-480, 484, 486 Statius Priscus 39
Schmidt, Konrad 479, 487 Stefan, Gh. 618
Schmidt, Ludwig 612 Stefan, Mihai 632
Schönhals, Karl von 465 Stefänescu, Stefan 614
Schramm, Gottfried 616, 618 Stein, Arthur 611
Schreiber, Simon 454 Stepney, George, lord 335
Schuller, Rudolf 564 Sterca Sulujiu, Iosif 479, 483, 487, 627
Schullerus, Fritz 522 Stere, Constantin 554, 631
Schulze, M. 615 Stere, Ernest 622
Schuster, Friedrich Wilhelm 521 Stiborici Stibor erdélyi vajda 197
Schwarzenberg, Carl, herceg 466, 522 Stoica, Vasile 631
Schwendi, Lazarus von 228 Stranover Jeremiás 361
Scorilo dák király -» Coryllus Stranover Tóbiás 356
Sehábeddin beglerbég 200 Strattmann, Heinrich Johann 326
647 Seivert, Johann 387 Strobel, К. 6 ii
Stroescu, Vasile 554 Szcntpétery Imre 607, 614
Sturdza, Dimitrie A. 541, 543-546 Szerémi György 258
Suciu, Petru 629 Szervet Mihály (Miguel Servet) 255
Sukry, P. Arscne 92 Szigeti József 622, 624
Sulla, P. Cornelius 25 Szigethi-Gyula István 375
$ulu(iu -> Sterca $ulupu, Iosif Szilády Áron 621
Sulyok Imre 234 Szilágyi Mihály kormányzó 201
Sulyok István 631, 632 Szilágyi Sándor 518, 605, 609, 6:9, 621, 622
Szinán pasa, nagyvezír 260
Szkender pasa 277—279, 282
Szabad György 478, 480, 626, 628 Szkhárosi Horvát András 254
Szabó Dénes 139 Szkülitzész, Ióannesz i n
Szabó István 620 Szokollu Mehmed ruméliai beglerbég, később
Szabó János Győző 617 nagyvezir 226
Szabó Károly 6o6, 617 Szónok -♦ Zounuk
Cs. Szabó László 619 Szőllősy András 624
Szabó Miklós 622, 624 Szpargapeithész agathürsz király 21
Szabó T. Attila 624, 626, 629 Sztálin, Joszif Visszarionovics 602
Szádeczky Béla 623 Sztrabón 25
Szádeczky-Kardoss Gyula 518 I. Szulejmán szultán 217, 218, 221, 222, 224,
Szádeczky (-Kardoss) Lajos 617, 620, 621, 226-228, 313
624, 631 Szűcs Jenő 616
Szakái Ferenc 352 I. Szvatopluk morva fejedelem 102, 104
Szakály Ferenc 619, 623, 624 II. Szvatopluk morva fejedelem 102, 104
Szalárdi János 302, 362
Szalay László 218, 609
Szamosközy István 258, 361 Tacitus, Publius Cornelius 21, 29
Szapáry Gyula gróf, miniszterelnök 528, 536, Tagányi Károly 618
542 Takács Miklós 616
Szapolyai István 217 Takáts Sándor 623
Szapolyai János -►I. János magyar király Taksony nagyfejedelem n o , 113
Száraz Antal -» Hampel József Tamás superintendens 254
Szász János felsőbányái bíró 337 Tamás Lajos 618, 630
Szász Károly 408, 409, 438, 471, 521 Tamási Áron 6, 591, 593
Szász Pál 599 Tandler, Emil F. 629
Szász Zsombor 631, 632 Tarbus barbár vezér 42
Szathmáry Pap Károly 522 Tarnóc Márton 622
Széchy György 283 Teleki Domokos gróf 481, 485, 503, 629
Szécsényi Tamás erdélyi vajda 180, 181 Teleki József gróf, gubernátor, író 427, 430,
Szegfű László 614 433. 437
Szejdi Ahmed budai pasa 316 Teleki László gróf (1710-1778) 381
Székely Bertalan 522, 523 Teleki László gróf, politikus, író (1811-1861)
Székely (Dózsa) György 207, 209, 210 459. 472, 477
Székely György történész 615, 618 Teleki Mihály gróf, kancellár 319, 322, 323,
Székely László 342, 352 326-328, 342, 347, 352
Székely Mózes erdélyi fejedelem 262, 278 ifj. Teleki Mihály gróf, kővári főkapitány 334,
ifj. Székely Mózes 290, 291 335. 337
Székely Zoltán 612, 613, 616 Teleki Pál gróf 576, 595-597
Szekfű Gyula 609, 621, 624, 626, 630 Teleki Sámuel gróf, kancellár 404
II. Szelim török szultán 229 Temeseii Dési Péter 203
Széli Kálmán miniszterelnök 547 Temesváry János 618
Szemere Bertalan 459, 460, 472 Tempea, Radu 404
Szenei Kertész Ábrahám 309, 356 Temporini, H. 605
Szenczei László 632 Teofil festő 194
Szendrei János 622 Teofil püspök 330
Szeneslaus vajda 174 Tepes, Vlad -> Vlad Tepes
Szent-Ábrahámi Mihály 376 Terentius Scaurianus, D. 34
Szentgyörgyi János 201 Tettius Iulianus 31
Szentgyörgyi Mária 607, 620, 622-624 Teutsch, Andreas 357
Szentimrei Judit 624 Teutsch, Friedrich 534,609,622,624,628,630 648
 Teutsch, Georg Daniel 511, 523,634,609,617, Troester, Johann 302, 362, 622
622, 626 Tschirnhaus, Ehrenfried Walter 357
Teutsch, Traugott 521 Turczynski, E. 625
Tevel (Árpád fia) 107, n i Turenne, Henri de Latour d’Auvergne vi­
Thälmann, Gustav 536 comte de 320
Theoderik (Nagy) osztrogót király 83 Turnowsky Sándor 626
II. Theodosius bizánci császár 75, 77-79 Turzol kun vezér 103
Theofilosz bizánci császár 101 Tupii, Gheorghe 632
Theophülaktosz püspök 113 Tűri László 400, 401
Theophülaktosz pátriárka 111
Theudepert frank király'77
Thietmar merseburgi püspök 115 Ugrón Gábor 540
Thirring Gusztáv 629 Uhlirz, Kari 621
Thomasson, B. E. 611 Uhlirz, Mathilde 621
Thompson, E. A. 612 Újlaki Miklós 200
Thorisind gót király 83 I. Ulászló (Jagelló) magyar király 200
Thoroczkai Wigand Ede 523 II. Ulászló (Jagelló) magyar király 207, 217
Thököly Imre felső-magyarországi, majd erdé­ IV. Ulászló lengyel király 294, 312
lyi fejedelem 232, 324-326, 328, 329, Uldin hun fejedelem 74
ЗЗ2-335 Urban, Kari 444, 448, 449, 452-454
Thuróczy János 614, 618 Urbanitsch, Peter 606
Thurzó György nádor 277, 283 II. Uros szerb király 180
Thurzó Imre gróf 285 Utiesenovic -> Fráter György
Thurzó Szaniszló gróf 285
Tiberius római császár 28, 29, 31
Tilkovszky Lóránt 632 Ürmössy Lajos 483, 488, 528, 607, 628, 629
Tilly, Johann Tserclaes, gróf 263
Tinódi Lantos Sebestyén 255
Tisza István gróf, miniszterelnök 517, 548, Vaida-Voevod, Alexandra 551, 554, 557, 562,
549, 552-558, 560 563
Tisza Kálmán 529, 531, 534-536, 539, 540 Vajay, Szabolcs de 615
Tokaji László 629 Vajda Lajos 629
Toldy Ferenc 367, 425 Valens római császár 66, 72
Tolnai Dali János 305 III. Valentinianus római császár 78, 79
Tolnai F. István 353 Valter erdélyi püspök 132
Tolnai Lajos 521 Vantuch, Anton 630
Tömöri Pál 209 V. Varahran (Bahram) szaszanida király 75
Tónk Sándor 619 Váraskeszi Lépes György -> Lépes György
Toppeltinus, Laurentius 362, 622 Váraskeszi Lépes Loránd -* Lépes Loránd
Tordai Demeter 254 Varga János 626
Torma Károly 93 Varga Katalin 456
Tormás (Termacsu) magyar vezér 111 Varkocs Tamás 235
Torockai János 291 R. Várkonyi Ágnes 607, 621, 623
Tortensson, Leonhard, gróf 294 Vásárhelyi Tőke István 376
Tótfalusi Kis Miklós -* Misztótfalusi Kis Vasile Lupu moldvai vajda -» Lupu
Miklós Vatatzesz, Leon 138
Tóth Endre 611 Vay Miklós báró 439
Tóth Gyula 628 Vazarova, Zivka N. 614
Tóth Sándor 632 Vehe-Glirius, Mathias 255-257
I. Tóth Zoltán 460, 619, 624, 625, 627, 630 Veinstein, Giles 619
Török Bálint 219, 220, 222 Vékony Gábor 7, 610
Török János (enyingi) 223, 225 Vekov Károly 607
Traianus Decius római császár 53 Vencel cseh herceg 180
Traianus, Marcus Ulpius római császár 33-35, Venczel József 629
44, 46, 47, 56, 155, 378 Verancsics Antal 235, 258
Trausch, Joseph 425 Veresegyházi Szentyel Mihály 356
Trauschenfels, Eugen von 605 Veress Endre 230, 619, 625, 626
Trauschenfels, Franz 485 Veress Ferenc 518, 522
Trefort Ágoston 538 Veress Sándor 628
649 Trócsányi Zsolt 7, 619, 621, 623, 625-627 Vettius Sabinianus 42
Vilcina (Wulcina) erdélyi püspök 132 Wilson, Thomas Woodrow 562, 563, 573, 575
III. Vilmos (Orániai) -* Orániai Vilmos Winchelsea portai követ 320
Vincze Sándor 563 Winkler, Judita 611
Vinicius, M. 27 Wittmann Tibor 264
Virchow, Rudolf 513 Wittstock, Erwin 594
Visinszkij, Andrej Januarevics 602 Wittstock, Joachim 630
Visumar vandál király 66 Wittstock, Oskar 521
Vitéz Mihály —* Mihály Wohlgemuth, Ludwig von 465, 466
Vittinghoff, Friedrich 611 Wolf, A. 386
Vix, Ferdinand 573-575 Wolf, Hartmuth 611
Vízaknai Geréb 185 Wolff, Christian 376, 384, 386
Vlad, Aloisiu 480 Wolfram, Herwig 72, 612
Vlad, Aurel 548, 553, 557, 564
Vlad, Dumitru 625
Vlad Dracul havasalföldi vajda 200, 202 Zaharia, Eugenia 613
Vlad Tepes havasalföldi vajda 202, 403 Zaicu, loan 523
Vladimir (Laodimir) bolgár kán 95 Zalán vezér -* Salán
Vladimirescu, Tudor 418 Zalmoxis 30
Vlaicu vajda 169 Zamoyski, Jan, kancellár 231, 261
Vlaicu, Aurel 519, 554 Zane, Gheorghe 459
Vörös Antal 629 Zborowski, Jan 231
Vulcan, Iosif 519, 520 Zborowski, Samuel 231
Vulfila gót püspök 70, 71 Zeno bizánci császár 79
Vulpe, Alexandru 610 Zerind, Árpád-házi herceg 107
Zichy Hermann gróf 486
Ziegler, Kari 522
Wagner, Ernst 620, 623, 629, 632 Zillich, Heinrich 594
Wallenstein, Albrecht gróf 286 Zimányi (Mráz) Vera 621
Wandruszka, Adam 606 Zimmermann, Franz 617
Wass Samu gróf 418 Zobur cseh vitéz 103
Weber, Georg 620 Zoltán (Erdóelvi, Erdeelui) magyar vezér 137
Weber, Johann 630 Zoltán, Árpád fia 137
Weber, Renate 620 Zólyomi Dávid 288-292
Wedgwood, С. V. 622 Zosimus pátriárka 57
Weiss Mihály 270, 274, 276, 307 Zounuk (Szónok) ispán 131, 137
Wekerle Sándor miniszterelnök 550, 560 Zounuk magyar főember 131
Wellmann, Robert 522 Zrínyi Ilona 324, 326, 332
Werbőczy István 222, 246, 251, 255 Zrínyi Miklós 313, 314, 318-321, 323
Werner, Carl 617 Zrínyi Péter 322, 323, 332, 333
Wese, Johann 221 Zrumeczky Dezső 523
Wesselényi Ferenc gróf, nádor 318-320, 322,
324, 332
Wesselényi István 361, 624 Zsámboki Smaragd vajda 177
Wesselényi Miklós báró (1750-1809) 402 Zsigmond (Luxemburgi) magyar és cseh
Wesselényi Miklós báró (1796-1850) 405, király, német-római császár 129, 133, 196,
408-412, 427, 439, 445, 471 197, 199, 200
Wiener, Paul 253 I. Zsigmond lengyel király 221

650
 Helységnévmutató

A mutatóban a helységneveket a szövegben előforduló alakjukban közöljük. A román és a német

nevet a magyar névalaknál adjuk meg. A mutató készítésénél az 1913. évi magyar Helységnévtárat,
C. Suciu: Dicjionar istoric al localitá{ilor din Transilvania (Bucure$ti 1967), valamint E.
W a g n e r : Historisch-statistisches Ortsnamenbuch für Siebenbürgen (Köln-Wien 1977) c. művét
vettük alapul. Az azonos vagy hasonló nevű helységeket a mai magyar megyék vagy az 1918 előtti
magyar vármegyék nevének feltüntetésével választottuk szét. A ma már nem létező helyneveket
vagy a nem használt névformákat dőlt betűvel szedtük. A jelek és a rövidítések jelentése: -»- utaló;
0 - megszűnt vagy nem azonosítható település; n - beolvadt; A - Ausztria; В - Bulgária; CS -
Csehszlovákia; H - Hollandia; J - Jugoszlávia; L - Lengyelország; N - Németország; О -
Olaszország; R - Románia; SZU - Szovjetunió; T - Törökország.

Abaújvár 141
A b o n y (Fehér m. 0) 131
Abrudbánya (Abrud; Gross-Schlatten; R) 205,
210, 341, 392, 393, 457, 492
A c tiu m 26, 27
Á c si (Bihar m. 0) 107
Agyagfalva (Lutita, -; R) 209, 447, 449
A iz is (Furluk; Firliug; -; R) 44
Ajtón (A jto n y ; Aiton; -; R) 37
Akasztó (Bács-Kiskun m.) 59
Álba Iulia —» Gyulafehérvár
A lburnus M a io r 40 -* még Verespatak
Alex. Odobescu 68
Algyógy (G erm isara; Geoagiu; Gergersdorf;
R) и з
Almakerék (Málincrav; Malmkrog; ) 21
Almás -» Váralmás
Almaszeg (Voivozi; -; R) 150
Almosd 263
A lm u s (Lom, B) 165
A lp á r v á r -» Tiszaalpár
Alparét (Szolnok-Doboka m.; B ábolna; Bobil-
na; Albrecht; R) 198
Alsócsernáton (Cernatul de Jós; -; R) 150-152,
154
Alsókomána (Comana de Jós; -; R) 92 -» még
Romána
Alsótatárlaka { T a r ta n a ; Tártária; -; R) 13,95,
97
Altaich 115, 130
Alvinc (Vinjul de Jos; U n te r -W in z ; Winzen-
dorf; R) 124, 143, 226, 252, 343, 552
A m p elu m 40, 45 -* még Zalatna
Amszterdam (Amsterdam, H) 334, 357, 361
Anarcs 94
Angyalos (Anghelu§; -; R) 154
Antwerpen 541
Apahida (Apahida; -; R) 78-80, 93, 612
Apor 112
A p u lu m 28,33,35,37,39,43,45,50,51, 53,54,
58,62, 81, 97,98, 123 -» még Gyulafehérvár
651 A quincum 44, 73 -» még Óbuda, Budapest
Arad (Arad; Arad; R) 39, 75, 120, 122, 124,
125, 139, 140, 155, 254, 260, 448, 465, 492,
494, 497, 499, 5° 9, 547, 548, 552- 554, 561,
564-568, 571, 573, 581, 582
Aranyosbánya (O ffen b á n ya ; Baia de Arie$;
Offenburg; R) 205
Aranyosgyéres (Cimpia Turzii; G ieresch, Je-
richmarkt; R) 88
Aranyoslóna (Luna; Lone; R) 443
A rcid a va (Varadia; Várádia; -; R) 25
A rg ed a va (Arcidava? 0) 25
A rka d iu p o lisz (Burgasz, B) 112
Árpás (Árpádul; Arpasch; R) 135, 169
Ártánd 79, 124
Asszonynépe (Asinip; Frauenvolk; R) n o ,
129, 131, 139
A sszo n y p a ta k a -» Nagybánya
Athén 55
Augsburg 109, 225
A u g u sta , A ugustae (Harlec; В) 165
Bábolna -r Alparét
B ácstorok (n Bács, Kolozs m.) 12
Bágyon (Bádeni; -; R) 17
Baia de Fier 11
Bakonybél 131, 138
Balázsfalva (Blaj; Blasendorf; R) 327, 328, 348,
379, 388, 412, 417, 419-421, 430, 431,
4ЗЗ-436, 438, 440-448, 45°, 470, 478, 515,
519, 537, 553
Balcata 62
B älgrad -» Gyulafehérvár
B á lv á n yo s (0; Háromszék m.; Bálváno?;
Götzenburg; R) 184, 204
Bánffyhunyad (Huedin; -; R) 592
Bányabükk (Vilcele; -; R) 17
Barancsf (Branicevo, J) 170
Baráthely (P a ra té ly ; Brateiu; Breitau; R) 62,
63, 68, 69, 75, 82, 90, 91, 93, 151, 154, 613
Barcarozsnyó (Ri$nov; Roseanu; R) 54
Barcaszentpéter (Sinpetru; Petersberg; R) 211
Baromlaka (Nagybaromiak; Valea Viilor; R)
134
Bárót (Baraolt; R) 160
Bártfa (Bardejov; CS) 324
Bátor —> Nyírbátor
Bázel (Basel; Svájc) 206, 253, 258, 353, 357
Bécs {V indobona; Wien; A) 101, 188, 205,206,
218, 219, 228, 239, 242, 253, 258, 263,
269-271, 274, 276, 283-286, 294, 319, 323,
325, 326, 328-334, 336-338, 347, З52, 354,
361, 370, 373, 375-380, 384, 385, 387, 388,
391, 398, 404, 416, 420, 423, 424, 426-433,
436, 439, 442- 444, 447, 448, 452, 458, 465,
466, 468-471, 481, 483, 486, 497, 509, 512,
517, 523, 528, 540, 543- 545, 549-552, 555,
557-559, 562, 566, 584, 596-602 -> még
Vindobona
Becse -» Törökbecse
Becskerek -» Nagybecskerek
Bécsújhely (Wiener Neustadt; A) 566
Bedecs (Bedeciu; -; R) 510
Békés 243
B ékésvár 116
Belényes (Beiu$; -; R) 517
Belényesszentmiklós (Sinnicolaul de Beiu$; -;
R) 151, 152
Belgrád (N á n d o rfeh érvá r; Beograd; J) 24, 97,
102, 105, 162, 170, 201, 204, 224, 276,
327-329,368,482, 567, 568,571,575 -> még
S in g idunum
Béltek (Krasznabéltek; Beltiug, Bildegg; R)
246
B en even tu m (Benevento; О) 105
Bereck (Brefcu; Bretz; R) 62, 69
Beregszász (Beregovo; SZU) 254
Berény (Hunyad m.; Beriu; Lammdorf; R) 107
Berethalom (Biertan; Birthälm; R) 59, 72, 213
Berlin 386, 423, 523, 540, 541, 557, 558, 566
Berve (Berghin; Blutroth; R) 93
B ersovia (Zsidovin) 35
Bersobis (B erso via ?) 44
Besenyő (Beszterce-Naszód m.; Vii$oara; Hei­
dendorf; R) 153
Besenyő -» Óbesenyő
Beszterce (Bistrita; Bistritz; R) 82, 92, 136,
160, 162, 171, 201, 204, 205, 207, 210, 213,
239, 240, 258, 301, 328, 346, 400, 468, 469,
502,510
Besztercebánya (Banská Bystrica; CS) 284
Betlen (Fogaras m.; Beclean; Bethlinen; R) 169
Betlen (Szolnok-Doboka m.; Beclean; Bethlen;
R) 358
Betlenszentmiklós (Sinmicläu?; Klosdorf; R)
81, 82, 143, 151, 358, 360
Bezdéd (Bezded; R) 123
Bibarcfalva (Biborjeni; -; R) 212
Bihar (B ih a r v á r; Biharea; -; R) 81, 88, 90, 94,
105, 107, 116, 119, 124, 127, 128, 130, 133,
134, 140, 141, 143, 144, 148-152, 155
Biharfélegyháza (Robiori; -; R) 122
Biharszentandrás (Sintandrei; -; R) 152
B ih a rvá r —* Bihar
Biriad 68
Bistritz —> Beszterce
B ito lja (Bitola, J) 163
Bizánc -* Konstantinápoly
Blenheim 334
Blidaru 23
Bodon (Magyarbénye; Biin; -; R) 140
Bogsán — > Boksánbánya
Boksánbánya ( Bogsán; Boc$a; Vasiovei; Alt-
werk, Neuwerk; R) 508
Bolgárszeg (n Brassó; $chei; Obere Vorstadt;
R) 419
Bolkács (Bälcaciu; Bulkesch; R) 213
Bologna 188
Bonchida (Bontida; Bruck; R) 178, 373
Bonyha (S zá s zb o n y h a ; Bahnea; Bachnen; R)
252, 358
BorosjenoCycno; Ineu;-; R)227,228,235, 260,
269, 275, 278, 316
Boroszló (Wroclaw, Breslau; L) 242
B orsodvár 141
Botfalu (Bőd; Brenndorf; R) 509
Botolani 91
Bögöz (Mugeni; -; R) 69, 212
Bözöd (Bezid; -; R) 63, 69, 88, 92
Brassó (Bra$ov; Kronstadt; R) 5,16, 69, 74, 79,
86, 92, 161, 197, 204-207, 212, 218, 219,
239-243, 253, 257, 262, 264, 266, 270,
274-276, 298, 307, 328, 334, 337, 339, 343,
347, 351, З56, 358-360, 372-374, 377, 384,
388, 404, 419, 421, 423-425, 431, 433, 440,
446, 454, 458, 460, 476, 492, 497, 499, 5° 2,
504, 508-510, 515, 517, 519, 520, 522, 523,
546, 547, 559, 561, 582
Bréma (Bremen; N) 105
Brigetio (Szőny) 44
Brünn (Brno; CS) 242, 294
Buda (n Budapest) 206, 217-220, 222, 223,
225, 227, 233, 236, 240, 243, 244, 262, 264,
270, 275-277, 284, 292, 316, 318, 319, 324,
326, 327, 355, 379, 403, 404, 419, 431, 436,
440 -» még Budapest
Budapest 513, 517-520, 522, 523, 532, 538,
541-546, 553, 557, 558, 562-566, 570-576,
595- 599, 601 még A q u in c u m , Buda,
Óbuda, Pest, Pest-Buda
Bukarest (Bucure$ti; R) 91, 98, 404, 419, 440,
442, 471, 482, 501, 513, 514, 519, 520, 528,
538, 540-544, 546, 547, 552, 554- 558, 560,
562, 566, 569-572, 580, 584, 596, 597, 599,
601, 602
Bules (Bulci; Bultsch; R) 39, 151
Bűzd (Bűzd; Bussd; R) 213
Bürkös (Birghi?; Bürgesch; R) 134
Cälugäreni 260
C arnuntum (Deutschaltenburg; A) 28, 43, 49 652
 C astra M a rtis (Kula; B) 74 Debrecen 213, 223, 233, 239, 240, 242-244,
C astra R egina (Regensburg; N) 79 254. 255. 258, 307, 316, 334, 339, 356, 453,
C ibinvär -» Orlát 456, 457, 573, 575
Cikádor 129 Dellőapáti (Apatiu; -; R) 199
Cimljanszkoje Gorodiscse 101 Demsus (Demsus; Demsdorf; R) 194
Cófalva (Tufaläu; R) 18 Dés (D ésvár; Dej; Desch; R) 17, 110, 144, 145,
Colonia A u relia A pulensis ( C hrysopolis , Maros- 155, 178, 204, 205, 210, 213, 239-241, 243,
portus; Partos; R) 50 291, 300, 352, 496, 510
Colonia U lpia T raiana -* Sarm izegelhusa Désakna (Оспа Dejului; Salzdorf; R) 130, 131,
155
D ésvár -* Dés
Csákó (Cicáu; R) 88, 151 Deszk 87
Csanád (M a ro sv á r; Cenad; Tschanad; R) 39, Detta (Deta; -; R) 121, 124
8i, 115-117. 125, 127. 128, 130, 143, 149, Déva (Déva; Schlossberg, Diemrich; R) 120,
155, 223, 226 122, 124, 143, 144, 157, 180, 210, 223, 234,
Csap 573 235, 252, 257, 260, 327, 392, 452, 453, 496,
Csapószentgyörgy (n Marosorbó; Oarba de 510, 516
Mures; R) 81, 87, 151 Dicsőszentmárton (Tirnáveni; St. Martin,
Csatár (Hegyközcsatár; Cetariu; R) 107 Martinskirch; R) 86, 509, 561
Csehi (Somlyócsehi; Ceheiu; R) 245 Diertia (Orsóvá; Orsóvá; Orschowa; R) 34, 37,
Csekefalva (Cecheíjti; R) 69 45
Csépán (Cepan; Tschepan; R) 75 D ionüszopolisz (Balcsik; B) 25
Cserhalom — » Kerlés 0
Doboka (Fogaras m.; ) 169
Csernáton (Cernatul; R) 91 -» még Fel- Doboka (D obokavár; Däbica; -; R) 92, 125,
sócsernáton 130, 133, 134, 137, 141, 143-145, 150-152,
Csernyahov 66 156, 157, 178
Csicsó, Csicsóvár (Cetatea Ciceului; R) 178, Doliche 49
180 Dombó (Dimbau; -; R) 136
Csicsókeresztúr (Criste?tii Ciceului; Nieder Dombos (Väleni; V oldorf, Wallendorf; R) 185
Kreuz; R) 151 Dombró (Maros-Torda m.; Dumbrava; -; R)
Csíkcsomortány (C síkcsom ortán; Somiéin; —; 136
R) 17 Dömös 128, 139, 152
Csikkarcfalva (Karcfalva; Cirta; -; R) 213 Drág (Dragu; -; R) 431
Csíkmadaras (Madaras; - j R) 342 Drassó (Drasov; Troschen; R) 175
Csíkmenaság (Armäseni; -; R) 212 Drinápoly (H adrianopolis; Edirne; T) 223,
Csíkrákos (Rácul; -; R) 213 228, 277
Csíksomlyó (n Csíkszereda, V á rd ó tfa lva ; Su- D risztra -» Szilisztra
muleu; R) 36 t Drobeta 34, 35, 37, 44, 45 — > még S zö ré n y v á r
Csíkszentdomokos (Sindominic; -; R) 602 Ducó 153
Csíkszentkirály (Sincräieni; -; R) 23, 151, 154
Csíkszentmárton (Sinmartin; -; R) 361
Csíkszentmihály (Mihailem; -; R) 212 E besfalva -*Erzsébetváros
Csíkszereda (Miercurea Ciuc; Szeklerburg; R) Ecel (Afel; Hesseldorf; R) 213
З52 Ecsed -> Nagyecsed
Csíkzsögöd (Jigodinu; -; R) 123 Eger 127, 128, 132, 227, 264, 290
Csittfalva (n Malomfalva; Citfölau; -; R) 143, Egerbegy (Agirbiciu; Arbegen; R) 134
150 Egeres (Aghiresul; -; R) 602
Csoklovina (n Lunkány; Cioclovina; -; R) 11 Egres (Igris; R) 129
Csolnakos (Cincis; R) 49 Elasszon 163
Csomafája (Ciumäfaia; -; R) 94 Élesd (Alesd; -; R) 567
Csombord (Ciumbrud; -; R) 66, 96-98, 124 Eleusis 42
Csongrád (C sernigrad) 95, 98, 102, 140 Énlaka (Inläceni; -; R) 54
Csongva (n Marosújvár; Uioara de Jos; -; R) Ennsburg 103
93 Enyed -* Nagyenyed
Csúcsa (Ciucea; -; R) 572 Eperjes (Presov; CS) 324
Eperjeske 123
Érdengeleg (Dindesti; Dindileag; -; R) 79, 88
Dálya (Dalj; J) 20 Erdőd (Ardud; Erdeed; R) 244, 245, 254
Dancseny 62 Erdőfüle (Filia; -; R) 212
653 Danzig (D a n cka ; Gdansk; L) 206, 231 Eresztevény (Eresteghin; -; R) 123
Érmihályfalva (Valea lui Mihai; R) 78,79,87
Erősd (Ariu?d; R) 15
Érsekújvár (Nővé Zámky; CS) 319, 320
Érszakácsi (Säcä?eni; R) 94
Erzsébetváros (E besfalva; Dumbräveni; E p-
peschdorf, Elisabethstadt; R) 87, 252, 373
Esküllő (A?tileu; R) 177
Eszék (Osijek; J) 320
Esztergom 109, 114, 115, 127, 155, 159, 161,
170, 186, 248, 318, 319, 322, 330, 470
Etulija 62
Facsád (F a csel; Fäget; Fatschet; R) 260, 565
Fájsz (Küküllőfajsz; Feisa; Füssen; R) n o
Fehérhegy (n Prága; Bílá Horá; CS) 284
Fehérvár -* Gyulafehérvár
Feketehalom (Codlea; Zeiden; R) 179
Felenyed (Aiudul de Sus; -; R) 88
Felsőbánya (Baia Sprie; Mittelstadt; R) 337
Felsőcsernáton (Cernatul de Sus; R) 92 -»
még Csernáton
Felsőlupkó (Gornyalyubkova; Gornea; -; R)
125
Felsőmarosújvár (n Marosújvár; Uioara de
Sus; -; R) 19
Felsővadász 269
Felventer (Vintere; -; R) 194
Felvinc ( У щ и 1 de S u s; Unirea; Oberwinz; R)
496
Fenes (Hunyad m. 0) 174
Fiatfalva (F iá th fa lv a ; Filia?; -; R) 69, 91, 92
Firenze 211
Firtosváralja (Firtu?u; R) 87
Flórina 163
Foc?ani 98
Fogaras (Fagaras; Fogarasch; R) 13, 148, 150,
169, 203, 209, 220, 221, 235, 245, 247, 248,
252, 253, 259, 267, 301, 304, 307, 323, 328,
329, 333» З40, 353» З56, 394, 469, 486, 506,
517, 523
(Arad m.; 0) 150
F ö ldvár
Földvár (Brassó m.; Feldioara; Marienburg;
R) 72, 92, 148, 169, 206, 219
Fonlak (Felnac; -; R) 87, 124
Franeker 356
Frankfurt am Main 423, 435, 441
Frankfurt am Oder 356
Fráta -* Magyarfráta
Fulda 104
Fülek (Fil’akovo; CS) 275, 324
Galacfalva (Galafii Bistrijei; Heresdorf; R) 82
Galgóc (Hlohovec; CS) 293
Gálospetri (Galospetreu; -; R) 122, 124
G a ltis (0) 65
G ambuc (Gombostelke; Gimbut; Gombutz; R)
136
Garamszentbenedek (Hronsky Benádic; CS)
133, 138, 212
Geertruidenberg 336
Gelence (Ghelinta; Gelentz; R) 212
Gelénes 73
Genes (Szatmár m.; Ghenp; -; R) 79
Gerend (Aranyosgerend; Lurtcani; -; R) 136
Gerend (Grind; -; R) 136
Giurgiu 260
G la d (Krassó-Szörény m.; 0) 103
Gogánváralja (G o g á n ú jvá r; Gogan-Varolea;
Gogeschburg; R) 213
Gombás -» Marosgombás
Goroszló -» Magyargoroszló
Gotha 507
Gönc 290
Görgényszentimre ( G ö rg é n y ; Gurghiu;
Görgen; R) 223, 235, 250, 341, 343
G öltinga (Göttingen; N) 386, 403
Grác (Graz; A) 517
Grodno 230
Guraszáda (Gurasada; Gursaden; R) 153, 194
Gyalu (Giläu; Julmarkt; R) 103, 137, 140, 141,
223, 232, 235, 242, 252, 267, 268, 301
Gyergyószentmiklós (Gheorgheni; Niklas-
markt; R) 154
Gyerómonostor -* Magyargyerőmonostor
Győr (G y ő rv á r ) 132, 141, 211, 325
Györgyfalva (Kolozs m.; Gheorgheni; -; R)
150
Gyula (Békés m.) 112, 124, 227, 228, 243, 245,
278
Gyulafehérvár (A p u lu m ; B ä lg ra d , Alba Iulia;
K arlsburg, Weissenburg; R) 75, 81, 87, 88,
93, 95,97, 102, 113, 114, 120-122, 124, 125,
130,132,133,137,140,141,143» 144,147,
150-153, 155, 156, 161, 162, 171, 175, 176,
178, 180, 186, 188, 191, 200, 201, 204, 205,
210, 213, 223-229, 234, 235, 240, 241, 243,
245, 253, 257-259, 261, 273, 277, 278, 283,
290, 300-302, 304, 306, '308, 309, 313, 316,
ЗЗО, 333, 334, 352-354, 356, 391-393, 449,
452, 453, 456, 478, 479, 496, 499, 5° 5,
568-572, 587, 593, 594, 612, 616 -> még
A p u lu m
-* Gyula
G yulam onostora
Gyulavarsánd (Vär?and; -; R) 124
Haarlem 385
Hadad (Hodod; Kriegsdorf; R) 228, 250
Hága (s’Gravenhage; H) 336
Hamburg 285
Halle/Saale 357, 375
Halmágy (Hälmeag; Halmagen; R) 135, 169
Hanszka-Luterija 62 654
 Háporton (Hopirta; R) 140
H a ra m vá r (Temes m.; 0) 129
Hari (Heria; R) 88
Harina (Herina; Mönchsdorf, Münzdorf; R)
186
Hátszeg (H a c a k ; Ha(eg; Hotzing, Wallenthal;
R) I I , 79, 174, 175, 190, 197, 203, 356
Hégen (Brädeni; Henndorf; R) 207
Hegyközkovácsi (Cauaceu; -; R) 107, 124
Hegyközszentimre (Sintimreu; -; R) 127
Herborn 306
H eren (Alsó-Fehér m.; 0) 140
Hermány (Szeben m.; Ca?olt; Kastenholz; R)
49
Heves 617
H évizu g ra (U gr a v á r ; 0) 148
Hidasliget (Pi?chia; Brukénau; R) 124
H id vég (Fogaras m.; 0) 169
Hildesheim 115, 130
Hódmezővásárhely 575
Hodony (Hodoni; -; R) 115, 122, 124
Holdvilág (Tapu; Abtsdorf, Appesdorf; R)
134, 250
Homoród (Homorod; Hamruden; R) 135
Homoróddaróc (Dráu?eni; Draas; R) 154
Homoródszentmárton (Martinig; Sankt-Mar-
ten; R) 212
Homoródszentpál (Sinpaul; -; R) 152
H o n tv á r (Hont) 141
Hosszúfalu (Satulung; Langendorf; R) 492
Höchstädt 334
H u n y o d , H u n y o d v á ra —> Vajdahunyad
Huszt (Huszt; SZU) 234, 235, 252, 334, 335,
341
Ia?i 440, 601
Igalja (Szolnok-Doboka m.; 0) 135
Hlye -* Marosillye
Illyéd (Ilidia; -; R) 150, 153, 174
Independenta 68
Ipp (Ip; -; R) 596
Ispánlaka ($pälnaca; -; R) 19, 86
Izvorul 68
Jajca (Jajce; J) 204
Jakabfalva (Iacobeni; Jakobsdorf; R) 150
Jenő -» Borosjenó, Szamosjenó
Jéna (Jena; N) 386
Jósikafalva (Beli?; -; R) 565
Kackó (Citcáu; -; R) 414
Kalán (Cälan; -; R) 508
Kálló -* Nagykálló
Kalocsa 116, 127, 209
K am enica (Kamenyec-Podolszkij; SZU) 328
K a n d ia (Iráklion, G) 318, 322
655 K a n iz sa -* Nagykanizsa
Kápolna 199
Karánsebes (Caransebe?; Karansebesch; R)
174, 226, 227, 235, 238, 239, 241, 260, 263,
304, 321, 502, 516, 517
Karatna (n Torja; Caratna; -; R) 154
Karcsa 94
Kardosfalva (n Kolozsvár; Cordo?; -; R) 79
Karlóca (Sremski Karlovci; J) 331, 377, 379,
470
K arlsburg -» Gyulafehérvár
Karos 123
Kassa (Kosice; CS) 206, 211, 212, 218, 220,
223, 227, 228, 239-241, 243, 244, 263, 265,
274, 283, 290, 293, 324, 575
Kasztoria 163
Kékes (Szolnok-Doboka m.; Chiochi?; Blau-
dorf; R) 134
Kelnek (Cilnic; Kelling; R) 17, 124, 154
Kendtelek -* Kentelke
Kenézlő 123
Kentelke (K e n d te lk e ; Chintelnic; Kindein; R)
134, 181
Kenyérmező (Cimpul Piinii; -; R) 202
K é r (Doboka m.; 0) 107
Kére (Cirta; Kerz; R) 129, 160, 167, 186, 210
Kercsesora (Kercisora; Cirti?oara; Kerz; R)
169, 326
Kerelőszentpál (Sinpaul; R) 229, 235, 251
Keresd (Cri?; Kreisch; R) 252, 358
Keresztényfalva (Brassó m.; Cristian; Neu-
stadt-Burzenland; R) 508
Kereszténysziget (Szeben m.; Cristian; Gross­
au; R) 328
Kerlés ( Cserhalom ; Chiriale?; Kirieleis; R)
133» 162
Keszi -» Mezőkeszü
Kézd -» Szászkézd
Kézdipolyán -» Kézdiszentkereszt
Kézdiszentkereszt (K é zd ip o ly á n ; Poian; -; R)
81, 91, 92, 98, 150
Kézdiszentlélek ( S ze n tlé le k ; Sinzieni; -; R)
153
Kézdivásárhely (Tirgu Secuiesc; Szekler Neu-
markt; R) 123, 204, 352, 501
Kidé (Chidea; -; R) 150
Kijev 388
Királyhelmec (Král’ovsky Chlmec; CS) 94
Kisakna (Ocni?oara; Grubendorf; R) 96
Kiscsűr ($ura Mica; Klein Scheuern; R) 92
Kisdisznód (Cisnädioara; Michelsberg; R) 160
Kisenyed (Singätin; Klein-Enyed; R) 393, 449
Kisgalambfalva (Porumbenii Mici; -; R) 69, 81
K iskerc -* Kercsesora
K isnyíres -» Szilágynyíres
Kisselyk (Seica Micä; Kleinschelken; R) 78,
81, 83
Kodyn 91
Kolozs (Cojocna; Salzgrub; R) n o , 205, 239
K o lo zsa kn a —►Mezöakna
Kolozsmonostor (n Kolozsvár; Cluj-Mänä?-
 túr; Appesdorf; R) 125, 130, 132, 134, 141,
143, 147, 151-153. 156, 157, 178, 199, 235,
242, 245, 252
Kolozsvár (C lu j; Cluj-Napoca; Klausenburg;
R) 12, 66, 68, 73, 79, 93, 119, 120, 122, 124,
'143, 147, 148, 171, 172, 178, 199, 204-206,
210-213, 226, 227, 239, 240, 242, 252, 253,
255-259, 281, 291, 300, 306, 308, 309, 319,
322, 327, 333, 340, 352, 354, 356-З58,
360-362, 373, 375, З76, 385, 386, 389, 394,
401-403, 408, 412, 417, 418, 421, 427, 430,
435- 437, 440, 443, 447- 449, 452, 460, 466,
471, 475, 476, 478, 486-488, 490, 492, 496,
497, 499, 504, 506, 508, 509, 512, 515, 517,
518, 520, 521, 523, 524, 532, 537, 542-544,
561, 563-565, 567, 570-574, 581, 582,
584-586,590, 591,597, 598,602,610,616 ->
még N apoca
Kolun (Colun; Kolun; R) 169
Komána (K o rm o sp a ta k; Comana; -; R) 169,
267 —> még Alsókomána
Konop (Conop; -; R) 150
K o n sta n tin á p o ly (Bizánc, Sztambul; Istanbul;
T) 74, 79, 87, 105, 110, i n , 170, 194, 201,
218, 219, 222-225, 227, 229, 236, 239, 243,
261, 268, 269, 271, 273, 275-278, 282, 286,
289, 292, 307, 3t5-3i7, 326, 348, 355, 356,
376
K oppány (Torda m.; 0) 145
Korinthosz 55
Korond (Corund; -; R) 87
K o sá ly (Kusaly; Coseiu; -; R) 62
Kosztezsd (Costeíjti; -; R) 23
Kozárvár (Cuzdrioara; -; R) 148
Kovácsi -> Hegyközkovácsi
Kőhalom (Rupea; Reps; R) 160, 357
Köpecbánya (Cäpeni; -; R) 123, 508
Körmöcbánya (Kremnica; CS) 507
Köröstarján (Tärian; -; R) 122, 124
Körtvélyes -> Szentmihálykörtvélyes
Kőszeg 218
Kővár (n Berkeszpataka; Cetate; -; R) 234,
235, 244, 245, 260, 333
Kövesd (Cove?; Käbesch; R) 134
Krajnikfalva (Josani; -; R) 124
Krakkó (Krakow; L) 188, 230, 231, 234, 235,
239, 240, 242, 253, 258, 261
K rassó (K rassófő, K ra ssó vá r; 0) 125, 130, 155,
174
Kraszna (K ra s zn a v á r; Crasna; -; R) 125, 130,
148, 244
Krászna (n Szitabodza; Crasna; -; R) 72
Kristyor (Hunyad m.; Cri?cior; -; R) 194
Kucsuláta ( C á ciu la ta ; Cuciulat; -; R) 17, 169
Kudzsir (Cugir; Kudsir; R) 95, 508
Kunágota 112
Kungyalu 137
Kutyfalva (Cuci; -; R) 81
Küküllővár (Cetatea de Balta; Kokeiburg; R)
125, 130, 145, 156, 157, 171, 178, 200
Lámkerék (Lancrám; Langendorf; R) 133, 152
Lapad (Oláhlapád; Lopadea Veche; -; R) 140
Lápos -» Magyarlápos
Lárissza 164
Lázári (Lazuri; -; R) 94
Lécfalva (Le;; -; R) 12
L ederata (Palanka; J) 33, 37, 74
Leiden 356
Lemberg (Lvov; SZU) 403, 404
Lemhény (Lemnia; -; R) 63
Lepanto 230
Lesnyek (Lesnie; -; R) 88, 194
I .ctcani 68
Linz 293
Lipcse (Leipzig; N) 357, 408
Lippa (Lipová; Lippa; R) 220, 222, 223, 226,
244, 269, 275, 278, 279
London 305, 327, 356, 375
Lőcse (Levoca; CS) 324
Luciu 59
Ludas (Nagyludas; Ludo?; I^ogdes; R) 134
Lugos (Lugoj; Lugosch; R) 226, 227,235, 238,
263, 304, 321, 356, 440, 470, 509, 567
Lund 221
I.upény (Lupeni; Schylu'olfsbach; R) 492, 508,
581
Lupsa -* Nagylupsa
Macvanska Mitrovica 113
Mádara 102, 123
Madéfalva (Siculeni; -; R) 383
Magyardécse (Ciresoaia; -; R) n o , 114
Magyarfenes (Finis; Fens; R) 211
Magyarfráta (Frata; -; R) 152
Magyargoroszló (G oroszló; Gurusláu; -; R)
262
Magyargyerőmonostor (Mánástireni; Ung.
Klosterdorf; R) 186
Magyarigen (Ighiu; Grabendorf; R) 62
Magyarkapus (Cäpu?ul Mare; -; R) 82, 213
Magyarlapád (Lopadea Nouä; -; R) 88, 124,
131
Magyarlápos (L ápos; Tirgu Lapu?; Laposch;
R) 178
Magyarpalatka (Pälatca; -; R) 62, 66, 68
Magyarpécska (Rovine; -; R) 124
Magyarpéterfalva (Petrisat; Petersdorf; R) 93
Magyarsáros (Delenii; Kleinfarken; R) 358
Magyarszentbenedek (Sinbenedic; -; R) 96
Magyarvalkó (Kolozs m.; Váleni; -; R) 79
Mainz 318
Makó 254, 575
Maksa (Moac?a; -; R) 212
Malomfalva (Maros-Torda m.; Moresti;
Mühlendorf; R) 81, 82, 87, 88, 91, 143, 148,
151, 188, 613
Malomvíz (Riu de Móri; Mühldorf; R) 194
M a lv a (0) 45 656
 Máramarossziget (S ig h et, Sighetul Marma;iei; Mezőtelegd (Tileagd; -; R) 134, 159, 186
R) ) 150, 493, 571, 572 Mezöviszolya (Visuia; -; R) 63
Marosbogát (Torda-Aranyos m.; Bogata de Michalkowo 20
Mure?; R) 109 M icia 39, 49, 65 -» még Vecel
Maroscsapó (Cipáu; R) 71, 81, 82, 124 Mihálcfalva (Mihalf; Michelsdorf; R) 436
Marosdécse (Decea; -; R) 14, 114 M ih á ld -* Mehádia
Marosfelfalu (Suseni; Prenzdorf; R) 19 Mihályfalva (Boarta; Michelsdorf; R) 20, 92,
Marosgombás (G o m b á s Gímbas; R) 84, 88, 93
91, 120, 122, 124, 151 Mikeszásza (Micäsasa; Feigendorf; R) 83
Marosillye (H lye; Ilia; Illiendorf, Elienmarkt; Miklósvár (Miclo?oara; -; R) 169
R) 189 Milano 206
Maroskarna (Blindiana; Stumpach; R) 75, 95, Milkó (Milcov; R) 170
97, 98, 119, 120, 122, 124, 614, 615 Mindszent 112
Maroslekence (Lechinja de Mure?; Leknitz; Miriszló (Miräsläu; -; R) 261
R) 50, 68, 151 Mogosani 68
Marosludas (Ludu?; -; R) 75, 157 Mogyoród 128
Marosnagylak (No?lac; -; R) 82, 87, 88,91,98, Mohács 209, 213, 217, 218, 220-222, 232, 240,
124, 613 617
Marosörményes (Ö rm ényes; Ormeni?; Ir- Mojgrád (P orolissum ; Moigrad; R) 75, 94,
mesch; R) 134 150, 612 -» még Porolissum
Marosszentanna (Sintana de Mure?; -; R) 63, Monteoru 91
65, 66, 68, 69, 71, 211, 612 M osaburg (Zalavár) 102
Marosszentkirály (Sincraiul de Mure?; -; R) Mosonvár (n Mosonmagyaróvár) 141
150 Moszkva III, 314, 601
Marosújvár (Оспа Mure?; Maroschujvar; R) Muhi 172
66, 96, 133, 499, 507, 509 Mundra (Mindra; - ; R) 169
M a ro svá r -* Csanád Munkács (Mukacsevo; SZU) 213, 227, 254.
Marosvásárhely (Tirgu Mure?; Neumarkt am 322, 326, 332
Muresch;R) 15,66, 68,69, 75,82, 143, 150, Murano (r, Velence; O) 343
204, 223, 227, 240, 241, 243, 258, 307, 335, Murány (Murán; CS) 322
343, З52, 354, 357, 375, 4°L 412, 417, 418, Muszka (Misca; -; R) 63, 124
430, 448-450, 452, 460, 490, 492, 499, 504, Muzsnaháza (Mágina; -; R) 88
509, 515, 521, 532, 559, 560, 570, 593 Mühlberg 224, 225
Marosvécs (Brincovene?ti; Wetsch; R) 252 M ü kén é 18
Marosveresmart (r\ Felvinc; Vere?mort; R) München 522
82, 91
M a ró t (Aranyosmarót; Zlaté Moravce; CS)
102, 103
Mártonhegy ($omártin; Martinsberg; R) 213 Nádasdaróc (Doroltu; -; R) 92
Medgyes (Media?; Mediasch; R) 62,63,67,93, Nádpatak (Rodbav; Rohrbach; R) 154
134, 154, 162, 204, 212, 219, 240, 263, 424, Nagyág (Sácárimb; Gross-Astdorf; R) 507
453, 510, 534, 572, 593 Nagybánya (A sszo n y p a ta k a ; Baia Mare; Frau­
Mehádia (M ih á ld ; Mehadia; -; R) 115, 124, enbach, Neustadt; R) 150, 155, 228, 231,
174 241, 328, 334, 337, 357, 452, 507, 522, 523
Merseburg n o , 115 Nagybecskerek ( B ecskerek; Zrenjanin; J) 224,
M eszes (0) 128 226
M esztá ko n ( n Brád; Nyírfalva; Mesteacan; -; Nagydisznód (Cisnádie, Heltau; RÍ 213
R) 392 Nagyecsed 270, 315, 337
Mezőakna (K o lo zsa k n a , S z á s z a k n a ; Ocnija; -; Nagyekemező (Tirnava; Gross-Probstdorf; R)
R) 66, 68, 69, 130 93
Mezöbánd (Band; -; R) 63, 78, 82, 84, 87, 91, Nagyenyed (Aiud; Gross-Enyed, Strassburg;
613 R) 87, 157,255,261,334,335,346,356,357,
Mezőcéked (M e zö c ik u d ; Valea Largá; -; R) 82 362, 363, 376, 386, 40!, 408, 417, 445, 454,
Mezőerked (S zá s ze r k e d ; Archiud; Arkeden; 497, 505, 515, 610
R) 151 Nagyernye (Ernei; Arn; R) 144
Mezőkeresztes 221, 260 Nagyfalu -* Szilágynagyfalu
Mezőkeszü (K é s z t; Chesáu; -; R) 107 Nagyharsány 327
Mezőkölpény (Culpiu; -; R) 153 Nagyiklód (Szolnok-Doboka m.; Iclod; -; R)
Mezőszopor (S z o p o r ; Soporul de Cimpie; -; 82, 94
657 R) 50, 51, 81, 150 Nagyilonda (Ileanda; R) 564
Nagykálló 270
Nagykanizsa ( K a n iz s a ) 262, 264, 276, 318,
321
Nagykároly (Card; Karol; R) 124, 574
Nagykomlós (N ém el-K o m ló s; Comlo$ul Маге;
Komlosch; R) 124
Nagylupsa (Lup?a; Wolfsdorf; R) 194
Nagymedesér (Medicorul Mare; R) 92, 151
Nagyosztró ( O szlró ; Ostrov; Gross-Roden-
dorf; R) 194
Nagyősz (Tomnatic; Triebswetter; R) 124
Nagysajó ($ieu; Großschogen; R) 181
Nagysink (Cincu; Gross-Schenk; R) 19, 159,
206, 213
Nagyszalonta (Salonta; -; R) 292
Nagyszeben ( S ze b e n ; Sibiu; Hermannstadt; R)
18,92,93, 159-161, 167,169, 172, 186, 198,
200, 202-207, 209, 211, 212, 219, 220, 226,
237, 239-242, 248, 253, 257, 258, 266,
273-275, 279, 298, 301, 302, 308, 333, 334,
339, 343, 347, 349, 351- 354, 356, 360, 361,
372, 373, 378, 381, 385-387, 394, 402-404,
423, 428, 430, 432, 433, 435, 436, 444-449,
452-454, 460, 466, 467, 478, 483, 486, 487,
492, 499, 505, 508-510, 512, 513, 515, 517,
518, 520, 522-524, 536-538, 541, 542, 549,
553, 558, 559, 570, 571, 574, 629
Nagyszentmiklós (Sinnicolau Maré; Gros-
sanktnikolaus; R) 39, 117, 124
Nagyszombat (Trnava; CS) 243, 376, 377
Nagyszőllős 319
Nagyteremia (Teremia Mare; Marienfeld; R)
124
Nagyvárad (Oradea; Grosswardein; R) 75, 78,
82, 124, 125, 128, 129, 133, 134, 149, 155,
177, 179, 194, 210-212, 219-223, 227, 228,
232, 234, 235, 239-242, 245, 253, 254,
258-261, 263, 270, 277, 287-289, 300, 306,
307, З09, 316- 319, 321, 326, 327, 329, 333,
337, 339, 356, 357, 362, 398, 452, 470, 492,
494, 497, 499, 5° 9, 5>9, 523, 564, 573- 575,
582
N aissus (Nis; J) 55, 165
Namur 128
N á n d o rfeh érvá r -* Belgrád
N apoca 44, 45, 51, 58, 62, 79, 80, 123, 143, 148
-» még Kolozsvár
Nápoly (Napoli; О) 218
Narbonne 105
Naszód (Näsäud; Nussdorf; R) 383, 444, 502,
517, 520
Németszentpéter (Siinpetrul German;
Deutsch-St. Peter; R) 86, 87, 124
Neuhaus (Jindíichúv Hradec; CS) 333
Nijmegen 324
N ik á p o ly (N icopolis; Nikopol; В) 197
Nikolsburg 285-287
Nis (Nis; J) 165, 166
Norfolk 336
Nürnberg 242, 302
Nyírbátor ( B á to r ) 213, 225, 226, 232
Nyitra (Nitra; CS) 102
( G logovác, Öthalom; G logovat;
Ó -A r a d v á r
Vladimirescu;-; R) 125, 129, 130, 141, 149,
1 5 0 , 155
Óbesenyó (B esenyő; Dudestii Vechi; Altbe-
schenowa; R) 119
Obrázsa (Obreja; -; R) 63
Óbuda (n Budapest) 109 —►még A quincum ,
Budapest
Ocfalva (Oteni; -; R) 92
Oescus (I s z k a r ; Gigen; B) 28, 55, 165
O ffenbánya -» Aranyosbánya
Ohrid 116, 166
Ó -H u n y a d v á r (n Vajdahunyad) 125, 130, 145,
152, 156, 157, 178
Ó -K o lo zsv á r — ►Kolozsmonostor
Oláhgorbó (Girbou; Birnbaum; R) 88, 95, 96
O láhnagyfalu -* Szelistye
Oláhtordos (Alsó-Fehér m.; Turdas; Toren­
dorf; R) 93
Olmütz (Olomouc; CS) 453, 458
Olthévíz (H é v íz , H évízu g ra ; Hoghiz; Warm-
bach, Warmwasser; R) 169
Oltszakadát (Sácádate; Sakedaten; R) 169
Ómoldova (Moldova Veche; -; R) 125, 148
Ónod 289, 290, 349
Ópálos (Pauli?; -; R) 124
Ópécska (Pecica; -; R) 81, 122, 124
Oppeln (Opole; L) 225, 260
Óradna (R a d n a ; Rudna; Altrodna; R) 136,
160, 162, 171
Oravica (O ravicabánya; Oravita; Orawitza; R)
87, 517
Orbó -» Szászorbó
Orlát ( C ibinvár; Orlat; Winsberg; R) 148, 383,
389, 444
O r ló (Orlaboldogfalva; Síntamaria-Orlea; -; R)
507
O rm od (Bresztó; Bresztov; SZU) 73
Oroszlámos (Banatsko Arandelovo; J) 116
Orsóvá (Ö rsvár; Or$ova; Orschowa; R) 87,98,
107, 112, 124, 150, 155, 559, 567
Osztró -♦ Nagyosztró
Ó -T o rd a v á r (Várfalva; Moldovene$ti; Burg-
dorf; R) 125, 130, 133, 134, 141, 145, 151,
152, 156, 157, 178 -* még Várfalva
Otranto 105
Oxford 356, 361
Ó zd - Ű zd
Ördögkút (Treznea; Teufelsbrunnen; R) 596
Őregyháza ( S z tr á z s a ; Straja; Hohenwarte; R)
175
Örményes -* Marosörményes 658
 Padova 188, 228, 235, 305, 306
Palatka -» Magyarpalatka
P a lm yra 48— 50
Parajd (Praid; R) 499
P a ra tély (P a ra té j) -* Baráthely
Párizs (Paris; F) 5,188,320,324,363,376,435,
441, 458, 459, 472, 541, 562, 568, 571, 573,
576, 579, 602
Párkány (Sturovo; CS) 325
Partos (Partom; -» R) 9 5
Pata (Heves m.) 617
P a la v á r (Kolozspata, Pata; -; R) 141
Pavia 107
Pécs 132, 204
Pécska -» Ópécska
Perjámos (Periam; Perjamosch; R) 124
Per?inari 18
Pest (n Budapest) 59, 179, 240, 242, 386, 424,
425, 429, 430, 438, 446, 475, 476, 478,
480-484,488,500,506,509,514,521 -> még
Budapest
Pest-Buda 429, 519 -►még Buda, Pest, Buda­
pest
Pestera (Pe?terea; -; R) 11
Péterfalva (Szeben m.; Petre$ti; Petersdorf; R)
180
Petrozsény (Petro?ani; Petroscheni; R) 492,
508, 510, 559, 567, 581
Pietroasa 71
P iski (Hunyad m.; Ópiski; Simeria Veche; -;
R) 122, 124, 150, 452
Piskitelep (Simeria Nouá; -; R) 509
Piskolt (Pi$colt; -; R) 92
Pliszka 123
Ploejti 98
Pontigny 129
Poetovio (Ptuj; Pettau; J) 49, 55, 60
Porolissum 37, 40, 49, 54, 143 -» még Mojgrád
Porumbák (Porumbacul; Bornbach, Warm­
bach; R) 267, 343
Potaissa 41, 45, 58, 62, 143 -» még Torda
Pozsesna (Pozsgás; Pojejena; -; R) 62
Pozsony (B resalauspttrc; Pressburg; Bratisla­
va; CS) 102, 105, 127, 140, 156, 217, 226,
232, 239, 243, 276, 283, 323, 327, 387, 408,
429, 43°. 432, 437, 439
Prága (Praha; CS) 112, 118, 211, 228, 232,
260-262, 282, 284, 294, 333, 442
Preszlav 123
P riszlop (Hunyad m.; Felsöszilvás; Silva$ul de
Sus, P rislop; -; R) 194
Przemysl 123
Ptuj -* Poetovio
Quedlinburg 113
Radnót (Iernut; Radnuten; R) 50, 88
659 Rákösd (Hunyad m.; Rácástia; -; R) 145
R a tia ria (Arcsar, B) 55, 165
Ratibor (Racibórz; L) 225, 260
Régen —> Szászrégen
Regensburg 206, 319
Reims 105
Resica, Resicabánya (Re?i{a; Reschitza; R)
508, 509, 567, 582
Resinár (Rä$inari; Städterdorf; R) 492, 505
Réty (Reci; -; R) 69, 150, 154
Ribice (Ribita; -; R) 194
Rigómező (Kosovopolje; J) 201
Rodostó (Tekirdag; T) 363, 387
Róma (Roma; O) 33, 42, n i , 125, 167, 170,
171, 217, 230, 330, 361, 377, 379, 388, 584
Romaski 66
R om ula (Re$ca; -; R) 45, 53, 58
Ruda ( n Brád; Ruda; -; R) 507
R u d n a -> Óradna
Rugonfalva (Rugäne$ti; Rugendorf; R) 66
Sahtu (Csanád m.; 0; Sajtény?) 139
Sajósárvár (Sirioara; Schart; R) 134, 141, 145,
148, 150
Sajtény (§eitin; -; R) 120, 122, 124
Salg ó vá r ( n Orlát) 148, 181
Salgótarján 508
S a m u m (0) 60
Sárkány ($ercaia; Schirkanyen; R) 169
Sárkel 101
Sarm izegethusa (Colonia D acica; Colonia U l­
pia T ra ia n a ; G r edis ty e, Várhely; G rädiste,
Sarmizegetusa; Burgort; R) 35, 42, 44-46,
48, 49, 53, 62, 72, 91, 143
Sarmisegethusa Regia (Űjvárhely; -; R) 23, 29,
32-34, 44
S a ro ld (Nagy-Küküllő m.; 0) 114, 150
Sáromberke (Dumbrävioara; Scharnberg; R)
75, i 8 i
Sárpatak (£arpofoc; §apartoc; Scharpendorf;
R) 134
Sárospatak 153, 322
S á rv á r (Beszterce-Naszód m.) -* Sajósárvár
S a v a ria (Szombathely) 60
Scarbantia (Sopron) 60
S c u p i -» Szkoplje
Sebes -* Karánsebes
Sebesán (n Felvinc; Sibi$eni; Sebesdorf; R) 95
Sebesvár, Sebesváralja (Bologa; -; R) 54, 178,
203
Segesvár (Sighi$oara; Schässburg; R) 18, 50,
62,69,79,81,88,92,114,150,151,204,206,
207, 211, 212, 219, 240, 250, 361, 423, 433,
437, 453, 490
Sellenberk ($elimbär; Schellenberg; R) 262
Sepsibesenyő (Pädurenii; -; R) 212
Sepsikilyén (Chilieni; -; R) 212
Sepsiszentgyörgy (Sfintu Gheorghe; St. Geor­
gen; R) 63, 69, 92, 120, 123, 150, 154, 204,
243
 i
Septér ($opteriu; Siebendorf; R) 63
S erdica (Szófia; В) 55, 57, 165
Seres (Szerre; G) 163
Siena г п
Sikló ($icläu; -; R) 119, 130, 122, 124
Simánd ($imand; -; R) 243
Siménfalva (Simonéin; R) 92, 150
S in g idunum 36, 44, 77, 97 -* még Belgrád
S ír i Világos
S irm iu m 60, 82, 86, 113
Siscia (Sziszek, Sisak; J) 27, 60
Sión 123
Slon-Prahova 98, 123
Solymos (Arad m.; n Lippa; $oimus; -; R)
220, 222
Somkerék ($intereag; Sinteragen; R) 134
Somlyóújlak (Uileacul Simleului; -; R) 73
Somogyvár 129
Sopron (S o p ro n vá rJ 141, 263, 324
Sorostély (Sorostin; Schoresten; R) 358
Sóvárad ( n Szováta; Sárűfeni; -; R) 66
Spanjov 68
Speyer 228, 231, 232, 238
Stuttgart 505, 523
Suceava 91
S u cid a va (Celei) 74
Szabács (Sabae; J) 204
Szabadhely (S zo m b a th e ly ; Simbáteni; -; R)
139
Szabolcs, Sza b o tcsvá r 140, 141
Szakadát -♦ Oltszakadát
Szalacs (Sálacea; -; R) 121, 122, 124, 128, 131
Szalánkemén (Zlankamen; J) 95, 329
Szalárd (Salard; R) 107
Szaloniki (Thesszaloniké; G) 558 -» még
Thesszaloniké
Szalonta -» Nagyszalonta
Szamosfalva(n Kolozsvár; Some?eni; -; R) 78,
79, 80, 93, 94, 613
Szamosjenő (Jenő, K isjen ö; Fundatura; -; R)
82, 107
Szamosszentmiklós (Sinnicoarä; Nickelsdorf;
R) 150
Szamosújvár (Gherla; Neuschloss; R) 72, 227,
235, 244, 252, 373, 470
Szántó 107
Szarajevó (Sarajevo; J) 165, 556
Szárazajta (Aita Seacä; -; R) 602
Szarvas 117
Szárhegy (Csík m.; Läzarea; -; R) 361
Szászbogács (Bágaciu; Bogeschdorf; R) 213
Szászbuda (Bune?ti; Bodendorf; R) 71
Szászfehéregyháza (Visori; Weisskirchen,
Deutschweisskirch; R) 154, 213
Szászfenes (Florenti; Fenesch; R) 316
Szászhermány (Brassó m.; Hárman; Honig­
berg; R) 12, 68, 69, 92
Szászkézd (K é z d ; Saschiz, Keisd; R) 134, 154,
162, 186
Szászorbó (Girbova; Urwegen; R) 134, 154,
159
Szászrégen (Reghin; Sächsisch-Reen; R) 162,
449, 450, 496
Szászsebes (Sebe?; Mühlbach; R) 75, 88, 95,
133, 134, 154, 159, 200, 204, 205, 211, 212,
222, 227, 425, 490
Szászváros (Orá?tie; Broos; R) 159, 160, 197,
204, 240, 257, 355, 446, 468* 469, 548
Szatmár-Németi (S z a tm á r , S z a lm á r v á r ; Sa-
tu-Mare; Sathmar; R) 103, 140, 149, 155,
220, 228, 252, 337, 353, 367, 492, 573-575
Szeben -* Nagyszeben
Szeged 155, 213, 224, 243, 254, 459, 510, 573
Szék ( S z é k a k n a ; Sic; Seck; R) 205, 239
S zé kelyb á n ja (n Várhegy) 235, 251
Székelydálya (Daia; -; R) 213
Székelyderzs (Dirjiu; -; R) 122, 123, 212
Székelyhíd (Sácueni; -; R) 88, 91, 321
Székelykeresztúr (Cristuru Secuiesc; Kreutz;
R) 69, 88, 92, 98, 151
Székelypetőfalva (Peteni; Petersdorf; R) 154
Székelyszállás (Sála?uri; Szeklerzollesch; R) 92
Székelyszenterzsébet (Eliseni; -; R) 92, 150
S zé k e ly tá m a d (n Székelyudvarhely) 235, 251
Székelyudvarhely (U d va rh ely ; Odorhei Secui­
esc; O dorhellen, Hofmarkt; R) 79, 150, 153,
204, 207, 250, 341, 355, 382, 385, 417
Székes (Colibi; -; R) 175
Székesfehérvár 109, 122, 127-129, 144, 155,
217, 221
Székudvar (Socodor; -; R) 88
Szelindek (Slimnic; Stolzenburg; R) 79
Szelistye ( O lá h n a g yfa lu ; Säli?te; Grossdorf;
R) 492, 505
Szentábrahám (Avräme?ti; -; R) 150
Szentágota (Agnita; Agnetheln; R) 206, 510
Szentbenedek (Minástirea; -; R) 252, 360
Szentendre 87
Szentes 82, 98
Szentgotthárd 321
Szentgyörgyválya (Valea Singeorgiului; -; R)
88
Szentimre (Marosszentimre; Sintimbru; -; R)
200
Szentjakab (Mezöszentjakab; lacobeni; -; R)
50, 150
Szentkeresztbánya (Vlähija; Karlshütte; R)
508
S ze n tlá szló v á ra (Krassó-Szörény m.; 0) 148
Szentmihálykörtvélyes (Peri; SZU) 194, 213
S ze n tm ikló s (Torda m.; 0) 145
S ze n tp é te rv á r (Leningrád; SZU) 352, 376
Szerdahely (Miercurea; Reussmarkt; R) 159,
160, 537
Szerencs 263
Szigetvár 227, 228, 313
Szilágynagyfalu (Nusfalau; -; R) 94, 613 6 6 o
 Szilágynyíres (K isn yires; Ciuta; R) 94
Szilágysomlyó ($imleul Silvaniei; R) 73, 75
Szilisztra (D orosztolon, D urostorum , D riszlra ;
B) 102, I I I , 113, 123
Szína (Abaúj m.; Sena; CS) 218
Szind (Sandulesti; R) 145
Szitabodza (n Mágyarbodza; Sita Buzáului;
. R) 12
Szkoplje ( S c u p i; Skoplje; J) 163, 165, 166
Szófia (S erd ica ; B) 163, 165, 166
S zo k m á n d -* Vadverem
Szolnok 155, 226, 239, 273, 288, 289
S zo m b a th e ly (Fogaras m.; 0) 169
Szombathely (Vas m.) 60
Szökefalva (Seuca; R) 452
Szörcse (Surcea; R) 23
S zö ré n y v á r, S zö r é n y tornya (D robeta, Turnu
Severin; R) 171, 173, 174, 203 -» még
Drobeta
Sztambul -» Konstantinápoly
Sztrigyszentgyörgy (Streisingeorgiu; -; R)
150, 194
T a kso n y (Alsó-Fehér m.; 0) 110, 140
Talmács (Szeben m.; Tälmaciu; Talmesch; R)
135, 153, 161, 169
Tapae (0) 31, 32
Tápiógyörgye (Pest m.) 59
Tarpa 94
Tärtäria -» Alsótatárlaka
Tasnád (Tárnád; Trestendorf; R) 244, 245
Teke (Teaca; Tekendorf; R) 162, 177
Tekeröpatak (Valea Strimbä -; R) 68, 71, 72
Telegd -» Mezőtelegd
Temesliget (Pädureni; -; R) 124
Temesvár (Timisoara; Temeschwar; R) 88,
119, 120, 122, 124, 125, 130, 149, 155, 210,
226, 227, 254, 260, 276, 278, 318, 326, 327,
355, 492, 494, 497, 523, 561, 564, 572, 573,
582, 585, 593
Thesszaloniké 105, 163 -* még S z a lo n ik i
Tibiscum (Zsúppá; Jupa; -; R) 39, 45
Tibód (Tibodu; -; R) 41
Tihó (Tihäu; -; R) 62
Tirgovi$te 260, 273, 275,
Tirnovo -> Veliko Tirnovo
Tiszaalpár (C a stru m O lp a r, A lp á r ) 140
Titel (Titel; J) 140
Tokaj 112, 218, 228, 240, 263
Topánfalva (D eusara; Cimpeni; Topesdorf; R)
391, 476
Torda (P olaissa; Turda; Thorenburg; R) 87,
109, 114, 122, 124, 129, 138, 140, 143, 145,
152, 162, 178, 182, 196, 199, 204, 205, 210,
213, 223, 225, 227, 233, 239-241, 243, 256,
2 5 9 , ЗОО, 341, 352, 496, 499, 504, 509, 538,
543 -* még Potaissa
T ordaakna (n Torda) 130, 133
Tordos (Hunyad m.; Turda?; Thorndorf; R)
661 140
Torja (Turia; -; R) 154
Torockó (Rimetea; Eisenmarkt; R) 205, 210,
342, 343, 492, 508
Torockószentgyörgy fColtesti; -; R) 393
Torony (0; Torontál m.) 254
Tóti (Bihar m.; Táuteu; -; R) 73
Tournai 79
Törcsvár (Bran; Törzburg; R) 235
Törökbecse (Becse; Novi Becej; J) 226
Tövis (Teiu?; Dreikirchen; R) 85, 88,262,499
Trau (Trogir; J) 172
Trianon 5, 576, 577, 579, 582, 592
Troesmis (Iglija; -; R) 41
Turnu Severin 596 -» még Szörényvár
Tusnád (Tu$nad; Tuschnad; R) 503, 547
U dvarhely -* Székelyudvarhely
U gra (U ngra; Galt; R) 169
U gra (U ngra; Ungra; Galt; R) 169
0
Ugramonostor (Bihar m.; ) 148
Ú jegyház (N ocrich; Leschkirch; R) 159
Ú jős (F in tín ele; Eisch; R) 67, 68, 75
Ú jv á r (K ükiillő m .; 0) 178
Ú jvárhely -» Sarm izegethusa R egia
U lpia T ra ia n a -» Sarm izegethusa
U trecht 310, 337, 357
Ű z d (0) 186
Uzdiszentpéter (Sinpetrul de Cimpie; Peters-
dorf; R) 358
Vác 239, 284
Vadász (Vinatori; -; R) 107
Vad verem ( S z o k m á n d ; Odverem; -; R) 140
Vaja 279
Vajdahunyad (H u n y a d v á r a ; Hunedoara; Ei­
senmarkt; R) 145, 200, 212, 252, 390, 499,
508, 567, 582 -» még Ó -H u n y a d v á r
Vajdakamarás (Vaida Cämära?; -; R) 68
Vajdaszentivány (Voivodeni; Johannisdorf; R)
81
Várad -* Nagyvárad
V áradhegyfok (n Nagyvárad) 129
Váralmás (Almás; Monostoralmás; Alma?u; R)
150, 186
Várfalva (Moldovene?ti; Burgdorf; R) 143 -*
még Ó -T o rd a v á r
Várhely -» Sarm izegethusa
Vármező (Buciumi; -; R) 62
Várna (Varna; В) 200
Varsó (Warszawa; L) 314
Vártelek (n Zilah; Ortelec; -; R) 143, 155
Vásárhely -♦ Marosvásárhely
Vasvár 321, 322
Vecel (M ic ia ; Vetel; Vitzel; R) 63, 65, 69, 91
Velence (Venezia; О) 127, 206, 211, 360, 376
Veliko Tirnovo ( T irnovo; B) 170
Venice (Veni(a; Wenitze; R) 169
Verespatak (A lburnus M a io r; Rosia Montana;
Goldbach; R) 40, 392, 457 -» még A lburnus
M a io r
Veria 163 Zabola (Zäbala; Gebissdorf; R) 154, 208
Vermes (Beszterce-Naszód m.; Vermi?; Wer- Zágráb (Zagreb; J) 482
mesch; R) 151 Zalatna (A m p e lu m ; Zlatna; Kleinschlatten; R)
Veszprém 153, 226 13, 62, 205, 210, 235, 341, 347, 391, 402,
Vessződ (Vesäud; W assid; Wassied; R) 134 449, 507, 509 -» még A m p elu m
Vicina (0) 170 Zalavár 140
Vicus A n a rto ru m (0) 47 Zám (Hunyad m.; Zam; Sameschdorf; R) 572
Vicus P irustarum (0) 48 Zára (Zadar; J) 206
Vidin 103, 105, 114-116, 138, 167, 170, 171 Z a rá n d vá r (0) 107, 150, 155
Világos (Siri; $iria; R) 128, 191, 227, 228, Zemplén (Zemplín; CS) 140
260, 460 Zernyest (Zärne?ti; Zernescht; R) 72, 328
V im inacium (Kosztolác; Kostolac; J) 33, 53, 54 Zetelaka (Zetea; -; R) 510
Vindobona 60 -» még Bécs Zeykfalva (Streiu; R) 69, 124, 147, 194
Visegrád 141 Zilah (Zaläu; Waltenberg, Zillenmarkt; R) 73,
Vízakna (Оспа Sibiului; Salzburg; R) 75, 92, 239. 515. 523, 567
93, 125, 161, 239, 452, 492 Zimándújfalu ( Ü jzim á n d ; Zimandul Nou;
Vizesd (Torontál m.; Vizejdia; R) 124 R) 150
V o ld o rf -* Dombos Zimony (n Beograd; Zemun; J) 228
Völc (Veit; Velz, Wölz; R) 75 Zürich 356
Vranje 166
Zsibó (Jibou; -; R) 335, 460
Wiener Neustadt -* Bécsújhely Z sidó (Zsidóvár; Idioara; -; R) 174
Wietenberg 18 Zsitvatorok 264, 275
Wittenberg 258 Zsuk (Jucu; -; R) 188

662
 Képek jegyzéke
Rövidítések: ELTE = Eötvös Loránd Tudományegyetem; IM = Iparművészeti Múzeum;
MNG = Magyar Nemzeti Galéria; MNM = Magyar Nemzeti Múzeum; MTA MKCs =
Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Kutató Csoport; MTKCs = Magyar
Történelmi Képcsarnok, 'MNM; OL = Országos Levéltár; OMF = Országos Műemléki
Felügyelőség; OMM = Országos Műszaki Múzeum; OSzK = Országos Széchényi Könyvtár;
RMK = Régi magyar könyvtár. Szerk. Heinrich Gusztáv; RMNy = Régi magyar nyomtatvá­
nyok

A megyék feltüntetésénél az 1913. évi megyebeosztást vettük figyelembe.

Fekete-fehér képek
1. Bronzkori aranylelet, Somogyom /$mig, Schmiegen, Kis-Küküllő m./ (MNM 180.1880.
1-29.)
2. Szkíta leletek: 1) „bronzcsörgő”, Gernyeszeg /Gorne$ti, Kertzing, Maros-Torda m./
(MNM 3.1929.); 2) bronztükör, Makfalva /Ghindari, Maros-Torda m./ (MNM 29.1913.)
3. Dák ezüst ékszerek: 1) Torockószentgyörgy /Colte^ti, Torda-Aranyos m./, Nagyenyed
/Aiud, Strassburg, Alsó-Fehér m./ környéke és Nagyvárad /Oradea, Grosswardein/ (MNM
29.1893.; 110.1894.3.; 81.1893.34-35.); 2~ 3 ) Nagykagya /Cadea, Bihar m./, Darlac /Dirlos,
Durless, Kis-Küküllő m./ és Cserbei /Cerbal, Hunyad m./ (MNM 2.1944.2-3.;
102.1893.1-2.; 77.1875.4.; 15.1891.)
4. Daciából származó érmek: 1) Dacia provincia alapítása idején vert érem; 2 - 3 ) a dák háborúk
befejezésekor vert dénárok a leigázott Dacia és a Duna folyó megszemélyesített alakjával; 4)
Viminaciumban Philippus uralkodása alatt vert érem Dacia alakjával és légióinak jelvényeivel
(MNM Éremtár)
5. Verespataki /Rosia Montaná, Goldbach, Alsó-Fehér m./ viasztáblák (MNM)
6. Dísztál Bereckről /Brejcu, Bretz, Háromszék m./. Fényezett fekete színű, besimított
díszítéssel (MNM N 61.51.1.)
7. Gepida ékszerek: 1) arany fülbevaló, Bánffyhunyad /Huedin, Kolozs m./ (MNM RN
84.1897.1. ); 2) félhold alakú aranycsüngő, Nagyvárad /Oradea, Grosswardein/ (MNM N
82.3.1. = N 879.); 3 ) rekeszes karddíszgomb, Erdély (MNM N 854.); 4 ) arany karperec,
Erdély (Kolozsvár, volt Erdélyi Nemzeti Múzeum Régiségtára, ltsz. 2364. Archív fotó); 3)
aranygyűrű, Nagyszentmiklós /Sinnicolau Mare, Großsanktnikolaus, Torontál m./, Ke­
resztúri-pusztai téglagyár (MNM R 29.1895.31. = N 693.); 6-7) fibulapár, Nagyvárad, volt
Guttman-féle téglagyár (Eredeti ltsz. Püspöki Múzeum 245-246.1889. Archív fotó, MNM
Adattár); 8) aranygyöngyök; 9) fibula, Nagyvárad (Eredeti ltsz. Püspöki Múzeum 138.1911.,
az egyik aranygyöngy 100.1901. Archív fotó: ELTE Régészeti Tanszék Fényképgyűjtemé­
nye)
8. Korai avar sírleletek: 1 - 2 ) kengyelpár, Dicsőszentmárton /Tirnáveni, St. Martin, Kis-
Küküllő m./ (MNM RN 20.1913.1-2.); 3 ) arany fülbevaló egykori erdélyi magángyűj­
teményből (MNM N 64.6.3. = N 856.); 4 - 6 ) lószerszámok, Németpereg /Peregul Maré,
Deutschpereg, Arad m./ (MNM RN 84.1898.1-3.); 7) arany fülbevalópár, Torda /Turda,
Thorenburg/ (MNM Orn. Jank. III. 1-2. = N 206-207. Közöletlen)
9. Öntöttbronz szíjvégek, övdíszek, fülbevalók késő avar sírokból: r ) Zilah /Zaláu, Waltenberg,
Szilágy m./ (MNM 8.1921.1.); 2 - 1 2 ) Aranyosgyéres /Cimpia Turzii, Jerichmarkt, Torda-
Aranyos m./ MNM 20.1913.1-2. és 22.1936.1-4. Utóbbiak Téglás István magángyűj­
teményéből)
10. r, 4 - 3 ) Kengyelek és lószerszámdíszek a Kolozsvár Zápolya utcai 11. = 3/1942/ sírból; 2)
bőrtarsoly függesztőfüle a 10. = 2/1941/ sírból; 3 , 6-7) ezüst övveretek az 1911. évi 1. sírból
(Archív fotók)
11. Ezüstkincs Királyföldről (MNM 62.1891.1-21.)
12. Ivmezö a gyulafehérvári /Alba Iulia, Weissenburg/ első székesegyházból a megdicsőült
Krisztus ábrázolásával, 1100 körül. Székesegyház, déli kapu belső oldala. Másodlagos
66з elhelyezés
13- A megdicsőült Krisztus két apostol között a gyulafehérvári /Alba Iulia, Weissenburg/
székesegyház déli kapujának ívmezején, 1200 körül
14. Szent Péter- /jelenleg evangélikus/ templom Harinán /Herina, Mönchsdorf, Beszterce-
Naszód m./, nyugatról, 1200 körül
15. Görögkeleti templom Guraszádán /Gurasada, Gursaden, Hunyad m./, épült az itt
letelepedett románok számára 1300 körül, délkeleti nézet
16. Kére/Cirta, Kerz, Szebenm./, a cisztercita kolostor és templom maradványai délkeletről, 13.
század első fele
17. A brassói /Brasov, Kronstadt/ Szent Bertalan- /evangélikus/ templom szentélye. A kerci
műhely alkotása, 13. század közepe
18. A gyulafehérvári /Alba Iulia, Weissenburg/ székesegyház déli mellékhajója, 13. század első
harmada
19. Görögkeleti román templom Demsuson /Demsu$, Demsdorf, Hunyad m./, 13. század
közepe, délnyugati nézet
20. Görögkeleti román templom Zeykfalván /Strciu, Hunyad m./, 13. század második fele,
északnyugati nézet
21. Szászsebes /$ebe§, Mühlbach, Alsó-Fehér m./, az evangélikus templom szentélyének
belseje, 14. század második fele
22. Kolozsvári Márton és György Szent György-szobra, 1373. Prága, Nemzeti Galéria (Fotó:
Jaroslav Jerábek, Národní Galerie v Praze)
23. A Latorvár /14. század/ a Vöröstoronyi- /Turnu Ro$u, Rothenturm, Szeben m./ szorosban,
háttérben a talmácsi /Tälmaciu, Talmesch, Szeben m./ várral /14. század/. J. Blössing
tollrajza és vízfestménye, 1735 körül (MTKCs 69.114.)
24. Pietá részlete a nagyszebeni evangélikus templomból, 1400 körül. Nagyszeben /Sibiu,
Hermannstadt/, Bruckenthal Múzeum (Fotó: MNG Fényképgyüjtemény)
25. Kolozsvár /Cluj-Napoca, Klausenburg/, Szent Mihály-templom hosszházának belseje,
1430-as évek
26. Johannes von Rosenau falképe a nagyszebeni /Sibiu, Hermannstadt/ evangélikus templom
szentélyében, 1445. Másolat (MNG)
27. A vajdahunyadi /Hunedoara, Eisenmarkt/ vár délnyugat felől, 13-15. század második fele
(OMF Fényképgyűjtemény)
28. A vajdahunyadi /Hunedoara, Eisenmarkt/ vár délkeleti nézete. J. Blössing(?) tollrajza és
vízfestménye, 1735 (MTKCs 68.113.)
29. Hunyadi János síremlékének fedőlapja, 15. század utolsó harmada. Gyulafehérvár /Álba
Iulia, Weissenburg/, székesegyház, déli mellékhajó
30. Hunyadi János szarkofágjának eredeti oldallapja, 15. század utolsó harmada. A jelenlegi
fedőlap a 16. század közepén készült. Gyulafehérvár /Alba Iulia, Weissenburg/, székes-
egyház, déli mellékhajó (MNG Fotógyűjtemény)
31. Bronz keresztelőmedence Segesváron /Sighi$oara, Schássburg/, az egykori domonkos,
jelenleg evangélikus templomban, 1440
32. Az evangélikus templom /14-16. század/ és a városháza /16. század eleje/ Nagyszebenben
/Sibiu, Hermannstadt/, délnyugat felöl. (Emil Fischer felvétele, 1900 körül)
33. Falképek 15. századi román templomokból: 1 > Szent István, Szent László és Szent Imre a
kristyori /Criscior, Hunyad m./ görögkeleti templom hajójának déli falán; 2 ) a ribicei /Ribi(a,
Hunyad m./ görögkeleti templom alapítói: Vladislav és Anca, a templom hajójának déli falán;
3 ) a kristyori /Criscior, Hunyad m./ görögkeleti román templom alapítói: Bálea feleségével,
Vicével és fiával, Stefannal, a templom hajójának nyugati falán
34. Lázói János gyulafehérvári kanonok kápolnájának északi homlokzata, Gyulafehérvár /Alba
Iulia, Weissenburg/, 1512 (Fotó: OM F Fényképgyűjtemény)
35. Részlet János Zsigmond /+1571/ szarkofágjáról a gyulafehérvári /Alba Iulia, Weissenburg/
székesegyház északi mellékhajójában, 1571 körül
36. Fa harangtorony Mezőcsáváson /Ceua§u de Cimpie, Maros-Torda m./, 16. század második
fele
37. Erdély térképe (J. H onterus, Chorographia Transylvaniae. Basiliae, 1532)
38. Erdélyi nyomdákban készült könyvek címlapjai: 1) Augustinus, Aurelius: Sententiae ex
omnibus operibus d iv i A u g u stin i decerptae. /Corona/ MDXXXIX [Honter] (RMNy 30.); 2)
[Heltai Gáspár transi.:] Catechism us m inor, a z a z a keresztyéni tudom anac reuideden valo
sum aya. Colusuarba 1550 /Heltai és Hoffgreff/ (RMNy 86.); 3 ) Tinódi Sebestyén: Cronica,
Tinódi Sebestien szörzese. Colosvarba, 1554 /Hofgreff/ (RMNy 109.); 4 ) /Werbőczy István:/
664
 [Magyar] D ecretum , a z a z , M a g y a r és E rdély országnac T öruény könyue. H e lta i G áspártól
w yonnan meg nyo m la tto t. Colosvarot, 1571 (RMNy 307.)
39. Bánffy Pál könyvtáblája Luther és Melanchton arcképével, 1569. Ismeretlen helyen (Közli:
Magyar Iparművészet XIX, 1916. 15.)
40. 1 ) [Tetroeuangcl] (Тет(кку[лмге]д. EfMtiosb 1561 Kojtcn ши T8awj>.) [Bra?ov, 1561. Coresi si
Tudor] Johann Benkncr brassói bíró megbízásából liturgikus használatra készült részleges
román bibliafordítás. Címlap (RMNy 168. OSzK); 2 ) [Palia] (( 1\л!л) (Uifsipít 1582 Шмеднь
ши Mafien;,) [Orá$tie, 1582. $erban $i Marién], Fordította Tordasi Mihály, az erdélyi
románok református püspöke. Címlap (RMNy 519. OSzK); 3 ) az első román nyomdász,
Filip mester monogramja a szebeni evangeliáriumon, 1546 (Gutenberg Jahrbuch, 1966)
41. Bocskai István. Ismeretlen művész rézmetszete, 1605/1606 (MTKCs 11766.)
42. Kolozsvár /Cluj Napoca, Klausenburg/ észak felől. Ismeretlen mester rézkarca Egidius van
der Rye rajza után, 1617 (MTKCs T. 1420.)
43. Szószék mellvédje a kolozsvári /Cluj-Napoca, Klausenburg/ Farkas utcai református
templomban. Az alabásírombetétek Elias Nicolai nagyszebeni kőfaragó művei, 1646
44. Bethlen Gábor arcképe. II). Egidius Sadeler rézmetszete, 1620 (MTKCs 776.)
45. Szász királybírók sírkövei a nagyszebeni /Sibiu, Hermannstadt/ evangélikus templom ún.
ferulájában. Balra Valentin Seraphin /+1639/, jobbra Valentin Frank /11648/
46. Román nyelvű Újtestamentum. Gyulafehérvár, 1648 (RMK II. 686. Budapest, Akadémiai
Könyvtár)
47. Szent Miklós görögkeleti román templom Bogarason /Fagaras, Fogarasch/. Constantin
Brincovcanu havasalföldi fejedelem alapítása, 1697-1698 (OMF Fényfcépgyűjtemény)
48. Fejedelmi pénzek: 1) I. Rákóczi György arany 10 forintosa, 1631; 2 ) II. Rákóczi György
tallérja. Nagybányai /Baia Mare, Frauenbach, Szatmár m./ veret, 1652; 3 ) Barcsai Ákos
tallérja. Kolozsvári /Cluj-Napoca, Klausenburg/ veret, 1659; 4 ) Kemény János tallérja.
Kolozsvári veret, 1661 (MNM Éremtár)
49. Apafi Mihály és Lotharingiai Károly. Abrégé kistorique et iconograpkique de C harles V. D úc
Lorraine. H. é. n. [1688 k.], D.M.G.P. rajzaival (OSzK App. H. 2355.)
50. Csíkdelne /Delni(a, Csík m./, római katolikus templom belseje a szentély felé. Épület: 15.
század második fele, kazettás mennyezet: 1613, oltár: 1675 (OMF Fényképgvűitemény)
51. Misztótfalusi Kis Miklós sírköve a kolozsvári /Cluj-Napoca, Klausenburg/ házsongárdi
temetőben, 1702. Felirat Pápai Páriz Ferenctől
52. 17. századi erdélyi papirmalmok vízjelei: 1) Kolozsmonostor /Cluj-Máná$tur, Appesdorf/,
1635; 2 ) Nagyszeben, 1664; 3 ) Gyulafehérvár, 1665; 4 ) Nagyszeben, 1672 (Századok, 1878,
531)
53. Kolozsvár /Cluj-Napoca, Klausenburg/ látképe délről. Conrad Weiss hadmérnök tollrajza és
vízfestménye, 1735. Wien Kriegsarchiv (Fényképe: Budapest, Hadtörténeti Intézet,
Térképtár)
54. A gyulafehérvári /Alba Iulia, Weissenburg/ erőd alaprajza. Építtette III. Károly 1715-től.
Ismeretlen osztrák mester tollrajza és vízfestménye, 18. század közepe ' MTKCs 58.4052.)
55. Jezsuita, később piarista templom Kolozsvárott /Cluj-Napoca, Klausenburg/, mellette a
kollégium, 1718-1724. A képen látható Mária-oszlop a Kornis család megrendelésére készült
1744-ben. Veress Ferenc felvétele, 1860-as évek (Kolozsvári fényképalbum. Budapest,
Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár. Budapest Gyűjtemény)
56. Beszterce /Bistri[a, Bistritz/ látképe délről. Conrad von Weiss tollrajza és vízfestménye,
1735. Wien, Kriegsarchiv (Fényképe: Budapest, Hadtörténeti Intézet, Térképtári
57. Örmény katolikus templom Szamosit jváron /Gherla, Neuschloss, Szolnck-Doboka m./. 18.
század második fele. Josef Fischer felvétele, 1930-as évek
58. Görögkeleti román templom Brassó-Bolgárszegen [Bra$ov /$chei/, Obere Vorstadt], (6-18
század. Alapította Anna orosz cárnő 1512-ben, tovább építtette Petru Cerce! havasalföldi
vajda 1583-1585-ben és Áron moldvai vajda 1592-1595-ben. Torony: 1752, épült Erzsébet
orosz cárnő segítségével. A századelőn készült felvétel (OMF Fénv képgyűjtemény;
59. Floare adevárultri. Balázsfalva, 1750. fcímlap. Unitus hitvédelm: munka (OSzK)
60. Áron, Petnis Paulus, S a n c ti patris nostri Jo a n n is D a m a s c e n i.. . Balázsfalva, 1763. Címlap.
Misztótfalusi Kis Miklós betűivel készült nyomtatvány (OSzK)
61. A ca tistiia ríu . Balázsfalva, 1763. Görög katolikus imádságos könyv. Páldi Székely István
metszette cirill betűkkel készült nyomtatvány (Közli: J akó Z sig.mond, Könyv, írás,
értelmiség. Bukarest, 1976. 67. kép)
62. Balázsfalva ./Blaj, Blascndorf, Alsó-Fehér m./ főtere az egykori görög katolikus székesegyház­
665 zal és teológiai intézettel. Fénykép, 1900 körül (OMF Fényképtár)
63- Falképek а fogarasi /Fägära?, Fogarasch/ Szent Miklós görögkeleti román templomból, 18.
század. Akvarellmásolat (OMF)
64. Horea és Clo$ca csapataik élén. Ismeretlen német mester rézmetszete, 1780-as évek közepe
(MTKCs 85.31.)
65. Nagyszeben főtere a Bruckenthal-palotával, 1778-1779. Josef Fischer felvétele, 1930-as évek
66. A gyulafehérvári /Alba Iulia, Weissenburg/ püspöki könyvtár, a Batthyaneum nagyterme.
Alapította Batthyány Ignác püspök 1781-ben, bútorzat 1820 körül. Josef Fischer felvétele,
1930-as évek
67. Teleki Sámuel portréja. Johann Tusch olajképe, 1798 (MNG)
68. Sámuel Bruckenthal portréja. Martin van Meytens olajképe, röviddel 1770 előtt. Nagysze­
ben /Sibiu, Hermannstadt/, Bruckenthal Múzeum (Közli: C. G ö l l n e r , Geschichte der
Deutschen auf dem Gebiete Rumäniens. Bukarest, 1979)
69. A bonchidai /Bonjida, Bruck, Kolozs m./ Bánífy-kastély udvari homlokzata. Építette Johann
Eberhard Blaumann, 18. század közepe. Josef Fischer felvétele, 1930-as évek
70. A bonchidai /Bontida, Bruck, Kolozs m./ Bánífy-kastély egykori Mária Terézia-szalonja
(Közli: BÍRÓ J ó z s e f , Erdélyi kastélyok. [Budapest], é. n. 36. kép)
71. Wesselényi-kastély, Zsibó /Jibou, Szilágy m./, 1778-1785
72. Fahíd Tordán /Turda, Thorenburg/. Építette Kövecsi János tordai építőmester, 1797-1804.
Fedett függőhíd faíveken. Lebontott burkolat, 1909. évi felvétel (OMF Tervtár)
73. Az alsóolvasztó Zalatnán /Zlatna, Kleinschlatten, Alsó-Fehér m./, 1799. Wien, Hofkammer­
archiv. Karten und Plänen N 218. (Kiszely Gyula gyűjteménye)
74. Nagyszebeni /Sibiu, Hermannstadt/ cukorgyár а 19. század első felében. Litográfia (MTA
Történettudományi Intézet Archívuma)
75. Marosvásárhely /Tirgu Mure?, Neumarkt/ látképe délkeletről. Mikolai István 1824-1825-
ben készült rajza alapján 1827-ben acélba metszette Nagy Sámuel (Budapest, magántulaj­
don)
76. Bolyai János A p p en d ixe (B o l y a i F a r k a s , Tentamen. II. Marosvásárhely, 1833. Függelék)
77. Petru Maior: Istoria pentru inceputul rom ánilor in D a kia . Új kiadás. Buda, 1834. Címlap
78. Bem Nagyszeben /Sibiu, Hermannstadt/ előtt 1849. március n -én . Litográfia (MTKCs)
79. A fülei /Filia, Udvarhely m./ gyár 1859-ben Nagyszebennek öntött vashidja. Jelenkori
állapot
80. Csatornafedél a nagyszebeni /Sibiu, Hermannstadt/ Rieger-gyárból, 1900 körül (Magántu­
lajdon)
81. Maros-hid az Első Erdélyi Vasút vonalán, 1870 (OMM, F.G.Sz. 347. Első Erdélyi Vasút c.
album. Drescher aradi mérnök fényképe)
82. Piski /Simeria, Hunyad m./ vasútállomása 1870 (OMM Első Erdélyi Vasút c. album)
83. A sztánai /Stana, Kolozs m./ töltés délnyugatról. Veress Ferenc felvétele, 1868 körül
(Magántulajdon)
84. Vasútvonal Bánffyhunyad /Huedin, Kolozs m./ közelében az 1870-es évek elején. Veress
Ferenc felvétele (Magántulajdon)
85. Ó-radnai /Rodna Veche, Beszterce-Naszód m./ ólomolvasztók, 1870-es évek. Veress Ferenc
felvétele (Magántulajdon)
86. Lupényi /Lupeni/ kokszégető a századelőn (Budapest, Magyar Munkásmozgalmi Múzeum,
Fényképgyűjtemény)
87. Az Osztrák-Magyar Államvasút-társaság resicai /Re?ita, Reschitza, Krassó-Szörény m./
Siemens-Martin acélműve a századelőn (Kiszely Gyula gyűjteménye)
88. A péterfalvi /Petre?ti, Petersdorf, Szeben m./ papírgyár a századfordulón. Josef Hesse
nyomata, Leipzig (Magántulajdon)
89. A Lántzky-féle szentkeresztbányai /Vlähija, Karlshütte, Udvarhely m./ alsóhámor belseje a
vasverővel a századvégen (Edvi I l l é s A l a d Ar , A Székelyföld vasipara. Bp. 1898)
90. Öntöttvas dísztál Resicáról /Re?ija, Reschitza, Krassó-Szörény m./, 19. század közepe (IM
57-372.)
91. A vajdahunyadi /Hunedoara, Eisenmarkt, Hunyad m./ állami vaskohó, 1896. (E dvi I l l é s
A la d Ar , Műszaki ismertetések az 1896. évi ezredéves országos kiállításról. Klny. a Magyar
Mérnök- és Építész Egylet Közlönyének 1896. és 1897. évi köteteiből. Bp. 1898. В 35. 1.)
92. Tordai /Turda, Thorenburg/ sóvágók 1894-ben. Jankó János felvétele (Budapest, Néprajzi
Múzeum)
93. Kolozsvár /Cluj-Napoca, Klausenburg/ főterének északi oldala az 1860-as években. Veress
Ferenc felvétele (Kolozsvári fényképalbum. Budapest, Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár,
Budapest Gyűjtemény) 666
 94- A kolozsvári /Cluj-Napoca, Klausenburg/ főtér északi oldala 1900 körül (Uo.)
95. Kolozsvár /Cluj-Napoca, Klausenburg/ középkori városfalának egyik tornya, a Híd utcai
kapu. Veress Ferenc kolozsvári fényképész felvétele, 1870 körül (Uo.)
96. A kolozsvári /Cluj-Napoca, Klausenburg/ egyetem diákotthona (Erdély magyar egyeteme.
Szerk. B is z t r a y G y u l a - S zabó T. A t t il a - T a m As L a jo s . Kolozsvár, 1941. 271.)
97. A kolozsvári /Cluj-Napoca, Klausenburg/ egyetem főépülete 1900 körül (OMF
Fényképgyűjtemény)
98. Nagyszeben /Sibiu, Hermannstadt/ látképe északnyugat felől. Emil Fischer felvétele, 1900
körül
99. A marosvásárhelyi /Tirgu Mure?, Neumarkt am Muresch/ Kultúrpalota és városháza.
Építette Komor Marcell és Jakab Dezső, 1913. Josef Fischer felvétele, 1930 körül
100. A marosvásárhelyi /Tirgu Mure?, Neumarkt am Muresch/ Kultúrpalota lépcsőházának
részlete
101. Mátyás király lovas szobra Kolozsvár /Cluj-Napoca, Klausenburg/ főterén. Fadrusz János
műve, 1902
102. Moldvai csángó asszonyok a csíksomlyói /$umulcu, Csík m./ búcsún. Josef Fischer felvétele,
1930-as évek
103. Táncba menő székelyek Csikmenaságon /Armá?eni, Csík m./. Josef Fischer felvétele, 1930-
as évek
104. Templomozók Magyarvalkón /Väleni, Kolozs m./. Josef Fischer felvétele, 1930-as évek
105. Torockószentgyörgyi /Colje$ti, Torda-Aranyos m./ ünnepi viselet. Josef Fischer felvétele,
1930-as évek
106. Szobabelső Gyimesközéplokon /Lunca de Jós, Csík m./, ládás asztallal. Josef Fischer
felvétele, 1930-as évek
107. Oltszakadáti /Säcädate, Sakedaten, Szeben m./ magyar templomozók. Josef Fischer
felvétele, 1930-as évek
108. Csergeványoló Parajdon /Praid, Udvarhely m./. Beluleszkó Sándor felvétele, 1911
(Budapest, Néprajzi Múzeum)
109. Szobabelső Torockón /Rimetea, Eisenmarkt, Torda-Aranyos m./. Josef Fischer felvétele,
1930-as évek
110. Román szoba Orláton /Orlat, Winsberg, Szeben m./. Révész Béla felvétele, 1908 (Budapest,
Néprajzi Múzeum)
i n . Talmács /Tálmaciu, Talmesch, Szeben m./, gazdag román pásztorfalu a Vöröstoronyi-
szoros bejáratánál. Josef Fischer felvétele, 1930-as évek
112. Román női viselet Nagyszeben /Sibiu, Hermannstadt/ környékéről. Josef Fischer felvétele,
1930-as évek
113. Szász női ünnepi viselet mellboglárral. Josef Fischer felvétele, 1930-as évek
114. Menekülők vonata Brassónál /Bra?ov, Kronstadt/ 1916. augusztus végén (Budapest,
Hadtörténeti Múzeum 33.865. fk.)
115. Szétlőtt sörgyár Brassó /Bra?ov, Kronstadt/ mellett (Budapest, Hadtörténeti Múzeum
33.865 fk.)
116. Zsákmányolt román ágyúk Brassóban /Bra?ov, Kronstadt/ (Budapest, Hadtörténeti
Múzeum)
117. Német csapatok Brassóban (Budapest, Hadtörténeti Múzeum 82.657. 12/a)
118. IV. Károly székely katonák díszszázadánál (Budapest, Hadtörténeti Múzeum 33.865. fk. 6/d)
119. II. Vilmos látogatása Nagyszebenben /Sibiu, Hermannstadt/ 1917-ben (Front, 1917.
október 28. 15-17. sz. 30.)
120. A köztársaság kikiáltása, 1918. november 16. (Budapest, Hadtörténeti Múzeum)
121. Az 1918. december i-jei gyulafehérvári /Alba Iulia, Weissenburg/ román nemzeti gyűlés
(Enciclopedia Romäniei I. Bucure?ti, 1938. 804.)
122. Georg Dániel Teutsch (F r . T eutsch, Georg Dániel Teutsch. Hermannstadt, 1909. 14/15.)
123. Bartók Béla. Gyergyószentmiklóson /Gheorgheni, Niklasmarkt, Csík m./ készített fénykép
(MTA Zenetudományi Intézet, Bartók Archívum)
124. Octavian Goga (Luceaflrul, 1914. 5. sz. 129.)
125. Ady Endre. Emil Isac felvétele 1918 őszén (Budapest, Petőfi Irodalmi Múzeum)

667
Színes képek
1. A Jankovich-gyűjtemény „ex Transilvania” eredetű fibulája (MNM Orn. Jank. 34.)
2. A 6. számú csüngődísz az apahidai /Apahida, Kolozs m./ I. sírból. H: 16 cm (MNM
27.1897-t-)
3. 1 ) Kehely a vízaknai /Оспа Sibiului, Salzburg, Szeben m./ református templomból.
Aranyozott ezüst, vésve és zománcozott lemezekkel díszítve. Itáliai munka, 14. század (?)
(MNM 58.173.C), 2 - 3 ) zománcozott lemezek a vízaknai kehely talpáról Szent György és
Szent Borbála alakjával
4. A posadai ütköz.etet /1330. november 9-12./ ábrázoló miniatúra a K é p ei K ró n ika ból, 1358
körül (OSzK Clmae 404. 143. oldal, f72b)
5. Kálvária. Részlet a medgyesi /Media?, Mediasch, Nagy-Küküllő m./ evangélikus templom
főoltáráról, 1480
6. A sztrigyszentgyörgyi /Streisingeorgiu/ görögkeleti román templom alapítói: középen
Kindres zsupán és felesége, Nistora, balra Lackó zsupán /Kindres testvére/, jobbra Kindres
ha, Vlaicu. Falkép a templom nyugati falán. Az 1743-ban teljesen átfestett falkép felirata
szerint a templomalapítás 1409-ben történt. Akvareilmásolat (OMF Tervtár 565.)
7. Egy lap Kálmáncsehi Domokos breviáriumából. Díszítését a budai királyi könyvfestő
műhelyben Franciscus de castello Italico de Mediolano készítette, 1481-1495 között (OSzK
Clmae 446. f.)
8. János Zsigmond a Szigetvár ellen készülő Szulejmán előtt a zimonyi síkon vert táborában,
1566. Török miniatúra, 1568. Istanbul, Topkapi Sarayi Müzesi H 1339 16a 1. (Közli: F e h é r
G é z a , Török miniatúrák a magyarországi hódoltság korából. [Bp.j 1975)
9. Brandenburgi Katalin virginálja, 1617 (MNM)
10. Habán kancsó, 1615 (IM 2873.)
u . Címeres levél. Nagybányai Csengeri Képíró István udvari festőnek adományozta I. Rákóczi
György. Gyulafehérvár, 1632. március 11. (OL R 64.)
12. Adam Erazmus fejedelmi titkár címeres levele. Rákóczi Zsigmond, Gyulafehérvár, 1607.
május i i . (OL F 21. Ar. 3.)
13. Báthori Gábor fejedelmi ajándéknak szánt 10 dukátosa. Részben zománcozva, igazgyöngyök­
kel és almandinnal díszített foglalatban. Nagyszebeni veret, 1611 (MNM Éremtár)
14. Lorántffy Zsuzsanna térítőjének középrésze Erdély és a Lorántffy család címerével.
Selyembársony, ezüstfonalas hímzéssel, 17. század második negyede (MNM 1932.121.)
15. Előkelő magyar nemes (Costum e B ilder aus Siebenbürgen. OSzK Oct. germ. 198. 2.)
16. Fiatal magyar nemeskisasszony (Uo. Oct. germ. 198. 5.)
17. Városházára menő polgár a százas tanácsból (Uo. Oct. germ. 198. 19.)
18. Nagyszebeni /Sibiu, Hermannstadt/ szász polgár (Uo. Oct. germ. 198.)
19. Erdélyi zsidó (Uo. Oct. germ. 892.)
20. Román falusi pópa (Uo. Oct. germ. 198.)
21. Hátszeg-vidéki román (Uo. Oct. germ. 198.)
22. Román nő fonóorsóval (Uo. Oct. germ. 198.)
23. Fogaras-vidéki román asszony (Uo. Oct. germ. 198.)
24. Vásárra menő román család. Barabás Miklós festménye, 1843/44 (MNG)
25. Wesselényi Miklós. Barabás Miklós festménye, 1836 (MTA)
26. Mikó Imre. Barabás Miklós festménye, 1884 (MTKCs)
27. A marosvásárhelyi /Tirgu Mure?, Neumarkt am Muresch/ gázgyár. Thoroczkai Wigand Ede
és Kós Károly épületei egy képeslapon, 1911 körül
28. A tordai /Turda, Thorenburg/ cellulózgyár. Képesiap a századelőn
29. Nagy Sándor üvegablaka a marosvásárhelyi /Tirgu Mure?, Neumarkt am Muresch/
Kultúrpalota tükörtermében, 1913

668
 A fekete-fehér fényképeket készítették
Entz Géza Antal 12-18, 20-21, 25, 29, 31, 33, 35-36, 43, 51, 68, 70, 74, 77, 80, 88, 94, 99-101
Galavics Géza 45, 71
Kincses Károly 83-85, 95
Kónya Kálmán 48/1-2
Макку György 55, 93
Mihalik Tamás 19, 47, 63, 72, 75, "9
MNG Artafoto 24, 26, 67
Szvoboda Ferenc 23, 28, 38-39, 40/1-2, 41-42, 44, 46, 48/3-4, 59-62, 64, 76, 81-82

A színes fényképeket készítették

Entz Géza Antal 11, 17, 19-20, 22-23, 27-29
Fehér Géza 8
Flesch Bálint 6
Folberth, Otto 5
Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata 24
Kónya Kálmán 1-3, 9-10, 12-16, 18, 21. 25-26
OSzK 4, 7

669
Térképek, táblázatok
és ábrák jegyzéke

Térképek
Erdély tájai (Tervezte Palovics Lajos) előzék
1. Erdély a Dák Királyság idején (Tervezte Mócsy András, rajzolta
Csonka Sándor) 30
2. Dacia 106-261 között (Tervezte Tóth Endre, rajzolta Csonka
Sándor) 38
3. Dacia feladása (Tervezte Tóth Endre, rajzolta Csonka Sándor) 53
4. A gótok Daciában, 270-376/380 (Tervezte Bóna István, rajzolta
Csonka Sándor) 64
5. A gepidák Erdélyben és a Kelet-Alföldön, 445/455-567 (Tervezte
Bóna István, rajzolta Csonka Sándor) 76
6. Erdély és a Kelet-Alföld népessége 567-895 között (Tervezte Bóna
István, rajzolta Csonka Sándor) 89
7. Erdély és a Kelet-Alföld a magyar honfoglalás és államszervezés
korában (Tervezte Bóna István, rajzolta Csonka Sándor) 108
8. Erdély és a Kelet-Alföld települései 1003-1172 között (Tervezte
Bóna István, rajzolta Csonka Sándor) 126
9. Honfoglalás és Árpád-kori magyar telepek keleti eredetű bordás
nyakú fazekakkal, cserépüstökkel a Kárpát-medence keleti harmadá­
ban (Tervezte Bóna István, rajzolta Csonka Sándor) 142
10. Erdély 1400 előtti ismertebb helységnevei (Tervezte Makkai László,
rajzolta Palovics Lajos) 168
11. Erdélyi magyar települések a 13. század közepén a helynevek alapján
(Tervezte Makkai László, rajzolta Palovics Lajos) 172
12. Az erdélyi püspökség egyházkormányzati beosztása a 14. század
elején (Magyarország egyházi földleírása a XIV. század elején. I-II.
Szerk. O rtvay T ivadar. Bp. 1891-1892. alapján tervezte és rajzolta
Palovics Lajos) 187
13. Görögkeleti román templomok a 16. század közepéig (G. Entz ,
Mittelalterliche rumänische Holzkirchen in Siebenbürgen, Omagiu
lui George Oprescu. Cu prilejul implinirii a 80 de ani. Bucuresti,
1961. 170. alapján tervezte Palovics Lajos, rajzolta Czeglédi Tiborné
Eszti Ida) 192-193
14. Erdély és Kelet-Magyarország a 15-17. században (Tervezte Barta
Gábor és Palovics Lajos) 224-225 között
15. Erdély gazdasága a 17. század második felében (Tervezte Palovics
Lajos, rajzolta Tihanyi Zsuzsanna) 344-345
16. Iskolák, nyomdák, művészetek a 17. században (Tervezte Palovics
Lajos) 352-353 között
17. Erdély a Habsburg-birodalomban, 1815-1847 (A Magyarország
története 5. /Főszerk. Р асы Z sigmond PAl . Bp. 1980/ 610. oldalán
szereplő térképet kiegészítette és rajzolta Palovics Lajos) 3686 7 О
 18. Közép- és főiskolák 1846-ban (a Magyarország története 5. /Föszerk.
P ach Z s ig m o n d PAl . Bp. 1980/ 1x28. és 1129. oldala között szereplő
térkép alapján tervezte Palovics Lajos, rajzolta Palovicsné Tihanyi
Éva) 417
19. Az erdélyi hadműveletek 1848. december f 8-tól 1849. február 9-ig (a
Magyarország története 1790-1849 /Szerk. M érf. i G y u l a - S pir a
G y ö r g y . Bp. 1961. Egyetemi tankönyv/ 536. és 537. oldala között
szereplő térkép és Miskolczy Ambrus kiegész.tései alapján tervezte és
rajzolta Palovics Lajos) 451
20. Az erdélyi hadműveletek 1849 tavaszán (a Magyarország története
1790-1849/Szerk.M érf. i G y u l a - S p ir a G y ö r g y . Bp. 1961. Egyete­
mi tankönyv/ 536. és 537. oldala között szereplő térkép alapján
tervezte és rajzolta Palovics Lajos) 455
21. Az erdélyi hadműveletek 1849 június-augusztusában (a Magyaror­
szág története 1790-1849 /Szerk. M é r e i G y u l a - S pir a G y ö r g y . Bp.
1961. Egyetemi tankönyv/ 600. és 601. oldala között szereplő térkép
alapján tervezte és rajzolta Palovics Lajos) 461
22. Gazdaság a Tiszától keletre a századfordulón (Tervezte Palovics
Lajos) 496-497 között
23. Erdély közigazgatási beosztása a dualizmus korában /1913/ (Tervezte
és rajzolta Palovics Lajos) 53°
24. Szakértői javaslatok és az elfogadott határvonal a párizsi béketár­
gyaláson (V. V. TlLEi, Actiunea diplomaticá a Romániei /Sibiu,
1925/ alapján rajzolta Palovics Lajos) 578
Erdély legfontosabb települései (Tervezte Palovics Lajos) hátsó előzék

T áblázatok
1. Az Erdélyi Fejedelemség népessége a 16. század végén 238
2. A történeti Erdély népességének etnikai-nemzetiségi megoszlása az
1850/51. és 1930. évi népszámlálás összevont adatai alapján (az 1848
előtti területi bontásban) 371
3. Erdély népességének növekedése, 1850-1910 489
4. Erdély lakosságának hitfelekezetek szerinti megoszlása,1850-1910 493
5. Erdély népességének anyanyelv szerinti megoszlása,1850-1910 495
6. Erdély népességének anyanyelvi és nemzetiségi megoszlása az 1910.
évi magyar és az 1930. évi román népszámlálás alapján 586
7. Erdély népességének foglalkozási főcsoportok és nemzetiségek
szerinti megoszlása 1930-ban 588

Ábrák
1. Az alsótatárlakai (tártáriai) cseréptáblák (N. Vlassa, Dacia VII.
1963. 7-8. kép) 13
2. A 260-as években Daciából kivont légiók Mithrasnak állított oltárai a
nyugat-pannoniai Poetovióban (V. Hoi-TILLER-B. S a r ia , Antike
Inschriften aus Jugoslavien. Zagreb, 1938. 144-149. alapján rajzolta
Kiss E. Csaba) 54
3. Bronzfibulák, övcsatok és csontfésűk a marosszentannai (Sintana de
Mure?, Maros-Torda m.) gót temetőből. 1 -4 ) Aláhajtott lábú
egyhúros bronzfibulák a 23., 62., 27. és 58. sirból; 5 - 6 ,7 ,8 - 8 0 J félkör
és ötszög alakú lemezzel burkolt bronzfibulák az 55., 46. és 49. sírból;
9 -1 1 ) bronz övcsatok a 63., 1. és 36. sírból; 1 2 -1 4 ) égett, olvadt
lemezfibulák és bronz csüngődisz az 56. temetkezéssel szétdúlt
korábbi hamvasztásos(?) sírból; 1 5 -1 7 ) csontfésűk, ívelt „púpos”
67I fogórésszel a 64., 14. és 32. sírból (KovAcs I s t v á n , A marosszentan-
 nai temető. Dóig. E N M 3, 1912.250-342. old. 5,12,23,32,42,45,62,
66, 74, 75, 78, 83, 86. és 88. kép alapján rajzolta Csonka Sándor) 67
4. A legjellemzőbb gót női ékszer, a lemezfibula elterjedése Erdélyben 68
5. A 6. századi Gepidia településterületeit a legjellegzetesebb gepida
ékszer, a sasfejjel díszített csat elterjedése jelöli (BóNA I stvAn , Der
Anbruch des Mittelalters. Gépidén und Langobarden im Karpaten­
becken. Bp. 1976. 20-21. old. I. kép nyomán) 83
6. Dunai bolgár ezüst fülbevalók a csombordí (Ciurnbrud, Alsó-Fehér
m.) temetőből (F iírenczi I stvAn-D ankanits ÄdAm, Sápáturile
arheoiogice de la Ciurnbrud. Materiale $i Cercetári Arheoiogice, 6.
i960 609. old. 4. kép) 96
7. Honfoglaló magyar szablyás harcos temetkezése, balján kitömött ló
maradványaival, és honfoglalás kori harcos sírrablóktól megdőlt
temetkezése, balján kiterített lóbőrös temetkezéssel, Kolozsvár, volt
Zápolya utca (1941. évi ásatás. László Gyula eredeti helyszínrajzai
alapján rajzolta Balatoni János) 118
8 . Díszes viseletben eltemetett honfoglalás kori magyar asszony
.sírmellékletei. Ezüst fülbevalók, üveg-, ólom- és csigagyöngyök,
mentegomb, karperecek, ezüst ruhanyak és ruhaszegélydiszek.
Marosgombás (Gimba?, Alsó-Fehér m.)-Kismagura 10. sír (Roska
MARTON, A honfoglalás és Erdély. A történeti Erdély. Szerk.
Asztalos M iklós. Bp. 1936. 167. old. 2. kép) 121
9. Államalapítás kori ispánt várak Erdélyben. 1 ) Ó-Kolozsvár és 12.
század végi körtemploma (P. Tambor-$ t . M átéi, Incinta fortificatá
de la Cluj-Mänä$tur. A M N 16. 1979. 599-620. old. 1.1. 1. és IX. t.
nyomán; 2 ) Ó-Tordavár (G h . Aghel, Középkori várak Erdélyben.
Bukarest, 1973. 1 6 . és a 13. old. képe nyomán); 3 ) Ó-Hunyadvár (T.
Maris felmérése nyomán R. P opa, La incepturile evuiui mediu
románesc. Tara Hategului. Bucure$ti, 1988. 58. old. 11. képe
alapján); 4 ) Biharvár (Crf.ttif.r K aroly, A dobokai vár. Közlemé­
nyek az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárából, 3.1943.
397-208. old 2. kép, G h . Anghel, i. m. 17. és a 13. old. 1. képe,
valamint M. Rusu, Contributii arheoiogice la istoricul ceta{ii
Biharea. Anuarul Institutului de Istorie din Cluj 3. i960. 7-25. és
alaprajz nyomán, figyelembe véve az Istoria militará a poporului
román. L Bucuresti, 1984. 284. oldalán közölt retusált légifelvételt.
Rajzolta Csonka Sándor); ; ) Dobokavár ($T. P ascu-M . R usu-O.
I ambor, CetátcaDábica. A M N 5. 1968.153-202. old. 1.1., valamint
1-2. kép nyomán); 6 ) Küküllóvár (G h . Anghel, Apulum. 19. 1981.
154. old. 1. 1. I . és helyszíni megfigyelések nyomán - középen a 13.
századi kővárral); 7 ) Sajósárvár (F in Aly H enrik , A sárvári
földvárról. Archaeológiai Értesítő, 22. 1902. 266-271. old. 1. kép
nyomán. Rajzolta Csonka Sándor) 146
10. Gyulafehérvár 10-13. századi templomai (R. HEITEL, Archäologi­
sche Beiträge zur Geschichte der romanischen Baudenkmäler in
Siebenbürgen II. Revue roumaine d’histoire de l’art. 12. 1975. 3-10.
old. 1.1. és Uö, Studii 51Cercetári de Istorie Veche 51Archeologie, 36.
1985. 215-230. old. I. kép nyomán) 147
t i. Belényesszentrnikíós 11-12. századi hercegi palotája (R. P opa-N .
C ido$an-A L ukacs, О re$edinfá feudalá din secoleie XI-XII la
Sinnicolau de Beius. Revista muzeelor 51monumentelor. Monumente
istorice si de artá, 15/2. 1984. 21-34. old. 3. és 7. kép nyomán) 152
/

672
Tartalomjegyzék

E lő szó - K öpeczi B éla 5

E r d é ly a z ő sk o rtó l a m a g y a r h o n fo g la lá sig 9

I. Az őskor és az ókor 11
1. Erdély őskora - V ékony G abor ii
A kezdetektől a kőkor végéig (11) A rézkor (14) A bronzkor (17) A
vaskor és az első történeti népek (20)
2. A Dák Királyság - M ócsy A ndr As-V ékony GAbor 22
A dákok népe (22) Burebista uralma (24) Az átmeneti korszak (26)
Decebalus királysága (29)
3. Dacia, római tartomány - T óth Endre 33
Hódítás és tartományszervezés (33) A közigazgatás kialakítása (37)
Gazdaság, kereskedelem (39) A hosszú háború és a Severus-kori
megújulás (41) Települések, urbanizáció (44) A lakosság: dákok és
telepesek (46) Összeomlás és visszavonulás (52) A provinciális
lakosság sorsa a kiürítés után (56)

II. Daciától Erdőelvéig. Erdély és a Kelet-Alföld a népvándorlás

korában (271-895) - B óna I stvAn 611
1. Az „erdei emberek” . A gótok Erdélyben (271-380) 61
Dacia pusztulása (61) Karp közjáték (63) A gótok Erdélyben (63) A
gót összeomlás (72) A gepidák a hun uralom előtt (73)
2. A hunok (376/424-455) • 74
3. A gepidák királysága (455-567) 75
Gepida királyok Erdélyben (79) A gepidák a Meroving-kultúra
időszakában (80)
4. Avar korszak (567-827) 84
5. A szlávok a magyar honfoglalásig 90
A szilágynagyfalusi kurgánok népe (93)
6. Dél-Erdély bolgár uralom alatt (827-895) 94
E r d é ly a k ö z é p k o r i m a g y a r á lla m b a n (895-1526) 99

I. Magyar-szláv korszak (895-1162) - B óna I stván 101

i.A magyar honfoglalás 102
2. Erdély és az Alföld keleti pereme a magyar honfoglalás után
(895-1003) 105
A bizánci politika és hívei ( n o ) Honfoglaló magyarok Erdélyben
( 1 17)
3. Erdély a korai Magyar Királyságban (1003-1162) 125
A Kelet-Alföld a 12. század utolsó harmadáig (127) Erdély a 12.
század utolsó harmadáig (130) Magyarok és szlávok (134) A 12.
század politikai viszonyai (137) Gazdaság és népesség (138) Az
államalapítás korának régészeti emlékei (140) A központok és ispáni
várak kialakulása (144) A római katolikus egyház korai szerepe (150)
Kora Árpád-kori házak, települések, építészeti emlékek (150) A
határőrök keletre telepítésének kezdetei (153) A magyar-szláv
korszak településtörténeti tanulságai a 12. század végi nagy átala­
kulásig (155)

II. A rendi társadalom kialakulása (1162-1526) - M akkai L ászló 158

1. Erdély három népe (1162-1241) 158
A székely és szász települések kialakulása (158) A vándorló román
őshaza (162) Románok Erdélyben és Kunországban a tatárjárásig
(167) A tatárjárás és következményei (171) Román kenézek és vajdák
(173)
2. Nemesek és jobbágyok Erdélyben (1241-1360) 176
A királyi vármegye felbomlása (176) Anarchia és konszolidáció (179)
Nemesi megye és nemesség (181) Székelyek és szászok a nemesség­
ben (183) Egyházi szervezet és műveltség (186) Román földesurak és
jobbágyok a Kárpátokon belül és kívül (188)
3. Erdély három nemzete (1360-1526) 195
Az erdélyi nemzetfogalom (195) Törökveszély és parasztháború
(197) A Hunyadiak (199) A városok és a szász autonómia (204)
Székely szabadságharc és Székely György parasztháborúja (207)
Erdélyi gótika és reneszánsz (210)

A z E r d é ly i F ejedelem ség 215

I. A fejedelemség kialakulása és első válságai

(1526-1606) - B arta G ábor 217
1. A Magyar Királyságtól az Erdélyi Fejedelemségig 217
Erdély és a középkori magyar állam felbomlása (217) Az erdélyi állam
előzményei: János király és György barát (220) Bukás és újrakezdés
(224)
2. Gazdaság, társadalom és kultúra az új államban 232

Az új ország (232) Az erdélyi állam és a külvilág a 16. század második

 felében (238) Szász és magyar városok (240) A jobbágyság (244) A
románok (247) A székely közösség bomlása (249) A hatalom és
birtokosai (25r) Művelődés és reformáció. A vallási türelem (253)
3. Erdély a tizenöt éves háborúban 259
Báthori Zsigmond, Vitéz Mihály és Giorgio Basta (259) Bocskai
István felkelése és az erdélyi állam feltámadása (262)

II. A fejedelemség virágkora (1606-1660) - P é t e r K a t a l in 266

1. Az előzmények 266
A népesség (266) A szabad fejedelemválasztás és Báthori Gábor
államcsínye (268) Erdély megőrzi a békét (270) Fejedelem társadalmi
támogatás nélkül (272)
2. Bethlen Gábor uralkodása 273
A Porta hatalma visszaáll (273) Bethlen Gábor megállítja a háborút
(276) A szakértő fejedelem (277) A fejedelem és az ország kapcsolata
(279) Korszerűtlen adóztatás és korszerű gazdaságpolitika (280)
3. Erdély a nemzetközi Habsburg-ellenes szövetségben 281
Magyarország és a harmincéves háború (281) Bethlen Gábor
Magyarország fejedelme (283) Királyválasztás koronázás nélkül
(284) Bethlen elveszti a magyar királyságot (285) Küzdelem
Magyarországért és az utolsó tervek (286)
4. A körülmények kényszere alatt politizáló fejedelem 288
A hatalmi válság és I. Rákóczi György diadala (288) Kedvező külső
viszonyok, belső ellentétek. Gazdaságpolitika (289) Győzelem a
török felett (292) Habsburg-háború és különbéke (292) A szövetsé­
gesek kölcsönös közönye és Rákóczi utolsó tervei (294)
5. A korlátlan fejedelmi hatalom alatt élők társadalma 295
Urak és jobbágyok (295) A székelyek (296) A szászok (297) A
románok (299) Az újjáépítés (300) A munka értéke (302)
6. Tanulás, műveltség З04
Az iskolák (304) Az értelmiség (306) A szellemi műveltség (308)
Szellemi nyitottság (310)
7. Nagy remények meghiúsulása 312
Kapcsolat a román vajdaságokkal (312) A királyságbeli politikusok
reményei (313) A lengyelországi hadjárat és Erdély romlásának
kezdete (314) Török háború Erdélyben. Harc a nem létező hata­
lomért (315)

III. Az önálló fejedelemség utolsó évtizedei

(1660-1711) - R. VA r k o n y i Á g n e s 1 318
1. A fejedelemség a török kiűzése és az országegyesítés korában 318
Apafi fejedelem és az 1660-1664. évi török háború (318) Egyensúly­
politika és az erdélyi-francia szövetség (321) A Szent Liga titkos
tagja (325) Visszatérés a Magyar Királysághoz a Habsburg hatalmi
rendszerben (327) II. Rákóczi Ferenc erdélyi fejedelemsége (331)
2. Társadalom és gazdaság ЗЗ8
Népesség és államgazdaság (338) Termelés és állami gazdaságpoli­
tikák (340) Rendi társadalom és társadalmi átrendeződés (350)
 3- A művelődés útjai 353
Művelődéspolitika, értelmiség, anyanyelv (353) Iskolák, nyomdák,
tudomány (355) Anyagi kultúra és mentalitás (358) Művészet és
irodalom (360)

E r d é ly a H a b sb u rg o k b iro d a lm á b a n 365

I. A hosszú 18. század (1711-1830) -

T r ó c s An y i Z s o l t - M is k o l c z y A m b r u s 367
1. Új uralmi rendszer 367
Népesség és társadalom (369) Az ellenreformáció és a protestáns
védekezés (374) A román politikai és vallási mozgalmak (377) A rendi
alkotmányosság és a bécsi központi kormányzat (380)
2, A felvilágosodástól a liberalizmusig 384
Felvilágosodás és nemzeti kultúrák (384) A felvilágosult abszolutiz­
mus kezdetei (389) A Horea-felkelés (391) A jozefinista reformok
( 3 9 3 ) Rendi reakció és reformmozgalmak (396) Kulturális törekvé­
sek, bürokratikus abszolutizmus (401)

II. Reformkor (1830-1848) - M is k o l c z y A m b r u s 406

A magyar liberalizmus és a rendi alkotmány (406) A magyar liberális
nemzetiségpolitika (410) A társadalmi reformtörekvések és feltétele­
ik (413) Az újjászülető román nemzeti mozgalom (416) A román
politikai törekvések (419) A szászok német nemzeti ébredése (422) A
konzervatív ellentámadás (426)

III. Erdély a forradalomban és a szabadságharcban

(1848-1849) - M is k o l c z y A m b r u s 429
A polgári forradalomra készülő erdélyi társadalom (429) A polgári
forradalom Erdélyben (436) Ellenforradalom és polgárháború (442)
A forradalmi konszolidáció és ellentmondásai (452) A m agyar-
román viszony 1849 tavaszán és nyarán (456) A szabadságharc
végnapjai Erdélyben (460)

A z ö sszb iro d a lo m tó l a p o lg á r i M a g y a r o r s z á g ig - SzAsz Z oltán 463

I. A neoabszolutizmus kora (1849-1867) 465

1. Az önkényuralom berendezkedése 465
Megtorlás és konszolidálás (465) Az abszolutista építmény (467)
2. Politikai élet a neoabszolutizmus idején 468
A szász autonómia felszámolása (468) A román nemzeti törekvések
visszaszorítása (469) A magyar ellenállás (470) A jobbágyfelsza­
badítás újraszabályozása és a földesurak kártalanítása (472) A krími
háború hatása (474)
 3- Az önkényuralom megrendülése 475
Az itáliai háború és a magyar emigráció akciói (475) A konzervatív
föderalista kisérlet: az „Októberi Diploma” (477) A liberális
birodalmi centralizáció kísérlete (479) A Duna-konföderáció terve
(482) A nagyszebeni tartománygyűlés (483) A provizórium fel­
számolása és a kolozsvári uniós gyűlés (486)

II. Népesség, gazdaság és kultúra a kapitalizmus korában 439

1. Népesség 489
A népesség növekedése és mozgása (489) A vallási és nemzeti
megoszlás (494)
2. Gazdaság 497
A tőkés átalakulás előfeltételei (497) A közlekedési hálózat kiépitése
(499) Az állam gazdasági szerepe (500) A mezőgazdaság átalakulása
(503) A bányászat és az ipar korszerűsitése (507)
3. Kulturális élet és nemzeti társadalmak 5Ю
Egyesületek és céljaik (511) Az iskolák helyzete (514) A tudományok
változó világa (517) Irodalom és művészetek (519)

III. Politikai élet és nemzetiségi kérdés a dualizmus korában

(1867-1918) 524
1. A dualista berendezkedés 524
Az alkotmányosság és az unió visszaállítása (524) Liberális
törvényhozás és patriarchális hatalom (525) A magyarság magatartá­
sa (531)
2. Alkalmazkodási válság a szász és a román nemzeti mozgalomban 534
A szászok elhelyezkedése a kiegyezéses rendszerben (534) A román
politika útja a passziv ellenálláshoz (536) Az erdélyi románok ügye a
Román Királyságban (539) A Memorandum-mozgalom (541)
3. Új tendenciák a századfordulón 545
A kormánypolitika átalakulása a századvégen (545) A kiútkeresés
válsága, új aktivitás a románoknál (547) A koalíciós korszak és az
utolsó bécsi kísérlet: Ferenc Ferdinánd műhelye (549) Az utolsó
dualista kísérlet: Tisza István román tárgyalásai (552)
4. Az első világháborúban 556
A háború első évei (556) Románia kísérlete Erdély elfoglalására (558)
A hadműveletek utáni intézkedések (560)

IV. Forradalmak és nemzeti mozgalmak a Monarchia összeomlása után

(1918-1919) 562

Az őszirózsás forradalom (562) A román polgárság hatalmi szerve­

zetének kiépítése (565) A gyulafehérvári román nagygyűlés (568) A
magyar impérium megszűnése Erdélyben (570) A szocialista alter­
natíva: a Tanácsköztársaság (574) Az ellenforradalom és a trianoni
békeszerződés (576)
K ite k in té s . E r d é ly ú tja 1 9 1 8 u tá n - K ö pec zi B éla 579

Külpolitikai erőviszonyok (579) Nagy-Románia belső helyzete (580)

A gazdasági körülmények (582) Románok uralkodó helyzetben (583)
A magyarok sorsa (586) Német útkeresés (593) A második világhá­
ború és a megosztott Erdély (595) Szembefordulás a fasizmussal
(600) Újból Romániában (601)
R ö v id íté s e k je g y z é k e 605
Iro d a lo m je g y zé k 609
S z e m é ly n é v m u ta tó 633
H e ly s é g n é v m u ta tó 651
K é p e k je g y z é k e 663
T é rk é p e k , tá b lá z a to k és á b rá k je g y z é k e 670
 »

A fedélen az Erdélyi Nagyfejedelemség címere

(OL Erdélyi Udvari Kancellária, Acta Generalia [B2] 1765/426)

A kiadásért felelős az Akadémiai Kiadó és Nyomda Vállalat főigazgatója

A nyomdai munkálatokat az Akadémiai Kiadó és Nyomda Vállalat végezte
Felelős vezető: Hazai György
Budapest, 1989.
Nyomdai táskaszám: 18417
A szines mellékletek a Kossuth Nyomdában, a színes térképek a Kartográfiai Vállalatnál készültek
Felelős szerkesztő: Tárnok Irén
Műszaki szerkesztő: Kiss Zsuzsa
A fedélterv Illés Judit munkája
Kiadványszám: 2730
Terjedelem: 60,77 (A/5) ív + 100 oldal fekete-fehér és 20 oldal színes melléklet
 Ára: 295,- Ft

Erdély
rövid története
Krdély története három nép története - három népé,
amelyek hosszú évszázadokon át éltek egymás mellett. A
három nép mindegyike számára fontos c terület múltja. Volt
idő, mikor a magyar állami élet és a magyar kultúra utolsó
mentsvára volt a hajdani országrészből lett fejedelemség. A
románok itt keresik népük bölcsőjét, itt nyomtatták az első
román nyelvű könyvet, itt született a mai román nemzettu­
dat. Az erdélyi németek saját népük legkeletibb előőrseként
éltek egy tőlük merőben különböző világban, amelynek
nagyon sokat átadtak a nyugati életmód eredményeiből, s
amelytől maguk is sokat tanultak, kialakítva egyéni kultúrá­
jukat.
Az évszázados együttélés a megértés mellett ellentéteket
is szült, ellentéteket, melyek egy részét már feloldotta az
idő, más részük viszont fölerősödött, olykor egyenesen a
gyűlöletig. A nemzettudatok egyik legfontosabb építőköve a
történelem: ezen ellentétek legtöbbjének van - valódi vagy
csak elképzelt - történeti magva. Napjainkban, mikor az
egyes ember és a közösségek jogai, jövőjük biztosítása a
civilizált világ számára lassan kulcskérdéssé válik, egy ilyen
sok évszázados együttélés s az azzal járó feszültségek törté­
nete, a történelem mindenkori tanulságain túl különös ér­
deklődésre tarthat számot.
Ezért vállalta az Akadémiai Kiadó az 1986 óta három
kiadásban is megjelent E rd é ly története három kötetben rövi-
debb változatának közreadását, abban a reményben, hogy
indulatoktól mentes mondanivalója így még szélesebb olva­
sóközönséghez is eljut.

ISHN 963 05 5543 3