ANTONY BEEVOR

A CSATA ÉS AZ ELLENÁLLÁS

Gold Book
2006
 Első kiadás: John Murray (Publishers) Ltd. 1991
A fordítás az 1992-es Penguin Books-kiadás alapján készült

Eredeti cím: Crete

Copyright © Antony Beevor, 1991
All rights reserved

Fordította: dr. Molnár György

Tördelés, tipográfia: Gold Book Kft.

Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani,

információs rendszerben tárolni
vagy a kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül
bármely formában, bármely módon sugározni

ISBN 978 963 426 026 4

Magyarországon kiadja a Gold Book Kft.

Felelős kiadó a kft. vezetője

Nyomdai munkálatok. Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen

Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató
Artemisnek
 Tartalomjegyzék

Képek........................................................................................................ 5
Köszönetnyilvánítások .......................................................................... 18
ELSŐ RÉSZ – Görögország bukása ................................................... 22
1. fejezet – Katonai missziók ............................................................... 23
2. fejezet – Diplomáciai küldetések ..................................................... 34
3. fejezet – Titkos küldetések ............................................................... 45
4. fejezet – A kettős invázió ................................................................. 52
5. fejezet – Át az Égei-tengeren ........................................................... 65
MÁSODIK RÉSZ – A krétai csata ...................................................... 79
6. fejezet – „A második Scapa”............................................................ 80
7. fejezet – „A német lándzsa hegye” .................................................. 93
8. fejezet – „Legszigorúbban titkos források”.................................... 103
9. fejezet – „Pompás alkalom az ölésre” (május 20.)........................ 123
10. fejezet – Maleme és a Börtön-völgy ............................................ 140
11. fejezet – Közelharc Rethymnónál és Heraklionnál (május 20.).. 150
12. fejezet – Az első éjszaka és a második nap (május 20-21.) ........ 165
13. fejezet – „A tengeri szállítású invázió” (május 21. éjszaka) ....... 177
14. fejezet – „Katasztrófa a szárazföldön és a tengeren” (május 22.)184
15. fejezet – Patthelyzet Rethymno és Heraklion térségében (május 21-
26.)...................................................................................................... 197
16. fejezet – Csata Galatászért (május 23-25.).................................. 204
17. fejezet – Laycock kommandói és a csoportosítás tartaléka (május
26. és 27.) ........................................................................................... 214
18. fejezet – Délre a Szúdai-öböltől (május 28-30.) ......................... 224
19. fejezet – Kapituláció (május 31. és június 1.) ............................. 236
20. fejezet Kairó és London ............................................................... 251
HARMADIK RÉSZ – Az ellenállás................................................... 257
21. fejezet – Megtorlás, bujkálás és ellenállás ................................... 258
22. fejezet – Ki a terepre .................................................................... 272
23. fejezet – A német hatalom csúcspontja ........................................ 286
24. fejezet – A változás éve................................................................ 296
25. fejezet – Az olasz fegyverszünet .................................................. 309
26. fejezet – Kreipe tábornok elrablása .............................................. 326
27. fejezet – A német visszavonulás .................................................. 337
28. fejezet – A megszállás végnapjai ................................................. 354
Függelékek ........................................................................................... 369
A függelék: Titkos szervezetek .......................................................... 370
B függelék: A brit és a német hadrend ............................................... 371
C függelék: A csata előtt Krétára megküldött Ultra-rádiótáviratok ... 379
D függelék: Görög politikai szerveztek ............................................. 385
Jegyzetek ............................................................................................ 387
Bibliográfia......................................................................................... 404
[3]
Név- és tárgymutató ........................................................................... 411

[4]
 Képek1

Görög katonák az albániai arcvonalon

1
Az 1., 2., 3., 4. és 6. képet az athéni Hadtörténeti Múzeum szíves engedélyével
közöljük; a 7., 8., 10., 11., 12., 13. és 15. képet az Imperial War Museum
engedélyével; az 5., 14., 16. és 20. képet Patrick Leigh Fermor szíves
engedelmével; a 9. képet Lord Hollenden szíves engedelmé el; a 17., 18. és 19.
képet pedig Hugh Fraser engedélyével.

[5]
 John Pendlebury üvegszemével céloz

Görögország elleni német támadás, 1941. április

[6]
Blamey, Wilson és Freyberg tábornok Görögországban,
1941. április

[7]
Michael Forrester százados, rajzolta Patrick Leigh Fermor,
amikor Péter görög hercegnél időztek

[8]
 Az 5. hegyihadosztály katonái repülőgépre szállnak,
a görög szárazföldön, úton Malame felé

Hegyivadászok az egyik Kréta felé tartó caique fedélzetén

[9]
Egy krétai szőlőben földet ért német ejtőernyősök

[10]
Az ejtőernyősök ledobása Heraklionnál,
Hope-Morley főhadnagy felvétele

A Szúdai-őből légitámadás után

[11]
 Ugrás a „feszület” testttartásban

Ejtőernyős ugrik Kréta fölött a Junkers 52-esből

[12]
 Bruno Bräuer ezredes szipkájával, Heraklionnál

A 14. gyalogdandár vezetési pontja az utolsó napon

(Patrick Leigh Fermor rajza)

[13]
A Ramcke harccsoport által Caneánál fogságba esett új-zélandiak

Student tábornok egy olasz egységet szemlél meg

Carta tábornokkal

[14]
Manoli Bandouvasz és testőrei

[15]
Patrick Leigh Fermor az Amari-völgyben, 1943 tavasza

Manoli Paterakisz, a Marlin géppisztollyal

[16]
Kreipe (elölről a második) tábornokot átvezetik az Ida-hegyen,
hogy elkerüljék a német járőröket

[17]
 Köszönetnyilvánítások
Kutatásaim közben hamar megtanultam, hogy az ember rosszul
teszi, ha kedvét veszti amikor valaki előre figyelmezteti, vajmi kevés
érdekes információt tud közölni. Ilyenkor időről időre a memória kopását
hibáztatták – azt, amit Paddy Leigh Fermor Alzheimer tengernagy
figyelmeztető ágyúlövésének” nevez. Csakhogy mindig a keveset ígérők
voltak azok, akik – önmagukat gyakran ugyanannyira meglepve, mint
hallgatójukat – hirtelen kristály tisztán idéztek fel egy-egy eseményt vagy
személyt egy fél évszázad távolából. Az ő történeteik és meglátásaik
nélkül ez a könyv ugyancsak nélkülözné a mélységet és az ízeket.
Mindenekelőtt a következőknek tartozom hálával: Miki
Akoumianakisz, a néhai Lord Caccia, Dennis Ciclitira, Sir Geoffrey Cox,
Gottfried Emrich, Xan Fielding, Ron Fletcher, Michael Forrester
vezérőrnagy, Hugh Fraser, Nicholas Hammond professzor, Freiherr von
der Heydte professzor, Myles Hildyard, R. W. Hobson dandártábornok,
Lord Hollenden, Sir David Hunt, Sir Ian Jacob altábornagy, Manolisz
Kougoumtzakisz, Patrick Leigh Fermor, Manousszosz Manousszakisz,
Guy May ezredes, Sir Charles Mott-Radclyffe, Mark Norman, A. H. W.
Petre Norton őrnagy, George Pszikhoundakisz, John Pumphrey, Ray
Sandover dandártábornok, Jack Smith-Hughes, a néhai Niko Szourisz,
John Stanley, Ralph Stockbridge, dr. R. E. S. Tanner, Stephen Verney
nyugállományú lelkész, Michael Ward, Sir Peter Wilkinson, a néhai
Gerry de Winton és a tiszteletreméltó C. M. Woodhouse.
Szintén sok köszönet illeti még Vincent Williamst, az Egyesült
Királyság Krétai Veteránszövetségének (UK Crete Veteran Association,
UKCVA) főtitkárár, valamint az UKCVA és a társszövetségek azon
tagjait, akik voltak szívesek visszaemlékezéseikkel segíteni. Ők
ábécésorrendben az alábbiak: Tom Barratt, Tom Bevan, R. B. Brown, J.
Clayton, Horace Cowley, Alexander Dow, T. J. Gibbons sorhajóhadnagy,
Alfred Gotts, F. M. Hutton sorhajóhadnagy. Clifford Pass, Kenneth
Stalder és Norman Swift, továbbá Vassziliosz Fonrakisz és Eleutherisz
Tszinakisz.
Azoknak is szeretnék köszönetet mondani, akik sok más módon
segítettek, akár saját kutatási eredményeiket nagylelkűen megosztva
velem, akár nem várt forrásokból nyerve információt, akár a további
kutatáshoz adtak ötletet. Közéjük tartozik Joan Bright Astley, Evangelosz
Chrisztou, Antony Contomichaelos, Michael Davie, Christopher Dunphie
dandártábornok, M. R. D. Foot, Imogen Grundon, Edward Hodgkin,
Penelope Hope, Charles Messenger, Sir David Miers, Nigel Nicolson,
Bernard Redshaw, Hugo Vickers és Christopher Woods.
Súlyos adósság terhel azokkal szemben, akik Görögországban
segítették kutatásaimat, és oly élvezetessé tették az ott töltött időt: John

[18]
Craxtonnak Cane-ban, Marion Tzanakisnak, a heraklioni brit konzulnak,
Richard Evans sorhajókapitánynak (Royal Navy), az athéni brit
nagykövetség haditengerészeti és légügyi attaséjának, Richard Woods
őexcellenciájának, a korábban Görögországba akkreditált új-zélandi
nagykövetnek továbbá Evangelosz Szakellariou tengernagynak és
Mountakisz alezredesnek, valamint munkatársaiknak az athéni
Hadtörténeti Múzeumban.
Azoknak is igen hálás vagyok, akik leveleket, naplókat,
fényképeket és különösen kiadatlan beszámolókat adtak kölcsön,
amelyek közül nem egy nemcsak segítségnek, de létfontosságú
hozzájárulásnak bizonyult.
Hugh Fraser, a Krétán működött brit katonai misszió egyik tagja,
végtelen nagylelkűséggel bocsátotta rendelkezésemre az idejét, hogy
valósággal a „négeremként” dolgozzon, illetve lefordítsa az ellenállás
számomra fontos dokumentumait és tagjainak beszámolóit. A freiburgi
Hadtörténeti Kutató Intézetben dolgozó dr. Detlef Vogel volt olyan
kedves, és megküldte nekem a vonatkozó német dokumentumok
másolatait, sőt tájékoztatott az ebben a tárgykörben folytatott saját
kutatásainak eredményeiről.
Azok a szemtanúk vagy szakértők, akik elolvastak és megbíráltak
egyes fejezeteket, nemcsak a hibáimtól szabadítottak meg, de sok esetben
további felvilágosítással is szolgáltak. Különösen hálás vagyok Edward
Thomas korvettkapitánynak valamennyi, az Ultra-témakörbe tartozó rész
átnézéséért, Michael Forrester vezérőrnagynak, Lord Jellicoe-nak a SAS
és az SBS rajtaütéseiről szóló valamennyi szövegrészlet lektorálásáért,
továbbá a krétai brit katonai misszió számos tagjának, és Manousszosz
Manousszakisznak, akik elolvasták a Harmadik részt – egyesek többször
is –, majd körbetelefonálták egykori ellenálló bajtársaikat
Görögországban, hogy kétszeresen ellenőrizzék a szövegben leírt
eseményeket. Természetesen minden hibáért, ami ez után is megmaradt,
kizárólag engem terhel felelősség.
Végtelenül szerencsés vagyok, ugyanis rengeteg bátorítást kaptam
kiadóm, a John Murray munkatársaitól – akik családom több
nemzedékének voltak barátai, és azok ma is, s szerkesztették e
nemzedékek munkáit, Grant McIntyre hasznos tanácsokkal látott el, és a
kiadó értem felelős munkatársaiként csodálatra méltó módon kezelt, míg
Gail Perkis tökéletes kézirat-előkészítőnek bizonyult: nagy tapintattal
sorra hívta fel a figyelmet a zavaros vagy nehézkes bekezdésekre, majd
kitűnő megoldásokat ajánlott, valahányszor elmém leblokkolt.
A legnagyobb köszönettel feleségemnek, Artemis Coopernak
tartozom. Ha ő nem viselte volna a lányunk betegségével járó szinte
összes terhet, sohasem tudtam volna időben befejezni ezt a könyvet.
Helyesbítés

[19]
 E könyv első kiadásának 4. oldalán a Layforce „A” zászlóaljának
parancsnokának nevét J. B Colvin alezredesként adtam meg. Ezt a nevet
közli Charles Messenger a közel-keleti kommandók történetéről 1988-
ban kiadott monográfiájában. A névnek helyesen – mindkét könyvben F.
B. Colvin alezredesnek kellett volna lennie.

[20]
Kréta térképe

[21]
ELSŐ RÉSZ – Görögország bukása

[22]
 1. fejezet – Katonai missziók
Egy nappal az után, hogy az utolsó brit katona elhagyta Dunkerque
tengerpartját, este, az Oxford és Cambridge Klub lépcsőjén egy magas,
üvegszemű férfi elbúcsúzott a feleségétől. Másnap kellett hidroplánnal
Görögországba indulnia. Soha többé nem találkoztak. Egy évvel később,
miután súlyosan megsebesült a Krétáért vívott csatában, a férfit német
ejtőernyősök nekitámasztották egy falnak, és agyonlőtték.
Régész és hagyományos középosztálybeli családból származó
egykori winchesteri diák létére John Pendlebury javíthatatlan romantikus
volt. Tőrösbottal járt, mondván, az a tökéletes fegyver ejtőernyősök ellen.
Krétán ez a bot még nevezetesebb védjegyévé vált, mint az üvegszem,
amit szokásává vált heraklioni (Iráklió) irodájában az asztalon hagyni,
hogy értesítse látogatóit, kiment a hegyekbe tárgyalni a gerillavezérekkel.
Sok más egyetemi oktatóhoz és régészhez hasonlóan 1938-ban őt is
a Hadügyminisztérium (War Office) MI(R) – Military Intelligence
(Research), azaz Katonai Hírszerzés (Kutatás) – nevű különleges
osztálya, a Különleges Műveletek Szervezetének (SOE, Special
Operations Executive) elődje szemelte ki beszervezendő alanynak. Az
1930-as évek közepén Knósszosz kurátoraként szerzett alapos krétai
helyismeretével Pendlebury kézenfekvő jelölt volt különleges
hadműveleti tevékenységre. A háború kitörésekor azonban mégsem
kapott behívót, tehát visszatért Angliába, hogy az egyik lovasezred tisztje
legyen.
Végül 1940 májusában keresték meg, akkor, amikor megindult a
német offenzíva a Benelux országok és Franciaország ellen. Olaszország
hadba lépésének egyre növekvő valószínűsége, valamint a növekvő
német érdeklődés a Balkán, különösen a romániai olajmezők iránt, arra
utalt, hogy a következő hadszíntér a Földközi-tenger keleti medencéje
lesz. Egy másik, az MI(R) álcázott hadilobogója alá 1940 májusában
behívott, görögül beszélő régész Nicholas Hammond volt, egy
cambridge-i don (egyetemi oktató). Pendleburyvel együtt erőltetett ütemű
robbantótanfolyamra vezényelték. Hammondnak ez lett a szakterülete:
némileg szokatlan előképzettség Clifton jövendő igazgatója és a görög
nyelv egyetemi tanára esetében. Hammond Epirusz tartomány és Albánia
szakértőjének számított. Londonban, indulásuk előtt, Pendlebury
ragaszkodott hozzá – inkább a játékos mókázó kedvről, mint paranoiától
hajtva –, hogy biztonsági intézkedésként telefonon mindig görögül
beszéljenek: Hammond epiroszi nyelvjárásban, Pendlebury krétaiban.
Bár idősebb volt a szabotázs- és front mögött visszamaradó
csoportokba jelentkező önkéntesek többségénél, Pendlebury a
legkiválóbb fizikai kondíciójúak közé tartozott. Cambridge-ben egykor
futóként és magasugróként is közismert atléta volt, továbbá az Achilles
Club tagja, ifjúként Harald Abrahams és Lord Burghley barátja. háború

[23]
előtt az egyik ásatási szezonban, Knósszoszt használva támaszpontként,
több mint ezer mérföldet [1600 km] gyalogolt keresztül-kasul Kréta
hegyes terepén.
Az MI(R) Görögországba és Albániába küldendő négy emberét alig
több mint egynapos határidővel rendelték be a Hadügyminisztériumba.
Pendlebury, Hammond, egy üzletember Zágrábból és még egy régész –
az oxfordi Magdalene College kutatási ösztöndíjasa, aki a háború után
majd diplomáciai pályára lép –, David Hunt jelentkezett szolgálatra.
Június 4-én a Gyalogosgárda (Foot Guard) egyik tisztje kísérte ki őket a
Victoria pályaudvarra, teljes szolgálati díszben, lovaglóbricseszben,
fényesre suvikszolt csizmában, tányérsapkában. A Dunkerque-ből
evakuált kimerült katonák ellenáramának közepén e tiszt makulátlan
megjelenése bárkinek, aki vette a fáradságot, és odanézett, azt a fajta
szürreális élményt szolgáltatta, amelynek az előállításában a brit
intézmények és uralkodó rétegek akaratlanul is mindig a tökéleteset
nyújtják.
Poole kikötőjében beszálltak a hidroplánba, majd az felszállt a
nélkül, hogy biztosak lehettek volna útvonalukban. A Franciaországba
mélyen benyomuló német hadoszlopok hosszadalmas kerülőútra
kényszerítették a pilótát: a Bordeaux-tól kicsit délre fekvő Arcachonnál
szálltak le üzemanyagot felvenni, majd Sète, Bizerta, Málta és Korfu
következett. Athénban Pendleburyn kívül mindenkitől megtagadták a
beutazási engedélyt, mert a tisztviselők gyanúsnak találták
„üzletemberként”, illetve „közalkalmazottként” megjelölt fedő
foglalkozásukat. Abban az olasz támadást megelőző időszakban a görög
kormány éberen figyelt minden brit lépésre, amely esetleg
veszélyeztethette Görögország semlegességét.
Knósszosz korábbi kurátoraként Pendlebury beutazhatott az
országba. Hamarosan átkelt Kréta szigetére, ahol elkezdte felvenni a
kapcsolatot a végtelen gyalogtúráin szerzett barátaival, és belefogott
azoknak a csoportoknak a [elkészítésébe, amelyek majd szembeszállnak:
a stratégiai szempontból olyan nagyon jelentős sziget elleni invázióval.
A Görögországba be nem engedett Hammondnak és Huntnak nem
maradt más választása, mint továbbutazni Egyiptomba. Ott átmenetileg a
walesi ezred (Welch Regiment) 1. zászlóaljához osztották be őket,
Alexandriában. Ez a reguláris gyalogzászlóalj később Krétán bizonyította
katonai szaktudását és tüzes harci kedvét, de annak, aki irreguláris
hadviselésre jelentkezett önként, a békebeli helyőrségi szolgálat fojtogató
közeget jelentett. „A tisztek minden vasárnap koktélpartit adtak
Alexandria ifjainak és szépeinek, amely 12-től 3-ig tartott (kizárólag
pezsgőkoktélokkal). Három órakor mindnyájan leültünk marhasültet és
Yorkshire-pudingot enni, pedig a hőmérséklet meglehetősen
egyenletesen 35 fok körül járt”. Mivel Olaszország június 10-én, két
nappal Hammond és Hunt Alexandriába érkezése után hadat üzent ez a
különös létforma nem tartott túl sokáig.
[24]
 Azon a nyáron – miközben Nagy-Britannia a partraszállást várta, és
a Nyugati-sivatagban lezajlottak az első csetepaték – a görög diktátor,
Joannisz Metaxasz tábornok rezsimje, az Albániába 1939 áprilisában
bevonult olasz hadseregben megtestesülő fenyegetés kínzó tudatában,
mindent elkövetett a konfrontáció elkerüléséért.
Az Athénban székelő kormány még a fölött is szemet hunyt, hogy
egy olasz tengeralattjáró elsüllyesztette a görög Helle cirkálót, amikor az
díszelgő őrhajóként vett részt a Tinosz szigetén tartott vallási ünnepen.
Ez a rendkívüli önmérséklet nem sokat segített a görögökön.
*
A történelem során kevés hadjáratot indítottak olyan könnyelmű
gondatlansággal, mint a görögországi olasz betörést 1940. október 28-án.
Mussolini eredetileg Jugoszláviát akarta megtámadni, csakhogy azt a
haditervet Hitler konokul megvétózta. A Jugoszláviából szállított
nyersanyagok majdnem olyan fontosak voltak a német hadigazdaságnak,
mint a román olaj. Bizonyos szempontból az a meglepő, hogy Hitler nem
akadályozta meg Görögország megtámadását is. Bőséges figyelmeztetést
kapott arról, mire készülnek az olaszok, és majdnem bizonyos, hogy a
Brenner-hágónál október 4-én tartott hivatalos találkozójukon –
valamelyik rövid négyszemközti beszélgetésük során – Mussolini
megszerezte a beleegyezését is.
A Duce a Nagy-Britanniának a Földközi-tenger keleti
medencéjében meglévő stratégiai pozíciója ellen indítandó kétirányú
offenzíva részének állította be tervezett hadjáratát – a feltételezés szerint
Mersza Matruh elfoglalását az Égei-tenger térsége feletti olasz uralom
kivívásának kellett követnie. Akkoriban ez egybeesett Németország
„periferiális stratégiájával”, melynek keretében Nagy-Britanniát nem a
Csatornán át indított közvetlen invázióval támadták, Hitler azonban nem
mérte fel teljes mélységében, micsoda tehetsége van az olasz rezsimnek
önmaga katasztrófába taszításához.
Emanuele Grazzi, az athéni olasz nagykövet, hajnali háromkor az
ágyból ugrasztotta ki Metaxasz tábornokot, hogy átadja neki az olasz
ultimátumot – amelynek ő sem ismerte a feltételeit. Ez a kis diplomáciai
abszurd sértéssel tetézte a jogtalanságot, hiszen az olasz alakulatok akkor
már átlépték az albán határt. Papagosz tábornok, a görög vezérkari főnök,
kevesebb mint fél óra múltán már felhívta Jasper Blunt ezredest, a brit
katonai attasét. Blunt azonnal átment a vezérkar hivatali épületébe, ahol
az adott körülményekhez képest imponálóan higgadt légkört tapasztalt.
A másnapi tömegtüntetések megmutatták, hogy az ország
ösztönösen összefog. Metaxasz Grazzinak mondott „nem”-ét a mai napig
minden év október 28-án megünneplik, az „Ohi nap” nevű nemzeti
ünnepként. A nagy hazafias felbuzdulásban mind a venizeloszista,
királyságellenes liberálisok, mind a baloldal átmenetileg elfeledkezett

[25]
arról, hogy Metaxasz királypárti diktatúrája sértette az alkotmányt, és
mindenféle ellenzéket eltiport.
Metaxasz, a trónjára éppen csak visszaültetett II. György király
felhatalmazása alapján, 1936. augusztus 4-én rendelettel tiltotta be a
pártpolitika minden formáját. Uralmát hűséges hívének, Konsztantinosz
Maniadakisz nemzetbiztonsági miniszternek a rendőrsége és
titkosrendőrsége kényszerítette rá az országra.
A görög királypártiak és liberálisok véget nem érően
belefeledkeztek az alkotmány körüli vitákba, ez a tusakodás pedig már
réges-régen alig volt több mint pótcselekvés, amely lehetővé tette, hogy
ne az ország valódi problémájával foglalkozzanak – a csak önmagával
foglalkozó tőke, és a siralmasan elhanyagolt vidék és szigetek közötti
megosztottsággal. A két alapvető pártnak ez a kudarca, majd az azt
követő akkoriban „augusztus negyedikei rendszer” néven ismert
Metaxasz-féle diktatúra teremtette meg a lehetőséget az ország
kontinentális részén a kommunisták későbbi hatalom-átvételi kísérletére.
Döbbenetesek a párhuzamok Spanyolországgal. A két ország
polgárháborújához vezető események rendje főként az időzítésben
különbözik. Spanyolországban Primo de Rivera 1920-as évekbeli
diktatúrája halmozta fel az 1930-as évek második felében bekövetkező
robbanáshoz a gyúanyagot. Görögországban Metaxasz hasonló kísérletet
tett a katonai rendnek a civil káoszra való rákényszerítésére, ám ezt az
albániai hadjárat, majd a német megszállás követte. Ennek következtében
a robbanás késleltetve, csak a második világháború végén következett be,
röviddel a brit csapatok Athénba érkezése után.
1940. október 28-án a brit képviselet erkélyén megjelenő Sir
Michael Palairet nagykövetet a rezsim ellenfelei és támogatói egyaránt
megéljenezték. A követség épületének, egy jókora rózsaszín és fehér
palotának a Kifisszia sugárúton, korábban Eleuthetiosz Venizelosz, az
első világháború időszakának nagy liberális politikusa volt a tulajdonosa.
Az a Venizelosz, akinek az antantbarát kiállása elősegítette II. György
apjának, a németbarát Konstantin királynak a trónfosztását. Venizelosz
szülőföldjén, Krétán, a hazafias érzelmek kitörése Heraklionban kis híján
a tizenhetedik század elején épített Morosini szökőkút lerombolásához
vezetett, mert a műremek velencei eredetű, tehát „ellenséges”.
A tartalékosok nem vártak a behívóra, azonnal jelentkeztek. A
csapatszállító vonatokra zsúfolódó nekibőszült katonaság lelkesedésében
becslések szerint egymillió töltényt puffogtatott el a levegőbe. Számos
alakulat gyalogmenetben indult a frontra, a görög fegyveres erők ugyanis
alig-alig rendelkeztek szállító gépjárművekkel. A Pindosz-hegységben
férfiak, asszonyok és gyerekek ajánlkoztak teherhordónak. és ajánlották
fel málhás állataik szolgálatát, hogy legyen, aki átviszi a lőszert és a
többi utánpótlást a vad, úttalan terepen. Az olasz előrenyomulás napokon
belül elakadt.

[26]
 Abban a hitben, hogy a hadjárat alig lesz több diadalmas
bevonulásnál, az albániai olasz hadsereghez nem osztották be a
szükséges műszaki alakulatokat. A stratégia hiánya – az értelmetlen és
hiábavaló behatolás Epirosz hegyei közé, a helyett, hogy az országon
átvágva Szaloniki (Theszaloniki) létfontosságú kikötőjét vették volna
célba – legalább annyira felbőszítette Hitlert, mint a hadjárat
végrehajtásának dilettáns módja. Úgy tett, mintha előzetesen fogalma
sem lett volna a készülő vállalkozásról.
Rövid lefolyású, egyértelműen sikeres hadjárat helyett, amely
kizárhatta volna az ellenséget az európai kontinensről, Hitler azzal
szembesült, hogy Mussolini lépése kiváltotta az 1939 áprilisában,
Albánia olasz bekebelezése után a görög függetlenségre adott brit
garancia valóra váltását. November 18-án Salzburgban Hitler az olasz
külügyminiszter, Ciano gróf tudtára adta, hogy a brit Királyi Légierő
bombázóinak megjelenéséért az ő legfőbb üzemanyagforrása, a Ploesti-
olajmezők közelében Mussolinit hibáztatja.
Hitler aggodalma az olajmezőkért tovább nőtt, amikor kiderült, a
német csapatok Romániába küldésével keltett szovjet gyanakvás
csillapítására tett próbálkozásai kudarcot vallottak. 1940. december 5-én
végül meghozta a döntést Oroszország megtámadásáról. Ezzel a jelentős
problémák sorába lépett elő a második front nyitásának veszélye
közvetlenül az invázióra felvonuló seregei jobbszárnya mögött.
A Nagy-Britannia földközi-tengeri és gyarmati hatalma elleni
„perifériális stratégia” részeként Görögország (Marita hadművelet), és
Gibraltár (Felix hadművelet) lerohanására kidolgozott eredeti terveket a
vezérkarnak át kellett dolgoznia. Franco tábornok nyájas hajthatatlansága
lehetetlenné tette a „Felix”-et, és egyébként is, most, hogy Oroszországot
tette meg céljának, Hitler érdeklődése megcsappant a Földközi-tenger
térsége iránt. Másrészt a „Marita” minden korábbinál nagyobb
jelentőségre tett szert. A keleti offenzíva előtt Hitlernek muszáj volt
gondoskodnia déli szárnya biztonságáról.
Hitler eltúlozta a félelmeit. A RAF görögországi jelenléte
lényegesen kisebb veszélyt jelentett, mint ő képzelte, mert Metaxasz
kormánya nem egyezett bele, hogy a britek a romániai olajmezőket
fenyegessék görög területről. D’Albiac repülő vezérőrnagy (Air Vice
Marshal) parancsnoksága alatt repülőszázadok rögtönzött kollekcióját –
először főként Blenheim és Gladiator gépekkel – vezényelték
Egyiptomból az albán fronton harcoló görög hadsereg támogatására.
Hogy elkerüljék a németek provokálását, a bombázókat nem telepíthették
előrébb Eleuszisznál és Tatoinál – mindkettő Athén közelében található.
Az előőrs számára – akikkel sivatagi étkezősátrukban csak úgy
mellékesen közölték, „holnap indultak Görögországba” – megindító
pillanat lehetett a leszállás egy Sunderland repülőcsónakkal az Athénhoz
közeli Phaleron haditengerészeti repülőtámaszpontján. Franciaország

[27]
bukása óta ők voltak az első brit katonák, akik nyíltan visszatértek
Európa földjére.
A nyomukban érkező ifjú pilóták a korra jellemző gondtalansággal
viselkedtek. A 211. repülőszázadban egy csapat autóverseny-rajongó
szolgált, akik még a brooklandi pálya bokszaiból ismerték egymást.
Mindenre és mindenkire kötelezően becenevet ragasztottak. A
„sárkányokra” olyanokat festettek fel, mint „Bloody Mary” és
„Caminix”, a pilótákat pedig például úgy hívták, hogy „a Bish” Gordon-
Finlayson, „Pislogó” Pearson és „Ingatag Ügy” Dawson.
Hamarosan beilleszkedtek új életkörülményeik közé. Nappal
bombatámadásokat intéztek az albániai Durazzo és Valona kikötője ellen
– az „ugyanakkor, ugyanoda” típusú feladatként ismert veszélyesen
ismétlődő rendszerben. Este aztán átadták magukat Athén éjszakai
örömeinek. Általában a Zonar’s-ban kezdtek, majd átmentek a Maximba
vagy az Argentína éjszakai bárba, ahol sűrűn találkoztak testközelben –
és időnként ütést is váltottak – a meglehetősen átlátszó „turista” státusban
iszogató német férfiakkal. Az Argentínában műsor után sokat udvaroltak
egy Nicki nevű szőke énekes-táncosnőnek, ugyanis nem tudták, hogy a
nő a „D” szekció (Section D) a SOE egy másik elődszervezete) egyik, a
követségen diplomáciai fedésben dolgozó tagjának a barátnője.
További támogató gesztusként, meg hogy „közelről szolgáltasson
információt a két hadsereg hibáiról és erényeiről”, Churchill brit katonai
misszió kiküldését követelte a görög hadsereghez. A közel-keleti brit
főparancsnokság néhány nappal az olasz támadás után kapta meg ezt az
utasítást, és november második hetének a végén Gambier-Parry
vezérőrnagyot, minimális létszámú törzskarral, útnak is indították
Egyiptomból.
Habár Blunt ezredest, a katonai attasét ezzel a lépessel nehezen
kezelhető helyzetbe hozták, ő és Gambier-Parry jól kijöttek. A
vezérőrnagyot azonban az év vége felé visszarendelték. hogy rövid ideig
a Krétán állomásozó brit fegyveres erők fölött parancsnokoljon. Helyére
T. G. Heywood vezérőrnagyot küldték.
Heywood töltötte be Párizsban a katonai attasé tisztségét
Franciaország bukása előtt. Nem sok jót ígért, hogy annak idején nem
volt hajlandó elismerni a francia hadsereg hiányosságait. Harold Caccia,
a nagykövetség első titkára, így minősítette a tábornokot: „Intelligens, de
nem túl bölcs.” Heywood igényes, kifinomult ízlésű ember volt, erőteljes,
katonás arcán bajusszal. kemény, összehúzott szemmel és monoklival. Ez
a becsvágyó és „politikus hajlamú” tábornok alig több mint egy
tucatnyiról egy idő után hetvenre növelte a brit katonai misszióban
szolgáló tisztek számát, s ez a létszámnövekedés a görög hadseregben
sokakat arról győzött meg, hogy Heywood törzse már a jövendő
expedíciós haderő magvát alkotja.

[28]
 A tüzér Heywood ugyanakkor elviselhetetlen helyzetbe hozta
fegyvernembeli bajtársát, Jasper Bluntot. Blunt, az éles szemű
megfigyelő, szolgálati ideje alatt kiválóan meg- és kiismerte a görög
hadsereget. Ráadásul ő volt az egyetlen brit tiszt Athénban, akinek
sikerült felderítenie az északnyugati országrészt, mielőtt a görög vezérkar
megtiltotta a további terepbejárásokat. Blunt ezredest, fölényes
helyismerete birtokában, a felderítő részleg vezetőjévé kinevezve át
kellett volna helyezni a katonai misszió állományába, csakhogy
Heywood hozta magával a saját emberét, Stanley Cassont – az oxfordi
New College ókori régészet tanárát. Casson kitűnő férfiú és az első
világháború szaloniki frontjának veteránja volt ugyan, de az azóta eltelt
évtizedek alatt kialakult viszonyokról meglehetősen keveset tudott. Talán
a legbizarrabb jövevény Rankin ezredes, az Indiai Hadseregből, az indiai
lovasság furcsa szabású nadrágjában és hosszú kabátjában, amely oldalt
annyira kiállt, hogy „az indiai evzonnak” kezdték csúfolni. [Az evzonok
a görög hadsereg elit gyalogsága, különös, a népviseletből vett
egyenruhában; a ford.]
A brit katonai misszió legtöbb tagját vagy a tényleges tisztikarból
válogatták, vagy a háború időtartamára jelentkezett, helyismerettel
rendelkező önkéntesek közül, A törzs hadműveleti osztályvezetői
feladatkörét a coldstreami gárda egyik közismert tisztjére, Guy Salisbury-
Jones ezredesre bízták. Helyettesnek azt a Peter Smith-Dorrien őrnagyot
osztották be mellé, akit később terroristák bombája öl majd meg a
jeruzsálemi King David Hotelben (a Dávid Király Szállodában).
Az ifjú kapitányok, főhadnagyok és hadnagyok sorában ott találjuk
Charles Mott-Raddclyffe-et, egy, a katonai pályára átváltott diplomatát,
aki alig néhány évvel korábban már szolgált Athénban, a követségen,
beosztott külügyi tisztviselőként; Monty Woodhouse-t, egy akkor 23
esztendős, szigorú tekintetű, irgalmatlanul precíz gondolkodású egykori
winchesteri diákot, aki néhány évvel később – már ezredesi
rendfokozatban – Nick Hammonddal együtt nagy szerepet játszik majd a
görög kommunistáknak a többi gerillacsoport elnyomására tett kísérlete
meghiúsításában; Michael Forrestert, aki a helyi szabadcsapatok már-már
mitikussá váló vezéreként hamarosan Krétán tünteti majd ki magát a
német ejtőernyősökkel vívott csatában, valamint Patrick Leigh Fermort,
akit Woodhouse „Byron reinkarnációjának” nevezett, aki 1935-ben, a
venizeloszista forradalom idején önként csatlakozott egy görög
lovasezredhez, és később az egész háború legvalószínűtlenebbjei közé
tartozó partizánkalandokkal hitelesítette a ráragasztott címkét.
Leigh Fermor pályafutásának korai, örömteli utazgatással töltött
szakaszát részletesen megörökítette saját könyveiben, az Athénba vezető
úton azonban kis híján cserbenhagyta legendás szerencséje.
Alexandriából jövet a HMS Ajax cirkáló megállt a Szúdai-öböl külső
horgonyzóhelyén, Kréta északi partjánál. Leigh Fermor Monty

[29]
Woodhouse-szal bement a régi velencei városba, Caneába (Haniá),
meginni egy italt, és elszívni egy vízipipát.
Később a „Black Watch” (Fekete Őrség) gyalogezred egyik
élelemosztó teherautóját vezető közlegény megállt mellettük, és
felajánlotta, visszaviszi őket Szúdába, de kiderült, hogy részeg, és
óvatlanul vezetett a Pendlebury kifejezését idézve „művészi módon
rommá romlott” utakon. A tehergépkocsi árokba borult, és Leigh
Fermort, aki fejsérülést szenvedett, hátra kellett hagyni, amikor az Ajax
kifutott. Végül egy héttel később ért csak Athénba.
A missziónak a görög kormányhoz rendelt összekötő tisztjeként
Péter görög herceg, II. György király fiatal unokaöccse – és a
Himalájában hosszú időt töltött antropológus – szolgált. Elkötelezett
angolbarátként, aki „a trágár dalok elképesztő repertoárját fújta fejből”,
belopta magát a brit tisztek szívébe. A misszió aligha ajánlhatott a
görögöknek hasznos tanácsokat a hegyi hadviselés tárgykörében. „Annyi
bizonyos, hogy a görögök hősies bátorságot tanúsítottak – jegyezte fel az
egyik haditudósító –, de nézetük szerint a hegyi hadviselés nem alkalmas
a modern módszerek alkalmazására, és szinte automatikusan tértek vissza
az egy évszázaddal korábbi harcászathoz”, A Salisbury-Jones
részlegében dolgozó Forrester így írta le a háború jellegét: „Mint
valamelyik Balkán-háború, csak valamelyest modernizált fegyverekkel.”
A brit katonai misszió homályos feladatának tisztázását nem
segítette az a valószerűtlen környezet, amelyben tagjai éltek és dolgoztak.
Közvetlenül az olasz támadás után a görög hatóságok katonai célra,
legfelső főhadiszállásnak, lefoglalták az Alkotmány téren álló Hotel
Grande Bretagne-t, az akkori Athén egyik legnagyobb épületét, amely
légoltalmi óvóhelynek azonnal használható kiterjedt pincerendszerrel
rendelkezett.
Metaxasz tábornok az igazgatói irodába költözött be, a királynak
kiutaltak egy külön szalont, és „Jimmynek”, a bár pultosának Athén
legjobban értesült embereként kivívott hírneve még tovább erősödött,
amikor Melliszinosz tábornok, a vezérkari főnök helyettese, a palackok
sorával szemben álló asztalt választotta munkahelyéül.
„Az épület legfőbb látványosságáról – írta Blunt ezredes a
naplójában – Maniadakisz, a közbiztonsági főnök gondoskodott.
Terjedelmes testéhez illő kolosszális mahagóniasztalt választott
magának. Az asztalra kitette Metaxasz tábornok vaskos ezüstkeretbe
foglalt jókora fényképét, és telefonok olyan sorát, amely bármelyik kém-
vagy bűnügyi regényben vagy filmben becsületére vált volna a
rendőrfőnöknek. Maniadakisz óriási mancsába ragadta valamelyik
telefon kézibeszélőjét, és üvölteni kezdett valamelyik távoli tartomány
prefektusával vagy rendőrfőnökével. Nemcsak azért ordított, hogy
túlharsogja az írógépek zaját, de azért is, mert szeretett ordítani. Amíg
folyt ez az előadás, tisztjei és barátai bizalmas belső köre, akik köréje

[30]
gyűlve ültek-álltak, valósággal csüggött minden szaván, s ugyanakkor
veszettül igyekezett meghallani a vonal másik végéről érkező választ.”
*
A görög hadsereg olaszok elleni – megdöbbentően sikeres –
hadjárat alatt a londoni össz-haderőnemi tervezőtörzs (Joint Planning
Staff) és a vezérkari főnökök nem akarták, hogy a brit segítség túlmenjen
a már felvonultatott vadász- és bombázórepülő-századok alkalmazásán.
A görög és a Földközi-tenger keleti medencéjében fennálló brit érdekek
egyidejű előmozdításának egyik módja Kréta védelmének átvállalása
lehetett, az olaszok ugyanis meg akarták szállni a szigetet,
haditengerészeti és légi támaszpontnak. Metaxasz gyanította, hogy a
briteknek megvannak a maguk hátsó szándékai a különleges stratégiai
jelentőségű szigettel, de abban az időben ez egyértelműen a kisebb
rossznak tűnt. A britek iránti rokonszenv pillanatnyi hulláma dacára a
görögök nem felejtették el Venizelosz kifejezését, aki „a nagyhatalmak
koldusaként” határozta meg hazájuk helyzetét.
Londonban ez egyszer azonos véleményt vallottak a hadsereg és a
légierő tábornokai, valamint a tengernagyok, sőt Churchill is egyetértett
velük. Erősen a Nagy Flotta (Grand Fleet) 1914-es helyzetére rezonálva
a miniszterelnök azt követelte, hogy Kréta szigetének északi oldalán
Szúda nagy természet adta kikötőjét alakítsák „második Scapává”.
Cunningham tengernagy, a földközi-tengeri brit hajóhad
főparancsnoka, a görögök beleegyezésével korábban már tervbe vette ott
egy haditengerészeti támaszpont berendezését. Az első Krétára küldött
brit alakulat, a „York” és „Lancaster” ezred 2. zászlóalja. az olasz
támadás után negyvennyolc órán belül megkapta a menetparancsot. A
„Black Watch” ezred, szintén a 14. gyalogdandár részét alkotó, 2.
zászlóalja napokkal később követte.
A brit csapatok felvonultatása a Szúdai-öböl őrzésére lehetővé
tette, hogy a görög kormány áthozza a szárazföldre a krétai 5.
hadosztályt. Sir Michael Palairet távollétében Harold Caccia volt az, aki
kategorikusan biztosította a görög kormányt:
„Krétáról mi fogunk gondoskodni”
Ezt a döntést – amely tökéletesen logikus volt, feltéve, hogy a
britek teljesítik is azt, amit vállaltak – a krétaiak utóbb jogos
keserűséggel kárhoztatták. A „bárcsak itt lenne a hadosztály!” olyan
panasszá vált, amit szinte mindenki hangoztatott, amikor alig hat
hónappal később megtörtént szigetük német légideszant-inváziója.
A krétai hadosztály 1940 novemberének második hetében hajózott
ki Szaloniki kikötőjében. Járművek hiányában gyalog kellett átvonulnia
Macedónia legnagyobb részén egészen a Preszpankó-tótól nagyjából
hetven kilométerre délre fekvő Kasztóriáig, ahol Görögország, Albánia
és Jugoszlávia határa akkor összeért. A krétaiak tartalékba kerültek a

[31]
görög hadsereg azon tíz hadosztálya mögött, amelyek a Pindosz-
hegységtől délnyugati irányban egészen Epirosznak a Korfu szigetével
átellenes partjáig húzódó arcvonalat tartották.
November második felében és december legnagyobb részében a
görög hadsereg vitézül előrenyomult az olaszokkal szemben. Az alig
járható terep és a kedvezőtlen időjárás okozta nehézségek, valamint a
repülőgépek és páncélozott járművek majd nem teljes hiánya ellenére a
görögök visszaszorították az olaszokat Albániába. December 28-ra a
görög jobbszárny már az Ohridi-tó partján, Pogradecnél állt.
A hegyi háborúban csak az maradt életben, aki már korábban
hozzászokott a legmostohább életviszonyokhoz. A brit tisztek elámultak
a görög katonák tűrőképességén és lendületén, pedig azok első
világháborús fegyverzettel rendelkeztek – jelentős része a háború végén
lefegyverzett osztrák-magyar hadsereg anyagából származott –, valamint
„szánalmasan gyenge minőségű ruházattal és lábbelivel”. Sokan
rongyokba bugyolálták magukat. Az arcvonal felé végrehajtott
gyalogmenet alatt a szerencséseket megszánták az út mellett bámészkodó
civilek, és polgári nagykabátot adtak rájuk.
Emberemlékezet óta ez volt a legkeményebb tél. A harcban
sebesülteknél sokkal többen voltak azok, akik fagysérülést szenvedtek,
Az életben maradásra csak a járóképes sebesülteknek volt esélyük, aki
hordágyra szorult, azt szinte lehetetlenség volt hátraszállítani. Mind az
élelmiszer-, mind a lőszerellátás akadozott, mert gyakorlatilag mindent
öszvérkaravánokkal kellett feljuttatni a hegyekbe. A lesántuló málhás
állatokat lelőtték, majd csontvázukról azonnal lefejtették a húst a
kiéhezett katonák. A hó fogságába került, éhező egységeknek többször a
RAF Blenheim bombázóiról kellett zsákba csomagolt élelmet ledobni.
Még a víz is gondot jelentett, ugyanis nem volt tüzelőanyag a
hóolvasztáshoz.
A hadműveletek következő szakaszában a krétai hadosztály a front
középső szakaszán harcolt. 1941 januárjának utolsó néhány napján az 5.
hadosztály kitüntette magát a Trebeszina- és a Kliszíra-hegy közötti
fontos közúti csomópontért vívott küzdelemben. Egyetlen krétai ezred
megfutamította az olasz 58. „Legnano” hadosztályt. Az ebben a
szektorban bevetett ellenséges seregtestek között harcolt az 51. „Siena”
hadosztály, amely a háború későbbi szakaszában Kréta keleti részét
tartotta megszállva: 1943-ban, az olasz fegyverszünet után, Paddy Leigh
Fermor csempészte ki a szigetről a hadosztály parancsnokát.
Leigh Fermor, miután elmenekült az athéni főhadiszállás
klausztrofóbiás légköréből, az albániai arcvonalon tett szemleútján nem
fordított több figyelmet a krétai 5. hadosztályra, mint bármelyik másikra.
Az egyedüli különbséget, amit utóbb vissza tudott idézni, a krétaiaknak a
fogcsikorgató hideg ellenére megőrzött jókedve jelentette, meg az, ahogy
a puskájukat járomszerűen hordták a vállukon: ez volt a sziget

[32]
pásztorainak ősidők óta hagyományos bothordási módja. Leigh
Fermornak akkor még fogalma sem volt, milyen jelentőségre tesz majd
szert Kréta,

[33]
 2. fejezet – Diplomáciai küldetések
1941 januárjában a görögöknek – miután megerősítették
Albániában álló hadseregüket – a bolgár határon már csak négy, nem
teljesen feltöltött hadosztályuk maradt Trákia és Kelet-Macedónia
védelmére. A főparancsnok, Papagosz tábornok azt remélte, hogy a
Jugoszláviával kötendő szövetség majd képessé teszi a szövetkező
országokat az olaszok harapófogóba szorítására és szétzúzására. Akkor
pedig majd átcsoportosíthatja hadosztályait, már amennyiben növekszik a
német fenyegetés Románia területéről. A Metaxasz szoros felügyelete
alatt tevékenykedő Papagosz erős, de ügyes kézzel vezette a behatolást
Albániába, azonban rögeszméjévé vált az olaszok mindenáron való
legyőzése, s ez a csőlátás utóbb majd katasztrofálisnak bizonyul.
Péter herceg, jugoszláv régens kormánya ebben az időszakban
mindenesetre roppant bizonytalan szövetségesnek látszott. Jugoszlávia
hét különböző országgal volt határos, ebből hat határ mögött maguknak a
tengelyhatalmaknak, vagy valamelyik velük szövetségesi viszonyra
törekvő államnak a hadserege állt: Olaszországé, Ausztriáé (ekkor már
Németországé), Magyarországé, Romániáé, Bulgáriáé és Albániáé (ekkor
már Olaszországé). Pál herceg pedig – akit Churchill utóbb „Tehetetlenül
Reszkető hercegnek” (Prince Palsy) csúfolt – éppen meghajlóban volt
Hitler nyomása alatt, és a háromhatalmi egyezmény aláírására készült.
Az ellenkezőjére adott német garanciák dacára ez majdnem biztosan
egyet jelentett a jugoszláv vasúthálózat használatának engedélyezésével a
németek részére – hogy könnyebben rohanhassák le Görögországot. A
görög kormány kizárólag Nagy-Britanniához fordulhatott segítségért, de
Metaxasz folytatta addigi, a németek provokálásának kerülésére törekvő
politikáját. Ő nem rendelkezett azokkal az ismeretekkel Hitler
szándékairól, amelyekkel Churchill igen.
1941. január 10-én – ugyanazon a napon, amelyen Hitler
eldöntötte, hogy hadtest nagyságrendű szárazföldi haderőt küld Líbiába
az összeomlóban lévő olaszok „megtámasztására”, a nemrég Szicíliába
települt német X. repülőhadtest pedig a HMS Illustrious repülőgép-
hordozót bombázta – Churchill a Bletchley Parkban megfejtett német
rádiótáviratok, az utóbb Ultra néven ismert hírszerzési forrás alapján
megerősítést kapott: a Romániában folyó német felvonulás valóban a
legkomolyabban fenyegeti Görögországot. Azonnal kiadta a parancsot a
szükség esetén a Görögország szárazföldi részére küldendő brit
expedíciós haderő felvonultatási és alkalmazási terveinek soron kívüli
kidolgozására.
Sir Archibald Wavell tábornok, a közel-keleti brit főparancsnok,
kevésbé aggódott. London és Kairó között január 10-én lázas
rádiótávirat-váltásra került sor, s ekkor Wavell arra az álláspontra
helyezkedett, hogy a németek alapjában véve „az idegek háborúját”

[34]
vívják. Wavell úgy érezte, az aznap Athénba érkező Heywood tábornok
is az ő álláspontját támogatta, amikor kijelentette, a görög kormány úgy
véli, a németek csak igyekeznek „távol tartani mind minket, mind az
olaszokat a Balkántól”. A vezérkari főnökök azonban, Churchill
direktíváját követve, kihangsúlyozták, hogy engedelmes együttműködést
várnak Wavelltől: „Őfelsége kormánya úgy határozott, hogy
létfontosságú a görögöknek a lehetséges maximális segítséget
felajánlani.”
Három nappal később Wavell civil ruhában Athénbe repült,
tárgyalni II. György görög királlyal, Metaxasszal és Papagosszal.
Metaxasz meg akarta akadályozni, hogy a britek csak jelképes erejű
kontingenst küldjenek – vagyis elég nagyot ahhoz, hogy ürügyet
szolgáltasson a németeknek a támadásra, de a megállításukhoz túl kicsit.
Papagosz tábornok, Metaxasz útmutatását követve, kijelentette: „a bolgár
arcvonalon álló görög seregtesteket szükséges azonnal megerősíteni
kilenc hadosztállyal, a megfelelő támogató légierővel kiegészítve”.
Wavell azt felelte, hogy ez lehetetlen. Ő legfeljebb két vagy három
hadosztályt tud a rendelkezésükre bocsátani. Metaxasz kijelentette, hogy
ez határozottan elégtelen, a kis létszámú, tüzérségből összeállított előőrs
átdobása pedig – amit Wavell javasolt – csak megteremtené a várva várt
ürügyet a németeknek. Papagosz utóbb azt állította, Ő akkor azzal érvelt,
hogy a brit hadosztályokat mindenképpen hasznosabban alkalmazhatják
Észak-Afrikában.
Wavell közvetlenül Kairóba való visszarepülése előtt megismételte
az ajánlatát. Miután engedelmesen követte London instrukcióit, a maga
részéről megkönnyebbülést érzett, amiért a görögök makacsul
elutasították a felkínált segítséget, ugyanis O’Connor tábornok csapatai
éppen előrenyomultak Líbiában. Londonban a vezérkari főnökök és a
háborús kabinet (War Cabinet) „minden tagja megkönnyebbülten
sóhajtott fel” – ahogy nyilván Churchill is, amikor senki sem látta.
Csakhogy Churchill az általánosabb érvényű politikai problémákat is
látta. Nagy-Britanniát a német propaganda folyamatosan azzal vádolta,
hogy cserbenhagyja szövetségeseit, és más országokkal vívatja meg a
háborúit, Ez az utóbbi vád különösen érzékeny pontot talált el abban az
időben, amikor „Winston úgy érezte, muszáj befolyásolnia az
amerikaiakat”.
A lehallgatott és megfejtett Enigma rejtjeles német rádiótáviratok
továbbra is azt mutatták, hogy komoly fenyegetést jelentenek a
Romániába telepített német seregtestek, és Churchill, akinek hol erre, hol
arra ingadozott a véleménye arról, bölcs lépés-e expedíciós haderőt
küldeni Görögországba, nem volt hajlandó elfogadni Wavell azon érvét,
mely szerint Görögország megsegítése „veszedelmes félmegoldás” lenne.
A miniszterelnök gondolkodása elakadt annál a ténynél, hogy közép-
keleti brit haderő élelmezési létszáma elérte a 300.000 főt, s e létszám
tudatában nem fért a fejébe, hogyan lehetséges, hogy ezen belül olyan

[35]
nagyon csekély az elsővonalbeli harcoló katonák száma. Háborús
kabinetbeli munkatársai egyike később megjegyezte, hogy Churchill, bár
„bizonyos tekintetben au fait [tájékozott] a kortárs ügyekben, túlságosan
hajlamos a szablyák és szuronyok számának gondolatkörében beszélni”.
Metaxasz január 29-én belehalt torokrákjába. A német propaganda
azt terjesztette, hogy megmérgezték a két héttel korábban, a Hotel
Grande Bretagne-ban, Wavell szárnysegédje, Peter Coats tiszteletére
adott vacsorán. Az új miniszterelnök, Alexandrosz Korüzisz, nem
hivatásos politikus volt, hanem bankár, és hiányzott belőle elődje
megingathatatlan meggyőződése. Az ő kormánya hamarosan érzékeltette,
hogy készséggel várja a brit segítséget, nagyságától függetlenül.
Churchill, annak a brit történelemnek a tudatától hajtva, amelyben
a szigetország korábban mindig szövetségi rendszereket hozott létre a kor
éppen aktuális túlerejű hatalmával szemben, jelnek értelmezte ezt a
készséget valami féle balkáni paktum tető alá hozatalára Görögország,
Jugoszlávia és Törökország részvételével. Az ő közvetlen utasítására
Anthony Eden külügyminiszter, Sir John Dillnek, a birodalmi vezérkar
főnökének (Chief of the Imperial General Staff) a társaságában, február
12-én útra kelt Londonból Kairó felé – azon a napon, amikor Rommel
megérkezett Tripoliba. Látogatásukról értesülve Wavell tábornok
beletörődött egy jelentős csoportosítás görögországi lekötésébe, és
felmérte már így is szétforgácsolt erőit.

[36]
 A Földközi-tenger keleti medencéjének térképe
Wavellnek hiteles információra talán még katonáknál is inkább
szüksége volt. Sajnálatos módon Heywood – már franciaországi önámító
réveszméit megismételve – a valóságtól elszakadt, túl optimista
jelentéseket küldött a görög hadsereg képességeiről. Blunt sokkal
józanabbul mérte fel a helyzetet. Ő tudta, hogy az olaszokkal szemben
kifejtett nagyszerű ellenállása dacára – amelynek emberben és
hadianyagban igencsak megadta az árát – a görög hadsereg vajmi kevés
eséllyel állhat ki az elsöprő túlerejű légi támogatást élvező német
páncélos- és gépesített hadosztályokkal szemben. Ráadásul Metaxasz
halála óta erősödni kezdett a továbbra is hatalmon maradt metaxaszista

[37]
tisztek és Venizelosznak a diktatúra idején háttérbe szorított hívei közötti
alapvető ellentét.
A szolgálati elöljárók végül Heywood változatának hittek, jórészt
azért, mert az kielégítette Churchill kínzó vágyát valami jó hírre. És
persze még mindig adódtak bátorító pillanatok az albániai fronton,
amelyekre a tábornok hivatkozhatott. Február 13-án a görögök
újraindították az offenzívát. A krétai hadosztály északnyugat felé
támadott a Trebeszina-hegytől, és ismét visszaszorította az olaszokat. Két
nappal később egységei elfoglalták a Medzsigorani-hágót és a Sen Deli-
hegyet. A sűrű havazás hamarosan megakasztotta a hadműveleteket.
Több megfigyelő szerint e nélkül a kedvezőtlen fordulat nélkül a görögök
el tudták volna foglalni Valona kikötőjét, ez pedig előidézhette volna az
olasz hadsereg összeomlását. Mások nem látták ennyire rózsásnak a
helyzetet: a görögök a tartós, folyamatos előrenyomuláshoz nem
rendelkeztek sem a szükséges hadianyaggal, sem szállítókapacitással.
A légi háború a rettenetes repülési feltételek közepette sem
lanyhult. Február 28-án a RAF megvívta az egész hadjárat legsikeresebb
csatáját. Két repülőszázad, az egyik Hurricane, a másik Gladiator
vadászgépekkel, másfél óra alatt huszonhét olasz repülőgépet lőtt le az
albániai arcvonal fölött. Ez a győzelem valamelyest elvette annak a görög
bírálatnak az élét, amely szerint a RAF nem volt hajlandó gépeit a földi
csapatok szorosan értelmezett támogatására bevetni. Ami azt illeti, a
háborúnak ebben a szakaszában a Brit Hadsereg is ugyanezért kritizálta a
Királyi Légierőt. A RAF vegytisztán hadászati feladatkörű
haderőnemnek tekintette magát.
Nagyjából ugyanebben az időben a görögök hírszerzési jelentéseket
kaptak arról, hogy az olaszok eléggé összeszedték magukat egy
nagyarányú ellentámadás tervbevételéhez, Erre március második hetében
került sor, az Apszosz és az Aöosz folyó között, tizenkét olasz
hadosztállyal a frontszakaszt tartó négy göröggel szemben.
Mussolini abban a kínzó, biztos tudatban, hogy a tervezés alatt álló
német hadjárat háttérbe szorítja, sőt meg is szégyeníti majd az ő seregeit,
„bármi áron” való támadásra adott parancsot. A következő hetekben a
krétaiak különösen kitűntették magukat, olyannyira súlyos veszteségeket
okoztak az olaszoknak. Puskás céllövő képességüket, amelyre
mértéktelenül büszkék voltak, általában a legkülönbnek tartották az egész
görög hadseregben. A nagy olasz ellentámadás tíz napon belül kifulladt,
ám addigra a balkáni helyzet, sőt az egész Közel-Kelet helyzete
megváltozott. Mussolini seregei a viszonylag kevéssé fontos,
elhanyagolható tényezők sorába süllyedtek.
*
Február 16-án Észak-Afrikában, Sirte térségében, megtörtént az
első csetepaté a brit és a német csapatok között. Négy nappal később
Churchill elismerte az erők megosztásának veszélyét, és a következőt
[38]
táviratozta Kairóba Edennek, Dillnek és Wavellnek: „Ne érezzék
magukat lekötelezettnek a görög vállalkozásra, ha az az előérzetük, hogy
az csak egy újabb norvég fiaskó lesz.” Eden azonban, amint azt a
tábornokok hamarosan megtudták, nem hagyta eltéríteni magát választott
irányvonaláról.
Churchill, a görögök és királyuk iránti erős, időnként túlcsordulóan
érzelmes lojalitásától hajtva égett a vágytól, hogy segítsen, bármekkora is
a kockázat. Másrészt továbbra is igényt tartott a hadszíntéren tartózkodó
rangidős parancsnokok egyértelmű tanácsaira. ám ugyanakkor – még
Londonból való indulása előtt – teljhatalommal ruházta fel Edent,
„minden diplomáciai és katonai ügyben”. Meglehet, ez győzte meg Dillt
és Wavellt arról, hogy a külügyminiszter által meghatározott stratégia
végrehajtásán kívül nincs más választásuk. Eden nyilvánvalóan
beleszeretett a gondolatba, hogy egy nagystílű nemzetközi koalícióval
lepheti meg a világot – pontosan azzal a látványos, teátrális fellépéssel,
amiről a diplomaták mindig is álmodnak. Csakhogy, akárcsak Churchill
esetében „a szablyák és szuronyok” számlálása, ez is egy letűnt kor
illúziói közé tartozott.
A jugoszláv és a török hadsereg és légierő végletes elavultságának
ismeretében a balkáni szövetség eleve nem lehetett több gesztusnál.
Wavell ellenezte Eden kísérletét a törökök bevonására ebbe a nemzetközi
koalícióba: ez volt az egyetlen alkalom, amikor határozottan nyilvánított
véleményt ebben a kérdéskörben. Teljes joggal azzal érvelt, hogy az
esetleges török vereség, majd a Dardanellák német megszállása
katasztrofális következményekkel járna. Szerencsére a törökök a kellő
tárgyilagossággal mérték fel saját helyzetüket, és nem hagyták magukat
belekeverni ebbe az önámító cselszövésbe. A Romániában felvonuló,
egyre erősebb német hadseregen kívül féltek attól is, hogy Oroszország –
hagyományos ellenségük, és akkor még Hitler szövetségese – ellenük is
megismételheti a Lengyelország ellen egyszer már elkövetett
orvtámadást.
Február 22-én Eden, Dill, Wavell és Longmore repülő vezérőrnagy,
a RAF rangidős közel-keleti parancsnoka kíséretével Athénba repült. A
Tatoi palotában tartott első megbeszélés előtt a görög kormány, a király
erőteljes bátorításával, kinyilvánította eltökéltségét az ellenállásra a
németekkel szemben, akár számíthat a britek segítségére, akár nem. A
briteknek imponált ez a bátor kiállás, sőt meghatotta őket. További
helyeslésüket kiérdemelve Papagosz tábornok elismerte, a gyakorlatban
kivitelezhetetlen az előretolt védelem Trákia és Kelet-Macedónia
területén. A tábornok elfogadta a görög főerők visszavonását a javasolt
Aliákmonosz vonalra (az Aliákmonosz folyóhoz), amely az Olimposz
északi lejtőjén indult, majd a Vérmion hegylánc mentén futott egészen a
jugoszláv határig. A közvetlenül a Monasztiri átjáró előterében álló
balszárny biztonsága egyértelműen attól függött, állja-e a jugoszláv
hadsereg a német támadást.

[39]
 Eden, akit jobban izgatott a balkáni szövetség ötlete, mint valaha –
a katonai vezetési törzstől a rendelkezésre álló erőkről kapott számokat
alaposan eltúlozva _ „félelmetes” erőforrásokat ígért a görögöknek.
Freddie de Guingand, a közel-kelen össz-haderőnemi tervező törzs
(Middle East Joint Planning Staff) egyik tagja, döbbenten figyelte, ahogy
Wavell kedvetlenül, de támogatja Eden elképzelését. De Guingand,
akárcsak később még sok más tiszt, nehezen megbocsáthatónak találta,
hogy Wavell nem fejtette ki nyíltan és erőteljesen az ellenvéleményét. De
Guingand megfigyelte, hogy a tanácskozás után Eden hogyan
„páváskodott” a kandalló előtt, miközben alárendeltjei gratuláltak neki a
diplomáciai diadalhoz.
Ez az eseményekről katonai szempontból alkotott korántsem esik
egybe a Külügyminisztérium verziójával. Közvetlenül a legfontosabb
tárgyalás előtt Sir Michael Palairet zártkörű ebédet szervezett, hogy
Wavellt alaposabban eligazítsák a napirenden szereplő kérdésekről,
valamint hogy figyelmeztessék, Metaxasz halálával a király az, aki a
valódi döntési jogkörrel rendelkezik. A mindössze négy jelenlévő –
egyikük Harold Caccia – meglepetésére Wavell „ez az általában
meglehetősen szófukar férfi, kifejezetten bőbeszédűvé változott”.
Azzal kezdte, hogy kijelentette: „Nos, a görögországi helyzet nem
sokban különbözik az egyiptomitól”, majd azzal folytatta, hogy
összehasonlította a görög hegyláncok védelmi lehetőségeit a Kattara-
mélyföldével. „Ez azt jelenti, igazából nem perdöntő az a kérdés, hány
hadosztályra van szükség, hiszen úgyis csak korlátozott számú
bontakoztatható szét”, Ezt a kijelentést, akárcsak a hamis optimizmusnak
a főszereplőket befolyásoló számos más rohamát – az ember hajlamos
már-már kétségbeesett igyekezetet látni a szükség erénnyé bűvölésére –
arra az alaptalan feltételezésre építették, hogy a jugoszlávok vagy
semlegesek maradnak, vagy ugyanolyan hevesen és sikeresen fognak
ellenállni a támadásnak, mint az első világháborúban.
Amint késő délután meghozták a döntést az expedíciós haderő
kivezényléséről, Eden, Dill és Wavell elhagyták Athént. A következő tíz
napban vajmi kevés figyelmet fordítottak a görögországi fejleményekre:
Eden és Dill Ankarába utazott, a szövetségi rendszer délibábját kergetni,
Wavellt pedig teljesen lekötötte már addig is túlterhelt, térben is
túlságosan széthúzott erőinek további túlterhelése és széthúzása.
Akkoriban sokan, sokat idézték Wolfe aforizmáját: „A háború a
szabadon választható nehézségek tárháza”. Ez alatt De Guingand,
újságírónak álcázva, a javasolt Aliákmonosz-vonalat járta végig, egy
kölcsönkapott, meglehetősen feltűnő, kockás öltönyben.
Március l-jén, szombaton, Bulgária nyilvánosan csatlakozott a
háromhatalmi egyezményhez, majd vasárnap reggel a német 12. hadsereg
Romániából megkezdte az átkelést a Dunán három, a német műszaki
csapatok által gyorsan összeállított ponton-, illetve hajóhídon. Eden és
Dill néhány órával később ért Athénba. Heywood tábornok még rosszabb
[40]
hírekkel várta őket. Papagosz tábornok nem adta ki a parancsot a
visszavonulásra az Aliákmonosz-vonalra. Papagosz azzal érvelt, hogy
szállítóeszközök hiányában erre nincsen idő, és egyébként is, még mindig
csak várja a választ a jugoszlávoktól a vonal balszárnyának
biztosításáról.
Nehéz megállapítani, milyen mértékben felelős Heywood az
információcserének ezért a csődjéért. de teljesen vétlen nem lehetett.
Nem ő volt az arra alkalmas személy, hogy objektíven tájékoztassa
Wavellt a kimerült görög hadsereg valós állapotáról, mindenekelőtt pedig
Papagosz fixa ideáiról, amint arra a brit főparancsnoknak olyan égetően
szüksége lett volna. E rögeszmévé vált elképzelések közül a legfontosabb
az volt, hogy Papagosz hallani sem akart a visszavonulásról a bolgár
határtól, ahogy egyes Albániában álló hadosztályok átcsoportosításáról
sem, bármennyire is súlyossá vált a fenyegetés északkelet felől.
A következő két napban a brit ingerültség és a sértett görög
büszkeség csak nőtt-növekedett az eredménytelen tárgyalások azon
sorozata alatt, amelyek állandóan oda tértek vissza, ki és mit is mondott
február 22-én és 23-án. (Heywood tábornok, döbbenetes
elővigyázatlanságot tanúsítva, nem vett fel jegyzőkönyvet azokról a
megbeszélésekről, és nem íratta alá mindkét féllel.) A Kelet-
Macedóniában álló görög hadosztályok a támadásnak végletesen
kiszolgáltatott helyzetben voltak, Papagosz mégsem volt hajlandó
hátrébb vonni őket. Hadserege egyáltalán nem rendelkezett járművekkel,
és ő váltig állította, hogy a brit katonai misszió ennek tökéletesen
tudatában volt. Papagosz mindenképpen arra várt, hogy a britek közöljék
vele, mik a jugoszláv kormány szándékai, amint abban állítása szerint
korábban már megegyeztek. Megátalkodott makacskodásában azonban
majdnem bizonyosan az eddigieknél nagyobb szerepet játszott a félelem
Trákia átengedésétől a területre sóvárgó Bulgáriának. Ráadásul Szaloniki
kikötője nélkül nem sok reménye maradhatott arra, hogy rávegye a
jugoszlávokat a bekapcsolódásra dédelgetett kedvenc terve
végrehajtásába: az Albániában álló olaszok harapófogóba szorítására a
jugoszláv és a görög hadsereggel.
Bármilyen meggondolások mozgatták is Papagoszt, és bármi is volt
az oka az eredeti félreértésnek, a vezérkarok közös terve darabjaira
hullott. Az Aliákmonosz-vonal kérdésében elértek valamiféle erőtlen
kompromisszumot – Eden „a keleti bazár kicsinyes alkudozásához”
hasonlította ezeket a tárgyalásokat – azt is főként azért, mert az első
csapatszállító hajók már éppen kifutottak Egyiptomból. Jasper Blunt
ezredes naplójában így írta le az eseményt:
A mi képviselőink a küldöttség szalonjában ültek; a titkárok táviratokkal
járkáltak ki-be; Sir Michael Palairet a házigazda szerepét játszotta, a zaklatott
király, Papagosz tábornok komor arca, a görög miniszterelnök halálos
sápadtsága, az izgatott várakozás, amíg a király és tanácsadói a nagykövet
dolgozószobájának zárt ajtaja mögött értekeztek. Teltek a percek, és én
tökéletesen meg nem kérdezett szemlélőként figyeltem a jeleneteket. Néző

[41]
 voltam, a zsöllye első sorába szóló jeggyel, egy olyan dráma előadásán,
amelyikben legalább olyan mély érzelmek munkáltak, mint az ókori görög
színpadokon előadott bármelyik darabban, azzal a további érdekességgel
megfejelve, hogy itt ismertem a cselekményt, a szerzőt és a színészeket.
Blunt kezdettől kitalálta a végkifejletet, de a nagykövete iránti
lojalitásból, valamint mert tiszteletben tartotta az alá- és fölérendeltségi
viszonyok rendjét, Wavell tőrzsének tagjaival nem közölte balsejtelmeit.
Palairet is csak akkor fedezte fel, milyen erőteljes véleménye alakult ki
az ezredesnek. amikor Phaleronban közösen búcsúztak el Edentől és
Dilltől. A nagykövetet mélyen megrázta az a csendes bizonyosság,
amellyel Blunt megjósolta a katasztrófát.
A brit és domíniumi csapatok kijelölt parancsnoka, Sir Henry
Maitland Wilson altábornagy közben már megérkezett Athénba. Állítólag
inkognitóban jött – ami ennek a hatalmas termetű („Jumbo” volt a
csúfneve), jó kedélyű tábornoknak az esetében gyakorlatilag
lehetetlenség volt. A kopasz, bajszos, kerekképű Wilson úgy festett, mint
valakinek a kedvenc nagybácsija az Edward-korból.
Wilson és törzsének rangidős tisztjei úgy látták, Sir Michael
Palairet túlságosan a görög király anglofíliájának hatása alá került, és
még mindig nem vett tudomást a zord katonai realitásokról. Palairet
egyik „külügyminisztériumi optimizmustól túlcsorduló”, harcias
szónoklata után fültanúk hallották, amint Wilson ezzel fordult törzsének
tisztjeihez: „Nos, erről én nem tudok. Én már megrendeltem a
térképeimet a Peloponnészosz-félszigetről.”
Amint azt helyesen feltételezte, a déli kikötők és nyílt
partszakaszok hamarosan a brit katonák kiürítési pontjaivá váltak. És
mégis, az Alexandriából kifutó csapatszállító hajók fedélzetén a főként
ausztrál és új-zélandi alakulatokból összeállított expedíciós haderő
tisztjei buzgón teregették ki a maguk térképeit – hogy a Jugoszlávián át
Bécs felé vezető inváziós útvonalakat tanulmányozzák.
Érkezéskor legtöbbjük megszabadult az ilyesfajta optimizmustól,
azt azonban még maga a derűs optimizmussal teli Wilson sem tudta,
hogy a közel-keleti főhadiszállás össz-haderőnemi tervezőtörzse titokban
már hozzá is látott az evakuáció részleteinek kidolgozásához – olyan
óvintézkedés volt ez, amelyet Wilson utóbb csak kelletlenül, utálkozva
vett tudomásul, illetve tette hozzá a magáét.
Kairóban március 7-én, Smuts tábornagy érkezésének napján
hozták meg a végső döntést az intervencióról. Az Eden rendezte esti
értekezleten Smuts azt az egyértelmű álláspontot képviselte, hogy ebben
a késői szakaszban elképzelhetetlen kihátrálni a vállalkozásból: katonai
értelemben ez ugyan aligha ígért sok jót, politikai alapon azonban
perdöntőnek bizonyult. Eden láthatóan megkönnyebbült, amikor Smuts
az ő pártjára állt, Churchillnél ugyanis mindenkor sokat nyomott a latban
a dél-afrikai politikus véleménye.

[42]
 Másnap éjjel, amikor megérkezett végre a jugoszláv kormány –
minden egyes fordulatában kínos gonddal köntörfalazó – válasza,
Anthony Eden megjelent kíséretével a főparancsnoknak a gezirai
lóversenypályára néző házában. A külügyminiszter parancsára
felébresztették Wavellt és Dillt. Mindketten lejöttek az emeletről, házi
kabátban leültek egymás mellé az egyik kanapéra, és hallgatniuk kellett,
ahogy a fel-alá sétáló Eden megfogalmazta Churchillnek szánt táviratát.
Később befutott a szintén odarendelt Longmore repülő
vezérőrnagy, és meglátta a „két elcsigázott katonát – úgy néztek ki, mint
egy pár teddy mackó, és igyekeztek megadni a külügyminiszter
ékesszólásának az illő figyelmet. Mindketten csendesen elaludtak, s
amikor Eden reakcióra várva egy pillanatra megállt, csak egyenletes
légzésük törte meg a csöndet”.
Másnap reggel, miután hajnalban szokás szerint kilovagolt
Gezirában, majd úszott az ottani uszodában, Wavell a hivatalában töltött
néhány órát. Utána átment Longmoréba, és egyetlen szó nélkül a
következő strófákat tette le a repülő tábornok elé:
A LEGTITKOSABB ÉS NAGYON SZEMÉLYES
A Köcsög/ A Jugó (The Jug)2
(elnézést kérve Lewis Carrolltól)
Kairóban. a cigányok fészkében,
Zengem e dalt gitárom kíséretével.
(„Csak én nem fogom igazán zengeni”, magyarázta
Anthony nagy kedvesen.
„Igazán nagyon köszönöm”, mondta Jacqueline.)3
Athénban, mikor már találkoztam a göröggel,
Majd megmondom nektek, mi az, amire törekszem.
(„Pompás lesz megtudni”, mondta Jacqueline.)
Küldtem egy üzenetet a Köcsögnek, megmondtam neki, ne legyen bögre/pali.
Megmondtam, súlyosan megrepedhet/ütődött lehet
Ha arra gondol, csatlakozik Hitler szerződéséhez.
A köcsög/a Jugó azt felelte, „De hát nem látja,
Milyen nehéz nekem ez a helyzet”.
(„Nekem is nehéz”, közölte Jacqueline búsan.
„Cseppet sem lesz nekem könnyebb”, mondta Anthony.)
Elővettem egy ceruzát, újat és nagyot,
Megírtam egy vagy két táviratot.
Aztán valaki odajött hozzám, és közölte,
tábornokok már lefeküdtek,
Mondtam hangosan, mondtam érthetőn,
akkor őket ismét ébreszd föl”,
És roppant kemény voltam velük,

2
Wavell szójátékokra építette írását. Jug=köcsög, de az angol Jugoslav szónak a
magyar jugóval azonos hangulatú beceneve is. Mug=bögre, de rászedhető,
„palimadár” is. Cracked=repedt, de ütődött is.
3
Lady Lampson, az egyiptomi brit nagykövet, a Sir Miles Lampson, a későbbi
Lord Killearn felesége.

[43]
Ébren tartottam őket hajnali kettőig.
(„Nem volt ez kissé barátságtalan?”, mondta Jacqueline.
„Cseppet sem – bökte ki Anthony szilárdan. – Tábornokokat akarunk, nem szunyáló
peléket. De ne szakítson állandóan félbe”.)

[44]
 3. fejezet – Titkos küldetések
A Földközi-tenger keleti medencéjében folytatandó irreguláris
hadviselés mágnesként vonzotta az életteli brit ifjakat. A cinikus könnyen
elintézheti a jelenséget egy legyintéssel, mondván, nem több, mint a
Fecskék és amazonok (Swallows and Amazons) valamiféle felnőtt
változata, amelyben csónakokkal lehet csibészkedni, és a szerencsések az
egész térséget hatalmas, kalandos játszótérnek használhatják. Bár sokan
közülük valóban szívből örültek ennek az új életnek, mert ideális kiutat
kínált a békeidők unalmas rutinjából vagy ezerféle frusztrációjából, a
résztvevők jellemének sokfélesége már önmagában is a helyzet ilyen,
túlságosan leegyszerűsítő elemzése ellen szól. Görögimádó egyetemi
oktatóktól kiváló összeköttetésekkel rendelkező gengszterekig sokféle
ember került soraikba, a két véglet között számtalan változattal. Ebbe a
tarka embercsoportba még egy maroknyi szakmájához értő hivatásos
katona is keveredett, továbbá romantikus széplelkek, írók, a „tudomány
cigányai”, s itt-ott egy-egy louche kalandor. Döntő többségük az 1940
júliusában a „D” szekció, és az MI(R) összevonásával létrehozott SOE
(Special Operations Executive, Különleges Műveletek Szervezete)
kötelékébe tartozott. (Lásd az A függeléket.)
A háború idején nem szokásos kiválasztási folyamat a régészek és
egyetemi emberek túlsúlyához vezetett. Paddy Leigh Fermor utóbb azt
írta önmagáról és más „botcsinálta barlanglakókról’, hogy „a középiskola
elavult ragaszkodása a göröghöz volt az a tényező, amely valójában a
mészkőre rakott le minket üledékként. Akkoriban ritkának tartott
intuíciótól hajtva a hadsereg felismerte, hogy az ókori nyelv,
bármennyire tökéletlenül is sajátították el, mégiscsak rövidebb utat
biztosít a maihoz: ennek köszönhetően tudták nagy hirtelen oly sok
furcsa figurával megszórni a szárazföld és a szigetek bérceinek vidékét”.
Úgy tűnik, a különleges hadviselési szervezetekhez toborzottak
megérezték, hogy ezek a háborús esztendők lesznek életükben a
legmélyebben átéltek. „Micsoda tömegű anyag termelődik itt az
önéletírásokhoz!”, mondta egy barátja Peter Flemingnek, az utazónak és
írónak, akit röviddel a háború kitörése előtt toborzott be soraiba az
MI(R). A fikciót is említenie kellett volna. Egy másik, a kezdet
kezdetétől tevékenykedő tiszt megjegyezte, hogy a Földközi-tenger körül
– a legvalószínűtlenebb helyeken – mindig ugyanazok az emberek
bukkannak fel: „Olyan volt az egész, mint egy Anthony Powell-regény”.
Az MI(R) eredeti alapgárdáját hivatásos tisztek alkották.
Egyiküket, egy George Young nevű árkásztisztet, Kairóban tartották
készenlétben a Királyi Műszaki Csapatok (Royal Engineers) egy
századával, hogy szükség esetén Romániába küldhessék a ploesti
olajmezők robbantásos rombolására. Célpontjaikhoz Geoffrey
Householdnak, a Rogue Male (Kivert hím) írójának, az MI(R) valamivel

[45]
később toborzott tisztjének kellett volna elvezetnie őket. Household
útlevelének foglalkozási rovatában az „üzletember” meghatározással
utazta be a célterületet, nem az „íróval”, mert „Compton Mackenzie és
Somerset Maugham (mindkettő volt titkosügynök a maga idejében)
örökre tönkretette az író k nem evilági ártatlan lényként korábban
élvezett hírnevét”.
Attól való félelmükben, hogy a tengelyhatalmak karjaiba kergetik
Romániát, az illetékesek végül meghatározatlan időre elhalasztották
Young küldetését. Röviddel ez után, amikor az MI(R) kairói részlegét
beleolvasztották az embrionális formában felálló SOE-be, Young
kommandóalakulatot állított fel a Közel-Keleten. Ezt viszont legvégül a
Layforce-ba olvasztották bele, és Young részt vett az akkor dandár-
felderítőtisztként szolgáló Evelyn Waugh által a Tisztek és
úriemberekben (Officers and Gentlemen) leírt utóvédharcokban Krétán,
Abban az illúzióvesztéses válságban, amelybe Waugh a visszavonulás
láttán került, Young azon kevesek közé tartozott, akiket az író továbbra is
tisztelt.
*
A háború ezen, sőt bármely szakaszának talán Peter Fleming „Jak”
misszió (Yak Mission) néven ismert magánhadserege volt a leginkább
mindentől és mindenkitől elszakadt, különc vállalkozása. Fleming, Ian
fivére, utazó volt, olyan könyvek írója, mint a Brazíliai kaland (Brasilian
Adventure), a Gránátosgárda (Grenadier Guards) tartalékos tisztje,
valamint máris egy expedíciós hadi vállalkozás – a norvégiai hadjárat –
veteránja. Összeköttetéseit szégyentelenül kihasználva – apja Churchill
régi, bizalmas barátja volt – Fleming osztagot alakított, hogy Sunderland
hidroplánnal odarepülve felderítsék Namsost. Később, amikor a
szövetséges csapatok partra szálltak, Fleming öntevékenyen csatlakozott
Carton de Wiart tábornokhoz, aki , csak egyetlen szemmel, csak egyetlen
karral, és – kissé talán meglepően – csak egyetlen Viktória-kereszttel” az
egyik katonai vezető volt azok közül, akik Evelyn Waugh-t Ben Ritchie-
Hook dandártábornok figurájához az ihletet szolgáltatták4.
A Dunkerque utáni inváziós pánik idején Fleming parancsot kapott,
hogy szervezze meg Dél-Angliában a segédegységek (Auxiliary Units)
nevű, a németek bevonulásakor a megszállt területen visszamaradó
csoportokat. Az után, 1940 őszén, amikor növekedni kezdett a Wavell
csapatai által a Közel-Keleten foglyul ejtett olaszok száma, Churchillnek
az az ötlete támadt, hogy „Garibaldi légiót” kellene szervezni a közülük
jelentkező antifasisztákból. Fleming megnyerte fél tucat barátját, köztük
Norman Johnstone-t, egy bajtársát a Gránátosgárdából, és Mark
Normant, a hertfordshire-i önkéntes lovasság (Hertfordshire Yeomanry)

4
A Men at Arms (Katonák/Férfiak fegyverben) trilógia Ritchie-Hookjának
modelljéül főként St. Clair Morford dandártábornok szolgált, továbbá került
bele egy erős ecsetvonásnyi Sir Walter Cowan tengernagyból is.

[46]
hadnagyát, „akinek halvány gőze sem volt, miről is van szó”,
Tisztiszolgáik társaságában – mintha Dornford Yates szereplői
elevenedtek volna meg – útra keltek, és a skóciai Lochailort mellett, a
Nyugati-felföldön működő kommandó kiképző bázison intenzív
közelharc- és robbantótanfolyamot végeztek.
Fedőnevükhöz, a „Jak” misszióhoz, Fleming News from Tartary
(Hírek Tatárországból) című könyvéből vették az ötletet. Előbb
felvételeztek egy tonnányi plasztik robbanóanyagot, 40.000 fontot
bankjegyben és egy font sterlinges aranyérmekben, valamint olasz
zsebszótárokat (ugyanis csak egyetlenegy beszélt közülük olaszul), majd
„rendkívüli elsőbbséggel” elutaztak Kairóba.
Miután egy szál önkéntes nem sok, annyit nem siketült toboroznia
a hadifogolytáborokból, a „Jak” missziót minden bizonnyal feloszlatták
volna, ha nincs a balkáni német fenyegetés. Március vége felé Peter
Fleming rávette George Pollockot, a SOE kairói vezetőjét, hogy
engedélyezze Jugoszláviába utazni a csoportot, „Pál herceg elszántságát
erősítendő”. Az események a terv módosítására késztették Fleminget: a
„Jak” misszió Jugoszlávia helyett Észak-Görögországba vette az útját,
ellenálló csoportokat kiképezni. Flemingnek sikerült helyet foglalnia
emberei és felszerelésük számára a következő, Alexandriából induló
csapatszállító hajón. Athénban felvették a kapcsolatot Harald Caccia-val,
akinek a felesége, Nancy, Oliver Barstow-nak, Fleming egyik
gerillalovagjának a testvére volt.
A „Thompson géppisztolyokkal meg pisztolyokkal rogyásig
megrakott” „Jak” misszió küzdelmesen haladt észak felé, miután saját
hadipénztárából szállítóeszközöket vásárolt magának. Április első
hetének a végén, az egyik jugoszláv határ menti hegyoldalban,
lélegzetelállító szépségű táj közepén, a tisztiszolgák felállították a
sátrakat és bennük a tábori ágyakat, „mintha szafarin lettünk volna”.
Peter Fleming nem tudott ellenállni a kísértésnek, s a következő
rádiótáviratot küldte a SOE londoni központjának: TARTOM A
MONASZTIRI RÉST (I AM HOLDING MONASTIR GAP). Nem tudta,
hogy a Sepp Dietrich vezette „Leibstandarte Adolf Hitler” SS-hadosztály
egyenesen dicsőséges piknikjük helyszíne felé tart.
*
John Pendlebury, a régész, mindig is bizonyosra vette, a németek
lerohanják Görögországot, majd az Ő szeretett Krétáját is. Nem
tétlenkedett azóta, hogy a Poole kikötőjéből indult közös
hidroplánutazásuk végén elvált Nick Hammondtól és a többiektől,
Kezdetben a Knósszosz kurátoraként töltött éveiből jól ismert Villa
Ariadne szolgált támaszpontjául, majd átköltözött Heraklionba (Iráklió),
s folyamatosan írta össze a britek, illetve a tengelyhatalmak krétai híveit.
Abban az időben, az olasz támadás előtt, amikor a Metaxasz-rezsirn
aggályos gonddal ragaszkodott a görög semlegességhez, Pendlebury

[47]
kénytelen volt eljátszani „a világ leginkább ál-alkonzuljának” szerepét.
Pendlebury azonban, akárcsak a krétaiak, akikkel olyan erősen azonosult,
megvetette a titkos műveletekhez szükséges óvatos diszkréciót. Messze
túl közismert is volt a feladatához. A krétaiak találgatták, mi hozhatta
vissza. Fantáziájukat nem hagyta nyugton ez az üvegszemű, tőrösbottal
járó angol, aki hol itt, holott bukkant fel hosszú lépteivel a szigetükön.
Pendlebury nyíltsága, humorérzéke és életszeretete szerfelett
tetszett nekik: nemzedéke átlagos winchesteri öregdiákjához képest
figyelemreméltóan kevés volt benne a gátlás, nem vonzották a
formalitások, viszont láthatóan mulattatták az ellentmondások.
Pendlebury a társaságkedvelő introvertáltak közé tartozott, ártatlanul
vagányos külsővel, és a háború – amelynek az 6 esetében sokkal inkább
az anarchikus, mint a diktatórikus jellege érvényesült – tökéletes
lehetőséget teremtett neki, hogy a megszokottól eltérő fegyvereket
használva belevesse magát a markánsan irreguláris katona szerepébe.
Az olasz betörés után, és amikor az athéni kormányzat hivatalosan
őrömmel üdvözölte a Krétán megjelenő brit csapatokat, Pendlebury
elővette lovassági századosi egyenruháját, és ő lett a brit erők, valamint a
görög katonai hatóságok között kapcsolatot tartó egyik összekötő tiszt.
Valójában azonban egy olyan krétai fegyveres erő megteremtésével
foglalkozott, amely képes részben pótolni az albán arcvonalra elszállított
helyi kiegészítésű hadosztályt.
Pendlebury gyorsan megérezte a lenézést és a mellőzést, s
korántsem bánt mindig diplomatikusan szolgálati elöljáróival. „Legszebb
dorgálásomat azért kaptam – írta –, mert az egyik, a nagykövetnek
küldött rádiógramomban a »fattyú« szót használtam. A válaszban
rámutattam, mivel a szó szerepelt a kódkönyvben, nyilvánvalóan arra
szánták, hogy használjuk, továbbá a nagykövet elég idős ahhoz, hogy
ismerje az élet megmásíthatatlan tényeit, még továbbá ez az egyetlen szó,
amely maradéktalanul illik a szóban forgó egyénre.”
A hivatalosságok elutasító megnyilvánulásai nem szegték kedvét.
1940 karácsonyán így írta le a krétaiak harcias lelkületét: „Öt városban és
faluban a vállukon hordoztak körbe, majd két püspök áldott meg, és
egész sor gyújtó hatású szónoklatot tartottam különböző erkélyekről.
Elképesztő a hangulat.” A Fehér-hegységben és az Ida-hegy körül tett
falujáró körútjáról Pendlebury úgy tért vissza, hogy ezt jelentette:
„Túlteng az angolbarátság!” Pendlebury szenvedélyesen szerette a
térképeket. Azzal büszkélkedett, hogy „jobban ismeri a szigetet, mint
bárki a világon”, a hegyeit pedig „kőről kőre”. Amennyiben megkapják
hozzá a fegyvert, a legcsekélyebb kételye sem volt az iránt, hogy a
krétaiak gyakorlatilag egyedül is képesek visszaverni a német inváziót.
Az az invázió pedig bizonyosan bekövetkezik, amint Görögország elesik.
*

[48]
 Pendlebury barátjának és munkatársának, Nick Hammondnak, az
Alexandriában a walesi ezreddel és annak vasárnapi koktélpartijain
töltött egy hónap után a szakértelmének jobban megfelelő munkát
ajánlottak. A. W. Lawrence, az ókori régészet professzora és Arábiai
Lawrence féltestvére megérkezett Angliából, hogy Churchill parancsára
zsidókat képezzen ki Palesztinában szabotázstevékenységre. Arnold
Lawrence, Hammond és egy Barnes nevű kiérdemesült fegyvercsempész
egy Haifa melletti kibucban állította fel az iskoláját. A titoktartás
létfontosságú volt, hiszen tevékenységükkel nyíltan megsértették a
Népszövetség mandátumát. Egyik első tanítványuk Moshe Dajan volt,
aki ott, kiképzés közben, veszítette el az egyik szemét. A program
azonban nem haladt sikeresen, főként a Churchill választotta különc
vezető miatt, ugyanis A. W. Lawrence majdnem ugyanolyan lánglelkű
arabbarátnak bizonyult, mint a féltestvére.
Következő beosztása elfoglalásához Hammondnak mindössze
néhány mérfölddel kellett odébb költöznie az országút mentén, amikor
1940 októberében a SOE kairói részlege felállította fő ügynökképző
központját. (Ez a Haifa melletti tábor, amely utóbb ME 102 néven
híresült el, olyan hely volt, amelyet ő és a legtöbb SOE-tiszt a következő
négy évben alaposan megismert.) 1941 kora tavaszán Hammondot
Athénba rendelték. Március 15-én érkezett oda, röviddel Peter Fleming
„Jak” missziója előtt. Fleming, aki nem rendelkezett robbantási
szakértővel, megpróbálta fondorlatos eszközökkel megszerezni
csapatának Hammondot, de mert a Wehrmacht 12. hadserege már
felvonult Bulgáriában, Hammond úgy érezte, túl késő van már
visszamaradó különítmények kiképzésébe kezdeni, s ő már dolgozni
kezdett a követségen működő két SOE-tiszttel. Bill Barbrook leszerelt
hivatásos tiszt volt, akit albániai helyismerete miatt hívtak vissza az aktív
szolgálatba, míg társa, Ian Pirie, már a háború előtt is Görögországban
élt, és a „D” szekció még akkor szervezte be.
Pirie, a harrow-i öregdiák mögött, akit egy kortársa „jól szabott
öltönybe bújt felnőtt Cupidóként” írt le, ekkor már igen tarka üzleti
pályafutás állt. Hogy csak két balsikerű próbálkozását említsük, előbb
kutyatemetőt, majd lóversenypályát próbált nyitni Athén közelében.
Láthatóan élvezte az életet a görög fővárosban barátnőjével, Nicki
Demertzivel, az Argentína5 mulató ellenállhatatlan szőke szépségével,
akiről azt hitte, rokoni szálak fűzik Görögország azonos nevű korábbi
miniszterelnökéhez.

5
Az Argentína másik nagy attrakciója a La Bella Asmaro nevű táncosnő volt, aki
később Mark Chapman-Walker századosba, a lövészdandár [Rifle Brigade, neve
ellenére egy kitűnő könnyű gyalogezred; a ford.] tisztjébe, „Jumbo” Wilson
tábornok személyi segédtisztjébe szeretett bele. (Chapman-Walker a 4. kép jobb
szélén látható.)

[49]
 Pirie világfiként való pózolása időnként környezete agyára ment,
Egyik nevezetesebb megjegyzése a görög királyi családra vonatkozott:
„Hogy az ördögbe vegyen komolyan az ember egy dinasztiát, amelyik
nincs olyan régi, mint a cég, amelytől az ember a borát veszi?” Ian Pirie
fedésben végzett műveleteinek egy része valamiféle kényszeres léhaságot
mutatott, nyilvánvalóan teljes komolysággal javasolta Harold Caccia
követségi első titkárnak, hogy a lakosság moráljának javítására a német
megszállás után idejekorán hozzanak be Görögországba zenélő WC-
papírtartókat, amelyek a görög nemzeti himnuszt játsszák, valahányszor
valaki papírt teker le.
Egy másik Pirie-féle művelet, amelyik legalább papíron kissé
szakszerűbbnek tűnt, egy magánlakásban működtetett német rádióadót
vett célba. Az állomás rendszeres időközönként sugárzott üzeneteket
Berlinbe, Pirie tehát megszervezte az áramerősség hirtelen megugrását az
épületet ellátó vezetékben, abban a reményben, hogy ettől felrobbannak a
készülék csövei. E helyett a csínyre a többi lakó heves tiltakozása
robbant, köztük az amerikai nagyköveté és egy fogorvosé, aki a
lökésszerű áramerősség növekedésekor éppen fúrta egy páciens fogát.
Bezzeg a németek! Ők egyszerűen átkapcsoltak a saját
áramfejlesztőjükre és adtak tovább.
Pirie fő küldetésében, egy ellenálló hálózat kiépítésében kudarcot
vallott, bár meglehet, nemcsak a saját hibájából. Szokatlan őszinteséggel,
ugyanis a diplomaták általában igyekezlek nem venni tudomást a SOE
tevékenységéről, Pirie tájékoztatta titkos tevékenységéről Harold Caccia-
t, akivel egy időben tanult az oxfordi Trinity College-ban. A Metaxasz
kormány erőteljesen fellépett bármely titkos tevékenység ellen, amely
ingerelhette a németeket, Pirie tehát úgy érezte, meg sem próbálhat
beszervezni bárkit, akinek köze van a rezsimhez – az ilyen személyek
bizonyosan feljelentenék Maniadakisz nemzetbiztonsági miniszternél.
Így viszont csak az ellenzéki csoportok maradtak neki, leginkább a nem
kommunista baloldal – a hithű kommunistáknak abban az időben még
kötelező volt „a szocialista anyaország” szövetségesének tekinteni a náci
Németországot.6
Ahogy 1940 telén lassan, majd 1941 tavaszának elején rohamosan
növekedett a Görögországnak nyújtott brit katonai támogatás, úgy
keveredtek bele egyre inkább a görög ügyekbe az egymással vetélkedő
hírszerző szervezetek. David Hunt, a walesi ezred Alexandriában
állomásozó zászlóaljához csapott régész don 1940 novemberében
érkezett Athénba, Geoffrey Household társaságában, aki új szerepkörben,
tábori kémelhárító tisztként nyert beosztást. A RAF felderítőtörzséhez

6
Azon politikai ellentmondások korai példájaként, amelyekbe a SOE utóbb a
térségben bonyolódott, Pirie – miközben baloldaliakat toborzott Athénban –
Mihailovic tábornoknak is küldött anyagi támogatást Szerbiába, arra az esetre,
ha Pál régens enged Hitler nyomásának, és aláírja a háromhatalmi egyezményt.

[50]
csatlakoztak, amelyet az a Forbes vicomte, repülő alezredes vezetett, aki
légügyi attaséként szolgált a bukaresti nagykövetségen, mikor Household
hiába várta George Young árkászait.
Amíg Household a görög kémelhárítás és a titkosrendőrség
tisztjeivel tartotta a kapcsolatot, Hunt – a felderítőtörzsben szolgáló
századosként – a rádiófelderítés által lehallgatott táviratokkal
foglalkozott, az Ultrával is, meg a kevésbé titkos besorolású, de nagyobb
azonnali jelentőségű anyaggal is. A hagyományos katonai hírszerzés,
valamint a titkos szervezetek (amelyeket főként a balkáni fővárosokba
akkreditált másod-katonaattasék vezettek) ritkán éltek egymás mellett
szívélyes barátságban. A sokféle rivalizálást csak még jobban
elmérgesítette egy újabb szereplő színre lépése. Wilson tábornok ugyanis
nem volt elégedett a brit katonai misszió kötelékében dolgozó Stanley
Cassonnal, s ezért saját hírszerző tisztjeként áthozta a közel-keleti
főhadiszállásról Quilliam ezredest. Amikor áprilisban minden előzetes
figyelmeztetés nélkül összeomlott a jugoszláv hadsereg, a sokféle
szervezet és részleg hihetetlen vehemenciával kezdte dobálni a sarat
egymásra.

[51]
 4. fejezet – A kettős invázió
A titoktartásra tett hiábavaló próbálkozásként a Görögországba
vezényelt 2. új-zélandi expedíciós hadműveleti különítmény (2nd New
Zealand Expeditionary Force) katonáival nem közölték előre, hova
indulnak. Trópusi sisakot osztottak nekik, lemasíroztak a csapatszállító
hajókhoz, majd négy napig szenvedtek a viharban. „Az idő felében a
hajócsavar a vízből kiemelkedve pörgött”, a trópusi sisakok „okádékos
lavórként” jöttek jól, és a katonák végül „betegen, mint a kutya” érkeztek
rendeltetési helyükre.
Nem járt sokkal jobban azoknak a tiszteknek a harcias
optimizmusa, akik az Ausztriáig vezető inváziós útvonalak
tanulmányozására térképeket teregettek. Pireusz kikötőjében a német
katonai attasé irodájának munkatársait találták, akik részletesen
feljegyezték alakulataik létszámát és felszerelését.7 Athénban a
horogkeresztes zászló a Lükabettusz-hegy oldalában, pontosan a brit
főhadiszállással szemben lengedezett. Az Acropole Palace Hotelba
eligazításra rendelt egységparancsnokok pedig arról értesültek, hogy az
Aliákmonosz-vonalra épített egész védelmi terv kompromittálódott.
Mindennek dacára nem hatalmasodott el a düh az Athént északról
övező barátságos fenyőerdőkben letáborozó alakulatoknál. A brit és
domíniumi katonáknak imponált a görögök kiállása az olasz támadással
szemben, sőt csodálták érte őket, és egyébként is a TEBKM-kat
(Totálisan Elbaszott Katonai Művelet, Complete Military Flick-Up, azaz
angolul CMFU) mindenki a normális ügymenet elválaszthatatlan
részének tekintette. Eluralkodott a hadsereg hagyományos fatalizmusa.
Ahogy a dalban áll: „Itt vagyunk, mert itt, vagyunk, tehát itt vagyunk.”
Másrészt az ausztrál és új-zélandi katonák között jócskán akadt, aki azon
kezdett tűnődni, vajon miért ők alkotják a britek kötelezettségvállalását
teljesítő, eleve vesztésre ítélt, expedíciós haderő többségét.
Wavell, amint kiderült az Aliákmonosz-vonallal kapcsolatos
katasztrofális félreértés, azonnal az ausztrál hadtestparancsnokhoz,
Thomas Blamey altábornagyhoz és az új-zélandiak parancsnokához.
Bernard Freyberg vezérőrnagyhoz fordult. Habár a kínos visszautasítás
nem volt valószínű, Wavell és Londonban a vezérkari főnökök komoly
megkönnyebbülést éreztek, amikor a két tábornok és tőlük függetlenül
országaik miniszterelnökei is el fogadták „az üggyel járó megnövekedett
kockázatokat”. A két domínium kormánya azonban utólag úgy érezte,
nem kapott teljes tájékoztatást, és mind Blameyt, mind Freyberget sok
kritika érte, amiért nem jelentették feletteseiknek az események idején
meglévő kétségeiket.
7
A német katonai attasé több mint valószínű, hogy félig skót származású volt.
Elég jól beszélt angolul ahhoz, hogy több óvatlan tiszt is kötetlen beszélgetésbe
kezdjen vele.

[52]
 A Jumbo Wilson parancsnoksága alá rendelt, „W” hadműveleti
különítménynek (W Force) nevezett, görögországi csoportosítás az
Aliákmonosz-vonal jobbszárnyán, az Olimposz közelében a Szerviai-
hágót védő új-zélandi hadosztályból, az észak-északkelet felé előretolt
védernyőként szétbontakoztatott brit 1. páncélos dandárból és a
balszárnyon felvonultatott 6. ausztrál hadosztályból állt. Az utolsó
pillanatban, amikor Rommel part menti támadása már éreztette az erejét,
Wavell visszatartotta Észak-Afrikában a 7. ausztrál hadosztályt és a
lengyel önálló dandárt. Ez akár a rossz időzítés okozta szerencsés
következménynek is minősíthető, ezek a seregtestek ugyanis aligha
tudtak volna érdemben változtatni a végkifejleten Görögországban, és
távolmaradásuk legalább csökkentette a későbbi evakuáció
nagyságrendjét.
Bár a hegyekben még hideg volt, a hadjárat kezdetét megelőző
napok idilliként maradtak meg az emlékezetben. Az égbolt szépsége, a
természeti környezet és a vadvirágok bősége majdnem olyan mélyen a
katonák emlékezetébe vésődött, mint a fogadtatás forrósága a falvakban.
Egy tiszt ezt írta: „A virágzó barackfaágakkal feldíszített teherautómon,
gomblyukamban kis ibolyacsokorral, inkább vőlegénynek éreztem
magamat, mint katonának.” Miközben a brit tisztek az ógörög nyelvből
szerzett halovány iskolai emlékeiket felelevenítve próbáltak szót érteni
görög tiszttársaikkal, katonáik – a maguk utánozhatatlan módján
legyőzve a nyelvi akadályt – máris virágzó piacot teremtettek a kincstári
ellátmány kiegészítésére: egy üres benzineskannának négy tojás volt az
árfolyama. A bárányhúst és a bort helyben vásárolta a tiszti étkezde, a
csemegeárut Szalonikiből kellett előrefuvarozni. Vasárnaponként a tábori
istentiszteletet a falu templomában tartották, a helyi pap meghívására.
Április 2-án Anthony Eden és Sir John Dili tábornok, úton a
jugoszláv kormány képviselőivel a határon tartandó találkozóra,
bejelentés nélkül megjelent a northumberlandi huszárok
[Northumberland Hussars, akkor már az egyik páncélosalakulat; a ford.]
tiszti étkezdéjében. A vendégeket kísérő Dick Hobson, a 12-es
lándzsások őrnagya, a dandár törzsének főnöke, később így írta le az
eseményt: „Úton voltak egyezkedni a jugoszlávokkal, akik ingadoztak,
melyik oldalra is álljanak. Mr. Eden hozott egy levelet személyesen a
[northumberlandi] hercegnek, aki akkor századosként szolgált az
ezredben. (Utóbb kiderült, hogy a fontos irományban igazából a fővadász
tett jelentést a Percy-falka viselt dolgairól!) Addigra a síkságon a
cseresznye- meg a többi gyümölcsfát már mind lepermetezték réz-
szulfáttal, és a fatörzsek zöldben játszottak. Én megjegyeztem: »Alig
várom, hogy láthassam ezeket a fákat virágba borulni. Micsoda látvány
lesz!« Eden és Dill egymásra nézett, majd valamelyikük azt mondta:
»Attól tartok, ön nem lesz itt olyan sokáig.«„
*

[53]
 Március 25-én Pál herceg, Jugoszlávia régense, Bécsben aláírta a
háromhatalmi egyezményt. Hitler erős nyomásának engedett, aki a
Görögország elleni hadjáratban használni akarta a jugoszláv
vasúthálózatot. Pál régenst két nappal később Belgrádban államcsíny
buktatta meg. A puccsot a tömegek dacos ellenálló szellemét
demonstráló tüntetések követték, s az egyiken inzultálták a német
nagykövetet: leköpködték és ököllel verték az autóját.
A német törekvések e látványos elutasításának híre Macuoka japán
külügyminiszter látogatása alatt érkezett Berlinbe. A saját hivatalos
tolmácsa szavaival élve „bosszúért lihegő” Hitler azonnal kiadta a
parancsot jugoszlávia megtámadására. Ribbentropot kihívták a
Macuokával folytatott tárgyalásról – éppen javasolta, hogy japán vegye
el Szingapúrt a britektől –, és Halder tábornokot azonnali hatállyal a
kancelláriára rendelték. A német szárazföldi haderőnem vezérkarát, az
OKH-t készenlétbe helyezték, hogy a Halder vezetésével az előző év
októberében végrehajtott törzsvezetési gyakorlat eredményei alapján még
aznap éjjel dolgozza ki a hadművelet tervének vázlatát. Átmenetileg
félretették a Barbarossa-hadművelet, Oroszország küszöbönálló
inváziójának előkészítő munkálatait, és a balkáni hadjáratra összesen
huszonkilenc hadosztályt és csaknem 2.000 repülőgépet jelöltek ki. Ezt a
nyers erőt látványosan túlzó mértékben alkalmazó, két irányból indítandó
támadást a Bécstől délre található Bécsújhelyről kellett vezetnie Von
Brauschitsch tábornagynak. A valóságban e seregtestek jelentős
hányadára nem volt szükség, sőt akadt egy olyan hadosztály, amelyik
nem is értesült arról, hogy a hadrend részét képezi.
A hirtelen belgrádi fordulat valójában nagyon is megfelelt a
németeknek. Jugoszlávia elfoglalása lényegesen megkönnyítette
Görögországét. Hitler lelki békéje szempontjából pedig az is sokat
nyomott a latban, hogy a „déli szlávok” leigázásával megakadályozhatta
bármiféle szövetkezésüket orosz vérrokonaikkal a Barbarossa-
hadművelet megindulása után.
A jugoszláv harci kedv látványos felmutatása azonban, amelyet a
Királyi Haditengerészet győztes csatája követett az olasz flotta egyik
kötelékével a Matapan-foknál (a Peloponnészoszi-félsziget középső
kiugró földnyelve előtt), a megalapozatlan optimizmus rohamát váltotta
ki a briteknél. Churchillt különösen elragadta ez a hullám. A következőt
táviratozta a tengeralatti kábelen az ausztrál kormánynak: „A csütörtöki
belgrádi események megmutatják ennek és az általunk bevezetett más
intézkedéseknek a messzemenő hatását az egész balkáni helyzetre. A
német terveket felborítottuk, és megújult reményeket táplálhatunk egy
olyan, Törökországgal alkotandó balkáni arcvonalról. amelyen a négy
érintett hatalom nagyjából hetven szövetséges hadosztályt vonultat fel.”
Mértéktelen optimizmusát alig több mint egy hét múlva kíméletlenül
leplezte le a valóság.

[54]
 Április 6-án, röviddel napkelte előtt, Jugoszlávia és Görögország
egyidejű megrohanásával kezdetét vette a balkáni háború legpusztítóbb
szakasza. Belgrád népe keservesen megfizette tíz nappal korábbi
meggondolatlan bátorságának árát. Ezrek haltak meg (a becslések három-
és tizenhétezer között szóródnak), amikor a várost irgalmatlanul rommá
bombázta a Luftwaffe, a jugoszláv hadsereg távközlési rendszere pedig
összeomlott. Még aznap este a német bombázók Pireusz kikötőjét is
támadták, és eltalálták a Clan Fraser teherszállító gőzhajót. Nem tudván,
mit szállított a gőzös, Geoffroy Household és a törzsőrmestere felmentek
a fedélzetre, megvizsgálni a tűz okát. Épp csak időben távoztak. A
lőszerrel megrakott teherhajó kora hajnalban felrobbant, a detonáció
lerombolta a fő kikötőmedence legnagyobb részét, és további tizenegy
hajót süllyesztett el. A lakosság és a csapatok moráljára gyakorolt hatás
sem volt elhanyagolható.
Papagosz tábornok rögeszmés hite a közös görög-jugoszláv
hadjáratban Az Albániát megszállva tartó olaszok ellen nem bizonyult
többnek vágyálomnál. A Jugoszláv fegyveres erők, amelyektől Papagosz
oly sokat várt, szánalmasan felkészületlennek bizonyultak. Majdnem
egymillió főnyi hadseregüket ostobán széthúzták a hatalmas hosszúságú
államhatár mentén, s annak az egész hadjárat során mindössze 151
németet sikerült megölnie. A balkáni paktum lehetősége miatt érzett
hivatalos lelkesedés közepette figyelmen kívül hagyták Blunt ezredes
figyelmeztetését, aki világosan megmondta, a jugoszlávoknak legalább
egy hónapra van szükségűk a mozgósításhoz.
A keleten a Nesztosz folyó mentén, majd Jugoszláviáig a bolgár
határ mentén húzódó Metaxasz-vonalat tartó görög hadosztályok hősi
elszántsággal küzdöttek. Ennek a védelmi rendszernek az erődjei
lényegesen kevésbé akadályozták a védő fél mozgását, mint a Maginot-
vonaléi. Az itteni helyőrségek könnyen hajthattak végre váratlan kitörést.
A német 5. hegyihadosztályt, amely később a Krétára küldött támadó
csoportosítás részét alkotta, „a Rupel-hágónál a lehető legerősebb légi
támogatás dacára visszavertek, és jelentős veszteségeket szenvedett”. A
6. hegyihadosztály azonban áttörte a vonalat: sikerült átkelnie egy több
mint 2000 méter magas, hóborította hegyláncon, amelyet a görögök
járhatatlannak hittek. Az egyik erőd védői olyan vitézül harcoltak, hogy a
németek megengedték szabad elvonulásukat. fegyvereikkel együtt, sőt
még tisztelegtek is nekik.
A német 2. páncéloshadosztály április 9-én elfoglalta Szalonikit, és
a Vardar folyótól keletre álló görög 2. hadsereg megadta magát. A
jugoszláv összeomlás azonban még ennél is súlyosabb veszélynek tette ki
Görögország központi területét. A németeknek kevesebb mint három nap
leforgása alatt sikerült megnyitniuk a monastiri átjárón át az ország
belsejébe vezető invázió s útvonalat. Ennek következtében védtelenné
vált az Aliákmonosz-vonal balszárnya és az Albániába benyomult görög
hadsereg jobbszárnyának mögöttes területe. Papagosz tábornok utóbb ezt

[55]
a katasztrófát „a kedvezőtlen szituáció” következményének minősítette,
és igyekezett a téves információkat szolgáltató jugoszlávokra és a
britekre hárítani a felelősséget.
A „W” hadműveleti különítmény legveszélyeztetettebb seregteste
az 1. páncélosdandár volt. A dandár a következő egységekből állt: a 4.
huszárezred, könnyű harckocsikkal, a 3. királyi harckocsiezred (3rd
Royal Tank Regiment) Matilda tankokkal, a Királyi Lovas Tüzérség 2.
ezrede (2nd Royal Horse Artillery) 25 fontos (gépvontatású) tábori
lövegekkel, a northumberlandi huszárok, akik ekkor páncéltörő
tüzérekként szolgáltak, valamint egy zászlóalj könnyűgyalogság, a
rangerek, akiket – hogy a hadrend még kevésbé áttekinthető legyen – a
Király Királyi Lövésztestülete (King’s Royal Rifle Corps) 9.
zászlóaljaként is ismertek. A kihajózás óta járműveik legtöbbje már
majdnem ötszáz mérföldet [800 km] tett meg rossz minőségű utakon az
Olimposz-hegység hófödte bércei és a jugoszláv hegyek között kijelölt
állásaikig. A már görögországi érkezésükkor is ütött-kopott,
agyonhasznált lánctalpon futó harckocsikat Amünteon vasúti
csomópontig pőrekocsikra rakva szállították előre. A dandár
harcálláspontja először a határtól légvonalban mindössze harminc
kilométerre található Édesszába települt. Az arcvonal északkelet felé
nézett, a Vardar/Áxiosz folyó Jugoszláviából Szaloniki felé vezető
völgyére.
A „W” hadműveleti különítmény fő erejét a jobbszárnyon, a tenger
és az Olimposz-hegység között felvonultatott, Freyberg tábornok vezette
új-zélandi hadosztály, valamint Blamey ausztrál hadteste alkotta. Ez
utóbbi azonban itt és ekkor csak egyetlen hadosztályból állt, s az
arcvonal sarokpontját tartotta Szerviától délre, a hegyláncnak átellenes
oldalán, az új-zélandiak mellett. Wilson tábornok azonban mindig
kételkedett a „jugókban”, akiktől Papagosz olyan sokat várt, a monasztiri
átjárón át északról fenyegető veszélyt pedig olyan súlyosnak – a
katasztrófa lehetőségét magában rejtőnek – ítélte, hogy az ausztrál
hadosztályparancsnok, Iven Mackay tábornok parancsnoksága alatt ad
hoc seregtestet szervezett az elhárítására. A Mackay-hadműveleti
csoportot (Mackay Force), két ausztrál gyalogzászlóaljjal és az 1.
páncélosdandár részeivel, egy közvetlenül Vévitől délre kijelölt vonalra
tolták előre, hogy ott fedezze a monasztiri átjáró kijáratát. A katonák,
különösen az Afrikából frissen érkezett ausztrálok sokat szenvedtek a
hóhatár fölött foglalt védőállásaikban.
Jugoszláviából nyugtalanító módon nem érkeztek hírek, majd
egyszer csak, március 8-án délután, értesültek Skopje elestéről. Az egyik
brit zászlóaljparancsnok, amikor megkapta a parancsot a gyors
visszavonulásra új állásokba, nem tudott ellenállni a kísértésnek, és
megkérdezte: „Arccal merre?” Az előrenyomuló német hadosztályok
hamarosan várhatóak voltak északról és keletről is. A Metaxasz-vonal

[56]
hősies védelmével a görögök csak néhány napra lassították le a német
előretörést.
A „W” hadműveleti különítmény többi seregteste is hadállásai
módosítására kényszerült. Az új-zélandi hadosztály parancsot kapott a
visszahúzódásra a tengerparti sávból az Aliákmonosz folyótól délre, a
Szerviai- és az Olimposz-hágó, valamint a Tempe-völgy védelmére.
Ugyanakkor tőlük északra az ausztrál 16. dandár a Vériai-hágót szállta
meg. A „W” hadműveleti különítmény leggyengébb pontja
elkerülhetetlenül az a sávhatár volt, ahol balszárnya az albániai
arcvonalon álló görög erők jobbszárnyát alkotó görög közép-macedóniai
hadsereg jobbszárnyához csatlakozott. A brit és a görög parancsnokság
között nem működött olyan hatékonyan az összeköttetés és
tevékenységüket sem hangolták össze olyan szorosan, hogy folyamatosan
informálni tudták volna egymást a pillanatnyi helyzet alakulásáról.
Amikor pedig a német XL. páncélos hadtest észak felől több,
párhuzamos irányban megindította villámgyors behatolását, a görög
hadosztályok gépjárművek hiányában képtelenek voltak olyan gyorsan
visszavonulni, mint szövetségeseik.
*
Peter Fleming és az ő „Jak” missziója a jugoszláv határon
rádöbbent, hogy nincsen elegendő idő feladatukra, a visszamaradó
ellenálló csoportok alakítására és kiképzésére. Miután eldöntötték, hogy
a visszavonulás értelmesebb lépés, mint egy magányosan végrehajtott
öngyilkos gesztus, a csapat úgy határozott, „szabadúszó”
robbantócsoportként bármely, útjukba kerülő parancsnok szolgálatára áll.
Elsőnek a Mackay hadműveleti csoport kívánságára a flórinai
országút egyik nagyobb hídjára szereltek robbanótölteteket. Ezt az
amünteoni rendező pályaudvar követte, ahol húsz mozdonyt pusztítottak
el. A vonatok vezetése és felrobbantása – annak előidézése, amit Fleming
utóbb a pusztítás látványos és élvezetes válfajának” nevezett – vált a
specialitásukká a Macedóniából délre tartó visszavonulás alatt.
Dick Hobson, az 1. páncélosdandár törzsének főnöke, nem lelte
őrömét az efféle tevékenységben. „Meg kell mondanom, ahogy ültem olt
a rádiónál, és készültem kiadni a parancsot a rombolásokra, emlékszem,
az járt az eszemben, micsoda ocsmányságot fogok mindjárt elkövetni. A
görögök csodálatosan kedvesek voltak velünk, mi meg itt arra készülünk,
hogy romba döntjük az országukat, tönkretesszük a megélhetésüket, és
láthatóan elfutunk harc nélkül.” Három nappal később Hobson véletlenül
szemtanúja volt Fleming megérkezésének a dandár Ptolemaisz mellett
táborozó parancsnokságára: „Na és ki bukkant fel? Hát Peter Fleming, a
Gránátosgárda makulátlan századosi uniformisában, mintha csak most
lépett volna ki a Wellington kaszárnya [Barracks] kapuján, hóna alatt
pálcával, s látszólag mit sem törődve a körülötte zajló eseményekkel.”
(Helyénvaló itt megjegyeznünk, hogy Hobson kifejezetten szerette és

[57]
csodálta Peter Fleminget. Egyszer, még Angliában, egy vadászaton
megkérdezte Fleminget, miért visel fűzős csizmát. „Kénytelen vagyok –
hangzott a válasz. – Tegnap eltörtem a lábam.”)
Április 11-én, egy hideg verőfényes napon, Vévitől délre sor került
az ausztrálok és az 1. páncélosdandár első jelentős ütközetére. Gerry de
Winton, a dandárközvetlen híradószázad parancsnoka, úgy emlékezik,
hogy az esti fényben a csatatérré változtatott völgy „pontosan úgy festett,
mint Lady Butler valamelyik képe. Bal felől éppen ment le a nap,
középen támadtak a németek, a jobb oldalon, tüzelőállásaikba rendezve,
a tüzérek a lövegmozdonyokkal.” Bármennyire mutatós is volt a látvány,
úgy tűnik, a védők eredményesen állták a sarat. Az OL 2042 jelzetű,
elfogott Ultra-rádiótáviratban a feladó ezt jelentette: „Vévi térségében az
Adolf Hitler SS-hadosztály heves ellenállásba ütközött.”
*
A rosszul működő híradás és a helyiek által Vardarnak nevezett
északnyugati szél által hozott, jeges esővel, sőt hófúvással járó időjárás-
változás dacára a „W” hadműveleti különítménynek sikerült úgy
végrehajtania visszavonulását a túlerejű ellenség elől, hogy a bekerítési
kísérleteket is el tudta kerülni. E részsikerek igen kevéssé voltak Jumbo
Wilson ihletett előérzetének köszönhetőek, ő ugyanis csak alig-alig
érdemli meg a „gondolkodó hadvezér” minősítést.
Bletchley Park 3-as barakkja, amelyet csak az év elején szerveztek
meg, máris dicséretes gyorsasággal szállította a megfejtett német rejtjeles
rádiótáviratok szövegét, főként a Lufwaffe rádióforgalmazásában gyakori
hanyagságoknak köszönhetően. Ez a rádió felderítés sohasem szolgáltatta
olyan egyidejűséggel az információt, hogy annak alapján részletesen
kidolgozott csapdát állíthattak volna az előretörő ellenségnek – a „W”
hadműveleti különítmény egyébként sem rendelkezett az ilyen
természetű előny kihasználásához szükséges parancsnoklási és híradó
képességekkel, kiképzettséggel, valamint felszereléssel-, de annyi
bizonyos, hogy az Ultra segített megmenteni a brit és domíniumi
alakulatokat a teljes katasztrófától. Az Ultrát mint hírszerzési forrást óvó
biztonsági intézkedések nem engedték, hogy a britek megosszák ezt az
információt a görögökkel, ám mivel a görög hadsereg az albán fronton
szánalmasan kevés szállítóeszközzel rendelkezett, ez valószínűleg csak
csekély mértékben befolyásolta a hadjárat végkifejletét. Papagosz április
13-ig nem indította meg a visszavonulást a Pindosz-hegységen át. Ennek
következtében a németeknek sikerült egy páncélosékkel betörniük a „W”
hadműveleti különítmény és Papagosz jobbszárnya hadosztályai közé,
ami hamarosan e görög seregtestek bekerítéséhez vezetett.
A monasztiri arcvonalon küzdő ellenséges csapásmérő
csoportosítás, s benne a „Leibstandarte Adolf Hitler” hadosztály, egy
pillanatra sem csökkentette támadása hevességét, de a német páncélosok
által alkalmazott harcászati megoldások primitívségéből látszott,

[58]
mennyire csekély ellenállásra számítottak. A Vérno- és a Vérmio-
hegység közötti átjárókban az 1. páncélosdandár ágyúi, köztük a Királyi
Lovas Tüzérség 2. ezredének huszonöt fontosai, közvetlen irányzással
tűzelve több ízben súlyos veszteséget okoztak a németeknek, de a 3.
királyi harckocsiezred agyonhasznált M.10-es [az akkori brit
terminológia szerint „Cruiser”, tehát önálló alkalmazásra, nem a
gyalogság közvetlen támogatására szánt; a ford.] közepes harckocsijai
műszaki hibák miatt sorra estek ki a harcból. A páncélosok rendszeresen
ledobták sivatagi terepre tervezett lánctalpukat, és mindenféle
pótalkatrészből elkeserítően kevés állt rendelkezésre. Mivel a
legegyszerűbb javításokon kívül semmire sem volt idő, a meghibásodott
tankokat az út szélén kellett hagyni, és fel kellett gyújtani.
Ptolemaisztól közvetlenül délre Northumberland hercegének
lövegszakasza hordozó teherautók platójára szerelt páncéltörő ágyúkkal
nézett szembe a támadó német páncélosokkal. A tűzharc sűrűjében
valahonnan előbukkant a dandárparancsnok, Rollie Charrington. Nem
akarván beleszólni a csata irányításába, így szólt Hughie
Northumberlandhez: „Édes öregem, hogy örülök, hogy találkozunk!
Mindig meg akartam mondani, milyen pompásan nézett ki az édesanyja a
koronázáson!”
A közelben tüzet nyitott egy új-zélandi géppuskásokból, a 3-as
harckocsizók egy szakaszából és a 2-es lovas tüzérek egy ütegéből álló
vegyes harccsoport. Az ellenség azt hitte, egy teljes
páncéloshadosztállyal került szembe. Ez azonban a ritka sikerek közé
tanozott. Kialakult az egymást váltó alakulatok egyik szurdoktól a másik
hágóig, majd onnan a következő szorosig végrehajtott folyamatos
visszavonulása. Egyes helyeken a német repülők bombái letörölték az
utat az agyagos palával borított hegyoldalról. Gerry de Winton
visszaemlékezett „egy húsz láb [6,09 m] hosszú lyukra, amelyet a
parancsnoki gépjármű személyzete eldobált görög puskákkal helyükhöz
szegezett döglött öszvérekkel töltött fel”.
A visszavonulás közben a rémhírek még túlfűtöttebb hévvel
terjedtek. Időnként a kétségbeesés optimizmusa is felütötte a fejét: egy
kanadai hadosztály szállt partra Szalonikinél, hogy hátba támadja a
németeket, több száz Spitfire vadászgép érkezett. A görögök lényegesen
fatalistábbak voltak, s ugyanakkor nagylelkűek is. A brit katonákat
megindította, és zavarba hozta, hogy visszavonulás közben valahányszor
elhagytak egy falut, a falusiak ünnepélyesen búcsúztatták el őket. Az
egyik zászlóaljparancsnokot azért tartóztatták fel, hogy a pap szentelt
vízzel behintve megáldhassa az autóját. Az ellenség iránti érzelmeiket
kevésbé békésen mutatták ki a görögök. Gerry de Winton, amikor látott
egy német pilótát kiugrani a gépéből, és ejtőernyővel leereszkedni a
faluszéli vetésbe, elindult, hogy foglyul ejtse, Egy csoport civil szerelő az
útját állta. „Te kimarad ez! – mondták, nehéz villáskulcsukat lóbálva. –
Ez mi elintézzük.”

[59]
 Légitámadásból kezdetben nem sok volt, de az eső és a havazás
elálltával érezhetően megszaporodtak. A „Jak” misszióban szolgáló Mark
Norman jól emlékszik, milyen különös optikai hatást tudott előállítani a
tiszta égbolt. Meglátott egy zuhanórepülésben lecsapni készülő Stukát, s
máris az út menti árokba vetette magát a teherautójukról. A támadóra
visszapillantva azt látta, hogy az csap egyet a szárnyával. A vakítóan
tiszta fényben „egy kétszáz láb [61 m] távolságban repülő sólyom
pontosan úgy nézett ki, mint egy kétezer lábnyira [610 m] repülő Stuka”.
A másik madár, amelyik megzavart egyeseket, a gólya volt. Északi
irányú vándorlásuk során hol itt holott szálltak le nagy csapatokban, s
ebből többször született pánik ihlette jelentés ejtőernyősök földre
szállásáról. Más madarak kizárólag örömöt okoztak. Az utóvéd egyik
katonája arról számolt be, hogy Atlanté közelében, egy erdőben, éjjel
kettőig hallgatta a fülemülék énekét. Ó és páncéltörő tüzérszakasza arra
várt, hogy az ausztrál hadosztály részei az állásukon át vonuljanak vissza.
Napkeltekor kiderült, hogy a várt egység már rég távozott, őket viszont
bekerítés fenyegeti. A Görögországban szolgáló brit tisztek nem sokra
tartották ezt a bizonyos ausztrál alakulatot: egyikük szerint: „Híres
görögországi csatakiáltásuk így hangzott: »Tűnjünk innen!«„ Mások
megfigyelték, hogy ezek az ausztrálok szenvedtek a legtöbbet a
hegyekben a hidegtől, majd hozzáfűzték, még ha hajlamosak is voltak a
hirtelen távozásra, ugyanilyen könnyen előfordulhatott az is, hogy
hirtelen visszafordulnak, és vállalják a harcot.
Az első hét után, amint a Luftwaffe repülőegységei a Szaloniki
körüli tábori repülőterekről kezdtek tevékenykedni, gyakorivá váltak a
légitámadások. Az új-zélandiak kezdték azt hajtogatni, hogy a RAF
mozaikszó igazi megfejtése a Ritka, Akár a Fehér Holló. (A német
támadás megindulásakor a rendelkezésre álló 152 repülőgépből csak 80
volt üzemképes.) Wilson tábornok fejlegyezte, hogy katonáit egyre
inkább elkapja a „bombafrász”, és ha a távolban bármilyen repülőgép
bukkan fel, azonnal kiugranak járművükből. A menetoszlopokat azonban
– legalábbis a brit tisztek szerint – megdöbbentően kevés és csekély erejű
alacsony támadás érte ahhoz képest, hogy a gyakran kétségbeejtően lassú
hátrálás közben mennyi célpontot kínáltak az ellenségnek. Rollie
Charrington dandártábornok az egyik hágóról végignézett a tíz mérföld
[16 km] hosszan elnyúló hadi forgalmi dugón, majd megjegyezte: „Na,
ha a boche most kezd bombázni, a mi dandárunknak annyi.” Az 1.
páncélosdandár közepes harckocsijainak legtöbbjével azonban nem az
ellenség, hanem saját meghibásodás a végzett, s valahol az úton hagyták.
Az ellenségtől való elszakadást, amikor lehetett, egész éjszakás
éjjeli menettel oldották meg. A fáradtság is szedte a maga áldozatait
emberben és gépjárműben, az éjszakai vonulás közben ugyanis a
gépkocsivezetők gyakran elaludtak a volánnál. Amikor pedig a
menetoszlop megállt valamiért, a sofőrök sokszor olyan mély álomba
merültek, hogy a hátul ülő tisztek csak a vezetőfülke ablaka mellett

[60]
leadott pisztolylövéssel tudták felverni őket. Még azok is, akik valahogy
ébren maradtak, érezhették néha úgy, hogy álmodnak, olyan különös
látványok tárultak a szemük elé visszavonulás közben. Abszolút oda nem
illően megjelent a katonai járművekből álló dugó kellős közepén a nyitott
Buickjával egy belgrádi aranyifjú, kétszínű cipőben, s mellette ült a
szeretője. Egyik éjszaka a brit katonai misszió egyik tisztje egy század
szerb lándzsást látott hosszú köpenyben tovalovagolni, mintha régmúlt
idők vesztes háborúinak szellemei kísértettek volna.
Az utakat ellepték a lerobbant járművek, a lovas kordék, a fogatolt
tüzérség és a Macedóniából hátráló görög hadsereg kimerülten vánszorgó
maradványai, mozdulni alig lehetett tőlük. Bombatölcséreket kellett
feltölteni, és akadályokat félrelökni vagy félrecsörlőzni az út szélére.
Akadt egység, amelyik egy huszonhárom mérföldes [37 km] útszakaszt
kilenc óra alatt tett meg.
*
Wilson tábornok felismerte, hogy mivel a görög hadsereg főerőit
elvágták Albániában – annak köszönhetően, amit ő „azon fétisszerűen
tisztelt doktrínának” nevezett, „amely szerint egyetlen yardnyi földet sem
szabad átengedni az olaszoknak” – nem maradt remény a németek
feltartóztatására Láriszától északra. A rádiófelderítés figyelmeztetett a
nyugat felől induló bekerítés fenyegető veszélyére. Emiatt Wilson kiadta
a parancsot a visszavonulásra egészen a Thermopülai-vonalig. Maga
Lárisza veszedelmes szűkületet képezett az úton: tél elején egy
földrengés már részben romba döntötte, most pedig a Luftwaffe
változtatta romhalmazzá. Nehezen ment az elszakadás az ellenségtől –
különösen a balszárnyat fenyegető német csoportosítás miatt –, de a
valódi veszély a jobbszárnyon, az Olimposz közelében jelentkezett. Az 5.
új-zélandi dandárnak három napig sikerült tartania a Tempe-völgyet, a
Piniósz folyó Lárisza felé vezető szurdokát, a német 2. páncélos- és 6.
hegyi hadosztály heves rohamaival szemben.
A brit tisztek körében igen népszerű Blamey tábornok
parancsnoksága alatt álló, újonnan „Anzac” hadtestnek elnevezett – a 6.
ausztrál és a 2. új-zélandi hadosztály t magában foglaló – hadtest
visszahúzódott a Thermopülainál kijelölt vonalra. Az illetékesek
katasztrofális vigyázatlansága miatt Láriszánál a német hegyivadászok
épségben foglaltak el egy nagy hadtápraktárt, s ennek köszönhetően az
ellenségnek rendelkezésére állt az előrenyomulás megszakítás nélküli
folytatásához szükséges utánpótlás.
A német páncélosalakulatok eltökélt támadásai miatt, meg azért,
mert a rádiófelderítés figyelmeztette a brit hadvezetőséget az adriai
partvidéken, illetve a Korinthoszi-öböl partján dél felé indított német
átkaroló hadmozdulatra, hamarosan a thermopülai hadállás is
tarthatatlanná vált. Április 18-án a görög miniszterelnök, Alexandrosz
Korüzisz, főbe lőtte magát. Athénban senki sem hitte el a „szívroham”

[61]
mesét. Wavell másnap reggel repülőgépen Athénban termett – a vele
utazó vezérkari tiszteknek megparancsolták, ez alkalommal a helyzet
bizonytalansága miatt hozzanak magukkal pisztolyt – és a Tatoi-
palotában tartott újabb tárgyalási forduló során, április 20-án, meghozták
a döntést a brit és domíniumi haderő evakuálásáról.
Erre az ülésre a király meghívta Mazarakisz tábornokot, a
köztársaságpárti ellenzék egyik vezetőjét. Be akarta vonni a kormányba,
amelynek vezetését Korüzisz halála után ő maga vette át. A
köztársaságiak azonban hallani sem akartak bármiféle szerepvállalásról
mindaddig, amíg a gyűlölt Maniadakisz hivatalban marad. Wilson
tábornok sikeresen hárította követelésüket, mondván, ilyen kritikus
időkben gondolni sem szabad vezetőváltásra a biztonsági szolgálat élén.
Az egész epizód csak azért érdemel említést, mert a kommunista párt
később ennek egyes részleteire alapozta azt a vádját, mely szerint a britek
a kezdet kezdetétől a „metaxaszista kollaboránsokat” támogatták.
Ugyanaznap államcsíny történt az epiroszi hadseregben – részben
az emberi hiúság egy perverz megnyilvánulásának hatására. Tszokaloglu
tábornok, az új, önjelölt parancsnok, az SS-hadosztály parancsnokával.
Sepp Dietrich tábornokkal óhajtott megegyezni a kapituláció
feltételeiben, nem pedig a megvetett olaszokkal. „A Führer
születésnapján – jegyezték fel az SS-hadosztály hadműveleti naplójában
– 16.00 óra körül két görög tiszt közelítette meg fehér zászlóval a
peremvonalunkat.”8 Tszokaloglunak azonban nem sikerült elérnie célját.
Mussolini dührohamot kapott, amikor értesült a tengelyhatalmak
Görögországot az olasz érdekszférába utaló egyezségét megcsúfoló
mesterkedésről. Hitler ugyan együtt érzett mind Sepp Dietrichhel. mind
elöljáró hadseregparancsnokával, List tábornaggyal, ám egy protokolláris
vita nem érte meg neki a szakítást a szövetséges hatalommal. A
Tszokalogluval közölt feltételeket érvénytelenítették, és megengedték,
hogy két nappal később Jodl tábornok oldalán az olasz Ferrero tábornok
is fogadja a görögök formális fegyverletételét.
Jumbo Wilson, azon kevés magas beosztású brit tisztségviselő
egyike, aki igazán fasisztának tartotta a metaxaszista rezsimet, „bizonyos,
a korábbi kormány által magas pozícióba helyezett, athéni személyek
ötödik hadoszlopként végzett munkájára” gyanakodott, s annyiban igaza
is volt, hogy a német inváziót megelőző utolsó hónaptól több görög
tapogatózás is történt a németek felé. Csakhogy Wilson, aki nemzedéke
legtöbb tisztjénél is kevésbé kifinomult politikai érzékkel bírt, nem látta
meg az iróniát abban, hogy ezt pontosan ő, Maniadakisz leváltásának
ellenzője állapítja meg.
*

8
Egy megfejtett Ultra-táviratnak köszönhetően (OL 2128) – „Azonosítatlan
görög hadsereg parancsnoka állítólag kész kapitulálni” – a britek előre
értesültek a fordulatról.

[62]
 A RAF repülőszázadai számára ez a visszavonulás lehangolóan
hasonlított Franciaország bukásához. A földi személyzet gyakran éppen
csak végzett a sátrak felverésével, amikor megjött a parancs – vagy a
korábbi parancsot érvénytelenítő ellenparancs –, hogy vonuljanak vissza
egy újabb rögtönzött leszálló pályára. Az alkatrészhiány miatt a
„toldozva-foltozva felkészítés” keretében irgalmatlanul kannibalizálni
kényszerültek az egyik repülőgépet, hogy a másik felszállhasson, és
naponta többször zaklatták őket a mélyrepülésben géppuskázó
Messerschmitt 109-esek meg a kétmotoros 110-esek.
Légvédelmi fegyverzetként csak egy-két, túlzottan magas
kottaállványnak látszó állványra szerelt, ősöreg Lewis géppuska állt
rendelkezésükre. A legtöbb esetben a földi személyzetnek puskán kívül
semmiféle fegyver nem jutott. Az Athén és a Korinthoszi-félsziget között
fekvő eleusziszi repülőtéren három „erk”, azaz szerelő, egyszer valahogy
lelőtt egy Messerschmitt 109-est, de csak a véletlen szerencsének
köszönhetően. Később pedig, Argosznál, sokan látták Grigson repülő
dandártábornokot „a mező közepén állva, vállához emelt puskával. Egy
szerelő töltött neki, és olyan nyugodtan álltak ott, mintha fajdra
vadásztak volna valahol a lápon”.
Az utolsó jelentős légi csatára április 20-án került sor, a görög
naptár szerint húsvét napján, amikor tizenöt vadászgép – az összes, ami
három Hurricane-repülőszázadból megmaradt – Athén és Pireusz fölött
több mint 120 német repülőgéppel szállt szembe. A brit pilóták –
közöttük olyanok, mint „Timber” („Szálfa”) Woods, „Dixie” Dean és
„Scruffy” („Szakadt”) Dowding – tíz saját vadász elvesztése mellett
huszonkét ellenségest lőttek le.
Athénba, amint elhallgattak a szirénák, visszatért valami különös
normalitás. Derűlátó pletykák terjedtek, amelyek szerint a Thermopülai-
vonalat tartani fogják. Április 21-én este Theodore Stephanides, egy
anglo-görög doktor, aki a brit Királyi Hadi Egészségügyi Hadtestben
(Royal Army Medical Corps) szolgált – és író, valamint Korfuról
Lawrence Durrell barátja is volt – beugrott a pontosan a Hotel Grande
Bretagne-nyal szemközt működő tiszti klubba, majd utána gondtalanul
megvacsorázott Costi vendéglőjében. Másnap reggel kiadták a kiürítési
parancsot.
A hír valóságos sokként ért szinte mindenkit. Stephanides nem az
egyetlen volt, aki biztosra vette, hogy a Peloponnészosz-félszigeten ki
fognak tartani. Másrészt a görögországi brit civil kolóniának ekkor már
nem sok illúziója maradt. Már április 17-én tömegesen rohanták meg a
követség kapuját, és követelték az evakuációs terv rájuk vonatkozó
részleteinek ismertetését. Ahogy a tudósító, Clare Hollingworth
megfogalmazta: „nem valami szívderítő látvány volt”.
A következő két napban a „W” hadműveleti különítmény erős
utóvédfedezetével visszavonult. A német páncélosok zuhanóbombázók

[63]
támogatásával erőszakos felderítést hajtottak végre a thermopülai
országút mentén. Április 24--én az 5. új-zélandi tüzérezred és a
northumberlandi huszárok együttesen tizenhat harckocsijukat lőtték ki.
Kizárólag okosan megválasztott állásaik óvták meg őket a németek igen
szakszerűen kombinált légi és földi támadásának teljes pusztító erejétől.
Azon az éjszakán az utóvéd elvonult. Athént másnap reggel érték
el, „miután sarkukban az ördöggel veszettül hajtottak”. A páncéltörő
ágyúk utolsó reteszállását az amerikai nagykövetség első titkárának háza
mellett jelölték ki. A diplomata a verandán kínálta itallal a tiszteket. De
közölte, nem hívhatja be őket a házba, mert azzal már megsértené az
Egyesült Államok semlegességét. Nem sokkal később megérkezett
Athénból egy magas rangú rendőrtiszt, hogy továbbállásra kérje a kis
különítményt, ugyanis a fővároshoz ennyire közel ellenállásukkal esetleg
német megtorló intézkedéseket válthatnak ki. A tüzérek a Tatoi-palota
közelében a lövegzár és az irányzék eltávolításával használhatatlanná
tették ágyúikat, majd folytatták útjukat a kiürítési pontokra,
A távozó katonákat újból meghatotta, és zavarba hozta a sok ölelés,
virág és ajándék, amit azoktól kaptak, akiket éppen magukra hagytak. A
tömeg vonultukban meg is éljenezte őket: „Térjetek vissza szerencsével!
Gyertek vissza győztesen!”

[64]
 5. fejezet – Át az Égei-tengeren
A brit és domíniumi csapatok tagjaiban a kényszer, hogy még a
németek érkezése előtt elmeneküljenek, valamiféle felriasztó szorongásos
álom érzetét keltette: ebben keveredett az iskoláskorból ismerős félelem
az elkéséstől, a gyermeki rettegéssel attól, hogy valahol otthagyják az
embert. Az Athén peremén berendezett kokiniai táborban „teherautókat
raktak meg sietve, mindenfelé csak úgy röpködött az ellátmány és a
felszerelés, tisztek aktatáskái és bőröndjei hevertek nyitva, körülöttük
szétszórva a tartalmuk, mintha a tulajdonos kapkodva, az utolsó percben
választott volna értékesebb holmijai közül”.
Az epiroszi hadsereg kapitulációja lehetővé tette, hogy a németek
az Adria partvidéke felől megkerüljék a Thermopülai-vonalat, és hogy a
Korinthoszi-öböl északi partja mentén vonuljanak Athén felé. Hogy
oltalmazza a Peloponnészosz-félszigetet, Wilson Patraszhoz vezényelte a
4-es huszárok két harckocsi századát, megakadályozni bármely
partraszállási próbálkozást a déli parton. Az ellenség Athén felé indított
jobb horgának késleltetésére pedig kiküldte a „Jak” missziót az öböl
északi oldalán, Návpaktosz és Meszolóngi között húzódó út
eltorlaszolására. Fleming csapata addigra már kifogyott a
robbanóanyagból, tehát 500 fontos [226,8 kg] repülőbombákat kellett
vételezniük és caique (kaik – a térség klasszikus, hosszvitorlákkal
felszerelt halász- vagy szállítóhajója, kedvezőtlen széljárás esetére
segédmotorral) fedélzetén kellett azokat előreszállítaniuk a félsziget
túloldalán, Korinthosznál lévő raktárból. Ez a rögtönzött romboló
tevékenység, bár nem járt teljes sikerrel, kellőképpen lefékezte a németek
térnyerését abból az irányból, míg a kiürítés rohamléptekkel haladt.
A pireuszi kikötő központi medencéjét feketére égett roncsok
töltötték meg, és a part menti házakból is csak a kiégett vázfalak
maradtak. Csak a külső dokkok maradtak teljes mértékben
használhatóak. Április 22-én kora este nagyjából negyven német foglyot,
főként Luftwaffe-pilótákat, vezettek fel az SS [Steam Ship, gőzhajó, a
korabeli kereskedelmi hajók szokásos jelölése; a ford.] Elsi gőzhajóra, és
bezárták őket az egyik raktárba. Az ausztrál katonák, akik felülről őrizték
őket, kézigránátokat tartottak készenlétben, hogy zavargás esetén közéjük
dobják. A civil utasok, közöttük A. R. Burn professzor a British
Counciltól, meg a felesége, örültek a hajójukra került ellenségnek.
Olyannyira biztosra vették az athéni ötödik hadoszlop hatékony
működését, hogy úgy vélték, Göring azonnal értesül majd a hajó
rakományáról, és ezért nem fogják bombázni. Az Elsi átkelt az Égei-
tengeren, és mindenki épségben kiszállt a Szúdai-öbölben, mielőtt a
Luftwaffe április 29-én ott elsüllyesztette a gőzöst, tehát nem tévedtek.
Ugyanazon a napon a királyi háztartás legtöbb tagja – Ottóról, a
királyi tacskóról sem megfeledkezve – Phaleronnál felszállt egy

[65]
Sunderland repülőcsónakra. A hajót, amellyel előző nap útnak kellett
volna indulniuk, horgonyon állva süllyesztették el a német repülők. A
csoportban volt Frederika hercegnő, a trónörökös felesége, két gyermeke,
Konstantin – aki később majd elveszíti a görög trónt – és Szófia – a mai
spanyol királyné – a skót dajkájukkal. György király szeretőjét, a
csodálatra méltó Mrs. Britten-Jonest kinevezték Frederika hercegnő
udvarhölgyévé.
Joyce Britten-Jones a történelemben ismert azon maroknyi királyi
szerető közé tartozik, akikről mindenki csak jót tudott és tud mondani.
Harold Caccia a katonafeleség legkülönb típusába tartozó asszonyként
írta le, minden ízében józan, intrikába sohasem keveredő, válságban
kiválóan helytálló személyiségként. Férje, a „Black Watch” túl sokat ivó
századosa, az indiai brit alkirály személyi adjutánsaként szolgált, amikor
a hellének királya nem sokkal trónja restaurációja előtt látogatást tett
Indiában. Gyorsan kialakult közöttük a szoros kapcsolat, és 1936-ban
Mrs. Britten-Jones töltötte be – kifejezetten az alkalomhoz illő módon – a
királyi ház asszonyának szerepét, amikor VIII. Edward és Mrs. Simpson
a Nahlin jachton tett nyári körútja során Athénba látogatott.
Joyce Britten-Jones György királyra gyakorolt, az uralkodó
állhatatosságát nővelő befolyása miatt követelte Eden márciusban, hogy a
hölgy Londonból Kairó érintésével Görögországba tervezett repülőútját
minden hatóság segítse az összes rendelkezésére álló eszközzel. Az út
titokban tartására tett kísérlet azonban kudarcba fulladt, mert a
heliopoliszi repülőtérre érkezve De Gaulle tábornok – aki ugyanazon a
gépen utazott – ragaszkodott ahhoz, hogy kiszálláskor maga elé engedje a
hölgyet, éppen abban a pillanatban, amikor a katonazenekar belevágott a
Marseillaise-be. Sir Miles Lampson, a helytartói hatalommal rendelkező
egyiptomi brit nagykövet, diszkréten látta vendégül. Véletlenül korábban
ismerte Mrs. Britten-Jones apósát, „Jerky” („Rángatózó”) Jonest, a
Hongkong and Shanghai Bank jokohamai igazgatóját. A hölgy végül
április elején érkezett meg Athénba, mindössze néhány nappal az előtt,
hogy a németek megrohanták Görögországot.
Pál („Palo”) trónörökös a parttól nézte, ahogy a családját szállító
hidroplán felszállt Phaleronból. Ő másnap indult Krétára, egy másik
Sunderlanden, fivérével, a királlyal, Emmanuel Cuderosz miniszterelnök,
Sir Michael Palairet nagykövet és Blunt ezredes, a katonai attasé
kíséretében.
A brit nagykövetség és a Hotel Grande Bretagne égett papírtól
bűzlött – a visszavonulás félreismerhetetlen szagától –, a diplomaták és a
vezérkari tisztek sietve semmisítették meg a dokumentumokat.9 A „W”
hadműveleti különítmény tisztjei később azt panaszolták, hogy

9
Az április 22-i OL 2142 Ultra-rádiótávirat megparancsolta: „Az e sorozatba
tartozó valamennyi desifrírozott Anyag a legnagyobb gonddal égetendő el.
Forrásunk biztonsága létfontosságú!”

[66]
Görögországból csak egyféle iratot menekítettek ki: az ő étkezdei
számláikat. Az 1. páncélos dandárnak a Tatoi palota közelébe települt
híradószázada azonban pótolta ezt a hátrányt. A királyi kamarás utána
telefonált a királynak Krétára, instrukciókért. Azt az utasítást kapta, hogy
ossza ki a pince borkészletét: adjon két palackkal minden arra járó
tisztnek, és eggyel minden katonának.
A katonai misszió zöme és a még Athénban tartózkodó vezérkari
személyzet evakuálására április 24-ét jelölték ki. A brit légierő
görögországi vezető felderítőtisztje, Lord Forbes repülő alezredes, David
Blunt kíséretével, kora hajnalban, repülőtéren várakozott. A görögök
felkértek, hogy repülje át az egyik Avro Ansonjukat Krétára. Forbes a
sorára várt, hogy napkeltekor elstartolhasson, de a Luftwaffe aznap
szokatlanul korán mérte az első csapását. A két brit tiszt kénytelen volt
egy futóárokban menedéket keresni, ahonnan végignézhették
repülőgépük pusztulását.
Forbes és Hunt visszatért Athénba, Forbes lakásán tengtek-lengtek,
majd aznap este lehajtottak Pireuszba. Az utcákon bizonytalanul
álldogáltak az emberek, A rakparton a Kalanthe gőzjacht fedélzetére
szálltak, amelyet eredetileg a görög haditengerészet rekvirált el brit
tulajdonosától, most pedig a brit nagykövetség rendelkezésére bocsátott.
A jachton a haditengerészeti attasé parancsnokolt, az utasok között pedig
mások mellett ott volt Harold és Nancy Caccia, a gyermekeik, a kutyáik
és a kínai amahjuk (dajkájuk), továbbá Jasper Blunt ezredes felesége,
Doreen, a katonai misszió több tagja, köztük Charles Mott-Radclyffe és
néhány prominens görög személyiség. A társaság az utolsó pillanatban –
és rendkívül meglepő módon – kiegészült Miltiadesz Porphürojennisszel,
a Kimolosz szigetére száműzött kommunista vezetővel, akinek Harold
Caccia engedte meg, hogy felszálljon a hajóra – egyenesen a
száműzetésből jövet. Caccia, aki „a jó öreg bíborban születettként”
szerette emlegetni ezt a különös nevű kommunistát, legközelebb a görög
polgárháború alatt találkozott vele: a tárgyalóasztal két oldalán ülve
méregették egymást.
Peter Fleming „Jak” missziója felrakta a jachtra megmaradt
fegyvereit és robbanószereit, majd légitámadás esetére rájuk bízták a
Kalanthe védelmét. A négy Lewis könnyű géppuskát egy-egy tiszt
működtette, legény e segítségével. Ebben az időben több, igencsak kétes
vádat hoztak fel Fleming ellen. Az egyik történet szerint Blunt és
Fleming a Kalanthe kifutását megelőző napon összeveszett, mert Blunt
váltig állította, hogy a „Jak” missziót visszamaradó különítménynek
vezényelték Görögországba, Fleming tehát dezertőr, amennyiben távozik.
Egy másik sztori szerint Egyiptomba érkezésekor Fleming kötést erősített
a fejére, pedig nem is sebesült meg, majd megpróbálta kiügyeskedni
magának a DSO-t (Distinguished Service Order, Kiváló Szolgálatért
Érdemrend). Nem felejthetjük, hogy londoni és kairói kapcsolatai

[67]
szégyentelen mozgósításával Fleming jelentős jogos féltékenységet
keltett, ezeket a beszámolókat tehát érdemes némi óvatossággal kezelni.
Annak a vitának, amelybe Heywood tábornok, a katonai misszió
feje keveredett, egyetlen részlete sem kétséges. Miután Kairóból
parancsot kapott a RAF több mint 30.000 tonnányi gépkocsiba és
repülőgépbe való benzinjének – ami roppant értékes zsákmány lehetett a
Luftwaffe számára – a megsemmisítésére, Heywood egy brit
utászkülönítménnyel a raktárhoz hajtatott, hogy éjjel felrobbantsa. Ott
azonban görög őrséget talált, amelyet pontosan az ilyen próbálkozások
megakadályozására rendeltek ki. Mivel a görögök akár lőni is készek
lettek volna, Heywood visszakozott, mert nem akart ütközetet
kirobbantani a szövetségesek közőrt. Ezért a döntéséért a közel-keleti
főparancsnokság később elmarasztalta, s ezt megsínylette a pályafutása.
Nem zárható ki az a lehetőség, hogy így akarták – feltűnés nélkül-
megbüntetni korábban elkövetett hibáiért. Heywood két évvel később
Indiában életét vesztette egy légi balesetben.
Négy utászból álló csapatával a visszavonulás során Nick
Hammond is „felperzselt föld”-műveleteket hajtott végre. Amíg Fleming
osztaga a gördülőállomány felrobbantásával és mozdonyok egymásnak
vezetésével múlatta az időt, Hammond a németek számára potenciálisan
hasznos ipari létesítményekre összpontosított. Utolsó napján elpusztította
a haliartoszi gyapotkészleteket, majd visszatért Athénba, ahol újra
csatlakozott Ian Pirie-hez és David Pawsonhoz, a titkosszolgálat
harmadik, a követségen dolgozó risztjéhez. Előkészítették
menekülésüket: előbb megsemmisítették az MI(R) és a „D” szekció
munkájának utolsó nyomait is, majd minden használható anyagot
összecsomagoltak. Pirie és Barbroook két rádió adó-vevőt hagyott hátra –
az egyiket egy venizeloszista csoportnál, amely fokozatosan felhagyott
tevékenységével, egyet pedig egy radikális köztársaságpártinál,
Bakirdzisz ezredesnél (utóbb tábornoknál), aki „Prometheus” fedőnéven
a kairói SOE-törzs első görögországi ügynökévé vált.
Távozása előtt a király megkérte Wilson tábornokot, hogy legyen
gondja Péter hercegre, Szakellariu tengernagyra, a tengerészeti
miniszterre és Maniadakisz nemzetbiztonsági miniszterre. Így tehát, a
Papagosz tábornokkal április 25-én tartott utolsó megbeszélés után,
Wilson és kísérete egész gépkocsioszloppal hajtott le Athénból a
Peloponnészosz-félszigetre. Az egyik kocsi az a limuzin volt, amelyet a
száműzetése színhelyére tartó megbuktatott jugoszláv régens, Pál herceg
hagyott a görög fővárosban. Habár ezeknek a kocsiknak az utasai nem
szenvedték el azt az életveszélyes megaláztatást, amit Salisbury-Jones
ezredes és Forrester százados, akiknek a parancsnoki
személygépkocsijára rálőttek az elkeseredett ausztrál gyalogosok, de a
lebombázott épületek és az utakon tátongó bombatölcsérek olyan
mértékben lassították útjukat, hogy csak másnap hajnalban, két órával

[68]
napkelte előtt keltek át végül a Korinthoszi-csatorna hídján. Éppen csak
időben.
Április 26-án, röviddel pirkadat után, német ejtőernyősök szálltak
le a csatorna déli partján, és megrohamozták a hidat, amelyet a 4-es
huszárok néhány könnyű harckocsija biztosított, valamint új-zélandi
tüzérek Bofors gépágyúkkal. Kaotikus küzdelem alakult ki. A „W”
hadműveleti különítmény törzsének tisztje, Guy May százados vezette,
kétszáz járóképes sebesültet szállító gépkocsi oszlop – úton Nauplion
(Náfplio) felé – éppen átkelt, és belekeveredett az ütközetbe.
A németek gyorsan felszámoltak minden ellenállást, de a híd
robbantását előkészítő két tiszt a jelek szerint visszakúszott a csatorna
partjára, és puskalövésekkel sikerült működésbe hozniuk a
robbanótölteteket. Ezt a (a forgatókönyvírók által olyannyira kedvelt)
fegyvertényt utóbb sokan lehetetlenségnek minősítették, pedig tény, hogy
a hidat lerombolták, amikor már számos német katona tartózkodott rajra,
és a két tisztet Wilson kitűntette a Katonai Érdemkereszttel (MC:
Military Cross).
A peloponnészoszi behajózási pontjai felé tartó 4. új-zélandi
dandárnak hihetetlen szerencséje volt abban az időszakban, amikor már-
már összeomlott az alakulatok közötti kapcsolattartás rendszere. A
middlesexi önkéntes lovasságnak (Middlesex Yeomanry) az 1. páncélos
dandár törzsével vonuló híradószázadának sikerült eljuttatnia a
dandárhoz a figyelmeztetést: vigyázat, német ejtőernyősök foglalták el a
Korinthoszi-földszorost! Inglis dandártábornok azonnal hátraarcot
vezényelt a dandárjának, és az új-zélandiak átvonultak Attika keleti
partvidékére. Ott használhatatlanná tették járműveiket és
nehézfelszerelésüket, majd Porto Rafti és Rafina körül körkörös védelmet
alakítottak ki a tökéletes szépségű tavaszi égbolt alatt. Amikor
beesteledett, a katonák csak az egyéni fegyverükkel és a hátizsákjukkal
lementek a kikötőbe vagy a nyílt partra. Ott aggódva várták, hogy sötét
körvonalak bukkanjanak fel a part menti vizeken.
Hosszú időt vett igénybe kiszállításuk csónakon a cirkálókhoz, a
rombolókhoz és a hadi célra igénybe vett kereskedelmi gőzösökhöz –
messze túl sokat a Királyi Haditengerészet kapitányai szerint, akik
tudták, mit művelnek majd velük a zuhanóbombázók, ha a nappal első
fénye nem a veszélyes vizektől távol, teljes sebességgel haladva éri a
hajókat. Az 1. páncélosdandár, amelyet nagy felháborodására
visszatartottak „végső bázisövezet” és utóvéd gyanánt, legutolsónak
érkezett meg a rafinai tengerpartra. A főleg evezős csónakokkal végzett
lassú behajózás után majdnem ezer ember rekedt a parton. Amikor a
műveletet vezető „partmester” felajánlotta Rollie Charrington
dandártábornoknak, hogy a többiek előtt szálljon hajóra, Charringtonból
kirobbant a düh: „Minek néz maga engem?” Utolsóként fogja elhagyni a
görög partot, Dick Hobson, a dandártörzs főnöke, pedig utolsó előttiként.

[69]
 Charrington és a katonái visszahúzódtak az erdőbe, elrejtőzni.
Figyelemreméltóan kevesen panaszkodtak. A dandár vezetési pontján
Hobson visszaemlékezése szerint: „épp készültem leheveredni a földre,
ott, ahol éppen álltam, amikor előtermett Blythe őrmester, az étkezdénk
vezetője, és így szólt: »Whiskyt szódával, uram?« Mire én: »Blythe
őrmester, én ezt nem hiszem el.« »Nos, jól van, uram – felelte Blythe.
Nem szóda, csak víz.« Ez után elővarázsolt egy háromnegyed literes
palack nagyságú kulacsot meg egy üveg vizet. Egész addigi – és ami azt
illeti, azóta megélt – életemben nem esett olyan jól ital, de nem is volt rá
annyira szükségem. Blythe őrmester, aki korábban a 12-es lándzsásoknál
szolgált, majd mielőtt visszatért a hadseregbe, Willoughby Norrie10
főkomornyikjaként, egészen különleges személyiség volt.”
A másik, Porto Rafti melletti, behajózási partszakasz elérésére tett
próbálkozások kudarcot vallottak. A németek kijutottak a két település
között a tengerpartra. Azon az éjszakán Charrington és az emberei
beletörődtek, hogy sorsuk a hadifogolytábor lesz, és legtöbbjük a
kimerült ember mély álmába zuhant. Éjjel egy körül azonban felrázták
őket, és közölték velük, hogy megjelent egy hajó a part előterében. A
HMS Havoc romboló volt az, amelyet a 4. új-zélandi dandár utolsó
csoportjai küldtek tovább a segítségükre Porto Raftiból.
A fedélzeten a tengerészek kiosztották a haditengerészet
katasztrófa után mindenkor szokásos szabvány csodagyógyszerét: kakaót,
konzerv marhahúsos szendvicset és pokrócot. Az egész kiürítés alatt
nagyon is megszolgálták a hadsereg minden háláját és dicséretét. Sir
Andrew Cunningham tengernagy, a brit földközi-tengeri hajóhad
parancsnoka, hat cirkálót és tizenkilenc rombolót állított be erre a
feladatra, majdnem az összes ilyen nagyságú hajóját.
*
Amíg a szervezett alakulatok legtöbbje hadihajón távozott, más,
tisztekből és legénységi állományú katonákból álló kisebb-nagyobb
csoportok kisebb vízi járműveken. Április 22-én a brit katonai misszió
egy osztaga, köztük Paddy Leigh Fermor és néhány híradókatona, lelökte
teherautóját a Szunion-fok sziklafaláról. Megszervezték maguknak, hogy
átveszik az Ayia Varvara nevű – csinos jachttá alakított – caique-ot,
amelyet Lewis könnyű géppuskákkal fel is fegyvereztek. Az a feladat
várt rájuk, hogy hajózzanak át az Argoliszi-öbölbe, Mülibe, és ők
menekítsék ki Wilson tábornokot és a kíséretét, ha minden más eszköz
csődöt mond.
Hogy elkerüljék a mindenütt jelenlevő Luftwaffét, kizárólag éjjel
mozoghattak. Április 26-án reggel a csapat elérte Mülit, és keresték Peter

10
A későbbi Lord Norrie tábornok és Új-Zéland főkormányzója. Pályafutását a
11-es huszároknál kezdte, volt a 10-es huszárok parancsnoka, majd végül 1938-
1940-ben az 1. páncélos dandáré.

[70]
Smith-Dorrient, aki Wilson tábornokkal és Péter herceggel jött le
Athénból. Elhagyott katonai járművek sok mérföldes sora nyújt be a kis
kikötőtől a szárazföld belseje felé. Jumbo Wilson a móló végén üldögélt
az összetekert tábori ágyneműjén, és pálcája végét rágcsálta. Sunderland
hidroplánra várt. Valaki megkérdezte, mit szándékozik tenni, mire Jumbo
Wilson kedélyesen azt felelte: „Azt fogom tenni, amit sok jó tábornok
megtett már – a poggyászomon fogok üldögélni.” Végül Sunderlanddel
távozott aznap este. A poggyászáról – amelyhez abból a figyelemből
ítélve, amelyet emlékiratában neki szentel, úgy tűnik, igen erős szálakkal
kötődött – a sofőrjéről és törzskara több tagjáról, köztük a több üveg
pezsgőt magával vivő Smith-Dorrienről és a második személyi
segédtisztjéről, Philip Scottról a 60-as lövészektől, Wilson úgy
rendelkezett, hogy menjenek az Ayia Varvara segédmotoros vitorlással.
A tábornok személyi ingóságai között legalább egy újabb nagy amerikai
autó – Jumbo Wilson egyik legmeglepőbb gyöngéje – nem szerepelt,
Akárhogy is, a caique-ot másnap Leonidion előtt elsüllyesztették, teljes
rakományával együtt, de emberéletben szerencsére nem esett kár.
*
Azok között, akik utolsónak hagyták el Athént – mindössze órákkal
az előtt, hogy a németek felhúzták a horogkeresztes zászlót az Akropolisz
fölé – ott volt Nicholas Hammond, David Pawson, Ian Pirie és Nicki
Demertzi. A pár sietve összeházasodott, hogy biztosítsák Nicki szabad
mozgását a brit bürokrácia akadékoskodásával szemben. Athénból
napkeltekor indultak el, és elhajtottak Tourkolímono jachtkikötőjébe.
Egyebek közőrt magukkal vittek egy jókora köteg német egyenruhát,
amit az elmúlt hetekben Pirie gyűjtött össze, továbbá Hammond plasztik
robbanóanyag készletének utolsó morzsáit.
Miután a németek villámgyorsan megszállták Attikát, a kiürítés
április utolsó éjszakáin a Peloponnészosz-félsziget kikötőiből és nyílt
tengerpartjairól folytatódott. Minden elképzelhető vízi járművet
szolgálatba állítottak: a Királyi Haditengerészet rombolóit és cirkálóit,
hadi szolgálatra igénybe vett kereskedelmi gőzösöket, caique
segédmotoros vitorlásokat és repülőgépeket is. A Blenheim
könnyűbombázók ingajáratban közlekedtek Krétára, az embereket pokoli
kényelmetlenül, a bombatárba és a lövészek tornyaiba zsúfolva
menekítették, míg a Sunderland hidroplánok az Argoliszi-öböl meg
Kalámata környékének nyílt partszakaszairól szedték fel őket. Az egyik
repülőcsónaknak az Argoliszi-öbölben valahogy sikerült nyolcvannégy
katonával a fedélzetén levegőbe emelkednie, majdnem háromszor
annyival, mint amennyi az Imperial Airwaysnél a gép polgári
megfelelőjének a legnagyobb megengedett terhelése volt. A britek által
bérelt és rekvirált hajóknak azonban tilos volt görög katonákat, így az 5.
hadosztálynak a harc folytatására hazatérni próbáló krétai katonáit is,
felvenniük. A görögök számtalan spontán nagylelkű tette után a hatalom

[71]
gyakorlóinak efféle túlbuzgó merevsége megdöbbenést és felháborodást
váltott ki.
A kiürítés végső szakasza kaotikussá vált. Az Argoszt Náfplióval
összekötő országutat elborította az elhagyott katonai járművek
összetorlódott tömege. Az Argosz környékén összegyűlt, a RAF földi
személyzetének és kiszolgáló alakulatainak katonáiból álló, csaknem
kétezer főnyi tömeg „kezdett irányíthatatlanná válni”, ahogy fogyatkozott
elmenekülésük reménye, és mind gyakrabban bombázta őket a
Luftwaffe. Legtöbb tisztjük már légi úton távozott, és a RAF később
felpanaszolta, hogy ezek az emberek még azoknak a listájára sem
kerültek föl, akiknek ki kellett osztani az evakuációs utasításokat. E
kétségbeesett repülőkatonák tömegét átirányították Kalámatába, de az
ausztrál hadosztály 800 katonáját is, sőt utóbb még 1.500 csüggedt
jugoszlávot is.
A védelmet senki sem szervezte meg. Nappal a demoralizálódott
katonák a város körüli olajfaligetek takarásában húzták meg magukat,
hogy elkerüljék a német repülőgépek gyilkos figyelmét. Egy kisebb
német harccsoport – amelynek sikerült észrevétlenül átkelni e a
Korinthoszi-öblön, majd az egész Peloponnészosz-félszigeten – átkarolta
őket, és már harcrendbe is fejlődött, hogy az orruk előtt elfoglalja a
kikötőt. Bár a néhány elszánt tiszt és tiszthelyettes által vezetett
ellenlökések végül meghozták a sikert – az új-zélandi Hinton őrmester itt
érdemelte ki a Viktória-keresztet – a Királyi Haditengerészet nem jött
partközelbe, mert azt hitte, a németek még mindig veszélyt jelentenek, s
az utolsó éjszakán csak nagyon kevés katonát mentett ki.
*
A Kréta felé tartó hajókon átélt légitámadásokat sokan még a
szárazföldön megélteknél is nehezebben elviselhetőnek találták. A Julia,
akárcsak a Luftwaffe-foglyokat szállító Elsi a szerencsésebb hajók közé
tartozott. Ez az 1.500 tonnás szénszállító gőzös röviddel az Elsi után,
április 23-án, kevéssel éjjel kettő előtt futott ki. Indulási ideje szűken, de
még éppen belül maradt azon az időintervallumon, amelyet a Királyi
Haditengerészet irányelveiben javasolt azért, hogy az evakuáló vízi
járművek napkeltére kijussanak a veszélyes vizekről. A Julia azonban
legfeljebb hétcsomós [13 km/óra] sebességet tudott elérni. Mire
pirkadatkor a hajón utazók szeme elé tárult a nyugodt tenger és a
felhőtlen égbolt, mindössze harmincmérföldnyire [55,6 km] távolodtak el
Attika partjaitól. Az őrök máris hangos kiáltással jelezték az első Stuka-
támadást, ez alkalommal északkeleti irányból: hét fekete petty „két,
egyenként három gépből álló, V alakzatba rendezve, meg egy magányos
gép kicsivel előttük”.
A fedélzeten kialakuló kaotikus tülekedésben az utászok
tiszthelyettesei puskákkal, a hajón található egyedüli fegyverekkel
készültek a támadók fogadására.

[72]
 Theo Stephanides szerint a Stukák „oszlopba rendeződtek, majd
ahogy a gépek sorra majdnem a fejünk fölé értek, oldalukra billentek,
előrebukott az orruk, és úgy látszott, függőlegesen egyenest ránk
zuhannak, Zuhantukban pokoli süvöltő hangot adtak, a puskáink
csattanásaival fülsiketítővé nőtt a ricsaj. Amikor az egyes gépek úgy
nagyjából ezer láb [305 m] magasságba érkeztek zuhantukban, az ember
egy fekete foltot látott elválni a futóművüktől, s az ördögien sivítva esett
tovább, látszólag pontosan a fejünkre”. Minden bomba – szerencsére
mind csak a Júlia közvetlen közelében csapódott be – hatalmas
vízoszlopot lökött az ég felé, „és a hajó minden egyes alkalommal
megbillent és rázkódott, erős lökést éreztünk, majd furcsa, fémes
kondulást hallottunk, ahogy a légnyomás lökéshulláma nekiütközött a
hajó oldalának”. A Stukák ez után visszaemelkedtek az induló
magasságba, újra ugyanúgy oszlopba fejlődtek, majd egymás után ismét
lecsaptak, hogy ledobják a második bombájukat. Végül – mielőtt
visszafordultak támaszpontjukra újabb bombákért és üzemanyagért –
még sorra végig is géppuskázták a hajót. Stephanidesnek meglepően
kevés sérültet kellett ellátnia; az egyik egy ausztrál őrmester volt, akinek
egy géppuskalövedék belezúzta a karóráját a csuklójába.
A nap folyamán a Júliát négyszer bombázták, anélkül hogy
egyetlen telitalálatot kapott volna. A robbanások teleszórták algával a
fedélzetet, a legénység pedig, a bajból is igyekezve hasznot húzni,
hálóval felszedett egy csomó, a lökéshullám által megölt halat. Miután az
egész következő napot egy szűk kis öbölben rejtőzve töltötték Kithira
szigeténél, végül április 25-én reggel érkeztek meg Krétára, és befutottak
a Szúdai-öböl óriási természetes kikötőjébe.
A Júliának valóban nagy szerencséje volt. A Luftwaffe összesen
huszonhat hajót süllyesztett el, köztük két kórházhajót, és több mint
kétezer ember veszítette életét. A Hellas kompon gyakorlatilag az összes
polgári menekült és sebesült görög katona halálra égett. Akik a bombákat
ledobták, azok számára az alattuk zajló borzalom távoli, ha nem
kifejezetten elvont jelenség maradt. „Napsütéses nap – jegyezte fel április
25-én az egyik Junkers 88-as pilótája – és minket brit katonaságot
felvevő hajókat keresni küldtek Athén, Korinthosz és Náfplió térségébe.”
A pilóta megpróbálta a levegőből azonosítani Mükénét. „Elmondtam
gépem személyzetének, hogy olyan terület felelt repülünk, amelyik
legkevesebb 3.000 esztendőnyi görög történelmet látott... A falvak és a
kisvárosok fehér pöttyökkel borított játszótérnek látszottak.” Náfplió
kikötőjében a magasból „minden békésnek és érintetlennek látszott. Volt
ott azonban valami, amitől gyorsabban kezdett verni a szívem”. Egy
horgonyon álló személyszállító gőzhajó – „lenyűgöző látvány” –
„páratlan célpontot kínált”. Miközben a gép bedőlt, majd átment
zuhanórepülésbe a bombairányzó felkészült. A pilóta a sorsdöntő
pillanatban felemelte a gép orrát, és megnyomta a vörös gombol. A
rádiós és a fedélzeti lövész nyakát nyújtogatva figyelt, és meglátta a

[73]
robbanásokat. „Eltaláltuk! Két telitalálat, két bombával közeli mellé.
Felcsapó víztömegek és magas lángok. Hogy mit éreztem? A maximális
feszültség után megkönnyebbülést, büszkeséget, amiért kezdő
személyzetem sikert aratott. szomorúságot, mert egy gyönyörű hajónak
vége volt. Elégedettséget, amiért nem fog többé brit katonaságot
szállítani, és azon a napon csak ez számított.”
A kiürítés legsúlyosabb katasztrófája is Náfplióban kezdődött. A
Slamat nevű görög teherhajó hajnali négyig folytatta a katonák
behajózását, pedig többször figyelmeztették, hogy így nincs esélye
napkeltőre túljutni a Antikíthirai csatornán. Hét óra kor rátaláltak a
zuhanóbombázók, súlyos károkat okoztak rajta, mire a Slamat vészjelzést
kezdett sugározni. A HMS Diamond romboló a segítségére sietett, és
felszedte az életben maradottakat. A Diamondot azonban elsüllyesztették,
mire a HMS Wryneck sietett a helyszínre menteni, de szintén
elsüllyesztették. A három hajóról összesen 700-an haltak meg. Ötvenen
maradtak életben, köztük a Wryneck egy kisebb csoport sebesült
tengerésze, akiknek a csónakjára Nick Hammondék találtak rá.
Hammond, Pirie és Nicki Tourkolímono jachtkikötőjéből indult a
Peloponnészosz-félszigetre, ahol két caique-juk közül az egyiket
elsüllyesztették a német repülők. A másikkal, azzal, amelyik Hammond
plasztikját és Pirie német egyenruhakészletét szállította, elérték Anana
lakatlan szigetét. Ott leltek rá a HMS Wryneck hajótörötteire, s onnan
vitték őket magukkal Krétára, ahol a tengerészek kórházba kerültek.
Leigh Fermor hajón útra kelt csoportja, miután az egyebek között
Jumbo Wilson poggyászát szállító Ayia Varvarát kibombázták alóla,
vásárolt egy másik caique-ot. A Peloponnészosz-félsziget körül
folytatták útjukat Antikíthira szigetéig, s közben felvettek néhányat a
nagy kiürítés lemaradói közül, Előbb egy nyitott csónakban útnak indult
tucatnyi új-zélandit, majd tíz ausztrált szedtek össze. A második kishajó
szerencsétlen vételnek bizonyult. Miután kifutottak Antikíthiráról, hogy a
csatornán átkeljenek Krétára, a motor felmondta a szolgálatot, s
kétségbeesetten rögtönözve visszafordulni kényszerültek. Antikíthirán
rátaláltak az Amalia nevű háromárbocos szkúnerra, amelyet egy görög
gyalogostiszt pisztolyát „kétes lojalitású” honfitársára szegezve vett el
tulajdonosától. Áthajóztak, ez alkalommal gond nélkül, Kréta
északnyugati sarkára, ahol Kasztéli Kisszamou régi velencei kikötőjében
szálltak partra.
Michael Forresternek, aki este 8 óra körül vonta fel a vitorlákat
Monemvasziában, a caique fedélzetén civilekből és katonákból álló
„vegyes rakománnyal”, hasonló útvonalat kellett volna követnie. Kora
hajnalban arra az érzésre riadt, hogy valami nincs rendben. Prizmás
tájolójával ellenőrizte a vitorlás haladási irányát, és kiderült, hogy
egyenesen keletnek tartanak. A caique tulajdonos-kapitánya, akit a
monemvasziai behajózásvezető tökéletesen megbízható fickónak
minősített, olyan részegnek bizonyult, hogy csak azért állt még a lábán,
[74]
mert a kormánykerékre támaszkodott. Forrester szólt néhány ausztrálnak,
és az ő segítségükkel gondosan bezárta a derék férfiút a hombárba.
Nagyon durva becslésen túl nem lévén képes megállapítani, milyen
messzire jutottak a nem megfelelő irányban, Forrester visszafordította a
hajót, és prizmás kompaszában bízva igyekezett elérni Kíthira szigetét.
A nappali órákban repülőgépmotorok zúgását hallották. Forrester
az összes katonának megparancsolta, rejtőzzenek el a hajó mélyében,
vagy a fedélzeten bújjanak ponyvák alá, a nőket pedig megkérte, üljenek
ki a caique orrába, és integessenek. Egy Messerschmitt 110-es húzott el
az árboccsúcs magasságában felettük, majd bedöntött, és visszafordult,
mintha végig akarná géppuskázni a kis hajót. A görög nők egy pillanatra
sem estek ki a szerepükből: integettek, ahogy csak a karjuk bírta. A pilóta
még egyszer körülrepülte őket alacsonyan, visszaintegetett a fülkéjéből,
majd másik zsákmány keresésére indult.
*
A brit nagykövetség gőzjachtja, a Kalanthe, disztingvált, ám
ugyanakkor nagyon vegyes utazó közönségével, április 24-én
alkonyatkor futott ki Pireuszból. Egész éjjel Mílosz kis szigetcsoportja
fejé tartottak. Ott a következő napra a Poliegosz nevű lakatlan sziget
öblében kerestek menedéket, mert minden, a nyílt tengeren tartózkodó
kisebb-nagyobb hajót egykettőre megtaláltak a német repülők.
Az utasokat evezős csónakkal kivitték a nyílt partra, ahol boldog
gondtalanságban töltötték a napot: a Blunt és a Caccia gyerekek lármásan
játszottak együtt, hogy Blunték dadusa felmondással fenyegetőzött. A
jacht görög személyzete a fedélzeten maradt, elvégezni a szükséges
javításokat, és támadás esetére fenntartani a gőznyomást. A „Jak”
misszió Lewis-géppuskásai oltalmazták őket. Az aznap reggel vásárolt
jókora kosár tojásból készített egymást követő omletteket eszegetve, s a
parancsnoki hídon egy szál sortban gines limonádét iszogatva Peter
Fleming napja is majdnem olyan kellemes volt, mint a partra szálltaké.
Késő délután három Junkers 88-as bombázó rátalált a Kalanthéra. Valaki
megszólaltatta a jacht gőzsípját, hogy figyelmeztesse a parton
tartózkodókat, és a három géppuska kezelői működésbe léptek – Mark
Norman és Oliver Barstow a híd két végén, mindketten egy-egy tiszti
legénnyel, Fleming pedig a taton egy gárdistával.
A bombázókat azonban nem riasztotta el a három, sorozatait
feléjük eregető Lewis, és több közeli mellé után az egyik középen telibe
találta a kis hajót. A Kalanthe felrobbant, a fedélzeten kilencen
meghaltak – köztük Nancy Caccia fivére, Oliver Barstow is – hatan pedig
megsebesültek. Mark Norman súlyosan megsérült, Peter Fleming
agyrázkódást kapott. Harold Caccia és Norman Johnstone, a „Jak”
misszióban szolgáló gránátos gárdista hadnagy, gyorsan kievezett a
lángoló roncshoz – a tűzben felrobbanó lőszer miatt ez bizony bátor tett
volt tőlük –, hogy lemenekítsék a fedélzetről a sebesülteket. Az

[75]
összeégett, kormos férfiak sérüléseit a légoltalmi tanfolyamon némi
elsősegélynyújtást tanult asszonyok látták el. Ingeket téptek csíkokra, s
azokkal tisztították meg a sebeket és az égett testfelületeket. Nancy
Caccia számára – aki addigra már tudta, hogy az öccse bizonyosan
meghalt – a segítségnyújtás szorongató sürgőssége legalább segített
valami másra koncentrálni.
A szomszédos Kímolosz lakói segítették a hajótörötteket, majd
három nappal később egy Krétáról értük küldött caique kimentette őket
szorult helyzetűkből.11 Az ellenszél és a caique lassúsága azonban arra
kényszerítette őket, hogy Szantorin (Thíra) vulkáni szigete felé tartsanak.
Közvetlenül odaérkezésük után egy kisebb kitörés zajáról egy pillanatra
azt hitték, már megint bombázzák őket. Mark Norman, akinek a sebei
még súlyos fájdalmat okoztak, később váltig állította, Szantorinon őt a
kis templom oltárának lépcsőjére fektették, és fájdalomcsillapító
hiányában az áldozáshoz használatos szentelt bort töltögették bele.
Szerencsére Szantorin kikötőjében éppen ott állt egy kis teherhajó,
amelyet a katonai rendőrség egy különítménye foglalt le. Kétszer olyan
gyors lévén, mint a caique, ez egy éjszaka leforgása alatt el tudta érni
Krétát. Másnap pirkadatkor a hajóorrtól jobbra megpillantották az Ida-
hegység havas csúcsait, és pár óra múlva befutottak Heraklion (Iraklio) –
a velenceiek által Candiának nevezett város – kikötőjébe. A rakparton
Jasper Blunt ezredes várt rájuk, akit értesítettek az érkezésükről. Doreen
Blunt útitársai – mindazok után, amiket az asszony átélt – erős
érzelmektől áthatott családi találkozóra számítottak, s ezért tapintatosan
félrehúzódtak, de az első kérdés, amelyet a férj asszonyának szegezett,
így hangzott: mi az ördögöt csinált a zongora kulcsával, mielőtt elhagyta
Athént.
*
Görögország szárazföldi részének brit katonai kiürítése után
Churchill azt táviratozta Wavellnek: „megfizettük becsületbeli
tartozásunkat, a féltnél sokkal csekélyebb veszteséggel”. Az
emberveszteség a szerencse kegyéből valóban lényegesen kisebb volt,
mint amekkora lehetett volna: 2.000 halott vagy sebesült, és 14.000
fogságba esett katona a Görögországba küldött 58.000 főből. A
hadianyag-veszteség viszont katasztrofális mértékű volt: 1 04 harckocsi,
40 légvédelmi ágyú, 192 tábori löveg, 1.812 géppuska, nagyjából 8.000
szállító gépjármű, majdnem a teljes híradó felszerelés, felmérhetetlen
mennyiségű mindenféle ellátmány és 209 repülőgép. Ez utóbbiak közül
72 veszett oda harcban, 55 a földön, és 82-t a kiürítéskor maguk a britek
pusztítottak el.

11
Harold Caccia elmondása szerint megmentőjüknek, a Titkos Hírszerző
Szolgálat (SIS, Secret Intelligence Service) tagjának Rodney Bondnak a nevét
később Peter Fleming ajánlotta bátyjának, Iannak amikor az utóbbi nevet
keresett regényei titkosügynök hősének.

[76]
 Megérte-e ilyen magas áron enyhíteni Nagy-Britannia lelkiismeret-
furdalásán, amelyet az okozott, hogy a múltban hagyott már cserben
szövetségeseket? Tisztán katonai szempontból az expedíciós haderő
kiküldése gyászosan szerencsétlen lépés volt. Metaxasz egyszer azt
mondta Blunt ezredesnek: „Kevesen ismerik fel, menynyire könnyű, és
mennyire veszélyes érzelmeket vegyíteni a stratégiába”. Churchill azon
elképzelése, hogy Görögország támogatásával befolyásolhatják az
Egyesült Államokat, sokkal inkább a vágyálmok, mint a valóság
birodalmába tartozott, bár annyi talán igaz, hogy Görögország hősies
ellenállása az olasz támadással szemben valóban segített befolyásolni a
washingtoni döntéshozók véleményét a Lend-Lease (kölcsönbérleti)
törvény vitája előtt. A legutóbbi években pedig azt a korábban
általánosan elfogadott vélekedést is komoly támadások érik, hogy a
balkáni hadjárat végzetes következményekkel késleltette a Barbarossa-
hadművelet megindítását.12
Bármilyen érvek is szólnak az expedíciós haderő kiküldése ellen,
nehéz nem együtt érezni Geoffrey Household verdiktjével. „Büszke
vagyok – Írta később – és akkor is büszke voltam, hogy engedtük a
nagylelkűséget – akár valódi volt, akár politikai gesztus – felülkerekedni
a józan megfontoláson.” Monty Woodhouse, elismerten utólagos
bölcsességgel, azzal érvel, hogy brit beavatkozás nélkül a görög kormány
– a görög néppel ellentétben – akár harc nélkül is kész lett volna

12
Martin Van Creveld Hitler’s Strategy 1940-1941 – The Balkan Clue (Hitler
stratégiája 1940-1941 – a balkáni szál) című, 1973-ban kiadott könyvében
nagyon meggyőzően érvel a mellett, hogy a Barbarossa-hadművelet
megindítását nem a seregtesteknek a Marita hadműveletre történő
átcsoportosítása késleltette, hanem a – főként az előző évi franciaországi
hadizsákmányból származó – gépjárműállomány lassú kiutalása az
oroszországi támadás első lépcsőjébe beosztott seregtesteknek. Mostanában a
Barbarossa kérdésköre ismét egyre több figyelmet kap. Hagen Fleischer
professzor megcáfolta azt a teóriát, hogy a kedvezőtlen időjárás hátráltatta az
offenzíva megindítását. 1991 májusában azután a vita teljes erővel tört ki egy
Thesszalonikiben (Szaloniki) tartott tudományos konferencián. görög
történészek dühét magára vonta a freiburgi hadtörténeti kutatóintézet
munkatársa, Poog professzor kijelentette: semmi kétség sem férhet többé hozzá,
a Barbarossa kezdetének időbeli csúszását az okozta, hogy a Luftwaffe
megkésve, nehézkesen építette meg tábori repülőtereit Lengyelországban.
Amikor Monty Woodhouse erős kételkedésének adott hangot, Poog kifejtette,
Hitler elmulasztotta tájékoztatni Göringet a terveiről. Ugyanakkor az Egyesült
Államokból érkezett történészek azt állították, a legfőbb gondot a kőolaj alapú
üzemanyagok elosztása okozta. Bármelyik tényező vagy inkább a tényezők
bármely kombinációja – is okozta az oroszországi invázió megindításának
halasztását , a balkáni hadjárat, majd az azt követő krétai partraszállás segített
megerősíteni Sztálin téves biztonságérzetét. mert elhitette a szovjet diktátorral,
hogy Hitler nem Oroszországot, hanem a Szuezi-csatornát vette célba.

[77]
behódolni a németeknek, és ebben az esetben a kommunisták teljes
hegemóniát valósítottak volna meg az ellenállási mozgalom fölött.
A krétaiak számára a katasztrófa személyesebb jelleggel bírt, A
hadosztályuk, benne a fiaikkal, férjeikkel és fivéreikkel. csapdába esett
az albániai fronton. A hadosztályparancsnoknak, Papaszteriou
tábornoknak sikerült Krétára menekülnie, ám nem sokáig örülhetett
megszabadulásának. Kasztéli Kisszamouban erőszakos zavargássá fajuló
tüntetés robbant ki a tábornok dezertálása miatt, s eközben egy
csendőrőrmester megölte Papaszteriout.

[78]
MÁSODIK RÉSZ – A krétai csata

[79]
 6. fejezet – „A második Scapa”
A Görögországból Kréta felé tartó kimerült menekültek a szigetből
a lassan a horizont fölé emelkedő Fehér-hegyeket látták meg elsőnek. A
csapatokat hozó hajók döntő többsége a Szúdai-öbölbe futott be, ebbe a
nyolc kilométer hosszú természetes kikötőbe, amelyet észak felől egy
nagy félsziget, az Akrotiri sziklás tömege oltalmaz, délen pedig a
Malaxa-meredély óriási természetes fala.
Az öböl bejáratában egy velencei erőd romjai magasodtak, a
menekülők figyelmét azonban akkoriban valószínűleg inkább egy kis – a
Luftwaffe által bombákkal elsüllyesztett – gőzös kiégett roncsa vonta
magára. Pedig ez csak ízelítő volt az öböl belsejében rájuk váró
látványból: elsüllyedt hajók víz fölött meredező kéményei és árbocai,
bármely időpontban egy-két, a legutóbbi légitámadás nyomán nagy
lánggal égő hajó, és kisebb-nagyobb mértékben megrongált
felépítmények azokon a vízi járműveken, amelyek még úszva maradtak.
A HMS York cirkáló vízben álló tattal feküdt a parton, ahová felfuttatták
az olasz haditengerészet hat kisméretű, robbanóanyaggal megrakott,
motorcsónakkal végrehajtott rajtaütése után. A rakparthoz tapadt Szúda
község eleve alig állt többől, mint egy sor alacsony házból, ezek most
lebombázva, elhagyottan riogatták az érkezőket.
A 2. új-zélandi hadosztály négy zászlóalja április 25-én érkezett
meg a Szúdai-öbölbe, az Anzac-nap (Anzac Day, az első világháborús
gallipoli partraszállás) huszonhatodik évfordulóján. A domíniumi
katonákat nem sok jóval biztatta a Gallipolinál nyújtott brit hadműveleti
tervezői teljesítmény emléke. Az új-zélandi gyalogosok a HMS Glengyle,
egy partra szállításra szakosított csapatszállító hajó, valamint a Calcutta
és a Perth cirkáló fedélzetén érkeztek.
A rakodóparton ideges, feszült légkörben folyt a munka, mert a
bombázók bármelyik pillanatban ismét megjelenhettek. Motorcsónakon
egy brit vezérkari tiszt jött ki az új-zélandiakat hozó hajókhoz, s
odalentről azt az utasítást adta szócsövön, hogy a puskán és az
oldalfegyveren kívül mindenki adjon le minden fegyvert a mólón. James
Hargest dandártábornok, az 5. új-zélandi dandár parancsnoka nagyon jól
tudta, hogy sohasem fogják viszontlátni mindazt a felszerelést, amit oly
keservesen hoztak ki Görögországból, és kategorikusan megtagadta az
utasítás végrehajtását. A vezérkari tiszt szócsövén visszarivallt: ennek a
támaszpontnak ő a parancsnoka, és ragaszkodik parancsai
végrehajtásához. „Nem lep meg – replikázott Hargest –, hogy ön egy
hátországi támaszponton parancsnokol, ha így szokott intézkedni! Most
szólok, az én embereim meg fogják tartani a fegyvereiket!” Hargest
ellenszegülése dacára kiszálláskor a rakparton egy brit katonai
rendőrosztagnak a dandár sok századát sikerült megszabadítania
nehézfegyvereitől. Az új-zélandiaké nem volt egyedi eset. Majdnem
minden, Szúdában partra szálló egység, akár brit, akár domíniumi,

[80]
megkapta ezt az emlékezetes leckét a hadi mesterség gyakorlati
ismereteiből: nagy visszavonulások alatt a katonának általában nem éri
meg komoly erőfeszítést tenni a fegyverek karbantartására és
megőrzésére.
A századokat felsorakoztatták a parton, majd gyalogmenetben
útnak indították, de a „viszonylag rendezett” indulás után összeomlott az
alakias fegyelem fenntartására tett kísérlet. A görögországi hátrálás
fáradtságát még ki nem pihent katonák tömegével léptek ki a sorból, és
húzták le a bakancsukat az útpadkán. A kikötőtől. az égő olaj bűzétől, és
a parttól távolodva Canea (Haniá) felé haladtukban a csapatok egyszer
csak kecskelábú asztalokhoz érkeztek, ahol a már a szigeten állomásozó
brit katonák csokoládét, teát és kétszersültet osztottak.
A walesi ezrednek az eredeti helyőrséget alkotó 14.
gyalogdandárhoz tartozó, katonás külsejű és fellépésű hivatásosainak
látványa a görögországi vereség sok csüggedt túlélőjébe öntött lelket.
Akik Szúdából indulva a britek által Tobruk sugárútnak elkeresztelt
országúton vánszorogtak, borostásak voltak, koszosak, ziláltak és
fáradtak. Sokan hajadonfőt meneteltek, mert visszavonulás közben
eldobták a rohamsisakjukat. és a tüzes napsütésben kigombolták
zubbonyukat. A fagylaltot két drachmáért áruló krétai fiúk remek üzletet
csináltak az út mentén.
Hogy ezt a lomhán mozgó, esetlen tömeget – kevesebb mint egy
hét alatt 27.000 főt – elosszák a szigeten, Szúda és Canea mögé
vonultatták az egységeket, és a Fehér-hegység előhegyeitől a tengerig
nyúló partszakasz mentén telepítették le. Az olajfaligetekben már maguk
az egységek és alegységek oszlottak tovább. A kijelölt táborhelyeket a
valóságban csak annyira készítették elő, mint a térképre frissen
bejegyzett bányakoncessziókat, tehát az érkezők saját legjobb tudásuk
szerint rendezkedtek be. A meleg tavaszi nappalok félrevezetőek
lehettek: éjszakánként majd megfagytak azok, akik visszavonulás közben
a köpenyüket is elhajították.
Amint az egységek rendelkeztek azonosítható körlettel, körbejárt az
„Anni kocsi”, és ellátmányt osztott: marhahúskonzervet és fémdobozos
lekvárt a haditengerészeti kétszersülthöz, amely önmagában fogyasztva
alabástromgipszre emlékeztető masszává változott az ember szájában.
Kenyér csak hébe-hóba került a katonák étrendjébe, mert tábori
pékségből is kevés maradt, ám amikor a görög hadsereg saját hadifogoly-
állományából olasz pékeket ajánlott fel, az ügyben illetékes brit tiszt nem
fogadta el: „De hát ezt nem engedhetjük meg! Még megmérgezik a
srácainkat”. A görögök – dicséretre méltó türelmet tanúsítva – ekkor saját
pékjeik szolgálatait ajánlották fel, mondván, az olaszokat meg majd ők
állítják szolgálatba.
A darált marhahúst, más szóval a „pácolt kutyát” bicskával kellett
kivájni a dobozból, és a kés hegyéről ették. Következő fogásul általában

[81]
a krétaiak által bőkezűen adott narancs szolgált, de e gyümölcs hirtelen,
nagy mennyiségű fogyasztása kellemetlen következménnyel jár. Az
olajfaligetek hamarosan bűzleni kezdtek. Az ember jól tette, ha
megnézte, hova lép. A hadseregek örök latrinaásási rituáléját pedig nem
könnyítette meg a sáncszerszámok hiánya.
A legjobb ivóedénynek a Player’s Navy Cut cigaretta ötvenes kerek
doboza bizonyult, a legtöbben azonban kiürült húskonzerves dobozból
kényszerültek teázni, és persze rakit meg bort inni. A csökkentett tea- és
cukorfejadag, amit századonként egy-egy homokzsákba töltve osztottak
ki – és a krétai vendégszeretet együttes hatására ugrásszerűen megnőtt a
helyi vörösbor fogyasztása. A görög krasszi szó – például a
„bekrasszizott” kifejezésben – még Kréta urán is sokáig tovább élt a brit
katonai népnyelvben.
Canea környékét egyre jobban túlzsúfolták katonasággal. Ott volt
még továbbá több ezer polgári menekült, elvegyülve a rendezett
alakulatokkal és a „reszlivel” – repülőgép nélkül maradt RAF-
földiszemélyzettel, szerszám nélkül maradt gépjárműszerelőkkel, autó
nélküli sofőrökkel, sáncszerszámaikat vesztett utászokkal, valamint
minden elképzelhető ezred, csapatnem és egzotikus kis egység elszakadt
maradványaival.
Az újonnan Krétára érkezettek egyetlen – „stírölő masinának”
csúfolt – felderítő repülőgép megjelenésére hanyatt-homlok az
óvóárkokba vetették magukat. Néhány RAF-pilóta egy roppant csinos
ifjú hölgyre talált hasalni. A riadó lefújása után előkászálódván
felismerték benne Nickit az Argentína mulatóból. „Jó napot, Nicki –
köszönt rá egyikük széles vigyorral. „Mrs. Pirie, ha kérhetem!”, válaszolt
a megszólított meglehetős gőggel hangsúlyozva új jogállását.
A legtöbb menekülő civil számára Kréta csak ideiglenes
pihenőhelyül szolgált az Egyiptomba vezető úton. Nekik gyakran még a
katonáknál is kevesebb okuk volt bízni a hatóságokban. Amikor Wilson
tábornok seregtestei visszavonultak a Thermopülai-vonalig, a
Kalamátában dolgozó Lawrence Durrell táviratilag kért utasítást
elöljárójától az athéni brit követség konzuli osztályán. „Kitartani! Rule
Britannia!” (Uralkodjék Britannia!), kapta válaszul, hogy azután később
megtudja, e hetyke válasz szerzője, amint letette a tollat, már le is lépett
szolgálati helyéről.
Durrell, felesége, Nancy, és csecsemőkorú lányuk, Penelope, csak
azért tudott elmenekülni a visszavonuló hadak Kalamátában kialakult
káoszából, mert egy régi korfui ismerősük, aki korábban a kereskedelmi
tengerészetnél szolgált, felvette őket saját caique-jára. Miután Canea régi
velencei kikötőjében partot értek, Nancy Durrell megemlítette néhány
ausztrál katonának, hogy elfogyott a tej, amivel a babát etethetné, A
katonák derűs vandalizmussal sorra törték be puskatussal a közeli boltok
kopott zöld ajtótábláit, és a következő hat hónapra elegendő doboz

[82]
sűrített tejet szedtek Össze Penelopénak. A Durrell család nehézségei
ezzel még nem értek véget. Tíz Caneában töltött nap után útra keltek
Egyiptomba, ahol a személyazonosságukat igazolni nem tudó polgári
személyeket szögesdróttal körülvett táborba zárták. Durrellnak nem
sikerült megtáviratoznia menekülésük hírét Angliában élő édesanyjának,
ám a szögesdrót túlsó oldalán meglátta a Daily Mail egyik tudósítóját.
Odahívta, és beszámolt neki menekülés közben átélt kalandjaikról.
A nevezetesebb menekülők, különösen a görög királyi család, nem
ütköztek ilyesfajta nehézségekbe. Miután hidroplánon megérkezett
Heraklionba, a király először Knósszosz mellett a Villa Ariadnében
lakott, ahol az ásatások kurátora – az általánosan csak „az Uraságként”
emlegetett – R. W. Hutchinson fogadta. Ezt a pálmafák és más egzotikus
növények árnyékolta kertben álló, Edward-kori stílusú villát Sir Arthur
Evans építette, miután a király nagybátyja, György herceg, 1900-ban
biztosította neki a jogot a fő minószi lelőhelyet magában foglaló birtok
megvásárlására. Amikor az idő múlásával Evans kevésbé aktívan vett
részt a feltárásban, átalakította a házat a brit régészet krétai bázisává.
1930-tól 1934-ig, az Evans nyugalomba vonulását követő években, John
Pendlebury lakta kurátorként a villát, s felesége jelenléte megtörte a hely
szerzetesi hagyományait.
György királyhoz Knósszoszban csatlakozott Katherine hercegnő,
Mrs. Britten-Jones és Tszouderosz miniszterelnök. Néhány napi
knósszoszi tartózkodás után azonban a király és tanácsadói úgy
határoztak, jobb, ha átköltöznek a sziget másik végére, ekkor ugyanis
Canea volt a görög kormány hivatalos székhelye.
Katherine hercegnőt, bár nem szívesen vált meg fivérétől, sikerült
rábeszélni, hogy repülőcsónakon utazzon Kairóba. Pál trónörökös és
Frederica hercegnő, gyermekeikkel, Konstantinnal és Sophiával
(mindkettőt agyongyötörték a krétai poloskák), valamint Mrs. Britten-
Jones az örökös diszkrét udvarhölgyi inkognitójában, Alexandriába
repült, majd május 2-án tovább Kairóba, ugyanazon a Sunderland
hidroplánon, amelyen Wilson tábornok is utazott.
Caneában csatlakozott a királyhoz és Tszouderoszhoz – a még
mindig nemzetbiztonsági miniszter – Mandiakosz, aki gyűlölt
titkosrendőrsége nagyszámú tagjával érkezett Krétára, A krétaiak ezt
olyan erős provokációnak tekintették, hogy a korábbi athéni brit alkonzul
és caneai kollegája felkereste a királyt és Tszouderoszt, figyelmeztetni
őket az esetleges következményekre. Maniadakiszt továbbküldték
Egyiptomba, ahol ötven titkosrendőre hamarosan elvetette a gyűlölködés
és a félelem magvait az ottani, főként venizeloszista görög közösségben.
A két brit alkonzul úgy vélte, a király és kormányzata rövid, szigeten
töltött ideje alatt sokat veszített presztízséből. A brit diplomaták
összességükben hajlamosak voltak nem észrevenni, micsoda ellenszenvet
ébreszt alattvalóiban a király, feltehetően azért, mert az ő körükben olyan
fesztelenül tudott viselkedni, ahogy honfitársai között csak nagyon
[83]
ritkán. Egyszer bájos közvetlenséggel megjegyezte Charles Mott-
Radclyffe-nek, hogy „a mindenkori görög király legnélkülözhetetlenebb
felszerelési tárgya a könnyen becsomagolható bőrönd”.
A király jelenléte mindenkinek csak gondot okozott egy olyan
köztársaságpárti fészekben, mint a leghíresebb fia, Venizelosz, liberális
emlékéhez rendíthetetlenül ragaszkodó Kréta. Tszouderosz, aki krétai
létére királypárti volt, viszonylag ritka madárnak számított, bankárként és
politikusként pedig a krétaiak szemében már amúgy is régen átvedlett
hivatásos athénivá.
A krétaiak minden más görögnél inkább sohasem bocsátották meg
György királynak, hogy 1936. augusztus 4-én kétes legitimációt
biztosított Ioannisz Metaxasz diktatúrájának. A diktatúra sértette a sziget
népének hagyományos venizeloszista érzéseit, és az augusztusi dekrétum
második évfordulóján a krétaiak felkeltek a rendszer ellen. Ez után
elkobozták a lakosság fegyvereit – amelyek egyszerre eszközei és
jelképei az idegen elnyomással szembeni ellenállásnak. Ez az állapot
viszont az egyszerű ellenszenvnél lényegesen erősebb érzelmeket keltett,
amikor Kréta népe gyakorlatilag puszta kézzel kényszerült szembenézni
a német invázióval. A háború után, a királyságról tartott 1946.
szeptember 5-i népszavazáson Kréta elsöprő többséggel szavazott a
király ellen. Ugyanakkor azonban a krétai kommunisták, a görög
szárazföldön tevékenykedő elvtársaiktól eltérően, soha még csak a
közelébe sem kerültek a hatalom megragadása lehetőségének.
A krétai ember jellemét – harcias, büszke, a szükséget látó baráttal
vagy idegennel egyaránt kötelezően nagylelkű, az ellenséggel vagy az
árulóval szemben könyörtelen, megbocsátást nem ismerő, takarékos és
mértékletes a hétköznapokban, de a tékozlásig bőkezű az ünneplésben –
természetesen erőteljesen befolyásolta az a drámai ellentétek által uralt
táj, amelyben a szigetlakók élnek. Az északi tengerparton dús part menti
síkságok, végtelen olajfaligetek az előhegyek lankáin, a felföldön
termékeny völgyek és különös formájú, kis fennsíkok, s mindez a sziget
gerincén végighúzódó magas mészkő hegyláncok – a Fehér-hegyek, a
Kedrósz hegylánc, az Ida-, másik nevén a Psziloriti-hegység, végül
keleten a Lászithi- vagy Dikti-hegység – árnyékában. A banán- és
szentjánoskenyérfákból, valamint narancsligetekből álló szubtrópusi
növényzettel borított tengerparttól légvonalban alig tizenöt, gyalog
azonban inkább hatvan kilométernyire található hegyi falvak látszólag
egy másik világban, és szemlátomást más éghajlat alatt éltek.
A birkatenyésztő (és birkatolvaj) középső régió hegyi falvai alig
álltak többől, mint az egyszerű ortodox templom köré települt, fehérre
festett, kis házak szabálytalan, zárt csoportjából. E házak gyakran csak
döngölt föld padlóval rendelkeztek, s csak néhány házi készítésű
bútordarab állt bennük, köztük az elmaradhatatlan nagy móringosláda,
benne a család ruhája és ágyneműje. A juh- és kecskesajtra, valamint
krumplira alapozott, húsételt csak ritkán tartalmazó étrend ugyanolyan
[84]
nehezen elviselhető és monoton volt, mint maga az élet, de a levegőt
harapni lehetett, valahogy tele volt életerővel, és a sebek megdöbbentő
gyorsasággal gyógyultak.13
A hegyvidéken birkáinak száma határozta meg az ember értékét, a
síkságon olajfáinak a száma, ez utóbbiból állítólag húszmillió élt
akkoriban Krétán. A völgyekben és a síkságokon álló falvakban
visszanyesett eperfák sorakoztak az utcák mindkét oldalán, törzsüket
fehérre meszelték a bogarak ellen. A házak ablakában ládában és
cserépben növények díszlettek, mögöttük cseresznyefák és szőlőlugasok
álltak. Itt az élet kevésbé nehéz volt, de az emberek nem voltak kevésbé
nagylelkűek. Csak Heraklion és Canea nagy városában éltek olyanok,
akik elveszítettek már valamicskét azokból a krétai jellemvonásokból,
amelyek túlélték az idegen megszállásnak az elnyomás és a lázadás
ismétlődő ciklusaiból álló évszázadait, sőt mintha még erősödtek is volna
a nehéz idők múlásával.
A krétaiak meglehetősen nehezen elfogadható ötletnek érezték
Canea előléptetését Görögország új fővárosává. Miközben a villák bérleti
díja korábban elképzelhetetlen magasságba szökött, a lakosság
fenntartotta az élet megszokott légkörét. A hirtelen jött pénz valahogy
nem látszott leáramlani a kopott fatáblájú, szegényes árukészletű, kis
boltok világába. És persze a krétai férfinép sem mondott le a szokásos
kávéházi életről az elmaradhatatlan törökös kávéval és újságolvasással.
Mivel a fiatalok a krétai hadosztállyal csapdába estek Epiroszban, a
férfiak döntő többségükben középkorúak voltak. Két fő csoportjuk
külsejében furcsa kontrasztot láttak a jövevények. A városiak formátlan
öltönyt hordtak, míg a hegyi emberek ápoltan harcias bajuszt és
hagyományos krétai viseletet. Ez fekete, gömbölyű bojtokkal díszített
fejkendőből – a szarikiból –, hímzett rövid kabátból és mellényből, s a –
brit katonák által „szarfogónak” csúfolt – sötét, bő szabású térdnadrág
fölé kötött, övként viselt eperszínű kendőből állt. A ruhát lábbeliként
magas szárú csizma egészítette ki, s az így felöltözött férfiú az idegenek
szemében félig kalózra, félig valamiféle lovas szabadcsapat tagjára
emlékeztetett.
A krétaiak olyan távoli rokonként üdvözölték a brit katonákat, aki
váratlanul állított be egy másik országból. Stephanides látott egy csoport
pentozalit – egy sodró lendületű népi táncot – járó krétait, akik
abbahagyták a táncot, hogy maguk közé hívják a katonákat. A
kényelmetlen, szúrós szövetből varrt uniformisukban izzadó öntudatos
britek megpróbálták eltanulni a lépéseket, és hamarosan a táncosokkal
együtt nevettek saját csetlés-botlásukon.

13
Még lenn a tengerparton, Rethymnónál (Rethímno) is, egy német ejtőernyős,
akinek a csatában oldalról átlőtték alul az orrát, egy hét múlva már ismét a
szokásos módon ki tudta fújni az orrát.

[85]
 Azok számára, kik a görögországi harcokból menekültek, Kréta
szigete káprázatos menedéknek tűnt – gyönyörű szép és csodásan
barátságos föld, ahol állandóan a közös ügyre emelte valaki a poharát. A
krétaiak, bár maguk is masszívan isznak, elképedtek az angolszászok
kényszeres részegeskedésén. A berúgott katonák ittasságuk fokától
függően vagy sikamlós, vagy érzelgős dalokat bömbölve bolyongtak az
utcákon. Ha a BBC népszerű számokat játszott, mondjuk „A Loch
Lomond partjai”-t vagy a „Van egy kocsma a városban”-t, a honvágytól
gyötört katonák azonnal a rádió köré gyűltek.
Az ital hatására könnyen felszínre törhetett a domíniumokról jött
katonaság és a brit hatalom között a mélyben lappangó feszültség. Elég
volt meglátniuk e hatalom valamely jelképét, mondjuk egy tisztet vagy
egy katonai rendőrt. A Krétára került új-zélandiak és ausztrálok nem
voltak sem hivatásosok, sem behívottak. Ők önként jelentkeztek
katonának a háború időtartamára, és olyan mértékben hiányzott belőlük a
tiszteletadás képessége – ez a hiányosság egyébként mintha becsületbeli
elvárás lenne a déli féltekén –, hogy a brit tisztek legszívesebben kerülték
őket. Egyiptomba érkezésekor egy új-zélandi baka így rivallt egy
meglehetősen bágyadt, kezében lószőrből készített légyhessegetőt tartó,
brit tisztre: „Hé! Mit csinált a ló többi részével?” Az új-zélandiak között
bizonyosan nem kevés „feleségkerülő” és „egylépéses” szolgált (olyan
önkéntes, aki egy lépéssel járt az őt üldöző rendőrség előtt), de az
ausztrálokkal ellentétben ők nem keltettek félelmet a brit tisztekben.
Az egyik brit territoriális lovasezred századosa, aki
Görögországban már találkozott ausztrálokkal, csak félig tréfált, amikor a
6. ausztrál hadosztályról szólva megjegyezte: „Szerintem őket a
börtönből toborozták”. Caneában egy brit tiszt rajtakapott egy ausztrált,
amint az éppen megtömte a zsebelt gyümölccsel egy öreg kofa standjáról.
fizetni viszont nem volt hajlandó. Felelősségre vonta a katonát, de csak
annyit ért el, hogy az azonnal ráfogott egy zsákmányolt német pisztolyt.
Egy krétai azt idézte fel, mi történt, amikor egy brit ezredes (valószínűleg
Jasper Blunt), aki a görög királyt kísérte, kiment a házból lecsendesíteni
az ablak alól hallatszó lármát. A zenebonáért felelős ausztrál se szó, se
beszéd torkon ragadta a tisztet, és kis híján megfojtotta.
Éjszaka az ausztrál légoltalmi óvintézkedések abból álltak, hogy
minden fényre rálőttek, akár gyufa lobbant egy cigarettára gyújtó ember
kezében, akár jármű közeledett előírás szerint tompított fényszóróval.
Harold Caccia „életem egyik legnyugtalanítóbb pillanataként” emlékezik
arra az estére, amikor gépkocsival el kellett hajtania az ausztrálok egyik
körlete mellett. Nem sokkal később ez a fegyelmezetlen, gyülevész had
túláradó kedvvel vetette magát a német ejtőernyősök elleni küzdelembe
Rethymnónál (Rethímno).
*

[86]
 Canea térségében hamarosan sikerült bevezetni a katonaélet
valamivel rendezettebb formáit. A hátsó lépcső csapatainak harang- és
EPIP-sátrakat (European Personnel, Indian Pattern, európai személyi
állománynak, indiai szabványú) állítottak fel az olajfák alatt. A
Görögországból csapattestüktől elszakadva érkező katonák legtöbbjét
továbbszállították Egyiptomba, ugyanakkor a szervezetüket megőrzött
egységeket továbbköltöztették a védelmi rendszer számukra kijelölt
terepszakaszaira. Kevés lehetőséget adtak nekik Canea harminchét
bordélya gyönyöreinek kóstolgatására – az új-zélandi hadosztály tábori
rendőrségének parancsnoka (provost-marshal) szerint „e műintézetek
közül harminchatban maga a tulajdonos a szolgáltató”.
Az ausztrál alakulatok zömét keletre csoportosították át,
Georgioupolisz (Gergiúpoli), Rethymno és Heraklion köré. Az új-
zélandiak viszont nyugatra meneteltek, hogy a part mentén, Canea és a
malemei repülőtér között foglalják el állásaikat. Maleme repülőterére
telepítették a RAF 30. repülőszázadának Blenheimjeit, hogy az Égei-
tenger felett járőrözve oltalmazzák a hajókat, és űzzék el a Stukákat.
A maori zászlóalj olyan tempót diktálva hajtotta végre a
gyalogmenetet, hogy egyes tisztek alig tudták tartani velük a lépést.
Plataniasz faluban a polgármester és lányai terített asztalról kenyeret,
fehér kecskesajtot és vörösbort kínálva fogadták a katonákat. Egy karján
kis gyermeket tartó fiatal nő sírni kezdett a katonák láttán. Az egyik új-
zélandi hadnagy megkérdezett egy krétait, miért sír a fiatalasszony. Férje
és fivérei Epiroszban maradtak a krétai 5. hadosztállyal.
*
Azok közül, akik gyalogosan kivonultak jövendő állásaikhoz,
kevesen látták nyomát bármiféle jót ígérő előkészületnek. Szúda
rakodópartja romokban hevert. Egyszerre csak két kisméretű hajó tudott
kirakodni, a többi tehát horgonyon állva kényszerült várakozni az
öbölben. Amint a félig víz alá merült roncsok tanúsították, e várakozók
ideális célpontot kínáltak a német repülőknek. A közel-keleti
főparancsnokság az ugyanakkor más frontokon jelentkező sürgősebb
igényekkel foglalkozott, s nem vette komolyan Churchillnek az előző év
novemberében küldött utasítását a Szúdai-öböl „második Scapává”
alakítására.
Churchill többnek szánta ezt a kifejezést puszta szóvirágnál- A
miniszterelnök erősen hitt Szúda kiépítésében „azzá a tengeri-szárazföldi
fellegvárrá, amely körül egész Kréta az erőd” és télen sem feledkezett
meg e feladatról. Szúda jelentőségének kiemelése azonban lehetővé tette,
hogy Wavell azt higgye, összes többi kötelezettségeitől szorongatva
megúszhatja kizárólag a kikötő térségének megerősítésével.
A sziget legújabb parancsnoka, E. C. Weston vezérőrnagy március
végén érkezett Krétára. Alakulata, a Királyi Tengerészgyalogság Mobil
Haditengerészeti Támaszpont-védelmi Szervezetének (Mobile Naval
[87]
Base Defence Organization) egyik különítménye, főként légvédelmi és
fényszórós ütegekből állt. Görögország német inváziója előtt Kréta ellen
olasz torpedóvető-bombázók intézték a légitámadásokat. Majdnem
minden, a kikötőben álló hajó összes ágyúja szorgalmasan puffogtatott
rájuk, a kereskedelmi hajók civil lövegkezelői és a flotta királyi
segédhajóinak (Royal Fleet Auxiliary) tüzérei talán még lelkesebben,
mint a Királyi Haditengerészet hadihajóinak tüzérei. Amint azonban a
Luftwaffe vette át a feladatot az olaszoktól, a Stukák sivítása sokkal
gyakoribb és kevés sportszerű eseményt jelentett be.
A legnehezebb feladatot a palesztinai utászok (Palestinian
Pioneers) és a félrevezető dokküzemeltető század (Dock Operating
Company) nevű – valójában egyenruhába bújtatott hajózási
tisztviselőkből és nem rakodómunkásokból álló – alakulat végezte: a
sűrűn ismétlődő légitámadások közepette ők rakodták ki a lőszert és az
üzemanyagot a Szúdai-öbölbe eljutó hajókról. A haditengerészet parti
parancsnokságának épületére felvont, légitámadást jelző, vörös lobogót a
hajó rakterének mélyéről nem láthatták, tehát a rakodókat semmi sem
figyelmeztette egy-egy támadásra, amíg meg nem szólaltak a Bofors
légvédelmi gépágyúk. A riasztás hiánya idegessé tette a kirakodást végző
osztagokat, ez pedig nem javította a munka hatékonyságát. Ráadásul a
kikötőben parancsnokló tiszt ostobán megtiltotta nekik a fedezékbe
húzódást, mondván, kötelesek elsővonalbeli frontkatonának tekinteni
magukat. Cseppet sem meglepő módon igen nagy számban kezdtek
beteget jelenteni.
*
Harold Caccia, miután a Kalanthe többi hajótöröttjével megérkezett
Heraklionba, szolgálatra jelentkezett a Canea melletti Halepában, ahová a
brit nagykövetség csökkentett létszámú változatát a görög szárazföldről
áttelepítették. Odafelé menet furcsa dolgot látott: egy csoport katona
újrafestett egy hidat, miközben egy másik osztag robbantásra készítette
elő. Caccia számára ez a megfontolt felkészülés teljes hiányát példázta.
„Akkor már hat hónapja állomásoztunk ott. Mivel foglalkoztunk ez alatt
az idő alatt?” A kudarc ébresztette érzelmei erősségét az magyarázza,
hogy ő volt az, aki annak idején közvetítette a görög kormánynak a brit
garanciát Kréta biztonságának szavatolására, amikor a krétai hadosztályt
átvezényelték a szárazföldre.
Amíg Canea óvárosában szűk utcák kanyarogtak, magas velencei
házakkal, s mindegyik felső szintjén török hajátival (fából épített, kiugró
épületrész, fatáblákkal zárható ablakokkal), addig a Caneától keletre
elterülő Halepát a pálmáktól árnyékolt, fehér orgonával, bougainvilleával
és leanderrel ékes, tágas kertekben álló jókora villák uralták. A brit
külképviselet Péter herceg apjának, a sziget egykori kormányzójának
korábbi rezidenciájától nem messze rendezkedett be. És e rezidencia
szomszédságában állt a Venizelosz család háza is.

[88]
 Caccia, akinek a ruhái elpusztultak az elsüllyesztett Kalanthéval,
kapott ezt-azt helyettük, amikor Peter Wilkinson, a SOE tisztje,
megérkezett Krétára, A főként a csehszlovákiai és lengyelországi
tevékenységért felelős Wilkinson azt jött felmérni, vajon lehetséges-e
még „földalatti vasutat” üzemeltetni Közép-Európába a Balkánon át.
Másik feladataként – az Ultra által a közeljövőre bizonyosan előre jelzett
– ejtőernyős-támadás megfigyelésére jött a szigetre, hogy a látottakat
egyenesen Colin Gubbins ezredesnek jelentse a SOE Baker Street-i
főhadiszállására. Akkoriban a SOE azt a vad ötletet mérlegelte, hogy mi
lenne, ha nagy létszámú lengyel és cseh seregtesteket dobnának le
ejtőernyővel, szülőföldjükön, bármiféle további támogatás reménye
nélkül.
A Szúdai-öbölből Wilkinson autóstoppal utazott Cancába, és a brit
követséget kereste. Legnagyobb meglepetésére Harold Caccia-ra
sövénynyírás közben talált rá. A diplomata öltözéke még jobban
megdöbbentette: gumitalpú lakkbőr cipő, csíkos zsakettnadrág, fekete
kerékpárosdzseki, az Eton Rambler (Etoni Természetjárók) szalagjával
ékesített panamakalap. Elmentek ebédelni egy jó étterembe, majd Caccia
azt ajánlotta, sétáljanak el Venizelosz szülőházához, ami bizony tisztes
távolság. Hamarosan azon kapták magukat, hogy „néhány szélsőségesen
bolsi ausztrál katona” mellett kell elhaladniuk. Az egyenruhát viselő
Wilkinson kényelmetlenül érezte magát, mert tartott a fogadtatástól,
amelyben a mellette lépkedő „kifejezetlen valószínűtlen küllemű angolt”
esetleg részesíthetik, Caccia-nak azonban arca sem rezdült a pfujolásra,
és ők ketten inkább sétálva, mint rohanva tűrték végig a verbális
vesszőfutást.
Wilkinson nemcsak Harold Caccia-nak hozott nadrágot, de Ian
Pirie-nek is egy rádiót, hogy folytathass a brit diplomácia kevésbé
tiszteletet parancsoló tevékenységét. Pirie és Barbrook a közelben egy
másik, még nagyobb stílű villában rendezkedett be, egy olyan utcában,
amelyet az akkor éppen bódító illattal nyíló fehér orgonabokrok
szegélyeztek. Pirie, amint azt Nicholas Hammond megfigyelte, „nagyon
értett a jó szállás kifogásához”. A titkos műveleteknek ezt a Fernleaf
House-nak (páfránylevél Ház) nevezett központját zsúfolásig megrakták
rádió adó-vevő készülékekkel, az Athénból hajón áthozott német
egyenruha-gyűjteménnyel és többládányi géppisztollyal, amit hol
egyenruhában, hol civilben járó görögök tornyoztak fel a falak mentén,
majd vittek el, ki tudja, hova. Pirie és Barbrook kalózszerű csapatában
akadt egy kiérdemesült szeszcsempész, valamint egy viaszozott bajuszú
hivatásos tiszthelyettes, aki az övében egy Mauser, a hónaljtokjában
pedig egy Browning pisztolyt hordott. A telivér irreguláris csapatot a
szőke Nicki tette teljessé, aki ugyan frissen ment férjhez és tartózkodóan
viselkedett holmi óvóárokban lapuló RAF-pilótákkal, de fesztelen
nemiségéből semmit sem veszített. E sugárzó szexualitás láttán a helyi,

[89]
krétai nőknek, akár fiatalok, akár öregek voltak, „a döbbenettől elállt a
szava”.
Először Wilkinson csatlakozott hozzájuk a Páfránylevél Házban,
majd Geoffrey Cox, az új-zélandi hadosztály egyik külföldi tudósítóból
csapattisztté át:vedlett főhadnagya, aki parancsot kapott, hogy Crete
News (Krétai Hírek) címmel indítson napilapot a helyőrségnek.
Wilkinson érdeklődése a Balkánra vezető titkos útvonal iránt hamarosan
megcsappant, amikor egyértelműen kiderült, hogy Pirie-nek a Fekete
Mihályként ismert homályos alak által szervezett titkos caique-flottája,
sokkal inkább az optimista képzelet világában létezik, mint a valóságban.
Így tehát, miközben arra várt, hogy első kézből szerezhessen tapasztalatot
a tömeges ejtőernyős-támadásról, Wilkinson úgy vélte, a leghasznosabb
és legszórakoztatóbb elfoglaltság, amit magának találhat az, ha a házat
elborító fegyvertárból kiválasztott kézifegyverekkel kiül a teraszra, és –
kényelme érdekében egy töltőt is maga mellé véve – kapáslövéseket ad le
a hegy túlsó oldalán elterülő Szúdai-öböl bombázása után meredeken
emelkedő Stukák hasára. Wilkinson folyamatosan kommentálta is sajátos
agyaggalamb-lövészetét – „na, csórikám erre csak kifordult” – s egy
ízben az ellenállásba nem ütköző bombázást a terasz fölötti erkélyről
néző, rettenthetetlen Nicki is megeresztett egy reményvesztett sóhajt:
„Nem jó RAF: Jönni ide Hurricanók!”
*
Nick Hammond, miután Caneában hagyta Ian Pirie-t és Bill
Barbrookot, olyan személyiség mellé szegődött, akinek tettei hamarosan
legendává váltak a Földközi-tenger keleti medencéjében: Mike
Cumberledge mellé. Cumberledge, ez a szakállas haditengerésztiszt, aki
az egyik fülében aranykarikát hordott, a HMS Dolphin névre átkeresztelt,
Haifa kikötőjéből származó caique-on parancsnokolt, amelyet egy
kétfontos ágyúval, valamint a repülőgépek ellen két Oerlikon gépágyúval
szereltek fel. A legénység fennmaradó része Cumberledge
unokatestvéréből, Cleből, a Királyi Tüzérség ezen a nem mindennapi
hajón önmagát lövegirányzóvá lefokozó őrnagyából, a „Black Watch”
egy Jumbo Steele nevű dél-afrikai közlegényéből és Saunders első
osztályú tengerész közlegényből állt. A Dolphin Heraklionba hajózott,
ahol Hammond első ízben találkozott John Pendleburyvel az óta, hogy az
előző év nyarán Athénban elszakították őket egymástól.
Pendleburyt elemében találta. A tőrösbotján kívül a dorongvívás
egy válfaját is elsajátította az egyiptomi Tell el-Amarna melletti ásatáson.
Félig-meddig Arábiai Lawrence valamiféle krétai változatának tekintette
önmagát, bár hiányzott belőle Lawrence nyugtalanító konoksága.
A Görögország elleni olasz támadás után, különösen, amikor a
görög kormány már szívesen fogadta Krétán a brit csapatokat,
Pendleburynek nem kellett többé játszania az alkonzul szerepét. Elővette
századosi egyenruháját, és összekötő tiszt lett a brit fegyveres erők és a

[90]
görög katonai hatóságok között. Igazából az foglalkoztatta a
legerősebben, hogy valamiféle haderőt teremtsen az albán frontra küldött
krétai 5. hadosztály helyébe. Akkoriban négyezernél kevesebb görög
katona maradt a szigeten, s közülük valamivel kevesebb mint minden
ötödik rendelkezett csak fegyverrel.14 Éppen ezért Pendlebury 1940
novemberében 10.000 puskát igényelt a kairói brit közel keleti
főparancsnokságtól. Aligha tudta, hogy törekvésével a miniszterelnökét
visszhangozza.
Churchill éppen akkoriban jelentette ki a birodalmi vezérkar
főnökének: „Mindent meg kell tennünk, hogy sürgősen fegyvert és
felszerelést szállítsunk oda, s ezzel lehetővé tegyük egy tartalék
hadosztály alakítását Krétán, Ebben az esetben tökéletesen megfelelnek a
puskák és géppuskák. Nagyon nagy baj lenne távol tartani egy görög
hadosztályt az epiroszi arcvonalról, de bűn lenne elveszíteni Krétát azért
mert nincsen ott megfelelő nagyságú erőnk.” Ezt a parancsot nem
hagyták figyelmen kívül, sőt a közel-keleti főparancsnokság bürokratikus
ingoványában sem süllyedt el, amint azt sokan láthatóan gondolták.
Habár a Metaxasz rezsim, amelynek vezetői még jól emlékeztek az 1938-
as krétai felkelésre, nyilván aligha várhatott mindennél jobban annak a
lakosságnak a felfegyverzésére, amelytől a közelmúltban koboztatta el
összes fegyverét, mégis úgy tűnik, elfogadta az elképzelést. Salisbury-
Jones a krétai csatáról utólag írt jelentésében ezt írja: „A görög vezérkar
beleegyezett egy tartalék hadosztály felállításába, s ehhez tőlünk
igényelte: a felszerelést. Egy [hadosztály] teljes felszerelését átadni
természetesen lehetetlen volt, de megegyeztünk 10.000 puska
leszállításában.” A valóságban mindössze 3.500 amerikai karabély
érkezett meg, mert a Közép-Anglia elleni légitámadások számos
kézifegyvert gyártó üzemet leromboltak, és a termelés csak 1941
második felében érte el újra a korábbi szintet. Az ilyen gyakorlati
megfontolások vajmi keveset vettek el Pendlebury jogos lelkesedéséből.
Pendlebury nem korlátozta tevékenységét Krétára. Szorosan
együttműködött a decemberben, a krétai hadosztály távozása után, a
helyőrség megerősítésére a szigetre vezényelt 50. közel-keleti
kommandóval (50 Middle East Commando), amelynek a Dodekániszosz-
szigetcsoport olaszok megszállta tagjai – először Kászosz, majd
Castelorizzo – elleni rajtaütéseket is feladatául szabták. Az 1941-es
esztendő elején a kairói SOE két fiatalabb tisztet is küldött Pendlebury
segítségére, Terence Bruce-Mitfordot és Jack Hamsont, akinek – micsoda
különös véletlen – Pendleburyhez hasonlóan üvegből volt az egyik
szeme. Bruce-Mitford, a St. Andrews-i Egyetem ritkuló, szőkés vörös
14
1946-ban, a polgárháború idején, a kommunisták megpróbáltak tökét
kovácsolni a krétai hadosztály 1940 novemberében történt elvezényléséből a
szárazföldre. Úgy állították be, mintha ez is Metaxasz tábornok „augusztus
negyedikei” rezsimjének a krétaiak megtörésére szőtt összeesküvése része lett
volna (A nép hangja, Canea, 1946. június).

[91]
hajú, professzoros viselkedésű klasszika-filológia tanársegédje, puritán és
nagyon kemény ember volt. Kairó örömei az ő számára abból álltak,
hogy kimehetett a sivatagba, és a homokdűnék között tölthette az
éjszakát. Hamson, akiből a háború után az összehasonlító jogtudomány
professzora lett a cambridge-i Trinity College-ban, nagyon különbözött
bajtársáról, ha másért nem, egzotikus háttere miatt. Levantei angol
családból származott, konstantinápolyi ékszerészek voltak az ősei, akik
fejedelmi körülmények között éltek Prinkipo szigetén. Kiváló katolikus
kapcsolataik révén még egy pár pompás új csizmát is el tudtak juttatni
Hamsonnak, miután Krétán fogságba esett: anyjának Roncalli bíboros, a
későbbi XXIII. János pápa közvetítésével sikerült célba juttatnia ezt a
kincset.
Mindketten részt vettek a Dodekániszosz-szigetek elleni
rajtaütésekben. Hamson így írta le a behajózás helyszínét egy holdas
éjszakán: „el a velencei erőd mellett, és le a vízhez... ahogy ott mentünk
puskával, és gránátokkal meg késsel más háborúk romjai között: kép egy
fiúknak szóló ifjúsági regényből”. A későbbiekben azonban lesújtóan
beszél „a zűrzavarról, a hozzáértés és a rátermettség hiányáról, a
butaságról és a felfordulásról”. A kudarc nem kizárólag az 50. közel-
keleti kommandó hibájából következett be, de hamarosan visszavonták
őket Egyiptomba.
Pendlebury élvezettel figyelt kontrasztokból álló élete folytatódott.
Miután megszervezte a winchesteri öreg diákok vacsoráját Heraklionban,
Pendlebury hűseges öszvérhajcsárja és testőre, Kronisz Vardákisz
kíséretével nekivágott a hegyeknek. Ilyenkor fekete kötést viselt üres
szemgödrén, az üvegszemet pedig szobájában az asztalon hagyta, hogy
arra járó barátaival tudassa, gerillaszervező úton jár.
Maga a szoba kifejezetten kaotikus képet mutatott: a szekrényből
nem seprű, hanem puskák estek ki, és titkos iratok dőltek a padlóra.
Miután a német ejtőernyősök kivégezték, egy német jelentés – amelynek
szerzője következetesen a „Pendleburg” néven emlegette – a következőt
közölte róla: „Heraklioni házában a szervezetére vonatkozó iratokat
találtak, a pénzügyek és a felfegyverzés adataival, valamint segítői
névsorával. Jelentős mennyiségű fegyvert, lőszert és robbanóanyagot
találtak ott”. John Pendlebury azonban előre elfogadta a halálát:
semmiképpen sem gondolt az öngyilkosság bármely formájára, de
szívből vágyakozott valamiféle diadalmasan önfeláldozó végre. Március
17-én, több mint három héttel Görögország német inváziója és két
hónappal Kréta megtámadása előtt, leírta feleségéhez intézett utolsó
szavait: „szeretlek, és adieu”.

[92]
 7. fejezet – „A német lándzsa hegye”
1940 őszéri a Földközi-tenger keleti medencéjének térképét
tanulmányozva a brit és a német hadműveleti tervezők egyaránt két
következtetésre jutottak: Kréta a térség egyik kulcsfontosságú légi és
haditengerészeti támaszpontja, és a tengelyhatalmak kizárólag
légideszant-haderővel foglalhatják el. A Királyi Haditengerészet ereje
túlságosan veszélyessé tette a tengeri szállítású erők partraszállását.
Amint félretették Nagy-Britannia inváziójának terveit, Halder
tábornok már október 25-én felvetette, hogy „a Földközi-tenger keleti
medencéje feletti uralom Kréta elfoglalásától függ, ez pedig a
legbiztosabban légi úton végrehajtott támadással oldható meg”.
Jodl tábornok – a Nagy-Britannia megfojtásának az útját-módját a
Földközi-tengeren kereső „periferiális stratégia” főépítésze – ezt
követően azt tanácsolta, ha az olaszok megtámadnák Görögországot,
előtte mindenképpen el kellene foglalniuk Krétát, hogy megelőzzék a
sziget brit megszállását. Azon a napon pedig, 1940. október 28-án,
amelyen egyszerre indult meg az olasz támadás Görögország ellen, és
találkoztak a tengelyhatalmak vezetői Firenzében, Hitler közölte
Mussolinivel, ha le akarná rohanni Krétát, „Németország rendelkezésére
tud bocsátani egy légi úton szállított gyaloghadosztályt, valamint egy
hadosztálynyi ejtőernyőst”.
Ez a stratégia olyan nyilvánvaló volt, hogy a krétai brit alakulatok
parancsnokává november 3-án kinevezett Tidbury dandártábornok
helyesen azonosította a németek összes hadműveleti célpontját, és a
szigeten kiválasztott négy ledobási zónájukat – hat és fél hónappal a
támadás bekövetkezte előtt! Úgy tűnik, az a lehetőség, hogy a britek
minderre maguktól is rájöhetnek, meg sem fordult a németek fejében.
*
A Kréta elleni német légideszant-inváziót Kurt Student tábornok,
az ejtőernyős-hadosztály felépítője – akkor már a XI. repülőhadtest
parancsnoka – javasolta Göringnek. Student elszegényedett brandenburgi
földbirtokos családból származott, abból a porosz „árokbáró” osztályból,
amely Vilmos császár tisztikarának gerincét alkotta. Az egyik
könnyűgyalogezredből áthelyeztette magát a repülőkhöz, és amikor kitört
az első világháború, már egy felderítőgépről figyelte a tannenbergi csata
előtt az oroszokat. A háborút túlélő kevés közismert vadászpilóta
egyikeként Student idővel annak a Központi Légügyi Hivatalnak a titkos
tiszti káderállományába került, amely a versailles-i békeszerződést
megszegve lerakta a Luftwaffe alapjait.
A „nyers humoráról”, iróniájáról és vontatott beszédmódjáról
ismert Student fáradhatatlanul tudott dolgozni, de nem volt sem
pártember, sem folyosói politikus. Előléptetései lassan követték egymást.

[93]
Légügyi hivatalbeli beosztottja, Hans Jeschonnek, gyorsan megelőzte,
hogy idővel a Luftwaffe vezérkari főnöki posztjáig jusson. Ez azonban
előnyösnek bizonyult, mert Jeschonnek tábornok támogatta Student
kinevezését az ejtőernyős-csapatnem alapító főnökévé, és segített neki
merész elképzelései, például a csapatszállító vitorlázógépek
alkalmazásának megvalósításában. E vitorlázó repülőgépeket 1940
májusában szenzációs sikerrel vetették be a belga Eben Emael erődöt
elfoglaló rohamutászok helyszínre juttatására.
Student szenvedélyesen hitte, hogy új hadászati jelentőségű
csapatnemet alkot, nem pedig az eredeti elgondolás szerint a Luftwaffe
bombázásai után ledobandó szabotőrcsoportokat. Göring
birodalomépítési bravúrja, amelynek köszönhetően a Luftwaffe egy teljes
hadosztályt állíthatott fel, mardosó féltékenységet keltett a német
szárazföldi haderőnem, a Hadsereg (Heer), vezetésében. Az ortodox
katonai gondolkodók minden lehető rosszat elmondtak Student
ambiciózus terveiről, és pazarlásnak minősítették a szükséges emberi és
anyagi erőforrások ilyen célú felhasználását. Csakhogy a hadviselés
ilyesféle forradalmian új formái kifejezetten tetszettek Hitlernek, aki jó
érzékkel látta meg a lehetőségeket a meglepetés, a jelképes lépések és a
lélektani tényezők kihasználására. Student embereinek még egyszer sem
adódott lehetőségük bizonyítani csapatnemük létjogosultságát, s Hitler
már Bruno Bräuer ezredes 1. ejtőernyősezredét választotta ki 1939-es
születésnapi díszszemléjének vezetésére.
Alig több mint egy évvel később a hadseregbeli bírálók
kénytelenek voltak elhallgatni, miután Witzig százados vitorlázógépei
leszálltak az Eben Emael erőd védművein belül, Student több helyen
ledobott ejtőernyősei pedig megbénították a holland hadsereget. A
rotterdami hadművelet azonban majdnem Student életébe került, mert
egy mesterlövész puskalövedéke fejen találta, és oldalt behatolt az
agyába. A haláltól vagy a bénulástól egy holland sebész mentette meg.
Student legyengült ugyan a kórházban töltött hónapok alatt, de mire
Göring elvitte Hitler Bécstől délre található mönichkircheni
főhadiszállására, már visszanyerte régi erejét. 1941. április 21-én
érkeztek oda, egy nappal a Führer ötvenkettedik születésnapja, valamint
az után, hogy Tszokaloglu tábornok Görögországban felajánlotta csapatai
kapitulációját Sepp Dietrich tábornoknak. Hitler nyílt kételkedéssel
fogadta Student nagyra törő tervét Kréta és Ciprus lépő kőként való
felhasználására, hogy átjussanak a Földközi-tengeren, és akkor vessék be
a német ejtőernyősöket a Szuezi-csatorna elfoglalására, amikor Rommel
eléri Alexandria külvárosait. Ez volt Jodl periferiális stratégiájának
addigi leginkább drámai elképzelése, csakhogy Hitler 1940
decemberében már hátat fordított az egész közvetett hadászati
elgondolásnak, hogy figyelmét Oroszország megrohanására
összpontosítsa. Hitler feltette azt az igen helyénvaló kérdést, hogy nem
lenne-e hasznosabb Málta elfoglalására bevetni az ejtőernyősöket.

[94]
Student ugyanazt az érvelést ismételte meg, amellyel Keitelt és Jodlt már
meggyőzte: Málta nagysága és alakja miatt a helyőrség gyorsan
átcsoportosítható a ledobási zónák megtámadására. Ugyanakkor Kréta
hosszú és keskeny, kifejezetten rossz út- és távközlési hálózattal. A
tábornokainál nehezebben meggyőzhető Hitler súlyos emberveszteséget
jósolt. Amikor egy vállalkozás nem vált a mániájává, katonai és lélektani
intuíciója gyakran nagyon pontosan működött.
Néhány nappal később azonban Hitler beadta a derekát Göring
ismételt követelésére, és engedélyezte azt, ami végül a Merkur (Merkúr)
hadművelet nevet kapta. Martin Van Creveld így írta le a körülményeket.
„Messze nem valamiféle összefüggő stratégia részeként tehát a Merkur
alig volt több mint annak a Göringnek tett engesztelő gesztus, akinek a
légiereje csak alárendelt szerepet kapott a közeledő oroszországi
hadjáratban.” Ebben a kontextusban azonban Van Creveld professzor
eltúlozza a balkáni hadjáratról és annak a Barbarossa-hadműveletre
gyakorolt hatásáról alkotott véleményét. Hitlert, azon tábornokaitól
eltérően, akik még mindig a periferiális stratégia után sóvárogtak,
valójában a Közel-Kelet felé vezető út egyik állomásaként már nem ér-
dekelte Kréta. Ugyanakkor a romániai olajmezők biztonságáért érzett
állandó aggodalma, valamint a délkeletről jövő ellenséges betöréstől való
atavisztikus osztrák félelme a kontinens partja elé tolt hasznos
védőbástyává tette szemében a szigetet.
Az április 25-én kiadott 28. Führer-direktíva így kezdődik: „Fel
kell készülnünk Kréta szigetének megszállására, a Nagy-Britannia ellen a
Földközi-tenger keleti medencéjében viselt légi háború
támaszpontjaként”. Kikötött egy megszorítást: „A közlekedési mozgások
semmilyen mértékben nem akadályozhatják a Barbarossát előkészítő
hadászati erőösszpontosítást.”
Student addigra már visszarepült a légideszantcsapatok berlin-
tempelhof főhadiszállására, levezényelni a 7. ejtőernyős-hadosztály
átcsoportosítását tizenegy különböző poroszországi táborból
Görögországba. A hadosztály vezetési törzse főnökének, gróf Von
Uxküll őrnagynak a csapatmozgásokkal járó ezerféle irányítási és
adminisztratív bonyodalom kevés időt hagyott a gondolkodásra magáról
a hadműveletről, amelynek kitűzött célját a legszigorúbb titoktartási
kötelezettség mellett közölték a törzs vezető tisztjeivel. A titkosság
hatására csak még jobban elszaporodtak a rémhírek, mire a menetparancs
megérkezett a laktanyákba.
Az ejtőernyős-hadosztály mint a légierő, és nem a szárazföldi
haderő seregteste, erőteljesen érzékelte a korábbi Reichswehr – ekkor
már Heer – tisztikarának féltékenységét és kételyeit, „A mi seregtestünk
fiatal – mondta Freiherr [birodalmi lovag, kb. báró; a ford.] von der
Heydte százados, a 3. ejtőernyősezred I. zászlóaljának parancsnoka a
katonáinak, amikor átadta nekik a karmai között horogkeresztet tartó sast

[95]
ábrázoló hadosztályjelvényt.15 – Nekünk jövőbeli tetteinkkel kell
megteremtenünk a hagyományainkat. Rajtunk múlik, hogy e jelképes
lecsapó sas – a jelvény, amely egyesít minket – a katonai becsület és
erény szimbólumaként kerül-e be a történelembe.”
Az ejtőernyősök mind önként jelentkezők voltak, egy részük
mindössze 17 éves, aki a képes magazinokban látta a cikkeket a
Fallschirmjäger [ejtőernyősvadász, ami egyértelműen a német katonai
kultúrában vadásznak nevezett könnyűgyalogság körében helyezi el az új
csapatnemet; a ford.] ezredekről, és ehhez az elithez kívánt tartozni.
Heydte úgy vélte, katonái „idealizmustól, ambíciótól vagy kalandvágytól
hajtva jelentkeztek”. Az idealisták, akik a Hitlerjugendből jöttek, és
„valósággal átitatta őket a sok nemzeti jelszó”, törtek össze a
leggyakrabban. Heydte szerint a legjobb katona a kalandorokból vált.
A Martin Pöppel nevű önkéntesnek sikerült egyszerre a
Hitlerjugend korábbi tagjának és kalandkeresőnek lennie. Az egész
„hihetetlenül nehéz” kiképzés alatt mindvégig bajból bajba keveredett.
Az újoncok fölött Zierach szolgálatvezető főtörzsőrmester „gyakorolt
korlátlan hatalmat a vastag fenyítési noteszával. amit zubbonya első és
második gombja közé dugva a mellén hordott”. Bármely vétség büntetése
mindig fizikai erőfeszítés volt, amíg a bűnös össze nem esett: „helyben
futás, feküdj-fel, menetelés és alaki gyakorlatok zenére”. De „egy kis
spiritusz, valami nem mindennapi, ez volt az, amire az ejtőernyősök
vágytak”. Az alapkiképzés végét és az első ugrást virslivel és sörrel
ünnepelték meg, és nagy előszeretettel szédítették az ejtőernyős-
egyenruhától meg a csapat elit jellegétől elbűvölt lányokat.
Az a sokat ismételgetett elképzelés, mely szerint az ejtőernyős-
hadosztály kizárólag a náci ifjúság színe-javából állt, s mintegy
megtestesítette azt, félrevezető. A közlegények, őrvezetők és tizedesek
egy része a régi porosz nemesi családokból jött: a Brit Hadseregben, ahol
a tiszthelyettesek mindig is ösztönös gyanakvással néztek az „úriember
bakákra”, ez elképzelhetetlen lett volna. A három fivér, Wolfgang,
Leberecht és Hans-Joachim von Blücher szolgál erre a leglátványosabb
példával. A 24 esztendős Wolfgang hadnagyként szolgált, a másik kettő,
19, illetve 17 évesen, őrmesterként, illetve közlegényként. Mindhárman
Krétán halnak majd meg, a „Black Watch” -csal a heraklioni repülőtér
körüli rozsdaszín földön vívott harcban.
Az ejtőernyőstisztek ugyanilyen erősen eltérő társadalmi háttérrel
rendelkeztek. Heydte úgy írta le egyik zászlóaljparancsnok társát, mint
olyan embert, aki „igazán kiváló altiszt volt, de tisztként is altiszt
maradt”. A legénységi állomány soraiból tisztté emelkedő hajthatatlan
harcosok közül Hermann Ramcke ezredes magaslott ki a leginkább, aki

15
Egy-egy ezred három, egyenként 550 fős zászlóaljból állt, tehát egy gyenge.
brit gyalogdandárnak felelt meg a létszáma. A rohamezred négy, egyenként 600
fős zászlóaljjal rendelkezett.

[96]
hajósinasként kezdte pályafutását. Az első világháborút a lövészárkokban
harcolta végig, a fegyverszünet után pedig az egyik legbrutálisabb
Freikorps (szabadcsapat) kötelékében szolgált – Von der Goltz
Vashadosztályában, amely az orosz polgárháború peremvidékén a balti
államokat terrorizálta 1919-ben. Ramcke végül a Reichswehrben kapott
tiszti rangot, a két háború közötti években.
Másrészt Wilhelm Süssmann vezérőrnagy, (a baltikumi birtokos
családból származó) gróf Von Uxküll őrnagy és báró Von der Heydte
százados is a fegyveres erőkön belüli náciellenes csoporthoz tartoztak.
Uxküll, aki átcsábította az ejtőernyősökhöz Heydtét, gróf Claus von
Stauffenberg ezredes másodfokú unokatestvére volt.
Einer von der Heydte, aki 1934-ben Bécsben Patrick Leigh Fermor
barátja volt, „valahogy úgy lett hivatásos lovastiszt – írta Leigh Fermor –,
mint az ancien régime franciái, akik a rezsim iránti utálatuk ellenére
léptek a családjukban hagyományos katonai pályára”. Az 1944. júliusi
Hitler elleni merénylet után Heydte, aki több összeesküvőt is ismert, csak
azért úszta meg a megtorlást, mert „nevét rosszul írták a Gestapo által
megtalált papírokon. Helyette egy bizonyos Von der Heyde őrnagyot
tartóztattak le, akit később az oroszok szabadítottak ki”.
Úgy tűnik, a legénység szemében többé-kevésbé lényegtelen volt
egy tiszt származása: aki bátorságával megalapozott hírnevet szerzett, azt
bálványozták. Gericke századost, az egyik zászlóaljparancsnokot,
hollandiai haditettei nyomán „valóságos hadistennek” tekintenék. A
legidősebb Blücher fiút pedig sokkal inkább a – szintén Hollandiában
kiérdemelt – Lovagkeresztjéért csodálták, mint a családja nevéért.
*
A 2. ejtőernyősezred és a Süssmann tábornok vezette
hadosztálytörzs március 26-án – Görögország lerohanása előtt – indult
Bulgáriába. És bár az eredeti tervről eltérve egyetlen ejtőernyősegységet
sem vettek igénybe Lemnosz szigetének elfoglalására, április 26-án
előzetes terv nélkül, rögtönözve harcba vetették őket a Korinthoszi
földszoros elfoglalására.
Május 2-án vasúti szállítással követte őket a többi ejtőernyős-
alakulat. Tizenhárom nap alatt tették meg a dél felé vezető, ezerhatszáz
kilométeres utat Észak-Németország tőzeglápos gyakorlótereiről
Ausztrián, Magyarországon és Románián át. A bolgár határig
csapatszállító vonattal, majd onnan tehergépkocsin utaztak tovább, le
Szalonikiig és az Égei-tenger partjáig. „Inkább nyaraláson, mint a csatába
vezető úton” érezték magukat. A háború nyomait csak Görögországban
látták: „kilőtt tankokat, kibelezett járműveket és frissen ásott
katonasírokat”.
Teherautóik az Attika repülőterei – Dadion, Eleuszisz, Megara,
Tanagra, Topolia – körül kijelölt táborhelyekre vitték őket, valamint

[97]
Korinthosz térségébe, ahol a 2. ejtőernyősezred ott maradt csatája után.
Május 15-én hajnalban, érkezésük másnapján, megjött a parancs: az
ezred- és zászlóaljparancsnokok tizenegy órára jelentkezzenek Athénban,
a Hotel Grande Bretagne-ban! Student tábornok kevesebb mint egy héttel
az után, hogy a görög hadvezetőség és a brit katonai misszió kiürítette, a
szállodában rendezte be saját parancsnokságát.
Luftwaffe-hadműveletként a Merkur Löhr tábornok 4.
légiflottájának parancsnoksága alá tartozott, nem pedig List tábornagy
12. hadseregének az illetékességi körébe. A német hadsereg számos
magas rangú és beosztású tisztje ellenezte a hadműveletet. Ók biztosra
vették, hogy a britek a végsőkig fognak védeni egy ilyen stratégiai
jelentőséggel bíró szigetet, és tartottak további seregtestek
átcsoportosításától erre a hadszíntérre, közvetlenül a Barbarossa-
hadművelet előtt. Az ejtőernyős-hadosztály kiváltságos kezelése és
Student példa nélkül álló terve egy nagy kiterjedésű sziget elfoglalására a
levegőből, csekély reménnyel az ilyenkor szokásos földi támogatásra,
nem kevés kárörömöt ígért arra az esetre, ha a hadművelet végrehajtása
nehézségekbe ütközik.
A XI. repülőhadtest eredetileg kijelölt légi szállítás ú seregteste a
22. gyaloghadosztály volt, List tábornagy törzse azonban úgy ítélte meg,
hogy ennek átszállítása Romániából, ahol az olajmezőket őrizte,
túlságosan komplikált lenne. Helyette List törzse a bajor és osztrák
hegyivadászezredekből álló 5. hegyihadosztály alkalmazását javasolta.
Ez a seregtest, amely a Rupel-hágónál súlyos veszteségeket szenvedett,
ekkor Khalkisz (Halkída) körül pihent. Az 5. hegyihadosztály nem
kedvelte az ejtőernyősök között szolgáló poroszokat, és a Saupreussen –
porosz disznók – gúnynéven emlegette őket.16 Parancsnokuk, Julius
Ringel vezérőrnagy – régi osztrák náci meg az Anschluss előttről – jó
kedélyű stíriai földbirtokos, sötét bajusszal és álla alatt kis, nyírott
szakállal.
Student a Luftwaffe berkeiben is ütközött ellenállásba. A tábornok
nem vette jó néven, hogy nem kizárólag rá bízták a hadművelet vezetését,
beleértve a VIII. repülőhadtest feletti parancsnoklást is, amelynek
nagyjából 570 repülőgéppel – Stukákkal, Junkers 88-asokkal,
Dornierekkel, Heinkelekkel, Messerschmitt 109-esekkel és 110-esekkel –
az ejtőernyősök közvetlen támogatásáról kellett gondoskodnia. A VIII.
repülőhadtestet Student vetélytársa, Freiherr Wolfram von Richthofen
tábornok, a „Vörös Báró” unokatestvére vezette. Ennek a Richthofennek
kevésbé romantikus alapokra épült a hírneve, mint az első világháborús
vadászrepülő ászé. A nemzetközi közvélemény akkor figyelt fel rá
először, amikor ő parancsnokolt Spanyolországban a Condor Légió
fölött. Dicstelen fegyvertényei – Guernica, az újabb időkben pedig
Belgrád – nem sok jót ígértek Görögország ősi városainak.

16
A teljes hadrendet lásd a B függelékben.

[98]
 A szállító repülőgépek összpontosítása – a legnagyobb, amit a világ
addig látott – május 14-én ért tetőpontjára. Kicsivel több mint ötszáz
Junkers 52-est, alumínium hullámlemezből épített megbízható, lassú
hárommotorost vontak össze Attika és Boiotia hét repülőterén, készen
arra, hogy több hullámban elszállítsák az ejtőernyősöket az Égei-tenger
fölött háromszáz kilométernyire, majd ott ledobják a gyengén védettnek
gondolt célterületre. Student ekkor az eredetileg május 17-re tervezett
Merkur hadművelet május 20-ra, keddre halasztására kényszerült. Meg
kellett várni, amíg a Rondine tartályhajó 5.000 tonna repülőbenzinnel
lehajózik az Adrián Görögországba.
*
Ha a német tisztekben bármi kétség maradt még a hadművelet
célpontjával kapcsolatban, az abban a pillanatban eloszlott, amikor
beléptek a Hotel Grande Bretagne báltermébe: a bejárattal szemközti
falon Kréta hatalmas térképe függött. Leültek a helyükre, és körülnéztek.
A termet elsötétítették. Az ablakokat és záró tábláikat bezárták, a
csillárok fénye visszaverődött a tükörrel borított ajtókról a terem folyosó
felőli oldalán.
„Halkan, de jól érthetően, kicsit remegő hangon – Írta később
Heydte – Student tábornok ismertette a támadási tervet. Ez az ő
személyes, saját terve volt. Ó gondolta ki, ő küzdött meg – jelentős
ellenállásba ütközve – az elfogadtatásért, és minden részletét is ő
dolgozta ki. Az embernek az volt az érzése, hogy ez a terv a
személyisége, az élete részévé nőtt.” Student elvetette tisztjei javaslatát,
hogy a rendelkezésére álló erőt koncentrálja egyetlen célpontra: e helyett
inkább szétosztotta, amit ebben a játszmában feltehetett, és az északi part
mindhárom repülőterét megtámadja. Mindegyik közelében volt kikötő is,
ahová utánpótlást szállíthattak, ha sikerült a támadás. Az erőknek e
szétforgácsolása miatt azonban nem maradt elegendő ejtőernyőse
tartalékban, valamelyik szektor gyors megerősítésére.
A rohamezred legnagyobb létszámú egysége Maleme repülőterén
és a körül leereszkedik, a sziget nyugati részén. Nem messze onnan a 3.
ezrednek és az utászzászlóaljnak a Canea felé északkeleti irányban
húzódó völgyben kellett földet érnie, hogy megtámadja Szúdát, és
lekösse a szövetségesek bármely tartalékát. Ötven kilométerre keletre a 2.
ezred zöme Rethymno repülőterén száll le, további hatvanöt kilométerrel
keletebbre pedig az I. ezred elfoglalja Herakliont és a repülőterét.
Student elsőnek vitorlázógépen szállított alegységeke. kívánt
harcba vetni Maleme és Canea körül, a legfontosabb légvédelmi állások
kikapcsolására. Amint az ejtőernyősegységek a hadművelet első vagy
második napján biztosították a repülőtereket, a szállító repülők a szigetre
hozzák az 5. hegyihadosztályt. Ebben a szállítási lépcsőben tervezték
Krétára juttatni a motorkerékpáros, hegyi tüzér és utászegységeket is.

[99]
 A második napon két Leichte Schiffstaffel, vagyis könnyű hajóraj –
összesen 7 kis teherhajó és 63 segédmotoros caique – meghozza a
hegyiezredek megerősítő alegységeit, anyagi utánpótlását és málhás
állatait. A csapaterősítés két zászlóaljnyi hegyi vadászból, valamint
könnyű légvédelmi ütegekből állt. Az első flottilla Maleméhez viszi az
egyik zászlóaljat – vagy a Szúdai-öbölbe, amennyiben sikerül az első
napon elfoglalni –, a második flottilla Heraklionba szállítja a másikat.
Kisebb számú könnyű harckocsit és szállító gépjárműveket később, az
úgynevezett „sikerkifejlesztő lépcső” keretében terveztek Krétára juttatni,
amint biztosították „a szárazföld és Kréta közötti hajózási
összeköttetést”. A tengeri szállítású részt csak Hitler követelésére,
biztonság okáért, utólag adták hozzá a hadművelet eredeti tervéhez.
Az általános ismertetés után Student tábornok törzse
felderítőosztályának vezetője, Reinhardt őrnagy, megtartotta az egész
háború egyik legpontatlanabb eligazítását. A partvidék hosszában
végzett, „vonalasan átfedő” fényképező felderítéssel valamennyi
hadműveleti célpontot és ledobási zónát feltérképezték a levegőből, de a
jól álcázott védőállások döntő többségét nem sikerült felfedezniük.
Student tábornok a háború után kijelentette, a Dornier felderítőgépek
pilótái azt jelentették, hogy „a sziget kihaltnak látszott”.
A németek megállíthatatlannak tűnő hódításuk időszakában
viszonylag csekély figyelmet fordítottak a felderítés művészetére. Ezt a
fajta elbizakodottságot felderítési jelentéseik nyelvezete is tükrözi,
ugyanis rendre vitathatatlan igazságként szögeztek le puszta
feltételezéseket. A május 19-én, a csata előestéjén kelt felderítési
összefoglaló jelentés kategorikusan kijelentette, hogy a krétai brit
helyőrség legfeljebb 5.000 fős, mindössze 400 katonával Heraklionnál, és
egyetleneggyel sem Rethymno körül! Görögországból az összes új-
zélandi és ausztrál katonát egyenesen Egyiptomba evakuálták, görög
katona pedig egyetlenegy sem maradt a szigeten!
Ami a legmegdöbbentőbb, Reinhardt összefoglalója azt jósolta,
hogy a polgári lakosság lelkesen fogja fogadni a német katonákat, sőt
még németbarát ötödik hadoszlop is működni fog, s annak tagjai az
„Oberst!” („Ezredes!”) kérdésre a „Bock!” jelszóval fogják azonosítani
magukat. Az őrnagy és osztályának munkatársai vagy teljes egészében
elvetették, vagy el sem olvasták a március 31-én a görögországi
hadjáratra kiadott általános eligazító dokumentumot. Abban így szólt az
ide vonatkozó passzus: A krétaiakat intelligensnek tartják,
lobbanékonynak, vitéznek, egyszerre könnyen indulatba hozhatóak és
csökönyösek, továbbá nehezen kormányozhatóak. A mezőgazdasággal
foglalkozó népesség hozzászokott a fegyverhasználathoz, még
békeidőben is. Még mindig szokás a vérbosszú és az emberrablás, magas
fokú a kriminalitás. Partraszállás esetén számolni kell a polgári lakosság
makacs ellenállásával.”

[100]
 Az eligazítás a repülőgépre szállási beosztással és egy sor más
igazgatási és szervezési részlettel folytatódott, majd miután elbocsátották
őket, a zászlóaljparancsnokok gondolataikba merülve léptek ki a ragyogó
kora délutáni fénybe. Egyelőre még nem tudták felfogni a rájuk váró
hadművelet teljes horderejét. Könnyen lehetett ez életük egyetlen
lehetősége Athén megtekintésére, de még egy késői ebédre is alig maradt
idejük valamelyik tavernában, s már mehettek is vissza
ezredparancsnokaikhoz az újabb, parancskiadási értekezletre.
„A roskadásig megrakott szamárfogatok és a tömegen állandóan
csilingelő csengővel átnyomulni igyekvő, túlzsúfolt régi villamosok. a
rajtuk fürtökben lógó vézna, fürge mozgású utcakölykökkel” ugyan nem
különösebben bűvölték el őket, de az Akropoliszon – ahol ekkor már
nagyméretű vörös és fekete horogkeresztes zászló lógott bágyadtan a
rúdján a kánikulai szélcsendben – a tisztek mindenképpen meg akarták
tenni az új tulajdonosok birtokbejáró sétáját. Sokan közülük úgy
ünnepelték Görögország meghódítását, mintha az ő Új Rendjük a hadi
diadal révén magába olvasztotta volna az ősi görög kultúrát. Egyesek
lírai sorokat vetettek papírra a pillanatról, amikor repülőgépük a
Parthenonra vetette árnyékát.
Más döntő jelentőségű intézkedéseket az utolsó pillanatban tisztán
a hadművelet titkosságának megőrzéséért tettek meg. Május 17-én, két
nappal a Hotel Grande Bretagne-ban tartott eligazítás után, Student
törzsének emberei lefoglalták az Aszpiotisz Nyomdát, hogy az egyenesen
Németországból hozott klisékkel és papírra Kréta-térképeket
nyomtassanak. Már minden megérkezett, kivéve a repülőgépek
üzemanyagát. A terv időzítése még akkor is túl szoros maradt, amikor
Student három nappal későbbre, május 20-ra halasztotta a hadművelet
kezdetét. A repülőbenzint hozó tartályhajó, a Rondine, Patraszig (Pátra)
lehajózott az Adrián, ám amikor elérte a Korinthoszi-csatornát, a
kapitány megtagadta a továbbhaladást, amíg teljes hosszában át nem
kutatják a csatorna medrét fel nem robbant bombák után, illetve ki nem
emelik a víz alatti akadályokat. Rendkívüli sürgősséggel a helyszínre
rendelték mind a Heer, mind a Luftwaffe műszaki szakcsapatait és
búvárait. és a feladatot egy napnál rövidebb idő alatt elvégezték. A
benzin alig pár órával a felszállásra kijelölt időpont előtt érkezett meg a
repülőterekre.
A titoktartás érdekében a zászlóaljparancsnokoknak
megparancsolták, hogy katonáikat csak közvetlenül a hadművelet
előestéjén igazítsák el. Az utolsó előtti estén azonban, amikor a
hadtáposok sört és konyakot osztottak ki, az ejtőernyősök rájöttek, hogy
közel van már a cselekvés pillanata. A szokásos tréfákat és szájhősködést
elgondolkodó komolyság váltotta fel. Még a harcot addig nem látott 17-
18 évesek is inkább az otthonról szóló, mint harci dalokat
szájharmonikázva és énekelve ültek a tábortüzek körül.

[101]
 Május 19-én délelőtt tíz órakor a légierő alakulatainak
parancsnokai egy végső értekezletet tartottak Eleuszisz repülőterén. Nem
is sejtették, hogy Londonból másnap kora hajnalban megküldik Freyberg
tábornoknak az erről a megbeszélésről beszámoló Ultra-rádiótáviratot, s a
következő figyelmeztetést csatolták hozzá: „ma, hétfő, lehet a támadást
megelőző nap”.
A nappali forróságban az ejtőernyősök, csak tornanadrágot és
bakancsot viselve megtisztították és felkészítették a legszigorúbb
ellenőrzésre géppisztolyaikat, puskáikat és villaállványos Spandau
géppuskáikat [az MG 34-es géppuskának a korabeli katonai nyelvben és
a történeti irodalom jelentős hányadában rögzült – téves brit-amerikai
elnevezése; a ford.] A fegyverszemle után a különböző színekkel jelölt
ejtőtartályok fölé hajoltak, s majdnem ugyanolyan gonddal helyezték el
bennük fegyvereiket, mint amilyennel ejtőernyőiket hajtogatták. Utolsó
feladatuk személyes holmijuk kis ládába rakása volt, és a megfelelő
űrlapok kitöltése, hogy haláluk esetén személyes tárgyaikat elküldhessék
a hozzátartozóknak.
Az alkonyat közeledtekor a századparancsnokok eligazításra hívrák
össze embereiket. Hadműveleti célként egy sor földközi-tengeri sziget
közül az elsőnek az elfoglalását jelölték meg. Már-már eszünket vette a
lelkesedés”, írta naplójába az egyik ifjú tizedes.

[102]
 8. fejezet – „Legszigorúbban titkos források”
Bernard Freyberg vezérőrnagy, VC (Victoria Cross, Viktória-
kereszt), az új-zélandi hadosztály parancsnoka, csak április 29-én
érkezett Krétára. A rá jellemző elszántsággal az utolsó pillanatig nem
volt hajlandó elhagyni Görögországot, amíg meg nem győződött róla,
hogy a lehető legtöbb katonáját menekítették ki. Alig várta, hogy
Egyiptomban ismét egyetlen seregtestbe vonhassa össze az új-zélandi
expedíciós haderőt. A 6. dandárja már továbbment Alexandriába, és
Freyberg feltételezte, hogy a többi, Krétára evakuált, új-zélandi egység a
következő néhány napban követi majd. Az a lehetőség, hogy esetleg őt
bízzák meg a sziget védelmének vezetésével, eszébe sem jutott. Churchill
számára azonban Freyberg volt a kézenfekvő jelölt, és sürgette Wavellnél
a kinevezését – ami az adott körülmények között egyenértékű volt a
paranccsal.
Freyberg pályafutását az Edward-kori hősök testkultusszal
kombinált moralitása uralta. Az iskolában, Új-Zélandon, úszóbajnokként
bizonyított, az elméleti tárgyakban elért előmenetele azonban nem utalt
mélyen gondolkodó vagy a világ dolgai iránt komolyan érdeklődő
elmére. Az első világháborúig nem szerzett harctéri tapasztalatot, csak
egy új-zélandi territoriális egység alacsony rendfokozatú tartalékos
tisztjeként ismerkedett a hadi mesterséggel. Az a történet, mely szerint
Freyberg – úton Európába – beállt Pancho Villa seregébe, és ott
„tábornoki rangot ért el”, abszurd túlzás volt, amelyet Churchill segített
terjeszteni. Ez a kacsa, amely „bizonyos fokú hírhedtséggel” ruházta fel,
még a második világháború után is élt és virult, „Az az igazság – mondta
Freyberg 1948-ban, amikor Új-Zéland főkormányzójának tisztét töltötte
be –, hogy sohasem méltattam cáfolatra.”
Churchill mint az Admiralitás első Lordja, tiszti kinevezéshez
juttatta Freyberget a királyi haditengerészeti hadosztályban (Royal Naval
Division), majd nagy előszeretettel kérkedett az új-zélandi hidegfejű
bátorsággal véghezvitt tetteivel: Freyberg Gallipolinál éjszaka átúszott az
ellenséges partra, és jelzőfényeket telepített a törökök megtévesztésére,
majd Flandriában elnyerte a Viktória-keresztet azzal, ahogy a királyi
haditengerészeti hadosztály „Hood” zászlóalját vezette Beaucourt
elfoglalásakor.
Freyberget, aki az elveszett nemzedék olyan esztétáinak volt
némileg közéjük nem illő bajtársa, mint Rupert Brooke, Patrick Shaw-
Stewart és Charles Lister, a fegyverszünet után felkapták a társasági
életet meghatározó házak asszonyai. Churchill, akit elbűvölt azzal, hogy
hiányzott belőle a félelem, emlékiratai egy különös bekezdésében leírja,
hogyan kérte meg Freyberget az egyik vidéki házban töltött hétvégén,
hogy vetkőzzön le, hadd számolja meg ő, Churchill, a testét borító
huszonhét sebhelyet. Mielőtt levetette ruháját, Freyberg szerényen

[103]
elmagyarázta: „Az emberen minden golyó vagy repesz szinte mindig két
sebet ejt, mert legtöbbnyire távozniuk is kell, nemcsak behatolniuk.”
A két háború közötti években Freyberg megállapodott. Feleségül
vett egy figyelemre méltó, befolyásos családból származó, s ugyanakkor
igazán szeretnivaló természetű nőt, és maga mögött hagyta ifjúsága
hivalkodó hősiességét, amikor nyíltan hirdetett ambícióval tört újabb és
újabb kitüntetések megszerzésére. A hadseregből 1934-ben
nyugállományba vonult. Öt évvel később, a háború kitörésekor, Churchill
az ő érdekében vetette be befolyását, amikor keresni kezdték Új-Zéland
felállítandó expedíciós haderejének jövendőbeli parancsnokát. Churchill
lobbizása azonban nem sok befolyást gyakorolt a döntéshozók
gondolkodására: Új-Zéland fegyveres erői akkoriban nem rendelkeztek
másik szóba jöhető jelölttel.
Freyberget eleinte nem kedveltek, különösen vezetési törzsének
tisztjei nem. A tábornok átvette az akkori Brit Hadsereg formalizmusát,
és elvesztette a kapcsolatot ifjúsága Új-Zéland-jával. Tisztjei
bosszúságára olyan részletekkel foglalkozott, amelyeket rájuk kellett
volna hagynia. A háború előrehaladtával azonban fokozatosan
megtanulták becsülni az erősségeit: bátorságán kívül őszintén érdekelte a
rábízott emberek jóléte, és első osztályú kiképző volt. A gyengeségeit
pedig jó kedélyű – bár időnként dühvel színezett – ragaszkodással tűrték.
E hiányosságok – főként az önfejűség, a zavaros gondolkodás és
végletes vonakodása alárendeltjei bírálásától – a Krétán adott
körülmények miatt különös jelentőségre tettek szert. Freyberg híres volt
arról, hogy képtelen elcsapni egy-egy alkalmatlan tisztet, még akkor is,
ha megígérte törzsének, keményen végigviszi a dolgot. „Nem tudta
elviselni, ha valakivel ridegen kellett bánnia”, írta később a törzs egyik
tagja. Számos esetben szinte bármit hajlandó volt megtenni, csak
elkerülhesse az ilyesfajta kínos kötelezettséget. Ebben talán az a
lágyszívűség nyilvánult meg, amely nagyon gyakran megtalálható a
rendkívüli fizikai bátorsággal megáldott nagy termetű emberekben.
Bernard Freyberg pedig igazán nagy termettel büszkélkedhetett, és
a „hordó-mellkasú” kifejezés ez egyszer nem volt túlzás. Churchill „a
Nagy Szent Bernátként” emlegette, ami egyben a miniszterelnök akár
szeretnivalónak is tekinthető kamaszos lelkesedését is megmutatta.
Amikor Freyberg a „citromnyomó kalapját” viselte, valóban úgy festett,
mint „egy testes főcserkész”, amint törzse egy másik tisztje megjegyezte.
Freyberg újabb példa arra, hogy regényhősből ritkán válik jó
hadvezér. A háborús kabinet (War Cabinet) stábjának egyik tagja úgy
érezte, Churchillre túl mély benyomást gyakoroltak a tettek emberei.
„Winstonnak rosszul ment a jellem megítélése. Úgy tűnt, nem képes
felismerni, milyen ember kell egy adott feladathoz. Automatikusan az
olyanok felé húzott, akik fiatal korukban hencegő tűzevők voltak, már-

[104]
már mintha azt gondolta volna, »Na, ki a leginkább olyan, mint én
voltam akkoriban?«„
*
Április 30-án, egy nappal az után, hogy a HMS Ajax cirkálón
megérkezet: I rétára. Freyberget megbeszélésre rendelték két közvetlen
feletteséhez, Wilson és Wavell tábornokhoz. A találkozót Aj Marina
mellett tartották egy nagy tengerparti villában, amelynek tetőteraszára a
szélben csattogó ponyvatető vetett árnyékot.
A főparancsnok gépkocsival érkezett a malemei repülőtérről, ahol
az őt Egyiptomból áthozó Blenheim a kényelmetlen repülőút után
leszállt. Két nappal korábban Churchill a következő táviratot küldte:
„Információinkból egyértelműnek látszik, hogy Kréta ellen hamarosan
erőteljes támadást hajt végre a levegőből a német katonaság és a
bombázók. Tájékoztasson, milyen erőkkel rendelkezik a szigeten, és mik
a tervei. Pompás alkalom lenne az ejtőernyős-alakulatok legyilkolására.
A szigetet muszáj makacsul védeni.”
Mivel az elmúlt hat hónapban – Churchill utasításai ellenére – a
lehető legkisebb prioritást biztosította Krétának, Wavellt most
nyomasztotta a miniszterelnök megújított harciassága. „Winston mindig
azt várja el, hogy üres kalapokból nyulak ugorjanak elő”, mondta Wavell
Chips Channonnak. A Görögország bukása közben elszenvedett
katasztrofális repülőgép-veszteség következtében nem maradt elegendő
Hurricane Kréta megfelelő légi oltalmazásához. Ennek következtében
mind a Királyi Haditengerészet, mind a RAF elvesztette érdeklődését a
sziget mint előretolt támaszpont iránt. Mire az események ebbe a fázisba
értek, úgy tűnik, valahogy kikopott a stratégiai gondolkodásból a Ploesti
olajmezőinek nagy távolságú bombázását lehetővé tevő repülőterek
kialakításának lehetősége. Ugyanakkor a hadseregnek minden elérhető
zászlóaljra és harckocsira szüksége volt Rommel észak-afrikai
előretörésének feltartóztatásához. Ráadásul Wavellnek ekkor éppen össze
kellett állítania egy hadműveleti különítményt az iraki brit támaszpontok
felmentésére is, s az iraki helyzetet még fenyegetőbbé tette, hogy a
németek légi támogatást ígértek a lázadóknak.
Wavell mindenekelőtt félrevonta Jumbo Wilsont, és közölte vele:
„Azt akarom, hogy menj Jeruzsálembe, utána pedig szabadítsd fel
Bagdadot!” Ezután Freyberget is oda hívta, gratulált neki az új-zélandi
hadosztály görögországi tevékenységéhez, és vele azt közölte, hogy őt
kívánja kinevezni a Creforce (Creta Force, krétai hadműveleti
különítmény, vagyis a sziget helyőrsége) élére.
Freyberg nem rejtette véka alá megdöbbenését. „Megmondtam neki
– írta később egyik, az új-zélandi kormánynak küldött jelentésében –,
hogy vissza akarok térni Egyiptomba, összevonni a hadosztályt, újra
kiképezni, és felszerelni, majd hozzátettem, hogy kormányom sohasem
egyezne bele a hadosztály állandó széttagolásába. Ekkor Ő kijelentette,
[105]
hogy kötelességemnek tartja a maradást és a megbízatás vállalását. Ezek
után nem tehettem mást, csak engedelmeskedhettem... Nem sok
megvitatnivaló maradt. Közölték velünk, hogy Krétát tartani kell. A
támadás nagyságrendjét öt-hatezer légideszant-katonában, valamint egy
lehetséges tengerről jövő partraszállásban vélték előrelátni. E támadás
elsődleges célpontjaiként Heraklion és Maleme repülőterét jelölték meg.”
*
Freyberg a krétai brit csapatok hetedik parancsnoka volt az előző
év novembere, a szigetre érkezésük óta. Weston vezérőrnagynak, a
Királyi Tengerészgyalogság kicsit korábban a Mozgékony
Haditengerészeti Támaszpontvédelmi Szervezet különböző részeinek
egységes vezetésérc kiküldött tábornokának a feje fölött átnyúlva
nevezték ki. Weston, aki négy posztján töltött napja alatt igen
energikusan kezdett tevékenykedni, azt hitte, hogy a vezénylő tábornoki
tisztségét neki ajánlották föl, tehát sértve érezte magát a váratlan
változástól. Ez a magas rangú tengerészgyalogos-tiszt a tulajdonságok
különös keverékét hordozta. Elemző, az ellenség stratégiájáról pedig
sokkal tisztább képet alkotó elmével áldotta meg a sors, mint utódját, ám
ugyanakkor beképzelt fontoskodó is volt, aki apró-cseprő ügyekben
hajlamos volt oktalanul viselkedni.
Aznap délután a Creforce vezetési pontját egy Canea fölötti
kőfejtőbe telepítették, a Szúdai-öblöt oltalmazó félsziget nyakának
nyugati oldalán. A hely tökéletesen megfelelt. Maleme felé
végigláthattak onnan a tengerparton, néhány fokkal balra elfordulva
pedig arra a Caneába vezető völgyre nézhettek le, amelyben Tidbury
dandártábornok hat hónappal korábban helyesen ismerte fel az ellenség
második le dobási zónáját Canea térségében.
Weston féltékenyen ragaszkodott vezetési törzse minden tagjához,
Freyberg tehát ott állt az új beosztásában törzs nélkül. „Még írnokok
vagy híradók sem voltak – írta le utóbb –, kizárólag egy tiszti étkező.”
Freyberg, bár nem tartozott a primadonna tábornokok közé, magában
nyilván bosszankodott Weston viselkedésén, de úgy látszik, kettőjük
súrlódásai csak kevéssé befolyásolták az eseményeket, meglehet azért,
mert Freyberg most is meghátrált a kellemetlenségek elől.
Freyberg nyilván eltöprengett azon, mit is bíztak rá. Churchill
1940. novemberi utasítása és ismételt követelései ellenére a sziget
védelmére az alapvető lépéseket sem mind tették meg. A közel-keleti
főparancsnokság utólagos mentegetőzése, mely szerint nem állt
rendelkezésre a hadszíntér minden részére elegendő erőforrás, igaz
ugyan, de ugyanakkor képmutató is. A dolgok végiggondolásába nem
fektettek munkát: a britekre jellemző végzetes bűn, a kompromisszum
minden áron való keresése – a lekvár szétkenése olyan vékonyán, hogy
végül egyetlen szelet kenyérre sem jut elegendő – Kréta esetében
túlságosan is nyilvánvaló. A nehéz döntések meghozatalához szükséges

[106]
akaratból és energiából még kevesebb állt rendelkezésre, mint
anyagiakból.
Peter Wilkinson, a SOE-tiszt, aki az ejtőernyős-invázió
megfigyelésére utazott Krétára, a következőt írta Colin Gubbins
ezredesnek a SOE londoni főhadiszállására: „Úgy tűnt, törzseinket teljes
tehetetlenség bénítja. Még a legelemibb előkészületeket sem tették meg.
Habár ekkor már több mint hat hónapja tartózkodtunk Krétán, Caneából
ma sem vezet egyetlen, katonai gépjárműforgalomra alkalmas út sem a
déli partra – pedig érkezésükkor már csak négy mérföldet [6,4 km] kellett
volna befejezni.”
Krétát, Afrika felé néző, várfalszerű hegyláncaival, csak az északi
partvidék kikötőin át láthatták el utánpótlással. Az után, hogy a németek
repülőtereket foglaltak el Görögországban, ez veszedelmes gyengeséggé
vált, amint az a Szúdai-öböl fölé állandóan tornyosuló füstoszlop
bizonyította: egy hónapnál rövidebb idő alatt tíz, összesen ötvenezer
tonna vízkiszorítású, kereskedelmi hajót süllyesztettek el.
A hajóforgalmat csak erős légi fedezet oltalmazhatta meg, a közel-
keleti brit főparancsnokság pedig nem rendelkezett elegendő Hurricane
vadászrepülő-századdal ahhoz, hogy hagyja őket szánalmasan sebezhető
repülőtereken elpusztítani. A RAF pilótáinak bátorságát senki sem vonta
kétségbe. A katonák aggódva és féltve nézték odalentről. micsoda
túlerővel kell szembeszállniuk. Maleme egyik legutolsó Hurricane-je
egyedül szállt fel egy rajnyi Messerschmitt ellen. Az egyik Boforshoz
beosztott tüzér szerint azok úgy vetették rá magukat, „mint sólymok
hordája az egy szál verébre”. A földön álló vadászgépeket védő,
megerősített gépállások és a hegyek által oltalmazott kitérő repülőterek
építésére tett lagymatag próbálkozások heves bírálatot váltottak ki az
érdekeltekből. „A RAF hozzáállása leírhatatlan – folytatódik Wilkinson
Gubbinsnak írt jelentése. – A tények nem támasztják alá kifogásaikat, és
ha a németek képesek olyan reptereket rögtönözni, amelyekről hat órával
[az első] leszállás után már Junkersek tudnak felszállni, az ember úgy
érzi, valamit csak lehetett volna tenni hat hónapi békés megszállás alatt.
Mert bárhogyan is végződjön a görögországi hadjárat, azt az iskolás
gyereknek is világosan kell látnia, hogy Kréta a természet kínálta állomás
félúton a két földrész között”.
Hasonlóképpen nem nőtt fel a parti igazgatási szervezetek
akaratereje a Királyi Haditengerészet és a kereskedelmi flotta (Merchant
Navy) tengerészeinek bátorságához. Még mindig Wilkinsont idézve: „A
Szúdai-öbölben nem volt tűzoltó habbal működő oltóberendezés. pedig
már hat hónapja volt úgynevezett haditengerészeti támaszpont.”
*
Az ügyek valódi állását felismerve Freyberg érthetően aggódni
kezdett, és táviratot küldött Kairóba Wavellnek. „Rendelkezésemre álló
erők teljességgel elégtelenek a prognosztizált támadás fogadására.
[107]
Amennyiben nem növelik jelentősen a vadászrepülőgépek számát, és
nem különítenek ki haditengerészeti kötelékeket a tengeri úton érkező
támadás elhárítására, nem remélhetem, hogy sikerül kitartani egyedül a
szárazföldi erőkkel, amelyek a görögországi hadjárat következtében most
nem rendelkeznek semmiféle tüzérséggel, nincsen elegendő
sáncszerszámuk, nagyon kevés a járművük, és elégtelen a hadianyag- és
lőszerkészletük. Az itteni csoportosítás tud és akar harcolni, de a
haditengerészet és a légierő teljes támogatása nélkül nem reménykedhet
az invázió visszaverésében.” Ugyanazon a napon saját kormányának
hasonló tartalmú tájékoztatót küldött: „Nincsen nyoma a tengeri invázió
ellen garantált védelmet nyújtani képes haditengerészeti köteléknek, és a
szigeten a légierő 6 Hurricane-ből és 17 elavult gépből áll.”
Az olyan kifejezések használata, mint a „tengeri invázió”, arra utal,
hogy valamelyik partszakasz hajókról való megrohamozását várták az
ellenségtől, nem pedig azt, hogy légideszantcsapatait fogja megerősíteni
tengeri szállítású egységekkel a partvidék valamelyik, már elfoglalt
részén. E kettő természetesen igencsak eltérő jellegű hadművelet. A
krétai csata kontextusában olyannyira különbözött a támadás e két
lehetséges útja, hogy ez a félreértés teljesen eltorzította Freyberg
tábornok képét az ellenség szándékairól. Olyannyira révútra vitte a
helyőrségparancsnokot, hogy a csata második napján tévesen értelmezett
egy Ultra-rádiótáviratot, s ez katasztrofális, sőt majdnem bizonyosan a
csata sorsát eldöntő következményekkel járt.
Wavell – Cunningham tengernagy határozott ígéretét bírva – azt
válaszolta, a haditengerészet támogatni fogja Freyberg csapatait,
egyébként pedig, még ha meg is változtatnák most a Kréta tartását előíró
döntési, aligha van már idő a sziget kiürítésére. Május 1-jén Londonba
küldött távirata alapján – „információink arra mutatnak, hogy nagy
léptékű tengeri csapatszállítást magában foglaló hadműveletekre nem
maradt elegendő vízi jármű az Égei-tengeren” – Wavell egyértelműen
nem osztotta Freyberg aggodalmát a tengerről jövő támadás miatt,
Churchill is más képet alakított ki a fenyegetéstől, mint Freyberg, amint
azt az új-zélandi miniszterelnökhöz május 3-án intézett távirata mutatja:
„A rendelkezésünkre álló információk légideszant-támadás végrehajtását
jelzik előre a közeli jövőben, a tengeri támadás esetleges
megkísérlésével. A haditengerészet bizonyosan minden meglesz az
utóbbi megakadályozására, és ez nem valószínű, hogy nagyobb léptékben
sikerrel fog járni. Ami a légideszant-támadást illeti, annak szívből
örülniük kellene az új-zélandiaknak, hiszen alkalmuk lesz közelről,
ember ember ellen, megküzdeni az ellenséggel, akit nem fog előnyös
helyzetbe hozni se harckocsi, se tüzérség, melyekre oly nagy mértékben
hagyatkozik.”
Amint Wavell adjutánsa, Peter Coats megfigyelte, Freyberg
„gyorsan változó kedélyű férfi volt, könnyen keseredett el, és könnyen
lelkesült fel”. Mindössze négy nappal Wavellnek és az új-zélandi

[108]
kormánynak küldött súlyosan pesszimista jelentései után Freyberg ezt
táviratozta Londonba: „Nem tudom megérteni az idegességet; magam
részéről legkevésbé sem aggódom a légideszant-támadás miatt;
felállítottam harcrendemet, és úgy érzem, megfelelően tudom kezelni a
rendelkezésemre álló csapatokkal. Tengeri és légideszant-támadás
kombinációja más eset. Ha az az előtt érkezik, hogy megkapom az
ágyúkat és a gépjárműveket, keserves lesz itt a helyzet. Még akkor is,
amennyiben a haditengerészet tud segíteni, bízok benne, hogy minden
rendben lesz.”
Úgy tűnik, Londonban a vezérkari főnököket meghökkentette,
hogy Freyberg – helyzetelemzése tanúsága szerint – a valóságoshoz
képest fordítva látja a fenyegetés jellegét. Másnap a következőt
táviratozták Kairóba: „Kérjük, tudakolja meg Freyberg tábornoktól,
kapja-e az Orange Leonard (Ultra-) információt Kairóból, ha nem,
kérem, továbbítsa a vonatkozó OL információt a legteljesebb titkosság
fenntartásával.”
*
Mivel sohasem tárták fel teljes mélységében, hogy a döntő
pillanatban milyen mértékben értelmezte tévesen Freyberg az Ultrát,
fontos alaposabban megvizsgálni, hogyan is történt ez.
Kréta inváziója jelentette az Ultra első komoly kipróbálását egy
folyó hadművelet körülményei között. A lehetőséget, hogy a németek
nagyarányú ejtőernyős-támadás célpontjának valamelyik földközi-tengeri
szigetet választhatják, az április közepén, a görögországi szövetséges
visszavonulás idején lehallgatott és dekódolt rádiótáviratokból ismerték
meg. Az arra utaló jel, hogy Kréta a célpont, április 25-én érkezett,
néhány órával az előtt, hogy Hitler főhadiszállása kiadta a Merkúr
hadműveletet elrendelő Führer-direktívát, A következő néhány napban
mind világosabbá vált az ellenség szándéka, hogy a levegőből kíván
támadni: a Merkur a Luftwaffe hadművelete volt, a Luftwaffe laza
kódolási fegyelme pedig sokat segített a 3. barakknak Bletchleyben.
Április 28-án London elrendelte a releváns Ultra-táviratokból szerkesztett
összefoglaló megküldését a szigeten parancsnokló rangidős
repülőtisztnek, George Beamish repülő ezredesnek, majd Freybergnek is,
amikor két nappal később átvette a Creforce parancsnokságát.
Április 30-i találkozójukon Wavell tájékoztatta Freyberget a
„legtitkosabb forrásokról”, avagy a „legmegbízhatóbb forrásokról”,
ahogy az Ultra-felderítési információt eufemisztikusan megnevezték, de
nem tárta fel neki, pontosan mi is ez a forrás. Azt az elképzelést plántálta
Freyberg tudatába, hogy az információ a Titkos Hírszerző Szolgálat
(Secret Intelligence Service, SIS) egy jó helyre beépült ügynökétől
származik. (Freyberg fia és életrajzírója, a jelenlegi Lord Freyberg, azt
állítja, apja kezdettől tudta, mi a valódi forrás, de verziója nem
meggyőző. Ám bárminek is hitte Freyberg tábornok az OL, avagy

[109]
„Orange Leonard”, információforrást, ebben a könyvben mindenkor
Ultra-felderítési információnak fogjuk nevezni.)
Az Ultra-felderítési információ felhasználásának módját
meghatározó szabályokat nem tisztázták. Jumbo Wilson, feltételezhetően
Wavell áldásával, seregtestei bekerítésének elkerülésére használta az
Ultrát a németek görögországi előretörése idején. Éppen ezért roppant
nehéz elképzelni, hogy Wavell megtiltotta volna a használatát
Freybergnek Krétán, különösen az után, hogy május 9-én a vezérkari
főnökök a következőt táviratozták neki: „Információnk olyan teljes, hogy
úgy tűnik, az ég által küldött alkalmat teremt súlyos csapás mérésére az
ellenségre”. Ezen felül Churchill parancsára május 11-én egy magas
rangú vezérkari tisztet, Eric Dorman-Smith dandártábornokot, juttattak
be repülőgépen Krétára, hogy tájékoztassa Freyberget az összegyűlt
felderítési információkról. Dorman-Smithnek imponált Freyberg
bátorsága, viszont lesújtó véleményt formált a tábornok harcászati
felfogásáról, és „gyászos szánakozással besoroltam a »csekély elméjű
medve« kategóriába”. Dorman-Smith levelet vitt magával Wavellnek
vissza Kairóba, amely így szólt: „Ha légideszant-támadás alakjában
jönnek a repülőtereink ellen, én biztosnak érzem, hogy képesek leszünk
megállítani, ha 16. után jön. Ha azonban kombinált (légi-tengeri)
hadműveletként hajtják végre, benne harckocsikkal végzett
partraszállással akkor nem leszünk erős helyzetben.”
*
Freyberg gondolkodásának zavara a támadó haderő légi és tengeri
szállítású részének egymáshoz viszonyított nagyságáról a Wavell-lel
tartott első megbeszélésen, április 30-án kezdődött. Az „öt-hatezer
légideszant-katona, plusz egy lehetséges tengerről jövő támadás” az
Egyesített Hírszerzési Bizottság (Joint Intelligence Committee) április
27-i jelentésének létszám szempontjából meglehetősen visszafogott
értelmezésének tűnik, hiszen a jelentés leszögezte: „A németek legfeljebb
3.000 ejtőernyős- vagy légi szállítású katonát képesek elszállítani az első
fordulóval, vagy talán 4.000-et, amennyiben használnak vitorlázó
szállítógépeket. Kettő, vagy lehet, hogy három fordulót repülhetnek
naponta Görögországból”. Sem Wavell, sem Freyberg nem fogta fel azt a
fontos részletet, hogy a német légiszállító-kapacitásnak ez a becslése
pusztán az első napra vonatkozik. Wavellnek tisztább képpel kellett
volna már rendelkeznie, ugyanis a hadműveletre kezdetben kijelölt
seregtesteket – a 7. ejtőernyős-hadosztályt és a 22. légi szállítású
gyaloghadosztályt – azonosító első jelentés már április 26-án megérkezett
Kairóba.
Az erők első formális becslése az OL 2167 jelzetű Ultra táviratban
május 6-án érkezett meg Londonból (lásd a függeléket). Ez május 17-ét
adta meg az invázió tervezett dátumaként, az ellenség légideszanterejét
pedig két hadosztályban, a megfelelő hadtestközvetlen és megerősítő
csapattestekkel. Ez a becslés pontos volt. Ez után a német 12. hadsereg
[110]
parancsnokságának azon döntése okozott zavart, hogy a 22. hadosztályt
nem mozdítja el Romániából, s helyette Ringel vezérőrnagy 5. hegyi
hadosztályát osztja be a támadó csoportosításba. Mivel pedig ez a
hadosztály súlyos emberveszteséget szenvedett a Rupel-hágónál vívott
harcokban, Ringel két hegyivadászezredét egy másik hadosztályból
erősítették meg még egy hegyivadászezred részeivel. Később, még
aznap, korrigáló rádiótáviratot (OL 2168) küldtek Kairóba és Krétára,
„Flak-(légvédelmi tüzér)-egységeknek, további csapatoknak és
utánpótlásnak, amelyeket 2167-esünkben említettünk, tengeri úton kell
eljutniuk Krétára. Úgyszintén a három hegyiezredet valószínűbbnek
tartjuk, mint a harmadik hegyiezredet”.
Úgy fest, hogy ez a távirat két téves gondolatot ültetett el valahogy
a Katonai Hírszerzési Igazgatóság (Directorate of Military Intelligence)
illetékeseinek fejében: először, hogy immár három hegyiezred vesz részt
a támadásban a 7. ejtőernyős- és a 22. légi szállítású hadosztályon felül;
és másodszor, hogy három hegyiezred érkezik tengeri úton.
Szemlátomást nem befolyásolta őket Wavell azon távirata, amelyben
kétségbe vonta az ellenség képességét a kellő mennyiségű hajó
összeszedésére. Az olyan – Junkers 52-esekkel megvalósított – légihíd
lehetőségét pedig, mint amilyennel 1936-ban Marokkóból átszállították
Sevillába Franco tábornok afrikai hadseregét, mintha egyáltalán nem is
vették volna számításba.
A másnap elküldött sokkal részletezőbb távirata, a Légügyi
Minisztérium (Air Ministry) pontos helyzetelemzése (OL 2170),
egyértelműen kimutatta, hogy a tengeren szállított kontingens az egész
hadműveleten belül csak igen kicsi, alárendelt szerepet játszó részt
képvisel. Egy következő távirat, a május 13-án kelt OL 2/302 azonban
megint csak folytatta a szellemi károkozást, mert összeállítója ismét azt
feltételezte, hogy mind a 22. légi szállítású gyalog-, mind az 5.
hegyihadosztály részt vesz a hadműveletben. Ennek következtében
Freyberggel közölték, hogy „az inváziós haderő... nagyjából harminc-,
harmincötezer főből fog állni, amiből úgy tizenkétezer lesz az
ejtőernyővel leszálló kontingens, és tízezret fognak tengeren szállítani.”
Amint az a táviratok (a C függelékben) összehasonlításából kiderül, a
számoknak a hipotézist igazoló átrendezése esetével állunk szemben.
Vajmi csekély megkülönböztetést tettek a feltevések és a kézzelfogható
felderítési eredmények között.
Freyberg, a helyszínen parancsnokló katonai vezető, nem vette
észre, hogy valami nincs rendben. Habár kiváló memóriával rendelkezett
(ami az adott körülmények között nagyon hasznos adottság volt, hiszen a
táviratokat elolvasás után el kellett égetni), hiányzott belőle az adott
elképzelés belső ellentmondásai felismeréséhez szükséges elemző
intellektus és kételkedés. Gondolkodásában rögzült a tengerről jövő
invázió képzete, annak dacára, hogy a neki megküldött információ csak
erősítések tengeri szállítására utalt. Olyan mértékben elhatalmasodott

[111]
nála ez a gondolat, hogy végül már nagyobb veszélyt látott a tengeri
hadműveletben, mint az összes légideszant-alakulatban együttesen, pedig
azok még a téves jelentés számai szerint is sokkal közvetlenebb és
fenyegetőbb veszélyt jelentettek.
A 22. légi szállítású gyaloghadosztály körül kialakult zűrzavartól
eltekintve alig akad a történelemben hadvezér, akinek ennyire pontos
felderítési adatok álltak rendelkezésére ellenfele szándékairól,
időszámvetéséről és hadműveleti célpontjairól. Churchill háború után
megfogalmazott kommentárja, habár nagylelkű, azért világos: „Freyberg
nem rettent meg. Nem akaródzott elhinnie, hogy valóban olyan gigászi
arányú lesz a levegőből jövő támadás. Amitől ő félt, az a tengerről jövő,
erőteljes, szervezett invázió volt. Erről pedig reméltük, hogy légierőnk
gyengeségei ellenére a haditengerészet meg fogja akadályozni.” És
később maga Freyberg is elismerte: „Mi a magunk részéről legtöbbnyire
a tengerről indított partraszállások lehetőségébe feledkeztünk bele, nem
pedig a levegőből leszálló veszedelemébe.”
Freyberg, miután tévútra tért, és megtett egy bizonyos távolságot a
rossz irányban, már képtelen volt a valós arányuknak megfelelően látni a
dolgokat. Félreértette a helyzetet, a tévképzet meggyőződésévé vált, és –
amint a későbbi események megmutatták – ezen később sem tudott
változtatni. Tábornoktársai gyakran tréfálkoztak makacsságán és nehéz
felfogásán. Sir Brian Horrocks tábornok – később, a sivatagban, Freyberg
elöljáró hadtestparancsnoka – elmesélte egy barátjának, szokása volt
szándékosan beiktatni néhány olyan könnyen felismerhető, de
lényegtelen részletet az új-zélandi tábornoknak szánt parancsokba,
amelyekről előre tudta, Freyberg vitatni fogja, ő pedig ezekben enged
majd neki.
Az eseményeknek a jelenlegi Lord Freyberg által népszerűsített
revizionista elmélete – hogy apját mélyen megrázta, amikor május 7-én
felfedezte a légideszant-fenyegetés valódi jellegét, de egyeden egységet
sem csoportosíthatott át Maleme repülőterének megerősítésére, mert félt,
hogy ezzel leleplezi az Ultra-titkot – nehezen elfogadható, ha másért
nem, azért, mert ellentmond neki Freyberg tábornok május 13-án
Wavellhez intézett levele, és az azt követő napokban tanúsított
viselkedése. Legfőbb gondja továbbra is a tengeri invázió maradt,
végzetesen félreértette azt a táviratot, amelyik a legfontosabbnak
bizonyult az egész csata alatt, és viszonylag csekély érdeklődést
tanúsított Maleme iránt egészen május 22-én reggelig (két nappal a
támadás kezdete utánig, amikorra a németek elfoglalták a repülőteret, és
már javában szállították oda az erősítést). Ez így együtt nem olyan
emberre utal, aki felismerte az ellenség szándékát, csak holmi titkosítási
óvintézkedések miatt nem tudott tenni ellene.

[112]
 Maleme és Szúda térségének térképe az invázió kezdete előtt
Ami a leginkább ironikus az egészből, nagyon úgy néz ki, hogy
Freyberg többet tett az Ultra-titok megőrzéséért a táviratok tartalmának
félreértésével mint a titoktartás szabályainak lelkiismeretes betartásával.
A krétai csatáról írott német összefoglaló Jelentés, a Gefechtbericht XI
Fl. Korps – Einsatz Kreta, utóbb leszögezte: „Egy dolog kiviláglik az
ellenségtől összegyűjtött információkból (foglyok vallomásai, naplók és
zsákmányolt iratok): összességében kiválóan tájékozottak voltak a német
szándékokról, hála elsőrendű kémhálózatuknak, de arra számítottak,
hogy az inváziós haderő zöme tengeren érkezik.”
Annak, hogy Freyberg tábornok félreértelmezte a fenyegetés
jellegét, elkerülhetetlenül kártékony kompromisszum lett az eredménye
mind a csapatok diszlokációjában, mind a tábornok által kiadott
harcparancsokban, amelyek összezavarták a védők teendőinek fontossági
sorrendjét. Tidbury dandártábornok tervét, amely a három északi
partvidéki repülőtér, Heraklion, Rethymno és Maleme területén, valamint
a Caneától délnyugatra vezető Ajia-völgyben a támadó
légideszantcsapatok elleni harcot irányzott elő, a malemei és caneai
szektorban úgy módosították, hogy a védelem arcvonala a tengerről
érkező rohammal nézzen szembe.
Heraklionnál Freybergnek Chappel 14. gyalogdandárja állt
rendelkezésére a Fekete Őrség („Black Watch”), a „York” és „Lancaster”
ezred egy-egy reguláris zászlóaljával és egy ausztrál zászlóaljjal, egy
három zászlóaljból álló görög ezreddel megerősítve. Az utolsó
pillanatban csatlakozott hozzájuk a leicesteriek 2. zászlóalja, és legvégül

[113]
még az „Argyll és Sutherland” felföldiek (Argyll and Sutherland
Highlanders) egyik zászlóalj a is, amelyet a déli parton, Tümbakinál
(Timpáki) tettek partra (a teljes hadrendet lásd a B függelékben).
Rethymnónál két ausztrál és két görög zászlóalj őrizte a repülőteret,
a várost pedig egy igen harcképes, kellőképpen felfegyverzett, krétai
csendőrökből álló harccsoport. Itt a tartalékot két fő csoportba
szervezték: további két ausztrál zászlóalj a gépjárműállomány
legnagyobb részével Georgioupolisznál (Gergiúpoli), Szúda és Rethymno
között állt, a 4. új-zélandi dandár és a walesi ezred 1. zászlóalj a pedig
közel Caneához, és a Creforce-parancsnokság vezetési pontjához.17
A sorsdöntő, Canea és Maleme közti szektorban az új-zélandi
hadosztályt bontakoztatták szét úgy, hogy egyszerre védje a tengerpartot,
a repülőtereket és a völgyet is. Védelmi rendszerük így csak csekély
mélységgel rendelkezhetett. Ráadásul a hadosztály tartalékát, a 20.
zászlóaljat és az egész helyőrség fő tartalékát is Canea közelében
helyezték el, nem pedig Maleme repülőterének, az ellenség kijelölt fő
célpontjának a közelében.
Freyberg arra az elhamarkodott – és téves – következtetésre jutott,
hogy „harckocsikat hozva végrehajtott partraszállással” áll szemben,
mégsem adott parancsot a valószínű partszakaszok felmérésére. A
tengerészeti térképek futó tanulmányozásából is kiderült volna, hogy a
szúdai, akrotiri, caneai és malemei szektorban egyedül a Malemétől
Plataniaszig húzódó partszakasz lett volna alkalmas nagyobb létszámú
katonaság kihajózására, és az is csak akkor, ha a németek rendelkeztek
volna partra szállító hajókkal és naszádokkal, amivel egyáltalán nem
rendelkeztek.18
A zászlóaljak tisztikarában többen is észrevették ezt a hibát a nekik
kiadott parancsokban. A walesi ezred zászlóalja, amelyik február óta a
kérdéses partszakaszon állomásozott, „kissé valószínűtlen eshetőségnek”
minősítette „a tengeri inváziót”.
Az új-zélandi hadosztályban azonban csak egyetlenegy tiszt figyelt
fel rá, Howard Kippenberger ezredes, aki a Caneától nyugatra álló –
rögtönzött – 10. dandár fölött parancsnokolt, és akkoriban ő sem vetette
fel a kérdést: mindössze csökkentette a tengerpartot figyelő-őrző
alegységei számát.
Ami a legmegdöbbentőbb, Freyberg széthúzott védelmi vonala
véget ért annak a malemei repülőtérnek a túlsó szélén, amelyben Wavell

17
Nyugatról kelet felé haladva közúton a távolság Malemétől Caneáig 18
kilométer volt, Caneától Szúdáig, 6 kilométer Szúdától Georgioupoliszig 31
kilométer, Georgiupolisztól Rethymnoig 36 kilométer, és Rethymnótól
Iraklionig 75 kilométer.
18
Hálával tartozom az Athénban dolgozó R. G. Evans RN sorhajókapitánynak,
amiért megszerezte, és szakmai szempontból elemezte a vonatkozó térképeket.

[114]
tábornok és a felderítés jelentései egyaránt kezdettől felismerték az
ellenség egyik elsődleges célpontját. Tidbury dandártábornok már több
mint öt hónappal korábban, november 25-én felhívta a figyelmet arra,
hogy ennek a repülőtérnek a helyét hibásan választották meg, mert
különösen könnyen támadható. Puttick dandártábornok, aki a hadosztály-
parancsnokságot átvette Freybergtől, hamarosan felismerte a szárnyát
fenyegető veszélyt. Erősítést kért a Tavronitisz folyónak a repülőtér
nyugati oldalán húzódó medre fedezésére, ugyanis ez a természetes
mélyedés az ellenséges ejtőernyősök ideális gyülekezési helyéül és
megindulási állásául szolgálhatott.
A Creforce parancsnok. ága minden valószínűség szerint engedélyt
kért a görög hatóságoktól az 1. görög ezred átcsoportosítására Kasztéli
Kisszamou környékéről, de a beleegyezést csak május 13-án kapta meg.
(Ez azért tűnik furcsának, mert már korábban Freybergre ruházták a
parancsnokságot a szigeten található minden görög fegyveres erő fölött.)
Freyberg ekkor kijelentette, küszöbön áll a légideszant-támadás, tehát
nincs már idő arra, hogy a görög ezred átvonuljon a Tavronitiszhez, és ott
beássa magát. Lehetséges, bár nem valószínű, hogy a tábornok abban a
hitben hiúsította meg ezt a csapatmozgást, hogy az esetleg leleplezheti a
„legtitkosabb forrásokat”. Ha így történt, félelme túlzott volt, hiszen
állomásozott már egy zászlóalj a repülőtér körül, kettő pedig a keleti
oldalán.
Freyberg nem sok időt fordított a Maleme körüli terep
tanulmányozására. Jasper Blunt ezredes igyekezett rávenni, hogy
csoportosítson oda több katonát, Freyberg azonban nem volt hajlandó,
vagy azért, hogy óvja a brit felderítés titkos információforrását, vagy
mert nem akarta gyengíteni a partot fedező erőit. Akárhogy is történt,
Herakliont az ellenség szempontjából fontosabb célpontnak tartotta, és
nem bízott ott parancsnokló alárendeltje, a 14. gyalogdandárt vezető
Chappel dandártábornok képességeiben. Személyes tájékozódását az is
korlátozta, hogy amint megfogalmazta, „stratégiai ügyek a vezetési
ponton tartottak”.
Az egyik zavaró tényezőt az a kérdés jelentette, hogy a király
Krétán maradjon, vagy távozzon még a német támadás megindulása előtt.
Wavell, a Külügyminisztérium és a háborús kabinet Londonban úgy
vélte, maradnia kellene, hogy példát mutasson a semleges országoknak.
Másrészt Heywood tábornok felvetette, hogy a király legjobban tenné, ha
azonnal elutazna Egyiptomba, mert el kellene kerülni azt a megaláztatást
és veszélyt, ami azzal jár, ha az ellenség partraszállásának pillanatában
kényszerül menekülni. Úgy tűnik, a királynak nem sok szava lehetett
saját sorsa eldöntésében.
Freyberg érthető kelletlenséggel kezelte a király szigeten
maradásának gondolatát. ugyanis egy csoport civilt védelmezni
ejtőernyősökkel szemben minden kalkuláció közül a legbizonytalanabb
végkifejletet ígérte. A tábornok úgy érezte, Perivoliában – ahol a
[115]
Belakapina nevű (a név az olasz Bella Campagna név rontott változata)
ősi velencei udvarházban laktak – az elkerülhetetlennél sokkal jobban
kiteszik a királyt és környezetét a veszélynek, s ezért meghívta őket,
költözzenek be a Creforce vezetési pontjának védelmi vonalán belülre.
Csakhogy amikor május 17-én látogatást tettek a nekik szánt épületben,
az éppen zajló súlyos légitámadás elől a király és kísérői óvóárkokban
kényszerültek menedéket keresni. György király úgy határozott, nem
fogadja el a felkínált szállást. Két nappal később, az invázió előestéjén,
kíséretével átköltözött egy másik Perivolia környéki házba, közelebb a
Fehér-hegység előhegyeihez, amelyeken át esetleg majd menekülniük
kell.
Amikor Freyberg hatáskörét kiterjesztették a szigeten állomásozó
minden görög fegyveres erőre, akkor az élelmezésükért és a
felfegyverzésükért viselt felelősséget is ráruházták. A görög hadsereg
Caneába települt főparancsnokságán találomra osztották a fegyvert –
Steyr, Mauser, Mannlicher, Lee-Enfield puskákat és a megmaradt néhány
ősrégi St. Étienne géppuskát: a puskához odalöktek néhány töltényt is,
gyakran nem a hozzá való kaliberből. Kevés katona kapott háromnál több
töltényt.
Freyberg nem osztotta azon tisztjei előítéleteit, akik lebecsülték
ezeknek a főként a szárazföldről átmenekített s rosszul képzett
újoncokkal kiegészített, görög egységeknek a harcértékét. Kippenberger
a dandárjához beosztottakat így írta le: „maláriától gyötört kis fickók
Macedóniából, négyheti szolgálattal”. Freyberg Guy Salisbury-Jones
ezredest, a görögországi katonai misszió tisztjét, nevezte ki összekötő és
a görögök szervezését segítő tisztnek. A 9.000 főnyi görög katonaságból
nyolc ezredet alakítottak. Egyes zászlóaljaikat sokkolta a harc, és
összeroppantak, vagy kiképzésűk és fegyverzetük hiányosságai miatt
nem állták a német ejtőernyősök elszánt rohamait. Mások azonban
rendíthetetlenségükkel döbbentették meg ócsárlóikat, A csata vége felé a
krétai gerillákkal is megerősített 8. görög ezred szívós védekezésével
visszavonulásuk legkritikusabb szakaszában mentette meg a bekerítéstől
a brit nemzetközösségi alakulatokat.
Freyberg egyik legnagyobb érdemének kell tekintenünk, hogy
gyorsan felismerte, „mennyire kívánja a harcot Kréta teljes lakossága”.
Egyes brit tisztek még mindig makacsul ragaszkodtak ahhoz a vélt
igazsághoz, hogy az ő reguláris katonáik minden körülmények közőrt
jobban helyt fognak állni az irreguláris – a megszokottól nagyon eltérő
körülmények között vívott – küzdelemben, mint a szülőföldjüket védő
krétaiak, akiket felülmúlhatatlan helyismeret és soknemzedéknyi gerilla-
hadviselés hagyománya segített. A legkevésbé megbocsátható bűnt ezek
a tisztek azzal követték el a krétaiak ellen, hogy elmulasztották ellátni az
önkénteseket valamiféle egyenruhával, s ezzel nem adták meg nekik a
hadijog szerinti legitim hadviselői jogállást, amely elfogásuk esetéri
megóvhatta volna őket attól, hogy illegális szabadcsapat harcosának –

[116]
franc-tireurnek – minősítve azonnal agyonlőjék őket. Még ha azt is
hitték, hogy nem állnak rendelkezésre kiosztható fegyverek – Caneában
400 Lee-Enfield puska maradt elzárva a kikötő melletti régi velencei
gályatároló épületekben – a zsákmányolt ellenséges fegyverek
átadásának ötlete sem fordult meg számos brit tiszt fejében, amíg nem
látták, mire képesek a krétaiak a lehető legkezdetlegesebb
harceszközökkel és öngyilkos bátorsággal.
Hogy Freyberg miért nem bízott a Heraklion környékén
parancsnokló Chappel dandártábornokban, azt soha senki sem
magyarázta meg kielégítően. Chappel, a walesi ezred sokat tapasztalt
hivatásos tisztje, talán nem volt túlzottan karizmatikus vezető, de
semmiképp sem maradt el semmiben a legtöbb, hasonló korú és
beosztású új-zélandi bajtársáról.
A távolság, a járműhiány és a Heraklionból Caneába vezető part
menti út rossz állapota gyakorlatilag önállóvá tette Chappel seregtestét. A
14. gyalogdandárnak a magának a Creforce-nak a törzséhez hasonlóan
egy kőfejtőbe települt parancsnokságán szolgálók többsége a Fekete
Őrségből („Black Watch”) került ki. Ez a skót ezred adta az őrszakaszt, a
törzsparancsnokot, Richard Fleming őrnagyot és Gordon Hope-Morley
főhadnagyot, a két felderítőtiszt egyikét.
A másik felderítőtiszt Patrick Leigh Fermor volt, aki görögül és
németül is beszélt. Az Antikithira szigetén átélt, a kalózokéra
emlékeztető kalandjai után Leigh Fermor Kasztéli Kisszamou
kikötőjében lépett Kréta földjére. Röviddel ez után találkozott Péter
görög herceggel és Michael Forresterrel, brit katonai misszióbeli
bajtársával. Ők hárman több napot töltöttek együtt Péter herceg házában
a tengerparton, Galatásztól északra. Később, amikor Leigh Fermor
továbbutazott keletre, Heraklionba, Forrester Salisbury-Jones ezredes
összekötő tisztjeként szolgált: a görög ezredek szükségleteit mérte fel. A
két férfi május 18-án este találkozott legközelebb. Együtt vacsoráztak,
amikor Forrester felkereste a város hatalmas falain belülre és kívülre
telepített két görög ezredet.
A heraklioni brit parancsnokságra futólag benéző másik látogató
John Pendlebury volt, aki még mindig a gerillavezéreknek keresett
nélkülözhető fegyvereket. Leigh Fermor leírta, hogyan hozta el
„jóvágású arca, egyetlen, villogó szeme, gerilla módjára hátán keresztbe
vetett puskája és mellén keresztbe vetve hordott töltényöve, meg a híres
tőrösbotja a romantika és a jókedv serkentő villanását abba a khakiszínű
mélabúba”.
A 14. gyalogdandár hivatásos tisztjei közül még a kétkedők is
gyorsan felismerték a „Pendlebury banditáiban” rejlő harci potenciált.
Heraklion térségében három elsőrangú gerillavezérrel működött együtt –
Manoli Bandouvasszal, egy pátriárkai fellépésű, nagy befolyású, gazdag
birtokos paraszttal, akinek arcát a vízi bivaly szarvaira emlékeztető

[117]
bajusz ékesítette; Petrakageorgisszal, egy olajpréselő üzem mélyen ülő
szemű, vékony arcú, sasorrú tulajdonosával; valamint az ősz hajú
Antonisz Grigorakisszal, az összes közül a legnagyobb „kapitánnyal” –
akit Szatanaszként ismertek jobban.
„Szatanasz – írta Monty Woodhouse – annak az általános
hiedelemnek köszönhette a nevét, hogy magán az ördögön kívül más nem
élhette volna túl a rengeteg golyót, amit az idők folyamán a testébe
lőttek.” Egy másik változat szerint ez a sajátos név még a keresztelőjén
ragadt a gerillavezérre. A pap éppen ott tartott a szertartásban, hogy
elkezdte a legfontosabb mondatot: „Megkeresztellek téged – ám ekkor a
csecsemő megragadta a szakállát, mire önkéntelenül így folytatta –, „te
kis ördög!” Szatanasz egy további megkülönböztető jegye a
megcsonkított keze volt. Erősen megneheztelt magára, amikor sokat
veszített kockán, s mivel megígérte, hogy nem játszik többé, dühében
ellőtte a gurításhoz nélkülözhetetlen mutatóujját. A pillanat hevében
elfelejtette, hogy a dühében megbüntetett testrésszel szokta meghúzni a
ravaszt is.
Pendlebury utolsó napjainak témája még mindig óriási érdeklődési
kelt. Sokféle elgondolást megvitattak már arról, merre járt akkoriban.
Annyi bizonyos, hogy láthatóan állandó mozgásban volt, de mindig
visszatért Heraklionba. Száz krétai önkéntessel felküldte Jack Hamsont
az Ida hegyének keleti oldalán húzódó Nidai-fennsíkra, arra az esetre, ha
oda dobnak le ejtőernyősöket a németek, és ez a csapat herkulesi
erőfeszítéssel sziklatömböket görgetett a repülőgépek leszállására
alkalmas sík terepszakaszokra.
Mike Cumberledge-et utasították, hogy HMS Dolphin nevű
felfegyverzett caique-jával hajózzon át a sziget déli oldalán található
Hierapetra (Ierápetra) kikötőjébe, s ott derítse ki, kiemelhető-e egy ott
elsüllyesztett hajó fegyver- és lőszerrakománya. Cumberledge talált egy,
a sziget keleti oldaláról származó, szivacshalász búvárt, és elintézte, hogy
átmenetileg engedje át neki a görög hadsereg. A HMS Dolphin
kifutásának előestéjén Pendlebury vacsorát adott a heraklioni kikötőre
néző tiszti klubban. A klubba szabályzata szerint csak tisztek léphettek
be, Pendlebury azonban ragaszkodott ahhoz, hogy a matrózuk, Saunders
első osztályú tengerész közlegény is eljöhessen. A fogásokat fogyasztva,
amelyek főként a kikötőben aznap délelőtt fogott, a német bombák
légnyomásától elkábult halakból készültek, az asztaltársaság megbeszélt
egy rajtaütést az olaszok megszállta Kászosz sziget ellen május 20-ának
éjszakájára, a Dolphin visszatérése utánra. Cumberledge és társai
elszállítják a célhoz Pendleburyt és krétai harcosait, hogy azok
kihallgatható foglyokat ejtsenek a parton. Ezek a Görögországban
andarte néven ismert gerillák félelmetes népség voltak. Hammond
felidézte, hogyan „lihegtek vért, mészárlást és fokhagymát a legkiválóbb
krétai szokás szerint”.

[118]
 Arra az esetre, ha a németeknek sikerül lerohanniuk Krétát,
Pendlebury eltökélte, hogy a szigeten marad, szervezni a gerilla-
hadviselést. Gyakorlatilag egynek tekintette magát a krétaiak közül. Az
élet ebben az időben titkos fegyverraktárakból, gerillacsoportokból, a
rajtaütésre alkalmas helyek és a rombolandó létesítmények
kiválasztásából állt a számára. Dédelgetett kedvenc – és mint az
események bizonyították, igen előrelátó – terve szerint meg kellett
győzni a 14. gyalogdandár parancsnokságát annak parancsoló
szükségességéről, hogy mesterlövészekkel őriztessék a forrásokat és a
kutakat, az első létfontosságú anyag, amiből az ejtőernyősöknek ki kellett
egészíteniük készletűket, csakis a víz lehetett. A britek azonban
szemlátomást nem követték a tanácsát. Cumberledge és Hammond azon
a tiszti klubban töltött esten látta utoljára Pendleburyt. Ők másnap reggel
elindultak Hierapetrába a Dolphinnal.
*
A német támadást megelőző legutolsó napokban Freyberg
tökéletesen teljesítette a seregét rendbe szedő, lelkesítő vezér feladatát.
Röviddel a csata előtt tett szemleútjainak a harci kedvet fokozó hatása
adta az igazi jelentőségét. Egész tagbaszakadt testéből vaskos önbizalmat
sugárzott, hősi hírneve pedig hitelesítette a fellépését katonái szemében,
akik szeretetteljes tisztelettel a „Pöttöm” gúnynéven emlegették. Recsegő
hangján a tábornok azt mondogatta nekik. „Csak tűzzétek fel a szuronyt,
és essetek nekik, ahogy csak tudtok!”
Egyes tisztek azonban azt gyanították, hogy a Creforce-
parancsnokság hadműveleti parancsának tartalma nem esik egybe a
lelkesítő szavakkal. Több belső ellentmondás is nyugtalanította őket.
Maga Freyberg azt is tanácsolta a katonáknak, hogy „ne rohamozzatok
állásaitokat elhagyva, amikor az ejtőernyősök leereszkednek”, és erősen
hangsúlyozta a szögesdrót mint védelmi eszköz jelentőségét. Amint azt a
legtöbb csapattiszt és közkatona ösztönösen felismerte, légideszant
támadással szemben az egyetlen harceljárás az azonnali ellentámadás. A
parancs sokat emlegette a helyőrség központi tartalékait, ám a kellő
időben való harcba vetésük több tényezőtől is függött: a pontos
információtól, a jól működő híradórendszertől, közelségűktől a
hadműveleti célokhoz, a gépjárművektől, amelyekből nyomasztóan kevés
állt rendelkezésre, és attól, hogy légitámadásnak a lehető legkevésbé
kitéve érhessék el a fenyegetett szektort. A Luftwaffe légi fölénye
gyakorlatilag a sötétség óráira korlátozta a tartalék mozgási lehetőségét,
sőt bármely ellenlökést vagy ellentámadást is tanácsos volt pirkadat előtt
befejezni. Ez a körülmény már önmagában is kétségessé tette azt a
stratégiát, amely a teljes rendelkezésre álló erő nagy hányadának
visszatartását irányozta elő egy olyan csatában, amelyben a felek minden
valószínűség szerint gyors döntésre törekszenek. Csakhogy Freyberg
tekintete a tengert fürkészte már-már kényszeresen, nem az égboltot.

[119]
 A Creforce leggyengébb pontja törékeny híradórendszere volt. A
tábori telefonvonalak működése a meglévő távírópóznákra lazán
felaggatott vezetékektől függött: ezeket a bombázás éppen úgy könnyen
elszaggathatta, mint a vezetési pontok között leereszkedő ejtőernyősök.
A rendelkezésre álló rádió adó-vevők – zömében Görögországból
menekített készülékek – megbízhatatlanul működtek, és mindenképpen
kevés volt belőlük. Semmit sem tettek a hiányok pótlására, sem
repülőgépen, az inváziót megelőző három hétben, sem hajón nem
szállítottak kellő szám ú rádiót Krétára, A sürgősen igényelt eszközök
Kairóba május 7-én megküldött jegyzékére Freyberg fel sem vette a rádió
adó-vevőket. A fényjelző lámpákhoz hiányzott az akkumulátor, azok,
amelyek hálózatról is üzemeltethetőek voltak, nem illeszkedtek a Krétán
működő hálózat feszültségéhez. Láthatóan soha még csak nem is
mérlegelték azt a lehetőséget, hogy a malemei védelmi szektor és a
Creforce parancsnoksága között fénytávíróval tartsák a kapcsolatot.
A RAF kivonta a szigetről utolsó vadászgépeit is, a Creforce
parancsnokság mégis elutasított minden javaslatot a leszállópályák
eltorlaszolására vagy elaknásítására, főként mert a Légügyi Minisztérium
megkövetelte a pályák használható állapotban tartását, repülőegységek
esetleges gyors átcsoportosítása esetére Egyiptomból. A történész Ian
Stewart (a walesi ezred zászlóaljának egykori egészségügyi tisztje) arra is
rámutatott, hogy Freyberg azt hitte, a csapatszállító repülőgépek – ha
vállalják a géptörés kockázatát – szinte bárhol képesek leszállni, s éppen
ezért nem tulajdonított kiemelt jelentőséget maguknak a repülőtereknek”.
Nehéz megítélni, hogy ez a vélekedés helytálló-e. Freybergnek fel kellett
volna ismernie, mennyire fontosak a repülőterek a németeknek, ha másért
nem, azért, mert az OL 2167-es Ultra-távirat figyelmeztette, hogy
Maleme és Heraklion leszállópályáira a németek a lehető legkorábban
zuhanóbombázókat és vadászgépeket akarnak telepíteni. Akárhogy is
történt, egyértelmű, hogy Freyberg erősen vonakodott minden
kezdeményezéstől.
Freyberg, amint azt Churchill megfigyelte, nem csüggedt a
közeledő légideszant támadás miatt. Wavellnek küldött május 16-i titkos
táviratában nem olyan ember hangja szólal meg, aki általa tudottan hibás
döntésnek – a malemei repülőtértől nyugatra fekvő terület védelmének
elmulasztásának – a foglya csak azért, hogy a szükséges
átcsoportosítással el ne árulja értesülései forrását.
Befejeztük Kréta védelmének tervét, és éppen visszatértem a védelem utolsó
szemleútjáról. Szemlémből jelentős bátorságot merítettem. A személyi állomány
mindenütt harckész, és a morál kiváló. Minden védművet bővítettek, az állásokat
a lehető legjobban ellátták drótakadályokkal. Negyvenöt tábori lövegünk van
állásban, a kellő mennyiségű lőszer felhalmozva. Mindegyik reptérnél két
gyalogsági támogató harckocsi (infantry tank). Lánctalpas és kerekes
gépjárművek kihajózása és kiosztása még folyamatban. 2-es leicesteriek
megérkeztek, Herakliont erősítik. Nem kívánok túl magabiztos lenni, de úgy
érzem, legalábbis jó eredménnyel fogunk helytállni. A Királyi Haditengerészet
segítségével bízom benne, hogy Krétát tartani fogjuk.

[120]
 Maleme. habár hivatalosan átvette a RAF, a haditengerészeti légi
fegyvernem (Fleet Air Arm) támaszpontja volt, üzemképtelen,
használatból kivont Fulmar és pótalkatrészek hiánya miatt földön ragadt
Brewster vadászgépekből álló gépparkkal. A két repülő-haderő
kifejezetten jól megélt egymás mellett. A készenléti sátor előtt
felfüggesztett hajóharang szolgált a légiriadók jelzésére, a nyugágyakat
viszont a Görögország eleste után a reptéren állomásozott RAF-tisztek
hozták, amikor Malemét tették meg a 30. repülőszázad Égei-tenger felett
járőröző Blenheimjei támaszpontjának. A RAF reptéri személyzetének
körében uralkodó enyhe undor a földi katonáskodás minden
megnyilvánulása iránt – láthatóan alig figyeltek a kézifegyver-kezelési
kiképzésen – általában dühítette a 22. zászlóalj új-zélandi gyalogosait,
különösen az után, hogy az utolsó megmaradt Blenheimek és Hurricane-
ek is Egyiptomba távoztak.
Maleme térségében, akárcsak a többi védelmi szektorban, a
katonák olyan mélyre ásták lövészárkaikat, amilyen mélyre csak a
talajviszonyok engedték. Az éjszakákat nem töltötték az árkokban,
nehogy gyíkok mászkáljanak rajtuk álmukban. Inkább pokrócba
burkolóztak, és a legközelebbi fa töve köré csoportosulva aludtak.
Nappal a legnagyobb életveszélyben a repülőterek köré telepített
Boforsok kezelői meg az élelemosztó teherautók sofőrjei voltak, mert a
száraz földutakon felvert porfelhő előbb-utóbb odacsalt egy-két
Messerschmittet.
Churchillnek igaza volt, amikor az új-zélandi kormányhoz intézett
táviratában kijelentette, az új-zélandi hadosztály katonái alig várják, hogy
„közelről, ember ember ellen” küzdhessenek meg az ellenséggel. Az
olajfák idilli árnyékában alaposan kipihenték magukat, a tavaszi
napsütéstől és a gyakori úszástól az Égei-tenger jáde-színű és kobaltkék
vizében új erőre kaptak. Teljesen kiheverték a görögországi hadjárat
hatásait.
A közeledő csata legfontosabb parancsnokai nem ilyen könnyen
nyerték vissza a lelki egyensúlyukat. Az első világháború veteránjaiként
ők sokkal idősebbek voltak a katonáiknál: Leslie Andrew alezredes, a
Viktória-kereszt tulajdonosa s a maroknyi új-zélandi hivatásos tiszt
egyike, aki a malemei repülőtéren a 22. zászlóaljat vezette; James
Hargest dandártábornok, az 5. dandár parancsnoka, a kerekképű
kefebajuszt és gömbölyded formáin általában pulóvert meg bő sortot
viselő politikus; Puttick dandártábornok, az új hadosztályparancsnok,
bőbeszédű, vörös hajáról és busa fekete szemöldökéről azonnal
felismerhető férfi; és végül maga Freyberg. Mindnyájan merész férfiak
voltak, de a vakmerőség már mindegyikből hiányzott. Közülük több is
hajlamos volt elveszni a lényegtelen részletekben. A hadviselésről
alkotott fogalmaik a Flandria lövészárkaiban átélt irgalmatlan darálóban
születtek. Csakhogy a krétai csatát, a hadviselés e forradalmian újszerű
fejleményét, olyan küzdelemként kellett megvívni, amelyben a gyors

[121]
reakciók, a világos gondolkodás és a könyörületet nem ismerő
elhatározások számítottak a legtöbbet. A lineáris védelem meg az adott
állás mindenáron való tartásának mentalitása sok, az első világháború
viszonyaihoz szokott elmében ott kísértett még, csakhogy itt súlyos
hátránynak bizonyult. Az összes dandár- és hadosztályparancsnok közül
csak a 10. új-zélandi dandár parancsnoka, Kippenberger ezredes, és a 4.
új-zélandi dandár parancsnoka, Inglis dandártábornok – mindketten
civilben jogászok – adta jelét tehetségnek a lényeg megragadására.
A görögországi kiürítés alatt Geoffrey Cox főhadnagy meglepetten
kapta rajta Hargestet, „azt a férfit, aki nyersen őszinte, gyakorlatias
gazdálkodónak mutatta magát”, a Háború és béke olvasásán. Hargest
érdeklődése a könyv iránt azonban korántsem volt idegen a
személyiségétől. „Erről a Kutuzov nevű fickóról olvastam éppen –
mondta a dandártábornok. – Az a fajta hadvezér, akitől érdemes tanulni.
Ő tudta, hogy a háborúban az állhatatosság és az állóképesség fontosabb,
mint bármekkora adag stratégiai érzék.”
Május 19-én röviddel sötétedés után – a csata előestéjén –, amikor
egy, a Szúdai-öbölben égő tartályhajó a Malaxa-földnyelven túl is
messzire bevilágította a tájat, Hargest ismét megosztotta legbelső
gondolatait Coxszal. „Nem tudom, mi vár ránk, csak azt tudom, hogy
olyan érzést ébreszt bennem, amit az előző háborúban nem ismertem.
Nem félelem ez. Valami egészen más, amit csak egy szóval tudok leírni:
rettenet.

[122]
 9. fejezet – „Pompás alkalom az ölésre”
(május 20.)
Május 20-án éjjel egy órakor Von Trettner ezredes, Student
törzsének hadműveleti osztályvezetője, felszaladt a tábornok Hotel
Grande Bretagne-beli hálószobájába, felébreszteni parancsnokát. A
láthatóan aggódó Trettner jelentette, hogy Krétától délre erős brit
haditengerészeti köteléket észleltek.19 Nem lehet, hogy ez azt jelenti, a
britek tudnak a német tervről, és légvédelmiüteg-hordozónak vonultatnak
fel hadihajókat a lassú mozgású Junkers 52-es csapatszállító repülőgépek
ellen? Gyors döntésre volt szükség. Az első repülőgépeknek a terv szerint
három órán belül kellett felszállniuk. Student arcán előbb zavar futott át,
majd kicsit gondolkodott, és csak ez után válaszolt: „Ez nem elég
nyomós ok terveink megváltoztatására vagy az én felébresztésemre. Jó
éjszakát.”
Addigra az Attika különböző repülőterei körül táborozó tizenhárom
ejtőernyős-zászlóaljat gépkocsioszlopok már a felszerelésükkel együtt
kiszállították a rájuk váró repülőgépekhez. A helyben összeszedett
kényszermunkások hadát irgalmatlanul hajszolva a német katonai
hatóságok – valamivel kevesebb mint négy hét alatt – rendbe hozták és
kibővítették a meglévő felszállópályákat, sőt több helyen teljesen újakat
is építtettek.
Az éjszaka meleg és fülledt volt, és az ejtőernyősök izzadtak szürke
álcaszínű ugróruhájukban, hiszen ugyanazt a vastag egyenruhát viselték,
mint egy évvel az előtt a narviki ugrásnál. Ahol ennyi ember nyüzsög a
sötétben, elkerülhetetlen a kavarodás. Néhány fegyverrel megrakott
ejtőernyős tartályt elejtettek, s ezek kiborultak. Az üzemanyag éppen
csak megérkezett, s a próbára járatott repülőgépmotorok bőgése miatt a
parancsszavak alig hallatszottak. Porfelhők takarták el a gépre szálláshoz
gyülekező szakaszok és századok mozgásának irányítására használt, zöld
sötétítőrátéttel takart zseblámpákat. A káoszt főként a szolgálatvezető
őrmesterek győzték le, üvöltve elmondott utasításokkal és szitkokkal.
Amikor már felsorakoztak a gépbe szálláshoz, a rohamezred
vitorlázó repülőgépen szállított csoportjának tisztjei nyugtalanító
jelentést kaptak. „Az ellenség szigeten állomásozó erejére vonatkozó
korábbi feltételezéssel szemben nem nagyjából 12.000, hanem nagyjából
48.000 fővel kell számolni.”
Az első repülőgép kigurult a pálya végére, azután várt. Amikor
ezek a hárommotoros Junkersek végül zörögve-dübörögve
előrelendültek, nehézkesen ugráltak a döngölt föld felszállópályán. A

19
Cunningham tengernagy összesen két csatahajót, öt cirkálót és tizenhat
rombolót vonultatott fel az esetleges csapatszállító hajókaravánok
megtámadására és az olasz flotta távoltartására.

[123]
motorok teljes erőre állítva erőlködtek, hogy levegőbe tudják emelni a
legfeljebb egy tucat ejtőernyősből és az ejtőtartályaikból álló rakományt.
A légcsavarok által felvert por zavarta a következő hullám
pilótáinak látását; meg kellett várniuk amíg a por elül. Még így is vékony
terrakotta porréteg rakódott a pilótafülke szélvédőjére. Ez a bonyodalom
– amelyet meglepő módon nem láttak előre – megzavarta a felszállás
ritmusát.
Miután a csapatszállító gépek egy utolsó nekilódulással
felemelkedtek a földről, pilótái és utasai már jobban láthatták a pirkadat
fénycsíkját a keleti látóhatáron. Az Athén fölött áthúzó gépeken a
fiatalemberek nyújtogatták a nyakukat, hogy legalább egy pillanatra
megláthassák a párába burkolózó, szürke város felett a fényben fürdő
Akropolisz fehér falait.
A Junkers hullámlemez törzsében a magas gallérú – leginkább
egymáshoz varrott vászonvirslikből összeállított középkori zekére
emlékeztető – mentőmellényt viselő ejtőernyősök örültek a hőmérséklet
csökkenésének. Később egy hang, erőlködve, hogy túlharsogja a
motorokat, belevágott a „Rot schein die Sonne” kezdetű Fallschirmjäger-
indulóba, és a többiek szinte azonnal követték.
Vörösen süt a nap, készüljetek!
Ki tudja, holnap fog-e sütni?
Repüljünk ma az ellenség ellen!
Fel a gépekre, fel a gépekre!
Bajtárs, vissza nincsen út!
A hetvenegynéhány vitorlázógép számára – mindegyiken a
rohamezred tíz-tíz katonája utazott – bizonyosan nem volt visszaút. Első
hullámként kicsivel hajnali négy után indultak, az ejtőernyősöket szállító
gépek előtt. Az egyik századnak, Genz főhadnagy parancsnokságával, a
Caneától délre telepített légvédelmi lövegeket és egy rádióállomást
kellett megtámadnia. Egy másik, Altmari százados vezetésével, az
Akrotiri-félsziget nyakánál, a Szúdai-öből mögött felállított üteget
„kikapcsolja”. Három század Maleme repülőterénél a Tavronitisz túlsó
partján leszáll.
A klausztrofóbiásan szűk, a vontatógép mögött a kötél végén hol
jobbra-balra dülöngélő, hol előre-hátra bólogató vitorlázógépek
belsejében a furcsa mozgás olyan érzéseket keltett az utasokban, amelyek
aligha fokozták a harci kedvet. Az ejtőernyős hadosztály törzsének egy
része szintén vitorlázógépen indult útnak, ám a parancsnokot Süssmann
tábornokot és közeli munkatársait szállító vitorlázó vontatókötele
magasan Aegina szigete fölött elszakadt. Süssmann lezuhant és halálra
Zúzódott, sorsát utóbb menthetetlenül Ikaroszéhoz hasonlították.
*

[124]
 A csapatszállítók fő köteléke Junkers 52-esek egymást követő
hullámai, alacsonyan repültek az Égei-tenger felett, melynek felszíne
csillogott az éles szögben beeső kora hajnali fényben. Végül a
pilótafülkében tartózkodók meglátták a horizonton a Fehér-hegység
ormait, körvonalukat eleinte egybemosta a távolság, de ahogy nőtt, úgy
vált mind határozottabbá. Később már a sziget partvonalát is kivehették.
Figyelmeztették az utasokat, ideje készülődni.
Amikor az ugrásirányító kinyitotta a gép oldalán az ajtót, a bevágó
szélroham fütyülése váltotta fel a motorok egyszerre álomba ringató és
nyugtalanító, lüktető zúgását. A „felkészülni!” vezényszóra az
ejtőernyősök felálltak végrehajtani az ezerszer gyakorolt mozgássort.
Miközben meghúzták rohamsisakjuk – a Wehrmacht
„szeneskanna” sisakjának perem nélküli, a fejhez szorosan illeszkedő
változatának – állszíját, a foguk között tartották a fehér szállal fonott
zsinórt, végén a fejük fölött húzódó rúdra akasztandó biztonsági
kapoccsal. Minden katona még egyszer megigazította térdvédőjét és
hevederzetét, majd ellenőrizte jó esetben Schmeisser géppisztolyát, de
sokszor csak a pisztolyát, amely egyetlen önvédelmi eszköze lesz
mindaddig, amíg földet érés után nem talál egy fegyverekkel megrakott
ejtőtartályt.
Az ugrási parancsra várva egyesek behunyt szemmel gyűjtöttek
erőt, mások idegesen viccelődtek, s nem tudtak ellenállni a kísértésnek:
nyakukat nyújtogatva és felszerelésük béklyójában nehézkesen oldalra
fordulva igyekeztek legalább egy pillantást vetni a gép oldalablakán vagy
a pilótafülke szélvédőjén át az elsuhanó hegyekre. Mindenki érezte,
amikor a magasságot gyűjtő repülőgép beleremegett az erőlködésbe,
majd bedőlt és már rá is fordult a ledobási zóna megközelítési irányára.
A tucatnyi ejtőernyős, miután a kapoccsal beakasztotta a rúdra
ernyője kioldó zsinórját, a géptörzsben sorba állt egymás mögött.
Megszólalt az elektromos hangjelző, és az ugrásirányító elordította
magát: „Gyerünk!” A szorosan egymás mögött álló katonák lökdösődve
előrecsoszogtak, s gyors egymásutánban megragadták az ajtó két oldalán
a függőleges kapaszkodó rudat, hogy a jellegzetes, szétterjesztett kezű és
lábú – „feszület” – pózban kivessék magukat a levegőbe. A sorban
mögötte álló ejtőernyős arca egy pillanatra egy vonalba került az ugró
bakancsának sarkával, de egy pillanattal később a légáram már el is
rántotta az ugrót a repülőgép farka felé.
A malemei repülőteret őrző új-zélandi gyalogszázad, valamint a
RAF és a haditengerészeti légierő ott ragadt katonái számára a május 20-
ai virradati riadó nem sokban tért el az előző napok hajnali
harckészültségeitől. A kora hajnali csendben szellő sem mozgatta meg a
vékony ködpárát. Az emberek markukba rejtve szívták a cigarettájukat a
lövészárkok mellvédjei mögött.

[125]
 A május 17-re előre jelzett légideszant-invázió elmaradt, tehát
sokan meggyőzték magukat, hogy egyáltalán nem is kerül rá sor. A
legutóbbi néhány napon azonban a „stírölő masina” – egy hosszú, vékony
törzse miatt „repülő ceruzának” becézett Dornier – reggel nyolcas
rutinlátogatását mindig több heves légitámadás követte.
A Stukák és a Messerschmittek a légvédelem állásaira
összpontosítottak. A parti úttól közvetlenül délre magasodó 107-es
magaslaton (Hill 107) beásott nehezebb lövegeket Weston tábornok
királyi tengerészgyalogosai kezelték, míg a repülőtér körüli tíz Bofors
gépágyút vagy a Királyi Tüzérség (Royal Artillery) egyik könnyűütegétől
odavezényelt tüzérek, vagy ausztrálok, akik sokat heccelték a RAF
kedveszegett reptéri személyzetét. „Hol a rohadt légierő, spiccecskék?”
[az angol Pom szó spicc kutyát is jelent, de a Pom vagy a Pommy az
angolok gúnyneve Ausztráliában; a ford.], rikoltoztak át a leszállópálya
túloldalára.
Weston ragaszkodott a teljes légvédelem tüzének összefogott
vezetéséhez a Szúdai-öböl északi oldalán berendezett tűzvezető
központból. Heraklionnal ellentétben – ahol a gépágyúk nem nyitottak
tüzet, hanem kivárták a legkönnyebben lelőhető légi célok, a
csapatszállítók érkezését – Maleménél nem engedték lapulni a rosszul
álcázott Boforsok kezelőit. Ennek következtében a könyörtelen
légicsapások olyan alaposan helybenhagyták őket, hogy a döntő
pillanatban még a néhány megmaradt sem tudta felvenni a harcot.
Május 20-án, kedden, a Szúdai-öböltől nyugatra, a part menti
síkságon a szokásosnál korábban, röviddel reggel hat után kezdődön a
bombázás. Közvetlenül az első gépek érkezése előtt ezt jegyezték be a
22. zászlóalj hadinaplójába: „Szokásos földközi-tengeri nyári nap.
Felhőtlen égbolt, szél nincs, tökéletes látási viszonyok: pl. a 20 mérföldre
[32 km] délkeletre magasodó hegyek részletei könnyen kivehetőek”.
Az első légitámadás hasonlított az előző napiakra, majd nagyjából
7:30-kor rövid szünet következett, és a védőkkel közölték: lefújták a
készültséget. Freyberg, titkos információforrása védelmében, senkivel
sem közölte, hogy a németek elhalasztották a május 17-re előirányzott
hadműveletet, így tehát kevesen tulajdonítottak jelentőséget az aznap
reggeli eseményeknek.
„A katonák olyan mértékben hozzászoktak a napi
»gyűlölködéshez« – folytatta a 22. zászlóalj naplóvezetője –, hogy amint
a repülőgépek eltűntek a tenger felett, az emberek elindultak felsorakozni
a reggeliért, amelyet a támadás alatt végig készítettek a szakácsok.”
Maleme repülőterén a RAF-szerelők közül sokan még azzal sem
fárasztották magukat, hogy a puskájukat magukhoz vegyék.
Az új-zélandiak, akikre botcsinálta gyalogsággá képzésüket bízták,
egyébként sem jutottak sokra velük. Az egyetlen pont, amelyben a két fél
meg tudott egyezni, az volt, hogy a RAF katonáit evakuálni kellett volna,
[126]
amint néhány nappal korábban az utolsó repülőgépet is visszarendelték
Egyiptomba.
Közvetlenül nyolc óra előtt nagy motorok zúgása kezdett
hallatszani: „dühös búgás”. A híradás olyan gyengén működött, hogy
erről az ellenséges repülőkötelékről, amelyet a néhány kilométerrel
beljebb, Maleme mögött egy dombra telepített radarállomás jóval
érkezése előtt észlelt, Weston Szúdai-öböl parti központja egyáltalán nem
kapott jelentést. A légi veszély jelzésére a repülőtéren a pilóták régi
készenléti sátránál lógó hajóharangot verték meg vadul.
Richthofen VIII. légi hadtestének második támadó hulláma
kétmotoros bombázókból, Dornier 17-esekből és Junkers 88-asokból állt,
ezeket pedig mélyrepülésben géppuskázó vadászgépek követték. Lenn a
földön mindenki lélekszakadva rohant a repülőtér széli tamariszkuszok és
olajfák takarásában ásott óvóárkokba. A fő csapást ismét a beásott Bofors
gépágyúkra mérték. A lövegkezelőket annyira megrendítette az újabb
légitámadás, hogy csak egyetlenegy gépágyú viszonozta a repülőgépek
tüzét, és az is pontatlanul. A támadás tetőpontján egy egészségügyi
csoport – hősies bátorságot tanúsítva az ellenség jelenlétében – áthajtott
mentőautójával a leszállópályán, hogy segélyben részesítsen egy csapat
súlyosan sebesült katonát.
A katonák minden felrobbanó bomba légnyomását gyomrukra mért
visszafogott ökölcsapásként érzékelték, és fejük fájni kezdett a
szakadatlanul ismétlődő lökésektől. Sokan, sokat írtak már a Stuka
zuhanóbombázó lélektani hatásáról: szirénával azért szerelték föl, hogy
fokozzák az áldozatok félelmét. Krétán azonban sokakat sokkal inkább
terrorizáltak a fák koronájának magasságában sivítva bőgő motorral
váratlanul megjelenő Messerschmitt vadászgépek.
Közvetlenül a támadás véget érte után – egy őrmester a röpke
csöndet a „baljós, kesernyésen csípős és fenyegető” jelzőkkel jellemezte
– furcsa formájú, a vége felé csúcsosan keskenyedő szárnyú repülőgépek
húztak át alacsonyan a reptér fölött. Azok az új-zélandiak, akik a 22.
zászlóaljból a füst- és porfelhőn át látták, gyakorlatilag kórusban
kiáltottak fel: „Vitorlázógépek!”
Mikor a vitorlázógépek átvágtak látómezejükön – legtöbbje
meredeken ereszkedve a Tavronitisz köves medrében igyekezett leszállni
– a gyalogosok minden rendelkezésre álló kézifegyverrel tüzet nyitottak
az árkaikból. Olyan pattogó-csattogó zaj robbant ki, mintha petárdák
sokasága robbant volna egyszerre. Több vitorlázó repülőgép összetört a
széles, majdnem teljesen száraz folyómederben, sok utasuk már ekkor
megsebesült. Egy a hídnak ütközve állt meg. Néhány esetben az új-
zélandiaknak sikerült eltalálniuk a pilótát. Az egyik ilyen vitorlázó,
amelynek agyonlőtték a pilótáját, orral előre fúródott a földbe, hasa pedig
sziklának ütközött, mire kettétört a törzs. A géptörést egyetlen ember élte

[127]
túl, Franz-Peter Weixler haditudósító, az első világháború nyugati
frontját megjárt veterán, aki leghátul, a faroknál ült.
Összesen kb. negyven csapatszállító vitorlázó szállt el a Tavronitisz
torkolatánál és a folyómeder felsőbb szakaszán. A rohamezred I.
zászlóaljának jelentős hányadát hozták annak a Koch őrnagynak a
parancsnokságával, aki egy évvel korábban az Eben Emael elleni
támadást vezette, továbbá az ezredtörzset és a III. zászlóalj részeit.
Hamarosan motorok erősödő zúgása közeledett, már-már túl lassan
ahhoz, hogy repülőgépek zaja legyen. Ezek voltak az Öt évvel korábban,
Madrid elleni kérlelhetetlen bombázó ingajáratuk idején „villamosnak”
csúfolt Junkers 52-esek.
*
Freyberg tábornok villájában a szokásos napi tevékenység folyt,
amikor nyolc óra előtt megérkezett Monty Woodhouse egy üzenettel. A
tábornok meghívta, reggelizzen vele.
„Nem valami fényűző reggeli volt – emlékezett vissza Woodhouse
–, de jobb volt, mint amit már jó ideje reggelenként ettem.” Az étkezés
félidejében Woodhouse felnézett, és „azt láttam, hogy a kék ég megtelt
német repülőgépekkel. A tábornok csendben ette tovább a reggelijét. Na,
most mit tegyek? Udvariatlanság, sőt függelemsértés lett volna
félbeszakítani.”
Amikor Woodhouse végül összeszedte a megszólaláshoz szükséges
bátorságot, Freyberg felnézett, morgott valamit, majd az órájára nézett.
Halálpontosak! – közölte. Kissé meglepettnek tűnt a német pontosság
láttán, majd visszatért a reggelijéhez.”
Freyberg hidegvére az ellenséges légi armada megpillantásakor
megfelelt a legkülönb brit hagyományoknak. „Magatartása azt sugallta –
írta Woodhouse –, hogy a rendelkezésére álló értesülések alapján már
minden szükséges előkészületet megtett, és immár nem tehet többet,
minthogy hagyja a beosztottait megvívni a csatát.”
Ez a rendíthetetlenség dicséretes lehetett a görögországi
visszavonulás hirtelen kirobbanó pánikjai idején, de azért meglehet, hogy
a légideszant invázió reggelén mutatott nyugodt, laza viselkedés nem a
sürgősség alkalomhoz illő tudatáról árulkodik egy olyan csatában,
amelyet mindenekelőtt az a gyorsaság döntött el, amellyel a felek az
eseményekre reagáltak. Valamilyen okból a régóta várt támadás
megindulásának hírét nem juttatták el a heraklioni csoportosításhoz, ott
tehát a 14. gyalogdandár törzse délután kettőig mit sem sejtett a Canea
körül akkor már javában tomboló küzdelemről.
A Creforce törzsének tisztjei főnöküknél látványosabban
kimutatták érzelmeiket, amikor meglátták a vitorlázókötelék egy részét.
Ezeket a gépeket nagy magasságban, kinn a tenger felett oldották le a

[128]
vontatókötélről, s körözve-ereszkedve közelítették meg a partot. Egy
tucatnyi suhogó szárnnyal, alacsonyan repült át a Creforce vezetési
pontja fölött, hogy onnan kevesebb mint egy mérföldre [1,6 km] északra
leszálljanak az Akrotiri-félsziget sziklás terepén. Hat közvetlenül
Venizelosz sírja – és a northumberlandi huszárok ezredtörzsének vezetési
pontja – mellett ért földet Profitiliasznál, Másik négy egy ál-
légvédelmiütegnél szállt le, mindössze negyed mérföldnyire [400 m] a
kőbányától.
Bár létszáma súlyosan leapadt és felszerelése is hiányos volt, a
northumberlandi huszárezred gyalogosan harcoló B lovasszázada
késedelem nélkül felvette a harcot Altmann százados századával. Az
egyik vitorlázógépet már a levegőben felgyújtották, és lezuhant; a három
embert, aki csodálatos módon előjött a lángok közül, azonnal lelőtték.
Egy másik vitorlázó felrobbant, miután egy szerencsés lövés eltalált
benne egy kézigránátos ládát. Egy harmadik tízfőnyi személyzete
megadta magát, amikor a brit katonák földet éréskor azonnal
megrohanták – egy fegyvermester szerelő vezetésével. Volt olyan német
raj, amelyet irgalmatlanul halomra lőttek, miután az egyik német fehér
zászlót lobogtatott, társai viszont lőni kezdtek. Altmann holttestét
sohasem sikerült azonosítani.
Az első összecsapást túlélő ejtőernyősök egy része a Venizelosz
síremléke mögötti olajfaligetbe menekült, a délelőtt későbbi óráiban
apró, óvatos rohamok sorával kellett kifüstölni őket. Mielőtt átmásztak
volna egy habarcs nélkül rakott kőfalon, a huszárok
parancsnokhelyettese, David Barnett őrnagy óvatosságból botra tűzve a
fal pereme fölé emelte a sisakját. Semmi sem történt. Mikor már ő maga
emelkedett fel, hogy átnézzen a fal túlsó oldalára, puskalövedék találta
homlokon, és azonnal meghalt.
A Creforce vezetési pontjához legközelebb földet érő ejtőernyősök
az ál-légvédelmiüteg szögesdróttal kerített, homokzsákkal megerősített
állásaiba húzódtak. A northumberlandi huszárok több katonát is
veszítettek, amikor megpróbálták elfoglalni ezeket az árkokat:
kézigránátjuk nem lévén, nem is remélhették,.hogy kiverhetik onnan a jól
felfegyverzett németeket. A többi lovasszázad a félszigeten szétszórva
állomásozott, többnyire más lövegállásokat őrizték, tehát erősítést a
walesi ezrednek a Creforce vezetési pontján túl állomásozó zászlóaljától
kellett kérni.
Miközben a Creforce-parancsnokság kőfejtője fölötti dombon az
ott állomásozó brit alegységek felvették a harcot a vitorlázógépen
érkezett légideszantcsoportokkal, Freyberg törzstisztjei az érzések
döbbenetből, rémületből és elbűvölt szakmai érdeklődésből kevert
elegyével figyelték a parti síkságon eléjük táruló panorámaszerű látképet.
A légiflotta a tenger fölött közeledett, és „az égboltot megrázta motorjaik
dübörgése”. Amikor először meglátták a folyamatosan megjelenő fekete
pontok sorait a csapatszállító gépek mögött, több megfigyelő is azt hitte
[129]
egy pillanatig, hogy a gépeket eltalálták, és most füstcsíkot húznak
maguk mögött, a pontok azonban eltávolodtak egymástól, és látható
rándulással ernyők nőttek belőlük: fehér az ejtőernyősök és vörös, zöld
vagy sárga a fegyverrel, felszereléssel, lőszerrel vagy élelemmel
megrakott ejtőtartályok fölé. David Hunt Beamish repülő ezredes mellett
állt, s hallotta, ahogy Beamish maga elé mormogja: „Micsoda rendkívüli
látvány! Úgy néz ki, mintha eljött volna a világvége.”
Perceken belül a parti sávban itt is, ott is kirobbanó lövöldözés a
világos határvonalakat zavarba ejtően nélkülöző csatatérré változtatta a
békés mediterrán tájat. Távcsövén Hunt és Beamish füstpamacsokat látott
felbuggyanni az olajfaligetek fölé, és itt is, ott is furcsa fehér foltokat,
ahol ejtőernyő akadt fenn fán vagy távírópóznán.
Miközben a rangidős tiszteknek H. G. Wells víziója jutott eszébe,
és a frontok nélküli háború káoszától tartottak, az ifjabb tiszteken és
katonákon sokkal kevésbé vett erőt a rémület. Ők visszanyerték az
önbizalmukat, és úgy láttak neki az ejtőernyősök ölésének, mintha az
valami veszélyes, ám ugyanakkor felvillanyozó vásári erőpróba lenne.
Az új-zélandi tisztek utasították katonáikat, az ejtőernyősök
bakancsára célozzanak, mert a leszállók látszólag lassan, valójában
meglehetősen gyorsan ereszkedtek alá. Ez a levegőben megránduló, majd
hevedereiken tehetetlenül lógva maradó, s a földet éréskor összeroskadó
alakok nagy számából ítélve bevált. Halotti lepelként saját ejtőernyőjük
takarta be őket.
A német ejtőernyő hevederrendszerének kialakítása bizonyosan
nem segített szorongatott helyzetükben az ugróknak. A zsinórok a
lapockák magasságában elhelyezett központi váll részhez csatlakoztak,
tehát minden katona úgy függött ernyője alatt, „mint a grabancánál
megragadott kiscica”. És bár a kezük szabadon maradt, hogy
használhassák a Schmeisserjüket – vagy egyikük a jelzőkürtjét –, alig
gyakorolhattak befolyást ereszkedésűk sebességére és irányára. Sorsuk
pedig mindennél inkább azon múlt, hol értek földet: nem védelmezett
területen, vagy a malemei és galatászi szektorban rájuk váró új-zélandi
gyalogság puskacsövei előtt.
A legtöbb ejtőernyősben a gondolat, hogy a levegőből ugranak le, s
lebegve ereszkednek alá megtámadni ellenségüket, a legyőzhetetlenség
érzését ébresztette. Hogy e helyett most kiderült, ennyire sebezhetőek, az
mind közül a leginkább zavarba ejtő megrázkódtatásként érte őket.
Sokuk a háború szabályainak égbekiáltó megsértéseként élre meg, hogy a
védők olyankor is lőnek rájuk, amikor ők nem tudják viszonozni.
*
Maleméné1 a támadó repülőgépek szándékosan vigyáztak, nehogy
kárt tegyenek a leszállópályában. A készenléti sátrat meg az előtte álló
nyugágyakat azonban szitává lőtték és széthasogatták a lecsapó

[130]
vadászgépek sorozatai, és a reptér körüli védőállásokat is alaposan
megbombázták. A mozdulatlan levegőben hosszan megmaradtak a sárga
porfelhők, ezért a repülőtér körüli árokrendszerben sok új-zélandi nem
látta a gyorsan áthúzó, a Tavronitisz medrében és körülötte leszálló
vitorlázógépeket.
A RAF földi személyzetéből itt maradt katonái közül sokan még
mindig ott lapultak. ahová a légitámadás elől húzódtak, ők még akkor
sem néztek fel, amikor már a motoros csapatszállítók egymást követő
hármas alakzatai is dübörögve föléjük értek, s ontották magukból
rakományukat. Aki mégis felemelte a fejét, meglátta a nagyjából 300 láb
[kb. 92 m] magasságban nyíló „paraplékat”, ahogy maguk között hívták
az ejtőernyőket. Több ernyő is olyan hamar nyílt ki, hogy beleakadt a
repülőgép farkába, néhány esetben pedig a V alakzat vezérgépéből ugró
katonákat elütötte a két hátsó gép valamelyike.
A csata első néhány percében az új-zélandi 22. zászlóalj C százada,
három szakaszával a leszállópálya északi, nyugati és déli oldalán, minden
látókörébe kerülő célpontra lőtt. A nyugati oldalon, a Tavronitisz
medréhez közel beásott szakasz kénytelen volt áthelyezni tüzét a
tengerparthoz közel leszállt vitorlázógépek felől közeledő előrenyomuló
csoportokra. A következő órában megölték a német századparancsnokot,
Von Plessen főhadnagyot, és katonái közül egy tucatnyit.
A németek terve máris egyértelműen kiderült: a Tavronitiszen túlra
igyekeztek ledobni katonáikat, majd a folyómeder biztosította holtteret
használták a repülőtér elleni támadásaik megindulási terepszakaszának.
Stentzler őrnagy II. és Gericke százados IV. zászlóalj át ejtőernyővel
dobták le, jóval Andrew alezredes a 107-es magaslaton berendezett
harcálláspontján túl, annak látókörén is kívül.
Eugen Meindl vezérőrnagy, II. rohamezred parancsnoka
közvetlenül Gericke mögött ugrott. Meindl nem volt hajlandó a törzsét
hozó vitorlázógépen utazni. Ragaszkodott hozzá, hogy az ejtőernyős
ugrással bizonyítsa, ugyanolyan alkalmas testileg, mint bármelyik ifjú
tiszt.
A 107-es magaslat nyugati oldalán az új-zélandi zászlóalj D
százada állásaiból rálátott a folyómederre. A század gyors, pontos tüzével
komoly vérengzést vitt véghez Koch őrnagy vitorlázó repülőgépen
szállított katonáinak soraiban. Az új-zélandi századparancsnok javasolta,
hogy a 107-es magaslaton beásott két 4 hüvelykes [102 mm] partvédő
ágyút fordítsák a Tavronitisz hídja körüli vitorlázó-leszálló terület ellen,
de elöljárói elutasították az ötletet, mondván az üteget „tengeri célpontok
ellen állították be”.
A magaslattól keletre található többi löveg – az Egyiptomból a
szigetre szállított negyvenkilenc löveg legtöbbje zsákmányolt olasz 75
mm-es tábori ágyú volt, irányzék nélkül – viszont nem segíthetett, mert a

[131]
nyílt parton kívül máshová csak nagyon korlátozott kilövéssel
rendelkeztek.
A rohamezred törzséhez tartozó Braun őragynak hamarosan
sikerült a híd mindkét oldalán ejtőernyősöket átszivárogtatnia a
folyómedren. Az ezért a szektorért felelős új-zélandi szakasz csak
korlátozott mértékben tudta belőni a terepet, és a közvetlenül mögöttük a
RAF-táborban kialakult zűrzavar sem erősítette helyzetet. Meindl őrnagy
imponáló gyorsasággal látta át a helyzetet, és ragadta magához a
kezdeményezést. Kikövetkeztette, hogy bármit is jelentett korábban a
légi felderítés, a váratlanul megjelent ellenséges csoportosítás fő ereje
Maleme és Canea között áll. Valamely különleges okból elmulasztották
megerősíteni a Tavronitisz vonalának védőit. A németek szempontjából
az erősítések érkezésének, sőt a megmaradásnak a kulcsa a repülőtér, a
repülőtér kulcsa viszont a 107-es magaslat. Tehát amíg Braun emberei
továbbra is a repülőtér balszárnyát tartották nyomás alatt, a tábornok
Stentzler II. zászlóalját a jobbszárnyon széles ívű átkaroló hadmozdulatra
küldte, hogy hátulról foglalják el a 107-es magaslatot.
Csakhogy Meindl a földet érését követő egy órán belül kétszer is
megsebesült, előbb csak könnyen, de másodszor a mellkasán. És
nagyjából ugyanakkor Koch őrnagy is kiesett a harcból, mert súlyos
fejsebet kapott a Tavronitisz medréből a 107-es magaslat ellen indított
sikertelen támadás során. A rohamezred kezdte elveszíteni parancsnoki
kara többségét: egyedül Koch zászlóaljából tizenhat tiszt esett el, és hét
sebesült meg. Ezzel együtt csakhamar szertefoszlott a brit tisztek azon
megnyugtató teóriája, mely szerint a német katonák összeomlanak, ha
nem megy minden tervszerűen.
*
Amíg a rohamezrednek a 107-es magaslat nyugati oldalán földet ért
részei a folyómederben fedezéket találtak a védők tüzének java elől,
Scherber őrnagy III. zászlóaljára, amelyet nagyjából két kilométerre
onnan, a repülőtér Canea felőli oldalán dobtak le, az ugrás pillanatától a
lemészárlás várt.
Scherber katonáinak döntő többsége az új-zélandi hadosztály
műszaki különítményének és a 23. zászlóaljának a jól álcázott állásai
között ért földet. Egyik csoportjuk egyenesen a zászlóalj-parancsnoki
harcálláspontra ugrott. Leckie alezredes ötöt ölt meg, adjutánsa pedig, az
íróasztalául szolgáló ládánál ülve, felállás nélkül lőtt le kettőt.
Mindenfelől diadalittas „Elkaptam a fattyút!” kiáltások
hallatszottak. Sehonnan sem szélesebb jókedvvel, mint a modhioni
Tábori Büntetés-végrehajtási Központ (Field Punishment Centre)
korábbi bentlakói által védett árkokból, a műszakiak szárazföld felőli
oldaláról. Az elítélt katonáknak puskát adtak, és megígérték nekik, ha jól
harcolnak, kegyelmet kapnak, majd szabadon engedték őket, hadd

[132]
vadásszanak a környéken szétszóródott ejtőernyősökre. Hatvan fogoly
száztízet ölt meg kevesebb mint egy óra alatt.
Azok a németek, akik túlélték a földre ereszkedést a kereszttűzön át
a nem várt ellenállás miatt kétszeresen összezavarodva érkeztek a harcba.
Egyesek háztetőre zuhantak, mások olajfák ágai közé. Ott lőtték le őket,
mielőtt még idejük lett volna kivergődni a hevederzetükből. A fennakadt
testek lassan himbálództak, mint a korábbi századok út menti bitófáin az
akasztottak.
Amíg a fegyvereiket meg nem találták, még azok is csak alig tudták
hatásosan felvenni a harcot, akik sebesülés nélkül, észrevétlenül értek
földet valamelyik szőlőskertben vagy árpaföldön. Ha pedig egy
fegyverszállító ejtőtartály nyílt terepre hullott, tartalmának megszerzése
halálos bújócskává vált, Scherber, az adjutánsa és négy
századparancsnoka közül három, valamint majdnem négyszáz katonájuk,
elesett. A parancsnokok közül egyedül Horst Trebes főhadnagy úszta
meg sebesülés nélkül.
*
A malemei és a szúdai szektorban a másik legfontosabb német
hadműveleti cél a Caneától délnyugatra húzódó Ajia-völgy volt, amelyet
az ajiai börtön alacsony fehér épületeiről Börtön-völgynek neveztek a
csata alatt. A Galatász falutól egy kilométernyire északra álló magaslatok
azoknak a kerek, száraz domboknak a sorába tartoztak, amelyek a völgy
megművelt földjeit elválasztották a tengerről. Ezekről a magaslatokról rá
lehetett látni a börtönre.
Galatászban rendezte be állásrendszere központját az új-zélandi
hadosztály csapattöredékekből rögtönzött 10. dandárja, amely például
mindössze egyetlenegy teherautóval rendelkezett. A dandárparancsnok,
Kippenberger ezredes vezetési pontján egyetlen rádió sem volt. Ebben a
roppant vegyes összetételű seregtestben a két új-zélandi tábori
tüzérezred, a hadosztály üzemanyag-kezelő százada és egy szállítószázad
gyalogsággá átszervezett maradványaiból összeállított vegyes zászlóalj
volt, Az ágyú nélküli tüzérek a „gyalüzérek” csúfnevet kapták.
Kippenberger két görög ezred fölött is parancsnokolt – mindkettőt
szánalmas fegyverzet és vezetés jellemezte. A katonai hatóságok
hibájából fejenként mindössze három tölténnyel rendelkező 6. görög
ezred keresztben állta el a Canea [elé vezető völgyet, míg a 8. görög
ezred – az első világháborús zsákmányból származó osztrák-magyar
Steyr puskákkal – veszélyesen elszigetelt hadállást foglalt az Ajia-tótól
délre. Kippenberger így idézte fel a görög ezredparancsnok mellé
tanácsadóként rendelt összekötő tisztjénél tett látogatását: „Nem
mondtam meg neki, hogy máshol kifejtettem, a 8-as görög csak egy kör a
térképen, és gyilkosság ilyen katonákat efféle állásban hagyni.” (Ez a
görög ezred rácáfolt a brit és új-zélandi tisztek pesszimizmusára, mert
megdöbbentő szívóssággal küzdött.)
[133]
 Szintén a völgyben, de annak északi oldalán állomásozott az új-
zélandi hadosztály gyalogságként harcoló lovassága, majdnem kétszáz
katonával. Az a zászlóalj, amelyet Kippenberger Görögországban
vezetett, a 20., egy újabb, a tengerről jövő támadás ellen alakított,
tartalék csoportosítás részét képezte. Amint Kippenberger utóbb
panaszolta: „ahol a létfontosságú első napon az égvilágon semmit sem
csináltak”.
Kippenberger, bár az egyik legtehetségesebb új-zélandi tiszt volt,
mégis elkövetett egy döntő súlyú hibát: magába a börtönbe nem
vezényelt helyőrséget. Saját szavai szerint „a mi apró ágyúink tüzére
érzéketlen, masszív négyszögletes épülettömb. Parancsnokáról
gyanítottuk, hogy németbarát, és annak is bizonyult. Nem emlékszem,
hogy valaha akár csak mérlegeltük volna [a börtön] megszállását.”
*
A bombázók és vadászgépek kora reggeli támadásai után
Kippenberger megborotválkozott, majd a vezetési pontjául szolgáló kis
galatászi ház előtti fák alatt. kezdte elfogyasztani kifejezetten pocsék
zabkásáját. Egyszer csak káromkodást és izgatott felkiáltásokat hallott,
felkapta a fejét, és meglátott négy vitorlázógépet: „Zajtalanságukkal
kimondhatatlanul fenyegetőek voltak.” Az ezredes elkiáltotta –
„Fegyverbe! Majd beszaladt a házba, s fel az emeletre a puskájáért.
Ezek a vitorlázók Süssmann tábornok immár vezető nélkül maradt
törzsét hozták, és a börtön meg az Ajia-tó között szálltak le. Szinte
azonnal követték őket a 3. ejtőernyősezred három zászlóalját és a
hadosztály utászzászlóalját ledobó motoros csapatszállítók.
Akárcsak Meindl vezérőrnagy, a hadosztály törzs főnöke, gróf Von
Uxküll őrnagy sem volt hajlandó vitorlázógéppel indulni Krétára, hanem
ő is ragaszkodott az ejtőernyős ugráshoz. Megszokott stílusából jottányit
sem engedve szorosan szemgödrébe illesztette a monokliját, mielőtt
kivetette magát a Junkers 52-es ajtaján, és később váltig állította, hogy az
a helyén is maradt még a földet érés pillanatában is.
A 3. ejtőernyősezred sok-sok tagja számára azonban korántsem a
derű jellemezte az ugrást. A III. zászlóalj jelentős része a 18. és 19. új-
zélandi zászlóalj alaposan álcázott állásai között ért földet, és Scherber
Malemétől keletre ledobott katonáihoz hasonló sorsra jutott. A 19.
zászlóalj árkait olyan sikeresen álcázták, hogy Fletcher tizedes és a raja
növekvő izgalommal figyelte, amint az egyik elsőnek leszállt ejtőernyős
egyenesen feléjük kezd kúszni egy kisebb szántóföldön át, abban a
hitben, hogy takarják a barázdák. Egészen addig nem lőttek, amíg a
német bárom méterrel előttük fel nem emelte a fejét. Az első lövés csak
megsebesítette. „Rikoltozott és visított, mint a disznó, ha elvágják a
torkát, és kegyelemért rimánkodott. Mi meg is adtuk neki a kegyelmet –
egyet egyenesen a kobakjába.” Az erről az összecsapásról készült legtöbb
beszámoló, akárcsak a máshol folyó harcokról szólók, a találatok
[134]
számával dicsekszik, és lesből lövő vadkacsa- meg nyúlvadászathoz
hasonlítja a mészárlást, Kippenberger feljegyezte: „a 19. zászlóalj
jelentette nekünk, hogy 155 ejtőernyőst öltek meg, majd – némileg
mentegetőzve – hozzáfűzte, hogy kilenc foglyot is ejtettek.”
A 6. görög ezred, amelynek állásai Galatásztól a völgyet
keresztezve húzódtak. olyan helyzetben találta magát, hogy az ellenség
körülötte mindenhol földre szállt. Ám az ezredparancsnok nem osztatta
ki az előző napon kapott lőszert, s ezért a kiképzést alig kapott katonák –
nem meglepő módon – szétszaladtak.
Kippenberger törzsének főnöke, Bassett százados, igyekezett
összeszedni közülük, amennyit tudott. Másnap reggel a megmaradtak
közül kétszázat átadott egy „szőke hősnek” – Michael Forresternek, a
Királyné Ezrede (Queen’s Regiment) és a brit katonai misszió tisztjének.
Az új-zélandi hivatalos történeti monográfia és a többi munka zöme is
tévesen azt közli, hogy Forrester aznap reggel átvette a parancsnokságot,
és rohamra vitte a görögöket. Valójában az történt, hogy előző este tért
vissza Heraklionból Péter herceg Daratszosztól északra álló, öbölre néző
házába. Ott csak Markoszt, a szakácsot találta.
Amikor reggeli előtt borotválkozott, látta a tömeges ejtőernyős
ugrás kezdetét, mire puskát ragadott, és először abban a harcban vett
részt, amelyet az öböl túlsó oldalára telepített 7. általános tábori kórházat
(7th General Field Hospital) megtámadó ejtőernyőscsoporttal vívtak,
majd az új-zélandi vegyes zászlóalj harcrendjének főként sofőrökből álló
tengerparti szárnyához csatlakozott.
Daratszoszon túl mindössze a Királyi Tüzérség egyik
könnyűütegének egy lövegszakasza maradt, teljesen védtelenül. Von der
Heydte százados ejtőernyőseinek egy csoportja oldalról megrohanta a
lövegállást, s mivel a tüzérek nem rendelkeztek személyi fegyverrel,
többen elestek vagy megsebesültek közülük, kiverték őket állásukból, és
az egyik tábori löveg is elveszett. Az ágyút örömmel használatba vevő
ejtőernyősök azonnal lőni kezdtek zsákmányukkal egy közeli, brit
gyalogság által védett tanyát.
A völgyben majdnem öt kilométerrel feljebb Liebach őrnagy
utászzászlóalját az Ajia-tó nyugati oldalán dobták le. Egyes részei a 8.
görög ezred nyakába pottyantak. Ennek az ezrednek a legtöbb katonája
olyan hősies bátorsággal és hatékonyan védte a rájuk bízott
terepszakaszt, amilyet Kippenberger előzőleg nem nézett ki belőlük.
Heydte I. zászlóaljának fennmaradó része, valamint Derpa őrnagy II.
zászlóalja gyakorlatilag ellenállásba nem ütközve ért földet az Ajia-tó és
a börtön között, amelyet azonnal meg is szálltak. Alig mertek hinni a
szerencséjükben, de immár rendelkeztek szilárd, jól védhető
támaszponttal, segélyhellyel a sebesültek számára, és vízforrással is.
*

[135]
 A közvetlenül Galatász előtt magasodó „Rózsaszín dombról” nézve
úgy festett, mintha „az egész völgyet beborítanák az elhagyott
ejtőernyők, mint valami óriási gombák”. Kippenberger és a hadosztály
üzemanyag-kezelő századának katonái jól látták a futólépésben
gyülekező, az ejtőtartályokból felfegyverkező ejtőernyősöket. Kívül
voltak az új-zélandiak fegyvereinek hatásos lőtávolságán. Csak kevés, a
zömtől elszakadt ejtőernyős szállt le elég közel ahhoz, hogy érdemes
legyen rálőni, A csata első perceiben Kippenberger becserkészett egy
magányos lövészt a falu szélén, és közvetlen közelről lelőtte.
*
Galatásztól alig két kilométernyire északkeletre táborozott a 3-as
huszárok (3. King’s Own Hussars) egyik századának egy része. Ezek a
nemrég érkezett lovas katonák nem szoktak még hozzá teljesen a „napi
gyűlölködés” néven közismert minden reggeli légitámadáshoz.
Minden szabad percüket Mark VI-os könnyű harckocsijaik égetően
szükséges karbantartásával és javításával töltötték. A harcjárművek –
amelyeket az ezred egyik tisztje „páncélozott babakocsinak” minősített –
már szánalmasan leromlott állapotban hajózták be Alexandriában: a
sivatagi frontról a Kairó körüli műhelyekbe hátraküldött félig-meddig
roncsok közül válogatták ki őket kapkodva. Tovább rontotta a helyzetet,
hogy az őket szállító hajót bombatámadás érte, amikor befutott a Szúdai-
öbölbe, és a tankokat daruval-csörlővel kellett kiemelni a félig elsüllyedt
gőzös rakteréből.
A századparancsnokság és két szakasz (egyenként három vagy
négy harckocsival) egy olajfaligetben álcázta magát. A tisztek és a
tiszthelyettesek egy asztal körül ülve éppen reggeliztek, amikor a
bombázók és vadászgépek második hulláma a parti sávra vetette magát.
A Messerschmittek alacsonyan, célpontjaikat véletlenszerűen válogatva
támadtak fedélzeti fegyvereikkel, sorozataik a fák lombját tépve
csapódtak be. Mindenki a vastagabb fatörzsek mögött keresett
menedéket.
Néhány perccel később, a kényelmetlenül egymásra zsúfolódott
testek halma fölött alaki elkiáltotta magát: „A fattyak leszállnak!”,
felnéztek, és az ágak között meglátták az ejtőernyőket. A
századparancsnok elordította magát: „Harckocsi-személyzetek!” Újabb
vad tolongás következett, sietségükben összekeveredtek az egyes
járművek kezelői.
Roy Farran főhadnagy roham tempóban indult meg szakasza élén a
Galatász felé vezető úton. Elhaladtak egy lőszerért könyörgő görög
katonákból álló csoport mellett. Farran kidobott nekik egy hevedernyit
Vickers géppuskája lőszeréből. de később megtudta, hogy az nem volt
használható a görögök puskaihoz. A lovas katonák a lelkesedés rohamát
is megélték, mikor az új-zélandiak bátorító kiáltásokkal fogadták, és
feltartott hüvelykujjal buzdították őket.
[136]
 Galatászon túl az élen haladó tankot tűz alá vették egy Schmeisser
géppisztollyal. A tornyot elfordítva Farran egy szürke alakot látott
feléjük rohanni az úton. Elkiáltotta a tűzparancsot, és az irányzó ki is lőtt
egy sorozatot, de célpontjukról kiderült, hogy egy hosszú ruhát viselő
parasztasszony. Az egyik lövedék a vállán találta el, a másik a fején, ám
ennek ellenére sikoltozva elrohant a páncélos mellett. Farran megdermedt
a borzalomtól, de azután a német ejtőernyősök ismét tüzet nyitottak.
A falun át visszafelé hajtva a tank megállt, amikor az úr menti
árokból egy ott lapuló krétai zsebkendővel integetett nekik. Szája elé
emelte az ujjait, majd a túlsó árokra mutatott. A toronyban felállva Farran
lenézett, és meglátott egy teljes felszerelésben, földhöz szorított arccal
hasaló német ejtőernyőst. Rákiáltott, hogy adja meg magát, de a katona
nem mozdult, ezért rálőtt nagy kaliberű szolgálati forgópisztolyával. A
lövedék mellé ment, de a német nem tudott uralkodni magán, s láthatóan
megrándult. Farran el fordította a tornyot, és most a Vickersszel lőtt.
Néhány méterrel odébb két további németet lőttek le, majd
váratlanul megjelent még öt, egy másik irányból, felemelt kézzel. Cseltől
tartva Farran lövetett, és hármat lekaszáltak közülük, A másik kettőt el
találták ugyan, de sikerült visszamenekülniük a fák közé. Nem hiszem,
hogy szokássá akarnám tenni a foglyok lelövöldözését – írja Farran az
emlékiratában –, de Kréta más volt, és a pillanat hevében nem volt időm
gondolkodni.”
*
Kréta valóban más volt. A csata rohanásában, bizonytalanságában
és félelmében egyik fél sem sokat vacakolt a genfi egyezménnyel.
Számos esetben előfordult – mindkét oldalon –, hogy katonák és tisztek
foglyokat öltek meg. Ezzel együtt, amikor a 3. ejtőernyő. ezred III.
zászlóaljának katonái a Daratszosztól északra két kilométerre a
tengerpart egyik kis földnyelvén berendezett tábori kórházat támadták
meg, és állítólag foglyul ejtett betegeket kényszerítettek arra, hogy élő
pajzsként előttük haladjanak, Farran meglepődött „a németek
érzéketlenségén a háború ezen szakaszában a Vöröskereszt iránt, mert
általában aggályos gonddal tartották be a szabályokat”.
Kréta legjelentősebb másságát – a németek legnagyobb rémületére
– a „hivatalos behívás nélküli” civilek állal játszott szerep jelentette.
Európa többi részének földalatti mozgalmaitól eltérően, amelyek
általában csak legalább egy évvel a német megszállás után kezeltek
kialakulni a krétai ellenállás szó szerint az invázió első órájában vette
kezdetét.
Fiúk, öregemberek és még a nők is lélegzetelállító hősiességet
tanúsítottak szigetük védelmében, A német katonákat kétszeresen
felháborította a gondolat, hogy nők harcolnak ellenük. A gyanúsított
válláról letépték a ruhát. Ha a lány vagy asszony vállán megtalálták a

[137]
hátrarúgó puskatus nyomát, vagy késsel a kezében fogták el, a férfiakkal
együtt lőtték agyon.
A Perivolia falu körül szétszóródva földet ért ejtőernyősökkel az
új-zélandi hivatalos történeti monográfia szavai szerint – „fejszével és
ásóval felfegyverkezett civilek végeztek”. A spontán mozgósítás egyik
első példájára akkor került sor, amikor a krétai irreguláris harcosok a
nagy Alikiánú faluból indulva hátba támadták az Ajia-tó körül
leereszkedett ejtőernyős utászzászlóaljat.
Egy német jelentés szerint rövid időn belül a rohamezred 16.
százada, „amelyet Malemes [sic] repülőtere déli részének fedezésére
rendeltek, folyamatosan harcolni kényszerült a franc-tireur-ökkel”.
Habár a krétaiaknak még a törők időkből megvan a maguk büszke
ellenállási hagyománya, 1941-ben tanúsított vad kegyetlenségük és
vakmerő hősiességük sokkal inkább a Napóleon-ellenes madridi
felkelésre, a május másodikai guerra al cuchillóra – a kés háborújára –
emlékeztetett.
Egyes papok személyesen vezették harcba egyházközségük tagjait.
Sztülianosz Frantzeszakanisz atya, értesülvén a légideszant-invázióról, a
templomba sietett, megkongatni a harangot. Puskát ragadott, és maga
vezette Paleokhorából északra az önkénteseit. Később a német
motorkerékpáros lövészalegységek ellen harcolt, amikor azok elérték
Kandaroszt.
A 14. gyalogdandár törzsének egyik felderítőtisztje több pap
emlékét is felidézte, akik korábban buzgó vadkacsavadászok voltak, s
ezért „pokoli jó lövők”, most pedig majdnem bizonyosan bekapcsolódtak
a küzdelembe. A csata idején egyikük állandóan a lába mellett csővel
lefelé lógatott puskával járt, úgy várta az alkalmat, hogy kapáslövéseket
adhasson le a német ejtőernyősökre. Rethymno mellett Ray Sandover, az
egyik ausztrál zászlóaljparancsnok, a csata második napján egy szerzetest
látott, puskával a vállán, baltával az övében. A harmadik napon a
szerzetes egy kisfiú társaságában jelent meg, aki a fegyverhordozójaként
szolgált. Ketten vittek egy Schmeisser géppisztolyt és számos más
trófeát, amit az ejtőernyősökkel vívott harcban szerzett.
Szintén az első reggelen a rohamezred II. zászlóaljának egyik
századát, amelyik Malemétől több kilométerre délnyugatra ért földet,
kivezényelték a Koukouli melletti hágó biztosítására, ám éppen, amikor
elindult, meglepték a krétai irreguláris harcosok. Az egész csata
legvitatottabb epizódja azonban Mürbe főhadnagy különítményének
sorsa. Ez a hetvenkét főnyi csoport, amelyet a kikötő elfoglalására
Kasztéli Kisszamou szélére dobtak le, az 1. görög ezred és krétai
irreguláris harcosok vad ellenállásába ütközött. Mürbe és ötvenhárom
katonája elesett, a többit elfogták A német holttestek egy részét civilek
csúnyán összevagdalták, Göring és Goebbels azon – az események után
hangoztatott – vádjait azonban melyek szerint számos sebesült
[138]
ejtőernyőst megkínoztak és élve megcsonkítottak, szinte semmi sem
bizonyítja.
A németek, akiknek az éberségét részben saját felderítésük azon
jóslata altatta el, hogy a krétaiak örömmel fogják fogadni őket,
mélységesen meglepődtek, veszteségeik nagysága pedig felbőszítette
őket. Egyedül az első napon 1.856 ejtőernyőst öltek meg. A később
meghaló súlyos sebesültekkel együtt ez a szám könnyen meghaladhatta a
2.000 főt. Lehetetlen akár csak megbecsülni is, hányat öltek meg ebből a
krétaiak, de a németeken a sokk félreismerhetetlen jelei látszottak.
Hozzászoktak, hogy választott ellenfelük beadja a derekát, amikor
szembesül azzal, amit a XV-XVl. század rettegett spanyol gyalogságának
furia españoláját utánozva szerettek Furor Teutonicusnak nevezni.
Krétán ősi hagyomány a polgári lakosság ellenállása, ám a hadviselés
rendjéről alkotott porosz elképzelést olyan mélyen sértette, hogy brutális
megtorlással éltek a civilek ellen.

[139]
 10. fejezet – Maleme és a Börtön-völgy
Freyberg tábornok mindent megtett azért, hogy a védelem
szempontjából nem nélkülözhetetlen személyi állományt a csata kezdete
előtt eltávolítsa a szigetről. James Roosevelt ezredest, az amerikai elnök
fiát, mindössze harminchat órával az invázió előtt sikerült rábeszélni,
hogy egy Sunderland hidroplánorr távozzon. Görögország királya
azonban még mindig Krétán tartózkodott.
A király és környezete május 19-én elhagyta a Belakapinát, és
átköltözött egy másik villába Perivolia közelében. Péter herceg aznap
este csatlakozott hozzájuk Galatásztól északra, mindössze néhány
kilométernyire álló tengerparti házából. Másnap reggel Jasper Blunt
ezredes – aki mivel Görögországból megérkezve egy ideig Freyberg
vezető felderítőtisztjeként szolgált, ismerte a német haditervet – héttől, a
partvidék elleni első légicsapások kezdetétől kezdett telefonon
tájékoztatást kérni a Creforce törzsétől. Távcsövével aggódva figyelte az
eget, s meg is látta a Junkers szállítógépek első hullámát meg az első
ejtőernyősök sorra nyíló ernyőit. Blunt sürgősen újra akarta hívni a
Creforce parancsnokságát, de hiába kurblizta a tábori telefont, a vonal
süket volt. Egy bomba máris eltépte a légvezetéket.
Az ejtőernyősök egyik csoportja alig egy kilométernyire ért földet.
20
Blunt megparancsolta az új-zélandi kísérő szakasznak, hogy
hálózsákjait és pokrócait hátrahagyva álljon fegyverbe. Még a rádió adó-
vevő összepakolására sem volt idő. Az ezredes igyekezett gyors
mozgásra noszogatni védenceit, akik között ott volt a király, Péter
herceg, Levidisz ezredes, az udvari kamarás, akivel a király úgy
zsémbelt, mintha „öreg házaspár” lettek volna, valamint a
miniszterelnök, Mr. Tszouderosz.
Legtöbb ingóságukat a házban hagyva gyorsan fel kellett jutniuk az
épület mögötti dombra. Ott aztán a Ryan hadnagy vezette szakasz egy-
egy rajából elő-, utó- és oldalvédeket képezve szétbontakozott a csoport
körül. Egy újabb leereszkedő ejtőernyőscsapat miatt kitértek balra, majd
a Perivolia mögötti dombot majdnem futásban megmászva beleszaladtak
a 2. görög ezred egyik különítményének tüzébe. A király és Péter herceg
előrement, igazolni személyazonosságukat a bizalmatlankodó
katonáknak.

20
Péter herceg sztorija arról, hogy az ejtőernyősök különleges térképekkel
szálltak le, amelyekre bejelölték a királyi háztartás által mindössze egy nappal
korábban elhagyott Bella Kapina villát – így: Koenig hier! (Király itt!) –, kissé a
fantázia szüleményének tűnik ha figyelembe vesszük, milyen kevés felderítési
információ birtokában voltak akkor a németek. Az „ötödik hadoszlop”-láz
Görögországban és Krétán is elragadott nem kevés brit és görög tisztet, bár nem
annyira, mint Franciaországban, ahol közkeletűvé vált az apácának öltözött
ejtőernyősökről szóló rémhír.

[140]
 Később, amikor megálltak pihenni, a királyon láthatóan úrrá lett az
aggodalom. Néhány igazán fontos iratot és kitüntetést is hátrahagyott,
köztük a Térdszalagrendet is. (A feledékenységnek ez az esete különös
módon emlékeztetett egy 1620-ban történt másikra. A fehér-hegyi csata
után a császári csapatok elől menekülő Frigyes, Csehország királya és a
Téli királyné férje, ágyukon felejtette a maga Térdszalagrendjét, amelyet
apósa, I. Jakab adományozott neki.) A szakasz szolgálatvezető őrmestere
vezetésével visszaküldtek egy rajt György király kitüntetéseiért, de mire
odaértek, a német ejtőernyősök már elfoglalták a házat.
Blunt aggódott. Ilyen sebezhető és nehezen kezelhető csoporttal a
kíséret csak egy maroknyi ejtőernyős ellen lehetett elég, viszont annyira
voltak sokan, hogy magukra vonják a német repülőgépek figyelmét. A
rádió nélküli gyors távozásuk ráadásul azt is jelentette, hogy nem maradt
eszköze, amellyel felvehette a kapcsolatot a Creforce parancsnokságával,
hogy kiderítsen valamit a déli partról tervezett evakuációról.
Információra lett volna szüksége arról, hogy hol értek földet
ejtőernyősök, de a Creforce törzse majdnem olyan keveset tudott az
eseményekről, mint a hegyoldalban bolyongó királyi karaván.
*
Maleménél a 22. zászlóalj parancsnoki harcálláspontja tábori
telefonon nem tudott már érintkezni a dandártörzzsel, és Andrew
alezredes semmit sem tudott arról, mi történik az első lépcsőben lévő két
századával. a C és a D századdal. a repülőtéren és a 107-es magaslat
Tavronitisz felőli oldalán. Sem a harcálláspontjáról nem láttak rájuk, sem
a szomszéd századok állásaiból, és a századok nem rendelkeztek rádió
adó-vevővel. Így tehát senki sem kaphatott jelentést arról, hogyan
boldogul az ellenség a repülőtérnél, egyik elsődleges célpontjánál.
Andrew alezredes felelősségi területe a repülőtér és a 107-es
magaslat, az ellenséges támadás fő célpontjai körül nagyjából öt
négyzetkilométernyi, elképesztően egyenetlen, sok beláthatatlan és
belőhetetlen holtteret tartalmazó terepre terjedt ki. Az átláthatóságot
tovább csökkentették a bambuszligetek, a szőlőskertek és az olajfák. A
helyzetet még tovább rontotta, hogy Andrew-nak ekkor még fogalma
sem volt a Tavronitisz túlsó partján leszállt ejtőernyős-alakulatok
nagyságáról. Előretolt figyelőpontjairól egyáltalán nem kapott jelentést,
ugyanis rádióval azok, nem rendelkeztek, s így nem tudták figyelmeztetni
a zászlóalj-parancsnokságot. Az ellenséges légitámadások túl hevesen és
folyamatosan zajlottak ahhoz, hogy a küldöncöknek elfogadható esélyük
legyen hátrajutni.

[141]
 Maleme repülőterének térképe, 1941. május 20.
A repülőtéren a tengerhez legközelebb álló szakasz sikeresen
visszaverte a part mentén, a Tavronitisz torkolata felől indított
rohamokat, a reptér nyugati végét védő 15. szakaszra azonban erőteljes
nyomás nehezedett. Ez a mindössze huszonkét főnyi, géppuska nélküli és
több mint egy kilométernyi frontszakaszért felelős alegység szívósan
tartotta magát.
Tíz órakor, amikor Braun ejtőernyősei a repülőtér széle felé
kezdtek tapogatózni, Johnson százados, a századparancsnok, a 7. királyi
harckocsiezred két Matilda tankját kérte segítségül. Minden repülőtér
közelében elrejtettek egy párat ezekből a harckocsikból. Andrew
alezredes azonban megtagadta a kérés teljesítését: nem akarta túl korán
kijátszani az „aduját”.
A Tavronitisz hídja körül próbálkozó német ejtőernyősök
hamarosan áttörtek a két új-zélandi század között, és lerohanták a tábort.
A RAF egyik risztje, megbocsáthatatlan hanyagsággal, elmulasztotta
megsemmisíteni a kódkönyveket, amelyek a Creforce-parancsnokság
parancsával együtt az ellenség kezére kerültek.

[142]
 A felajzott ejtőernyősök, legtöbbnyire ösztönösen, reflexből,
azonnal lelőtték az álcázott futóárkokból kapitulálni felálló brit
repülőkatonákat. Az egyik csoport azonban felsorakoztatta azt a nyolc
RAF-katonát, akit az árkokon kívül találtak. Lawrence repülő tizedes
rájuk kiáltott, nincs joguk egy tiszt kifejezett parancsa nélkül agyonlőni
hadifoglyokat.
A német ejtőernyősöket annyira elképesztette a gondolat, hogy
akad fogoly, aki nem hagyja agyonlőni magát, hogy elküldtek egy
tisztért, és ennek a nyolcnak meghagyták az életét. Azonban aki fogságba
esett, korántsem volt még biztonságban. Foglyulejtőik kényszerítették
őket, hogy élő pajzsként haladjanak előttük a 107-es magaslat felé. Ez a
hadmozdulat gyilkos zűrzavarba fordult, amikor egy új-zélandi raj
megpróbálta oldalba kapni a német ejtőernyősöket, a foglyok pedig – a
RAF és a tengerészeti légierő emberei – változó sikerrel megpróbáltak
elmenekülni.
Más szerelők és néhány tiszt is már korábban visszavonult a
leszállópálya közeléből azok mellett a bambuszligetek mellett, amelyek a
dombon kiépített állásokban tartózkodók elől eltakarták a repülőteret.
Csatlakoztak az új-zélandi századokhoz, és néhányan közülük aznap
tisztességgel helytálltak gyalogosként.
*
Ez a felfordulás sem segített Andrew alezredesnek helyzete
megítélésében. A 22. zászlóalj 600 főnyi létszámmal kezdte a napot.
Láthatóan sokat megölt az ellenségből, ám az továbbra is erőltette a
repülőtér elfoglalását. Az előretolt figyelők jelentései nélkül az
alezredesnek fogalma sem volt az ellenség valós erejéről. Andrew, amint
azt a hivatalos történeti monográfia megállapítja, „a reménytelenül rossz
híradás által hátrányos helyzetbe kényszerítve egyre nehezebben tudta
egységként irányítani zászlóalját”.
A zászlóalj még szorongatottabb helyzetbe került volna, ha
Stentzler őrnagy és két százada nem ütközik egy véletlenül szerencsésen
elhelyezett szakaszba, amikor megpróbálta hátulról megtámadni a 107-es
magaslatot. Ez a nappali kánikulában még nagyobb kerülő megtételére
kényszerítette Stentzler kimerült, vízhiányról gyötört ejtőernyőseit.
Szürke ugróoveralljaikat észak-európai használatra tervezték, s a tűző
napsütésben mindenki jelentős súlyt – fegyvert, lőszert és minimális
személyi felszerelést – cipelt. Mivel az előző éjszaka óta folyamatosan
verítékeztek, sokan megitták a magukkal hozott víz nagy részét.
A Stentzler manőveréről mit sem sejtő Andrew alezredest sokkal
inkább két első vonalban küzdő századának sorsa aggasztotta. Kezdte
gyanítani, hogy lerohanhatták őket, és egyre sürgetőbben követelt
erősítést, 10:45 órakor figyelmeztette a dandárparancsnokságot –
megszakításokkal működő rádióján –, hogy elvesztette a kapcsolatot a C
és a D századdal.
[143]
 Dél körül a németek harcba vetették aknavetőiket, sőt egy
ejtőernyővel ledobott könnyűlövegüket is. A brit tüzérség ütegeit nem
lehetett alkalmazni, mert a 107-es magaslaton tartózkodó előretolt figyelő
tisztektől hátravezető tábori telefonvonalak megszakadtak. E tüzértisztek
ütegeik tüzének vezetése helyett átvették a parancsnokságot a
haditengerészeti légierő és a RAF botcsinálta gyalogosai fölött.
Andrew alezredes, akinek újból megszakadt a rádió-összeköttetése,
fehér és zöld jelzőrakétákat kezdett fellövetni, a kifejezetten
ellentámadásra tartalékban tartott 23. zászlóaljnak szánt, előre egyeztetett
vészjelet. A rakéták figyelésére kiállított őrök azonban egyet sem láttak
meg. Andrew megpróbálkozott a fényjeladó készülékkel is, Délután 3:50
órakor azonban az egyik üzenet mégis eljutott valahogy Hargest
parancsnokságára – amelyet megmagyarázhatatlan módon hat és fél
kilométernyivel feljebb telepítettek a tengerpartra, a dandár illetékességi
területén belül a Malemétől legtávolabbi pontra. A dandárparancsnokság
nem reagált.
Andrew egyre jobban aggódott. Kisebb sebesülés érte, bár nem
annyira súlyos, hogy harcképtelenné tegye. Aknavetőgránátok zuhogtak a
harcálláspontja körül, az elsővonalbeli századairól semmit sem tudott, és
az alezredes kezdte a legrosszabbat feltételezni.
Öt órakor, amikor még mindig nyoma sem volt Leckie alezredes
23. zászlóaljának, Andrew-nak sikerült rádión kapcsolatot teremtenie
Hargest vezetési pontjával. Az alezredes sürgős segítségkérésére azonban
Hargest azt felelte, hogy a 23. zászlóalj ellenséges ejtőernyősökkel áll
harcban. A dandárparancsnok állítása nem felelt meg a valós helyzetnek,
és nem támasztotta alá semmiféle felderítés vagy tájékozódás.
Hargest akkori lelkiállapotát nehéz lenne rekonstruálni. Vagy
reménytelenül összezavarodott, és téves tájékoztatás alapján
tevékenykedett, vagy – a fenyegetések Freyberg megállapította
elsőbbségi sorrendjének megfelelően – még mindig másodlagos
jelentőségűnek tartotta a Maleme elleni támadásokat a tengerről várthoz
képest.
Hargest elutasításával szembesülve Andrew alezredes úgy
határozott, itt az idő kijátszani az ütőkártyáját. Harcba vetette a 7. királyi
harckocsiezred két Matilda tankját, és támogatásukra rendelte tartalék
szakaszát, amelyet önként jelentkező tüzérekkel teljes létszámra töltött
fel. Ahogy az esetlen Matildák előkúsztak rejtekhelyükről a part menti
útra, motorjuk zúgott és acéllánctalpuk csikorgott. E baljós zaj rettegést
keltett a német ejtőernyősökben, de a lélektani előny nem tartott sokáig.
A két harckocsi parancsnoka példátlan meggondolatlansággal járt
el: sem a repülőtérre, sem a RAF-tábor területére bejutott ellenséggel
nem törődtek. E helyett egyenesen a Tavronitisz medre felé vették az
irányt. Út közben a hátul haladó páncélos személyzete – meglehetősen
későn – felfedezte, hogy nem a megfelelő lőszerrel látták el őket, és nem
[144]
működik megbízhatóan a toronyforgató szerkezet. Ezért ez a harckocsi
visszafordult, s hagyta a másikat egyedül továbbhaladni.
Az első tank csattogott tovább a híd felé, majd nagyot zökkent, és
lebillent az útról a folyómederbe. Odalenn ez a Matilda még mindig ment
tovább, és elkanyarodott, oldalba támadni a német ejtőernyősök
arcvonalát, de páncélozott hasa szinte azonnal felakadt egy sziklán: a
páncélos ettől kezdve leginkább tehetetlen teknősbékára emlékeztetett.
Ez a személyzet ekkor jött rá, hogy nem tudja forgatni a tornyot, mire
elhagyták a járművet. Támogatás nélkül maradt kísérő gyalogságukból
több katona elesett, a többit visszakergették.
Valamikor hat óra körül Andrew rádión érintkezésbe lépett
Hargesttel, jelentette a kudarcot valamint azt is ha nem kap segítséget a
23. zászlóaljtól, kénytelen lesz visszavonulni. Hargest azt válaszolta: „Ha
muszáj, akkor muszáj. Ugyanakkor azonban azt is mondta, küld két
századot Andrew megerősítésére. Andrew azt feltételezte, hogy szinte
azonnal meg kell érkezniük. Amikor azonban besötétedett, és az
erősítésnek meg mindig nyoma sem volt, a lőszer erősen fogyott és az
elöl küzdő századaitól sem jött még mindig hír, Andrew alezredes az
egész zászlóalj visszavonását kezdte mérlegelni.
Könnyű megszánni Andrew alezredest, és együtt érezni vele akkori
lelkiállapotában, de sokkal nehezebb megérteni, miért nem hagyta el a
domb hátsó oldalába beásott vezetési pontját, hogy távcsövön át a saját
szemével mérje fel a harcmezőn uralkodó helyzetet. A géppuskatűzzel
belőtt, levegőből bombázott és növényzetétől gyakorlatilag megfosztott
első lejtő bizonyosan veszélyes hely volt, de Andrew személyes
bátorságához nem fér kétség. Akárcsak a parancsnoklási hierarchiában
felette álló elöljárói – Hargest, Puttick és Freyberg –, úgy tűnik, ő is
odabilincselődött a vezetési pontjához, és képzelőerejét meg az ösztöneit
is gúzsba kötötte a „bunkermentalitás”. Ez nem jelenti azt, hogy Andrew
strucc módjára a homokba dugta a fejét – a veszélyt nem próbálta
lebecsülni –, de gondolkodási folyamatai megbénultak.
Ha Andrew alezredes napnyugta előtt előrement volna megfigyelni
a part menti területsávot és a 107-es magaslat nyugati lejtőit, látta volna,
hogy Johnson százados a C századdal még mindig erőteljes ellenállást
fejt ki a repülőtéren, és Campbell D százada is a Tavronitiszre néző
állásaiban, Mindkét század jelentős számú halottat és sebesültet veszített,
ám mivel az ellenségnek a magukénál sokkal nagyobb veszteséget
okoztak, eszükbe sem jutott visszavonulni.
*
A Börtön-völgy térségében sokkal áttekinthetőbben alakult a
helyzet, részben azért, mert Kippenberger, a Galatászban parancsnokló
dandárparancsnok a saját szemével figyelte a csatát.

[145]
 Zavar csak a harcmező szélein létezett. Genz vitorlázógépen
szállított csoportját, amely Caneától délre szállt le, megtámadni a
rádióállomást és a légvédelmi ütegeket, hamarosan helyhez szögezték. A
katasztrofális leszállási zóna választása, amely miatt a 3. ejtőernyősezred
III. zászlóaljának zömét egyenesen az erős új-zélandi hadállásokra
dobták le, újabb pompás alkalmat teremtett az ölésre. Azok az
ejtőernyősök pedig, akik a tengerparton a 7. tábori kórházat támadták
meg, mind elestek, vagy foglyul ejtették őket. Magában a Börtön-
völgyben azonban az ezred fennmaradó része szilárdan megvetette a
lábát, és erőteljes tapogatódzó támadások sorát indította Galatász és
Daratszosz magaslatai mentén.
Weston tábornok abszolút helyesen döntött, amikor korán úgy
határozott, a Georgioupolisznál tartalékban tartott ausztrál zászlóaljat
előrevonja az arcvonal megerősítésére oda, ahol a Börtön-völgy a Canea
mögötti kis síksággá szélesedik. Weston a Perivoliától északra
berendezett átmenő tábor lakóiból szervezett (a görög király
megmentésében játszott állítólagos szerepük miatt királyi perivoliaiaknak
csúfolt) vegyes különítmény és a Fehér-hegyek előhegyein
szétbontakoztatott 2. görög ezred közé vezényelte őket.
A 8. görög ezred, az a támadásnak kitett, kör a térképen”, ahogy
Kippenberger nevezte, hiányos, hitvány fegyverzete dacára rendkívül jól
tartotta magát a német utászzászlóaljjal szemben, majd hamarosan az
általa megölt ejtőernyősök fegyvereivel kezdte pótolni hiányait. Helyi
irreguláris harcosok, többségükben ősrégi céllövő és vadászpuskákkal
felszerelkezett falusiak, heves harcban verték vissza az Alikiánú ellen
indított rohamot. Egy német jelentés szerint: „Civilek, köztük nők és
fiatal fiúk, nagyjából 100 főnyi létszámmal, vettek részt a védelemben.”
A völgy északi oldalán, a Galatász község előtti „Rózsaszín
dombon” beásott új-zélandi üzemanyag kezelő század katonáit röviddel
tíz óra után visszaszorította egy heves támadás. Csakhogy ez a Neuhoff
főhadnagy vezette roham a főhadnagy századának majdnem teljes
megsemmisülésével végződött.
A „Rózsaszín domb” a talaja színéről kapta a nevét, amelyen
kúszótarack és gyom nőtt, meg sorokban jukka, amely óriási sulymok
módjára távol tartotta a kecskéket a szőlőskertektől. Az ottani
lövészárkokat, hat hónappal korábban, Tidbury dandártábornok
energikus parancsnoki időszaka alatt, még a „Black Watch” ásta ki. A
„Rózsaszín domb” erős támpontot jelentett ugyan a 10. dandár védelmi
rendszerében, ám az üzemanyag-kezelő század valamennyi tisztje elesett
vagy megsebesült már. Kippenberger felismerte, hogy a rögtönzött
vegyes zászlóalj gépkocsivezetőitől és szerelőitől az ellenség
feltartóztatásánál több nem várható el, ellenlökés végrehajtásához
hiányos kiképzésük már nem elegendő.

[146]
 Két órával később Heidrich ezredes, a 3. ejtőernyősezred
parancsnoka, aki a börtönben állította fel vezetési pontját, egy három
századból és Derpa őrnagy zászlóaljtörzs- és híradó szakaszából alakított
harccsoportot vetett harcba az üzemanyag-kezelő század balszárnya,
valamint a Galatász és Daratszosz között magasodó Temető-domb ellen.
Az új-zélandiak őket is visszavertek, bár jóval nehezebben.
Nagyjából ebédidőben szünet következett, mintha az angolszász és
német katonaságot megfertőzte volna a mediterrán életritmus. Abban az
időben a Kippenbergert legjobban aggasztó gondok egyike a
hadosztálylovasság általa a völgy felső részében, az Ajia-tavon túl
elhelyezett különítményének sorsa volt. Előbb kiküldött értük egy járőrt,
de végül késő délután saját kezdeményezésükre, a járőr nélkül jelentek
meg. Hosszú kerülő úton, a parti dombok között tértek vissza a dandár
zöméhez. Ott, ahová eredetileg vezényelték őket, nem sok hasznot
hajthattak. Kippenberger azonnal az arcvonalba küldte őket a Galatásznál
küzdő üzemanyag-kezelő század és a Daratszoszt védő 19. zászlóalj
között álló görögök helyére.
Aznap délután a völgyben Heydte zászlóaljának különböző
szakaszai a balszárnyon a 2. görög ezredet támadták. El is foglaltak egy
magaslatot és a rajta álló régi török erődöt, de hamarosan
megjósolhatatlan pontosságú tüzérségi tüzet vontak magukra. A Perivolia
körül felállított olasz 75 mm-es lövegekről hiányzott az eredeti
irányzóműszer, csak a legeszelősebb feltalálót is megdöbbentő,
pálcikákból és rágógumiból rögtönzött „irányzékkal” sikerült felszerelni
ezeket. A legtöbbnek a magassági irányzógépe sem működött, Az egyik
tüzér szerint: „ha növelni akartuk a lőtávolságot, hát kerestünk egy
nagyobb követ a kerék alá”.
Heydte ejtőernyőseinek más alegységei Canea felé indítottak
felderítő jellegű támadásokat, ott azonban beleütköztek az újonnan
érkezett ausztrál zászlóaljba, valamint az átmenőtábor királyi perivoliai
gyalogságába is. E tüzérek és hadtápegységeknél szolgált katonák,
például szerelők és sofőrök, döntő többsége sohasem kapott gyalogsági
harcászati kiképzést. Egyesek azt sem nagyon tudták, hogy kell a puskát
kezelni. Egy részük azonban komoly ösztönös tehetségről tett
tanúbizonyságot az olajfaligetek csalókán békés árnyékában folytatott
lesvető, bujkáló hadviselésben.
A harc kora délutáni alábbhagyása után hirtelen ismét megjelentek,
Richthofen vadászgépei, és válogatás nélkül mindenre lőttek, ami
mozgott. A nemet légierő pazarló bőséggel használta a géppuska- és
gépágyúlőszert, valamint a bombát, de sokkal nagyobb zajt keltett, mint
amennyi veszteséget valójában okozott. Theodore Stephanides orvosi és
emberi kíváncsiságtól egyaránt hajtva megfigyelte azt a jelenséget, ahogy
a légitámadás okozta pánikban egy férfi szó szerint körbe-körbe – vagy
hogy pontosak legyünk –, ellipszisekben rohangál. Azon az estén sokan

[147]
még ahhoz is túl fáradtak voltak, hogy egyenek. Egyszerűen csak
elaludtak, amint az ellenséges repülőgépek eltávoztak.
A német oldalon az ejtőernyősök is lefeküdtek aludni sietve
kikapart, sekély gödreikben, ők többnyire ejtőernyővel takaróztak. Akik
nappal a brit vonalak mögött rekedtek, a sötétséget kihasználva
igyekeztek eljutni övéikhez, készen a „Reichsmarschall!” (birodalmi
marsall) jelszó elsuttogására. (Student az e rendfokozatot egyedül viselő
Göring tiszteletére választotta ezt a jelszót.)
Genz főhadnagy, akinek a rohamezredhez tartozó, vitorlázógéppel
földre juttatott csoportja a nap legnagyobb részében megakadályozta a
Caneától délre telepített brit légvédelmi ágyúk bekapcsolódását a
küzdelembe, sötétedés után Perivoliától északra vezette át megmaradt
katonáit a brit alegységek között. Nyíltan, zárt rendben meneteltek, de
levett sisakkal, hogy annak körvonala el ne árulja őket. Másnap reggel,
nagy kerülő után, a Börtön-völgyben elérték Heydte zászlóaljának
részeit.
*
Amikor május 20-án leszállt az éj, a Maleme-Galatász körzetében
életben maradt maroknyi német parancsnok úgy érezte, hogy már el is
veszítették a csatát. Sem Maleme repülőterét, sem Canea kikötőjét nem
sikerült elfoglalniuk, még Kasztéli Kisszamou kis kikötőjét sem vették
be. Olyan katasztrofálisan súlyos emberveszteséget szenvedtek, hogy úgy
érezték, a bármelyik pillanatban várt erős ellentámadás teljesen szét fogja
szórni alakulataikat. Athénban Student tábornok volt az egyetlen, aki
folytatni akarta a hadműveletet. Richthofen, a VIII. repülőhadtest
parancsnoka, Löhr, a IV. légiflottáé, és List, a 12. hadseregé az
események láttán biztosra vette, hogy a légideszant-invázió már kudarcba
fulladt, és a hadműveletet félbe kell szakítani.
Hogy Freyberg miért mulasztott el azon az éjszakán erőteljes
ellentámadást indítani, az máig a csata egyik legtöbbet vitatott kérdése.
Az egyik magyarázat az lehet, hogy félreinformálta Hargest
dandártábornok, aki kielégítően máig meg nem magyarázott okból
makacsul nem vette komolyan Andrew alezredes figyelmeztetéseit.
Csakhogy úgy tűnik, Freyberg eleve csekély érdeklődést tanúsított
Maleme iránt, egyesek szerint azért, mert meggyőződésévé vált, hogy a
németek törőleszállással szándékoznak alkalmazni szállító
repülőgépeiket, s ez lényegtelenné teszi a repülőtér birtoklását. Valójában
igen furcsa gondolat feltételezni akár a németekről is, hogy
megengedhetik maguknak ezt a fokú pazarlást – hiszen ha ilyen önként
vállalt kényszerleszállások sorával érkeznek Krétára, két nap alatt
elpusztítják teljes szállítógépparkjukat.
Egyetlenegy ellenlökést kíséreltek csak meg. Erre alkonyatkor
került sor, Puttick parancsára, miután a hadosztályparancsnoknak –
tévesen – azt jelentették, hogy az ejtőernyősök leszállópályát próbálnak
[148]
építeni a Börtön-völgyben. Súlyos zűrzavar közepette két gyalogszázadot
és három könnyű harckocsit – szánalmasan elégtelen erő – küldtek
Heidrich csaknem 1.300 főt számláló zászlóaljai ellen. A művelet
lefújására tett ismételt próbálkozás az utolsó pillanatban kudarcba fulladt,
viszont egész éjjel több járőr bolyongott a terepen, hogy megvigye a
visszarendelő parancsot a századparancsnokoknak. A szakaszok a
sötétségben elvesztették a kapcsolatot, az egész véletlenszerű, kaotikus
összecsapások sorává fajult, szerencsére gyakrabban az ellenséggel, mint
más új-zélandi alegységekkel.

[149]
 11. fejezet – Közelharc Rethymnónál és Heraklionnál
(május 20.)
Heraklionnál azon az első reggelen a „napi gyűlölködés” nem
bizonyult ejtőernyősök tömeges leszállása előjátékának, mint Caneánál.
A századoknál lefújták a harckészültséget, sorakoztak a reggelihez, és az
égen nem mutatkoztak újabb repülőgépek. Ahogy telt a délelőtt
eseménytelenül, a 14. gyalogdandár megnyugodott, és élt szokásos napi
rutinja szerint, Freyberg tábornok nem merészelte továbbadni
dandárparancsnokainak azt az Ultra-forrású értesülést, hogy a németek
végül május 20-ára időzítették a hadműveletet. Egyébként is mindenki
arra számított, hogy ha lesz légideszant-támadás, az röviddel pirkadat
után fog kezdődni, a Creforce parancsnokságától pedig nem kaptak
értesítést ejtőernyősök vagy vitorlázógépek leszállásáról a sziget rájuk
bízott végén.
Chappel törzsének szolgálaton kívüli tagjai eltávozási engedélyt
kaptak, elhagyhatták a vezetési pontnak berendezett kő bányát. Az egyik
felderítőtiszt, Gordon Hope-Morley, egy buzgó botanikus, vadvirágokat
indult keresni. A fényképezőgépét magával vitte – ez később nagyon jól
jött – a puskáját és a rohamsisakját viszont nem, pedig az alkalomhoz
inkább azok illettek volna. A három brit gyalogzászlóaljtól is mentek
eltávozásra tisztek, egyesek tisztán társasági vizitre másik században
szolgáló barátokhoz, mások komolyabb céllal, felderíteni a környező táj
terepviszonyait, A leicesterieknek, akik az utolsó pillanatban érkeztek,
égetően szükségűk volt a „pályabejárásra”. Zászlóaljparancsnokuk
azonban a maga személyét illetően úgy döntött, ez a megfelelő pillanat
beugrani Heraklionba, a legjobb szállodába, és kádfürdőt venni.
*
Görögország kontinentális részén az 1. és a 2. ejtőernyősezred
tisztjei egyre türelmetlenebbül várakoztak a repülőterek szélén. A
heraklioni támadás vezetésével megbízott Bruno Bräuer ezredes nem
rejtette véka alá a késlekedés miatti elégedetlenségét. Az ejtőernyősök
többségénél alacsonyabb Bräuer enyhén dadogott, s elmaradhatatlan
szipkájáról meg a merészségéről volt közismert. A hollandiai Dordrecht
elfoglalása során tett különös kijelentése szállóigévé vált: „Az
ejtőernyősök sohasem kerülnek tűzbe!”
Alfred Sturm ezredes, egy idősebb, rangját éreztetni hajlamos tiszt,
zokon vette, hogy a rábízott, Rethymno és tábori repülőtere elleni
támadásnak láthatóan csekély fontosságot tulajdonítanak. Az ő 2.
ejtőernyősezrede foglalta el a Korinthoszi-félszigetet, most mégis át
kellett adnia egyik zászlóalját Bräuernak.
A reggel, a malemei és Ajia-völgyi támadó hullámok indulásakor
gyúlni kezdett késések egész nap halmozódtak. Amikor pedig a

[150]
Junkersek visszatértek ezekről a bevetésekről, a törzsükön, szárnyukon és
farkukon tátongó lövedék ütötte lyukak nemcsak a látványukkal keltettek
kínos érzéseket, de a javításuk is időbe telt.
Mivel üzemanyagtöltő gépkocsik a görögországi reptereken nem
álltak rendelkezésre, a hárommotorosokat kézi munkával kellett feltölteni
benzinnel. A művelet meggyorsítása érdekében az ejtőernyősöknek
megparancsolták, hogy segítsenek a repülőszázadok földi
személyzetének. A parancs dühös hitetlenkedést váltott ki, de a katonák
tornanadrágra vetkőztek, és bekapcsolódtak a sok verítékkel járó
munkába: árnyékban 40 Celsius-fok körül járt a hőmérséklet. A nap
olyan erővel tűzött, és a párolgás úgy felgyorsult, hogy hiábavalónak
bizonyult minden próbálkozás a felszálló pályák és repülőgép-állóhelyek
locsolásos portalanítására. Továbbra is minden gépmozgás vörös
porfelhőket vert fel. A még mindig teljes ugróruhában várakozó
ejtőernyősöket nagyon meggyötörte a kánikula, és mire végül eljön a
beszállás ideje, a repülőgépek olyanok voltak, mint megannyi kemence.
Délután kettőig, a heraklioni és rethymnói ledobási zónák fölé
érkezés tervezett időpontjáig, az ejtőernyősök döntő többsége még a
beszállásig sem jutott el. Amikor pedig az első hullámnak sikerült
felszállnia, a porfelhők még a korábbinál is nagyobb torlódást okoztak.
Néhány esetben a gépek összeütköztek a felszállópályán. Az egyes gépek
felszállása között eltelő idő az út másik végén vált élet-halál kérdésévé,
ugyanis minden elveszített perc a védők nyeresége volt: a következő
érkezése előtt ennyivel tovább összpontosíthattak egy-egy támadó
hullámra. A levegőbe felvergődve a keleti csoport kevés ejtőernyőse
érzett kedvet a „Rot scheint die Sonne” eléneklésére. Bräuer az utolsó
hullám tizenöt Junkers 52-esének egyikén utazott. Dühöngött.
Repülőgéphiány miatt 600 katonát hátra kellett hagyni, a keleti csoport
már az induláskor is csak 2.300 főt számlált.
Sturm ezredesre – bár utálta, hogy egyik zászlóalját át kellett adnia
Bräuernak – kevésbé félelmetes erők vártak Rethymnónál. Úgy döntött,
egy megerősített századot saját személyes parancsnoksága alatt tart, többi
erejét pedig két harccsoportra osztotta. Az egyiket Kroh őrnagyra, a
másikat Wiedemann századosra bízta. Mindkettő alapját egy-egy olyan
zászlóalj képezte, amely egy hónappal korábban részt vett a Korinthoszi-
félsziget elfoglalásában. Kroh harccsoportjának a repülőtértől keletre
kellett leszállnia, majd elfoglalni. Wiedemann kicsivel erősebb
harccsoportjának a repülőtér és Rethymno között földet érve a várost és a
régi, de erős velencei erőd által uralt kikötőt kellett elfoglalnia.

[151]
 Rethymno környékének térképe, 1941. május 20.
Rethymno térségének védelmét egy fiatal, nemrég előléptetett
ausztrál. hivatásos katonára, Ian Campbell alezredesre bízták. Ő magának
a varosnak a védelmét a krétai csendőrség egy 800 főnyi osztagára bízta
– egy fegyelmezett, kiemelkedően hatékony egységre. A város védelmét
Chrisztosz Tsziphakisz őrnagy, egy krétai származású görög tiszt
irányította, aki a megszállás alatt majd fontos szerepet fog játszani az
ellenállási mozgalom szervezésében. A várostól nyolc kilométerre
keletre, a part menti út és egy dombsor között fekvő repülőtér védelmére
Campbellnek két ausztrál zászlóalj és két géppuskás szakasz – nagyjából
1.300 katona – állt rendelkezésére, valamint 2.300 görög katona. Ez
utóbbiak ugyanolyan gyenge fegyverzetűek és hiányos kiképzésűek
voltak, mint máshol állomásozó bajtársaiknak.
Campbell saját zászlóalját, a 2./1.-et, valamint fél tucat tábori ágyút
sikerült alaposan álcázva beásni a dombokon, a teraszos szőlőskertek
között, s onnan rejtetten fedezhették tüzükkel a felszállópályát. A német
légi felderítés csak egyetlenegy állásukat ismerte fel, azt pedig máshová
telepítettek. A másik zászlóalj, Ray Sandover őrnagy 2./11.-e, egy másik
part közeli dombra települt, három kilométerrel közelebb a városhoz. A
kettő közötti rést egy görög ezred töltötte ki. A görög kontingens többi
részét, valamint két Matilda harckocsit a domb szárazföld felőli oldalán,
a gerinc mögött, az olaj faligetekben rejtették el.
Campbell és Sandover valamiféle kikapcsolódást akart biztosítani
katonáinak az invázió előtti várakozás napjaiban, ezért csoportokban
leküldték őket a tengerhez, úszni. A légi felderítés miatt egy-egy csoport
nem lehetett több húsztagúnál. Visszatéréskor kúszva, észrevétlenül
kellett megközelíteniük saját állásaikat, az elsővonalbeli szakaszokat
pedig riadóztatták. Ezzel segítettek a védőknek előre felismerni az
állások előterében a holttereket és a valószínű támadási irányokat. A

[152]
dombgerincről számos veszélyes vízmosás futott le – ezeket az
ausztrálok sivatagi tapasztalataikra emlékezve vádinak nevezték.
Szolgálaton kívül a katonáknak alig adódott lehetősége idejük
értelmes eltöltésére, Campbellnek és Sandovernek tehát muszáj volt
valahogy kordában tartani az iszákosságra és verekedésre hajlamos
férfiakat. Rethymno városából, ahol addig már több verekedés is kitört a
„kávéházakban”, kitiltották a katonákat, és sűrűn járőröztették a katonai
rendőröket.
Május 20-án a légitámadás délután négykor kezdődött. Húsznál
nem több vadászgép és könnyűbombázó vett benne részt tehát nem tűnt
többnek véletlen rajtaütésnél. Néhány görög újonc pánikba esett, de a
Campbell által a görögökhöz átküldött maroknyi ausztrál altiszt
hamarosan észhez térítene őket. Délután 4:15 órakor megjelentek a
tenger felett a csapatszállító repülőgépek. Egyszer csak Heraklion felől
befordultak a, sziget belseje felé, és három-négyszáz láb [90-120 m]
magasságból ugratni kezdtek ejtőernyőseiket.
A Junkersek a parti utat követték Rethymno felé. Ez azt jelentette,
hogy az álcázott állásokkal telezsúfolt domboldalak közelében repültek
el. A nagyjából 160 repülőgépből hetet lőttek le a tengerpart mentén,
továbbiak pedig lángolva kavarodtak ki a tenger fölé. Az egyik német
szakaszparancsnokot az ajtóban állva, a kiugrás pillanatában lőtték
agyon. Emberei annyira elvesztették a fejüket, hogy megtagadták az
ugrást. A pilóta erre kört írt le, hogy még egyszer visszatérjen a ledobási
zóna fölé, de eltalálták az egyik motort, s az kigyulladt. Hamarosan az
egész szárny lángban állt, ezért a pilóta a part közelében tengeri
kényszerleszállást hajtott végre. Az ejtőernyősök és a gép személyzete
egy gumicsónakba másztak, de a védők továbbra is lőtték őket. Végül
csak ketten élték túl az esetet.
A már eddig is széttöredezett hadművelet kaotikussá vált. Jó
néhány ejtőernyőst a tenger fölött ugrattak ki a Junkers 52-esekből, ahol
felszerelésük súlya lefelé húzta őket, belegabalyodtak saját ernyőjük
selyemkupolájába és zsinórjaiba, és gyorsan vízbe fúltak. Azok közül,
akik a víztől csak kicsivel távolabb értek földet, leszálláskor sokan
megsebesültek a teraszok szikláin. A legborzalmasabb sors annak a
körülbelül egy tucatnyi ejtőernyősnek jutott osztályrészül, akik egy
kiterjedt nádas fölött ugrottak ki: őket valósággal felnyársalták a
bambuszszálak.
Az egész támadó csoportból mindössze két századot dobtak le a
kijelölt helyen. Ezek Krohnak a repülőtér ellen szánt harccsoportjához
tartoztak, s ezért közvetlenül Campbell állásai előtt ereszkedtek a földre.
Ennek az újabb katasztrófának a túlélői a bozótosba menekültek, és
meglapultak. Egy hadnagy ki akarta adni a parancsot a megadásra, de az
egyik őrmester kurtán rávágta: „Szó sem lehet róla”, Az életben

[153]
maradottakat később Von Roon főhadnagy gyűjtötte össze, aki kerülő
úton, a sziget belseje felé kitérve, elvezette őket Kroh őrnagy főerejéhez.
Kroh csoportosításának zöme a sztavromenoszi olajüzemnél, két
kilométerre keletebbre szállt le. Kroh, aki a tengerpart mentén még
távolabb ért földet, amilyen gyorsan csak lehetett, összeszedte katonáit,
majd felvonult velük a Campbell szárnyát fedező legfontosabb magaslat
– az úgynevezett „A” domb – megtámadására. Útközben találkozott Von
Roon főhadnaggyal, aki a krétai irreguláris harcosok lesvetései és
rajtaütései dacára további ejtőernyősöket gyűjtött össze. Kroh
ejtőernyősei helyi létszám- és fegyverzeti fölényüket kihasználva
legyőzték a magaslat védőit, és a tábori lövegek, valamint a géppuskák
kezelőinek döntő többségét megöltek. A szőlőkben védő és támadó
egyaránt kiváló takarást talált a másik szeme elől.
Campbellből nem hiányzott a döntésképesség. Gyors ellenlökésre
vetette be tartalék százada felét és a két Matildát. A harckocsik itt is
heves csalódást keltve léptek színre, Maleméhez hasonlóan ebben a
védelmi övezetben is használhatatlannak, bizonyultak a sziklás nehéz
terepen. A gyalogság gyors harc a vetésével viszont sikerült
megakadályozni a németek térnyerését. Aznap este Campbell rádión
kapcsolatba lépett a Creforce parancsnokságával, hogy segítséget kérjen,
de Freyberg nem akarta harcba vetni, és ezzel lekötni a
Georgioupolisznál álló harmadik ausztrál gyalogzászlóaljat. Campbell,
tudva, hogy minden másnap reggel dől el, minden rendelkezésére álló,
harcba még nem vetett katona összpontosításával felkészült az „A”
dombot elfoglalt németek elűzésére indítandó ellenlökésre.
Sturm ezredes csaknem kétszáz főnyi csoportja Sandover zászlóalja
elé ereszkedett le, és a repülőtéren földet érő ejtőernyősökéhez hasonló
sors várt rá. Volt olyan repülőgép, amelynek mind a tizenkét ejtőernyőse
halott volt, mire leért a földre. Sturm és szűk törzse egyelőre csak azért
menekült meg, mert véletlenül egy kis belőhetetlen holttérben értek
földet. Röviddel sötétedés előtt Sandover teljes harcvonalával
előrenyomult, megtisztítani a területet. Nyolcvannyolc foglyot ejtettek, és
nagy mennyiségű fegyvert gyűjtöttek össze. Magát Sturmot másnap
reggel fogták el.
Ugyanazon a napon, május 21-én, reggel Campbell minden
tartalékát beverve megindította ellenlökését az „N’ domb ellen: a két
szárnyat a görög ezredek biztosították. Percekkel a támadás kezdete előtt
egy német bombázópilóta tévedésből az ejtőernyősök egyik állását
támadta, és megölt tizenhat németet. Ezt látva Campbell ausztráljai
végképp felbátorodtak, és dühödt elszántsággal rohamoztak. Kroh
ejtőernyőseit valósággal elsöpörték, azok csak a Sztavromenosz melletti
olívaolaj-üzemnél tudtak megkapaszkodni, amelyet erődnek rendeztek
be.

[154]
 Ezt követően mindkét ausztrál zászlóalj tisztogató hadműveletet
hajtott végre, és sikerült elfogniuk a még élő ejtőernyősök legtöbbjét.
Ebben a térségben mindössze néhány, kisebb csoport maradt. Sandover
őrnagy kicsit később egy ösvényen haladt, amikor német feliratot talált az
úton: „Sürgősen orvosra van szükség!” Sandover kísérője észrevett egy
kis barlangot, majd – mert megnézte, és hat sebesült ejtőernyőst talált
odabenn – előhúzott egy kézigránátot, hogy végezzen velük. Sandover
leállította, és úgy rendelkezett, hogy vigyék a sebesülteket a zászlóalj-
segélyhelyre. Az ejtőernyősök egészségügyi alegységét is foglyul
ejtették, és napokon belül kialakult egy közös tábori kórház, amelyben
több száz német, ausztrál és görög pácienst kezeitek egy helyen.
Az elfogásakor „ember benyomását keltő” Sturm ezredes még
jobban kétségbeesett, amikor Sandover őrnagy németül kihallgatta. Az
ezredes ugyanis rádöbbent, hogy egyik elesett tisztjénél megtalálták a
hadművelet teljes tervdokumentációját. Sandover rajtakapta Sturmot,
hogy válla felett hátralesve igyekszik megállapítani, ki követte el ezt a
szarvashibát. Egy másik tiszttől Sandover megtudta, nem várható
ejtőernyős-erősítés érkezése. A német kijelentette: „Kudarcot mi nem
erősítünk meg.”
Ugyanakkor Wiedemann harccsoportja, amely néhány kilométerrel
közelebb szállt le Rethymnóhoz, nem esett olyan csapdába, mint a
többiek, ám hamar beleütközött a városból kiküldött csendőrökbe meg a
védők harcrendjének déli szárnyán megjelenő „sorozatlan civilekbe”.
Mivel harcképességét fenyegetően súlyos veszteség nélkül nem tudott
előrenyomulni, Wiedemann körkörös védelmi „sündisznóállásba”
rendelte katonáit Perivólia tengerparti község körül.
*
A Maleme körüli és a börtön-völgyi ejtőernyős-támadás híre
délután 2:30-kor érkezett meg végre Chappel dandártábornok Heraklion
melletti vezetési pontjára. A leicesterieknek sikerült visszaszerezniük
városi fürdéséből a parancsnokukat de sok alakulatától távol tartózkodó
tiszt nem került elő.
Négy órakor nagyszámú német bombázó érkezett, és percekkel
később a repülőtértől két kilométernyire délkeletre, egy dombgerincre
telepített radarállomás kiadta a „Szuper Vörös” fokozatú riasztást. A
Stuka zuhanóbombázók délután 4:12-kor kezdték a támadást, és a „Black
Watch” hadinaplójának tanúsága szerint 4:34-kor kétmotoros
Messerschmitt 110-esek mélyrepülésben géppuskázva támadták a vélt és
valós célokat.
A védők csekély veszteséget szenvedtek. Állásaikat jól álcázták,
amint az később a zsákmányolt térképekből és légi fényképekből
kiderült. Ráadásul a katonáknak – főként a lőszerrel való takarékoskodás
céljából – megtiltották, hogy kézifegyverrel repülőgépre lőjenek. (Ezt a
parancsot a csata későbbi szakaszában a harci morál fenntartása
[155]
érdekében visszavonták.) Ami még lényegesebb, a repülőtér szélére
telepített légvédelmi lövegek – egy tucat ausztrál és brit tüzérek által
kezelt Bofors, valamint a Királyi Tengerészgyalogság egy ütege 3
hüvelykes [76,2 mm] ágyúkkal, és pom-pom gépágyúkkal – Malemével
ellentétben nem lőtt a bombázókra, Chappelnek ezzel a csellel sikerült
elhitetnie a németekkel, hogy addigi légicsapásaikkal már harcképtelenné
tették ezeket az ütegeket.

Heraklion környékének térképe, 1941. május 20.

Kevesebb mint fél óra múlva a Stukák visszafordultak a Krétától
keletre fekvő Szkarpanto szigetén berendezett támaszpontjukra, a
Messerschmittek pedig az Égei-tenger felé indultak vissza repterükre.
Egyik légi támogató kötelék sem tudta bevárni az alaposan megkésett
csapatszállítókat.
Az alakulatuktól akár hivatalos, akár nem hivatalos ügyben távol
tartózkodó brit tisztek megkönnyebbülten sóhajtottak föl, mert azt hitték,
ez is csak egy újabb „egyszerű” légitámadás volt. Röviddel délután 5:30
előtt azonban a leicesteriek egyik századparancsnoka, aki terepbejárásra
vitte a szakaszparancsnokait, borzadva hallotta meg, ahogy a távolban
egy kürtös az „általános riadót” fújja. Ez volt az azonnali ejtőernyős-
támadás egyezményes jele, rádión vagy telefonon a „Bíbor légiriadó”
jelszó jelentette ugyanezt. Kétségbeesését még jobban elmélyítette az a
körülmény, hogy Chappel dandártábornok szükség esetére a
leicesterieket jelölte ki az azonnali ellenlökést végrehajtó egységnek.

[156]
 Ahogy a tenger fölött megjelenő sötét pöttyök jól kivehető
körvonalú alakokká nőttek, a Junkersekből álló támadó hullám lassú
morgása minden más hangot elnyomó bömböléssé erősödött.
Háromgépes, szabályos V alakzataikat tartva a csapatszállítók
bedöntöttek, ráfordultak a parttal párhuzamos irányra, s ontani kezdték a
hosszú, sötétszínű csíkokat, amelyek hirtelen rándulással sorra egy-egy
ejtőernyő kupolájává nyíltak. A látványtól itt is ugyanúgy elállt a szava a
földön tartózkodóknak, majd ugyanolyan döbbent kiáltásokat hallattak,
mint ugyanazon a napon, korábban, Canea körül.
Többmérföldnyi tengerpart álcázott állásaiból valósággal kirobbant
a puskatűz. Herakliontól keletre, a repülőtér felőli oldalon, Burckhardt
százados II. zászlóalját többé-kevésbé a parti út vonalát követve dobták
le. Nagyjából a dandártörzsnek otthont adó kőbányával egy magasságból
ugrottak. Ledobási zónájuk a helyőrség majdnem valamennyi brit és
domíniumi ezredének védőkörletén végighúzódott. A 7. közepes
tüzérezred részeién, a leicesteriek egyes alegységeién, a 2./4. ausztrál
zászlóaljén, és a német ejtőernyősök zöme a „Black Watch” – a
legnagyobb létszámú és a repülőtér védelmével megbízott zászlóalj –
területe fölött ugrott ki.
A légvédelmi lövegek váratlanul tüzet nyitottak a lassan mozgó
légi célokra. Az egyik kigyulladó Junkersből próbáltak kiugrani az
ejtőernyősök, de egyikük ernyője sem nyílt ki. „A Didkókon” – a
repülőtér nyugati végét uraló két, a katonák szerint női mell ajakú,
csipkés, kopár sziklán – elhelyezett ausztrál gyalogosok majdnem
vízszintesen lőtték a közelükben elhúzó hárommotorosokat. Jól látták a
bennülők fehér arcát. „Olyan közelinek látszottak, hogy az ember úgy
érezte, akár meg is érinthetné őket”, hangzott a csata túlélőinek egyik
leggyakoribb beszámolója. Az ausztrálok összefont szögesdrótot
feszítettek ki a két magaslat csúcsa között. Több repülőgép
megközelítette ugyan, de egyik sem akadt bele.
E rendkívüli puskatűzben eleinte sokan vaktában lőttek, de a
katonák – lázas önuralommal – hamar célpontot választollak maguknak.
Az ejtőernyősök állandó, enyhe himbálódzása elleplezte ereszkedésűk
gyorsaságát. A védők lőttek, töltöttek és újra rálőttek olyan
ejtőernyősökre, akik már halottak lehettek. A Maleme körüli és a Börtön-
völgy terepével ellentétben itt kevés fa és távírópózna állt, amelyeken az
ernyő fennakadhatott, de fedezék is csak kevés kínálkozott. A
hevederzetükből kivergődni igyekvő ejtőernyősöket szitává lőtték.
A csata természetesen nem korlátozódott az első vonalat tartó
rajokra és szakaszokra. Ugyanolyan, valószínűséggel az ejtőernyős
pottyanhatott egy század, vagy zászlóalj-parancsnokságra is, ahol a
tisztek puskán kívül szolgálati revolvereikkel is lőtték őket. Ez a
körülmény katonáknak és tiszteknek egyaránt tökéletes alkalmat
teremtett az akasztófahumor gyakorlására a harc sűrűjében. Amikor a
„Black Watch” egyik vezetési pontjára végre megérkezett az ejtőernyős
[157]
támadásról szóló hivatalos figyelmeztetés, „a híradó katona ünnepélyes
komolysággal jelentette Barry századosnak (aki éppen Cochrane
főhadnaggyal megosztva lőtt le három németet): »Bíbor légiriadó,
uram«.”
A repülőtereken leszálláskor kialakult torlódások miatt az
ejtőernyősök ledobása két órán át tartott. Messerschmittek és Stukák
egyáltalán nem mutatkoztak, a Boforsok kezelői tehát nyugodtan – sőt,
komor örömmel – vehették célba a lassú és nehézkes Junkers 52-es
csapatszállítókat. A „Black Watch” hadinaplója este 7:07-kor azt
örökítette meg, hogy egyszerre nyolc volt látható, amint lángolva zuhan –
bár mivel a németek a két óra alatt összesen tizenöt repülőgépet
vesztettek, ez a szám valószínűleg sokkal inkább a naplóvezető
lelkesedését, mint a valóságot tükrözi. Persze ettől még minden
bizonnyal rekord marad tizenöt gép elvesztése egyetlen összecsapásban,
földi elhárító tűz miatt. Ez így is több mint kétszerese a Maleme, Szúda
és Galatász térségében összesen lelőtt repülőgépek számának.
Burckhardt ejtőernyőseinek, akik a repülőtér körüli nyílt
térségeken, például egy tarlórépaföldön értek földet, a védők szeme
láttára kellett a fegyvereiket tartalmazó ejtőtartályokért futniuk. Azok,
akik valami alacsony takarásba, például a felszállópálya melletti
árpatáblába érkeztek, kicsit tovább maradtak életben. A gabona
hullámzása és a felriasztott állatok riadt mozgása megmutatta, hol
rejtőznek, és hamarosan a tábla felgyújtásával szó szerint kifüstölték
őket, mint aratáskor a nyulakat. A szőlőkben egy század Bren
golyószóró-hordozó harcjárművek támogatásával vadászott az
ejtőernyősökre, ott azonban a németeknek sikerült csapdába csalniuk
üldözőiket, és alaposan megszórták őket kézigránátokkal.
Este 6:15-kor Chappel dandártábornok utasította a „Leicester”
zászlóaljat, küldjön ki harci járőröket a kőbányától keletre elterülő
„Boglárka-rét” átfésülésére. Dunz százados megerősített
ejtőernyősszázadából mindössze öt túlélőnek sikerült elmenekülnie. Ezek
teljes felszerelésüket és egyenruhájukat levetve a tengerbe vetettek
magukat, majd a part mentén elúsztak Walther őrnagy I. zászlóaljáig,
amely akkor nyolc kilométerre keletre Gournesz körül tevékenykedett:
egy rádióállomás elfoglalására dobták le azon a terepszakaszon.
A repülőtér körüli küzdelem azonban a védők számára sem
jelentett teljesen az ölükbe hullott győzelmet. Chappel is elkövetett egy
ahhoz fogható hibát, ahogyan Kippenberger elmulasztotta megszállni a
börtönt az Ajia-völgyben. Ő a parti út két oldalán álló, épületekbe nem
telepített csapatokat, egy elhagyott laktanyába, és egy vágóhídra sem. E
masszív épületek hamarosan a maroknyi életben maradt ejtőernyősökből
összeverődött csoportoknak szolgáltak menedékül, ahol valamiféle
védelmet is szerveztek. Ezeket a csoportokat később csak komoly
erőfeszítéssel lehetett kifüstölni. Másrészt Chappel alakulatai nem
vesztegették az időt, azonnal megindították ellenlökéseiket. A királyi
[158]
harckocsiezred két Matildáját és a 3-as huszárok hat könnyű harckocsiját
szinte azonnal rászabadították a támadókra, nem hagytak időt a
németeknek soraik rendezésére. G. D. Petherick főhadnagy, a 3-as
huszárok Heraklionban állomásoztatott szakaszának parancsnoka, arról
számolt be, hogy legalább harminc ejtőernyőssel bántak el közelről „a
harckocsiparancsnokaim a revolverükkel, sok másikat pedig úgy öltek
meg, hogy a tankkal eltaposták őket”.
A tartalékok bevetésének kérdésében sem Rethymnónál Campbell
ausztráljainak, sem Heraklionnál a 14. gyalogdandárnak nem okozott
gondot és kárt az a fatális határozatlanság, amely olyannyira
katasztrofális következményekkel járt mind Maleme, mind Galatász
térségében. Chappel felismerte, hogy a csata kimenetele az első néhány
órában dől el, s ezért hetvenöt perccel az első csapatszállító repülőgép
észlelése után harcba vetette tartalék zászlóalját.
*
A „Black Watch”-ot, az ausztrálokat és a leicesterieket olyan
sikeresen lekötötte Burckhardt zászlóaljának megsemmisítése – több
mint 300 ejtőernyőst megöltek, több mint 100-at megsebesítettek, több
tucatot elfogtak –, hogy nem maradt idejük és energiájuk a saját
körzetükön kívül zajló német támadások figyelemmel kísérésére.
Gournesznál Bräuer ezredest azért dobták le, hogy erőivel
csatlakozzon Walther őrnagy – a kényszerűen a görög szárazföldön
hagyott katonák miatt eleve megfogyatkozott létszámmal harcba indult –
zászlóaljához. Az ezredes azzal szembesült, hogy nem vették fel a
rádiókapcsolatot a többi csoporttal: Burckhardttal a repülőtéren, a 2.
ezred záróosztagként jóval nyugatabbra ledobott fél zászlóaljával vagy
Karl-Lothar Schulz őrnagy III. zászlóaljával, amely Herakliontól
nyugatra és délre szállt le, azzal a kettős céllal, hogy elfoglalja a várost és
a kikötőt is.
Bräuer ekkor ismerte fel, hogy túlzóan nagyra törő elképzelés volt
ekkora feladatot szabni egy-egy magányos zászlóaljnak. Megbízható
információval ugyan még nem rendelkezett, de megérezte, hogy a
hadművelet komoly válságba került. Az ellenség erejéről tévesen
tájékoztatott Student tábornok veszélyesen széttagolta a rendelkezésére
álló erőt. Ráadásul mind közül a keleti csoportra bízott szektor volt a
legnagyobb kiterjedésű, a négy kijelölt ledobási zóna csaknem húsz
kilométer hosszú tengerpart mentén oszlott el.
Mikor leszállt a sötétség, Bräuer ezredes úgy határozott, nyugatra
indul, megkeresni Burckhardtot, és személyesen átvenni a Heraklion
körüli harcok irányításár. Walther őrnagy kíséretül annak a gróf
Wolfgang von Blücher főhadnagynak a szakaszát adta Bräuer mellé, aki
a hollandiai ejtőernyős-hadműveletben nyerte el a Vaskereszt
lovagkeresztjét. Éjfél körül, gyors menetelés után, Blücher élen haladó
raja katonákat látott meg a repülőtértől délkeletre álló dombon.
[159]
Derűlátóan azt feltételezték, hogy saját ezredük II. zászlóaljának előőrseit
találták meg, s elkiáltották az egyezményes jelszót: „Reichsmarschall!”.
A válasz szaggatott sortűz volt. Blücher szakasza, amely jócskán
megelőzte Bräuer ezredest, a „Black Watch” zászlóaljának védelmi
körletének közepén találta magát. Miután több állásból egyszerre tűz alá
vették őket, nem maradt más választásuk, lehasaltak és fedezékbe
húzódtak.
A „Black Watch” tisztjei különösen elégedettek voltak a megölt
ellenséges katonák számával, és a „lőjegyzék” sötétedés után is tovább
gyarapodott. Az ezred egyik hivatalos beszámolója szerint: „Mungo
Stirling, az adjutáns, és Andrew Campbell, a felderítőtiszt, leballagtak
meglátogatni az egyik századot, és útközben lőttek még egy párat”. A
hajtóvadászat nyelvezetének használata előbb általános humorforrássá,
majd egyre erőltetettebb és egyre kevésbé jópofa viccé vált. A „lövészet”
utáni délelőttöt a teríték összeszedésének” nevezték. Különböző
századok tisztjei tábori telefonon tárgyalták egyéni „zsákmányukat”.
Egyikük a következő beszélgetéstöredéket jegyezte fel: „Majdnem
átmentem, és felajánlkoztam töltőnek. Mit sikerült lőnöd – 20 párat? [A
foglyot és a fácánt számolják így; a ford.] És szépen sorban kifektetted
mindet az úton? És szépen, magasan jöttek? És a futómadarak után
küldted a vadőrödet?”
Burckhardt zászlóaljának szétszórt maradéka számára gyászos
éjszaka volt ez. Sokan közülük sebesülten feküdtek a köves földön, s
szinte mindnyájukat kínzó szomjúság gyötörte. A britek hallották, ahogy
füttyentve és pisszegve igyekeztek összegyűlni. Ezt akadályozandó Roy
fődudás vezetésével rázendítettek a skót zászlóalj dudásai. A német
jelentések alapján úgy tűnik, a rikoltozó dudazene a lélektani hadviselés
igen hatékony eszközének bizonyult.
*
Schulz őrnagy zászlóalja Heraklion nyugati és déli oldalán szállt le,
a hatalmas, még a velenceiek által épített, városfalat övező
kukoricásokban és szőlőskertekben. Schulz életét az a szokása mentette
meg, hogy mint mindig, most is emberei élén ugrott. Egy pillanattal az
után, hogy feszület pózban kivetette magát az ajtón, a repülőgép lángba
borult és felrobbant mögötte: egyik benzintartályát telibe találta egy
légvédelmi ágyú gránátja.
Szétszóródott századai csak nagy nehézségek árán tudtak
gyülekezni. Egy részüket a földet érés pillanatában megölték a helyőrség
három nagy létszámú, de hitványul felfegyverzett görög ezredének
katonái és krétai civilek, Ez utóbbiak közül egyesek a fákon fennakadt
ejtőernyősöket késelték meg, nagyjából úgy, ahogy V. Henrik walesi
talpasai vagdalták el a lóról szállt francia lovagok torkát Agincourt-nál. A
„York” és „Lancaster” ezred zászlóalja távolabb állomásozott, a varos

[160]
délkeleti peremén, és 64. közepes tüzérezred gyalogságként harcoló
tüzérei pedig e zászlóalj és a kikötő között.
Ebben a csatában a krétai „sorozatlan polgári személyek”
ugyanolyan jelentős szerepet játszottak, mint a Canea tartományiban.
Egy német jelentés leszögezte: „a várostól délre és nyugatra jelentős
harcokra került sor franc-tireur-ökkel: ezek 7-8 főnyi csoportokban
harcoltak, melyek egyikét egy pápa [sic!] vezette aki utóbb
agyonlövetett”. Ez talán az a puskás pap volt, akivel Gordon Hope-
Morley találkozott közvetlenül a csata előtt.
Schulz miután összeszedte annyi katonáját, amennyit csak lehetett
két részre osztotta erejét. Az egyik felével ő maga támadta meg a Caneai
kaput, míg gróf Von der Schulenburg százados balra került a másik
felével, hogy másik, kevésbé nyilvánvaló – és kevésbé védett – rést
keressen a város védelmi rendszerén. Schulz csapata hamarosan
olyasfajta hadviselésbe keveredett, amelyet később sok résztvevő rég
letűnt korok háborúihoz hasonlított. A Caneai kapunál dühödt küzdelem
bontakozott ki, civilek, görög katonák és krétai csendőrök Kalaphotakisz
százados vezérletével a velenceiek által épített magas, erős városfalon
sorakoztak fel. Schulz és Schulenburg csoportjának is sikerült harcolva
betörnie a városba, de a szűk utcák minden zugában ugyanilyen
elkeseredett küzdelem várt rájuk a gerillákkal.
John Pendlebury a SOE rangidős tisztje volt ugyan Heraklion
térségében, mégis ugyanolyan keveset tudott előre a közeledő invázióról,
mint a „Leicester” zászlóalj parancsnoka. A támadás napján ebédidőben
kedvenc találkozóhelyén – a Hotel Knossos alagsori bárjában – iszogatott
a barátaival, mindössze egy saroknyira attól a helytől, ahol egy német
bomba telibe talált egy több ezer tojást szállító brit hadtápos teherautót, s
így előállította „Európa legnagyobb omlettjét”.
Sok szempontból meglepő, hogy a városban maradt, amikor
bármelyik napon várható volt az ejtőernyős-támadás, de Jack Harrison
beszámolója szerint Pendlebury parancsot kapott a maradásra, miután két
alvezérét – Hamsont és Bruce-Mitfordot – május 16-án felküldte a
hegyekbe, hogy krétai önkéntesekkel szállják meg a stratégiai jelentőségű
pontokat. Talán azt is megérezte, hogy a legfontosabb csatát
Heraklionban fogják megvívni: aznap Szatanasz is a városban
tartózkodott néhány andartével.
Semmi kétség, Pendlebury és Szatanasz ott volt a védőkkel a
Caneai kapunál vívott – reneszánsz várostromra emlékeztető –
küzdelemben, majd a Schulz III. zászlóaljával vívott utcai harcokban is
részt vett. Az ejtőernyősök jócskán beverekedték magukat a városba:
aznap este 10:30 körül kisebb csoportjaik még a régi velencei kikötő
rakpartjára is kijutottak.
Ha az ember a különböző visszaemlékezések és jelentések alapján
összerakja Pendlebury utolsó mozgásait (s közben gyakran kell
[161]
valamiféle átlagot számítania az egymáshoz sehogyan sem illeszkedő
részletekből), úgy tűnik, a harcolók között átcsúszva másnap reggel
visszatért az irodájába. A városban még nem ért ugyan véget a küzdelem,
Pendlebury azonban el akarta hagyni Herakliont, hogy a környező
dombvidéken hangolja össze a különböző andarte csapatok
tevékenységét.
Schulz őrnagy, aki előtt korábban a polgármester – vászonöltönyt
és zsirardi kalapot viselő idős férfi – és egy görög őrnagy már kapitulált a
város nevében, megdühödött, amikor ismét megtámadták. megérkeztek a
„Leicester”, valamint a „York” és „Lancaster” zászlóalj erősítésül küldött
alegységei. Schulz katonáinak alig maradt lőszerük, ezért visszavonulásra
kényszerült. Ismét magához rendelte a polgármestert, és figyelmeztette,
amint katonái kivonultak a városból, ő azonnal odarendeli a Luftwaffét,
és lebombáztatja a települést. Ez után a két, ekkor már összekeveredett
ejtőernyős harccsoport heves utóvédharcok közepette visszahúzódott a
falakon kívülre, majd többé-kevésbé rejtetten állásokat foglalt a várostól
délre és nyugatra.
Pendlebury aznap délután, nem sokkal Schulz ejtőernyősei után
távozott a Caneai kapun át, puskával felfegyverkezve, és a legtöbb verzió
szerint egyenruhát viselve. A sofőrje és egy kisebb csoport harcos kísérte
Szatanasz – az Ida hegyének keleti oldalán található Krousszonaszba
valósi – gerillakapitány vezetésével. A városfalon kívül elbúcsúzott
Szatanasztól. Megegyeztek, hogy később egyesítik erőiket. Pendlebury a
sofőrjével gépkocsin indult Canea felé az országúton, ami érthetetlenül
meggondolatlan lépés volt, hiszen az ejtőernyősök köztudottan ellepték
az egész környéket. Szinte azonnal, Kaminiánál, a városfaltól kevesebb
mint egy kilométernyire beleszaladtak egy német rajba. A kirobbanó
csetepatéban Pendlebury állítólag hármat megölt az ellenséges katonák
közül, de azután mellkasa felső részén megsebesítették. A németek az
erősen vérző Pendleburyt bevitték egy házba az út mellett, és orr rábízták
két nőre. Aznap este érkezett egy német orvos, és bekötözte a sebeit.
Másnap, május 22-én, egy másik csoport ejtőernyős jelent meg a
háznál. Tanúk szerint az üvegszeméről ismerték föl Pendleburyt, (Ez
valószínűtlen: Pendlebury óvatlanságát csak a német katonai felderítés
gyatra teljesítményével együtt érdemes vizsgálni.) A két nőt elvitték egy
ideiglenes internálótáborba, Pendleburyt pedig kihurcolták, és a ház
falánál agyonlőtték. Egy másik változat szerint a második
ejtőernyőscsoport azért lőtte agyon gondolkodás nélkül, mert civil ingben
találtak rá, s ezért törvénytelen gerillaharcosnak, franc-tireur-nek
minősítették. Az inget egyébként valószínűleg a nők adhatták rá, hiszen
az egyenruhája átitatódott vérrel.
Hogy a dolgok még kevésbé legyenek egyértelműek, egy 1942.
decemberi német jelentés „Pendleburg [sic!] századossal” foglalkozó
része a következőt tartalmazza: „A május 20-án HERAKLION közelében
vívott harcban súlyosan megsebesült, két nappal később meghalt, és ott
[162]
temették el”. Pendlebury szempontjából logikusabb lett volna
közvetlenül a május 20-i tömeges ejtőernyős ugrás után, de még az előtt
elhagyni a várost, hogy Schulz zászlóalja megrohamozta azt, csakhogy a
szemtanúk beszámolóiból az eseményeknek nem ez a sorrendje
bontakozik ki.
Pendlebury beismerte – a később a németek által megtalált –
naplóiban, hogy a polgári lakosság fegyveres ellenállásának
előkészítésére tett lépései feltehetően ellentétesek a nemzetközi jog
normáival. Harrison pedig röviddel az esemény után ezt vetette papírra:
„Tudta, hogy számára nincs más választás, csak a győzelem, vagy a
halál”. Akár tudták a Pendleburyt agyonlövő ejtőernyősök, hogy kicsoda
ő, akar nem, utóbb a német katonai hatóságok mindent elkövettek azért,
hogy bizonyosan azonosítsák a holttestét. Állítólag többször is kiásták
sírjából, hogy ellenőrizzék az üvegszem meglétét, egyszer pedig azért,
hogy mintát vágjanak ki az ingéből, valószínűleg, mert ezzel akarták
bizonyítani nem viselt egyenruhát.
Elképesztően magas azon krétaiak száma, akik azt állítják
magukról ők az utolsók, akik életben látták Pendleburyt. Tom Dunbabin,
egy másik régész és barát, 1942-től pedig a krétai ellenállási
mozgalommal kapcsolatot tartó rangidős brit összekötő tiszt a háború
után ezt írta: „Akkoriban és később is sok hajmeresztő mese kapott lábra,
és a krétai hitvilágon belül utolsó napjainak történetét elkerülhetetlenül
valamiféle hőskölteménnyé magasztosították.” A Pendlebury-mítosz
olyan erővel hatott, hogy Shearer dandártábornok, a katonai hírszerzés
főnöke Kairóban augusztus 28-án – három hónappal a csata vége után –
azt jelentette Churchillnek: „Pendleburynek is megpróbáltunk
ejtőernyővel rádiót ledobni, aki jelenleg a Kréta hegyei között folyó
gerillatevékenység nagy részét irányítja.”
*
Május 21-én, miközben a városban még folyt a harc, Mike
Cumberledge és Nick Hammond Hierapetrából visszatérve megérkezett a
Dolphinnal Heraklionba. Szitíából megpróbálták felhívni telefonon
Pendleburyt – utolsó közös vacsorájukon május 20-án éjszakára
irányozták elő a kászoszi rajtaütést –, de nem kaptak kapcsolást.
Amikor a rakpartról rájuk lőttek, Cumberledge annak a mólónak a
legvége mellé állt a hajóval, amely a velencei kikötőn kívüli új
kikötőmedencét védte. Unokatestvére, Cle és Nick Hammond egy-egy
Mauser pisztollyal felfegyverkezve kiugrott a partra. Ők ketten elindultak
be a városba, ám a villany telep fölé felhúzott horogkeresztes zászló
láttán azt hitték, az ellenség időközben megszállta Heraklion legnagyobb
részét. A Dolphin és legénysége ebben a helyzetben nyilvánvalóan nem
sokat tehetett – úgy tűnt, minden ki- és bevezető utat géppuskák fedeznek
– Cumberledge tehát megfordította hajóját, és északkelet, Dia szigete felé
vette az irányt.

[163]
 Másnap reggel, még mindig Pendleburyért és más, a harc
színhelyén tartózkodó barátaikért aggódva, folytatták útjukat az északi
part mentén, buzgón integetve minden német repülőgépnek, amely
leereszkedett jobban megnézni a Dolphint. A Szúdai-öböl bejáratánál
Cumberledge annak a szigetnek a közelében vetett horgonyt, amelyen a
régi velencei erőd romjai állnak. Onnan lőtték a kikötőben álló hajók
támadása után a zuhanásból felemelkedő Stukákat. Jó lőállást
választottak. A Dolphin öt repülőgépet igazoltan lelőtt, további találatai
pedig „valószínű” minősítést kaptak. Cumberledge és társai nem
tudhatták, hogy légvédelmi fegyvereik még jobban jöttek volna
Heraklionban, amikor Richthofen VIII. repülőhadteste visszatért,
lerombolni a várost.

[164]
 12. fejezet – Az első éjszaka és a második nap
(május 20-21.)
Az éjszaka mintha a megszokottnál gyorsabban szállt volna le. A
Szúdai-öbölben álló, bombatalálatot kapott hajókból felszálló
füstoszlopok miatt az esti égbolt úgy nézett ki, mintha viharfelhőktől
feketéllett volna. A harcnak azonban legalább annyira a kimerültség,
mint a látási viszonyok romlása vetett véget. A tűzvonalban hasaló
katonák tompa megkönnyebbüléssel feküdtek el a földön, vagy csúsztak
le árkuk fenekére. Bőrük megfeszült a rászáradt izzadságtól és portól.
Mások, csapatuktól elvágott védők éppen úgy, mint az erősen védett
hadállások fölött ledobott, szétszóródott ejtőernyősök, előkúsztak
rejtekhelyükről, hogy megkeressék az övéiket.
A veszélyérzet különlegesen érzékennyé tette a hallást. Hol itt,
holott röppent fel tompa puffanással egy-egy világítórakéta, majd ahogy
sisteregve lassulva parabola röppályájára billent, szemkápráztató fehér
vagy zöld fényt bocsátott ki, és kísérteties ragyogásba borította a tájat.
Ideges őrök a legkülönbözőbb helyeken robbantottak ki lövöldözést,
időnként pedig nyomjelzős lövedékek elegáns íve villant a távolban,
majd követte a sorozatot leadó géppuska ropogása.
Akik a feltérképezetlen senki földjén tartózkodtak, ösztönös
egyetértésben az összecsapást kerülve siklottak el egymás mellett, mint a
különböző fajtájú állatok erdőtűz vagy árvíz után. A vadállatok világára
emlékeztettek a furcsa dzsungelhangok is, surranó zajok a bokrok közt
füttyök sziszezés és rikoltások: a társaiktól elszakadt ejtőernyősök
próbáltak visszavergődni övéikhez.
A sebesülteket a tűző napon kívül nem soktól szabadította meg a
sötétség. A kemény, még mindig meleg földön fekve szomjúság
fojtogatta őket. Egy kisebb csoport görög katonát, akik egy bombától
talált, magányos házban feküdtek, csak véletlenül találtak meg három
nappal később, addig kínozta őket a fájdalom és a szomjúság. A RAF
egyik repülő őrnagyának Maleme közelében mindkét alkarja
összeroncsolódott. Pisztolyával megpróbált végezni magával, de ujjaiban
ahhoz sem maradt. elegendő erő, hogy a ravaszt meghúzva
megszabaduljon kínjaitól. A német sebesültek félelme nőttön-nőtt, mikor
észrevették, hogy a krétaiak fegyver után kutatnak a harcmezőn.
Mindössze annyit tehettek, hogy a bokrok közé kúszva próbáltak
elrejtőzni. Annak az első estének a sötétedés után is sokáig megmaradó
melegében még tiszta volt a kakukkfűtől illatozó levegő: a következő
napokban egyre inkább bűzlőtt a bomló emberhús szagától.
*
Este tízkor Freyberg ezt táviratozta Kairóba: „A mai nehéz nap
volt. Erős nyomás nehezedett ránk. Eddig, azt hiszem, tartjuk a

[165]
repülőteret Retimo [Rethymno], Heraklion és Maleme mellett valamint a
két kikötőt. A fölény, amellyel tartjuk őket, marginális, és hiba lenne
részemről túlságosan optimista képet festeni. Súlyos harc folyt, és
nagyszámú németet öltünk meg. A kapcsolattartás roppant nehéz.”
Ez után még hozzátette a következőt: „A legnagyobb mértékben
ambiciózus célokat kitűző – és közülük egyet sem elérő – német
hadművelet végrehajtási parancsait éppen most ejtettük zsákmányul.”
Geoffrey Cox, a tábornok egyik felderítőtisztje, akkor fedezte fel ezt a
dokumentumot, amikor átrostálta a 3. ejtőernyősezred elesett vagy
foglyul ejtett tagjaitól összeszedett mindenféle papírt. Cox gyors
fordításából kiderült, hogy a németek a harcok első napján számítottak a
repülőterek és a kikötők elfoglalására. Freyberget ez az információ
kifejezetten fellelkesítette. Nem tudta, hogy az a csekély fölény,
amelynek révén csapatai addig tartották Malemét, éppen azokban a
percekben tűnik el.
Azon az éjszakán a németek döntő többsége azt hitte, vereséget
szenvedtek, mert a britek hamarosan ellentámadást indítanak. Olyan
sokat öltek meg közülük, hogy Weixler, a velük érkezett haditudósító
szerint, a Tavronitisz hídja és a repülőtér térségében mindössze ötvenhét
harcképes emberük maradt. A legkatasztrofálisabb veszteséget szakasz-
és századparancsnokokban szenvedték. Stentzler őrnagy és Gericke
százados volt a rohamezred egyedüli, még lábon maradt, zászlóalj-
parancsnoki szintű vezetője.
A félreértéseknek azt a szövedékét, amely Maleme, és végül az
egész sziget elvesztéséhez vezetett, részben a „roppant nehéz
kapcsolattartás” hozta létre. A repülőtér védői nem rendelkeztek rádió
adó-vevő készülékkel, Andrew alezredes harcálláspontjáról pedig, ahol
volt rádió, nem láthatták a repülőteret. Az invázió előtti zavaros
gondolkodás azonban szintén hozzátette a magáét, s hatását a csata
kezdete után tovább erősítette a kimerültség és a zűrzavar.
Röviddel sötétedés előtt Andrew alezredes jelentette Hargest
dandártábornoknak, hogy a harckocsikkal támogatott ellenlökés kudarca
után úgy érzi, vissza kell vonulnia. Hargest válaszát – „ha muszáj, akkor
muszáj” – azzal az ígérettel egészítette ki, hogy küld két század erősítést
Andrew-nak. Hargest a kritikus helyzetben csak semmitmondó választ
adott alárendeltjének, majd a beígért századok meg nem jelenésével meg
is döbbentette, ez pedig menthetetlenül megzavarta és félrevezette
Andrew alezredest. Elöljárói korábban hangsúlyozták az ellenlökés
indításának szükségességét, most azonban cselekvés helyett
megmagyarázhatatlanul tétováztak. Ez a fejlemény azzal a Creforce
parancsnokságától a csata előtt kapott paranccsal együtt, hogy a
felszállópályát épségben kell hagyni, sőt, a repülőtérre telepített aknákat
sem szabad élesíteni. bármely zászlóaljparancsnokot elgondolkodtatott
volna, vajon a magasabb parancsnokság nem változtatott-e – az ő tudta
nélkül – a kitűzött célok fontossági sorrendjén?
[166]
 Az első vonalban küzdő századaival Andrew alezredesnek már jó
ideje nem volt kapcsolata. Szentül hitte, hogy a németek a hídtól betörtek
a repülőtérre, és lerohanták a 107-es magaslat nyugati oldalán beásott
szakaszokat, végül pedig már Stentzler nagy kerülővel mögéje vonult
századai is hátbatámadással fenyegették. Mindezeket látva Andrew úgy
vélte, erősítés és támogatás hiányában nem tehet mást, muszáj napkelte –
és a Messerschmittek visszatérése – előtt kivezetnie katonáit szorult
helyzetükből. Nem sokkal este kilenc után figyelmeztette Hargest
dandártábornokot hogy éppen visszavonul a 107-es magaslattól
délkeletre húzódó alacsonyabb dombgerincre. Úgy tűnik, Hargest nem
tartotta szükségesnek reagálni erre a hírre, pedig ez egyet jelentett a
malemei repülőtér bármiféle hatékony ellenőrzésének végével. Sőt,
Hargest azt jelentette a hadosztálytörzsnek, hogy a helyzet „kifejezetten
kielégítő”.
Andrew küldöncök útján tájékoztatta századai t az állásváltásról, de
a repülőtér nyugati részén védő C századhoz, a 107-es magaslat
Tavronitisz felöli lejtőjén beásott D századhoz és a Pirgosz község
mellett állomásozó törzsszázadhoz küldött futárok nem jutottak át.
Ugyanakkor a Hargest által a védők megerősítésre mégiscsak elküldött
két század – egy a 28. (maori) zászlóaljból, egy pedig az azzal
szomszédos 23. zászlóaljból – egymással nem állt kapcsolatban. A
maorik a sötétségben elérték a repülőteret, és óvatosan mozogtak, mert
németül beszélő hangokat hallottak. Utólag úgy becsülték, hogy már
kétszáz méteren belülre megközelítették a C század parancsnokának
harcálláspontját, amikor úgy döntöttek, a védőket minden bizonnyal
lerohanták, s ezért visszafordultak.
A másik század, a 23. zászlóaljból, végül rátalált Andrew alezredes
új állásaira. de némi zavar és határozatlanság után Andrew úgy döntött,
ez a gerinc is túlságosan elszigetelt és könnyen támadható ahhoz, hagyott
vessék meg a lábukat. További egy kilométerrel hátrább kell vezetnie
megmaradt századait, hogy felvegye a kapcsolatot a 23. és a 21.
zászlóaljjal. Döntéséből tökéletesen hiányzott a kezdeményező
merészség, s a repülőtér elfoglalására ejtőernyősökkel végrehajtott
próbálkozással szemben nagyjából sikerült kiválasztania a legkevésbé
megfelelő taktikát. Ezt az utat követve annak megakadályozására, hogy a
németek erősítést tegyenek földre Maleme repülőterén, kizárólag két
lehetőség maradt: vagy az éjszakai ellenlökés, ami még a legkiválóbban
képzett alegységekkel is igencsak kockázatos vállalkozás, vagy a nappali
előrenyomulás, vállalva az ellenséges légierő teljes fölényéből fakadó
még halálosabb veszélyt. Az Andrew döntésében rejlő legkegyetlenebb
csavarra azonban a háború utánig nem is derült fény. Akkor derült csak
ki, hogy egyetlen, a repülőtéren állásában hagyott szakasz, sőt egyetlen
Bren golyószóró is megfordíthatta volna a csata egész menetét.
Az elsővonalbeli századok, mivel a küldöncök nem érték el őket,
mit sem sejtettek Andrew visszavonulási parancsáról. A helyzet

[167]
szakaszról szakaszra változott. Egyesek nagyon súlyos emberveszteséget
szenvedtek, és lőszerük is alig maradt, mások gyakorlatilag semmit sem
veszítettek harcképességükből. Megviselten, de veretlenül álltak a
helyükön, harci kedvüket fenntartotta, hogy az ellenségnek a sajátjuknál
látványosan sokkal súlyosabb veszteséget okoztak. Leginkább az
bosszantotta vagy aggasztotta őket, hogy milyen sok idejébe telik az 5.
dandárnak az ellentámadás meg indítása és a rohamezred
maradványainak elsöprése, vissza a Tavronitiszen túlra.
Éjfél előtt a 107-es magaslat Tavronitisz felőli lejtőjét védő D
század parancsnoka Campbell százados egy csapatától elszakadt,
magányos tengerészgyalogos tüzértől értesült arról, hogy a zászlóalj
többi része már visszavonult. Nem volt hajlandó hinni neki Legsúlyosabb
gondjukat a szomjúság jelentette. Campbell tehát a század
szolgálatvezető törzsőrmesterével kúszni kezdett az éjszakában
filcborítású kulacsokkal alaposan megrakodva. Döbbenten tapasztalták,
hogy a tengerészgyalogos igazat beszélt. A zászlóalj vezetési pontja
elhagyta a 107-es magaslatot. Cseppet sem meglepő módon, e hír
hallatán azonnal megcsappant a század harci kedve. Campbell úgy érezte,
nincs más választása, ő is visszavonul.
Ebből a 107-es magaslatról végrehajtott visszavonulásból a német
propaganda valóságos mítoszt teremtett. Nemzeti hőssé emelték a
rohamezred rangidős egészségügyi tisztjét, dr. Heinrich Neumannt.
Neumann, ez az acélkeretes szemüveget viselő, notórius fegyelmező,
engesztelhetetlenül komoly, frusztrált harcos volt, orvos létére vadabb
katona a hivatásos tiszteknél. Spanyolországban, a Condor Légió
keretében, húsz bevetést repült hátsó lövészként kétfedelű Heinkel
gépeken, amíg nem utasították, maradjon orvosi teendőinél. A
rohamezred tisztikarának lemészárlása után Neumann úgy határozott,
eljött az ő sorsfordító pillanata a csatamezőn. Az ezredsegélyhelyen
utasította szanitéceit, hogy folytassák nélküle a sebesültek ellátását, majd
összeszedett vagy húsz ejtőernyőst, és az igazi harcoló állományú tisztek
legnagyobb mulatságára drámai hangú jelentésben közölte, el
szándékozik foglalni a 107-es magaslatot.
Neumann csoportja útra kelt, és végül összetalálkozott Horst
Trebes főhadnagy századával. Néhány, a sötétben véletlenül kialakuló
csetepatéból, amelyek egyikében elesett egy német őrmester, utólag
vadállatian kegyetlen csatáról szóló történetet kreáltak, amelyben egy
nem konvencionális vezér diadalra vitte a német fegyvereket. Neumannt
a csata után kitüntették a Vaskereszt Lovagkeresztjével. Bárhogyan is
zajlott ennek az eseménynek a groteszk vonulata, mire a nap felkelt, a
németek birtokolták a 107-es magaslatot.
*
A repülőtéren a C század harckészültségben maradt az árkaiban,
úgy hallgatta a rájuk boruló sötétségben a németek minden irányból

[168]
hallatszó beszédét és neszezését. Szerencséjükre kiderült, hogy az
ejtőernyősök nem lelkesednek az éjszakai harcért: a legtöbb úgy elfáradt,
hogy azonnal elaludt, amint véget ért a lövöldözés. Johnson százados, a
századparancsnok, egészen kora hajnalig nem értesült arról, hogy
Andrew alezredes a visszavonulás mellett döntött. Az általa kiküldött
járőrök egyike azzal a hírrel tért vissza, hogy immár a németek foglalták
el a zászlóalj vezetési pontját a 107-es magaslat hátsó lejtőjén.
Johnson cseppet sem irigylésre méltó dilemma elé került. Tudta, ha
katonái a repülőtéren maradnak, tüzűkkel megakadályozzák a
csapatszállító repülőgépek leszállását. Viszont röviddel napkelte után a
rohamezred maradéka, valamint az összes Stuka és Messerschmitt rájuk
fogja összpontosítani tüzét, mert immár tudják, hol vannak az állásaik.
Semmit sem tudott Andrew alezredes visszavonulásának okairól, és
nem hitte, hogy a dandár többi egység világos nappal ellentámadást fog
indítani. Az ő katonái valószínűleg nem élnek túl újabb huszonnégy órát,
hacsak nem kapnak erősítést és anyagi utánpótlást. Hajnali 4:20 órakor
utasította őket, vegyék le a bakancsukat és a fűzőket összekötve akasszák
a nyakukba, majd olyan óvatosan és halkan, ahogy csak tudtuk,
megindultak, nagy vargabetűket téve sorra kikerülték a repülőtéren
horkolva alvó német ejtőernyőscsoportokat. Végül, miután fák alá
húzódva átvészelték az első reggeli bombázást is, elérték a 21. zászlóalj
állásait. Mire május 21-én felkelt a nap, nem maradt új-zélandi katona a
repülőtér területén. Új állásaikból csak a leszállópálya keleti végét
tarthatták közvetlen irányzású tűz alatt. Maleme repülőtere elveszett, még
mielőtt elkezdődött él csata második napja.
*
Puttick és Freyberg tábornokot egyaránt veszedelmesen
félrevezette Hargestnek az a jelentése, mely szerint Maleménél a helyzet
„kifejezetten kielégítő”. Ha azonban tekintetbe vesszük, hogy még akkor
sem akaródzott nekik elegendő erőt Maleme visszafoglalásának
szentelni, amikor ott már megkezdték a leszállási a német csapatszállító
repülőgépek, akkor azt kell mondjuk, nem valószínű, hogy Hargest
hibája sokat számított. A repülőtéri ellenlökés végrehajtására kijelölt 23.
zászlóaljat Hargest majdnem bizonyosan nem akarta elmozdítani a
helyéről, mert annak fontos feladatot adtak a part védelmében is. Ez is
csak azt a benyomásunkat erősíti, hogy Freyberg a védelem egész
hadműveleti tervét eleve végzetesen révútra vitte, amikor félreértette az
ellenség tengeri szállítású erősítéséről kapott információt.

[169]
 A Börtön-völgy, 1941. május 21.
Kippenberger viszont az első ejtőernyősök ledobása után alig pár
órával már igényelni kezdte a 20. zászlóaljat, a hadosztály tartalékot,
hogy ellenlökést indítson vele a Börtön-völgyben. Inglis
dandártábornokot hasonlóképpen elkeserítette a helyzet. Az ő 4.
dandárja, amelyet Freyberg a Creforce központi tartalékából bocsátott
Puttick rendelkezésére, lázas tétlenségben várakozva töltötte idejét a
harcok első, reggeli utáni fellángolását követően. Inglis teljes dandárjával
akart támadást indítani a Börtön-völgyben, hogy megtisztítsa azt
Heidrich 3. ejtőernyősezredétől, majd északnyugatnak fordulva Maleme
felé folytassa az előrenyomulást.
Stewart ezredes, Freyberg törzsfőnöke, és Gentry alezredes, Puttick
dandártörzsének a főnöke, szintén mielőbbi cselekvést követelt. Puttick
azonban, Freyberg támogatását maga mögött tudva, mereven elutasított
minden ellentámadásra tett indítványt, annak ellenére, hogy az érvényes
hadműveleti parancs pontosan erre helyezte a hangsúlyt. A háború után
Puttick azzal érvelt, hogy a Börtön-völgy elleni támadás során a
csapatokat napkeltekor a nyílt terepen, a légitámadásnak kitéve érték
volna az ellenséges repülőgépek. A tények ismeretében azonban nehéz
más végkövetkeztetésre jutni, mint arra, hogy neki is, és Freybergnek is

[170]
valósággal rögeszméjévé vájt a tengeren szállított német erősítés, s ezért
nem akartak egyetlen alakulatot sem kivonni tengerparti állásából.
A háború után Stewart ezredes arra is rámutatott: „A csata egyik
megdöbbentő vonása a parancsnokló tisztek hajlama volt a vezetési
pontjukon maradásra. Az ezt követő hadjáratokban a bevett gyakorlat az
volt, hogy a hadosztályparancsnok meglehetősen elöl tartózkodott...
Krétán, ahol a híradás mindig rosszul működött, gyakran pedig nem is
létezett, fontosabb lett volna, mint valaha, hogy a parancsnokok
előremenjenek.”
Még ha nem is értett volna egyet Puttick döntésével, Freyberg
akkor is utálta volna felülbírálni. A tábornok félt beosztott seregtest- és
egységparancsnokai tyúkszemére lépni, különösen mert úgy érezte, hogy
az új-zélandi tisztek nem fogadták még teljesen vissza maguk közé.
Csakhogy több forgott itt kockán, mint egy maroknyi tiszt érzékenysége,
a szilárd irányítás hiánya pedig csak abban az esetben lett volna
elfogadható, ha a seregtestparancsnokok abszolút tisztán értik az eléjük
tűzött célok fontossági sorrendjét, és képesek önálló kezdeményezésre.
*
Az athéni Hotel Grande Bretagne-ban a XI. repülőhadtest törzsének
tisztjei túlságosan nagy feszültségben élték át a csata el. ő éjszakáját
ahhoz, hogy aludni tudjanak. Student tábornok, a helyettese, Schlemm
vezérőrnagy és Von Trettner ezredes, a hadműveleti osztály vezetője,
ritkán hagyta el a báltermet. , A falon, a félsötétben – írta Von der Heydte
százados, tiszttársai visszaemlékezései alapján – függött Kréta hatalmas
térképe, rátűzve apró papírzászlók... A terem közepén álló széles
asztalon, amelyet szükségesnél jóval erősebb, vakító fénnyel világítottak
meg, három tábori telefonkészülék állt, vezetékek kusza tömege
kígyózott, egy kupac irat mellett két fekete dosszié feküdt, középen pedig
egy nagy hamutartó, tele csikkel meg félig szívott cigaretták
maradványaival... Küldöncök jöttek-mentek... csengtek a telefonok,
kattogtak a telexgépek.”
A Krétán kibontakozó katasztrófa híre gyorsan terjedt mind a
szárazföldi haderőnem berkeiben, Von List tábornagy 12. hadseregének
parancsnokságáról, mind a németországi főparancsnokságon. Richthofen
VIII. repülőhadtestének parancsnoksága a Luftwaffén belül terjesztette.
A veszteségek olyan súlyosak, az eredmények pedig olyan
csekélyek voltak, hogy Studentre komoly nyomás nehezedett az egész
hadművelet abbahagyásáért. A pontos veszteségadatok ugyan nem álltak
még rendelkezésre, de a tábornok viszonylag pontos képpel rendelkezett
már a mészárlás nagyságáról. Az első napon a négy szektorban megölt
1863 ejtőernyős száma véletlenül pontosan egybeesett a Maleme-
Tavronitisz térségben ledobottak összlétszámával.

[171]
 Május 20-án sötétedésig a Merkur hadművelet egyetlen célját sem
érték el. Sturm ezredes Rethymno körül harcoló csoportosításával nem
volt rádiókapcsolat, Bräuer pedig ekkor reménytelenül gyengének tűnt
ahhoz, hogy legyőzhesse a 14. gyalogdandár alaposan beásott
zászlóaljait. Heidrich 3. ejtőernyősezredének a Börtön-völgyben útját
állták Galatász védői. Csak Maleménél a rohamezred állt közel a
repülőtér elfoglalásához, az viszont ahhoz nem rendelkezett már
elegendő erővel, hogy ha elfoglalta, körkörös védelmet alakítson ki
körülötte, és oltalmazza az 5. hegyihadosztály leszállását. Mindenekelőtt
pedig súlyos hiányt szenvedett lőszerben és vezetőkben,
Süssmann vezérőrnagy meghalt, Meindl vezérőrnagy súlyosan
megsebesült, Scherber őrnagy elesett, Koch őrnagy megsebesült.
Századparancsnokból szintén katasztrofálisan sokat vesztettek. Student
azonnal elhatározta, hogy Krétára küldi Ramcke ezredest, a Freikorps-
veteránból lett nyersen energikus vezetőt, a roham ezred mint hatékony
harcoló alakulat újjászervezéséhez szükséges erősítéssel. Tartalék
élőerőből Student már a hadművelet előtt is vészesen kevéssel
rendelkezett, tehát csak úgy tudott elegendő ejtőernyőst előteremteni
Ramcke számára, hogy mindenkit neki rendelt alá, aki repülőgép hiány
miatt visszamaradt Bräuer ezredes Heraklionhoz küldött
harccsoportjából. Student ekkor komolyan tartott a hadművelet néhány
órán belüli leállításától, ezért úgy tűnik, végső hazárdjátékáról nem
tájékoztatta elöljáró parancsnokát, Löhr repülő tábornokot.
Student tábornok azzal is tisztában volt, hogy még Ramcke és a
csapaterősítés sikere esetén is vesztésre áll ha nem sikerül a csata
második napjának végéig a helyszínre juttatnia és harcba vernie a
hegyihadosztály friss egységeit. A tengeri szállítású harccsoport,
amelytől Freyberg olyannyira félt, nem tudott időben elindulni. A
domborzati térkép és a repülőknek az új-zélandi hadállásokról adott
jelentései alapos tanulmányozásából Student törzsének tisztjei azt
olvasták ki, ha a 107-es magaslat német kézben van, a repülőtér
Tavronitisz felőli vége kikerülhet a védők közvetlen irányzású tüzéből.
Május 20-án délután két Junkers megpróbált már leszállni a repülőtéren,
de az új-zélandi gyalogszázad heves tüze átgyorsításra kényszerítette
őket, és kikanyarodtak vissza a tenger fölé. Minden azon állt vagy bukott
tehát hogy az eredeti védők ott vannak-e még beásva a reptér nyugati
peremén. Ezt csak egy módon tudhatták meg.
Student a Hotel Grande Bretagne báltermébe rendelte Kleye
századost, egy közvetlen parancsnoksága alatt szolgáló rettenthetetlen
repülőt. Elmagyarázta neki a problémát, majd megkérte, a pirkadat első
fényénél próbáljon meg le-, és azután felszállni a repülőtér nyugati
szélén. Kleye százados késő éjjel útra kelt, és végrehajtotta a
próbaleszállást. Habár a védők könnyű tüzérsége rálőtt a gépére, a pilóta
meg tudta erősíteni a feltételezést: a repülőtérnek legalábbis a nyugati

[172]
szélét nem fedezik közvetlen irányzású fegyverek. Az utolsó védők is
visszavonultak mind a repülőtérről, mind a 107-es magaslatról.
Aznap kora reggel egy másik magányos Junkers is felszállt. Két
pilóta, Koenitz és Steinweg, a rádióban meghallotta a rohamezred egyik
adását, mely szerint a még élő ejtőernyősöknek gyakorlatilag elfogyott a
lőszerük, Meindl vezérőrnagy pedig kórházi kezelés nélkül bele fog halni
a sebesülésébe. Csendben megrakták repülőgépüket, majd a nélkül, hogy
engedélyt kértek volna, délre indultak az Égei-tenger felett. A Tavronitisz
torkolatától nyugatra sikerült leszállniuk a tengerparton. A repülőgéphez
ejtőernyősök rohantak, és kirakodták a lőszert, majd – miután feltették a
Junkers 52-esre a már delíriumba került Meindl vezérőrnagyot és hét
további súlyos sebesültet, és önként jelentkezők elgörgették a legnagyobb
szikladarabokat az igencsak kezdetleges, rögtönzött felszállópályáról –
Koenitznek éppen csak, de sikerült visszavergődnie a levegőbe.
Kleye reményt keltő jelentését meghallgatva Student tábornok
riasztotta Ringel vezérőrnagy 5. hegyihadosztályát. Az első hegyivadász-
zászlóaljnak készültségben kell állnia, hogy a parancs kiadásakor azonnal
Krétára repüljön Tanagra repülőteréről. Először azonban a csapatszállítók
egy újabb hulláma elszállítja Ramcke ezredest és a tartalék ejtőernyős-
alegységeket. Student azonban komoly hibával tervezte meg ezt a délután
közepére szánt részműveletet. Amíg Ramckénak két és fél századdal a
Tavronitisztől nyugatra kellett földet érnie, ahol leereszkedésüket
fedezhették a rohamezred maradványai, a 2. ejtőernyősezred két további
századát a repülőtértől keletre tervezték ledobni. Különös, de úgy tűnik,
Studentnek eszébe sem jutott, hogy őket ugyanúgy legyilkolhatják, mint
egy nappal korábban Scherber őrnagy zászlóalját.
*
Az új-zélandi 5. dandár sorai rendezésével töltötte május 21-e
délelőttjét. Andrew alezredes zászlóaljának megmaradt részeit két
századba szervezték, s az egyiket a 21., a másikat pedig a 23. zászlóalj
alárendeltségébe utalták. Hargest dandártábornok engedte a három
zászlóaljparancsnokot belátása szerint megoldani az átszervezést. Meg
sem próbált előremenni Plataniasz melletti vezetési pontjáról, hogy a
saját szemével mérje fel a helyzetet, és nem sürgette a
zászlóaljparancsnokokat, hogy indítsanak ellenlökést a repülőtérnél.
Az ekkor már a partról Xamaoudohori faluhoz és a lerombolt
radarállomáshoz felvezető út mögött húzódó első vonalban tartózkodó új-
zélandiak először nem láthatták a rohamezred óvatos előrenyomulását. A
németek egészen Maleme község széléig merészkedtek.
Délután három óra körül a Luftwaffe bombázni és mélyrepülésben
géppuskázni kezdett. Ez a légi tevékenység vezette be a rohamezrednek
az ejtőernyősök ledobásával – a terv szerint időben egybeeső támadását.
Abban a pillanatban, amikor a légicsapás abbamaradt, a rohamezred
osztagai megindultak Pirgosz felé, de heves harcban visszavetették őket.
[173]
Az új-zélandiak nagy sikerrel alkalmaztak néhány zsákmányolt német
MG 34-es géppuskát: azaz Spandaut, ahogyan ők nevezték.
Az új-zélandi vonalak mögött három kilométerrel az akkorra már
ismerőssé vált hármas alakzatokban, megjelent huszonnégy csapatszállító
repülőgép és ugratni kezdte a két ejtőernyősszázadot. A Student
választotta ledobási zóna azonban keresztben lefedte az új-zélandi
műszaki különítmény és a 28 (maori) zászlóalj védelmi terepszakaszát.
Akit nem öltek meg már a levegőben, azt nagy valószínűséggel akkor
lőtték le, mikor a földön az ernyőjétől igyekezett megszabadulni. „Volt
egy pillanat – idézte fel egy új-zélandi százados –, amikor abbahagytam a
tüzelést, hogy lássam, hogyan mennek a dolgok. Hat nem odapottyan egy
hun tízlábnyira [kb. 3,5 m] elém! Kezemben volt a pisztolyom, és a
nélkül, hogy igazából tudtam volna, mit csinálok már le is lőttem, még a
földön fektében. Alig jutottam túl a megrázkódtatáson, amikor egy másik
majdnem a fejemen landolt, én meg őt is lepuffantottam, mikor még a
zsinórjaitól próbált szabadulni. Hát nem krikett, tudom én, de így megy
ez.”
A maorik feltűzték a szuronyt, és egyenesen nekirontottak az
állásaik közé hulló ejtőernyősöknek. Egyik tisztjük leírta a jelenetet:
„Amikor odaértünk hozzá [egy magát halottnak tettető némethez],
mondtam a maorinak, döfje át. Ő, miközben belevágta a szuronyt,
elfordította a fejét, mert nem bírta a látványt. Kirohantunk a 15-20
yardonként [14-18 m] elszórtan földet ért németek közé. Az egyik, tőlem
úgy 15 yardnyira, a helyett, hogy lőtt volna a géppisztolyával, nekiállt
lehasalni a tüzelési testhelyzetbe. Kapásból lőttem rá egy német
Mauserral. Végigkaristolta a hátsóját, és a lábai között csapódott be.
Nekem égnek állt a hátamon a szőr, de a maori elkapta (nekem nem volt
szuronyom). Rohantunk tovább... Néhány megpróbált kúszva menekülni,
Egy óriástermetű ejtőernyős felpattant, karját felcsapta, mint a gorilla, és
úgy ordította: »Kezek fel!« Én így szóltam: »lelőni a fattyút!«, és a maori
agyonlőtte. Azért tettük, mert sok másik lőtt minket.” Annak a német
századnak minden tisztje és tiszthelyettese elesett. A két
ejtőernyősszázadból mindössze nyolcvan fő – a teljes létszám harmada –
maradt életben, legtöbbjük úgy, hogy elbújt, majd sötétedés után a
tengerpart mentén elszivárgott nyugat felé.
Habár mindkét támadás kudarcba fulladt, a malemei repülőtér
német kézen maradt, és öt óra körül Tanagrából megérkeztek az első
csapatszállító repülőgépek, fedélzetükön Utz ezredes 100.
hegyivadászezredének II. zászlóaljával. A Junkers 52-esek leszálltak,
megálltak, járó motorral gyorsan kirakták a katonákat, majd azonnal újra
felszálltak. Sok repülőgép azonban nem úszta meg. Maleme repülőterét
vaktában lőtték az 5. dandár védőkörletébe telepített – irányzék nélküli –
75 mm-es lövegek. A kilenc, többségében Líbiában zsákmányolt, olasz
tábori ágyút irányzószerek nélkül használták, de mivel a nagy kiterjedésű
leszállópályát – „minden tüzér álomcélpontját” – vették célba velük, így

[174]
is elértek némi sikert. Ahhoz azonban nem eleget, hogy megállítsák a
nyugati látóhatár felől, a Szpánta-fokot megkerülve folyamatosan érkező
Junkers 52-esek ingajáratát.
A hegyivadászok, akik még a Junkersek törzsében ülve érezték a
felrobbanó tüzérségi gránátok lökéshullámait már kiszállás előtt
lidércnyomásos és zavarba ejtő élményeket éltek át. A repülőgép még
meg sem állt, ők már Mauser puskájukat és rohamsisakjukat szorongatva
ugráltak ki a poros leszállópálya vörös földjére – Student tábornok utóbb
agyagos talajú teniszpályához hasonlította a repteret. Többségük
szívesebben tartotta a fején ellenzős sapkáját, oldalán a hegyicsapatok
havasi gyopár jelvényével, és a szenesvödör sisakot csak tüzérségi tűzben
tette fel.
A záporozó gránátok elől a pálya szélén menedéket kereső
szakaszok és a rajok futás közben összekeveredtek. Az egyik századot
azonnal előrevezényelték a rohamezred megerősítésére. A többi, amint
összegyűlt és rendezte sorait, a déli és a délnyugati oldalon szervezett
védelmet, hogy az onnan várt ellenlökésekkel szemben oltalmazza a
repülőteret.
Körülbelül húsz szállító repülőgépet találtak el, vagy tört össze más
okból. A németek azonban olyan irgalmat nem ismerő céltudatossággal
és energiával, amilyenre a britek gondolni sem mertek volna, nem
hagyták eltorlaszolni a leszállópályát. Zsákmányolt Bren golyószóró-
hordozó lánctalpas járművekkel húzatták félre a sérült gépeket, és
fegyverrel kényszerítettek hadifoglyokból összeállított munkacsapatokat
a bombatölcsérek betömésére. Állítólag több foglyot azonnal
agyonlőttek, mert megtagadta ezt a genfi konvencióban lefektetett
hadijogot vérlázító mértékben sértő munkát.
A német oldalon elterjedt egy történet Von Richthofen tábornok
unokaöccséről, egy Stuka-ászról, aki állítólag szintén leszállt a repülőtér
nyugati sarkán, egy erős távcsővel felszaladt a 107-es magaslatra,
azonosította a Malemére tüzelő ütegeket, majd visszaült gépébe, és
személyesen vezette ellenük repülőosztálya zuhanóbombázó-támadását.
Ramcke ejtőernyősei a Maleménél zsákmányolt, könnyen mozgatható
Bofors gépágyúkkal szintén tűz alá vették a brit ütegeket. Úgy
alkalmazták a földi célpontok ellen, ahogy a németek saját 88-as
légvédelmi lövegeiket szokták.
Aznap délután egy bomba eltalálta a védők egyik üzemanyag- és
lőszerraktárát. Az eget kolosszális füstoszlop takarta el, és a környező
olajfaligetek is égni kezdtek. A Creforce-parancsnokság kőbányájából
távcsövön figyelő törzstisztek riasztóan hatásosnak látták az ingajáratban
érkező és távozó repülőgépek le- és felszállásának gyors ritmusát.
Freyberg tüzérparancsnoka, egy ausztrál ezredes, mérte az időt. „Hetven
másodperc alatt szállnak le és rakják ki az embereket meg az anyagot”,
jelentette.

[175]
 Végre azok a rangidős parancsnokok is belátták a Maleménél
indítandó ellentámadás szükségességét, akik addig vonakodtak
cselekedni. Hargest először délelőtt vitatta meg a kérdést tábori telefonon
Puttickkal. Nyomatékosan javasolta, hogy éjszaka hajtsák végre, a
légitámadások elkerülése érdekében. A hadműveletet azonban már
megindulása előtt kudarcra ítélte az erő elégtelensége, amit a dandár- és a
hadosztályparancsnok kész volt végrehajtására szánni. Újból a
katasztrofális túl keveset, túl későn receptet alkalmazták. Két zászlóaljtól,
a maoriktól és a 20.-tól, valamint Farran főhadnagy három „páncélozott
babakocsijától” várták el, hogy néhány órával egy hosszú éjszakai
menetelés után győzzön le egy zászlóaljnyi friss hegyivadászt, valamint
az újjászervezett, és immár kielégítően felfegyverzett rohamezredet.
Hargest, Puttick és Freyberg elvileg mind belátta az ellentámadás
szükségességét, csakhogy ugyanakkor kevés lelkesedést tanúsított a
vállalkozás gyakorlati végrehajtása iránt. Ilyen hadműveletre készülő
parancsnokok esetében aligha képzelhető el katasztrofálisabb lelkiállapot.
Márpedig a németek malemei erőösszpontosításának, majd onnan indított
támadásának megakadályozására határozott lépések nélkül
elkerülhetetlenné vált a német győzelem. Az új-zélandi hivatalos történeti
monográfia azonban azt hangsúlyozza, hogy Putticknak és Freybergnek
„továbbra is az maradt a döntő súlyú benyomása, hogy leginkább a
tengerről jövő támadástól kell tartani”. Ám ezzel együtt Freyberg
tábornok még mindig nagyjából 6.000, alakulatba szervezett katonával
rendelkezett a Canea-Szúda szektorban, a Maleme és Galatász térségében
álló új-zélandi hadosztályon túl.
A malemei ellentámadásra kijelölt csoportosítás nemcsak
veszedelmesen kicsi volt, de egy végzetes feltételt is ráerőltettek a
hadműveletre. A még mindig Georgioupolisznál maradt ausztrál tartalék
alegységeket is át kellett csoportosítani onnan a 20. zászlóalj helyére, s az
előrenyomulás csak akkor kezdődhetett el, amikor ezt a cserét befejezték.

[176]
 13. fejezet – „A tengeri szállítású invázió”
(május 21. éjszaka)
A kőfejtőben a mi erre az ellenlökésre fordított figyelmünket – írta
Freyberg törzsének egyik tisztje – beárnyékolta egy közelebbi fenyegető
esemény. Megindult a tengeri invázió.”
Freyberg fixa ideája továbbra is olyan mértékben uralta a tábornok
gondolkodását, hogy május 21-én délután tévesen értelmezett egy
sorsdöntő Ultra-rádiótáviratot, és azt hitte, hogy ellenséges hajóhad tart
egyenesen Canea felé. Ezt a táviratot, az összes többi megfejtett német
Enigma-rejtjeles rádióforgalmazásra alapozotthoz hasonlóan, kizárólag ő
láthatta, tehát ezt sem beszélhette meg senkivel. Egyébként sem tűnik
úgy, hogy lett volna kedve hallgatni mások tanácsaira. Freyberg nem hitt
a Szúdai-öbölben parancsnokló hivatásos haditengerésztisztnek, Morse
sorhajókapitánynak, aki állította, hogy a földközi-tengeri flotta valóban
képes elhárítani bármilyen tengerről érkező fenyegetést.
Az erre a veszélyre vonatkozó egyetlen utalás az Ultra-távitatokban
– „Negyedszer. A tengeri szállítású, légvédelmi ütegekből, valamint
további alegységekből és utánpótlásból álló tengeri szállítású kontingens
érkezése” – nem is utalt nyílt partszakaszon, harckocsikkal végrehajtott
partraszállásra. És a résztvevő csapatok létszámának meghatározását
érintő, a 8. fejezetben már tárgyalt zavaron kívül inváziós flottára még
csak utalás se történt az Ultra-táviratokban – az egyetlen ilyesmire
legalább utaló kifejezés a „tengeri szállítás”. Végül egyetlen hírszerzési
forrás sem jelentett arra utaló jelet, hogy a németek vagy az olaszok
rendelkeztek volna partra szállító hajókkal vagy naszádokkal. Wavell,
amint azt már bemutattuk, május 1-jén a következőről tájékoztatta a
Hadügyminisztériumot (War Office): „Információnk arra utal, hogy
nagyarányú tengeri szállítású hadművelethez elégtelen mennyiségű
tengerjáró hajó maradt az Égei-tengeren”. Ha itt most félretesszük a
Canea körüli partvonal alkalmatlanságának kérdését, akkor is nehéz
elképzelni, hogy az ellenség a sziget helyőrsége által védett parton kísérli
meg a partraszállást, amikor saját vonalai mögött is partra teheti a
szükséges csapaterősítést és hadianyagot.
A csata első éjszakáján Freyberg igencsak izgalomba jött, amikor
Geoffrey Cox a 3. ejtőernyősezred halottaitól begyűjtött papírok
halmazában felfedezte a német ezred teljes hadműveleti parancsát. Ebben
megjelölték az ezred által elfoglalandó célokat, és szerepelt egy
bekezdés, amely szerint a „könnyűhajókból álló raj” Malemétől nyugatra
fog partraszállást végrehajtani. Ezt az értesülést azonban a tábornok

[177]
minden bizonnyal agya egy távoli zugába száműzte amikor május 21-én
megérkezett Krétára a következő, OL 15/389 jelzetű rádiótávirat21:
Személyesen Freyberg tábornoknak Legsürgősebb
A Colorado [Kréta] elleni támadás folytatásáról megbízható forrás jelentette,
hogy a május huszonegyedikére tervezett műveletek között van két hegyivadász-
zászlóalj légi szállítása és Canea elleni támadás. Partraszállás kis hajókból álló
szállítási lépcsőről a tengeri helyzettől függ.
Úgy tűnik, Freyberg összekeverte a két mondatot. Az ember csak
azt feltételezheti, a tábornoknak eszébe sem jutott, hogy a „Canea elleni
támadás” kitétel utalhat a Börtön-völgyben tartózkodó ejtőernyősökkel
délnyugatról indított vagy akár légitámadásra is. Amilyen rögeszmésen
kötődött a tengerről jövő roham gondolatához, minden jel szerint
belekapaszkodott a „Canea” és a „partraszállás” szóba, s megfeledkezett
arról, hogy mondatot lezáró pont választja el a kettőt egymástól. Súlyos
hibának bizonyult azt képzelni, hogy a „kis hajókból álló szállítási
lépcső” nagy létszámú, harckocsikkal támogatott különítményt
szándékozik ellenséges tűzben kihajózni, vagy Canea kikötőjének
megrohamozására készül, Egyértelműen ez volt a döntő elem az
eseményeknek abban a katasztrofális láncolatában, amely az ugyanarra
az éjszakára tetvezett malemei ellenlökést érintette. Röviddel az Ultra-
távirat vétele után Freyberg a következő parancsot adta ki:
Megbízható információ. Közeljövőben valószínű tengeri támadás Canea
térségében. Új-zélandi hadosztály marad felelős a partért Kladiszo folyótól
nyugatra. Walesi zászlóalj haladéktalanul erősítse meglévő védelmet Kladiszótól
Halepáig,
Freyberg nemcsak a walesi ezred zászlóalját, legnagyobb és
legjobb felszerelésű egységét tartotta Caneában a vízpart védelmére, de
ahhoz sem járult hozzá, hogy Inglis 4. dandárjából a 20. zászlóaljon kívül
további erők is bekapcsolódhassanak a Maleme elleni ellentámadásba.
Mi több, a 20-asokat is csak akkor engedte el, ha már a helyükre lépett
egy Georgioupolisztól átcsoportosított ausztrál zászlóalj. Az
ellentámadásra – vagy inkább csak ellenlökésre – kijelölt erő túl kicsi is
volt, és túl későn is vetették harcba, amikor Freyberg tábornok valójában
öt zászlóaljat is nyugodtan kivonhatott volna a sziget védelmi
rendszeréből, s ha ezt még időben megteszi, bőségesen lett volna idejük
eltiporni az ellenséget Maleménél.
Freyberg még a háború után sem ismerte fel, hogy a német flottilla
Maleméhez tart, nem pedig Caneába. A 20. zászlóalj nehézkes,
megkésett elengedéséről ezt írta: „Nem hagyhattam védtelenül ezt a

21
Bár greenwichi idő szerint 9:00 órakor adták fel, ezt a táviratot Freyberg csak
később kapta meg, „a híradókapcsolat átmeneti megszakadása miatt, amint azt
az OL 389-es táviratban jelentették Kairónak. Az új-zélandi hivatalos történeti
monográfia szerint (Davin, 195-196. o.) a távirat délután érkezett meg, Freyberg
Puttickkal, Inglisszel és Vaseyvel tartott tanácskozása alatt.

[178]
Caneához közeli védelmi állást, mert ha németek úgy szálltak volna
partra, ahogyan tervezték, minden anyagi és lőszerkészletünket
elveszítettük volna. E mellett az ellenséges hídfőállás az egész új-zélandi
hadosztályt elvágta volna a Szúdai-öböltől. A parancsot én adtam ki; sem
Puttick, sem Inglis nem felelős a késedelemért”.
*
Az „1. könnyűhajó-csoport” távol állt attól, hogy megérdemelje az
inváziós flotta minősítést. Mindössze a valóban kis méretű vízi járművek
tizenkilenc caique típusú, segédmotoros vitorlásból és két rozsdás,
jelentéktelen gőzösből összeállított, egyetlen olasz könnyűromboló, a
Lupo által kísért heterogén gyűjteménye volt. Csak a 100. (reichentalli)
hegyivadászezred III. zászlóalját szállította, valamint nehéz utánpótlást,
főként lőszert, és néhány légvédelmi üteget. Egy második Schiffstaffelt is
összeszedtek, és egy másik könnyűromboló, a Sagittario kíséretére
bízták. Erre a 85. hegyivadászezred Heraklionba szánt II. zászlóalját
hajózták be.
Ezt a két hajórajt a légideszant-invázió támogatására szánták, abból
a feltételezésből kiindulva, hogy a védők minden bizonnyal
használhatatlanná fogják tenni a repülőtereket. Ringel tábornok, hogy a
tengeri expedíció csekély jelentőségét hangsúlyozza, kijelentette, hogy a
caique-ok navigációs felszerelése „mindössze egy 1:500.000 léptékű
térképből meg egy zsebtájolóból állt”. A katonák utóbb állították, hogy
már indulás előtt „halálos csapdát” láttak a rájuk váró helyi vitorlás
kishajókban. Ez azonban lehet a későbbi események kiváltotta érzelmeik
visszavetítése is, mert a hajóúton legtöbbjük teli torokból énekelte a
„Vonulunk Anglia ellen” című indulót, harmonikázott, és lelkesen
integetett a német repülőgépeknek. A Kréta felé tartó harci gépek
mélyrepülésbe ereszkedtek a víz fölött, hogy köszöntsék a katonákat.
Miután Pireuszban berakodtak, ez a valószínűtlen armada Mílosz, a
Kikládok legnagyobb délnyugati szigete felé vette az irányt, amely
félúton fekszik Kréta felé. A terv május 21-én nappalra irányozta elő az
égei-tengeri út utolsó szakaszának megtételét, a VIII. repülőhadtest
védelme alatt, amely készen állt a Királyi Haditengerészet bármely
előmerészkedő hajójának megtámadására. Kréta partjait sötétedésre
kellett elérni. A gyorsabb haladás érdekében a caique-ok motorjuk
mellett a vitorlájukat is használták.
Olasz kísérő hadihajót azért kellett alkalmazni, mert a német flotta
felszíni hajói Gibraltár ágyúi alatt nem juthattak be a Földközi-tengerre.
Mussolini Mare Nostrumnak nyilvánította a Földközi-tengert, s ezt Hitler
is kénytelen volt elismerni, ám amikor előkészítették a Merkur
hadműveletet, az olasz haditengerészet vezérkara megtagadta a németek
ismételt kérését, és nem küldte ki a nyílt tengere az olasz flotta
csatahajóit és cirkálóit. Túl elevenen élt még emlékezetükben a Matapan-
foki csata.

[179]
 Cunningham tengernagy problémája éppen az ellenkezője volt. A
brit földközi tengeri flotta felszíni hajók tekintetében fölényt élvezett, de
repülőgép-hordozók nélkül – a HMS Formidable elveszítette, Fulmar
vadászgépei legtöbbjét – hajói roppant sebezhetővé váltak a Görögország
szárazföldi részéről és a szigetek támaszpontjairól felszálló bombázókkal
szemben. Az egyetlen megoldást az Égei-tenger „könnyű felszíni
erőkkel”, főként rombolókból és cirkálókból álló vegyes csoportokkal
végzett éjszakánkénti átfésülése jelentette majd napkeltére ezek
visszavonása biztonságosabb vizekre. Krétától keletre ilyennek számított
a Kászoszi-csatornán túli tengerrész, a szigettől nyugatra pedig bármi,
ami délebbre fekszik az Antikithirai-csatornától.
Cunningham eltökélten igyekezett teljesíteni a Királyi
Haditengerészet hagyományos feladatát, a védelem tenger felőli
biztosítását. Először május 16-án éjjel küldött három harci köteléket az
Egei-tengerre, Egy további kötelék, a Queen Elizabeth és a Barham
csatahajó öt rombolóval, Krétától nyugatra maradt arra az esetre, ha az
olasz flotta mégis előmerészkedne. A következő néhány napban
kialakította a váltások rendszerét: a hajók egy része visszatért készleteit
kiegészíteni Alexandriába, s helyüket mások vették át.
Amint a légideszant-invázió híre május 20-án elérte Alexandriát,
Cunningham megparancsolta kötelékeinek, hogy aznap éjjelre ismét
készüljenek fel az Égei-tenger átfésülésére. Nehézhadihajó-csoportja,
amelynek ezúttal a Warspite csatahajó alkotta a magját, Krétától nyugatra
maradt. A szigettől keletre a Jervis, a Nizam és az Ilex romboló elhajózott
ágyúival lőni Szkarpanto repülőterét, amelyről a német VIII.
repülőhadtest Dornier 17-eseket és nagyjából ötven Stukát üzemeltetett.
Május 21-én délelőtt az égei-tengeri őrjáratról biztonságosabb
vizek felé igyekvő hajócsoportokat súlyos légitámadások sora érte.
Glennie ellentengernagynak a Dido, az Orion és az Ajax cirkálóból,
valamint négy rombolóból álló kötelékét több mint négy órán át
bombázták. Rendkívüli szerencsével megúszták kisebb sérülésekkel.
King tengernagy keleti hajóraja elveszítette a Juno rombolót, amelyet
három bomba talált el egyszerre. A hajó oldalára dőlt, majd félbetörött.
Az orra függőlegesen kiemelkedett a tengerből, majd elsüllyedt, s az
egész két percnél rövidebb idő alatt játszódott le. Az egyik altiszt
rettenetesen összeégett, amikor egy bajtársa kimentésére beúszott a
tengert elborító forró olajfoltba. A legtöbb hajótöröttet felvette a Nubian
romboló.
, Alkonyatkor Cunningham harci kötelékei közül három teljes
gőzzel visszatért az Egei-tengerre. A rádió-felderítő szolgálat észlelte a
német konvojt, és megállapította, hogy Mílosztól Maleme felé tart. A
„legtitkosabb források” védelmét előíró rendszabályokat követve
Cunningham tengernagy kiküldött egyetlenegy Maryland repülő gépet,
hogy „véletlenszerűen derítse fel” a német flottillát, amit az délután
annak rendje s módja szerint el is végzett. A két brit cirkálóraj
[180]
tevékenységét jelentősen segítette a rádiófelderítés Ultránál alacsonyabb
szintű változata, ugyanis mindkét zászlóshajó fedélzetén dolgozott egy-
egy „Y tiszt”. Glennie ellentengernagy utóbb kijelentette, a legjobban
úgy tudta nyomon követni a többi brit hajóraj mozgását, hogy
folyamatosan olvasta a németek rádión leadott észlelési jelentéseit.
Glennie „D” köteléke (Force D) radart használva Caneától
nagyjából tizennyolc mérföldre [33 km] északra zárkózott fel az 1.
könnyűhajó-csoporthoz. A HMS Dido zászlóshajón tartózkodó Glennie
még két cirkáló, az Orion és az Ajax, valamint négy romboló, a Janus, a
Kimberley, a Hasty és a Hereward fölött parancsnokolt. Este 11:30
órakor a Janus rádión jelentett a zászlóshajónak. A HMS Dido
parancsnoka, H. W. McCall sorhajókapitány kiadta a parancsot:
„Fényszórókat bekapcsolni!” A fénycsóvák a Lupo olasz
könnyűrombolót világították meg: frissen volt festve, és olasz lobogó
lengett az árbocán, A Lupo nem hagyta magukra a rábízott kishajókat, sőt
hősies bátorsággal a cirkálók felé száguldott, és torpedókat lőtt ki rájuk.
A cirkálók azonnal kitértek jobbra, „végigfésülni a torpedók pályáját,
megközelíteni az ellenséget, és tüzet nyitni”. A Dido két találatot ért el,
majd az Ajax egy oldalra, közelről leadott sortűzzel szétlőtte a Lupót.
A kis vitorlásokon utazó hegyivadászok életük legrémisztőbb
élményét élték át, amikor a sötétségben először nagy hajók gépeinek
zaját hallották, az után fényszórók világították meg vakító fénnyel a
Lupót, és percek alatt lezajlott szemük előtt a kis rombolót megsemmisítő
tengeri összecsapás. Egyes katonáknak volt annyi lélekjelenlétük, hogy
lehúzták a vitorlát, s ezzel sokkal nehezebben észrevehetővé tették
caique-jukat. (Azért tartózkodtak a sötétség veszélyes óráiban még
mindig a tengeren, mert napközben cserbenhagyta őket a szél.) Az
emberek teljesen értelmetlenül a hajócskák mellvédje mögé húzódtak,
mintha a vékony deszkák megvédhették volna őket a hajóágyúk tüzétől.
A legdermesztőbb félelmet azonban a vakító fehér fény tapogatódzó ujjai
keltették.
A cirkálók 20 hüvelykes [50,8 cm] átmérőjű fényszórói hamarosan
rátaláltak a caique-okra. Német katonák álltak fel, és a megadás jeleként
zsebkendőket meg fehér törülközőket kezdtek lobogtatni. A Dido
parancsnoka kiadta a tűzparancsot. Egy szemtanú (a parancsnoki hídra
beosztott egyik zászlós jelzőmatróz) szerint az első tiszt tiltakozott,
mondván, gyilkosság ágyúval lőni a fegyvertelen kis vitorlásokat, de a
parancsnok félretolta, és ő maga kiáltott bele a szócső be: „Lövegek!
Tüzet megnyitni!” Talán a görögországi kiürítés során az ellen a
kórházhajó ellen intézett zuhanóbombázó-támadás jutott eszébe,
amelyhez a Didot küldték segítségül. A cirkáló teljes könnyű fegyverzete
– Oerlikon (20 mm), valamint pom-pom gépágyúk (40 mm) és Hotchkiss
géppuskák – tüzelni kezdett.
A tombolók radart használva sorra vadászták le a fényszórók elöl
menekülni próbáló caique-okat. Mikor a rombolók nagy sebességgel
[181]
forgolódva űzték a zsákmányt, mint kopók a fénytől elkábult,
kiszolgáltatott nyulakat, a zűrzavar majdnem összeütközésekhez vezetett.
A tüzértisztek pedig egész idő alatt magukat rekedtre kiabálva
irányították a hajók főfegyverzetét. A géppuskák és a gépágyúk
szakadatlanul lőttek minden felbukkanó célra, legyen az akár caique, akár
mentőcsónak, gumi mentőtutaj, sőt – német források szerint –
mentőmellényben úszó vagy roncsdarabokba kapaszkodó embercsoport.
Cunningham jelentése két és fél órában határozza meg az összecsapás
időtartamát. Vízibombákról nem tesz említést. Ezeket brit híresztelések
szerint a vízbe került katonák lökéshullámmal való megölésére vetették
volna be, a német vádak között viszont nem szerepelnek, A hosszan tartó,
intenzív tüzérségi tűz dacára csak 327 embert öltek meg, a többit német
hajók és Arado vízi repülőgépek délelőtt, jóval Glennie hajóinak
távozása után, összeszedték.
Egyetlenegy caique sértetlenül elérte Krétát, A görög tengerészek
az út elején elszöktek. a katonák kénytelenek voltak átvenni a hajó
vezetését. Ez a caique elszakadt a többitől, és a Malemétől nyugatra
magasodó Szpánta-fokot teljes behajózott állománnyal 3 tiszttel, 110
tiszthelyettessel és közkatonával érte el. Rajtuk kívül a konvojból csak
egy mentőcsónak-rakomány német katona jutott el a szigetre, de ők az
Akrotiri-félsziget barátságtalan partjára vetődtek, ahol a northumberlandi
huszárok egyik harci járőre hamarosan sarokba szorította őket.
*
A Creforce parancsnokságán nyomasztó feszültség előzte meg a
tengeri csatát. Közvetlenül este 11:30 előtt küldönc érkezett Micky
Sandford századostól, az ausztrál felderítőtiszttől, aki az Ultra-táviratokat
dekódolta, a szövegüket megmutatta Freybergnek, majd megsemmisítette
a papírlapokat. Aznap éjjel Sandfordnak a kőbánya fölé települt
híradócsoportja a tengeren zajló rádióforgalmazást hallgatta. A Királyi
Haditengerészet bemérte a német konvojt, és perceken belül megtámadja,
A krétai partvédő ütegek is készen álltak a tüzelésre. Közülük a
legnehezebb a Sherwood Rangers Yeomanry (Sherwoodi Ranger –
erdőkerülő – önkéntes lovasság, egy territoriális, eredetileg lovassági
ezred) katonái által kezelt két pár 6 hüvelykes [152 mm] ágyú volt A B
üteget Kheleviszhez, a Szúdai-öböl bejáratához, az Y üteget a Canea
mögötti Szent János-dombra telepítették. Részvételükre nem volt
szükség.
„Hirtelen – írta Geoffrey Cox – a távolban, az északi látóhatáron
ágyúk torkolattüze villant, dörgés hallatszott, majd az égő hajók tompa
vörös izzása derengett”, Freyberg és törzsének tisztjei nagy izgalommal
figyeltek. David Hunt felidézte, hogy Freyberg az iskolásfiúk
lelkesedésével „ugrált fel-le” a caique-ok pusztulásának láttán, majd
akkor szólította őt először a keresztnevén.

[182]
 Cox véletlenül észrevette, amint Stewart ezredes „megjegyez
valamit Freybergnek, amit én nem hallottam, a tábornok válaszát viszont
igen. »Hatalmas felelősség volt Hatalmas felelősség.« Hanghordozása
azé az emberé volt, aki sikeresen teljesített egy lidércnyomásosan nehéz
feladatot. Azt hiszem, megjegyzése arra utalt, hogy érezte, a sziget
immár elfogadhatóan biztonságos helyzetbe került”.
Ezután Freyberg és törzsének zöme lefeküdt aludni. „A magam
részéről – tette hozzá Cox – én a mélységes hála érzésével másztam be a
hálózsákomba – igazából majdhogynem csalódottan, amiért az egész
olyan gyorsan lezajlott.” Lefekvés előtt Freyberg még csak egy kérdést
sem tett fel a malemei ellentámadás előkészületeinek állásáról.
Nyilvánvalóan úgy gondolta, a csatát gyakorlatilag már megnyerték.
Freyberg tábornok azon az éjszakán tanúsított magatartása teljesen
ellentmond annak a revizionista elméletnek, amely szerint tudta ugyan,
hogy Maleme a csata kulcsa, de az Ultrát övező titkosítási rendszabályok
megakadályozták, hogy megtegye a szükséges intézkedéseket. Freyberg
bátor volt, mint az oroszlán, és akik a parancsnoksága alatt szolgáltak,
szívből szerették, de nem sok képzelőtehetséggel áldotta meg a Teremtő.
Ha már egyszer szilárdan megragadta a „tengeri szállítású invázióról
alkotott téves elképzelést, képtelen volt megválni tőle.
Ez az alapvető hadvezéri félreértése még az után is áthatotta a
védőknek adott parancsait, hogy másnap reggel kiderült a valós helyzet.
A Sherwood Rangers tisztjei és katonái a következő két napon a Szent
János-dombon beásott 6 hüvelykesek mellől „kínok között nézték a
Maleme repülőterén a viszonylagos békét élvező németek terjedelmes
csoportjait”. Az ütegparancsnok engedélyt kért a lövegek elfordítására és
a repülőtér tűz alá vételére, ezt azonban elöljárói kategorikusan
megragadták azon az alapon, hogy a partvédő tüzérség feladatköre
szigorúan a tengeri fenyegetés elleni harc. Csak május 24-én hajnalban,
két nappal a caique-konvoj megsemmisítése után engedélyezték nekik,
hogy a nyugaton felbukkanó ellenséges csapatösszevonásokat is lőhetik.
Addigra Maleme messze az ellenséges vonalak mögé került, és a
németek öt kilométerre álltak Caneától.

[183]
 14. fejezet – „Katasztrófa a szárazföldön és a tengeren”
(május 22.)
Úgy tűnik, május 22-én éjjel egy órakor, amikor a malemei
ellentámadásra kijelölt egységeknek át kellett lépniük a kijelölt
startvonalat, a Creforce parancsnokságán senki sem volt tudatában, hogy
már össze is omlott a csapatmozgások menetrendje.
Ennek az ellentámadásnak a tervét először tábori telefonon
beszélték meg május 21-én késő délelőtt, még az előtt, hogy az első
csapatszállító repülőgépek leszálltak a repülőtéren. Bizonyos jelek arra
utaltak. a németek a Börtön-völgyben az Ajia-tótól észak felé
szándékoznak csapást mérni, hogy elvágják Hargest Plataniasz körül álló
5. dandárját Kippenberger Galatász körül védő 10. dandárjától.
Ennél többet a délután közepéig nem tettek, amikor Freyberg
értekezletet hívott össze a Creforce parancsnokságán, hogy biztosítsa, az
ausztrál 2./7. zászlóalj leváltja a partot őrző 20. zászlóaljat. A tábornok
ugyanakkor Kairóba is táviratozott, és Maleme repülőterének légi
bombázás át kérte aznap éjjel, de igénye minden bizonnyal későn
érkezett meg a címzetthez. A kért időpont helyett a következő éjszakán
mértek meglehetősen csekély hatékonyságú csapást a brit bombázók.
Az ellentámadásról a végső döntést délután hat óra tájban hozták
meg. Úgy tűnik, senki sem vetette fel, hogy két zászlóalj immár nem
elegendő egy olyan ellenséggel szemben, akinek pár perces
gyakorisággal leszálló csapatszállító repülőgépek hordják az erősítést. Az
időszámvetést sem kérdőjelezte meg senki, sem Freyberg konok
ragaszkodását ahhoz, hogy a 20. zászlóalj nem indulhat meg előre
mindaddig, amíg a teljes ausztrál zászlóalj meg nem érkezik.
A Georgioupoliszban parancsnokló ausztrál dandárparancsnok,
Vasey, megrökönyödött, ő ugyanis a Rethymnóba vezető út
megtisztítására és Campbell ottani csoportosításával a kapcsolat
megteremtésére akarta alkalmazni a zászlóalját. Úgy érezte azonban,
hogy nincsen más választása, mint engedelmeskedni a parancsnak, és egy
szóval sem említette meg sem a kellő számú tehergépkocsi nappali
világosságban, az ellenséges pilóták szeme láttára végzett
összevonásával, sem az, éjszakai átcsoportosítással járó kockázatot. A
2./7. zászlóalj parancsnoka a megbeszélés után hangot adott
aggodalmainak, Inglis dandártábornok azonban ezeket azzal a
meggondolatlan megjegyzéssel ütötte el, hogy „tisztességesen kiképzett
zászlóalj az efféle váltást egy óra alatt végre tudja hajtani”.
Puttick tábornok visszatért hadosztály-parancsnokságára, és – mert
úgy döntött, ott kell maradnia, készen a Canea elleni tengeri támadás
elhárítására – törzsfőnöket, Gentry alezredest küldte át Hargest vezetési
pontjára, eligazítani a dandárparancsnokot. Útközben Gentry felvette

[184]
Peck őrnagyot, a 3-as huszárok századának parancsnokát, és Roy Farran
főhadnagyot, akinek a szakaszát szintén beosztották a hadművelet
végrehajtói közé.
Elérték az 5. dandár vezetési pontját, egy parasztházat Plataniasz
szélén. Farran később így írta le Hargest dandártábornokot: „vörös, nyílt
arcú férfi, aki úgy festett, mint egy igazi vidéki gazda: lerítt róla, hogy
súlyos kimerültségtől szenved. Megkért minket, várjunk egy fél órát,
amíg alszik kicsit. Mi utálkozva, türelmetlenül kinn ültünk a lépcsőn,
amíg készen állt.”
Gentry utóbb azt jegyezte fel, hogy „senki sem hangoztatta
kétségeit a tervvel kapcsolatban... [A jelenlevők] egyértelműen
felismerték, a siker attól függ, hogy a támadást a sötétség leple alatt
hajtsák végre”. Csakhogy bár a Creforce parancsnoksága éjjel egy órára
tűzte ki az előrenyomulás kezdetét, a támadás valójában nem indulhatott
meg hajnali négyig. Így viszont kevesebb mint három órányi sötétség
maradt a túlerejű ellenség legyőzésére. Ha az ausztrálok túl későn
érkeznek meg a 20. zászlóalj leváltására, akkor aztán igazán vékony lesz
a sötétség leple.
Ugyanakkor a 4. dandár parancsnokságának figyelőőrsei továbbra
is arccal a tenger felé maradtak a helyükön, sőt a 18. és a 20. zászlóalj
részei továbbra is a Caneától nyugatra húzódó tengerpart nyílt szakaszain
járőröztek. A 20. zászlóalj parancsnoka – akit érthetően nyugtalanított az
ellentámadás késése, és látta, ahogy a Királyi Haditengerészet szétlőtte a
konvojt kinn a tengeren – kétszer is telefonált, hátha nem kell tovább
várnia, de határozottan utasították, maradjon ott, ahol van. Katonáit csak
akkor indíthatja útnak, ha az ausztrál zászlóalj már átvette állásaikat.
*
Az ausztrálok nagyon igyekeztek. Élszázaduk csak hajtott a lehető
legnagyobb sebességgel a Georgioupoliszból induló kanyargós, gyengén
karbantartott úton, és igyekezett nem venni tudomást a
Messerschmittekről. Az elsőt követő századoknak azonban többet kellett
várakozniuk az őket szállító járművek összegyűlésére, és úgy látszik,
kevésbé kalandvágyó gépkocsivezetőket fogtak ki. A Caneán való
átkeléskor keletkező zűrzavar hosszú késésekhez vezetett. Ennek
következtében a 20. zászlóalj felváltása csak éjjel 11:30-kor ért teljesen
véget, akkor, amikor a tengeren elkezdődött a csata. A következmény
következményeként már majdnem hajnali háromra járt az idő, mire a 20.
zászlóalj kezdett felsorakozni a maorik mellé a Plataniasz közvetlen
közelében kijelölt megindulási terepszakaszra. Az előrenyomulás
Plataniasztól hajnali 3:30 órakor kezdődött, két és fél órás késéssel. A
Pirgosz és a repülőtér elleni támadás így már csak napkelte után
indulhatott meg. Ez pedig nemcsak a légicsapásoknak tette ki a
támadókat, de egy másik előnytől is megfosztotta őket: a németek a csata
egész ideje alatt láthatóan ódzkodtak az éjszakai harctól.

[185]
 A 20. zászlóalj a parti út és a tenger kőzött bontakozott szét, Farran
harckocsijai magán az úton, a 28. (maori) zászlóalj pedig az úttól balra. A
főcsapás tulajdonképpen a part menti területsávban a repülőtér felé
végrehajtott előrenyomulás volt. (Farran később azt jegyezte meg,
Hargest tervének „ha semmi más, de egy előnye volt: az egyszerűség”.)
Ugyanakkor Kondomaritól délnyugatra a 21. zászlóalj a 107-es magaslat
mögül, kerülő úton próbált áttörni.
Akármilyen egyszerű is volt a terv, a jobbszárnyon hamarosan
elakadt támadás, amikor a 2. zászlóalj a szőlőkben és a magányos
tanyákon beleütközött az előző nap ledobott ejtőernyősök megmaradt
csoportjaiba. Hogy időt takarítsanak meg és elkerüljék a további
zűrzavart a sötétségben az új-zélandiak azonnal frontális rohamra
indultak. Charles Upham főhadnagy aki ebben a csatában érdemelte ki
két Viktória-keresztje közül az elsőt, a következőkre emlékezett: „Ehhez
fogható géppuskatüzet még nem láttam. Szerencsére jó része túl magasra
ment, a nyomjelző lövedékek pedig segítettek kideríteni a forrásukat,
odamenni, és kézigránátot hajítani a fészkekbe. Súlyos veszteséget
szenvedtünk, de a németek még sokkal súlyosabbat. Felkészületlenek
voltak. Egyeseken nadrág nem volt, másokon bakancs.”
A balszárnyon a maorik kezdetben kisebb ellenállásba ütköztek,
később azonban szilárdan védett állásokba. Hamarosan üzemképtelenné
vált kettő Farran könnyű harckocsijai közül. Az egyiket egy zsákmányolt
Boforssza1 találták el, a másiknak a lánchajtó kereke törött ki. Farran
nem engedte egyedül tovább a harmadikat. Addigra már virradt, és máris
megjelentek a német vadászgépek, a támadókat géppuskázni. A
jobbszárnynak a tengerparthoz legközelebbi részét leszámítva, ahol a 20.
zászlóalj D százada még folytatta az előrenyomulást, a támadás súlyos
harcok közepette elakadt Pirgosz körül, két kilométerrel a repülőtér előtt.
A D század, ekkor már Maxwell főhadnagy, az utolsó sértetlenül
maradt tiszt vezetésével, elérte a repülőtér keleti sarkát. Egy közlegény,
akit elkeserített. hogy ilyen messzire kellett cipelnie egy páncéltörő
puskát a nélkül, hogy lehetősége lett volna használni, kétszer rálőtt az
egyikre a leszállópálya szélére tolt, sérült Junkersek közül, Ramcke
ezredes ejtőernyősei azonban a század megmaradt katonáira
összpontosították aknavetőik és géppuskáik tüzét, és Maxwell
visszavonta őket a nyílt terepről az egyik tizenöt láb [4,5 m] magas
bambuszligetbe, ahol a nádszálak hajladoztak a lecsapó Messerschmittek
légcsavarszelében. A bambusz azonban nem adott elég takarást, és
Maxwell egy futárral utána küldött üzenetet is félreértett, végül tehát
visszarendelte katonáit egészen a megindulási terepszakaszra.
Amíg a 20. zászlóalj és a maori 28. zászlóalj útját sikeresen elállták
a németek, s a két egység még hősies bátorsággal küzdve sem tudott
áttörni, a 21. zászlóalj a délelőtt folyamán ért el némi térnyerést a déli
szárny legszélén a hegyivadászok ellen. Egyedül azonban nem tudott

[186]
továbbhaladni. Délutánra egyértelművé vált a kudarc. Az új-zélandiakat
kimerítette az erőfeszítés.
A németek frenetikus igyekezettel takarították e! a leszállópályáról
a használhatatlanná vált Junkers 52-es csapatszállító repülőgépeket, és
óránként húszgépes tempóval sikerült két friss hegyivadász-zászlóaljat
betáplálniuk a csatába.22
Hargest dandártábornok döbbenetes önámítási képességről tett
tanúbizonyságot, ugyanis a következőt jelentette a hadosztály-
parancsnokságnak: „Ellenséges gépek folyamatos árama száll le és föl.
Lehet, hogy csapatokat kísérelnek meg elszállítani. Vizsgáljuk.” Később
még ezt is hozzáfűzte: „Az általános csendből, és abból, hogy tizenegy
tüzet gyújtottak a reptéren, úgy tűnik, az ellenség talán evakuációra
készül.” E nem mindennapi jelentések – pontosan olyan híresztelések,
amilyeneket egy nehéz küzdelem után hallani vágynak – kiszivárogtak.
Az új-zélandiakra keserves kiábrándulás várt.
*
A nappal a Királyi Haditengerészet számára is katasztrófát hozott.
Cunningham tengernagy Alexandriában még mindig eltökélten arra
törekedett, hogy egyetlen csapatszállító vízi jármű se érje el Krétát. Jóval
napkelte előtt King ellentengernagy „C” köteléke (Force C) a Kászoszi-
csatornán át, kelet felől, befutott az Égei-tenger veszélyes vizeire.
Cunningham azért volt kész vállalni ezt a kockázatot, mert a
rádiófelderítés kiderítette, egy második német flottilla is elindult
Míloszról. Eddig kísérő hadihajója, a Sagittario késlekedése miatt
tartották vissza.
King három cirkálóból és négy rombolóból álló hajóraja először
Heraklion felé tartott, majd észak-északkeletnek fordult, Mílosz felé, az
újabb német flottilla tervezett útirányára. Röviddel reggel 8:30 után az
egyik hadihajóról megláttak egy caique-ot, fedélzetén német katonákkal.
(Máig sem világos, hogyan sikerült teljesen elszakadnia a konvoj többi
hajójától.) Az ausztrál Perth cirkáló elsüllyesztette, és ezzel átmenetileg a
légitámadás alól is kivonta magát. A fenn köröző Junkers 88-asok pilótái
nem kockáztathatták meg a vízi robbanással járó közeli melléket, mert a
lökéshullámok megölték volna a vízbe került német katonákat. A Perth
helyett átmenetileg a HMS Naiadra összpontosították figyelmüket, amint
azonban az ausztrál cirkáló kellőképpen eltávolodott az úszó
hajótöröttektől, a bombázók ismét célpontot változtattak.
A Calcutta cirkáló fél órával később kis kereskedelmi hajót észlelt.
Miután ezzel elbántak a rombolók, King hajóraja továbbhaladt Mílosz
felé. Valamivel tíz óra után, és kevesebb mint huszonöt mérföldnyire [46

22
Másnap az OL 20/424 jelzetű Ultra-távirat ezt jelentette: „Tegnap,
csütörtökön, egy egység 14 gépet veszített a 46-ból. Egy másiknál legalább 37
üzemképtelen a 46-ból.

[187]
km] a szigettől, a britek meglátták a Sagittariót egy fészekalja caique-
kal. A kis hajók megfordultak és menekülni kezdtek, a Sagittario pedig
füstfüggönyt fejlesztett. King azonban ekkor meghozott egy nehéz
döntést: visszavonulásra adott parancsot, nem üldözésre. Hajóinak
fogytán volt már a légvédelmi lőszere, folyamatos légicsapások alatt
tevékenykedtek, és az ellenséget már elriasztották a partraszállástól.
Cunninghamet – ha már a kockázatot vállalták – felbőszítette a
lehetőség elszalasztása. Később következetesen mindig azt állította,
légitámadás alatt a legbiztonságosabb hely a caique-flottilla közepe lett
volna. Ez a biztonság azonban, amint a Perth felfedezte, csak átmeneti
volt. Egy meggondolatlan parancsnok könnyen pusztulásba vezethette
volna az egész hajórajt.
King tengernagy óvatossága ellenére a brit hadihajók így is
megszenvedték a vállalkozást. A Naiadot megrongálták a közeli mellék,
sebessége tizenhat csomóra [30 km/h] csökkent, a Carlisle cirkáló pedig
találatot kapott. A „C” kötelék három és fél órányi légitámadás után,
végül találkozott Rawling, ellentengernagy „A1” kötelékével (Force A1),
amely a Warspite és a Valiant csatahajóval a Kithirai-csatornán át vonult
fel King támogatására. Ez a próbálkozás arra, hogy „ellenséges
repülőgépek magára vonásával szolgáljon hasznos célt” vitéz, de
meggondolatlan tett volt. Egy bomba eltalálta a Warspiteot, majd ötven
perccel később a Greyhound rombolót – amely éppen végzett egy nagy
méretű caique elsüllyesztésével – több repülőgép összehangolt
támadással elsüllyesztette. King tengernagy, aki ekkor a helyszínen
tartózkodó rangidős tiszt volt, a Kandahart és a Kingstont vezényelte a
túlélők összeszedésére Kicsit később a Gloucester és a Fiji cirkálót
küldte melléjük légvédelmi támogató csoportként, úgy, hogy nem tudta,
alig rendelkeznek már lőszerrel.
A gyakorlatilag egy helyben álló hajók ekkora koncentrációja
természetesen mágnesként vonzotta a német bombázókat és
vadászgépeket, amelyek pilótái nem riadtak vissza a mentőcsónakban ülő
vagy a vízben vergődő hajótöröttek géppuskázásától sem. King, mikor
végre jelentették neki a lőszerhiányt, visszavonulásra adott parancsot a
két cirkálónak. Visszafelé a kötelék zöméhez Gloucestert több bomba is
eltalálta, amikor már látták a Warspite-ról. A Gloucester kigyulladt,
felépítményét groteszk formákra csavarták-tépték a robbanások, sorsa
megpecsételődött. King és a Warspite-on tartózkodó Rawlings egyetértett
abban, hogy a csatahajókat egy perccel sem szabad tovább kitenni a
pusztulás veszélyének. A Fiji kénytelen volt beletörődni, hogy magára
kell hagynia a Gloucestert, amelyet a Luftwaffe elsüllyedni sem hagyott
békében. Legénységét a vízben is tovább lőtték és bombázták. A hajónak
összesen 722 tisztje és legénységi állományú tengerésze vesztette életét.
A légitámadások akkor is folytatódtak, mikor a „C” és az „A1”
kötelék délnyugat felé visszavonult. Két bomba célba talált a Valiant
csatahajón. amelyen Fülöp görög herceg szolgált tengerész hadnagyként.
[188]
Ez után két órával később, este 6:45-kor hirtelen kibukkant egy felhőből
egy Messerschmitt 110-es, és a Fijire dobta le bombáját. A cirkálót
megállította a robbanás okozta sérülés. Harminc perc múlva, a nappali
világosság utolsó fénysugaraiban megjelent egy újabb repülőgép, az
aznapi negyedik bevetését teljesítő Gerhard Brenner repülő főhadnagy
Junkers 88-asa. Brenner, aki részt vett a Perth elleni támadásban
Mílosztól délkeletre, később pedig – a Warspite-ot megkerülve – egyszer
már támadta sikertelenül a Fijit. Negyedszer felszállva egyedül indult a
cirkáló után. Három bombát oldott ki. A Fiji felborult, és elsüllyedt.
Azon az éjszakán személyzetének több mint ötszáz tagja töltött hosszú
órákat a vízben, többségük mentőtutajba kapaszkodva. Végül megjelent
két jókora sötét árny, a Kandahar és a Kingston, és az oldalukon
leengedett mentőhálók segítségével fedélzetére vette a hajótörötteket.
A nap folyamán a Földközi-tengeri flotta két cirkálót és egy
rombolót vesztett, két csatahajója, két cirkálója és több rombolója pedig
megsérült. Röviddel a sötétség beállta után Rawlings parancsot kapott
megmaradt rombolói közül kettőnek, a Decoynak és a Herónak a Kréta
déli partjához vezénylésére, egy különleges feladat teljesítésére.
*
Wavell tábornok személyi segédtisztjének, Peter Coatsnak az a
megjegyzése, hogy György, Görögország királya, úgy menekült el
Krétáról, „mint Jézus Krisztus: szamárháton – bár ő rohambilit viselt”,
nem írja le hajszálpontosan a történteket. A király szabályos
egyenruhában, kitüntetésszalagokkal, antantszíjjal és fényesre pucolt
lovagló csizmában, de sisak nélkül, és öszvéren tette meg a hegyeken
átvezető út nagy részét. Némi zavarba ejtő kényelmetlenséget okozott,
amikor a király öszvérje magára vonta egy másik szerelmes érdeklődését,
ami azért okozott riadalmat, mert az udvarló szokatlanul világos szőre
miatt esetleg feltűnhetett egy német pilótának.
A királyi csapat ugyan az eseményektől elszakadva, magasan a
Fehér-hegyek között küszködött, de a bombák robbanását és az
ágyúdörgést hallotta a távolból. Ilyen körülmények között a király derűs
sztoicizmusa imponált mind az őt kísérő új-zélandi katonáknak, mind a
kísérete tagjainak – Péter hercegnek, Tszouderosznak és a hegyi
utazáshoz cseppet sem illő városi cipőben botladozó Levidisznek.
Első éjszakájukon, május 20-án, a királyi vándorok a sors
fintoraként Therisszo, Venizelosz 1905-ös lázadása alatti főhadiszállása
közelében aludtak. Blunt ezredes talált egy működő, a Szúdai-öbölhöz
vezető telefonvonalat, é az ottani haditengerészeti törzstől megtudta,
hogy a brit földközi-tengeri főparancsnok (Commander-in-Chief
Mediterranean) megszervezi egy romboló kiküldését a királyért,
kíséretéért és a brit nagykövetség vezető munkatársaiért. A terv szerint
Aj Roumeli (Ajia Rúmeli) kikötőjébe kell eljutniuk. ott veszi fel őket a
hadihajó. (A királynak a meglehetősen árulkodó Timon fedőnevet adták.)

[189]
 Május 21-ének éjszakája, a második, amelyet a hegyekben
töltöttek, nagyon hideg volt. A sötétedés hóhatár fölött érte a királyt és
kíséretét, s csak a vakszerencsének köszönhették, hogy legalább egy
pásztorkunyhót találtak. A pásztor és a felesége leölt egy birkát, és
megfejt a menekülők számára néhány anyajuhot. Adtak nekik annyi
ennivalót, amennyivel a fagyos éjszakát átvészelhették. Másnap – útjuk
harmadik napján – nyaktörő ösvényeken ereszkedtek el Szamariába, s
nagy megkönnyebbüléssel érték el a falut. Ott egy fiú átadta nekik Sir
Michael Palairet feljegyzését, aki a tengerparton öt mérfölddel [8 km]
távolabb, Aj Roumelinél várt rájuk. Az ifjú küldönc, a drámában játszott
szerepét szemlátomást élvezve, lóhalálában visszarohant a nagykövetség
menekültcsoportjához. „Jön a király! Jön a király!”, kiáltozta. Lady
Palairet azonnal lakomát rendezett az uralkodó fogadására – krumpliból.
A király megérkezése és a vacsora elfogyasztása után a felduzzadt
létszámú csoport együtt ment le a település kikötőpartjára. Ekkor már
alkonyodott, és észak felé visszapillantva látták a hegyek fölött a sziget
túlsó oldalán dúló csata fényeinek villódzását.
A kezdetleges mólón – valójában alig volt több, mint néhány
habarccsal összeragasztott szikladarab – Turle tengernagy fontoskodva
fényjeleket adott kézilámpájával a nyílt tenger felé. Közte és Heywood
tábornok között kitörni készült a felszín alatt mindig is jelen lévő,
magasztosan kicsinyes, haderőnemközi rivalizálás abban a kérdésben,
hogy ki illetékes parancsnokolni a hadszíntérre vetődött követségi
népség-katonaság fölött. Heywood végül megőrizte tisztán névleges
parancsnoki jogkörét egész Szphakiáig (Hóra Szfakion), de amint
beszálltak egy ütött-kopott halászcsónakba, hogy a part mentén, a két
település közötti fokot megkerülve áthajózzanak Aj Roumelibe, a
rangidős haderőnem (Senior Service, azaz a történelmi múltban a
Hadseregnél régebben alapított Királyi Haditengerészet) átvette az
elsőbbséget.
Turle tengernagy próbálkozásai a lámpával nem hoztak eredményt.
A messze kinn a Líbiai-tengeren tantaluszi kínokat okozva fel-
felbukkanó fények nem vettek tudomást a tengernagy morzejel-
áradatáról, és a társaság mind ingerültebben várakozott. Harold Caccia
reménytelenül elégtelen eszköznek tartotta az elemes lámpát.
Végül mint legfiatalabb hímnemű nem harcoló státusút őt
utasították hogy vigye ki a tengerre a motorcsónakot, és keresse meg a
rombolót Diplomáciai védettségét azonban Heywood legalábbis
kompromittálta, mert ragaszkodott ahhoz, hogy az egyik új-zélandi
katona – Thompson géppisztollyal felfegyverkezve – kísérje el Caccia-t.
Ahogy egyre jobban eltávolodtak a parttól, úgy lett egyre idegesebb
a halászcsónak tulajdonosa. Figyelmeztette Caccia-t, hogy el fog fogyni
az üzemanyaguk, de éppen amikor a leghevesebben követelte a
visszafordulást, a sötétségből rájuk szólt egy félreismerhetetlen tiszti

[190]
étkezői hanghordozással beszélő hang: „Maguk ott! Ki a büdös
nyavalyák?” A HMS Decoy rájuk talált. Parancsnoka nem akarta jobban
megközelíteni a partot, mert a csatáról érkező bizonytalan jelentések
miatt német csapdától tartott. Egy órán belül behajózták a királyt, a
kíséretet, a követségi embereket és az új-zélandi szakaszt is, sőt el is
helyezték őket a hajón olyan kényelmesen, ahogyan azt az általános
zsúfoltság és helyhiány megengedte. A romboló megfordult, délkeleti
irányba.
Másnap, május 23-án reggel a királyi menekültek, egyenest
valamelyik Hornblower-regényből vett érzésekkel néztek ki az
ökörszemablakokon: szemük előtt ott vonult a csatahajóflotta, benne a
Valiant, s azon Fülöp herceg. Mindnyájan együtt tértek vissza
Alexandriába. Nem tudták, de ugyanekkor egy másik rokon, Fülöp
herceg kedves „Dicky bácsikája” is a nyomukban hajózott. Három
rombolóját erőteljesen támadták a német repülőgépek.
*
A Lord Louis Mountbatten sorhajókapitány vezette 5.
rombolóflottilla május 21-én éjjel futott ki Máltáról, ugyanakkor, amikor
Glennie hajói Caneától északra szétlőtték a caique-flottillát. Cunningham
a rádió felderítés jelentéseiből rájött, hogy a második kis német
szállítókonvoj késlekedése miatt a korábbinál lényegesen nagyobb
nyomás alá fognak kerülni a hajórajai. Mountbatten rombolói feltöltött
üzemanyag- és egyéb készletekkel, valamint pihent legénységgel
rendelkeztek, és Málta csak kevéssel van távolabb a krétai vizektől, mint
Alexandria.
Mountbatten flottillájának a csatahajóflottához kellett csatlakoznia,
de először a Fiji és a Gloucester hajótörötteinek összeszedésére küldték.
Csakhogy amikor meg csak közeledtek az átkutatandó területhez,
Cunningham az – akkor még – öt rombolót a Caneai-öbölbe vezényelte,
ahol két caique-t vettek tűz alá, majd ágyúkkal a malemei repülőteret
lőtték. A Kipling ekkor kormányszerkezete hibája miatt visszafordulni
kényszerült, a Kelvint és a Jackalt pedig újabb paranccsal egy másik
helyszín átfésülésére küldték. Mountbatten immár csak három
rombolóval, május 23-án kora hajnalban Kréta nyugati partja mentén tért
vissza. Cunningham – egy téves jelentésre reagálva, amely szerint a
csatahajóknak elfogyott a légvédelmi lőszerük de azért is, mert a
rádiófelderítés megnyugtatta, nem várható már újabb német kísérlet a
tengeri csapatszállításra – az összes hadihajót visszarendelte
Alexandriába.
Közvetlenül nyolc óra előtt huszonnégy Stuka támadott sorban.
Mountbatten három rombolója teljes sebességgel cikcakkozni kezdett „A
Kashmirt két percen belül elsüllyesztették – számol be Cunningham
Londonba küldött hivatalos jelentése. – A Kelly harminc csomóval [56
km/h] haladt, jobbra teljesen kitérített kormánnyal, amikor a nagy méretű

[191]
bomba eltalálta. A hajó folyamatosan dőlni kezdett balra, majd még
mindig jelentős sebességgel haladva fenékkel felfelé fordult.” A
zuhanóbombázók végiggéppuskázták a vízben úszó hajótörötteket, majd
távoztak. A Kipling hozzálátott a mentéshez, de kétmotoros bombázók
érkeztek a légtérbe, és támadásaik, bár nem jártak sikerrel, nagyon
megnehezítették a feladatot. A Kipling csodálatos módon túlélt
nyolcvanhárom bombát, és sikerült felszednie a vízből 279 tisztet és
legénységi állományú tengerészt. Ötven mérfölddel [90 km] Alexandria
előtt elfogyott az üzemanyaga, és ekkor a megmentő szorult segítségre.
Az ezt az összecsapást övező hősi aura dacára – amely főleg Noel
Coward In Which We Serve ([A hajó] Amelyiken szolgálunk) című
filmjének köszönhető – Mountbatten rombolóparancsnokként nyújtott
teljesítményét általában középszerűnek tartják, bár később kiváló
hadszíntéri főparancsnoknak bizonyult. Mindenesetre úgy tűnik,
Mountbatten gyorsan kiheverte ezt a megpróbáltatást, legalábbis annak a
levélnek a tanúsága szerint, amelyet a trónörökös felesége, Frederika
hercegnő írt találkozásukról Alexandriából a nagynénjének, a svéd
trónörökös feleségének: „Palo és én találkoztunk Dickyvel, miután ebben
a háborúban már negyedszer süllyesztették el. Remekül nézett ki, és jó
volt a kedve.”
*
Habár május 22. katasztrofális nap volt Kréta védői számára,
Galatásznál az általános képből kilógó, szokatlanul lelkesítő eseményre
került sor. Az első napon a „Rózsaszín domb” ellen intézett dühödt
támadások után Heidrich ezredes mindaddig védelmi állásokban tartotta
a Börtön-völgyön belül 3. ejtőernyősezredét, amíg ejtőernyővel ledobott
utánpótlást nem kaptak: összesen majdnem 300 ejtőtartálynyit. Május 21-
én ezekben az állásokban pihentek, illetve újjászervezték az
alegységeket. Heydte egyik szakasza, amely Daratszosszal szemben, a
völgy túlsó oldalán egy kis dombon ásta be magát, tánczenelemezeket
játszott egy zsákmányolt gramofonon. Amikor szórványos tűzváltásaik
egyikét lövöldözték a szembenálló ausztrálokkal, s az a szokásosnál
hosszabbra nyúlt, az egyik ejtőernyős átrikkantott gödréből az
ellenségnek: „Várjatok már egy percet, amíg lemezt cserélek!”
A 3. ejtőernyősezred, amely túl gyenge volt a Student által remélt
nagy támadás megindításához, bármelyik pillanatban várta a nagyarányú
ellentámadást: Heidrich ezredes később azt mondta, az az ellentámadás
„teljesen betaszította volna a pácba” az egységét. Május 21-én azonban
csak egy kisebb ellenlökést hajtottak végre az új-zélandiak a temető-
dombi német harcelőőrs visszaszorítására a magaslatról. Roy Farran,
akinek a könnyűharckocsi-szakaszát erre a vállalkozásra a 19. zászlóalj
támogatására rendelték, elment jelentkezni a zászlóaljparancsnokhoz Az
alezredes éppen egy orvlövészre vadászott. Több lövés után a német
lebucskázott egy fáról, az alezredes pedig visszaadta a puskáját a
segédtisztjének. „Na, erről ennyit – közölte. – A bohóc egész délelőtt
[192]
csinálta itt a fesztivált.” Közölte Farrannel az utasításait: a tankok dolga
rávenni az ejtőernyősöket, hogy ne nézegessenek ki a gödreikből, amíg
egy gyalogszázad szép csendben megközelíti őket. A támadás dél után
kezdődött.
A gyalogosszakaszok, heves harcban megöltek ugyan jó pár
németet, a többit pedig lekergették a dombról, de belekerültek a völgyben
beásott ejtőernyősök aknavetőinek és géppuskáinak tüzébe. A Temető-
dombból, nevéhez illően, senki földje lett.
Amíg folyt a harc a Temető-dombért, Michael Forrester
Galatászban részesítette kiképzésében kétszáz görögjét – a 6. ezred
Bassett százados által összeszedett maradékát – John Russell
hadosztálylovasságának fedezete alatt. Mivel kevesen ismerték közülük a
csapatosan végzett manőverek csínját-bínját, a kiképzés a katonai
mesterség legegyszerűbb fogásaira korlátozódott, és a nyelvi nehézségek
kiküszöbölésére Forrester bevezetett egy sor sípjelet. Egy fütty:
készenlét! Kettő: előre! Három: csatárláncba szétbontakozni! Négy:
roham! Megbeszélte a katonákkal, hogy a roham pillanatában ordítsák
azt az „Aiera!” csatakiáltást, amelyet ő az albániai fronton az evzonoktól
hallott. Miközben görög bakáit gyakorlatoztatta, Forrester észrevette,
hogy a falusiak is oda-odasomfordálnak, megtanulni, amit lehet a
terepismeret, az erődítés és a harcászat alapjaiból.
Május 22-én reggelre Heidrich ezredes felismerte, hogy a Galatász
és Daratszosz dombjain álló új-zélandiak nem fognak támadást indítani.
Kis harccsoportokat szervezett létszáma jó részét elveszített III.
zászlóaljából és az ejtőernyősutászokból, majd észak, a tengerpart felé
küldte őket, kitapogatni a terepet Plataniasznál Hargest 5. dandárja
mögött. Hargest előző nap pontosan ettől kezdett félni.
Ugyanakkor, hogy megbizonyosodjon, helytáll-e Hargest teóriája,
mely szerint a németek nem csapataik erősítésére, hanem az evakuálására
küldik sorban a repülőgépeiket, Puttick tábornok megparancsolta
Kippenbergernek, hogy a maga arcvonalán küldjön ki járőröket
erőszakos felderítésre. Kippenberger ebben alkalmas ürügyet talált a
teljes 19. zászlóalj támadásának elrendelésére, le a völgybe, és át a másik
oldalára. Az erőteljes védelem, amely visszavonulásra kényszerítette
Kippenberger századait, bebizonyította, hogy Hargest elmeszüleménye
nem több az optimista képzelet játékánál, az elképzelés azonban még
mindig nem múlt ki.
A börtönben berendezett vezetési pontján Heidrich ezredes ekkor
már úgy vélte, a Maleméből hamarosan beérkező erősítéssel ismét
kötelessége megkísérelni leszorítani az új-zélandiakat Galatász
magaslatairól. Magához hivatta Derpa őrnagyot, a II. zászlóalj
parancsnokát, és kiadta neki a támadási parancsot.
Derpa előre látta a vállalkozással járó fölösleges emberveszteséget,
és hangot adott kétségeinek Heidrich „akinek az idegei pattanásig
[193]
feszültek”, dührohamot kapott. Gyávasággal vádolta az őrnagyot. Von
der Heydte százados szerint Derpa „érzékeny és lovagias” férfi volt.
Belesápadt a sértésbe, majd kihúzta magát, és tisztelgett. „Nem az én
életem a kérdés, uram – tiltakozott Derpa. – Azoknak a katonáknak az
életére gondolok, akikért én vagyok felelős. A saját életem boldogan
odaadom.”
Aznap este hét óra körül Derpa ejtőernyősei a Temető-dombtól a
„Rózsaszín domb”-ig megtámadták a magaslatokat. Katonái egyik
csoportja felért a „Rózsaszín domb” tetejére, és kiszorította onnan az új-
zélandi üzemanyag-kezelő századot. Veszedelmes helyzet alakult ki,
mivel a „Rózsaszín-domb” a 10. dandár egész állásrendszerének
kulcsfontosságú pontja volt. Mielőtt azonban Kippenberger tartalék
alegységei odaértek és segíthettek volna, a dandártábornok hirtelen „a
leginfernálisabb lármát” hallotta. Az akkor Kippenberger közelében
tartózkodó sofőrök egyike így írta le a jelenetet. A szomszédos domb
olajfaligetéből „előrontott Forrester százados, sortban, hosszú, sárga
katonai pulóverban, kifényesített, csillogó csatokkal, minden szíj az
előírásos helyén rajta, a jobbjában tartott revolverével integetve. Magas
volt, vékony arccal, szőkén, »bádogkalap« [rohamsisak] nélkül. Forrester
görögökből, köztük nőkből is, álló rebellis tömeg élén jött. Az egyik
görög sörétes puskával jött, a csöve alá fogazott pengéjű kenyérvágó kést
kötözött szurony gyanánt”.
Forrester szolgálati síppal kiadott parancsait hallva a
dandártörzsfőnök, Bassett százados kifakadt: „jön ott, mint valami
bádogsípot fújó hamelni patkányfogó”. Ezt a nem mindennapi képet a
háborús képregények alkotói később a szó szoros értelmében rajzolták
meg. Hadd folytassa Kippenberger: „A nyílt terepen vörös bőrű indiánok
módjára rikoltozva futottak és ugráltak előre a görögök, köztük falusiak,
nők és gyerekek. Michael Forrester húsz yarddal [18 m] előttük futva
vezette őket. Ez már a németeknek is túl sok volt. Megfordultak, és
tétovázás nélkül elfutottak.” A helyben maradásra adott szigorú parancs
ellenére az üzemanyag-kezelő század egyes katonái csatlakoztak e
váratlan, lelkesítő rohanáshoz.
Forrester vezetői teljesítménye nagy elismerést váltott ki az új-
zélandiak körében, akik általában P. G. Wodehouse műveiből kilépett
nevetséges figuráknak tartották a brit tiszteket. Az üzemanyag-kezelő
század szolgálatvezető tiszthelyettese, James őr- mester szerint „az egyik
legklasszabb férfi volt, akivel életemben találkoztam”. Az egyik százados
élete legmegindítóbb élményének írta le azt, hogy látta ezt a rohamot.
A hadosztály lovasság állásai előtt is elkeseredett harc folyt. Derpa
őrnagy is halálos sebesülést szenvedett, Katonái másnap reggel a börtön
melletti kis görög temető szélén temették el. Heidrich ezredének

[194]
ejtőernyősei úgy vélték, ha Derpa túléli a krétai harcokat, „bizonyosan
hadbíróság elé állították volna”.23
Azon az estén, május 22. estéjén, Freyberg arra az elhatározásra
jutott, hogy visszavonja Hargest 5. dandárját Maleme előtti állásaiból
Galatászhoz. Hargest azon – téves – elképzelésének hatására, hogy a
németek megkezdték csapataik kivonását, meg azért, mert indokolatlanul
optimista jelentéseket kapott a malemei ellentámadás haladásáról,
Freyberg egészen délutánig nem látta át teljes mélységében a helyzet
súlyosságát. Hargest félelme attól, hogy Heidrich ezredesnek a
tengerparti út felé indított tapogatódzó támadásai el fogják vágni a
dandárját, végleg meggyőzte Freyberget a visszavonulás
elkerülhetetlenségéről.
Tizenhat órával korábban Freyberg abban a hitben feküdt le aludni,
hogy megnyerték a csatát. Most pesszimizmusba taszította az, amit ő
váratlan fordulatként érzékelt. Éppen ezért úgy fest, nem mérlegelte kellő
józansággal az előtte álló lehetőségeket. Visszavonulni Galatászhoz
egyet jelentett a malemei repülőtér átengedésével az ellenségnek és így
végül a vereséggel – vagy a korai kapitulációval, vagy a szükségtelen
emberveszteséggel járó elhúzódó küzdelemmel, vagy a hegyeken át
végrehajtott visszavonulással délre, amelyet a görögországinál
lényegesen kockázatosabb kiürítés követ. Morse sorhajó kapitány akkor
is csak azt a szakértői tanácsot adhatta Freybergnek, hogy a Szúda-Canea
térségben tartózkodó szövetséges erők létszáma túl nagy az északi partról
végrehajtott evakuációhoz, ha nem tudott a Királyi Haditengerészet
aznapi veszteségeiről.
A tábornok egyetlen másik lehetősége a támadás volt – és ezzel a
stratégia szintjén semmit sem veszíthetett –, de egy jelentős túlerővel
indított nagyarányú támadás, nem egy újabb, eleve kudarcra ítélt, túl
későn, túl kis erővel kezdeményezett gesztus. A német konvojt
megsemmisítették kinn a tengeren. Canea közelében három harcba még
nem vetett zászlóaljjal rendelkezett: az új-zélandi 18, zászlóaljjal, az
ausztrál 2./7.-kel és a walesi ezred 1. zászlóaljával, mind közül a
legerősebbel. Ha ezek csatlakoztak volna a Hargest dandárjához tartozó
23. zászlóaljhoz é a kifáraszthatatlannak látszó maorikhoz,
megerősítették volna őket a megmaradt harckocsikkal – és úgy indultak

23
Heidrich ezredes számára a háború Olaszországban ért véget úgy, hogy a brit
Gránátosgárda (Grenadier Guards) 3. zászlóaljának egy járőre meglepte, mikor
letolt nadrággal ült a bokrok között. Az ezredesnek azonban majdnem sikerült
megfordítania a helyzetet. Amikor Nigel Nicolson főhadnagy, a zászlóalj
felderítőtisztje, kihallgatta, Heidrich diskurzust kezdeményezett a brit és német
fegyverek előnyeiről és hátrányairól. Mintha csak érvelését akarná illusztrálni,
megkérte az őrt, adja csak oda a Thompson géppisztolyát. A gárdista már
mozdult, hogy engedelmeskedjen, de Nicolson rákiáltott, ne tegye. Heidrich
elmosolyodott.

[195]
volna rohamra, hogy egyértelműen tudtukra adják, ez az utolsó esély
Kréta megtartására – az még akár átütő sikert is hozhatott volna. Hogy a
katonák képesek voltak ilyen minőségű helytállásra, azt három nappal
később Galatásznál tanúsított döbbenetes hősiességükkel bizonyították.
Addigra azonban a németek Krétára hozták a teljes 5. hegyihadosztályt.
A Creforce-parancsnokság e helyett kiadta a visszavonulási
parancsot. Freyberg tagbaszakadt, nyers külseje furcsán lágyszívű
személyiséget rejtett, korántsem azt az első világháborús tábornoktípust,
aki nem törődik „a mészárosszámlával”. Nem akarta, hogy úgy
emlékezzenek rá, mint a tábornokra, aki elpocsékolta az új-zélandi
hadosztály katonáinak életét. Másnap, május 23-án, pénteken, a légi úton
Malemébe szállított hegyivadászok találkoztak Heidrich ezredes Ajia-
völgyben küzdő ejtőernyőseinek járőreivel. Ettől kezdve bizonyossá vált
a német győzelem.

[196]
 15. fejezet – Patthelyzet Rethymno
és Heraklion térségében
(május 21-26.)
Ha Maleménél az események úgy alakultak volna, mint
Rethymnónál és Heraklionnál, akkor a németek elveszítették volna a
Krétáért vívott csatát.
Rethymnónál, ahol Campbell és Sandover bizonyította, csakis
gyors ellentámadással kovácsolható erény a szükségből, a 2.
ejtőernyősezrednek egy pillanatig sem hagytak lehetőséget erői
rendezésére. A németek helyzetét tovább rontotta, hogy sem Krohnak a
Sztavromenosz melletti olívaolaj-üzemben elbarikádozott csoportja, sem
Wiedemann Perivolia körül beásott katonái nem rendelkeztek rádióval.
Többször megkíséreltek ejtőernyővel ledobni nekik adó-vevőt, sőt egy
Fieseler Storch könnyű futárgép leszállva is próbált vinni nekik egyet, de
minden próbálkozás kudarccal végződött. Fogytán volt az élelmük is.
Egy kecskét, amely meggondolatlanul az olajütő közelében mutatkozott,
gyorsan levágtak, és sebtében rakott tűzön, fém lőszeres ládákba töltött
tengervízben megfőzték.
Az „A” domb elleni sikeres ellenlökés után május 21. délelőttjét az
ausztrálok főként tisztogató műveletekkel, valamint alegységeik
átcsoportosításával töltötték. A 4. görög ezred dél felől vonult fel az olaj
üzem ellen, ugyanakkor az 5. görög ezred, valamint Sandover 2./11.
zászlóalja Wiedemann csoportja ellen fordult Perivoliánál.
Sandover nemcsak a zsákmányolt német hadműveleti parancsnak
látta jó hasznát, amelyet Sturm ezredes jelenlétében fordíttatott le,
katonái találtak egy példányt a repülőgépek és a földi csapatok
érintkezését szabályozó parancsból is, sőt a szükséges zászlókból és
jelzőlapokból is zsákmányoltak valamennyit. Sandover századai ezek
birtokában ki tudták teríteni a földre a horogkeresztes zászlókat és a
megfelelő színes szalagokat, s így az ejtőernyősökre tudták irányítani a
német bombázók és vadászgépek csapásait. Mi több, ejtőernyővel
ledobott utánpótlást is igényelhettek. A németek, akik a görögországi
parancsnoksággal, vagy legalább a többi krétai saját alakulatukkal rádió
adó-vevő hiányában nem tudtak érintkezni, mást nem tehettek, a
homokba írtak nagybetűs üzeneteket. A Luftwaffe szakszerű becsapását
nem állt módjukban megakadályozni.
Az olívaolaj-üzem a vastag falaival nehezebben bevehető erődnek
bizonyult, mint Campbell először gondolta. Május 22-én a 2./1. zászlóalj
és a 4. görög ezred összehangolt támadása kudarcba fulladt, mert a
parancsnokok nyelvi nehézségek miau a terv több részletét félreértették.
Aznap éjjel Sandover 2./11. zászlóalja, alegységeit a part mentén
felváltva előrevetve, megindult Perivolia felé. Egy korábbi szerencsétlen

[197]
félreértés miatt azonban – aminek akkor az lett a vége, hogy egymással
csaptak össze a görög és ausztrál katonák- Sandover jónak látta meg a
hadműveleti cél előtt megállítani századait. A görögök éles fordulattal
délnek kanyarodtak, és a krétai gerillákkal, köztük az a alaposan
felfegyverkezett szerzetessel, Wiedemann szárnyát zaklatták.
Több napon át gyakorlatilag patthelyzet állt fenn Perivoliánál és
Sztavromenosznál is, egészen addig, amíg május 25-én Campbell katonái
a tábori ágyúk utolsó gránátjaival lőtt tüzérségi előkészítés után egy
gyors rohammal el nem foglalták az olívaolaj-üzemet. Odabenn azonban
csak sebesülteket találtak, Kroh őrnagy és valamennyi járóképes embere,
mar elmenekült.
A Perivolia elleni rohamok rendkívül véres harcokat hoztak.
Sandover katonái elfoglaltak néhányat a faluszéli házak közül, csakhogy
akkor a németek könnyű páncéltörő fegyverekkel vettek tűz alá őket. A
küzdelem elején a repülőtér körüli harcokban megsérült két Matildát
megjavították, majd rögtönzött személyzettel egy újabb éjszakai
támadásra visszaküldték Perivolia felé. Sajnos, mind a kettőt kilőtték a
németek. Sandover arra a következtetésre jutott, hogy nehézfegyverek
nélkül bármely további támadás csak az emberélet pocsékolásához vezet.
Egyébként pedig a Rethymno körül védekező csoportosítás már eddig is
túlteljesítette parancsát, mert az „csak” a repülőtér és a kikötő
megtartását írta elő.
*
Heraklionnál Bräuer ezredes ejtőernyősei közül sokan
nyomorúságos állapotba jutottak. Az első nap és éjszaka szomjúságát a
vízelvezető árkok poshadt vizének ivásával próbálták legyőzni, ez
viszont vérhast okozott. Egyesek szőlőlevelet rágtak kétségbeesett
igyekezetükben, hogy folyadékhoz jussanak. Sokan vesztették életüket
vízkeresés közben, mert fegyvereikre vágyó krétai irreguláris harcosok
puffantották vagy döfték le őket. Az első negyvennyolc órában a
legkegyetlenebb sors azokra várt, akik ott maradtak magányosan fekve,
ahol földet értek. Ezeknek az ejtőernyősöknek lassan száradt ki a
szervezete, s ki voltak szolgáltatva a felfegyverkezett krétaiak vagy
néhány esetben brit katonák és tisztek kényének-kedvének.
Azonban a britek és az ausztrálok számára a kezdeti vérontás után a
gyilkolás kevésbé személytelenné vált. Az égből aláereszkedő arctalan,
fenyegető körvonalak kezdtek emberi alakká testesedni. Egy félelemtől
szűkölő 17 éves, aki szilánkosra törött lábbal feküdt a földön többé nem
légi rohamosztagosnak tűnt, hanem hirtelen megnőtt kamasznak, még
akkor is, ha ölni érkezett. Amikor a katonáknak megparancsolták a
halottaknál található minden papír összeszedését – beleértve a
szerelmüket és a családjukat ábrázoló szívbemarkoló fényképeket is –, a
brit és domíniumi legények különös közösséget kezdtek érezni
ellenségükkel: ők is idegen csatatéren jártak, nagyon távol az

[198]
otthonuktól. Mesterségük természetének megfelelően a katonák
hajlamosak átlendülni az erőszakból az érzelmességbe.
Hallgatólagos megállapodás született a szembenálló felek között
Az élelmet, vizet és lőszert az éjszaka viszonylagos nyugalma alatt
osztották ki akkor temettek el a halottakat, és vitték hátra a sebesülteket.
A krétaiaknak azonban a csatatér minden volt, csak nem idegen: ők a
hazájukban jártak, amit semmivel sem menthető módon gyaláztak meg.
Az ő szívükben sem az együttérzés, sem a megadás nem fért meg.
Amikor Bräuer ezredes megparancsolta Walther őrnagynak, szedje
össze a katonáit és keleti irányból vonuljon Blücher – a „Black Watch”
állásrendszerének közepén, a repülőtérről délre magasodó dombon
elvágott – szakaszának felmentésére, az őrnagy felfedezte, hogy a
Lindenberg főhadnagy vezette szakaszt teljesen kiirtották a krétai civilek.
A jelentések szerint Gournesz körül, ahova zászlóalját ledobták, összesen
200 embert veszített a krétai irreguláris csapatok tevékenysége
következtében.
Gróf Wolfgang von Blücher főhadnagy szakaszának végső
helytállása május 21-én vette kezdetét. Ez a dráma utóbb mítoszok dús
forrásává vált. Walther zászlóaljának többi része számára a „Black
Watch” zászlóalj közepén szorult bajtársak kiszabadítása többet jelentett
becsületbeli ügynél, csakhogy a skót gyalogság alaposan beásta magát, és
semmi sem zavarta fegyverei kilövését.
A repülőtértől délre a sziklás tájból neki jutott kicsiny természetes
mélyedésben Blücher szakasza megpróbált sisakkal és puszta kézzel
gödröket kaparni magának, hogy fedezéket találjon a Vickers géppuskák
tüze, a ritkásan, de érkező aknavetőgránátok, sőt a leszállópálya végén
homokzsákból emelt állásából tüzelő Bofors gránátjai elől. Blücher és
sok embere megsebesült. A harcképes ejtőernyősök száma hamarosan a
szakasz létszámának kevesebb mint a felére apadt, elfogytak a sebkötöző
csomagjaik, és lőszerük is alig maradt.
A történet szerint ez volt az a pillanat, amikor megláttak egy lovast,
aki vágtában közeledett feléjük, s nyergéhez kötözve lőszeres rakaszokat
hozott. A látvány először megdöbbentette a skótokat, az után magára
vonta a tüzüket. A lovast és lovát azonban csak akkor találták el, amikor
már elérte az ostromlott szakaszt.

[199]
 A Blücher család gyászjelentése a három elesett fivérről
Miközben gyorsan kiosztották a muníciót, a főhadnagy a lovas
hogylétéről érdeklődött. Megtudta, hogy 19 esztendős öccse, Leberecht
volt az, és már meghalt. Másnap délelőtt Wolfgang, a három közül a
legidősebb fivér, szakasza maradékával együtt elesett. A legifjabb
testvért, Hans-Joachimot, szintén megölték, de a holtteste sohasem kelült
elő.24
Knósszosznál, Herakliontól nyolc kilométerre délre, Manolaki
Akoumianakisz – aki egykor Sir Arthur Evans fő asszisztenseként
dolgozott a minószi ásatáson – akkor esküdött meg, hogy küzdeni fog az
ejtőernyősök ellen, amikor hírt kapott: legidősebb fia, Miki, a krétai
hadosztály katonájaként meghalt Epiroszban. Feleségét és többi
gyermekét felküldte a hegyekben élő rokonokhoz. Amikor megkapta
John Pendlebury üzenetét, hogy a Knószosszal átellenben húzódó gerinc
megtartása létfontosságú Manolaki Akoumianakisz felvezetett oda egy
csapat görög katonát és krétait. Az Időközben brit katonai kórházzá
alakított Villa Ariadnét a németek aknavetővel lőtték, de sem a házban,
sem magában a knósszoszi lelőhelyben nem tettek sok kárt.
Az ejtőernyősök ellen indított támadásban elsőnek Manolaki esett
el: nagyjából kétszáz méterrel járt az általa odavezetett görög katonák
előtt. A fia, Miki, viszont élt: a hír tévedésen alapult. Miki
Akoumianakisz nem sokkal később tért vissza Krétára, és tisztességes
sírba temette el az apját, dacolva a német rendelettel, amely megtiltotta a
fegyverrel a kezükben meghalt civilek eltemetését. Később, a megszállás

24
E történet legkülönösebb részlete az, hogy az esemény helyszínének
közelében található nyomorúságos faluban élő, néhány kecskéjüket legeltető,
szegény családok váltig állították, többször is láttak egy kísértetlovast, de ők azt
hitték, a szellem egy brit liszt.

[200]
alatt, Miki vette át a heraklioni hírszerző hálózat vezetését, és a háború
utolsó három évében ő lett a térség legfontosabb brit ügynöke.
Jack Hamson, szintén Pendlebury parancsára, és annak sorsáról mit
sem tudva, őrizte tovább az Ida hegyének keleti oldalán elterülő kis
Nidai-fennsíkot, nehogy ott ellenséges vitorlázó vagy csapatszállító
repülőgépek szállhassanak le. Száz krétai önkéntese a Heraklion felől
jövő távoli csatazaj hallatán nyughatatlankodni kezdett. Le akartak
menni, bekapcsolódni a harcba, de Hamson úgy érezte, kötelessége a
Pendlebury által ráruházott minden parancsnoki tekintélyét latba vetve a
helyükön tartani embereit, hátha a németek a csata későbbi szakaszában
kísérlik meg a leszállást. Mivel információra legalább olyan mértékben
szükségük volt már, mint fogyatkozó élelemkészletük pótlására, Hamson
személyesen ment le utánpótlásért. Május 24-én éjjel Krousszonasznál
találkozott Szatanasszal, s akkor értesült Pendlebury haláláról. A Nidai-
fennsíkra visszatérve minden korábbinál kevésbé vette biztosra, hogy a
németek le fognak ott szállni de ekkor már ha semmi másért, Pendlebury
emléke kedvéért érezte úgy, hogy kötelessége tovább őrködni.
Schulz őrnagy zászlóalja, miután visszahúzódott Heraklion falai
közül, a várostól délre és keletre foglalt álcázott állásokat. Május 25-én
onnan nézték végig Heraklion legsúlyosabb bombázását. A pusztítás
rettenetes mértéket öltött.
Schulz rádión parancsot kapott Athénból, hogy alakulatával aznap
éjjel, nagy kerülőt téve vonuljon délkeletre, és csatlakozzon Bräuer
ezredes csoportosításához Schulz katonái kis csoportokra oszlottak, és
úgy mozogtak, mert nem akarták, hogy észrevegyék őket. Ezzel a sziget
belseje felé csapattöredékekben végrehajtott mozgással azonban
valósággal felkínálkoztak a támadóknak. Több, Pendlebury hivatalos
formát sohasem öltött hálózatához tartozó gerillacsapat, elsősorban
Petrakageorgiszé, Bandouvaszé és Szatanaszé, súlyos veszteségeket
okozott nekik. A krétaiak éjszaka sokkal ügyesebben harcoltak, mint akár
a britek, akár a nemetek.
A Heraklion környékén állomásozó britek és ausztrálok is nézték a
légitámadást. Érzéseik megoszlottak. Szívből sajnálták a város lakóit, de
megkönnyebbülést is éreztek, amiért ők maguk árkaik biztonságában
szétbontakozva, távolról láthatják az eseményt. Rethymno környéki
bajtársaikhoz hasonlóan ők is megtanulták megzavarni a szállító és a
bombázó repülőgépek pilótáit, Állásaikban zsákmányolt horogkeresztes
zászlót terítettek a földre, abbahagyták a tüzelést, és amikor a németek
zöld jelzőrakétát lőttek fel, ők is így tettek. Több esetben sikerült a
zsákmányolt azonosító szalagok segítségével maguknak ledobatni
fegyverrel, lőszerrel, élelemmel és egészségügyi anyaggal megrakott
ejtőtartályt. A sebészeti műszereket és sebkötöző anyagot, igazi német
praktikus szellemben, koporsó formájú tartályban dobták, hogy a
göngyöleg se vesszen kárba. Ennek az égből hulló hadi mannának a két
leginkább rendkívüli eleme két oldalkocsis motorkerékpár volt: az
[201]
egyiket a „Black Watch” Sir Keith Dick-Cunyngham vezette százada, a
másikat a Didkók körül harcoló egyik ausztrál zászlóalj kapta. Az
ausztrálok hamarosan olyan bőségben rendelkeztek már német
fegyverekkel, hogy jelentős mennyiséget tudtak átadni a kevésbé
szerencsés görögöknek.
A „Black Watch” hozzászokott, hogy kizárólag német
repülőgépeket lát az égen. Tehát amikor május 23-án, a soron lévő
légitámadás közepén, egy magányos Hurricane szállt le a repülőtéren, a
skótok igencsak meghökkentek. Akadt történész, aki „Noé bárkájáéhoz”
hasonlította az érkezését, de a pilóta nem a megváltás ígéretét hozta. Hat
vadászgép szállt fel Egyiptomból, de szinte azonnal a Királyi
Haditengerészet hajóinak heves tüzébe kerültek: a tengerészek sem
voltak hozzászokva a saját repülőgépek jelenlétéhez. Kettőt lelőtték,
három másiknak súlyos sérülései miatt vissza kellett fordulnia. Egy újabb
hullámban még hatot indítottak Kréta felé. Ezek kicsit több sikerrel tették
meg az út első felét, de a nagy repülési távolsághoz szükséges
pórtartályok nehézkessé tették őket a légi harcban. A tizenkettőből
mindössze egy Hurricane jutott át. Ez a késői kísérlet némi légi
támogatás nyújtására nem volt több meggondolatlan gesztusnál. A
Hurricane-ekre korábban lett volna szükség, és a déli partra telepített,
kellően védett gépállásokkal ellátott repülőtérről kellett volna harcba
vetni. Nem az elgondolás hiányzott, hanem a teremtő energia. A fent leírt
tékozló bevetést megelőző napon Turle tengernagy és Heywood
tábornok, útban Aj Roumeli felé, összefutott egy repülő alezredessel, aki
akkor járta a vidéket, és kereste a repülőtér építéséhez megfelelő
helyeket. Amint Turle felhívta a figyelmét, elkésett – hat hónappal.
A légi támogatás hiánya ellenére a védők megőrizték kiváló harci
moráljukat. Az első napon majdnem három ejtőernyős-zászlóalj
létszámának megfelelő veszteséget okoztak a támadóknak, és a bátorság
mellett még az elbizakodottság is megjelent. Egy hajnali légitámadás
alatt a Lochgellyből származó Macpherson dudás kimászott árkából a
repülőtéren, hogy eljátssza az ébresztőt.
Chappel dandártábornok sok kritikát kapott már azért, mert nem
támadta meg a súlyos veszteséget szenvedett, leapadt létszámú ellenséget
majd utána nem vonult, útközben – még Rethimnót is megtisztítva, az új-
zélandi hadosztály segítségére. Chappel az első napon határozottan
döntött ugyan, ám később vajmi keveset mutatott abból a
kezdeményezőkészségből, amellyel Campbell és Sandover Rethymnónál
kezelte a helyzetet. Csakhogy megfontoltsága nagyon is érthető: a 14.
gyalogdandár nem rendelkezett már egy nagyobb összecsapáshoz
elegendő lőszerrel, és Chappelnek nem adatott meg olyasfajta szerencsés
véletlen, mint Sandovernak, aki felfedezhette, mennyire kevés tartalékkal
rendelkeznek a németek.
Chappel túl is becsülte Bräuer csoportosításának létszámát, mert a
védelmi zónája határán elhelyezett zászlóaljak több helyről nagy
[202]
létszámú csapaterősítés ejtőernyős leszállását jelentették. Ezek a leszálló
csoportok, amelyeket túl messze dobtak le a jelentőktől ahhoz, hogy
nagyságukat és jellegüket pontosan meg tudják állapítani, valójában
főként ejtőernyővel ledobott utánpótlás-szállító tartályokból álltak. Mivel
parancsa Chappelt egyértelműen Heraklion és a repülőtér védelmére
utasította, nem akaródzott kockázatot vállalnia azzal, hogy erőivel a
védelmi körzetén kívül hajt végre támadó hadműveletet,
A közel-keleti főparancsnokság tervét az alakulatok part mentén
végrehajtandó eltolására túlzottan derűlátó helyzetértékelésre alapozták.
Az elképzelés szerint a déli pattan Tymbakinál (Timpáki) biztosító
„Argyll” zászlóaljnak kellett Heraklionba vonulnia, majd egy
zászlóaljnak Herakliontól Rethymnóhoz és így tovább. Mindez remekül
nézett ki térképen, a távoli Egyiptomban (vagy a Creforce
parancsnokságán, mert Freyberg is a terv hívei közé tartozott). Csakhogy
a terv készítői nem verték számításba az utak állapotát, azt a lehetőséget,
hogy az ejtőernyősök zavaró rajtaütésekkel késleltethetik az „Argyll”
zászlóalj mozgását észak felé – az első század, két Matildával, csak
május 23-án a déli órákban ért célhoz – vagy hogy a part menti utat
Rethymnónál szilárdan lezárta a Perivoliánál magát erős állásokba beásó
német ejtőernyős-zászlóalj. Freyberg Szúdától átvezényelte ugyan a
rangerek egyik századát, de nehézfegyverek hiányában ők sem értek el
több sikert, mint Sandover ausztráljai. Chappel alakulataiból egy sem
érhetett volna kellő időben Caneába ahhoz, hogy befolyásolni tudja
Maleménél az események alakulását. Chappel uszályra, rakva, elküldte a
két újonnan érkezett Matilda harckocsit egy továbbit a saját
állományából, és néhány tábori löveget is, de ezek csak a visszavonulást
fedező utóvéd megerősítéséhez érkeztek időben.
Így tehát patthelyzet állt be mind Rethymnónál, mind Heraklionnál.
Helyőrségük, a Maleménél bekövetkezett katasztrófasorozatról nem
tudva, azt hitte, nekik csak ki kell tartaniuk, és a német invázió lábon fog
elhalni. A rádió adó-vevők hiánya ismét végzetes hátránynak bizonyult.

[203]
 16. fejezet – Csata Galatászért
(május 23-25.)
Amikor az új-zélandi 5. dandár katonáit május 23-án kora
hajnalban, jóval az ébresztő szokásos ideje előtt, tiszthelyetteseik
felrázták, és urasították, készüljenek a visszavonulásra, a legtöbb nem
akarta elhinni, amit hall. Aki nem volt beosztva őrszolgálatra, előző este
abban a biztos tudatban feküdt le, hogy a dolgok jól alakulnak. Még ha
nem is hitték el egészen a németek elvonulásáról hallott híreszteléseket,
az új-zélandiak azt azért gondolták, olyan alaposan helybenhagyták már a
támadókat, hogy ezek után már nem győzhetnek.
Sandy Thomas, a 23. zászlóalj egyik ifjú szakaszparancsnoka, ezt
írta: „Mind ugyanazt érezték. Olyan tömegű ellenséget láttak holtan,
hogy az aznapi rettenetesen gyakori légitámadások sem igen ingatták
meg a harci kedvüket. Úgy ítélték meg, ember ember elleni küzdelemben
ők bizony képesek elbánni a némettel, még ha annak különb is a fegyvere
meg a felszerelése.”
Habár kevesebb mint Öt kilométert kellett megtenni, a
Dhaszkalania és Kondomari előtti állásokból keservesen nehéz volt a
visszavonulás Plataniasz felé. Mentőautók hiányában a sebesülteket
fáradt katonáknak kellett cipelniük a nehezen járható terepen. Volt, akit
leszedett ajtóra fektetve vittek, vagy valamelyik parasztháztól elhozott
létrán, másokat egy pár puskából és két zubbonyból rögtönzött
hordágyon. A mozdíthatatlan súlyos eseteket a dandár utolsó
egészségügyi tisztjére, R. S. Stewart századosra és egy tábori lelkészre
bízva hátrahagyták, abban bízva, hogy az ellenség korrektül bánik majd
velük. A visszavonulóknak a szigeten eluralkodó lőszerhiány miatt
személyi fegyverükön és felszerelésükön kívül minden lőszeres ládát és
megmaradt gránátot is magukkal kellett cipelniük. Egyes századok
szereztek szamarat nehezebb felszerelési tárgyaik szállítására, de az
alapvető „málhás állat” a katona maradt.
A németek hamar észrevették a visszavonulást, amelyet egy maori
század fedezett H. G. Dyer őrnagy parancsnokságával. Aligha
választhattak volna a maoriknál alkalmasabbat a feladatra. A szokásostól
eltérő, hajmeresztő taktikát alkalmaztak: hátrálás közben hirtelen
megfordultak, és váratlan szuronyrohammal vetették vissza az üldöző
ejtőernyősöket. Nagyrészt nekik köszönhetően az aznap délelőtti
visszavonulást Igen csekély veszteséggel sikerült végrehajtani.
*
Amikor Ringel vezérőrnagy megérkezett, ő vette át a
parancsnokságot valamennyi német alakulat fölött. Ramcke ejtőernyősei,
az újjászervezett rohamezred a tengerpart mentén nyomult előre, nagyon
hatásosan alkalmazva a Maleménél zsákmányolt Bofors gépágyúkat. A

[204]
101. hegyivadászezred két zászlóalja középen támadott, az Ajia-völgy és
a tenger között húzódó part menti magaslatokon míg a 85
hegyivadászezred egyik zászlóalja Jobbra kanyarodva manőverezett.
Ezzel a Treck őrnagy vezette hegyivadászegységgel a Fehér-hegyek
előhegyein át dél felől kívánták átkarolni az új-zélandi hadosztályt, de a
lebecsül t 8. görög ezred és fáradhatatlan krétai irreguláris csapatok
szívós ellenállásába ütköztek. Valószínűleg túlzás nélkül kijelenthetjük,
hogy az ő önfeláldozásuk mentette meg az új-zélandi hadosztályt.
Part menti és a partvidék dombjai között végrehajtott
előrenyomulásuk során a németek olyan látványokkal és szagokkal
találkoztak, amelyeket sohasem felejtettek el. Útjuk legnagyobb részén a
teraszos művelésű szőlőskertek és olajfaligetek megőrizték klasszikus
mediterrán szépségüket, de az előrenyomuló katonák időről időre olyan
terület foltokat találtak a tájban, amelyeket bemocskolt a katonai jelenlét
– lövészárkok, latrinák, konzervdobozok és üres lőszeres ládák.
Ahogy a felkelő nap meghozta a meleget, felerősödött a
megfeketedett, felfúvódott, legyek hadával borított hullák bűze. Az
ejtőernyősök bajtársainak tetemei az első nap óta még mindig ott lógtak a
bitóvá változott olajfákon, s a levelek között pettyezve átszűrődő fényben
mellbevágóan gyászos, morbid látványt nyújtottak. Egyes hullákról
hiányzott az ejtőernyő hevederzete, látszott, hogy őket egyetlen
fejlövéssel ölték meg, már az után, hogy megadták magukat. A halottak
zsebeit szinte minden esetben feltépték iratokat vagy olyan hasznos
apróságokat kereső kezek, mint a Dextrosan élénkítő tabletta lapos
fémdoboza. Végül, általában az arra járó krétaiak, minden használható
ruhadarabot leszedtek a tetemekről. Különösen a bakancsok voltak
kelendőek, mert a szigeten már a csata előtt is bőrhiány uralkodott. Az
ejtőernyősök, egyre égőbb bosszúvággyal a szívűkben, nyomultak
tovább.
Nem sokkal az után, hogy Hargest 5, dandárja új védelmi vonalat
alakított ki Plataniasztól nyugatra, egymás kilövésére törekvő tűzpárbaj
indult a 95. hegyitüzér-ezred és az ausztrál, brit és új-zélandi tábori
ütegek megmaradt lövegszakaszainak 75 mm-es lövegei között.
Ugyanakkor heves gyalogsági összecsapásokra került sor a plataniaszi
híd körül, valamint a parti úttól északra, a nyílt tengerparton, ahol
Ramcke ejtőernyősei minden térnyerési alkalmat megragadtak.
Délután a RAF négy, Maleme repülőterének bombázására készülő
bombázója jelent meg az 5. dandár fölötti légtérben. Ez javított az új-
zélandiak harci kedvén, bár a támadás – német források szerint – csak
csekély kárt okozott. A tengerparti úttól délre az új-zélandiak alig találtak
ellenséget egészen késő délutánig, amikor kiderült, hogy a 85.
hegyivadászezred II. zászlóalja javában végzi a leapadt létszámú új-
zélandi zászlóaljak átkarolásához szükséges hadmozdulatot. A
hegyivadászok célja a csata ezen szakaszában az új-zélandiak elvágása
volt a mögöttük még tartott galatászi védőállásától. Hargest és Puttick,
[205]
akik régóta Számítottak erre, felkészültek a kimerült 5. dandár kivonására
aznap éjjel, és tartalékba helyezésére Galatászon és Daratszoszon túl.
*
Következő reggelre mire az 5. dandár végrehajtotta egymást követő
második éjszakai visszavonulását, az arcvonal Galatásztól a tengerig
húzódott A gépkocsivezetőkből, tüzérekből, szakácsokból és kiszolgáló
alakulatok katonáiból szervezett vegyes zászlóalj, amely az első naptól
tartotta ezt a frontszakaszt. kifáradt és demoralizálódott ezért azt is hátra
kellett vonni tartalékba.
Inglis dandárjából a 18. zászlóalj vette át a helyét. Kippenberger
felvidult „a jövetelük láttán. Nagyon rátermettnek és harcképesnek
látszottak – fájdalmas ellentétben” az ő addigi „kvázi gyalogságával”. A
18-asoknak azonban mindössze négyszáz katonája maradt, és két
kilométernyi arcvonalat kellett védeniük. A Russell-különítmény (Russell
Force), a hadosztálylovasság maradéka és az üzemanyag-kezelő század
egy csoportja – mindnyájan a megnyerő John Russell parancsnoksága alá
rendelve _ egyelőre még tartotta Galatász déli, az ajiai börtön felé nyíló
kijáratát.
A Börtön-völgyben május 23-án viszonylagos nyugalom
uralkodott, de a csend nyilvánvalóan nem tarthatott sokáig. A front új-
zélandi oldalán Kippenberger „baljósan csöndesnek” találta május 24-e,
szombat reggelét. A túlsó oldalon Heydte ugyanazt a reggelt „már-már
fullasztónak” érezte. Zászlóalja ejtőernyősei majdnem teljesen kifogytak
a lőszerből, sokukat a kiszáradás fenyegette – nem keveset a vérhastól –
és a koplalás is éreztette hatását. „Egyesek arcán megfeszült, vagy
mintha összeaszott volna a bőr, szemük mélyen üregébe süllyedt, immár
öt napja le nem borotvált szakálluk pedig még jobban kihangsúlyozta
arcuk beesettségét”. Az egyik szakasz tagjai fegyvert ragadtak és vártak,
amikor az őr figyelmeztette őket, valami zajt okoz előttük a bokrok
között. Egy e!csatangolt szamárral találták szemben magukat. A szegény
jószágot olyan gyorsan lelőtték, mintha ellenség lett volna, tetemét
bevonszolták a saját vonalak mögé, feldarabolták, és megsütötték.
Freyberg tábornok ez alatt egy újabb Ultra-táviratból megtudta,
hogy Malemétől délre indulva német motorkerékpáros-osztagok legalább
a sziget hosszának kétharmadáig jutottak. Ez az alakulat, a Spandau (MG
34-es) géppuskával felszerelt oldalkocsi motorokkal felszerelt 55.
motorkerékpáros lövészzászlóalj, a déli parton fekvő Paleokhora felé
nyomult, megakadályozni, hogy ott Alexandriából küldött csapaterősítés
hajózzon ki. Az egyik elfogott és megfejtett német jelentés szerint május
25-én éjfélkor tíz kilométernyire álltak Kandanosztól, majd másnap az
Ultra azt jelentette, ugyanezt az egységet feltartóztatta „az erősödő brit
ellenállás”. Mivel a környéken nem állomásoztak brit csapatok, az
ellenállás tisztán a krétaiaké volt, és valószínűleg ott harcolt Sztülianosz
Frantzekakisz atya, meg gyülekezetének azok a tagjai is, akik a heves

[206]
harcok után akkor még éltek. Két napig tartották fel a német egységet;
sikerük szomorú bizonyítéka utóbb a Kandanosz környéki súlyos
megtorlás lett.
Egy másik német hadoszlopot, a 95. hegyi utászzászlóaljat,
megerősítve egy gyenge ejtőernyősszázaddal, május 24-én Kasztéli
Kisszamou felé küldtek. Oda, ahol az első napon Mürbe főhadnagy
balsorsú ejtőernyős-alegysége földet ért. A németek a Caneai-öbölben
valószínűleg sehol sem találtak könnyű harckocsijaik – az 5.
páncéloshadosztály egyik százada – partra tételére alkalmas helyet, ezért
tűnhetett Kasztéli Kisszamou az egyetlen reménynek, pedig az ottani
öböl meg a sekélysége miatt áll távol az ideálistól.
Magát Kasztélit az I. görög ezred védte, az új-zélandi tisztekből és
tiszthelyettesekből álló hozzárendelt tanácsadó különítménnyel. Ők
irtották ki Mürbe ejtőernyőseit, kivé e a harc huszonnyolc túlélőjét, akit
foglyul ejtettek. Május 24-én azonban az érkező hegyi utászok harcát
előkészítő egyik Stuka-támadást kihasználva a foglyok egy része
megszokott, és újra felfegyverkezett, zavaros és véres küzdelem után – a
németek szentül hitték, hogy a lakosság megkínozta, majd
megcsonkította Mürbe embereit – a város másnapra elesett. A gerilla
jellegű ellenállás azonban még napokig olyan heves maradt, hogy a
páncélosok partra szállítását május 27-ig nem tudták elkezdeni. Ez a
kétnapos késleltetés, amelyet jelentős számú krétai élete árán értek el
felmérhetetlenül nagy segítséget jelentett Freyberg csapatainak a későbbi
általános visszavonuláskor, amikor mutatóba is alig maradt páncéltörő
fegyverük.25
*
Május 24-én délután, a Kippenberger és Heydte által is nyomasztó
hangulatúnak leírt délelőtt után, a VIII. repülőhadtest bombázó
repülőszázadai egymást folyamatosan váltva szőnyegbombázást hajtottak
végre Caneában. Ezt a harceljárást a spanyol polgárháborúban a Condor
Légió fejlesztette ki, Richthofen irányításával. Először Oviedónál
alkalmazták, majd Durango és Guernica elpusztítására. Kettős célja volt:
a katonaság és a lakosság terrorizálás a, és egy-egy arcvonal mögötti
közlekedési csomópont útjainak eltorlaszolása romokkal és törmelékkel.
Caneában csak a kikötő rakparti házsorát hagyták sértetlenül, mert arra
hamarosan a németeknek volt szükségük. Tizenhárom, a XV. és a XVI.
században épített, velencei palotát tomboltak le.
Stephanides látott falusiakat „összeverődve, döbbent csendben
bámulni az égő áldozatot, és éreztem, számukra ez olyan, mint a világ
vége. Sokuknak Canea volt az egyetlen város, amelyet életükben láttak”.
„Mint a világ vége”, ugyanezt a hasonlatot használta Guernica

25
Az OL 27/464 jelzésű Ultra-távirat május 26-án délelőtt másnapra jelezte előre
a német tankok tervezett kirakását.

[207]
elpusztításának számos szemtanúja is. Canea bombázása olyan
lidércnyomásos látványokat ugyan nem teremtett, mint a Picasso
festményén ábrázolt félelemtől őrjöngő szarvasmarhák, de bizarr,
szürreális dolgok itt is történtek. Az égő város háttere előtt Geoffrey Cox
meglátott egy krétait, aki a kikötő vizébe merült, majd a bombák
robbanásától elkábított halakat dobált ki a partra három nőnek, Egy
részeg ausztrál katonaszökevénnyel is találkozott, aki az utcán
nagylelkűen osztogatta a boltokból rabolt árut.
A Canea elleni támadást Richthofen talán búcsúgesztusnak szánta,
mielőtt a VIII. repülőhadtest elhagyja a csata színhelyét, hogy
felvonuljon a Barbarossa-hadművelethez, Ha a krétaiaknak szükségük
volt egy emlékre dühük felélesztéséhez, amikor a német hatóságok
később, a megszállás alatt, támogatókat próbáltak szerezni, hát az a
délután gondoskodott ilyen emlékről. Canea lakossága a környék falvaiba
menekült, ahol – igazi krétai nagylelkűséggel – zokszó nélkül befogadták
és ellátták őket.
Néhány órával a bombázó k távozása után Freyberg és a Creforce-
parancsnokság törzse elhagyta a kőbányáját, és átköltözött a Szúdai-öböl
déli oldalára, mindenki segített nekik. A walesi ezred még mindig
makulátlanul rendezett zászlóalja forgalomirányítókat küldött, és az
egyik háromnegyed tonnás (fifteen-hundred-weight) tehergépkocsit egy
ausztrál tüzér ezredes vezette át az égő Canea külvárosának utcáin.
*
Vasárnap, május 25-én, kora hajnalban Student tábornok
repülőgépen megérkezett a malemei reptérre.26 Akik ismerték, úgy látták,
megöregedett az utolsó egy hét alatt: teremtménye, az ejtőernyős-
hadosztály, elpusztult.
Ugyanazon a reggelen, amikor Canea kiégett épületeinek a bűze
még a levegőben terjengett, a 3. ejtőernyősezred katonái a Börtön-
völgyben azt hallgatták, ahogy a berlini rádió végre bejelenti, a német
fegyveres erők megtámadták Krétát, Heydte katonái ebben látták annak
első jelét, hogy hivatalos helyen bíznak a győzelemben. Mintha csak
valaki a történelmi dráma legszebb hagyományai szerint akarta volna
megerősíteni ezt a hitüket, ebben a percben futár érkezett, hogy jelentse:
felvették a kapcsolatot a Maleme felől előrenyomuló hegyicsapatok
egyik járőrével. A járőrt vezető főhadnagy meglehetősen valószínűtlen
nemesi nevet viselt: Bullion (Színarany) grófnak hívták. A buzgó
származáskutató Heydte szerint „annak a burgundi lovagnak volt a
leszármazottja, aki nagyjából nyolcszázötven esztendővel az előtt
keresztesként vonult keletre, és megkapta Jeruzsálem királyi koronáját”.

26
Student később ment Krétára a vártnál. A május 22. reggeli OL 17/411 jelzetű
Ultra-jelentés korábbra jelezte, „a XI. légi hadtest előretolt parancsnoki
harcálláspontjához, a Tavronitisz hídnál.

[208]
 A hegyicsapatokat összevonták Galatász délről és a nyugati
szárnyról indítandó megrohanásához. A nyugati szárnyon, Galatász és a
tenger között, az új-zélandi 18. zászlóaljat aknavetők verték tűz alá, és
Messerschmittek támadták mélyrepülésben. A déli órákban már látszott,
hogy a német alegységek támadáshoz vonulnak fel, majd délután
négykor egy tucat Stuka kezdte bombázni Galatászt. Röviddel ez után
Ramcke ejtőernyősei, valamint Utz ezredes 100. hegyivadászezredének
részei váratlanul gyors rohamot indítottak a 18. zászlóalj ellen. A
puskaropogás „harsogó zajjá erősödött”. Az aknavetők is fokozták tüzük
ütemét, az egyik századra percenként hat gránát zúdult. A falu körül
mindenütt célt tévesztett, fáradt puskalövedékek korbácsolták az olajfák
lombját, gallyakat és ágakat tördeltek le.
Kippenberger előrement, figyelni a csata alakulását: úgy tűnik,
Krétán ő volt az egyetlen magasabb beosztású parancsnok, aki ezt
megtette. „Egy aljnövényzettel majdnem teljesen benőtt
terepmélyedésben – írta Kippenberger – nők és gyermekek kis csapatára
bukkantam. Összebújtak, mint a madárfiókák. Némán néztek rám, fekete,
halálra rémült szemmel.” Galatászt mindkét irányból veszély fenyegette.
John Russell Galatász déli oldalát védő csoportját is jelentős erő támadta,
de elsőnek a 18. zászlóalj part menti arcvonala roppant meg. Hat óra
körül a jobb oldali századát lerohanták Ramcke ezredes ejtőernyősei. A
zászlóaljtartalékot – „a padrét, az írnokokat, tisztiszolgákat, mindenkit,
aki elbírta a puskát” – maga a zászlóaljparancsnok, Gray alezredes
vezette ellenlökésre, de az így is kudarcot vallott.
A vegyes zászlóalj ugyanakkor pánikba esett és felbomlott, bár a
második vonalban. „Vissza, vissza! – kiabálták egyes tagjai. – Áttörtek,
és ezrével jönnek!” A sebesülteket, ez alkalommal kétszázat, újból
kézben kellett hátraszállítani. A német áttörést a parti úton Canea felé a
20. zászlóalj részei akadályozták meg, amelyeket Inglis szerencsére
előreküldött. Az összeomlás azonban átterjedt az arcvonal másik végére
is. A Búza-dombon, az egész galatászi kiszögellés sarkán védekező
század összeomlott miután a századparancsnok kétszer engedélyt kért a
visszavonulásra, de Kippenberger megtagadta azt. Ezután a 18. zászlóalj
arcvonala teljes hosszában felbomlott” Kippenberger ide-oda rohangálva
azt kiáltozta: „Tartsatok ki! Új-Zélandért!” és vallon ragadta a falun át
hátráló katonákat de minden erőfeszítése hiábavalónak bizonyult.
Egyetlen remény maradt az összeomlás irányíthatatlan meneküléssé
fajulásának megakadályozására: a Galatász és Daratszosz közötti
magaslatra venni vissza az arcvonalat.
Inglis dandártábornok, aki inkább a zajokból, mint kemény
információkból következtette ki a helyzet alakulását, erősítést küldött
előre. Elsőnek a 4. dandár zenekara érkezett, majd egy utászszakasz és a
Kiwi hangversenykórus. Az észak-déli irányban húzódó hosszú, habarcs
nélkül rakott kőfal hosszában rendelték őket tüzelőállásba.

[209]
 Nem minden védő hátrált meg. A Russell-különítmény
bekerítésben maradt Galatász délnyugati sarkában. Kippenberger, aki
nem akarta sorsukra hagyni őket, és addigra meggyőzte az új-zélandiakat,
ha meg akarják szerezni azt a lélegzetvételnyi szünetet, amire szükségük
van, keményen és váratlanul csapást kell mérniük a németekre, az
azonnali ellentámadás mellett döntött. Ereje alapját az új-zélandi 23.
zászlóalj két százada alkotta, „fáradtak, de harcképesek, és eltökéltek”.
Pipával a szájában közölte a két századparancsnokkal, hogy
mindjárt támadásba mennek át a németek visszavetésére, mert egyébként
az egész arcvonal össze fog omlani. A két század feltűzte a szuronyt, és
várt. Sandy Thomas, az ifjú parancsnok, végignézett a szakaszán.
„Mindenki feszültnek és komornak tűnt, és elgondolkodtam, vajon ők is
annyira félnek-e, mint én. Vajon a torkuk is úgy kiszáradt, az ő gyomruk
is hol kihűl és kőkemény, hol valósággal elfolyik? Ahogy megéreztem,
milyen pillantásokat vetnek rám, reméltem, hogy ugyanolyan nyugodtnak
látszom, mint ők. Hirtelen rádöbbentem, hogy ez lesz életem legnagyobb
pillanata.”
„Kip ott volt velünk – idézte fel egy másik jelen lévő tiszt –, fel-alá
járkált, és mindenkibe lelket öntött.” Addigra már gyorsan sötétedett. Az
úton megjelent a 3-as huszára k két könnyű harckocsija. Roy Farran, a
szakaszparancsnok, megkérdezte, segíthetnek-e. Kippenberger megörült
felbukkanásuknak, és utasította a főhadnagyot, hajtson be Galatászba, és
nézzen körül. A két ósdi és ütött-kopott tank e!csörömpölt a falu felé, az
egyik az utca egyik, a másik a másik oldalán álló házak ablakait lőtte
végig géppuskájával. A szokatlanul magas templom uralta főtérre érve a
hátsó harckocsit eltalálta a tornyán egy páncéltörő puska: parancsnoka és
vezetője megsebesült.
„A két tank visszatért Kippenbergerhez. Farran feje előbukkant a
torony tetején. „A faluban nyüzsögnek a Jerryk”, jelentette a motorzajt
túlkiabálva. Kippenberger megkérdezte, hajlandó-e a gyalogság élén
ismét behajtani oda? Farran igent mondott, de először ki kellett szednie
harcjárművéből, a második harckocsiban megsebesült vezetőt és tizedest.
Amint ezzel végeztek, két új-zélandi jelentkezett önként a helyükre, és
Farran odébb hajtott velük az úton, nemi rögtönzött alapkiképzésre
Michael Forrester százados, akinek a görögjei addigra vagy
meghaltak, vagy szétszóródtak, fogott egy szuronyos puskát, és beállt a
23. zászlóalj soraiba. Világosszőke hajáról messziről felismerhette bárki,
mert a „Rózsaszín dombon” elvesztette a sapkáját. Észrevette, hogy
Kippenberger „csapásmérő, csoportosítása” egyszer csak nőni kezdett. A
semmiből kezdtek felbukkanni katonák, ahogy híre ment a „gyere, ahogy
vagy” alapon induló rohamnak. Egész sor egység elszakadt tagjai, akik
kevesebb mint egy órával korábban még megfutamodtak, most
visszafordultak, bizonyítva, hogy a bátorság ugyanolyan ragadós lehet,
mint a félelem. Járóképes sebesültek bicegtek oda, és engedélyt kértek,

[210]
hadd vegyenek reszt ők is a rohamban. És a csapat nem lehetett teljes a
fáradhatatlan harcosok, a maorik egy csoportja nélkül.
Ez a vegyes alakulatok legvegyesebbike felvonult a kijelölt
rajtvonal, egy nagyjából észak-déli irányban húzódó ösvény mögött, egy-
egy századdal az országút két oldalán. Visszatért Farran két harckocsija,
a rögtönzött személyzet készen állt az indulásra. Kippenberger és Farran
még egy rövid megbeszélést tartott, majd Farran hátrakiáltott a másik
páncélosnak, hogy kövesse, és mikor az övé elindult, a fedelet magára
csukva eltűnt a toronyban. „A maorik – jegyezte fel Forrester –
belekezdtek a tarka harci énekükbe, és fokozatosan mindenki utánuk
kántálta. Hihetetlen hang hallatszott.” Akik távolabbról hallották, a
vadászkopók kiabálásához hasonlították. A 18. zászlóalj Gray alezredes
vezette maradéka egy másik irányból azonnal csatlakozott.
„A hatás leírhatatlan volt – írta Thomas. – Az ember érezte, ahogy
a vére a félelmet és a bizonytalanságát legyőzve forrni kezd, amíg csak
valami ésszel megmagyarázhatatlan lelkesültség maradt.” Dombnak
felfelé rohamoztak, egy földszintes és egyemeletes, fehérre meszelt
házakkal szegélyezett mellékutcában, a harckocsikkal nem tudtak lépést
tartani.
Ahogy eltűntek szem elől, kirobbant a csatazaj. Kippenberger
felidézte, hogy „több tucat sorozatlövő fegyver és puska tüzelt egyszerre,
gránátok reccsentek, emberek ordítottak és sikoltottak – a lárma hol
felerősödött, hol elhalkult, majd ismét rémítő crescendóba csapott”. Nők
és gyerekek, akik ismét a csatatér közepén találták magukat a saját
falujukban, lefelé futottak az úton.
Szinte abban a pillanatban, amint Farran tankja felért a falu főterére
a dombtetőn, oldalba találta egy páncéltörő gránát. Miután meggyőződött
arról, hogy a többiek kijutottak, Farrannak, aki súlyosan megsebesült,
csak nagy nehezen sikerült kimásznia. A páncélos védett oldala mellett
fekve biztatta kiáltásaival a rohamozókat: „Gyerünk, Új-Zéland,
pucoljátok ki őket innen!”
Sandy Thomas beszámolója szerint, miután Farran harckocsiját
találat érte, a második harcjármű új parancsnoka pánikba esett, és azt
parancsolta a vezetőnek, forduljon meg, és hajtson ki a faluból. Csakhogy
alig haladt valamit visszafelé, s máris elzárta az útját Thomasnak a falu
főtere felé előretörő szakasza. A kocsiparancsnok rájuk rivallt, hogy
eresszék át. Thomas ezt megtagadta, majd most ő adott parancsot a
vezetőnek: visszafordulni! A vezető engedelmeskedett.
Az epizód nemigen hátráltatta az új-zélandiak rohamát, akik
berontottak a tér szélére, puskájukon a feltűzött tizennyolc hüvelykes [45
cm] szuronnyal. Egyesek kézigránátokat vágtak a németek által védett
házak ablakaiba, mások minden megjelenő védőre rávetették magukat. A
téren még mindig heves tűzharc folyt. A lövedékek csak úgy pattogtak
Farran „páncélozott babakocsijának” használhatatlanná vált összegörbült
[211]
testéről. Thomas el akarta kerülni a nyílt terepen való elakadással járó
veszélyeket, ezért a téren át indítandó rohamra rendezte katonáit. Nem
tudható, hogy a szuronyok látványa vagy az új-zélandiak arcára fagyott
elkeseredett elszántság okozta, de a túloldali házakba befészkelt németek
legtöbbje pánikba esett, és elmenekült. Csak egyetlen elszánt csoport
maradt a helyén.
Többen, köztük Farran is, figyelmeztetést rikkantottak előre,
amikor az egyik háztetőn megláttak: egy német rohamsisak körvonalát.
Az a német gránátot hajított, ugyanakkor, egy másik géppuskával nyitott
tüzet. Thomast, akinek a hátába több gránátrepesz fúródott, combon
lőttek. Egyik katonája megpróbálta bekötőzni a sebet de a lyuk túl nagy
volt, a tábori sebkötöző csomagból elővett kötés nem fedte le.
Hamarosan megérkezett Kippenbergertől a visszavonulási parancs,
A támadás elérte kitűzött célját, ő pedig egyetlen katonát sem akart
fölöslegesen feláldozni, ugyanis amint a németek visszahúzódtak,
aknavetőik azonnal lőni kezdték a falut. A súlyosabb sebesülteket, köztük
Farrant és Thomast, kénytelenek voltak hátrahagyni. Egyik katonájának,
aki szintén súlyos láblövést kapott, sikerült bevonszolnia Thomast a némi
védelmet nyújtó út menti árokba. A robbanó aknagránátok nem
rettentették el a falu asszonyait. Előbújtak pincéikből, hogy vizet adjanak
a sebesülteknek. Sandy Thomas mellett egy 12 éves lány jelent meg, egy
csupor friss kecsketejjel.
Kippenberger a Daratszosznál kijelölt vonalra rendelte hátra
csapatait. A hadosztálylovasság Russell vezette túlélőinek, és Rowe
százados „Rózsaszín dombot” védő üzemanyag-kezelő százada utolsó
megmaradt tagjainak sikerült kijutniuk a bekerítésből. Összesen ennyi
maradt Kippenberger 10. dandárjából.
Akik részt vettek a Galatásznál indított ellenlökésben. sohasem
felejtik el a harci szellem elképesztő feltámadását, amit a roham
előidézett. A legjobb racionális magyarázat talán a visszavonulás miatti
düh gesztusának tekinteni az eseményt – meg annak a dühének, amelyet
az váltott ki, hogy az új-zélandiak zsigereikben érezték, az egész csatát
nekik kellett volna megnyerniük. A katonák látványosan megmutatták,
mit lehetett volna elérni, ha négy nappal korábban, a döntő pillanatban,
megkapták volna a lehetőséget és a megfelelő vezetést.
Kippenberger, „fáradtabban, mint életemben valaha addig, és ami
azt illett, azóta is”, a sötétben bolyongva próbálta megtalálni Inglis
rögtönzött vezetési pontját: „egy ponyvával letakart gödröt”. Addigra
már összegyűlt ott a legtöbb zászlóaljparancsnok, Inglis felvetette egy
újabb ellenlökés lehetőségét, hogy lássa, ki hogyan reagál. Utána
megérkezett Gentry alezredes, Puttick törzsének főnöke, és Dittmer
alezredes, a 28. (maori) zászlóalj parancsnoka. Dittmer önként
jelentkezett a támadás megismétlésére, de vitát követően Inglis arra a
végkövetkeztetésre jutott, hogy túl késő már, és Dittmer egysége az egyik

[212]
legutolsó, amelyik az új-zélandi hadosztályból még viszonylagos
épségben megmaradt. Nem kínálkozott egyéb lehetőség, csak a
visszavonulás a Vasey két, a Börtön-völgy végében védő, zászlóaljához
csatlakozó újabb vonalra. Habár a vereség elkerülhetetlenségéről senki
nem szólt egy szót sem mindenki tudta, hogy megmenekülésük ismét
csak a Királyi Haditengerészeten múlik.

[213]
 17. fejezet – Laycock kommandói
és a csoportosítás tartaléka
(május 26. és 27.)
Az után, hogy Galatásznál ellobbant a remény utolsó, csalóka
villanása is, Freyberg tábornok tudta, hogy figyelmeztetnie kell Wavellt:
Kréta nem tartható tovább. A megfelelő rádiótávirat megírását másnap,
május 26-án, reggelig halogatta. Azzal a kifejezéssel kezdődött:
„Sajnálattal kell jelentenem”. E jelentés megtétele lehetett az egyik
legkevésbé örömteli feladat, amit a tábornoknak valaha teljesítenie
kellett.
Nyilván azok a vérpezsdítő buzdítások sem könnyítették meg,
amelyek még mindig érkeztek Londonból Churchilltől. sem a kairói
katonai hírszerzés végletekig leegyszerűsített matematikai mutatványai,
amelyek szerint Freyberg még mindig élvezte a számszerű túlerő előnyét.
Ez azonban részben az ő hibája volt: Ő nem jelentette egyértelműen sem
Kairónak. sem Londonnak. milyen gyorsan esett el Maleme. A Krétáról
küldött jelentések körülményesen megfogalmazott szövege azt a
benyomást keltette, hogy a repülőtérért még mindig heves harc folyik;
akkor is, amikor a németek már működtetni kezdték légihídjukat.
Amikor végül kiderült, mi történt, a közel-keleti főparancsnokság
törzse ismételten Blenheim és Wellington bombázókat küldött a
leszállópálya rombolására, de már túl későn és túl kevesen próbálkoztak
ahhoz, hogy bármit elérjenek. A harci kedv a május 25-i légitámadás után
kérészéletű javulást élt meg, ám utána a RAF hamarosan ismét általános
szidalmazás tárgyává süllyedt, és a nevét jelölő hárombetűs mozaikszóra
a lehető legtrágárabb feloldásokat találták ki.
Május 26-án, hétfőn, a Caneától nyugatra kialakított új védelmi
vonal tartotta magát, bár csak számos megingással, és részben egy
szerencsés véletlennek köszönhetően. Röviddel déli 1 óra után a
Luftwaffe tévedésből ötven percig bombázta és géppuskázta a 85.
hegyivadászezred egyik zászlóalját, ez pedig az egész arcvonalon
súlyosan demoralizálta a német katonákat, és óvatossá tette
parancsnokaikat. A balszerencsés zászlóalj az előhegyekben nyomult
előre Perivólia felé, ahol a 2. görög ezred – Freyberg úgy hallotta – már
felbomlóban volt. Ez volt az egyik tényező, amely meggyőzte a
tábornokot, hogy a németek hamarosan tűz alá veszik a Szúdai-öblöt.
A görögök szomszédságában, a Börtön-völgy északi kijáratát
lezáró állásokban, védett a két ausztrál zászlóalj, a 2./8. és a 2./7.,
amelyek 19. ausztrál dandár néven visszatértek Vasey dandártábornok
parancsnoksága alá. Tőlük északra, egészen a tengerpartig, három leapadt
létszámú, többé-kevésbé vegyessé átszervezett új-zélandi zászlóalj
alkotott védelmi vonalat Canea előtt. Ezek sorát Daratszosztól nyugatra a
maorik nyitották. Az ellenség feltartóztatását ezen a vonalon az tette

[214]
különösen fontossá, hogy aznap éjjel hadihajók készültek létfontosságú
hadianyagot és csapaterősítést partra tenni a Szúdai-öbölben.
E gyenge és alig beásott védelmi csoportosítás mögött további
zászlóaljak próbálták kiheverni az előző napok megpróbáltatásait, és
rendezni soraikat. Szúda körül a fegyvertelen hadtápcsapatok, kikötő-
üzemeltető századok fegyver- és járműjavító műhelyek szerelői és
mindenféle más kiszolgáló alakulat tagjai – a csata kezdetén majdnem
tizenkétezer fő – nagy térségben szétszórt, rögtönzött táborokban várták
sorsukat. A harcoló alakulatok katonái csak semmirekellő
frontlógósoknak, Churchill kicsit emelkedettebben „bouches inutiles”-
nek nevezte ezt a tömeget,
Ezek a gyakran igazságtalanul leszólt és az események alakulásáról
még az átlagkatonánál is kevésbé tájékoztatott „támaszponti fószerok”
olyan csapatszellem nélkül szenvedték el az állandó légitámadásokat,
amely segített volna elviselni az alig elviselhetőt, és minimális
lehetőségük sem volt visszaütni. Néhányan – a formális gyalogsági
kiképzés hiánya ellenére, vagy talán éppen annak köszönhetően –
született gerillaharcosnak bizonyultak azok közül, akiknek adódott
lehetőségük puskát ragadni, és ejtőernyősök után cserkészni az
olajfaligetekben. Többségük idegeit azonban végletesen megviselték a
légitámadások. Amikor Stephanides kötözőhelyén valaki csörömpölve
kiejtette kezéből a bádogbögréjét, mindenki hasra vágta magát – a bögrét
elejtő embert is beleértve.
A hátsó lépcsőből sokakat elszállítottak a közvetlenül a csata
kezdete előtt utánpótlást és felszerelést hozó hajókon. Ekkor azonban
kereskedelmi hajónak már semmi esélye sem maradt átjutni a Kászoszi-
csatorna forgalmát állandóan támadó Stukákon. A tengeren történt május
22·i katasztrófa után pedig Cunningham tengernagy csak a leggyorsabb
hadihajóknak engedélyezte az utat, azonnali visszafordulással,
Alexandria és Kréta között, mert csak ezek juthattak be az Égei-tenger
veszélyes vizeire, majd ki onnan a sötétség órái alatt. A tengernagy – az
Admiralitás utasításával dacolva – visszafordította Alexandriába a
Királyné Királyi Ezredének (Queen’s Royal Regiment) egyik zászlóalját
szállító konvojt. Amikor pedig délnyugaton, Paleokhoránál (Paleohóra)
rombolóról próbáltak kommandóalegységeket partra tenni, hogy oldalba
támadják a németeket, az erős hullámverés miatt le kellett fújni az akciót.
Ha sikerült volna partra szállniuk, hamarosan az 55. motorkerékpáros-
zászlóaljba ütköztek volna, mert az addigra Kandanosznál kezdett áttörni
a hősiesen védekező krétai gerillacsapatokon.
E kommandóegység kétszáz főnyi része azonban május 24-én éjjel
a HMS Abdiel gyors aknarakó cirkáló n megérkezett a Szúdai-öbölbe, A
csapat zöme, miután a paleokhorai sikertelen partraszállási kísérlet után
visszatért Alexandriába, két éjszakával később a Hero és a Nizam
rombolón, valamint a második fordulóját végrehajtó Abdielen érte el a
Szúda-öblöt.
[215]
 E két könnyűfegyverzetű, egyenként mindössze ötszáz főnyi
kommandó-zászlóalj fölött a Királyi Lovasgárda (Royal Horse Guards)
kiváló vezetői képességekkel – és mellesleg egy amatőr bokszoló
viharvert arcával – megáldott tisztje Robert Laycock ezredes
parancsnokolt. Vezetési törzsének főnöke Freddie Graham volt a
felderítőtisztje pedig Evelyn Waugh százados. Az „A” zászlóaljat F. B.
Colvin alezredes vezette, aki már az előőrssel megérkezett, a „D”
zászlóaljat pedig, George Young, a Királyi Műszaki Hadtest (Royal
Engineers) alezredes, az az árkásztiszt, akit az MI(R) eredetileg, még
1939-ben, azért szállított repülőgépen Kairóba, hogy a ploesti olajmezők
robbantásos rombolását vezesse.
Azon az éjszakán a szúdai rakparton tartózkodott Peter Wilkinson
is a SOE-től, aki azért ment le már korábban a kikötőbe, hogy megnézze,
nem érkezett-e valamennyi robbantó felszerelés Bill Barbrook számára.
„Buzgón égettük a 25 német egyenruhát – jelentette Wilkinson
Gubbinsnak –, amelyeket DH/A [Ian Pirie] hozott magával
Görögországból akkor, amikor a legközelebbi ejtőernyős már csak kb.
300 yardnyira [270 m] állt tőlünk. A DH/A irodájában uralkodó
szakszerűtlenség és a felkészültség hiánya nem volt éppen kellemes!”
Wilkinsonra azonban nagy meglepetés várt. Morse sorhajókapitány, a
Szúdában parancsnokló haditengerésztiszt kapott az Admiralitástól egy
„Szigorúan titkos – dekódolja saját kezűleg!” minősítésű parancsot,
amelyben utasították, hogy juttassa ki Wilkinsont a szigetről. Londonban
valaki – tévesen – azt feltételezte, hogy Wilkinson mindent tud a
legszigorúbban titkos forrásokról”, és bármi áron el kellett kerülni
bárkinek, aki „Ultra-oktatásban részesült”, a fogságba esését. „Fel kell
tennünk a következő visszamenő hajóra”, közölte Morse Wilkinsonnal.
Az Abdiel bizonyult annak a bizonyos hajónak, és a Layforce (a
Laycock-különítmény rövidített neve) egyik első tagja, akit az öbölben
égő tartályhajó lángjainak fényénél meglátott, George Young volt.
Evelyn Waugh megjegyezte, hogy Young „érdektelen külsejű
ember volt, de jó tisztnek bizonyult”. Young valóban jó tiszt volt, a két
közel-keleti kommandó (Middle East Commando) állományából
összeállított „D” zászlóalj pedig, kiképzésének köszönhetően, a
leghasználhatóbb egységük. Waugh leírása a krétai vereségről – az is,
amit naplóiban hagyott ránk, és az is, amit Officers and Gentlemen
(Tisztek és úriemberek) című regényében – életszerűbb, mint bármi más,
amit arról a néhány napról írtak. Ám különösen a regényben sokkal
inkább az író személyes kiábrándulásának kivetítését kell látnunk, mint
az események objektív ábrázolását.
Waugh vegyes érzelmekkel tekintett a Laycock által még az előző
évben, Nagy-Britanniában felállított kommandó-különítményre. Azt a
kommandót, amelyhez az író a skóciai Largsban csatlakozott, a
testőrlovasságból (Household Cavalry) a Gyalogosgárda (Foot Guards)
ezredeiből, valamint több sorlovasezredből, különösen a „Királyi Skót

[216]
Szürkék”-ből (Royal Scots Greys) toborozták. Az író szeretett ugyan
„divatos társaságban” időzni, amelyik „roppant sokat iszik, nagy pénzben
kártyázik, késő esténként Glasgow-ban vacsorázik, és vég nélkül
telefonál a kiképzőinek”, de az nem tetszett neki, hogy társai nem vették
komolyan tiszti teendőiket és felelősségüket. „Láttam későbbi
hanyatlásuk tüneteit – írta Waugh. – Olyasfajta derűvel és önállósággal
rendelkeztek, amelyről azt gondoltam, hasznosnak bizonyul majd a
harcban.”
A Layforce-ot, amióta a Közel-Keletre érkezett nem kísérte
szerencse. Olyan sok hadműveletüket fújták le, hogy a Belayforce (kb.
Kötéllel Kikötött Különítmény) gúnynéven kezdték emlegetni az
alakulatot, és csapatszállító hajójuk, a HMS Glengyle, egyik
körletfedélzetén valaki ezt karcolta a falra: Az emberi igyekezet törté-
netében még nem baszakodtak ennyit ilyen kevesekkel ilyen sokan”. A
kommandó-katonák abban a hitben indultak Krétára, hogy feladatuk
„rajtaütés az ellenség repülőterein, kikötőin stb., ahonnan a bombázókat a
szigeten tartózkodó csapataink bombázására küldik”. Tökéletesen fals
tájékoztatást kaptak az érkezésükkor rájuk – váró állapotokról is.
Randolph Churchill azt mondta nekik, hogy a csatát gyakorlatilag már
megnyertek. Alexandriában kiadott parancsukban pedig az állt, hogy
„Krétán a helyzet »jól, kézben van«, csak »a malemei repülőtér
helyőrségét szorongatják«, amivel azt a tévképzetet sugallták. hogy a
repülőtér a mi kezünkön van, és az ellenség kívülről támadja”.
Érkezésük, a beavatás ahhoz, amit a dandártörzs főnöke „az
irrealitás és a váratlanság lidércnyomásaként” határozott meg, drámai
erővel fosztotta meg őket attól a téves elképzeléstől, hogy a helyzet jól
kézben van.
Alighogy a hajó horgonyt vetett [írta Graham 1948-ban], máris csónakok
kezdtek kijönni hozzánk a partról, és a dandárparancsnok, csekélységem és más
tisztek éppen búcsút mondtunk az aknarakó parancsnokának,. az utóbbi
kabinjának ajtaja kivágódott, s berobbant egy sáros uniformisú, láthatóan kissé
hisztérikus haditengerésztiszt. Érzelemtől remegő hangon közölte: – A hadsereg
általános visszavonulásban van. Minden káoszba fúl. Épp most ölték meg
mellettem a legjobb barátomat. Krétát kiürítjük!
A legkevesebb, ami a rossz hír hozójáról elmondható, hogy örült a sokk láttán,
amit az állig felfegyverzett, felszereléssel karácsonyfa módjára teleaggatott
kommandótisztek tátva maradt szájjal rámeredő kis csapatában sikerült
előidéznie.
– De hát mi éppen kihajózunk! – böktem ki nagy nehezen,
– Istenem! – kiáltott fel. – Ezt nem tudtam. Talán jobb lett volna, ha egy szót
sem szólok.
– Most már késő, öregfiú – feleltem. – Ön legalább meg tudja mondani, mi a
jelszó.
Azt sajnos elfelejtette.

[217]
 A fedélzetről közeledő bárkákat láttak meg, amelyek sebesülteket
hoztak a mólóról. Eluralkodott a zűrzavar, a kommandók ugyanakkor
igyekeztek tolakodva lejutni a hajóról, amikor a bárkák megérkeztek.
Valaki kiadta a parancsot, hogy az egyéni fegyvereken, lőszerén és
élelmen kívül mindent dobjanak a tengerbe. Számos rádió adó-vevőt a
Szúdai-öbölbe hajították – micsoda égető szükség lett volna rájuk.
Mindössze egy héttel korábban! A lőszeres és élelmiszeres ládákat
felfeszítettek. A katonák egyenruhájuk zsebeit megtömték töltőlécbe
rakott .303-as [7,69 mm] puskalőszerrel, és az ingükbe dugdosták a
marhahúskonzerveket. A Thompson géppisztolyba meg a Bren
golyószóróba való lőszert ládaszám hordágyra tornyoztak, erőlködő
katonák úgy cipelték tovább a rakpartról. Mikor minden katonája kiért a
partra és rákanyarodtak a Canea-Georgioupolisz országútra, Laycocknak
„feltűnt, hogy minden katona, akivel találkozunk, a rossz irányba megy”.
Ezek a rossz felé tartó katonák döntő többségükben a hátsó lépcső
alakulataitól elszakadt csellengők, valamint a harcoló alakulatoknak a,
Canea körüli védelem második vonalát idő előtt elhagyó emberek voltak.
A vereséget lehetetlen volt elpalástolni és valahogy elterjedt a híre, hogy
a döntés szerint a déli partról Szphakia (Szfákia) környékéről menekítik
ki a csapatokat. A május 26-ról 27-re virradó éjszakán egyfolytában nőtt
a zűrzavar. Bármelyik percben várták a német áttörést a Perivolia körüli
dombok között, ahol a 2. görög ezred már teljesen felmorzsolódott.
Mintha csak a veszedelmet akarták volna kihangsúlyozni, a
hegyivadászok déli szárnyról tüzelő Spandau (MG 34-es) géppuskáinak
nyomjelző lövedékei fényes íven röpködtek Puttick vezetési pontja fölött.
A szigeten küzdő egész csoportosítás 1200 főnyi – a walesi ezred 1.
zászlóaljából, a rangerekből és a northumberlandi huszárokból összevont
– tartalékának parancsnokává Inglis dandártábornokot nevezték ki.
Ennek a tartaléknak szabták feladatául a kimerült új-zélandiak felváltását
a parti sávban, Caneától nyugatra. Weston tábornok azonban megtartotta
magának a tartalék vezetését, Inglis pedig, a további zavarok elkerülése
érdekében, meg sem próbált interveniálni. Ekkor már úgy látszott, senki
sem tudja, melyik egységnek melyik törzs parancsol. A
dandárparancsnokok, rádió, sőt tábori telefon hiányában, arra
fanyalodtak, hogy gyalogosan vágtak neki a sötétségnek megkeresni
egymást és alárendelt egységeiket.27
*
Kezdetben senki sem találta Weston tábornokot, aki a „42. utca”, a
Szúdai-öböl Canea felőli sarkából délnek futó mélyút közelében, egy
parasztházban rendezte be vezetési pontját. A Királyi Műszaki

27
Freyberg rendelkezett „a legjobb közlekedési eszközzel”. Hatalmas termete
ellenére szóló motorkerékpárra ült, utasként, M. B. Payne hadnagy, egy, a
northumberlandi huszároknál szolgáló békebeli motoros artista mögé. Payne
korábban Olimpiában is fellépett.

[218]
Hadtestnek még az invázió kezdete előtt ott állomásozó 42. tábori
századáról (42th Field Squadron) elnevezett földutat jelölték ki a
következő fő ellenállási vonalnak. Miután előrerendelte a csoportosítás
tartalékát az 5. új-zélandi dandár felváltására Canea előtt, Weston elaludt
– Laycock szavaival élve – „olajfaligeti kalyibája” földpadlóján. Arra
vonatkozó parancsot nem küldött az új-zélandiaknak, hogy felváltásuk
után vonuljanak vissza, és úgy tűnik, nem tudta, hogy a tőlük délre álló
ausztrál dandárt addigra átkarolták a németek, s ezért az újzélandiaknak
mindenképpen hátrálniuk kellelt volna.
Puttickot és Hargestet dühítette az egyértelmű parancs elmaradása.
Az éjszaka döntő jelentőségű részét Freyberg törzsétől távol töltötte, és
nem tudtak kapcsolatba lépni vele. Ennek az időnek egy részét a Szúdai-
öbölben a rakparton töltötte. Nem azért, hogy a Layforce-ot fogadja, bár
beszélt annak egyik tisztjével, hanem azért, hogy ellenőrizze, egy
utánpótlást és mindenekelőtt a kiürítés küszöbönállásáról szóló értesítést
vivő partra szállító bárka valóban eléri-e Campbell Rethymnónál harcoló
egységeit. Az eset szép példája Freyberg emberségességének – bár
hadvezéri tudásánál sokkal kevésbé –, hogy a csata egy ilyen kritikus
pillanatában kész volt jelentős időt a hadsereg királyi kiszolgáló
hadtestének (Royal Army Service Corps, RASC) egy ifjú főhadnagyával,
Jack Smith-Hughesszal, fel-alá sétálva tölteni és azon rágódni hogy
odaér-e épségben a kis vízi jármű. Sajnálatos módon az üzenet akkor és
ott már el is kallódott, és a partra szállító bárka parancsnoka már
Szúdából is úgy futott ki, hogy a létezéséről sem volt fogalma.
Puttick Robin Bell századost, Freyberg egyik felderítőtisztjét küldte
Westonhoz, hogy személyesen világosítsa fel a tábornokot a helyzet
súlyosságáról, Weston törzsének tisztjei azonban nem hagytak, hogy a
jövevény felzavarja főnöküket. Puttick rá nem jellemző, határozottsággal,
érvénytelenítette Freyberg azon parancsát, mely szerint az ausztráloknak
bármi törtéjen, a helyükön kell maradniuk, majd Vaseyt és Hargestet is
utasította, vonuljanak vissza a 42. utcához, amíg a sötétség még elrejti
egységeik mozgását. Így a csoportosítás tartaléka magára maradt, és
egyedül kellett előrenyomulnia a jelentős túlerőben lévő ellenséggel
szemben.
Amikor Westont valamikor éjjel egy óra körül felébresztették
(valószínűleg Laycock és Waugh érkezése miatt), végre értesült a walesi
ezredre, a rangerekre és a northumberlandi huszárokra órákon belül váró
katasztrófáról. Két motoros futárral küldtek parancsot a visszafordulásra
Duncan alezredesnek, a walesi ezred zászlóalja parancsnokának. Ezután
Weston visszafeküdt a padlóra aludni, ám hamarosan ismét
felébresztették, ez alkalommal Puttick, aki igyekezett kideríteni, hogy mi
történik éppen. Csakhogy Weston beszélni is alig tudott a kimerültségtől.
A csoportosítás tartaléka eközben az elhagyatott, lerombolt Caneán
át haladt az ellenség felé. Az éjszaka utolsó óráiban a várost elhagyva
legyezőszerűen szétbontakoztatta alegységeit a kísértetiesen üres tájban.
[219]
Nem egy walesi kópé jegyezte meg: „Na, megyünk végrehajtani Custer
végső helytállását.” Az egyik, a gazdászati tiszt vezette csoportjuk
belebotlott egy mélyen alvó új-zélandiba. „Mondtuk neki, ugorjon, mert
a népe már réges-rég lelépett.” Egy fiatal árkászt is találtak, akit egy
hidat felrobbantani hagytak hátra. Még soha életében nem csinált
ilyesmit. „Bátor gyerek volt, hogy ott maradt”, jegyezte meg az a walesi,
aki a zászlóalj egyik háromnegyed tonnás teherautójának
akkumulátorával segített robbantani a töltetet.
Hajnaltájban járőröket küldtek ki dél felé, felvenni a kapcsolatot a
nemrég alakított „szúdai dandár” királyi perivoliai alegységeivel, ám
azok is, meg a balszárnyon állt ausztrálok is még előző este
visszavonultak. A járőrök sohasem tértek vissza. Május 27-én röviddel
napkelte után a csoportosítás tartaléka a háta mögül, a Szúdába vezető
útról tűzharc zaját hallotta. Ebből csak egyetlen dologra
következtethettek.
Előttük Ramcke ejtőernyősei sorakoztak fel, akik még mindig a
partvonalat követve haladtak, a Galatász és Daratszosz körüli dombokon
pedig a 100. hegyivadászezred nyomult előre. A német aknavetők és
könnyűütegek zömének tüzét a krétai brit-görög csoportosítás tartalékára
összpontosították. Heidrich 3. ejtőernyősezrede –, habár létszáma egy
feltöltött zászlóaljéra olvadt – végre ki tudott törni a Börtönvölgyből, és
dél felől karolta át a tartalékot, a hátuk mögül, a Canea-Szúda országútról
hallatszó tüzelés pedig a 141. hegyivadászezred térnyerését jelezte.
Mire reggel 8:30 órakor heves aknavetőtűzzel megindult a német
gyalogság támadása, a csoportosítás tartalékát már teljesen elvágták. A
bekerített alegységek egy részének sikerült kétségbeesett utóvédharc után
behúzódnia az Akrotiri-félsziget nyakára, de legtöbbjüket kelepcébe
ejtették Canea előtt. Még a walesi ezred zászlóaljának parancsnoka,
Duncan alezredes is odahasalt egy Bren golyószóró mögé, s a
bekerítettek kisebb, egymástól is elvágott csoportjai délutánig, sőt egy
esetben másnap reggelig kitartottak. Hét tisztnek és nagyjából
kétszázötven katonának kis csoportokban harcolva, sikerült
hátraszivárogni a keleten védekező főerőhöz: a sikeres kitörők egyik
osztaga teherautóval rohamozott meg egy útzárat.
Ezzel a siralmas harcászati baklövéssel csaknem kétezret
tékozoltak el a megmaradt legharcképesebb katonákból. A csoportosítás
tartalékának talán az a legnagyobb tragédiája, hogy eddig a késői, már
csak hiábavaló beavatkozást lehetővé tevő pillanatig késleltették a
harcbavetését. A különböző felső szinteken parancsnokló tisztek utólagos
civakodása a felelősségről azokra a méltatlan vádaskodásokra
emlékeztet, amelyek a könnyűlovasdandár balaklavai rohamát követték.
Puttick szentül hitte, hogy Weston követte el a sorsdöntő hibát, Weston a
gőgös felelőtlenség hihetetlen példáját látta abban, ahogy Puttick
érvénytelenítette a kapott parancsot, Freybergnek pedig az vált
meggyőződésévé, hogy Inglis szándékosan kitért a csoportosítás
[220]
tartalékának vezetésével járó felelősség elől. Újból a végiggondolatlan
parancsok, a hiányos kapcsolattartás, és ebben az esetben a parancsnoklás
rendjének túlbonyolított változtatásai gyakorlatilag előre garantálták a
káoszt.
*
A 3. ejtőernyősezred maradványai azt a parancsot kapták, hogy
Caneánál éles fordulatot téve az Akrotiri-félsziget belseje felé folytassák
a támadást. Heydte katonáival az élen előbb drótakadállyal védett, üres
lövészárkok, majd elhagyott vezetési pontok mellett haladtak el.
Mindenütt elhagyott felszerelés hevert, a zártömbjüktől meg· fosztott
tábori lövegek csöve még mindig nyugat felé meredt.
Narancsültetvényeken, szőlőskerteken és olajfaligeteken át közelítették
meg a Canea-Szúda országutat.
Heydte attól félt, ejtőernyősvadászai túlságosan kimerültek ahhoz,
hogy fussa erejükből az elszigetelt ellenállási fészkek felszámolására a
sziklás félszigeten, ezért úgy változtatta meg előrenyomulása irányát,
hogy Halepán át, kelet felől hatoljanak be Caneába. Megparancsolta az
összes azonosító zászló kiterítését, nehogy tévedésből megint német
csapatokat bombázzon a Luftwaffe. „Bárki, aki e menetelés közben látott
minket – írta Heydte borotválatlan, rongyos csapatáról –, sokkal inkább
középkori zsoldos kompániának nézhetett mint modern katonai
alakulatnak.”
Az elhagyott, romokkal borított utcákon a közeledő német
ejtőernyősök láttán patkányok futottak búvóhelyökre. A három nappali
korábbi légitámadás nyomán itt-ott még mindig égett a tűz, és
elszenesedett gerendák füstölögtek. A széttört.. tartályokból folyó olaj s a
dongákra zúzott hordókból kiömlött bor szaga elvegyült a bomló
hullákéval. A keskeny utcákban a robbanások valósággal kibelezték az
épületeket. A velencei házaknak csak a homlokzata maradt állva, a felső
ablakokból a kék ég nézett le,
Mikor kiértek a város főterére, az ejtőernyősöket sebesült bajtársaik
fogadták, akiket, a csata elején ejtettek foglyul, majd a hátráló britek egy
rögtönzött kórházban hagyták őket. Megérkezett Canea polgármestere,
aki a további polgári veszteségek elkerülése érdekében varosa nevében
kapitulálni akart. Von der Heydte százados remekül szórakozott, amikor
a polgármester nem akarta elhinni, hogy az előtte álló szutykos borostás
madárijesztő, a sapka helyett sarkain megcsomózott zsebkendőt hord a
fejen, valóban a hódító hadsereg zászlóaljparancsnoka.
A horogkeresztes zászlót Canea központjában a régi török mecset
minaretjére tűzték ki. Utána Heydte a brit konzulátus épületében a
Halepa nevű külvárosban, a keleti városfalon kívül rendezte be vezetési
pontját. Közben Ringel tábornok hegyicsapatai továbbvonultak,
folytatták Freyberg hátráló egységeinek üldözését.

[221]
 Ringel azt feltételezte, hogy Freyberg a part mentén vonul majd
vissza először Rethymnóig, majd a következő lépésben egyesíti erejét az
erős heraklioni helyőrségével. Ez a tévedése nagy szerencsét jelentett a
visszavonuló csapatoknak, mert ha nem ebből indul ki, könnyen lehet,
hogy elszántabb rohamot indít a déli szárnyon. A helyzet úgy állt, hogy
Freyberg krétai védőseregét ekkorra már megmentette a majdnem biztos
bekerítéstől, majd a megalázó fegyverletételtől az a bámulatos
teljesítmény, amelyet a 8. görög ezred és a krétai irreguláris harcosok
Alikiánú körül védekezve nyújtottak.
*
Május 27-én a kora hajnali órákban, miközben a csoportosítás
tartaléka még előrenyomult meg nem érdemelt végzete felé, Laycock és
Waugh először Weston tábornokot kereste fel, majd az elővéd felett
parancsnokló Calvin alezredes vezetési pontját, s végül Freyberg
tábornokot, akit naplójában Waugh így jellemez: „összeszedett, de
korlátolt”. Másnap este Weston tábornokkal még jobban elbánt: „Weston
tábornok a sövényből pattant elő; úgy látszik, elvesztette a törzsét és a
fejét”. (Ez nem tekinthető kizárólag az elkeseredett Waugh túlzásának.
Az író 19 éves tisztiszolgája, Tanner közlegény, szintén megdöbbent a
„magában locsogó” tábornok láttán.)28 Waugh léha pimaszságát még a
légitámadás sem úszhatta meg: „Olyan volt, mint minden, ami német:
eltúlzott.”
Amíg Laycock és Waugh utasításra várva keresték fel a
tábornokokat, Graham megszervezte a két kommandó zászlóalj
harcbavetésének kezdetleges alapjait. Elborzasztotta a szeme elé táruló
visszavonulás jellege: „Az út telezsúfolva nem szervezett egységekben
mozgó, kétségbeesett igyekezettel tovacsoszogó katonákkal. Mocskosak,
kimerültek és éhesek – csőcselék, ha akarta, sem nevezhette másnak őket
az ember. Olyan látvány volt ez, amelyhez volt alkalmam túlságosan is
hozzászokni a következő néhány napban, és amelyet sohasem fogok
elfelejteni.”
Ám, amint azt a németek saját kárukon tapasztalták, nem minden
egység volt szétesőben. Május 27-én nagyjából délelőtt tizenegy órakor a
141. hegyivadászezred, miután elhaladt a brit tartalék csoportosítás
mellett, a 42. utca vonalában beleütközött az ausztrálokba és a maorikba.
A hegyivadászok folytatták az előrenyomulást, egyáltalán nem
számítottak ellenlökésre kimerült ellenfeleiktől. Amikor az ausztrálok és
a maorik rohamoztak, jórészt szétszórták a német ezred 1. zászlóalját. A
németek saját bevallásuk szerint 121 elesettet veszítettek ebben az
összecsapásban, aznapi veszteségüknek csaknem a felét, ugyanis május

28
Tanner aki önmagát Waugh „vánkoshordozójaként” határozta meg ugyanis ő
hordta az egész csata alatt – Waugh otthonról hozott párnáját, kifejezetten
tapintatosnak találta Waugh véleményalkotását. A hivatásos tisztek, akiket
zavarba hoz ott Waugh iróniája, erőteljes nemtetszéssel figyelték ugyanazt.

[222]
27-én összesen 220 halottjuk volt. Ez 50-nel meghaladta a május 25-én, a
Galatászért vívott csatában elesett katonáik számát.
Aznap délután, csaknem harminc órával a vereséget
elkerülhetetlennek minősítő első távirata után, Freyberg végül megkapta
Wavell beleegyezését a Fehér-hegyeken át Szphakiához, a déli part egyik
kis halászkikötőjéhez, végrehajtandó visszavonuláshoz. Wavell
eredetileg azt akarta, hogy Freyberg Rethymnóhoz húzódjon vissza és
egyesítse erejét a heraklioni dandáréval- pontosan úgy, ahogyan Ringel
tábornok várta –, de Freyberg ez alkalommal helyesen mérte fel a
lehetőségeket, és Wavell kénytelen volt engedni. Hozzájárulását úgy adta
meg, hogy nem várt többé a londoni háborús kabinet megerősítésére.
Aznap este a Creforce-parancsnokság törzse személy- és
tehergépkocsikon indult délre, a Szphakia felé vezető hegyi úton.

[223]
 18. fejezet – Délre a Szúdai-öböltől
(május 28-30.)
Miután Freyberg távozott Szphakiába, a visszavonulás
levezénylésének feladata Weston tábornokra maradt. Weston
megbízhatatlan vezetői tevékenysége, amelynek minőségét a rengeteg
rémhír és az alig-alig működő híradás sem javította éppen, arra sarkallta
Hargestet és Vaseyt, hogy kiadja a saját parancsait. Miután dandárjaiktól
délre, a Malaxa-meredélyen jócskán túl őket megkerülve mozgó német
hegyivadászokat észleltek, május 27-én este visszavonták az új-
zélandiakat és az ausztrálokat a 42. utca vonaláról. Egész éjjel menetelve
elérték Sztíloszt, a délkeletre, a Szphakiába vezető úton fekvő falut.
Szerencséjükre a német hegyihadosztály egységei éjszakára megálltak, és
csak röviddel virradat előtt folytatták az előrenyomulást.
Hargest katonái éppen csak időben érték el Sztüloszt. Május 28-án
napkeltekor a 23. zászlóalj két századának katonáit felrázták álmukból
ott, ahol éppen lefeküdtek aludni. Két tisztjük, aki mielőtt maga is aludni
tért volna, tett még egy ellenőrző körutat, meglátta, hogy a 85.
hegyivadászezred ismét előrenyomul. A kimerült újzélandiak
előrerohantak a magaslat tetején húzódó, habarcs nélkül rakott kőfalhoz.
A német élalegység katonái már csak húszméternyire jártak, amikor
megjelentek fölöttük az új-zélandiak sisakjai. Hulme őrmester, aki a falra
felülve tüzelt, az így kezdődő rövid, de nagyon sikeres összecsapásban
érdemelte ki a Viktória-keresztet.
Az új-zélandiaktól északra, Megala Khorionnál, a felett a pont
felett, ahol a faluba vezető út a Canea-Rethymno útba torkollik, George
Young zászlóaljának egyik – spanyol köztársasági veteránokból álló –
szakasza belekeveredett a Layforce első utóvédharcába. Laycocknak
igaza volt, amikor ellenkezett, mert a hely nem volt igazán alkalmas
védelmi állásnak, de elöljárói felülbírálták. Young szakaszához két
század maori is csatlakozott. Az úton hamarosan felbukkant egy jelentős
nagyságúnak látszó, motorkerékpárosok vezette gépjárműoszlop, amely
Szúda felől haladt keletnek, Rethymno felé. Ennek a német alakulatnak
csak egy kis része kanyarodott délre, megtámadni a brit utóvédet, de ezt a
részt sikerült délig feltartaniuk a maoriknak.
A spanyol köztársaságiak döntő többsége szükségtelenül öngyilkos
jellegűnek erezte a rájuk bízott feladatot amikor körülöttük mindenki
visszavonulóban volt. Ezért visszahúzódtak Babali Hanihoz, ahová
George Young zászlóaljának, többi alegységét már korábban
vezényelték, előkészíteni a következő ideiglenes. védelmi vonalat. Ezzel
egy időben Colvin alezredes Szúdánál az ellenség térnyerésének
késleltetésére hátrahagyott kommandózászlóaljának rendje némileg
megingott, miután két zavaros összecsapásban sok katona fogságba esett.
A Layforce működéséről írott jelentésében Waugh vitriolos szavakkal

[224]
minősíti Colvin parancsnoki tevékenységét: vezetőként az alezredes
igazából olyan szemmel láthatóan kezdett összeomlani, hogy Laycock
felmentette beosztásából, és George Young parancsnoksága alatt
összevonta a két zászlóaljat.
Laycockot és a törzsfőnökét, Freddy Grahamet, majdnem elfogták
az utat Sztülosz és Babali Hani között, elvágó német hegyivadászok.
Megmenekülésüket csak annak köszönhették, hogy éppen akkor ért oda a
Heraklionból átcsoportosított két Matilda harckocsi. E páncélosok Babali
Haninál is segítettek megszilárdítani a védelmet, ahol George Young
zászlóalja az ausztrál 2./8. zászlóalj maradékának támogatásával aznap
később két zászlóalj hegyivadásszal állt szemben. Laycock egy falusi
házba költöztette a dandártörzset, mert így a lehető legközelebb
tartózkodhatott a harc színhelyéhez.
A hegyivadászok általában azt a harceljárást követték, hogy
előrenyomultak, amíg érintkezésbe nem kerültek a visszavonulókkal,
majd amint felderítették az ellenség védelmi állásait, mindkét szárnyon
géppuskás és/vagy aknavetős csapatrészeket küldtek az uralkodó
magaslatok megmászására. Ez időbe és erőfeszítésbe került Ringel
tábornok jelszava azonban „a verejték vért takarít meg!” volt.
Young zászlóalja és az ausztrálok állták a sarat alkonyatig, akkorra
azonban már egyértelműen haladt átkarolásuk nyugat felől. A két
harckocsinak elfogyott a benzinje, ezért használhatatlanná tették, Egy
harmadik Matilda végleg elakadt az út közepén egy mély tölcsérben,
amelyet egy árkászosztag idő előtt robbantott az útpálya közepébe. A
tank motorjából leengedték az olajat és a vizet, majd addig járatták a
motort, amíg teljesen be nem sült, A kommandók és az ausztrálok a
sötétség leszállta után kiürítették állásaikat, és a lehető leggyorsabb
tempóban dél felé meneteltek, az Aszkifú körüli kis fennsíkra, ahol az
ausztrálok a következő védelmi vonalat kialakították.
*
Az utóvéd előtt ez alatt mindvégig katonák tömege vonult
vánszorogva, előbb át az Apokoranasz előhegyein, majd Vrissze
(Vrysses) után fel a Fehér-hegyek közé. Ahogy egyre sziklásabb terepre
értek, egyre ritkábban találtak olajfaligetet. Az olajfát fokozatosan
örökzöld meg alacsony növésű tölgy, vagy fenyő és sünzanót vette át, az
igazán meredek útszakasz megmászása „taposómalmának” tehát a tűző
napsütésben kellett belevágni. Még magasabban már csak apró tüskés
bokrok törték fel itt-ott az agyagpalát a mészkősziklák kietlen
pusztaságában. Pihent jól táplált, jó állapotú bakancsot viselő katonáknak
az út legnehezebb szakasza – a Sztülosztól az Aszkifói-fennsíkra
felvezető huszonnégy kilométer _ nem okozott volna igazán komoly
nehézséget. Az itt visszavonulók legtöbbje viszont már indulás előtt
kimerült, alig kapott vizet és élelmet, és éppen darabokra mállott a
bakancsa.

[225]
 „Nehezemre esett felismerni – írta Theodore Stephanides a
visszavonulás első szakaszáról, hogy olyasmiben veszek részt, ami
valószínűleg történelmi jelentőségű esemény lesz majd egykor. Ott és
akkor egy hadsereg visszavonulása helyett inkább úgy nézett ki, mint
amikor a focimeccs után a tömeg kisereglik a stadionból, és azzal
szembesül, hogy nem járnak a vonatok.”
E visszavonulás során időnként furcsa dolgok kerültek a katonák
szeme elé és különös találkozásokra került sor. A RAF egyik tisztje, aki
még az athéni Argentína mulatóból ismerte Nicki Demertzit, hirtelen brit
uniformisban pillantotta meg a nőt.
Ugyanez a meglepetés várt Geoffrey Coxra is, aki a SOE
Páfránylevél Ház-beli támaszpontján korábban a Crete News (Krétai
Hírek) című újságot szerkesztette. Nicki hosszú szőke fürtjei különösen
elbűvölő kontrasztot képezek a környezetébe való beolvadásra tett
kísérletével. Ian Pirie ekkor éppen az őrnagyok koronás rendfokozati
jelzését viselte: nyilvánvalóan szokásává vált a zsebéből elővett
rangjelzésekkel hol előléptetni, hol lefokozni önmagát. Amikor végül
megérkezett Kairóba a SOE egyik politikai tanácsadójaként dolgozott
tovább. Bill Barbrook, Pirie társa a bujkálásban, Caneából annak a –
Dodekániszosz-szigetekről származó – fiatal tanítónak a társaságában
menekült el, aki addig tolmácsként segítette a munkáját. Ő Barbrook
tanácsára öltött egyenruhát, nehogy a németek kémnek nézzék. Mások is
viseltek kölcsönkapott brit zubbonyt és rohamsisakot, köztük két görög
ápolónő, akiket az egyik új-zélandi század fogadott oltalmába: a nővérek
tört angolsággal tréfálkozva ott meneteltek a katonák között.
Bob Laycock két találkozása, az egyikre éjjel, a másikra nappal
került sor, valahogy nagyon jellemző példája a britekre külföldön,
szokatlan körülmények között jellemző viselkedésnek. Myles Hildyard, a
„Sherwood Rangers” egyik főhadnagya, a sötétben hallotta meg Laycock
hangját, és azonnal tudta, ki az: még a békebeli nottinghamshire-i
társasági összejövetelekről ismerte az ezredest. Röviden elbeszélgettek az
otthoni közös ismerősökről, majd ment ki-ki a dolgára. Monty
Woodhouse és Guy Salisbury-Jones ezredes az út szélén pihent éppen,
amikor meglátta a parancsnoki gépkocsiján arra hajtó Laycockot.
Laycock megállt szót váltani Salisbury-Jonesszal, aki régen a
„Coldstream” Gárdában szolgált. Amikor már továbbhajtott, Salisbury-
Jones visszafordult útitársához. „Mókás – mondta. – Amikor legutóbb
láttam, a Lovasgárda királyt kísérő díszegységének az élén lovagolt
felfelé a Mallon”, Woodhouse egyetértett, valóban mókás dolog volt.
A fentiekhez hasonló vidám pillanatok ritkán adódtak. Sztülosznál
a kötözőhely előtt hordágyon fekvő sebesültek hosszú sorai egy új-
zélandi ezredest az Elfújta a szél című film egyik jelenetére
emlékeztettek. Szinte mindenhol az idegfeszültség és morális bomlás
jelei mutatkoztak, Kippenberger észrevette, hogy egyik tisztje

[226]
„gépszerűen szögletes, természetellenes léptekkel, nagyon gyorsan jár, s
közben szüntelenül remeg”.
A visszavonulókra mélyrepülésben lecsapó Messerschmittek
sorozataikkal gyakran felgyújtották az út menti bozótot. Valahányszor
megjelentek, egyesek hisztérikusan azt kiáltozták, „Fedezékbe!”, mások
meg rezignáltan olyasmit, hogy „Jerry már megint jön!” Ilyenkor
mindenki hasra vágódott, és mozdulatlanul lapult. Evelyn Waugh
tisztiszolgája, Tanner közlegény, felidézett egy esetet, mikor egy hang
jellegzetes ausztrál akcentussal azt rikoltotta: „Ha bárki megmozdul, én
lövöm le!” Annak dacára hogy a vadászgépek zavaró támadásai alaposan
megviselték a már amúgy is kimerült, a harc sokkját sem kihevert
katonák idegeit és tovább rontották moráljukat, a Luftwaffe ekkor
valójában sokkal kisebb intenzitással támadott mint korábban. Május 27.
kedd volt az igazán nagy erővel végrehajtott légitámadások legutolsó
napja, mielőtt a VIII. repülőhadtest zömét kivonták a csatából, hogy
átcsoportosíthassák a Barbarossa-hadművelethez.
Az utóvéd katonáit a többségnél jobban meggyötörte az
élelmiszerhiány, egyszerűen mert ők érkeztek utolsónak. A krétai
helyőrség, a Creforce, hadtápraktáraitól távolodva vonult vissza, ahhoz
pedig sem a szükséges idő, sem a kellő mennyiségű szállítóeszköz nem
állt rendelkezésére, hogy megfelelő készleteket helyezzen át a
visszavonulási út mellé. A kevés rögtönzött raktárt szó szerint kirabolták
a hátsó lépcsők „haszontalan kenyérpusztítói”, akik jóval a harcoló
alakulatok előtt indultak Szphakiába. E több haderőnem brit, ciprusi és
palesztin tagjaiból összeállt tömeget kevés tiszt vezette, és alig ismert
rendet és fegyelmet. Sokan a földönfutók zsiványéletét élték: elrejtőztek
az út menti barlangokban, és ha módjuk adódott, cigarettát, valamint
sózott konzerv marhahúsból álló monoton étrendjük feljavítására olyan
fényűzési cikkeket zabráltak a hadtáptól, mint a lazac- és
ananászkonzerv.
Mindennek következtében a napi fejadag hamarosan egy negyed
doboz marhahúsra és másfél darab száraz kétszersültre csökkent. A
Layforce-nál a szerencséseknek, akik kaptak az egyenként tizenhárom
kolbászt tartalmazó dobozokból, huszonhét katona között kellett
elosztaniuk a rendkívüli csemegét. Hogy egyáltalán jutott nekik valami,
azt főként a dandártörzs főnökének, Freddie Grahamnek köszönhették. A
menetelés legnehezebb szakaszának végén az „A” zászlóaljban szolgáló
Stewart őrmester ott találta Grahamet és két emberét, akik M & V
konzervvel (zöldséges-húsos raguval) meg a hadsereg kétszersültjével
várták őket. „Miután valami vezérkari tisztek segítségével vizet húztunk
a kútból, nagyjából olyan csöndesen ettük meg a fejadagunkat, mint az
anyakoca a malacai megszoptatása után”.
A hiányt kizárólag fosztogatással pótolhatták, s ebben a
tudományban a spanyol köztársaság egykori harcosai bizonyultak a
legjártasabbnak. Waugh katolikus előítéletei mind egy szálig
[227]
elpárologtak, amikor ezek a katonák malacsültből és rizsből rögtönzött
lakomára hívták meg őt és Laycockot. A krétaiak ritka megbocsátó
türelemmel viselték el, hogy a sok ezer nekikeseredett katona portájuk
mellett elhaladva kiigya a kutat, és tojást, baromfit, sőt birkát lopjon
tőlük. A szomjúság embertelen tolongáshoz vezetett a kutak körül, a
katonák összekötött övekre és hevederekre akasztott kulaccsal vagy
rohamsisakkal igyekeztek vizet meríteni a mélyből. Akinek mát nem
maradtak meg ezek a felszerelési tárgyai, sebkötöző csomagból vett előre
gyártott kötést mártott a vízbe, majd úgy szívta ki belőle, mint valami
szivacsból. Jó néhány katona talált bort az út menti pincékben, és itta
magát öntudatlan részegre.
A brit katonák alacsonynak, csapott vállúnak és véznának
látszottak az ausztrálokhoz és az új-zélandiakhoz képest. A legtöbb, amit
sokukra rá lehetett húzni, a kicsi, de szíjas minősítés volt, és erejükből
nem futotta a tempó tartására. A borotválatlan, zilált egyenruhás
csőcselékkel ellentétben a gyalogzászlóaljak akkor is rendezett
alakzatban meneteltek, ha létszámuk egyetlen századnyira olvadt. Ha
kellett, erővel törtek utat maguknak a tömegben, és minden órában
megtartották a szabályzat szerinti tízperces pihenőt.
Nappal a visszavonulás tárgyi hulladéka mutatta merre haladtak el
a menekülők. Félrelökött járművek szegélyezték az utat, elszórt
gázálarcok, puskák, személyi hevederzetek, hátizsákok, pokrócok,
lőszeres rakaszok, sőt tiszti kofferok hevertek a padkán. A csomagok
tartalmát a földre szórták az értékes vagy használható tárgyak után kutató
arra járók. Stephanides felfigyelt rá, hogy milyen mélyen gyökerezik az
öncélú fosztogatás ösztöne szinte mindenkiben.
Éjszaka a világos porral borított út jól látszott a csillagfényben,
mindkét oldalán hol felizzott, hol elhalványult a pihenő emberek
cigarettájának parazsa. Máskor sokkal kevésbé nyugodt hangulat
uralkodott az út mentén. Kippenberger ezredes megállította katonáit egy
helyen, ma!d. zseblámpa fényénél tanulmányozni kezdte a térképet.
Ezzel azonnal kiváltotta a légitámadástól rettegő, egységüktől elszakadt
katonák fenyegetőzés ét és szitkozódását. Az egyik ember odaugrott
hozzá, és kiütötte kezéből a lámpát. Kippenberger torkon ragadta, és kis
híján megfojtotta a tettest majd figyelmeztette a környező sötétségből
figyelő közönséget, ismét használni fogja a zseblámpát, és ha bárki
ellenvetést tesz, azt lelövi.
„Szánalmas volt – írta a Layforce-ban szolgáló Charles Stewart
őrmester – látni a brit katonák állapotát és menetelését. Az egyiknek
puskája nem volt, a másiknak öve és hevederei, a fegyelem szemlátomást
eltűnt belőlük (bár ezért nem csak őket, és nem mindnyájukat
hibáztatom), az izzadástól és a sok gyaloglástól a bakancs feltörte a
lábukat, vállukról pedig lehántotta a bőrt a sok cipekedés, hiszen ők
vitték a tartalék lőszert és sokan bajtársaik puskáját is.”

[228]
 Stewartnak azt kellett látnia, hogy még a nemrég érkezett
kommandó katonák is hamarosan kifáradtak. „»Gyerünk tovább, mozgás,
fiúk! Felváltva vigyék azokat a Breneket, és tartsák az alakzatot!«,
hangzott a parancs. A fizikai teljesítőképességnek is megvan azonban a
határa, és a következő egy órán belül kénytelen voltam megkérni a
századosomat, adjon nekik pihenőt minden húsz perc után. Amint
végigfutott a menetoszlopon a megállási parancs, egyes srácok az úton
feküdtek le, és pár percen belül mélyen aludtak. Húsz perccel később
majdnem lehetetlen volt felébreszteni némelyiket.” Az éjszakai
megállásoknál az emberek azonnal elaludtak, vagy inkább a kimerültség
okozta tudatvesztés állapotába zuhantak, és őrmesterűk még ütésekkel,
rúgásokkal sem tudta szó szerint felverni őket. Mások, akiket fektükben
az őrmester nem vett észre, csak órákkal később ébredtek fel, s
döbbenten vették észre, hogy bajtársaik réges-rég továbbmentek.
*
Amikor május 27-én végre kiadták a parancsot a visszavonulásra a
hegyeken át Szphakiába, Kippenberger, amint később ő maga elismerte,
„szégyenkezes nélkül örült”. A galatászi visszavonulás után az új-zélandi
hadosztálynak nem maradt szemernyi illúziója sem a csata
végkimenetelét illetően. A Heraklion körül állomásozó csapatok azonban
alig sejtettek valamit a tőlük nyugatra zajló eseményekről. Ők még
mindig azt hitték, a németeket gyakorlatilag már meg is verték.
Május 28-án röviddel napkelte után a zászlóaljparancsnokokat
Chappel dandártábornok vezetési pontjára rendelték. Ott tudták meg,
hogy a Király! Haditengerészet hajóraja aznap éjjel Heraklion
kikötőjéből fogja elszállítani őket. Ezt a titkot bármi áron kötelesek
megtartani. A zászlóaljparancsnokok délben igazították el a
századparancsnokaikat, de a katonákkal csak az utolsó pillanatban volt
szabad közölni a hírt, nehogy bárki, akit az első állásokból vagy járőrözés
közben elfognak a nemetek, elszólhassa magát. A „Black Watch”
zászlóalj parancsnokát, Pitcairn alezredest, különösen elkeserítette az új
parancs. Egyik legnépszerűbb századparancsnokát, Alastair Hamilton
őrnagyot, aki azt a drámai ígéretet tette, hogy „a Black Watch akkor
hagyja el Krétát, amikor az Ida hegyéről eltűnik a hó megölte egy
aknagránát.
A 14. gyalogdandár törzsén az az érzés uralkodott el, hogy „a
[sziget] másik vége cserbenhagyta a csapatot”. Ugyanakkor azt is
érezték, hogy azoknak a krétaiaknak a cserbenhagyására kényszerítik
őket, akik olyan megdöbbentő bátorsággal harcoltak. Azon a legutolsó
estéri Pendlebury barátja, Szatanasz, a krousszonaszi gerillavezér,
váratlanul beállított a barlangba, ahol a bakák éppen a felszerelést tették
használhatatlanná, a tisztek pedig az iratokat égették. A gerillák valahogy
értesültek a kiürítésről, a görög hadsereg egységei – amelyekről
Alexandriában azt a döntést hozták, hogy helyhiány miatt nem férnek fel
a hadihajókra – azonban nem.
[229]
 Az ősz Szatanaszt, akin krétai viseletében látszott, hogy komoly
ügyben járó, jelentős személyiség, Chappel dandártábornokhoz vezették.
Paddy Leigh Fermor évekkel később így írta le a jelenetet: „Fiam – szólt
Szatanasz, kezét a dandártábornok vállára téve –, tudjuk, hogy ma éjjel
elmentek. Ne is törődj vele! Vissza fogtok térni, amikor eljön a megfelelő
pillanat. De hagyjatok itt nekünk amennyi fegyvert csak tudtok, hogy
addig folytathassuk a harcot!« A dandártábornokot mélyen megindították
Szatanasz szavai, és utasított minket, adjunk át minden fegyvert, amit
csak össze tudunk szedni.”
A „York” és „Lancaster” ezred 2. zászlóaljának
szakaszparancsnokai a kapott utasításnak megfelelően egészen este nyolc
óráig nem igazították el katonáikat. A hír „döbbent csöndet okozott,
hiszen az ő számukra a legutóbbi tíz napban vívott egész csata
egyértelmű sikernek látszott”.
A kivonulás előkészítésére alig állt rendelkezésre idő. A hajókra
semmiféle nehézfelszerelést nem vihettek fel. A tábori lövegek
zártömbjét és megmaradt lőszerét el kellett ásni, a gépjárművek motorját
úgy tették tönkre, hogy olajteknőjükbe homokot szórtak, majd teljes
fordulatszámon járatták. A híradó felszerelést szétverték, a
rumoshordókba benzint öntöttek az italhoz. Amire lehetett, kézigránátos
robbanócsapdát szereltek, az üzemanyagraktárakba másnap hajnalra
időzített robbanótölteteket telepítettek.
A leicesteriek tisztjei azzal járultak hozzá az ellenség
megfosztásához a zsákmányanyagtól, hogy visszavonultak az egyik
barlangban berendezett tiszti étkezőjükbe, ahol búcsúvacsorát készítettek
nekik. Mindegyiküknek kiporcióztak „egy pohárnyi sherryt, egy whiskyt
és egy likőrt”, majd együtt összetörték a fennmaradó üvegeket,
poharakat, tányérokat, minden edényt.
Az arcvonal kiürítését tökéletesen sikerült végrehajtani, jórészt e
reguláris zászlóaljak tiszthelyettesei hozzáértésének és tapasztaltságának
köszönhetően. Bräuer ezredes ejtőernyőseinek fogalma sem volt, mi
folyik előttük. Este 9:30 órakor a repülőtéren beásott két század a
sötétben levonult az úton a kikötőbe. A tiszteknek önkéntelenül eszébe
jutott Sir John Moore temetése Corunnánál. A „Black Watch”
fedezőosztagának, a repülőtéren túl húzódó vízmosást őrző szakasznak,
futva kellett lemennie a mólóra, amikor éjjel egykor végül rájuk került a
behajózás sora.
Az egyik ezred beszámolója szerint: „Kísérteties ügy volt a
sötétben, libasorban leereszkedni a jól ismert tereptárgyak mellett: el a
repülőtér szélénél , a görög laktanyánál, majd a klubnál, ahol oly sok
remek összejövetelt élvezhettünk korábban Heraklion vendégszerető
lakóinak társaságában. „A sötétség azonban elrejtette a város állapotát. A
többszöri légi bombázás után Heraklion egyes részei ugyanúgy
romokban hevertek, mint Canea. A szennyvízcsatornák szétrepedtek, a

[230]
temetetlen holttestek bűze mindent belengett, és odavonzotta az éhező
kutyákat.
Mikor a katonák behajózásra készen felsorakoztak a mólón, Paddy
Leigh Fermornak feltűnt egy kirívóan alacsony baka, lötyögő
egyenruhában, előredöntött sisakban. Megnézte közelebbről. Az ideges
kuncogás egy krétai lányt leplezett le, aki engedély nélkül el akart kísérni
egy tizedest Egyiptomba. Leigh Fermornak nem volt szíve leleplezni
őket, inkább elsietett a dandártörzs kijelölt gyülekezőhelyére. Nem ez
volt az egyetlen lány. Aznap éjjel négy nőnek sikerült feljutnia a HMS
Orion cirkáló, a kiürítő hajóraj zászlóshajójának fedélzetére, továbbá
tizenkét görög katonának és hat civil férfinak.
Éjjel 11:30-ig Rawlings ellentengernagy hajórajából mindössze két
cirkáló érte el Herakliont. Az Ajax cirkálónak, miután egy légitámadás
súlyosan megrongálta, Rawlings parancsot adott a visszafordulásra
Alexandriába. Míg az Orion és a Dido partközelben maradt, a kíséretüket
alkotó hat romboló párosával hordta ki rájuk a csapatokat az új kikötő
mólójáról. E rombolók egyike, a HMS Imperial, szintén megszenvedte
egy bomba közeli robbanás át, de csak később derült ki, mennyire
súlyosan megrongálódott a kormányműve.
Amikor a cirkálók már felvettek egyenként több mint ezer embert,
a tombolók visszatértek a kikötőbe saját utasaikért. Utolsónak Chappel
dandártábornok, a törzse és az utóvéd hajózott be a HMS Kimberley és a
HMS Imperial fedélzetére. Valamennyi összegyűjtött katonát – összesen
3.486 főt – felvették a hajók a május 29-én hajnali 2:45-re kitűzött
határidőig.
Visszatekintve úgy tűnik, már-már túl jól is sikerült a művelet.
Másfél órával a hajóraj indulása után a HMS Imperial kormányműve
beragadt. Irányíthatatlanul körözni kezdett, s majdnem legázolta azt a
caique-ot, amelyiken Mike Cumberledge és Nicholas Hammond utazott –
történetesen ugyanabba az irányba menekültek.29 A Hotspur Rawlings
tengernagy parancsára visszafordult, átvenni az Imperial személyzetét és
utasait akik főként a „Black Watch” zászlóaljából és különféle ausztrál
egységekből kerültek ki. Az Imperial parancsnoka kiadta az utasítást:
mindenki sorakózzon fel a hajó oldala mentén, és amint egy szintbe
kerülnek a melléjük álló Hotspur fedélzetével, ugorjanak át a másik
rombolóra. Egy csapat ausztrál katonát, akik öntudatlan részegre itták

29
A Dolphin motorja teljesen felmondta a szolgálatot, ezért Cumberledge és
Hammond Canea kikötőjében, közvetlenül a város eleste előtt, kalóz módra
lefoglalt egy másikat, és elhajózott keletre, Heraklion felé. Két nappal később a
Líbiai-tengeren megtámadta őket egy Messerschmitt. Cumberledge
megsebesült unokatestvére, Cle és Saunders matróz elesett. Amikor a Szollúmi-
öbölben partot értek Hammond a part fölött megjelenő füstpamacsokból rájött,
hogy a frontvonal felé tartanak: ezért keletnek fordulva folytatták útjukat
Mersza Matruh-ig, ahol a haditengerészet hősként fogadta őket.

[231]
magukat, hátra kellett hagyni a hajó mélyén. Amint mindenki tudott
ugrani, átkerült a fedélzetére, a Hotspur teljes gőzzel eltávolodott, majd
több torpedót lőtt az Imperial oldalába, és sorsára hagyta, hadd
süllyedjen el. A rajra hagyott ausztrálok vele süllyedtek.
A hajóraj többi egysége időközben tizenöt csomóra [28 km/h]
csökkentett sebességét, hogy bevárja a túlterhelt Hotspurt. Rawlings
hajói addigra már több mint egy órás késést gyűjtöttek. Még mindig
meglehetősen távol jártak a Kászoszi-csatorna legszűkebb részétől és
Szkarpantó szigetétől, amelyen ellenséges repülőtér működött. „Így
történhetett meg – írta az egyik, a zászlóshajón tartózkodó tiszt –, hogy
pirkadatkor még mindig az Égei-tengeren jártunk, s amikor a nap hat
órakor felkelt, mi még csak akkor fordultunk dél felé. A kelő nap
sugaraiban kirajzolódtak a támadók első hullámának körvonalai.”
A bombázás, amelyet hat Stuka kezdett el, hullámokban indított
támadásokkal hat órán át folytatódott. Elsőnek a Hereward rombolót
találták el. Kénytelen volt irányt változtatni, hogy parancsnoka
megpróbálja Krétán partra futtatni, Az Oriont aznap délelőtt kétszer
támadták. Két telitalálatot kapott, és hat vagy hét közeli mellé alaposan
megrongálta a vízvonal alatt a hajótestet. A két bomba átütött három
fedélzetet, amelyekre az ezer katona többségét bezsúfolták – a kalkuttai
fekete lyukra emlékeztető viszonyok közé. A bombák okozta pusztítás
maga a pokol hadi változata volt: 260-an meghaltak, 280-an súlyosan
megsebesültek. Azok a tiszthelyettesek, akik a veszélyt önként vállalva a
fedélzeten maradtak, hogy tizennyolc Bren tüzével erősítsék a hajó
légvédelmét, szerencsésen választottak. „Kölyökkorom óta – írta ugyanaz
a tiszt az Orionon átéltekről – mindig sokat töprengtem, milyen érzés
lehetett részt venni a könnyűlovasság támadásában. Most már tudom.”
A repülőgépek a Didót is koncentrált támadás alá vették. Két
bomba sorban csapódott be. Az első elpusztított egy lövegtornyot, a
második kicsivel hátrébb áttörte a fedélzetet, és a katonákkal telezsúfolt
kantinban robbant. Több mint százan haltak meg, vagy a légnyomás
végzett velük, vagy a tűz, vagy akkor fulladtak meg, amikor muszáj volt
vizet szivattyúzni a hajótestnek abba a rekeszébe, nehogy a tűz
átterjedjen egy közeli lőszerkamrára.
Amikor aznap este a megnyomorított hajók bevánszorogtak
Alexandria kikötőjébe, a „Black Watch” egyik dudása egyetlen
reflektorral megvilágítva kiállt a parancsnoki hidra, és egy jajongó si-
ratódalt játszott. Férfiak sírtak szégyenkezés nélkül. A heraklioni
csoportosításnak több mint a negyede odaveszett, többségük a tengeren,
nem az ejtőernyősökkel vívott küzdelemben.
Kis csoportokat, amelyekkel megszakadt a kapcsolat, például távoli
előőrsöket, de a knosszoszi hadikórházban fekvő sebesülteket is,
kénytelenségből hátrahagytak. Néhányan, akik a krétai gerilláktól
értesültek a kiürítésről túl későn értek le a kikötőbe. Mások átkeltek az

[232]
egész szigeten, hogy a déli partján az „Argyll” ezred utóvédjéhez
csatlakozzanak.
Jack Hamson, száz emberével fenn az Ida-hegy oldalában, akkor
hallott először a vereségről amikor egy eredetileg Knosszosz közelébe
telepített görög népfelkelő csoport menekülő maradéka elvánszorgott az
állása mellett Hamson nem hitt nekik. Május 30-án a hegymászástól
elcsigázott futár érkezett a Nidai-fennsíkra: „Elmenekültek az angolok
Heraklionból. Elmentek. Hajók jöttek, és éjjel elvitték őket, két
éjszakával ezelőtt. A harcnak vége. Neked most menned kell.” Szatanasz
megerősítette a hírt, és még hozzáfűzte, hogy május 28-án jelentős
létszámú olasz haderő szállt partra a sziget keleti végén, Szítiánál,
Mussolini – hűen önmagához – kivárta, amíg a németek megnyerik a
csatát, csak akkor küldött csapatokat a Dodekániszosz-szigetcsoport
olasz fennhatóság alatt álló szigeteiről, és akkor is Kréta keleti,
legkevésbé harcias lakosságú részére. Olasz torpedóvető-bombázók az
előző héten számos többnyire sikertelen támadásban, vettek részt brit
hadihajók ellen, május 25-én pedig nagy magasságban repülő bombázok
támadták Hierapetra kikötőjét.
*
Rethymnónál Campbell alezredesnek és két ausztrál zászlóaljának
fogalma sem volt ezekről az eseményekről. A kis partra szállító bárka,
amelyet Szúdából küldtek hozzá utánpótlással, május 28-án kora
hajnalban érte el Campbell védelmi övezetét, A hajócska ifjú
parancsnoka, Haig tengerész főhadnagy, nem hozta magával Freyberg
írásos kiürítési parancsát, mert a Layforce érkezésének éjszakáján
Szúdában és a Creforce törzsében is olyan fejetlenség uralkodott, hogy
meg sem kapta, Haig mindössze annyit tudott mondani Campbellnek,
hogy utasítása szerint tovább kell hajóznia a déli parton található
Szphakiába. Campbell, akire súlyos teherként nehezedett a hivatásos tiszt
felelősségtudata, a világért sem mérlegelte volna a Rethymnónál neki
szabott feladat teljesítésének abbahagyását, amíg hivatalos formában nem
utasítják rá. Sajnos, a parancs repülőgépről való ledobására tett kísérlet
többször is kudarcba fulladt.
Haig néhány órával azután érkezett, hogy az egyik Perivólia
környéki német erődített állás elleni támadásban végleg kilőtték az
ausztrálok mindkét harckocsiját. Végül Campbell és Sandover is
kénytelen volt belátni, hogy erejükből nem futja a németek
megfosztására a part menti út feletti ellenőrzéstől. A Szúda felé indítandó
támadás gondolatát elvetették, és Campbell az eredeti parancsnak
megfelelően mereven ragaszkodott a repülőtér védelméhez, nehogy azt
az ellenség vegye használatba.
Ugyanaznap reggel Ringel tábornok feléjük indította útnak a
rendelkezésére álló erők zömét. Az élre Wittmann alezredes 95.
hegyitüzérezredét vezényelte, az 5. hegyihadosztály motorkerékpáros,

[233]
felderítő és páncélvadász-zászlóaljának, illetve osztagának részeivel
megerősítve, a második lépcsőbe osztotta be a 85. és a 141.
hegyivadászezredet. A 31. páncélosezred harckocsijait aznap hajózták ki
Kasztéli Kisszamouban, s bár a gerillák tevékenysége késleltette a
haladásukat, a németek mindent elkövettek, hogy minél előbb
előrevonják őket az élegységek támogatásara. Wittmann-nak parancsa
szerint „megszakítás nélkül üldöznie kellet kelet fele, Rethymno és
Heraklion irányában az ellenséget. Első hadműveleti cél Rethymno, és az
ott harcoló ejtőernyősök felmentése”. Habár Campbell csoportosítása
számara egyet jelentett a katasztrófával, Ringel tévedésének – amit
valószínűleg az okozott, hogy a német felderítés még mindig
megdöbbentően csekély hatásfokkal működött – az volt a
következménye, hogy a tábornok csak a 100. hegyivadászezredet küldte
délnek, a Szphakia felé menekülők üldözésére. Ennek köszönhető, hogy
a szigeten állomásozó brit és nemzetközösségi csapatok zöme
megmenekült.
Másnap, május 29-én este egy görög tiszt figyelmeztette
Campbellt, hogy a britek kiürítették Herakliont, és onnan indulva német
alakulat közeledik kelet felől Rethymnóhoz. Ez alatt Ringel nyugat felől
közeledő hegyitüzérsége kezdte belőni magát a védők állásaira,
motorkerékpáros-osztagai pedig behatoltak Rethymnóba. Ekkor már
erősen megfogyatkozott a védők lőszere és élelme is. Azon az éjszakán
egymást váltó ausztrál katonák a tengerparton állandóan a morzeábécé A
betűjét villogtatták kézilámpával a tenger felé, hátha jönnek a Királyi
Haditengerészet kimentésükre küldött hajói. Másnap reggel a németek
ismét támadást indítottak Rethymnóból a repülőtér felé, amelyet
Campbell alezredes a 261. zászlóalj maradékával védett. Sandover
zászlóalja, a 2./11., hamarosan megpillantotta a közeledő tankok és
motorkerékpárosok hosszú menetoszlopát. A két zászlóaljparancsnok
tábori telefonon értekezett. A part menti úrnál védő századukat máris
fokozatos visszavonulásra kényszerítették a németek, de pontos tüzével
nagyon sikeresen tartotta fel a támadókat. „Vége a játszmának, ausszik!”,
rikoltozták előre angolul a német katonák.
Német repülőgépek korábban a civillakossággal szembeni szigorú
megtorlással fenyegető röplapokat szórtak le arra az esetre, ha folytatják
az ellenállást, és Campbell – nagyon helyesen – kerülni akarta a
fölösleges emberveszteséget. Hivatásos katonaként azonban a
reménytelen helyzetről alkotott nézeteit a hadviselés szabályai határozták
meg, és már a tárgyalásos megadást mérlegelte. Sandover azonban, aki
könyvelőnek tanult, és a háború előtt üzletemberként élt, hitt abban, hogy
minden embernek jár a lehetőség, hogy megpróbálhasson elmenekülni,
tehát felajánlotta, hogy vezeti katonái közül azokat, akik szerencsét
akarnak próbálni a hegyekben. E végső beszélgetésük során a két tiszt
megállapította, hogy nem ért egyet, majd sok szerencsét kívánt
egymásnak. Campbell fogságba esett, míg Sandover, tizenhárom tiszttel

[234]
és harminckilenc tiszthelyettessel és közkatonával, több hónapnyi
hegyvidéki bujdosás után tengeralattjárón át jutott Egyiptomba.
A krétaiak lelki nagyságának igazi mércéje az a még erőteljesebb
nagylelkű barátság, amellyel a csata veszteseit kezelték. Amikor útnak
indult, Ray Sandover üzenetet kapott az egyik önkéntestől, aki a csata
során segítette alakulatát. „Őrnagy, leghőbb kívánságom, hogy ön
megigyon velem egy pohár bort a házamban felszabadulásunk napján.
Engem csak ez éltet.”

[235]
 19. fejezet – Kapituláció
(május 31. és június 1.)
A nagy heraklioni kiürítési művelet, éjszakáján a Királyi
Haditengerészet négy rombolója felvette az első ezer menekülőt
Szphakianál. A kimerült katonákat mindennél hatásosabban mozgatta
meg a félelem attól, hogy otthagyják őket. Égő lábbal de felvonszolták
magukat a Vríszesznél induló hegyi úton. Egyik utolsónak látszó gerinc
követte a másikat, ahogy az út kanyarogva elhagyta azt a vonalat, ahol
már a legellenállóbb növények is átadták a helyet a szürke, kopár
palának. Nyugaton a Fehér-hegyek havas bércei, köztük a Venizelosz-
csúcs, uralták a látóhatárt.
Végül, a hágón túljutva, váratlan látvány volt erőfeszítésük jutalma.
Lábuk alatt terült el Aszkifú-fennsíkja, ez a termékeny, lapos fenekű tálra
emlékeztető táj egység (a katonák a „csészealj” becenevet adták neki),
rétekkel, gyümölcsösökkel, apró szántóföldekkel és több patakkal.
Stephanides ezt a mindössze néhány kilométer átmérőjű menedékhelyet
túl idillikusnak találta ahhoz, hogy ott is folyjon a háború, „A Luftwaffe
– jegyezte fel – még arra is szánt az erejéből, hogy szétlőjön egy rozzant,
a mező szélén elhagyottan álló traktort,”
A Vasey dandártábornok vezette két ausztrál zászlóalj és a 3-as
huszárok három utolsó könnyű harckocsija maga a falu, Aszkifú körül
vonult védelembe, A hágót a 23. új-zélandi zászlóalj szállta meg. Másnap
reggel megint feltűntek a német hegyicsapatok, ám amint rájöttek, hogy
erősen védett állásokba ütköztek, előrenyomulásuk lelassult. Az előző
napi, Babali Hali közelében vívott harc elvette a kedvüket a
kockázatvállalástól.
Most, hogy látszott már a küzdelem vége, ezek a Bad Reichenhall-i
békehelyőrségű 100. hegyivadászezredben szolgáló bajorok és tiroliak
kezdtek gondatlanul viselkedni. Ruházatuk roppant mértékben
eltávolodott az előírásostól. Sokan közülük elhajították a téli
szövetzubbonyt és nadrágot, és helyette zsákmányolt brit trópusi
zubbonyt, inget vagy nadrágot öltöttek ami elkerülhetetlenül zavart
okozott. A legbizarrabb jelmezt azok öltötték magukra, amikor
elfoglalták Aszkifút. Ott kirabolták a legmódosabb házat, amelyben
történetesen egy nemrég összeházasodott pár lakott, és elhozták a
menyasszony stafírungját is. A tiroli katonák úgy döntöttek, a tűző nap
ellen az Idegenlégió kepijén viselt tarkóvédőhöz hasonlóan fogják viselni
az asszonyka hímzett, bőszárú bugyogóit és alsószoknyáit. A
rövidnadrágjukban, izmos lábukon ormótlan bakancsukkal fejükön pedig
a krétai női viselet legszebb darabjaival sokkal inkább az ezred amatőr
kabarétársulatának látszottak mint harcoló alakulat katonáinak.
*

[236]
 Az Aszkifúi-fennsík déli végén nyílt az Imbrosz-szurdok, egy
természeti szépségekben gazdag mély vízmosás bejárata. Waugh XVII.
századi barokk tájképhez hasonlította természetes sziklateraszait, a rajtuk
bizonytalanul kapaszkodva növő fenyőkkel. Az elsőnek érkező
visszavonulók nem Ismertek fel, hogy ez a szurdok kínálja a
biztonságosabb és könnyebben járható utat le a tengerpartra.
Az északról érkező út folytatódott még néhány kilométernyit, majd
hirtelen é véget egy hatalmas, meredeken leszakadó oldalú.
sziklatömbön, amely már a líbiai-tengerre nézett. Ott a bódító fenyő- és
kakukkfűillatban a tenger megpillantása erős, de vegyes érzelmeket
ébresztett a katonákban: megkönnyebbülést, amiért az út végére értek,
félelmet, hogy e purgatórium megjárása után még mindig lemaradhatnak
a hajóról, és rémületet, mert az út végső, hirtelen esésű szakasza alig volt
több a sziklás lejtőn kikoptatott kecskecsapásnál. Körülöttük mindenfelé
gépjárművek roncsai álltak. Ennél keservesebben sohasem érezték,
mekkorát vétkeztek a katonai hatóságok, amikor elmulasztották
összekötni az utat a kikötővel.
Az ausztrálok a Szphakia szomszéd falujába, Komithadeszba való
leereszkedésből „birkahajtó versenyt” csináltak, vagyis „ha egyszer
valaki belépett az áramló forgalomba, egyszerűen nem tudott (és nem is
hagyták) megállni”. A sebesültek, a lesántultak vagy egyszerűen csak
bakancsukat vesztettek számára azonban ijesztő és fájdalmas
megpróbáltatást jelentett a leereszkedés. Egy csapat sebesültet a lejtőn
lepett meg a Luftwaffe. Szerencsére már korábban eldobatták velük a
rohamsisakjukat, hogy a levegőből nézve kevésbé látszanak harcoló
alakulatnak, és a Hadsereg Királyi Egészségügyi Hadtestének egy bátor
tizedese vöröskeresztes zászlót lobogtatva haladt az élükön. A
Messerschmittek pilótái még időben észrevették a zászlót, annak
jeleként, hogy értik, mit jelent, megbillegtették gépük szárnyát, vagy
integettek a pilótafülkéből, és elkanyarodtak.
A Creforce parancsnokságát, ahonnan Morse sorhajókapitány a
kiürítés szervezése közben Alexandriával a kapcsolatot tartotta, az út
vége alatt a sziklafal egyik barlangjába telepítették. Geoffrey Cox szerint
az üreg leginkább „a Küklopsz-monda díszletére emlékeztetett”.
Freyberg oda rendelte magához Puttickot, hogy a sziget elhagyására
utasítsa, ugyanis az utóvéd vezetését Westonra bízta, s így a hadosztály-
parancsnokság fölöslegessé vált. Puttick május 29-én, csütörtökön, a
naplemente utolsó fényében érkezett meg a tisztjeivel. Tisztelgett
Freybergnek, és kijelentette: „Mi minden tőlünk telhetőt megtettünk.
Mindent, amit csak tudtunk”.
*
Freyberg azt is eldöntötte, hogy a saját törzsét is elküldi, Csakhogy
aznap reggel kellett találni egy futárt, aki elviszi Vasey
dandártábornoknak, az ausztrál utóvéd parancsnokának szánt

[237]
parancsokat, tehát a Creforce-parancsnokság alacsonyabb rendfokozatú
tisztjei sorsot húztak. A vesztes, Geoffrey Cox, bizonyosra vette, hogy
ezzel hadifogolytáborra ítéltetett, de hála egy segítőkész ausztrálnak,
akivel a lejtő „legfelső emeletnek” nevezett tetején hozta össze a
jószerencse, talált egy üzemképes gépkocsit. Ennek köszönhetően tudott
ismét leereszkedni az Aszkifúi-fennsíkra átadni a parancsokat, átvenni az
átvételi elismervényt, és még éppen időben visszatérni bajtársaihoz, s
végül felszállhatott a törzs és a brit katonai misszió személyi
állományával az ausztrál HMAS Perth cirkálóra.
Azon az éjszakán, május 29. éjszakáján, került sor a legnagyobb
tömeges evakuációra. King ellentengernagy zászlóshajójával, a HMS
Phoebe, valamint a Perth, a Calcutta és a Coventry cirkálóval, három
rombolóval és HMS Glengyle kommandó-csapatszállító hajóval,
amelynek partra szállító naszádjai felbecsülhetetlen szolgálatot tettek. E
hajók összesen több mint 6.000 katonát vettek fedélzetükre.
Azok között, akik azon az éjszakán felszálltak a Perthre többek közt
Stephanides és Michael Forrester is ott volt. Hat hónappal később
értesültek a cirkáló pusztulásáról: a Jáva-tengeren teljes személyzetével
együtt elsüllyesztették a japán bombázók. A hajó belsejében az új-zélandi
tisztek, felháborodva fedeztek fel egy csapatnyit azokból a
kommandókból, akiknek az utóvédben kellett volna harcolniok, de
valahogy áttekinthetetlenül bonyolulttá és tisztázhatatlanná vált az a
kérdés, hogy ki kapott parancsot a maradásra, és ki engedélyt a távozásra.
)
Magát Freyberget és a különféle magasabb parancsnokságok még
Krétán maradt tisztjeit másnap éjjel két Sunderland repülőcsónak
szállította el.
*
Amikor május 30-án reggel az 5. új-zélandi dandár leereszkedett a
meredek lejtőn, Hargest dandártábornokban – aki akárcsak Puttick, és
maga Freyberg, több eltökéltségről és józan ítélőképességről tett
tanúbizonyságot a visszavonulás, mint a csata alatt – meghűlt a vér az
odalenn talált, csapattestüktől elszakadt katonák nyomorúságos állapota
láttán. A hadtáplépcsők népének még mindig több ezer tagja tengődött –
a katonai rendet nem is színlelve – koplalva és szomjazva a vízmosások
oldalába vájt üregekben és természetes barlangokban, mint a parti
fecskék. Nappal állandóan pánikba estek valamitől, különösen, ha
repülőgép közeledett, éjjel pedig a fogyatkozó élelmiszerkészleteket
fosztogatták, és vizet igyekeztek szerezni, Amikor az első éjszakán,
május 28-án, elszállították a sebesülteket, ebből a tömegből egyesek
megpróbáltak közéjük vegyülni. Sértetlen fejükre kötést raktak, de a
valódi sebesültek ordítozni kezdtek velük, erre legtöbbjük szégyenkezve
eloldalgott. A kiürítés irányítói érvénybe léptették azt a parancsot, amely
szerint csak szervezett alakulathoz tartozó katonákat vehettek fel a hajók,

[238]
a csellengők tehát attól kezdve minden beosztás nélkülinek látszó,
magányos tisztnek rimánkodtak, alakítson belőlük csoportot, álljon az
élükre, és vezesse el őket a behajózási pontra. Az új-zélandiak feltűzött
szuronyú katonákból állítottak fel kordont, hogy biztosítsák, elsőnek a
harcoló csapatok távozzanak. Hargest később ezt írta: „Szilárdan
eltökéltem: mi viseltük a terhet mi dandárként fogunk hajóra szállni, és
senki nem fog megállítani,”
Hargest elszántsága dacára nem volt egyszerű eldönteni, ki menjen,
és ki maradjon. A tiszteknek elsőbbség járt azon az alapon, hogy
Egyiptomba visszatérve szükség lesz rájuk a zászlóaljak
újjászervezésében. És kora délután kiadtak a parancsot: „Valamennyi
egység törzsét be kell hajózni ma este”. Ez után minden zászlóalj
megkapta a behajózható tiszthelyettesek és katonák kvótáját.
A délután későbbi szakaszában hirtelen lövöldözés tört ki. Egy
huszonkét főnyi hegyivadász osztag behatolt a meredély nyugati oldalán
a Szphakiai-szurdokba. Egy századnyi új-zélandi helyükhöz szögezte
őket, míg Charles Upham, bár a vérhas alaposan legyengítette, egy
szakasszal kerülő úton megmászta a németek mögötti magaslatot, majd
fentről megsemmisítette az ellenséget.
Amikor leszállt az éj, a csellengők megpróbáltak a sötétség leple
alatt elosonni a csónakok megrohanásának megakadályozására felállított
fegyveres őrség mellett. Amikor pedig a távozásra jogosult katonákat zárt
csoportokban levezették a partra az utolsó útszakasz mellett végig ott
álltak azok, akiknek nem sikerült feljutni a hajókra. „Egyesek
fennhangon könyörögtek – írta Kippenberger –, a legtöbb hidegen
bámult, rajtunk pedig keserves szégyenérzet lett úrrá”. Néhányan erővel
vagy ügyeskedve megpróbáltak beszivárogni valamelyik menetoszlopba,
de vad dühvel félrelökték őket. A maori különítmény Thompson
géppisztolyokkal és egy zsákmányolt Lügerrel felszerelt utóvédet állított
ki, s ezt a fegyverhasználatra is feljogosították, ha a szükség úgy hozza.
Jó néhány tiszt sem viselkedett különbül, mint a csellengők, még ha
módszereik kifinomultabbak is voltak. Myles Hildyard felismerte a
sötétben egy etoni évfolyamtársának összetéveszthetetlen hangját. Az
úriember azt állította, ő „behajózási tiszt”, és követelte, hogy az őrség
engedje át.
A csak magukra gondolókkal ellentétben számos katona dacolt
azzal a paranccsal, hogy a hordágyon fekvő sebesülteket hátra kell
hagyni, és mindent elkövetett, hogy valahogy átlopja sebesült bajtársát a
kordonon.30
*

30
Az első éjszakán, május 28-án, a HMAS Napier ausztrál romboló 6 tisztet, 260
főnyi legénységi állományú katonát, 3 nőt, 1 görögöt, 1 kínait, 10 hajótörött
kereskedelmi tengerészt, 2 gyermeket és 1 kutyát jelentett „fogásaként”.

[239]
 A Szphakia szűk kikötője melletti nyílt partszakaszról jócskán
benyúlt a sziget belseje felé a partra szállító naszádokra várakozók sora.
A remény és a félelem a szerint nőtt vagy csökkent, hogy a csoszogva
előrearaszoló emberek sűrű sora haladt, vagy megtorpant éppen. Úton
Kréta felé a rombolók közül kettő visszafordulni kényszerült, tehát
kevesebb katonát hajózhattak be. Egy új-zélandi tiszt leírta az általános
örömöt, amikor meghallották a sötétben „a kulturált darthmouthi
akcentusú” hangokat, amint azt kiáltozzák: „Gyerünk! Gyerünk!
Mozgás!”, ám azon az éjszakán mindössze 1.500 embert vettek fel a
hadihajók.
A szárazföldön uralkodó káosz után mindenki mélységes
megkönnyebbüléssel élte meg a haditengerészet hatékonyságát. A
tengerésztisztek nyugodt hangon kiadott parancsai újjáélesztették az
elfelejtett bizalmat a vezetőkben, és a Királyi Haditengerészethez képest
a Hadsereg hirtelen nagyon amatőrnek tűnt. A végsőkig kimerült, éhező
katonáknak nehéz feladatot jelentett felkapaszkodni a hajók oldalán
leengedett mászóhálón, ezért a tengerészek kihajoltak fentről, és az
ingüknél fogva húzkodták fel őket.
Egyesek ugyanazon a hajón találták magukat, amelyiken
Görögországba utaztak, vagy amelyik onnan menekítette ki őket. A
matrózok nagy bögre kakaót és konzerv marhahúsos szendvicset
nyomtak mindenki kezébe, pontosan úgy, mint az előző kiürítéskor. A
HMS Napierre beszállt Kippenberger észrevette, hogy az egyik ausztrál
zászlóaljparancsnok az adjutánsával feljött a fedélzetre de rájöttek, hogy
a zászlóaljukat nem hajóztak be, mire sietve visszatértek a szárazföldre.
A veszély azok számára sem ért véget, akik útra keltek Michael
Forrester aki május 30-án ott volt HMS Perth fedélzetén, amikor a
cirkálót eltalálták, rádöbbent, mit jelent a légitámadás egy nyílt tengeren
tartózkodó hajó személyzetének. „Édes Istenem, azoknak a
tengerészeknek az arca lenn, a hajó belsejében!”, jegyezte meg utóbb.
Kippenberger is arra a következtetésre jutott hogy kellemesebb a
szárazföldön, mint hajón”.
Május 31-én napkeltekor King ellentengernagy ismét kifutott
Alexandriából két cirkálóval, a Phoebe-vel és az Abdiellel, valamint két
rombolóval. A Wavell-lel tartott értekezlet után Cunningham úgy
döntött, megkockáztat még egy kiürítő vállalkozást Krétán, pedig a
földközi-tengeri flotta erejét mát a sziget védelmének támogatása is
komolyan leapasztotta. „A haditengerészetnek három évbe telik egy új
hajó megépítése – jelentette ki Cunningham. – Ha új hagyományt kell
építenünk, az háromszáz évbe fog telni. A kiürítés folytatódik.”
A Királyi Haditengerészet joggal volt büszke a munkájára. A
földközi-tengeri flotta hajóinak tiszti étkezdéiben akkoriban így hangzott
az egyik legnépszerűbb pohárköszöntő: „A három haderőnemre, a Királyi
Haditengerészetre, a Királyi Légi Reklámszövetségre és az

[240]
Evakuáltakra!” Az utolsó erőfeszítés keretében King tengernagy hajóraja
június 1-jén hajnali három órakor hagyta el Krétát, majdnem 4.000
emberrel. Ők épségben visszaértek, de a fedezésükre kiküldött HMS
Calcutta légvédelmi cirkálót Alexandriától kevesebb mint száz mérföldre
[180 km] elsüllyesztették.
Egyiptomba érkezve a legtöbb katona kábán csoszogott le a
hajóhídon, még mindig a hegyek között elszenvedett megpróbáltatásoktól
elcsigázva. Egyes zászlóaljak azonban szabályos alakzatba sorakoztak a
rakparton, a jobb oldalra kiállított jelző katonákkal, meg minden, majd
olyan tartással vonultak el a kikötőből, hogy még véletlenül se látszanak
vert hadnak.
Valószínűleg még több katonát is ki lehetett volna menteni, de ez
csak visszatekintve egyértelmű. A haditengerészet akkor úgy vélte, erős
holdfényben a hajók éjszaka is ugyanolyan sebezhető célpontjai lettek
volna a zuhanóbombázóknak, mint a közeledő nyárközép hosszú
nappalain. Cunningham azonban – annak ellenére, hogy megkapta az
Ultra-jelentéseket – nem értesült arról, hogy ebben az utolsó időszakban
erőteljesen csökkent hajói fenyegetettsége, mert a német VIII.
repülőhadtestet átcsoportosították a Barbarossa-hadművelethez.
*
Szerzők sora csapott nagy hűhót a körül a tény körül, hogy a
hátrahagyott 5.000 katona között nem akadt alezredesnél magasabb
rendfokozatú, és hogy a tisztek sokkal nagyobb arányban jutottak ki
Krétáról, mint a közkatonák.
Jack Hamson, akit az „Argyl”-ok egyik csoportjával fogtak el
Tumbaki közelében a hadifogoly érthető frusztrációjának adott hangot.
„Az egész ügy egyik legocsmányabb részlete az volt – írta –, hogy
nyilvánvalóan az a nézet érvényesült, mely szerint a magas rangú tisztek
különös értéket képviselnek, különös kötelességük menteni magukat,
hogy nem elkötelezettjei teljesen és személyesen az általuk éppen
vezetett hadműveletnek, hanem egyszerűen csak minden tőlük telhetőt
kell elkövetniük, és mindig kapnak lehetőséget, hogy legközelebb máshol
újra próbálkozzanak. Habár a két eset nem teljesen összemérhető,
valószínűleg a haditengerészet hagyománya a helyesebb, mely szerint
katasztrófa után a parancsnokot utolsónak kell kimenteni. Akadt néhány
tiszteletre méltó kivétel – ezeket éppen a ritkaságuk tette különösen
feltűnővé –, de az esetek döntő többségében nem annyira az önmérséklet,
mint sokkal inkább az elsőbbségért való gyalázatos és méltatlan
tülekedés tanúi lehettünk. A megmenekülés kiváltságát a rendfokozat és
a rangidősség alapján követelték maguknak.”
Freyberg, a tábornok, aki a végsőkig kitartott Görögországban,
amíg meg nem győződött róla, hogy utolsó katonája is kijutott, ismét
maradt, amíg csak tudott. Az ő kijuttatásához Egyiptomba már csak azért
is elsődleges érdek fűződött, mert beavatták az Ultra-titokba. Ráadásul
[241]
szükségtelen propagandagyőzelemhez juttatta volna a németeket, ha egy,
az ő hírnevével rendelkező katonai vezetőt hagynak fogságba esni. Inglis
dandártábornok felajánlotta, hogy marad, de Freyberg „élesen
elutasította” ezt a gondolatot. Nehezen eldönthető kérdés, hogy
Westonnak vagy Laycocknak kötelessége lett volna-e maradni.
Nyilvánvalóan csekély gyakorlati haszonnal járt volna megadni az
ellenségnek a magas beosztású parancsnokok elfogásából fakadó
elégtételt, és a Brit Hadseregen belül egy hajó parancsnokának egy
zászlóaljé vagy ezredé felel meg, nem pedig egy seregtesté. Az erkölcsi
kérdés azonban mindezek leszögezése után is nyitva marad, különösen,
mert egyesek önző cselekedetei igencsak éles ellentétben állnak azoknak
a csapattiszteknek, tiszthelyetteseknek és közkatonáknak az
önfeláldozásával, akik mások helyett önként vállalták a maradást.
Főként Evelyn Waugh (a Layforce felderítő tisztje) naplójának és
Tisztek és Úriemberek (Officers and Gentlemen) című regényének
köszönhetően ebben a kérdésben Laycock ezredesre, az utóvéd
parancsnokára összpontosult a legnagyobb figyelem. Május 30-án este,
közvetlenül a szigetről való távozása előtt, Freyberg közölte Laycockkal:
„Ön érkezett utoljára, tehát ön távozik utolsónak!” A Weston tábornok
által, május 31-én délután tartott utolsó tanácskozáson ezt az utasítást
megerősítették. Ennek a megbeszélésnek a tartalmát Evelyn Waugh
örökítette meg a Layforce hadműveleti naplójában: „Végső parancsok a
CREFORCE-tól a kiürítésre (a) LAYFORCE állásai nem az utolsó
emberig és az utolsó töltényig tartandóak, hanem csak a többi harcoló
alakulat visszavonulásának fedezéséhez szükséges ideig. (b) Elöljáró
parancsnokság utasítása előtt nincs visszavonulás. (c) LAYFORCE többi
harcoló alakulat után, de a csapattestüktől elszakadtak előtt hajózandó
be”. Ugyanazon a napon, valamivel később azonban Laycock közölte
törzsfőnökével, Freddie Grahammel, hogy Weston tábornok a következőt
mondta neki: „Önnek, a törzsének, és annyi katonájának, amennyit csak
ki tud vonni, muszáj ma éjjel elmennie – az én törzsem gondoskodik
róla.” Az ezredes azt állította erre az után került sor, hogy az egyik
vezérkari tiszt az értekezleten közbeszólt: „Laycocknak van még a
dandárjából két zászlóalja Egyiptomban.” Elég nehéz elképzelnünk, hogy
Weston törzséből bárki kiáll a Layforce-nak adandó elsőbbség mellett
amikor még a saját tengerészgyalogos-zászlóaljaik is elszállításra vártak.
Egy valószínűbb változat szerint Laycock valamikor kora este,
jóval a barlangban megtartott tanácskozás után, kapta el Westont és
akkor vette rá a Layforce dandárparancsnoksága távozásának
engedélyezésére. Magánbeszámolójában Waugh azt írta: „[Weston]
először Bobot bízta meg a feladattal [a kapitulációval], de később
rádöbbent ostobaság egy első osztályú embert feláldozni erre és mást
választott helyette [Colvint]”.

[242]
 Röviddel naplemente után Graham Laycock parancsára jelentkezett
a Creforce-parancsnokság barlangjában. Ott találta Weston tábornokot és
Colvin alezredest.
Weston tábornok megkérdezte, van-e papírom. ceruzám és indigóm – igen
figyelemreméltó módon igennel tudtam válaszolni, hála a régi barátnak, a
Hadsereg 153-as jegyzettömbjének (Army Book 153), amelyet a hátizsákomban
hordtam. Válaszomat hallva Weston tábornok közölte: „Üljön le arra a bőröndre,
és írja le a levelet, amit lediktálok. Készítsen három példányt.” Ez után nem mást
diktált le, mint Kréta kapitulációját! A levelet rövid hadműveleti parancs
formájában fogalmazta meg, annak a tisztnek címezve, akiről korábban már
elmondtam, hogy (beszámolómban) végig azonosíthatatlan marad [azaz
Colvinnak]. Utasította, hogy másnap hajnalban menjen előre az első vonalba, és
kapituláljon az ellenség előtt. Weston tábornok elvett kettőt az általam készített
másolatok közül, egyet áradott az illető tisztnek, a másikat pedig zsebre tette e
szavakkal: „Nos, uraim! Abban a kofferban egymillió drachma van, a sarokban
egy üveg gin, Isten önökkel, és sok szerencsét!” Kiballagott a barlangból, le a
domboldalon, és elnyelte a sötétség. Később az a repülőcsónak menekítette ki,
amelyiket kifejezetten érte küldtek.
Graham ott maradt, s lemondóan bámulta „a nyomorúságos
papírlapot”. Legbaljósabb félelmeit igazolta, melyek azt súgták, az után
az éjszaka után nem lesz már több kiürítő vállalkozás. Összeszedte
magát, és hívta a dandártörzs szolgálatvezető főtörzsőrmesterét. Úgy
döntött, lefoglalják az egyik partra szállító naszádot, és azon kísérlik meg
később a menekülést.
Laycock és Waugh röviddel ez után érkezhetett. Grahamet és bárki
mást, akit a Layforce állományából elértek, levittek magukkal a szphakiai
tengerpartra” és beállítottak az embereket a rombolókhoz kihordó partra
szállító naszádokra várók sorába. Evelyn Waugh 2.00 órakor a
következőt jegyezte be a hadműveleti naplóba:
Felfedezvén, hogy már behajózott a Creforce teljes törzse, tekintettel arra a
tényre, hogy ekkor már minden harcoló alakulat behajózásra alkalmas
pozícióban állt, és nem álltunk érintkezésben az ellenséggel, Laycock, ezds. saját
hatáskörében megparancsolta Young ales.-nek, hogy a katonákat vezesse
Szphakiába a város zsúfolt fő megközelítési útját elkerülő útvonalon, és saját
személyét latba vetve érvényesítse a ho. parancsában lefektetett elsőbbségi
sorrendet.
Ez a változat, bár közelebb áll az igazsághoz, mint a Laycocké,
azért még mindig jó adag hamisság rejlik benne. A délutáni értekezleten
hallottakból Laycock teljes bizonyossággal tudta, hogy Weston és a
Creforce-parancsnokság törzsének még Krétán maradt része azon az
éjszakán távozik. Az ellenséggel az adott pillanatban csak azért nem
álltak éppen harcérintkezésben, mert a németek kerülték az éjszakai
harcot: kisebb hegyivadászosztagok addigra már körülvették a hídfőt, és
maga Waugh is rögzítette, hogy alkonyatkor tüzelést észlelt. A
legfontosabb állítás – az, amely szerint minden harcoló alakulat
behajózásra alkalmas helyzetbe került – vitán felül valótlanság volt. A
tengerészgyalogosok és a 2./7. ausztrál zászlóalj még nem érkezett be, és

[243]
a Layforce-nak adott parancs azt kívánta, a kommandók maradjanak
jelenlegi állásaikban mindaddig, amíg ők is biztonságosan nem távoztak.
Laycock nagyjából este 11 óráig nem küldte el az üzenetet
Youngnak, és addigra az ezredes már a dandártörzs állományával a
parton várta a bárkát, amelyik kiviszi őket valamelyik hadihajóhoz.
Laycock önként jelentkezőt kért, de a legtöbb jelenlévő katona azt
mormogta, hogy a bakancsa nem bírná ki az utat. Végül Evelyn Waugh
tisztiszolgáját, Ralph Tanner közlegényt választották a feladatra, mert ő
legalább nem ellenkezett. Azt senki sem tudta megmondani neki, hol
találja meg George Young vezetési pontját, tehát elindult felfelé, a
Szphakiai-szurdok bejáratához. A távolság ugyan nem volt több egy
mérföldnél [1,6 km], de a terep sötétben csak nehezen volt járható,
Tanner tehát a Layforce katonáiért kiáltozva bolyongott az éjszakában.
Végül a „D” zászlóalj egyik embere bevezette a vezetési pont-
barlangjukba, ahol Young ital gyanánt sherryvel kínálta, amit Tanner az
üzenet átadása után boldogan lehajtott. Young azt mondta, megpróbálja
levezetni a partra katonáit, de minden bizonnyal úgy gondolta, nem
maradt már annyi idő, hogy az első állásokban tartózkodó k is időben
leérjenek a tengerpartra. Tanner távozott a Laycocknak küldött válasszal.
A barlang előtt eszébe jutott, tényleg jó ötlet volt-e üres gyomorra sherryt
inni, és ledugta torkán az ujját. Mire ismét leért a partra, Laycocknak
nyomát sem találta. Tanner úgy legyengült, hogy amikor az utolsó partra
szállító naszád kivitte az egyik rombolóhoz, erejéből nem futotta a
felmászásra a hálón. Egy matróz lenyúlt, megragadta az átlagosnál jóval
magasabb Tanner derékszíját, s miközben így biztatta: „Gyere már,
Colos, baszd meg!”, átemelte a mellvéden, fel a fedélzetre. Laycock
utóbb napiparancsbeli dicsérettel jutalmazta Tannert.
A gyávaság kérdése fel sem merülhet Laycock és Waugh
magatartásával kapcsolatban. A visszavonulás során mindkerten bőséges
bizonyítékát adták félelmet nem ismerő bátorságuknak – Waugh olyan
vakmerően viselkedett, mintha szándékosan kereste volna a halált. Egy
másik probléma tárgyalásakor azonban Graham tett egy érdekes
megfigyelést: szerinte Waugh talán „különlegesen borzadt a fogságba
eséstől”. Ez nagyon valószínűnek látszik, és tökéletesen összeférhet azzal
a – másokat megdöbbentő, ám önmaga számára magától értetődő –
nagyfokú bátorsággal, amelyet Waugh Krétán tanúsított.
Laycocknak is megvolt minden oka azt gondolni, hogy a háborús
erőfeszítés szempontjából több hasznot hajthat Egyiptomban, mintha
marad és hagyja elfogni magát, de amit a megadásról ő maga mondott, az
nem szól éppen mellette. „A parancsom úgy szólt, hogy menjek az
emberekkel, de nem vagyok biztos benne, hogy egy [szárazföldi]
parancsnoknak ugyanúgy kell viselkednie mint egy hajó parancsnokának,
vagyis utolsónak kell távoznia. A tényt, hogy olyan sokak maradtak
vissza, a behajózási partszakasz hibás szervezésének tulajdonítom vagy
inkább a szervezettség teljes hiányának.” Ebben a krétai eseményekről

[244]
készített beszámolóban Laycocknak igaza volt, amikor azzal érvelt, hogy
a kommandó-alakulatok nem alkalmasak utóvédnek. Csakhogy mégis
nekik adták a feladatot, mert ők voltak az egyetlen rendelkezésre álló
friss csapattest, és az alkalmasság hiánya gyönge mentség az érvényes
parancs arrogáns megszegésére.
Végül nem Colvin hajtotta végre a megadást. Úgy tűnik, azon az
éjszakán ő is távozott Laycockkal, Grahammel és Waughgal együtt, bár
ők hárman nem említik név szerint az alezredest. Laycocknak az utolsó
pillanatban valahogy sikerült visszaküldenie George Youngnak Weston
kapitulációs utasítását. Kihúzta Colvin nevét és a helyére ezt írta: „A
szigeten maradt rangidős tiszt”.
Young, aki sztoikus belenyugvással vette tudomásul a rá váró
hadifogságot, sohasem hibáztatta Laycockot. Az pedig, amit egy másik
tiszt vetett fel, hogy azért Youngot hagyták ott, mert „nem tartozott bele
a Fehérek Klubja bandába”, tévedés. Az előkelő társaságból”, vagy
ahogy Waugh nevezte őket, a „dendik” közül kevesen vetődtek Krétára.
Az ilyenek döntő többségükben a „B” zászlóaljban, a korábbi 8-as
kommandóban szolgáltak, amely akkor az Alexandriához közeli Szidi-
Bisr táborban állomásozott, az előrehaladott erkölcsi romlás állapotában.
Evelyn Waugh a krétai összeomlást a brit uralkodó osztály
összeomlásának jelképeként ábrázolta. Hónapokkal később Diana
Coopernak küldött levelében ezt írta: „Az angol nagyon alantas nép. Én
ezt, ahogy korábban éltem, nem tudtam. Immár kívül-belül kiismertem,
és undorítónak találom őket.” Egy tucatnyi évvel később, amikor a
Tisztek és úriembereket írta, Ivor Claire-nek, annak a lovas testőrtisztnek
a személyében alkotta meg ennek az árulásnak a jelképét, aki Krétán
cserbenhagyja a katonáit. Amikor 1955 júniusában kiadták a könyvet, így
szólt az ajánlása: „Sir Robert Laycock vezérőrnagynak, KCMG, CB,
DSO. Amilyennek lenni minden fegyver alatt szolgáló férfinak vágynia
illene”. Ezt meglátva Ann Fleming a következő táviratot küldte
Waughnak: „Vélelmezem, Ivor Claire-re alapozott Laycock-ajánlás
ironikus”. Waugh válaszát Fleming „igazán hevesnek, de nem teljesen
színleltnek” találta.
Waugh egyebek között ezt írta: „Távirata elborzaszt.
Természetesen nincsen valószínű összefüggés Bob és Claire között, Ha
Ön bárhol ilyesmit akár csak szóba hoz, az gyönyörű barátságunk végét
jelenti... Isten szerelmére, tegyen mar le erről, a Bob=Claire
gondolatról... Egyszerűen pofa be Laycockról, bassza meg, E. Waugh”.
Naplójába az író ezt jegyezte fel: „Azt válaszoltam, ha egyetlen, e
kegyetlen tényre utaló gyanút csak ellehel akkor vége a barátságunknak”.
A „kegyetlen tény” kifejezés nem éppen eloszlatja a gyanút. És
még ha az Ivor Claire nevű regényhősben nem is egyetlen konkrét
személyt teremtett újra az író, az azért egyértelműen kiderül, hogy
Waugh úgy érezte, a vitéz katonák társaságáról általa teremtett mítosz a

[245]
kezdet kezdetétől elárultatott. Végtére is a 8. kommandó eredeti
tisztikarából mindössze ő és Laycock ment el Krétára. A Tisztek és
Úriemberekben Waugh úgy menti meg Tommy Backhouse-t (a
Laycockra leginkább hasonlító szereplőt) az erkölcsi fertőtől. hogy
belenyúl a történetbe, és Backhouse leesik a Krétára tartó hajó egyik
belső lépcsőjén. Waugh utóbb váltig állította, hogy a tisztek becstelenül
és méltatlanul viselkedtek Krétán, például sokan felültek a
gépjárművekre, és hagyták a sebesülteket gyalogolni. A becstelenség
fokát persze nehéz mérni. A visszavonulás csaknem totális bomlásában
sor került kétségtelenül szánalmas és szégyenletes eseményekre, ám ezek
aránya az egészen belül mindvégig csekély maradt, különösen a
csapattisztek körében. A Layforce-on belül Colvin alezredes ugyan
összeroppant, és Stewart őrmester beszámolója szerint az ő zászlóaljában
az egyik főhadnagy szintén összeomlott, „ismétlődően a krónikus
ideggyengeség” jeleit mutatta, de sok más tiszt nyilvánvalóan kiválóan
tette a dolgát. Különösen igaz ez George Youngra és az adjutánsára, a
skót szürkéktől átjelentkezett Michael Borwickra, valamint Colvin
helyettesére, Ken Wylie-ra, akiről maga Waugh is azt mondta, „egy
erőteljes és sikerrel végződő ellenlökés vezetésével helyreállította a
kommandók becsületét”. (Young és Wylie is megkapta a DSO-t.) Preddie
Graham egyértelműen minden lehetőt megtett a katonákért, és Laycock –
a csata alatt – kifejezetten dicséretre méltó vezetői teljesítményt nyújtott.
Csakhogy a megadási parancs továbbhárítása, majd a dandártörzs
menekülése az egyszerű kétségnél erősebb érzést ébresztett Waugh
lelkében. A krétai vereségről alkotott kataklizmaszerű látomása
bizonyosan tartalmaz némi önutálatot is.
*
Mindazok közül, akiket hátrahagytak, Theo Walker alezredes 2./7.
zászlóalja ausztrál katonáinak volt a legtöbb okuk az elkeseredésre.
Miután helyet ígértek nekik a hajókon, ők tartották az utolsó pillanatig a
„legfelső emeletet”, majd rendezetten vonultak le a tengerpartra. Az
összes azon az éjszakán behajózni tervezett alakulat közül rájuk várt a
leghosszabb és legnehezebb út a sötétben. Egy időre bolsiskodó
csellengők állták el az útjukat, és késleltették őket, majd rosszindulatú
tisztek, akik magukat forgalomirányítónak kiadva igazoltatták, és írásos
parancsot követeltek tőlük. Furcsa, hogy az ausztrálok nem léptek fel
akadályozóikkal szemben azzal az irgalmatlan eltökéltséggel, mint előző
éjjel az új-zélandiak.
Nem tudván, hogy a Layforce több mint kétszáz tagja eléjük
tolakodott, türelmesen beálltak a parton a sorba, és vártak. „Akkor jött
mind közül a legnagyobb csalódás – írta később a fogolytáborban
parancsnokhelyettesük. – A felhúzott horgonyláncok csörgése a
távolból.”
Sokan mások, akiket szintén otthagytak, azt hitték, a
haditengerészet másnap éjjel ismét visszatér. Nem ismerték fel, hogy
[246]
küszöbön áll a megadás. Egyeseket azon az éjszakán félrevezettek. Egy
behajózási tiszt azt mondta Jack Smith-Hughesnak, ne aggódjon, mert
„holnap visszajönnek”. Amikor Smith-Hughesnak sok hónappal később,
tengeralattjárón sikerült kijutnia a szigetről, egy kairói étteremben
véletlenül újra találkozott ezzel az őrnaggyal, és szerzett némi elégtételt
magának: közölte vele, mit gondol róla.
Walker ausztráljai között akadtak, akik nem tudták elfogadni a
megadás gondolatát, Amikor másnap reggel fehér zászlót lengető
katonákat láttak, megkérdeztek Walkert, lelőjék-e őket. A parttól
azonban akkor már felhangzott a parancs: mindenki távolítsa el puskája
tölténytárát és zárdugattyúját. Az emberekkel közölték, nem folytatódik a
kiürítés, és azt tanácsolták nekik, a lehető legtöbb fehér rongyot
mutogassák. A legtöbben szétoszlottak vizet és élelmet keresni. Egy
csapat ausztrál leölt egy szamarat, és elkezdte szabad tűzön sütni a belőle
lekanyarított húsdarabokat.
George Young elutasította adjutánsa ajánlkozását, nem hagyta,
hogy elkísérje kapitulálni. Helyette megbízta Borwickot, közölje a hírt a
katonákkal. Amikor azonban Borwick összeszedte őket, elcsuklott a
hangja, olyan közel állt a síráshoz. „Semmi baj uram – mondta egy
tizedes, kezét a tiszt karjára téve. – Tudjuk hogy nem az ön hibája.”
Young magányosan indult el keresni egy német tisztet, akinek
felajánlhatja a megadást. Német helyett azonban Walker alezredessel
hozta össze a szerencse, és mikor felismerte, hogy kettejük közül Walker
a rangidős, átadta neki a parancsot, amelyen Laycock átjavította a
címzést „a szigeten maradt rangidős tisztre”, Walker Komithadesz faluig
haladt az ösvényen, és ott rátalált a 100. hegyivadászezred egyik osztrák
tisztjére.
„Mit csinálsz itt, Ausztrália?”, kérdezte az osztrák angolul.
„Az ember azt is kérdezhetné, te mit csinálsz itt, Ausztria?”,
válaszolta Walker.
„Mi mindnyájan németek vagyunk”, jelentette ki a győztes.
*
Miután lezajlott a formális kapituláció, a hátrahagyottak közül
sokan ismét felkapaszkodtak a tengerpartról a dombokra. „Ott” –
örökítette meg a „Sherwood Rangers” ezredbeli Myles Hildyard a
naplójában – „nekiláttak megfőzni a kevéske maradék elemózsiájukat, és
ezzel foglalkozva üldögéltek ott – magukat hadifogolynak és tökéletes
biztonságban levőnek gondolva –, amikor német repülőgépek jelentek
meg, és beléjük géppuskáztak. A mieink közül is azonnal meghalt egy. A
sebesülteket egy kis templomban helyeztük el, köztük volt a
törzsőrmesterünk, Fountain törzs is, tizenkét golyóval a testében. Később
hallottuk, hogy meghalt. Három németet, akik kiabálva és integetve
előrohantak a fedezékből, hogy elhajtsák a gépeket, szintén agyonlőttek.

[247]
 Mielőtt a hegyivadászok nekiláttak összegyűjteni a foglyaikat, a
kommandótisztek figyelmeztették embereiket, jobb lesz megszabadulni a
„fanni”-juktól a közel-keleti kommandó jelképévé vált, bokszerrel
kombinált markolatú rohamkésüktől), hátha a németeknek kedvük támad
kivégezni a különleges hadviselési erők tagjait. A legtöbbet bedobták egy
kútba.
A spanyol köztársaságiaknak különösen baljós jövőt ígért a
fogságba esés. A németek szinte bizonyosan kiszolgáltatják majd őket
Franco Spanyolországának, ahol az összes többi visszaszolgáltatott
köztársaságihoz hasonlóan – az egyszerű milicistától a népfrontkormány
miniszteréig – rájuk is agyonlövés vár. Szerencsére a zászlóalj
egészségügyi tisztjének Cochrane századosnak, aki a nemzetközi
brigádokban Spanyolországban, támadt egy ötlete: ha kihallgatják őket,
mondják magukat mind gibraltárinak.
*
Egyes katonák megrettentek a hadifogságtól, és megpróbáltak a
vízmosásokon a sziget belsejébe menekülni. Sokan belehaltak a
próbálkozásba. Evekkel később az ellenállás egyik leghíresebb
gerillaharcosa, Manoli Paterakisz, talált rá egy katona csontvázára egy
megközelíthetetlen helyen, amikor törvényellenesen kőszáli kecskére
vadászott. Mások, ugyancsak a kétségbeesés bátorságával, de több
sikerrel, arra alkalmatlan csónakokon a Líbiai-tengernek vágtak neki. A
fegyverletétel után egész nap egy tengeri barlangban rejtőző egyik partra
szállító naszád röviddel sötétedés után vágott neki az útnak, hatvanhárom
fővel a fedélzetén. A hegyivadászok rálőttek a magas partról, de nem
találták el.
*
Rethymnótól, majd Herakliontól indulva Ringel tábornok
hegyiezredei, élükön harckocsikkal és motorkerékpáros lövészekkel,
folytatták a sziget elfoglalását. Ajiosz Nikolaoszon túl, Pahia Ammosznál
élalegységük meglátott maga előtt néhány könnyű harckocsit. A
járművek elhagyottnak látszottak, tehát egy német tiszt előrement,
megvizsgálni őket. Utóbb váltig állította, hogy a harcjárművek olasz
személyzetét a félelemtől reszketve találta a tankok mögött, bár a
németek szövetségeseikről szóló történeteit mindig érdemes
fenntartásokkal kezelni.
Ez az olasz osztag részt vett a május 28-án indított, ellenállásba
nem ütköző, partraszállásban Szitíánál. A keleti Szitía és Lászithi
tartomány olasz megszállását Angelo Carta tábornok „Siena”
hadosztályára bízták – amely meglehetősen sikertelenül küzdött az albán
fronton a krétai 5. hadosztály ellen.
*

[248]
 A Szphakiánál elfogottak számára semmi sem volt olyan kegyetlen,
mint a menetelés vissza Caneába, ugyanazon az embergyötrő úton. Ők
kétszer járták meg a „Via Dolorosát”. A walesi ezred északi partvidéken
fogságba esett katonái számára az jelentette az egyetlen vigaszt, hogy
legalább ettől a visszaúttól megkímélte őket a sors.
Az egyik német propagandafotó emberekből álló százlábút mutat,
amelyik libasorban kígyózik a tájban, ameddig a szem ellát. Sokan azok
közül, akiknek szétrongyolódott a bakancsa, mindössze kartonpapírból
kivágott talpat tudtak rongyokkal a lábukra kötözni. Azon kívül, amivel a
falusiak kínálták őket az út mentén, alig akadt ennivalójuk. Sokan egy
teljes hét alatt mindössze egy doboz konzervhúst és néhány kétszersültet
ettek.
Menet közben a távolban időnként felhangzó lövöldözés zaja némi
vigaszt nyújtott azoknak, akik az előző évben Heraklionban jártak az 50.
közel-keleti kommandóval, és John Pendleburyvel dolgoztak. Nem
tudván Pendlebury haláláról, biztosra vették, hogy az ő gerillái harcolnak
ott, pedig valószínűleg a krétai franc tireur-ök ellen megtorlást
végrehajtó német kivégzőosztagok sortüzeit hallották.
A Caneától nyugatra, a tábori kórház területén berendezett
hadifogoly táborban siralmas állapotok uralkodtak, főként a német
katonai hatóságok érdektelensége miatt. A foglyok őrzésére beosztott
ejtőernyősök, miközben tisztjeik a végleges veszteségjelentések
összeállításával és az elesettek hozzátartozóinak küldött részvétnyilvánító
levelek megírásával vesződtek, szívesebben töltötték az időt –
olívaolajtól csillogó testtel – a tengerpart n napozva. Pucér fürdőzésük
megbotránkoztatta a társas együttlét dolgaiban alapvetően konzervatív
krétaiakat akik a meztelenkedésben szándékos sértést láttak, a győztes
gőgjének pökhendi megnyilvánulását. Az őrök nemtörődömsége
szerencsére lehetővé tette, hogy a brit hadifoglyok kijárjanak a táborból
és élelmet szerezzenek a falusiaktól, sőt néhányuknak még a
visszavonulás kezdetén hátrahagyott személyi holmijukat is sikerült
visszaszerezniük.
A sebesültek életben maradása attól függött, milyen gyorsan
szállítják őket légi úton Athénba. Sandy Thomast, akit Galatásznál lőttek
meg el kellett távolítani a többi sebesült közül, mert lába már bűzlött az
üszkösödéstől. Mindenki megdöbbenésére mégsem veszítette el alsó
végtagját. Thomas azért ért még időben Athénba hogy ott sikeres
műtéttel megmenthessék a lábát, mert remekül működött a Maleme
repülőteréről Junkers 52-es szállító repülőgépekkel fenntartott légihíd,
Sok fogoly megszökött a táborból, tovább duzzasztva a hegyi
falvakban, krétai családoknál bujkáló csapatuktól elszakadt katonák
amúgy is nagy számát, Myles Hildyard és egy tiszttársa, a „Sherwood
Rangers” ezredbeli Michael Parrish, bujkálás helyett inkább a caique-kal
végrehajtott átkelést választotta az Égei-tengeren, Törökországba, A

[249]
véletlen rendkívüli játékának köszönhetően eljutottak éppen arra a
lakatlan szigetre, ahol a Kalanthe elsüllyedt. Egy nappal az után érkeztek,
hogy halászok rátaláltak két holttestre, valamint a Sir Michael Palairet és
II. György király levelezését tartalmazó fémdobozra. Hildyard eltemette
a két halottat – az egyik brit egyenruha maradványait, és pecsétgyűrűt
viselt. Majdnem ötven esztendővel később Hildyard találkozott Harold és
Nancy Caccia-val, és együtt arra a végkövetkeztetésre jutottak, hogy akit
1941-ben eltemetett, csakis Nancy fivére, Oliver Barstow lehetett, akinek
a tetemét a robbanás után nem találták meg. Amikor Hildyard és Parrish
végül elérte Törökországot, a dobozt az iratokkal eljuttatták az ottani brit
követségnek.

[250]
 20. fejezet
Kairó és London
Kréta után a visszatérés Egyiptomba egy valóságtól elszakadt
normalitásba való visszatérést jelentett. E jelenség sok formában
jelentkezett, személyesben és hivatalosban egyaránt. A harcban alaposan
megviselt Perth cirkálón Alexandriába érkező Michael Forrester elcsípett
egy Kairóba tartó vonatot, és aznap délután már a Gezira klubban teázott,
a főparancsnokság – kiválóan szabott egyenruhájuk miatt
gabardindisznóknak csúfolt – vezérkari tisztjeitől körülvéve. „Íme, Kairó,
pontosan ugyanúgy, ahogy otthagytam.”
Stephanides gyorsan rájött, hogy a lelketlen katonai bürokrácia
malmai továbbra is ugyanúgy őrölnek. Mindazokat, akik a görögországi,
majd utóbb a krétai expedíciós haderőben szolgáltak, hivatalosan
értesítették, hogy a teljes időre, amit Egyiptomon kívül töltöttek,
megvonják tőlük a gyarmati pótlék nevű zsoldkiegészítést. Cseppet se
meglepő módon virágzott a fekete humor. Elterjedt, hogy különleges
evakuációs érdem érmet fognak osztani, ezzel a felirattal: EX CRETA.
Londonban a humor, bár szintén fekete, de léhább volt. Az
összeomlásra használt divatos új szónak a „dégommage-t” választották,
és a társasági éles elmék azzal álltak elő, hogy a BEF mozaikszó helyes
feloldása nem a British Expeditionary Force (Brit Expedíciós Haderő),
hanem a Back Every Fortnight (Vissza Minden Két Hétben). A könnyed
komolytalanság azonban nem tudta elpalástolni az attól való mélységes
szorongást, sőt félelmet, hogy Nagy-Britannia akár el is veszítheti a
háborút. Görögország bukásától eltekintve áprilisban súlyos
légitámadások érték Londont, május 10-én egy bomba még az Alsóházat
is el találta, s ugyanakkor Rommel már egész Líbiát fenyegette. A
bulvársajtó tele volt hajmeresztő történetekkel arról, hogy Hitler a
közeljövőben légideszant-inváziót fog indítani Nagy-Britannia ellen. A
Bismarck csatahajó elsüllyesztése az Atlanti-óceánon pedig korántsem
feledtette a sokkot, amit a legközismertebb brit hadihajó, a HMS Hood
csatacirkáló pusztulása okozott.
A krétai összeomlás a résztvevő csapatok létszámához képest
aránytalanul nagy hatást gyakorolt a brit és a világközvéleményre. Ha
pedig Churchill egyik fő stratégiai célja Görögország támogatásával az
amerikai közvélemény megnyerése volt, akkor próbálkozása bizony
inkább a kívánttal ellentétes eredményt ért el. „Az USA reagálása a Kréta
körüli haditengerészeti veszteségeinkre, illetve a Hood elvesztésére
nagyon kedvezőtlen – írta David Eccles Washingtonból a feleségének,
Sybilnek. – Miért félnek jobban a haláltól, mint a vereség
következményeitől?” Az asszony azt válaszolta, hogy a krétai epizód
„elviselhetetlen kételyt ébresztett, hogy vajon egyáltalán jó úton járunk-
e”.

[251]
 Churchill, Kréta védelmének, legszenvedélyesebb híve számára a
sziget elvesztése keserű és személyesen mélyen átélt csapást jelentett.
Ugyanakkor nem kevés kritikát is kapott. Harold Nicolson, aki akkor
éppen a Tájékoztatási Minisztériumban (Ministry of Information)
dolgozott, ezt írta naplójába: A közvélemény a depresszió
hullámvölgyének aljára süllyedt Kréta miatt, mert érzi valószínűleg
megint kikergetnek minket valahonnan. Be kell vallanom, rémisztő ez a
200 mérföldes ugrás. Nem csoda, hogy az emberek azt mondják, ha 200
mérföldről el tudják foglalni Krétát, mi fog történni Nagy-Britanniával,
Churchill Nicolson bosszúságára, azt hitte, ez a közhangulat „pusztán az
Alsóház szokásos aggodalmaskodása”.
Kairóban a brit nagykövet, Sir Miles Lampson miután még a
kiürítés alatt tárgyalt Wavell tábornokkal, ezt jegyezte fel a naplójába:
„Nem hiszem, hogy látta már valaha a mi Archie-nkat ilyen mélységesen
pesszimistának.” Wavellnek külön fájdalmat okozott a saját régi „Black
Watch” ezredbeli zászlóalja által a Herakliontól végrehajtott
visszavonulás során elszenvedett súlyos emberveszteség. Wavell
személyi segédtisztje, Peter Coats pedig Freyberg mélységes levertségére
figyelt fel. „Mikor e sorokat írom, Freyberg tábornok az irodámban,
velem szemben ül. Egy megsemmisítő vereséget szenvedett Góliát, és
majdnem elsírja magát. A mostohafiáról, Guy McLarenről azt jelentették,
hogy elesett a sivatagban. Micsoda hazatérés jutott a szegény embernek!”
Freyberg egyik leginkább csodálatra méltó jellemvonása abban
nyilvánult meg, hogy nem volt hajlandó másokra hárítani a felelősséget.
Ő a Kairóban uralkodó katasztrófa utáni légkört kétszeresen
visszataszítónak érezte. A közmegvetés jelentős hányada a RAF-nak
jutott. Lényegében megismétlődött, ráadásul bővített változatban, a
Görögország elestét követő vádaskodás áradat. A RAF és a Hadsereg
között minden szinten ide-oda röpködtek a vádak és sértések, a földi
katonák és a repülő katonák állandóan összeverekedtek Alexandria
bárjaiban, sőt a nyílt utcán is. Az egyik repülő tábornok leírása szerint a
közel-keleti főparancsnokság „morcos tisztek tömegének tevékenységtől
hangos, leginkább felbolydult méhkasra emlékeztet”. Mindenki –
kommentálta ugyanazt velősebben Peter Wilkinson – kente a szart
egymásra, tetőtől talpig.”
Freybergre azonban rosszabb is várt. Mivel ő maga soha nem is
próbálta, még részben sem, alárendeltjeire hárítani a felelősséget, úgy
érezte, Inglis dandártábornok különösen elárulta, amikor a kiürítés után
azonnal visszatért Londonba, és június 13-án fogadta Churchill. Inglis
dandártábornoknak a miniszterelnök előtt tett szóbeli jelentésében a
bírálat legnagyobb része a közel-keleti főparancsnokságot vette célba, az
előkészületek hiányosságai és a határozott gondolkodás hiánya miatt.
Inglis azonban a csata vezetéséről is kifejtette véleményét.
Messze nem nyugtattak meg [írta másnap Churchill Ismay tábornoknak a
vezérkari főnökök bizottságának szánva], ami azt illeti, ahogyan Freyberg

[252]
 tábornok harcászati szinten a védelmet vezette, bár teljes mértékben figyelembe
veendő a fentiekben kifejtett számos hiányosság. A nyugati szektorban úgy
tűnik, semmiféle ellentámadásra nem került sor több mint 36 órával a légideszant
leszállásának kezdete utánig. Kísérlet sem történt mozgékony tartalék alkotására
a legjobb csapatokból akár csak néhány zászlóaljból. Meg se kísérelték műszaki
akadályokkal használhatatlanná tenni a malemei repülőteret, pedig Freyberg
tábornok tudta, hogy a csatában nem fog légierő a rendelkezésére állni. Úgy
látszik, a védelem teljes koncepcióját állások statikus védelmére alapozták, a
leszálló légideszant-csapatrészek bármi áron való gyors felszámolása helyett.
A csata utóéletének ebben a szakaszában szó sem esett Freyberg
alapvető téves helyzetértékeléséről a sosem volt tengeri invázió
kérdésében, pedig ez a fő oka annak, hogy ő, Puttick és Hargest olyan
hosszú ideig várakozó álláspontra helyezkedett. Akik pedig a Kairóban –
Churchill határozott kívánságára – Salisbury-Jones dandártábornok
vezetésével indított vizsgálatot végezték, nem kaptak jogosítást a
betekintésre az Ultra-felderítési jelentésekbe. Így ez a vizsgálóbizottság
sohasem ismerhette –, fel, miért volt hiábavaló Canea védelme május 21.
sorsdöntő éjszakáján.
Inglis „árulása” élete hátralévő részében mindvégig gyötörte
Freyberget, semmi kétség, részben azért, mert a kritikát egyenesen
Churchillnek, az ő barátjának és pártfogójának mondták el. És amikor
utóbb megjelent a csata alatti hadvezetési tevékenységének kódolt és
nyílt bírálata is, különösen Alan Clark The Fall of Crete (Kréta eleste)
című könyvében, Freyberg úgy tűnik, meggyőzte önmagát, hogy Inglis,
gyakorlatilag egyedül, meghamisította az utókor elé táruló képet a
szerepéről a csatában.
*
Krétán aratott „katasztrofális győzelme” Student tábornoknak is
keserves csalódást hozott. Törzse és alakulatainak vezető tisztjei
társaságában Hitler főhadiszállására, a Wolfschanzéba (Farkasodú)
hívták, ahol többen megkapták a Vaskereszt Lovagkeresztjét, és a Führer
gratulált a sikerhez. Azután, az ebéd utáni kávé fölött, Hitler váratlanul
Studenthez fordult: „Azt természetesen tudja, tábornok, hogy soha többé
nem hajtunk végre légideszant-hadműveletet. Kréta bebizonyította, hogy
lejárt az ejtőernyős katona ideje. Az ejtőernyős-fegyvernem sikere
teljességgel a meglepetéstől függ – a meglepetés tényezője pedig nem áll
többé rendelkezésünkre.” Student ejtőernyőseinek döntő többségét ezután
rohamgyalogságként Oroszországba vezényelték. Fölösleges
kiemelnünk, micsoda irónia rejlik ebben a végkifejletben, amikor
ugyanebben az időben Londonon újra és újra végigfutott a pánikszerű
rettegés az ejtőernyős-inváziótól, és a britek, valamint az amerikai
hadsereg lázasan dolgozott saját légideszant-seregtestei megteremtésén.
Egy kiegészítés azonban talán érdekes lehet. Azon a frontszakaszon,
amelyen 1944 őszéri Arnhem térségében kudarcba fulladt a
szövetségesek hatalmas légideszant-hadművelete, Student tábornok
parancsnokolt.

[253]
 Minden ejtőernyős, aki túlélte a csatát, megkapta a Vaskeresztet, de
személyesen Student számára Kréta mindig „keserű emlék” maradt.
Május 20. és június 2. között a németek 3.968 halottat és eltűntet,
valamint 2.594 sebesültet veszítettek: az első napon elesett ejtőernyősök
a felét adják ennek a számnak. E súlyos emberveszteséget, „különösen
eltűntekben” a német hadvezetőség „a krétai franc tireur-ök jelentős
tevékenységének tulajdonította”.
A náci háborús erőfeszítés egésze szempontjából még komolyabb
nehézséget okozott 350 repülőgép, különösen a 151 Junkers szállítógép –
a Student rendelkezésére álló állomány majdnem harmadának –
elvesztése. Ha Kréta egyáltalán gyakorolt valamivel hatást az
oroszországi hadjáratra akkor azzal hogy a német repülőgépipar a
sztálingrádi légihídig nem pótolta kellő mértékben a krétai csatában
elpusztult szállítógépeket. Amint már korábban rámutattunk az az
elképzelés, amely szerint a görögországi és a krétai hadjárat végzetes
késést okozott a Barbarossa hadművelet végrehajtásában, nem több
önmagunk vágyteljes vigasztalásánál.
*
Nem Freyberg volt az egyetlen, akinek krétai tartózkodása alatt
rögeszméje támadt. Az alexandriai tengerparton, röviddel Egyiptomba
való visszatérte után, Evelyn Waugh vitatkozni kezdett Gerry de
Wintonnal és Randolph Churchill-lel a visszavonulásról. „Attitűdjét az
határozta meg – idézte fel De Winton –, hogy ott mindenki a lehető
leggyávábban viselkedet:”. Waugh érvelésére felelve ő rámutatott, hogy
Görögországban „igazán az utolsó percig senki sem vesztette el a fejét”,
mert nem szenvedtek a folyamatos bombázás és a végletes kimerültség
összeadódó hatásától, ami végül mindig aláássa a katonák bátorságát.
Waugh elutasította ezt a gondolatmenetet, és továbbra is makacsul
állította, hogy Krétán eleve szégyenletesen hiányzott mindenkiből a
kurázsi. „Azt gondoltam, elég gyerekes ebben”, jegyzi meg De Winton.
Waugh frissen érkezett a Layforce-szal, míg mások akkor már hét
nap, hét éjjel harcoltak, és alig aludtak valamit. A német légicsapások
teljes súlyát sem állt módjában felmérni, ugyanis éppen az utolsó
napokban a Luftwaffe jelenléte erőteljesen csökkent, ahogy a VIII.
repülőhadtest megkezdte az elvonulást a Barbarossa-hadművelet
tervében számára kijelölt repülőterekre. És bár igaz, hogy a Layforce
Krétán a harci kedvet erősen próbára tévő fogadtatásban részesült, az ő
csalódásuk azonban még mindig kevésbé volt lesújtó, mint azoké a
katonáké, akik egyheti küzdelem után már biztosra vették, hogy
legyőzték az ellenséget.
Laycock, a körülmények ismeretében meglehetősen meglepő
módon, a következőképpen érvelt: „Véleményem szerint a szigetet
egyáltalán nem is lett volna szabad kiüríteni, ugyanis a hajókban és
tengerészek életében elszenvedett veszteséget nem egyenlíthette ki az a

[254]
nyereség, hogy sikerült elhozni nagyjából 15.000 olyan katonát, aki már
a görögországi evakuáció után is jelentősen demoralizálódott”. Csakhogy
ez a nyereség, ami több hadosztálynak felelt meg, amikor az alakulatok
harcedzett kereteit feltöltötték újoncokkal, durva becslés szerint is sokkal
többet ért a háborúnak ebben a szakaszában, mint az összes elvesztett
cirkáló és romboló. Ha másért nem, azért, mert kizárólag hadihajókkal
lehetetlen volt feltartóztatni az előrenyomuló Rommelt.
Hamson szenvedéllyel állította, hogy csak az akarat hiányzott.
Helyzetünk valójában nem volt kétségbeejtő, és 1941 tavaszán igen nagy
katonai érteke lett volna egy jelentős győzelemnek a németek felett”. Az
ő tézise, bár időnként érződik rajta a hadifogolytáborban töltött évek
frusztrációja okozta düh meggyőzőbb mint például Chas Channoné, aki
eleve erőpocsékolásnak minősítette az egész csatát.
A közkatonákból nem hiányzott az elszántság. Igazából nem
hiányzott a szigeten a vezetésben résztvevő parancsnokok körében sem,
habár az ember kénytelen arra gyanakodni, hogy a tengeri invázió
makacs várása egyben alkalmas mentségül is szolgált a nehéz döntések
meghozatalának halogatására. Ami a parancsnokokból – mindenekelőtt
Freybergből – hiányzott, az a világos gondolkodás volt. Ennek
hiányosságnak volt a következménye, hogy a tábornok valósággal
odaláncolta magát saját téveszméihez. A csatáról készített valamennyi
német jelentés hangsúlyozza hogy minden hátrányos körülmény ellenére
– amelyek közül a híradórendszer gyenge és esetleges működése
akadályozta leginkább a védőket – a csata döntő szakaszában, az első
negyvennyolc órában, Freyberg kétségtelenül rendelkezett a győzelem
kivívásához szükséges eszközökkel. Mégsem vívta ki, nem tudta, mert
végzetesen téves helyzetértékelése teljesen rossz irányba vitte hadvezéri
tevékenységét.
Hogy a csata megnyerése hosszú távon szükségszerűen hasznos
lett-e volna, az élénk hipotetikus vitát váltott ki. Sok, katonai
kérdésekben Chips Channonnál lényegesen járatosabb szakértő állítja,
lehetetlen lett volna hosszabb ideig helyőrséget fenntartani és ellátni a
szigeten. Csakhogy talán nem is lett volna szükség brit csapatokra! Az is
elegendő lehetett volna, ha felállítanak egy második hadosztályt
krétaiakból, kiegészítik a Görögország szárazföldi részéről menekült
többi alakulattal és a zsákmányolt német fegyverekkel szerelik föl.
Mások viszont egy váratlan gondolatsorral rukkoltak ki ez ellen az
érvelés ellen. Nagyjából ez a lényege: ha Krétát megtartották volna, II.
György görög király bizonyosan ragaszkodott volna a parancsnokság
megtartásához királysága ezen utolsónak megmaradt sarkában. Csakhogy
az uralkodó hajthatatlansága, együtt hatva a krétaiak hagyományos
monarchiaellenességével, és azokkal a görög fegyveres erőkön belüli
politikai feszültségekkel, amelyek 1944-ben zendülésekhez vezettek
Egyiptomban, még előbb kirobbantotta volna a görög polgárháborút, és
végső soron csökkentette – ha nem kizárta – volna a brit beavatkozás
[255]
lehetőségét mind a szárazföldön, mind Krétán. Az angol-görög erők
győzelme 1941 májusában ily módon tehát az egész ország kommunista
uralom alá kerüléséhez vezethetett volna a németek 1944-es kivonulása
után.
A görög belpolitika kiszámíthatatlanságát félretéve, ha a
szövetségesek nyerték volna meg a krétai csatát, Hitler bizonyosan nem
vont volna el erőket a Barbarossa-hadművelettől a sziget elfoglalásának
újbóli megkísérlésére. Ő mindig kétkedéssel tekintett Student tervére, és
nem fűződött személyes érdeke annak sikeréhez. Csak azzal lehetett
volna kiprovokálni, hogy támogasson egy második támadást Kréta ellen,
ha 1942 végén vagy 1943 elején a szövetségesek távolságibombázó-
támaszpontokat telepítettek volna oda a ploesti olajmezőket támadó
Liberatoroknak. Ebben az esetben Hitler valóban kénytelen lett volna ott
is égetően szükséges erőket elvonni az orosz fronttól. Nagy-Britanniának
azon a tavaszon fogalma sem volt, mekkora jelentőségre tehetett szert
Kréta a német hadigazdaság oltalmazása szempontjából, utóbb pedig
sokan szívesen elsiklottak e felett a körülmény felett, egyszerűen azért,
mert a britek elvesztették a csatát. A háború későbbi szakaszában az
amerikai befolyás garantálta, hogy a szövetségesek figyelme
Olaszországra, és ne a Balkánra összpontosuljon, s ezért a háború
súlypontja a Földközi-tenger keleti medencéjéből máshová helyeződött.
A krétaiak és egy maroknyi brit számára azonban a krétai csata
egyáltalán nem ért véget.

[256]
HARMADIK RÉSZ – Az ellenállás

[257]
 21. fejezet – Megtorlás, bujkálás és ellenállás
A harcok végét követő rövid, csendes időszakban sok krétai
döbbent elkeseredettséget érzett a britek tehetetlensége miatt, és azért,
mert nem voltak hajlandóak őket felfegyverezni. Ez a hangulat nem
tartott sokáig. A német megtorlás hamarosan újjáélesztette a
betolakodóval szembeni gyűlöletet, s ezzel együtt a krétaiak
szövetségesük iránti rokonszenvet is.
A németek erős sértődöttséget éreztek, különösen a nem harcoló
alakulatok katonái, amint az oly gyakran lenni szokott. A Wehrmacht
éppen elszenvedte a legsúlyosabb emberveszteséget, ami addig a
háborúban érte. A sértett büszkeséget tovább tüzelte az a feletti düh, hogy
legkiválóbb katonáik közül nagyon sokat már a földet érés előtt
megöltek. A németek úgy érezték, a briteknek kötelességük lett volna
hagyni előbb leszállni őket. Ez azonban semmiség volt a felfegyverkezett
krétai civilek ellenállása miatti dühükhöz képest, akikre rettegve, és
ugyanakkor megvetéssel tekintettek.
Amikor belépett az ezredébe, minden ejtőernyős megkapta a saját
példányát Student tábornok „Az ejtőernyős-hadosztály tízparancsolata”
című útmutatásából. A kilencedik így szólt: „Reguláris ellenség ellen
harcolj lovagiasan, de gerilláknak ne kegyelmezz!” Ez a szabály híven
tükrözte a hadviselés szabályairól alkotott német nézetek lényegét:
senkinek sincsen joga a fegyveres harchoz a professzionális harcosokon
kívül. Krétán pedig az ejtőernyősök olyan népi ellenállásba ütköztek,
amilyet a Wehrmacht addig még sohasem tapasztalt.
Az ejtőernyős-hadosztály mértéktelenül magas emberveszteségét
hamarosan olyan, a valóságot brutálisan eltorzító történetekkel kezdték
kimagyarázni, amelyekben krétai vénasszonyok konyhakéssel vagdosták
el a fákon fennakadt ejtőernyősök torkát, és megvadult civilek portyázó
bandái kínozták a csatamezőn magatehetetlenül, sebesülten fekvő német
katonákat. Amint ezek a híresztelések elérték Berlint, Göring
megparancsolta Studentnak, hogy indítson azonnal hadbírósági
vizsgálatot, és hajtasson végre megtorlásokat. A nácikra jellemző módon
a megtorlásokra már az előtt sor került, hogy a tizenkét hadbírónak ideje
lett volna jelentést tenni.
Az első eskü alatt tett tanúvallomásokat május 2-án rögzítették és a
teljes folyamat három hónapig tartott. Schölz hadbíró június 4-én
előterjesztett előzetes jelentésében azt írta: Sok ejtőernyőst embertelen
bánásmódnak vetettek alá, vagy megcsonkítottak” továbbá görög polgári
személyek franc tireur-ként részt vettek a harcokban”. Később, egy
gondosabb vizsgálat során, Rüdel hadbíró csak huszonöt csonkítási esetet
tudott felmutatni az egész szigeten, s ráadásul valamennyit szinte
bizonyosan az áldozat halála után követték el. Student tábornok azonban
május 31-én már kiadta a következő parancsot:

[258]
 Bizonyos, hogy a polgári lakosság, a nőket és kiskorú fiúkat is beleértve, részt
vett a harcokban, szabotázscselekményeket követett el, megcsonkított és
meggyilkolt sebesült katonákat. Éppen ezért legfőbb ideje szembeszállni minden
efféle tevékenységgel, megtorlásokat és büntető expedíciókat végrehajtani. Ezek
példás elrettentő erővel hajtandóak végre.
Valóban a legkíméletlenebb intézkedések bevezetése szükséges, és a
következőket rendelem el: golyó általi halált minden bizonyított kegyetlenkedés
esetében, és az a kívánságom, hogy azt ugyanaz az alakulat hajtsa végre, amely
ilyen atrocitást szenvedett el. A következő megtorló intézkedések hajtandóak
végre:
1. Golyó általi halál.
2. Pénzbírság.
3. Falvak teljes elpusztítása porig égetéssel.
4. A kérdéses terület férfilakosságának kiirtása.
A 3. és 4. pontban meghatározott intézkedés végrehajtásához jóváhagyásom
szükséges. Mindezen intézkedéseket azonban gyorsan, és minden formaság
mellőzésével kell alkalmazni. A körülmények figyelembevételével a katonáknak
joguk van erre, vadállatok és orgyilkosok elítéléséhez pedig nincsen szükség
katonai törvényszéki tárgyalásra.
Amikor ezt a parancsot kiadták, egy sor német tiszt tiltakozott a
polgári személyek válogatás nélküli kivégzése ellen. Gróf von Uxküll
őrnagy, az ejtőernyős-hadosztály törzsének főnöke, félelem nélkül
nyilvánosan elítélte a tervet, amikor hivatalosan meghirdették. Állítólag
kiviharzott a parancsnoki értekezletről, több más tiszt pedig követte.31
Bruno Bräuer ezredes, aki később majd betölti a krétai helyőrség fölött
parancsnokló tábornok tisztségét, a kínzásról szóló történeteket
kitalációnak minősítette.
Természetesen akadt néhány tiszt, aki készen állt a
kivégzőosztagok vezetésére. Kondomariban, ahol nagyjából hatvan
polgári lakost lőttek agyon, az a Hans Trebes főhadnagy vezette a
sortüzeket leadó osztagot, aki részt vett a 107-es magaslat dr. Neumann-
féle elfoglalásában. Trebes, a Hitlerjugend korábbi tagja, könyörtelen
kedvében volt: zászlóaljából ő volt az egyetlen tiszt, aki sértetlenül
vészelte át a csatát. (Trebes három évvel később Normandiában esett el,
egy ejtőernyős-zászlóalj parancsnokaként.) Ugyanakkor Franz-Peter
Weixlert, a vitorlázó szállítógépe lezuhanását túlélő haditudósítót
hadbíróság elé állították és bebörtönözték, amiért segített elmenekülni
egy krétainak, és fényképeket készített a kivégzésekről.
Az a német katonaorvos, akit Mürbe főhadnagy osztaga majdnem
teljes pusztulásának színhelyére, Kasztéli Kisszamouba küldtek az
állítólagos csonkításos esetek kivizsgálására, arról tett jelentést, hogy a
német katonák e nem bizonyított történetek alapján 200 civil férfit

31
Kétséges azonban, hogy egyáltalán megtörtént-e ez a tanácskozás, Von der
Heydte báró pedig, aki Uxküll közeli barátja volt, egyáltalán nem emlékezett
ilyesmire.

[259]
végeztek ki. (Rüdel hadbíró összesen hat, legfeljebb nyolc ilyen esetet
tárt ott fel, a legtöbbet az egész szigeten.) Kakopetro, Floria és Prasszesz
község szintén elszenvedte a megtorlást. Később Bräuer tábornok
felvilágosultabb parancsnoksága idején a német katonai hatóságok
összesen 698 vélelmezett franc tireur kivégzését jegyezték fel, és 180
olyan férfiét, aki Student tábornok parancsában szereplő „A kérdéses
terület férfilakosságának kiirtása” rendelkezés hatálya alá estek.
Június 3-án Kandanosz annak adta meg az árát, hogy ellenállt a
csata alatt a déli partvidéken előrenyomuló motorkerékpáros-lövész
alegységeknek. A falu koromtól megfeketedett helyen felállított nemet
hirdetőtábla szövege így kezdődött: „Ezen a helyen állt Kandanosz falu.
Leromboltatott huszonöt német katona halálának megtorlásául”.
Augusztus 1-jén egy Caneától délre indított büntető jellegű tisztogató
hadművelet – az „1. számú különleges művelet” – keretében további
falvakat romboltak le, köztük Alikiánút, Fournészt és Szkenészt. Itt
további 145 férfit és 2 nőt lőttek agyon, többségüket Fournész lakosai
közül. A legtöbb kivégzést azonban már június 10., az előtt a nap előtt
végrehajtották, amelyen a washingtoni külügyminisztérium tájékoztatta a
brit nagykövetséget Berlin azon szándékáról, hogy brit és krétai
foglyokat fognak bíróság elé állítani a német ejtőernyősökkel szemben
elkövetett háborús bűntettek miatt. A tájékoztató német forrásból a
következőt idézte: „az ejtőernyős-alakulatok részéről szükségesnek
látszanak bizonyos büntető intézkedések, legalábbis ami a krétaiakat
illeti”.
Agathángelosz Xirouhakisz, Kidonia és Apokoronasz püspöke
megpróbálta meggyőzni a sziget parancsnoki posztján Studentet követő
Waldemar Andrae tábornokot arról, hogy az addig alkalmazott
politikával a németek csak további vérontást váltanak ki, mindkét
oldalon. Andrae „hajlott rá, hogy egyetértsen”, áll az utódja, Bräuer
tábornok parancsnoksága idején összeállított jelentésben, „de először
erődemonstrációt kívánt végrehajtani, nehogy bárki a gyengeség jelének
tekintse a gesztust. Ez az erőfitogtató hadművelet a »Népszövetség
Vállalkozás« fedőnevet kapta.”
E bizarrul félrevezető nevet kapott akció azonban erődemonstráció
helyett inkább újabb büntető expedíciónak bizonyult. Szeptember 1-én
„egy megerősített [feltehetően nagyjából 2.000 főnyi] német
hegyivadászezred, több irányból egyszerre felvonulva, körülzárta a
Fehér-hegyekben az Omaloszi-fennsíkot. Szórványos ellenállásba
ütköztek, de igazi gerillaszervezetet nem találtak. A német veszteség egy
halott és két sebesült volt. A lakosságot kényszerítették, hogy vesse alá
magát a kihelyezett hadbíróságok vizsgálatának. A hadbíróságok 110
férfit találtak, bűnösnek, köztük 39 polgári személyt és 6 brit katona
személyt; az ellenállás megkísérléséért a rögtönítélő bíróságok ítélete

[260]
szerint mindnyájukra azonnali kivégzés várt.32 A német parancsnokság
teljes sikernek minősítette a hadműveletet, mivel azt a benyomást keltette
a lakosságban, hogy még a legtávolabbi térségekben is lehetetlen kibújni
a megszálló hatalom uralma alól”.
Ringel tábornok, a hegyicsapatok parancsnoka, más célból ment fel
a Fehér-hegyek közé. Otthon, az Alpokban lelkes zergevadász volt, és
leghőbb vágya volt elejteni egyet a ritka krétai kőszáli kecskék közül.
Manousszosz Manousszakiszt fogták be Ringel kényszerű helyi
vezetőjének, egy fiatal krétai tartalékos tisztet, aki a Caneában máris
kialakult élelmiszerhiány miatt lencsét vásárolni ment az Aszkifúi-
fennsíkra. Manousszakisznak sikerült úgy intéznie, hogy a német
hegyivadász tábornok ne találjon vadászzsákmányt.
A német propagandagépezet hamarosan irányt váltott. A Signal
című képes folyóirat angol nyelvű kiadásában helyi gyermekekkel játszó
ejtőernyősök képeit közölték, a következő aláírással: „A kemény csata
dacára Krétán nyoma sincs haragságnak [sic]”.
Pedig a krétaiak ellenség iránti gyűlölete olyan arányokat öltött,
hogy az időnként már esztelenségbe csapott át. Még a háború után is
megtörtént, hogy az Omaloszi-alföldön szétvertek több traktort és egy
gőzúthengert, csak azért, mert német gyártmányúak voltak, és egy
repülőtér építéséhez hozták ezeket a szigetre.
*
A megszállt Krétát két részre osztották: a német fő és a másodlagos
jelentőségű olasz megszállási zónára, Az olasz fegyveres erők, amelyek
döntő többségét Angelo Carta tábornok „Siena” hadosztálya adta, a két
keleti tartományban, Szitíában és Lászithiban állomásoztak. Carta
tábornok Neapoliszben rendezte be parancsnokságát, és olyan gondot
semmiből sem csináló módon kormányozta a zónáját – a sziget
elismerten békésebbik részét –, hogy azzal állandóan kivívta a németek
rosszallását. Az olyan körözött emberek, mint a kommunista vezető,
Miltiadesz Porphürojennisz, akit korábban Harold Caccia szánt meg,
idővel általában az olasz megszállási zónában húzták meg magukat.
A három német megszállás alá került tartományt, Caneát,
Rethymnót és Herakliont, a legjelentősebb városokba telepített
helyőrségekből, valamint kisebb, egy-egy őrmester vagy törzsőrmester
vezette kihelyezett őrsökből felépített hálózattal kormányozták. A déli
partvidékre, amelyet – mihelyt komolyabban megindult a krétai
ellenállóknak nyújtott brit segítség – tiltott övezetté nyilvánítottak,
egymással és az elöljáró parancsnoksággal híradó összeköttetésben álló
előőrsök sorát telepítették, a titkos partraszállások megakadályozására.
Jórészt hiábavaló erőfeszítés volt.

32
Az invázió kezdetétől 1941. szeptember 9-ig kivégzett 1.135 krétai közül
mindössze 224-et ítélt el katonai törvényszék.

[261]
 Amint az előre látható volt, a maguk harcias hagyományaival és az
ellenállás mélyen beléjük ivódott szellemével a hegyi falvak képviselték
a német uralmat fenyegető legerőteljesebb veszélyt. A magasabban fekvő
tájakra a katonák csak igen kelletlenül merészkedtek. A valószínű
lesállásokhoz közeledve óvintézkedésként gyakran géppisztoly tűz alá
vették a bozótot. A jelentős létszámú helyőrséggel megszállt nagyobb
városok sokkal könnyebben kordában tarthatónak bizonyultak. Európa
többi részéhez képest azonban Krétán a németek csak viszonylag csekély
sikerrel tudtak helyi besúgókat toborozni, s emiatt sokkal nehezebben
ment ügynökeik beépítése is az ellenállás formálódó szervezeteibe, a
nemzetiekbe éppen úgy, mint a kommunista irányításúakba.
A Kréta-erőd, a Festung Kreta, német parancsnoka Caneában
székelt. Rezidenciájának a Venizelosz család halepai házát foglalták le,
amelyet a század elején egy német építész emelt. Az első erődparancsnok
Andrae tábornok volt. Őt 1942 őszén a felvilágosultabb gondolkodású
Bräuer követte, Bräuert pedig 1944 tavaszán mind közül a leggyűlöltebb,
Müller tábornok.
A kormányzói feladatkört is ellátó erődparancsnokon kívül szolgált
még Krétán egy német hadosztályparancsnok is, akinek parancsnokságát
Herakliontól délre, Arkhaneszba (Áno Arkhane) telepítettek,
rezidenciájának pedig a Villa Ariadnét használta. Brutálisan kegyetlen
hírnevét Müller ebben a beosztásban szerezte, még az előtt, hogy
előléptették az egész szigeterőd parancsnokává. Az ő utódja, Kreipe
tábornok, akit 1944 áprilisában egy közös brit-krétai
kommandóvállalkozásban elraboltak, töltötte be utolsónak ezt a köztes
parancsnoki posztot. A tengelyhatalmak Krétán állomásoztatott
csapatainak létszáma az évek folyamán – az észak-afrikai hadjárat, a
keleti front helyzete, valamint az inváziós várakozás alakulásának
megfelelően – sokat változott: az 1943-a 75.000 fő körüliről valamivel
több mint 10.000 főre az 1945-ös fegyverletétel idejére.
A megszállás alatt Krétán drasztikusan romlottak az
életkörülmények. Az éhínség veszélye hol nőtt, hol csökkent, de
szerencsére sosem uralkodott el úgy, mint Görögország szárazföldi ré-
szén, ahol sok ezren haltak éhen. Például Aszi Goniában – egy olyan
régióban, ahol a birkalopás helyi járvány léptékűvé vált, és még a pap
sem törődött az asztalára kerülő hús eredetével – egyedül a fennkölt
elveihez ragaszkodó tanító halt éhen. Az alapvető nyersanyagok
beszerzése azonban majdnem a lehetetlenségig megnehezült. A bőr
gyakorlatilag eltűnt a piacról, cipőtalpat tehát kénytelenek voltak régi
autógumikból vágni. Ügyes, tapasztalt gumivágó akár egy tucat talpat is
ki tudott kanyarítani minden abroncsból.
A legnehezebbé a nagyobb városokban vált az élet, különösen
azoknak, akik nem rendelkeztek paraszt rokonokkal. Aki viszont
hozzáfért mezőgazdasági terményekhez, szépen boldogulhatott a helyi
feketepiacon. A megszállás előrehaladtával a német tisztekről és
[262]
tiszthelyettesekről kiderült, hogy meglepően könnyen
megvesztegethetőek. Egy heraklioni család úgy érte el az őrizetbe vett
családtag szabadon bocsátását, hogy vállalta egy német tiszt krétai
szeretőjének élelmezését. A helyi nővel létesített kapcsolat a katonai
törvényekbe ütköző vétségnek számított, és mert a szigetre telepítettek
hivatalos katonai bordélyházakat a helyőrség igényeinek kielégítésére, az
érte járó büntetés elrettentően szigorú is lehetett, Caneában egy, nemet
őrmester, aki teherbe ejtett egy takarítónőt, egy részeg kikötői
csavargóhoz kényszerítette feleségül, hogy elkerülje a megtorlást.
Habár a vitorlás és motoros kishajókat elkobozták, hogy
megakadályozzák a szökött hadifoglyok és a még mindig bujkáló
szövetséges katonák elmenekülését a szigetről, nem szűnt meg teljesen a
kereskedelem a szárazfölddel. Elegendő caique kerülte el a lefoglalást
ahhoz hogy olívaolajat és – a fizetőképességük alapján kiválogatott –
brit, ausztrál és új-zélandi katonákat kivigyék a szárazföldre, visszafelé
pedig a krétai hadosztály volt katonáit, és főként cigarettát hozzanak.
Miles Hildyard családja csak akkor tudta meg hogy fiuk még él –
hivatalosan már eltűntnek nyilvánították –, amikor newarki bankjuk
felhívta őket, és érdeklődött kifizesse-e a Hildyard által az utazás
ellenértékeként kiállított 50 fontos csekket.
Az elkobzott caique-ok közül egyeseket, a közhiedelem szerint,
rettenetes célra használtak fel. Kétszáz krétai zsidót, főként Canea és
Heraklion városából, éjszaka hurcoltak el. Egy öreg caneai asszony így
emlékezett egykori szomszédjaira: „Egyik nap még ott voltak, másnap
reggelre már nyomuk sem volt.” A krétai zsidók sorsát máig sem
tisztázták teljesen. Néhány heraklioni zsidó azok közé az emberek közé
került, akiket az 1942. júniusi brit rajtaütés után megtorlásként lőttek
agyon. Ennél sokkal többet őriztek Ajia börtönében, mielőtt kiszállították
őket a szárazföldre, onnan valamelyik észak-európai haláltáborba, ám a
kairói SOE-parancsnokság úgy értesült, hogy a legtöbb zsidót egy olyan
hajón szállították el, amelyet útközben elsüllyesztett egy szövetséges
tengeralattjáró. Ez lehet a magyarázata annak, hogy sok krétai máig azt
gondolja, a zsidók többségét caique-okra rakták, majd a nyílt tengeren
szándékosan elsüllyesztették, úgy, ahogy a francia forradalom fojtotta
vízbe „ellenségeit”.
Július 26-án, csaknem két hónappal Kréta meghódítása után, a
HMS Thrasher tengeralattjáró a déli parton, Preveli kolostorának
közelében partra tette Francis Poolt, a Királyi Haditengerészet tartalékos
(RNR) korvettkapitányát. „Skipper” („Kapitány”) Pool, akit a források
egyöntetűen „színes egyéniségként” írnak le, jól ismerte Kréta vizeit. A
háború előtt ő vezette a – korábban lepratelepnek helyt adó – Spinalonga
szigetén berendezett Imperial Airways vízirepülőgép-állomást.
A török időkben a Canea és Szphakia között emelt kis erődök
láncán trombitaszóval gyorsan végigfuttatták az üzeneteket. Pool
érkezésének híre mintha még ennél is gyorsabban terjedt volna el a
[263]
szigeten. A krétaiak optimizmusa hirtelen megerősödött. Azt
mondogatták egymásnak, a britek megígérték, hogy fegyvereket hoznak
nekik, csakhogy Skipper Pool sokkal kevésbé drámai küldetéssel
érkezett.
Azért jött, egyelőre csak rövid időre, hogy megszervezze a Preveli
felé áramló bujkáló katonák és szökött hadifoglyok elszállítását. Gigászi
feladatot bíztak rá, és olyat, amelynek sikerét a krétaiak magukban
minden bizonnyal hőn óhajtották. Kényszeresen bőkezű vendéglátásuk –
hogy bármibe kerül, etetik és elszállásolják azokat, akik az ő oldalukon
harcolni jöttek – az egyre szűkösebb esztendő előrehaladtával nyomasztó
teherré nőtt.
A krétaiak még akkor is csak ritkán panaszkodtak, amikor a brit és
domíniumi katonák egy kisszámú kisebbsége egyszerre bizonyult
megpróbáltatás és életveszély okozójának azok számára, akik a kivégzést
kockáztatva bujtatták. Időnként egyes falvak határában már messziről
hallható volt, ahogy részeg férfihangok a „Tipperaryt” vagy a „Waltzing
Matildát” bömbölik, közelebbről pedig látszottak a bánatukat tántorogva
borba fojtó, khakiszínű uniformisba öltözött dalosok is. Egy évvel a
német támadás után még mindig olyan sok szövetséges katona bujkált a
szigeten, hogy amikor Tom Dunbabin átvette a SOE misszió vezetését, és
óvatoskodva bevallotta egy krétai parasztnak, hogy ő bizony angol, a
lakonikus válasz így hangzott: „Na, ja. Abból nálunk is bőven akad.”
Skipper Poolt elvitték Preveli rendházfőnökéhez, Agathángelosz
Langouvardoszhoz, egy hatalmas termetű, rettenthetetlen és mindenkit
elbűvölő idős férfihoz, aki beleegyezett, hogy a kolostort használják a
menekülők „rendező pályaudvarának”. Pool úgy határozott, a tervezettnél
tovább marad, hogy még több bujkálót szedjen össze, s a sziget elsejébe
indult, további csoportokkal felvenni a kapcsolatot. Az Egyiptomba
induló ingajáratról szóló túlzottan optimista hírek még a rosszul őrzött
galatászi fogolytábort is elérték és újabb hadifoglyokat buzdítottak
szökésre,
A méltóságteljes és körültekintő Niko Vandoulakisz „Bácsi”
(„Uncle”) Vaphé közelében olyan sok délkelet felé tartó menekülőt
rejtegetett, hogy végül a Brit Konzul csúfnéven vált közismertté. A
menekülési útvonalak szárazföldi hálózatának egyik legfontosabb
csomópontjául a Fehér-hegyek keleti nyúlványainál – ott, ahol a sziget
elkeskenyedik – található Aszi Gonia nagyközség szolgált. Több más
olyan faluhoz hasonlóan, amelyik a menekülő katonák segítésével
kezdte, Aszi Gonia is az ellenállás egyik legvitézebb központjává nőtt,
„kapitánya”, Petro Petrakasz vezetése alatt. Petrakasz, Venizelosz
egykori barátja és testőre, a Beowulf fedőnevet kapta északi jellegű kék
szeme, szőke haja és pofaszakálla miatt.
Az Aszi Gonia fölé tornyosuló hegyekben Papadakisz alezredes,
egy tartalékos tiszt, akit még 1922-ben, egészségügyi okok miatt

[264]
szereltek le a görög hadseregből, szintén befogadott szökött
hadifoglyokat a házába, Ezek egyike, a Hadsereg Királyi Kiszolgáló
Hadtestének Jack Smith-Hughes nevű, nem mindennapi egyéniségű
főhadnagya lett nem sokkal később az első tiszt, akit a SOE az ellenállás
szervezésének segítésére Krétára küldött.
A Preveli előtt időről időre megjelenő tengeralattjárók nyílt titkát
nem lehetett elrejteni a „rossz görögök” és a németek elől. Brit tisztek
utóbb nevet is találtak a titkosnak vélt információ e gyors terjedésére: ez
volt „a krétai szikratávíró”. A németek brit egyenruhába bújtatott, szökött
hadifoglyot játszó kémeket küldtek ki a menekülési útvonalak és a
szökevényeket segítő falvak felderítésére. Krétait nagyon keveset csaptak
be. Amikor a falusiak ilyen imposztorokra találtak, „elverték őket, mint a
csacsit”, közben mindvégig fennhangon emlegetve hűségüket a Nagy
Német Birodalomhoz, majd elvonszolták a legközelebbi helyőrségbe,
ahol a rangidős tiszt – valószínűleg némileg kényszeredett mosollyal –
még meg is köszönhette nekik a fogást.
A veszély miatt Preveli öreg apátja is kénytelen volt illegalitásba
vonulni, majd végül őt is Kairóba evakuálták. Eltűnése lehetővé tette,
hogy amikor egy reggel a németek körülzárták a kolostort, az egyébként
ugyanolyan segítőkész szerzetesek mindenért rákenjék a felelősséget.
Egyetlen menekülőt sem találtak, de a németeknek meggyőződése volt
hogy az egész közösség bűnös, s ezért elvitték a kolostor állatállományát
és élelmiszerkészletét. Ez után, hogy a preveli partszakaszon minden
további tengeralattjárós vállalkozást kizárjanak őrállomást is telepítettek
a közelbe.
Skipper Pool, miután összeszedett újabb 130 szökevényt augusztus
22-én a HMS Torbay tengeralattjárón távozott, s felállította a valaha egy
tengeralattjáróba bezsúfolt legtöbb ember világrekordját. A Torbay utóbb
sokat vitatott személyiségű parancsnoka, „Crap” („Szart”) Miers VC
(Victoria Cross, azaz a Viktoria-kereszt-tel kitüntetett) különc
viselkedéséről híresült el. Miers egyik – utasa, Ray Sandover őrnagynak,
a rethymnói ausztrál zászlóalj parancsnoknak, kifejezetten jólesett
amikor az alexandriai kikötőbe való befutáskor a kapitány meghívta,
hogy foszladozó uniformisában mellette álljon a parancsnoki toronyban.
„A szokásos eljárás, első tiszt!”, adta ki a parancsot Miers, mikor a
fedélzeten felsorakozó tengerészek készültek megadni a tiszteletet
azoknak a hajóknak, amelyek mellett elhaladtak. A Torbayn az
Alexandriába internált Vichy-francia hajók esetében ez egy sor letolt
gatyából és csupasz fenékből állt.
Az első brit misszió, amelyet a helyi ellenállási mozgalom
fejlesztésének és támogatásának feladatával küldtek ki, október 9-én
szállt partra Krétán. Két férfiból állt: Jack Smith-Hughes képviselte a
SOE-t, Ralph Stockbridge pedig az ISLD-t – a haderőnemközi összekötő
részleget (Inter Service Liaison Department) – ahogy az MI6 fedőneve
hangzott. Stockbridge, aki akkoriban híradó tiszthelyettes volt, és nemrég
[265]
került ki Cambridge-ből, nem sokat tudott a rádiózásról. A Tábori
Biztonsági Rendőrségtől (Field Security Police) helyeztette át magát,
amelynek keretében 1940 decemberétől az evakuációig szolgált
Heraklionban.
Az összes brit tiszt közül, akik majd az idők folyamán Krétán
fognak szolgálni, Jack Smith-Hughesról – erről a briliáns elméjű, kiváló
humorérzékű ügyvédről – rítt le leginkább, hogy angol. Ez a magas,
rózsaszín arcbőrű, kissé pocakos fiatalember krétai viseletben látszott a
legfeltűnőbben idegennek.
Smith-Hughes és Stockbridge a HMS Thunderbolt tengeralattjárón
kelt át Egyiptomból. Smith-Hughes nem mondta el útitársának, hogy
hajójuk valójában a régi Thetis, amelyik teljes személyzetével elsüllyedt,
de később kiemelték, és újra szolgálatba állították. (A névváltoztatás nem
jelentett védelmet, a Thunderbolt a háború későbbi szakaszában végleg
elveszett.) Miután a sziget délnyugati részén, Tszoutszourónál partra
szálltak – és a falu egész népe ünnepelte őket – útra keltek Papadakisz
alezredes háza felé. Papadakisz volt az egyetlen krétai tiszt, akivel a
fogoly táborból való szökése közben Smith-Hughes találkozott, és
Kairóban kapott parancsa – a precizitás hiányának iskolapéldája – azzal
bízta meg, hogy „tapogassa ki, kinek van befolyása vidéken”.
A kivénhedt alezredesnél keresve sem találhatott volna kevésbé
alkalmas jelöltet. A mértéktelenül öntelt Papadakisz nem vesztegette az
időt, kikiáltotta önmagát „a Krétai Szabadság Főbizottságának” fejévé – s
ezzel alaposan megdöbbentette a brit tiszteket, akiknek később sok
gondot is okozott a nem létező testület nyomasztóan létező híre.
Ugyanakkor, bár maga Papadakisz minden szempontból lehetetlen alak
volt, összeszedett egy maroknyi figyelemre méltó férfit, akik utóbb
jelentős szerepet játszottak az ellenállási mozgalomban, különösen a
felderítés területén. Talán legnagyobb fogása George Halkiadakis, a
rethymnói rendőrfőnök volt. E korai találkozások egyik maradandó
eredménye George Psyhchoundakisnak (a Magyarországon használatos
Írásmód szerint Jorgosz Pszikhundakisznak), (Smith-Hughes vezetőjének
Prevelibe szökése idején) a kinevezése volt a brit tisztek állandó futárává.
Pszikhoundakisz a szó valódi értelmében vett „udvari bolond” volt,
ugyanis gyors észjárása zavarba ejtő becsületességére épült. Ő bizonyult
a krétai ellenállási mozgalomból kiemelkedő nagy egyéniségek közül az
egyik legnagyobbnak. Bár alig volt több a legelemibb iskolázottsággal
bíró pásztorfiúnál ifjúkori zsengéi között olyan koraérett versek is
akadtak, mint az „Óda a tanítónő blúzán éktelenkedő tintapöttyhöz”.
Ennek az őstehetségnek végül A krétai futár (The Cretan Runner) című
regény hozta meg a világhírt, amelyben felülmúlhatatlan beszámolót
alkotott a megszállás és az ellenállás éveiről. 1988-ban a Görög
Akadémia ünnepelte egy igen különleges műért: az Odüsszeiát fordította
le krétai dialektusra.

[266]
 *
Habár Smith-Hughes és Stockbridge ebben a korai szakaszban csak
keveset tehetett az ellenállók támogatására, egyes krétaiak már ekkor is
vissza-visszaütöttek a németeknek. A Fehér-hegyekben szeptember első
hetében végrehajtott átfésülő művelet során kisebb csetepatékra került
sor, s azokban elesett négy német katona. A németek szeptember 9-én
amnesztiát hirdettek, és bár viszonylag kevesen adták fel magukat, a
megszállók sikeresnek nyilvánították az akciót. November második
hetében azonban már hét katonájukat ölték meg egy újabb átfésülő
hadművelet közben.
November 23-án Monty Woodhouse megérkezett Krétára Mike
Cumberledge legújabb caique-ján, az Escampadoron, és partra szállt
Treisz Ekklisziesznél – Háromtemplomnál –, hogy átvegye a stafétabotot
Jack Smith-Hughesról, aki visszatért Kairóba, hogy a SOE krétai
referenseként dolgozzon tovább. Woodhouse magával hozta négy
legjobb tanítványát a SOE haifai kiképzőiskolájából. akik közül az egyik
később áruló lett, és Tom Dunbabin, a rangidős brit tiszt végezte ki.
Woodhouse titokban végrehajtott kihajózásra számított, ám
helyette hajmeresztő nagyságú fogadóbizottság várta. Jack Hughes-
Smithen kívül ott volt a sziget középső régiójának három legjelentősebb
gerillavezére: Manoli Bandouvasz, valamint két szövetségese és riválisa,
Petrakageorgisz és Szatanasz, továbbá több tucat brit és Anzac- (ausztrál
és új-zélandi) -katona, akik zajongva követelték elszállításukat. Többen
krétai barátnőt szereztek bujkálás közben, s most a lányokat is magukkal
akarták vinni Egyiptomba.
Jack Smith-Hughes egy héttel karácsony előtt hagyta el Krétát,
három apáttal, köztük Preveli 140 kilogrammos rendházfőnökével, aki
mielőtt meghalt, még feleskette az új görög emigráns kormányt.
Woodhouse, az akkor huszonnégy éves százados, egyedül maradt
rangidős brit parancsnokként egész Krétán. Woodhouse-nak meggyűlt a
baja a rengeteg birkát birtokló Bandouvasszal, akinek Smith-Hughes a
hangutánzó szóként is felfogható Bo-Peep (Kukucs) fedőnevet adta.
Bandouvasz bonyolult jellemű férfi volt. Analfabéta, tagadhatatlan
hazafi, fondorlatos gondolkodású, ám hajlíthatatlanul makacs – Smith-
Hughes szerint „az örökmozgó, »szerzésre« mindig kész gazdag paraszt
tekintetével” figyelte maga körül a világot – nemzetségének irgalmat
nem ismerő vezére, a nagyon is tudta milyen nagy híveinek száma
Közép-Kréta falvaiban, és a gondolatát is utálta annak, hogy holmi angol
ifjútól fogadjon el utasításokat, akárki is küldte. Később –
eredménytelenül saját rádió adó-vevőt követelt magának, hogy külön
csatornán tarthassa a „kapcsolatot Kairóval, és maga rendelhessen
ejtőernyős fegyverszállítmányokat.
A német propaganda azt igyekezett terjeszteni, hogy Woodhouse
megpróbálta rávenni Bandouvaszt, kérje Kréta felvételét a brit
[267]
birodalomba. Ezt a koholmányt a kommunisták utóbb bizonyított
igazságként terjesztettek tovább.33
Petrakageorgisz ugyanakkor a Selfridge fedőnevet kapta, mert
Krétán az ő olajpréselő vállalata közelítette meg leginkább a nagyvállalat
fogalmát. Az összes gerillavezér közül Petrakageorgisz volt az egyik
leginkább britbarát, de még ő sem tudta leplezni csalódását amikor 1943-
ban a SOE semmi többet nem tudott kínálni, csak egy maroknyi olasz
puskát a Kireneikában ejtett hadizsákmányból.
Nagyjából hét héttel érkezése után Woodhouse erősítést kapott. A
Torbay tengeralattjáró 1942. január 11-én éjjel érkezett Tszoutszouro
partja elé, és két olyan tisztet tett partra, akinél különbözőbb embert
keresve sem találhattak volna. Xan Fielding vékony volt, tetterős, és nem
szívesen túrt meg maga körül ostobákat. Nagy hírre tett szert a SOE
kairói parancsnokságának tehetetlenségét ostorozó, fullánkos
rádiótávirataival. Sandy Rendel, a brit katonai misszió egyik későbbi
tagja, a „zamatos, pimasz és vérszomjas” jelzőkkel jellemezte Fielding
jelentéseit. A krétaiak azonnal megkedvelték Fieldinget a robusztus
humorérzékéért, és egyformán tisztelték a bátorságát meg az
ítélőképességét.
Társa, akinek a kiválasztását különleges műveleti tevékenységre
soha senki sem magyarázta meg kielégítően, a bátor, de lassú és esetlen,
Guy Turrall százados volt. Ha Evelyn Waugh nem eleve róla mintázta
volna a szerencsétlen Apthorpe alakját, akkor sem talált volna hozzá
alkalmasabb modellt. Abesszíniát megjárt afrikai veteránként
nyilvánvalóan teljes komolysággal tette fel a kérdést a tengerparton:
„Barátságosak a bennszülöttek?” Turrall nem volt hajlandó helyi
viseletre cserélni az egyenruháját, sőt, pizsamát is hozott magával,
továbbá egy zománcozott lavórt, amivel sikerült igazán elképesztenie a
krétaiakat. Csak a hordozható illemhely hiányzott.
Minél tovább látták Turrall századost, annál inkább erősödött a
krétaiakban az a nézet, amely szerint az angolok alapjában furcsa, különc
fickók. Guy Turrall lelkes amatőr geológus és botanikus volt. A
vadvirággyűjteménye nem izgatta a krétaiakat – bár az ő szemükben az
egyik növény pontosan olyan, mint a másik –, de amikor egy ifjú
krétainak Turrall hátizsákját kellett cipelnie, és felfedezte, hogy az
kőzetmintákkal van telerakva, bizony alaposan kiszelektálta a
gyűjteményt.
Fielding és Turrall, Jack Smith-Hughes példáját követve
felgyalogolt Papadakisz alezredeshez, Aszi Gonia fölé. Fielding hamar
átlátta hogy nem sokra mehetnek a „pánkrétai” ellenállásnak ezzel az

33
Bandouvasz, mint az hajlott korában lediktált hosszú és kiemelkedően
megbízhatatlan emlékirataiból pontosan kiderül, a sajátján kívül csak igen
nehezen ismert fel és el bármiféle igazságot.

[268]
önjelölt vezérével: saját legszűkebb körén kívül senki sem ismerte el
vezetőnek az alezredest. Az olyan mesterségükhöz értő, odaadó tisztek.
Mint Tsziphakisz őrnagy, aki egész hírszerző hálózatot épített fel
Rethymno környékén, nem voltak hajlandóak komolyan venni
Papadakiszt. Kínzó gyötrelmet jelentett Papadakisszal tölteni az estét. A
siralmas társalgásnak az sem használt, hogy Turrall nem beszélt görögül.
Franciául próbált beszélgetni. „Azt mondom, mon colonel, vous ne
m’avez pas mis dans le tableau”, hangzik egyik klasszikussá vált
bárgyúsága.
Fielding hamarosan közelebb költözött Caneához és a Szúdai-
öbölhöz. Vaphé mellett telepedett le, a „Brit konzulnál”, Niko
Vandoulakisznál, és a légi, valamint tengeri mozgásokról kezdett rádión
jelenteni Kairónak, „az Ötös ikrek” néven ismert fiatalemberekből álló,
kicsiny, de kivételesen tehetséges és bátor csoport segítségével, amelyet
Marko Szpanoudakisz vezetett.
Britek és krétaiak egyaránt a jövőre gondoltak, arra, hogy
tevékenységüket össze hangoló, egyszerre politikai és katonai, jellegű
szervezetre van szükség. Április 1-jén Fielding egészen a városházáig
bemerészkedett Caneába. Úgy ment be a polgármester irodájába, hogy
ruhája közben súrolta az onnan éppen kifelé tartó német tisztek
uniformisát, Nikolaosz Szkoulasz, a polgármester, egy idős,
pátriárkakülsejű férfi előbb elszörnyedt, majd harsogó nevetésben tört ki.
Ezen a találkozón vitatták meg annak a szervezetnek a megalakítását,
amely idővel az EOK-ká, a krétai nemzeti ellenállási mozgalommá
fejlődött.
Ez alatt Turrall a kommunista vezető, Mandakasz tábornok
keresésére indult. Brit egyenruhájában rótta nehéz lépteivel a sziget
útjait, mellén egy sor kitüntetésszalaggal, és angolul kérdezte meg a
falusiakat, szerintük most hol jár. E valószínűtlen titkosügynök csak a
szerencsének köszönhette, hogy nem adták át a németeknek abban a
hitben, hogy az ő kémeik közé tartozik. Turrallnek nem sikerült felvennie
a kapcsolatot a kommunista vezetőkkel. így azután sohasem fogjuk
megtudni, hogyan reagált volna Mandakasz a brit tiszt szokásos
felvilágosítás kérésére: „mis dans le tableau”. Amikor Monty
Woodhouse-t áprilisban visszarendelték, Guy Turrall is távozott vele.
Woodhouse utódja, Tom Dunbabin – „O Tom”, ahogy a krétaiak
elnevezték – 1942. április 15-én érkezett. Amint később feljegyezte, csak
„néhány kapkodva váltott szóra volt idő Montyval, aki azon a hajón
utazott el, amelyik engem hozott, és már ott is maradtam új
királyságomban”.
Dunbabin, aki Tasmaniában született, és békében az oxfordi All
Souls College kutató tanára volt, már nevet szerzett régészként és a The
Western Greeks (A nyugati görögök) című könyv írójaként. Jóízű
Oxford-Cambridge vetélkedésben állt John Pendleburyvel. A következő

[269]
három esztendőben rendszertelenül adódó alkalmas pillanatokban
Dunbabin visszatért a feltáratlan minószi lelőhelyek kereséséhez, de
keveset talált. „Pendlebury után ez már csak hiábavaló kapirgálás”, írta.
Dunbabin markáns arcát hosszan lekonyuló bajusz ékesítette,
amelyet szokása volt szórakozottan az ujjára csavarni. A hétköznapitól és
a megszokottól több szempontból is elragadóan eltérő Dunbabin
alapjában félénk, ám ugyanakkor roppant eltökélt jellemű ember volt.
Magas és erőteljes testalkatú volt, és ha kellett, tudott kegyetlenül vad
lenni, ugyanakkor a legváratlanabb pillanatokban ugrott magasabbra a
hangja, A később Krétára vezényelt beosztott tisztek félelemmel vegyes
tisztelettel tekintettek tetteire, amelyek egyike az volt, hogy egy teljes
napot töltött egy fán, amelyről rálátott a Tümbaki melletti repülőtérre.
Egyikük „mérhetetlenül bátor, és mérhetetlenül szerény” emberként
jellemezte. Ugyanakkor Dunbabinnak megadatott mind az erkölcsi, mind
a testi bátorság, ami igazán ritka kombináció. Paddy Leigh Fermor ezt
írta: „Tom egyik legértékesebb tulajdonsága, akárcsak Kutuzové
Borogyino előtt a Háború és békében, hogy sohasem akadályozott semmi
hasznosat mindig útját állta minden káros törekvésnek, valamiféle
közlekedési rendőrként irányította az események menetét”.
Dunbabin közvetlenül az Amari-völgy fölé települt, fő rejtekhelyét
az Ida-hegy nyugati nyúlványán rendezte be. Az Amari-völgy, különösen
pedig Jerakari falu, hamarosan „Lótuszországként” szerzett hírnevet a
brit tisztek körében, a bőséges élelem- és italkészletek, valamint a
szívélyes vendéglátás miatt. „A falusiak olyan vendégszeretők voltak –
írta Dunbabin a háború után –, hogy megragadták a mandzsettádat,
amikor végigmentél valamelyik keskeny utcán, és úgy húztak be a
házukba, meginni velük egy pohár bort”. Ezen a helyen szőlőlugasok
vetettek árnyékot, a gyümölcsösök ontották a meggyet, s a vendégeskedő
brit katonák a bor és a gyümölcs mellett Ida és Kedrósz sajtjait is
élvezhették, miközben nézték, ahogy „a nap utolsó sugarai kihunynak az
Ida szemközt magasodó kopár csúcsán”.
Jerakari a nyugati és középső hegyláncok – a Fehér-hegyek, a
Kedrosz- és az Ida-hegység – között futó „kémek magaslati útján”
feküdt, amely mentén a falvakat valóságos postaállomássá szervezték,
hogy segédkezni tudjanak a rádiókészülékek szállításában, a fegyverek
elosztásában és a menekülők bujtatásában. Jerakari vájt az ellenállási
mozgalom Amari-völgyi központjává is. A németek 1944-ben letörölték
a föld színéről, és sokakat agyonlőttek azok közül, akik egykor
megragadták Dunbabin mandzsettáját.
Az elszigetelt bosszúállásokkal és kis csatározásokkal induló krétai
ellenállási mozgalom (1941 decemberében és 1942 januárjában például
összesen húsz németet öltek meg) fokozatosan vált egyre egységesebbé.
A krétaiak örömmel fogadták a brit tiszteket, mert biztosra vették, hogy a
szövetségesek vissza fognak térni egy új sereggel, és segítenek
megszabadulni a német megszállóktól. „Mindvégig minden az ő
[270]
nagylelkű hűségükön múlt – írta Ralph Stockbridge. – Anélkül a segítség
nélkül, amit vezetőként. informátorként, élelmezőként és méz ki tudja mi
minden másként nyújtottak, egyikünk sem húzta volna huszonnégy
óránál tovább.”

[271]
 22. fejezet – Ki a terepre
„A SOE – írta emlékiratában Monty Woodhouse – furcsa szervezet
volt, amelyben a következetességet csak egyetlen mozzanat képviselte:
minden év augusztusában drasztikus tisztogatásnak vetették alá.” Arra a
tisztogatásra, amellyel ez a jelenség gyökeret vert, 1941 nyarán került
sor.
Az amatőrizmus – Jugoszlávia és Görögország német lerohanását
közvetlenül megelőző – mámoros napjaiban váratlan irányból érte csapás
a gyermeteg hősködés bontakozóban lévő világát. 1941. március 24-én
Hermione Ranfurly, George Pollock állásához képest kissé túl nagy
formátumú titkárnője úgy határozott, majd ő kézbe veszi az ügyek
irányítását. Férje, Ranfurly earlje, éppen akkor esett hadifogságba a
sivatagban, és a hölgy nagy buzgalommal vetette bele magát a háborús
erőfeszítésbe. Így attól sem riadt vissza, hogy főnöke háta mögül ő
mozgassa a szálakat.
Peter Fleming történetesen éppen ott üldögélt a brit nagykövetség
verandáján Sir Miles Lampsonnal és Anthony Edennel, amikor
odahozták az üzenetet, melyben az állt, Lady Ranfurly sürgős kihallgatást
kér Edentől, „a háborúval kapcsolatos fontos ügyben”. „Ezen
meglehetősen meglepődtünk – írta Lampson a naplójába – és Peter
Fleming kibökte, hogy a hölgy ugyanannál a titkos szervezetnél dolgozik,
ahol ő. Ez, amint utóbb kiderült, kifejezetten kényelmetlen körülmény
volt. A hölgy annak rendje s módja szerint megérkezett, és ragaszkodott
ahhoz, hogy AE négyszemközt fogadja. Neki azután előadta, hogy érzése
szerint ez az egész fene titkos szervezet nemcsak kaotikus állapotban
van, de akármennyi közpénzt is költenek rá, az mind pocsékba megy. Ez
voltaképpen csak megerősítette azt, amit AE (amint utóbb nekem
elmondta) már hosszú ideje gyanított.”
George Pollock, akinek újonnan alakított szervezetét ostromzárként
verte korul a hagyományos katonai hierarchia jó adag féltékenységgel
fűszerezett bizalmatlansága, végül áldozatul esett ennek az első
tisztogatásnak, miután a közel-keleti főparancsnokság ismételten kérte
leváltását dr. Hugh Daltontól, attól a londoni minisztertől, akinek a SOE-t
alárendelték. A kiküldött vizsgálóbizottság kevés bizonyítékot talált
bármilyen jogszabálysértő tevékenységre, de olyan erővel követelték már
a fejek hullását, hogy az mindenféle természetes igazságérzetet felülbírált
A szervezetet Terence Maxwell ezredes vezetése alatt alakították újra,
aki a háború előtt a Glyn Mills cégnél dolgozott bankárként, és
átköltöztették a Rustum-épületeknek nevezett nagy, komor lakótömbbe a
Saria Kasz-el-Ajnon. A minden részletre kiterjedően alapos, bár jól
látható biztonsági óvintézkedések dacára hamarosan minden kairói
taxisofőr tudta, ez valami „titkos épület”. A nyári sorscsapás ellenére a

[272]
kairói SOE hamarosan rendkívüli növekedésnek indult, mert kezdte sorra
küldeni a Balkánra a katonai missziókat.34
A görög részleget, a B6-ost, illetve a krétai részleget, a B5-öst,
mind igazgatásilag, mind fizikailag elkülönítve működtették. Jack Smith-
Hughes és munkatársai „az utca túloldalán álló gazdasági épületben”
tevékenykedtek. Ez a logikai bukfenc, amely a hivatali működés
szempontjából Görögországtól éppen úgy elkülönítette Krétát, mint
amennyire a valóságban Albániától és Jugoszláviától áll külön,
végtelenül szerencsés fordulatnak bizonyult, ugyanis segített a krétai
szekciónak távol tartani magát a szárazföldi Görögország politikai
aknamezőitől.
Lényegesen erősebb fal választotta ej a SOE krétai részlegét és az
ISLD-t (Inter Service Liaison Department) haderőnemközi összekötő
részleg), a Titkos Hírszerző Szolgálat (Secret Intelligence Service, SIS)
egyik katonai alosztályát. Selborne earlje, aki 1942 februárjában váltotta
dr. Hugh Daltont a gazdasági hadviselési miniszter (Minister of
Economic Warfare), s ezzel a SOE politikai gazdájának posztján, később
ezt írta: „A SOE-t és a SIS-t 1940 júniusában a háborús kabinet
döntésével választották el egymástól. Véleményem szerint funkciójuk
határozottan elkülönül, és mert a SOE munkája elkerülhetetlenül
gyakrabban kerül reflektorfénybe (pl. Görögországban és
Jugoszláviában), csak növekszik a két szervezet elkülönítése
fenntartásának szükségessége”.
Kairóban az ISLD-t a Királyi Haditengerészet hivatásos tisztje (a
csak „gyönyörű Bowlbyként” ismert) Bowlby sorhajókapitány, Teague
ezredes és Smith-Rose repülő alezredes irányította, a főparancsnokság
épületcsoportjában nekik kijelölt irodákból. A két szervezet vezetési
törzse fanatikus gyanakvással utálta egymást, de terepen dolgozó
embereik Krétán szerencsére barátságos együttműködésben éltek. „A
SOE – jelentette ki Ralph Stockbridge – alapvetően egy rakás
kalandorból állt, amíg az ISLD nagyon vegyes társaság volt. A SOE
embereit mindig tisztként és úriemberként kezelték, nem pedig
ügynökként.” Ez még mintha a harctéren is bizarr egyenlőtlenséget

34
A Special Operation Executive, azaz a Különleges Műveletek Szervezete, egész
sor különféle fedőnév alatt működött, állítólag azért, hogy riválisait legalább
annyira összezavarja, mint az ellensége]. Az alakulása idején használt MI(R) és
Section D („D” szekció) után a szervezet félkatonai ága SO(2) néven vált
ismertté – a SO(1) a Politikai Hadviselési Szervezeten (Political Warfare
Executive) belül fekete propagandával foglalkozott – majd MO1(SP) néven, ami
valósággal kiprovokálta a Muddled Operations in Secret Places (Zavaros
Műveletek Titkos Helyeken) gúnynevet. Később, a közel-keleti
főparancsnokság szervezetén belül, a MO4 nevet kapta, s végül a Force 133-at
(133-as különítmény). Az egyszerűség kedvéért mi mindig SOE-ként
emlegetjük.

[273]
okozott. A SOE tisztjeinek, akik bőséges készpénzellátmányt kaptak
arany fontérmekben a pénztárnoktól, Shread önkéntes tartalékos
tengerész főhadnagytól (aki a gyümölcsízmárka után menthetetlenűl
megkapta a „Golden Shred” becenevet), időről időre ki kellett segíteniük
a szegény rokonokat. A kezdet kezdetén azonban Xan Fielding drachma
bankjegyekkel degeszre tömött tárcával szállt partra Krétán, csakhogy
kiderült, hogy a vágtató infláció miatt az egész köteg mindössze 16
fontot ér.
A krétai vereség után Monty Woodhouse és Paddy Leigh Fermor
ugyanúgy szállt ki a hajóról Alexandriában, mint a többi sok ezer
evakuált. Néhány nappal később átköltöztették őket Kairóba, ahol
„valamiféle átmeneti állapotban tartották őket arra az esetre ha további
hadműveletekre kerülne sor Krétán vagy Görögországban, de hónapok
teltek el anélkül, hogy bármi történt volna”. Elsőnek a SOE-be Bill
Barbrook által betoborzott Woodhouse ment ki a terepre. Ő 1941
november végén tért vissza Krétára Jack Smith-Hughes felváltására, őt
pedig kevesebb mint öt hónap múltán Tom Dunbabin váltotta.
Paddy Leigh Fermor számára az áthelyezés a SOE állományába a
gyakorlatban kényszerű nyaralással töltött időt hozott Kairóban, amíg a
szervezet rendezte sorait a nyári tisztogatás után. Azok a tisztek, akik
nem rendelkeztek saját lakással Kairóban egy heliopoliszi tiszti klubban
éltek, amelyet mindenki csak Macskajaj Palotaként (Hangover Hall)
ismert. Leigh Fermor jobbnak látta inkább a Continental Hotelba
költözni. Két évvel később még kiválóbb bázis kínálkozott azokra az
időkre, amelyeket távol töltött Krétától. Leigh Fermor és néhány, szintén
a különleges hadműveleti szervezeteknél szolgáló barátja egy zegzugos
zamaleki palotában ütött tanyát, amelyet az a Billy Moss, a „Coldstream”
Gárda tisztje fedezett fel, akivel 1944 tavaszán Leigh Fermor elrabolta
Kreipe tábornokot. A többi lakótárs között találjuk Billy Macleant a skót
szürkéktől, David Smileyt a testőrlovasságtól, valamint Rowland Winnt
(a későbbi Lord St. Oswaldot) a 8-as huszároktól. Ott lakott még Sophie
Tarnowska grófnő, Moss jövendőbeli felesége is. Tara, ahogy a házat
Írország királyainak legendás váráról és Scarlett O’Hara még mitikusabb
otthonáról elnevezték, még bálteremmel is rendelkezett. Hamarosan itt
rendezték Kairó legjobb és legvadabb társasági összejöveteleit,
valahányszor a lakók szabadságot kaptak.
*
Az emberek elképesztően sokféle okból jelentkeztek különleges
tevékenységre, A kíváncsiság vagy az unalom ugyanolyan nagy szerepet
játszhatott, mint a kalandvágy. A katonaélet rutinjával járó, előre
megjósolható tartalmú mindennapokból való menekülés izgalmán túl, aki
a különleges hadviselésben vett részt, az boldogító melléktermékként
számíthatott alkalomra a szabályok megszegésére is, gyakran befolyásos
barátok segítségével, és a sértődött „fedezéklakók”, vagyis a hivatásos
katonák felháborodására. Xan Fielding, aki az idők folyamán Paddy
[274]
Leigh Fermor leghűségesebb fegyvertársává vált, ösztönös, mély utálatot
érzett a „normális” hadseregbeli élettel járó intézményesített bezártság
iránt, s mindketten mélyen gyökerező szenvedéllyel szerették
Görögországot.
Az önkéntesek ritkán felejtették el első kikérdezésüket, a kertelő
körülírást, amely idővel bekerült a filmipar nagy közhelyei közé is. „Nem
mondhatom meg önnek, mi az amiért idejött – mondta Guy Tamplin
ezredes egy századosnak – csak annyit mondhatok, hogy nagyon titkos a
dolog, és jó adag veszéllyel és elszigeteltséggel jár. Ha emiatt most
meggondolja magát, azt senki sem fogja felróni önnek és úgy mehet
vissza az ezredéhez, mintha semmi sem történt volna.
Elvileg, amint egy tisztet felvettek, elküldték a SOE saját
Palesztinai kiképzőtáborába, „ellenállási hadviselés”-tanfolyamra. A
Haifa fölé magasodó Karmel-hegyre telepített táborban görögöket,
jugoszlávokat és albánokat is képeztek ki, hogy majd saját országukba
szivárogjanak be. Ennek a létesítménynek ugyan ME 102 volt a hivatalos
jelölése, de a beszélgetésekben és a hivatalos híradó-forgalmazásban
egyaránt a „Narkover” néven szerepelt, a J. B. Morton folytatásos,
regényében szereplő elegáns magániskola35 után. Több személy is onnan
kapta a gúnynevét, például dr. Smart-Allick és Foulenough százados.
Narkover mindenki rokonszenvét egyből elnyerő, különc parancsnoka
Harry Cator ezredes volt a Királyi Skót Szürkéktől a királyné távoli
rokona házasság révén, és első világháborús hős.
Monty Woodhouse-t és Paddy Leigh Fermort egyenesen
kiképzetlen kiképzőként dobták be a mélyvízbe, előbbit a térképolvasás,
utóbbit a kézifegyver-kezelés oktatójaként. A britek mellett a német és az
olasz fegyvereket is tanítania kellett pedig ismeretei valójában nem
terjedtek túl azon, amit a Gárda újonckiképzésén a. Bren golyószóróról
tanítottak neki. A krétai ifjaknak nem volt szükségük túl sok oktatásra.
Ha kellett, bekötött szemmel szedték szét és rakták össze a német MG
34-es géppuskát is, tanúságot téve egy olyan nép ösztönös tehetségéről,
amelyik mindig is büszke volt a lőfegyverekhez fűződő intim viszonyára.
A legbuzgóbb tanulóknak is a krétaiak bizonyultak. A szigeten kezdték
nagy presztízsű szakmai végzettségnek tekinteni a Narkover-tanfolyamot.
Manousszosz Manousszakisz, aki jelentős szerepet játszott a caneai
hírszerző hálózatban, megjegyezte, hogy egy krétai számára valami
olyasmit jelentett, ha a ME 102-re küldték, mint manapság az, ha
sikeresen végez a Harvard Business Schoolon.
1942 tavaszán a kiképzői kar harmadik oszlopa Nick Hammond
volt, aki kinn a terepen alapozta meg robbantási szakértői hírnevét.

35
A SOE berkeiben használatos további gúnynevek: Bakerstrasse a SOE londoni
főhadiszállására, Jugland (Köcsögföld) Jugoszláviára és Never-Never Land (Soha-
Soha Ország) Krétára.

[275]
Hammond hatalmas bajuszt növesztett, és felvette a Vamvakopirites –
Lőgyapot – kapitány álnevet.
Egy napon György, a görögök királya kereste fel a tábort,
megszemlélni az ott kiképzés alatt álló görög kommandókat. Nagy
bemutató gyakorlatot készítettek elő, amelynek csúcspontját egy bunker
ellen éleslőszert használva végrehajtott támadás jelentette. A kiserőd
falára kitűzték a német zászlót, majd miután az egész lázas rohangálás és
lövöldözés véget ért, ezt a zászlót – a közepéből kilőtt horogkereszttel –
drámai gesztussal átadták az uralkodónak, akire mély benyomást
gyakorolt a lövészek tudása. Paddy Leigh Fermor csak utóbb ismerte el
Nick Hammondnak, hogy ő maga lőtte ki a horogkeresztet, a gyakorlat
előtti napon. (A gerilla-hadviselés talán leghatásosabb bemutatóját
azonban nem a tábor növendékei, hanem azok a zsidó ifjak tartották, akik
rajtaütöttek a táboron, és a Haganah számára kifosztották a fegyvertárát.)
A tantárgyak közé tartozott a fegyvertelen harc és a létesítmények
rombolása is – „egy olyan tárgy – jegyezte meg az egyik Krétára készülő
tiszt –, amelyet bárki, akiben csak egy gramm is maradt az egykori
iskolás fiúból, csakis élvezhet”. Acél tartószerkezeteket robbantgatni a
vasúti szabotázs gyakorlására lehetett jó mulatság, de azok számára, akik
Krétára készültek, nem túl hasznos hiszen a szigeten még a túlvadászott
kőszáli kecskénél is ritkábbak voltak a vasúti célpontok. A növendékek
tengeri szabotázstevékenység gyakorlására Athlit keresztes lovagi
várához is kitelepültek oda, ahol az első a Különleges Csónakos Raj
(Special Boot Squadron, SBS) rendezte be főhadiszállását. A parttól távol
haladó vagy horgonyzó caique-hoz úsztak ki, és a tapadóakna
felerősítését gyakorolták.
Azokra akiket ejtőernyővel szándékoztak ellenséges területre
juttatni, Ramat David mellett várt az ejtőernyős-tanfolyam. Az egyik
sikeresen végző krétai Joannisz Szkoulasz atya volt, Anojia község papja,
akinek az ortodox egyház engedélyt adott szakálla leborotválására és haja
rövidre vágására a háború idejére, hiszen a harcosok közé állt. A britek
Tuck barátnak, vagy Ejtőernyős páternek nevezték.
A növendékek egy része, különösen azok, akiket hírszerzési
információgyűjtő feladatra szántak, az alaptanfolyam után egy továbbit is
elvégeztek a megiddói völgyben, az Amerikai Régészeti Iskola
(American School of Archaeology) épületében, Ott a rejtőzködés és a
titkosítás fogásait oktatták: álcázást, kódolást és a titkos kapcsolattartás
technikáit.
1942 nyarán és őszén a narkoveri oktatók kezdtek visszatérni az
ellenség megszállta területre, a gyakorlatban alkalmazni azt, amit addig
tanítottak. Kréta után Monty Woodhouse-t Görögországban dobták le
ejtőernyővel, a Harling (Vonszolás) hadműveletre, a Gorgopotamosz-
viadukt felrobbantására. Az egész háború alatt ez volt talán a SOE
legnagyobb sikere. Hamarosan Nick Hammond is követte, ó is a görög

[276]
partizánok mellé rendelt összekötő tiszti beosztásban. Hálátlan munka
várt rájuk, sokkal többet kellett a politikai cselszövésekkel, mint az
ellenséggel küzdeniük, Paddy Leigh Fermor visszament Krétára, hogy
Tom Dunbabinnak dolgozzon.
A SOE-s „új fiú”, amikor visszatért Palesztinából Kairóba,
általában beosztott munkatársként kezdett működni a krétai referens
mellett. Ezt a posztot hosszú ideig Jack Smith-Hughes töltötte be. Első
kiküldetését „irányítótisztként” teljesítette, ami azt jelentette, hogy ő
felelt egy krétai küldetésen a tengeralattjárón, caique-on vagy Fairmile
motoros naszádon szállított anyagi készletekért és személyi állományért.
Segédkezett az átadásnál és a partraszállításnál, majd visszatért azokkal a
krétaiakkal – ha voltak ilyenek – akiket saját biztonságuk érdekében
kimenekítettek a szigetről.
Amikor eljött az idő, hogy egy szolgálati időszakot Krétán töltsön,
a tiszt elutaztatását bonyolult, gyakran hosszadalmas folyamat keretében
hajtották végre. Megírattak vele egy sor levelet és levelezőlapot a
hozzátartozóinak, olyan megnyugtató, ugyanakkor általánosságokban
mozgó tartalommal, aminek a lényege így foglalható össze: „Minden
rendben. Jól vagyok”. Ezeket ő maga előre keltezte, a parancsnokság
személyzete pedig rendszeres időközönként feladta. Ez a rendszer
azonban hírhedten megbízhatatlanul működött. A Rustum-épületekben
dolgozó egyik vezérkari tiszt elismerte, hogy „a személyzeti osztály
dolgozói hajlamosak voltak működési balesetet szenvedni”. A hivatal
szívtelen ügyetlenségének legocsmányabb példájára a gorgopotamoszi
diadal után került sor. Négy hónappal az után, hogy a brit ejtőernyősök
első osztagát ledobták Görögországban, a kairói SOE-parancsnokság
semmiféle iratot sem tudott felmutatni, amelyből kiderült volna a nevük.
Időbe telt az is, amíg a tisztet beöltöztették használt görög civil
ruhába, meg amíg Wace professzor részlege az ISLD-nél, amely a SOE-t
is ellátta, elkészítette a szükséges személyi iratokat. A jövendőbeli
titkosügynök átvette a gyors öngyilkossághoz használandó zöld gumiba
töltött tablettákat, a „köhögés elleni pasztillákat”. A legtöbben kabátjuk
és ingeik gallérjába varrattak, ahol szorongatott helyzetben gyorsan
ráharaphattak. „Búcsúztatásunknak ez a része – írta Sandy Rendel –
túlságosan emlékeztetett valami harmadosztályú kalandregényre, ezért
kissé hamisnak tűnt”. Rendel azonban, aki néhány tablettát a zakója
zsebében hordott, egyszer hagyta, hogy azok összekeveredjenek
mazsolával, amit egy parasztasszony nyomott a markába. Amikor később
szórakozottan majszolni kezdte a mazsolát, érthető riadalommal vette
észre, hogy az egyiknek meglehetősen gumis az állaga.
Végül – a sivatagi háború hullámzó visszavonulásainak és
előretöréseinek függvényében – Bardiában, Dernában, Mersza Matruh-
ban vagy Alexandriában szállt hajóra. Az első időkben- 1941 végétől
1943 tavaszáig – a beszivárogtatást és a kihozatalt caique-kal vagy
tengeralattjáróval végezték. Az Escampador, a Porcupine (Tarajos sül)
[277]
és a Hedgehog (Sündisznó) nevű felfegyverzett caique-on olyan
rendkívüli szakmai tudású és bátorságú tengerészek parancsnokoltak,
mint John Campbell vagy Mike Cumberledge, aki még a Dolphinnal
szerezte hírnevét. Cumberledge-et a Korinthoszi-csatorna ellen 1942
végén intézett rajtaütéskor elfogták, és a háború utolsó napjaiban a
flossenburgi koncentrációs táborban agyonlőtték.
A Királyi Haditengerészet tengeralattjáróit csak kezdetben vették
igénybe. A katasztrofális antipatreszi vállalkozás után Cunningham
tengernagy nem engedélyezte többé, hogy különleges műveletekben
alkalmazzák ezeket. 1942 közepére a görög Papanikolis tengeralattjáró
és a Derna támaszponttal működő Fairmile motoros naszádok vettek át
majdnem minden, az ellenállási mozgalmat támogató szállítási feladatot.
A Királyi Haditengerészetnek ezeken a kis hajóin ifjú tengerész
főhadnagyok parancsnokoltak – legtöbbjük napbarnított arccal és nagy
szakállal, mint a Player’s cigaretta dobozán látható tengerész. Tetteik,
különösen a kanadai Bob Youngé, semmiben sem maradtak el a
veteránokétól.
A brit összekötő tisztek és rádiósok, akik szolgáltak Krétán,
sohasem felejtették el első érkezésüket. Ha szerencséjük volt, röviddel
napnyugta előtt esetleg láthatták a horizonton az Ida-hegyet vagy a
Fehér-hegység csúcsait. A motoros naszád folytatta útját, de a fedélzeten
most, hogy már ellenséges vizeken jártak, mindenki óvatosabban
mozgott, és halkabban beszélt. Mindig fennállt a lehetősége – bár csak
igen halványan –, hogy összeakadnak a Kriegsmarine kevés
felfegyverzett halászhajója közül valamelyikkel. Általában holdtalan
éjszakát választottak, tehát a sziget tömege csak egészen közelről
rajzolódott ki előttük. Nyári éjszakákon már mérföldekre a parttól eléjük
jött a vadkakukkfű illata.
Az út végső szakaszát a naszád motorjait alacsony fokozaton
járatva, lopakodva tette meg, a személyzet suttogva érintkezett, és
mindenki meresztette a szemét, hogy meglássa a morze-ábécé két
betűjéből álló azonosító jelet villogtató lámpát. Rendszerint suttogó
kórusban kiáltottak föl, amikor végül meglátták. A Fairmile naszádot,a
parttól nagyjából harmincméternyire állították meg, a partra szállítandó
embereket és anyagot gumicsónakon hordták ki. A leggyengébb
hullámverés is komoly nehézséget okozhatott olyankor géppisztolyok,
viaszos vászonba csomagolt térképek és iratok, meg mindenféle más
felszerelés potyogott a tengerbe. A kirakott utánpótlás terjedelmes és
nehéz is volt: egy új rádió adó-vevő, töltő generátorral és
akkumulátorokkal, egy aranypénzekkel megrakott szakouli – hímzett
gyapjú hátizsák, lőszeres ládák és zsákok tele élelemmel és lábbelivel. Ez
utóbbi talán a legmegbecsültebb kinccsé vált a szigeten. Bárki, akit
távozóban kihoztak a motoroshoz a parton hagyta a magáét, hogy valaki
más használhassa tovább.

[278]
 Az érkezéskor látott jelenetek sokszor megdöbbentették az újonnan
érkezőt. Rojtos, fekete, fejfedőjüket, a szarikit meg „kakafogó”
térdnadrágjukat viselő krétaiak üdvözölték kiáltozva és átölelve
barátaikat, unokatestvéreiket és komáikat. A leginkább briganti külsejű
helybéli egyszer csak hibátlan brit magán-középiskolai kiejtésű
angolsággal üdvözölte a jövevényt. Rendel, amikor először érkezett meg
akárhogy is igyekezett megőrizni a komolyságát, úgy érezte, „kész
kabaré az egész: amit jelmezbe öltözve adunk elő a németek rovására”.
Kevesen vették észre, mikor fordult bugyborékolva duruzsoló
motorokkal a tenger felé a naszád, és elszakadt a kérészéletű kapocs, ami
a külső, normális és biztonságos világhoz fűzte őket. A helyzet iróniája,
hogy veszélyesebb volt távozni a kis hajóval, mint maradni. Ha a
németek felfedezték a járat érkezését, bemérhették a naszád útvonalát
vissza Derna felé, Ilyenkor másnap napkeltekor utána küldték a
Caneában állomásozó Arado hidroplánok egyikét, hogy keresse meg, és
süllyessze el.
A nyílt partról a csoport gyakran a csempészek valamelyik
jellegzetes barlangjába húzódott, ahol a tűz fényében különös, groteszk
árnyalakok táncoltak a falakon. Ezután a krétaiak és a britek, vállukon
nehéz terhekkel, erőltetett menetben felgyalogoltak a hegyekbe, hogy
mire felkel a nap, a lehető legmesszebbre eltávolodjanak a tengerparttól.
A kakukkfűszag miatt eleinte érezhették úgy, „mintha illatfelhőben
járnának”, de feszülő váll- és lábizmaik hamarosan feledtettek minden
költői gondolatot.
A krétai vezetők, többnyire pásztorok, akik hozzászoktak, hogy
zergeként ugrálnak szikláról sziklára, gyakran kényszerültek megállni és
bevárni nehézkesen tántorogva felzárkózó kalauzoltjaikat. Az újoncok
tehetetlen dühvel káromkodtak, valahányszor egy kő lehorzsolta a bőrt a
lábszárukról, vagy megrándult a bokájuk. George Pszikhoundakisz jól
emlékezett arra, hogy egy alkalommal „Michali” – Paddy Leigh Fermor
– roppant magabiztosan próbált felugrani egy habarcs nélkül rakott kőfal
tetejére, majd hanyatt visszabucskázott – a krétaiak arra általános
derültségére akik közben megkerülték az akadályt.
A szőke vagy vörös hajuk, és a világos, pirospozsgás bőrük miatt a
briteket gyakran nehéz volt hihetően álcázni, de más apróságok is
elárulták őket. Mindenekfelett a járásuk amit a krétaiak egyszerűen
nevetségesnek találtak. A szokások nem ismeretével is könnyen
lebuktathatták magukat: a hiteles krétai öltözékbe bújt Xan Fielding
ugyancsak megrémült, amikor egy szembejövő öregasszony már a
köszönéséből felismerte benne az angolt. A néni azonnal meg is, áldotta
és biztonságos hazatérést kívánt neki. A vele lévő George
Pszikhoundakisz felvilágosította hogy mindig a mozgásban lévő
személynek kell előre köszönnie. És minden brit tiszt hamar rájött arra is,
hogy sértésnek minősül, ha pénzt ajánl élelemért. Még a felföldi legelők

[279]
pásztorai is, bármennyire is szegények voltak, vendéglátó házigazdának
tekintették magukat, hiszen a hegy az otthonuk.
Az élelem sokszor nem állt többől, mint a pásztoroktól kapott
aludttejből és sajtból, vagy eső után szedett csigából, meg a khorta nevű,
olajba áztatva fogyasztott, rágós hegyi fűből, amit esetleg őrölt makkal
vagy szelídgesztenyével ízesítettek. Időről időre vásároltak egy birkát
vagy egy kecskét, hogy levágják, és a húsát nyílt tűzön megsüssék
kebabnak. Szépen szeletelt, pácolt báránycombról szó sem volt: a
csontokról lerágott mindenféle húsból, belsőségekből, az állat szemeiből
és agyvelejéből állt a „lakoma”.
Akármilyen sokféle ínség is gyötörte a háború alatt a krétaiakat, a
tszikoudia – a helyi ráki, azaz gabonapálinka – valahogy sohasem látszott
kifogyni, ahogy a helyben termesztett dohány sem, amelynek szívása
segített tompítani az éhség kínjait. A briteket időnként megrémítette a
krétai vendégszeretet alkoholbősége. Az ivászatokon azonban a SOE
gyakran helyt tudott állni, sőt néha legyőzte a helyi erőket. A legendás
új-zélandi, Perkins őrmester, állítólag három és fél konzervdoboznyi
tszikoudiát is el tudott fogyasztani öntudatvesztés nélkül (a brit katonai
misszió „rendszeresített” ivóedényéül Kairóból küldött nagy
lazackonzerv vagy gyakrabban a Player’s cigaretta doboza szolgált).
A törvényen kívüli „zsivány” életnek megvoltak a derűs és
romantikus pillanatai – különösen visszatekintve –, de az élet a
hegyekben kemény, és mérhetetlenül kényelmetlen volt. Odafenn az
emberek vagy barlangban laktak, vagy sajtérlelő kunyhóban, juh- vagy
kecsketejtől bűzlő, de legalább meleg kúpalakú mészkő építményben.
Létfontosságú volt a megfelelő barlang kiválasztása. Az olyan
harcászati megfontolásokon túl, mint a több menekülési útvonal és a
környék megfelelő belátása, az alkalmas barlangnak vízforrás közelében
kellett lennie. Ha a mennyezete túl alacsony volt, akkor lakói
megfulladhattak a füsttől, ha pedig túl magas, akkor dermesztő hideg
uralkodhatott benne, különösen, ha víz csöpögött, sőt folyt a falon.
Ágynak, pokróccal vagy ejtőernyővel letakart rőzsét használtak. A
barlanglakók – magukat is meglepve – gyakran érzelmileg kötődni
kezdtek egy ilyen helyhez, és végleges elhagyása olyan érzéssel járt, mint
békeidőben a költözködés.
A hegyi levegő tiszta és éltető volt, de a rovarvilág rettenetes
gyötrelmeket okozhatott. John Pendlebury az alábbi (a „Brit gránátos”
dallamára énekelendő) strófát szerezte a krétai bolha harcos erényeiről:
Van, ki arról beszél, megmarta, vagy épp marja,
A darázs, a méh vagy a bögöly, vagy csak a kicsiny serke,
De sorold fel akár a világ legkülönb maróit,
Mind közül legvadabb a meghitt honi bolha.

[280]
 Talán még a bolhánál is több keservet okozott a mindenütt jelen
levő tetű, amely meg a legtisztább, egyént is gyorsan ellepte. Amikor egy
frissen érkezett ISLD-ügynök naiv érdeklődéssel megkérdezte, hogy néz
ki a tetű, a kifinomult Leigh Fermor felkiáltott: Micsoda? Te még nem
láttál tetűt, öregfiú? – Azzal benyúlt inge alá és már rendelkezésre is állt.
– Itt van, nézd csak meg.”
A tetvek leginkább a rádiósokat gyötörték. Matthew White tizedes,
aki hónapokat töltött a Matthew remetelakjának csúfolt szűk barlangban
az Ida hegy nyugati oldalán, úgy állt bosszút, hogy a legnagyobb
példányokat összegyűjtötte testéről és bezárta egy Player’s
cigarettásdobozba, hagyott haljanak éhen.
A rádiósoknak el kellett viselniük a magányt és a borzalmas
életkörülményeket: kevesen tudtak közülük olyan jól görögül, hogy
beszélgetni tudjanak krétai őreikkel és általában a csapadék elleni
védelmül ponyvával letakart üregekben laktak a sziklák között. Állandó
tehetetlen dühöt is el kellett viselniük, ugyanis nagyon megbízhatatlan
akkumulátorokkal kellett üzemeltetniük adó-vevőiket. Ezeket a telepeket
nehéz töltőkészülékkel töltötték, amit esetenként vesszőfonatos,
kiemelhető és borral vagy olajjal feltölthető felső résszel készített
demizsonba rejtettek. Ezt az ormótlan eszközt öszvér- vagy szamárháton
való szállításra tervezték, de amikor árulás miatt pánikszerűen kellett
elhagyni egy rejtekhelyet, általában embereknek kellett málhás állatként
cipelniük. Valahányszor elromlott a rádió – és ez lehangoló
gyakorisággal megtörtént – és sürgős üzenetet kellett küldeni Kairóba,
azt futárokra kellett bízni, akik két-három napig meneteltek a hegyi
terepen, mire elérték a szomszédos ellenálló csoport rádióját.
Ez a troglodita lét mindenkit halálra untathatott. Amikor Paddy
Leigh Fermort egyik szabadságán Lawrence Durrell a krétai életről
kérdezte, és a megszállt területen való tartózkodás felszültségéről, ő
tréfálkozva azt panaszolta, hogy ott nagyjából ugyanolyan korlátolt
társalgás folyik, mint a Guards Clubban (a Gárdatisztek Klubjában):
mindenki csak két dologról tud beszélni, a fegyveréről, és a csizmájáról
vagy bakancsáról.
Kikapcsolódás nélkül az idegek pattanásig feszültek. A figyelmet
legjobban történetmeséléssel és énekléssel sikerült lekötni. A krétaiaknak
angol népdalokat tanítottak, ők pedig mantidanákra, rímes, csípős
csattanójú verspárokra oktatták a briteket. Szerencsére a krétai és a brit
humor különösen az hogy mit éreznek nevetségesnek, tökéletesen
összeillett. Ez a fontos kapocs segített felülkerekedni a nemzeti
karakterek különbségéből adódó minden apró ingerültségen és
nézetkülönbségen.
Az elkeseredés egy pillanatában az egyik brit tiszt azt panaszolta
Kairónak, hogy a világ egyik legkevésbé csapatszellemű és
legfegyelmezetlenebb népségével kell vesződnie. A britek azon is sokat

[281]
viccelődtek, hogy Krétán senkinek sincsen időérzéke meg a fülemülék is
gyakran dalolni kezdtek fényes nappal. Egyes krétaiak szűnni nem tudó
dicsekvési kényszere is a csodálkozás örök forrásául szolgált, ugyanis
senki sem vonta kétségbe valódi bátorságukat. Xan Fielding „pallikari
komplexus”-nak nevezte el a jelenséget – Krétán pallikari a neve a
hősiesen és lovagiasan küzdő harcosnak.
A krétaiak az elsők, akik kipellengérezik ezt az esendőségüket. Az
egyik történet, amelyet az ellenállás egyik harcosa idézett fel, az egyik
falu ünnepelt nagy csatáról szól. Valójában az történt, hogy ettől a falutól
nem messze, a hegyekben egy német járőr kőlavinát indított, és az
megölte három katonáját. A helyi kapitány és hívei azonnal azzal
kürtölték tele az egész régiót, hogy tizenkét órányi heves kézitusában ők
irtották ki az egész járőrt.
Mivel az óvatosság és a szűkszavúság idegen a krétai karaktertől,
sokaknak nem ment magától a megfelelő biztonsági intézkedések
betartása. Egyesek azonban példás megfontoltsággal jártak el, a nők
pedig gyakran rendkívül ügyesnek bizonyultak. Néhányan közülük
veszélyes kettős játékot játszottak. Tolmácsként vagy titkárnőként
szolgáltak a németeknél, s közben folyamatosan szállították az
ellenállásnak az információt a besúgók által beárultakról. Az otthon
maradt nők sem tanúsítottak csekélyebb leleményességet. Okos
lélekjelenléttel gyakran sikerült feleségeknek és nővéreknek terhelő
tartalmú papírokat elrejteni a kutató németek elől.
Az ejtőernyősökkel vívott küzdelemben a krétai bátorság igazi
mértéke mutatkozott meg, ám hadviselési stílusukat valami más is erősen
meghatározta: valami magával ragadó teatralitás. Idős férfiak sztoikus
nyugalommal viselkedtek ellenséges tűzben. Nem hagyták zavartatni
magukat, nyugodtan babráltak műemlékszámba menő „gra”
muskétájukkal az ősrégi krétai vicc szellemében: „Állj már nyugton,
török, amíg újratöltök!” Krétán a fegyveres ellenállással némi betyáros
felhang is járt, a törvényen kívüli zsiványt a történelem bizonyos fokú
nemességgel ruházta föl. Valahogy úgy, ahogy Andalúziában a
contrabandista sem csak egyszerű bűnöző, hanem hős kóbor lovag is, aki
mindenkor kész vérét venni a helyi kiskirályoknak. Még a birkalopáshoz
is tapadt egy árnyalatnyi hazafias máz, mert a törökök ellen küzdő
szabadságharcosok hagyományosan abból tartották fenn magukat.
Khleptnek nevezték őket, s ez a név a rablónak is az egyik szinonimája.
Theodore Stephanides pedig feljegyezte találkozását az első világháború
alatt egy krétaival, aki foglalkozásaként büszkén jelölte meg a brigantit.
Amikor megkérdezték, hol húzná meg a választóvonalat tolvaj és briganti
között, a betyár azt válaszolta: tolvaj az, aki talál egy tömött gazdátlan
pénztárcát és elviszi. A briganti először visszaadja a tulajdonosnak, majd
szemtől szembe összecsap vele, és elveszi.
A krétaiaknál a becsület- és az igazságérzet szorosan összefonódik.
Aki áthágja a falu társadalmának szabályait, azt a falu kitaszítja,
[282]
gyakorlatilag száműzi. Ezek a kitaszítottak váltak a legnagyobb
valószínűséggel árulóvá, de Krétán az árulók mindig csak törpe
kisebbséget alkottak. A németek azt ígérték nekik, hogy visszahelyezik
őket jogaikba, ha hajlandóak beszivárogni valamelyik, a britek
támogatásával gyanúsított közösségbe. Általában menekültnek adták ki
magukat, aki német razzia miatt hagyta el saját vidékét, és – hála a
hagyományos krétai nagylelkűségnek – valaki mindig befogadta, és etette
őket. Egyetlen veszély fenyegette csak az ilyen álbujkálót, ha olyasvalaki
járt arra, aki régről ismerte.
Majdnem az összes Krétára küldött brit összekötő tiszt lelkes
odaadással alkalmazkodott ehhez a különös életformához. Amikor
először a szigetre érkeztek, a megszállt területet úgy képzelték el, hogy
ott pár száz méterenként mindenütt német őrök állnak. Az első időkben
azonban Kréta legnagyobb részén, különösen a hegyvidéki régiókban, a
lakosság nem sokat látta a megszálló hatalom képviselőit. A német
katonaságnak nem nagyon fűlött a foga a behatoláshoz a hegyvidék
mélyére, és csak nappal mozgott.
A dombok és előhegyek között elsősorban két veszély leselkedett a
lakosságra és az ellenállókra: az árulás és a véletlenszerű találkozás egy
német járőrrel. A falu meglepetésszerű hajnali körülzárása és átkutatása
ritkán jelentett igazi veszedelmet, mert a britek ugyan gyakran
vacsoráztak barátoknál a falvakban de az éjszakát mindig jócskán a
településeken kívül töltötték. Ráadásul a legtöbb esetben a szomszéd falu
egy átszalajtott fiúval előre figyelmeztette az érintetteket minden
csapatmozgásra.
Azután hogy az ember egy darabig úgy élt a hegyekben mintha a
németek nem is léteznének, természetesen különös érzés volt álruhában
bemenni valamelyik – városba és az ellenség testi közelségében járkálni,
mindig az első alkalom volt a legnehezebb. „Remegni kezdett a térded,
amint találkoztál az első németeddel – mesélte Stephen Verney, aki 1944
augusztusától Caneában állomásozott. – Szentül hitted csak rád néz, és
máris tudja, hogy angol tiszt vagy.” Egy alkalommal Tom Dunbabinnek
egy, olyan német tiszt mellett kellett elhaladnia – olyan közel, hogy akár
egymáshoz is érhettek –, akit korábbról ismert: ő is régész volt a háború
előtt. A német egyenesen őrá nézett, de Dunbabin álruhája még e
valószínűtlen találkozáskor is kellő védelmet nyújtott.
A hajszálon múló megmenekülés, akár vidéken egy járőr elől, akár
a véletlen lebukástól a városban, rohamszerű, félelemmel teli izgalmat
váltott ki, amelyet Paddy Leigh Fermor utóbb így határozott meg:
„hasonló a koitusz utáni szomorúságérzéshez”.
A krétai ellenállási mozgalommal dolgozó brit tisztekről
fennmaradt képet alapjában a kifejezetten rámenős, s ugyanakkor
excentrikus amatőrizmus határozza meg – amint az el is várható egy
olyan csapattól, amelyet részben romantikus lelkek, részben az ókor

[283]
kutatói alkotnak. Csakhogy a felderítőjelentésekben időnként felbukkanó
kevéssé katonás képek – olyasmik, mint a „hengeres, nagyjából 4 literes
pezsgőspalack méretű aknák” – dacára a begyűjtött és részben értelmezve
továbbított információ lenyűgözően részletes, Kiterjed a
telefonhálózatokra, valamennyi nehézfegyvernek otthont adó állásra,
legyen az géppuskafészek, légvédelmi vagy partvédő löveg tűzelőállása,
a fő és a kitérő repülőterekre, a hadiutakra, és valamennyi helyőrség és
őrállomás földrajzi koordinátáira, létesítményeinek részletei re, az ott
állomásozó katonák létszámára, valamint fegyverzetére. Minden egyes
repülőgépet, amelyik fel- vagy leszállt a fontosabb repülőtereken,
repülési irányával együtt naplóztak. Minden hajóról vagy caique-ról,
amelyik bármit be- vagy kirakodott, Heraklion, Rethymno és Canea
kikötőjében, feljegyzés készült, lehetőleg a rakománya részleteivel.
Felderítették a partraszállásra alkalmas partszakaszokat és a lehetséges
ejtőernyős-ledobási zónákat.
Az érdem legnagyobbrészt természetesen a krétaiaké akik abban a
tudatban gyűjtötték össze ezt a tengernyi információt a szövetségesek
számára, hogy rajtuk ez vajmi keveset segít. Hírszerző hálózataik
különösen az északi partvidék fontosabb városaiban működők szinte a
kezdet kezdetétől aktívan dolgoztak, minden veszélyt vállalva egy-egy
értesülés gyakran hosszú idő alatt áramlott végig a szervezet artériáin – a
megfigyelést és a hírek továbbítását is általában gyalogosan végezték –,
de az így felépített adatbank egész Európában a legárnyaltabb és
legteljesebb képet adta az ellenség erőiről, valamint távközlési és
közlekedési rendszeréről. Ha a szövetséges hadvezetőség 1943-ban
Szicília helyett Kréta inváziója mellett dönt, ennél jobb alap nem állhatott
volna rendelkezésére a művelet megtervezéséhez, sem ennél
felkészültebb ellenállási mozgalom, amelyik ég a vágytól, hogy az
arcvonal mögött támadja a német hadtápvonalakat. Krétán a fő veszélyt a
túlságos lelkesedés kiváltotta túl korán megindított gerillatámadások
jelentették volna.
Elvileg a hírszerző tevékenység nem a SOE hatáskörébe tartozott,
hanem az ISLD-ébe, és 1943-ban Ralph Stockbridge egy másik tiszttel
azért tért vissza a szigetre, hogy ebben segítsen, különösen a hálózatok
irányításában. A SOE terepen dolgozó tisztjeire már addig is több mint
elég feladatot bíztak. Állandóan faluról falura kellett utazniuk, ápolni a
kapcsolataikat, segíteni az ellenálló csoportok alakítását és kiképzését, s
közben rávenni őket, hogy ne vágjanak bele hirtelen indulat sugallta
vállalkozásokba. Már magában ennek a törékeny egyensúlynak a
fenntartása egész embert kívánt. Ezenkívül meg kellett szervezniük a
németek által leleplezett ellenállók kimenekítését Krétáról, továbbá ki
kellett választaniuk, és szintén ki kellett juttatniuk a „Narkover” jövendő
növendékeit is. A javasolt utasok listáját minden motorosnaszád-forduló
előtt jóval meg kellett küldeniük Kairóba,

[284]
 Az ejtőernyős szállítmányok fogadásának előkészítése és a
várakozás is időigényes, és gyakran frusztráló tevékenység volt.
Könnyen okozhatott katasztrófát, aki mozgásával magára vonta a
figyelmet. A kiszemelt völgy lakosságának a fele összeverődött – talán a
csoportban dolgozó egyik unokatestvér fülesére. Ki nézőnek jött, ki
szerezni remélt valamit az égből hulló áldásból. A jelzőtüzek faanyagát
nagy körültekintéssel kellett összerakni, különben a helyi pásztorok
gyújtották meg a maguk tüzeit, hadd lássák, milyen égi ajándékot
kaphatnak.
Többször megtörtént, hogy az illetékes tisztnek a hegyek között,
valami kietlen helyen kellett kihúznia akár tizenhat egymást követő
éjszakát is. Amikor pedig sikeresen megtörtént a ledobás, gyakran kész
lidércnyomássá vált a szállítótartályok és az ejtőernyők összeszedése
még a német kutató osztagok helyszínre érkezése előtt, különösen, ha a
pásztorok eltüntettek néhány tartályt. Az efféle eltulajdonítás
életveszélyes is lehetett. Xan Fielding akkor akadt rá egy csoport
pásztorra, amikor éppen kővel igyekeztek feltörni a repesz kézigránátot
tartalmazó hengeres fémdobozt: azt hitték, mindjárt befalhatnak egy kis
konzervananászt.
Jelentős kereslet mutatkozott sárga selyem ejtőernyők iránt is. A
SOE emberei és krétai segítőik hálózsákot készítettek belőlük illetve
értékes valutának bizonyultak a cserekereskedelemben. A háború végére
– amikor a sziget közepén magasodó hegységekben, hála a hadra kelt brit
államnak, a nőknek már legalább a fele sárga selyem fehérneműt hordott
– az ejtőernyős utánpótlás ledobása teljesen elveszítette a varázsát. 1942-
ben azonban, amikor Rommel betörése Egyiptomba az egész Közel-
Keletet fenyegette, még valóságos csodaszámba ment.

[285]
 23. fejezet – A német hatalom csúcspontja
1942 késő tavaszán a krétai repülőterek fontos állomássá váltak a
Nílus-delta felé törő Afrika Korps utánpótlási útvonalán. Különleges
Csónakos Raj (SBS) három, a Különleges Légi Szolgálat. (Special Air
Service, SAS) pedig egy kis különítményt küldött a szigetre, hogy
próbálják megszakítani ezt a forgalmat.
Tom Dunbabin május 23-án találkozott az SBS előőrsével, és helyi
vezetőket bocsátott rendelkezésükre, A SAS tengeri csoportjában szolgált
a szabad francia század négy tagja Bergé parancsnok, egy kőkemény
gascogne-i vezetésével. A brit összekötő tiszt feladatát earl Jellicoe
százados látta el, a görög hadsereg összekötő tisztjéét pedig egy krétai,
Petrakisz főhadnagy, A SAS magának tartotta fenn a legfontosabb
célpontot, Heraklion repülőterét, míg a három SBS-osztag Maleme,
Kasztéli Pediadosz és Tümbaki repülőterét készült megtámadni.
David Sutherland, a „Black Watch” tisztje, aki a tümbaki csoportot
vezette, a helyszínre érkezve elkeseredetten konstatálta, hogy a
repülőteret átmenetileg elhagyta a Luftwaffe. A déli parton fekvő
Tümbaki volt a leginkább kitéve az Egyiptomból induló brit légitámadás
oknak. A malemei csoportnak más miatt adódott oka a tehetetlen dühre.
Az ő célpontjukat, a nemrég kiépített elektromoskerítés-rendszerével,
túlságosan jól őrizték ahhoz, hogy sikerrel támadhassák.
Ugyanakkor Kasztéli Pediadosz repülőtere olyan lehetőséget kínált
a szabotázs-hadműveletre, amilyen a nagykönyvben meg van írva. Június
9-én öt repülőgépet, valamint majdnem 200 tonnányi repülőbenzint és
más hadianyagot pusztítottak el időzített robbanószerkezetekkel.
A heraklioni hadművelet a kezdetén és a végén is nehézségekbe
ütközött. Miután evezős gumicsónakokon partra szálltak a görög Triton
tengeralattjáróról, a vártnál jóval tovább tartott a menetelés a nyílt
terepen át a célpontig. Június 12-én a kommandó túl későn érkezett meg
ahhoz, hogy hatásos csapást mérhessen, de a késés váratlanul áldásnak
bizonyult: sok repülőgép nem tartózkodott a reptéren, mert éppen
éjszakai támadást hajtott végre valahol. A rajtaütésre a következő
éjszakán, július 13-án került sor. Bergé csoportjának, miután átvágta
magát a drótakadályokon, sikerült robbanótöltetet elhelyezni húsz
Junkers 88-ason, s ezek legtöbbjét, vagy nagyon súlyosan megrongálták,
vagy el is pusztították. A zűrzavarban a támadók elmenekültek, és
sikerüknek örvendezve nekivágtak a szigetnek a déli part felé.
Másnap a németek kivégeztek ötven krétai túszt, köztük Tito
Georgiadiszt (a sziget egyik korábbi főkormányzóját), egy 70 éves papot
és jó néhány már börtönben tartott zsidót. A reptéri támadások okozta
kezdeti eufória gyorsan átfordult haragba, s ennek egy része a britek ellen
irányult, bár a krétai csoportok soha egy pillanatra sem hagyták abba a

[286]
fegyverek kérését a németek elleni harchoz A lakosság harci kedve
roppant ingatag tudott lenni, amint az megszállt területen varható is.
A francia SAS-csoport elborzadt, amikor Petrakisz főhadnagy a
közeli faluban tett élelemszerző útjáról visszatérve hírét hozta a
megtorlásnak. A déli part felé végrehajtott menetelés vége felé Jellicoe és
Petrakisz egy alkalmas helyen hagyta a négy franciát, hogy főzzenek és
pihenjenek, amíg ők előremennek megszervezni a csapat evakuációját.
Mikor visszatértek értük, Jellicoe megtudta, hogy egy krétai a
legközelebbi német helyőrségnek elárulta a rejtekhelyüket. Az egyik
francia chasseur-t (vadászt, azaz egy könnyűgyalog, talán
hegyivadászezred katonáját) megölték, Bergét és a két másikat pedig
elfogták, amikor elfogyott a lőszerük. Nagyon úgy fest, hogy a három
francia azért kerülte el a kivégzést, mert Bergé meggyőzte foglyul
ejtőiket, ha őket agyonlövik, a Kairóban fogva tartott német tisztekre is
ugyanaz a sors vár. Bergé végül ott kötött ki, ahol David Stirling, a SAS-
nek a sivatagban elfogott alapítója: a Colditz várában berendezett
szigorított tiszti fogolytáborban.
A Kasztéli Pendiádosz-i és a heraklioni rajtaütéssel összesen
huszonhat repülőgépet, jó néhány gépjárművet és jelentős mennyiségű
hadianyagot semmisítettek meg. A támadások következtében összesen tíz
német halt meg, tehát nem okozták „száznál több ellenséges katona
halálát”, amint azt az egyik beszámoló állítja. A támadóosztagok
maradéka Trüpiti közelében szállt fel a Porcupine caique-ra – a súlyosan
beteg, Alexandriában hamarosan rákban meghaló Szatanasszal, és több
más krétai menekülővel együtt. Éppen csak időben érkeztek Mersza
Matruh-ba, Néhány órával később Rommel előretörő csapatai elfoglalták
a várost.
*
Odafelé menet a Porcupine Krétára vitte Paddy Leigh Fermort, az
első titkos küldetésére. Azon a június 23-i estén az általános kétségbeesés
közepébe érkezett meg rádiósával. Matthew White őrmesterrel. A német
csapatok több irányból is közeledtek pillanatnyi tartózkodási helyükhöz,
éppen elesett négy katonájuk a Vasszilika Anojia körüli csatározásokban.
Ráadásul kiderült, hogy a kis hajón nincsen elég hely a két másik
gerillavezér, Bandouvasz és Petrakageorgisz számára akik családjukkal a
tengerparton várakoztak. Az ő kedvüket végképp nem javította az
egyiptomi visszavonulás híre, hiszen a britek hátrálása a tengeri
kapcsolat teljes megszakadásával fenyegetett.
Minden Krétán működő brit tiszt számára ez volt a legkeservesebb
időszak. Xan Fieldingnek, akinek tönkrement a rádiója, már hosszabb
ideje megszakadt a kapcsolata Kairóval, és nem tudta, nem omlott-e már
össze a Nílus-delta védelme is. Ő arról sem értesült volna, ha már
Alexandriát is beveszi az Afrika Korps. „A rádiókapcsolat hiánya,
ahogyan én megéltem az elmúlt több mint két hetet – írta később –,

[287]
mindig a pániknak és az elveszettség érzésének kedvezett, mintha már
Isten is megszűnt volna létezni. Az én szememben a láthatatlan és távoli
főhadiszállás, amely a sorsomat meghatározta, majdnem isteni hatalomra
tett szert.”
Még azok sem sok értesülést tudtak kihúzni a parancsnokságból,
akik működő adóvevővel rendelkeztek. Kairóban ez volt a „Nagy
Fejvesztettség” ideje, amely „hamvazószerdán” érte el csúcspontját,
amikor a várost beborította az általános iratégetés füstje. Minden titkos
szervezetet kitelepítettek, és a tengeralattjáró-támaszpontot áttelepítették
Bejrútba, Ennek következtében a Krétán összevont, Rommel-nek
erősítést hordó, szállítórepülő-alakulatokról gyűjtött felderítési
információ sohasem érkezett meg a címzettekhez,
A helyzetet tovább rontották azok a kártékony híresztelések,
melyek szerint küszöbön áll a krétai brit összekötő tisztek elmenekülése,
sőt akár kapitulációja a németek előtt. E rémhírek hallatán általános
zavarodottság és riadalom lett úrra az ellenálló csoportokon, maguk a
tisztek pedig mérhetetlenül felbőszültek, amikor ők is értesültek a
pletykákról.
A németek, talán mert megérezték a morál hanyatlását az ellenállók
köreiben fokozták a támadó jellegű kutatási hadműveleteket Heraklion
térségében július 9-én a Temeneli közelében megtámadott
Petrakageorgisz-féle csoportnak hét ellenséges katonát sikerül megölnie.
Sokkal alattomosabb, s éppen ezért riasztóbb fejlemény volt, hogy a
németek nagyon igyekeztek új árulókat toborozni. Ezek közül hatot
többségükben a németek által kijelölt polgármestereket, májusban
megöltek a hazafiak, sőt Polioudakisz, a gyűlölt heraklioni rendőrfőnök
ellen is merényletet kíséreltek meg.
Akkoriban egy Hartmann nevű tiszt vezette a német
„kémelhárítást”. A levantei születésű Hartmannt egy Szalonikiben élő
német család örökbe fogadta, és náci befolyás erősödése idején
igyekezett németebb lenni a valódi németeknél. Elöljárói nyilvánvalóan
ideális személynek tartották hálátlan feladatára, Hartmann kezdetben
börtönből kiengedett bűnözőket alkalmazott kémnek, majd 1942 nyarán
egy családi belviszályt és egy falun belüli konfliktust kihasználva sikerült
megnyernie besúgónak a krousszonaszi Tszouliadakisz klán egyik tagját.
A Tszouliadakisz nemzetség, amelyhez az egyik megölt polgármester is
tartozott, gyűlölte Szatanasz városkájukban élő fiatal rokonait meg a
vetélytárs település, Anojia erősen angolbarát lakóit is.
*
Xan Fieldingnek hamarosan végleg meggyúlt a baja Andreasz
Papadakisz alezredessel. Papadakisz már nem érte be annyival, hogy az
egész krétai ellenállás vezérének nyilvánítsa magát, immár kezdett úgy
viselkedni, mint egy dél-amerikai diktátor. Minden ejtőernyős
szállítmányt magántulajdonának tekintett, és égetően hiányzó felszerelési
[288]
tárgyakból, például bakancsból, halmozott fel titkos készletet, miközben
például a Vaphé környékén mozgó Xan Fielding és az Aszi Gonia fölött
lakó alezredes között ingázó futár, George Pszikhoundakisz gyakorlatilag
mezítláb járta a hegyeket. A Papadakisszal folytatott viharos megbeszélés
után Fielding elhatározásra jutott: az ezredessel csak egyetlen dolgot
tehetnek, mielőbb el szállítani a szigetről
Júliusban átadta a Kréta nyugati felén végzett összekötő munkát
Paddy Leigh Fermornak, majd személyesen kísérte le Papadakiszt és a
családját a déli tengerpartra, gyanakvás és sértettség légköre semmit sem
javult. Miután kiderült hogy a hajó késve fog érkezni, Fielding állandóan
úgy érezte, Papadakisz csatlósai célra tartják puskájukat és a célpont az ő
háta. Végül, augusztus 5-én éjjel megérkezett a Királyi Görög
Haditengerészet Papanikolis nevű tengeralattjárója, hogy Bejrutba vigye
Papadakiszékat. Az alezredes utóbb a jeruzsálemi helyőrségben szolgáló
görög kontingens parancsnokaként szolgált.
A Papadakisz téveszméi miatt kialakult belviszálynak nem vetett
véget az alezredes távozása. A legsúlyosabb bajt azzal okozta, hogy
meggondolatlanul bevont az ellenállási mozgalomba egy Komnasz nevű
árulót. Komnasz nagyon hasznos, meglepően pontos adatokat szállító
ügynöknek mutatkozott – állítólag a német parancsnokság egyik
írnokának élelmezési létszámjelentéseit szerezte meg. A
részletességükben és szinte mindenre kiterjedő teljességükben is roppant
hatásos számokat végül megkérdőjelezte a kairói brit főparancsnokság
hírszerzési osztálya, amin a SOE alaposan megsértődött. Az elemzők azt
kifogásolták, hogy a Komnasz-féle jelentésekben szereplő egységeket
egyetlen más forrás sem ismerte.36
Komnaszra még Papadakisz odaadó törzsfőnöke, Andreasz
Polentasz sem gyanakodott soha, pedig ő idővel átlátott az alezredesen.
Őt és az Aposztolosz Evangelou nevű rádióst, aki civilben iskolaigazgató
és költő volt a Dodekániszosz-szigeteken, november 18-án letartóztatták.
Polentasz tévedése miatt mindkettőjükre pokoli kínvallatás, és
végül a halál várt Ajia börtönében. Haláluk azonban nem sokáig maradt
megbosszulatlanul. Habár Komnaszt, hogy megvédjék, egy olyan házba
költöztették Caneában, amelyet német kvártélynak lefoglalt épületek
vettek körül, egy délután mégis holtan találták a konyhájában. Testén
tizenhét szúrt seb éktelenkedett, a vérnek még nem volt ideje
megalvadni, a környéken mégsem hallott senki semmit. A tettet
Polentasz unokatestvére, Pavlo hajtotta végre, az argiroupoliszi George
Alevizakisz halálbrigádjának segítségével.

36
Például részletesen leírt egy SS zászlóaljat, amelynek állítólag egy bizonyos
Von Teitzen őrnagy volt a parancsnoka. Csakhogy dr. Helmut Fichtenthal, a
Kréta-erőd parancsnokának tolmácsa, későbbi vallomásában megerősítette az
elemzők véleményét: Krétán sohasem állomásozott egyetlen SS egység sem.

[289]
 *
A Xan Fielding egyiptomi távolléte alatt a sziget nyugati feléért
felelős Paddy Leigh Fermor sorra megismerte a főbb szereplőket Canea
térségében. Első feladata a Szúdai-öböl hajóforgalmának akadályozása és
pusztítása volt. Leigh Fermor és helyi vezetője, Janni Tszangarakisz – a
Vandoulakisz család és az Aszkifú környéki Karkanisz klán segítségével
– szeptember 8-án éjjel ejtőernyős szállítmányt fogadott a Fehér-
hegységben. Az – általánosan csak „játékszernek” csúfolt – tapadóaknák
mind megérkeztek, de akik Egyiptomban összeállították a szállítmányt,
megfeledkeztek a drótvágó ollóról.
Leigh Fermor és Tszangarakisz erőltetett menetben ereszkedett le
rakományával a hegyek közül, de csalódás várt rájuk: a benzinszállító
tartályhajó, fő célpontjuk, már távozott, a Szúda körüli műszaki zárak és
többszörös őrlánc pedig áttörhetetlenül erősnek bizonyult. Tszangarakisz
Caneán átkelve felderítette az Akrotiri felőli oldalt, ám abból az irányból
bármely támadáshoz először is három mérföldet (több mint 5 kilométert)
kellett volna úszni. Magán Leigh Fermoron kívül, aki élete jóval későbbi
szakaszában – Lord Byront utánozva – átúszta a Helleszpontoszt, akkor
és ott nem állt rendelkezésre más kiváló úszó.
Xan Fielding gyakran panaszkodott az ejtőernyős szállítmányok
lefújására és pontatlan ledobására. Most, hogy szabadságra Kairóba
érkezett, a RAF felkérte kísérje el egyik gépüket egy ilyen útra, és
figyeljen meg mindent a saját szemével. A hosszú fagyoskodással töltött
oda-vissza repülés után Fielding kénytelen volt bevallani, fogalma sincs,
hogyan képes valaki felismerni bármely, kijelölt helyet a hegyvidéken.
Kairóban töltött időszaka egybeesett a Harling hadművelet
rendkívüli sikerének hírével: Eddie Myers és Monty Woodhouse
vezetésével sikerült lerombolni a Görögország legfontosabb
vasútvonalán fekvő Gorgopotamosz-viaduktot. Fieldingnek ekkor
adódott alkalma első pillantását vetni az 1942, augusztusi tisztogatás
utáni új SOE-re, melynek élén Lord, Glenconnert lecserélték Maxwell
ezredesre. Az egyéb teendői miatt gyakran távol levő Glenconnert
egyszerűen csak „Istenként” emlegették.
Glenconner gyakori távolléte remek alkalmat szolgáltatott a katonai
műveletekért felelős tisztnek, Mervyn Keble dandártábornoknak. Keble,
aki pályafutása egyik állomásaként egy palesztinai börtön fölött
parancsnokolt, a közel-keleti főparancsnokság felderítési osztályától
került a SOE kötelékébe. Előző szolgálati helyén Enoch Powell végezte
el mindazt a munkát, amivel Keble dicsekedett, Monty Woodhouse a
swanage-i felderítőiskolából úgy emlékezett Keble-re, mint „egy
dinamikus, köpcös kis őrnagyra, akinek majd kiugrott a szeme a
gyilkolási vágytól”, Úgy tudta meg, hogy Keble-t előléptették ezredessé,
és áthelyezték a SOE állományába, hogy döbbenten látta meg a nevét a
gorgopotamoszi hadművelet többoldalas parancsának végén, Az éppen

[290]
divatos szakzsargonban megfogalmazott dokumentumot nyilvánvalóan
nem annyira a bevetésre küldött katonák eligazítására, mint inkább Keble
felettesei tetszésének elnyerésére írták.
Keble, bár hivatásos tiszt volt a grófsági alapon szervezett reguláris
ezredek legregulárisabbika, a wiltshire-i ezred kötelékéből, a
bürokratikus belharc félelmetes gyakorlójának bizonyult. Íróasztala
mögül küzdve nem ismert sem szégyent, sem irgalmat. A Harling
hadművelet sikere – amelyet azonnal kisajátított és saját érdemének
tulajdonított – olyan becsvágynak épített ugródeszkát, amely nem
származhatott másból, csakis mély sértődöttségből.
Keble komplexusa talán vonzónak jóindulattal sem mondható
külseje miatt keletkezett, amit különös kényszernek engedve még mintha
fitogtatott is volna. A hadseregben ugyan Bolo volt a csúfneve
nyilvánvalóan lázongó „bolsi” természete, miatt), a SOE-nél azonban
másikat kapott: ő lett a Panda – barátnői pedig a nőstény pandák – bár a
bambuszevő mackó ölelnivaló szeretetreméltóságát senki sem látta
benne. Pocakos alakját gyakran csak egy sort és egy atlétatrikó takarta,
drótként meredező haját pedig tüskére vágatta.
A Rustum-épületek nem tartoztak a boldog munkahelyek köze.
„Senki, aki meg nem tapasztalta – írta Bickham Sweet-Escott –,
valószínűleg még csak elképzelni sem tudja azt a féltékenységből,
gyanakvásból és intrikából összetevődő légkört, amely megkeserítette a
Kairóban működő különféle titkos és féltitkos kormányszervek
kapcsolatait.” Szinte minden, a kollégák telefonjának lehallgatásáról,
mérgezett hegyű tollal írott összeugrató levelekről, névtelen
telefonhívásokról, becsületsértő gúnyversikékről, sőt gyanított
gyilkosságról szóló történetet gondosan feljegyeztek mind a történészek,
mind a hivatalos állásponttól gondosan elhatárolódó regényírók.37
A krétai részleg környezetéhez képest szokatlanul szerencsés volt.
Nem alakult ki komoly nézeteltérés arról, melyik csoportok érdemelnek
támogatást a szigeten s így a krétai ellenállás – a szárazföldi
görögországival ellentétben – sohasem vált olyan politikai ingovánnyá,
amelyben az ésszerű katonai szempontokat követő stratégia a Whitehall
számára csakis átkos eretnekség lehet. A krétai részleget vezető Jack
Smith-Hughesnek pedig az esze és a tűrőképessége is megvolt ahhoz,
hogy megvédje a maga kis szemétdombját. Ebben természetesen sokat
segített neki Keble viszonylagos érdektelensége a krétai ügyek iránt.
Csekély számú lakosságával és más területekéhez képest viszonylag nem
nagy létszámú német helyőrségével Kréta a háborúnak ebben a
szakaszában nem számított annyira fontosnak, hogy dandártábornok
vezette brit katonai missziót érdemeljen. Márpedig Keble önmaga

37
Vesd össze: Artemis Cooper: Cairo in the War (Kairó a háború alatt), Hamish
Hamilton, 1989, és Christopher Sykes: High Minded Murder, (Fennkölt
gyilkosság) Home & VanThal, 1944.

[291]
előrejutását szolgáló stratégiájának lényege abból állt, hogy addig építi
maga alá az alárendeltjei rendfokozati jelzéseinek csillagaiból és
koronáiból álló piramist, amíg az fel nem emeli őt a mennybe, vagyis a
vezérőrnagyi rangba.
Akadt egy férfiú, akit sem Jack Smith-Hughes, sem a terepen
dolgozó tisztek nem tudtak megvédeni. Keble gyilkos ellenszenvet táplált
Arthur Reade százados, egy kiemelkedően nyájas, szelíd és jóságos
korábbi jogász iránt, aki Venizelosz szenvedélyes tisztelőjeként került
Kréta szerelmesei közé. Ez a magas és bajtársainál lényegesen idősebb
tiszt kissé különc alaknak látszott. Paddy Leigh Fermor szerint: „A
vöröses szakállal és bajusszal, amit növesztett, pontosan úgy nézett ki,
mint IV. Henrik, Verdi indulatos lendületével.”
Reade-nek, aki alig várta, hogy a szigetre küldjék, teljesítették a
vágyát, de úgy, hogy abban ne legyen sok köszönet. Novemberben
ugyanazzal a járattal kellett Krétára utaznia, mint Xan Fieldingnek, az
után azonban – csak a lehető legfelületesebb kiképzés birtokában- a HMS
York, a Szúdai-öbölben félig elsüllyedt, pattra futtatott cirkáló
felrobbantását szabták feladatául, nehogy a németek úszóképessé tegyék
a hajót. Barátai figyelmeztették Reade-et küldetése kockázatára, de ő
eltökélte, hogy mindenképpen vállalja a feladatot.
Reade november 27-én szállt partra a Papanikolis tengeralattjáróról
Fieldinggel és a Stelio Papaderes főhadnagy vezette ISLD-misszióval,
akiknek a Fehér-hegység déli részére kellett rádióállomást telepíteniük.
Amint azt Reade kollégái megjósolták, a cirkáló elleni támadás
lehetetlennek bizonyult. Ott semmiért áldozta volna fel az életét. Arthur
Reade Kíriakoszelliában rendezte be támaszpontját, a Szúdai-öböl
kijáratára néző dombokon. Összekötő tisztként dolgozott az ellenállási
mozgalommal, ideális beosztásban, ugyanis minden krétai azonnal
bizalmat érzett iránta. Keble azonban, aki eltökélten a vesztére tört,
néhány hónappal később visszarendelte. Reade-nek valósággal
megszakadt a szíve a kényszerű távozásba, és ez szolgáltatta az alkalmat
Keble-nek egy olyan jelentés kifőzésére, amely szerint a százados
alkalmatlan a különleges hadviselésre, mert lelkileg instabil.
Xan Fielding számára a tengeralaltjárós érkezés katasztrófával
kezdődött, mert majdnem a teljes felszerelését elnyelte a tenger amikor
felborult az egyik gumicsónak. Csakhogy előkerült három ausztrál
katona, akik abban reménykedve, hogy átviszik őket Egyiptomba, addig
merültek le újra és újra a jéghideg vízbe, amíg majdnem mindent
felhoztak a melyből. Ezek az ausztrálok néhány hónappal később még
nagyon hasznosnak bizonyultak,
A Fehér-hegyeken át észak – régi támaszpontja, Vaphé – felé tartva
december 3-án még egy véletlen találkozás várt Fieldingre, ez
alkalommal a baloldali vezetővel Mandakasz tábornokkal.

[292]
 Mandakaszt, aki Lakkoiban, az Omaloszi-síkságtól, ahol
találkoztak, közvetlenül északra született, láthatóan elkeserítette, hogy
abban az időben csak a sziget nyugati részén akadtak támogatói, és
híveinek csapata csekély létszámú volt. George Pszikhoundakisz
szavaival élve: „Mandakasz igazi nagy vezér akart lenni, de kevesen
követték.” Az emberhiány miatt mindenesetre nem követelte kevésbé
hangosan az ejtőernyős fegyverszállítások teljes irányítását, valamint a
saját rádiókapcsolatot Kairóval.
Xan Fielding a britek által támogatott csoportok ellen indított
német offenzíváról, és Polentasz, valamint Evangelou vaphéi
letartóztatásáról is Mandakasztól hallott először. A hír sokkolta, amit a
brutális modor sem oldott, amelyben Mandakasz közölte.
Azon az útján az utolsó meglepetésszerű találkozásra Vaphéban
került sor, ahol Paddy Leigh Fermorral futott össze, aki még nem értesült
Fielding visszatértéről. Fielding végre megismerhette az őrizetbe vételek
teljes történetét, és a két tiszt megvitathatta a jövendőbeli teendőket. Az
új rádiós Jo Bradley, a RAF őrmestere lett, akinek a gépét szeptember
elején lőtték le, egy Kasztéli repülőtere elleni légitámadás során. A
katonai bürokrácia nyelvén az ő személyét így illett meghatározni:
„helyben toborzott”. A gyönyörű énekhanggal megáldott, walesi
származású Bradley az adott körülmények között a tények otromba
kozmetikázását látta e definícióban.
*
Annak az esztendőnek a novemberében a németeknél is
vezetőváltás történt: Andrae tábornok helyett Bruno Bräuer tábornok lett
a Kréta-erőd parancsnoka. Az invázió idején az 1. ejtőernyősezredet
vezető Bräuer volt az a tiszt akinek volt bátorsága a valós
jelentőségűknek megfelelő helyre leminősíteni a csonkítási történeteket.
Ő bizonyult a legemberségesebbnek is a szigeten parancsnokló német
tábornokok közül. Megpróbálta megértetni tisztjeivel a krétaiak minden
megszálló hatalommal szemben tanúsított magatartásának lélektani
alapját, és megmagyarázni miért harcoltak franc-tireur-ként a csatában.
Másrészt azt is világosan tudtára adta mindenkinek, hogy nem tűr meg
semmiféle ellenállási mozgalmat vagy együttműködést a britekkel.
Egy másfél évvel később történt furcsa esett, megmutatta, hogy –
katonára egyáltalán nem jellemző módon – Bräuer gondolt a háború utáni
világra. A görög nemzeti ünnep, március 25. tiszteletére kiengedett a
börtönből száz krétai foglyot. Köztük volt Konsztantinosz Mitszotakisz, e
sorok írásakor Görögország miniszterelnöke aki akkor a Királyi Görög
Hadsereg hadnagya volt, és ami lényegesebb, az Ötös Ikrek nevű
hírszerző hálózat tagja. Nem sokkal szabadon bocsátása után
Mitszotakisz a divatos Halepa külvároson vágott át éppen gyalog a
barátjával, Manousszosz Manousszakisszal, amikor az utóbbi meglátta
Bräuert, és felvetette, talán helyes lenne, ha Mitszotakisz személyesen is

[293]
köszönetet mondana a tábornoknak. Bräuer meghívta őket egy kávéra
hivatalos rezidenciájára, a Venizelosz-házba. „Fiatalember – mondta
Mitszotakisznak –, önt azért engedtem el, mert abból, amit önről
hallottam, arra következtetek, hogy egy napon majd jelentős szerepet fog
játszani hazája ügyeiben. Ne keveredjen bele semmibe!”
Bräuer nem táplált illúziókat az elvileg neki engedelmeskedő
krétaiakkal kapcsolatban. Egy alkalommal így szólt a Krétán élő görög
tartalékos tisztekhez, akiknek hetente egyszer jelentkezniük kellett a
hatóságoknál, hogy így is nehezítsék részvételüket az ellenállási
mozgalomban: „Tudom, hogy Nagy-Britannia és Görögország
szövetségesek, de önök miért nem tartják tartalékban a bátorságukat?”
„Majdnem a teljes lakosság továbbra is ellenségesen áll szemben a
megszálló haderővel, és még mindig angolbarát”, jelentette ki az egyik
általa megrendelt jelentés írója. „Valójában arra számítanak, hogy a
britek a közeljövőben visszahódítják a szigetet. Figyelembe veendő az a
segítség is, amelyben a polgári lakosság azt a két brit szervezetet
részesíti, amelyek működése bizonyított a szigeten, ú.m. Huse százados
(Jack Smith-Hughes) kémszervezetét, és Jellicoe százados
szabotázsszervezetét.” Ezeknek az információknak a pontatlansága mond
igazán sokat, hiszen tudjuk, mennyi energiát fektettek a németek a
beszivárgásra a britekhez kötődő ellenálló csoportokba.
Karácsonyra az Észak-Afrikából és Sztálingrádból érkező hírek két
okot is adtak az ünneplésre. Paddy Leigh Fermor és Xan Fielding
csatlakozott Tom Dunbabinhoz és többi barátjukhoz Jerakariban, a
Kokonasz-házban. Máshol azonban kisebb verekedésekre került sor azok
között, akik az új, 1943-as évet köszöntve azt kiáltották, „Éljen Nagy-
Britannia!”, és azok között, akik azt, hogy „Éljen Oroszország!”. Ez sok
gondot ígért az újévre.
Azon kívül, hogy időnként véletlenül összefutottak Mandakasz
tábornokkal, az általánosságban inkább konzervatív szellemű hegyvidéki
régiókban tevékenykedő brit összekötő tisztek alig kerültek kapcsolatba
baloldali csoportokkal. Görögország szárazföldi részéhez hasonlóan a
Görög Kommunista Párt Krétán is megszervezte az EAM (Ethnikon
Apeleftherotikon Metopon, Nemzeti Felszabadítási Front) nevű népfront
jellegű szervezetet, amelyet a háttérből irányított. Kinn a szárazföldön –
Krétán azonban nagyon ritkán – a politikai jobboldal passzív, sőt aktív
kollaborációval szennyezte be magát, és a liberális eszmék sok kiváló
követője az EAM-hoz csatlakozott, mert mit sem sejtett a kommunisták
mesterkedéseiről. Az EAM, mint politikai szervezet, saját gerilla
fegyveres erejeként felállította az ELASZ-t (Ethnikosz Laikosz
Apeleftherotikosz Sztratosz) Nemzeti Népfelszabadító Hadsereg), s a
kettő együttesen EAM-ELASZ-ként vált ismertté. (A fő görög politikai
mozgalmakról lásd a D függeléket.)
Habár az EAM-ELASZ Krétán korántsem szerzett annyi hívet,
mint kinn a szárazföldön – legalább annyira megfélemlítéssel, mint
[294]
meggyőzéssel – a nagyobb városokban és néhány elszigetelt, nyomorgó
vidéki régióban azért titokban létrehozta szervezeteit. Kréta utóbb főként
azért menekült meg a görög polgárháború legborzalmasabb
megpróbáltatásaitól, mert az EOK-nak (a Krétai Nemzeti Szervezetnek),
amelyet Xan Fielding bíztatására Nikolaosz Szkoulasz és mások
teremtettek meg, sikerült meglepően hatékony szövetségbe összefognia a
különböző, nem kommunista ellenálló csoportokat. Krétán a
kommunistáknak – sohasem sikerült megvalósítani a „szalámi-taktikát”,
ellenfeleik egyenként, a többitől elkülönítve végzett felszámolását.

[295]
 24. fejezet – A változás éve
A Volgáig és Egyiptom belsejéig elért nagy 1942-es előretörések
után a németek önbizalmára hirtelen nagyon kemény csapást mér az
alameini és sztálingrádi vereség. Görögország és Kréta inváziójáról már
1943 januárjától, tehát az Afrika Hadseregcsoport májusi végső veresége
előtt öt hónappal, komolyan tartani kezdtek. A sziget helyőrségét
harckocsikkal, szállító gépjárművekkel és jelentős létszámú élőerővel
erősítették meg akkor, amikor az orosz fronton égetően szükség lett volna
rájuk. Tavana főhadnagy, az olasz kémelhárító tiszt, aki később átszökött
a britekhez, 45.000 főre tette a németek és 32.000 főre az olaszok
létszámát ebben az időben.
Kréta német parancsnoksága elrendelte a hidak előkészítését
robbantásra és föld alatti vezetésipont-bunkerek építését. Lőszert
halmoztak fel. Tovább erősítették a Szúdai-öböl védelmi rendszerét. Az
egységekkel gyakoroltatták a gyalogság, a páncélosok és a tüzérség
összehangolt tevékenységét utcai harcban. Aszkifú helyőrségének
létszámát, a Szphakia felé nyíló hágók védelmének megerősítésére, a
háromszorosára emelték. Több hadgyakorlaton begyakorolták a
fenyegetett szektorok megerősítését készenlétben tartott, mozgékony
tartalékokkal. Bräuer tábornok bejelentette: „Invázió esetén az utolsó
emberig és az utolsó töltényig védeni fogjuk Krétát.”
Bräuer elkoptatott szólama aligha hozta tűzbe katonáit. Amitől a
németek szívűk mélyén leginkább rettegtek, az a hátuk mögött kirobbanó
krétai felkelés volt. „Tudják, hogy a krétaiak gyűlölik őket – írta Kairóba
küldött jelentésében az egyik brit tiszt – és azért a percért élnek, amikor
kiáshatják puskáikat, és golyókkal fejezhetik ki gyűlöletüket.”
Ugyanakkor azonban a németek sértve érzik magukat, sőt rejtélyként élik
meg, hogy miért nem szeretik őket, és állandóan fel is teszik a kérdést,
miért is nem?” Ez a pontos megfigyelés akkor válik igazán
megdöbbentővé, amikor az ember elolvassa a német rekvirálási és
kényszermunka-rendeleteket is. Egynapi munkáért a megszállók 700
drachmát fizettek, akkora összeget, amiből még két tojást sem lehetett
megvenni, és ami a legbotrányosabb, 120 drachmát egy tehénért, ami
szűken volt elég két szál cigarettára! A helyőrség intézményesítette a
tömeges birkalopást. Alapélelmiszerek nem szerepeitek a
Németországból szállított ellátmányban, a megszálló haderő tehát a
megszállt terület lakosságának kiszipolyozásából tartotta fenn magát.
Müller tábornok, a 22. „Bréma-szevasztopoli” légi szállítású
gyaloghadosztály fiatal, brutális parancsnoka agresszív járőrözéssel
igyekezett megfélemlíteni a lakosságot, de a hegyekben a német járőrök
minden korábbinál jobban féltek.
Az egyik faluban egy krétai, akihez éjszakára beszállásoltak egy
német főhadnagyot, hajnalban az előző este kapott parancs szerint

[296]
mosdóvizet vitt a tisztnek. Amikor próbált benyitni, odabenn nagy
csörömpöléssel esett a földre a riasztóeszközként az ajtónak támasztott
székre tett cserépkancsó és zománcos lavór. A főhadnagy, mint aki
nyársat nyelt, úgy ült az ágyban géppisztolyát szorongatva, kimeresztett
szemmel.
*
A meglepetésszerű, általában 50 főnyi különítményekkel
végrehajtott fegyvert kereső házkutatásokon túl a németek 200-500
katonával razziáztak is. Éjszaka kordonnal zártak körül egy-egy
települést, majd napkeltekor megrohanták A teljes lakosságot bezárták a
templomba vagy az iskolába, majd nagyon alaposan átkutattak mindent:
még a házak padlóját és a kerteket is fölásták. E rajtaütéseket gyakran
besúgók tippjei alapján indították, de szerencsére ezek az információk
nagyon gyakran nem voltak elég részletesek vagy frissek.
Az 1943 januárjának első hetében Alonesz faluban végrehajtott
razzián a németek találtak egy rádió adó-vevőhöz való telepet az ottani
pap – az ellenállási mozgalom egyik általános szeretetnek örvendő tagja
–, Joannisz Alevizakisz atya kertjében. Ő maga, a két brit rádiós példáját
követve, felszökött a hegyekbe, de a fiát elfogták, s ráadásul találtak nála
két terhelő tartalmú levelet. Ugyanakkor Joannisz atya hívei nem
vesztegették az időt, elrejtették az akkumulátortöltőt és minden más
felszerelést, amely az első alkalommal elkerülte a németek figyelmét.
Néhány nappal később a németek Aszi Gonián ütöttek rajta, ott
George Pszikhoundakiszt keresték. Ez alkalommal esőkabátba rejtve az
informátorukat is magukkal hozták, egészen a falu széléig.
Egy másik feljelentés nyomán a németek Gournesz körül,
Apokoronasz régiójában indítottak hajszát. Azt a „Méhkas” néven ismert
sajtérlelő kunyhót zárták körül, amelyből egy nagy csoport ellenálló –
Paddy Leigh Fermor, Arthur Reade, Alec Traves őrmester, a rádiós és két
helyi vezető, Janni Tszangarakisz és George Pszikhoundakisz – csak egy
nappal korábban állt tovább.
A britek és a krétaiak a szemközti hegyről figyelték lopva a
környéket átkutató német osztagokat, összesen nagyjából kétszáz katonát.
Úgy határoztak. kisebb csoportokra oszlanak. Később aznap délelőtt
Leigh Fermor, Arthur Reade és Janni Tszangarakisz egy nagy,
behavazott ciprusfára mászott fel az egyik járőr elől, és kénytelen volt
majdnem sötétedésig az ágak között rejtőzni, olyannyira nyüzsögtek a
környéken a német hegyivadászok. Az a nap, január 25.) II. Károly király
hasonló kalandja alapján a „tölgygubacs napként” vonult be az ellenállás
legendáriumába, bár a királyt legalább a farkasordító hideg nem gyötörte.
Az egyik legsúlyosabb árulásra a sziget délnyugati részén került
sor, márciusban. A németeknek valaki jelentette hogy egy caique krétai
tiszteket szállít, akik a Közel-Keleten szerveződő görög haderőhöz

[297]
akarnak csatlakozni. A parttól távolabb a kis hajót becserkészte, és
ágyútűzzel elsüllyesztette egy őrnaszád.
*
Ha már ilyen törékennyé vált a német katonaság harci morálja 1943
tavaszán: Dunbabin, Leigh Fermor és Fielding nem szalaszthatta el az
alkalmat annak további aláaknázására. A katonák honvágyára és
elszigeteltség érzésére röplapokat készítettek.
Különösen leleményes ötlettől vezérelve a német nyelvű
röplapokra rápecsételték a német hivatalos iratokon mindig megjelenő
karmaiban horogkeresztet tartó sast és egy görög felirat arra szólította fel
a megtalálót, hogy azonnal adja át a röplapot egy német katonának. Ezzel
megoldottak a röpcédula terjesztését, megvédték a lakosságot, és
tehetetlen dühöt ébresztettek a német risztekben, akik tudták, hogy éppen
köznevetség tárgyává teszik őket.
Falfirka hadjáratot is indítottak. Éjszakánként a laktanyák és
állandó őrhelyek környékére német nyelvű feliratokat festettek, mintha
maguk az elégedetlenkedő katonák ragadtak volna ecsetet: „Scheiss
Hitler!”, valamint „Heil Stalin!”, sarlóval és kalapáccsal, meg „Haza
akarunk menni!”, és „A Führer egy disznó!”
Leigh Fermor egy újabb röplapot is javasolt.
Németek!
Immár két esztendeje tartózkodtok szigetünkön, és történelmetek amúgy is
szennyes lapjain uralmatok a legfeketébb mocsokfolt. Bebizonyítottátok, nem
érdemlitek meg, hogy a civilizált népek közé soroljanak benneteket, és
mérhetetlenül alantasabbak vagytok a törököknél, akik nemes ellenfelek és
becsületes férfiak voltak.
Barbároknak bizonyultatok, és ilyenként is fogunk bánni veletek.
De még nem most.
Bárhová mentek, krétai szemek figyelnek. Láthatatlan őrizők követik minden
lépéseteket. Amikor esztek és amikor isztok, amikor ébredtek és amikor
alusztok, mi figyelünk titeket.
Emlékezzetek!
A hosszú krétai kés nem kelt zajt amikor a lapockák közé fúródik. Fogytán az
időtök. Közeledik a bosszú órája.
Nagyon közel van már.
Fekete Dimitri
Közép-Kréta kormányzója
A németek ugyanakkor felismerték, hogy propagandával nem
nyerhetik meg a krétaiakat, ezért brit partraszállás esetén legalább
bizonyos fokú semlegességüket igyekeztek elérni. A gyalázkodó
propagandával kevésbé a briteket vették célba, helyettük inkább a
kommunistákra összpontosítottak mint minden igaz krétai ellenségeire.

[298]
 Könnyen lehet, hogy a német hadvezetőség, részben az
oroszországi események hatására, hosszú rávon az ELASZ-ban látta a
komolyabb fenyegetést, és azt is minden bizonnyal felismerte,
időpocsékolás azzal próbálkozni, hogy a britek ellen fordítsák a
krétaiakat. A krétai parancsnokság mindenesetre láthatóan remélte, hogy
sikerül megosztania az ellenállási mozgalmat.
A háború után baloldali körökben kialakult egy összeesküvés-
elmélet, mely szerint Krétán a brit tisztek a kezdet kezdetétől a
kommunisták vesztére törtek. Valójában a brit tisztek számos esetben
minden tőlük telhetőt elkövettek a venizelista és az EAM-ELASZ
csoportok nyílt szakításának megakadályozására Mandakasz tábornokkal,
a baloldal mellé állt legmagasabb rangú krétai tiszttel szemben,
korántsem viseltettek ellenszenvvel. Az egyik brit tiszt Mandakaszt
akinek személyiségében a nem mindennapi óvatosság nem mindennapi
becsvággyal párosult, „kedves öregfiúnak” minősítette. Mandakasznak
igazából az okozott gondot, hogy azt hitte alávetheti saját akaratának az
ELASZ-t.
Nick Hammond, aki később abban az időben találkozott vele
amikor a kommunisták által felállított „trójai faló” – kormányban a
hadügyminiszteri posztot töltötte be, „nagydarab, esetlenül nyers, a
társalgásban nehézkes” emberként írta le Mandakaszt. A tábornok
majdnem bizonyosan az igazat mondta amikor kijelentette, ő maga nem
kommunista, bár szorosan együttműködik a párttal. (Krétán meg sem
próbálták komolyan előadni a Görög Kommunista Pártnak azt a
szárazföldön meglepően jól bevált hazug fogását, mely szerint az EAM
és az ELASZ a kommunistáktól független, önálló szövetség.)
A kommunisták, miután felismerték, hogy Mandakasz tábornok
értékes zsákmány ugyan, de sohasem lesz belőle kellőképpen
karizmatikus népvezér, úgy határoztak, Mariouli Bandouvaszt nyerik
meg ügyüknek, Bandouvasznak máris jelentős számú követője volt
Heraklion tartomány hegyi falvaiban, pontosan azok között a parasztok
között, akik valószínűleg a legkevésbé bizalmatlanul tekintenek majd az
EAM-ELASZ-ra.
Megnyerése a felszínen alkalmas eszköznek látszott a kommunista
befolyás növelésére, csakhogy az ilyen módon „felkarolt” és
népszerűsített pártonkívüliek hajlamosak voltak szembefordulni a párttal,
méghozzá kínos következményekkel. A brit katonai missziót minden
esetre zavarta ez a fejlemény.
„Szívós munkával, ravasz irányítással és gátlástalan módszerek
alkalmazásával a LOLLARDOK-nak (a kommunisták nem hivatalos
fedőneve) sikerült jóval nagyobb szerepet játszaniuk Kréta ügyeiben,
mint amekkorára számarányuk jogosítaná őket. Sikerült horogra kapniuk
egy tábornokot és Kréta egyetlen igazi gerillavezérét – mindkettő nagy
hal – és az egyik révén olyan látszatot keltenek, mintha magas katonai

[299]
körök támogatását élveznék, míg a másik révén megszerzik a hazafias
parasztság támogatását,”
A helyzet iróniája, hogy a britek eszén végül nem a kommunisták,
hanem Bandouvasz járt túl. Az történt hogy a hiúságára apellálva
közölték vele, a közel-keleti főparancsnokságon tárgyalásra várják. Azt
hitték, ezzel átmenetileg megszabadítják a kommunista befolyástól,
lélegzetvételnyi szünethez juttatják, és egyébként is, kicsit korábban
maga Bandouvasz kért rövid egyiptomi szabadságot. Bandouvasz
azonban rosszat sejtett: az előző évben elmérgesedett vitát folytatott
Dunbabinnel a fegyverek elosztásáról, és azt is kétségtelenül megérezte,
hogy Leigh Fermor nagyjából az egyetlen brit tiszt, aki kedveli
valamennyire. (A konfliktusokat általában nem kis mértékben
Petrakageorgisz, a környéken működő rivális partizánvezér féltékenysége
okozta.).
Így tehát Bandouvasz „vezetői értekezletet hívott össze, hogy
javaslatát bizonyosan befolyásos tanúk előtt tehesse meg. Ott aztán azzal
a hangzatos kinyilatkoztatással utasította vissza a meghívást, hogy neki a
harctéren van a helye, az embereivel. A jelenlévő krétai tiszthez fordult,
és megkérdezte, szerintük helyesen döntött-e. Mi mást tehettek volna,
helyeseltek. Bandouvasz, aki gondoskodott róla, hogy az eset híre –
semmi kétség, kellő számú drámai részlettel kiegészítve – gyorsan
elterjedjen az őt támogató parasztok szemében diadalmaskodott: lám-
lám, a kairói brit tábornokok lesnék minden szavát, ő mégis inkább a
szigeten marad, krétai honfitársaival.
A brit katonai misszió azonban nem adta fel. Hogy kivonják a
kommunista befolyás alól, valamivel később a következő, fellengzős
titulussal ruházták fel: „a Heraklion tartományi franc-tireur-ök
fővezére”. (Bandouvasz elhagyta a cím első részét, hogy úgy hangozzék,
mintha egész Krétára kiterjedő hatáskörrel vezérkedne.)
Ez az új nevezéktani csoda olyan mértékben megtetszett
Bandouvasznak, hogy amikor György görög király, a kommunisták
gyűlöletének kedvenc céltáblája a kairói SOE-parancsnokság biztatására
rádiótáviratban üdvözölte a krétai ellenállási mozgalmat, Bandouvasz (a
kommunisták legfőbb reménysége) új méltóságában azonnal megírta a
királyhű választ. „A franc-tireur-ök fővezéreként kérem távirati úton
továbbítsa köszönetemet, és közölje [a királlyal], hogy elszakíthatatlanul
kötődünk hozzá, lelkileg és testileg egyaránt az ő oldalán állunk, s
minden erőnkkel lecsapunk a sátáni farkasra.”
*
Áprilisban követték el a kommunisták az egész megszállás alatti
legsúlyosabb politikai baklövésüket. Karineszba összkrétai konferenciát
rendeztek valamennyi krétai csoport képviselőinek részvételével, de
egyetlenegy brit tisztet sem hívtak meg.

[300]
 Amikor rájött, hogy kizárták a briteket, Krisztosz Tsziphakisz
őrnagy, az a krétai tiszt, aki 1941-ben Rethymno védelmét irányította,
azonnal megtagadta a részvételt az összejövetelen, és távozott. A többi
csoport közül egy sem bojkottálta a tanácskozást, ami, mint kiderült,
szerencsés fejlemény volt a britek szempontjából, hiszen hogyan
értesülhettek volna különben a háború legkomolyabb kommunista
politikai baklövéséről.
A megvitatásra előterjesztett határozati javaslatok közül kettő
különösen szerencsétlen választás lett. Az első egyértelműen támadta a
briteket, a másodikban pedig fehéren-feketén ez állt: „Görögország
ezennel lemond minden Észak-Epíroszra, Thrákiára és Macedónia
bizonyos részeire támasztott igényéről, ugyanis ezek etnikai szempontból
nem görögök.”
Ez a nemzetközi kommunista mozgalom „irányvonalának”
megfelelően a Macedónia nevű önálló állam nyílt elismerését jelentette
(amit az EAM Görögország szárazföldi részén bölcsen nem emlegetett),
a görög hazafiak számára viszont maga volt a gyalázatos hazaárulás. A
konferencia közfelháborodással ért véget, és menthetetlenül elveszett a
lehetősége a nemzeti irányultságú EOK bevonásának a kommunisták
belpolitikai szövetségi rendszerébe. Ebben a népfront jellegű
szervezetben az EOK-ot feltehetően előbb „belülről” akarták
manipulálni, majd idővel teljesen át akarták venni az irányítását.
A kommunista cselszövés kudarca után a nacionalista EOK-nak
június 15-én Prineszben optimista hangulatban sikerült megtartania első
összkrétai konferenciáját. Kijelölték a négy fő tartomány – Canea,
Rethymno, Heraklion és Lászithi – politikai képviselőit és katonai
parancsnokait.
Canea térségében az ellenállási mozgalomnak hiányzott a katonai
vezetője, volt viszont igazgatási struktúrája. Sok tagja máris hivatalt
viselt a nemet hatóságok árnyékában ám ugyanakkor titokban a
szövetségesek ügyét segítette. Ez valamiféle helyi árnyékkormánnyá
avatta őket. A legkiemelkedőbb alak Nikolaosz Szkoulasz, Canea
polgármestere volt közöttük: magas kora ellenére ő hamarosan a
hegyekbe kényszerült szökni. Az Ifjabb nemzedék kiválóságai közül
Konsztantinosz Mitszotakisz, Manousszosz Manousszakisz és Mihaili
Botonakisz a Marko Szpanoudakisz vezette „Ötös Ikrek” hírszerző
hálózatban dolgozott.
Abban az időben Canea közvetlen környékén – a megtorlások
elkerülésére törekvő tudatos politika következményeként – nem
tevékenykedett gerillacsoport, a tartomány déli részén hamarosan
megalakuló kisebb osztagok pedig túl távol mozogtak ahhoz, hogy
hatékony összeköttetést tarthassanak velük.
Rethymno tartományban Tsziphakisz őrnagy szervezte meg az
ellenállók hálózatát. Nagyon eltérő politikai irányzatok híveit sikerült
[301]
összefognia – Venizelosz híveit, kommunistákat és királypártiakat –
szinte Kréta elestének másnapján. A kommunistákat azonban a karineszi
botrány után kizárták.
Kréta legjelentősebb királypárti politikusa Emmanuel
Papadojannisz volt, akiből a háború után miniszter lett. Kissé beképzelt
modorához jól illett őszülő fekete szakálla és felfelé pödrött bajusza.
A brit tisztek, akiknek, úgy tűnik, a rokonszenvét és a tiszteletét is
elnyerte, az „Álláshalmozó” („Pooh Bah”) kódnevet adták neki a sok
tisztség miatt, amelyet a főkormányzó-helyettesivel bezárólag viselt.
Monarchistaként – bár nem Metaxasz híveként – azon kevés krétai közé
tartozott, akiket a király és a görög emigráns kormány is elfogadhatónak
tartott, éppen ezért fontos összekötő szerepet töltött be a republikánus
fellegvárnak számító szigeten.38
Tsziphakisz őrnagy sokkal inkább emlékeztetett tudósra, mint
katonára: az egyik brit tiszt fel is jegyezte, hogy „szemernyi sincs benne
a hetvenkedő krétaiból”. Ráadásul bár volt némi affinitása az intrikához
becsületes ember volt, láthatóan csekély „vezéri” ambícióval.
Rethymno tartományban működött az egész sziget legkülönb,
példaértékű ellenállási szervezete, az Amari-völgy tanácsa. A brit
összekötő tisztek a Lótuszföld Megyei Tanács fedőnevet adták neki. Jó
érzékű koordinátorként Alexandrosz Kokonasz, Jerakari mindenki által
szeretett tanítója fogta össze a tanács munkáját.
Lászithi tartomány katonai parancsnoka, Nikolaosz Plevresz
ezredes – a háború elején dandárparancsnokként szolgált Albániában – és
hívei között sok volt a krétai 5. hadosztály veteránja. Tom Dunbabin és
Sandy Rendel azonban – utóbbi vette át később, a régió brit összekötő
tiszti beosztását – gyanakodni kezdett amikor a németek a neapoliszi
szervezet felgöngyölítése után gyorsan szabadon bocsátották Plevreszt.
Tizennyolc hónappal később a jobboldali nacionalista Plevresz a
németektől kapott fegyvereket, mert azt remélték, harcolni fog a
kommunisták ellen.
Heraklion tartomány egyesítő tanácsot jelölt ki – a Polgári
Tanácsadók Bizottságát – köztiszteletben álló személyiségekből, például
egyházi és oktatásügyi vezetőkből. Egyesek bölcsen jártak el, mások
azonban kiszámíthatatlanul. Beteinakisz ezredes, az egész tartomány
katonai vezetője, olyan tiszt volt, akinek a bátorsága messze meghaladta
az ítélőképességét.

38
II. György király az alattvalóival szemben tanúsított szerencsétlen
viselkedésének iskolapéldáját szolgáltatta amikor Papadojanniszt Kréta korábbi
főkormányzójaként mutatták be neki A király azonnal kijavította a titulust: „Ön
nyilván főkormányzó-helyettest akart mondani.”

[302]
 A heraklioni ellenállás legértékesebb kincse a két éles eszű diák,
előbb George Doundoulakisz, majd Miki Akoumianakisz – Sir Arthur
Evans knósszoszi munkavezetőjének fia, innen a fedőneve, Mínoszi
(Minoan) Mike – által vezetett hírszerző hálózat volt. E hálózat tisztán
felderítő tevékenységének irányítását átadták a május 12-én Krétára
érkezett ISLD-missziónak.
*
Ralph Stockbridge, aki Jack Smith-Hughes rádiósa volt az első
küldetésen, immár a századosságig vitte, és egy régi iskolatársával, John
Stanleyvel, hivatalosan a rádiósával, tért vissza. Úgy nyerte meg erre a
krétai küldetésre Stanleyt – aki „bimbasi” rendfokozatban szolgált a
Szudáni Védelmi Erők kötelékében –, „mintha a lóversenyre csalta volna
ki magával”.
A Papanikolis tengeralattjáró egyedülálló jelenségként Kréta északi
partjára hozta őket, ugyanis mindenki mást mindig a sziget déli oldalán
raktak ki. Stockbridge riasztóan régi vízijárműként írta le a
tengeralattjárót, amely folyton felmerülni kényszerült, hogy tölthesse az
akkumulátorait. A Papanikolis Athanasziosz Szpanidisz fregattkapitány
vezette személyzete esztelen bátorságával szerzett hírnevet, még a háború
korábbi szakaszában, amikor közvetlen közelről torpedózták meg az
Adrián az olasz hajókat.
Stockbridge-et és Stanleyt Rethymno és Heraklion között hajózták
ki, de a parttól jó messze ültették be őket egy kerek gumicsónakba, hogy
saját erejükből evezzenek ki. A csónak – mint minden lélekvesztő, ha
szakértelem nélkül húzzák benne az evezőt – csak forgott körben, és alig
haladt. A két postagalamb, amelyet az ISLD kairói parancsnoksága varrt
a nyakukba, valószínűleg rosszul lett a vízi kalandtól.
Mikor végre megközelítették a partot, megláttak pár embert egy kis
csónakban, és odakiáltották az előre megbeszélt jelszót: „Jöttünk a
méhekért!” Erre a krétaiak, akik orvhalászok voltak, pánikba estek és
gyorsan eltűntek, mert azt hitték, felfedezték őket a németek. Stockbridge
és Stanley végül csak kiért a partra, de megkönnyebbülésük
kérészéletűnek bizonyult, mert azt vették észre, hogy egy aknamező
közepén szálltak h a csónakból. Végül onnan is sikerült épségben
kikeveredniük, és valamivel odébb a parton megtalálták összekötőjüket
is, aki maga Paddy Leigh Fermor volt.
Leigh Fermor először Vosszákou apró kolostorába vezette el őket,
majd fel akkori támaszpontjára, Anojin fölé az Ida-hegy északi lejtőin, a
Dramoundanisz család egyik kőből rakott juhaklába.
Ott már nagyszámú férfi gyűlt össze, részben andarte harcosok,
részben hírszerző ügynökök, akik a déli partra készültek átgyalogolni,
hogy onnan majd Egyiptomba szállítsák őket. Május 25-én bekövetkezett
a háborúban oly gyakori tragikus balesetek egyike. Az épület előtt körben

[303]
ült Ralph Stockbridge, John Stanley, Paddy Leigh Fermor és Janni
Tszangarakisz, az a rendkívül bátor és megbízható helyi vezető akit
Leigh Fermor már brit kitüntetésre terjesztett fel.
Odajött az egyik őr, és figyelmeztette őket hogy alattuk Anojiába
éppen bevonult egy német járőr. Egy ilyen, viszonylag gyakori esemény
nem okozott pánikot, de Leigh Fermor, akárcsak a többiek, a puskájáért
nyúlt. Hátrahúzta a zárdugattyút, ellenőrizte, hogy kellőképpen meg
vannak-e olajozva a mozgó alkatrészek. A töltényűr üres volt de nem vett
észre egy, a tárban maradt éles töltényt „Miután zárta a závárzatot,
amivel automatikusan csőre töltötte a fegyvert, meghúzta az
elsütőbillentyűt, hogy a rugó ne maradjon megfeszítve. Lövés dördült, és
a vele szemben kuporgó Tszangarakisz combját átütötte a lövedék.
Kezdetben a seb nem látszott komolynak. Óvatosan bekötőzték, és
a németek jelenléte dacára egy futár lerohant a faluba orvosért.
Tszangarakisz azonban nem sokkal később meghalt. Két örökzöld tölgy
tövében temették el, és tüskebokrokkal meg sziklákkal álcázták, nehogy
egy arra tévedő német járőr rátaláljon.
Leigh Fermort lesújtotta a gyász, Hű társként ragaszkodott
Tszangarakiszhoz, és Tszangarakisz pár szava, amelyeket röviddel halála
előtt azért mondott neki, hogy feloldozza, csak még gyötrőbbé tette a
bűntudatát. A legrosszabb azonban még hátravolt.
A balesetről értesülvén rosszindulatú emberek azonnal azt kezdték
híresztelni, hogy Janni Tszangarakisz elveszejtését előre kitervelték, és
erről a családot is igyekeztek meggyőzni. Ez az egyik oldalon sokévnyi
keserű elhidegüléshez, a másikon állandó bűnbánathoz és bánathoz
vezetett. Sok év telt el, mire a közös barátok, különösen George
Pszikhoundakisz kitartó igyekezetének köszönhetően mindenki azt hitte
el, ami valójában történt.
Habár ez a történet nem végződhetett derűsen, a neheztelésnek több
mint harminc évvel később csak az vetett véget, amikor Paddy Leigh
Fermort és feleségét, Joant, felkérték, legyenek Janni unokatestvére
gyermekének keresztszülei. Krétán ezt a családi köteléket komolyan
veszik, és nagy megtiszteltetésnek számít. A kislány Joan Leigh Fermor
után a Joanna nevet kapta.
*
Petrakageorgisz június 7-én tért vissza Kairóból. Az egyiptomi
fővárosban töltött idő alatt megkereste a Stratégiai Szolgálatok Hivatala
(Office of Strategic Services, OSS) a SOE amerikai megfelelője. Jobb
kiszolgálást ígértek fegyverben, felszerelésben és készpénzben,
Petrakageorgisz önmaga jelentőségével eltelve tért vissza – a kairói
látogatás gyakran váltotta ki ezt az utóhatást – d e az OSS nem teljesítette
anyagi támogatásra tett ígéreteit (talán a SOE állította le a dolgot a

[304]
színfalak mögött) Petrakageorgisz tehát kénytelen volt – kissé
kedveszegetten – megmaradni a kevésbé bőkezű brit szövetséges mellett.
Amint a németek értesültek visszatéréséről – a hír akkor már több
mint két hónapos volt – Vorizia fölött támadást indítottak a csapata ellen.
A németek valamilyen okból különösen ellenségesen tekintettek
Petrakageorgiszra, minden más gerillavezérnél jobban gyűlölték. A
jelentős túlerővel vívott egynapos csata végére mindössze hét emberével
menekült el, de a támadók közül is megöltek tizenhármat. A németek
bosszúból kihajtották a falusiakat, majd Voriziát jelölték ki a Stukák
gyakorló célpontjának, és porig bombázták.
*
Xan Fielding nyugat-krétai zónájában ugyanakkor sor került az
utolsó, 1941 óta bujkáló katonák evakuációjára. A naszád, amelyen
februárban Tom Dunbabin és George Pszikhoundakisz Kairóba utazott
szabadságra, hozott egy új-zélandit, Tom Moir őrmestert az „A”
különítménytől („A Force”). Ez az alakulatnév MI9, a szökött
hadifoglyok vagy az elfogás elől bujkáló szövetséges katonák megszállt
területről való kimenekítésével megbízott szervezet egyik fedőneve volt.
Moirt, aki a csata alatt „gyalogossá előléptetett tüzérként” harcolt
Galatásznál, majd maga is bujkált egy darabig, azért képezték ki és
küldték vissza, hogy hozza ki a még a szigeten maradtakat. Számos
csoporttal sikerült kapcsolatot teremtenie, mielőtt megszervezte a
motoros naszádok ingajáratát Kréta és Egyiptom között. Az egyik
nehézséget egy megbénult ausztrál mozgatása okozta, akit egy
barlangban rejtegettek, és nagy gonddal ápoltak Küriakoszellia lakosai.
Xan Fielding különösen szerette volna megszabadítani őket ettől a
tehertől és veszélyforrástól, csakhogy Moir őrmestert május 6-án elfogták
a németek. Bár civil ruhát viselt, Moirnak sikerült meggyőznie a
németeket, hogy sohasem hagyta el a szigetet. Ennek köszönhetően
elkerülte a kivégzést, és repülőgépen Görögországba szállították, az
egyik „rendes” hadifogoly táborba.
Fielding azonnal átvette a munkáját. Szerencsére ismét
összetalálkozott a három leleményes ausztrál katonával, aki az előző év
novemberében kimentette a tengerből a felszerelését, és sok mindent
rájuk tudott bízni. Meglepően rövid idő alatt a Kousztojérako feletti
erdőben berendezett rejtekhelyre hozták a távoli csoportokat, és a hely
hamarosan kezdett úgy festeni, mint valami zsiványfészek.
Fielding az ISLD közeli rádióállomását vette igénybe a
kapcsolattartásra Kairóval, hogy május 7. éjszakájára a Királyi
Haditengerészet motoros naszádjaival megszervezze a kiürítést. Mindent
előkészítettek a béna ausztrál lehozatalára a küriakoszelliai barlangból:
beteg öregasszonynak álcázva szamárháton tervezték utaztatni. Az utolsó
pillanatban azonban a katona, aki biztosra vette, hogy nem fogja túlélni

[305]
az utazást, és mások életét sem akarta kockáztatni, megtagadta az útra
kelést. Nem sokkal később meghalt.
Június elején Schubert, a Hartmannt váltó új kémelhárító főnök,
úgy határozott, maga játssza ej a mozgó csalimadár szerepét. Négy krétai
renegátjával felment az Aszi Gonia fölött fekvő Koumarába, és Kairóból
frissen érkezett angol tisztnek adta ki magát.
Egy fiú, aki megbízott benne, mindent elmondott neki és
embereinek a környéken tartózkodó angolokról, de az utolsó pillanatban,
mikor azt kérték, vezesse el őket az angolok táborába, valamiért
gyanakodni kezdett. Megpróbált elszaladni, de megfogták, és ott azonnal
agyonlőtték. A szomszédok meghallották a lövést, és kezdtek
feltünedezni. Schubert és bűntársai, bár volt fegyverük, inkább
elszaladtak erősítésért, annyira féltek a falusiak dühéről.
Július végén George Pszikhoundakisz visszatért közel-keleti
tartózkodásáról a szigetre. Azoknak az éveknek az egyik kiemelkedő
alakja kísérte: Dudley Perkins őrmester, egy új-zélandi, akit a britek
„Kiwi”, a Krétaiak pedig „Vaszili” néven ismertek.
Perkins egy újabb galatászi gyalogos tüzér, Moirral szökött meg a
fogolytáborból. Született gerillavezérnek bizonyult, különleges érzékkel
a harcászathoz. Kiemelkedő bátorságát látva Xan Fielding Viktória-
keresztre terjesztette fel, de a kitüntetést megtagadták azzal a
hivatkozással, hogy nem volt jelen tiszt aki tanúsítaná Perkins tetteit. A
brit hatóságok óvatoskodása nem szegte kedvét a krétaiaknak akik
beemelték Perkinst hősi népköltészetükbe.
Akárcsak Moirra, Perkinsre is ragadt egy kis görög bujkálása alatt.
Egyetemi végzettsége ellenére nem vettek fel a tisztképző tanfolyamra,
ahol úgy tűnik, gondolkodás nélküli fegyelmet vártak el, de tökéletesen
elégedettnek látszott tiszthelyettesi rangjával és helyzetével. Sokan
sokféleképpen emlékeznek rá. Sandy Rendel aki ugyanazon a
tanfolyamon végzett „Narkoverben”, mint Perkins, „igyekezettől remegő
foxterrierként” emlékezik rá. Ez azt a látszatot kelti, hogy Perkins
humorérzék nélküli, már-már túlságosan motivált harcos lett volna.
Másrészt George Pszikhoundakisz, aki csaknem egy hónapot töltött
Egyiptomban Kiwi görögségének javításával, remek társaságnak találta.
Perkins első, beavató küldetésén egy este Vaphéban ők ketten
meglátogattak egy „elkötelezett ellenálló” tanítónőt. A rosszul
megvilágított szobában a nő elfogadta, amikor cigarettával kínálták, és
szája sarkából súgva görögül tréfálkozott George Pszikhoundakisszal:
„Csak azért gyújtok rá, hogy lássam, mennyire jóképű”. Perkins addig
titkolta, hogy tud görögül, s most csak szintén rágyújtással tudta leplezni
vigyorát.
Miután Pszikhoundakisszal körüljárta a legfontosabb falvakat, Xan
Fielding visszaküldte Perkinst Szelino térségébe, hogy – a „Tinker”

[306]
(„Üstfoltozó”) fedőnevű – Alec Tarvesszal, a régióba rendelt rádióssal
dolgozzon, és képezze ki a Paterakisz családra épülő szelinói
gerillacsapatot. Fielding hamar felismerte tehetségét, és aggály nélkül
hagyta önállóan tevékenykedni. A nem egészen húszfőnyi szelinói csapat
– Perkins vezérletével – hamarosan bebizonyította, hogy az egész sziget
egyik legütőképesebb harci alakulata.
*
Egy hónappal Perkins érkezése után Fielding ejtőernyős
szállítmány fogadását készítette elő. A Paterakisz-csoportnak és a
régióban működő másiknak Sten és Thompson géppisztolyok, valamint
Bren golyószórók alkották a fegyverzetét. Mivel pedig Krétán az
ellenállás új minőségű korszakba lépett, Fielding valamiféle egyenruhát
igényelt nekik: nagy, lehajló karimájú ausztrál kalapot és a Brit Hadsereg
lovaglónadrágját, mert az hasonlított leginkább a krétai „szarfogó”
nadrágra. A bricsesznadrágok a Palesztinában gépesítetté alakított
lovashadosztály fölöslegessé vált hagyatékából könnyen átadhatóak
voltak.
Xan Fielding figyelmét azon a nyáron egy másik ügy is lekötötte
Mandakisz tábornok fegyvert kezdett követelni, mert a közel-keleti
főparancsnokság akkoriban ismerte el az EAM-ot és katonai szárnyát, az
ELASZ-t. Kondekasz ezredes, Mandakasz törzsének főnöke (ami
követőik csekély számának ismeretében meglehetősen fellengzős
megnevezése Kondekasz szerepének) ultimátumot adott: ha Fielding nem
fogadja el Mandakaszt a krétai ellenállás vezérének, az EAM bejelenti,
hogy nem tekinti őt a szövetségesek hivatalos képviselőjének.
Fielding azt is döbbenten fedezte fel, hogy a Szelino térségébe
telepített ISLD rádióállomás működtetésére beosztott görögök egytől
egyig EAM-ELASZ hívek. Ők pedig Mandakasz tábornok
rendelkezésére bocsátották adóállomásukat, s ezzel lehetővé tették, hogy
a tábornok arra hivatkozzon, rendszeres kapcsolatban áll Kairóval. A húrt
még tovább feszítve Mandakasz tiltakozó táviratot küldött Kairóba,
amelyben azt állította, most, hogy a közel-keleti főparancsnokság
elismerte az EAM-ELASZ-t, Fielding botrányosan beavatkozott hazája
belügyeibe, amikor nem volt hajlandó fegyvert szállítani neki.
(Görögország szárazföldi részén Monty Woodhouse azért szervezte meg
július 5-re a „Gerillacsapatok nemzeti egyezményének” aláírását, hogy
megpróbálja valamiféle parancsnoklási struktúrához kötni a
kommunistákat, és megakadályozza támadásaikat a Napóleon Zervasz
tábornok vezette nem kommunista EDESZ csoportjai ellen.)
Fielding, aki erről az új rendezésről egyáltalán nem tudott, nem
engedett Mandakasz zsarolásának. Kijelentette, csak akkor fogja ellátni
fegyverrel Mandakaszt, amikor a tábornok majd teljes mértékben aláveti
magát a Földközi-tenger keleti medencéjében működő szövetséges –
vagyis brit – parancsnoklási láncnak. Ez, mint utóbb kiderült, szerencsére

[307]
pontosan egybeesett a „Gerillacsapatok nemzeti egyezménye” egyik
pontjával, Mandakasz tehát hangos méltatlankodáson kívül semmit sem
tehetett. Fielding azonban végtelenül sértőnek találta, hogy az ellenállási
mozgalom belső viszonyait szabályozó új egyezményről a
kommunistáktól kellett először hallania.

[308]
 25. fejezet – Az olasz fegyverszünet
Az 1943. júliusi szicíliai partraszállás, majd a fasiszta rezsim ezt
követő bukása Olaszországban érezhetően növelte a krétai ellenállás
nagyságrendjét és fokozta a tempóját. Addig a nyárig alig került sor
többre, elszigetelt, helyi jelentőségű csatározásoknál és magányos
katonák elleni támadásoknál. Attól kezdve mind gyakoribbá váltak az
akár húsz német halálát is eredményező összecsapások, sőt a következő
évben már akár negyvenet is megöltek, száz vagy még több andarte
részvételével vívott csatákban.
A szicíliai invázió, a Husky hadművelet előkészületei egy kiterjedt
megtévesztési hadjárattal már hónapokkal korábban elkezdődtek. Arról
igyekeztek meggyőzni a németeket, hogy a szövetségesek Krétán és
Görögországon át fognak betörni Dél-Európába. Állatok (Animals)
fedőnéven a gerillák egész Görögországban rajtaütések sorát hajtották
végre, így egy további vasúti hidat is felrobbantottak.
Tobruk kikötőjében hajóutánzatokból álló flottát vontak össze, egy
vihar azonban ismét szétzúzta azzá, amiből épült: vitorlavászonná és
furnérrá. A dezinformációs hadjárat talán legismertebb eleme a Vagdalt
Hús hadművelet (Operation Mince-meat de az utóbbi szó egy zsíros és
konyakos, keleti jellegű, mazsolából, almából, mandulából és cukrozott
narancshéjból kevert édességet is jelent) fedőnevű zseniális beugratás
volt.
A Királyi Haditengerészet egyik tengeralattjárója a spanyol partok
előtt a vízben hagyott egy brit vezérkari tiszti egyenruhát és iratokat
viselő hullát. A partra sodródott holttestnél talált dokumentumok
„leleplezték” a szövetségesek „valódi” szándékát, azt, hogy Szardínia és
Görögország a valódi stratégiai céljuk, és a Szicília elleni támadás nem
több puszta elterelő hadműveletnél (az első csapatok július 10-én szálltak
partra). Berlin, főként azért, mert Hitler rögeszmésen ragaszkodott a
balkáni szárny fontosságához, szőrőstől-bőröstől bevette a trükköt.39
Azonnal Görögországba vezényeltek két vadászrepülő-ezredet és az 1.
páncéloshadosztályt.
Négy héttel a szicíliai partraszállás előtt a Különleges Csónakos
Raj újabb rajtaütés-sorozatot indított a krétai német repülőterek ellen. Két
célt tűztek az SBS elé: az inváziós flotta ellen bevethető német
repülőgépek pusztítását, és annak a benyomásnak a fenntartását, hogy az
invázió fő célpontja Kréta és Görögország Palesztinai kiképző
támaszpontjukon, Athlit várában, az SBS-osztagok már halálosan unták
az állandó gyakorlást, az új hadműveletet tehát lelkesen fogadták. David

39
Sir William Deakin azt írja Hitler mint a tenyérjóslásban, úgy hitt abban, hogy
a szövetségesek délkeletről fogják megindítani végső rohamukat – ez lesz
Churchill bosszúja a Dardanelláknál 1915-ben szenvedett kudarcért”.

[309]
Sutherland, aki előző nyáron az egyik támadó különítményt vezette,
három csoportot irányított: Lassen, Lamonby és Rowe főhadnagyét.
A legközelebbi hadműveleti célpontot, Tümbaki repülőterét, a
többiek után négy nappal, június 27-én Krétára érkezett Rowe kapta, de
megint használaton kívül találták. Lamonby Heraklion felé indult, de a
helyi vezető, akit Dunbabin adott melléje, figyelmeztette a főhadnagyot,
hogy azt a repteret is alig használják már. Sokkal hasznosabb célpont
lehet a Peza melletti üzemanyagraktár. Lamonby azt látványos sikerrel
elpusztította.
A harmadik csoport, Andy Lassen parancsnokságával, azzal
szembesült, hogy az előző évi támadás óta erősen őrzik Kasztéli
Pediadoszt. Az egyetlen lehetséges harcászati megoldást a
figyelemelterelő támadás kínálta, amelynek fedezete alatt a
bombatelepítők egyik csoport repülőgéptől a másikig surranhattak a
zűrzavarban. Lassen, a legendás dán harcos, megkapta a Hadi Érdem-
keresztet (Military Cross, MC), majd hozzá két kiegészítő sávot, sőt
később – posztumusz – a Viktória-keresztet is. Az SBS köreiben a „Vork
before Vomén!” [sic] (Előbb a munka, azután a nők!”) kiáltásról volt
híres, amit általában akkor hallatott, ha a támaszpontra visszatérve a
fegyvereket és a felszerelést kellett tisztítani.
Július 11-re mindnyájan elérték Sutherland búvóhelyét a Treisz
Ekklisziesz fölötti parti hegyek között, de akkor ért oda néhány krétai is,
akik a megtorlás elől akarták Egyiptomba evakuáltatni magukat. Egy kis
létszámú német járőr rátalált a szurdokra, amelyben elrejtőztek, hogy
kivárják a sötétedést, és csak utána menjenek le a tengerpartra. A
németek közül kettőt lövés nélkül elfogtak, a másik kettő azonban sietve
visszahúzódott, amikor a krétaiak rájuk lőttek. Lamonby hősiesen, de
meggondolatlanul egymaga indult utánuk. A többieket felszedő motoros
naszád egészen közel ment a parthoz ott, ahol utoljára látták a
főhadnagyot, de nyomát sem találták. Lamonby alábecsülte a két katonát,
akit üldözőbe vett. Holttestét csak sokkal később találták meg.
*
A többi rajtaütéssel egy időben Paddy Leigh Fermor, Manoli
Paterakisszal, behatolt Heraklionba. Egy szamárra málházva bevitték
tapadóaknáikat a város központjába, ahol Janni Androulakisz rejtette el
azokat. A kikötőben álló hajók ellen terveztek támadást, de az őrök
észrevették őket, amikor már át jutottak a drótkerítéseken, és kénytelenek
voltak elmenekülni, még mielőtt elrendelik az általános riadót.
Július végén Leigh Fermor Jerakariban tartózkodott Alexandrosz
Kokonasznál. Ott kapta meg azt az üzenetet Miki Akoumianakisztól,
aminek hatására visszasietett Heraklionba. A szicíliai partraszállás után
Mussolinit megbuktatták, és a Kréta keleti részét megszállva tartó olasz
hadosztály parancsnoka, Angelo Carta tábornok brit tiszttel akart
tárgyalni.
[310]
 Az év elején Bandouvasz közvetítésével, körmönfont kerülő úton
már történt egy megkeresés. Akkor Carta azt üzente, amennyiben a britek
partra szállnak Krétán, az olaszok azonnal megadják magukat, de ez után
nem hallatott többet magáról. Ez alkalommal Franco Tavana főhadnagy,
Carta tábornok kémelhárító tisztje, felajánlotta, olasz parancsnoki
gépkocsit és egyenruhát küld, hogy Paddy Leigh Fermor biztonságosan
elmehessen Carta parancsnokságára.
A háború előtt a Comói-tónál vámtisztként szolgáló Tavana az
alpini hegyivadászok tartalékos tisztje volt, és már korábban bizonyította
bátorságát és eredeti gondolkodásmódját. Az előző évben megjelent a
kommunista vezető, Miltiadesz Porphirojennisz – a Kalanthe nem
mindennapi utasa a párt szárazföldi görögországi központi bizottságának
későbbi tagja – házában. A kémelhárító parancsnok láttán
Porphirojennisz a legrosszabbra számított, ám a letartóztatás és kivégzés
alternatívájaként Tavana azt ajánlotta neki, költözzön át és maradjon a
német megszállási zónában.
A szövetséges tengelyhatalmak közötti súrlódásokról már régen
érkeztek hírek. Az olasz és német katonák többször összeverekedtek: egy
ízben egy olasz kézigránátot dobott egy csoport németre, akik közül
egyet megölt, kettőt megsebesített. Az olasz katonai hatóságok
kénytelenek voltak őrizetbe venni a tettest, de néhány nappal később, a
németek dühére, szabadon bocsátották. A Lászithi és Szitía tartományban
német nyomásra halálra ítélt krétaiakat kicsempészték a szigetről, néhány
esetben a Dodekanészosz-szigetekre. Közben megrendezték színlelt
kivégzésüket, még a sírjukat is megásták, majd betemették.
Leigh Fermor utazását nagy körültekintéssel kellett megszervezni.
Carta tábornok nagyon ideges volt, Schubert ugyanis lankadatlan
lendülettel toborozta a besúgókat. Bandouvasz osztagai sem maradtak el
azonban mögöttük. A legutóbbi időkben tizennégy árulót likvidáltak.
Egyszerű taktikát alkalmaztak: néhány csendőruniformisba bújt férfi, egy
német egyenruhás, szőke krétai társaságában „letartóztatta” a
gyanúsítottat, azzal az ürüggyel, hogy valaki feljelentette, mint ellenállót.
Ilyenkor az, aki igazából a németeknek dolgozott, azonnal maga
szolgáltatott bizonyítékot maga ellen, mert rendszerint felmutatta a német
hatóságoktól kapott igazolványát.
Mussolini bukásának hírére valóságos népünnepély tört ki az olasz
kaszárnyákban: fekete ingeket téptek szét, és leszedték a falról a Duce
portréit. Carta tábornok azonban nyugtalankodni kezdett. Leigh Fermor
„elhalmozta otrombán nyalizó bókokkal”, Leveleit így kezdte: „Mon
général, j’ai honneur de communiquer à votre Exellence”... Carta
azonban továbbra is vacillált, még az után is, hogy a sziget másik végéről
elrepült hozzá Bräuer, hogy megnyugtassa, a németek nem fogják
megtámadni, feltéve, hogy az olaszok „ésszerűen viselkednek”.

[311]
 Az olaszok számára az volt a döntő kérdés, vajon a britek partra
szállnak-e, és ezzel gyakorlatilag döntenek-e helyettük. A szicíliai
invázió és a megtévesztő hadműveletek nyomán még mindig általános
bizonytalanság övezte a szövetségesek terveit. A Földközi-tenger keleti
medencéjében található, „oly régen stratégiai vágy tárgyát képező”,
szigetek elleni offenzíváról keringő pletykák nem nélkülözték az alapot.
Augusztus 2-án Churchill közölte Ismay tábornokkal:
„Amennyiben Krétán és Rodoszon az olasz katonaság ellenáll a
németeknek, és patthelyzet alakul ki: a lehető legkorábban segítenünk
kell az olaszoknak, úgy, hogy közben a lakosság támogatását is igénybe
vesszük”. Csakhogy bár Kairó az olaszok ellenállásának esetére kért
Leigh Fermortól a bombázandó célpontok kijelölését – és a szükséges
információ összegyűjtése közben ennek híre kiszivároghatott az
ellenállók köreiben – Krétát hamarosan ejtették a szükség esetére
kidolgozott hadműveleti tervekből. Attól kezdve a közel-keleti
főparancsnokság kizárólag a Dodekániszosz-szigetekre összpontosított,
azon belül is Ródoszra, Kószra és Léroszra.
Churchillt a gyakorlati szempontokat életveszélyesen mellőző
elképzelés vezette: a Dardanellákon át kívánt a sarkvidéki konvojokat
kiváltó útvonalat foglalni Oroszország felé. „Itt az idő – táviratozta
Wilson tábornoknak – Clive-ra és Peterborough-ra, valamint arra
gondolnunk, ahogy Rooke katonái elfoglalták Gibraltárt!” Csakhogy a
németek villámgyorsan megszállták Ródoszt, és miután a quebeci
konferencián az a döntés született, hogy csökkentik a Földközi-tenger
keleti medencéjében alkalmazott hajóállományt, a terveket drasztikusan
le kellett faragni. Mindössze egyetlen dandár, kevés és meglehetősen
alkalmatlan partra szállító jármű és maroknyi vadászgép maradt ezekre a
hadműveletekre. Kósz és Lérosz szigetén szeptember 14-én szálltak
partra a brit csapatok, de kevés eséllyel vették fel a harcot az erőteljes
német ellencsapással előbb Kószon, majd Léroszon.
*
Carta tábornok alacsony, kövérkés tiszt volt, monoklival és
neapoliszi parancsnokságához kényelmes közelségben elszállásolt
szeretővel. Az olasz királyi család barátjaként a tábornok „udvari ember”
volt, nem fasiszta, és szokatlan emberséggel kormányozta Kréta keleti
részét. Annak, hogy Cartából augusztusban hiányzott a merészség, főként
az volt az oka, hogy kerülni akarta az értelmetlen vérontást. Tavana, a
kémelhárító tisztje, sokkal bátrabb és eltökéltebb ember volt. Azt a távlati
lehetőséget ő vetette fel, hogy az olasz alakulatok, a krétai andartékkel
szövetkezve, védhetnék a németek ellenében a sziget keleti részét.
Mivel Bandouvasz, az egyetlen gerillavezér, aki valóban
nagyszámú követővel rendelkezett, a közelben, az olaszoktól
délnyugatra, Pszari Phoráda mellett, a Viannoszi-fennsíkon táborozott,
Leigh Fermor augusztus 12-én oda indult. Útjára elkísérte a rádiósa,

[312]
Harry Brooke törzsőrmester, valamint Niko Szourisz. Szourisz,
Dunbabin jobbkeze, különleges intelligenciával és viselkedési kultúrával
megáldott, alexandriai születésű férfi volt, egyike azon nagyon kevés
nem a szigetről származó görögnek, akiben a krétaiak megbíztak.
Bandouvasz felföldi fészke lenyűgöző volt. Erről a jóval a nyári
legelők szintje fölött elterülő, minden más emberi lakhelytől távoli
fennsíkról az egész tartomány belátható. Csodálatosan harcias külsejű
őrök kisérték fel Leigh Fermort a táborba, amely összefont ágakból
készített kunyhók soraiból állt. Saját pékség, szabóság, foltozóvarga és
fegyverműves segített önellátóvá tenni a csapatot.
A legmélyebb benyomást azonban Bandouvasz csapatának
összetétele tette a látogatóra. A pásztorokon és a hegyi falvak parasztjain
kívül akadt közöttük diák, katonatiszt, két állig felfegyverkezett szerzetes
és egy pap. Több rendőr, néhány Krétán rekedt szárazföldi görög, egy
hatalmas termetű, Pjotr nevű kozák, aki az Aj Galini melletti orosz
hadifogoly táborból szökött meg, egy ausztrál és egy új-zélandi, még a
több mint két éve vívott csatából, egy csoport királypárti Athanasziosz
Bourdzalisz vezetésével, és végül egy maroknyi kommunista, akiket
főként Bandouvasz titkára, Janni Bodiasz toborzott. Bodiasz, ez a jóképű,
némi vonzerővel is megáldott kisázsiai görög fiatalember a börtönben
raboskodott, amikor megtörtént az ejtőernyős-invázió. Gyilkossági
kísérletért csukták le: miután megerőszakolt egy fiút, kútba is dobta.
Ekkoriban már meggyengült a franc-tireur-ök fővezérére gyakorolt
befolyása, és talán már alakult a szakításuk.
Egy ennyire heterogén csoporton belül elkerülhetetlenek a viharos
hangulatváltozások. Egyik nap, amikor Leigh Fermor és Bandouvasz
éppen táboron kívül tartózkodott az egyik árulóirtó osztag behozott egy
Loukakisz nevű gyanúsítottat. Már felkötötték a bokájánál fogva, hogy
megkínozzák de Niko Szourisz, Harry Brooke őrmester támogatásával,
közbeavatkozott, és amikor Bandouvasz és Leigh Fermor visszatért,
összeült a törvényen kívüliek hadbírósága, elítélte, és agyonlövette az
árulót. Másnap azt a Szüngelakisz nevű árulót is elfogták, aki a caique-on
menekülő tiszteket besúgta. Ő is bevallotta tettét, majd agyonlőtték.
Bandoulakisz különös, de hatékony serege napról napra erősödött,
ahogy közelről és távolról újabb és újabb emberek csatlakoztak hozzá,
Leigh Fermor 160 főnyire becsülte a létszámát, Bandouvasz pedig –
valószínűleg nem sokat túlozva – úgy számított, hogy ha kell, még 2.000-
et tud fegyverbe hívni, Augusztus 20-án, egy héttel Leigh Fermor
érkezése után, megtörtént az epedve várt fegyverszállítmány ledobása
ejtőernyővel. Minden tökéletesen működött, Paddy Fortune őrmester, a
pilóta, alacsonyan repült rá a kijelölt ledobási zónára, köszöntésképpen
megbillegtette gépe szárnyát, majd szép szabályos sorban oldotta ki az
ejtőtartályokat.

[313]
 Mindent megtaláltak, és diadalmenetben, örömtüzek között cipelték
a táborba a szállítmányt. A fegyvereken és a lőszerén túl a tartályokban
kötött sapkákat katonazubbonyokat, derékszíjakat és szuronytokokat is
találtak. Bandouvasz új holmiba akarta beöltöztetni az embereit, hogy
elfogadtassa őket a Brit Hadsereg reguláris alakulatának. Leigh Fermor
ugyan nagyon egyértelműen elmagyarázta Bandouvasznak, hogy
csapatának feladata az olaszok segítése – amennyiben azok elszánják
magukat, és szembeszállnak a németekkel –, valamint az olaszok fölös
fegyvereinek átvétele, hogy azokat az egész krétai ellenállási mozgalmon
belül szétoszthassák, ám a franc-tireur-ök fővezére titokban biztosra
vette, hogy valami sokkal nagyobb dolog készül. A brit partraszállás
gondolata egyfolytában a levegőben lógott azóta, hogy II. György király
a szövetséges haderők támogatására szólította fel a görögöket. A király
rádiószózata a szicíliai invázió előtt hangzott el, és inkább a rajtaütéseket
végző kommandókra vonatkozott nem nagy létszámú inváziós seregekre,
de a szöveg kétértelműsége is a stratégiai megtévesztő művelet részét
képezte.
Amint felszerelte Bandouvasz harcosait. Leigh Fermor elutazott
Neapoliszba, ahol Tavana főhadnagy házában szállásolták el. Tavana
kiszolgáltatta neki sziget összes német védelmi tervét valamint a krétai
ellenállás szervezeteiről készített bizalmas jelentéseket, parancsokat és
létszámbecsléseket.
Két nappal Mussolini megbuktatása után Hitler parancsot adott
haditerv kidolgozására arra az esetre ha további előre nem látott
események következnek be. Augusztus hónapban lépésről lépésre
hajtottak végre azokat az intézkedéseket, amelynek végeredményeként a
németek megszálltak Olaszországot. Hitler gyanúja helyesnek bizonyult
Badoglio marsall új kormánya valóban fegyverszünetet igyekezett kötni,
előkészítették tehát az ACHSE (Tengely) fedőnevű hadműveletet az
olasz fegyveres erők lefegyverzésére abban a pillanatban, amint a
fegyverszünet valóra válik.
Szeptember 9-én délelőtt Leigh Fermor – akit gyötört egy régi
lábseb – egy Kasztéli Pediadosz fölötti kecskekarámban pihent, amikor
nagyon izgatottan beállított Miki Akoumianakisz azzal a hírrel, hogy
előző nap bejelentették az olasz fegyverszünetet. Dél körül megjelent
Tom Dunbabin Niko Szourisszal, aki előző nap, amikor a brit tiszt
visszatért Egyiptomból, a tengerparton várta. Dunbabin végül
megerősítette, valóban kár reménykedni a szövetségesek krétai
partraszállásában. Ha valaha is lett volna – tréfálkozott –, mi már mind a
ketten dandártábornokok lennénk.”
Rögtön ez után futár érkezett Bandouvasztól, olyan nehezen
olvasható kézírással papírra vetett üzenettel, hogy a címzettek
körbeadták, hátha úgy többet értenek meg belőle. Amíg Miki
Akoumianakisz a macskakaparást igyekezett kisilabizálni, Dunbabin
angolul megkérdezte Leigh Fermort, ki ez a fiatalember, és megbízható-
[314]
e. Amikor Leigh Fermor elmondta neki, alig akart hinni a fülének.
Szívélyes összeölelkezés lett a dolog vége, és nagy szeretettel idézték fel
a Sir Arthur Evans idejéből származó knósszoszi emlékeket.
Akoumianakisz végül visszatért a fordításhoz. és legnagyobb
rémületükre összerakta a kulcsmondatot: „Mikor szállnak partra az
angolok, segíteni minket a németek elleni harcban?”
Bandouvasz tehát nem törődött a kapott instrukcióval. hogy
készüljön fel az olaszok segítésére, és a további parancsig várjon. Máris
elvonult, megtámadni a németeket a déli parton, Viannesz környékén. A
futárt a lehető legerősebb szavakkal megfogalmazott, a támadás azonnali
abbahagyását és visszavonulást „tanácsoló” üzenettel küldték vissza.
Leigh Fermor kénytelen volt ott hagyni Dunbabint, birkózzon a
Bandouvasz-problémával, ahogy tud, ő és Miki Akoumianakisz pedig
lement a hegyről megbeszélni Tavanával, mi a teendő most, hogy
megérkezett a fegyverszünet komoly következményekkel járó híre.
Hamarosan azonban elpárolgott minden, az olaszok ellenállásához fűzött
reményük.
Amikor megjött a fegyverszünet híre, az ünneplés lázában nagyon
sok olasz katona azonnal leitta magát a sárga földig: naivan azt hitték, a
háború ezzel véget ért, és mehetnek haza. Az a mindössze két
gyalogzászlóalj, amelyik készen állt a harcra, és felment a hegyekbe,
néhány nappal később le is jött, mert a helyi lakosság akart ugyan
segíteni, de ennyi embert nem tudott élelmezni.
Bräuer tábornok német egységeket rendelt Lászithi tartományba, és
az olasz alakulatokat széttelepítette a németek által választott új helyekre.
Müller tábornok, a német hadosztályparancsnok, kiadta az „Általános
parancs valamennyi Krétán tartózkodó olasz katonának” című utasítást,
amely gyakorlatilag ultimátum volt.
„A Kréta-erőd parancsnoka – kezdődött Müller parancsa – rám
bízta Lászithi tartomány védelmét”, Ezután három alternatívát kínált. Az
olasz katonák folytathatták a harcol német alárendeltségben, ily módon
megmaradva Mussolini új rezsimjének – a salòi bábállamnak – a
hűségén. Választhatták azt, hogy lefegyverzik őket, majd nem harci
tevékenységgel segítik a németeket – ez az eufémizmus a
kényszermunkát fedte. Ha mindkettőt megtagadták, internálás várt rájuk.
„Bárki – zárta parancsát Müller –, aki eladja vagy megsemmisíti az olasz
fegyveres erők fegyvereit vagy bárki aki dezertál alakulatától, franc-
tireur-nek minősül, és mint ilyen, agyonlövetik.”
Carta tábornok beletörődött a gondolatba, hogy brit partraszállás
nélkül lehetetlen ellenállni és saját ajánlását csatolva köröztette, Müller
parancsát az olasz egységeknél. „A fentiek a fegyverszünetből származó
helyzet természetes folyományát képezik. Ostromlott erődben élünk.
Éppen ezért elengedhetetlen kellő realitásérzékkel követni a német
parancsnokság utasításait. A németeknek végzett munkát megtagadó

[315]
olaszokat tragikus módon egy olyan hajóra rakva próbálták elszállítani
Krétáról amelyet elsüllyesztett egy szövetséges tengeralattjáró.
Paddy Leigh Fermor előkészítette Carta tábornok Egyiptomba
szöktetését. A részleteket Miki Akoumianakisz és a két Koundourosz
fivér, Szteliosz és Rousszosz szervezte meg. Rádiótáviratban kérték
Kairótól egy motoros naszád kiküldését a Treisz Ekklisziesz melletti
partszakasz elé, Ez alatt Bandouvasz, a szigeten működő összes brit tiszt
elkeseredésére, és minden utasítást lábbal tiporva, Megengedte
embereinek, hogy megtámadják a német katonákat Viannesz térségében,
Egyik csoportjuk szeptember 10-én, pénteken két krurnpliszedő
közlegény meggyilkolásával kezdte. A holttesteket zsákba csavarva
bedobták egy természetes sziklaüregbe, de egy krétai Gestapo-besúgó
elrohant figyelmeztetni a legközelebbi helyőrséget.
Bandouvasz – még mindig abban a hitben, hogy a szövetségesek
inváziója éppen azon a partszakaszon várható – tovább súlyosbította
meggondolatlansága következményeit. Futárokat küldött északra és
Heraklion tartományban elrendelte a teljes mozgósítást. A lobbanékony
Beteinakisz ezredes rohanvást sietett Bandouvasz segítségére. Dunbabin
csak egyre dühösebb ellenparancsokat tudott kiadni.
Két nappal a Kato Szimi melletti támadás után csaknem 2.000
német katonából álló különítmény érkezett a helyszínre. Bandouvasz
harcosainak nem sok esélyük maradt Megöltek valamivel kevesebb mint
húsz katonát (német adatok szerint), majd szétszóródtak. Egy megbízható
forrás szerint tizenhárom németet foglyul is ejtettek. Tekintélyes helyi
lakosok, köztük Kalami polgármestere és archimandritája, igyekeztek
rábeszélni Bandouvaszt a foglyok szabadon bocsátására. Mivel saját
harcosai közül is többen ezt tanácsolták, bele is egyezett, de titokban
kellett elengedni őket, mert mások meg a kivégzésüket követelték. A
katonákat szeptember 19-én este eresztették szélnek, de másnap délelőtt
belefutottak Bandouvasz gerilláinak egy másik csoportjába, akik azonnal
megölték őket.
A német katonai hatóságok, akikben már úgyis heves paranoiát
ébresztett Olaszország kiugrása, és az a lehetőség, hogy Carta katonái
esetleg az ellenállók oldalán folytatják a harcot, gyilkos elszántsággal
tettek meg válaszlépéseiket. Müller tábornok elrendelte hat, Viannosz
környéki falu azonnali megsemmisítését, és körülbelül ötszáz civilt lőttek
agyon.40
Bandouvasznak és a csapatának futva kellett menekülnie az általuk
megbolygatott darázsfészekből. A régióban végrehajtott német
büntetőexpedíció nyugat felé szorította őket. Bandouvasz megint

40
Habár nem tartoztak a gerillavezér rokonságához, sokakat pusztán azért öltek
meg, mert a Bandouvasz nevet viselték. A viszonylag gyakori vezetéknév a
velencei megszállás idejéből ered, és azt jelenti, padovai.

[316]
segítséget kért, ez alkalommal az Ida-hegység gerillakapitányaitól, s
ugyanakkor ellentmondást nem tűrő hangú üzenetben követelte Tom
Dunbabintól, sürgősen szervezze meg csapata evakuációját.
Dunbabinnak minden önuralmára szüksége volt ezekben a napokban.
Ezzel egy időben Paddy Leigh Fermor szeptember 16-án
kicsempészte Carta tábornokot és törzsének néhány tagját Neapoliszból,
majd át Lászithi hegyein. A fejük fölött az őket kereső Fieseler Storch
felderítőgépek röpködtek és kapkodva nyomtatott röplapokat szórtak,
amelyeken harmincezer drachma vérdíjat ígértek Carta tábornokért. Az
egyik röpcédula szó szerint a tábornok lába elé hullott. Lehajolt, felvette,
majd meglengette Leigh Fermor felé. „Ah, ah, mon capitaine – kiáltott
fel. – Trente pièces d’argent! Un contrat de Judas!”
A kis csapatnak sikerült elkerülnie a német járőröket, és
szeptember 23-án Treisz Ekklisziesz mellett leértek a tengerpartra. Leigh
Fermor ott találta Dunbabint és a többi brit tisztet, akiket mind
belerángattak a viannoszi kudarcba, sőt Bandouvaszt is, aki
megtörhetetlen önbizalommal mát a felelősség áthárításán mesterkedett,
és követelte, hogy őt és az embereit szállítsák el elsőnek. A történtek
ellenére Leigh Fermor némi sajnálatot érzett, hiszen Bandouvasz csapatát
majdnem teljesen megsemmisítették.
A Királyi Haditengerészet motoros naszádja, amelyet Carta
tábornokért küldtek, meghozta Sandy Rendelt, a rádiósát, és Szkoulasz
atyát, „az ejtőernyős pátert”. A parton azon az éjszakán a teljes káosz
közepébe érkeztek. A helyzetet tovább rontotta, hogy a tenger erősen
hullámzott. A gumi csónak megrakásakor Rendel aktatáskája és rádiója
akkumulátortöltője a tengerbe esett.
Rendel csak egy röpke pillantást tudott vetni a filckalapot viselő
idősebb férfira – Carta tábornokra – és Paddy Leigh Fermorra, aki azért
jött fel a fedélzetre, hogy Carta tudta nélkül adja át a naszád
parancsnokának, Bob Youngnak, a Tavanától kapott német titkos
dokumentumokat. Youngot azonban akkor már nagyon aggasztotta az
időjárás gyors romlása, azonnal visszafordult a nyílt tengerre, Leigh
Fermor és Manoli Paterakisz tehát előre nem tervezett módon elhagyta
Krétát. Amikor a brit tiszt legközelebb visszatért, nem hajóval, hanem
ejtőernyővel érkezett.
Kinn a parton Tom Dunbabinnak minden tekintélyét latba kellett
vetnie, hogy megbirkózzon a Bandouvasszal, aki azonnal egy újabb hajó
kiküldését követelte Egyiptomból. Az újonnan jött Rendelre Dunbabin
hosszú, szaftos krétai káromkodása is mély benyomást gyakorolt, amikor
egy ifjú görög tiszt – a miniszterelnök egyik unokaöccse – gondatlanul
eldobott egy angol feliratos üres konzervdobozt.
A még mindig Bandouvaszt és a csapatát kereső német alakulatok
még nyugatabbra szorították a krétai harcosokat és a briteket. Egy héttel

[317]
később a menekülők már a Tszilívdika nevű hegy oldalában bujkáltak, a
titkos ki- és behajózásra használt rodakinói partszakasz közelében.
Van ott egy teknő alakú mélyedés a hegyek között, amelyből több
barlang is nyílik. Az ekkor már majdnem százfőnyire nőtt csapat ott állt
meg pihenni, és kivárni, hogy mi történik. A közelben legelésző
nyájakból birkákat hoztak el levágták és megsütötték a barlangokban
gyújtott tüzeken.
A környező magaslatokról Bandouvasz harcosai közül kiállított
őrök figyelték a vidéket. Sandy Rendelnek melyen az emlékezetébe
vésődött hogy miközben kinézett a Líbiai-tengerre, mindenfelé méhek
zümmögtek körülötte a kakukkfűben. A brit tisztek és krétai bajtársaik –
Tom Dunbabin, Xan Fielding, Sandy Rendel, Ralph Stockbridge, John
Stanley, George Pszikhoundakisz, Niko Szourisz és különböző kisebb-
nagyobb csoportok középső régió gerillacsapataiból – kényelmetlenül
érezték magukat a természetellenes nyugalomban. Nagyon úgy festett,
hogy az események túlszaladtak rajtuk. Zavartan és elkeseredve
töprengtek vajon jön-e valaha még egy motoros naszád, hogy feloldja a
patthelyzetet.
Dunbabin küldönce azzal az üzenettel tért vissza az Ida-hegyen
működő rádióállomástól, hogy Kairó egyelőre nem tud hajót küldeni.
Arra az esetre, ha Bandouvasz esetleg barátságtalanul reagál a hírre –
senki sem felejtette el, hogy előző év őszén azzal fenyegetőzött, ha kell,
erővel foglalja le az ejtőernyővel ledobott készleteket – Tom Dunbabin
utasította tisztjeit, hogy tartsák kezük ügyében a pisztolyukat.
Bandouvaszt azonban akkor már egy másik ügy foglalkoztatta.
Az egyik helyi andarte beszélgetés közben mellesleg megjegyezte,
hogy a vezér szülőföldjéről valaki váratlanul megjelent az ő
környékükön. Bandouvasz megkérdezte az illető nevét, és amikor
megmondták neki, állította, az illető lepaktált a németekkel.
Fegyvereseket küldött az elfogására, majd Bandouvasz bírósági
tárgyalást rendezett, amely jócskán belenyúlt az éjszakába. A brit tisztek
el-elbóbiskoltak, de amikor felébredtek, még mindig folyt a különös
színjáték. A vádlott, bizonyos Georgiou Ergazakisz, végül beismerő
vallomást tett. Polioudakisz, Heraklion kollaboráns rendőrfőnöke
szervezte be. Több, a németeknek jelentő ügynök nevét is közölte, de ez
sem mentette meg az életét.
Napkeltekor – október 4-én – elvezették agyonlőni, majd a
holttestét egy katlanszerű vízmosta sziklaüregbe dobták. Alig valamivel
ez után lövöldözés tört ki. Bandouvasz őrszemei német tábori
csendőrökből (Feldgendarmerie) és olasz carabinierikből álló felderítő
őrjáratot észleltek, és a nélkül, hogy bevárták volna, amíg az ellenség
közelebb jön, maximális lőtávolságon tűz alá vették. Zavaros, sok kis
tűzharcra széteső csetepaté után a legtöbb németet és olaszt vagy

[318]
megölték, vagy elfogták. A foglyok között akadt egy krétai, aki váltig
állította, erővel kényszerítették rá a német egyenruhát.
Ezt a krétait olyasvalakivel zárták össze, akit ő elfogott német
katonának hitt. Csakhogy „Gussie”, ahogy a britek és a krétaiak hívták,
Ralph Stockbridge „szelídített németje” volt aki az egyik Wehrmacht-
kaszárnyából szökött az ellenállókhoz. Gussie németül odasúgta a görög
kollaboránsnak, hogy mindkettőjüket agyon fogják lőni.
Az áruló azt súgta vissza – szintén németül –, hogy nem adja fel a
reményt. Ő és a többiek egy sokkal nagyobb csapat előőrseként jöttek
amely már körülzárta az egész környéket. Ezután hosszan dicsekedett,
hogy milyen régen és mekkora sikerrel dolgozik már a németeknek.
Amint igazán alaposan sikerült lelepleznie magát, Gussie felállt, és az
áruló minden szaváról beszámolt az ellenállóknak. Újabb hazaárulót ért
utol megérdemelt sorsa.
Ez a sikeres csel helyzetük veszélyessé válására is felhívta a
figyelmüket. Később, estefelé azonban megváltozott az időjárás. A
dombokat és a tengerpartot betakaró sűrű köd megmentette őket. Azon az
éjszakán a Tszilívdika-hegyen összeverődött különös gyülekezet kis
csoportokra oszolva szétszéledt. Bandouvaszt még nyugatabbra küldték a
tengerpart mentén; Dunbabin Niko Szouriszt adta mellé, hogy lássa el
értelmes tanácsokkal.
Még mindig az újabb hajóban reménykedve Bandouvasz és
emberei Szphakia tartományban, Kalo Lakko körül rejtőztek el. A
környék faluinak népét azonban nyugtalanította a jelenlétük, s ezért
rábeszélték a vezért és harcosait, hogy térjenek vissza az Ida-hegységbe.
Bandouvasz végül október utolsó napján hagyta el Krétát.
Időközben – miután elvesztegetett majdnem egy hónapot –
Dunbabin visszatért Amari vidékére. A Ralph Stockbridge-ből és John
Stanleyből álló ISLD-csoport áttört a Tszilívdika köré vont német
gyűrűn, majd kénytelen volt az óramutató járásával megegyező irányban
végigmenekülni a sziget nyugati felén. Sandy Rendel Lászithi hegyeibe
ment, átvenni az ottani rádióállomást. Dunbabin utasítására magával vitte
Franco Tavanát, Carta tábornok kémelhárító tisztjét. Tavana olaszokból
és krétaiakból akart ellenálló csoportot toborozni, ám helyi támogatás
hiányában az ötlet lassan elhalt.
A viannoszi katasztrófa után a közvetlenül érintett hatnál jóval több
falut sújtott a megtorlás. Schubert görögül beszélő dodekániszoszi
származású olaszokból akkoriban felállított zászlóalja az egész déli
partvidéket terrorizálni kezdte.41 A Tszilívdika-hegyhez közeli
Rodakinót, Kallikratit és Kali-Szükiát is lerombolták. Kali-Szükiában

41
Wehrmacht egyenruhába öltöztetett egysége a Jagdkommando Schubert néven
került be a hadrendbe. A krétaiak Schuberaiosznak csúfolták a tagjait.

[319]
állítólag a saját házukban égettek el idős asszonyokat, Kallikratiban
pedig harminc falusit lőttek agyon.
Vezérük távozása után feloszlott az, ami Bandouvasz csapatából
még megmaradt. Bátyja távollétében Janni Bandouvasz vette át az
igencsak megfogyatkozott tekintélyű vezéri szerepet. Bodiasz, Niko
Szamaritisz támogatásával, a csapat kommunista csoportját vitte el, és az
ELASZ-ban folytatta tevékenységét – Bodiasz Heraklion, Szamaritisz
pedig Lászithi tartományban. Tavana ottani kudarca ellenére Lászithi
vonzotta a kommunistákat, mert viszonylag bőségesen találhattak olasz
fegyvereket.
*
A sziget nyugati részén, Szelino környékén ebben az időben szintén
harcok folytak, majd megtorlásokra került sor. Szeptember 25-én német
különítmény zárta körül Kousztojérako falut, a Paterakisz család szűkebb
pátriáját. Valószínűleg értesültek a mindössze egy héttel korábban Kiwi
Perkinsnek és a szelinói partizánoknak ledobott fegyverszállítmányról.
A német járőr nem talált férfiakat a faluban, ezért felsorakoztatta a
téren a nőket és a gyerekeket, és faggatta őket, hol rejtőznek a férfiak.
Idővel megdühödtek a nők hallgatásától, és felállítottak egy géppuskát.
hogy azzal végezzék ki az embereket. A férfiak köztük Koszti Paterakisz,
a közelben rejtőztek a falu fölé magasodó meredek sziklafal peremén.
Puskáikat a német kivégzőosztagra szegezték. Közel négyszáz méteres
távolságból Paterakisz egy lövéssel leterítette a géppuskást, a többi
falubeli sortüze pedig számos más katonát is lekaszált. Az állva maradt
németek elmenekültek.
Mivel egyértelmű volt, milyen sors vár a falura a nők és a gyerekek
magukhoz vették legértékesebb ingóságaikat, és sietve felmásztak a
hegyekbe elrejtőzni, míg a férfiak jelentős hányada beállt a szelinói
gerillacsapatba. A németek pontosan olyan gyorsan reagáltak, ahogy a
falusiak várták. Szeptember 30. és október 3. között német osztagok
felégették Kousztojérako, Moni és Leivada községet, de mindenütt heves
ellenállásba ütköztek. Ugyanebben az időszakban huszonnégy katonájuk
esett el.
Perkins addigra már igen harcképes gerillacsapatot vezetett. Három
ejtőernyős szállítmány fogadása után fegyverben nem láttak hiányt, és az
elpusztított falvakból szép számú önkéntes csatlakozott: a szelinói körzet
azon az őszön veszélyes vidékké vált a németek számára. Az egy-egy
járőr kelepcébe ejtését követő csatározások egészen október második
hetéig folytatódtak. Október 18-án az akhladai csatával érték el
tetőpontjukat.
Akhlada kis fennsík a hegyek között, kétórai járásra Kousztojérako
fölött. A falubeli pásztoroknak masszív kőfalakkal, ablak nélkül épített
sajtérlelő kunyhói voltak odafenn. A területet már korábban is használták

[320]
ejtőernyős szállítmányok fogadására, ezért a német járőrök is gyakran
felkeresték.
Kiwi Perkinsnek ihletett ötlete támadt, hogyan lenne érdemes
csapdát állítani. Miután nagy gonddal kiválasztotta az alkalmas helyet, ő
és a szelinóiak lesállásban várták, hogy egy járőr besétáljon a csapdába.
Antoni Paterakisz hasalt az egyik Bren golyószóró mögé – ezzel a
fegyverrel már nevet szerzett magának – és Kiwi jelére akkor nyitott
tüzet, amikor a tizenkilenc németből és három olaszból álló járőr a
sajtérlelő kunyhókhoz ért.
Az ellenséges tűzbe kerülő katona első reakciója fedezéket keresni,
és csak a második a visszalövés. Mivel a sorozatok ellen csak a sajtérlelő
kunyhók kínáltak védelmet, oda ugrottak be, elfeledkezve arról, hogy
ezeknek az építményeknek nincsen ablaka. Miközben csapata többi tagja
folyamatosan lőtte a kunyhók bejáratait Perkins egyiktől a másikig futott,
s mindegyikbe begurított egy kézigránátot. Minden gránát kibiztosítása
után várt egy kicsit, nehogy a németeknek odabenn idejük legyen
visszadobni, aki pedig menekülni próbált, azt a szelinóiak lőtték le A
partizánok közül csak kettő sebesült meg: Perkins, akinek a
lapockacsontja alá fúródott puskagolyó és a csapat egy másik tagja
Mariolisz Tzatzimakisz, a ki súlyosabb sebet kapott.
A magukat megadó katonák sem jártak jobban halott bajtársaiknál.
Elvezették őket a csapat rejtekhelyére. Arról hogy hadifogolyként hajón
Egyiptomba szállítsák őket szó sem lehetett: ilyen jelentős nagyságú
összecsapás után a szelinóiak minden percben az egész környék
körülzárására számítottak. Másnap reggel a csapat sorsot húzott, Antoni
Paterakisznak és egy másiknak kellet elbánnia a foglyokkal.
Feljebb vezették a hegyen a foglyokat, egy Tafkosz nevű helyen
tátongó mély természetes üreghez. Antoni Paterakisz úgy igyekezett
megacélozni a szívét, hogy magában felidézte, milyen kegyetlenül bántak
a németek az elfogott ellenállókkal. Miközben kicsoszogtak a meredély
szélére, a sorban kötélre fűzött németek rájöttek, milyen sors vár rájuk.
Paterakisz ott akarta lelőni őket, de az a német, akit elsőnek akart főbe
lőni, hátratántorodott, és bezuhant az üregbe. Magával rántotta a mögötte
állót, az a következőt, és így tovább, amíg mind eltűntek a mélyben.
Habár az üreg több mint harminc méter mély volt, néhány német
túlélte a zuhanást, Perkins az előző nap kapott sebe ellenére vállalkozott,
hogy leereszkedik és végez velük, de Antoni Paterakisz ragaszkodott
hozzá, hogy ő maga tegye meg. Ejtőernyőszalagokból rögtönzött kötélen
eresztették le, de az elszakadt, és ő is leesett. Az üreg szélén
tartózkodókban Paterakisz zuhanása láttán meghűlt a vér. Apja már
siratni kezdte, s csak akkor hagyta abba, amikor kiderült, Antoni él, bár a
gerince megsérült. Amikor csapdába került a saját maga által teremtett
emberi kígyófészekben, meghallotta, hogy az egyik német odasúgja:
„Nesze neked, Greco, most aztán együtt halunk meg.”

[321]
 Perkins végül rávette a többieket, hogy őt engedjék le az üregbe.
Épségben leért a fenékre, végzett a még élő németekkel, majd saját
sebesült hátára kötötte Paterakiszt, és felhúzatta magát a felszínre. Ez
után egy nagy krétai késsel eltávolították a lövedéket Perkins hátából. Az
életmentés nemzeti hőssé emelte, attól kezdve csak „a feledhetetlen
Vasziliként” ismerte mindenki. Antoni Paterakisz sérülései ellenére
életben maradt. Motoros naszáddal evakuálták Krétáról, és egy kairói
kórházban kezelték. Mariolisz Tzatzimakiszt azonban kénytelenek voltak
becsempészni Caneába, mert csak ott kaphatott orvosi ellátást, de valaki
elárulta, és a németek agyonlőtték.42
*
Az év folyamán formálisan szabályozták a katonai hierarchiát
Krétán. A brit katonai misszió parancsnokává Tom Dunbabint nevezték
ki, alezredesi rangban. A sziget nyugati részéért felelős Xan Fieldinget
előléptették őrnaggyá, 25 éves korában! Nem sokkal később a Kelet-
Krétán parancsnokló Paddy Leigh Fermort szintén előléptették őrnaggyá:
ő 28 esztendős volt akkor. Mindez Keble nagy ambíciójú tervének alkotta
részét, amelynek keretében 1943 októberére majdnem nyolcvan SOE-
missziót kreáltak a Balkánon.
A balkánon szétszórva tevékenykedő régi SOE-tisztek ily módon
egyszer csak azon kapták magukat, hogy újraosztották a lapokat, őket
pedig felsőbb kategóriába sorolták. Egyetlen vigaszuk a gyors előléptetés
maradt. A rendfokozati inflációt elöljáróik főként azért indították el, hogy
nagyobb súllyal léphessenek fel a helyi gerillacsapatokkal folytatott
tárgyalásokon, de azért is, hogy alulról építsék a rangpiramist, s ennek
révén – a mások koronákkal és csillagokkal frissen megrakott vállára
állva – Keble is feljebb emelkedjen.
A brit katonai missziók erőltetett ütemű növekedésével nem tartott
lépést a rejtjelezők létszámáé. Ezt a gondot egyedül a krétai részlegnek
sikerült megoldania, mert Jack Smith-Hughes és tisztjei maguk intézték a
dekódolási munkát amikor megnőtt a bejövő rádiótáviratok száma. A
görögországi részlegnél azonban katasztrofálissá fajult a helyzet. A
terepen dolgozó tiszteket dühítette ez az állapot. Azzal szembesültek,
hogy majdnem lehetetlen választ kicsikarni a jelentéseikre és
javaslataikra, és kezdték gyanítani, hogy puszta időpocsékolás minden
kísérlet információ közlésére a központtal. A rejtjelezőkre, főként fiatal
dél-afrikai nőkre akik a bájukról voltak híresek – ez nemcsak a túl sokáig
a fronton ragadt férfiak fantazmagóriája, ugyanis kairói vezérkari tisztek
el is ismertek, hogy a lányokat a külsejük alapján válogatták ki – tehát
először és teljes egészében e, szép ifjú hölgyekre zúdult a dühös, gyakran
obszcén táviratokba foglalt felháborodás.

42
Valamelyik másik gerillacsapat szintén jelentős csatát vívhatott nagyjából
ugyanekkor, mert október 18. és 22. között összesen negyvenkét német katona
vesztette életét.

[322]
 Senki, aki csak egy kicsit is ismerte Keble-t, nem bízhatott egy
olyan távoli parancsnokságban, amelynek efféle ember áll az élén.
Bárkit, aki az útjában állt vagy nem értett egyet a módszereivel, vagy
megfélemlítéssel szorított engedelmességre, vagy-egy-két olyan embert,
mint Arthur Reade – rágalomhadjárattal tett lehetetlenné. Bolo Keble
azonban végül emberére akadt. Afeletti dühében, hogy Churchill az ő
megkérdezése nélkül nevezte ki Fitzroy Macleant a Tito mellé rendelt
brit katonai misszió parancsnokává, Macleant iszákos, megbízhatatlan
homoszexuálisnak beállító hazugságkampányt indított. Amikor a
Maclean lejáratására törő hadjárat híre Wilson tábornok fülébe jutott,
Keble rendkívüli pályafutása a SOE-nél hirtelen véget ért.
Az az évi általános felfordulást egy másik tényező is mozgatta, a
szárazföldi Görögország ügyében a Külügyminisztériummal folytatott
politikai vita elfajulása. Ez akkor szakadt rá teljes zavarosságában a
figyelemre méltó mértékben félretájékoztatott és fantáziátlan
bürokratákra, amikor Myers dandártábornok, a görögországi brit katonai
misszió vezetője, elvitt egy görög ellenállókból álló delegációt Kairóba.
Az EAM-ELASZ és a nem kommunista csoportok képviselői egyaránt
azt hangsúlyozták félreérthetetlen nyerseséggel, hogy II. György király
ne is gondoljon a visszatérésre Görögországba úgy, hogy nem tartanak
népszavazást a monarchia jövőjéről. A brit külügyet és a görög emigráns
kormányt alaposan felpaprikázta a puszta tény, hogy akadt brit hivatalos
szerv, aki hagyott megtenni ilyen kellemetlen nyilatkozatot.
A megcsontosodott politikai axiómák és a görög belpolitika valós
állapotai között feszülő ellentmondásért Myerst tették meg bűnbaknak.
Az a Görögország szárazföldi részén terjengő történet, mely szerint a
britek az ELASZ baloldali csoportjainak ballábas, az EDESZ-nek pedig
jobblábas bakancsokat dobtak le, hogy zavart okozzanak, bármennyire is
koholmány, a lényegre mutat rá. A Görögországgal szemben követett brit
politika nem annyira machiavellista összeesküvés volt, mint inkább
balfogások sorozata, amelyeket a tudatlanság az arrogancia, a zavaros
gondolkodás, a képzelőtehetség hiánya, és az okozott, hogy az
illetékeseknek nem akaródzott odafigyelni a nézeteiktől eltérő
véleményekre és az azokat nem igazoló jelentésekre.
A SOE kairói vezetője Lord Glencommer is megszenvedte Myers
nem szívesen látott őszinteségének és Keble vérlázító becstelenségének
következményeit, amikor „Jumbo” Wilson tábornok úgy döntött, a kairói
SOE, úgy ahogy van, „velejéig romlott”. Keblet visszaküldték katonai
„rutinszolgálatba és a W. A. M. Stawell vezérőrnagy parancsnoksága
alatt töltött rövid interregnum után Karl Barker-Benfield dandártábornok
vette át Keble helyét.
Az új hadműveleti igazgató, egy csendes modorú, tisztességes,
egyenes férfi aligha különbőzhetett volna jobban elődjétől. A
kommunisták sasszemű pontossággal ismerték fel jelleme lényegét,
amikor a következő évben szemleutat tett a görög szárazföldön, és
[323]
aszerint igyekeztek manipulálni. Krétán a politikai csapda sokkal kevésbé
volt veszélyes, az ottani brit tisztek tehát inkább érezték az új főnök
átlátszó becsületességét, s kevésbé keseredtek el miatta.
Barker-Benfieldről, akinek Monty Woodhouse leírása szerint
„fényes, kerek, majdnem teljesen kopasz feje volt, és furcsán teuton
jellegű akcentussal beszélt”, Jack Smith-Hughesnek az a szellemesség
jutott eszébe, hogy a dandártábornok igazi neve Barcke von Bohnenfeld.
Ebből később viccek egész családja nőtt ki azon az alapon, hogy a német
Barcke ezredes, aki Caneában átvette a 133. erődhadosztály
(Festungsdivision 133) parancsnokságát, valójában csakis Karl Barker-
Benfield dandártábornok, a 133-as különítmény (Force 133)
parancsnokának rég elveszett ikertestvére lehet.
Krétán a brit tisztek eltökélten igyekeztek olyan modus vivendit
fenntartani az EAM-ELASZ-szal, amely megakadályozza a
polgárháborút. November 7-én éjjelre Xan Fielding megszervezte az
EAM és az EOK képviselőinek első jelentős találkozóját a tavaszi
karineszi összeveszés óta. Helyszínnek a Canea mögött magasodó
hegyek között, Therisszo közelében nagyjából azt a helyet választotta,
ahol az 1905-ös felkelés idején Venizelosz berendezte főhadiszállását.
Fielding helyi vezetője és nagyra becsült tanácsadója, Pavlo Vernadakisz
társaságában érkezett. Az EOK delegációját Canea polgármestere,
Nikolaosz Szkoulasz vezette, az EAM-ELASZ-t Mandakasz tábornok és
Miltiadesz Porphürojennisz vezette.
Állítása szerint Fielding a napirend meghatározásában még részt
vett, utána azonban elszundított, mert kimerítette a menetelés a hegyeken
át. Nem feledhetjük azonban, hogy mindig igyekezett bagatellizálni a
saját szerepét a végül megkötött megnemtámadási szerződés körüli
alkukban. Szkoulasz, aki a találkozó előtt drámai jelenetet rendezett, és
így kiáltott fel: „Mit szól majd a történelem, ha egyezményt írok alá a
kommunistákkal?”, a helyszínen egy csendőr ezredest utasított, hogy az
EOK nevében ő írja alá az okmányt Konsztantinosz Mitszotakisz mellett.
Akárhogy is, a megkötött egyezséget általában be is tartották, nem úgy,
mint a szárazföldi Görögországban. Sok krétai máig hiszi, hogy ez az
első lépés segített megmenteni a szigetet a polgárháború
legborzalmasabb hatásaitól.
Tizennégy terepen töltött hónap után Xan Fielding visszatért
Kairóba. Egyiptomi tartózkodása alatt arra a következtetésre jutott, hogy
végleg elmarad a krétai szövetséges invázió. Mivel második
anyanyelveként beszélte a franciát, ugyanis Franciaországban
gyerekeskedett, úgy érezte, ott több hasznát vehetik.
Fielding utóda, Dennis Ciclitira, a „South Stafford” ezred
századosa, közvetlenül karácsony előtt érkezett meg. Ciclitira Jack
Smith-Hughes törzsének kiváló tisztjeként szolgált a krétai részlegnél
1942 októbere óta, de eddig akkor került a legközelebb a gyakorlati

[324]
terepmunkához, amikor több úton a Dernából induló titkos hajójárat
kísérő tisztje volt. Ráunt a csúfondáros megjegyzésekre amelyeket a
Kairóhoz kötött tisztek szinte törvényszerűen megkaptak terepen működő
társaiktól, s ezért Ciclitira önként jelentkezett Xan Fielding helyére,
amikor az utóbbi legközelebb szabadságra jön Krétáról. Röviddel a csere
után megbízását véglegessé tette Fielding áthelyezése.
Habár görög családból származott, Ciclitira ennek jelentőségét
következetesen kicsinyíteni igyekezett, főként mert a krétaiak ösztönös
gyanakvással kezeltek minden kívülről jövő görögöt. Ciclitira azonban
nem melegedett össze a krétaiakkal és meglehetősen csípős nyelve nem
is hagyott kétséget efelől.
Kréta nyugati részén, amelyet átvett, két rádiókészülék működött:
az egyik lenn, Szelino környékén, Kiwi Perkinsnél, a másik Aszo
Goniában, amely az első néhány hónapban Ciclitira támaszpontjául
szolgált. Ciclitira kapcsolata Perkinsszel minden volt, csak könnyű és
fesztelen nem. Elképesztette, hogy a krétaiak – főként azért, mert Antoni
Paterakiszt kimentette a sziklaüregből – hősnek tekintik az új-zélandit, és
nehezen elfogadhatónak találta, hogy egy őrmestert tekintenek istenadta
természetes vezetőjüknek.
Ebből az akaraterők összecsapása következett. Ciclitira úgy vélte,
lenn délnyugaton Perkins „több gondot okoz, mint amennyit megér”, és
kiadta az új-zélandit Kairóba visszarendelő parancsot. Perkins, aki
elszánta magát, hogy a végsőkig együtt fog harcolni a szelinóiakkal,
megtagadta a sziget elhagyását. A vita tragikus véget ért 1944
februárjának végén: Perkins úton volt Aszi Gonia felé, hogy találkozzon
Ciclitirával, de a németek kelepcébe ejtették és megölték.

[325]
 26. fejezet – Kreipe tábornok elrablása
1943 legutolsó napjaiban Sandy Rendel Lászithi hegyei között
üzenetet kapott Tom Dunbabintól. Paddy Leigh Fermor és kis csapata az
ő területén száll le ejtőernyővel. Brindisiből érkeznek, feladatuk elrabolni
egy német tábornokot.
Az ötlet először 1942 júniusában merült fel, amikor Andrae
tábornok, a Kréta-erőd parancsnoka Ringel tábornok példáját követve
utasította Manousszosz Manousszakiszt, vigye fel őt a Fehér-hegységbe
kőszálikecske-vadászatra. Manousszakisz szólt Marko
Szpanoudakisznak, az Ötös Ikrek hálózat vezetőjének, Szpanoudakisz
pedig már többféle tervről is tárgyalt Xan Fieldinggel. A SOE kairói
parancsnoksága jóváhagyta az elgondolást, de még Manousszakisz
segítségével is gyakorlatilag lehetetlen volt megvalósítható módon
megszervezni a tábornokrablást. Az expedíciót egyébként is lefújták
félúton, amikor megérkezett Jellicoe rajtaütésének híre, és Andrae
személyes jóváhagyására – így a jelenlétére is – volt szükség
Heraklionban a foglyok kivégzéséhez. Az emberrablási tervet most újra
elővették.
Többszöri halasztás után az ejtőernyős ugrás idejét 1944. február 4-
re tűzték ki, helyéül pedig a Katharói-fennsíkot választották. Elsőnek
Leigh Fermor ugrott, utána azonban a repülőgép széles íven kitért. A
ledobási zóna túl szűk volt egyszerre egynél több ugrónak, és a második
rárepülésre Leigh Fermornak kellett lámpával jelet adnia, ám ekkor a már
korábban is gyülekező vastag felhők hirtelen összezárultak, és teljesen
eltakarták az eget. Az odalenn várakozók hallották, hogy fejük fölött
továbbköröz a repülőgép. Végül kénytelen volt déli irányban kirepülni a
tenger fölé, és távozni.
Paddy Leigh Fermor Sandy Rendel Tapaisz feletti barlangjában
húzta meg magát. A következő néhány hetet a Kairóval váltott zavaró
rádiótáviratok sora töltötte ki. Hét ejtőernyős ledobást fújtak le az utolsó
pillanatban. Az ezekkel járó tevékenység és a berepülések hamarosan
felkeltették a németek figyelmét. Abból a feltételezésből kiindulva, hogy
jelentős létszámú rajtaütő különítmény szállt le valahol a térségben,
Kritsza ötvenfőnyi helyőrségét megduplázták. Némi vigaszt jelentett,
amikor kél német járőr találkozott a sötétben és keményen megküzdött:
két halott, és több sebesült lett a „csata” eredménye.
Röviddel Leigh Fermor érkezése után önmagával roppant
elégedetten megjelent Bandouvasz csapatának egyik árulóirtó osztaga –
az, amelyikben a szőke, német egyenruhás krétai fiatalember szolgált.
Régi bevált trükkjükkel elkaptak egy hírhedt árulót. és büszkén
mutogatták azt a német hatósági bizonyítványt, amelyet foglyuk azonnal
felmutatott. Mivel vezérük ekkor Kairóban tartózkodott, Rendeltől és
Leigh Fermortól kértek engedélyt a kivégzésre. A két brit hozzájárult, de

[326]
néhány saját emberét is odaküldte, hogy biztosítsák, ne kerüljön sor
fölösleges szenvedésre. Ebben az időben rájárt a rúd az árulókra Krétán,
Meszklánál az ELASZ sarokba szorított és megölt nyolc „Schuberaiót”.
A németek elhatározták a Jagdkommando Schubert feloszlatását.
Március 24-én, amikor Sandy Rendel szokásos körútját járva távol
volt, Paddy Leigh Fermor döbbenten látta, hogy újabb a hideg miatt
alaposan bebugyolált alakok érkeznek a barlangba. Ismét olyan arcokat
ismert fel, akiket az előző évben Bandouvasznál látott. Három vezető
kommunista gerilla jött el hozzá, akik immár mindhárman saját
csapatukat vezettek: Janni Bodiasz Heraklionban, Szamaritisz, a
Lászithiben működő ELASZ vezetője, „megkeseredett gúnyolódásra
hajlamos ember” és Mitszosz O. Papasz, egy szeretetreméltó és hősiesen
merész férfi, aki arról volt híres, hogy egymaga süllyesztett el egy hajót.
A „Gerillacsapatok nemzeti egyezményé”-t jöttek megvitatni,
amelyet kinn a szárazföldön Monty Woodhouse hozott tető alá az
ELASZ és a nem kommunista EDESZ szervezet (lásd a D függeléket)
között. Fegyvereket akartak az embereiknek és Leigh Fermor kijelentette,
javaslatot tesz Kairónak. Elismerte követelésük jogosságát, de magában
tartott a korlátozás nélküli fegyverszállítás következményeitől abban az
esetben, ha tovább romlik az ELASZ és az EOK viszonya.
*
Végül, miután március közepére végleg felhagytak az ejtőernyős
ledobás tervével, Leigh Fermor csapatának többi tagja hajón érkezett
meg Egyiptomból, április 4--én éjjel, a Tszoutszouro melletti
partszakaszra. Amint evezős csónakon kihordták felszerelésüket a
motoros naszádról. behajózták a Luftwaffe négy szökött katonáját,
valamint a hierapetrai német parancsnokság Antonia nevű gépírónőjét,
aki addig értékes információkat szállított az ellenállásnak.
Leigh Fermor és Rendel a parton fogadta a későn jövőket: William
Stamley Moss századost, a „Coldstream” Gárda kiemelkedően jóképű
ifjú századosát, Manoli Paterakiszt, a félelmetes harcost, a szelinói
kerület korábbi csendőrét, és George Türakiszt, egy, az Amati-völgyből
származó krétait, aki kezdettől szorosan együttműködött a SOE-val.
Paterakisz és Türakisz is Paddy Leigh Fermorral együtt végezte el Ramat
Davidban az ejtőernyős-tanfolyamot. A találkozón ott volt Gregori
Khnarakisz is aki 1942 szeptemberében repülőgépe lelövésekor,
kimentette Jo Bradley őrmestert, továbbá Antoni Papaleonidasz.
Reggelire levágtak két kecskét, mihelyt erőltetett menetben mindenki
elérte a parttól távolabb kiszemelt biztonságos rejtekhelyet.
Összesen pontosan tizenhét szigeten töltött hónap után Leigh
Fermor immár majdnem krétainak érezte magát. Az előző szeptemberi
viannoszi katasztrófa elkeserítette, és most olyan vértelen hadicselt akart
sikerre vinni a németekkel szemben, amely egy legalább annyira krétai,
mint brit hadművelet keretében egységbe foghatja a rivalizáló
[327]
csoportokat. Az hogy a műveletet tisztán Egyiptomból küldött brit
kommandók hajtották végre, pusztán a megtorlás elkerülése érdekében
terjesztett kitaláció volt.
Amikor utóbb eligazította a csoportot közölte velük, hogy
célpontjukat, Müller vezérőrnagyot, az oly sok vérontásért és
szenvedésért felelős szevasztopoli hadosztály parancsnokát Heinrich
Kreipe vezérőrnagy váltotta fel beosztásában, egy az orosz frontról
átvezényelt tiszt, akiről alig tudnak valamit. „Ami tervünk végső hatását
illette – írta később Moss –, mi úgy fogtuk föl, az egyik tábornok éppen
olyan jó fogás, mint a másik”. A SOE abban az időben azt hitte, Müllert a
Dodekániszosz-szigetekre helyezték át, pedig valójában Bräuer tábornok
helyére léptették elő, s immár Caneában székélt a Kréta-erdő
parancsnokaként. Ez egyébként majdnem mindegy is, mert a tábornok
elrablásának tervét azon az alapon dolgozták ki, hogy a helyszín az
arkhaneszi hadosztály-parancsnoki törzsszállás körüli viszonylag nyílt
terep lesz, vagy esetleg a rezidencia – John Pendlebury háború előtti
főhadiszállása –, a knósszoszi Villa Ariadne környéke.
Két nappal a kihajózás után Leigh Fermor és csapata találkozott
Athanasziosz Bourdzalisszal, egy Kis-Ázsiából származó régi vágású
bandavezérrel, aki évei magas száma ellenére hatalmas erővel vett részt
az irreguláris hadviselésben. Azt a lehetőséget beszélték meg, hogy ha
bármi félresikerül a tábornokrablás során, hogyan fedezheti Bourdzalisz
csapata a rajtaütő különítményt.
Az Egyiptomból érkezett különítmény Kasztomonitza közelében
telepedett le, ahová Miki Akoumianakisz autóbusszal jött ki
Herakliónból. Habár városi ruházata oda nem illőnek látszhatott a hegyi
falu csizmát és buggyos nadrágot viselő lakói között, sok szempontból
azonban Akoumianakisz volt a csoport legfontosabb tagja. Nemcsak
Knósszosz környékét ismerte jobban mindenki másnál, mert ott nőtt fel,
de még a tábornok sofőrjével is sikerült összebarátkoznia, és a Villa
Ariadnéban töltött egy éjszakát. Akoumianakisz nagyon összeszedetten
viselkedett, valahányszor váratlanul veszélybe került. A műveletet
előkészítő egyik felderítőútján azon kapta magát, hogy a motoros
naszádon hozott brit cigarettával kínál egy német őrmestert, A német
döbbenten meredt a cigarettásdobozra, Akoumianakisz pedig természetes
nemtörődömséggel mentegetőzött, amiért angol cigarettával kínálja, majd
hozzáfűzte, a feketepiacról származik, tehát minden bizonnyal
hadizsákmányból származik.
A csapat zömének egy hétig egy barlangban kellett rejtőznie, amíg
Paddy Leigh Fermor és Miki Akoumianakisz elment tanulmányozni az
arkhaneszi német parancsnokság és a knósszoszi Villa Ariadne – a brit
katonai misszió nagyon nem biztonságos kódnyelvén „Thészeusz háza”
(„Theseus House”) – közötti útvonalat. Leigh Fermor magában a Villa
Ariadnéban akarta foglyul ejteni Kreipét, de Akoumianakisz lebeszélte.
A házat, udvarát és kertjét jelentős létszámú őrség vigyázta, és kétsoros
[328]
szögesdrót kerítés vette körül. Szemleútjukon közelről látták a mellettük
elhajtó Kreipe tábornokot, és nem állták meg, integettek neki. Kreipe
láthatóan meghökkent, majd visszaintett. Ez adta nekik az ötletet, hogy a
saját gépkocsiján kellene elrabolni a tábornokot.
Miután megegyeztek a csapda helyszínében – azt a pontot
választották, ahol az Arkhaneszből jövő út beletorkollik a Heraklion-
Kasztéli országútba – Miki Akoumianakisz elment német egyenruhát
szerezni a két angolnak. Leigh Fermor április 19-én, Húsvét hétfőn, tért
vissza a barlangba, Akoumianakisz alvezérével, a diák Eliasz
Athanasszakisszal, aki utána visszatért Knósszoszba, megfigyelés alatt
tartani a Villa Ariadnét Leigh Fermor távolléte alatt csatlakozott a
csoporthoz néhány orosz fogoly, akik egy útjavító csapatból szöktek
meg. Billy Mosst, akinek édesanyja fehérorosz emigráns volt, megigéz te
a gondolat, hogy különítményt szervez a Vörös Hadsereg hadifogságból
szökött katonáiból de az oroszokat végül átküldték egy másik
rejtekhelyre. Három további krétait is ekkoriban vontak be, aki az adott
körülmények között sokkal több hasznot hajt majd: Nikosz Komiszt,
Dmitri Tzatzaszt és Pavlosz Zographisztoszt, akinek a kulcsfontosságú
útkereszteződés kényelmes közelségében feküdt a szőlője.
Leigh Fermor és Moss úgy ítélte meg, hogy arra az esetre ha német
erősítés érkezne, záró osztagként szükségük van Bourdzalisz gerilláira.
Futárt indítottak útnak megfelelő üzenettel, és két nappal később,
erőltetett menetelés után, megérkezett Bourdzalisz tizennégy harcossal.
Három nappal később azonban miután másodszor halasztották későbbre a
hadműveletet, helyi parasztok meglátták Bourdzalisz embereit, akik
idegenek voltak a környéken, és az andartékat haza kellett küldeni. Az
utolsó pillanatban még két krétait szerveztek be, két csendőrt: Antoni
Zoidakiszt Leigh Fermor régi barátját, és Sztratisz Szavjolakiszt, Velük
tizenegyre nőtt a csoport létszáma. Azonban meg Marlin
géppisztolyaikkal is csak annyit remélhettek hogy rövid időre
feltartóztathatják az ellenséget, ha a végzetes pillanatban felbukkan egy
teherautónyi német katona.
Három egymást követő napon estig vártak, majd dolguk
végezetlenül kellett távozniuk, mert a tábornok már szürkület előtt
visszatért a Villa Ariadnéba. A negyedik napon, április 25-én, esni
kezdett az eső, miközben a sötétedést várták. Akkor azért kellett
elhagyniuk a régi folyómederben választott rejtekhelyüket, mert a
falusiak kijöttek csigát szedni, Április 26-án azonban a tábornok nem
jelent meg sötétedés előtt, a várakozó különítmény tagjai tehát lenyelték
benzedrin-tablettájukat, és elfoglalták állásaikat az útkereszteződésnél.
Több téves riasztás után 9:30-kor megjelent a tábornok gépkocsija.
Eliasz Athanasszakisz, a diák, több napot és éjszakát töltött ennek az
autónak és lámpái alakjának a tanulmányozásával. Megadta a jelet, és
több száz méterrel lejjebb az út mentén megszólalt a rejtetten vezetett

[329]
drót végén az elektromos csengő, ott, ahol Leigh Fermor és Moss német
egyenruhában várakozott,
Kiléptek az út közepére, és szabályos karjelekkel megállították a
kocsit. Odamentek hozzá, egyikük az egyik, másikuk a másik oldalához,
Leigh Fermor elemlámpájával rávillantott a hátul ülő tábornokra és az
iratait kérte. A gépkocsivezető türelmetlenül tiltakozott, mire feltépték az
ajtókat. Moss ólmos bottal lecsapta a sofőrt, majd a mögötte álló krétaiak
kihúzták az útra, A másik oldalon Leigh Fermor ráfogta Colt pisztolyát
Kreipe tábornokra és kirángatta a kocsiból, majd Manoli Paterakisz két
társával átvette, és megbilincselte. Miki Akoumianakisz, akit elragadott a
pillanat izgalma, beleordított azok legmagasabb rangú képviselőjének az
arcába akik megölték az apját: „Was wollen sie in Kreta?” („Mit akar
maga Krétán?”)
Moss a kormányhoz ült, a tábornokot pedig hátul lenyomták a
kocsi padlójára, és Türakisz, Paterakisz meg Szaviolakisz ráült. Paddy
Leigh Fermor feltette a tábornok tábori sapkáját, beült előre a sofőr
mellé, majd búcsút intett a csoport többi tagjának, akikkel később az Ida-
hegyen kellett találkozniuk és a kocsi elhajtott Heraklion felé. Amikor
közeledtek a Villa Ariadnéhoz, az őrök fegyverrel tisztelegtek – az autó
pedig nem kanyarodott be, hanem tovaszáguldott.
Miki Akoumianakisz nem ment a sofőr közelébe, mert nem akarta,
hogy felismerje a katona, akivel összebarátkozott. Később azonban,
amikor a csapat két tagja el akarta vezetni a gépkocsivezetőt – a terv
szerint az Ida-hegyen kellett találkozniuk _ Akoumianakisz úgy érezte,
meg akarják szegni Leigh Fermor szigorú utasítását, mely szerint nem
szabad megölni a németet. A hadművelet célja drámai súlyú, de vértelen
siker elérése volt, okos csellel, amely nem ad jogcímet a krétai lakosság
elleni megtorlásra. Akoumianakisz erre emlékeztette társait, és azt is
hangsúlyozta, hogy ez az ember segített nekik, még ha akaratlanul is.
Utóbb kiderítette, hogy néhány kilométernyit vezették a gépkocsivezetőt,
amíg találtak egy hullája elrejtésére alkalmas helyet. Megengedték neki,
hogy egy zseblámpa tenyérrel eltakart fényénél vessen egy gyors utolsó
pillantást a családjáról készített fényképre, majd elvágták a torkát, mert
kerülni kellett a zajt.
*
Nem sokkal az után, hogy elhaladtak a Villa Ariadne előtt álló
döbbent őrök előtt, elérték Heraklion erősen őrzött kapuját. Moss
lelassított, hogy az őröknek módjuk legyen meglátni a kocsi elején a
szolgálati és a hadosztály-parancsnoki zászlócskát, majd az elöl, Kreipe
sapkájában ülő Leigh Fermor kikiáltott az ablakon: „Generals Wagen!”
Heraklionon belül az esti tömegben csak lépésben tudtak haladni. Egész
idő alatt attól rettegtek, hogy akad egy kimenős katona, aki benéz az
ablakon. És a végén a mind közül legjobban őrzött Caneai kapun kellett
kihajtaniuk. Hála azonban a kocsi zászlóinak. a tábornoki sapkának és a

[330]
német katona gépies tiszteletének feljebbvalói iránt, simán át jutottak,
csak Leigh Fermor volt kénytelen hanyagul visszatisztelegni az őröknek.
A rethymnói úton Jeni Gavénál (ma Droszia a neve) a kocsi
megállt, és a csoport szétvált. Moss és a tábornokot – akiről levették a
bilincset – kísérő két krétai gyalog indult az Ida-hegy északi lejtőjén
fekvő Anojia felé. Paddy Leigh Fermor George Türakisszal
továbbhajtott, mert a gépkocsit a tengerparthoz a lehető legközelebb
akarták hagyni, hogy ezzel azt sugallják, a különítmény tengeralattjárón
már távozott is. Az első ülésen lezárt borítékban a német
parancsnokságnak címzett levelet hagytak. Ebben kijelentették, a
hadműveletet kizárólag Kairóból érkezett brit tisztek és az ottani görög
királyi fegyveres erők tagjai hajtották végre, tehát semmi sem igazolhat
bármiféle megtorlást a helyi lakosság ellen. Az üzenet nyomatékosítása
érdekében számos brit gyártmányú tárgyat is a kocsiban hagytak. Leigh
Fermor és Türakisz ezután levették a kocsi zászlóit, és emléktárgyként
magukkal vitték.
Moss és a tábornokot kísérő emberei felgyalogoltak az Anojia
melletti rejtekhelyre, s ott töltötték az éjszaka hátralévő részét. A
tábornokot erősen foglalkoztatta Lovagkeresztje elvesztése, amely
valószínűleg leesett dulakodás közben. Másnap reggel egy barlangban
kellett elrejtőzniük, mert figyelmeztetés érkezett: a tábornokot kereső
német osztagok máris megjelentek a környéken. Fieseler Storch
felderítőgépek köröztek idegőrlő lassúsággal az Ida-hegy lejtői fölött, és
időről időre sietve nyomtatott röplapokat szórtak, amelyek a falvak
lerombolásával fenyegetőztek, ha nem szolgáltatják vissza a tábornokot,
Paddy Leigh Fermor és George Türakisz csak hajnalban érte el
Anojiát. A német egyenruhája miatt sokan égő gyűlölettel méregették
Leigh Fermort. A férfiak hátat fordítottak a nők kiköptek, és becsapták az
ablaktáblát és az ellenség jelenlétének hagyományos jelzése – „A fekete
marha a búzaföldre bitangolt” kezdetű népdal – jelezte merre jár az
utcán. Különös élmény volt mindkét férfi számára. A paplakba mentek
ahol Szkoulasz atyának az „Ejtőernyős páter”-nek a felesége fúriaként
tagadta meg a bebocsátásukat mindaddig, amíg meg nem győzték hogy a
gyűlölt uniformist viselő férfi valójában barátja a férjének.
Aznap éjjel, miután alaposan jóllakatták és kicsit kényeztették őket,
a két férfi elindult fel a hegyekbe, csatlakozni a különítmény többi
tagjához. Utána együtt elgyalogoltak Mikhali Xülourisz gerillacsapatának
rejtekhelyére, ahol Tom Dunbabin csoportjából eléjük küldött brit trió
egy fiatal lovassági tiszt, John Houseman vezetésével már türelmetlenül
várta őket.43 Másnap, április 28-án, a különítmény felkapaszkodott az
Ida-hegy hókoronájára, majd a túlsó oldalon ereszkedett le.
Emberpróbáló hegymászó teljesítmény volt. Útközben jelentkezett a
43
Xülourisz az előző télen vette át az anojiai csapat vezetését, miután a németek
agyonlőtték az addigi vezért, Sztephanojannisz Dramoudaniszt.

[331]
Petrakageorgisz-csapatból kiküldött fegyveres kíséret, és felváltotta
Xülourisz embereit. Felderítőket küldtek előre, mert híre jött, hogy
jelentős létszámú német alegységek vonultak be az előttük elterülő
Amari-völgybe.
Azon az éjszakán egy olyan hatalmas barlanglabirintusban
rejtőztek el, amelyet már a törökök ellen küzdő klephtek is használtak, Ez
volt az a pillanat, amikor úgy tűnt, kezd minden félresiklani. Dunbabint
súlyos maláriaroham döntötte le a lábáról, és nem tudták elérni. A
rejtekhelyére telepített rádió adó-vevő csütörtököt mondott, s ezért a
bujkálók nem tudták visszaigazoltatni a találkozó időpontját a szaktounai
partszakaszra értük jövő motoros naszáddal. Több irányba is futárt
indítottak a Kairónak szánt jelentés egy-egy példányával: keletre Sandy
Rendelhez, az északi partra a Rethymno környékén működő összekötő
tiszthez, Dick Barneshoz, valamint az ISLD szintén Rerhymno vidékén
dolgozó vezetőjéhez, Ralph Stockbridge-hez.
Kreipe kedve rohamosan romlott. Nagyon is el tudta képzelni,
milyen vicceket sütnek el a rovására egymás között saját hadosztályának
tisztjei. (A sors kegyetlen iróniája, hogy altábornagyi előléptetésétől –
amelyre oly soká várt – egy nappal az eltűnése után érkezett meg a
hivatalos értesítés.)
A csapat úgy ereszkedett le a hegyről, hogy nem ismerte pontosan
az Ida-hegységben razziázó német egységek elhelyezkedését. Egy
zivataros éjszakán annak köszönhetően sikerült átjutniuk a német
kordonon, hogy szerencsésen félreértelmeztek egy felderítői jelentést,
amelyik éppen a helyben maradást javasolta. Több napot az állandóan
eleredő, majd elálló esőtől csöpögő bokrok között lapulva a sűrű
bozótban töltöttek. Akkoriban csak egyetlen vigaszuk adódott: a
fenyegetőző röplapok ellenére nem került sor megtorlásra a lakosság
ellen.
Lassan, de haladtak a Szaktouria melletti tengerpart felé, ám Ajia
Paraszkeviben rossz hírek vártak rájuk. A német katonaság elözönlötte a
környéket, és egy jelentős létszámú egység éppen a behajózási
partszakaszt szállta meg. A hír hallatán Paddy Leigh Fermor azonnal
Dick Barnes tőlük északra található rejtekhelyére indult, kijelölni egy
másik alkalmas partszakaszt. Az azonban csak másnap derült ki, hogy a
német akcióra „undok térbeli egybeesés” miatt került sor. A németek
csak azokban a napokban tudták meg, hogy április 20-án éjjel egy caique
fegyverszállítmányt tett partra, és harminc öszvérrakomány fegyver el is
érte a sziget belsejében működő gerillacsoportokat. A németek dühét
Petrakageorgisz húsvéti támadása is fűtötte, amely nyolc katonájuk
életébe került.
A tábornokot elrabló csapat borzadva hallgatta a távoli, tompa
robbanásokat, és nézte a felszálló fekete füstoszlopokat: 1944 májusának
azon az első négy napján négy falut is leromboltak a megszállók. Ezek a

[332]
megtorlások tehát nem Kreipe tábornok elrablására adtak választ, amint
azt a németek uralta Paratiritis című lap május 5-i számában közölt
proklamáció egyértelművé is tette. A tábornok elhurcolását csak egy
másik cikkben említették, amelyben a megszálló erők ellen elkövetett
„bűncselekményeket” sorolták fel.
ÉRTESÍTÉS
Kamaresz, Lokhria, Margarikari és Szaktouria községet, valamint Heraklion
tartomány szomszédos részei leromboltattak és eltöröltettek a föld színéről. A
férfiakat fogságba vetettük, a nőket és a gyermekeket más falvakba költöztettük.
E falvak hónapokig menedéket biztosítottak a zsoldos egyének vezette
kommunista bandáknak. Ugyanakkor a lakosság békeszerető része ugyanolyan
mértékben bűnös, mert elmulasztotta jelenteni ezen hitszegő praktikákat.
Szaktouria térségét a banditák a lakosság támogatásával keresték fel nagy
gyakorisággal, a lakosság szállította a fegyvereket, az ellátmányt és a
terroristákat, és rejtegette őket. Kamaresz és Lokhria szállást és élelmet adott a
banditáknak. Margarikariban, amely szintén rejtegette és ellátta őket, az áruló és
lázító Petrakageorgisz a helybéliek bárminemű tiltakozása nélkül ünnepelte meg
a húsvétot.
Krétaiak! Nagyon figyeljetek! Ismerjétek fel valódi ellenségeiteket! Védjétek
meg önmagatokat honfitársaitok gyilkosaival és nyájaitok elrablóival szemben!
A Német Fegyveres Erők egy ideje már tudnak ezen rebellis cselekményekről, és
mindig figyelmeztették és tájékoztatták erről a lakosságot.
Türelmünk azonban elfogyott. A német kard pengéje most lesújt a bűnösökre, és
a jövőben minden egyes személlyel végez, aki bűnös a banditákkal és angol
felbujtóikkal való kapcsolattartásban.
Egy másik hivatalos közlemény szerint a német csapatok március
14-én átkutatták Lokhria községet, és fegyvereket, köztük egy amerikai
géppuskát találtak. Kamaresz korábban „több száz fegyveres férfi
szállásául és menedékéül szolgált”, míg Margarikari „a fő zsivány
Petrakageorgisz otthona” azzal mutatta ki németellenes érzéseit, hogy
lakossága teljes egészében megjelent „a zsiványvezér anyjának öt pap
által levezényelt, nagy pompával megrendezett temetésen”.
A szerencsétlen véletlenek sokkal szélesebb körre terjedtek ki, mint
azt Leigh Fermor és társai észlelték. Április 29-én egy (a Szaktouriától
kevesebb mint huszonöt kilométerre nyugatra fekvő) tengerparti Plakiasz
kicsiny helyőrségéből kiküldött járőr őrizetbe vett három pásztort, mert a
tiltott parti sávon belül legeltették nyájukat. A helyi, rodakinói,
andartecsoport kelepcébe ejtette a három pásztort kísérő németeket, mire
azok három foglyukból kettőt azonnal agyonlőttek. Ebben a rövid de
véres összecsapásban az ellenállók megöltek öt katonát, kettőt pedig
foglyul ejtettek. A német dokumentumok szerint ezt a kettőt másnap
agyonlőtték. Egy krétai forrás azt állítja, hogy két nappal később
hadifogolyként kishajón Egyiptomba szállítottak őket, de ez igen kevéssé
tűnik valószínűnek abban a helyzetben, amikor Kreipe tábornokot sem
tudtak kijuttatni a szigetről.

[333]
 A Kreipét őrző csapat kénytelen volt sietve visszahúzódni a sziget
belsejébe, minél távolabb a felbolydult környékről, tehát az egyik
Jerakari fölötti birkakarámba vitték a tábornokot. Itt esett meg, hogy
miközben az Ida-hegy fölölt kelő napot nézte, Kreipe tábornok elmondta
Horatius kilencedik ódájának, az Ad Thaliarcumnak első két sorát. Leigh
Fermor folytatta, elszavalta a hátralévő öt strófát, s így egy pillanatra
valamiféle, a háborún kívüli kapcsolatot teremtettek fogoly és fogvatatója
között.
Később a csapat nyugatnak indult. Kréta legkeskenyebb részén át
vándoroltak egyik hegyi menedékhelyről a másikra, Lassan haladtak,
mert a tábornok egy sziklán leesett az öszvéréről, és megsérült a válla.
Május 7-én végre kapcsolatba léptek Barnesszal és Stockbridge-
zsel. Több rádiótáviratot is küldtek Kairóba, és másnap reggel egy futár
meghozta a választ az egyik rádió adó-vevőtől: George Jellicoe
vezetésével a Különleges Csónakos Raj fedező-osztagot fog partra
szállítani az oltalmazásukra.
Útjuk legutolsó szakasza már-már diadalmenetre emlékeztetett.
Gerillák és falusiak egyaránt sorakoztak a birkacsapás mellett, mindenki
látni akarta a tábornokot. Szó szerint százak tudták, hol van, a németek
mégsem kaptak egyetlen besúgói jelentést sem róla. Az utolsó
pillanatban még egy bonyodalom adódott, amikor egy német alegység
megszállta a behajózásra kiszemelt partszakaszt Limni közelében.
Szerencsére Dennis Ciclitira közelebb költözött a rádióállomásával, és
gyorsan áttervezték a részleteket: a művelet végleges helyszínének
Rodakino tengerpartját jelölték ki.
Legvégül, május 14-én éjjel tizenegy órakor, lámpával elmorzézott
azonosító jelzésükre a Brian Coleman parancsnoksága alatt hajózó
motoros naszád óvatosan megközelítette a partot. A Bob Bury főhadnagy
vezette SBS-fedezőcsapat villámgyorsan állásba vonult, és kifejezetten
csalódottnak látszott, amikor közölték velük, hogy aligha kell
utóvédharcra számítani. Egyébként pedig olyan sok andarte – köztük
Aszi Goniából a teljes Petrakasz-csapat – jött le a tengerhez elbúcsúztatni
a különítményt, hogy bármelyik környékbeli német alegység tévedt volna
oda, tüzes fogadtatásban lett volna része. A bevett gyakorlatot követve
hajóra szállás előtt mindenki hátrahagyta fegyverét megmaradt élelmét és
lábbelijét, amit az utolsó darabig gyorsan elosztott a parton maradt
tömeg.
A különítmény – Miki Akoumianakiszt és Eliasz Athanasszakiszt is
beleértve és Dennis Ciclitirával kiegészülve – teljes létszámban
behajózott. A fedélzeten homáros szendvicsekkel és haditengerészeti
rummal fogadták őket. Mersza Matruh kikötőjében maga Barker-
Benfield vezette a fogadóbizottságot, és díszőrség is felsorakozott, hogy
illő katonai udvariassággal üdvözöljék a tábornokot, mielőtt elvezetik
méltóságteljes fogsága helyszínére. A sorsába végül beletörődő Kreipe

[334]
már-már hetykén fesztelenné vált. Paddy Leigh Fermor ugyanakkor
mindennek érezte magát, csak hetykének és fesztelennek nem. Az utolsó
pár napban ízületei kezdtek rohamszerűen megmerevedni. Mire
megérkezett Kairóba, majdnem végzetes következményekkel verte le
lábáról és átmenetileg meg is bénította a reumás láz. Az azonnali Kiváló
Szolgálatért Érdemrendet (Distinguished Service Order, DSO), amelyet a
hadművelet alatt nyújtott vezetői teljesítményéért kapott, a kórházban a
pizsamakabátjára kellett tűzni.
A Kreipe-hadműveletet sokat bírálták azon az alapon, hogy
szükségtelen szenvedést okozott a krétai lakosságnak, ám Gottfried
Schramm professzor elemezte a német hadvezetőség iratanyagát, és
abból az derült ki, hogy ez kacsa. A kutatók kimutatták, hogy nem volt
összefüggés Kamaresz, Lokhria és Szaktouria elpusztítása és a tábornok
elrablása között. A megtorlások legsúlyosabb sorozatára, az Amari-völgy
falvainak megsemmisítésére pedig augusztus vége felé került sor.
Tekintve, hogy a lakosság megleckéztetésére szánták, a német
megtorlások lényege a gyorsaságukban rejlett: éppen ezért igen
valószínűtlen a megtorlás négy hónapnyi késleltetése a megtorolt
esemény után, bármit is soroltak fel a katonai hatóságok a sajtóban közölt
bűnlajstromukban. Az Amari-völgyben lényegében preventív
megfélemlítő hadjáratot hajtottak végre, közvetlenül az előtt, hogy a
német csapatok nyugati irányban kivonultak Heraklion térségéből, s e
manőver közben szárazföldi szárnyukat egy időre védtelenül tárták a
krétai ellenállók helyi központja elé.44
A másik ellenérv, amely szerint Kreipe tábornok elrablása csekély
katonai jelentőséggel bírt, természetesen igaz. Csakhogy akik a műveletet
kitalálták, nem a németek valós erejére, hanem a morális állapotára és a
sziget fölötti uralmukba vetett bizalmára akartak csapást mérni.
Meglehet, a német tisztek látványosan tréfálkoztak utóbb Kreipe kárára,
de az erőltetett nevetéssel a vértelen fegyvertény okozta valódi ijedtséget
és zavart palástolták. A hatást szerencsésen fokozta egy újabb véletlen:
egy Patrasz közelében felrobbantott vonaton az egyik krétai helyőrség
parancsnoka is a halottak között volt.
A krétaiak számára nagyon fontos volt a hadművelet lelkesítő
hatása, mert olyan pillanatban erősítette őket, amikor a szövetséges
nagystratégia éppen magára hagyta a földközi-tenger keleti medencéjét.
„Másnap mindenki két centivel magasabbnak érezte magát”, figyelte meg
az akkor Caneában tartózkodó Manousszosz Manousszakisz. És még ha
időnként fluktuált is a harci kedv – amint az elkerülhetetlenül meg-

44
Amikor Tom Dunbabin és Patrick Leigh Fermort 1948-ban Heraklion
díszpolgárává avatták, a méltatásukban a Kreipe hadművelettel összefüggésben
külön kihangsúlyozták Leigh Fermor „gondosságát és előrelátását”, amellyel
igyekezett elkerülni hogy ürügyet szolgáltasson a hódítóknak megtorlások
végrehajtására”.

[335]
megtörtént azokban az időkben –Manousszakisz vicce, amely szerint
450.000 krétaiból 449.000 állítja, hogy részt vett Kreipe elrablásában”
világosan mutatja, micsoda büszkeséget ébresztett a vállalkozás a
szigetlakókban.
Valamivel később, egy utolsó csavarral, Dunbabin csapata suttogó
propaganda-hadjáratot indított, s azt sugallta, hogy maga Kreipe tervelte
ki a szökését. A „Führer Befehl: Wir Folgen!” („Führer, adj parancsot:
mi követünk!”) náci jelszót parodizáló röplapok jelentek meg a laktanya
környékén ezzel a szöveggel: „Kreipe Befehl: Wir Folgen!”

[336]
 27. fejezet – A német visszavonulás
Három nappal a szövetségesek normandiai partraszállása előtt
Krétára érkezett a Stratégia Szolgálatok Hivatalának – a SOE amerikai
megfelelőjének – egy kis különítménye. Egy naszádon érkeztek egy
újabb, Dunbabin csapatát erősítő, brit tiszttel: Hugh Fraser főhadnaggyal
a 7-es huszároktól. A MacGlasson ezredes vezette háromtagú amerikai
misszió feladatául a „politikai és katonai információgyűjtést” szabták.
Konokul ragaszkodtak ahhoz, hogy a britektől függetlenül
tevékenykedjenek, és mindössze néhány hetet töltöttek Krétán, a sziget
nyugati végén.
Az együttműködés egy tartósabb változata következett egy újabb
amerikai, Bill Royce őrnagy érkezése után. Ő július 8-án szállt partra, és
Dunbabin szervezete átalakult szövetséges katonai misszióvá.
A nyár meghozta az SBS szokásos évi látogatását is. Sandy Rendelt
júniusban külön parancsban figyelmeztették, legyen segítségére egy
rajtaütéseket végző különítménynek, amely tengeren fog érkezni. A
korábbi támadásokhoz képest az jelentette a fő eltérést, hogy az SBS
ekkor elsődleges célpontnak nem repülőtereket, hanem
üzemanyagraktárakat választott. Az egészet az az elgondolás mozgatta,
hogy ily módon rá akarták kényszeríteni a németeket egy – akkoriban
már csak nagyon csekély számban rendelkezésükre álló – tartályhajó
Krétára küldésére, azt pedig lesben álló tengeralattjáró várta volna. A
támadásokat összehangolták a szárazföldön ugyanekkor végrehajtott
rajtaütésekkel.
Amikor július elején Ian Patterson vezetésével megérkezett az SBS
előőrse, a parton nemcsak Dandyt találták, de a segítők egész tömegét is
(Vasszili Konioszt és unokatestvérei egy csoportját), huszonhárom
öszvérrel a felszerelésnek, Az SBS sohasem szokott hozzá igazán ahhoz,
ahogyan a krétaiak fütyültek a biztonsági intézkedésekre. A főerő vagy
tíz nappal később szállt partra, és a különböző csoportok elindultak a
nekik kijelölt célok – Kasztéli repülőtere, Heraklion, egy Neapolisztól
délre, és egy Armenoi mellett berendezett raktártelep – felé.
Az armenoi csoportot az SBS részéről Dick Hardman vezette, és
Hugh Fraser meg George Pszikhoundakisz kalauzolta helyi vezetőként.
Csak amikor már úton voltak, akkor tudták meg legfontosabb
informátorukról, egy bizonyos Pszaroudakiszról, hogy az
üzemanyagkészletet máshová szállították. Pszaroudakisz valójában
becsapta őket: állítólag el akarta kerülni az összeütközést a németekkel.
A csoport tehát a raktár helyett egy hidat robbantott fel Kouphi
közelében, majd egy teherautót támadott meg lesből, Az utóbbi esetben
megöltek öt katonát, akik közül kettő talán olasz volt. A lakosság elleni
megtorlás elkerülésére Fraser azzal próbálkozott, hogy krétaiakat nem
vitt magával a harcba, sőt írott üzenetet és több brit kincstári felszerelési

[337]
tárgyat – például egy barettet – hagyott hátra, hogy bizonyítsa a
németeknek, tisztán brit erők támadják őket.
A hatás fokozására azon az éjszakán, július 22-e éjszakáján egész
sor további támadást is végrehajtottak. Mikhali Xülourisz a szilárdan
angolbarát gerillavezér Anojia környékéről, harcban meg viszonylag
járatlan csapatát az egyik Daphnesz-környéki német őrállomás ellen
vezette és sikerült megölniük tizenöt katonát. A főcsapásokkal állítólag
165.000 gallon [750.000 liter] üzemanyagot semmisítettek meg de az
SBS két tagja fogságba esett. Utóbb mindkét katona, John Lodwick
százados és Nixon tüzértiszt is kiszabadult, amikor az őket
Németországba szállító vonatot megtámadtak a Jugoszláv partizánok.
Amikor számos kaland után visszatértek az egységükhöz, parancsnokuk,
Lord Jellicoe csak annyit jegyzett meg: „Ah, szóval visszaértek. Ami azt
illeti, piszok lassan, nem?”
*
Ahogy a keleti frontról állandóan érkezett az újabb és újabb orosz
előretörések híre Normandiában pedig a szövetségesek megnyitották a
második frontot, hirtelen megnőtt a gerillacsapatok létszáma a hegyekben
és a tartalék harcosoké a városokban. Mindenki az ellenállási mozgalom
tagja akart lenni, még mielőtt túl késő lesz.
Mindkét fél tett kísérleteket a nacionalista EOK és a kommunista
befolyás alatt működő ELASZ egymás közötti harcának
megakadályozására. Az ELASZ tudta, sem a létszáma, sem a lakossági
támogatottsága nincs meg ahhoz, hogy a fennmaradás esélyével nyíltan
szembeszállhasson az EOK-kal. Ugyanakkor az EOK szerencsére nem
értesült a szárazföldi Görögországban zajló eseményekről, ahol az
ELASZ a „szalámitaktika” brutális változatát alkalmazva nekilátott
egyenként likvidálni a vetélytársait, mert ha tudnak erről, könnyen lehet,
hogy a krétai EOK-csoportok megelőző csapást mértek volna a helyi
ELASZ-ra.
Viannosz térségében még az ELASZ-EOK barátság előmozdítására
is kísérletet tettek. Amint az előre látható volt, a gyűlés, amelyre a
tölgyekkel borított dombok közőrt egy természetes arénában került sor,
furcsán folyt le. A kommunistákat egy helyi orvos vezette. Egy másik
delegációt a német katonaszökevények kis csoportja alkotott.
Bandouvasz öccse, Janni, elhozta a csapatát; így tett a neapoliszi Plevresz
ezredes is, Lászithi tartomány EOK-vezetője.
Azon a napon különböző csoportokból összesen vagy 300 ember
gyűlt ott össze. Először is egy pap – akit az ELASZ-ra jellemző paradox
módon a kommunisták hoztak magukkal – megáldotta ügyüket, majd
levágtak néhány kecskét, hogy szegényes lakoma is legyen, az étkezést
pedig véget nem érő, dagályos szónoklatok követték.
*

[338]
 Billy Moss július 6-án tért vissza Krétára. Hivatalosan az volt a
feladata, hogy az SBS július 22-i összehangolt rajtaütéseinek
támogatására szökött orosz hadifoglyokból álló osztagával indítson
elterelő támadást. Moss azonban egy titkos tervet dédelgetett magában,
amelyet sem Barker-Benfield dandártábornok, sem senki más előtt nem
tárt fel. Az a rakoncátlan ötlete támadt hogy elrabolja Kreipe tábornok
utódját.
Ennek érdekében Moss megpróbálta ismét összeszedni a Kreipét
elrabló különítményt. Mikhali Xülouriszhoz szállásolta be magát, az Ida
hegység Anojia fölötti északi lejtőire. Könnyen lehet, hogy szándékosan
kerülte a találkozást Tom Dunbabinnal, aki július 13-án szállt partra,
mert Dunbabin bizonyosan megvétózta volna a tervet – ha tudott volna
róla.
Moss elképzelését végül egyszerűen az hiúsította meg, hogy Kreipe
helyére nem küldtek újabb tábornokot: a szigeten egyetlen tábornok
maradt, Müller, a Kréta-erőd parancsnoka. Mossék vesztegették az időt,
eljött és el is múlt július 22. fontos éjszakája. Moss visszatért Xülourisz
rejtekhelyére. miután csapatát kiegészítette egy maroknyi szökött orosz
hadifogollyal, akiket Sten géppisztolyokkal fegyverzett fel. Nem tehettek
mást, ki kellett várniuk az alkalmas lehetőséget a cselekvésre.
Nem akarván elmaradni a brit kommandók mögött, az ELASZ
egyik rethymnói csoportja augusztus 1-jén a hajnali órákban körülzárta
Margaritesz községet, hogy csapdába ejtsék a két oldalkocsis
motorkerékpáron érkezett, s ott éjszakázó, német katonákat. Előbb az utat
zárták le egy kidöntött fával, majd behatoltak a településre, és elfogták a
négy katonát. Később mind a négyet agyonlőtték. Ekkor érkezett a
környékre, a Perama község és Arkadi kolostora közötti terepszakaszra,
egy megtorló akcióra készülő német osztag, mire az ELASZ
visszavonult, s közben két embert veszített. Először azzal hencegtek,
hogy megöltek negyven németet, majd húszra, és végül ötre
csökkentették ezt a számot, amely még mindig enyhén túlzó maradt,
ugyanis a német nyilvántartásokból az derül ki, hogy augusztus 2. és 4.
kőzött csak négy katona vesztette életét. Az ELASZ-osokat valószínűleg
sértette a gúny, amellyel a lakosság apadó ellenséges veszteségadatukat
fogadta, s ez talán segít megérteni a következő hetekben tanúsított
meggondolatlan magatartásukat.
Amikor a Vörös Hadsereg romániai térnyerése már a németek
balkáni összeköttetési vonalait fenyegette, a krétaiak megérezték a vég
kezdetét, és mindenképpen erősödött a lakosságot felkelés kirobbantása
felé toló erő. A lázadás sok formában jelent meg, a leggyakrabban a
magányos katonák vagy kis, elszigetelt osztagok elleni hirtelen
támadásokéban. Ekkor már a legkisebb incidens is könnyen
eszkalálódhatott senki által nem tervezett csatává.

[339]
 Augusztus 7-én reggel Jeni Gavé kis helyőrségéből Olenhauer
őrmester felvezetett hét katonát Anojia városába, Xülourisz szülőföldjére,
egy mélységesen németellenes településre. Olenhauert kifejezetten
kedvelték az állomáshelye körüli falvakban, viszont Anojiában
ellenséges érzelmeket tápláltak e falvak lakói iránt, és a német altisztet is
gyűlölték. A Feldwebel (őrmester) hadonászni kezdett korbácsával a
főutcán, és munkásokat követelt. Önként szinte senki sem jelentkezett,
tehát megparancsolta a katonáinak, hogy szedjenek össze, amennyi férfit
tudnak, sőt néhány nőt és gyereket is. Amikor megvoltak a foglyok,
elindította őket lefelé a Rethymno felé vezető úton.
Egy hét ELASZ „tartalékos andartéből” – vagyis az állandóan
valamelyik hegyi csapatban szolgálóval szemben olyan ellenállóból, aki
elrejtve tartotta fegyverét, és látszólag civilként élt – álló csoport lesből
megtámadta a menetoszlopot. Öt nem ELASZ tag helyi lakos is
csatlakozott hozzájuk. Először a levegőbe lőttek, így figyelmeztették a
túszokat, hogy vessek hasra magukat. A németek meg sem próbáltak
ellenállni. Kettő elmenekült míg Olenhauert, a kutyáját és különítménye
többi tagját felvitték az Ida-hegységbe. Az ELASZ-harcosok kezdetben
arra gondoltak, hogy fogolycserét javasolnak: kiadják a katonákat, ha a
megszállók szabadon bocsátják az ajiai börtönben őrzött nagyszámú
krétait. Cseppet sem meglepő módon ebből semmi sem lett az ellenállók
tehát összes foglyukat – Olenhauer kutyáját is beleértve – agyonlőtték.
Az országúti konfrontáció után Anojia lakói a legrosszabbtól
tartottak, tehát gyorsan összecsomagoltak mozdítható értékeiket meg
némi élelmet és elhagyták házaikat. A férfiak elővették a rejtekhelyekről
ősrégi flintáikat, és ellenállásról beszéltek. Néhányan elmentek Xülourisz
csapatának táborhelyére, és Billy Moss úgy döntött, hogy nyilvánvalóan
eljött a cselekvés ideje. Ha a németek Anojia lerombolására készülnek,
akkor ő és a csapata még az úton csapdába ejtheti felvonuló
menetoszlopukat.
Moss saját krétai kísérőivel, az oroszokkal és a Xülourisz-csapat fél
tucat tagjával indult útnak, összesen vagy tizenöt, sorozatlövő
fegyverekkel felszerelt harcossal. Áthaladtak Anojia elhagyott utcáin,
majd folytatták útjukat a dombok között le a Rethymno-Heraklion
főúthoz, amelyen a németeknek majdnem bizonyosan’ jönniük kellett.
Damsztasz közelében kiválasztottak egy lesvetésre különösen alkalmas
helyet, ott, ahol az út egy íves hidacskán haladt át. A hidat Hawkins
gránátokkal aláaknázták.
A rajtaütés előkészítése kezdett kaotikussá válni. Először is el
kellett távolítaniuk az útból a falusiakat és a nyájaikat. Azután előbb egy
munkásokat szállító magányos német teherautót lőttek szitává, azután a
Wehrmacht egy nagyobb tehergépkocsiját, amelyre a Xülourisz-csapat
tagjai izgalmukban idő előtt, fegyvereik hatásos lőtávolságon kívülről
nyitottak tüzet. Az incidens elvadult üldözéssé fajult a mezőkőn, hogy a
kocsi minden utasát elkapják. Ezután még több további jármű jutott a két
[340]
teherautó sorsára, végre meglátták a távolban a valódi, Anojia ellen
küldött különítményt. Egy gyalogosokkal megrakott teherautóból és az
őket támogató páncélautóból állt. A katonákkal gyorsan elbánt a tizenöt
Sten géppisztoly, a páncélautó azonban lelőtte mind az anojiait, aki
éppen ősrégi puskáját módszeresen újratöltve került az útjába, mind az
egyik oroszt. Valószínűleg többekkel végzett volna még, ha Moss nem
kerül mögéje, majd a hátuljára felkapaszkodva nem vág be egy
kézigránátot a torony búvónyílásán. Összesen majdnem harminc németet
öltek meg, köztük azt a tucatnyi foglyot, akit később végzett ki Xülourisz
csapata. A szokásos krétai gyakorlatot követve holttestüket bedobták egy
sziklaüregbe.
Moss hiába remélte, hogy a damasztaszi rajtaütéssel megmentheti
Anojiát. A németek – egyszerűen vártak öt napot, amíg összevontak egy
sokkal nagyobb különítményt. „Mivel Anojia városa – kezdődik a
település megsemmisítésekor kiadott proklamáció – az angol kémkedés
központja Krétán, mivel az anojiaiak követték el a Jeni Gavé-i helyőrség
őrmesterének meggyilkolását, és mivel Kreipe tábornok elrablói
áthaladtak Anojián elhurcolása közben megállóhelynek használva,
elrendelték földig rombolását, továbbá minden hímnemű anojiai
kivégzését, akit a faluban vagy annak egy kilométeres körzetében
találunk, Müller, a krétai helyőrség parancsnoka, 1944. augusztus 13.”
A városkának gyakorlatilag minden épületét felgyújtották, és
agyonlőttek harminc lakost, a közelben összefogdosott tizenöt férfival
együtt. Egy másik jelentés szerint Damasztaszban több mint száz házat
romboltak le, és ott lőttek agyon harminc lakost, viszont Anojiában csak
tizenöten haltak meg.
*
Ugyanazon a napon, amikor Moss Damasztasz mellett harcolt, Tom
Dunbabin, Antoni Zoidakisz és még két férfi társaságában,
Küparisszeszbe indult, hogy találkozzon Kelaidisz repülő ezredessel, a
görög emigráns kormány képviselőjével. Amikor azonban a kis csoport
előjött egy szőlőskertből, és keresztezte az Armenoi-Rethymno
országutat, két német meglátta őket, gyanúsnak találta, és figyelmeztetés
nélkül rájuk lőtt. Az utolsónak átkelő Zoidakisz súlyosan megsebesült, és
a földre zuhant. Dunbabin hátrafordult, és revolverével az egyik németet
agyonlőtte, de a másikat is eltalálta. Csakhogy szinte azonnal ott termett
a német erősítés, és a három állva maradt ellenállónak nem maradt más
választása, csak a futás. A németek járművük után kötötték Zoidakiszt,
majd addig vonszolták a földön, amíg meg nem halt. Armenoiban
elrettentésképpen parancsba adták, hogy közszemlére tett holttestét több
napig tilos eltemetni. Rettenetes vége azonban – különösen azért, mert
krétai fogalmak szerint „igazi pallikariként” halt meg – csak még jobban
megkeményítette a lakosok szívét.

[341]
 Dunbabin és Kelaidisz repülő ezredes a találkozóján az EAM
vezetőivel folytatandó tárgyalásra akart felkészülni. Erre Melidoniban
került sor, augusztus 17-én. A résztvevők valamiféle közös stratégiát
igyekeztek találni a nacionalista EOK gerillacsapatai és az EAM politikai
iránymutatását követő, kommunista vezetésű ELASZ-csoportok számára,
de a kölcsönös gyanakvás eleve kizárta a megegyezést. A kommunista
párt ellenőrzése alatt működő EAM nem bízott a brit kormányban,
mindenekelőtt annak elkötelezettsége miatt a király népszavazás nélküli
újra hatalomba helyezése mellett. Ugyanakkor Dunbabin a legtöbb
krétainál többet tudott azokról a kegyetlen eszközökkel végrehajtott
lépésekről. amelyekkel a kommunisták a szárazföldön az egyeduralom
megragadására törekedtek. Dunbabin polgárháborús veszély miatti
nyugtalanságát csak növelhette egy incidens, amelyet Melidoni után, dél
felé gyalogolva élt át. Kis csapatát körülvette egy ELASZ-különítmény,
és fenyegetőzve követelt „jelentést” a tanácskozásról.
*
Még ha sikerült is volna egyezségre jutni Melidoniban, a rombolás
és mészárlás kővetkező fázisát valószínűleg akkor sem lehetett volna
megakadályozni. Öt nappal a találkozó után több zászlóaljnyi német
gyalogság nyomult be az Amari-völgybe. Az ott élőket sikerült
tökéletesen meglepni. A következő nyolc nap alatt – augusztus 22-től 30-
ig – a németek 9 falut romboltak le, és 164 ottani lakost lőttek agyon,
egyedül Jerakariból 43 embert. A házakból minden értékesebb holmit
kihordtak, katonai teherautókra raktak, Rethymnóba szállítottak, és ott
máglyára vetettek. Az állatállományt is elkobozták a német fegyveres
erők élelmezésére.
A helyi gerillacsapatok és a Rethymno tartományi ELASZ-csoport
csekély ellenállást fejtettek ki. A térségben szétbontakoztatott német
haderő nagysága bármely beavatkozási kísérletet az öngyilkossággal tett
egyenértékűvé. Petrakageorgisz később keserűen panaszolni Tsziphakisz
ezredesnek, hogy a Limoniasz és Veloudakisz osztag nem figyelmeztette
az ő állásának megtámadására felvonuló német menetoszlop
áthaladására, se a segítségére nem tett semmit. A hadművelet első
napjaiban mégis fellángolt az ellenállás, és megöltek vagy három tucat
németet.
Egyes esetekben a vakszerencse döntött emberek és települések
sorsáról, vagy talán egy-egy német parancsnok szeszélye, egyes falvakat
ok nélkül pusztítottak el, másoknak a meghagyására nincsen ésszerű
magyarázat. Máig az egész megszállás egyik legnagyobb rejtélye,
hogyan menekült meg Aszi Gonia, az ellenállás egyik legfőbb fészke. A
falusiak sokáig azt hitték, hogy védőszentjük, csakis Szent György, aki
már a törököktől is megmentette őket, járhatott ismét közben az
érdekükben.

[342]
 A német hadművelet okai között nyilván szerepet játszhatott
a bosszúvágy, de katonai értelemben egyértelmű cél érdekében hajtottak
végre még akkor is, ha számos olyan hivatalos hirdetmény jelent meg az
érintett falvakban mint korábban Anojiában. A németek Heraklion
kiürítésére készültek, és előtte fel akarták számolni a visszavonulási
útvonalat fenyegető gerillatevékenység központját. Hogy nem értek célt,
azt a krétaiak vakmerő gyorsasággal mutatták meg nekik.
*
Arra a hírre, hogy a németek hazaküldik az ápolónőiket, és kezdik
kiüríteni távolabbi helyőrségeiket, Tom Dunbabin sietve tanácskozásra
hívta az összekötő tiszteket szeptember 8-ra, Arkadi kolostorába. Utasítás
érkezett Kairóból. „Felfüggesztendő minden olyan szabotázstevékenység,
amely veszélyeztetheti a polgári lakosságot!” Ezt az üzenetet Dunbabin
valamennyi gerillacsapatnak megküldte, de az ELASZ-nak esze ágában
sem volt követni holmi brit utasítást, sőt még egyes, az EOK-hoz kötődő
nemzeti érzelmű csoportok is a figyelmen kívül hagyása mellett
döntöttek.
Az az ELASZ-csoport, amelyik csak nagyjából ötven főből állt,
mégis a 44. zászlóaljnak nevezte magát, alig két héttel a németek ott járta
után bevonult az Amari-völgybe. Azt tervezték, hogy kis hadműveletet
kezdeményeznek, amellyel megnyerhetik ennek a zömében a nemzeti
erőket támogató régiónak a lakosságát. Az Aszomaton mellett működő
mezőgazdasági iskolát őrző, mindössze három főnyi német őrséget
akarták elfogni, majd a termést és az állatállományt szét akarták osztani a
szomszédos falvak között.
Szeptember 11-én reggel az ELASZ-osztag vérontás nélkül
elfoglalta az iskolát. Ezzel a lépéssel feldühítették a helyi nacionalista
csapatok vezéreit. Amikor korábban értesültek az ELASZ szándékáról,
külön kérték, hogy semmiféle akciót se kezdeményezzenek a környéken.
Embereik körülvették – az épületet, és a foglyok szabadon bocsátására,
majd elvonulásra kényszerítették az ELASZ-különítményt.
Csakhogy az ügyet nem lehetett ilyen egyszerűen elrendezni.
Néhány órával később a „44. zászlóalj” jelentős része, azt látta, két
katonákkal megrakott teherautó kapaszkodik felfelé Rethymnóból azon
az úton, amelyik addig a vízválasztó hegygerincig kígyózik fel a
völgyben, amelyiken Aposztoloi falu állt. Hogy a támadásra reagálva
jöttek, vagy az általános visszavonulás részeként az elszigetelt kis
őrségek kivonására az máig nem tudható bizonyosan.
Azon a helyen amelyet ma egy bajuszos andartét ábrázoló
féldombormű jelöl, lesből megtámadta ezeket a járműveket. A tűzharc
zaja majdnem minden fegyverrel rendelkező krétait odavonzott,
pártállásától függetlenül. (Később, amikor Tsziphakisz ezredes értesült az
összecsapás részleteiről, magánkívül volt a dühtől, annyira elkeserítette
ez a mérhetetlen felelőtlenség.) A nemzeti ellenállók szedtek össze német
[343]
sebesülteket a lesvetés helyszínén, és ezekkel a foglyokkal később
tisztességesen bántak. Úgy tűnik, a többi foglyot az ELASZ vitte
magával, és később valahol agyonlőtte.
A csata egyre hevesebbé vált, és térben is kiterjedt, ahogy a
mindössze huszonöt kilométernyire fekvő Rethymnóból többször is
német erősítés érkezett. A németek még néhány tábori löveget is
felvontattak, s ezekkel vették tűz alá az Amari-völgyet, valamint a gerinc
túloldalán fekvő Pandanassza falut, ahová az ellenállók egy része
visszahúzódott. Az egyik tüzérségi gránát megölte dr. Alexandrosz
Generaleszt, aki éppen a német sebesülteket látta el. Az andarték újból
vadul eltúlzott számban jelentettek ellenséges halottakat: az egyik forrás
szerint a németeknek nagyjából száz katonájuk esett el. A német
adatokból az derül ki, hogy valójában tizenhat vagy tizenhét halt meg e
harccselekmény következtében. A német halottak számát az növelte
nagyjából huszonhatra, hogy az ELASZ kivégezte a hadifoglyokat.
Néhány nappal később, szeptember 15-én – Kairó parancsának még
kirívóbb megsértésével – egy sokkal jobban sikerült rajtaütés is történt.
Az anojiaiakból álló Xülourisz-féle csapat Psziloriti Heraklion felőli
oldalán az utolsó emberig megölt egy tizennégy tagú német járőrt.45
Az Amari-völgyiek meglepetésére és megkönnyebbülésére a
németek bejelentették, hogy az aposztolai rajtaütésért nem hajtanak végre
megtorlást. (Ennek ellenére az ajiai börtönben szeptember 16-án
kivégeztek tizenöt túszt, és ezt többen kapcsolatba hozták az Amari-
völgyben folyó harcokkal.) A nemzeti oldal forrásai szerint a falvakat
azért kímélték meg a pusztítás újabb hullámától a németek, mert
rendesen ápolták a német sebesülteket. Könnyen lehet azonban, hogy a
valódi ok sokkal földhözragadtabb. Az adott pillanatban a német tisztek
már nem akartak további darázsfészkeket felverni. Már elkezdődött a
távoli előőrsők Heraklion teljes kiürítését megelőző visszavonása. és a
német katonák harci morálja sosem látott mélypontra süllyedt.
A szökések aránya megdöbbentette a német vezénylő tiszteket.
(Egyértelműen a szárazföldre áthelyező parancsot kapó katonák
dezertáltak a legnagyobb valószínűséggel: a szövetségesek légi fölénye
miatt az Égei-tenger fölötti repülőutat majdnem egyenértékűnek tartották
a halálos ítélettel.) Világosan mutatja a német katonai hatóságok előtt
álló probléma nagyságát, hogy az ajiai börtönben tartott ötszáz fogoly
közül körülbelül százötven volt az olasz, másik százötven pedig a német,
vagyis együtt kétszer annyi, mint a krétai. A fennmaradó kis részt
nagyjából ötven, büntetés alá vont orosz hadifogoly alkotta. Még több
szökésre is sor került volna, ha a német katonák biztosabbra vehették
volna, hogy eljutnak a britek fogságába. A katonák tudták, hogy Schubert

45
A nyilvántartások szerint összesen 21 német halt meg szeptember 25-én. A
járőr létszáma fölötti részt valószínűleg az ELASZ Aposztoloinál ejtett, és
később kivégzett foglyai adják.

[344]
álszökevényes beugratási próbálkozásai után a krétaiak teketóriázás
nélkül megöltek számos valódi dezertőrt.

A szövetséges katonai misszió Krétán vezetett propaganda-

hadjárata lényegesen kiterjedtebb és bonyolultabb volt, mint amilyennek
általában látják. Mind Heraklion térségében az amerikai Bill Royce, mind
caneai kollégája Stephen Verney (Repton későbbi püspöke), a SOE
testvérszervezete, a Politikai Hadviselési Szervezet (Political Warfare
Executive, PWE) alárendeltségében tevékenykedett. Verney, aki a háború
elején lelkiismereti okokból megtagadta a fegyveres szolgálatot, és egy
kvéker mentőegységhez jelentkezett, utóbb Kairóban beállt közlegénynek
a Hadsereg Királyi Kiszolgáló Hadtestébe. Csakhogy egy összejövetelen
véletlenül találkozott egykori harrow-i iskolaigazgatójával, Paul
Vellacott-tal aki akkor a Politikai Hadviselés közel-keleti igazgatója
(Director of Political Warfare Middle East) volt. Nem akarván
elvesztegetni a Balliol Kollégium egy ígéretes tehetségű ókorkutatóját
Vellacott azonnal betoborozta szervezetébe.
Verney megkapta a szokásos kiképzést, majd augusztus 20-án
tolmácsával egy német zsidóval, Cohen tizedessel Krétára küldték.
Feladatául az elégedetlenkedés felkeltését szabták a német hadseregben.
A PWE felső vezetői azoknak az 1918 novemberében
Wilhelmshavenben, Kielben és Münchenben kitört katonai lázadásoknak
az emlékére vetették reménykedő tekintetüket, amelyek akkor a német
ellenállás hirtelen összeomlását okozták, és talán hat hónappal is
lerövidítették az első világháborút.
Verney krétai őrangyala, Marko Drakakisz útmutatásainak
segítségével három kategóriára összpontosított: a náci rezsimet nem
szerető németekre; a „nemzetiségiekre”, például a Wehrmacht-
egyenruhába öltöztetett lengyelekre vagy osztrákokra; és a krétai nővel
szerelembe esett németekre. Koszta Mitszotakisz, első caneai kapcsolata,
felbecsülhetetlen értékű pontossággal tudta megmondani, melyik németet
érdemes megkörnyékezni. Az egyik náciellenes tiszt, egy egykori
Reichstag-képviselő, nyíltan megmondta, utálja magát, amiért szóba áll
hazája egyik ellenségével, de Hitler rendszere nem hagy neki más
választást. Cohen tizedes ezalatt megnyerhető titkos kommunistákat és
szocialistákat keresett a német alakulatok soraiban, Kockázatos művelet
volt, amely később a hálózat számos tagjának letartóztatásához vezetett.
A „nemzetiségiek” egyike Kurt Schlauer volt, egy lengyel, akit
azért soroztak be a Wehrmachtba, mert protestáns vallású volt. Ő
fordításokkal segített Verneynek és EOK-os segítőinek. Nyomdagépet
telepítettek egy barlangba a Canea fölötti dombok között. Egy krétai
újságíró, Xenophon Hadzsigrigorakisz üzemeltett , aki két hírlevelet
állított elő egyet görögül a másikat a Kreta Postot pedig németül.
További segítséget egy német törzsőrmestertől kaptak, aki egy Krétai

[345]
tanítónőnek udvarolt. A tiszthelyettes a motorkerékpárjával dezertált, ami
később igen hasznosnak bizonyult.
A főként a BBC híreire épített Kreta Post egyfajta idealista
mézesmadzagot kínált a katonáknak azzal az alapgondolattal, hogy Hitler
bukása után meg kell születnie egy új Németországnak. Ugyanakkor a
kampány összes többi eleme „azt a hatást igyekezett kelteni, hogy
szétesőben van az egész rendszer”. Tasszo Ninolakisz, a Verney-
Mitszotakisz hálózatban dolgozó bátor és fürge észjárású fiatalember,
folyamatosan szállította a németeknek a hamis vagy túlzó információkat
az ellenállók tevékenységéről. Abba a tervbe is bevonták, amelynek
keretében széndarabnak álcázott robbanótesteket kívántak a német tiszti
étkezde szénkészletébe csempészni. Verney rendszeresen írt levelet
Benthag tábornoknak. Emlékeztette, mennyire reménytelen helyzetbe
került, tehát eljött a Kapitulation ideje. Ez a szó, illetve a kezdőbetűje
önálló kampányeszközzé vált. Caneában falfirka-offenzívához toboroztak
fiúkat. A német járművek szélvédőjébe savval maratták bele a K betűt.
Őrbódékra, erődítések és kaszárnyák falára festettek fel.
Október elején Verney újabb csínyt javasolt Kairónak: a BBC
sugározzon a sziget nyugati részén végrehajtott brit partraszállásra utaló
rémhíreket. Meg is tették, s ez azon kevés esetek egyike volt, amikor a
BBC beleegyezett hamis információ továbbításába: a becsületet
feltehetően a „meg nem erősített híresztelés” kifejezés használatával
őrizték meg. Akárhogy is, a csel bevált. A parancsnokság sietve kiküldött
gépkocsin egy vezérkari tisztet, felvenni a kapcsolatot „a szövetséges
seregekkel”. Kandanosznál nyilván azt hitte, már nagyon közel jár az
inváziós alakulatokhoz mert körbehajtatott a kocsijával, s közben
lobogtatta a fehér zászlót, és szócsövön azt kiáltozta: „Nicht bum-bum!
Nicht bum-bum!”
Kairó nem minden kérést teljesített. Közvetlenül azelőtt, hogy a
hírhedt Müller tábornok szeptember 26-án elhagyta Krétát, Verney sejtje
megtudta, pontosan melyik repülőgépen fog elutazni Athénba, és mikor
száll fel. Verney az éjszaka közepén táviratozott Kairóba, és javasolta,
nagy hatótávolságú vadászgépek lőjék le a tábornok gépét. Üzenetét a
legmagasabb fokozatú sürgősséget és az azonnali cselekvés
szükségességét jelző négy x-szel kezdte, hogy felébresszék a döntési
joggal felruházott parancsnokokat, és azok lépjenek valamit. Döbbent
elkeseredéssel vette a mindössze ennyiből illó választ: „Hidegvért
megőrizni! Kevesebb x-et használni!” A főparancsnokság semmit sem
tett.
*
Dunbabin szeptember 7-én, Arkadi kolostorában tartott értekezlete
meghatározta a követendő általános stratégiát arra az esetre, ha a németek
a sziget nyugati részén végrehajtják visszavonulásuk második, döntő
jelentőségű szakaszát. Amikor Dunbabin végignézett a szép számban

[346]
összegyűlteken, minden bizonnyal elgondolkodott azon, hogy mennyi
minden megváltozott, mióta először átvette a parancsnokságot. Immár
nyolc tiszt szolgált alá rendelve a szigeten: Rendel, Barnes, Ciclitira.
Terence Bruce-Mitford, aki a német invázió előtt már dolgozott a
szigeten Pendleburyvel, Barkham, Houseman, Fraser és Matthew White a
kitartó rádiós immár tiszti rendfokozatban. Rajtuk kívül jelen volt még
négy, az övék valamelyik társszervezeténél dolgozó riszt: Eaton, Royce
(Stratégiai Szolgálatok Hivatala), Verney (Politikai Hadviselési
Szervezet) és Lukas (Lengyel Hadsereg), továbbá tizennégy
tiszthelyettes, akik közül sokan nemrég érkeztek, Bruce-Mitford
nehézfegyverek használatára való kiképzéssel megbízott
oktatócsoportjával.
Öt nappal az arkadi értekezlet után Sandy Rendel és a hetven főnyi
anojiai csapat a knósszoszi palota romjai között találkozott Miki
Akoumianakisszal. Ott, a német tábornoki rezidenciának használt Villa
Ariadnéból látható helyen tervezték meg, hogyan fognak beszivárogni
Heraklionba. Már nem sokáig kell várni arra, hogy Tom Dunbabin
átvehesse a villát, amelyet a háború előtt oly alaposan megismert, és ott
rendezze be a katonai misszió főhadiszállását. Dunbabin utóbb azt
jelentette a Brit Régészeti Iskolának, hogy a knósszoszi lelőhelyben
okozott némi kárt 1941 májusában az aknatűz – talán azé az ütközeté,
amelyben Miki Akoumianakisz apja elesett. A megszállás alatt azonban a
német hatóságok mindent megtettek a további állagromlás
megakadályozására.
A németek tudták, hogy Miki Akoumianakisz a fő brit ügynök a
városban de nem tartóztattak le. A partizánok elleni hadviselés szokásos
szabályait mind gyakrabban függesztették fel most, hogy helyzetük a
szigeten mind elszigeteltebbnek látszott. A német tisztek számára a
tárgyalás előnyösebb megoldásnak tűnt egy olyan vérfürdőnél, amelyért a
győztes szövetséges hatalmak őket teszik majd felelőssé. Nagyon úgy
fest, hogy a korrupció a vártnál lényegesen magasabb szintekre is eljutott
a német helyőrség hierarchiájában. Az egyik magas beosztású
parancsnok nyolcvan aranyfontért megígérte, megakadályozza a kikötő
és a város lerombolását. A következő néhány hétben olyan sok tényező
és frakció működött – miközben a különböző andarte-csoportok vérre
vagy zsákmányra éhesen zárkóztak fel a város környékére –, hogy a
békés végkimenetel korántsem látszott bizonyosnak.
Andreasz Nathenasz ezredes, az emigráns kormány új katonai
képviselője, hivatalosan Heraklion tartomány prefektusának rangját
viselte, fennhatóságát azonban csak a szövetséges katonai misszió és két
EOK-csapat ismerte el: Xülourisznak a városba máris beszivárgott
harcosai és Petrakageorgisz emberei a nyugati oldalon. A várostól délre
Bodiasz vonult fel az ELASZ-csapatával. A környék két másik jelentős
gerillacsapata, Bandouvaszé és Plevreszé, pedig keleten rejtőzött, a
repülőtér közelében. Ők német fegyverekre fegyverezték át embereiket,

[347]
miután a britek megtagadták ellátásukat további harceszközökkel.
Bandouvasz, aki ekkorra már visszatért Egyiptomból, még a korábbinál
is kiszámíthatatlanabbnak bizonyult. A németek különféle szívességekkel
időről időre megvásárolták a tétlenségét, a Bodiaszhoz fűződő
kapcsolatát pedig nehéz lett volna meghatározni. Bodiasz árulása dacára
– hiszen az előző évi viannoszi események után elhagyta vezérét – a két
ember mégiscsak megőrzött valamiféle megértő viszonyt, amint azt egy
kellemetlen esemény hamarosan bizonyította.
*
Október 1-jétől kezdve a német katonaság és az ellenállók tíz napig
bizonytalanul méregették egymást. Mindkét fél arra várt, hogy a másik
tegye meg az első lépést. A gerillák nagy ostobaságot követtek volna el,
ha csatát kezdeményeznek hiszen több zászlóaljnyi jól felszerelt
gyalogság foglalt el védőállásokat a német tüzérség pedig támadás
esetére felkészült a város lövésére. Petrakageorgisz és Xülourisz EOK-
csoportja azonban kész volt harcolni abban az esetben, ha a németek
megkísérlik lerombolni a kikötőt. Plevresz emberei kezdtek megjelenni a
városban nyilvánvalóan a németek beleegyezésével, akik még
valamelyes fegyvert is adtak nekik pusztán azért, mert nem a
kommunistákat hanem a nemzeti erőket képviselték.
A németek végül kezdték elhinni hogy visszavonuló katonáikra
nem vetik rá magukat szájukban késsel, hordákban a krétai civilek, és
október 11-én elérkezett Heraklion felszabadulásának a napja. Furcsa
karnevál volt ez. Bill Royce, az amerikai tiszt, és Sandy Rendel
egyenruhában állt az utcán, az Új kaputól a németek jól láthatták őket.
Hamarosan megjelent az ELASZ különítménye, élén öszvérháton
nyakában százszorszépfüzérrel – nem valami odaillő módon – Bodiasz.
Utána Rendel meglátta Petrakageorgiszt, „egy zsákmányolt német
járműben ülve, arcán széles, magabiztos mosollyal. Úgy nézett ki, mint
valami XIX. századi dél-amerikai generális, aki éppen forradalmat készül
vezetni. Három, a hegyekben töltött év után láthatóan eljött az ő napja, és
eltökélte, hogy élvezni fogja.”
Több feszült pillanat is adódott, amikor a füttykoncert közepette
kivonuló németek idegesen babrálták puskájuk ravaszát. Végül azonban
Royce kikísérte az utóvédjüket a Caneai kapun – azon az útvonalon,
amelyet három évvel korábban, a csata második napján Pendlebury is
választott – s ezzel sikerült vérontás nélkül végrehajtani a német
katonaság távozását. Ahogy az utolsó jármű is eltűnt, a tömeg
üdvrivalgásban tört ki, és kórusban énekelt. Evgeniosz, Heraklion és
egész Kréta metropolitája, csak kicsit fennköltebb hangulatban tartotta
meg a katedrálisban a hálaadó istentiszteletet.
Az örömmámor azonban nem uralkodott sokáig kizárólagosan.
Hamarosan csúnyább jelenetekre is sor került, mert a tömeg bosszút
követelt a kollaboránsokkal, különösen a gyűlölt rendőrfőnökkel,

[348]
Polioudakisszal szemben. Polioudakiszt, akit a németek ott hagytak,
felvonszolták a pincecellákból az emeleti erkélyre, ahol a nagytermetű
Petrakageorgisz úgy tett, mintha beleegyezne, hogy ledobják a tömegnek.
Valójában csak a lábánál fogva meglóbálta Polioudakiszt, majd
visszahúzta a balkonra. A legtöbben úgy vélték, a rendőrfőnököt röviddel
ezután kivégezték, megbízhatóbb források viszont állítják, hogy valahogy
elmenekült Athénba, ahol az analfabéták hivatalos papírjait megíró
bérírnokként dolgozott a közigazgatási hivatalok előtt.
Nathenasz ezredes bevezette a statáriumot, de előbb még kopaszra
borotválták néhány nő fejét, és kifosztották a kollaborátorok házait.
Leginkább mindenki a rivális andarte-csoportok összecsapásától tartott.
Nikolaosz Papadakisz tábornok, Kréta frissen kinevezett katonai
kormányzója kísérletet tett a kölcsönös bizalom megteremtésére a sokféle
erő között: elrendelte a város felszabadításában részt vett valamennyi
csapat közös szemléjét, hogy ott együtt ismerjék el őt és a saját
vezéreiket. Papadakisz, a nehéz természetű alezredes unokatestvére,
október 6-án érkezett, s összekötő tisztként Jack Smith-Hughes őrnagyot
rendelték mellé.
A katonai kormányzó és a „kapitányok” – az EOK-osok és a
kommunisták is – a prefektúra épületének erkélyén gyűltek össze, hogy
onnan integessenek az alant felsorakozó harcosoknak. Hirtelen egy lövés
tompított zaja hallatszott, és Janni Bodiasz, az ELASZ-vezető, átlőtt
karral tántorodott hátra. Athanasziosz Bourdzalisz, az a régi vágású
bandavezér, akitől segítséget kértek Kreipe elrablásához, lőtte meg
hátulról az előtte álló Bodiaszt. Azt állította, hogy a romlottságáról
hírhedt Bodiasz inzultálta a lányát.
Bodiaszt kórházba vitték, ahol a nemzeti erők egyik vezetője – és
sebész – dr. Giamalakisz kezelte, sikerrel. Az incidens hatására több
helyen lövöldözés robbant ki és folytatódott mindaddig, amíg Dunbabin
és Smith-Hughes körül nem hajtott dzsippel a városon, és le nem
csitította mindkét felet. Bourdzaliszt azonnal őrizetbe vették és a
Papadakisz tábornok által összehívott rögtönítélő hadbíróság elé
állították. A bíróság egyik tagja Bandouvasz volt. Bourdzaliszt halálra
ítélték, és Padakisz jóváhagyta az ítéletet, bár Bodiasz sebesülése nem
volt igazán súlyos. A két tábor olyan engesztelhetetlenül állt szemben,
hogy Tom Dunbabinnak is az volt a meggyőződése, akkor jár el
helyesen, ha támogatja Papadakiszt az ítélet jóváhagyásában: túlságosan
fenyegetővé vált a polgárháború veszélye.
Amint azt egyik közeli munkatársa jóval később megjegyezte
Dunbabin szentül hitte hogy neki soha sincs joga kivonni magát a
kellemetlen döntések meghozatalából és nem bízhatja mindig másokra a
piszkos munka elvégzését. Az előző évben amikor Krousszasz faluból
két áruló (egyikük korábban Monty Woodhouse tanítványa volt
Haifában) kereste fel a főhadiszállásán, hamis segítségnyújtási ajánlattal
Dunbabin nemcsak meghozta a döntést, hogy meg kell halniuk, de úgy
[349]
érezte, kötelessége neki magának végrehajtani az ítéletet.
Mindkettőjüknek bort adott, amelyben feloldotta a SOE egy-egy
öngyilkossági tablettáját, de ami ez után történt, az leginkább arra
hasonlított, ahogy Raszputyin viselkedett a Juszupov-palotában: a SOE-
tisztek növekvő nyugtalansággal tapasztalták, hogy egyik árulón sem
mutatkozik a rosszullét leghalványabb jele sem. Ezután kivezették őket a
barlangon kívülre, és az első lövést Dunbabin adta le.
A nemzeti erők és az EAM-ELASZ hívei közötti feszültség nem
korlátozódott Heraklionra. Minden nagyobb várost érintett. Bizonyos
kávézókban a belépő brit tisztet könnyen köszönthette egy akkoriban
divatos britellenes dal. Caneában Stephen Verney meghökkent, amikor a
németek elleni falfirka-hadjáratban való részvételre kért suhancok azt
felelték, ők semmit sem tesznek a párt kifejezett utasítása nélkül.
Heraklion német kiürítése után Rendel körülhajtott a sziget keleti
részén, hogy harátokkal és segítőkkel ünnepeljen, s azzal szembesült,
hogy az EAM-ELASZ már szeptember óta megfélemlítő hadjáratot
folytat a lakosság körében. Neapoliszban ,a helyi püspököt házi őrizetben
tartották azért, mert kommunistaellenes prédikációt tartott. Ajiosz
Nikolaoszban a baloldali vezetők a koalíciós szellemet hangsúlyozó
színlelt szívélyességgel fogadták, de Rendel hamarosan rájött, hogy már
korábban lecsukták politikai ellenfeleiket köztük a britek támogatóit is.
Hierapetrában pedig a helyi EAM-bizottság a nemzeti erők egyik
vezetőjét, Karandinosz dandártábornokot vetette börtönbe, csakhogy
azután a tiltakozók erővel kikényszerítették a szabadon bocsátását. Az
ELASZ-csoportok kizárólag Szítiában őrizték meg gondosan a
semlegességüket, ahol a nemzetiek szilárd többségben voltak. A
polgárháború a levegőben lógott és mindkét fél biztosra vette hogy a
britek be fognak avatkozni. Ez azonban a brit erő túlbecslése volt, amint
az athéni események azt hamarosan megmutatták.
*
Az utolsó német katonák október 13-án hagyták el Rethymnót,
hogy végrehajtsák visszavonulásuk utolsó, viszonylag kevés zaklatásnak
kitett szakaszát Caneáig. A szárazföldön csapataik ugyanazon a napon
ürítették ki végleg Athént.
Kinn a terepen az egyedüli incidensre akkor került sor, amikor egy
lesből indított rajtaütés után egy ELASZ-csoport döntetlenbe torkolló
csatározásba keveredett. Hugh Fraser nem tudott ellenállni a kísértésnek,
és kipróbálta a SOE titkos fegyverét: a szamárürülék alakúra préselt, és
olyan színűre festett plasztik robbanótestet. Egy éles kanyarba telepítette
ezeket, ott, ahol a kanyaron túl meredek sziklafal tornyosult. Az
elképzelés szerint veszélyes útszakaszon kellett fel robbantani a katonai
járművet, s így halálos kimenetelű balesetet okozni, amelyet a németek
nem tulajdonítanak szabotázsnak. Most borzadva látta, hogy az első
jármű egy krétaiakkal telezsúfolt civil teherautó. Valami csoda folytán

[350]
kerekei egyetlen szamárürüléket sem érintettek mez Fraser azonban
semmiképp sem akarta krétaiak életét kockáztatni, tehát lerohant
leshelyéről, és felszedte nem mindennapi aknáit. Alighogy végzett, egész
sor német katonai tehergépkocsi dübörgött el mellette.
Dunbabin, Kairóval egyeztetve, más terveket is kovácsolt. Az
egyetlen úton mozgó német katonai menetoszlopok tökéletes célpontot
kínáltak a vadászbombázóknak, és a légicsapásokkal a lakossági
megtorlás veszélyét is elkerülték. Nagy hatótávolságú póttartályokkal
felszerelt, főként dél-afrikai pilóták által vezetett Spitfire-ok egész sor
bevetésben támadták a német járműveket. A Heraklion körüli első
légitámadások végrehajtóira csúf meglepetés várt, Az összes,
repülőterekről és előretolt állásokból visszavont légvédelmi üteget oda
összpontosították. Néhány repülőgépet lelőttek, de a pilótáknak siketült
kiugraniuk. Amint kimenekültek a vendégszerető krétaiak ölelő karjaiból,
a Királyi Haditengerészet valamelyik motoros naszádja elvitte őket a
szigetről. Bármennyire hatékonyak is voltak azonban a légicsapások, a
legtartósabb kárt a visszavonuló németek okozták. Irgalmatlanul
felrobbantottak maguk mögött minden hidat, köztük a Rethymno
közelében álló velencei építészeti mesterművet is.
*
Röviddel az előtt, hogy Krétán a figyelem gyújtópont ja
áthelyeződött Herakliontól nyugatra, Caneában is tettek kísérletet a
megszállás lerövidítésére. Szeptemberben Konsztantinosz Mitszotakisz
megkereste Wildhage századost a Benthag tábornok törzsében szolgáló
Abwehr-tisztet, hogy a megadás feltételeiről tárgyaljon vele.
Wildhage szilárdan visszautasította a javaslatot, majd Verney
ugyanebben a témában Benthag tábornokhoz intézett egész sor levelére
utalva hozzáfűzte: „közölje Stephens őrnaggyal [Verney fedőneve], hogy
őrizetbe fogjuk venni, ha továbbra is küldi a felforgató leveleit”.
Wildhagénál feltehetően betelt a pohár, tehát úgy határozott, a
csalimadár-technikával csapdába ejti a Mitszotakisz-Verney sejtet. Egy
magát titkos kommunistának kiadó katona kapcsolatba lépett Cohen
tizedessel, és – minden eljárási szabályt megsértve – elvitték a csoport
rejtekhelyéül szolgáló házba. Wildhage emberei október 22-én csaptak
le. Elfogták Mitszotakiszt, barátját, Manousszosz Manousszakiszt és
Cohent.
Az október 22-i csoportos letartóztatás egy héten belül a második
csapás volt. A brit tisztek megdöbbenve értesültek, hogy október 17-én
Geoffrey Barkham főhadnagyot is őrizetbe vették. Barkhamet, aki
mindig is hajlott a vakmerőségre a háború végének közeledtére, úgy
tűnik, elkapta valamiféle „végjátéki láz”. Papajannakisz őrnagy (egy
németek által alakított csendőrzászlóalj titokban britekkel kapcsolatot
tartó parancsnoka) segítségével vásárolt egy autót, és behajtott Caneába
udvarolni, meg egy zongorán klimpírozni. Barkham életteli változatában
[351]
a „Gurítsd ki a hordót” jó messzire kihallatszott az utcára. Dennis
Ciclitira, aki ugyanazon a napon szintén Caneában tartózkodott,
parancsban utasította távozásra Barkhamet. Ez után a maga
Papajannakisz őrnagytól kapott csendőregyenruhát viselő Ciclitira a
Kasztéli Kisszamou felé vezető úton elhagyta a varost. Ami azt illeti őt is
majdnem elfogtak, mert a jármű, amelyen utazott, éppen az erősen őrzött
malemei repülőtérnél robbant le.
Ez alatt Barkham Periklesz Vandoulakisszal (a vaphéi Brit Konzul
családjának egyik tagjával) beült a kocsijába, és elhajtott, de az
országúton egy ellenőrző-áteresztő pontnál feltartóztatták. Barkham a
vörös haja és a kerek képe miatt eleve nehezen volt „eladható” krétainak,
ráadásul görögül sem beszélt olyan jól, hogy egy éber őr ne figyeljen fel
rá. Látván, hogy lebukott, Barkham angolul káromkodta el magát, és
beismerte a nemzetiségét. Őt és Vandoulakiszt őrizet alatt elvezették,
majd elkülönítették, hogy kihallgassák. A háború után Barkham egy
munkatársának beismerte, a cellájában megpróbált öngyilkosságot
elkövetni, mert félt, hogy a Gestapo mindent kiszed belőle. Elképesztő
szerencséje volt azonban.
A sorsáról hozandó döntést – azt, hogy egy németországi
koncentrációs táborba küldik – hivatali ügyként egy bizonyos Kurt
Waldheim százados kezelte. Barkhamet és John Lodwickot, az SBS
júliusban elfogott tisztjét, elindították észak felé, de a vonatot
megtámadták a jugoszláv partizánok. Barkham később elmondta, hogyan
vágták el a partizánok a torkát a két britet őrző öreg német
törzsőrmesternek. A nagyapányi korú katona az első világháborúban
megjárta a brit hadifogságot, és egész úton nagyon kedves volt
foglyaival.
*
Verney okkal aggódott bajtársai sorsa miatt, de félelmei
szerencsére alaptalannak bizonyultak. Mitszotakisz hatalmas lélektani
érzékkel lehordta elfogóit, amiért nem tartják tiszteletben a parlamenter
ősi intézményét. Ezzel aligha festett valósághű képet az eseményekről,
hiszen az ő békekötési próbálkozása után a sejt még majdnem egy
hónapig fejtett ki felforgató tevékenységet. Mitszotakisz még a körül is
nagy hűhót csapott, hogy senki sem lőtt rá arra a német tisztre, aki fehér
zászlóval autózott Kandanosz környékén.
Caneában a nővére Kaite gyorsan kapcsolat a lépett a német
hatóságokkal. És bár mindenki úgy tudta, az elfogott ellenséges
ügynökökre és az ellenállási mozgalom tagjaira kötelezően halálos ítélet
vár, kiderült, hogy a caneai német tiszteknek már nem akaródzik
kivégzéseket végrehajtani: a háború elveszett és ők elvágva és bekerítve
egy szigeten szorultak. Kaite találkozott a hegyekben Dennis Ciclitirával,
aki ez után a kidoniai püspök közvetítésével határozott hangú levelet
intézett Benthag tábornok törzséhez. A nyomást Tom Dunbabin is

[352]
fokozta, aki Xirouhakisz püspök közvetítésével szintén levelet küldött a
német hatóságoknak. Ő azzal fenyegetőzött, ha bárkit kivégeznek,
hasonló sors vár a német hadifoglyokra is.
Úgy tűnt, a németek készek mérlegelni a fogolycsere lehetőségét,
és 1945 januárjának végén, semleges területen, találkozóra került sor.
Ciclitira oldalán Lassen századossal, az SBS éppen a szigeten tartózkodó
tisztjével, közvetítőként pedig a püspökkel kezdett tárgyalni Benthag
törzsének egy őrnagyával, valamint a tábori csendőrség egy
főhadnagyával. Lassennek egy idő után elege lett a túlzó óvatoskodásból,
és felvetette, hogy rengeteg időt takaríthatnának meg, ha az ő katonái
labdarúgó-mérkőzést vívhatnának a németekkel, és jutalmul „a győztes
mindent visz”. A német tolmács először le sem akarta fordítani egy ilyen
mértékben komolytalan közbevetést, de akkor a püspökből kirobbant a
nevetés, és ajánlkozott bírónak.
Végül eljutottak a megegyezésig. Ciclitira egy caique-kal elment
Athénba és rávette Scobie tábornok, a Görögországba küldött brit haderő
parancsnokának törzsét, hogy adattasson át neki tizenkét német tisztet és
huszonnégy legénységi állományú katonát, sőt szállíttassa is őket
Krétára. Ez bizony hosszú huzavonával járt, mert a folyamat minden
lépése ellenkezett az összes létező szabályzattal. Ciclitira jól táplált
példányokat akart, akik heti ötven cigarettát is kaptak, hogy hitelesen
győzhessék meg a sziget helyőrségét, a brit hadifogságban jobb élet vár
rájuk. A kiválasztott németek cseppet sem örültek annak, hogy Krétán
szabadon engedik őket. Az égei-tengeri átkelés sok veszéllyel járt, és a
polgári lakosság bosszújától is féltek, ha majd véget ér a háború.
A cserére, tíz krétai ért harminchat németet, végül 1945. március
31-én, Georgioupolisz mellett került sor.46 A Barkhammel együtt
őrizetbe vett Periklesz Vandoulakisznak mindvégig sikerült megőriznie
hamis személyazonosságát: egy Palakisz nevű kitalált személyt játszott
nagyon hihetően. Amikor már távozóban beült az autóba, lelkesen
odaintegetett Glembinnek, a tábori csendőrség parancsnokának, sőt meg
is szólította: Jasszou, Herr Glembin, én Periklesz Vandoulakisz vagyok,
nem Palakisz!”

46
A háború után dr. Herbert Glembin azt mondta Mitszotakisznak, a
fogolycsere engedélyét magának Hitlernek kellett aláírni, ugyanis az ilyen
eljárást jogszabály tiltotta. Habár nem lehetetlen, ez valószínűtlennek tűnik.

[353]
 28. fejezet – A megszállás végnapjai
Ahogy 1944 végén már látszott, rohanvást közeledik a háború
vége, a szigeten kívüli hatalmak kezdtek háttérbe szorítani a
helyszínieket. Bekövetkezett a vezérkari tiszt elkerülhetetlen győzelme a
harcoló ember fölött.
Bolo Keble időszakának helyi rendfokozati inflációja helyett színre
léptek kívülről jövő magasabb rendfokozatúak. A görögök oldalán
Nathenasz ezredest Papadakisz tábornok váltotta föl, Tom Dunbabin
pedig kénytelen volt fogadni Barker-Benfield dandártábornokot, aki új
minőségében, a Creteforce (a Krétán állomásozó szövetséges erők)
parancsnokaként érkezett a szigetre. Barker-Benfield, ez a túlzottan
optimista ember, akit az ELASZ-nak valamilyen mértékben sikerült
megnyernie, valóban jöhetett volna egyenesen Evelyn Waugh
regényének lapjairól is. Az, ahogyan nem volt hajlandó megszívlelni sem
Woodhouse, sem Hammond figyelmeztetését a kommunisták gátlástalan
hatalmi törekvéseiről, majdnem ugyanolyan katasztrofális
következményekkel járt, mint az a megátalkodottság, amellyel Churchill
és a brit Külügyminisztérium kitartott a nagyon népszerűtlen király
támogatása mellett.
További kísérletek történtek az ELASZ és a nemzeti erők teljes
szakításának megakadályozására. Október 25-én megbeszélést tartott
Papadakisz tábornok, a rangidős görög tiszt a szigeten, és az erős
optimizmussal az ELASZ 5. hadosztályának nevezett alakulat
parancsnoka, Kondekasz ezredes. Összekötő tisztként Dunbabin is
elküldte az ELASZ-hoz egyik legtapasztaltabb tisztjét, Terence Bruce-
Mitfordot, aki ekkorra már elvégezte eredeti feladatát, a nehézfegyver-
kezelők kiképzését. Amint az megjósolható volt, Bruce-Mitfordot a vörös
hajával és az új beosztásával egykettőre elkezdték a „vörös őrnagyként”
emlegetni. Feladata nem csak politikai szempontból járt sok nehézséggel.
November 12-én egy német alakulat megtámadta az ELASZ a Canea
közvetlen közelében, a tengertől kicsit távolabb fekvő Panajiában
működő főhadiszállását.
Elvileg az ELASZ csapatai is Papadakisz tábornok közös
parancsnoksága alá tartoztak, ez azonban olyan fikció volt, amelynek
még a névleges elismerésével sem sokat fárasztották magukat a
kommunisták. Volt saját rádióállomásuk amelyikkel közvetlen
kapcsolatot tartottak fenn az EAM-ELASZ szárazföldi Görögországbeli
főparancsnokságával, ahol ekkor névleg Mandakasz tábornok gyakorolta
a döntéshozói jogkört. Mivel pedig a kommunistáknak sikerült
beszivárogniuk Athénban a Nemzeti Hadsereg törzsébe Kondekasz
ezredes már az előtt értesült a görög kormány és Scobie tábornok
görögországi lépéseiről, mielőtt az első előzetes értesítést megkapta
róluk. Kondekasz gátlás nélkül kihasználta ezt az előnyt.

[354]
 *
Gyökeret vert az a gondolat hogy a háború gyakorlatilag már véget
is ért. November 19-én megérkezett a RAF, átvenni a Kaszteli Pediakosz
melletti repülőteret, majd hamarosan leküldték Hugh Frasert Szphakiába,
ahonnan december 3-án a Királyi Haditengerészet menetrend szerinti
napi járatot indított naszádjaival. A kis hajók utánpótlást hoztak, és
foglyokat vittek el – egyiküket egy krétai természetes könnyedséggel
lőtte agyon Fraser orra előtt. December 15-én a szövetséges haderők
főparancsnoksága „felszabadított övezetté” nyilvánította Krétát. Persze
amíg egy teljes, alaposan felfegyverzett, német hadosztály tartotta
megszállva a sziget fővárosát, ez enyhén szólva korai volt. Mindössze
egy héttel korábban – mintha csak arra akartak volna emlékeztetni
mindenkit, hogy a konfliktus még korántsem ért véget – a németek
napkeltekor rohamot indítottak a brit főhadiszállás ellen.
A német enkláve keleten Georgioupolisznál kezdődött, és a parti
síkság másik végéig, a Caneai-öböl túlsó oldaláig húzódott. A mélysége
változott, s furcsamód Canea belső oldalán volt a legcsekélyebb. A
nagyjából 70 kilométer hosszúságú peremvonalon kívülről hat fő
ellenállócsapat, összesen kevesebb mint 3.200 harcossal, őrzött 11.000
német és olasz katonát.47 A szembenálló erők a legtöbb helyen öt
kilométer széles senki földjét hagytak területeik között, és mindkét fél
kivárásra rendezkedett be.
A brit főhadiszállás ebben az időben igen helyesen abban a vaphéi
épületben működött, amelyet 1941-1942-ben a bujkáló-menekülő
szövetséges katonák „brit konzulátusnak” neveztek el – más szóval, Niko
Vandoulakisz házában. George Pszikhoundakisz megörökítette, hogy
amikor egy napon odaérkezett, ott találta Dunbabint, Smith-Hughest,
Ciclitirát és „a tüzes merészségű Mr. Leigh Fermort” az asztal körül
iszogatva és énekelve. „Mr. Mikhali – magyarázza meg Pszikhoundakisz
– kivételes jókedvében volt, mert hat hónap után akkor tért vissza
Krétára.”
Leigh Fermor csak lassan gyógyult fel a reumás láz okozta
bénulásból, és lábadozása alatt szabadsága egy részét Bejrútban töltötte,
ahol a követségen lakott, Spears tábornoknál és Lady Spearsnél. Billy
Moss is odautazott hozzá néhány héttel a damasztaszi események után, s
ott is maradt, amíg vissza nem rendelték Kairóba. Akkor azonban nem

47
Keletről nyugat felé haladva a következő rendben tartották fenn az
ostromzárat. A gerillacsapatok: az apokoronasziak legfeljebb 600 (EOK) harcos
Liodisz őrnagy parancsnoksága alatt, a Szphakia környékiek legfeljebb 240 fő
(EOK) Voloudakisz őrnagy parancsnokságával, Kondekasz ezredes 5. ELASZ-
hadosztálya, legfeljebb 1.250 főnyi létszámmal, a lakkói 300 (EOK) harcos
Antoni Papadukisz ezredes vezetésével, a legfeljebb 500 főnyi szelinói csapat
Marketakisz őrnagy parancsnoksága alatt és a kisszamoui legfeljebb 500 főnyi,
Kaiszakisz ezredes irányításával.

[355]
küldték vissza Krétára – amire vágyott –, hanem Macedóniába
vezényelték. Leigh Fermor, akit akkor már nagyon dühített a gyengesége,
visszautazott Kairóba, elbúcsúztatni a barátját. Még mindig nem teljesen
felgyógyulva addig csellengett és erőszakoskodott Kairóban, amíg az
egészségügyi felülvizsgálat ki nem mondta: eléggé felépült már ahhoz,
hogy visszatérjen Krétára. Végül október 28-án érkezett a szigetre.
Heraklionban találkozott Sandy Rendellel, majd együtt kezdtek
hosszú tárgyalássorozatba Nathenasz ezredessel, a tartomány katonai
kormányzójával, valamint Petrakageorgisszal, a városparancsnokkal.
Még ennél is hosszabbra nyúltak a régi barátokkal tartott találkozók akik,
mind meg akarták ünnepelni a felépülését és a visszatérését.
Amikor mindezzel végzett, Tom Dunbabin helyetteseként
átköltözött Vaphéba. A németek körüli ostromzár fenntartásával
kialakuló különös ottani életvitelük könnyen elaltathatta volna az
éberségüket. Szerencsére Vaphé rendkívüli adottságú megfigyelőhely,
tökéletes rálátással a Szudától délkeletre elterülő Apokoronaszi-síkságra.
December 8-án reggel nyolc órakor több páncélozott járművel az élen
német harccsoport törte át a falu alatt az országúton emelt torlaszt.
Mindenki legnagyobb szerencséjére éppen kéznél volt Antoni Paterakisz,
a híres Bren golyószórójával, elegendő időt harcolt ki a faluban
tartózkodó harcosoknak a rendezett utóvédharchoz.
Valaki bekiáltott a szobába Paddy Leigh Fermornak hogy
támadnak a németek, és mindenki vonul vissza a településen túlra, a
Vothonasz nevű magaslatokhoz. Leigh Fermor felmarkolta aranypénz-
ellátmányát, és minden hirtelenjében keze ügyébe akadó titkos iratot,
majd futott, ahogy mondták neki. A visszavonulás azonban nem fajult
fejvesztett meneküléssé, megint csak főként Antoni Paterakisznak és a
Brenjének köszönhetően. A gerillák olyan ügyesen lőttek vissza a falu
körüli magaslatokról, hogy a németek késő délután visszavonultak,
miután öt halottat, és számos sebesültet veszítettek.
*
Röviddel ez után, egy Aszi Gonia-i látogatást követően, Leigh
Fermor gyalogosan ballagott visszafelé a Kourna-tótól, amikor meglátott
egy ismerős külsejű fiatalembert. Xan Fielding majdhogynem
figyelmeztetés nélkül tért vissza Krétára. A franciaországi ellenállással
való munka, ahová az év elején ő maga helyeztette át magát, hamarosan
lidércnyomássá vált. Egy másik SOE-tiszttel, Francis Cammaertsszel, és
egy francia tiszttel utaztak gépkocsin, amikor Digne közelében egy
országúti ellenőrző ponton feltartóztatták őket. Őrizetbe vették, és a helyi
börtönbe vitték őket, Néhány órával az előtt, hogy a kivégző osztag elé
kellett állniuk, egy ügynöktársuk a háború egyik legbátrabb és
legidegtépőbb cselével megmentette őket, Christine Granville, azaz
Skarbeck lengyel grófnő, aki a SOE minden más tagjánál tovább
tevékenykedett az ellenség hátországában, felkereste a Gestapo egyik

[356]
összekötő tisztjét. Közölte vele, hogy ő brit ügynök, és pénz meg a
közeledő szövetségesek oltalomlevelét is felkínálta neki, ha segít
megszöktetni a foglyokat.
Paddy Leigh Fermor december 23-án utazott el Heraklionból a
HMS Catterick hadihajón, még éppen időben ért Kairóba, hogy
csatlakozzon a többiekhez a Tarában tartott utolsó karácsonyon. Xan
Fielding, aki meg egy hónapig Krétán maradt, nem mindennapi ünnepről
maradt le: valaki még a pulyka töltelékébe is tört néhány benzedrin
tablettát, hogy tovább tartson a mulatság. Ez volt az utolsó. Tara lakóinak
többsége, még mindig az akkor éppen 136. különítmény (Force 136)
fedőnév alatt tevékenykedő SOE tisztjeként elutazott Délkelet-Ázsia
dzsungeljeibe, Fieldinget, miután február 1-jén elhagyta a szigetet,
előszór Saigonba küldték, majd Phnom Penhbe. Amikor a harcok véget
értek, elindulhatott arra az utazásra, amelyre régen vágyott, fel
Kalimpongba és a tibeti határhoz.
Leigh Fermor visszatért Angliába, ahol a SAARF (Special Allied
Airborne Reconnaissance Force) Különleges Szövetséges Légideszant-
felderítő Különítmény) állományába osztották be. Az alakulat főként
sietve összeszedett SOE-veteránokból állt, és a sunningdale-i golfpályán
helyezték el. Rövid riasztással arra kellett készen állniuk, hogy
ejtőernyővel leszállva kimentsék a Colditz várában működő Oflag IV C
tiszti hadifogolytáborból azokat a fontos foglyokat – Prominenten, ahogy
a németek nevezték őket –, akiket a háború záró szakaszában a nácik
túsznak használhattak. Szerencsére a nemrég repatriált Miles Reid, aki
korábban a Phantom felderítőcsoportot (Phantom Reconnaisance Group)
vezette Görögországban, figyelmeztette a SAARF parancsnokságát, hogy
az ilyen természetű vállalkozás valószínűleg katasztrófába fog torkollni,
Az egész tervet elvetették, ahogy azt is, amelyik a flossenburgi
koncentrációs tábor lakóinak kiszabadítására készült. Az a gondolat,
hogy Mike Cumberledge-et, a Dolphin, majd az Escampador arany
fülbevalós parancsnokát talán megmenthették volna, a sok jót nem hozó
utólagos szemrehányások kiterjedt körébe tartozik. Őt és a többieket,
akiket 1943-ban a Korinthoszi-csatorna elleni rajtaütéskor vele együtt
fogtak el, két nappal a német fegyverletétel előtt kivezették az udvarra, és
agyonlőtték.
*
Görögország felszabadulása, valamint a Kréta és a külvilág közötti
forgalom növekedése azzal járt, hogy az ország kontinentális részében
zajló események végül csak kezdték befolyásolni a sziget életét. A krétai
politikai élet azonban korántsem másolta gépiesen a görögországit. A
megjelenő legfontosabb eltérések egyike etnikai természetű volt. Kinn a
szárazföldön a kormányzat a kommunistákkal való tusakodásban
ráfanyalodjon a németek alapította, gyűlölt „biztonsági zászlóaljak”
alkalmazására, és a halálbrigádoknál érdemben nem különböző
szélsőjobboldali „X” csoportok segítségét is igénybe vette. Krétán
[357]
szervezett formában nem történt említésre méltó kollaboráció a
megszállókkal, mindössze egyéni árulások.
Öt nappal az után, hogy a németek elhagyták Athént, és
megérkezett a brit csapatok előőrse – nem túl nagy meggyőző erővel és
elszántsággal –, beiktatták hivatalába a Georgiosz Papandreu által
vezetett, de a britek által pénzelt „nemzeti egységkormányt”. Georgiosz
Szeferisz, a Papandreu-kormányhoz csatlakozó költő és diplomata szerint
az új miniszterek „úgy néztek ki, mint egy árvaház új téli ruhájukba
bújtatott lakói”. A kormány leginkább azért nem bukott meg, mert a
kommunistákat belső megosztottság gyötörte, és nem voltak biztosak a
dolgukban. A mérsékeltek hittek abban, hogy békés eszközökkel is
megszerezhetik a hatalmat, s ezért nem akarták elvadítani az esetleges
támogatókat. Ezzel szemben az olyan keményvonalasok, mint Arisz
Veloudakisz, arra az álláspontra helyezkedtek hogy az ELASZ-t
használva gyorsan meg kellene ragadni a hatalmat, még mielőtt a brit
imperialisták eltiporják őket, és mindent átadnak a
„monarchofasisztáknak”.
November végére válság alakult ki a körül a kérdés körül, hogy
gerillacsapatok átadják e vagy sem fegyvereiket a Nemzeti Hadseregnek.
A kölcsönös gyanakvás elkerülhetetlenül vezetett a preventív
rosszhiszeműség önmagába visszatérő körének kialakulásához. Különös
módon azonban a legkirívóbb rosszhiszeműséggel Sztálin viseltetett a
Görög Kommunista Párt iránt. Sohasem tájékozatta őket a Churchill-lel
kialkudott „százalékos” balkáni befolyási övezet egyezségéről, amit
májusban hoztak tető alá és októberben meg is erősítettek. Mi több, a
szovjet diktátor több mint három héttel annak végrehajtása előtt
hozzájárulását adta Scobie tábornok haderejének felvonultatásához a
Manna hadművelethez. A következő néhány évben Görögország
rengeteg vérontást és nyomorúságot elkerülhetett volna, ha a görög
kormányok kezdettől ismerik saját valódi helyzetüket.
Sziantosz, az ELASZ egyik vezetője, december 1-jén kezdte Athén
felé mozgatni az andarte-hadosztályokat. Más kommunista vezetők
miután először beleegyezésüket adták ehhez a támadó fellépéshez, utóbb
kezdték meggondolni magukat. Ez a pártra egyébként nem jellemző
határozatlankodás végzetesnek bizonyult. Amikor december 3-án, a
kommunista propaganda hatására az athéni Alkotmány téren sor került a
görög polgárháború bevezető szakaszát kirobbantó tüntetésekre, a
kommunista és az ELASZ-vezetők még mindig tétováztak, melyik a
leginkább célravezető stratégia. Habár „a sarkon álló görög csendőrök
elveszítették a fejüket, és a tömegbe lőttek”, s ezzel alakilag ők indították
el a vérontást, a tüntetés egyértelműen „politikai megoldásra törekedett”,
ami a pártzsargonban puccsot jelent.
A kommunista tábor belső zűrzavara megteremtette a lehetőséget
Scobie tábornok alakulatainak és görög szövetségeseiknek – a tiszteletet
meg és meg nem érdemlőknek egyaránt – soraik rendezésére, December
[358]
12-én, Wellington és Liberator bombázókba zsúfolva, megérkezett a brit
4, hadosztály előőrse, 1945. január 7-re pedig, egy hónapnyi szórványos
harc után, az ELASZ Athén elhagyására és a béke kérésére kényszerült.
Ezt formába is öntötték a varkizai egyezményben, a küzdelem azonban
még korántsem ért véget.
Krétán az 1945-ös év legmarkánsabb békétlenkedésére visszás
módon a szárazföldi béketapogatózás ok nyomán került sor. Január 17-én
ELASZ-harcosok csoportjai vonultak állásba Rethymno körül, és a város
mindkét oldalán elvágták a Canea-Heraklion főutat. Senkit sem engedtek
be a városba, akiről úgy gondolták, az EOK híve. Pavlosz Güparisz
alezredes, a nemzeti erők helyi parancsnoka – egyébként pedig a balkáni
háborúk Macedóniában harcolt veterán gerillája – többször felhívta az
ELASZ-csoportokat a szétoszlásra Az ELASZ-parancsnokok
beleegyeztek a tárgyalásba, de azután mégsem ültek le tárgyalni,
Güparisz pedig időhúzásra gyanakodott, tehát harcba küldte harcosai egy
részét. Több helyen lövöldözés tört ki, sebesültek és halottak voltak.
Másnapra az ELASZ-csoportok menekülőre fogták a dolgot, és a varos
élete visszatért a normális kerékvágásba. Az EOK harcosai elfogtak
néhány kommunistát, és ott azonnal meg akarták ölni őket, de úgy tűnik,
közbelépett egy brit összekötő tiszt, és azt javasolta, inkább adjanak
nekik vödröt és kefét, majd kényszerítsék őket saját jelszavaik
letakarítására a falakról. Szerencsére ez fogvatartóiknak is jobban tetszett
mint a kivégzés. A legsúlyosabb incidens a tartomány déli részén történt
amikor az EOK több csapata megtorló támadást intézett a kommunisták
koxaréi fészke ellen, és sok ELASZ-ost megöltek köztük vezetőjüket,
Limoniaszt is.
Alig több mint tíz nappal később, január 29-en, az ELASZ és
Bandouvasz emberei csaptak többször össze Heraklionban. Ez
alkalommal nehéz nem arra gyanakodni, hogy a politikai elveknél jóval
nagyobb szerepet játszott a személyes büszkeség – vagy hiúság? A
veszteségek minden esetre ugyanolyan valódiak voltak. Egy brit tiszt és a
gépkocsivezetője is közöttük volt: a Különleges Csónakos Raj tisztjét,
Clynes századost és Cornthwaite közlegényt a dzsipjében lőtte le az
ELASZ egyik orvlövésze a Rethymnóba vezető úton.48
A közös ellenség jelenléte nem csökkentette Canea tartományban
az ELASZ és a britek közötti feszültségeket. Még a tengelyhatalmak
elfogott katonáinak és dezertőreinek lefegyverzése is járt politikai
következményekkel: az ELASZ magának követelte a fegyvereket a britek
pedig megtagadták azok átadását.
Erre a megszállás egyik legsikeresebb tömeges dezertálása után
került sor: egy egész, a németek oldalán való tovább szolgálásra

48
1944 novemberében, Bob Buryt, azt az SBS-tisztet, aki annak idején, Kreipe
elrablásakor, a fedező különítményt vezette, királypártiak lőtték agyon egy
caique fedélzeten, mert azt hitték, ő és Andy Lassen kommunisták.

[359]
kényszerített olasz zászlóalj adta meg magát. Verney előbb több
közvetett csatornán vette fel a kapcsolatot az olasz
zászlóaljparancsnokkal, majd utána beosont a tábori kórházukba, hogy
személyesen tárgyaljanak. Verney betegnek álcázva feküdt a
műtőasztalon, míg az ezredes előregörnyedve ült mellette, mintha a
gyónását hallgatná. Suttogva vitatták meg a cselekvés különböző
lehetőségeit, s közben egy másik olasz tiszt az operáló sebész szerepét
játszotta.
Verney először kikérte Xan Fielding tanácsát, majd kiválasztották a
megfelelő éjszakát. Az egyik olasz századot Maleme közeléből, a
tengerpartról több caique szállította el, a többieket felvezették a
hegyekbe. A németek a legutolsó pillanatig semmit sem sejtettek, akkor
azonban az olasz ezredes pánikba esett, és személygépkocsiján
bekapcsolt fényszóróval hajtott ki a táborból. Irdatlan összevissza
lövöldözés tört ki a sötétben, és véletlenül agyonlőtték az egyik krétai
andartét, aki segített az olaszoknak.
Miután az olaszokat megszabadították fegyvereiktől, szabályos
katonai menetalakzatban levezették őket Paleokhorába, és a Királyi
Haditengerészet egyik hadihajója elszállította őket Egyiptomba.
Fegyverzetüket ez alatt elraktározták egy Kasztéli Kisszamou-i
garázsban. Az ELASZ nem vesztegette az időt, azonnal magának
követelte ezt a jelentős fogást, de a britek megtagadták az átadását, és
megint fokozódott a gyanakvás.
Kasztéli Kisszamout Digridisz őrnagy szabadította fel, egy
félelmetes EOK-vezér, aki ragaszkodott ahhoz, hogy Jack Smith-Hughes
a harcosok élén, mellette lovagolva vonuljon be a városba. Smith-
Hughes, akinek nem adatott meg a kölcsönös rokonszenv a lovakkal,
kénytelen volt úrrá lenni riadalmán, és két kézzel kapaszkodott a
nyeregbe, miközben lova az éljenzéstől idegesen táncolva lépegetett.
Dennis Ciclitira, a SOE, és John Stanley, az ISLD tisztje Kasztéli
Kisszamouba költöztette bázisát, ám a kommunisták erősek voltak a
térségben, és apró incidensekre is általános mozgósítással reagált mind a
két fél. Ciclitira egy tucat emberét, miként a szelinói csapat tagjait,
közöttük Antoni Paterakiszt is, egy iskolaépületben szállásolták el. Az
ELASZ azonnal le foglalt egy másik iskolát a saját harcosainak.
Önkénteseik döntő többségét, több száz tartalékos andartét, rövid idő
alatt szolgálatba tudták állítani, mert magában a városban, illetve
közvetlen környékén laktak.
Egy alkalommal Antoni Paterakisz találkozott egy ELASZ-
gerillával aki nyíltan fegyvert viselt, amit Paterakisz valamiért személyes
sértésnek tekintett. Egy szemvillanás alatt vállhoz kapta a saját fegyverét,
és a járókelők szeme láttára lefegyverezte a harcost. Krétait enne
halálosabb sértés nem érhetett. Az ELASZ-andarte visszarohant az

[360]
övéihez, és egy órán belül a német vonalaktól nem egészen 30
kilométernyire, már mindkét oldal készen állt a csatára.
John Stanley Szpürou atyát, egy prominens ELASZ-szimpatizánst
kereste meg, hogy találjon megoldást az értelmetlen vérontás
elkerülésére. Kettejüknek el kellett menniük az ELASZ helyi erősségébe,
megvitatni a megbékélés feltételeit. „Hajmeresztő séta volt.” Stanley, akit
az ELASZ-szal való béke fenntartására tett erőfeszítései miatt
igazságtalanul csúfoltak Vörös századosnak, később azzal a nézettel
rukkolt ki, hogy igen különös módon a vérbosszú krétai hagyománya
jelentős szerepet játszott a polgárháború megakadályozásában. Az
általános belharccal járó családi vendetták sokasága olyan riasztó
kilátásnak tűnhetett, hogy a puszta gondolat is a nukleáris elrettentés
kezdetleges megfelelőjeként hatott.49
*
Egy szigeten, ahol a történelem a megszállás és a lázadás olyan régi
hagyományaira tekint vissza, mint Krétán, szinte természetes, hogy
kialakul az ösztönös hit az árulókkal szemben követendő könyörtelen
bánásmódban, A kollaborátorok tudták, nem várhatnak irgalmat, ha el
fogják őket. A németek egyik ügynöke, akit elfogott egy csapat andarte,
rimánkodott, hadd vessen véget önkezével az életének. Erre a sziklafal
szélétől jócskán beljebb nagy kövekkel eltörték a lábát, s így hason
kellett elcsúsznia odáig, ahonnan levethette magát.
Heraklionban a felszabadulás után bíróság elé állítottak öt
kollaborátort, akik elárulták egy németbarát újságíró, s egyben fontos
besúgó gyilkosait. Amikor közülük csak kettőt ítéltek halálra – a másik
három, aki fiatalabb volt, nyilvánvalóan az idősebb rokonok
befolyásának engedve került az úgy be, és hosszú börtönbüntetést kapott
–, felfegyverkezett harcosok foglalták el a bíróságot, bevonszolták a
foglyokat a közvádló hivatalába, majd nekiláttak levágni a fejüket. Nem
nagyon sikerült. A hullákat végül kidobták az ablakon a kinn várakozó
tömegnek.
A hegyi falvak törekvő ifjai szintén elkeseredett igyekezettel
próbálták megmutatni mit érnek, meg mielőtt véget ér a háború.
Halepában, Benthag tábornok szállásától mindössze néhány méternyire
az egyik fiú lelőtt egy tisztet. Két katonának aki a megadás jeleként
gyorsan felemelte a karját, meghagyta az életét. A fiú felkapta a tiszt
dísztőrét, és elfutott. Később még aznap elcserélte a tőrt tíz birkára.
Semmi kétség, az új tulajdonos remek történetet kerekített arról, hogyan
ölte meg ő párviadalban a tisztet.

49
A családi vérbosszú elkerülhetetlenül összegabalyodott a
politikával. A szamariai Viglisz klán főként azért az ELASZ-hoz
csatlakozott, mert ellenségeik, a Szartzetakisz család, az EOK-ot
támogatta.
[361]
 Egy másik, a háború utolsó hetén megesett incidensben (az utolsó
tíz napban tizennégy német halt meg) két, Aszi Gonia faluból származó
fiú „vitézkedett”. Ők is egy német tiszt fegyverének elvételére vágytak.
Canea peremén, Ajiosz Ioanniszban egy századost ragadtak meg az
utcán, a Luger pisztolyáért. Dulakodás közben a saját fegyverével lőtték
meg. Felbukkant egy német jármű, mire átugrották a kerítést, és
elszaladtak. Amikor a helybéliek értesültek az esetről, feldühödtek és
mély gyászba estek: a tiszt, akit a fiúk megöltek, a környéken
közszeretetnek örvendő német orvos volt, aki ha csak tehette, mindig
ellátta a krétai betegeket.
A vége felé hirtelen minden politikai cél nélküli álgerillák
csoportjai özönlötték el a szigetet. Ezek az önjelölt andarték
megpróbálták elfogadtatni magukat az ellenállási mozgalom tagjának,
részben a közmegbecsülés, de részben a majdani békében várható
nyugdíj kedvéért. A kevesek becstelen opportunizmusát és a néhány
embertelenül kegyetlen túlkapást azonban a krétai ellenállás egésze, mint
háttér előtt kell szemlélni. A megszállt Európában kevés terület lakossága
szállt szembe ilyen egységesen az elnyomással. A valódi andarték
merészsége, az olyan alakok szenthez méltó életmódja, mint Joannisz
Alevizakisz atya és Alexandrosz Kokonasz, valamint az idegeneknek –
brit, domíniumi és görög katonáknak a csata után, más tartományból
menekülő krétai honfitársaknak és a szövetséges katonai misszió
tagjainak – szállást és élelmet adó falusiak hősies nagylelkűsége jogosan
szolgál sokkal tartósabb emlékek alapjául.
*
A krétai patthelyzet, amely úgy festett, mintha a végtelenségig
fennmaradhatna, hirtelen ért véget, máshol történt események miatt,
Május 8-án Dennis Ciclitira Kasztéli Kisszamouban vett egy
rádiótáviratot, amelyben utasították, a formális megadás érdekében lépjen
kapcsolatba a német parancsnokkal. Ciclitira nem beszélt németül, de
szerencsére vele volt a kiváló nyelvérzékkel megáldott Koszta
Mitszotakisz. Polgári öltönybe, nem egyenruhába öltözve felkeresték a
legközebbi német előőrsöt, és előreküldtek egy futárt a Kriegsmarine (a
német haditengerészet) őrségeihez.
Miután hosszan várakoztatták őket a napon, gépkocsi jött értük a
parancsnokságról. Ciclitirát és Mitszotakiszt elvitték a halepai
Venizelosz-házba, ahol egykor Bräuer tábornok beszélt Mitszotakisszal,
amikor először engedték el a börtönből. Bekísérték őket Benthag
tábornok irodájába, ahol a helyőrségparancsnok Barge ezredessel,
törzsének főnökével és Wildhage századossal a kémelhárító szolgálat
vezetőjével várt rájuk.
Mindhárman a legjobb egyenruhájukat viselték, és karót nyelt
merevséggel viselkedtek. A magas, nagydarab Benthag tábornok
bejelentette, éppen megkapta Flensburgból, Dönitz tengernagytól a

[362]
parancsot, hogy kapituláljon a szövetséges haderők főparancsnoksága
előtt. Ciclitira megerősítette, hogy ők valóban e főparancsnokság
meghatalmazott képviselői, és elkezdték megtárgyalni a részleteket.
Benthag később megkérdezte, hogyan fognak kapcsolatba lépni a
heraklioni hatóságokkal. Ciclitira azt felelte, ez nem jelent problémát: a
rádió adó-vevőjük egy ideje titkokban már az egyik tábornok
főhadiszállása melletti lakásban működik, mert a német rádióforgalmazás
tömege remekül elrejti adásaikat a német iránymérő rádiófelderítők elől.
Másnap egy könnyű repülőgép átrepült Heraklionból Malemébe a
tábornokért. Ezt nagy titoktartás mellett bonyolították le mert el kívánták
kerülni a krétai harcosok utolsó pillanatban indított támadásait. Benthag
sapka nélkül, rangjelzés nélküli köpenyben szállt ki Heraklion
repülőterén. Onnan autón vitték a Villa Ariadnéba ahol az eljárásra – túl
nyers modorban bonyolították le ahhoz, hogy megérdemelje a ceremónia
nevet – Sir Arthur Evans hosszú ebédlőjében került sor. Sir Colin
Callander vezérőrnagy, a 4. hadosztály új parancsnoka, akit az előző
évben, a decemberi athéni harcok idején vezényeltek Görögországba,
Dick Kirwan dandártábornokot küldte ki személyes képviselőjének.
Benthagot megrázta hogy feltételekről szó sincs, csakis feltétel nélküli
megadás lehetséges. Megkérdezte ez azt jelenti-e, hogy a parancsnokokat
akár agyon is lőhetik. Igen, amennyiben vétkesnek találják őket háborús
bűncselekményekben. Benthag „nagyon csüggedt arckifejezéssel repült
vissza Heraklionból Malemébe. A Villa Ariadne, valamint Maleme és
Heraklion repülőtere pontosan illő háromszög alakú színpadot alkotott
ehhez az utolsó felvonáshoz.
Bármilyen félelmekkel is tért vissza Benthag a Villa Ariadnéból a
caneai németek nem részesültek durva, embertelen bánásmódban.
Kirwan engedélyezte, hogy önvédelmi célra megtartsák egyéni
fegyverüket addig, amíg nem érkeznek brit csaptok az őrzésükre, és
utasította Benthag tábornokot, hogy továbbra is tartassa be a német
szolgálati szabályzatot, és tartsa fenn csapatai fegyelmét. Benthag
elrendelte egy krétai megerőszakolásáért és meggyilkolásáért elítélt
katona kivégzését. A katonai igazságszolgáltatás szeszélyéből Benthag
tábornokot néhány hónappal később háborús bűncselekményként azzal
vádolták meg, hogy a kapituláció után lövetett agyon egy katonát.
Szerencsére Kirwan, aki addigra helyettes hadműveleti igazgatóként
szolgált a Hadügyminisztériumban, értesült erről a sajátos fordulatról, és
tisztázta Benthagot.
Az interregnumnak a valószerűtlenség különös légkörét
kölcsönözte az a helyzet, hogy a németek még mindig félelmetes pusztító
erővel rendelkeztek, ám ugyanakkor szabályosan rettegtek a krétai
lakosságtól. Benthag titkos knósszoszi kapitulációjának estéjén a Canea
térségében tartózkodó brit tisztek, úgymint Ciclitira. Stanley és Verney,
bementek a városba. Némileg eltévelyedett szeszéllyel mielőtt elnyeli
őket a hadifogság – vacsorára hívták meg az egyik kávéházba azokat a

[363]
német tiszteket, akik oly sokáig vadásztak rájuk. Ellenállhatatlan kísértés
rejlett abban az ötletben, hogy egyszerre mutatkozhattak be a fedő és
valódi nevükkel. Dzsessz-zenekarról a német helyőrség gondoskodott. A
vendégek közül ott volt néhány a megszálló hatalom leggyűlöltebb
képviselői közül – Herbert Glembin százados a tábori csendőrségtől, és
az az Emil Grohmann Sonderführer, aki Geoffrey Barkhamet hallgatta ki.
Az eredetileg banyamérnök Grohmann is olyan német gerillavadász volt,
aki élete legnagyobb részét Görögországban élte le, Schubert, bár
állítólag ebben a pillanatban még Caneában tartózkodott, nem jelent meg,
ahogy a Gestapo egyetlen tagja sem, ők ugyanis még 1944
szeptemberében elhagyták a szigetet.
Másnap reggel, már ismét egyenruhában, a britek részt vettek a
felejthetetlen spontán ünneplésben, amely mellett még az is
elhomályosult, amelyik az előző év októberében Heraklionban zajlott. A
környék falvaiból és városkáiból tömegek özönlöttek vidáman Caneába.
A rivális gerillacsapatok versenyeztek, ki vonul be elsőnek a városba, és
lábra kapott az a híresztelés, hogy elkerülhetetlen az összecsapás az
ELASZ-osztagok és a Nemzeti Hadsereg Güparisz ezredes vezette
csapatai között. Aznap azonban az embereknek inkább kiabálni,
jelszavakat kántálni és énekelni volt kedvük. Mindenütt táncoltak: az
utcákon, a kávézókban, sőt magánházaknál is.
Verney, aki munkájában átváltott a szövetségesek ügye melletti
propagandára, Caneában rendezte be – immár nyilvános – irodáját. A
következő néhány napban elöljáróitól megkapta a felszabadított
koncentrációs táborokról készített legelső fényképeket. Azonnal kiállítást
szervezett, az azonban hitetlenkedést és felháborodást váltott ki az
egyelőre még teljes fegyverzetben tovább szolgáló német katonákból,
akik egyike kézigránátot helyezett Verney kocsija alá.
Május 13-án rombolón, Patrick Preston dandártábornok
parancsnoksága alatt, elindult Pireuszból Canea felé a „Presforce”
hadműveleti különítmény előőrse, a Királyi Hampshire-i ezred (Royal
Hampshire Regiment) egy zászlóalja. Tíz nappal később megtörtént a
német csapatok lefegyverzése. A hampshire-iek zöme zárt rendben
masírozott fel a Szúdai-öbölből a városba. Aligha találhattak volna ki
olyan látványt, amelyik élesebb ellentétet mutatott volna azokhoz a
kimerült, mocskos katonákhoz képest, akik majdnem pontosan négy
évvel korábban menekültek az ejtőernyősök és a hegyivadászok elől.
A német katonákat, akik önvédelemből visszavonultak az Akrotiri-
félszigetre, védőkordon mögött őrizték, amíg a Szúdai-öbölből el nem
szállították őket. Dennis Ciclitira szerint megengedték nekik, hogy
minden rablott holmit magukkal vigyenek. Olyan sok volt a préda, hogy
a hajó parancsnoka kijelentette, teljes felszerelésű brit katonából kétszer
annyi fért volna el a vízi járművön. „A krétaiak – jegyezték fel a
hampshire-i ezred hivatalos történeti monográfiájában – erős

[364]
ellenszenvvel figyelték azt az önmérsékletet, amellyel a brit katonák
gyűlölt és legyőzött ellenségeiket kezelték.”
A hangzavar után jött a rendcsinálás. Ralph Stockbridge legfőbb
feladatának a helyi Abwehr-vezető, Kleinschmitt őrnagy előkerítését és
légi úton Athénba szállítását szabták, hogy minél előbb kihallgathassák.
Propagandatevékenysége kiterjesztéseként Verney angol iskolát állított
fel. Ezt átvette a brit konzul, és áttelepítette a korábbi német konzulárus
épületébe. Ott az egyik tanuló egy folyosó végén elfalazott ezüstkincset
talált.
A SOE azon tisztjei számára, akik a következő néhány hónapban
tovább maradtak Krétán, a fő teendőt azok kárpótlása jelentette, akik
segítették a briteket, illetve a különféle követelések rendezése. Elapadt
azonban az aranypénz áramlása Kairóból. A görög valuta pedig értékét
vesztette: Athénban egy aranyfontért 64 milliárd drachmát adtak. A
drágább árucikkek árát olívaolajban rögzítették, a kisebb értékűek,
például az újságok, árát cigarettában számolták.
Dennis Ciclitira, aki szárítottgyümölcs-kereskedő családból
származott, felismerte, a SOE csak egyetlen módon rendezheti anyagi
kötelezettségeit: nagyban be kell állnia az olivaolaj-spekulációba.
Megkérte a Királyi Haditengerészetet, vegye zár alá Caneát, és ne
engedjen olajat kivinni Heraklionba, majd – miután ezzel a fogással a
sziget egyik végén lenyomta, a másikon felhajtotta az árakat – gyorsan
kölcsönt vett fel, vásárolt és eladott, hogy előteremtse a szükséges
összegeket.
A németek feletti győzelem sok krétainak nem csökkentette a
szenvedését: igazából még nehezebb idők jöttek. Az ellenállás sok fiatal
harcosa hamar besorozva találta magát a hadseregbe, és mehetett ki a
szárazföldre harcolni az 1946 júniusában ismét kirobbanó, és 1949
augusztusáig húzódó polgárháborúba. Ralph Stockbridge-et, akkor már
az MI6 hivatásos tisztjeként alkonzullá nevezték ki a szaloniki brit
főkonzulátusra, s attól kezdve annak a háborúnak abból a térségéből írta
a hírszerzői jelentéseket.
A krétaiak megint nem követték a szárazföldi görögök – ahogy
gyakran emlegetik őket, „a fentiek” – példáját. Venizelosz minden,
bizonnyal helyeselte volna a krétaiak döntését: a sziget mindenki számára
érthetően megerősítette a bevettől eltérő, bár tökéletesen koherens
álláspontját azzal, hogy az 1946. szeptemberi népszavazáson elutasította
a monarchiát, ám ugyanakkor határozottan elutasította a kommunizmust
is.
Krétán túlzottan kiéleződött a politikai helyzet. Egy olyan nyíltan
és konokul köztársaságpárti szigeten, mint Kréta, a kommunistáknak a
monarchia és a Metaxasz-rendszer kérdését sohasem sikerült
eredményesen manipulálniuk. A krétai konzervatív és jobbközép
politikai erők ellen felhozott kollaborációs vádak hatástalanok maradtak,
[365]
mert alig akadt valóban érintett a megvádoltak között. Miután nem
találtak fogást vetélytársaikon. a kommunisták nem tudták úgy
meghamisítani az igazságot és csűrni-csavarni az ügyeket, mint kinn a
szárazföldön.
A másik különbség abban rejlik, hogy Görögországnak a Balkán-
félszigeten fekvő részében sokkal erősebben felkeltette a politikai
fordulat elkerülhetetlenségének érzetét a Vörös Hadsereg döbbenetes és
sokakban félelmet keltő előretörése. Ez volt az a marxista-leninista érv,
amelyik az izgatott rettegők zsigeri érzelmeire apellált.
Kréta sziget mivolta és az egyéni jelleg ebből következő tudata,
amelyet a szigetlakók döntő többsége igen erősen élt meg, az
internacionalizmus eszméjével szemben is erőddé tette Krétát,
jelentkezzen az akár Hitler Új Rendjének, akár az orosz kommunizmus
világméretű testvériségének álruhájában. A polgárháború Krétán, bár
1948-ig húzták, irgalmatlan sorsszerűséggel vezetett az ELASZ
vereségéhez, amint azt szívük mélyén valószínűleg még a krétai
kommunisták is előre látták.
Janni Bodiaszra, a Bandouvasz csapatából kivált renegátra, aki
beállt az ELASZ-ba, a törvényen kívüliek hagyományosan kegyetlen
vége várt. Miután a hadsereg egységeit Psziloritinél sikeresen lerázta
Bandouvasz és a csapata eredt a nyomába, mintegy különös kapcsolatuk
elkerülhetetlen lezárásaként. Az előhegyekben egy magas örökzöld
tölgyön rejtőző Bodiaszt azonban végül egy csendőr látta meg. Egyetlen
lövéssel megölte. A holttest lejjebb esett egy vastag ágra, és ott maradt
lelógó lábbal és fejjel. A csendőr visszatért jelentést tenni
feljebbvalóinak.
Egy pásztor, akit a lövés zaja kíváncsivá tett, már messziről
kiszúrta Bodiasz hulláját meg a nyakában szíján lassan himbálódzó
távcsövet. Felmászott a fára a távcsőért, majd büszkén távozott
zsákmányával. Röviddel ez után találkozott Bandouvasszal, aki azonnal
felismerte a távcsövet, amelyet 1943-as szakításuk előtt még ő
ajándékozott Bodiasznak. A pásztor nem tehetett mást, visszavezette a
gerillavezért a hullához. Bandouvasz felküldte egyik emberét a fára,
lehozatta a tetemet, majd elvitték Aj Varvára faluba, Bandouvasz
fivéréhez. Ott a fejét és az egyik kezét azonosítás céljából levágták.
Másnap Bandouvasz csapata, a Caneai kapun bevonulva, visszatért
Heraklionba, és a fejet karóra tűzve, diadalmenetben hordozták végig az
utcákon. Bandouvasz, aki emlékiratában – nem valami meggyőzően –
úgy tesz, mintha mélységesen megrázta volna ez a barbár cselekedet, más
alkalmakkor szerette azt állítani, hogy ő maga adta le a végzetes lövést.
Az Ida-hegységen kívül a kommunista ellenállás fő területe a
Szamariai-hegy_ szoros környéke volt, ahol egy több száz főnyi ELASZ-
alakulat egészen 1948-ig kitartott. Végül a Nemzeti Hadsereg csapatai a
szoros mindkét vége felől egyszerre támadtak jelentős erővel, s már

[366]
biztosra vették, hogy az ELASZ-andarték csapdába kerültek, de
többségüknek sikerült megmásznia a sziklákat, és bemenekülni a Fehér-
hegységbe. Egy részük ott zsivány ként tengette tovább az életét,
birkatolvajlásból. Az utolsó kettő, Szpürosz Blazakisz és Giorgiosz
Tzobanakisz, 1974 őszén, az „ezredesek rezsimjének” bukása után jött le
a hegyekből.
A háború utáni években sokan nem azt kapták, amit érdemeltek, de
George Pszikhoundakiszra különösen méltatlan sors várt. Először a görög
hadsereg katonaszökevényének járó ocsmány, emberi méltóságát sértő
bebörtönzést kellett eltűrnie, mert valami bürokrata hibásan állította ki az
iratait. Ez a jogsértés nem mentette meg kétévnyi sorkatonai szolgálattól
Észak-Görögországban az ottani kommunisták ellen. Amikor visszatért
Krétára, hegyi utakat építő kubikosként kényszerült dolgozni, hogy el
tudja tartani a családját, mert a háború alatt az összes birkájukat ellopták.
Helyzetéhez illően ebben a purgatóriumi időszakban írta meg A krétai
futár című remekművét az ellenállási mozgalomról.
Sok évvel később, 1974-ben a németek megalapították
katonatemetőjűket a 107-es magaslaton Maleme fölött, Pszikhoundakisz,
szép adag krétai fekete humorral, megpályázta a temetőgondnoki állást.
Azon a helyen az ő feladata lett eltemetni azt a férfit, aki az utolsó
németnek tekinthető a sziget megszállásának időszakából.
1946-ban a görög kormány követelte a tengelyhatalmak megszálló
hadseregei felett parancsnokló tábornokok kiadását, hogy háborús
bűnökért bíróság: elé állíthassa őket.50 Akkoriban még eleven kínokat
okozott az a sűrűn ismételgetett vád, hogy a kormány fegyveres erői csak
a korábbi kollaboránsok segítségével tudnak harcolni a kommunisták
ellen.
Az első két Krétán parancsnokolt német főtiszt, akit tárgyalásra
visszaszállítottak Athénba, a brutalitásáról hírhedt Müller tábornok, és
mind közül a legkevésbé hibáztatható, Bräuer tábornok volt.
Mindkettőjüket halálra ítélték.
Paddy Leigh Fermort, aki véletlenül éppen Athénban tartózkodott,
görög barátai elvitték a tárgyalás utolsó napjára, utána ragaszkodtak
ahhoz, hogy a színfalak mögött Leigh Fermor látogassa meg a két
tábornokot. Ő ugyan nagyon kényelmetlenül érezte magát, a német
tábornokok viszont úgy viselkedtek, mintha ez is csak egy teljesen
hétköznapi társasági esemény lett volna. Amikor Kreipe tábornok
elfogójaként mutatták be nekik Leigh Fermort, Müller felnevetett: „Ach,

50
Student tábornok Lüneburgban tartott tárgyalásán ekkorra már összeomlott a
vád. Von der Heydte ezredes, akit megmagyarázhatatlan módon a vád
tanújaként szállítottak a tárgyalásra légi úton a colchesteri hadifogolytáborból,
azzal keltett megdöbbenést a tárgyalóteremben, hogy kijelentette, Alexander
tábornagy mellett Student az a hadvezér, akit a leginkább tisztel.

[367]
Herr Major. Mich hatten sie nicht so leicht geschnappt!” – „Engem nem
kapott volna el ilyen könnyen”.
Bräuer kivégzését – a jelképességgel ízléstelenül játszva – 1947.
május 20-ig, az ejtőernyős-támadás évfordulójáig halogatták. Halála
annyira felháborította a nemzetközi közvéleményt, hogy Andrae és több
más, lényegesen súlyosabb bűnökért felelős főtiszt megúszta,
börtönbüntetéssel. Müller kivégzése ellen aligha tiltakozott bárki.
Sok évvel később, a Német Légideszant-katonák Szövetségének
kérésére Bräuer tábornok holttestét átvitték Athénból a dombról
Malemére néző temetőbe, ahol George Pszikhoundakisz temette újra.
*
Az 1970-es években George Pszikhoundakisz és az ellenállás
másik hőse, Manoli Paterakisz együtt dolgozott a német temetőben.
Amikor munka közben szünetet tartottak, egy fa árnyékába húzódva
beszélgettek, ahonnan Maleme fölött kilátni a tengerre. Egy délután –
több mint harminc évvel a háború után – egy idős, valami régi sérülés
miatt sántító látogató, nyilvánvalóan egykori német tiszt, hirtelen megállt
előttük, és zavarba ejtő érdeklődéssel meredt Manoli Paterakiszra,
Paterakisz sasorr uralta arcvonásait nem felejtette el, aki egyszer látta.
„Én már láttam önt” – jelentette ki komor bizonyossággal
mosolyogva a német. Paterakisz kutatni kezdett saját emlékezetében a
férfi arca után. Ő meg abban volt biztos, hogy soha életében nem látta.
„Ön sohasem látott engem – erősítette meg az idős német férfi. –
De én láttam önt. Egy másik férfival volt, aki elvesztette az egyik kezét,
és alkarja csonkjára, fektette a puskáját.” Az elképedt Paterakisz
megerősítette, ez valóban igaz. A német folytatta. Elmagyarázta, hogy ő
egy bokor alatt fekve rejtőzött, amikor a két görög megállt éppen annál a
bokornál.
A krétai csata legelső napján alighogy földet ért, meglőtték. Súlyos
sebet kapott, és mint egy megsebzett állat rejtekhelyre vonszolta magát.
A zászlóalját majdnem teljesen megsemmisítették a túlélőkre krétai
irreguláris harcosok vadásztak. Német erősítés felbukkanásában az adott
helyzetben alig mert reménykedni. Végül három napig feküdt ott víz
nélkül, mire megtalálták. Manoli Paterakisz arcát soha többé nem
felejtette el.

[368]
Függelékek

[369]
 A függelék: Titkos szervezetek
A Katonai Hírszerzés (Kutatás) (Military Intelligence [Research])
a Hadügyminisztérium (War Office) alárendelt szervezeteként 1938-ban
kezdett működni, J. C. F. Holland ezredesnek, valamint annak a Colin
Gubbins őrnagynak a vezetésével, aki utóbb majd a SOE feje lesz. Az
MI(R) fő feladata gerillacsoportok toborzása, kiképzése és ellátása volt
az ellenség vonalai mögött.
A „D” szekció (Section D) a Titkos Hírszerző Szolgálat (Secret
Intelligence Service, SIS) egyik sarjaként jött létre, s mint ilyen nem
tartozott a Hadügyminisztérium alárendeltségébe, bár hivatásos
katonatiszt, Lawrence Grand ezredes állt az élén. A „D” szekció főként
egyes országokban helyismerettel rendelkező üzletembereket toborzott,
mert az ipari és távközlési létesítmények elleni szabotázsra szakosodott.
A „D” szekciót és az MI(R)-t, valamint az Electra House nevű, Sir
Campbell Stuart vezette feketepropaganda-alakulatot vonták össze 1940
nyarán abba a szervezetbe, amely utóbb a Különleges Műveletek
Szervezete (Special Operations Executive, SOE) néven vájt ismertté, és
amelyet később megint csak két részre, a SO1-re és a SO2-re osztottak.
Mindkettő a gazdasági hadviselési miniszter (Minister of Economic
Warfare) főhatósága alá tartozott, akinek a saját addigi szervezetét
átkeresztelték Politikai Hadviselési Szervezetté (Political Warfare
Executive).
A SO1 volt a gazdasági hadviselési miniszternek, a tájékoztatási
miniszternek (Minister of Information), valamint a külügyminiszternek
(Foreign Secretary) is alárendelt, fekete propagandára szakosított
részleg, amelyet később átkereszteltek Politikai Hadviselési Hivatallá
(Political Warfare Bureau, PWB). A szabotázstevékenységre és az
ellenséges, valamint az ellenség megszállta országokban ellenálló
csoportok szervezésére összpontosító SO2 volt az a szervezet, amelyet
általában csak SOE-ként emlegettek. Az egyes hadszíntereken működő
csoportjai később más neveket vettek fel. A Kairó központú SOE-
szervezet fedőneve 113. különítmény (Force 113) lett.
A SOE-nek volt egy információgyűjtő versenytársa. Ez a Titkos
Hírszerző Szolgálat katonai fiókszervezete, a haderőnemközi összekötő
részleg (Inter Service Liaison Department, ISLD) volt. Kairótól és
Görögország szárazföldi részétől eltérően, ahol a rivalizálás egy ízben
még halálos végkimenetelű lövöldözéshez is vezetett, Krétán a SOE és az
ISLD emberei kiváló, barátságos szellemben működtek együtt.

[370]
 B függelék: A brit és a német hadrend
A Creforce hadrendje és vezetési hierarchiája
Creforce parancsnoka Freyberg vezérőrnagy, VC
A Creforce törzsének főnöke Stewart ezredes
A walesi ezred 1. zászlóalja
Malemei és galatászi körzet
2. új-zélandi hadosztály Parancsnok: Puttick dandár-
(hadosztály-parancsnokság tábornok (később vezérőrnagy)
Caneától 1 km-re délnyugatra)
Törzsfőnők: Gentry alezredes
3. huszárezred (1 könnyű
harckocsi)
4. új-zélandi dandár Parancsnok: Inglis dandártábornok
18. új-zélandi zászlóalj
19. új-zélandi zászlóalj
1. könnyűlöveg-szakasz, Királyi
Tüzérség
5. új-zélandi dandár (malemei Parancsnok: Hargest
szektor, törzse Plataniaszban) dandártábornok
7. királyi harckocsiezred (2
Matilda)
21. új-zélandi zászlóalj
22. új-zélandi zászlóalj
23. új-zélandi zászlóalj
Műszaki különítmény
28. (maori) zászlóalj
1. görög ezred
(Kasztéli Kisszamou)

[371]
10. új-zélandi dandár Parancsnok: Kippenberger ezredes
Új-zélandi hadosztálylovasság
Új-zélandi vegyes zászlóalj
6. görög ezred
8. görög ezred
20. új-zélandi zászlóalj (hadosztály
tartalék)
Szúdai körzet
Mozgékony Haditengerészeti Parancsnok: Weston vezérőrnagy
Támaszpontvédelmi Szervezet
Törzsfőnök: Wills alezredes
Haditengerészeti parancsnok, Morse sorhajókapitány (Királyi
Szúdai-öböl Haditengerészet)
15. partvédelmi ezred
Légvédelmi és fényszórós ütegek
Vegyes tengerészgyalogos-
zászlóalj
Rangers-ezred 1. zászlóalja
Northumberlandi huszárezred
Királyi Lovas Tüzérség 106.
ütegének lövegraja
16. ausztrál gyalogdandár vegyes
zászlóalja
17. ausztrál gyalogdandár vegyes
zászlóalja
„Királyi perivoliaiak” vegyes
zászlóalja
2. görög ezred

[372]
Georgioupolisz
19. ausztrál dandár parancsnoksága Parancsnok: Vasey dandártábornok
2./7. ausztrál gyalogzászlóalj
2./8. ausztrál gyalogzászlóalj
Rethymno
2./ 1. ausztrál gyalogzászlóalj Parancsnok: Campbell alezredes
2./11. ausztrál gyalogzászlóalj
7. királyi harckocsiezred (2
Matilda)
4. görög ezred
5. görög ezred
krétai csendőrök
Heraklioni körzet
14. gyalogdandár parancsnokság Parancsnok: Chappel
dandártábornok
„Black Watch” ezred 2. zászlóalj
„York” és „Lancashire” ezred 2.
zászlóalj
„Leicester” ezred 2. zászlóalja
2./4. ausztrál gyalogzászlóalj
7. közepes ezred, Királyi Tüzérség
7. királyi harckocsiezred (2
Matilda)
3. huszárezred (6 könnyű
harckocsi)
2. görög ezred
7. görög ezred
Tümbaki
„Argyll” és „Sutherland” felföldi
ezred 2. zászlóalj
Létszám
A szövetséges csapatok összlétszáma elérte a 42.460 főt, ennek
nagyjából a fele volt rendesen kiképzett gyalogos katona. A szúdai
körzetben volt a legalacsonyabb a fegyverrel rendelkező katonák aránya:

[373]
15.000-ből mindössze 3.000. A teljes, 42.460 főnyi létszám magában
foglalt nagyjából 9.000 görög katonát, akiknek azonban elégtelen
fegyverzete és kiképzettsége miatt csak csekély hányada játszott érdemi
szerepet a csatában. A katonákon kívül rendelkezésre állt még 1.200
csendőr, és a küzdelembe bekapcsolódott több mint 3.000 irreguláris
harcos is.
Veszteségek
Elesett és eltűnt 1.751
Megsebesült 1.738
Hadifogságba esett 12.254
Királyi Haditengerészet: 1.828 halott és 183 sebesült
Elsüllyesztett cirkálók: Cloucester, Fiji, Calcutta
Elsüllyesztett rombolók: Juno, Greyhound, Kelly, Kashmir,
Imperial, Hereward
Megrongált cirkálók: Ajax, Naiad, Perth, Orion, Dido,
Carlisle
Megrongált rombolók: Kelvin, Nubian, Napier, Ilex,
Havoc, Kingston, Nizam

[374]
A német hadrend és vezetési hierarchia
IV. légiflotta Parancsnok: Löhr repülő tábornok
VIII. repülőhadtest Parancsnok: báró Von Richthofen
tábornok
120 Dornier 17-es, támaszpont:
Tatoi
40 Heinkel 111-es, támaszpont:
Eleuszisz
80 Junkers 88-as, támaszpont:
Eleuszisz
150 Junkers 87B Stuka,
támaszpont: Mükéne, Molaoi és
Szkarpanto
90 Messerschmitt 110-es,
támaszpont: Argosz
90 Messerschmitt 109-es
egymotoros vadászgép,
támaszpont: Molaoi
XI. repülőhadtest Parancsnok: Student tábornok
Alárendeltségében három Törzsfőnök: Schlemm vezérőrnagy
szállítórepülő-csoport (kb. 500
Hadműveleti osztályvezető: Von
Junkers 52-essel) Egy
Trettner ezredes
vitorlázórepülő-ezred (kb. 70
DFS 230-as vitorlázó Felderítő főnök: Reinhardt őrnagy
szállítógéppel) Egy századnyi
Fieseler Storch felderítő
repülőgép

[375]
Rohamezred parancsnoksága
Parancsnok: Meindl vezérőrnagy,
majd Ramcke ezredes
Törzsfőnök: Braun őrnagy
I. zászlóalj Parancsnok: Koch őrnagy
II. zászlóalj Parancsnok: Stentzler őrnagy
III. zászlóalj Parancsnok: Scherber őrnagy
IV. zászlóalj Parancsnok: Gericke százados
7. ejtőernyős-hadosztály Parancsnok: Süssmann
vezérőrnagy
Törzsfőnök: gróf Von Uxküll
őrnagy
Ejtőernyős-utászzászlóalj Liebach őrnagy
1. ejtőernyősezred Parancsnok: Bräuer ezredes
Törzsfőnök: Rau százados
Hadműveleti tiszt: gróf Von der
Schulenburg százados
I. zászlóalj Parancsnok: Walther őrnagy
II. zászlóalj Parancsnok: Burckhardt százados
III. zászlóalj Parancsnok: Karl-Lothar Schulz
őrnagy
2. ejtőernyősezred Parancsnok: Sturm ezredes
Törzsfőnök: Schulz őrnagy
Hadműveleti tiszt: Paul százados
I. zászlóalj (Rethymno) Parancsnok: Kroh őrnagy
II. zászlóalj (Heraklion) Parancsnok: Schirmer százados
III. zászlóalj (Rethymno) Parancsnok: Wiedemann százados
3. ejtőernyősezred Parancsnok: Heidrich ezredes
Törzsfőnök: Heckel főhadnagy
I. zászlóalj Parancsnok: báró Von der Heydte
százados
II. zászlóalj Parancsnok: Derpa őrnagy
III. zászlóalj Parancsnok: Heilmann őrnagy

[376]
5. hegyihadosztály
85. hegyivadászezred
I. zászlóalj
II. zászlóalj
III. zászlóalj
100. hegyivadászezred
I. zászlóalj
II. zászlóalj
III. zászlóalj
141. hegyivadászezred (a 6.
hegyihadosztály alá rendelve)
95. hegyitüzérezred
95. hegyi utászzászlóalj
95. hegyi felderítőosztály
[377]
Parancsnok: Ringel vezérőrnagy
Törzsfőnök: Haidlen őrnagy
Hadműveleti tiszt: Ferchl százados
Parancsnok: Krakau ezredes
Parancsnok: Treck őrnagy
Parancsnok: Esch őrnagy
Parancsnok: Fett őrnagy
Parancsnok: Utz ezredes
Parancsnok: Schrank őrnagy
Parancsnok: Friedmann őrnagy
Parancsnok: Ehal őrnagy
Parancsnok: Jais ezredes
Parancsnok: Wittman alezredes
Parancsnok: Schaette őrnagy
Parancsnok: gróf Castell zu Castell
őrnagy
Létszám
Ejtőernyővel és vitorlázógéppel leszállt:
Maleme 1.860 fő
Ajia-völgy és Canea 2.460 fő
Rethymno 1.380 fő
Heraklion 2.360 fő
Csapatszállító repülőgéppel leszállt:
Maleme 13.980 fő
Összesen 22.040 fő
Veszteségek
Elesett és eltűnt51
Ejtőernyős 3.094 fő
Hegyivadász, tüzér és 580 fő
motorkerékpáros lövész
Repülőhajózó személyzet 312 fő
Megsebesült 2.594 fő

51
Az eltűntek között 17 német tiszt volt, akit hadifogolyként, hajón Egyiptomba
szállítottak.

[378]
 C függelék: A csata előtt Krétára megküldött Ultra-
rádiótáviratok
Az Ultra-felderítési információ megszerzése és feldolgozása korai
korszakában Kairónak a három számjegyes jelzésű OL, azaz Orange
Leonard sorozatban küldték meg Kairónak a rádiótáviratokat. Az OL
2000 sorozatot egyidejűleg vagy több órával később küldték Krétára.
Kairó ily módon tudta, mit küldtek meg Krétára – az OL 5000 sorozat
ment Máltára. Ezzel a rendszerrel el kívánták kerülni a szükségtelen
információk továbbadását, ami esetleg növelte volna az Ultra-táviratok
elfogásának vagy zsákmányolásának a kockázatát. A Creforce-nak szánt
táviratok általában a „Freyberg tábornoknak – legsürgősebb!”
prefixummal kezdődtek. Sandover százados, a Creforce-parancsnokság
kőbányája fölötti barlangban dolgozó tiszt, dekódolta a bejövő üzenetet,
megmutatta Freybergnek, majd elégette. Az időpont és a dátum mindig a
távirat végén következett, mi azonban a keresés megkönnyítésére mindig
előrehelyeztük.
OL 2151 41. 4. 28. 18.45 óra
Kairónak küldött OL-táviratok a jelenlegi sorozatban OL háromjegyű
számokat fognak hordozni. A Kairónak és a Krétán parancsnokló
repülőtisztnek [szánt] üzenetek [Freyberg érkezése előtt Beamish repülő
ezredes néhány napig kapta az Ultrát] a jelen sorozatban OL 2000, és
attól felfelé számot hordoznak. A számok ily módon megmutatják
minden távirat kiosztási rendjét.
OL 2155 41.5.1. 16.15 óra
Megtudatott, hogy a GAF [German Air Force, német légierő] következő
hetekre tervezett műveleteinek végrehajthatósága érdekében az ellenség
nem fogja elaknásítani a Szúdai-öblöt, sem a reptereket nem rombolja
Krétán, Jelen távirat érvényteleníti OL 2154-est.
OL 2157 41.5.3. 03.25 óra
Jelek utalnak arra, hogy a szállító repülő-egységek nem fognak készen
állni nagyarányú hadműveletekre, csak legkorábban május 6-án. Egyéb
előkészületek teljesnek tűnnek.
OL 2165 41.5.4. 21.50 óra
Bizonyíték van rá, hogy május 4-én a 7. Fliegerdivision [a német
ejtőernyős-hadosztály] törzse Szalonikibe költözött, és hogy kb. május 8-
án továbbtelepül Athénba.
OL 2167 41.5.6. 23.40 óra
Előkészületek Kréta elleni hadműveletre valószínűleg készek május 17-
én. A zéró naptól kezdve a műveletek rendje: a 7. Fliegerdivision, plusz a
11. Fliegerkorps [Xl. repülőhadtest] hadtestközvetlen csapatainak

[379]
ejtőernyős leszállása Maleme Candia [Heraklion] és Retimo [Rethymno]
elfoglalására. Miután zuhanóbombázók és vadászgépek fognak
Malemébe és Candiába települni. Következő légideszant-leszállás: a 11.
Fliegerkorps fennmaradó részei, köztük a törzs és a hadseregtől,
alárendelt egységek. Utána Flak-[légvédelmi tüzér-]-egységek, további
csapatok és anyagi utánpótlás. Harmadik hegyiezred 12. hadseregtől
kikülönítve, páncélos egységek részei, motorkerékpáros páncéltörő
tüzéregységek alárendelése a hadsereg főparancsnoksága feladata, és
mind a 11. Fliegerkorps parancsnoksága alá kerül. Tengernagy, Délkelet
[a Német haditengerészet illetékes parancsnoka] olasz torpedónaszáddal
[vagy naszádokkal?], aknakereső flottillákkal és lehetőleg U-Boot-okkal
biztosít fedezetet. Tengeri szállítás német és olasz hajókkal.
Hadműveletet a zéró nap előtt RAF-katonai táborok és légvédelmi
állások elleni heves légitámadás előzi meg.
[Megjegyzés: Ez a harmadik hegyiezred a 141. hegyivadászezred volt a 6
hegyihadosztályból amelyet az 5. hegyihadosztály 85. és 100.
hegyivadászezredének megerősítésére adtak át. A 95. hegyitüzérezred és
a többi hadosztályközvetlen alakulat nem jöhetett szóba erősítésként,
mert egyrészt már a hadosztály hadrendjéhez tartoztak másrészt a
németeknek gyalogsági erősítésre volt szükségük. A „Délkelet” vezénylő
tengernagya Schuster tengernagy volt.]
OL 2168 41.5.7. 10.05 óra
A 2167-esünkben említett Flak-egységeknek, további csapatoknak és
anyagi utánpótlásnak tengeri úton kell Krétára jutnia. Ugyanakkor a
három hegyiezredet valószínűbbnek gondoljuk, mint a harmadik
hegyiezredet.
[Megjegyzés: A fő félreértés akkor alakult ki, amikor az elemzők együtt
olvasták ezt a két mondatot, és két hibát követtek el. Arra az
elhamarkodott következtetésre jutottak, hogy három hegyivadászezred
jön a Xl. repülőhadtest erőin (a 7. ejtőernyős- és a 22. légi szállítású
gyaloghadosztályon) felül. A 22. hadosztály részvételét az április 26-i OL
167 írta le, amely részletesen ismertette a hadosztály Bukarestből
Athénba szállítását, de úgy látszik, nem hallgattak le olyan táviratot,
amelyben a német 12. hadsereg parancsnoksága törli ennek a
seregtestnek a mozgását, és az 5. hegyihadosztályt állítja be helyette. Úgy
tűnik, a Katonai Hírszerzési Igazgatóság összeolvasta, a Légi Hírszerzési
Igazgatóság (lásd lejjebb az OL 2170-est) viszont nem olvasta össze a két
mondatot, és azt feltételezte, hogy ezt a három hegyivadászezredet
szintén tengeri úton fogják szállítani, a Flak-egységekkel együtt. Az OL
2/302-esben majdnem az összes, a 12. hadseregtől átalárendelt alakulatot
erőnek erejével a tengeri konvojba tudták be.]
OL 2169 41.5.7. 17.35 óra
Meloszt terve szerint május 7-én foglalják el a németek, tekintettel a
repülőtér előkészítésére,
[380]
OL 2170 41.5.7. 18.30 óra
További [kiegészítés] 2167-eshez e sorozatban a Kréta ellen tervezett
német támadásról. A következő a támadás becsült nagyságrendje és
javasolt menetrendje. Javasolt menetrend. Első nap vagy első mínusz egy
nap – légierő és hadsereg objektumainak heves bombázása. Első nap –
ejtőernyősök leszállása, és valamelyes harcászati repülőgép érkezése.
Első vagy második napon légi szállítású alakulatok érkezese olyan
felszereléssel, amely magában foglal lövegeket, motorkerékpárokat és
valószínűleg könnyű páncélozott harcjárműveket. Második nap – tengeri
szállítású erők és anyagi utánpótlás érkezése légi szállítású csapatrészek
után.
Ejtőernyős és légi szállítású támadás becsült nagyságrendje. Jelenleg
rendelkezésre álló csapatszállító repülőgépek száma nagyjából 450 körül.
Ez igény esetén 600-ra növelhető. A repülőtéri kiszolgáló létesítmények
függvényében az első napon az ejtőernyős-támadásban részt vevő
katonák legnagyobb száma 12.000 fő lehet, két fordulóval. A második
napon repülőgéppel a helyszínre szállított katonaság és utánpótlás
nagyságrendje 4.000 fő, és 400 tonnányi felszerelés vagy annak
megfelelő más lehet, 600 Ju 52-essel szállítva. Ha az első napon sor kerül
leszállásos csapatszállításra, az nagyjából 50%-kal csökkenti az
ejtőernyős-erőfeszítés nagyságát. Az előkészítő bombatámadást
valószínűleg a Bulgáriában, Szalonikiben, Athénban és lehetséges, hogy
Rodoszon állomásozó nagy hatótávolságú bombázók és kétmotoros
vadászgépek hajtják végre. A napi maximális erőfeszítést 105 nagy
hatótávolságú bombázó bevetésére és 100 kétmotoros vadászgép
bevetésére becsülik. Megszálló légierőként rendelkezésre álló
repülőgépek – 60 Me 109-es és 90 Ju 87-es. Felszállás peloponnészoszi
tábori repülőterekről. Tábori repterek helye nem ismert, de úgy tudni, a
németek még keresik az alkalmas helyeket. Athén térsége az a
hadműveleti terület, ahonnan a hadművelet valószínűleg indul. Összes
fenti erőfeszítési nagyságrend a maximális elérhetőnek tartott. Nem
vettük figyelembe saját akcióink hatását vagy az alkalmas létesítmények
lehetséges hiányát Athén térségében a rendelkezésre álló legnagyobb
számú repülőgépnek. Eddigiek hírszerzési igazgatótól.
OL 2/284 41.5.13. 19.00 óra
Kétmotoros repülőgépek valószínűleg támadni fogják a repülőtereket
Krétán május 14-én.
OL 2/302 41.5.13. 17.45 óra
Következőkben összefoglaljuk a Kréta elleni szándékokat a kiadott
hadműveleti parancsok alapján.
1. bekezd. Kréta szigetét a 11. repülőhadtest és a 7.
repülőhadosztály fogja elfoglalni, és a hadműveletei a 11. repülőhadtest
parancsnoksága alatt hajtják végre.

[381]
 2. bekezd. Minden előkészület, beleértve a szállító repülőgépek,
vadászgépek és zuhanóbombázók összevonását, valamint a légi és tengeri
úton szállítandó csapatokét, május 17-re fogják befejezni.
3. bekezd. Tengeri úton szállított csapatokat a délkeleti
tengernaggyal együttműködésben fogják szállítani, aki olasz könnyű
haditengerészeti erőkkel fogja biztosítani a német és olasz szállítóhajók
(kb. tizenkét hajó) oltalmazását. Ezek az alakulatok azonnal a 11.
repülőhadtest alárendeltségébe lépnek, amint kihajóznak Krétán.
4. bekezd. Bombázó- és nehéz vadászrepülőgépek feladata a földön
elbánni a szövetséges légierővel, továbbá a légvédelemmel és a katonai
táborokkal a hadművelet előtt.
5. bekezd. Az első naptól a következő műveleteket fogják
végrehajtani. A 7. repülőhadosztály ejtőernyős-leszállást hajt végre, és
elfoglalja Malemét, Candiát és Retimót. Másodszor. Légi úton
zuhanóbombázók és vadászgépek (nagyjából 100 mindkét típusból)
települ Malemébe és Candiába. Harmadszor. 11. repülőhadtest légi
szállítással érkezik, beleértve a hadtesttörzset és a hadsereg
parancsnoksága alá rendelt alakulatait, valószínűleg beleértve a 22.
hadosztályt. Negyedszer. Légvédelmi ütegekből, további katonaságból és
anyagi utánpótlásból álló tengeri szállítású kontingens érkezése.
6 bekezd. Ezenkívül a 12. hadsereg átalárendel három
hegyiezredet, amint arra utasították. További csapattesteket, köztük
motorkerékpárosokat, páncélos egységeket, páncéltörő egységeket és
légvédelmi egységeket is átalárendelnek.
7. bekezd. A most várt felderítési információk függvényében,
valamint a légi felderítés eredményétől függően, a Kasztélinél
[Pediadosz] Candiától délkeletre és a Canea nyugati és délnyugati
térségében található repülőtérrel külön foglalkoznak, mely esetben
különutasítás foglaltatik a részletes hadműveleti parancsba.
8. bekezd. A szállító repülőgépeket, amelyekből kellő számút –
nagyjából 600-at – utalnak ki ehhez a hadművelethez, az Athén
térségében található repülőtereken vonják össze. Az első forduló
valószínűleg kizárólag ejtőernyősöket fog szállítani. A további
fordulókkal fogják célba juttatni a légi szállítású kontingenst, a
felszerelést és az anyagi utánpótlást, és valószínűleg lesznek bennük
vitorlázógépet vontató repülőgépek.
9. bekezd. A hadművelet vadászrepülő-fedezetének biztosítására
tekintettel meg fogják vizsgálni egy vadászrepülő-támaszpont
Szkarpantóra telepítésének lehetőségét.
10. bekezd. A főszállásmesteri hivatal időben gondoskodik Athén
térségében az egész hadműveletre elégséges üzemanyag-utánpótlásról, és
május 17. előtt megérkezik Pireuszba egy olasz tartályhajó. Ez a tanker
valószínűleg rendelkezésre fog állni az üzemanyagkészletek Krétára

[382]
szállításához is. Az inváziós csoportosítás anyagi uránpótlásának és
felszerelésének összevonása kor figyelembe veendő, hogy az 30.000-
35.000 főből fog állni, akik közül nagyjából 12.000 lesz az ejtőernyővel
leszálló rész, és 10.000 főt fognak tengeren szállítani. Az egyes nap előtt
támadásaival az inváziót előkészítő nagy hatótávolságú bombázó- és
nehézvadász-csoportosítás gépparkja megközelítőleg 150 nagy
hatótávolságú bombázóból és 100 nehézvadászból fog állni.
11. bekezd. Már kiadták a parancsot a Szúdai-öböl aknásításának
mellőzésére, és a krétai repülőterek rombolásának kerülésére, nehogy
akadályozzák a tervbe vett műveleteket.
12. bekezd. A Kréta légi fényképeiből összeállított 1:10.000
léptékű térképeket osztanak ki minden, ebben a hadműveletben résztvevő
egységnek.
[Megjegyzés: Az OL 302-eshez fűzött egyjegyű prefixumot a levéltári
(Public Record Office) Példányon igyekeztek olvashatatlanná tenni, de
majdnem bizonyosan egy 2-es számjegy az. A félreértelmezések
fokozatos felgyűlése ezzel a távirattal érte el csúcspontját amelyben
pontatlanul becsült számokat bizonyítottként kezeltek.]
OL 5/313 41.5.14. 04.20 óra
Ha felderítés május 14-én nem lel hajózási célpontokra, a Junkers 88-as
zuhanóbombázók, Gruppe 1 LG 1, a Szúdai-öblöt fogják támadni.
[Megjegyzés: A Junkers 88-as nem zuhanóbombázó volt. A távirat
szerzője valószínűleg Junkers 87-est, azaz „a Stukát” értette azon, amit
írt.]
OL 6/314 41.5.14. 10.15 óra
A jövőben a Colorado szó használtatik a Kréta szó helyett e sorozat
minden üzenetében.
OL 8/337 41.5.16. 05.00 óra
Május 16-án nehézvadászokkal több támadás a Heraklion repülőterén
állomásozó brit gépek ellen, szintén szándékoznak Szkarpantóra
telepíteni – repülőtér valószínűleg a sziget déli csúcsán – nagyjából 20
Junkers 87-es repülőgépet, lezárni a Kászoszi-csatornát,
OL 9/339 41.5.16. 08.05 óra
További bizonyíték utal arra, hogy Colorado [Kréta] elleni hadművelet
első napja május 17., de 48 órás halasztás valószínűnek látszik.
OL 10/341 41.5.16. 14.10 óra
További információból megerősítve Colorado elleni hadművelet első
napjának elhalasztása. Május 19. látszik legkorábbi dátumnak.
OL 12/370 41. 5.19. 01.55 óra

[383]
Május 19-én greenwichi idő szerint 08.00 órakor fogják tartani a légierő
egységeit vezető tisztek értekezletét Eleuszisz repülőterén. Megbeszélés
tárgya Colorado elleni hadműveletek, különösen Maleme, Canea, Retimo
és Iraklion. E konferencia dacára minden egység terv szerint támad.
Molaoli egymotoros vadászgépek – egyszerre nagyjából rajnyi erővel –
ismételten fogják támadni repülőgépeket Maleme repülőterén 19-én.
Szkarpantói zuhanóbombázók várhatóan szintén tevékenykednek,
valószínűleg hajók ellen. A mai nap, hétfő, látszik a nap mínusz
egyesnek.

[384]
 D függelék: Görög politikai szerveztek
Kommunista dominanciájú szervezetek
KKE Görögország Kommunista Pártja
EAM Nemzeti Felszabadítási Front. Baloldali és középbal erők
politikai szövetsége amelyet előbb ügyesen, majd
otrombán manipuláltak – a kommunisták. Sok igazi
demokratát sikerült megnyernie amíg nem vált
egyértelművé, hogy a kommunista pártot kizárólag az
érdekli hogyan szerezheti meg egyedül magának a
hatalmat.
ELASZ Nemzeti Népfelszabadító Hadsereg, az EAM katonai
szárnya, Görögország szárazföldi részén több mint 50.000
regionális alapon hadosztályokba szervezett fegyveressel
rendelkezett. Krétán harcosainak száma, a tartalékosokat
is beleértve, sohasem haladta meg az 5000 főt. A
felfegyverzett caique-okkal tevékenykedő
haditengerészeti részleg neve ELAN volt.
Nem kommunista, és kommunistaellenes szervezetek
EDESZ Nemzeti Republikánus Görög Liga. Eredetileg balközép
szervezet, amely jobbra tolódott, főként az irgalmatlan
kommunista nyomás miatt. Különösen a városi politikai
részleg szennyezte be magát kollaborációval. A katonai
szárnyat Napóleon Zervasz tábornok vezette. A
Zervasznak nyújtott brit támogatás és az EAN-ELASZ-ra
gyakorolt – Monty Woodhouse által szervezett –
ellennyomás mentette meg az EDESZ-t a kommunisták
általános támadásától. (Az események csak a „szárazföldi”
Görögországban zajlottak így.)
EKKA Nemzeti és Társadalmi Felszabadítás. Az EKKA, egy
másik centrista politikai alakulat, Dimitriosz Pszarrosz
ezredes vezetésével működött. Az EDESZ-nél kisebb
lévén sebezhető szervezet volt, és az ELASZ áruló
módon, egy tömegmészárlással, szétverte. (Csak a
szárazföldön.)
X Az X szervezet a Georgiosz Grivasz ezredes által vezetett
szélsőjobboldali nacionalista csoportokból. Fanatikusan
kommunistaellenes és sok esetben a németek által
felfegyverzett tagjai adtak alapot a kommunistáknak a
„monarchofasiszta” epitheton ornans használatához. (Csak
a szárazföldön.)

[385]
EOK Kréta Nemzeti Szervezete. Az EOK a nem kommunista
politikai rokonszenveit tekintve főként venizeloszista – a
krétaiak informális szövetsége volt, amely a centrumtól
balra állóktól a köztársaságiak jobboldali szárnyáig
mindenkit magában foglalt. (Csak Krétán.)

[386]
 Jegyzetek
Első rész Kréta eleste
1. Katonai missziók
20. o. „Minden vasárnap…”, Hunt: A Don at War, 20. o.
23. o. „Holnap indultok…” Wisdom: Wings over Olympus, 58. o.
23. o. „közelről szolgáltasson információt...”, Churchill: Their Finest
Hour, 424. o.
24. o. „intelligens, de nem túl bölcs”, Caccia, beszélgetés, 1990.03.14.
25. o. „Byron reinkarnációja”, Woodhouse: Something Ventured, 9. o.
25. o. „elképesztő repertoárját...”, Mott-Radclyffe: Foreign Body in the
Eye, 50. o.
25. o. „Annyi bizonyos, hogy a görögök hősies bátorságot...”,
Hollingworth: Front Line, 97. o.
25. o. „Az épület legfőbb látványosságáról...”, Blunt, idézi Mott-
Radclyffe, 46. o.
26. o. „második Scapává”, a miniszterelnök Ismay tábornoknak. nov. 3.,
idézi Davin: Crete, 6. o.
26. o. „Krétáról mi fogunk gondoskodni”, Caccia, beszélgetés,
1990.03.21.
27. o. „Ruházattal és lábbelivel...”, De Guingand: Operation Victory,
59. o.
2. Diplomáciai küldetések
28. o. „az idegek háborúját...”, Wavell a CIGS-nek, idézi Connell:
Wavell, 310. o.
29. o. „távol tartani mind minket...”, Wavell a CIGS-nek, idézi Connell:
Wavell, 312. o.
29. o. „Őfelsége kormánya...”, a vezérkari főnökök a hadszíntéri
főparancsnokoknak, idézi Connell, 310. o.
29. o. „a bolgár arcvonalon álló görög seregtesteket szükséges...”,
Papagos: The Battle of Greece, 312. o.
29. o. „minden tagja megkönnyebbülten...”, Jacob, beszélgetés,
1990.04.10.
29. o. „Winston úgy érezte”, uo.
29. o. „bizonyos tekintetben au fait...”, uo.
32. o. „bármi áron”, Mack Smith: Mussolini, 309. o.

[387]
32. o. „Ne érezzék magukat lekötelezettnek...”, Churchill: The Grand
Alliance, 63. o.
32. o. „minden diplomáciai és katonai ügyben...”, Churchill: The Grand
Alliance, 60. o.
33. o. „»félelmetes« erőforrásokat...”, De Guingand: Operation Victory,
55. o.
33. o. „páváskodott”, De Guingand: Generals at War, 29. o.
33. o. „ez az általában meglehetősen szófukar...”, Caccia, beszélgetés,
1990.03.14.
33. o. „A háború a szabadon...”, De Guingand: Operation Victory, 55. o.
34. o. „a keleti bazár kicsinyes alkudozásához”, Coats: Of Generals and
Gardens. 88. o.
34. o. „A mi képviselőink...”, Blunt, idézi Mott-Radclyffe, 66. o.
35. o. „külügyminisztériumi optimizmustól túlcsorduló”, De Guingand:
Generals at War, 33. o.
36. o. „két elcsigázott katonát…”, Connell, 354. o.
36. o. „A LEGTITKOSABB…”, Wavell, idézi Connell, 355. o.
3. Titkos küldetések
38. o. „a középiskola elavult ragaszkodása...” Leigh Fermor: A Time of
Gifts, 1. o.
38. o. „Micsoda tömegű anyag...”, Hart-Davis: Peter Fleming, 215. o.
38. o. „Olyan volt az egész…”, Wilkinson: beszélgetés. 1990.03.20.
39. o. „Compton Mackenzie…”, Household: Against the Wind, 101. o.
39. o. „csak egyetlen szemmel…”, Fleming, idézi Hart-Davis, 224. o.
39. o. „akinek halvány gőze sem...”, Norman, beszélgetés. 1990.03.20.
40. o. „Pál herceg elszántságát erősítendő...”, ibid.52
40. o. „Thompson géppisztolyokkal...”, ibid.
40. o. „a világ leginkább álalkonzuljának...”, Pendlebury, idézi Powell:
The Villa Ariadne, 113. o.
41. o. „Legszebb dorgálásomat...”, Hammond és Dunbabin: John
Pendlebury in Crete, X. o.
41. o. „Öt városban és faluban...”, ibid.
41. o. „Túlteng az angolbarátság...”, Powell, 98. o.
41. o. „jobban ismeri a szigetet...”, Powell, 113. o.

52
ibid. – ibidem (lat.) ugyanott, uo. (Ki tudja vajon miért hagyta így a fordító? – a dig.)

[388]
42. o. „Jól szabott öltönybe bújt...”, Korero, 1944. március 27. 5. o.
42. o. „Hogy az ördögbe...”, idézte Smith-Hughes, beszélgetés,
1990.08.21.
4. A kettős invázió
44. o. „Az idő felében a hajócsavar...”, Fletcher, beszélgetés,
1990.05.20.
44. o. „az üggyel járó megnövekedett”, a birodalmi vezérkar főnöke a
hadügyminiszternek. 1941.03.07., idézi Connell, 352. o.
45. o. „A virágzó barackfaágakkal...”, Bright: History of the
Northumberland Hussars Yeomanry, 39. o.
45. o. „Úton voltak egyezkedni...”, Hobson: Army Quarterly and
Defence Journal, 1990. április
46. o. „bosszúért lihegő”, Schmidt: Hitler’s Interpreter, 223. o.
46. o. „A csütörtöki belgrádi események...”, Churchill, 1941.03.30.,
Ausztrália megbízott miniszterelnökének. Churchill: The Grand
Alliance, 143. o.
47. o. „a Rupel-hágónál a lehető”, Ultra-rádiótávirat OL 51 PRO DEFE
3/891.
47. o. „a kedvezőtlen szituáció”, Papagos. 363. o.
48. o. „Arccal merre?”, Bright, 41. o.
49. o. „a pusztítás látványos és élvezetes válfajának”, Hart-Davis 243. o.
49. o. „Meg kell mondanom...”, Hobson: „The Episode in Greece”.
49. o. „Kénytelen vagyok...”, Hobson levele a szerzőhöz, 1990.10.19.
49. o. „pontosan úgy festett...”, De Winton, beszélgetés, 1990.09.28.
50. o. „Édes öregem...”, Peter Norton levele, 1991.06.25.
50. o. „egy húsz láb [6 m] hosszú lyukra...”, De Winton, beszélgetés,
1990.09.28.
51. o. „Te kimarad ez!”, ibid.
51. o. „egy kétszáz láb [60 m] távolságban...”, Norman beszélgetés,
1990.03.20.
51. o. „Híres görögországi csatakiáltásuk...”, Hunt, beszélgetés,
1990.04.11.
51. o. „Na, ha a boche...”, Hobson: „Episode in Greece”.
52. o. „azon fétisszerűen tisztelt...”, Wilson, 95. o.
53. o. „A Führer születésnapján...”, List: Von Serbien bis Kreta, 96. o.
53. o. „bizonyos, a korábbi kormány által”, Wilson, 95. o.

[389]
54. o. „a mező közepén állva...”, Wisdom, 199. o.
54. o. „nem valami szívderítő”, Hollingworth, 115. o.
54. o. „miután sarkukban az ördöggel...”, Bright, 64. o.
54. o. „Térjetek vissza szerencsével!”, Stephanides: Climax in Crete,
17. o.
5. Át az Égei-tengeren
55. o. „teherautókat raktak meg sietve...”, Stephanides, 16. o.
59. o. „Minek néz maga engem...”, Hobson: „Episode in Greece”
60. o. „Azt fogom tenni...”, Leigh Fermor, beszélgetés, 1990.02.13.
61. o. „kezdett irányíthatatlanná válni”, Lee: The Royal Home of
Greece, 90. o.
61. o. „két, egyenként három gépből...”, Stephanides, 22. o.
62. o. „Napsütéses nap...”, Hadjipateras és Fafalios: Crete 1941, 31-32.
o.
65. o. „megfizettük becsületbeli...”, Churchill, idézi Coats, 102. o.
65. o. „Kevesen ismerik fel...”, Blunt naplója, idézi Mott-Radclyffe, 86.
o.
66. o. „Büszke vagyok...”, Household, 132. o.
Második rész A krétai csata
6. „A második Scapa”
69. o. „nem lep meg”, Cox: A Tale of Two Battles, 16-17. o.
70. o. „De hát ezt nem engedhetjük meg!...”, Smith-Hughes,
beszélgetés, 1990.08.20.
71. o. „Jó napot, Nicki...”, Wisdom, 197. o.
71. o. „Kitartani! Rule Britannia!”, Edward Hodgkin levele.
72. o. „a mindenkori görög király...”, Mott-Radclyffe, beszélgetés,
1990.04.05.
74. o. „Hé! Mit csinált a ló többi részével?...”, Cox, 31. o.
74. o. „Szerintem őket a börtönből...”, Pumphrey, beszélgetés,
1990.02.19.
75. o. „életem egyik legnyugtalanítóbb...”, Caccia, beszélgetés,
1990.03.21.
76. o. „Akkor már hat hónapja...”, ibid.
77. o. „néhány szélsőségesen bolsi...”, Wilkinson, beszélgetés,
1990.02.20.

[390]
77. o. „nagyon értett a...”, Hammond, beszélgetés, 1990.03.01.
77. o. „a döbbenettől elállt...”, Cox, beszélgetés, 1990.04.25.
78. o. „na, csórikám...”, Korero, 1944. március 27., 5. o.
78. o. „Nem jó RAF...”, Cox, 63. o.
78. o. „Mindent meg kell tennünk... „, Churchill: Their Finest Hour,
476. o.
79. o. „A görög vezérkar”, a Haderőnemközi Bizottság jelentése a krétai
hadműveletekről, PRO WO 106/3126.
70. o. „el velencei erőd mellett...”, C. J. Hamson: Liber in Vinculis, 26.
o.
80. o. „Heraklioni házában...”, A német parancsnokság memoranduma a
krétai polgári lakosság magatartásáról a német fegyveres erőkkel
szemben és az erre adott válaszreakcióról, 5. bekezdés, Canea,
1942. december 18.
80. o. „szeretlek, és adieu”, idézi Powell, 113. o.
7. A német lándzsa hegye
81. o. „Németország rendelkezésére tud bocsátani”, Németország,
Auswärtiges Amt, Documents on German Foreign Policy, Series
D., Vol. XI.., No. 242. Lásd még Ciano: Diplomatic Papers, 400.
o.
81. o. „A »nyers humoráról«„, Farrar-Hockley: Student, 115. o.
83. o. „Messze nem valamiféle...”, Creveld: Hitler’s Strategy 1940-
1941, 168. o.
83. o. „Fel kell készülnünk...”, DGFP, D., Vol. XII., No. 403. Lásd még
az 1941. május 17-i 29. számú Führer-direktívát, DGFP, D., Vol.
XII., No. 536.
83. o. „A mi seregtestünk fiatal”, Heydte: Daedalus Returned, 21. o.
83. o. „idealizmustól, ambíciótól”, Heydte, 25. o.
84. o. „egy kis spiritusz...”, Pöppel: Heaven and Hell, 9. o.
84. o. „valahogy úgy lett...”, Leigh Fermor, 197. o.
84. o. „nevét rosszul írták”, Heydte levele a szerzőnek, 1990.10.30.
85. o. „valóságos hadistennek”, Pöppel, 10. o.
85. o. „inkább nyaraláson...”, Heydte, 35. o.
86. o. „Halkan, de jól érthetően...”, Heydte, 37. o.
87. o. „a sziget kihaltnak látszott”, Student: Kommando, idézi Stewart:
The Struggle for Crete, 89. o.

[391]
87. o. „A krétaiakat intelligensnek...”, „Görögország katonai és
földrajzi leírása”, 1941. március 31., 84. o., idézi Memorandum,
1942. december 18.
88. o. „A roskadásig megrakott...”, Heydte, 39-40. o.
89. o. „Már-már eszünket vette”, Emrich, kiadatlan napló.
8. „Legszigorúbban titkos források”
90. o. „tábornoki rangot ért el”, idézi Singleton-Gates: General Lord
Freyberg VC, 25. o.
90. o. „bizonyos fokú hírhedtséggel”, idézi Singleton-Gates, 26. o.
90. o. „Az emberen minden golyó...”, Churchill: The Grand Alliance,
242. o.
91. o. „Nem tudta elviselni...”, Stevens: Freyberg VC, 41. o.
91. o. „a Nagy Szent Bernátként”, Coats, 74. o.
91. o. „Winstonnak rosszul ment...”, Jacob, beszélgetés, 1990.04.10.
92. o. „Információinkból egyértelműnek látszik...”, Churchill: The
Grand Alliance, 241. o.
92. o. „Winston mindig azt várja el...”, Channon: The diaries of Chips
Channon, 362. o.
92. o. „Azt akarom, hogy”, Wilson, 102. o.
92. o. „Megmondtam neki”, idézi Davin, 40. o.
93. o. „Úgy tűnt, törzseinket”, Wilkinson jelentése Gubbinsnak 1941.
május. 29.
94. o. „mint sólymok hordája...”, J. W. Clayton, 23. könnyű légvédelmi
üteg, „A” lövegszakasz, levele a szerzőnek, 1990.08.15.
94. o. „Rendelkezésemre álló erők...”, idézi Churchill: The Grand
Alliance, 243. o.
95. o. „információink arra mutatnak...”, Wavell, PRO PREM 3/109.
95. o. „A rendelkezésünkre álló”, Churchill: The Grand Alliance, 245.
o.
95. o. „gyorsan változó kedélyű”, Coats, 102. o.
95. o. „Nem tudom megérteni”, idézi Churchill: The Grand Alliance,
246. o.
95. o. „Kérjük, tudakolja meg Freyberg...”, OL 2166, PRO DEFE 3/894.
96. o. „Információnk olyan teljes...”, a vezérkari főnökök a hadszíntéri
főparancsnokoknak, No. 98, PRO PREM 3/109.

[392]
96. o. „a csekély elméjű medve”, Dorman-Smith, idézi Greacem: Chink,
177. o.
96. o. „Ha légideszant-támadás alakjában...”, Freyberg, idézi Stewart,
108. o.
96. o. „A németek legfeljebb...”, JIC jelentése, 1941.04.27., PRO PREM
3/109.
98. o. „Freyberg nem rettent meg”, Churchill: The Grand Alliance, 246.
o.
98. o. „Mi a magunk részéről”, Freyberg, idézi Stewart, 108. o.
98. o. „Egy dolog kiviláglik”, Gefechtbericht Xl Fl.Korps – Einsatz
Kreta, a freiburgi levéltárban, idézi Mabire: La Créte, 32. o.
100. o. „harckocsikat hozva végrehajtott partraszállással...”, Freyberg
kommentárja Churchill fogalmazványához, Davin-iratok. Idézi
Stewart, 128. o.
100. o. „kissé valószínűtlen eshetőségnek”, De Courcy: History of the
Welch Regiment.
101. o. „stratégiai ügyek...”, Freyberg kommentárja az új-zélandi
hivatalos történeti monográfia kéziratához. Davin-iratok Idézi
Stewart, 128. o.
102. o. „maláriától gyötört kis fickók...”, Kippenberger: Infantry
Brigadier, 49. o.
103. o. „jóvágású arca...”, idézi Powell, 111. o.
103. o. „Szatanasz – írta Monty Woodhouse...”, Woodhouse: Something
Ventured, 18. o.
103. o. „Megkeresztellek...”, Smith-Hughes, beszélgetés, 1990.08.26.
104. o. „lihegtek vért, mészárlást...”, Hammond, beszélgetés, 1990.03.01.
105. o. „ne rohamozzatok...”, idézi Davin, 100. o.
105. o. „nem tulajdonított kiemelt...”, Stewart, 135. o.
106. o. „Befejeztük Kréta védelmének...”, Freyburg, idézi Churchill: The
Grand Alliance, 250. o.
107. o. „azt a férfit...”, Cox, 33. o.
107. o. „Nem tudom, mi...”, Cox, 67. o.
9. Pompás alkalom az ölésre
108. o. „Ez nem elég nyomós”, Farrar-Hockley, 91. o.
108. o. „A z ellenség szigeten”, Genz főhadnagy: Die Zweite Weltkrieg,
Vol. 29, idézi Hadjipateras és Fafalios, 46. o.

[393]
111. o. „Szokásos földközi-tengeri...”, 22. zászlóalj hadinaplója, PRO
WO 179/735.
111. o. „dühös búgás”, ibid.
112. o. „baljós, kesernyésen csípős”, idézi Henderson: 22 Battalion, 41.
o.
112. o. „Nem valami fényűző...”, Hadjipateras és Fafalios, 13. o.
112. o. „Magatartása azt sugallta...”, Woodhouse: Something Ventured,
13. o.
111. o. „az égboltot megrázta...”, Astley, 76. o.
114. o. „Micsoda rendkívüli látvány!”, idézi Hunt, 39. o.
115. o. „tengeri célpontok ellen”, Davin, 100. o.
117. o. „Nem mondtam meg neki...”, Kippenberger, 50. o.
117. o. „ahol a létfontosságú...”, Kippenberger 52. o.
117. o. „a mi apró ágyúink...”, Kippenberger, 50. o.
117. o. „Zajtalanságukkal kimondhatatlanul”, Kippenberger, 52. o.
118. o. „Rikoltozott és visított...”, Fletcher haza írott levele.
118. o. „19. zászlóalj jelentette...”, Kippenberger, 55. o.
119. o. „az egész völgyet...”, Kippenberger, 56. o.
119. o. „A fattyak leszállnak!”, Farran, Winged Dagger, 87. o.
120. o. „Nem hiszem, hogy...”, Farran. 90. o.
120. o. „a németek érzéketlenségén...”, Farran, 91. o.
121. o. „fejszével és ásóval...”, Davin, 145. o.
121. o. „amelyet Malemes [sic]...”, Memorandum, Canea, 1942.
121. o. „pokoli jó lövők...”, Hollenden, beszélgetés, 1990.06.13.
122. o. „der Furor Teutonicus”, List, 141. o.
10. Maleme és a Börtön-völgy
126. o. „a reménytelenül rossz...”, Davin, 99. o.
127. o. „Ha muszáj, akkor muszáj”, Davin, 110. o.
128. o. „Civilek, köztük nők…”, Memorandum, Canea, 1942.
129. o. „ha növelni akartuk…”, Bens, beszélgetés, 1990.05.20.
11. Közelharc Rethymnónál és Heraklionnál
132. o. „Az ejtőernyősök sohasem”, Pöppel, 34. o.
136. o. „súlyos megrázkódtatást átélt...”, és „Kudarcot mi nem...”,
Sandover. beszélgetés, 1990.10.12.
[394]
139. o. „a híradó katona...”, Fergusson: The Black Watch and the King’s
Enemies, 79. o.
140. o. „a harckocsiparancsnokaim...”, Bolitho: The Galloping Third,
264. o.
141. o. „Mungo Stirling, az adjutáns…” , Fergusson, 81. o.
141. o. „Majdnem átmentem...”, Fergusson, 81-82. o.
141. o. „a várostól délre és nyugatra...”, Memorandum, Canea, 1942.
143. o. „Tudta, hogy számára...”, C. J. Hamson, 105. o.
144. o. „Pendleburynek is megpróbáltunk...”, PRO PREM 3/109.
12. Az első éjszaka és a második nap
145. o. „A mai nehéz...”, idézi Churchill: The Grand Alliance, 254. o.
147. o. „kifejezetten kielégítő”, új-zélandi hadosztály hadinaplója, idézi
Davin 134. o.
150. o. „A csata egyik megdöbbentő...”, Stewart, idézi Singleton-Gates,
162. o.
150. o. „a falon, a félsötétben...”, Heydte, 110-112. o.
153. o. „Volt egy pillanat...”, Anderson százados, idézi, Davin, 188-189.
o.
153. o. „Amikor odaértünk hozzá…”, Dyer, idézi Davin. 90. o.
154. o. „Hetven másodperc alatt…”, Cox, 80-81. o.
155. o. „továbbra is az maradt...”, Davin, 194. o.
13. „A tengerről jövő invázió”
156. o. „A kőfejtőben...”, Cox, 81. o.
157. o. „Megbízható információ...”, új-zélandi hadosztály hadinaplója.
idézi Stewart, 287. o.
158. o. „Nem hagyhattam védtelenül...”, Freyberg, idézi Stewart, 309. o.
158. o. „mindössze egy 1:500.000 léptékű...”, Harmeling, 24. o., idézi
Stewart, 88. o.
160. o. „végigfésülni a torpedók”, Stitt: Under Cunningham’s Command,
146. o.
160. o. „Lövegek! Tüzet megnyitni!”, Barratt, beszélgetés, 1990.08.13.
Lásd még Alfred M. de Zayas: The Wehrmacht War Crimes
Bureau, 254-256. o.
161. o. „Hirtelen – írta Geoffrey Cox...”, Cox, 82. o.
161. o. „megjegyez valamit Freybergnek...”, ibid.

[395]
161. o. „A magam részéről...”, Cox, 83. o.
161. o. „kínok között nézték…”, Lindsay: History of the Sherwood
Rangers, 22. o.
14. Katasztrófa a szárazföldön és a tengeren
163. o. „tisztességesen kiképzett zászlóalj...”, Long: Australian War
History – Greece, Crete, and Syria, 235. o.
164. o. „vörös, nyílt arcú...”, Farran, 94. o.
164. o. „senki sem hangoztatta...”, Gentry, idézi Davin, 197. o.
164. o. „ha semmi más...”, Farran. 94. o.
165. o. „Ehhez fogható géppuskatüzet”, Upham, idézi Davin, 216. o.
165. o. „Ellensége gépek folyamatos”, új-zélandi hadosztály hadinaplója,
idézi Davin, 229. o.
166. o. „ellenséges repülőgépek magára...”, Rawlings, Cunningham
parancsa, 31. bekezdés.
167. o. „mint Jézus Krisztus...”, Coats, 107. o.
169. o. „Maguk ott!”, Caccia, beszélgetés, 1990.03.14.
170. o. „Palo és én”, Frederika királyné május 30-i levele: A Measure of
Understanding, 43. o.
170. o. „Várjatok már egy...”, Heydte, 119. o.
170. o. „teljesen betaszította volna...”, Kidson: Petrol Company, 124. o.
170. o. „Na, erről ennyit…”, Farran, 94. o.
171. o. „akinek az idegei…”, Heydte, 120. o.
172. o. „a leginfernálisabb lármát”, Kippenberger, 59. o.
172. o. „előrontott Forrester százados”, idézi Davin, 234. o.
172. o. „jön ott, mint...”, Bassett, idézi Davin, 160. o.
172. o. „A nyílt terepen...”, Kippenberger, 59. o.
172. o. „az egyik legklasszabb...”, idézi Davin, 235. o.
172. o. „bizonyosan hadbíróság elé...”, Emrich, kiadatlan napló. 235. o.
15. Patthelyzet Rethymno és Heraklion térségében53
16. Csata Galatászért
180. o. „Mind ugyanazt érezték...”, Thomas: Dare to be Free, 14. o.
182. o. „a jövetelük láttán...”, Kippenberger, 60. o.

53
Ennek a fejezetnek a jegyzetei alkalmasint kimaradhattak… hiszen a többi oly
részletesen dokumentált. (a dig.)

[396]
182. o. „baljósan csöndesnek”, Kippenberger, 61. o.
182. o. „már-már fullasztónak”, Heydte, 19. o.
183. o. „Stephanides látott falusiakat...”, Stephanides, 100. o.
184. o. „annak a burgundi...”, Heydte, 143. o.
184. o. „harsogó zajjá erősödött”, Kippenberger, 63. o.
184. o. „Egy aljnövényzettel majdnem...”, Kippenberger, 64. o.
184. o. „Vissza, vissza!” Thomas, 19. o.
185. o. „fáradtak, de harcképesek...”, Kippenberger, 66. o. 185.
„Mindenki feszültnek...”, Thomas, 21. o.
185. o. „Kip ott volt...”, beszélgetés, Forrester. 1990.10.04.
186. o. „A maorik – jegyezte...”, ibid.
186. o. „A hatás leírhatatlan…”, Thomas, 22. o.
186. o. „több tucat sorozatlövő...”, Kippenberger, 67. o.
187. o. „egy ponyvával letakart”, Kippenberger, 69. o.
17. Laycock kommandói és a csoportosítás tartaléka
190. o. „Buzgón égettük a...”, Wilkinson jelentése Gubbinsnak, 1941.
május 29.
190. o. „fel kell tennünk”, Wilkinson, beszélgetés, 1990.02.20.
190. o. „érdektelen külsejű ember...”, Waugh: The Diaries of Evelyn
Waugh, 494. o.
190. o. „divatos társaságban”, Waugh, 488. o.
190. o. „Láttam későbbi hanyatlásuk...”, Waugh, 491. o.
191. o. „Az emberi igyekezet…”, Waugh, 495. o.
191. o. „rajtaütés az ellenség...”, Laycock jelentése, PRO DEFE 2/699
XC/A/60 340.
191. o. „az állt, hogy...”, Waugh, 498. o.
191. o. „az irrealitás és...”, Graham: Cretan Crazy Week, a közel-keleti
kommandó történeti kutatócsoportjának (MECHRG) archívuma.
191. o. „feltűnt, hogy minden...”, Laycock jelentése.
192. o. „olajfaligeti kalyibája...”, ibid.
193. o. „Na, megyünk végrehajtani...”, Bevan, beszélgetés, 1990.05.19.
194. o. „Bárki, aki e...”, Heydte, 146. o.
195. o. „összeszedett, de korlátolt...”, Waugh, 500. o.
195. o. „Weston tábornok...”, Waugh, 501. o.

[397]
195. o. „magában locsogó...”, Tanner, beszélgetés, 1990.12.02.
195. o. „Az út telezsúfolva...”, Graham: Cretan Crazy Week
18. Délre a Szúdai-öböltől
198. o. „Nehezemre esett felismerni...”, Stephanides, 122. o.
199. o. „Mókás – mondta...”, Woodhouse: Something Ventured, 14. o.
199. o. „gépszerűen szögletes...”, Kippenberger, 71. o.
199. o. „Ha bárki megmozdul...”, Tanner, beszélgetés, 1990.12.02.
200. o. „Miután valami vezérkari...”, The Account of Sergeant Charles
Stewart who himself taken prisoner at Crete, MECHRG.
201. o. „Szánalmas volt…”, Stewart őrmester, ibid.
201. o. „szégyenkezés nélkül örült”, Kippenberger, 71. o.
202. o. „a »Black Watch«...”, Ferguson, 86. o.
202. o. „a [sziget] másik vége...”, Hollenden, beszélgetés, 1990.06.13.
202. o. „döbbent csöndet okozott...”, Sheffield: The York and Lancaster
Regiment, 84. o.
202. o. „egy pohárnyi sherry-t...”, Underhill: The Royal Leicestershire
Regiment, 53. o.
203. o. „Kísérteties ügy volt...”, Fergusson, 88. o.
204. o. „így történhetett meg...”, Collins a 7. (Cruiser) harckocsi
századból, PRO PREM 3/109.
205. o. „Elmenekültek az angolok...”, C. J. Hamson, 121. o.
205. o. „megszakítás nélkül üldöznie...”, 5. hegyihadosztály hadinaplója,
idézi Davin, 392. o.
206. o. „Vége a játszmának...”, Long, 274. o.
206. o. „Őrnagy, leghőbb kívánságom...”, Sandover levele a szerzőhöz,
1990.10.02.
19. Kapituláció
207. o. „A Luftwaffe...”, Stephanides, 137. o.
208. o. „ha egyszer valaki...”, idézi Long, 299. o.
208. o. „a Küklopsz-monda…”, Cox, 100. o.
209. o. „Szilárdan eltökéltem”, Hargest, idézi Long, 304. o.
209. o. „Valamennyi egység törzsét...”, Kippenberger, 75. o.
210. o. „Egyesek fennhangon könyörögtek...”, Kippenberger, 76. o.
210. o. „a kulturált darthmouthi…”, Cox, 105. o.

[398]
211. o. „Édes Istenem, azoknak…”, Forrester, beszélgetés, 1990.10.04.
211. o. „kellemesebb a szárazföldön...”, Kippenberger, 77. o.
211. o. „A három haderőnemre...”, Hunt, 46. o.
211. o. „Az egész ügy...”, Harrison, 127. o.
212. o. „élesen elutasította...”, idézi Davin, 438. o.
212. o. „Ön érkezett utoljára...”, Waugh, 507. o.
212. o. „Végső parancsok a CREFORCE-tól...”, PRO WO 218/166.
212. o. „Önnek, a törzsének...”, Graham: Cretan Crazy Week.
212. o. „Laycocknak van még...”, Graham, levél 1976. június 9-én
Michael Davie-hez, Evelyn Waugh naplói (The Diaries of Evelyn
Waugh) szerkesztőjéhez.
213. o. „[Weston] először Bobot...”, Waugh, 509. o.
213. o. „Weston tábornok megkérdezte...”, Graham: Cretan Crazy Week.
213. o. „Felfedezvén, hogy már...”, PRO WO 218/166.
214. o. „Gyere már, Colos...”, Tanner. beszélgetés, 1990.12.02.
214. o. „különlegesen borzadt...”, Graham, levél Davie-hez.
214. o. „A parancsom úgy...”. Laycock, PRO DEFE 2/699.
215. o. „Vélelmezem, Ivor Claire-re...”, The Letters of Ann Fleming
(szerk, Mark Amory), 155. o.
215. o. „Azt válaszoltam, ha...”, Waugh: The Diaries of Evelyn Waugh,
1955. július 5., 728. o.
216. o. „Akkor jön mind…”, idézi Long, 307. o.
217. o. „Semmi baj, uram…”, idézi Messenger. The Middle East
Commandos, 93. o.
217. o. „Mit csinálsz itt...”, idézi Long, 307. o.
217. o. „Ott – örökítette meg...”, Hildyard-napló.
20. Kairó és London
220. o. „Íme Kairó...”, Forrester, beszélgetés 1990.10.04.
220. o. „Az USA reagálása...”, Eccles: By Safe Hand, 274. o.
221. o. „Nem hiszem, hogy...”, Killearn-naplók 1941 május 29., St
Antony’s College, Oxford.
221. o. „morcos tisztek tömegének...”, Lee, 111. o.
221. o. „Mindenki – kommentálta ugyanazt...” Wilkinson beszélgetés.
1990.02.20.

[399]
221. o. „Messze nem nyugtattak…”, Churchill. 1941. június 14., PRO
PREM 3/109.
222. o. „Azt természetesen tudja…”, Farrar-Hockley, 101. o.
222. o. „keserű emlék…”, Pöppel, 67. o.
222. o. „a krétai franc tireur-ök…”, Memorandum, Canea, 1942.
223. o. „Attitűdjét az határozta…”, De Winton, beszélgetés. 1990.09.28.
223. o. „Véleményem szerint…”, Laycock, PRO DEFE 2/699.
223. o. „Helyzetünk valójában nem...”, C. J. Hamson, 12. o.
Harmadik rész
21. Megtorlás, bujkálás és ellenállás
227. o. „Az ejtőernyős-hadosztály...”, idézi Mabire: La Crète, 449. o.
227. o. „Sok ejtőernyőst embertelen...”, idézi Zayas: The Wehrmacht War
Crimes Bureau, 155. o.
228. o. „Bizonyos, hogy a...”, Student tábornok 1941. V. 31-i parancsa,
idézi Memorandum, Canea, 1942.
229. o. „az ejtőernyős-alakulatok...”, PRO FO 371/28 885. idézi Zayas,
99. o.
229. o. „hajlott rá, hogy”, ibid.
232. o. „Na, ja. Abból nálunk is”, idézi Powell, 164. o.
233. o. „elverték őket, mint...”, Psychoundakis: The Cretan Runner, 37.
o.
234. o. „A szokásos eljárás…”, Sandover, beszélgetés, 1990.10.12.
234. o. „tapogassa ki, kinek…”, Stockbridge, beszélgetés. 1990.06.27.
235. o. „az örökmozgó...”, Smith-Hughes, beszélgetés. 1990.08.20.
236. o. „zamatos, pimasz és”, Rendel: Appointment in Crete, 25. o.
237. o. „néhány kapkodva váltott...”, idézi Powell, 155. o.
237. o. „Pendlebury után ez...”, idézi Powell, 159. o.
237. o. „mérhetetlenül bátor, és…”, Fraser, beszélgetés. 1990.06.12.
237. o. „Tom egyik legértékesebb…”, Leigh Fermor, levél a szerzőnek.
1990.08.28.
238. o. „A falusiak olyan...”, idézi Powell, 159. o.
238. o. „Mindvégig minden...”, Stockbridge, levél a szerzőnek.
1990.08.20.
22. Ki a terepre
239. o. „A SOE – írta…”, Woodhouse: Something Ventured, 28. o.
[400]
239. o. „Ezen meglehetősen meglepődtünk…”, Lord Killearn naplói.
1941. március. 24.
240. o. „az utca túloldalán…”, Smith-Hughes, beszélgetés, 1990.08.20.
240. o. „A SOE-t és...”, Háborús Kabinet Védelmi Bizottsága
(Hadműveletek), SOE-műveletek Európában: a gazdasági
hadviselési miniszter feljegyzése DO (44) 2, 1944. január 11.
240. o. „A SOE...”, Stockbridge, beszélgetés, 1990.06.27.
241. o. „Nem mondhatom meg...”, Ward, beszélgetés, 1990.05.28.
242. o. „egy olyan tárgy...”, Rendel, 18. o.
243. o. „a személyzeti osztály...”, Ward, beszélgetés, 1990.05.28.
243. o. „Négy hónappal az...”, Woodhouse: Apple of Discord, 45. o. Lásd
még Denys Hamson: We Fell Among Greeks, 149. o.
244. o. „Búcsúztatásunknak ez a...”, Rendel, 22. o.
245. o. „kész kabaré az...”, Rendel, 27. o.
245. o. „mintha illatfelhőben járnának...”, Rendel, 57. o.
246. o. „Van, ki arról...”, John Pendlebury, idézi Hammond és Dunbabin.
47. o.
247. o. „Micsoda? Te még...”, Stanley, beszélgetés, 1990.07.04.
247. o. „pallikari komplexusnak”, Fielding: The Stronghold, 28. o.
248. o. „Állj már nyugton...”, Psychoundakis, 87. o.
249. o. „Remegni kezdett...”, Verney, beszélgetés, 1990.07.17.
23. A német hatalom csúcspontja
252. o. „száznál több ellenséges…”, Pitt: Special Boat Squadron, 32. o.
252. o. „A rádiókapcsolat hiánya…”, Fielding: Hide and Seek, 79. o.
255. o. „egy dinamikus, köpcös…”, Woodhouse: Something Ventured, 8.
o.
255. o. „Senki, aki saját...”, Sweet-Escott: Baker Street Irregular, 73. o.
256. o. „A vöröses szakállal...”, Leigh Fermor, levél a szerzőhöz,
1990.08.28.
257. o. „Mandakasz igazi nagy...”, Pszikhoundakisz, beszélgetés,
1990.05.24.
258. o. „Fiatalember – mondta Mitszotakisznak...”, Manousszakisz,
beszélgetés, 1990.05.26.
258. o. „Majdnem a teljes...”, Memorandum, Canea, 1942.
24. A változás éve

[401]
262. o. „Németek!...”, Leigh Fermor, levél, 1990.07.26.
263. o. „kedves öregfiúnak” , Stanley, beszélgetés, 1990.07.04.
263. o. „nagydarab, esetlenül nyers...”, Hammond: Venture into Greece,
124. o.
265. o. „szemernyi sincs benne”, Fraser, beszélgetés, 1990.06.12.
266. o. „mintha a lóversenyre...”, Stockbridge, beszélgetés, 1990.06.27.
269. o. „igyekezettől remegő foxterrierként”, Rendel, 18. o.
269. o. „Csak azért gyújtok rá...”, Pszikhoundakisz, beszélgetés,
1990.05.24.
25. Az olasz fegyverszünet
271. o. „mint a tenyérjóslásban...”, Deakin: The Brutal Friendship, 183.
o.
273. o. „elhalmozta otrombán nyalizó...”, Leigh Fermor, beszélgetés,
1990.07.26.
273. o. „oly régen stratégiai...”, Churchill: Closing the Ring, 168. o.
273. o. „Amennyiben Krétán és...”, Churchill: Closing the Ring, 167. o.
274. o. „Itt az idő…”, Churchill: Closing the Ring, 102. o.
276. o. „Ha valaha is…”, Leigh Fermor, levél a szerzőnek 1990.09.14.
278. o. „Ah, ah, mon capitaine”, Leigh Fermor, levél a szerzőnek
1990.09.12.
282. o. „Nesze neked, Greco...”, idézi Hadjipateras és Fafalios 300. o.
281. o. „velejéig romlott”, idézi Cooper: Cairo in the War, 271. o.
284. o. „fényes, kerek…”, Woodhouse: Something Ventured, 8. o.
284. o. „Mit szól majd...”, Manousszakisz, beszélgetés, 1990.09.29.
285. o. „több gondot okoz”, Ciclitira, beszélgetés, 1990.06.26.
26. Kreipe tábornok elrablása
288. o. „Ami tervünk végső...”, Moss: Ill Met by Moonlight, 39. o.
289. o. „Was wollen sie in Kreta?”, Akoumianakisz, beszélgetés,
1990.05.22.
292. o. „ÉRTESÍTÉS…”, Paratiritis, 1944. május 5., péntek.
294. o. „Másnap mindenki két…”, Manousszakisz, beszélgetés,
1990.05.26.
294. o. „gondosságát és előrelátását”, Heraklion Városi Tanácsának
1948.02.15-i rendelete Miki Akoumianakisz szívességéből.
295. o. „Kreipe Befehl: Wir Folgen!” Dunbabin, zárójelentés. 45. o.

[402]
 27. A német visszavonulás
296. o. „politikai és katonai...”, Fraser, beszélgetés, 1990.06.12.
297. o. „Ah. szóval visszaértek…”, Loswick: The Filibusters, 174. o.
299. o. „nyilvánvalóan eljött a…”, Moss: A War of Shadows, 46. o.
299. o. „Mivel Anojia városa…”, idézi Kokonas: The German
Occupation of Crete, 339. o.
303. o. „azt a hatást...”, Verney, beszélgetés, 1990.07.17.
304. o. „Nicht bum-bum!”, Manousszakisz, beszélgetés, 1990.05.26.
304. o. „Hidegvért megőrizni!...”, Verney, beszélgetés, 1990.07.17.
306. o. „egy zsákmányolt német...”, Rendel, 223. o.
308. o. „közölje Stephens őrnaggyal...”, Manousszakisz, beszélgetés,
1990.05.26., és Verney 1990.07.17.
310. o. „Jasszou, Herr Glembin...”, Psychoundakis, 232. o.
28. A megszállás végnapjai
312. o. „a tüzes merészségű...”, Psychoundakis, 225-226. o.
314. o. „úgy néztek ki…”, Seferis: A Political Diary, Athens, 1979, 269.
o. idézi Papastratis: British Policy Towards Greece During the
Second World War, 204. o.
315. o. „a sarkon álló görög…”, Sweet-Escort (az esemény szemtanúja),
226. o.
315. o. „politikai megoldásra törekedett”, Grambas: „The Greek
Communist Party 1941-1945: The Internal Debate on Seizing
Power”, közli Sarafis: Greece, Vol. II., 194. o.
317. o. „Hajmeresztő séta volt”, Stanley, beszélgetés, 1990.07.04.
319. o. „nagyon csüggedt arckifejezéssel”, Ciclitira, beszélgetés,
1990.06.26.
320. o. „A krétaiak – jegyezték...”, Scott Daniell: Regimental History of
the Royal Hampshire Regiment. 207. o.
323. o. „Ach, Herr major...”, Leigh Fermor, beszélgetés, 1990.07.26.
323. o. „Én már láttam önt...”, a dialógust rekonstruáltuk Pszikhoun-
dakisszal 1990.05.24-én folytatott beszélgetésünkön.

[403]
 Bibliográfia
Kiadott források
(A publikáció helye London, hacsak nem jelölünk meg mást)
Bennett, Ralph: Ultra in the Mediterranean, Hamish Hamilton, 1989
Bitzes, John: Greece in World War II. Sunflower University Press,
Kansas 1989
Bolitho, Hector: The Galloping Third. John Murray, 1963
Bright, Joan: History of the Northumberland Hussars Yeomanry 1924-
1949, Mawson, Swan & Morgan, Newcastle-upon-Tyne, 1949
Britton, James: Record and Recall, Lightfoot, 1988
Carlton, D.: Anthony Eden, Allen Lane, 1981
Churchill, Winston S.: The Second World War: Their Finest Hour (Vol.
II),
Grand Alliance (Vol. III),
Closing the Ring (Vol. V), Cassell, 1949, 1950, and 1952
Ciano, Galeazzo: Ciano’s Diplomatic Papers, Odhams, 1948
Clark, Alan: The Fall of Crete, Blond, 1962
Coats, Peter: Of Generals and Gardens, Weidenfeld & Nicolson, 1976
Connell, John: Wavell, Collins, 1964
Cooper, Artemis: Cairo in the War, Hamish Hamilton, 1989
Cox, Geoffrey: A Tale of Two Battles, William Kimber, 1987
Davin D.: Crete, Official History of New Zealand in the Second World
War 1939-1945, War History Branch, Wellington NZ. and OUP,
1953
Deakin, F. W.: The Brutal Friendship, Weidenfeld & Nicolson, 1962
De Belot, R.: The Struggle for the Mediterranean 1939-45, Princeton,
1951
De Courcy, J.: The History of the Welch Regiment 1919-1951, Western
Mail & Echo, Cardiff, 1952
De Guingand, Major-General Sir Francis: Operation Victory, Hodder,
1947
Generals at War, Hodder, 1964
Eccles, David: By Safe Hand, Bodley Head, 1983
Elliott, Murray: Vasili – the Lion of Crete, Stanley Paul, 1987
Farran, Roy: Winged Dagger, Collins, 1948

[404]
Farrar-Hockley, General Sir Antony: Student, Ballantine, New York,
197.)
Fergusson: The Black Watch and the King’s Enemies, Collins, 1950
Fielding, Xan: The Stronghold, Secker, 1953
Hide and Seek, Secker 1954
Fleming, Ann (ed. Mark Amory): The Letters of Ann Fleming, Collins,
1985
Forgeat, Raymond: Les Parachutistes de la France Libre, Vincennes,
1990
Németország, Auswärtiges Amt: Documents on German Foreign Policy
1918-1945, Series D, Vol. XI, HMSO, 1961, and Vol. XII,
HMSO, 1962
Greacen, Lavinia: Chink: A Biography, Macmillan, 1989
Hadjipateras, C. és Fafalios, M.: Crete 1941, Efstathiadis, Athens, 1989
Halder, Generaloberst F: Kriegstagebuch, Vol. II, Kohlhammer,
Stuttgart, 1963
Hammond, Nicholas, and Dunbabin, T. J.: John Pendlebury in Crete,
magánkiadás, Cambridge, 1948
Hammond, N. G. L.: Venture into Greece, Kimber, 1983
Hamson, C J.: Liber in Vinculis, Trinity College, Cambridge, 1989
Hamson, Denys: We Fell Among Greeks, Cape, 1946
Handel, Michael I.: „Intelligence and Military Operations”, in
Intelligence and National Security Journal, Vol. 5, No. 2,
1990. ápr.
Hart, Captain Basil Liddell: The Other Side Of the Hill, Cassell, 1951
Hart-Davis, Duff: Peter Fleming, Cape, 1974
Henderson, Jim: 22 Battalion, Official History of New Zealand in the
Second World War 1939-1945, War History Branch, Wellington
NZ, 1958
Heydte, Freiherr E. von der: Daedalus Returned, Hutchinson, 1958
Hinsley, F H.: British Intelligence in the Second World War, Vol. I,
HMSO, 1981
Hobson, Brigadier R. W: „The Episode in Greece”, Army Quarterly and
Defence Journal, 1990. ápr.
Holland, Jeffrey: The Aegean Mission, Greenwood Press, 1989
Hollingworth Clare: Front Line, Cape, 1990
Household, Geoffrey: Against the Wind, Michael Joseph, 1958

[405]
Hunt, David: A Don at War, William Kimber, 1966
Kaloudis, Pantelis: Sprung über Kreta, Druffel Verlag, Munich, 1981
Kidson, A. C: Petrol Company, Official History of New Zealand in the
Second World War 1939-1945, War History Branch, Wellington
NZ, 1961
Kippenberger, Major General Sir Howard: Infantry Brigadier, OUP,
1949
Kiriakopolous, G. C: Ten Days to Destiny, Franklin Watts, New York,
1985
Kokonas, A.: The German Occupation of Crete, from the Archives of
Colonel Christos Tsiphakis, Rethymno, 1989
Kurowski, Franz: Der Kampf um Kreta, Moewig, Munich, 1988
Lee, Air Marshal Arthur Gould: The Royal House of Greece, Ward Lock,
1950
Special Duties, Ward Lock, 1947
Leigh Fermor, Patrick: A Time of Gifts, John Murray, 1977
Lindsay, T. M.: The Sherwood Rangers, Burrup, 1952
List, Generalfeldmarschall: Von Serbien Bis Kreta, Erinnerungen vom
Feldzug, Aspioti, Athens, 1942
Llewellyn, Peter: Journey Towards Christmas, Official History of New
Zealand in the Second World War 1939-1945, War History
Branch, Wellington, NZ, 1949
Lodwick, John: The Filibusters, Methuen, 1947
Long, Gavin: Australian War History – Greece, Crete, and Syria,
Australian War Memorial, Canberra, 1953
Mabire, Jean: La Crete – Tombeau des Paras, Presses de la Cité, Paris,
1982
Mack Smith, Denis: Mussolini, Weidenfeld & Nicolson, 1981
Messenger, Charles: The Middle East Commandos, William Kimber,
1988
Michaelopolos, André: Greek Fire, Michael Joseph, 1943
Moss, W. S.: Ill Met by Moonlight, Harrap, 1950
A War of Shadows, Boardman, 1952
Mott-Radclyffe, Sir Charles: Foreign Body in the Eye, William Kimber,
1975
Papagos, General Alexander: The Battle of Greece, Scaczikis Alpha,
Athens 1949

[406]
Papastratis, Procopis: British Policy Towards Greece During the Second
World War, Cambridge, 1984
Pitt Barrie: The Crucible of War, Vol. I, Macmillan, 1986
Special Boat Squadron, Century, 1983
Playfair Major General I. S. O.: History of the Second World War: The
Mediterranean and the Middle East, Vol. I, HMSO, 1954, Vol. II,
HMSO, 1956
Pöppel, Martin: Heaven and Hell, Spellmount, Tunbridge Wells, 1988
Powell, Dilys: The Villa Ariadne, Hodder & Stoughton, 1974
Psychoundakis, George: The Cretan Runner, John Murray, 1955
Rendel, A. M.: Appointment in Crete, Wingate, 1953
Sarafis, M. (ed.): Background to Contemporary Greece, Vol. I and II,
Merlin, 1990
Sarafis, S.: ELAS – Greek Resistance Army, Merlin, 1980
Schmidt, Paul: Hitler’s Interpreter, Heinemann. 1951
Scott Daniell, D.: Regimental History of the Royal Hampshire Regiment,
Vol. III, Gale & Polden, Aldershot, 1955
Sheffield, Major O. F.: The York and Lancaster Regiment, 1919-1953,
Gale & Polden, Aldershot, 1953
Singleton-Gates, Peter: General Lord Freyberg VC, Michael Joseph,
1963
Smith, Major General A. C. (ed.): The German Campaign in the Balkans,
Superintendent of Documents, Washington D. C, 1953
Stephanides, Theodore: Climax in Crete, Faber & Faber, 1946
Stevens, Major General W. G.: Freyberg VC, Wellington, NZ, 1965
Stewart, Ian: The Struggle for Crete, OUP, 1955
Stitt, Commander George: Under Cunningham’s Command, Allen &
Unwin, 1944
Stout, T.: New Zealand Medical Services, Official History of New
Zealand in the Second World War, 1939-1945, War History
Branch, Wellington, NZ, 1956
Sweet-Escott, Bickham: Baker Street Irregular, Methuen, 1965
Thomas, W. B.: Dare to be Free, Allan Wingate, 1951
Tsivimonakis, E. M.: The National Resistance in the Nome of Rethymno,
1941-1944, Estia Athens 1985
Underhill, Brigadier W. E.: The Royal Leicestershire Regiment, South
Wigston, 1958

[407]
Van Creveld, Martin: Hitler’s Strategy, the Balkan Clue, CUP,
Cambridge, 1973
Vrba, Leopold: Kreta – Invasion auf Flügeln, Moewig, Rastatt, 1985
Waugh, Evelyn (ed. Michael Davie): The Diaries of Evelyn Waugh,
Penguin, Hammondsworth, 1976
Officers and Gentlemen, Chapman & Hall, 1955
Wilson, Field Marshal Henry Maitland: Eight Years Overseas,
Hutchinson, 1950
Wisdom, T. H.: Wings over Olympus, Allen & Unwin, 1952
Woodhouse C. M.: Apple of Discord. Hutchinson, 1948
Something Ventured, Granada, 1982
Zayas, Alfred M. de: The Wehrmacht War Crimes Bureau, 1939-1945,
University of Nebraska Press, 1990
Zotos, Stephanos: Greece – The Struggle for Freedom, New York,
Crowell, 1967
Kiadatlan források
Jelentések, naplók, levelek magángyűjteményekben
Public Record Office
ADM 1/11056, 202
DEFE 2/711
DEFE 3/686, 687, 891 és 894
PREM 3/109
WO 169/914, 915, 919, 923, 1334A, 1500, 1736 és 1751
WO 179/723, 724, 721, 732, 733, 734, 735, 736 és 746
WO 201 és 202
Imperial War Museum
Middle East Commando Historical Research Group
National Army Museum
Hadtörténeti Múzeum, Athén
Köszönetnyilvánítás
A Wavell tábornok „The Jug” című verséből vett részletet a
Wavell-iratok tulajdonosainak szíves hozzájárulásával idézzük.
Mindazokat a forrásokat, amelyek szerzői jogát a Korona
birtokolja, és amelyeket a brit nyilvános Levéltárban (Public Record
Office) őriznék, Őfelsége főlevéltárosának (Controller of Her Majesty’s
Stationery Office) engedélyével közöljük.
Beszélgetések és levelezés

[408]
Első rész: Görögország bukása
Lord Caccia GCMG, GCVO (első titkár, brit nagykövetség,
Athén); Sir Geoffrey Cox CBE (új-zélandi hadosztály); G. W. F.
de Winton őrnagy (Middlesex Yeomanry és 1. páncélosdandár
törzse); R. Fletcher őrmester (új-zélandi hadosztály); Forrester
vezérőrnagy, CB, CBE, DSO, MC (Queen’s Regiment és a brit
katonai misszió); Nicholas Hammond professzor CBE, DSO,
FBA, DL ( MI[R]); R. W. Hobson dandártábornok CBE
(törzsfőnök, 1. páncélos dandár); Sir David Hunt KCMG, OBE
(Welch Regiment, BAFG felderítési törzse); Patrick Leigh
Fermor (őrnagy DSO, OBE (Intelligence Corps, brit katonai
misszió); Guy May alezredes (Northumberland Hussars és W
Force törzse); Sir Charles Mott-Radclyffe DL (Rifle Brigade és
brit katonai misszió); Mark Norman alezredes CBE
(Hertfordshire Yeomanry és „Jak” misszió); John Pumphrey
alezredes MBE, TD (Northumberland Hussars); Ray Sandover
dandártábornok DSO (2./11. ausztrál gyalogzászlóalj).
Második rész: A krétai csata
Miki Akoumianakisz; Tom Barratt (HMS Dido); Tom Bevan
(Welch Regiment); R. B. Brown (RFA Olna); Lord Caccia;
Evangelosz Chrisztou (Heraklion); J. W. Clayton
tengerészgyalogos (MNBDO); Horace Cowley (HMS Kos); Sir
Geoffrey Cox (Creforce-parancsnokság); Alexander Dow („Black
Watch”); Gottfried Emrich tizedes (3. ejtőernyősezred); Ron
Fletcher őrmester (19. zászlóalj, új-zélandi hadosztály); Michael
Forrester vezérőrnagy (brit katonai misszió); Vasziliosz
Fourakisz; Alfred Gotts (Royal Artillery és „királyi perivoliak”);
Nicholas Hammond professzor (SO2 és HMS Dolphin); Freiherr
von der Heydte professzor (3. ejtőernyősezred); Myles Hildyard
százados (Sherwood Rangers Yeomanry); Lord Hollenden
(Gordon Hope-Morley főhadnagy) („Black Watch” és a 14.
gyalogdandár törzse); Sir David Hunt (Welch Regiment és
Creforce-parancsnokság felderítési osztálya); F. M. Hutton
(HMS Glenroy és Thurland Castle); Sir Ian Jacob altábornagy
GBE, CB, DL (háborús kabinet helyettes katonai titkára);
Mariolisz Kougoumtzakisz; Patrick Leigh Fermor őrnagy (14.
gyalogdandár törzse); Clifford Pass (Welch Regiment); John
Pumphrey alezredes (Northumberland Hussars); Ray Sandover
dandártábornok DSO (2./11. ausztrál gyalogzászlóalj); J. Smith-
Hughes őrnagy OBE (RASC); K. Stalder (RAMC); Norman
Swift (leicesteri ezred); dr R. E. S. Tanner (Layforce);
Eleutherisz Tszinakisz; Sir Peter Wilkinson KCMG, DSO, OBE
(Royal Fusilliers és SOE).
Harmadik rész: Az ellenállás
Miki Akoumianakisz; Dennis Ciclitira őrnagy (Staffordshire

[409]
Regiment és SOE); Xan Fielding őrnagy DSO (ciprusi ezred és
SOE); Hugh Fraser százados (7-es huszárok és SOE); Earl
Jellicoe PC, DSO, NIC (SAS és SBS); Patrick Leigh Fermor
őrnagy (Intelligence Corps és SOE); Manousszosz
Manousszakisz; George Pszikhoundakisz; Jack Smith-Hughes
őrnagy RASC és SOE); Niko Szourisz; John Stanley százados
MC (Szudáni Védelmi Erők és ISLD); Ralph Stockbridge
százados MC és Bar (tábori titkosrendőrség és ISLD); Stephen
Verney őrnagy MBE (RAOC és PWE); Michael Ward őrnagy
(Green Howards és SOE, Cairo).

[410]
 Név- és tárgymutató
107-es magaslat (Maleme) Bandouvasz, Marioli
Barbrook, W., őrnagy
Abdiel Barge, ezredes
Abrahams, Harold Barham
Agathángelosz, apát Barker-Benfield, K. V,
Aj Marina dandártábornok
Aj Roumeli Barkham, G. G. A., százados
Ajax Barnes, R. C., őrnagy
Ajia Galini Barstow, Oliver
Ajia Paraszkevi Bassett, B. I., százados
Ajiai börtön Beamish, G. R., repülő ezredes
Ajia-völgy Bejrút
Ajiosz Nikolaosz Belgrád
Akoumianakisz, Manolaki Benthag, tábornok
Akoumianakisz, Miki Bergé, Cdt.
Akrotiri (félsziget) Beteinakisz, ezredes
Alevizakisz, Joannisz, atya Bismarck
Alexandria Blamey, Sir Thomas, tábornok
Aliákmonosz-vonal Bletchley Park
Alikiánú Blunt, Doreen
Alones Blunt Jasper, ezredes
Altmann, százados Blücher, gróf, Hans-Joachim
Amari-völgy von
Andrae, Waldemar, tábornok Blücher, gróf, Leberecht von
Andrew, L. W., alezredes, VC Blücher, gróf, Wolfgang von
Androulakisz, Janni Bodiasz, Janni
Ankara Borwick, M., százados
Ano Merosz Botonakisz, Mikhaili
Anojia Bourdzalisz, Athanasziosz
Apokoronasz Börtön-völgy (Ajia-völgy)
Aposztoloi Bradley, J., őrmester, RAF
Argosz Brauschitsch, von, tábornagy
Argüroupolisz Bräuer, Bruno, tábornok
Ariadne, Villa Braun, őrnagy
Arisz (Arisz Veloukhiotisz) Britten-Jones, Mrs. J.
Arkadi, kolostora Brooke, H., őrmester
Arkhanesz Bruce-Mitford, T., őrnagy
Armenoi Burckhardt, százados
Aszi Gonia Burghley, Lord
Aszkifú Burn, A. R., professzor
Athanasszakisz, Eliasz Bury, R., főhadnagy

Badoglio, P., marsall Caccia, Harold

Bakirdzisz, E., ezredes Caccia, Nancy
Bandouvasz, Janni Calcutta

[411]
Callander, Sir Colin, Digridisz, őrnagy
vezérőrnagy Dill, Sir John, tábornok
Cammaerts, Francis Dittmer, G., alezredes
Campbell, Ian, alezredes Dolphin
Campbell, John, sorhajóhadnagy Doundoulakisz, Georgiou
Campbell, Andrew, százados Dönitz, Karl, vezértengernagy
Canea Drakakisz, Marko
Carlisle „D” szekció
Carta Angelo tábornok Dunbabin, T. J., alezredes
Carton de Wiart, Sir Adrian, Duncan, A., alezredes
tábornok Durrell, Lawrence
Casson, Stanley, ezredes Durrell, Nancy
Castelorizzo Dyer, H. G., őrnagy
Cator, H., alezredes
Channon, Sir Henry. „Chips” EAM (Nemzeti Felszabadítási
Chappel. B. H., dandártábornok Front)
Charrington, R., dandártábornok EAM-ELASZ
Churchill, Randolph Eben Emael
Churchill, W. S. Eccles, David
Ciano gróf, Galeazzo Eccles, Sybil
Ciclitira, D. J. őrnagy Eden, Anthony
Coats, Peter EDESZ (Nemzeti Köztársasági
Cohen G. R., tizedes Görög Liga)
Colvin F. B. alezredes Egyesített Hírszerzési Bizottság
Coventry (Joint Intelligence Committee)
Cox, Geoffrey ELASZ (Nemzeti
Cumberledge M., Népfelszabadító Hadsereg)
korvettkapitány EOK (Kréta Nemzeti
Cunningham, Sir A. B., Szervezete)
tengernagy Evans, Sir Arthur

D’Albiac, Sir J., repülő Farran, R. A, főhadnagy

vezérezredes Fernleaf House
Dajan, Moshe Ferrero, tábornok
Dalton, H., dr Fielding, A. W. (Xan), őrnagy
Damasztasz Fleming, Ann
Daratszosz Fiji
De Guingand, Francis, tábornok Fleming, Peter
Deakin, Sir William Fleming, Richard, őrnagy
Decoy Fletcher, R., tizedes
Demertzi, Nicki Forbes, repülő alezredes, vikomt
Derna Formidable
Derpa, őrnagy Forrester, százados
Diamond Frantzeszakanisz, Sztülianosz,
Dido atya
Dietrich, Sepp, tábornok Fraser, Hugh, százados

[412]
Frederika, görög hercegnő Heydre, Freiherr von der,
Freyberg, vezérőrnagy százados
Heywood, T. G., vezérőrnagy
Gambier-Parry, M. D, Hierapetra
vezérőrnagy Hildyard, Myles
Gentry, W. G., ezredes Hinton, VC, őrmester
Genz, főhadnagy Hitler, Adolf
Georgioupolisz Hitlerjugend
Gericke Hobson, R. H., dandártábornok
Giamalakisz dr. Hood
Glembin, H., százados Hope-Morley, G. (Lord
Glenconner, 2. bárója Hollenden), főhadnagy
Glengyle Hotspur
Glennie, I. G., ellentengernagy Household, Geoffrey
Gloucester Houseman, J. W, százados
Göring, Hermann Hulme, A. C, őrmester
Gorgopotamosz-viadukt Hunt, D. W S., ezredes
Gournesz Hutchinson, R. W.
Graham, F. C. C., őrnagy
Grande Bretagne, Hotel Ilex
Granville, Christine Illustrious
Grazzi, Emanuele Imperial
Creyhound Inglis, L. M., dandártábornok
Grohmann, E., Sonderführer ISLD (MI6)
Gubbins, Colin, vezérőrnagy
Güparisz, Pavlosz, alezredes Jackal
„Jak” misszió
György, görög herceg James Roosevelt
György, II., a görögök királya Janus
Jellicoe, százados
Háborús kabinet Jeni Gavé
Hadzsigrigorakisz, Xenophon Jerakari
Halder, Franz, tábornok Jervis
Halepa Jeschonnek, Hans, tábornok
Halkiadakis, George Jodl, Alfred, tábornok
Hammond, N. G. L., alezredes Johnson, S. H., százados
Hamson, C. J. Johnstone, Norman
Hargest, J., dandártábornok
Hartmann, százados Kakopetro
Hasty Kalanthe
Havoc Kalaphotakisz, százados
Heidrich, ezredes Kali-Szükia
Helle Kallikrati
Heraklion Kamaresz
Hereward Kandahar
Hero Kandanosz

[413]
Kashmir
Kászosz Langouvardosz, A., atya
Kászoszi-csatorna Lassen, Anders, százados, VC
Kasztéli Kisszamou Lászithi
Kasztéli Pediadosz Lawrence, A. W., professzor
Kasztoria Laycock, R., vezérőrnagy
Katherine, görög hercegnő Leigh Fermor, Joan
Kato Szimi Leigh Fermor, Paddy, őrnagy
Keble, M., dandártábornok Leivada
Kelaidisz, repülő ezredes Lérosz
Kelvin Levidisz, ezredes
Kelly Liebach, őrnagy
Khnarakisz, Gregori Limoniasz (ELASZ-vezető)
Killearn, Lady (Lady Lampson) Lodwick, J., százados
Killearn, Lord (Sir Miles Lokhria
Lampson) Longmore, A., repülő tábornok
Kimberley Löhr, Alexander, tábornok
King, E. L. S., ellentengernagy Lukas, Stanislas, őrnagy
Kingston
Kipling MacGlasson, ezredes, am. hads.
Kippenberger, H. K, ezredes (OSS)
Királyi Görög Haditengerészet Mackay Force
Királyi Haditengerészet Mackay, Iven, vezérőrnagy
Királyi Tengerészgyalogság: Maclean, Fitzroy,
MNBDO dandártábornok
Kirwan, R., dandártábornok Macuoka, japán külügyminiszter
KKE (Görögország Kommunista Maleme repülőtere
Pártja) Mandakasz, K., tábornok
Kleye, százados Maniadakisz, Konsztantinosz
Knósszosz Manousszakisz, Manousszosz
Koch, őrnagy Margarikari
Kokonasz, Alexandrosz Margaritesz
Komisz, Nikosz Matapan-fok
Komnasz (áruló) Maxwell, P. V. H., főhadnagy
Kondekasz, ezredes Maxwell, Terence, ezredes
Kondomari May, Guy, százados
Konstantin, herceg, görög Mazarakisz, tábornok
trónörökös Meindl, E., vezérőrnagy
Korüzisz, Alexandrosz Melidoni
Kósz Melliszinosz, tábornok
Kousztojérako Merkur hadművelet
Koxaré Metaxasz, I., tábornok
Kreipe, tábornok Metaxasz-vonal
Kroh, őrnagy MI9
Krousszonasz Miers, korvettkapitány, VC
Kürinkoszellia Mincemeat hadművelet

[414]
Misszolonghi Paleokhora
Mitszotaki, Kaite Panajia
Mitszotakisz, Konsztantinosz Papadakisz, Andreasz, alezredes
Moir, T., őrmester Papadakisz, Nikolaosz, tábornok
Monasztiri átjáró Papadojannisz, Emmanuel
Monemvaszia Papagosz, Alexandrosz,
Moni tábornok
Morse, J. A. v., sorhajókapitány, Papaleonidasz, Antoni
RN Papandreu, Georgiosz
Moss, L. W. Stamley, százados Papanikolis
Mott-Radclyffe, C. E., százados Papasz, Mitszosz, O.
Mountbatten, Lord L., Papaszteriou, tábornok
tengernagy Paterakisz, Antoni
Mussolini, Benito Paterakisz, Coszti
Müller, tábornok Paterakisz, Marioli
Mürbe, főhadnagy Patrasz
Myers, E., dandártábornok Pawson, David
Peck, G. W., őrnagy
Náfplió Pendlebury, J. D. S., százados
Naiad Perama
Nathenasz, ezredes Perkins, D. C., törzsőrmester
Návpaktosz Péter, görög herceg
Neapolisz Petrakageorgisz (andarte-vezér)
Német hadsereg (Heer) Petrakasz, Petro
Német légierő (Luftwaffe) Phoebe
Neumann, H., dr. Pireusz
Nicolson, Harald Pirgosz
Nicolson, Nigel Pirie, Ian
Nizam Pitcairn, A. A., alezredes
Norman, Mark Plataniasz
Northumberland, 10. hercege Plessen, von, főhadnagy
Nubian Plevresz, Nikolaosz, ezredes
Polentasz, Andreasz
Omaloszi-síkság Polioudakisz (Heraklion
Orion rendőrfőnöke)
OSS (Organization of Strategic Pollock, George
Services, Stratégiai Pool, F. G. („Skipper”),
Szolgálatok Szervezete) sorhajóhadnagy, RNR
Porphürojennisz, M.
Összhaderőnemi tervezőtörzs Porto Rafti
(Joint Planning Staff) Powell, Enoch
Ötös Ikrek (hírszerző hálózat) Pöppel, M.
Presforce
Pál, herceg, jugoszláv régens Preston, P. dandártábornok
Palairet, Lady 168 Preveli
Palairet, Sir Michael Profitiliasz

[415]
Pszikhoundakisz, George Smith-Hughes, Jack, őrnagy
Puttick, E., dandártábornok Smuts, Lord, tábornagy
PWE (Political Warfare SOE
Executive, Politikai Sophia, görög hercegnő
Hadviselési Szervezet) Spears, tábornok
Stanley, százados
Queen Elizabeth Stauffenberg, gróf, C. von,
Quilliam, ezredes ezredes
Stawell, W. A. M., vezérőrnagy
Rafina Stentzler, őrnagy
Ramcke, H., ezredes Stephanides, T., dr.
Ranfurly, grófné Stewart, C., őrmester
Rawlings, H. B., Stewart, K. L., dandártábornok
ellentengernagy Stirling, D., alezredes
Rendel, A. E. E., százados Stockbridge, R., őrnagy
Reinhardt, őrnagy Student, K., tábornok
Rendel, A. M., őrnagy Sturm, A., ezredes
Rethymno Sutherland, David, őrnagy
Rethymno repülőtere Süssmann, W., tábornok
Richthofen, Freiherr W. von, Sweet-Escott, B.
tábornok
Ringel, Julius, tábornok Szakellariou, Alexandrosz,
Rodakino tengernagy
Rommel, E., tábornok Szaktouria
Royce, W M., őrnagy, am. hads, Szaloniki
(OSS) Szamaria
Russell, J. T., őrnagy Szamaritisz, Niko
Rüdel, R., hadbíró Szatanasz (Antonisz
Grigorakisz)
Salisbury-Jones, A. G., Szeferisz, George
dandártábornok Sziantosz (kommunista vezető)
Sandford, M., százados Szitía
Sandover, R. L., őrnagy Szkarpanto
Scherber, őrnagy Szkoulasz, Nikolaosz
Schlauer, Kurt Szourisz, Niko
Schlemm, tábornok Szpanidisz, Athanasziosz,
Schölz, J. hadbíró fregattkapitány, RHN
Schubert (kémelhárító tiszt) Szpanoudakisz, Marko
Schulenburg, gróf, von der, Szpürou, atya
százados Sztálin, Joszif
Schulz, K-L., őrnagy Sztülosz
Scobie, R., altábornagy Szúda
Scott, P., százados Szúdai-öböl
Selborne, 3. earlje Szuezi-csatorna
Shearer, E. J., dandártábornok Szunion-fok
Smith-Dorrien, P., alezredes

[416]
Tanner, R. E. S., közlegény Warspite
Tarves, A., őrmester Waugh, Evelyn
Tavana, Franco, főhadnagy Wavell, Sir Archibald, tábornok
Therisszo Weixler, F.-P., százados
Thomas, W. B., főhadnagy Weston, E. C, vezérőrnagy
Thrasher White, M., főhadnagy
Thunderbolt Wiedemann, százados
Tidbury, O. H., dandártábornok Wildhage, százados
Torbay Wilkinson, Peter
Trebes, H., főhadnagy Wilson, Sir Henry Maitland,
Treisz Ekklisziesz tábornok
Trettner, von, ezredes Winton, Gerry de
Tszangarakisz, Janni Witzig, százados
Tsziphakisz, C., őrnagy Woodhouse, ezredes
Tszokaloglu, Georgiou, tábornok Wrineck
Tszouderosz, Emmanuel
Tszoutszouro Xirouhakisz, püspök, A.
Turle, C E., ellentengernagy Xülourisz, Mikhaili
Turrall, Guy, százados
Tümbaki York
Türakisz, George Young, George, ezredes
Tzatzasz, Dmitri
Zervasz, Napóleon, tábornok
Új-zélandi hadosztály Zographisztosz, Pavlosz
Ultra Zoidakisz, Antoni
Upham, alezredes, VC
Utz, Willibald, ezredes
Uxküll, gróf, von, őrnagy

Valona
Van Creveld, Martin, professzor
Vandoulakisz, Nikolaosz
Vandoulakisz, Periklesz
Vaphé
Varkizai egyezmény
Vasey, G. A., dandártábornok
Vellacott, Paul
Veloudakisz (ELASZ-vezető)
Venizelosz, Eleutheriosz
Vernadakisz, Pavlo
Verney, S. E., őrnagy
Viannosz

Waldheim, Kurt, dr.

Walker, T. G., alezredes
Walther, őrnagy

[417]